Tózsa-Rigó Attila. 'Divites et potentes' Városi elit a 16. századi Pozsonyban, az közötti végrendeletek tükrében. PhD doktori értekezés

Tózsa-Rigó Attila

'Divites et potentes' Városi elit a 16. századi Pozsonyban, az 1529–1557 közötti végrendeletek tükrében

PhD doktori értekezés

Miskolc, 2007

I. Előszó ..................................................................................................................................... 3 II. Pozsony a 16. század első felében ........................................................................................ 7 II. 1. Gazdaság ...................................................................................................................................................11 II. 1. 1. Kereskedelem ....................................................................................................................................11 II. 1. 2. Kézműipar (és szolgáltatás)...............................................................................................................20 II. 1. 3. Mezőgazdaság és szőlőművelés ........................................................................................................30 II. 2. Pozsony belső szervezete, gazdálkodása ...................................................................................................39 II. 2. 1. A város kiadásai és bevételei.............................................................................................................43 II. 3. Pozsony és a reformáció első szakasza .....................................................................................................55 II. 4. A mindennapi élet egyes szférái................................................................................................................67

III. Az elitcsoportok definiálásának lehetőségei, kutatástörténet.......................................... 74 III. 1. „Divites”. A végrendeletekből nyerhető adatok a vagyoni elit definiálásához ........................................85 III. 1. 1. Ingatlanok ........................................................................................................................................86 III. 1. 2. Ékszerek...........................................................................................................................................90 III. 1. 3. Pénzhagyatékok ...............................................................................................................................91 III. 2. További források a vagyoni elit definiálásához .......................................................................................93 III. 2. 1. Az 1542/43-as adójegyzék ...............................................................................................................93 III. 2. 2. A pozsonyi Tiltáskönyv (Verbotbuch) .............................................................................................95 III. 3. „Potentes”. A politikai elit Pozsonyban. ..................................................................................................98 III. 3. 1. Személyi kontinuitás ......................................................................................................................102 III. 3. 2. Családi kontinuitás.........................................................................................................................110 III. 3. 3. Csoportkontinuitás .........................................................................................................................116 III. 4. „Divites et potentes” – A vagyoni- és a politikai elit kapcsolata ...........................................................121

IV. Végrendeletek a szakirodalomban.................................................................................. 128 V. A végrendelkezés az európai jogtörténetben.................................................................... 133 VI. A végrendelkezési jog alakulása Magyarországon ........................................................ 136 VII. Az örökösödés szabályozása Pozsonyban...................................................................... 139 VIII. A végrendeletek szerkezete........................................................................................... 141 IX. A végrendeletek évenkénti megoszlása, a testálók aránya a teljes lakossághoz ........... 143 X. A vagyoni rétegek és a foglalkozási ágak szerinti csoportok metszéspontjai.................. 149 X. 1. Kereskedők .............................................................................................................................................151 X. 2. Kézműipar és szolgáltatás .......................................................................................................................154 X. 3. Gazdapolgárok ........................................................................................................................................158 X. 4. Értelmiség ...............................................................................................................................................159

XI. A lakóhely és a vagyoni helyzet összefüggései ............................................................... 166 XII. Családszerkezet a végrendeletek tükrében.................................................................... 170 XII. 1. A nemek aránya és a végrendelkezők családi állapota .........................................................................170 XII. 1. 1. A házasságok múltja és jövője. Házasodási stratégiák .................................................................178 XII. 2. A család-háztartáshoz tartozó örökösök a végrendeletekben ...............................................................189 XII. 2. 1. A gyermekek ................................................................................................................................189 XII. 2. 2. A felmenők ...................................................................................................................................198 XII. 2. 3. Unokák a végrendeletekben..........................................................................................................200 XII. 2. 4. Alkalmazott vagy családtag? Háziszolgák, együttlakó céhlegények, segédek, tanoncok.............202 XII. 3. Az oldalági rokonság............................................................................................................................207 XII. 4. „treulich und erbarlich zuerziehen” – Nem vagyoni természetű gondoskodás.....................................209

XIII. Kegyes adományok, jótékonyság vagy reprezentáció?................................................ 222 XIII. 1. A kegyes adományok és az örökhagyók .............................................................................................225 XIII. 2. Az adományok tárgyai ........................................................................................................................229 XIII. 3. Kedvezményezett személyek ..............................................................................................................233 XIII. 4. Kedvezményezett intézmények, társulatok .........................................................................................235 XIII. 4. 1. Ispotály........................................................................................................................................235

1

XIII. 4. 2. Kegyes társulatok ........................................................................................................................243 XIII. 4. 3. Egyházi intézmények ..................................................................................................................252 XIII. 5. Kegyesség és hitújítás. A reformáció megjelenésének nyomai a végrendeletekben, hatása a kegyesség gyakorlatára .....................................................................................................................................................255

XIV. Reprezentáció és közösségtudat. A városnak tett adományok .................................... 271 XIV. 1. A város javára rendelkező örökhagyók...............................................................................................272 XIV. 2. A városnak tett rendelések tárgyai ......................................................................................................278 XIV. 3. A városnak tett rendelések örökösei ...................................................................................................280

XV. Anyagi kultúra a vagyonosság fényében....................................................................... 283 XV. 1. Az elemzés korlátai ..............................................................................................................................284 XV. 2. Ékszerek ...............................................................................................................................................289 XV. 2. 1. Gyűrűk .........................................................................................................................................294 XV. 2. 2. Övek .............................................................................................................................................300 XV. 2. 3. Csatok, boglárok ..........................................................................................................................303 XV. 2. 4. Egyéb ékszerek.............................................................................................................................304 XV. 3. Kegytárgyak .........................................................................................................................................307 XV. 4. Ezüst- és ónedények, evőeszközök ......................................................................................................310 XV. 4. 1. Ezüst, arany(ozott) és üveg edények ............................................................................................313 XV. 4. 2. Ezüst evőeszközök .......................................................................................................................326 XV. 4. 3. Ón, réz és anyagmegjelölés nélküli edények................................................................................329 XV. 5. Ruházat, posztó, szövet ........................................................................................................................338 XV. 5. 1. Felsőruházat .................................................................................................................................341 XV. 5. 2. Alsóruházat ..................................................................................................................................350 XV. 5. 3. Fejfedők .......................................................................................................................................353 XV. 5. 4. A ruhák anyaga és színe ...............................................................................................................356 XV. 6. Ágynemű, lakástextil, bútorok .............................................................................................................362 XV. 6. 1. Ágynemű és egyéb lakástextíliák .................................................................................................363 XV. 6. 2. Bútorok.........................................................................................................................................369 XV. 7. Fegyverek.............................................................................................................................................376 XV. 8. Bor és egyéb mezőgazdasági termékek, szerszámok, munkaeszközök................................................380 XV. 8. 1. Borhagyatékok .............................................................................................................................380 XV. 8. 2. Egyéb mezőgazdasági jellegű termékek, állatok..........................................................................387 XV. 8. 3. Szerszámok, munkaeszközök.......................................................................................................390

XVI. Összefoglalás................................................................................................................. 392 Melléklet................................................................................................................................. 402 1. Politikai elit..................................................................................................................................................402 2. Városi társadalom, családszerkezet..............................................................................................................424 3. Kegyesség és reformáció .............................................................................................................................426 4. Anyagi kultúra .............................................................................................................................................427

Források és irodalom ............................................................................................................ 431 1. Források .......................................................................................................................................................431 1. a Levéltári források ..................................................................................................................................431 1. b Kiadott források ....................................................................................................................................432 2. Felhasznált Irodalom....................................................................................................................................434

2

I. Előszó „Sajátsága az embernek, hogy a rendkivűli és csillogó, a szokatlan és zajtütő, bár belérték nélküli, mindig élénkebben leköti figyelmét, mint a csöndes és lassú, de malasztos és boldogító működése az életnek.”1

Ez az 1868-ban leírt mondat akár a mottója is lehetne annak az 1960-as évek végén, a 70-es évek elején megjelenő újszerű kutatói szemléletnek, amely a politika- és eseménytörténet „látványos” világától egyre inkább a mindennapok emberének élete felé fordult. A tradicionális történetírás hívei által periférikusnak tekintett témák és társadalmi rétegek valódi jelentőségét először az Annales-iskola neves tudósai ismerték föl. A mikrotörténet képviselői a méretek – leginkább a vizsgált társadalmi közeg – szűkítésével olyan, korábban csupán a „felszín alattinak” minősített, s éppen ezért minimális figyelemre méltatott kérdések megoldásához jutottak úgymond emberi közelségbe, mint a nem a társadalmi elithez tartozó, de mindenképpen egykor létezett személyek életében fontos szerepet játszó interperszonális kapcsolatok, a közösséghez való viszonyuk, az őket körülvevő anyagi világ, az életüket irányító erkölcsi normák, magatartásukat befolyásoló meggyőződések, mélyen gyökerező szokások, vagy éppen az élet majd’ minden területén jelen lévő vallásos meggyőződések stb. Jelen disszertáció főbb tartalmi egységeit a következőképpen foglalhatjuk össze: – A 16. századi Pozsony viszonyait bemutató, bevezető jellegű nagyobb fejezet a magyarországi történetírás egy régi hiányát pótolja, ugyanis az egyik legjelentősebb szabad királyi város kora újkori történetét eddig még egyetlen modern történetírói munka sem mutatta be. A város történetével foglalkozó fejezetek elsősorban a század középső harmadára koncentrálnak. –

A disszertáció vizsgálati alapját az a kérdéskör képezi, hogy mennyiben határolhatók el a rendelkezésre álló forrásbázis információi alapján a városi társadalom egyes elitcsoportjai. A III. fejezetben végre fogjuk hajtani a vagyoni- és a politikai elit elválasztását. Az elméleti kategóriák alapján elkülönített két csoport vizsgálatánál fontos kérdésként merül fel, hogy mennyiben árnyalható az az általános, szinte toposszerű megállapítás, miszerint a két csoport megfeleltethető egymásnak, azaz a vagyoni helyzet a valóságban mennyiben befolyásolta a politikai vezető rétegen belüli érvényesülés lehetőségeit. A városvezető csoport részletes elemzése, illetve ehhez szorosan kapcsolódva a korabeli Pozsony

1

HORVÁTH 1868. 16. p.

3

archontológiájának összeállítása – a bevezető történeti részhez hasonlóan – szintén hiánypótló igénnyel bír. A III. fejezetben bővebben vázolandó okok miatt a különböző szempontok alapján elkülöníthető elitcsoportok közül a vagyonosság szerint meghatározott társadalmi kategóriák összehasonlítása adja a továbbiakban a disszertáció vizsgálati keretét. Mindehhez pedig elsődlegesen elemzendő forrásként az 1529 és 1557 közötti pozsonyi végrendeletek szolgálnak alapul. –

A

fent

meghatározott

módszertani

megközelítésből,

illetve

a

vizsgálat

középpontjában álló forráscsoport sajátosságából adódik a kérdéses végrendeleti anyag három fő elemezhető témaköre: -

Társadalom- és családszerkezet a vagyoni rétegződés tükrében

-

Kegyesség és reprezentáció: a kegyes cselekedetek gyakorlata, különös tekintettel

annak

a

reformáció

terjedésének

hatására

végbemenő

átalakulására, illetve a város javára tett rendelések -

Anyagi kultúra a vagyonosság fényében

Amennyiben a fenti rövid kutatástörténeti bevezetőben leírt szemléletmódbeli változások szempontjából tekintünk a 16. századi városi polgárságon belüli vagyoni elit helyzetére, úgy megállapítható, hogy abban egyfajta kettősséget fedezhetünk fel. Egyrészről ugyanis a legvagyonosabb városi személyek sem tartoztak a korabeli társadalom legfelső rétegéhez, azaz a feudális társadalmi elithez, másrészről viszont a saját életközösségükön, azaz a 16. századi polgárságon belül a felső réteget alkották, s ezáltal sok tekintetben elkülönültek a városi közösség szélesebb tömegeitől, s az így kialakult távolság – magától értetődően – a mindennapi élet számos területén megmutatkozott. A disszertációban tehát a kora újkori városi társadalom – vagyonosság alapján elkülönített – felső és középső rétegének fent említett jellemzőivel kívánunk foglalkozni. A két vagyoni csoport közül nagyobb hangsúlyt fektetünk a felső réteg, azaz a vagyoni elit vizsgálatára, ugyanakkor a két réteg közötti eltéréseket, illetve hasonlóságokat is szeretnénk a kutatás alapjául szolgáló források – ezeken belül elsődlegesen a végrendeletek – nyújtotta lehetőségek keretein belül feltárni. A bevezető fejezetek után a testamentumok elemezhetőségével kapcsolatban feltett első jelentősebb kérdés arra vonatkozik, hogy mennyiben ad lehetőséget maga a forráscsoport arra, hogy elvégezzük az abban megjelenő

4

végrendelkező személyeknek a vagyoni helyzet alapján történő csoportosítását.2 A késő középkori és kora újkori városi közösségeken belül a társadalmi státusz megítélésében a vagyoni helyzet mellett olyan tényezők is szerepet játszottak, mint a származás, azaz egy-egy család előkelőségének a „foka”, az illető személy kora, (fő) kereseti tevékenysége, életmódja, a közösségen belül végzett tevékenysége, vagy esetleg képzettsége. Mégis egyértelműen kijelenthető, hogy a korabeli közösségek legáltalánosabb öndefiníciós kísérleteiben a vagyon nagysága kiemelt helyet kapott. A közösségen belül a „divites et pauperes” megkülönböztetés egyben azt is jelentette, hogy a tehetősek nem pusztán vagyonosság tekintetében emelkednek ki a közösségből, hanem szélesebb társadalmi értelemben is domináns szerepet képviselnek, politikailag pedig a legbefolyásosabb csoportot alkotják. Ily módon tehát az említett fogalompár első tagja – amely a városi közösség felső rétegét jelölte – a korabeli polgárok gondolkodása szerint kiegészíthető a divites et potentes megfogalmazásra. A történetírás fent említett szemléletmódbeli megújulása mellett a 20. század 80-as, 90-es éveinek fordulója idején további nagy jelentőségű változások következtek be. Az ezekben az években lezajlott informatikai fejlődés a történettudomány számára a módszertani megújulás lehetőségét hozta magával. Az adatbázis-kezelő és a statisztikai jellegű feldolgozásokat segítő programcsomagok megjelenése lehetővé tette a társadalomtudományok képviselői számára is, hogy immáron felhasználói szintű ismeretek elsajátítása által, önállóan – azaz informatikai szakemberek segítségül hívása nélkül – nagy mennyiségű információt tartalmazó forrásokból, vagy forráscsoportokból nyerhető adat-együttesekkel kapcsolatban olyan kérdéseket tegyenek föl, amelyek széles körűen alkalmazható quantitatív jellegű elemzésekre adnak lehetőséget.3 Az informatikai fejlődés még egy fontos szemléletmódbeli változást is okozott. A statisztikai eljárások tökéletesedésével a társadalomtörténeti kutatások számára is új lehetőségek nyíltak, így a mikro- és makrotörténeti vizsgálatok együttes alkalmazása révén egyre precízebb, a korábban nehezebben feltárható, finomabb eltéréseket is megmutató képet nyerhetünk a társadalom rétegzettségéről. Statisztikai értelemben az előzetesen megalkotott kategóriák helyett már sokkal inkább a forrás adatai alapján kialakítható csoportosulásokra irányul a figyelem. Az átfogó jellegű struktúrák helyett már nagyobb szerepet kapnak az egyedi jelenségek, alkalmi csoportosulások, illetve az ezek között létrejövő összefonódások, vagy eltérések.4 2

A vagyoni rétegek elhatárolásának kérdését később részletesen kifejtjük, ld. III. fejezet. SZENDE 1993/b 29. p. Jelen munkában az említett statisztikai programcsomagok közül az SPSS (Statistic Program for Sociology Systems) volt segítségemre, leginkább olyan témaköröknél, amelyeknél eltérő területekről származó és különböző jellegű információcsoportok összevetése képezte az elemzés alapját. 4 GRANASZTÓI 2004. 11. p. 3

5

A fent részletezett történetírói szemlélet magunkévá tételekor sem szabad azonban megfeledkeznünk arról, hogy a leszűkített tér- és időbeli keretek között mozgó kutatási terület nem választható el teljes mértékben a makrotörténeti struktúráktól. Hiba lenne tehát ezeket egymástól független horizontális síkokként értelmeznünk. Ennek tekintetében természetesen a dolgozat tárgyához is csak a tágabb jog-, gazdaság- és társadalom, illetve mentalitástörténeti keretek bemutatása után közelíthetünk.

Itt szeretném megragadni az alkalmat, hogy köszönetet mondjak mindazoknak, akik hozzájárultak ahhoz, hogy elkészíthessem jelen munkámat. Legelőször is szüleimnek, akik lehetővé tették, hogy eljussak életemnek erre az állomására. Őszinte hálával tartozom témavezetőmnek, Prof. Dr. Bessenyei Józsefnek, aki mintegy hét évvel ezelőtt hívta fel figyelmemet a pozsonyi végrendeletekben rejlő lehetőségekre, és aki az elmúlt évek alatt szakmailag és emberileg folyamatosan támogatott és tanácsaival segítette munkámat, s talán leginkább azért, mert ezen idő alatt mindvégig biztatott és bízott bennem. Külön köszönetemet szeretném kifejezni Dr. Szende Katalinnak, aki szintén több éve figyelemmel kíséri munkámat, barátságával és kritikai megjegyzéseivel segítve azt. Ugyancsak hálás vagyok azért is, mert fáradtságot nem kímélve személyes találkozások során is megosztotta velem gondolatébresztő kutatói szemléletmódját. Köszönettel tartozom Prof. Dr. Péter Katalinnak és Dr. Horn Ildikónak lelkiismeretes opponensi munkájukért, Prof. Dr. Granasztói Györgynek számos szakmai észrevételéért, továbbá Dr. Horváth Zitának, Dr. Gyulai Évának, Dr. Tóth Árpádnak, Dr. H. Németh Istvánnak, Dr. Józef Baduríknak, Dr. Vladimír Segešnek, Dr. Gerhard Jaritznak, Dr. Erich Landsteinernek, Dr. Molnár Antalnak és mindazon kutatóknak, akik szakmai téren segítségemre voltak. Utóbbiak közül kiemelném a Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Kara Magyar Egyetemes Történeti Tanszékén, valamint Közép- és Kora Újkori és a Történelem Segédtudományai Tanszékén dolgozó barátaimat és kollégáimat, illetve az Irodalomtudományi Doktori Iskola oktatóit. Szeretnék köszönetet mondani a Collegium Hungaricum ösztöndíj és az Eötvös József kutatói ösztöndíj kuratóriuma tagjainak, akik lehetőséget nyújtottak arra, hogy több hónapos bécsi és pozsonyi tartózkodásaim során betekintést nyerjek az itthon el nem érhető forrásokba és a külföldi szakirodalomba. Meg kell még említenem barátaimat, akik segítettek és bátorítottak, külön köszönetemet szeretném kifejezni Fehér Melindának és Nevelős Szabolcsnak, akik a szerkesztési munkálatoknál voltak segítségemre, illetve Kőmíves Tibornak, aki a szlovák nyelvű szakirodalom fordításában segédkezett, végül de nem utolsó sorban Vadászi Krisztinának, aki nélkül elvesztem volna a hivatalos teendők útvesztőjében. Hálával tartozom Nagy Juditnak, aki a legnehezebb időszakban is mellettem állt, s segítségének mértékét és jelentőségét nem tudnám a megfelelő szavakkal leírni és eléggé megköszönni.

6

II. Pozsony a 16. század első felében A késő középkor és a kora újkor közötti átmeneti időszakból több olyan nagy horderejű eseményt vagy inkább történelmi folyamatot is kiemelhetünk, amelyek döntő hatással voltak nemcsak Pozsony, hanem az egész ország, illetve a tágabb közép-európai térség újkori történelmére is. Ilyen folyamatként értékelhetjük a kereskedelmi útvonalak súlypontjának – a földrajzi felfedezések következményeként – az Atlanti térségbe történő áthelyeződését, illetve ezzel szoros összefüggésben a kontinentális régiók közötti nemzetközi munkamegosztás megszilárdulását. Hasonlóan kiemelt jelentőséget tulajdoníthatunk a Kárpát-medencén belül lezajlott változásoknak, azaz az oszmán hatalom 1526 utáni előrenyomulása és a kettős királyválasztás eredményeként előállott új politikai helyzetnek. A politikai határok megváltozása magától értetődően nagymértékben átalakította a gazdasági viszonyokat is. Harmadikként pedig a reformáció terjedését emelhetjük ki. Először Pozsony pozíciónak az országos politikai változások függvényében történő megváltozását vizsgáljuk. Ezután nagyobb teret kell szentelnünk a város lakosai által végzett fontosabb gazdasági tevékenységeknek, mint a vagyoni jólét hátterét képező szférának, valamint a város, mint gazdasági egység belső működésének. Egy további alfejezet erejéig kitérünk a lutheri tanok terjedésének korabeli körülményeire, s végül a végrendeletek információi alapján elemezhető témakörök szempontjából elengedhetetlen, hogy megvizsgáljuk a mindennapi élet egyes szféráit is. Pozsony városa már a Mohácsot megelőző évszázadokban is az ország legjelentősebb regionális központjai közé tartozott. Ezen státusz elérésében többek között városi intézményei – melyek létüket a korábban a királytól kapott kiváltságoknak köszönhették –, vármegyei központisága, lüktető kereskedelmi élete, a falain belül zajló élénk ipari tevékenység és nem utolsó sorban kiváló földrajzi fekvéséből adódó stratégiai helyzete bírt nagy jelentősséggel. Utóbbi vizsgálatánál elmondhatjuk, hogy a város több szempontból is összekötő szerepet töltött be. Egyrészt a Pozsonyi- és a Bécsi-medence, valamint a Duna által kialakított sík vidék, s a tőle észak- északnyugati irányban félkör alakban elterülő KisKárpátok találkozásánál fekszik.5 Továbbá a terület Ausztriához való közelsége is kiemelendő, hiszen ez serkentőleg hatott mind a kereskedelmi, mind a kulturális kapcsolatokra.6 A Duna pozsonyi szakaszán már a középkor elején is kiváló átkelési 5

Hasonló megközelítésből méltatja földrajzi adottságait Vámossy István is. VÁMOSSY 1898. 11. p. A Regensburgtól Ausztrián át a Kárpát-medence felé tartó „dunai útvonal”, amely egyben posztóbehozatalunk fő forrása volt, szintén itt lépett Magyarország területére PACH 1971. 25. p.

6

7

lehetőség adódott,7 s végül az egész térséget jól szemmel lehetett tartani a Várhegyen elhelyezett katonasággal. Bár a középkorban éppen ez a határszéli fekvés volt az egyik oka annak, hogy nem válhatott országos politikai központtá, a mohácsi vereség következtében beállt új viszonyok egészen más helyzetet teremtettek Pozsony számára is. A makrotörténeti struktúraként alkalmazott „centrum-periféria modell” szellemében vizsgálva8 Pozsony helyzete a Mohács utáni időszakban több szempontból is összetett volt. Regionális centrum szerepe, átmenetileg megnövekedett gazdasági ereje, illetve országos jelentőségű közigazgatási és politikai központi szerepe mellett gazdasági értelemben továbbra is Bécs vonzáskörzetébe számított, ugyanakkor a 15-16. század fordulóján kialakult és a nemzetközi

munkamegosztás

alapján

strukturálódó

világpiacon

mindkét

város

a

(szemi)perifériához tartozott.9 Mária királynénak még maga II. Lajos ajánlotta a várost, ha a hadi helyzet kedvezőtlenre fordulása esetén Budán veszély fenyegetné, valamint bécsi tanácsurai is hasonló megoldást javasoltak. A tanácsokat megfogadva, Mária a vereség hírére valóban Pozsonyba menekült, s ott rövid ideig mint I. Ferdinánd magyarországi helytartója tevékenykedett.10 Ekkorra az Örökös Tartományok közelségének jelentősége többszörösére nőtt, hiszen a Habsburg fennhatóság alá került északnyugati országrész csak innen várhatott segítséget.11 Az elkövetkező évtizedekben, amikor az állandóan pénzszűkében szenvedő Ferdinánd megindította – a szükségesnél általában kisebb létszámú seregeit –, a katonaság mindig Pozsonyon keresztül, vagy legalábbis a város térségét érintve vonult az ország belseje felé, s a hadjárat végeztével ide is tért vissza, mint olyan utánpótlási bázisra, ahol a vízi, vagy szárazföldi úton érkező készletekből feltölthette magát. A fővezérek is gyakran töltöttek itt 7

A város keletkezéséről alkotott elméletek között is szerepel olyan, amely kiemelt jelentőséget tulajdonít a dunai révnek. KIRÁLY 1890. 2. p. 8 Az említett modellhez bővebben ld. MITTERAURER 1993. 216-217. p. 9 A város-vidék viszonylatban kialakult központiságából adódóan ide összpontosult a kézműipar és a kereskedelem, ugyanakkor a környező vidék a városi iparnak felvevőpiacot, a teljes városi népesség számára élelmiszert, illetve demográfiai szempontból fontos utánpótlási bázist biztosított. BECK 1993. 301-303. p. 10 Mint tudjuk, Mária augusztus 30-án értesült férje haláláról, s még azon az éjjelen hajón Pozsonyba menekült. Érdemes megjegyeznünk, hogy a gyors távozás okát nem feltétlenül csak az oszmánoktól való félelemben kell keresnünk. Mária valójában sokkal inkább tartott az udvar nemesi „ellenzékétől”, amely a Mohácsot megelőző években már egyre nagyobb elégedetlenséggel szemlélte a királyné körének az ifjú Lajosra gyakorolt politikai befolyását (OBORNI 2003. 147. p.). Ekkor került Pozsonyba a korai újfelnémet szövegű Budai Jogkönyv, és ide települt át a budai káptalan is országos levéltárával és nagy mennyiségű jegyzőkönyvi anyagával. Utóbbiakat a végrendelkezők által oly sokszor említett Szent-Márton székesegyházban helyezték el. PVT IV. 11. p. 11 A Pozsonyban tartózkodó Mária körül rövid időn belül kialakult egy kör, amely Ferdinánd trónigényét támogatta. Olyan személyek tartoztak ebbe a politikai csoportosulásba, mint például Báthory István nádor, Batthyány Ferenc horvát bán, a püspök-kancellár Brodarics, Szalaházy veszprémi-, majd később egri püspök (s egyben a királyné kancellárja), a később is a királyné mellett maradó Oláh Miklós, vagy Thurzó Elek tárnokmester, későbbi helytartó (OBORNI 2003. 148. p.). Utóbbi, mint ismeretes a korszak egyik legnagyobb kereskedő-bankár famíliájának kiemelkedő személyisége volt.

8

több-kevesebb időt. Továbbá Ferdinánd külföldről érkező diplomatái és a magyar ügyekkel foglalkozó tanácsosai, illetve a hozzá hű főurak és főpapok is általában itt találkoztak országos jelentőségű ügyek megtárgyalására, sőt a Szapolyaihoz induló nyugati – például pápai – követek is először Pozsonynál léptek az ország területére, s a városban pihenés végett eltöltött néhány nap után indultak csak tovább. 1533-ban itt kezdődtek a béketárgyalások a két szembenálló király képviselői között. Szent Márton városa tehát regionális központból rövid idő leforgása alatt országos politikai centrummá vált. Az előbb említettek mellett ezt támasztja alá az a tény is, hogy a város adott helyet a Ferdinánd által összehívott országgyűléseknek is. Ezek közül természetesen nagyon sok országos jelentőséggel bírt. Így a legelső, az 1526-os királyválasztó gyűlés, amelyen a Ferences-rendi templomban Ferdinánd követei és az özvegy királyné képviselői mellett többek között Pozsony és Sopron tekintélyes polgárai vettek részt.12 Az 1535. novemberére összehívott diétán elfogadott törvények formálisan is elismerték Pozsonynak az ország életében betöltött jelentőség-növekedését. Kimondatott ugyanis – a rendek nagyobb részének akarata ellenére, amely inkább Nagyszombatot szerette volna központnak megtenni –, hogy Pozsony legyen a közigazgatási székhely, mindaddig, amíg az ország elfoglalt részeit Isten segítségével nem sikerül visszaszerezni.13 Valószínűleg a derék követ urak nem gondolták, hogy az utóbbira mintegy 180 évet várni kell majd. A törvények értelmében a helytartói tanács is itt kezdte meg működését eleinte 7, majd 1542-től 10 taggal.14 Még 1531-ben pedig Pozsonyban került sor a Budáról két évvel azelőtt elmenekült Magyar Kamara újjászervezésére.15 Ferdinánd uralkodásának fontos hozadéka volt a modern igazgatási rendszer kiépítése. E folyamat első lépése – a háborús helyzet okozta körülményeket figyelembe véve érthető módon – a pénzügyigazgatás terén végrehajtott szervezeti reform volt. Az 1528-ban létrehozott Magyar Kamara jelentőségét mutatja, hogy a 16-17. század folyamán ez volt az egyetlen központi szerv, amely megszakítás nélkül folytatta tevékenységét, a kor színvonalához mérten jól szervezett adminisztratív apparátussal.16 A szervezeti keretek kiépülésével hamarosan a személyi állomány is rögzült. 1537-ben már mintegy húsz 12

PVT IV. 89. p. Természetesen a pozsonyiak az összes többi országgyűlésen képviseltették magukat, s az 1527es budai koronázó gyűlésen is jelen voltak küldöttjeik, nevezetesen Michel Vischer bíró (egy 1530-ban kelt végrendelet tanúsága szerint akkor is ezt a címet töltötte be. AMB 4 n 2 Prot. Test. II. 29a), Jacob Körbler polgármester (Ortvay Kepler néven említi), Georg Plantscher […] és a városi kamarás. PVT IV. 149. p. Jacob Körbler ebben az időszakban 1524 és 1530 között megszakítás nélkül viselte a polgármesteri címet, Michel Vischer pedig 1524 és 1528 között volt bíró. Tisztségeikhez bővebben ld. III. 3. fejezetet, ill. a Melléklet 1/4. sz. archontológiai tábláját. 13 MOE I., 559. p. 14 PVT IV. 240. p. 15 SINKOVICS 399. p. 16 OBORNI 155. p.

9

tisztviselő dolgozott ebben a hivatalban. A Kamara élén a praefectus, vagy superintendens állt, a döntési és végrehajtói jogkör a négytagú kamarai tanács kezében volt. Az alsóbb hivatalnokok közé tartoztak a jegyzők, írnokok, írnoksegédek és küldöncök.17 A 16-17. század folyamán az ügyvitel differenciálódásával számos új tisztséget hoztak még létre (pl. fogalmazó, kancellista, ellenőr stb.), s a tanácsosok száma is nőtt.18 Témánk szempontjából azért érdemel külön figyelmet a Kamara szervezeti felépítése, mert a polgárság felső- és részben a középső rétege számára vonzó lehetőséget jelentett a kamarai állások betöltése. A tanult polgárok ilyen irányú kereseti lehetőségét a városi értelmiség tárgyalásánál mutatjuk be részletesen (ld. X. 4. alfejezet.). Az 1542/30. tc. értelmében a főváros egyben bírósági székhellyé is lett, egy évvel később pedig, még Esztergom eleste előtt, ide költözött az ottani prépostság teljes levéltárával, míg maga az érsek Nagyszombatot választotta székhelyéül. Végül 1552-ben a Szent Korona számára is Pozsonyban találtak menedéket. Korszakunk utolsó jelentősebb országgyűlése 1563-ban zajlott, amelyen az ifjú trónörököst, Miksát fényes külsőségek közepette megkoronázták. Az ünnepségek előkészítésében tetemes részt vállalt magára a város is. A 16. században jelentősen megváltozott a városi polgárságnak a korabeli társadalmakban betöltött szerepe. Otto Brunner ennek kapcsán a korszak döntő újdonságaként azt hangsúlyozza, hogy a városok megszűntek számottevő politikai-katonai tényezőnek lenni.19 Ennek az időszaknak az elején I. Ferdinánd személyében olyan uralkodó került a Habsburgok osztrák ágának irányítása alatt álló országok élére, aki elődeinél sokkal nagyobb érdeklődést mutatott a városok ügyei iránt. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az Örökös Tartományok városainak kiadott rendeletei (pl. Langenlois számára 1523-ban, Krems und Stein városrendelete 1524-ben és talán a legfontosabb a Wiener Stadtordnung 1526-ban), melyekben sokszor a korábban a városok belügyeinek tekintett igazgatási kérdésekben is állást foglalt.20 Bár magyarországi viszonylatban a tárgyalt korszakból nem ismerünk a városok belügyeibe történő ilyen jellegű beavatkozást, mégis a magyar viszonyokra is elfogadhatónak tarthatjuk Brunner fenti megállapításait.21 Pozsony helyzete ebből a szempontból is összetettnek mondható, hiszen ebben az időszakban megnőtt az országos 17

EMBER 1946. 61. p. EMBER 1946 130-134. p. 19 A gondolatsort folytatva a politikai-katonai jelentőség mellett, kisebb mértékben ugyan, de csökkent a városok gazdasági szerepe is. KNITTLER 2003. 79. p. 20 KNITTLER 2003. 76-77. p. 21 Jól érzékelhető ez a folyamat az „újonnan” létrehozott központi kormányszervek befolyásának növekedésében a korábbi rendi önkormányzati szervek rovására. 18

10

politikában és a közigazgatási rendszerben elfoglalt szerepe, azonban nem mint valós politikai tényező, hanem „csak” mint a legfontosabb magyarországi közigazgatási szerveknek otthont adó település. Ki kell tehát emelnünk, hogy a város jelentőségének megnövekedését nem hosszú távú szerves fejlődésnek, hanem sokkal inkább a különleges körülmények okozta változásoknak köszönhette. Az országos szinten is meghatározóvá vált stratégiai és politikai jelentőség, a megnövekedett létszámú hivatalnoksereg, a felduzzasztott katonaság természetesen komoly hatással volt a város gazdasági életére.22 Ennek a folyamatnak feltárásánál azonban némi akadályba ütközünk, ugyanis a 16. századi Pozsonyról elég szegényesek ismereteink. A város történetének a korábbi évszázadokban végbemenő alakulását oly kiválóan feldolgozó szerzők az általunk vizsgált időszakban főként a politikatörténetre koncentrálnak, s így sokszor csak közvetett információkból tudunk a témára vonatkozó következtetéseket levonni.23 A gazdasági élet részletes ismerete viszont nagy jelentőséggel bír számunkra, mivel ennek a kérdéskörnek a kimerítő bemutatásával átfogó képet nyerhetünk arról, hogy a polgárság felső és középső rétegének tagjai milyen tevékenység(ek)ből szerezték vagyonukat.

II. 1. Gazdaság

II. 1. 1. Kereskedelem Amint azt Reinhard Hildebrandt találóan megfogalmazta, a város ipar és kereskedelem nélkül olyan, mint egy tó víz nélkül.24 Ebből a szemléletes hasonlatból is láthatjuk, hogy milyen fontos szerepet töltött be egy város gazdasági életében a két említett tevékenység. A disszertációban

kiemelt

figyelmet

szentelünk

a

polgárságon

belüli

vagyoni

elit

végrendeleteinek. Amint azt a későbbiekben látni fogjuk, ennek a vagyoni elitnek a legjelentősebb részét a nagykereskedelemmel foglalkozó polgárok alkották. Ennek tekintetében tehát a főbb gazdasági tevékenységek közül ennek a szférának a bemutatását kell elsőként elvégeznünk. A kereskedelem kérdéskörét természetesen nem lehet anélkül tárgyalni, hogy ne szentelnénk röviden figyelmet annak, hogy a polgárok által végzett kereskedelmi tevékenység lehetőségeit hogyan határozták meg a korabeli gazdasági viszonyok. A 16. századi 22

Főként a rezidenciális városoknál lehet kimutatni, hogy a nagylétszámú hivatalnoki kar fogyasztása – közvetlenül vagy áttételesen – jelentős mértékben hat a döntően kézműves-gazdapolgár középréteg életszínvonalára, sőt még a városi társadalom legalsó rétegének életkörülményeire is, utóbbi esetében elég csak a koldusokra gondolnunk. Vö. WEIGL 122-124. p. 23 Itt elsősorban a város legjelentősebb tudós-kutatójára, Ortvay Tivadarra gondolhatunk. ld. PVT IV. 24 HILDEBRANDT 1995. 49. p.

11

Magyarország külkereskedelme szervesen illeszkedett az iparosodás magasabb fokán álló nyugat-európai

országok

és

a

kelet-közép-európai

térség

közötti

nemzetközi

munkamegosztásba. A 16. században zajló gazdasági fejlődést, melynek szembetűnő jellegzetessége, hogy az egyes európai államok illetve inkább kontinentális régiók kölcsönös gazdasági függősége megszilárdul, nem tudták jelentős mértékben megzavarni a kárpátmedencei hatalmi-politikai viszonyokban végbemenő változások sem.25 Ennek megfelelően a korabeli Magyarország kereskedelmében az import legnagyobb hányadát ipari árucikkek képezték, különösen az egyes textíliák, posztóféleségek, vagy selymek, továbbá fém használati cikkek, kések, fegyverek, stb.; a kivitel legfontosabb elemei az agrártermékek, illetve kisebb mértékben a bányászatból származó nyersanyagok voltak. Az exporton belül első helyen a szarvasmarha-, a másodikon a borkivitel állott.26 Az agrártermékeket tekintve külföldről jelentős mennyiségben főleg fűszereket hoztak be.27 Ferdinánd 1559-ben a pozsonyiakat olyan kiváltságban részesítette, amely révén a város erődítési munkálatainak költségét részben két behozatali árucikkre kivetett meghatározott magasságú vámmal fedezhette. Ezen két termék a bors és a gyolcs volt.28 A harmincadhivatal ellenőre (gegenschreiber) által lejegyzett kimutatás ebben az évben szinte kizárólag pozsonyi illetőségű kereskedőt sorol fel az említett cikkeknél.29 Az Ember Győző által feldolgozott 1542-es vámnaplók adatai szerint a szatócsárut behozó kézműves-kereskedők közül 12 pozsonyi és nagyszombati bonyolította le a forgalomnak több mint a felét, illetve 3 pozsonyi majdnem az egynegyedét.30 Ezek a kiragadott példák is szemléletesen bizonyítják, hogy a pozsonyi kereskedők tetemes részt vállaltak a nyugati import-forgalomnak főleg a dunai útvonalon történő lebonyolításában. Az említett útvonal forgalma éppen a 15. század utolsó éveiben élénkült meg számottevően. A textilipari áruknak a behozatalban játszott jelentős

25

KAZIMÍR 1978. 383. p. Érdemes röviden megemlítenünk, hogy a korszakban kultúrtörténeti értelemben vett egységről szoktak beszélni, s ez az egység annak ellenére fennmaradt a kora újkor időszakában, hogy a három részre szakadt ország területén szinte megszakítás nélkül háborúk dúltak (PÉTER 1991. 10. p.). Némi finomításként megjegyzendő, hogy Péter Katalin szerint a magyarországi műveltség éppen a korszak elején – a háborúknak és a reformációnak köszönhetően – jelentős összeomlást él meg, azonban a későbbi évtizedekben rövid időn belül „megint felépül”, amelyben ugyancsak nagy szerepe van a hitújításnak és a reformáció következményeinek. PÉTER 1985. 555. p. 26 vö. KOVÁTS 1902. 140. p. és 196-197. p. 27 A legjelentősebb tételt az akkori élelmezés egyik fontos cikke, a bors képezte (a 16. század első két évtizedében az összforgalom 5,2 %-át tette ki). Kisebb mennyiségben importáltak még egyéb fűszereket, így köményt, szerecsendiót, fahéjat, stb.) FÜGEDI 1969. 8. p. Fügedi egy másik tanulmányában 1457-58-as adatokra alapozva még a halexport jelentőségét is kiemeli. FÜGEDI 1971. 68. p. 28 Az 1542-es vámnaplók szerint a finomabb vászonfajták közül mennyiség alapján a gyolcs állt az első helyen a behozatalban. EMBER 1988. 79. p. 29 KOVÁTS 1903. 32-35. p. 30 EMBER 1988. 469. p. A nyugatra irányuló kereskedelem túlnyomórészt a pozsonyi és a nagyszombati harmincadon keresztül zajlott. SZŰCS 1963. 113-164. p.; 131. p.

12

szerepét mutatja, hogy az 1542-es vámnaplók szerint az importnak közel hetven százalékát ilyen tételek tették ki.31 Pozsonyt földrajzi fekvése kiválóan alkalmassá tette arra, hogy a nyugati országrész egyik legjelentősebb kereskedelmi központjává váljon.32 Országos szinten – a kisebb nyugati városokkal fenntartott kapcsolatok mellett – jelentősek voltak a budai kereskedőkkel kialakult összefonódások is. Ezek részben házasságok, részben átköltözések útján jöttek létre.33 Az 1520-as években, Pozsony gazdasági visszaesésének idején távolsági kereskedőinek számottevő része költözött üzleti tőkéjével együtt a fővárosba, majd miután Mohács vagy még inkább az 1529 utáni évtizedekben Buda már nem tudta megőrizni gazdasági hatalmát, legtekintélyesebb kereskedő családjai főként Pozsonyban találtak menedéket, illetve visszatértek oda.34 Így az utóbbi város pozíciói jelentősen megerősödtek. Pozsony kereskedői intenzív kapcsolatot tartottak fenn Ausztria, a délnémet városok, így Nürnberg, Augsburg, Ulm, továbbá Köln, Prága, és Velence kalmáraival.35 Ezen érintkezés centruma Bécs volt, melyen túl nemigen vitték áruikat a pozsonyiak, hanem általában itt bonyolították le üzleteiket helyi közvetítők segítségével, vagy esetleg közvetlenül a nagy német kereskedőházak képviselőivel. A bécsi kereskedők rendkívül előnyös helyzetben voltak, ugyanis ahhoz, hogy nagy haszonkulccsal bonyolított üzleteiket nyélbe üssék, nem kellett a nyugat-magyarországi városokba utazniuk. A pozsonyiak sokkal gyakrabban keresték fel a partnereket. A kereskedelmi kapcsolatban a súlyponteltolódás a mintegy ötször-hatszor akkora népességgel rendelkező Bécset hozta kedvezőbb pozícióba.36 Utóbbi gazdasági jelentősége viszont erősen csökkent a 16. század első felében. Az infláció mellett elsősorban a tőkehiány okozta Bécs kereskedelmi szerepének visszaesését, így a szinte 31

Éppen a Bécsen keresztül, Magyarországra irányuló posztókereskedelem megélénkülése volt a fő indukáló tényezője Nürnberg 1520-as években tapasztalt szövőipari fellendülésének (PACH 1971. 24. p. és 26. p.). A 16. század közepére viszont már visszaesett a délnémet városok, főleg Nürnberg felé összekötő kapocsként szolgáló bécsi útvonalnak a nyugati importban játszott szerepe, a posztókereskedelemben egyre inkább megnőtt a sziléziai és lengyelországi import jelentősége. Im. 32. p. Nürnberg kereskedelmi pozícióihoz ld. még DIEFENBACHER 1995., különösen: 67. p. és 72. p. 32 Növekvő gazdasági erejét jelzi, hogy már 1344-ben országos vásár tartására feljogosító királyi engedélyt kapott, amely a vásárra menőknek szabad utat biztosított. A vásári bíráskodás pedig a városi szervezetnek lett az egyik megteremtője (KIRÁLY 1894. 61-62. p.). Majd amikor az Anjou-kor végén az addig az ország központi területein lévő harmincadhelyeket a határhoz közeli városokba helyezték, a győri harmincadhivatal Pozsonyban kapott helyet (PACH 1999. 235-236. p.). A nyugati vámhelyek közül az 1540-es években a teljes forgalmat tekintve a pozsonyi állt az első helyen. EMBER 1988. 48. p. 33 Utalhatunk itt a pozsonyi Gailsam és Forster (Vorster) családok kiterjedt rokonságára. KUBINYI 1994. 30-33. p. 34 Ide sorolhatók többek között a Kochaimok és a Gailsamok. KUBINYI 1994. 48. p. 35 A pozsonyiak külföldi kereskedelmi partnereihez bővebben ld. X. 1. alfejezet. 36 A két város demográfiai adatai közötti arány bizonytalansága Bécs lakosságszámának korabeli ingadozásából következik. Andreas Werigl szerint ugyanis az 1520-as évek elején még 30.000 lakosú város éppen az általunk vizsgált korszakban jelentős demográfiai krízist élt meg, aminek eredményeként Bécsnek még 1563-ban az elővárosokkal együtt is csak mintegy 20-25.000 lakosa volt. WEIGL 2003. 109-111. p.

13

kizárólag privilégiumaikra hagyatkozó és azokhoz görcsösen ragaszkodó bécsiek nem vehették fel a versenyt a szélesebb látókörrel, erősebb üzleti tőkével és nagyobb politikai befolyással bíró délnémet kereskedőkkel. A bécsiek ekkorra – a korábbiakhoz képest – már nem jelentettek számottevő tényezőt a távolsági kereskedelemben, tevékenységük elsősorban a szomszédos régiókat összekötő kistérségi áruforgalom lebonyolítására szorult vissza.37 Bécs gazdasági visszaesését azonban nem tudták a pozsonyiak sem kihasználni, mivel a század közepén Pozsony is veszített jelentőségéből, mégpedig Nagyszombat javára. Ennek elsődleges oka az volt, hogy a város vezetése igyekezett kirekeszteni a menekült magyar kereskedőket, akik így Nagyszombatban találtak lehetőséget a letelepedésre és természetesen megnövelték annak kereskedelmi súlyát.38 Ami a marhakivitel folyamatát illeti, első lépésben a kereskedők megbízottjai a tenyésztési területen felvásárolták a kivinni szándékozott állományt, majd a legközelebbi nagyobb vásárokra hajtották azt. Ezeken a vásárokon összpontosították egy-egy terület csordáit. A nyugati-, északnyugati országrész legnagyobb marhavásárainak forgalmában, így Szencen, vagy Magyaróvárott a pozsonyi és a nagyszombati kereskedő-polgároknak volt meghatározó szerepük.39 Jól mutatja a marhaexport volumenét, hogy 1546-ban a kincstár szorult anyagi helyzetén úgy kívánt enyhíteni, hogy a pozsonyi harmincadnál a vámot az addigi egy forintról állatonként két forintra emelte. Úgy gondolták, hogy a tőzsérek majd úgyis felemelik áraikat, s így azok sem károsodnak. Ehelyett viszont az élelmes kereskedők titkos utakon próbáltak jószágaikkal Ausztriába jutni. A várt pénzösszeg helyett tehát inkább kárt okozott az intézkedés, így a kamara kénytelen volt visszaállítani a régi viszonyokat.40 Az ilyen esetek mellett még nagyobb kiesést okoztak a visszaélések, illetve az az eljárás, amelynek segítségével a kamara tartozásait próbálta törleszteni.41 Utóbbi úgy történt, hogy mivel a kereskedők sokszor kölcsönöztek pénzt, vagy adtak hitelbe árut – legtöbbször posztót – a kincstárnak, az ebből származó adósságot részben, vagy egészben úgy fizette vissza a 37

KRATOCHWILL 1980. 75., 83-84., 88-89. p. A délnémet kereskedők mellett az itáliaiak is egyre nagyobb versenyt jelentettek a bécsiek számára (PICKL 1971. 323-324. p.). Valamelyest ellensúlyozta Bécs gazdasági szerepének visszaesését, hogy az 1530-as évektől egyre jelentősebb igazgatási központtá vált (KRATOCHWILL 1980. 81. p.). Közeli analógiát találunk Pozsony történetében, amely, mint azt korábban már említettük, ugyanebben az időszakban vált a Királyi Magyarország legfontosabb politikai és igazgatási központjává. 38 Bessenyei József szóbeli közlése alapján. 39 KAZIMÍR 1978. 384. p. 40 HORVÁTH 1868. 62. p. A jelentős kereskedelmi forgalmat lebonyolító pozsonyiaknak gyakran volt ügyük a harmincadhivatalokkal, ezekről néhány esetben a pozsonyi okleveles anyag is tudósít. Ld. a pozsonyi mészárosok marhabehozatalánál (II. 1. 2. alfejezet). Az 1557-58-as évek is forgalomcsökkenést hoztak, mivel a keleti országrész kereskedői inkább Kassára vitték áruikat. Az ‘56-os kassai tűzvész után ugyanis a város polgárai harmincadmentességet kaptak. TAKÁTS 1906. 127. p. 41 Az 1545. évi országgyűlésen fontos követelése volt a rendeknek, hogy a király szerezze vissza a magánkézbe került, azaz elzálogosított harmincadokat, mivel azok számtalan lehetőséget adnak „tulajdonosaiknak” a visszaélésekre. PVT IV. 315. p.

14

kamara, hogy utasították a harmincadosokat, hogy a vámból befolyt összegekből adják át közvetlenül a kereskedőnek az őt megillető részt.42 Ezzel tulajdonképpen a forgalom zavartalanságát is elősegítették. Az Örökös Tartományok és a délnémet területek lakossága számára is rendkívüli fontossággal bírt a magyar marhaexport folyamatossága. Mi sem támasztja ezt jobban alá, mint hogy a 16. század derekán a pozsonyi kereskedők legfőbb árufelvevője, Bécs, de más jelentősebb ausztriai városok is már nemcsak nagykereskedőkkel, hanem egész városokkal kötöttek szerződéseket, a szükséges mennyiségű élőállat kivitelére.43 Passau esetét lehetne itt még példaként említeni, ahol már 1528-ban a húsárak drágulását eredményezte, hogy a magyar kereskedők nem hajtották el odáig állataikat.44 Az árak emelkedését csak úgy kerülhették el, hogy a bécsi vagy a magyarországi vásárokon közvetlenül felvették a kapcsolatot a marhakereskedőkkel. Sokszor még ez sem segített, így például 1560-ban a passauiak és az ulmiak is üres kézzel tértek vissza Magyarországról. Az utóbbihoz hasonló esetekben talán gyanítható a bécsiek közbelépése is, hiszen nekik az volt az érdekük, hogy ők, mint közvetítők, minél nagyobb hasznot fölözhessenek le. Láthatjuk tehát, hogy a magyar marhaexport, s abban a pozsonyi kereskedők szerepe kiemelt jelentőséggel bírt a Lajtán túli területek számára is. A marha mellett a bor volt a másik legjelentősebb kiviteli cikk, melynek nemcsak kereskedelmébe kapcsolódtak be a pozsonyiak, hanem nagy szerepük volt a termelés folyamatában is. A marha és az állati bőrök kivitele, illetve a textil- és fémáru behozatala nagy jelentőségük ellenére is csak kisebb hányadát tették ki a kereskedők bevételének.45 Mivel a bor a középkorban nélkülözhetetlen tömegcikk volt, a vele folytatott kereskedelem általában nagy haszonnal kecsegtetett. A borkereskedelem főként a városi polgárok, illetve a városokba települt nemesek kezében összpontosult, mivel ők rendelkeztek a megfelelő eszközökkel ahhoz, hogy fel tudják vásárolni egy adott terület nagytermelőinek borát.46 A bortermelésből és a borkereskedelemből származó bevételek igen jelentős mértékben járultak hozzá a városi lakosság meggazdagodásához. Mindezek ismeretében teljesen érthető, hogy a polgárok igyekeztek a királytól olyan privilégiumokat elnyerni, amelyek megalapozták, illetve később megerősítették kereskedelmi monopolhelyzetüket. Ilyen kiváltság volt például a harmincad42

KAZIMÍR 1978. 389. p. 1597-ben maga I. Rudolf szólítja fel a pozsonyiakat hasonló vállalkozás teljesítésére HORVÁTH 1868. 75. p. 44 TAKÁTS 1905. 172. p. Az európai marhakereskedelem egyik legfontosabb útvonalán zajló magyar export volumene a 16. század közepén – a század első negyedéhez viszonyítva – megduplázódott. A magyar marha legfontosabb felvevő piacai közé tartoztak az osztrák, a morva és a Rajna vonaláig terjedő délnémet területek, valamint Tirol és Velence is (PICKL 1973. 157. p. és 149. p.). A délnémet régió fogyasztási igényének megnövekedése folytán az 1550 és 1590 közötti időszakban a nyugatra irányuló teljes magyar exportra jelentős mennyiségi fellendülés volt jellemző. PRICKLER 1971. 134-135. p. 45 KAZIMÍR 1980. 327. p. 46 KUBINYI 1996. 84. p. 43

15

mentesség. Másrészt pedig megpróbálták elérni azt is, hogy a külföldi kereskedők csak a megfelelő korlátozással hozhassák be boraikat. Bár a borkereskedelem jelentős hasznot ígért, az áru szállítása elég nehézkes volt, a korabeli borok nem bírták a hosszabb utakat, a költségek pedig elég magasak voltak. Így tehát a kereskedők számára létszükséglet volt, hogy a szomszédos országoknak lehetőleg már a határmenti területein értékesíteni tudják a külföldi eladásra szánt árut. A pozsonyiak számára két útvonal kínálkozott ahhoz, hogy a megfelelő külföldi felvevő piacokat elérjék. Az egyik nyugatra vezetett, a szomszédos Bécsbe, a másikon, az ún. északi-, vagy „cseh”-úton pedig Morvaországba és Csehországba juthattak el. Miután Bécs 1221-ben megkapta az árumegállító jogot, kiváló lehetőség nyílott polgárai előtt, hogy ellenőrizhessék a magyarországi kereskedelmet.47 A 15. és a 18. század között a bécsiek és a pozsonyiak kapcsolatát a borkereskedelem területén mindkét részről az a törekvés jellemezte, hogy a másik város kereskedőit távol tartsák a saját belső piacuktól, ugyanakkor időről időre megpróbáljanak olyan engedményeket kieszközölni, amelyek lehetővé teszik a másik város piacára történő bejutást. A bécsiek számára a jobb minőségű pozsonyi bor versenye veszélyt jelentett, így már a 13. század első felétől igyekeztek megakadályozni, hogy a szomszédos magyarországi régió kereskedői elárasszák a bécsi piacot kelendőbb áruikkal. A magyar borok behozatalára vonatkozó tiltás először a II. Frigyes herceg által 1244-ben Bécsnek adományozott privilégiumban jelenik meg. A bécsieknek alapvető kereskedelmi érdekeit védő intézkedésre a polgárok az 1281-1492 közötti időszakban legalább 16 megerősítést kaptak. Mindazonáltal a lakosság részéről mégis mutatkozott igény a jobb minőségű magyar borra. Ennek kielégítésére a város külön fenntartott egy tavernát, ahol magyar és más külföldi borokat mértek.48 A 15. század második fele és a 16. század első harmada közötti periódus Bécs átmeneti

gazdasági

hanyatlását

hozta.

A

polgárháborúval,

magyar

megszállással,

felkelésekkel és pestisjárványokkal terhes időszakban visszaszorult a bécsiek által lebonyolított kereskedelem forgalma is. Mindazonáltal a város vezetése még ezekben az években sem volt hajlandó lazítani az árumegállító jognak a borra vonatkozó passzusain, illetve a magyar borok behozatali tilalmán. Láthatjuk tehát, hogy milyen komoly veszélyt

47

Ennek további biztosítására a bécsiek igyekeztek a magyar királyoknál is olyan rendelkezést kieszközölni, amely szavatolta kereskedőik biztonságát a királyság területén. Ilyen rendelkezés kibocsátására találunk példát az 1318-as, 1366-os és az 1380-as évekből. LUKAČKA 1993. 163-164. p. 48 TSCHULK 1983. 46. p.; 55. p.; 68-70. p. Korszakunk elején I. Ferdinánd 1526-os Stadtordnungja is megtiltotta a Bécsbe történő borbevitelt (PAUSER 2003. 52. p.). Csak nagyon ritkán, például rendkívül rossz termés esetén engedélyezte a város kis mennyiségű magyar bor behozatalát. LANDSTEINER 2003. 145. p.

16

jelenthetett a magyar borok versenye, még akkor is, ha a kortársak szerint Ausztria öt nagy bortermő vidéke közül a Bécs környéki régió borai számítottak a legjobb minőségűnek.49 A megnövekedett bortermelés természetesen arra sarkallta a pozsonyiakat, hogy ők is megpróbálják uralkodójukat olyan rendeletek, privilégiumok kibocsátására rábírni, amelyek a saját piac számára megfelelő védelmet nyújtanak az Ausztriából behozott borokkal szemben.50 E célból erősítette meg Zsigmond a pozsonyiaknak azt a „régi” jogát, mely szerint ausztriai bort csak a pozsonyi városi tanács jóváhagyásával lehetett behozni. Nem sokkal később Garai Miklós nádor a dévényieknek és a récseieknek is megtiltotta, hogy Ausztriából importálják a nemes nedűt. A konkurenciaharc kiéleződését mutatja, hogy Zsigmond egy további rendeletében arra is engedélyt adott, hogy ha mégis a városi vezetés tudta nélkül hoznak be a Lajtán túlról bort, akkor azt a pozsonyiak elkobozhatják a szállítóktól, továbbá 1402-es rendeletében utasította a tanácsot, hogy a Vödritz-patak torkolatánál elhelyezkedő dunai kikötőt bővíttesse ki, hogy az nagyobb forgalom befogadására is alkalmas legyen. A város borkereskedelemmel foglalkozó polgárai a 15. század második felében is élvezték az uralkodó támogatását. Ez leginkább Mátyásnak a pozsonyiak számára 1466-ban és 1475-ben kiadott privilégiumában nyilvánult meg, amelyek immáron egyértelműen biztosították a városnak a borbehozatal és a borkivitel terén kivívott regionális monopolhelyzetét. A Jagelló-korból II. Ulászlónak maradt fenn egy rendelkezése, amely megerősítette Pozsony, Nyitra és Sopron városokat abban az 1402-ben kapott privilégiumában, hogy kötelezhetik a nyugatról érkező és az ország belső területei felé tartó borkereskedőket, hogy e három városon haladjanak keresztül és ott kínálják fel eladásra árujukat.51 Pozsony az elkövetkezendő évtizedekben szinte korlátlan ellenőrzést gyakorolhatott a bor importja és exportja fölött. A tanács hozzájárulása nélkül a térségben sem a nemesek, sem más városok polgárai nem kapcsolódhattak be a borkereskedelembe.52 Bármennyire is sikerült kivívni a vezető szerepet a régióban, azzal mindenképp számolniuk kellett a pozsonyiaknak, hogy a kedvező lehetőségeket biztosító dunai vízi úton – Bécs ellenállása miatt – nem bonyolíthatnak le számottevő forgalmat. Láthatjuk tehát, hogy a bortermelésre, vagy még inkább a borkereskedelemre komoly hatással lehetett egy másik városnak a saját piacát adminisztratív eszközökkel védő szabályozó tevékenysége is. A 49

TSCHULK 1983. 37. p. Előfordult olyan eset is, amikor a nagypolitika fordulatai közvetlenül is hatást gyakoroltak a pozsonyiak és az ausztriai, szűkebben a bécsi kereskedők viszonyára. Utalhatunk itt a Zsigmond és III. Albert herceg közötti feszült viszonyra, amely 1388-ban és 1402-ben kölcsönösen egymás kereskedőinek a rövid idejű börtönbe vetéséhez és az áruk elkobzásához vezetett. LUKAČKA 1993. 165. p. 51 KAZIMÍR 1986. 54. p. Még 1433-ban pedig a pozsonyiak a soproniakkal közösen tiltakoztak amiatt, hogy külföldi kereskedők Zuránynál hoztak be bort Ausztriából. SZENDE 1993/a 142. p. 52 BADURÍK 1996. 95-96. p. 50

17

pozsonyiak számára jelentősebb felvevő piacként leginkább a közeli morva és cseh területek jöhettek még szóba. Ezek elérése érdekében a korábban már említett északi útvonalat vették igénybe. Az ebbe az irányba folytatott, Bécs kikerülését célzó kereskedelem fejlődését a korábbi időszak uralkodói is támogatták. Elég itt csak az 1335-ös királytalálkozóra gondolnunk. A 14. század második felében már történtek kísérletek az említett útvonal kínálta lehetőségek kihasználására, azonban inkább csak a Kis-Kárpátok térségében folytatott bortermelés fellendülésével, azaz a 15. század elejétől jelentkezik igazán pregnánsan a súlyponteltolódás az észak-északnyugati irányú borkereskedelem javára.53 Mivel a cseh korona országai felé megfelelő vízi út hiányában a bort „tengelyen”, azaz kocsikon kellett szállítani, a rossz utak elég nagy veszteséget okoztak a kereskedőknek. A korabeli kádárok számára ugyanis még nem állt rendelkezésre az a technikai színvonal, amelynek segítségével olyan hordókat tudtak volna készíteni, amelyek az általánosan rossz útviszonyoknál is megakadályozzák, hogy a szállított bor egy része elfolyjon. Ebből kifolyólag a magyar kereskedők többször fordultak az osztrák hercegekhez azzal a kérelemmel, hogy legalább korlátozott mennyiséget engedjenek át a cseh területek felé. Erre általában csak ritka esetben, kedvező politikai szituációban kaptak engedélyt.54 A legnagyobb volumenű forgalom tehát a Hodoninon át Brünn (Brno), majd Prága és Kuttenberg (Kutná Hora) felé vezető úton zajlott. A pozsonyiak által kivitt bor kiváló minősége biztos piacra számíthatott mind Cseh-, mind Morvaországban, illetve még Sziléziában is. Az előbbi két terület városai megerősödve kerültek ki a huszita háborúk zavaros időszakából, s a 15. század második fele egy erőteljes gazdasági fellendülést hozott számukra.55 Ezek a városok viszont nem rendelkeztek jó minőségű szőlő termelésére alkalmas földekkel, tehát a lakosok rászorultak a magyarországi borimportra, ami a kereskedelem potenciális hasznának további növekedését hozta.56 A magas keresletben rejlő lehetőségeket a csehországi kereskedők is igyekeztek kihasználni, s gyakran ők maguk utaztak Magyarországra, hogy bort vásároljanak. A legjobb minőségű és egyben legjobban eltartható borokat pedig Csehországból akár Bajorországba is tovább vihették eladásra. Összegzésként

elmondható

tehát,

hogy

az

északnyugat-magyarországi

borkereskedelem fő súlypontját a Morvaország felé vezető útvonalon lebonyolított forgalom 53

MILITZER 1993. 124. p. PRICKLER 1996. 57. p. A bécsiek is exportáltak kisebb mennyiségben a cseh városokba, azonban az innen származó bor gyengébb minősége miatt nem jelenthetett komolyabb versenyt a nyugat-magyarországi borok számára. Az északi útvonalat maguk a bécsi kereskedők sem tartották jelentősnek. CSENDES 1974. 223. p. 55 JANÁČEK 1980. 293-296. p. 56 A magyarországi kereskedők ugyanakkor iparcikkeket vásároltak, hogy a visszaút is megtérüljön és egyben kielégítsék az ilyen irányú otthoni keresletet. 54

18

képezte. Ez a tendencia érvényesült a 15-16. század fordulója után is. Ennek a számszerű alátámasztására szolgálhat az a 16. század második feléből származó adatcsoport, amely szerint a soproniak által 1566-1567-ben exportált bornak a 36,2 %-a Csehország, 13,3 %-a Morvaország, 11,1 %-a Szilézia és mindössze 2,3 %-a irányult Bécs felé.57 A fentiekben vázolt külkereskedelmi viszonyok egyértelműen bizonyítják, hogy a magyar borok már a késő középkor és a kora újkor időszakában is kiemelkedően jó minőséget mondhattak magukénak. Mivel a szomszédos Bécs még rendelkezett egy viszonylag elfogadható minőségű szőlőtermő területtel (amelynek borai azonban már nem vehették fel a versenyt a Magyarországról származókkal), a város tanácsa igyekezett minden eszközzel megakadályozni, hogy az utóbbi termékek bejussanak Bécs piacaira. A kis-kárpáti régió borkereskedőinek másik fontos, a lebonyolított forgalom szempontjából lényegesen nagyobb jelentőségű célterülete esetében pedig éppen a magyar bor iránti tömeges igény hat bizonyító erővel. A városon kívülre, főként külföldre irányuló kivitel mellett a szőlőtulajdonos és bortermelő polgárok számára a városon belüli borkimérés kínálkozott még jelentős értékesítési lehetőségként. A kereskedelmen belüli üzletmenetről sajnos csak részinformációkkal rendelkezünk. A pénzzel történő fizetés mellett nem volt ritka az olyan eset, mikor a kereskedők áruval fizettek egymásnak. Az áruk nagyobb távolságra történő szállítása még mindig biztonságosabb volt, mint nagyobb összegeket maguknál tartani. Ezt a tendenciát erősítette a banki tevékenység kiszélesedése is. A kereskedők leginkább az általános igények ismeretében vásárolták fel a megfelelő mennyiségű árut, de előfordult az is, hogy egyéni megrendelésre dolgoztak. A 16. században már általánosan elterjedt volt az a gyakorlat, hogy a nagykereskedők nem egyedül bonyolították le nagyobb volumenű üzleteiket, hanem egymással társultak, megosztva így a kockázatot és természetesen a hasznot is. Pozsonyban is találunk kereskedőtársulatokat, a később még többször említésre kerülő Forster (Vorster) és a Gailsam családok vezetése alatt.58 Általános volt a faktorok alkalmazása is. Ennek a módszernek a segítségével egyazon kereskedő megoszthatta és több területen is befektethette tőkéjét. A gyorsan meggazdagodó kereskedők – amellett, hogy a nyereség egy részét visszaforgatták a kereskedelembe – elsősorban mezőgazdasági és városi ingatlanokba fektették pénzüket. Előbbiek esetében főként szőlőkre kell gondolnunk, amelyek maguk is nagy hasznot hajtottak, utóbbiaknál legtöbbször a belvárosban fekvő házakra, amelyek külsejét igyekeztek úgy alakítani, hogy az kifejezze tulajdonosa magas társadalmi presztízsét.59 57

HÁZI 1959. CD-ROM változat Arcanum 2004. 153. p. SZENDE 1999/a 25. p. 59 DÜLMEN 1999. 87-88. p. 58

19

A kereskedőknek házaik emeletén volt a lakásuk, a földszint pedig raktárként szolgált. Az utca felőli oldalra boltívet építettek, talán innen ered a „bolt” elnevezés is. A ház oldalában kialakított ülőfülkék pedig a borkimérés helyeként szolgáltak.60 A városban hetente kétszer tartottak hetipiacot. Ezek voltak a kereskedelemnek, főként a kiskereskedelemnek a városi hatóság által intézményesített központjai.61 A vásároknak leginkább a Főtér és az ahhoz kapcsolódó Ferences-kolostor előtti tér adott otthont. Itt álltak a mészárosok, a köszörűsök, a fazekasok, a szatócsok, a kádárok, a kőfaragók és több más szakma képviselőinek bódéi. A pékek a Ferences-kolostor előtti téren árulták kenyereiket és egyéb termékeiket, s e tér északi részén tartották a halvásárt is. A kolostor fala mentén pedig végig kiskereskedők bódéi húzódtak.62 Mivel Pozsony a hazai szövőipar egyik központjának számított, nem meglepő, hogy egy 1503-as számadáskönyv szerint a posztókereskedőknek nyílt árucsarnokaik voltak a Főtéren.63 A város más részein is tartottak vásárokat, sőt az árucserének ez a formája már a 15. század első harmadától „megjelent” a városfalakon kívül, mivel az 1430-as évektől kezdve már a Halász-kapu előtt elterülő Újvárosban is tartottak vásárt.

II. 1. 2. Kézműipar (és szolgáltatás)

Az ország teljes népességét figyelembe véve megállapítható, hogy a kora újkorban a kézműipari tevékenységet végzők aránya viszonylag kicsi volt. Ha azonban ugyanennek a rétegnek a városi lakosságon belüli arányát vesszük szemügyre, úgy elmondható, hogy a társadalom egyre növekvő differenciálódásával párhuzamosan fokozatosan nőtt a kézművesek részesedése.64 A városban zajló ipari termelés legnagyobb részt céhes keretek között folyt. Persze ezen kereteken kívül is végeztek kézműves tevékenységet, ugyanis a céhbe szerveződött kézművesek nem fedték le teljes mértékben a termelést. Jelentős csoportot alkottak a céhen kívüli kontárok. Elsősorban az idegen kézművesek, vagy a céhből kiszorult, illetve oda fel nem vett iparosok, a mesteri címet megszerezni nem tudó céhlegények tartoztak e körbe, ők 60

HOLL 1989. 55. p. HILDEBRANDT 1995. 49. p. A kamarai számadáskönyvekben a tisztviselők bérezésénél jelentős tételt képezett a vásárbírónak (Marckhrichter, vagy Margkt richter) juttatott járandóság. Az 1528/29-es és az 1540/41es adatok szerint heti 2 schillinget kapott, ami évi 13 fontdénárt tett ki. Viszonyításképpen megjegyezhető, hogy jegyző heti 3 schilling illetményben részesült. AMB K 79 Kammerbücher fol 223-224 és AMB K 92 Kammerbücher fol 381. 62 PVT II/2 422-423. p. 63 ORTVAY 1905. 95. p. A posztónyírók bódéja épp a Városháza előtt állt. ORTVAY 1905. 103. p. 64 Példaként hozhatjuk a korszakból Erfurtot, ahol a lakosság 85 %-ának volt iparos foglalkozása. A Pozsonyhoz hasonló népességszámmal bíró (5200 fő) Innsbruckban is ez a réteg képezte a lakosság legnagyobb részét: 464 családfő képviselt 110 kézműipari szakmát. DÜLMEN 1999. 91. p. és 94. p. 61

20

legtöbbször a külvárosokban dolgoztak. Mégis egyértelműen kijelenthető, hogy a kora újkor időszakában a városokban zajló kézműipari termelésben a céheknek volt a legnagyobb súlyuk és szerepük. Azzal az elterjedt nézettel szemben, miszerint a céhes rendszer az ipari termelés fejlődésének kerékkötője lett volna, hangsúlyoznunk kell, hogy az egészen a 18-19. század fordulójáig meghatározó céhes keretek között folyó városi ipart a legkevésbé sem szabad egy mozdulatlanságba merevedett, stagnáló rendszerként értelmeznünk.65 Nyilvánvaló, hogy ezekben a századokban is elengedhetetlen feltétele volt a termelésnek, hogy az iparosok igazodjanak a változó körülményekhez (például új divatáramlatok hatására a fogyasztási szokások változása, az országban uralkodó hadi helyzet, a kereskedelemnek a nemzetközi munkamegosztás eredményezte sajátosságai, a piaci viszonyok változása stb.). Ennek megfelelően egyes iparágak (pl. az ebben az időszakban már elavultnak számító fegyverek készítését végzők) visszaszorultak, ugyanakkor mások nagyobb jelentőségre tettek szert (pl. az öltözködési divatot követő ruhaipari ágak, vagy az újfajta hadviselés eszközeit előállító szakmák).66 Legnagyobb szerepe a főként a helyi igények kielégítését célzó élelmiszeriparnak volt, melynek legfontosabb képviselői a pékek és a mészárosok közül kerültek ki.67 Ezt követte a ruha-, textil- és bőripar. Kiemelhető még a fa- és fémfeldolgozó-ipar, amelynek képviselői használati tárgyakat és fegyvereket egyaránt gyártottak, továbbá az építőipar és a fuvarozás is. A változó igényekre reagálva, az egyes szakmákon belül egyre inkább jellemző volt egy specializálódási folyamat, amelynek eredményeként az egyes ágakon belül egyre több olyan szakma önállósodott, amelynek iparosai valamely speciális termék előállítására szakosodtak. A rokon szakmák közötti megegyezések aprólékosan szabályozták, hogy melyik szakma mesterei mely termékeket készíthetik el, s ehhez szorosan kapcsolódva azt is kikötötték, hogy az egyes mesterek számára mely termékek előállítása tiltott. A más céhek hatáskörébe tartozó termékek elkészítését, azaz más mesterek szakmájában való „kontárkodást” ennek megfelelően szigorúan büntették.68 65

A céhes rendszer legszélsőségesebb kritikusai úgy tekintettek a céhes kézműiparra, mint amely nem veszi figyelembe a korabeli piaci viszonyokat, mivel akadályozza a piac diktálta feltételekhez igazodó versengést. REININGHAUS 2000. 12. p. 66 KELLENBENZ 1980. 8. p. 67 Többek között a Magyar Országos Levéltár Mikrofilmtárában található pozsonyi okleveles anyagból is értesülünk arról, hogy a pozsonyi mészárosok bekapcsolódtak a marhakereskedelembe. 1550-ben a város tanácsa panasszal fordult a kamarához, miszerint az óvári harmincadnál pozsonyi polgárokat (mészárosokat) tartóztattak fel és árujukat pedig (zálogul) lefoglalták, mivel nem fizettek harmincadot. A városi tanács levelében kéri, hogy adják vissza a kérdéses árut, mivel azt a város ellátását szolgálja („zu gemainer Stat Presburg notturfft, auf di fleishpennkhn […] bringen lassen”). Egy korábbi szerződésre hivatkozva még azzal érvelnek, hogy a város szükségletére behozott mennyiséget harmincad-mentesen áthozhatták a pozsonyi kereskedők. MOL MF C338 3241. 68 DÜLMEN 1999. 93. p.

21

A szabad királyi városok vezetésének már az Anjou-korban fontos törekvése volt, hogy az adott városban dolgozó kézművesek számára munkájukat és egyben egész életvitelüket irányító szabályzatokat adjanak ki.69 A 15. század második felétől maradtak ránk céhszabályzatok nagyobb számban. A Mátyás által jóváhagyott céhlevelek közül számos dokumentum szolgált később a 16-17. században mintául. Egy-egy régióban a térség központjának tekinthető nagyobb város jutott kiemelkedő szerephez, hiszen a közelében fekvő kisebb városok legtöbbször annak céhleveleit vették át. Jól mutatja Pozsony regionális centrum szerepét, hogy kézművesei Vácott, Nyitrán, Győrben, Rohoncon, Sopronban, Csepregen, Sárváron, Modoron, Dömölkön és Körmenden alapítottak fiókcéheket.70 A céh intézménye az ugyanazon a településen élő és egyazon szakmát űző iparosok kiváltságolt csoportjának érdekeit szolgálta.71 A városi társadalomban betöltött szerepüket tekintve hiba lenne azonban a céheket pusztán a mai értelemben vett érdekképviseleti szervekként

értelmeznünk.

Számos

funkciót

gyakoroltak,

amelyek

által

nagyban

befolyásolták vagy még inkább meghatározták a kézművesek életének nem csak a szakmai, hanem a közösségi és a privát szféráját is. Gazdasági szempontból közvetítették a felvevőpiac igényeit az iparosok felé, szabályozták a nyersanyagbeszerzés folyamatát és – az adott szakmához tartozó termelők közötti konkurenciaharcot elkerülendő – a termelés területén biztosították a céhtagok számára az egyenlő esélyeket, továbbá a céh volt felelős a mesterek által előállított termékek megfelelő minőségéért is.72 Bár sok céh engedélyezte nők felvételét, illetve mesterré avatását, mégis azt mondhatjuk, hogy a céhes iparban döntően a férfiak töltötték be a vezető tisztségeket. A céh egyes tisztségeinek viselői magas társadalmi státuszú, vagyonos és megbecsült polgároknak 69

Ezt megelőzően a kézművesipar fejlődésének a 12-13. században a szász, a németalföldi, vagy Nyugat-Európa más vidékeiről származó iparosok hazánkba telepítése adott fontos impulzust. 70 SZÁDECZKY 1890. 26. p. A „főcéh” ilyenkor meghatározott összegű taksa fejében adta át a birtokában lévő céhes szabályokat, egyben fellebbviteli- és más gazdasági alá- és fölérendeltség is kialakult a céhek között. NÉMETH 2006. 17. p. 71 SZENDE 2004/a 33. p. Ludwig Remling két csoportba sorolja azokat a kiváltságokat, amelyek hozzájárultak a céhnek, mint autonom városi szervezetnek a létrejöttéhez, illetve a város életében betöltött jelentős szerep megtartásához. Eszerint társadalmi szempontból kiemelendő az egyesüléshez való jog (elvben minden kézművesnek joga van a céhbe belépnie), a gyülekezés joga (a céhtagok összejövetele nincs a városi vezetés engedélyéhez kötve), a céhvezetés megválasztásának joga, döntés a céhbe történő felvételről, önálló szabályzatalkotás joga, a céhszabályzat ellen vétők feletti ítélkezés joga, végül önállóság a céh vagyonát érintő gazdasági ügyekben. Szakmai szempontból: a képzés körülményei és a céhbe való belépés feltételei, az iparos tevékenység gyakorlása, valamint egyéb, az egyes szakmákra jellemző kérdések, hatáskörök tartoznak ide (REMLING 1987. 70-71. p.). Egy céh mozgástere természetesen annál nagyobb volt, minél nagyobb mértékben sikerült elérnie az említett kritériumok kiteljesítését. 72 Általános előírások szerint vizsgálták például a megfelelő mennyiségű és minőségű alapanyagok felhasználását, illetve bizonyos iparágaknál a hitelesített mértékek használatát, stb. A minőség tüzetes ellenőrzése nem csak egyszerűen a vevők védelmét szolgálta, hanem egyben nagy szerepe volt a céh tekintélyének megőrzésében, illetve az egész közösségen belül uralkodó gazdasági rend fenntartásában is. JARITZ 1988. 38. p.

22

számítottak. A legtöbb céh élén céhmester állott (Zeichmeister), akit a felavatott mesterek évenként választottak meg a céh napján. Ő volt a céh gondviselője, érdekeinek védője, a gyűléseken az elnök szerepét töltötte be, egyben ő kezelte a közös pénzeket és ő volt a mesterek legfőbb ellenőre is. További tisztségek: az „atyamester” őrizte a céh ládáját, nála szállottak meg a vándorlegények; a „dékán”, vagy „bejáró

mester” segített a

vándorlegényeknek munkát találni; a „szolgáló”, vagy „ifjúmester” volt a céhtagok között a legfiatalabb.73 Szociális szerepét tekintve a céh gondoskodott a mesterek családjáról, ha a családfő beteg lett vagy meghalt, illetve felügyelte a tagok életvitelének erkölcsösségét is. Csak a morális szempontból megkérdőjelezhetetlen életvitelű mester által előállított, jó minőségű áru emelhette a céh hírnevét. Bár jelentős események voltak a céh közös ünnepei, szociális szempontból a legfontosabbnak mégis az új iparosok megfelelő szintű képzésének szabályozását tekinthetjük.74 A munkák elvégzéséhez a legtöbb mesternek segédekre volt szüksége. Az ilyen munkaerő iránti igény termelési áganként igencsak változó képet mutatott. A ruhaiparban és a fémfeldolgozó-iparban (a kiterjedt előkészítő jellegű munkálatok miatt) például viszonylag magas volt ez az igény, míg a fa- és a bőriparban meglehetősen alacsony.75 Az egyoldalúan előnyös vagy hátrányos helyzetek elkerülése érdekében minden céh előírta, hogy hányan dolgozhatnak egy műhelyben egy mester irányítása alatt. A segéderő létszámának leszorításával egyben a céhbe történő bejutás lehetőségét is igyekeztek korlátozni. Ennek megfelelően legtöbbször csak egy tanonc felvételét engedélyezték. A tanulóidő szakmától függően változott. A tanonc vagy inas a mester házában élt, és ennek megfelelően – bár bért kapott munkájáért – a mester az atyai hatalomhoz hasonló jogokkal bírt felette.76 Az általában 3-4 éves tanulóidő lejárta után az inas felvételt nyert a céhlegények közé. A legények vándorlási kötelezettsége a 15. században terjedt el a magyarországi céhek körében.77 A legényeknek az előírt vándorévek alatt kellett a szakmát elsajátítaniuk. A tapasztalatszerzésen kívül azonban más funkciója is volt ennek a kötelezettségnek. Egyrészt ezáltal erősödtek a városok közötti kapcsolatok is, másrészt az elvándorolt legények helyére új tanoncokat lehetett felvenni. A legtöbb pozsonyi céh 3-4 évi tanulóidőt követelt meg. A pékek 73

A céh napja Úrnapjára, Húsvét másnapjára, Szt. György, Szt. Mihály, vagy más szentek napjára esett. SZÁDECZKY 1890. 35. p. Az említett tisztségekhez: im. 34-39. 74 DÜLMEN 1999. 99. p. 75 MITTERAURER 1984. 34. p. 76 Az olyan iparágakban, ahol elvált egymástól a mester háztartása és a műhely, az alkalmazott személyzeten belül is végbement bizonyos differenciálódás. Az ilyen esetekben értelemszerűen élesebben elkülöníthető egymástól a háztartási cselédek és az iparossegédek, tanoncok csoportja, továbbá az előbbieknél a női, utóbbiaknál a férfi munkaerő alkalmazása volt a jellemző. MITTERAURER 1984. 34-35. p. 77 HECKENAST 1996. 94. p.

23

szabályzata szerint a vándoréveket külhonban, lehetőleg német területen kellett letölteni. Ennek fényében nem meglepő, hogy a városban dolgozó mesterlegények nagyobb részt nem magyarországiak voltak, a hainburgiak vagy wiener-neustadtiak mellett találunk Brnoból, Grazból, vagy szászországi, pomerániai stb. városokból származókat is.78 Pozsonyban a szabók és kádárok alkalmazhattak az átlagosnál több legényt. Előbbiek négyet, utóbbiak ötöt, illetve szüret idején hatot.79 Egy iparos életében minden bizonnyal a mesterré válás volt a legnagyobb esemény. Az ehhez vezető utat is pontosan szabályozták a céhek. A vándorévek letelte után el kellett készíteni a mesterremeket, amelyet a többi mester bírált el.80 Ezen túl még a legtöbb céh megkövetelte a tagoknak egy költséges vacsorára történő meghívását. A 15. század második felétől kezdve a céhek egyre inkább megnehezítették az új tagok belépését. Sok céh az említetteken kívül még azt is megkövetelte, hogy a legények pénzzel, vagy bizonyos mennyiségű nyersanyaggal (pl. faggyúval) járuljanak hozzá belépéskor a céh közös vagyonához. Egy-egy műhelyben viszonylag kevés személy dolgozott. Nem volt ritka az olyan műhely sem, ahol a mester nem alkalmazott segéderőt.81 A paraszti lakosság munkakörülményeitől eltérően a kézművesek munkaritmusa nem volt az évszakok váltakozásához kötve. A kb. 12-14 órás munkanapokból álló egész évi tevékenységet tehát nem a természet ciklikussága, hanem a városi lakosság által támasztott igények határozták meg. Egy műhelyen belül nem létezett a munkafolyamatok alapján történő munkamegosztás. Egyazon személy volt felelős egy adott munkadarabért a nyersanyag beszerzésétől a legvégső megmunkálási folyamatig. Sokszor maguk a kézművesek gondoskodtak a késztermék értékesítéséről is. Bár a legtöbb kézműves munka egész évben magas intenzitású és néha fizikailag

is

megterhelő

tevékenységet

követelt

meg,

összehasonlítva

az

újkori

manufakturális, vagy gyári termelés körülményeivel, a céhekben dolgozók sokkal kedvezőbb helyzetben voltak. A műhelyekben általában emberibb légkör uralkodott, s mivel a tanoncok és a legények sok esetben egy háztartásban éltek a mester családjával, sokszor a mester és az általa felvett tanonc, illetve az ott dolgozó legény közötti viszony bensőségesebb volt, mint a 78

ZIMÁNYI 1985. 366-367. p. A szabók céhlevelének 1582-es megújítása szerint (ŠPIESZ 1978. 192. p.) és a kádárok 1548-as szabályzata szerint. ŠPIESZ 1978. 52. p. 80 A kalaposok céhének 1575-ös szabályzatában pontos leírást találunk arra vonatkozóan, hogy mit foglalt magában a mesterremek. Ezek szerint mesterjelöltnek négy évi vándorlás és a mesterek megvendégelése után („Es ist auch der Gesell schuldig den drei Maistern, weil er an Stukhen macht, Essen und Trinken zu geben”) öt különböző terméket kellett elkészítenie: „ein Burgershut, ein langhärigen Hut, ein hungerisches Hut, ein Frauenhut und ein Par Söckhel”. ŠPIESZ 1978. 153. p. 81 MITTERAURER 1984. 34. p. 79

24

későbbi munkaszervezeti formákra inkább jellemző személytelen munkakapcsolat. Biztosan léteztek már ebben az időben is bizonyos standard eljárások egy adott darab elkészítésére, mégis inkább az egyedi stílus és az egyéni kivitelezés volt a jellemző, kiváltképp akkor, ha az iparos nem általában a piacra szánt portékát készített, hanem egyedi megrendelés alapján dolgozott.82 A munkamegosztás hiánya egyben azt is eredményezte, hogy a céhlegényeknek is alkalmuk nyílott saját stílusuk, egyéni kreativitásuk kiteljesítésére. A szakmai és a társadalmi funkció mellett jelentős volt a céhek szerepe a városi politikában is. A kézműves réteg ugyanis éppen a céheket használta fel arra, hogy érvényesítse érdekeit a városi vezetésen belül. Ennek a törekvésnek az eredményeként a kora újkor elejére a tehetősebb kézműveseket már ott találjuk a kereskedők mellett a legmagasabb városi tisztségekben. Rendkívül fontos volt még a céheknek a város védelmében játszott meghatározó szerepe. Háborús helyzetben minden céhtag köteles volt hadi szolgálatra jelentkezni, s minden egyes céhnek ki volt jelölve egy-egy falszakasz, torony, vagy bástya, amelynek védelmét el kellett látnia. Erről a szisztémáról árulkodik több faltorony elnevezése is. Említhetjük itt a belvárosi Zsidó utca mögötti, a Lőrinc-kaputól észak- északnyugati irányban futó falrészt megerősítő Mészárosok Tornyát, amely ezen a falszakaszon a legközelebb állt a kapuhoz és amelyet értelemszerűen a mészáros céh tagjai kellett, hogy védjenek. A Lőrinc-kapu másik oldalán, a várost keletről, illetve délről, a Duna felől védő falszakaszok találkozásánál emelkedő saroktornyot nevezték Pék-toronynak. A könnyebben védhető déli falszakaszt nem szakították meg további tornyok, nyugati saroktornya, a Varga-torony viszont ugyancsak nevében hordozza a védelemért felelős céh nevét.83 Feltétlenül meg kell még említenünk a céhek vallási funkcióját is. A céhtagok együtt jelentek meg a vallásos ünnepeken, azokról csak megfelelően komoly indokkal (pl. betegség) lehetett távolmaradni. Minden céhnek volt saját védőszentje, s a legtöbbnek saját oltára is. Témánk szempontjából különösen fontos, hogy a céhtagok kötelesek voltak az elhunyt társakat közösen eltemetni. A kalaposok 1575-ös céhszabályzata szerint az összes mesternek és legénynek el kellett kísérnie utolsó útjára minden elhunyt mestert (legyen az férfi, vagy nő), legényt és hét éven felüli gyermeket. A nyomós ok nélkül távolmaradó mestereknek egy font, a hasonlóan cselekedő legényeknek fél font viaszt kellett büntetésül beadniuk.84 A temetési előírások mindennél jobban bizonyítják, hogy a céhek szerepe nemcsak mint 82

DÜLMEN 1999. 96. p. PVT II/1 142-143. p. 84 ŠPIESZ 1978. 152. p. 83

25

szakmai-érdekképviseleti, de társadalmi szervezetként is kiemelkedő jelentőségű volt. Ennek megfelelően nagy befolyással bírtak az élet legtöbb területére, beleértve a polgárok magánéletét, mindennapjait is. Pozsonyban az első céhszabályzatok 1376-ból származnak.85 Így például a vagyonosabb kézműveseknek számító mészárosoké, amely előírta, hogy hányan dolgozhatnak ebben a szakmában, továbbá azt, hogy a két mesternek és egy városi tanácsosnak kell ellenőriznie a termékek minőségét. A 16. századtól a mészárosok a Búzapiacon kaptak helyet, amely a városfalon kívül elterülő „Újváros” határát alkotta. Aki romlott húst árult, azt megbüntették, majd elkobzott portékáját szétosztották a szegények között. Ugyanebben az évben született még a vargák és a pékek céhlevele is. Az utóbbi kettő is nagy hangsúlyt fektetett a áruk minőségére. A Főtéren álltak a kenyeresboltok és 1554-ben már mézeskalácsos bódékat is találunk itt.86 Itt árultak a posztókereskedők is. A ruhaipar főleg a nyugatról behozott félkész termékek feldolgozására épült. 1470-ből ismeretes a posztónyírók céhszabályzata. A minőségi előírások megszabták, hogy a nem kellő szélességű, vagy rossz minőségű alapanyagból készült posztót a tanács szolgái elkobozhatták. A minőségi kritériumokat itt is a mesterek állapították meg.87 A behozott posztó nem került rögtön a szabókhoz, hanem az volt inkább a bevett gyakorlat, hogy az egyes családok rendeltek maguknak igényük szerint néhány véget, s amikor ruhát akartak belőle készíttetni, elküldték az anyagot valamelyik szabóhoz. Ezt látszik alátámasztani, hogy a testamentumokban sokszor rendelkeznek olyan személyek – gyakran kegyes hagyomány tárgyaként – posztóról, akik biztosan nem szabók, s még csak nem is a ruhaiparban dolgoznak. A szabók, kalaposok és szűcsök, s más, a ruha- és textiliparból élő kézművesek által előállított ruhadarabok sokféleségéről, formai, anyag- és színbeli változatosságáról számos végrendelet tanúskodik. Minderről a későbbiekben az anyagi kultúrát tárgyaló fejezetekben kaphatunk részletesebb képet. A ruhaiparnak jelentős alapanyaga volt még a posztón és a vásznakon kívül a bőr is. Ennek kikészítését a tímárok, másképp cserzővargák és az irhások végezték. Az előbbiek a durvább bőrt állították elő, telepük a Duna-parton terült el, a Halász-kapu előtti „Újvárosban”.88 Az általuk készített bőrök szolgáltak alapanyagul a vargák munkáihoz. 85

Ugyanebből az évből származik az erdélyi szászok céheinek újbóli engedélyezése is. Szende Katalin elképzelhetőnek tartja, hogy a pozsonyiak esetében is egy korábbi szabályzat megerősítéséről van szó. SZENDE 2004/a 32. p. 86 ORTVAY 1905. 95. p. Bár a specializálódás már a tárgyalt korszakban végbement, mégis a mézeskalácsosok önálló céhalapítását csak 1681-ben engedélyezték. DOMONKOS 1991. 52. p. 87 PVT II/4 129-130. p. 88 KIRÁLY 1890. 84. p., és AMB 4 n 2 Prot. Test. II. 12a.

26

Utóbbiak 1376-os céhleveléről már szóltunk. A vargalegények társaságát pedig éppen korszakunk elején ismerték el a mesterek. Ennek közvetlen oka az volt, hogy a vargalegények 1516-ban egységesen beszüntették a munkát és Bazinba vonultak. Ezzel azt akarták elérni, hogy a mesterek lépjenek föl erélyesebben a külvárosokban dolgozó kontár vargák ellen. Közös megegyezés eredményeként elfogadták a legények társaságának szabályzatát, amely amellett, hogy nagy hangsúlyt fektetett a legények erkölcsi életére, egyben kimondta, hogy a céhen kívüli iparosok ezen túl csak lábbelik javításával, azaz foltozással foglalkozhatnak.89 A céhtagok boltjai a róluk elnevezett Schustergassl oldalában húzódtak.90 Hasonlóan tiltotta a céhen kívüli munkát és az erkölcstelen viselkedést a szűcsök 1467-es szabályzata is.91 A Főtér adott még otthont a kalmárok, a köszörűsök, a kádárok, a kőfaragók és a fazekasok bódéinak is. Tekintélyes számú képviselője dolgozott a városban a kádárok és a bognárok iparának, ami nem meglepő, hiszen jelentékeny szereppel bírt a fuvarozás, mint kereseti ág, illetve a borkereskedelem miatt a hordók is keresett cikkek voltak. Előbbi két szakma művelői borüzlettel is foglalkoztak, s a bognárok a köznép járművein kívül díszkocsikat is készítettek. Nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy korszakunk nagy részén, némi túlzással az egész ország egy hatalmas hadszíntérnek tekinthető. Ez az élelmiszeripar és a ruhaipar mellett elsődlegesen a hadiiparnak és segédágazatainak kedvezett. A városbeli ácsmestereknek és kovácsoknak például folyamatosan munkát biztosított a Dunahíd, a védművek, a kapuk stb. megerősítése, karbantartása.92 A kamarai számadáskönyvek tanúsága szerint a város kiadásain belül minden évben jelentős tételt képezett az említett szakmák képviselőinek bérezése, illetve az ehhez kötődő nyersanyagok és késztermékek beszerzése.93 Ugyanakkor a kovácsok, ácsok, lakatosok és a fa- és fémmegmunkálás körébe tartozó egyéb iparágak képviselőinek munkája természetesen nagy szerepet játszott a polgárok mindennapi életének alakításában is. Az iparágon belüli specializálódás eredményeként már a 14-15. század fordulóján kiváltak a kovácsok közül a kard- és páncélkovácsok. Az utóbbi két szakma képviselői a többi kovácshoz képest nagyobb 89

SZŰCS 1955. 165-166. p. Az erkölcsi intelmek közé tartoztak olyan megkötések is, amelyek szerint tilos volt a túlzott italozás, a szemérmetlenkedés, s azt is megszabták, hogy hogyan kell viselkedniük a legényeknek mulatságok alkalmával. PVT II/4 166-167. p. A pozsonyi vargalegények társaságához hasonló szerveződések sok tekintetben szociális biztonságot jelentettek a mesteri címet elérni kívánó fiatal iparosoknak. Ennek fontos eleme volt, hogy egy tag halálakor társai gondoskodtak az elhunyt legény temetéséről. PICKL 1983. 289. p. 90 Ezen utca egyik házában, az ún. Zöldszobában (Gruenstubl) mérték a város borait, az 1532-es számadási feljegyzés szerint már kocsmául és étkezőhelyül szolgált. ORTVAY 1905. 645. p. 91 PVT II/4 1903. 163. p. 92 KIRÁLY 1890. 81-88. p. PVT IV. 179. p. 93 Így például az 1528/29-es könyv szerint nem kevesebb, mint 18500 szöget vett a város mintegy 30 fontdénár értékben. Ezen túl közel 100 fontdénárt fizettek ki ácsmunkára, illetve közel 50-et kovácsok munkájára. AMB K 79 Kammerbücher fol 87-112. Rendszeresen alkalmazott még a város többek között lakatosokat, fazekasokat, üvegezőket, kőműveseket és kőfaragókat, kádárokat, bognárokat, kötélverőket, szíjártókat és asztalosokat.

27

tekintéllyel bírtak, amelynek legfőbb oka, hogy már a késő középkor időszakában is általános gyakorlat volt, hogy a védelmi szolgálatra kötelezett polgároknak gondoskodniuk kellett személyes fegyverzetük beszerzéséről.94 Ugyanakkor éppen a 16. század elején kezd egyre inkább tért hódítani a modernebb harcászat, amely nyilvánvalóan más fegyverek használatát helyezte előtérbe. 1505-ből János mestert, 1525-ből György mestert ismerjük, mint puskaműveseket.95 Bár a Pozsonyban fellelhető iparágak felsorolása korántsem teljes, az azonban a legfontosabb szakmák említésekor is egyértelműnek látszik, hogy már a késő középkor időszakában is igen jelentékeny kézműipari tevékenység folyt a városban. Mohács után a kézművesiparban visszaesésnek lehetünk tanúi. A korábbi időszakokhoz képest mind a céhek, mind az azokban dolgozó mesterek száma csökkenést mutat.96 Érdemes lehet röviden megvizsgálnunk, hogy mi eredményezte ezt a negatív tendenciát. A céhes iparosok számának emelkedése kétféle módon mehetett végbe. Egyrészt a környező falvak paraszti iparosainak bevándorlása, másrészt a helyi céhlegények mesterré válása által. Ez a két folyamat normális körülmények között elégséges kellett volna hogy legyen ahhoz, hogy az iparos népesség száma növekedjen – még ha csak fokozatosan is. A kézművesek számának megtorpanásával párhuzamosan egyre több kontár élt a városban. Szűcs Jenő szemléletesen mutatja be, hogy a két tendencia összefüggése nem abban keresendő, hogy egyre kevesebb bevándorolt iparos munkája felelt meg a céhek által támasztott minőségi követelményeknek, hanem sokkal inkább éppen utóbbiak nehezítették meg nagymértékben a belépést. A 14. század végen, a 15. század elején született, első céhszabályzatok még elsősorban a munka minőségének védelmével foglalkoznak, az újonnan a városba érkezett iparosoknak csak törvényes születési bizonyítványt kellett ahhoz felmutatniuk, hogy a céh keretei között űzhessék mesterségüket. Majd csak a 15. század második feléből származó céhlevelek követelik meg a belépéshez mesterremek készítését és egyéb anyagi feltételek kielégítését.97 Egyedül a mesterek fiai és azok a legények, akik egy 94

PVT II/4 1903. 215-216. p. Mindemellett meg kell jegyeznünk, hogy például a felső-magyarországi városokkal összehasonlítva Pozsony nem rendelkezett kiterjedt fémmegmunkáló iparral (ŠPIESZ 1993. 194. p.). Ennek nyilvánvalóan a nyugatról nagy mennyiségben behozott, jó minőségű fémáru erős versenye volt az elsődleges oka. 95 PVT II/4 219. p. 96 HORVÁTH 1868. 58. p. Míg 1376-ból 26 pozsonyi mészárosról van adatunk, addig 1549-ben 14-ről, 1565ben 19-ről. Hasonló a helyzet a pékeknél: 1376-ban 16 mester, 1558-ban 13 dolgozik a céhben (ZIMÁNYI 1985. 360-361. p.). A kézműipar megtorpanásához ld. bővebben: SZŰCS 1955. 125-137. p. 97 Kiváló példa erre a szabók 1411-es céhszabályzata, amely a szabad iparűzés engedélyezéséhez még csak születésükről és tisztességes munkájukról szóló bizonyítványt követelt meg a bevándorlóktól. 1459-ben már mesterremeket kellett készíteni, meg kellett vendégelni a céhtagokat, továbbá három forinttal és két garassal, hét font viasszal és negyed akó borral kellett hozzájárulni a céh közös vagyonához (SZŰCS 1955. 133-134. p.). A szabályzat 1582-es megújításakor tovább nehezítették a feltételeket: a korábban megszabott lakoma („Maistermahl”) mellett a mesterremek bemutatásának napján reggelire és uzsonnára is meg kellett hívni a

28

mester leányát, vagy özvegyét vették feleségül, részesültek engedményekben. Ez legtöbbször abban nyilvánult meg, hogy a mesterfiaknak nem kellett pénzt fizetniük, az említett legényeknek pedig csak a megszabott összeg felét kellett leróniuk.98 Könnyen belátható, hogy a céhek fent vázolt bezárkózási kísérletei az egyes szakmáknak egy, néhány családot magába foglaló szűk kör által történő „kisajátítását”, monopolizálását eredményezhették. Tovább erősítette ezt a tendenciát az is, hogy számos 16. századi céhszabályzat rendelkezett arról, hogy egy mester özvegye a férj halála után mindaddig folytathatja a mesterséget, amíg megmarad özvegyi állapotában, s házasságra nem lép olyan személlyel, aki nem az illető szakmában dolgozik, azaz nem a céh tagja. Ezzel azt kívánták támogatni, hogy a megözvegyült mesterfeleségek ugyanabból a céhből találjanak maguknak új férjet, hogy ily módon megmaradjon a férj által kiépített szakmai kapcsolatrendszer. A mészárosok céhlevelének 1563-as megújításakor kikötötték, hogy a szakmát folytatni kívánó özvegyet szándékában a céhmesternek segédszemélyzet biztosítása által is támogatnia kell.99 Meg kell jegyeznünk, hogy a céhek száma korántsem fedi a kézművesek által gyakorolt szakmák számát, hiszen gyakran előfordult, hogy több szakma képviselői egyesültek egyazon céhen belül, valószínűleg azért, hogy jobban érvényesíteni tudják befolyásukat. Ilyen összefogásra találunk példát a kőfaragók és kőművesek 1552-es céhlevelében, vagy a lakatosok, puskamívesek, órások 1571-es közös szabályzatában.100 A kézművesek rétegét természetesen nem csak a céhes keretekbe történő szerveződés tagolta, hanem vagyoni szempontból is több csoportra volt osztható. A termékeik értékesítéséből származó hasznot egyrészt szőlővásárlásba, másrészt kereskedelembe fektették. Az igazán tehetősek akár hat-nyolc szőlővel is bírhattak, s életvitelüket, illetve a város vezetésében betöltött szerepüket tekintve már a késő középkor időszakában egyre inkább felzárkóztak a – főként nagykereskedők alkotta – városi elithez. A kézművesek középső rétegéhez tartozott az

mestereket, és a szabók testvériségének az említett három forinton felül még egy forintot kellett fizetni. ŠPIESZ 1978. 190-191. p. 98 A 16. század elejére jellemző folyamat még, hogy a céhek nem csak a bejutáshoz szabnak egyre részletesebb feltételeket, hanem egyben igyekeznek tagjaik magatartását a gazdasági szférán messze túlmenően és a korábbiaknál sokkal merevebben szabályozni. Itt már a mindennapi élet olyan kérdései is szabályozás alá kerülnek, mint pl. az udvarlás, a nőkkel, vagy az öregekkel szembeni „helyes” magatartás, vagy a ruházat stb. PÉTER 1985. 568. p. 99 ŠPIESZ 1978. 220. p. A bécsi mészárosoknál már egyfajta házasodási kényszerről beszélhetünk, mivel 1453as céhszabályzatuk kikötötte, hogy a mesterek fiain kívül csak olyan legények válhattak céhtagokká, akik valamelyik mester leányát, vagy özvegyét vették feleségül (ZATSCHEK 1971. 31-38. p.; 33. p.). Láthatjuk tehát, hogy a bécsi céhek már a 15. század első felében is korlátozták a belépést, méghozzá a pozsonyiakhoz képest szigorúbban. Elképzelhető, hogy a pozsonyi céhek esetleg néhány kérdésben a bécsi iparosokat tekintették példának. 100 ŠPIESZ 1978. 132-134. p. és im. 456-459. p.

29

iparosoknak kb. a fele. Elsősorban az ő érdeküket szolgálták a céhek előírásai, hiszen azok nemcsak a külső versennyel szemben nyújtottak védelmet, hanem egyben a vagyonosabb felső réteg túlzott kiemelkedését is gátolták.101 Vagyoni szempontból az alsó réteget képezték a már többször említett kontárok, a céhlegények, a segédek és a tanoncok. Amint az Ember Győző nagyszabású munkájából is kiderül, nem csak az elitrétegbe felemelkedett tehetős kézművesek vettek részt a kereskedelemben, hanem az iparosok nagy része közép- vagy kiskereskedőként is tevékenykedett.102

II. 1. 3. Mezőgazdaság és szőlőművelés

A 14. század közepén a klimatikus viszonyok változása, az ún. kis jégkorszak beköszönte, valamint

az

egész

Európán

végigsöprő

Feketehalál

eredményezte

drasztikus

népességcsökkenés igen jelentős mértékben hatottak a mezőgazdasági művelés alatt álló területek kiterjedésére. A demográfiai krízis következtében Európában települések ezrei néptelenedtek el, s a súlyos munkaerőhiány erősen éreztette hatását a szőlőművelés szférájában is. A század második felében azonban éppen az agrárválság okozta gabonaárzuhanás következményeként megnőtt a szőlőművelésnek a gabonatermesztéssel szembeni jelentősége. Az alacsony gabonaárak mellett ugyanis a szőlők sokkal inkább rentábilisnak ígérkeztek, mint a szántóföldek. Nagy szerepet játszott ebben a folyamatban az a tényező is, hogy a szőlők a feudális tulajdonviszonyokban egyfajta különleges jogi státusszal bírtak. Ezek az ingatlantípusok ugyanis szabadon eladhatók, örökíthetők és elajándékozhatók voltak.103 Továbbá gyakorlati bérbeadási lehetőségük is növelte népszerűségüket a városi közép- és felső rétegek körében.104 A szőlők sajátos jogállása megművelésük munkaigényes voltából fakadt. Ebből kifolyólag tulajdonosuk csak nagyon korlátozottan érvényesíthette jogát a használó fölött. Vissza nem vehette, csak akkor, ha nem fizették meg a föld után járó bért vagy szolgáltatást. A mediterrán, valamint az északi szőlő- és borkultúra összehasonlítása során többek között olyan különbségek is kimutathatók, amelyek már nemcsak az egyes területek termelési rendszeréhez való viszonyban mutatnak eltéréseket, hanem komoly kihatással voltak az emberek életmódjára, mentalitására is.105 A déli országokban az extenzív művelési móddal 101

SZŰCS 1955. 141. p. EMBER 1988. 459-470. p. 103 LANDSTEINER 1985. 214. p. 104 KUBINYI 1996. 74. p. 105 Ami a szőlőkultúrának a teljes gazdasági rendszerhez való viszonyát illeti, beszélhetünk mediterrán és 102

30

termesztett szőlőből készített bort a termelők és földesuraik elsősorban saját fogyasztásra szánták. Az intenzív, monokulturális művelésű, Alpokon túli területek bora viszont – a mindennapok fogyasztási cikke mellett – egyben a régiókon átívelő távolsági kereskedelem fontos terméke is volt. Ily módon a szőlőkultúra elválaszthatatlanul összefonódott a késő középkori város gazdasági életével és a korszak polgári életformájával. A nemesi és egyházi birtokosok mellett a bortermelés fontos előmozdítói voltak a városok lakosai, akik az árucsere és a pénzforgalom központjaiban élve rendelkeztek a szükséges mozgástérrel ahhoz, hogy a város határában lévő földeket ne gabonatermesztésre használják föl, hanem a bortermelés szolgálatába állíthassák. A bor, amellett hogy fontos élvezeti és élelmezési cikk volt, egyben státusszimbólumként is funkcionált, a bortermelés és a borkereskedelem pedig, mivel megkövetelte, de legalábbis elősegítette a jelentősebb piaci központok kialakítását, nagyban hozzájárult a korai városfejlődés folyamatához.106 A szőlő- és borkultúrának a késő középkorban megindult dinamikus fejlődése a 16. század második felében érte el tetőpontját. A közép-európai bortermelésre az 1587-től több éven át tartó rossz termés és az emelkedő gabonaárak együttesen gyakoroltak negatív hatást, amely a 17. század első felétől a szőlőtermesztésre szánt területek fokozatos visszaszorulását eredményezte.107 A Királyi Magyarország északnyugati határvidékén elterülő Kis-Kárpátok térségében már a 13. század első felétől kimutatható a szőlővel beültetett földek térhódítása.108 Az első írásos adat pozsonyi szőlő létezését illetően az 1246-os évre datálható.109 A borkimérésből és a kontinentális szőlőművelési modellről. Míg az előbbi esetében a kedvezőbb éghajlati viszonyoknak köszönhetően a szőlőtermesztés kevés kivételtől eltekintve minden területen integrálódott a teljes ökoszisztémába, addig az Alpoktól északra fekvő országokban ez a mezőgazdasági művelési ág csak azokban a régiókban tudott jelentősebb, összefüggő művelési területet meghódítani, amelyekben a klimatikus és közlekedési (azaz szállítási) viszonyok lehetőséget adtak monokulturális termelés kialakulására. SANDGRUBER 1996. 3. p. 106 LANDSTEINER 1996. 18. p. 107 Tovább erősítette ezt a tendenciát a sör és az égetett szesz jelentette növekvő konkurencia (SANDGRUBER 1996. 10. p.; LANDSTEINER 2003. 145. p.). Sört Pozsonyban már a 15. században is fogyasztottak, azonban korszakunkban még külföldről (főként Csehországból) kellett az italt behozni (BALLAI 1927. 53. p.). A pálinkafőzést az 1497-es bormérési statútum még büntette. TÓZSA-RIGÓ 2005/a. (Megjelenés alatt). A városi számadáskönyvek egyértelműen mutatják, hogy a sör értékesítéséből a városnak befolyt összegek a 16. század első felében a bormérésből származó bevételekhez képest elenyészők voltak (ld. még II. 2. 1. alfejezetet). 108 Az első szőlőkről tudósító írásos adat ebben a régióban 1075-ből származik és konkrétan egy Nyitrától keletre fekvő ingatlanra vonatkozik. BADURÍK 1996. 86. p. Újabb lendületet adott a szőlőkultúra terjedésének a németajkú hospeseknek a tatárjárás utáni évtizedekben történő nagyobb arányú betelepülése. A kora középkori Pozsony fejlődésében ugyancsak nagy szerepet játszott a városnak a borkereskedelem szempontjából rendkívül kedvező földrajzi helyzete is. 109 A szőlőkultúra széleskörű elterjedésére a legfontosabb bizonyíték a III. András által 1291-ben a városnak adományozott privilégium idevonatkozó része. (ld. BORSA-SZENTPÉTERY 1987. 87. p., 3837. Az 1464-es, Mátyás-korabeli átíráshoz ld. MARSINA 1991. 13. p.) A privilégiumban háromféle szőlőt különböztettek meg: régi, újonnan keletkezett és a jövőben létesítendő szőlőket. A privilégium mentességet adott a pozsonyiak számára a királynak a bor után fizetendő adó teljesítése alól, ösztönözve ezzel a további szőlőtelepítést. Emellett a szőlősgazdák elnyerték a jogot arra is, hogy megtermelt borukat saját házukban eladásra kínálják föl. Tehát már az Árpád-kor utolsó éveiben is adott volt a jogilag szabályozott lehetőség a bornak a városon belüli

31

borkereskedelemből származó bevétel már a 14. század végén a polgárság legfőbb jövedelemforrásának számított. A 15. század első harmadára a várost már egy Dévénytől egészen Szentgyörgyig terjedő, mintegy 25 km hosszúságú szőlővel beültetett lankás terület ölelte körül. A humanisták által az esztétikai szempontból ideális városképhez hozzátartozó két tényező, a hegyes-dombos vidék és a várost érintő folyó, amely kiváló szállítási lehetőségeket

kínált,

Pozsony

esetében

együttesen

járult

hozzá

a

szőlőkultúra

kiteljesedéséhez. Az 1435-ös telekkönyv 2003 szőlőt említ, 114 dűlőnévvel. Frantisek Kalesný számításai szerint ebben az időszakban Pozsonyban 474 olyan család élt, amelynek volt szőlője. Ebből az adatból Kalesný arra következtet, hogy a város kb. 4700-5000 fős lakosságának mintegy a fele foglalkozott szőlőműveléssel.110 Ha ehhez hozzászámítjuk még azt a réteget, amely nem volt szőlőtulajdonos, mégis mint hosszabb-rövidebb időszakokra alkalmazott munkaerő (vincellér, kapás, napszámos, stb.) részben vagy egészében a szőlőkben végzett munkákból tartotta fenn magát, láthatjuk, hogy a városi lakosság az 50 %-ot jócskán meghaladó arányban volt szoros kapcsolatban a szőlőműveléssel.111 Ezt a kb. 60-70 %-ot mindazonáltal nem szabad úgy értelmeznünk, hogy a város egyfajta agrárjellegű településsé változott volna. A bortermelést sokkal inkább a piaci viszonyokhoz messzemenőkig alkalmazkodó módon egy bizonyos termékfajtát előállító „városi iparágnak” tekinthetjük. Ennek vetületében meg kell említenünk, hogy a szőlőkultúra fellendülése egy sor kézművesiparág fejlődésének is fontos impulzust adott (gondolhatunk itt többek között a hordó-, a kocsikészítő, vagy a kannaöntő mesterségekre). A polgárok gondolkodásában, illetve az általuk követett befektetési stratégiákban száz évvel később is jelentős szerepet töltenek be a szőlők. Erre szolgál bizonyítékként, hogy az 1529 és 1557 között született 388 pozsonyi végrendeletben 277 testáló legalább 637 szőlőskertről rendelkezik és összesen kb. 194 dűlőnévről tesz említést. A szőlők számának meghatározása azért bizonytalan, mert sokan csak általában rendelkeznek szőlőikről, de azok számát nem adják meg pontosan, az előforduló dűlők számát pedig a nevek következetlen használata, vagy egyes névváltozatok közötti átfedések miatt nem lehet teljes pontossággal meghatározni (a kérdéses ingatlantípushoz ld. részletesen a III. 1. 1. alfejezetet).

értékesítésére, azaz a bormérésre. A királyi privilégium valószínűleg egy, már a szokásjog által korábban elfogadott gyakorlatot szentesített, tehát a bor eladásának ilyen formája már a korábbi évtizedekben is létezett. 110 KALESNÝ 1993. 188-189. p. 111 Szűcs Jenő szerint a század elején a pozsonyi polgárok 65-70 %-a birtokolt szőlőt, ebből valószínűsíthetőleg kb. 45-50 % termelt ténylegesen bort. A szerző sajnos nem adja meg a számításaihoz használt adatok pontos forrását. SZŰCS 1955. 130-131. p.

32

Általános jelenség volt, hogy a szőlők egy része nem az adott város polgárainak a kezén volt, azaz más települések lakosai, vagy esetleg nemesek (összefoglaló néven extranei) birtokolták. Természetesen a város mindig igyekezett akadályozni ilyen „külső” személyek tulajdonhoz-jutását. Ugyanakkor nemcsak természetes személyeknek volt lehetőségük ilyen jellegű ingatlanra szert tenni. Vásárolhattak szőlőt céhek, vallásos testvérületek, ispotályok, vagy maga a város is. Utóbbira jó példa, hogy a 14-15. század fordulóján a város megszerezte a közeli kisebb településeket, jobbágyfalvaivá téve azokat.112 Ettől az időszaktól kezdve a város már nem csak regionális, hanem országos szinten is komoly konkurenciát jelentett a nagyobb települések számára, s bortermelési kapacitása olyan méreteket ért el, amelyek – a kedvező közlekedési helyzetet kihasználva – lehetővé tették a külföldi piacokon történő értékesítést.113 A második Végrendeleti könyv testamentumai között is számos olyan utalást találunk, amely azt bizonyítja, hogy a pozsonyiak más települések határában is szép számmal birtokoltak szőlőskerteket. A leggyakrabban említett ilyen dűlő a Goldfues volt, amely egy említés tanúsága szerint (Goldfues zu Ratzesdorff)114 a közeli Récse melletti egyik szőlőhegyen feküdt. A városon kívüli szőlők és azok termékei nemcsak ilyen formában jelenhettek meg a polgárok jövedelemszerző tevékenységei között. A jó vagy viszonylag jó termőterülettel rendelkező városok igyekezték kiszorítani saját piacukról a más polgárok által behozott borokat. Az ilyen áru eladását tiltó rendelkezések azonban közvetve jó kereseti lehetőséget nyújtottak a városban élő, és egyébként is szőlőműveléssel, illetve bor eladásával foglalkozó gazdapolgároknak, mivel ők már eladhatták olyan személyek áruját, akik nem rendelkeztek a városi polgárjoggal, viszont jelentős mennyiségű eladható boruk volt.115 Mivel a szőlőművelés fontos szerepet töltött be a városi társadalom életében, érdemes figyelmet fordítanunk ennek a tevékenységnek néhány társadalom- és mentalitástörténeti vonatkozású részletére. A szőlőtermelés speciális műveleteinek elvégzése – legalábbis részben – magasan képzett munkaerőt igényelt. Azok a tulajdonosok, akik több szőlőt is a kezükben tartottak, nyilvánvalóan nem maguk művelték meg nagykiterjedésű ültetvényeiket. A fentiekben már említés esett arról a rétegről, amely nem volt szőlőtulajdonos, mégis szoros kapcsolatban állt a szőlőműveléssel. Ezen réteg létrejöttét annak a gyakorlatnak köszönhette, mely szerint a felső- vagy a középtulajdonosi csoporthoz tartozó polgárok (esetleg nemesek, 112

SZENDE 1993/a 140. p. BADURÍK1996. 92. p. 114 AMB 4 n 2 Prot. Test. II. fol 360a. 115 WUNDER 1980/a 89. p. 113

33

vagy egyháziak) szőlőiket bérmunkában műveltették meg. Első lépésként általában szerződtettek egy vincellért (Weinzierl), akivel egy kontraktus keretében még az év elején megállapodtak egy meghatározott bérösszegben, s aki egészen a szüretig alkalmazásban maradt. Az ő feladata volt valamennyi, a szőlővel kapcsolatos munka megszervezése, egészen odáig, hogy ő vette fel a további, már kevésbé képzett munkaerőt, a kapásokat (Hauer, Hauerknecht) vagy a napszámosokat (Taglöhner). Külön szakembert igényelt a szőlővesszők megfiatalításának kényes eljárása, a metszés is. A vincellér ilyenkor az erre a műveletsorra specializálódott, ugyancsak magasan képzett „Gruber”-eket vett fel. A bérezés többféle módon történhetett: az egyes elvégzendő munkaegységek után, a megművelt terület nagysága szerint, vagy napszám kifizetése révén. Az ezen a területen alkalmazott munkások hierarchiájában a legalacsonyabb szintet a nem a városban élő, főleg paraszti sorból származó napszámosok alkották. A szőlőművelés térhódítása tehát nagymértékben hozzájárult a munkaerőpiac megélénküléséhez, illetve ez a szféra alkalmas volt arra is, hogy felszívja a paraszti társadalom munkaerő-feleslegét. A vincelléreknek, kapásoknak a szőlőhöz, a munkavégzés helyszínéhez, illetve az abból származó haszonhoz hasonló a viszonya, mint a borkimérés során alkalmazott leitgebereknek és az általuk felvett kisegítő személyzetnek (pl. weinträger, korcsolyás stb.) a bormérés helyszínéhez, illetve az eladásból származó haszonhoz.116 A szőlőkben alkalmazott bérmunkaerő képviselői nem rendelkeztek saját ingatlannal, s a termelésből származó haszonnak is csak kis hányadából részesültek előre megszabott bérük formájában. A leitgebereknél is előfordulhatott, hogy nem a saját házukban, hanem a gazdapolgár házában mérték a bort, s ami a legfontosabb, hogy ők maguk nem rendelkeztek eladásra szánható mennyiségű borral, tehát ahogy a vincellérek sem a saját szőlőjük munkálatait irányították, úgy a kimérők sem saját borukkal üzleteltek, hanem a nekik megbízást adó polgáréval. További hasonlóságként említhetjük még, hogy szintén nekik kellett gondoskodniuk kisegítő személyzetről (weinträger) is. A leitgeberek és segítőik bérezése az eladott bor mennyisége szerint történt, az viszont már teljes egészében szakértelmükön és igyekezetükön múlott, hogy mennyi bort sikerül értékesíteni.117 Ez leginkább a hauereknek azon bérezési módjához hasonlított, amely szerint a megművelt terület nagysága számított, hiszen ebben az esetben is

116

A Leitgeber, vagy másként Leutgeber szó – latinul caupo – magyar fordításban bormérőt, borkimérőt, esetleg kocsmárost jelent, azonban az utóbbi kifejezések használata félreértésre adhat okot, mivel a leitgeberek feladata sokkal összetettebb volt és munkájuk szélesebb körű szakértelmet követelt meg, mint az egyszerű felszolgáló személyzeté. Így talán egyértelműbb, ha a továbbiakban meghagyjuk a szakma megnevezésének német alakját 117 Ehhez a kérdéskörhöz ld. bővebben az 1497-es bormérési szabályzatot. AMB 3 a 1 fol 44b-45a. Közölte: MICHNAY-LICHNER 1845. 124-125. p. és KOLOZSVÁRI-ÓVÁRI IV. kötet. 2. rész. 48-51. p.

34

a hozzáértés és a munkabírás volt a legfőbb tényező.118 A legfontosabb párhuzamot az említett társadalmi rétegek helyzetében, munkakörülményeiben talán mégis abban láthatjuk, hogy a városi vezetés mindkét szférában igyekezett a felfogadott munkaerő és az őket felfogadó, illetve megbízó tehetősebb polgárok közötti viszonyt szinte a legapróbb részletekig hathatósan szabályozni, s a munkafolyamatok minden lépését ellenőrizni. A vincellérnek a hauerek és gruberek mellett még egy fontos feladatot ellátó személyt kellett felvennie, mégpedig a csőszt, vagy másképp a szőlőpásztort (weinhüter), aki augusztustól októberig arra ügyelt, hogy tolvajok ne tegyenek kárt a termésben. Gyakran sorompókkal, kerítésekkel zárták le a szőlőskertek határát. A szüret időpontját a szőlő érése határozta meg, amely általában októberre esett. A szőlő őszi leszedése jelentős eseménynek számított a város teljes lakossága számára, s bár – mint ahogy azt láttuk – a munkák megszervezése messzemenően precíz összehangoltságot igényelt, a polgárok a kemény munka időszakát egyfajta ünnepként fogták fel. A műhelyekben erre az időre leállt a munka, még a városi tanács is felfüggesztette ténykedését. A városnak egyébként pezsgő aktivitása tehát áthelyeződött a szőlőhegyekre. A szüreti menetben a város előkelőségei mellett saját zászlóik alatt vettek részt a céhek, a vallásos testvérületek tagjai, s szinte az egész városi lakosság.119 Bár a Pozsony környéki szőlők jó minőségűnek számítottak, a hozam mégsem volt túl magas: mintegy 15-20 mázsára becsülhető hektáronként. Arról, hogy milyen szőlőfajtákkal voltak beültetve a Pozsony környéki hegyek, sajnos nagyon kevés és inkább csak közvetett adatokkal szolgálnak a források. Az minden bizonnyal valószínűsíthető, hogy a 13., majd a 14. század második felében erre a vidékre érkező vallon, rajna-vidéki, szász stb. telepesek magukkal hoztak néhány szőlőtőkét is. Konkrét szőlőfajtákról tesz említést Pozsonyról szóló nagy jelentőségű művében Ortvay Tivadar, illetve F. Kalesný is fentebb már idézett tanulmányában. Ezek szerint a Kis-Kárpátok lejtőin a korszakban többek között a következő fajták fordulhattak elő: cirfandli, ezerjó, lombard, elbai, tramini és muskotály.120 Az utóbbi 118

Erich Landsteiner elmélete szerint a szőlőművelésben alkalmazott munkaerőnek a képviselői sokkal inkább a kézművesekhez sorolták magukat, semmint a napszámos réteghez. Ezt látszik alátámasztani a szőlőkben végzett műveletekhez elengedhetetlen – a többi mezőgazdasági jellegű munkát végző napszámoshoz képest – magas képzettségük, valamint az a tény is, hogy a vincellérek és a kapások érdekeik védelmére a kézművesekhez hasonlóan igyekeztek céheket létrehozni (LANDSTEINER 1985. 220. p.). A pozsonyi kapások is alapítottak céhet, amelyről egy 1530-as végrendeletben is említés esik. Eszerint székházuk a 16. század első felében a Lőrinc kapu közelében fekvő Szt. Lőrinc templom mellett volt. Prot. Test. II. AMB 4 n 2 28a-29a. Bécsben a 16. század elején már négy ilyen kapás céh létezett. PERGER 1996. 212. p. 119 Maga a szüret folyamata valószínűleg sok hasonlóságot mutatott azokkal az eljárásokkal, amelyeket még a 20. század első felében is alkalmaztak a Kárpát-medencében. A leszedett szőlőt összetaposták, az így keletkezett cefrét nagy kádakba öntötték, majd kocsikra rakva a tulajdonos pincéjébe vittek, ahol a cefre először musttá, majd végül borrá erjedt 120 PVT II/4 73. p. KALESNÝ 1993. 191-192. p.

35

szerző szerint a leggyakoribbak a muskotályos fajták voltak, amelyeket zöldszilváninak (Grünsilvaner), vagy zöld veltelininek (Grün Weltliner) neveztek.121 Ebből a felsorolásból egyértelműen kitűnik, hogy a fehér szőlők domináltak, s ennek megfelelően a borok nagyobb hányada is fehér bor volt. Amint az az 1497-es borkimérési szabályzat egyes részeiből is kitűnik, a városon belüli eladásra szánt borok között is többségben voltak a fehér borok.122 Hasonlóan a borkiméréshez, a szőlőtermelés területén is találkozhatunk több olyan esettel, melyben a városnak az a törekvése nyilvánul meg, hogy megpróbálja a polgárok életét szinte minden szinten a lehető legrészletesebben szabályozni. Ebben az esetben mindez könnyen érthető, hiszen a szőlővel kapcsolatos munkák áttekintése egyértelműen mutatja, hogy ezeknek a műveleteknek az összehangolása magas fokú szervezettséget és irányítást igényelt. A szabad királyi városokban valamennyi, a városnak, mint jogi személynek a birtokában lévő szőlőheggyel kapcsolatos jogi, vagy rendészeti kérdés a magisztrátus hatáskörébe tartozott. A legkorábbról (15. századból) származó és szőlőkkel kapcsolatos statútumok éppen Pozsonyból maradtak fenn. Ezek tanúsága szerint erre az időszakra már kiforrott szokásjog alakult ki, amely a szőlők művelését szabályozta.123 Kezdetben a szőlőhegyen felmerülő vitás kérdések eldöntésére a gazdák választottak maguk közül tisztviselőt, az ún. hegymestert, vagy hegybírót (Bergmeister, vagy perigmeister). Az általános gyakorlatnak megfelelően később a hegybíró Pozsonyban is a tanács által kinevezett tisztviselő volt. Fizetését az ún. Vogtrechtből kapta, amely tulajdonképpen egy, a gazdák által a parcellák száma után befizetett összeg volt. A hegybíró a szőlőhegyen érvényes szabályzat rendelkezései ellen vétő személyekkel szemben bírságolási joggal bírt.124 A 15. században már megjelenik a Hauptbergmeister tisztsége, amely jelentős pozícióként értékelhető a városi vezetés hierarchiáján belül, hiszen a bíró negyedik helyettesének számított. Ő volt jogosult megszabni az egyes művelési fázisoknak elsősorban az adott év időjárási viszonyaitól függő időpontját, többek között a szüretét is. A vitás kérdések eldöntése mellett tehát fő feladata immáron a szőlőhegyen végzett összes munka szakszerű megszervezése volt, amelyben segítségére voltak a Bergmeisterek, akiknek a száma a szőlővel beültetett terület nagyságától, illetve a városi közigazgatás mindenkori anyagi lehetőségeitől függött.125 A tisztség

121

Az utóbbi fajta volt a leggyakoribb az alsó-ausztriai és a dél-morvaországi szőlőtermő vidékeken is. KALESNÝ 1993. uo. 122 AMB 3 a 1 fol 44b-45a. ld. még XV. 8. 1. alfejezet. 123 ÉGETŐ 1985. 15. p. 124 Fizetését a beszedett bírságokból is kiegészíthette, illetve ebből az összegből kellett fizetnie az irányítása alatt dolgozó csőszöket. KIRÁLY 1894. 61-62. p. 125 KALESNÝ 1993. 193. p.

36

jelentőségét mutatja, hogy források a bergmeister(eke)t gyakran a külső tanács tagjaként említik.126 Érdemes megvizsgálnunk, hogy vajon mi lett a sorsa annak a bornak, amit nem Pozsonyon kívül értékesítettek, mivel ez a kérdéskör számos olyan társadalom-, gazdaság- és mentalitástörténeti vonatkozással bír, amelyeknek a pontosabb feltárása jelentős mértékben hozzájárulhat ahhoz, hogy a kora újkori város életéről, a polgárok mindennapjairól az eddigieknél árnyaltabb képet kaphassunk. Nos nyilvánvaló, hogy egy kisebb mennyiséget maguk a termelők, illetve azok szűkebb családi körének tagjai fogyasztottak el. Amint azt fentebb már láthattuk, a korabeli bortermelés elsősorban nem a saját fogyasztás kielégítésére dolgozott. Meg kellett tehát oldani a kis tételekben történő értékesítést. Korábban már szó esett arról, hogy Pozsonyban valószínűleg már a 13. század második felétől bevált gyakorlat volt, hogy a megtermelt bort a szőlősgazdák saját házukban mérték a lakosság számára. A bor kimérése többféle módon is történhetett. Az első és leginkább kézenfekvő megoldás az volt, hogy a bortermelő családtagjai segítségével kínálta eladásra áruját. Ez nyilvánvalóan csak olyan szőlősgazdáknál volt kivitelezhető, akik csak egy szőlő vagy egy töredékparcella felett rendelkeztek, s így nem kellett nagyobb mennyiség értékesítéséről gondoskodniuk. Ugyanakkor megvolt az előnye is ennek a módszernek, hiszen nyilván nem kellett akkora költségekkel számolni, mint egy hivatásos leitgeber felfogadásakor. Ezekben az esetekben a bor árusítására valószínűleg a házaknak az utca frontja felé néző boltívei, az ezekben kialakított ülőfülkék, vagy az udvar szolgáltak, rosszabb időjárás esetén esetleg valamelyik belső helyiség.127 Amíg azonban a kis- és a középtermelők egy részének nem érte meg külön munkaerőt felvenni, addig a vagyonosabb réteg több szőlőt is birtokló tagjai egyenesen rá kényszerültek arra, hogy nagyobb mennyiségű borukat külön erre specializálódott munkaerő segítségével értékesítsék. Az ebbe a csoportba tartozó tehetősebb gazdapolgárok, nagykereskedők, kisebb részben vagyonosabb kézművesek tehát leitgebereket fogadtak föl, akik pontosan megszabott munkakörülmények és bérezési feltételek mellett gondoskodtak arról, hogy a tulajdonos által rájuk bízott bort a lehető legnagyobb haszonnal eladják. Ezt – a városon kívülre irányuló kereskedelmi mennyiséghez képest – kis tételekben történő értékesítést a korabeli 126

Ismerünk olyan személyt, aki pályáját hegymesterként kezdte, s utána a belső tanácsba is bekerült. Nevezetesen Caspar Fuchsl a század első éveiben volt bergmeister, majd a tízes években legalább négyszer a belső tanácsban is részt vett. Ld. Melléklet 1/4. sz. archontológiai tábláját. Hasonlóan fontos tisztség volt Szombathelyen a 16. század elejétől választott bormestereké, vagy akoló mestereké. Ezek a személyek voltak felelősek a püspöki mezőváros borának kezeléséért, kiméréséért, illetve felügyelték a termelők borértékesítését is és többségük a város hivatali elitjébe tartozott, azaz folyamatosan tagja volt a belső tanácsnak. DOMINKOVITS 2004. 44-45. p. 127 HOLL 1989. 55. p.

37

szóhasználatban „in Kleinem”, vagy másként „unter dem Busch” (lat.: „educillatio vini”) kifejezésekkel illették.128 A magánszemélyek mellett maga a város is mért bort. Egészen a 16. század első harmadáig nem tettek különbséget a magánszemélyek, illetve a jogi személyek ilyen jellegű tevékenysége között. A város azonban ebben az időszakban újabb jelentős szőlőbirtokokhoz jutott, így a magisztrátus – 1532-re immáron a legnagyobb pozsonyi szőlőbirtokosként – biztosítani akarta a megnövekedett mennyiségű bornak magas haszonnal történő eladását. Ennek érdekében 1532-ben született egy városi statútum, amelynek értelmében az év bizonyos napjain csak és kizárólag a város volt jogosult bor mérésére. Ezen rendelet bevezetésével jött létre az ún. ius bannum, amely tulajdonképpen a bornak a megjelölt időpontokban magánházakban történő értékesítését tiltotta.129 Ebből a rendeletből is láthatjuk, hogy a magisztrátus igyekezett minél szélesebb körű szabályozó és/vagy ellenőrző tényezőként fellépni a gazdasági élet jelentősebb szféráiban. Ennek a szándéknak egyik kiváló példája az 1497-es bormérési statútum.130 A szabályzat címe („Der leitgeben und weintrag[e]r gerechtichkait[,] wie und zu welcher zeit man leitgeben sol”) némi félreértésre adhat okot. A szöveg teljes ismerete nélkül ugyanis ebből a tömör megfogalmazásból könnyen arra lehetne következtetni, hogy a rendelkezés kizárólag a bor eladásának jogi és időbeni korlátait érinti.131 A forrás azonban nem csak a szűken vett agrár, vagy bortörténet területéhez szolgál adalékul. Egyes pontjaiból sokkal szélesebb spektrumú kérdéskörökhöz is találunk hasznos információkat. Így például tartalmaz rendelkezéseket a megbízó és a leitgeber közötti viszonyra vonatkozóan, összefoglalja, hogy a leitgebernek és az általa felvett weinträgernek hogyan kell bánniuk, illetve mit nem szabad tenniük a szőlősgazda borával, a leitgebernek milyen, a megfelelő módon hitelesített mértékek szerint kell munkáját végeznie. Ugyancsak kiemelkedő fontosságú, hogy tartalmazza a felvett leitgeberek és weinträgerek bérezésének körülményeit is.

128

KALESNÝ 1993. 190. p. A tilalmi idő (Bannzeit) betartására a tanács egy új tisztséget hozott létre. Az ún. „Bannmeister” feladata ellátásához igénybe vehette a város által alkalmazott rendfenntartókat, akiknek jogában állt gyanú felmerülése esetén bármely polgárnál ellenőrizni, hogy az nem vét-e a bormérési tilalom ellen (KALESNÝ 1993. 191. p.). Sajnos a szerző nem jelöli meg, hogy milyen forrásra alapozza az említett információk közlését. 130 AMB 3 a 1 fol 44b-45a. 131 A ferences kolostor tornyából hangzott el a hajnali harangszó, melyre a leitgeberek (borkimérők) megkezdhették munkájukat, s itt kondult meg az esti sörharang, melyre a kocsmákat be kellett zárni (ORTVAY 1905. 80. p.). Arról sajnos nincs információnk, hogy mettől meddig lehetett bort mérni. Szombathelyen ez az időszak reggel kilenctől, este kilencig tartott. Ott is harangszó jelezte a városi kocsma zárását, utána már csak olyan személyt szolgálhatott ki a kocsmáros, aki épp akkor valamilyen útról tért haza. DOMINKOVITS 2004. 41. p. 129

38

A szőlők mellett a polgárok jelentős része gyümölcsös- és zöldséges kerteket is birtokolt. Pozsony vidékére a 16. század közepe táján telepítették a „blumenthali telep” nemesített növényeit és gyümölcseit, melyek terméséből a közeli osztrák vásárokra is szállítottak.132 Jelentős mértékben a szőlőtermelés fellendülésének volt köszönhető, hogy a 15. század elejére a polgároknak már csak mintegy 10 %-a birtokolt a város határában szántóföldeket.133 A számadáskönyvek számos olyan adatot tartalmaznak, amelyek arra utalnak, hogy a magisztrátus folyamatosan vett gabonát és más mezőgazdasági terményeket a környező falvak lakosságától.134 Mivel a polgárok által birtokolt város-környéki földeknek csak elenyészően kis hányadán folyt gabonatermesztés, a város igyekezett a termények megvétele mellett közvetlen módon is biztosítani a szükséges mennyiség beszerzését, mégpedig úgy, hogy nemesi uraiktól megvásárolta a környék falvait. Így jutottak Pozsony birtokába többek között Dornik, Sellendorf, Lamacs (Plumenau), és Vereknye (Fratendorf) községek.135 II. 2. Pozsony belső szervezete, gazdálkodása

A gazdasági élet tárgyalása után meg kell vizsgálnunk a város belső szervezetét. Ez a témakör azért bír nagy jelentőséggel témánk szempontjából, mert – amint azt a későbbiekben látni fogjuk – a vagyoni elit képviselőinek igen fontos szerepe volt a város vezetésében, mivel a politikai elit tagjai a felső vagyoni réteg köréből kerültek ki.136 Pozsony a 15-16. század fordulóján a Királyi Magyarország nyugati régiója legnépesebb városának számított. A Mohács utáni időszakban a hódoltsági területek nemessége nagy számban költözött ide. A városban házzal bíró nemesek és a polgárság között folyamatos súrlódásra adott okot, hogy az előbbiek általában nem voltak hajlandók magukat alávetni a városban elfogadott jogi normáknak, s teljesíteni a rájuk is érvényes adó- és/vagy védelmi kötelezettségeket.137 A nemességen kívül más rétegeknek a városba irányuló migrációja is jelentős volt, említhetjük itt a más városokból származó kézműveseket, vagy a vidéki lakosság paraszti származású

132

HORVÁTH 1868. 38. p. SZENDE 2004/a 30. p. 134 A kiadások listájánál szereplő tételek nagyon színes képet mutatnak. Olvashatunk többek között sáfrány, bors, zöldségek, tojás, vaj és egyéb tejtermékek, cukor, és olaj beszerzéséről. Pl. AMB K 79 Kammerbücher fol 59., AMB K 92 Kammerbücher fol 89. 135 SZENDE 2004/a 31. p. 136 ld. bővebben III. fejezet. 137 Hasonló problémával álltak szemben a felső-magyarországi városok is. NÉMETH 2002. 82., 89-90. p. 133

39

elemeit, továbbá a törökök által megszállt területekről számos egyházi személy is a városban talált menedéket.138 A 15. századtól elfogadott gyakorlat szerint a polgárjogért folyamodóknak ígéretet kellett tenniük arra, hogy egy év alatt ingatlant szereznek a városban, illetve hogy három éven át Pozsonyban fognak tartózkodni, az ígéretek hitelessége végett két kezest kellett állítani a polgárság köréből. Továbbá a felvételért kifizették az ún. „Bürgerrechtgeld”-et139 vagy „Burgerphening”-et,140 amely a 16. században 1 font 5 schilling és 10 dénárnyi summára rúgott.141 Aki a felsorolt feltételek közül valamelyiket nem teljesítette, letelepedhetett ugyan, de ipart nem űzhetett, kereskedelmet nem folytathatott és hivatalt sem viselhetett.142 A polgárságnak − a nagyobb részt kereskedőkből álló − felső rétege tartotta kezében a város vezetését. Családjaikon belül öröklődtek a fontosabb tisztségek, s a tekintélyesebb polgárok számos egyéb megtiszteltetésben részesültek. Így a városi közélet alapsejtjeit képező szervezetekben – itt elsősorban a vallásos testvérületekre, vagy a céhekre gondolhatunk – befolyásos és/vagy tiszteletbeli állásokat töltöttek be: céhmester, atyamester stb. Az istentiszteleteken fenntartott helyük, a temetőben pedig elkülönített családi kriptájuk volt. A városi jogkönyv, a korábbi évszázadok során kialakult szokásjogot tartalmazta, az 1410-es, 1420-as évektől kezdték összeállítani,143 15. és 16. századi feljegyzések egyaránt maradtak fenn belőle.144 A város életét különböző protocollumok szabályozták. Használatos volt még a Stadtbuch és a Judiciale. Előbbi a birtoktulajdonosok, valamint az ezen ügyekben bekövetkezett változások adatait tartalmazta, utóbbi pedig a vagyon és hitelügyletekben hozott ítéleteket foglalta magába.145 A továbbiakban érdemes közelebbről megvizsgálni a városvezetés felépítését, s a fontosabb tisztviselők teendőit. Az első tisztségviselő a bíró (judex primarius, richter, scultetus) volt (a korszak bíróihoz ld. Melléklet, 1/1. sz. archontológiai táblát). Az 1530-as évig a ferences kolostorban választották. Ő felügyelt a többi tisztviselőre, képviselte kifelé a polgárokat. Hatáskörébe a közigazgatás és a bíráskodás is beletartozott. A középkor végén a közigazgatás vezetését a polgármester vette át (a korszak polgármestereihez ld. Melléklet, 1/1. sz. archontológiai táblát). Utóbbi kezdetben kisebb jelentőségű adminisztratív teendőket látott el (számadások 138

Nagyobb méretű elvándorlás csak 1526-ben következett be, amikor a szultáni sereg közeledtének hírére a zsidó lakosság elmenekült a városból. TANDLICH 2005. 207. p. 139 KIRÁLY 1894. 85. p. 140 VÁMOSSY 1901. 13. p. A kamarai számadások Bürgerrechtgeld-ként említik. 141 LADOMÉRSZKY 1943. 23. p. A 17. században pedig hat aranyat tett ki. VÁMOSSY 1901. 13. p. 142 TÁRKÁNY SZÜCS 1981. 72. p. 143 CSUKOVITS – MAJOROSSY 2004. 30. p. 144 KIRÁLY 1894. 373-419. p. 145 1597-ben készült el a Városháza Tanácsterme. Itt tartották a Judicia octavaliakat, a városi tanács részvételével, azaz itt folyt az igazságszolgáltatás.

40

készítése, pénzkezelés ellenőrzése, a tanács határozatainak végrehajtása).146 Hatásköri viták után ez a terület végleg elkülönült az igazságszolgáltatástól. A bírót a pallos, a polgármestert a kormánypálca illette meg. Mindketten tagjai voltak a belső tanácsnak, ahol rajtuk kívül még tíz további esküdt tanácsos vett részt a döntések meghozatalában. A belső tanács nem csak a várost érintő ügyekben (pl. a város költségvetése) intézkedett, hanem egyúttal hatáskörébe tartozott minden polgárjoggal rendelkező lakos peres ügyében is dönteni. Ez a testület adta ki a város mindennapi életének számos területét szabályozó rendeleteket (statútumokat), s egyben a tanács volt hivatva ügyelni a rendeletek betartatására is.147 A belső tanácsot bizonyos területeken a hatvan fős külső tanács ellenőrizte, így például a kamarásnak – a Gabbuchban rögzített – a város költségvetéséről tett rendes évi jelentésénél a bírón, polgármesteren és az esküdt tanácsosokon kívül több külső tanácstag is jelen volt.148 Pozsony jogkönyve előírta, hogy a magisztrátus tagjai legyenek „istenfélők, hivataluk viselésére alkalmasak, háztűzhelyes polgárok és házasemberek[...]. Hallgatagok, vagyis őrizzék meg a hivatalos titkot. Szegények és gazdagok iránt egyenlőképp [...] igazságszeretőek.”149 A tanácstagok egymással rokoni kapcsolatban nem állhattak. A tekintélyesebb tisztviselők megszólítása: Edle, Ehrenhafte, Nahmhafte, Vorsichtige stb., illetve a végrendeletekben sokszor előfordul még a Weiß und Ehrsam. A leggyakoribb megszólítási formaként – az említettek mellett – a Herr szó volt használatos. A tisztviselők választása minden évben Szt. György napjára esett. Választó volt minden teljes jogú polgár, aki ingatlant birtokolt a városon belül. A bírói, polgármesteri, illetve esküdti állás betöltését csak gyilkosság elkövetése, özvegyi állapot (kivéve ha az illető bejelentette, hogy újonnan nősülni akar), vagy hamis eskütétel zárta ki (a korszak esküdt tanácsosaihoz ld. Melléklet, 1/3. sz. archontológiai táblát).150 A városi közigazgatás fontos személyiségei voltak még a másodbíró, vagy albíró, a kamarás (Chamerer), akit a negyvenes évektől már belső tanácsnokok között említenek, illetve a városi jegyző (Stadtschreiber), aki a tanácsülések, gyűlések jegyzőkönyvei mellett az irattárat is vezette (a korszak kamarásaihoz és jegyzőihez ld. Melléklet, 1/2. sz. archontológiai táblát). A városi adminisztráció fejeként neki volt a legmagasabb a járandósága, s a tisztség aktuális viselőjének nevét gyakran ott találjuk a testamentumok végén, mint azok lejegyzője, vagy ritkább esetben mint valamelyik esküdt. Mindezek szintén jelzik a tisztség tekintélyes 146

KIRÁLY 1894. 67. p. A belső tanácsok hasonló hatáskörrel bírtak az összes szabad királyi városban. NÉMETH 2006. 11. p. A városvezetés kérdéséhez részletesebben ld. III. 3. alfejezet. 148 Részletesebben ld. II. 2. 1. alfejezet. 149 EPERJESSY 1971. 101. p. 150 KIRÁLY 1894. 67. p., 70. p. 147

41

voltát.151 A jelentősebb városi alkalmazottak közül említhető még a pénztárnok, az ügyész (Stadtprocurator), az orvos és a városi bába. Figyelemre méltó, hogy a város már a 15. század közepétől alkalmazott orvost.152 Az országban uralkodó háborús állapotok miatt a legtöbb városban – szükségszerűen – megnövekedett a katonai hatóság szerepe, amely beleszólást kapott többek között az ingatlanforgalomba, számon tartotta a szóba jöhető szálláshelyeket.153 Pozsonyban a városkapitány („Hauptman”, „Stathauptman”) felelt a rend fenntartásáért, kisebb ügyekben ítélkezhetett, gondoskodott az ítéletek végrehajtásáról (a korszak városkapitányaihoz ld. Melléklet, 1/3. sz. archontológiai táblát). További tisztviselők segítették munkájában, így a negyedek élén a Viertelmeisterek, a tizenkettedek élén a Rotmeisterek álltak.154 A Városháza pincéjében volt a könnyű börtön, az Oroszlánterem és a nehéz tömlöc, a félelmetes Feketeszoba, illetve a kínvallató kamra, az Examinierkeller. A vásári tolvajok esetében a 1516. század fordulóján már nem alkalmazták a korábbi drákói szigorúságú büntetéseket (pl. kézlevágás), az általános gyakorlat szerint pellengérre állították az elkövetőt, majd kiűzték a városból.155 Itt említhetjük meg a városi hóhért, aki a bűnözők előállítása, kínzása és kivégzése mellett más tevékenységeket is űzött, így például sajátos módon ő felügyelt a városi nyilvánosházra, illetve ő szedte össze a kóbor állatokat, vagy az elhullott állatok tetemeit.156

151

A korszak jegyzőihez ld. X. 4. alfejezetet, járandóságukhoz a II. 2. 1. alfejezetet. PVT II/4 285. p. Bár Ortvay nem közöl pontos adatot, ha elfogadjuk állítását, úgy kijelenthető, hogy Pozsony ebben a tekintetben „előbbre járt” hasonló méretű német városoknál. Utóbbiak közül Hall városáról tudjuk, hogy az ottani tanács csak 1517-től alkalmazott orvost, s csak 1519-től volt állandó gyógyszerész a városban. WUNDER 1980/a 135-136. p. 153 GECSÉNYI 1991/a 146. p. Pozsony annyiban szerencsésebb helyzetben volt, hogy az itt állomásozó katonaságot a várban helyezték el, ezáltal helyileg elkülönült a tényleges várostól, így a katonai hatóság nem tudta olyan mértékben korlátozni a városi önkormányzatot, mint ahogyan azt más városok esetében megtehette. Vö. NÉMETH 2004. 1. k. 304. p. 154 Egyes városrészeknek, sőt a jelentősebb utcáknak is volt külön kapitánya. A dunai külváros kapitányát említik legtöbbször a végrendeletekben. Az 1540-50-es évekből hat személyt ismerünk ezen a poszton. Két testamentumban tesznek még említést a Mihály utca kapitányairól, illetve egy-egy esetben a Spitalgasse és a széplaki külváros hauptmanja fordul elő. Az egyes városrészekhez ld. még XI. fejezet. 155 LUKAČKA 1995. 75. p. A korabeli „alvilág” legveszélyesebb szereplői a rablók voltak, akik gazdag kereskedőket, tehetős polgárokat támadtak meg, s gyakran meg is ölték áldozatukat. Ezek a bűnözők azonban elsősorban az országutak mentén tevékenykedtek, a város csak átmeneti tartózkodási helyül szolgált nekik. Sokkal kevésbé voltak veszélyesek a ló és marhatolvajok, illetve csempészek. Az esetenként megemelt harmincad kifizetését elkerülendő, utóbbi tevékenységgel időről időre maguk a kereskedők is megpróbálkoztak. A városi „alvilág” legjellemzőbb elemei a vásári tolvajok voltak. A vásárok forgatagában nagy kézügyességgel dolgozó tolvajokat a vásárbíró és emberei igyekeztek kiszűrni. A kiszabott büntetések arányban álltak az elkövetett bűntettel, a fent említett rablókat például csak fájdalmas kínzások (kerékbetörés) után fejezték le. LUKAČKA 1995. 73-75. p. 156 A hóhér juttatásai a városi számadáskönyvekben a kiadások között – talán a szakma lenézettsége miatt – mindig az utolsó tételt képezték. Érdekességként megemlíthetjük még, hogy a tisztség öröklődött, s a 15. század második felétől a hóhér általában már segédekkel dolgoztatott. Utóbbi információ Vladimír Segeš szóbeli közlése alapján. 152

42

II. 2. 1. A város kiadásai és bevételei A városi közösség gazdasági teljesítőképessége szempontjából elengedhetetlenül fontos, hogy kiemelten foglalkozzunk azzal, hogy mik képezték a korabeli városgazdaság legfőbb kiadásait és bevételeit. A város egy összegben fizette a királyi kincstárnak a megszabott szolgáltatásokat, így a cenzust157 és a taksát, általában Szt. Mihály, Szt. Márton, vagy Szt. György napján. Az udvar bizonyos esetekben igényelhette a rendkívüli segély (collecta, taxa extraordinaria) fizetését is. A török korban ez utóbbi adójellegűvé vált és jelentőségében meghaladta a cenzust. A taksa átalány-összegét a magisztrátus osztotta fel a polgárok között. Az egy főre eső adó összegéről a korszakban csak egy forrás áll rendelkezésünkre: az 1542/43-as adójegyzék. A benne közölt adatok alapján megállapítható, hogy az egy főre jutó átlagos összeg 2,6 fontdénárra rúgott.158 Az ingatlanvagyon és jövedelem alapján arányosan elosztott adó is jelzi, hogy a korabeli várost kulturális, szociális, gazdasági és jogi értelemben is egy nagy egészként foghatjuk fel, ahol a tagoknak a polgárjog keretében kapott jogok és kiváltságok fejében pontosan meghatározott jellegű és mértékű kötelezettségeket kellett vállalniuk.159 Pozsony taksája 1549-ben 2000 forintot tett ki. A közterheken kívül a költségek legjelentősebb tételét a városigazgatás fenntartása jelentette: a tisztviselők járandóságai; a városi tulajdonú földeken, erdőkben végzett beruházások; épületek, malmok, üzemek, szőlők, stb. karbantartása tartozott ide. Kiadással járt a kiváltságlevelek, vagy azok megerősítésének megváltása is. Ahhoz, hogy részletesebb képet kapjunk a város kiadásairól és bevételeiről, mindenképpen használnunk kell a városi kamarai számadáskönyvek adatait. Mivel a tételek aprólékos bemutatása a teljes korszakra vonatkozólag szétfeszítené a témára szánt alfejezet kereteit, csak két év adatait emeltük ki. A városgazdálkodás áttekintéséhez főként az 1529-es és az 1541-es év számadásai szolgálnak majd alapul.160 Először azonban érdemes általánosságban bemutatni a város pénzügyi feladatait, ill. lehetőségeit. Az 1520-as évektől a védelmi költségek ugrásszerűen megnövekedtek. Pozsony legősibb magva az Óvárosnak, vagy Altstadtnak nevezett városrész. Ezt védelmi falak, faltornyok, Zwingerek és vizesárok vette körül.161 A török veszély miatt a város védműveit 157

Ez kezdetben a föld használatáért fizetett bérösszeg volt. AMB 3 d 3. 159 KOCHER 1980. 55. p. 160 A városi számadáskönyvek 1364-től rögzítik a kiadásokat és a bevételeket. Az adatok 1434-től válnak folyamatossá és összefüggővé. FEJÉRPATAKI 1885. V. p. 161 A Zwingerek a főfalakkal párhuzamosan futó falak által képzett közök voltak, melyek Hamit (azaz Hemd), Parcham, vagy Zingel néven szerepelnek a korabeli leírásokban. PVT II/1 148. p. 158

43

folyamatosan erősítették. A körfalakat kapu- és faltornyok, illetve bástyák tagolták. A déli oldalt még külön sáncok, ún. háborok is védték. A lőpormalom a Piacon működött.162 A Halász-kaput még 1526-ban, egy szűk gyalogátjárót meghagyva eltorlaszolták, majd 1529ben a városfalon kívül a Lőrinc-kapu előtt álló Szent Lőrinc-templomot és a Mihály-kapu előtt álló, hasonnevű templomot lebontották, hogy elég kőanyagot nyerjenek a védelmi építkezésekhez.163 Nem csak az így nyert építőanyagnak volt nagy értéke. Az okleveles anyagból értesülünk arról, hogy a város a templomok lebontásakor jelentős egyházi kincsekhez is hozzájutott, amelyek nagy részét a tanács nem szolgáltatta vissza az egyháznak, hanem azok értékesítéséből erődítési munkálatokat kívánt fedezni.164 Mindemellett az országban uralkodó háborús állapotok olyan hadi terheket is róttak a városra, amelyek nem közvetlenül magának a városnak a védelmi képességét növelték. Korábban említettük, hogy a korszak fontos jellemzője, hogy a városok az országos politika szintjén veszítenek jelentőségükből. Politikai helyzetüket nagyban meghatározta, hogy mennyiben tudtak hozzájárulni az uralkodó hadi terheihez, hiszen az általuk befizetett adó, az uralkodónak nyújtott kölcsönök, zsoldosok állítására, vagy hadiszerek vásárlására költött összegek egyfajta hivatkozási alapként szolgálhattak érdekeik érvényesítésében.165 Bár Pozsonyt a korszakban nem fenyegette komoly mértékben közvetlen katonai veszély, mégis bővebben ki kell térnünk a hadi kiadások témájára, hiszen az ilyen jellegű költségek a speciálisan a korszakra jellemző viszonyok miatt tetemes mértékben megnőttek. Az a tény, hogy a városok ezeket a költségeket egészen a tizenötéves háború időszakáig anélkül tudták vállalni, hogy „csődbe mentek” volna,166 mutatja jelentős gazdasági teljesítőképességüket. Érdemes tehát ezeket az anyagi terheket, mint speciálisan a vizsgált korszakban növekvő jelentőségű tényezőket elsőként tárgyalni. 162

A 16. század közepén állították fel a gazdagon felszerelt fegyvertárat (Püxenhof), s már 1440-től rendelkezett a város saját ágyúöntő műhellyel. DEMKÓ 1892. 81. p. 163 BALHUS 1825. 80. p. 164 MOL MF C56 5685. A kincsek egy kisebb részét átvitték a Ferences-kolostorba, összességében igen jelentős összeg folyt be, a kimutatások szerint közel 540 fontdénár (MOL MF C56 5683.). Érdekességként megjegyezhető viszont, hogy az ebben az ügyben az udvartól érkezett levélben kétségbe vonják, hogy a város a kérdéses összeget kizárólag csak az említett építkezésekre használta föl (MOL MF C56 5682). Még 1532-ben is folyik a levelezés, egy – valószínűleg – ebben az évben kelt levélben a pozsonyi tanács azt sérelmezi, hogy a kincsek egy részével az egyik plébános a városon kívülre távozott. A kincsek említett felhasználását indokolandó, elég siralmas – és valószínűleg erősen túlzó – képet festenek a város védelmi és anyagi lehetőségeiről. Eszerint a várost el kell látni védelmi eszközökkel, mivel ő maga nem tud megfelelő intézkedéseket foganatosítani. („die Stat, die zur gegenwer gar nichts erpawen, mit gschutz, desselben Munition und Volkh […] notturffigklich versehn […] werd”). Többször említik, hogy a város rossz anyagi helyzete („unser grossen armuet halben”) miatt nem képes fedezni a szükséges védelmi kiadásokat (MOL MF C56 5720). Utóbbi érvelést azért is tarthatjuk túlzónak, mivel – amint azt később említeni fogjuk – több olyan adattal rendelkezünk a korábbi évekből, amelyek azt bizonyítják, hogy Pozsony jelentős hadi szállításokat bonyolított le a városon kívülre is. 165 NÉMETH 2004. 1. k. 334. p. 166 NÉMETH 2004. 1. k. 357. p.

44

Pozsony szinte minden alkalommal pénzzel, hadiszerekkel, a város költségén fogadott zsoldosokkal támogatta Ferdinándnak az általában e térségből kiinduló csapatait.167 Veszély hírére pedig figyelőket küldtek ki, hogy a környéket felderítsék. A stratégiai szempontból is nagy jelentőségű Duna-híd építésére és karbantartására folyamatosan mesterembereket és munkásokat kellett alkalmazni.168 A hadi terhek jelentős részét a katonaállítási kötelezettség finanszírozása jelentette. Az udvar igyekezett szabályozni és rendszeressé tenni a városok ilyen jellegű feladatait. Az 1545. évi országgyűlés rendelkezései szerint a városok jövedelmei alapján állapították meg a kiállítandó lovasok számát, azaz minden száz forint jövedelem után két lovas katonát kellett kiállítani. Az 1555/4. tc. pedig elrendelte, hogy minden száz jobbágyporta után két lovast kell felszerelni. A városok katonaállítási kötelezettsége tehát – részben – a telekkatonaság rendszerére alapozódott. H. Németh István számításai szerint a katonaállítás költségei nagyságrendileg a taxa összegével egyeztek meg, tehát mintegy megduplázták a városok éves adójának mértékét.169 A hadi terhek további jelentős tételét tették ki a hadseregnek végzett szállítások. A tüzérség szállítása hagyományosan a városok feladata volt. A 16. századi hadakozásban nagymértékben megnőtt ennek a fegyvernemnek a jelentősége, ami természetesen növelte a városok terheit is. Ezen felül a városoknak kellett gondoskodniuk a mezei seregek ellátásáról, a kamara által vásárolt élelem és felszerelés szállításáról is. Ez a kötelezettség nyilván nagyszámú igásállatot és szállítóeszközt követelt meg. A kamarai számadáskönyvek bejegyzései is tanúskodnak Pozsony hadi terheiről. Az 1528/29-es pénzügyi évben például nyolc kocsival és további két hordóval szállíttatott a város, Katzianer Nagyszombat térségében állomásozó seregének puskaport és muníciót. Emellett több kisebb szállítást és követküldést is említenek Trencsén és Kassa térségébe. Az ilyen jellegű kiadások ebben az évben mintegy 124 fontdénárnyi összegre rúgtak.170 Az 1541-es számadások nem említenek mezei sereg részére történt szállítást. Természetesen ebben az évben is költött a város hadiszerekre („geschutz, pulver, salitter und allerlai schieszeug”), de azokat valószínűleg saját készleteinek kiegészítéséhez használta fel. Ezek között a legnagyobb tétel 30 font salétrom és 27 font puskapor vásárlása volt. A hadiszerekre fordított teljes költség ebben az évben mintegy 13 fontdénárt tett ki.171 Az 1529-eshez képest alacsony összegek nyilván azzal magyarázhatók, hogy 1540-ben nem kellett Pozsony térséségében mozgó mezei seregnek 167

PVT IV. 135., 189. p. KIRÁLY 1890. 81-88. p. 169 NÉMETH 2004. 1. k. 338. p. A költségek kiszámításához im. 345. p. 170 AMB K 79 Kammerbücher fol 197-200. Puskapor készítéséhez használt salétromot külön is vásárolt a tanács közel 4 fontdénár összegért. AMB K 79 Kammerbücher fol 89. 171 AMB K 92 Kammerbücher fol 133. 168

45

szállítani.172 Fontos viszont, hogy ebben az évben már külön említenek városi puskamívest és városi alkalmazásban dolgozó pajzskészítőt. Mindkettő rendszeres fizetésben részesült, s járandóságuk összesen 30 font 4 schilling összegre rúgott.173 Védelmi intézkedésnek tudható még be, hogy jelentősen nőtt a fizetett őrök száma. Míg 1529-ben csak egy őrt említenek, addig 1541-ben már nyolc személy szerepel („Wachter auf der maur”), akiknek összesen 115 font 4 schilling összegre rúgó bért fizetett ki a kamarás.174 Külön költségként jelentkezett az uralkodóhoz, magasrangú udvari tisztviselőkhöz, vagy a központi igazgatási szervekhez indított követségek finanszírozása. Ilyenkor gyakran költöttek ajándékokra, esetleg egyenesen kenőpénzzel küldték el a követeket.175 Az 1529-es adatok szerint az azt megelőző pénzügyi évben mintegy 6 fontdénárnyi összeget költött a város hírvivőkre, futárokra. A leggyakoribb úti cél Bécs mellett Nagyszombat volt, illetve Katzianerhez menesztettek több futárt.176 A küldöncökre költött összeg a következő években növekedett, az 1541-es számadás szerint már mintegy 12 fontdénárt fordítottak erre a célra. A fő cél ekkor is Bécs volt.177 A fent említett kenőpénzhez és ajándékokhoz („Stat Eruns”) hasonló célt szolgált a jelentősebb személyiségek vendégül látása. Ilyen eseményre került sor még 1528-ban, amikor is vendégül látták Katzianert és kíséretét, s az erre a célra vásárolt étel és bor közel négy és fél fontba került.178 Ugyancsak az 1529-es számadások tanúskodnak arról, hogy több felsőmagyarországi város, köztük Kassa, Lőcse, Bártfa küldöttségét, valamint egy prágai követséget is fogadtak Pozsonyban. Az összes ilyen jellegű kiadás több mint 119 fontdénárral terhelte a költségvetést.179 Láthatjuk tehát, hogy milyen fontos volt a város számára az érdekérvényesítést segítő kapcsolattartás, illetve az információcsere, ha úgy tetszik hírszerzés 172

Másrészt gyakran kellett olyan szállításokat is teljesíteni, amelyek szintén csak közvetve járultak hozzá a város biztonságához, de nem mezei sereg részére végezték azokat. Így például 1543-ból ismert Hans Ungnadnak, az akkori magyarországi főparancsnoknak a levele, amelyben kéri a pozsonyi tanácsot, hogy járuljanak hozzá a Komárom megerősítését célzó építkezésekhez. Konkrétan az ott dolgozó kőművesmester és csapata számára kért eszközöket. Sajnos az okleveles anyagban nem találunk adatot arra vonatkozólag, hogy megtörtént-e a szállítás (MOL MF C338 3133.). A polgárság szállítási kapacitását olyan feladatoknál is igénybe vette az udvar, amelyek nem tartoztak az oszmánok elleni védekezés körébe. Így például 1544-ben arra utasítják a pozsonyiakat, hogy a Ferdinánd emberei által Szentgyörgyben és Bazinban vásárolt bor és gabona Pozsonyba történő szállítását végezze el a város. Hozzátartozik azért a képhez, hogy Ferdinánd levelében ezt fizetség ellenében kéri. MOL MF C338 3167. 173 AMB K 92 Kammerbücher fol 375. Kisebb tételt képezett egy puskapor-készítő járandósága (1 font 2 schilling). AMB K 92 Kammerbücher fol 183. 174 AMB K 79 Kammerbücher fol 221 és AMB K 92 Kammerbücher fol 395. 175 NÉMETH 2004. 1. k. 208-209. p. 176 AMB K 79 Kammerbücher fol 77-79. 177 AMB K 92 Kammerbücher fol 125-129. A harmincas évek okleveles anyagából értesülünk arról, hogy a pozsonyi tanács sziléziai városokkal is kapcsolatban állt. MOL MF C56 5738. 178 Érdekességként megemlíthető, hogy erre az alkalomra 100 zsemlét és kilenc fuder bort vett a város. AMB K 79 Kammerbücher fol 51. A fuder átszámításához ld. a XV. 8. 1. alfejezetet. 179 AMB K 79 Kammerbücher fol 51-57.

46

ezen formája, hiszen az itt szereplő kiadások összege felülmúlja a hadiszerekre ugyanebben az évben költött összeget. Az 1541-es számadásokban is találunk hasonló jellegű adatokat. A jelentősebb küldöttségek – köztük Sopron delegációjának és egy udvari küldöttségnek hallal és borral történő – vendéglátására összesen közel 53 fontdénárt fizettek.180 Az eddig felsorolt kiadás-típusok „részesedése” a költségvetésből tehát jelentősen megnőtt. Mindez természetesen speciálisan a háborús helyzetre jellemző körülményekre vezethető vissza. A többi kiadástípust, amelyek a korábbi időszakokban is „megszokottak” voltak öt csoportra oszthatjuk: 1., dologi kiadások; 2., tisztviselők és alkalmazottak bérezése; 3., városi ingatlanok karbantartása, valamint ingatlanra felvett kölcsönök törlesztése; 4., kézműves munkák fizetése; valamint 5., egyéb. A dologi kiadások közé tartozott első helyen a város ellátására szánt élelem felvásárlása.181 A két kiragadott adatsorban itt jelentős eltérés mutatkozik. Míg az 1529-es bejegyzés szerint közel 102 fontdénárnyi összeget fordítottak ilyen célra, addig 1541-ben ez az összeg már nem kevesebb, mint 808 font 1 schilling és 6 dénárt tesz ki. Nyilvánvalóan nem magyarázható a jelentős költségnövekedés azzal, hogy – a lakosság drasztikus növekedése által – nagymértékben nőttek a városnak ilyen jellegű szükségletei (láthattuk, hogy például reprezentációs vendéglátásra 1541-ben lényegesen kevesebbet költöttek). Sokkal inkább arra kell gondolnunk, hogy jelentős mértékben nőtt az élelmiszerek ára a városban, ami több okra vezethető vissza. Egyrészt magán a városon belül is nőtt a kereslet (itt visszautalhatunk Pozsonynak a korszakban kialakuló központi szerepére, amelynek eredményeként számos olyan elem került a városba, amely növelte a keresletet), másrészt pedig nem szabad megfeledkeznünk az országban uralkodó háborús állapotok teremtette konjunkturális lehetőségek hatásairól sem, amelyek szintén pozitívan hatottak például a mezőgazdasági termékek árára. Az élelem mellett jelentős tételt képezett még a zab, a faáruk, ezeken kívül kisebb összegeket költöttek még gyertyára, mészre, salétromra és vasárura. Külön tételként ide sorolhatók még a tisztviselők ruházatára, vagy az ahhoz való szövetekre fordított összegek is. Ilyen célra 1529-ben közel 34 fontdénárt, 1541-ben pedig már közel a dupláját, mintegy 66 fontdénárt költöttek. Itt nem beszélhetünk a ruhadarabok drágulásáról. Egyértelműen látszik, 180

Érdekes adalékként szolgálhat a korabeli reprezentációs kiadásokhoz, hogy milyen élelmiszereket vásárolt a kamarás. Leggyakrabban bort, halat, zsemléket, kenyeret, zsírt és különböző gyümölcsöket szereztek be szolgái. AMB K 92 Kammerbücher fol 79-86. 181 A korabeli polgári közösségek részéről általános elvárás volt a városok vezetőivel szemben, hogy utóbbiak gondoskodjanak a városi lakosság – nyilván elsősorban a szegények és a koldusok – ellátásáról (ROGGE 1996. 210. p.). A különböző küldöttségek, jelentősebb személyiségek megvendégelése mellett tehát főként ilyen célt szolgáltak ezek az élelmiszerek.

47

hogy az értékesebb darabok (pl. 1529-ben Jacob Körbler polgármester hivatali ruhája, vagy 1541-ben Michel Stützl városi jegyző hivatali viselete és Hans Bernhaimer, akkori polgármester hivatali öltözete)182 mindkét esetben 6-7 fontdénárba kerültek, a kevésbé értékes viseletekre pedig 1-3 fontdénár közötti összeget költöttek. A két év adatai közötti különbség oka abban keresendő, hogy az 1541-es számadásban szerepel két jelentősebb tétel posztóvásárlásról. Eszerint Bécsben húsz fontdénár értékben szereztek be 20 vég zöld színű lindisch posztót, illetve ugyanolyan mennyiségű vörös lindisch posztót 18 font és 6 schilling értékben. Abból a célból vásárolták az anyagokat, hogy azokból a városi toronyőröknek készíttessenek ruhát.183 Összességében elmondhatjuk, 1528/29-ben dologi kiadásokra összesen közel 490 fontdénárt fordítottak. Az 1541-es számadásban hasonló tételek mintegy 1094 fontdénárnyi összeget tesznek ki. A különbség leginkább azokra az eltérésekre vezethetők vissza, amelyek „a város ellátása” címen megjelenő, élelemre fordított összegek között jelentkeznek. A dologi kiadások után második helyre sorolhatók a tisztviselők és egyéb városi alkalmazottak fizetésére szánt összegek. Az 1529-es számadásokban mintegy 545 fontdénár, az 1541-es feljegyzésekben pedig mintegy 750 fontdénár szerepel. A legnagyobb összeget, – mindkét évben 52-52 fontdénárt – a városi adminisztráció feje, a városi jegyző kapta. Utána következtek a kamarai írnok és a kamaraszolga fejenként heti fél fontdénárral, azaz egy évre pont a jegyző fizetésének a felét kapták. A pénzbeli járandóságon felül külön juttatásként foghatjuk fel a hivatali ruházat készítését is, amelynek költségeit a város állta. A többi tisztviselőnek, ill. alkalmazottnak is gondoskodott ruházatról a város. A város alkalmazásában álló személyeknek a hivatali rangsorban való elhelyezkedése tehát nemcsak azáltal képezhető le, hogy ki mennyi pénzt kapott, hanem azon keresztül is, hogy kinek mennyibe került a hivatali ruházata.184 Jelentős tételt képezett még a kapuőrök (Thorsteher – fejenként évi 16-18 fontdénár) és a toronyőrök (Türner/Turner), a városi kocsisok (összesen évi 58-65 fontdénár), valamint a hóhérnak és segédeinek összesített járandósága (a hóhér által végzett tevékenység Züchtinger arbeit néven viszonylag részletesen szerepel – bérezése összesen mintegy évi 34-38 fontdénárra rúgott). Némileg meglepő, hogy a vásárbíró csak évi 13 fontdénárt kapott, s a városkapitány még ennél is kevesebbet: 10 fontdénárt. A felsoroltak mellett számos alacsonyabb rangú alkalmazottat említenek még, így bírósági szolgákat, kikiáltókat, az őrök 182

AMB K 79 Kammerbücher fol 129, ill. AMB K 92 Kammerbücher fol 149. AMB K 92 Kammerbücher fol 149, fol 151. A lindisch szövethez ld. még XV. 5. 4. alfejezetet. 184 Ld. még ezen alfejezetet, a dologi kiadásoknál, ill. a X. 4. alfejezetet. 183

48

munkáját koordináló umsager-eket, és ún. Stundrueffer-eket. A város tulajdonában lévő mezőgazdasági ingatlanok, kertek, ligetek felügyeletéért lehetett felelős az auforster. Hasonló tisztség volt a városi erdészé (waldforster), aki minden bizonnyal a város tulajdonában lévő erdőkben teljesített szolgálatot.185 Összességében elmondható, hogy a tisztviselők és alkalmazottak bérezése az összes kiadás 22,5, illetve 24,5 %-át tette ki. A tételek ilyen arányú részesedése már önmagában is jelentős. Még inkább felértékelődik ennek a kiadás-típusnak a jelentősége, ha figyelembe vesszük, hogy például Augsburgban a 16. század elején a város összes kiadásának mindössze 9-15 %-át tették ki ezek a költségek.186 A kiadások következő nagy egységét a város által bérelt vagy a város tulajdonában lévő ingatlanokra fordított összegek alkották. Ezek két nagyobb csoportra oszlottak. Az első a város által bérelt ingatlanok bérét foglalta magába. Ezek összesítve 1529-ben még mintegy 219 fontdénárra rúgtak, 1541-ben már csak mintegy 164 fontdénárt tettek ki. Amint azt később látni fogjuk, a város által bérbe adott ingatlanokból befolyó jövedelmek is jelentős mértékben (több mint 50 %-kal) csökkentek. Elképzelhető, hogy utóbbi, esetleg mindkét változás azzal magyarázható, hogy a korszakban jelentősen nőttek a város terhei (ld. később a bevételeknél a városi ingatlanok béréből származó források csökkenését). Az ingatlanokhoz kapcsolható tételek közül a másik külön egységet a szőlőkre fordított összegek képezik. Leginkább a szüret idejére felvett alkalmi munkások fizetségét részletezik. Ilyen alkalmazottak voltak például a kapások (hauer), a taposók (tretter), a puttonyosok (puttentrager), vagy a termés regisztrálásánál segédkező írnokok. A vizsgált két évben nincs számottevő eltérés. Az 1529-es bejegyzések összesen mintegy 201 fontdénárt említenek, az 1541-esek pedig több mint 199 fontdénárt tesznek ki. Az 1528-as és az 1540-es szüretre fordított költségek összehasonlítása alapján tehát nem igazolható Frantisek Kalesný azon állítása, miszerint a város a harmincas évek elején jelentősebb új szőlőbirtokokhoz jutott volna.187 Részben a városi ingatlanokhoz kapcsolódnak a különböző kézműves munkákért kifizetett összegek, hiszen ezeket az iparos munkákat leginkább a város épületeinek 185

Megjegyzendő, hogy az utóbbi tisztség 1529-ben még nem fordul elő, 1541-ben viszont már találkozunk vele. Sajnos nem lehet pontosan elválasztani a két munkakört, ui. egy auforster járandósága kapcsán éppen 1541-ben említik, hogy az illetőnek erdőben is kellett szolgálatot teljesítenie (AMB K 92 Kammerbücher fol 377). Ehhez kapcsolódva még megjegyezhetjük, hogy a város tulajdonában lévő erdőket két részre osztották: az erdőségek Herrnlust nevű részéből a magisztrátus, Burgerlust nevű részéből pedig a polgárság kapott fajárulékot. ORTVAY 1905. 53. p. 186 ROGGE 1996. 141. p. 187 Ld. II. 1. 3. Kalesný sajnos nem közli, hogy milyen forrást használt és azt sem adja meg, hogy pontosan melyik évben is történt a szőlőknek a városi tulajdonba jutása. A rendelkezésre álló adatok alapján utóbbi eseményt inkább az 1528 előtti évekre tehetjük. Esetleg még arra is gondolhatunk, hogy a megszerzett szőlők egy részét bérbe adta a város (ld. a bevételek témakörénél), s ezért nem jelennek meg a rájuk fordított költségek.

49

karbantartása végett rendelte meg a magisztrátus. A négy legnagyobb összeget mindkét évben az ácsok, a kovácsok, a kötélverők és a lakatosok munkájára adták ki. Ezeken kívül mindkét évben szerepelnek még kőművesek, pintérek (1541-ben az első négy szakmához mérhető összeggel), bognárok, nyergesek, szíjártók, üvegesek, fazekasok, asztalosok és festők. A vizsgált két év adatai viszonylag jelentős mértékben eltérnek egymástól. Míg 1528/29-ben mintegy 256 fontdénárt fordítottak az említett munkálatokra, addig 1540/41-ben a hasonló tétel már mintegy 313 fontdénárt tett ki. Az összes olyan szakma, amely szerepel az 1529-es számadásban, megtalálható az 1541-es bejegyzésekben is. Van viszont néhány foglalkozás, amely már csak az 1541-es számadásban fordul elő. Ilyen volt a cserepező (Ziegler), a puskaporkészítő (pulvermacher), a kövező (Pflasterer), a kőtörő (stain precher), és az esztergályos (drächsler) szakma. Összesen mintegy 35 fontdénárra rúg ezen iparosok járandósága. A különbség nagy részét tehát erre vezethetjük vissza. Legnagyobb részesedéssel az utóbb említett szakmák közül a kövező mesterek szerepelnek (közel 15 fontdénár). Az utcák kövezése mellett a Városháza reprezentációs díszítését is végezték ezek az iparosok.188

A kiadások után át kell tekintenünk, hogy a város közösségének milyen bevételi források álltak rendelkezésére. A költségek fedezésére a kincstártól bérelt regálék, vámok, révek,189 illetékek, a saját szükségletre kivetett háziadó (domestica), valamint az ingatlanjövedelmek szolgáltak. Az ingatlanokat belső kezelésben, vagy árenda útján értékesítették.190 Többek között ilyen jellegű bevételi forrás volt a Halász-kapu közelében működő Alsó-fürdő is, melyet 1536-ban eladtak Jakab fürdősnek, majd a város 1585-ben szerezte vissza Langhaus György örököseitől. Fontos jövedelemforrás volt még többek között a kőfejtés is. Az 1499ben említett Röslersteinpruch még a 20. század elején is működött.191 További bevételként említhető még a bormérés (educillatio), a sör- és pálinkafőzés, a vadászati és halászati jog, a sómonopólium, a legelődíj és a faeladás, illetve a piaci jövedelem és a vásárvám. Az Újváros határán lévő Búza-piacon állt a városi mérőház. Korszakunkban különleges helyzetet jelentettek az itt megtartott országgyűlések is, melyek a kiadások mellett nyilván inkább bevételt hoztak a polgároknak. Ugyanakkor, amint azt már a város élelmezésére szánt összegek tárgyalásánál is láthattuk, a Habsburg országrész fővárosában megemelkedtek az árak, ami legnagyobb részben az itt állomásozó katonaságnak, illetve a városban dolgozó 188

AMB K 92 Kammerbücher fol 187. Például még III. András ajándékozta 1291-ben harmadrészben a Csalló-révet a városnak (KIRÁLY 1890. 4. p.). Azon időszakokban, amikor nem állott híd a Dunán, az átkelő forgalmat teljes egészében a réven keresztül bonyolították le, pl.: 1543-1547 között. KIRÁLY 1890. 87. p. 190 ORTVAY 1905. 155. p. 191 ORTVAY 1905. 228. p. 189

50

hivatali és diplomáciai személyzetnek volt köszönhető.192 Ily módon tehát a megnövekedett országos jelentőség nagy hatással volt a polgárok mindennapi életére is. A kamarai számadáskönyvek tanúsága szerint a város a vizsgált korszakban jelentős mértékben növelte bevételeit. Erre természetesen nagy szükség is volt, hiszen – amint azt láthattuk – a legtöbb kiadási tétel növekedett. Legnagyobb mértékben (több mint 120 %-kal) a dologi kiadásokra fordított összegek nőttek. Emellett jelentős volt még a tisztviselők és alkalmazottak fizetségében bekövetkezett változás (közel 40 %-os növekedés), ill. a kézműves munkákra kiadott összegek növekedése (22,2 %). A korábban „egyéb” kategóriába sorolt kisebb eseti kiadási tételek részesedése is igen jelentős mértékben megnőtt. Összességében elmondható, hogy a vizsgált 12 éves időszakaszon belül mintegy 54 %-kal nőttek a város kiadásai (~1980 fontdénárról ~3057 fontdénárra). Óhatatlanul felmerül tehát a kérdés, hogy tudta-e a városvezetés ellensúlyozni az ilyen mértékű költségnövekedést, s ha igen, akkor milyen eszközök álltak ehhez a rendelkezésére. A bevételek könnyebb áttekinthetősége érdekében ezeket a tételeket is célszerű csoportosítani. A következő főbb csoportokat különíthetjük el: 1., adóbevételek; 2., különböző közszükségleti cikkek, főleg mezőgazdasági termékek értékesítéséből származó haszon; 3., hídpénz; 4., ingatlanokból nyert bevételek; 5., a Bürgerrechtgeld befizetéséből származó összeg; végül – a számadások csoportosítását is követve – ötödik csoportként itt is megkülönböztethetünk „egyéb” tételeket, amelyeket a kamarai írnokok is eseti („aintzig”) bevételként könyveltek el. Az adó képezte a legjelentősebb összeget, mindkét évben mintegy 56-58 %-ot tett ki a bevételeken belül. Az 1528/29-es évben 990 font és 4 schilling folyt be a polgároktól. Összesen tíz adószedő (Gaber) végezte a kiszabott pénzmennyiség begyűjtését.193 Könnyen belátható, hogy leginkább ez volt az a bevételtípus, amelyet rövid időn belül jelentősen növelni lehetett. Ennél az eljárásnál nyilván figyelembe kellett venni a polgárság gazdasági teljesítőképességének határait, illetve minden családra lebontva a vagyonosság mértékét is. Már az is ennek a bevételtípusnak a jelentőségnövekedését mutatja, hogy 1540/41-ben a korábbi tíz helyett már tizenhárom személy végezte az adók beszedését. Maga az összeg pedig tizenkét éven belül igen komoly mértékben nőtt. Az 1541-es adatok azt mutatják, hogy a város adóbevétele közel kétszeresére, mintegy 1811 fontdénárra

192

A tanácsosok szerint éppen az általános drágaság miatt tört ki egy kisebb katonai zendülés, mivel a zsold késett, s „a hadi népnek senki semmi kölcsönt adni nem akart” (PVT IV. 104. p. 1563-ban), Miksa koronázási ünnepségének idejére pedig a tanácsnak már maximálnia kellett az élelmiszer- és takarmányárakat. PVT IV. 402. p. 193 Az adónak a városgazdaságon belül betöltött kiemelt szerepét mutatja, hogy sokak számára ezek a tisztségek jelentették a város vezetésébe való bekerülés első lépcsőfokát.

51

emelkedett.194 Amint azt a későbbiekben látni fogjuk, a lakosság a vizsgált korszakban nem nőtt számottevő mértékben.195 Ebből következően tehát nyilvánvaló, hogy a városi tanács az egy főre eső adó összegének jelentős mértékű emelésével jutott az említett többlet-bevételhez. Mindez jól bizonyítja, hogy a polgárság gazdasági értelemben – ebben az időszakban még – képes volt „lépést tartani” a kor változó követelményeivel, amelyeknek növekvő terhe ezáltal kihatott a polgárok mindennapi életére is.196 A mezőgazdasági termények közül természetesen a bor értékesítéséből származott a legnagyobb haszna a városnak. Ez a bevétel a vizsgált időszak elején még csak mintegy 104 fontdénárt tett ki. A 40-es évek elejére az ebből származó összeg már majdnem megnégyszereződött (közel 380 fontdénárra rúgott). A kiadások tárgyalásánál láthattuk, hogy a szőlők karbantartására, ill. a szüretre fordított összegek alapján nem igazolható, hogy a város a harmincas években jelentősebb szőlőbirtokokhoz jutott volna. Ebből kifolyólag elképzelhetőnek tarthatjuk, hogy a bor eladásából befolyó hasznot azáltal növelte a városvezetés, hogy helyi, vagy nem pozsonyi termelőktől, kereskedőktől vásárolt fel nagyobb mennyiségben bort, s azt – a ius bannum érvényesítése által (ld. II. 1. 3. alfejezet) – kis tételben értékesítette. A borkimérés nyújtotta haszon mellett a többi közszükségleti cikk értékesítéséből befolyt összegek szinte eltörpülnek. A sörfőzésből- és kimérésből származó bevétel („Biergeld”) 23, ill. 14 fontdénárt tett ki. Utóbbi összegeknek a borkimérésből nyert bevételhez viszonyított aránya is egyértelműen alátámasztja azt a korábbi megállapításunkat, miszerint a sör a 16. században a bor piaci pozíciója számára még nem jelentett számottevő konkurenciát (ld. II. 1. 3. alfejezet). Mindkét évben kisebb tételként szerepel a só értékesítéséből származó bevétel („Saltzgeld”), s csak 1541-ből van adatunk fa és hal eladásából befolyt összegekre („Holzgeld” és „Vischgeld”). Bár a számadáskönyvek mindig első helyen említik, a polgárok adójához képest lényegesen kisebb bevételt jelentett a hídpénz (mintegy 223, ill. 284 fontdénárt). Az 1541-es adatok szerint még a borkimérés hasznához képest is kisebb összeg folyt be a hídmestertől, aki nemcsak a pénz beszedéséért, ill. befizetéséért volt felelős, hanem a Duna-híd állapotáért 194

A két évvel későbbi adójegyzék még nagyobb összeget említ: a bejegyzések összesítése szerint mintegy 3049 fontdénár folyt be abban az évben. Két éven belül ilyen nagyságrendű emelkedés már kissé megdöbbentően hat. A két forrást megvizsgálva láthatjuk, hogy míg a számadáskönyv csak pénzösszegeket említ, addig az adójegyzékbe a befizetett pénz mellett jelentős bormennyiségeket is bejegyeztek. A különbség mértéke tehát valószínűleg arra vezethető vissza, hogy az adójegyzékben szereplő összegbe beleszámíthatták az ott feltüntetett bormennyiségek pénzre átszámított értékét is. 195 Ld. IX. fejezet. 196 A lakosok által befizetett adó összegének fényében vizsgálja a városok gazdasági teljesítőképességét Gerd Wunder is, a 16. században Pozsonyhoz hasonló lakosságszámmal bíró Hall városáról szóló nagyszabású monográfiájában. WUNDER 1980/a 12. p.

52

is. Az 1529-es számadás szerint magát a városi jegyzőt küldték Bécsbe, hogy vásároljon faanyagot a híd javításához,197 illetve ugyanebből az évből van adatunk arra, hogy egy bizonyos Péter mester és szolgái már régóta követelik a várostól fizetségüket a hídon végzett munkálataikért cserébe. A kamarás ezt a tartozást nem pénzben, hanem posztóban rendezte. A következő csoport nagyobb részét olyan összegek képezik, amelyek városi ingatlanok bérbeadásából származtak. A vizsgált forrás adatai azt mutatják, hogy a házak mellett számos más típusú ingatlan bérbeadásával is foglalkozott a város. Így szerepelnek városi építményként még pincék és raktárak, ill. a város környékén fekvő szőlők. Korábban már említettük, hogy ezek az összegek jelentős mértékben csökkentek. Az 1529-es közel 118cal szemben 1541-ben már csak mintegy 58 fontdénárt jegyeztek föl ilyen címen. A több mint 50 %-os csökkenés nyilván abból adódott, hogy a város számos bérbe adható ingatlanától kénytelen volt megválni. A kiadások jelentős növekedése tekintetében arra gondolhatunk, hogy a városvezetés a kezében lévő ingatlanok egy részének értékesítése által is próbálta ellensúlyozni a költségek növekedését. Bár csak részben köthetők ide, de az ingatlanokból származó bevételekhez soroltuk még a raktározásból és fuvarozásból befolyt kisebb összegeket is. Utolsóként említhetjük még a polgárjogot elnyerő személyek által lefizetett Bürgerrechtgeld-et. Az ily módon befolyt összeg az eddigiekhez képest nem mondható számottevő tényezőnek. 1529-ben egy fontot és 4-5 schillinget kellett ilyen eseménynél befizetni, 1541-ben pedig mindenkinek egységesen 1 font 5 schilling és 10 dénárnyi összeget. Az első vizsgált évben három új polgárt regisztráltak, míg a másik évben összesen hatot. Nem történt tehát nagyságrendileg változás sem az összegben, sem az újonnan polgárjogot elnyert személyek számában. Végül szólnunk kell még az „egyéb” címszó alatt összegyűjtött bevételekről. Itt már jelentős növekedésről beszélhetünk, ugyanis az 1529-es 244-gyel szemben 1541-ben már mintegy 600 fontdénárnyi összeget jegyeztek be eseti bevételek címén.198 Tekintsük át végül röviden a város költségvetésének összesített mérlegét. Az első vizsgált év még negatív költségvetési mérleget mutat: a mintegy 1980 fontdénárnyi összegű

197

AMB K 79 Kammerbücher fol 60. A számadáskönyvek mellett más forrás is rejt olyan információkat, amelyek a város eseti bevételeire utalnak. Így például az erődítési munkálatok kapcsán már említettük, hogy a Szt. Lőrinc és Szt. Mihály templomok lebontásakor jelentős egyházi kincsek kerültek a város kezébe, amelyek értékesítéséből erődítési munkálatokat akartak fedezni. Amint azt korábban említettük az ebből befolyt összeg közel 540 fontdénárt tett ki (MOL MF C56 5683.), ami igen komoly tételnek tekinthető, ha belegondolunk, hogy például az 1529-es bevételek közel egyharmadának felel meg.

198

53

kiadással szemben csak közel 1720 fontdénár bevételt könyvelhetett el a kamarás.199 Ezzel szemben a bő egy évtizeddel későbbi adatok pozitív mérlegről tanúskodnak. Az 1540/41-es pénzügyi évben mintegy 3057 fontdénár volt a városi kiadások összege. Mindezek fedezésére mintegy 3222 fontdénár összegű bevételt tudott felmutatni a város. Összegzésként elmondhatjuk tehát, hogy az adatok azt mutatják, hogy a városvezetésnek sikerült olyan mértékben növelni a városháztartás bevételeit, hogy azok ellensúlyozni tudták a korszakban megnövekedett kiadásokat. A bevételek növekedése döntő mértékben a polgárokra kivetett adó emelésének volt köszönhető. Sajnos arról nincs viszonyítási alapunk, hogy mindez milyen mértékben befolyásolta a polgárok mindennapi életét. Mindazonáltal fontos, hogy a városvezetés számolhatott azzal, hogy a megnövekedett terheket az adók megemelésén keresztül nagymértékben a polgárokra tudja terhelni, s mindezt egy olyan időszakban, amelyben nőtt a közszükségleti cikkek ára. Mindez jól mutatja a pozsonyiak gazdasági teljesítőképességét, s azt, hogy utóbbi segítségével jelentős tartalékokat tudtak még a későbbiekben is mozgósítani. Némileg árnyaltabb a kép, ha figyelembe vesszük a Gabbuch adatait is.200 Ebben a forrásban azok a jelentések találhatók, amelyeket a kamarás megközelítőleg évi rendszerességgel tett a polgármesternek és a tanácsnak a város költségvetésének egyenlegéről. Az adatsorokat az ötvenes évekig szinte megszakítás nélkül bejegyezték. Ezek szerint az 1491/92-es és az 1551/52-es pénzügyi év közötti időszakban legalább tizenkét alkalommal keletkezett hiány. Ezeknek az éveknek az eloszlása szerint a harmincas és a negyvenes években volt a legkritikusabb a városháztartás helyzete. Egy deficites évről számolnak be a tízes évekből, négyről a húszas évekből. A következő évtizedben már öt ilyen évet regisztráltak, majd a negyvenes években hármat. A kérdéses esetekből az első négy évben még elhanyagolható a hiány mértéke. Az első jelentős deficit éppen az 1528/29-es évben jelentkezett. A harmincas években a hiány átlagban 200-300 fontdénár körüli értékeket tett ki. A következő évtized negatív rekordjaként már több mint 1087 fontdénárnyi hiányt könyveltek el (az évszám bizonytalan: 1547/48, vagy 1548/49). A pozitív mérleg ezekben az években már ritkán haladta meg a 100 fontdénárnyi többletet, mégis ki kell emelnünk, hogy az említett negatív rekordot követő évben nem kevesebb mint 2269 fontdénárnyi (!) többlet-bevételt sikerült előteremteni.

199

Nyilván ennek a pénzügyi helyzetnek volt köszönhető, hogy – amint arra a Duna-híd karbantartási munkálataival kapcsolatban is láthattunk példát – sokszor nem tudták rögtön kifizetni a város megbízásából dolgozó mestereket, illetve a fizetőeszköz sem mindig csak készpénz lehetett. 200 MOL MF C489.

54

II. 3. Pozsony és a reformáció első szakasza

A fejezet elején vázolt fontosabb történelmi folyamatok között említettük a reformációt. Ahhoz, hogy az új tanok terjedését megfelelően széles kontextusban tudjuk tárgyalni, az előző alfejezetek időbeli kereteihez képest kissé vissza kell lépnünk, térben pedig a szélesebb távlatokat kell figyelembe vennünk. Magyarországi viszonylatban a reformáció első éveiről csak nagyon kevés használható forrás áll rendelkezésünkre. Ennek eredményeként sajnos a téma szakirodalmi lefedettsége is elég gyérnek mondható.201 Amint azt a későbbiekben látni fogjuk, a pozsonyi források sem kényeztetnek el bennünket nagy mennyiségű és közvetlenül értelmezhető információval (ld. jelen alfejezet, ill. XIII. 5. alfejezet). Mindennek tekintetében, illetve a reformáció első fázisának kiemelt jelentőségét figyelembe véve, érdemes bővebben áttekintenünk a nemzetközi szakirodalom idevonatkozó elméleti jellegű munkáit. A nemzetközi szakirodalom egyöntetűen azt az álláspontot képviseli, hogy a reformáció elterjedésében kiemelkedő jelentőséggel bírtak a német városok. Bár Basic Hall angol kutató szerint a városi közösségeknek a reformáció terjedésében vitt szerepét a modern történetíráson belül sem vizsgálják kellő mértékben, mégis számos olyan elméleti jellegű munkával találkozunk, amely a polgárság és a reformáció kapcsolatát próbálja elemezni.202 A. G. Dickens elmélete szerint a hitváltás kezdeti időszakának folyamataiban a polgári közösségek több jellemzőjének is fontos szerepe volt. Ilyenekként említi a polgárság „régóta fennálló antiklerikalizmusát”, szellemi teljesítményét és önigazgatásra való igényét. Az ezekre a közösségekre jellemző társadalmi struktúrák között az egyes csoportok közötti folytonos harc jelenik meg nála hangsúlyos tényezőként.203 Az utóbbi – a marxista történetírás, s azon belül is a reformációt a nagy német parasztháborúval és az abban kialakult antifeudális ideológiával együtt tárgyaló engelsi szemléletmód által befolyásolt – felfogással szemben Ernst Walter Zeeden inkább a polgárságon belüli értelmiségi réteg, illetve ezzel szorosan összekapcsolva a korabeli városoknak, mint a könyvnyomtatás és a világi tudományosság központjainak, a humanista kultúra terjesztésében vitt szerepét helyezi előtérbe.204 Az utóbbi tényezők mellett a reformáció kezdeti szakaszában mindenképpen

201

Hasonló véleményen vannak az utóbbi években megjelent modern munkák szerzői is. Vö. SZAKÁLY 1995. 16. p., vagy ERDÉLYI 2005. 202. p. 202 RUBLACK 1978. 19. p. 203 RUBLACK 1978. 22. p. 204 ZEEDEN 1981. p. 40-42. p.

55

hangsúlyoznunk kell még a városi lakosság – főként a legvagyonosabb réteget alkotó kereskedők – mobilitásának a jelentőségét is. Mivel az általunk vizsgált végrendeletek első fele – keletkezési idejét tekintve – olyan személyektől származik, akiknek az élete nagyobb részt a 15. század utolsó, illetve a 16. század első két-három évtizedére esett, érdemes röviden kitérnünk arra a nemzetközi szakirodalomban folyó vitára, amely az egyházzal szembeni késő középkori elégedetlenség, illetve a kora újkori reformáció közötti kontinuitás lehetőségét vizsgálja. Kissé leegyszerűsítve elöljáróban úgy összegezhetnénk a főbb álláspontokat, hogy azok a vélemények, amelyek szerint kevésbé mutatható ki a kontinuitás, inkább a városi közösségeken belüli politikai-társadalmi harc jelentőségét tartják fontosabb kérdésnek, a folytonosság hangsúlyozói pedig inkább a teológiai-hitéleti, vagy a morális kérdéseket helyezik előtérbe. Hans-Christoph Rublack 1978-as tanulmánya az idevonatkozó – addig megjelent – angol- és német nyelvű szakirodalom kiváló összefoglalását nyújtja. A kontinuitást elfogadó kutatók közül először Alfred Schultzét említi. Utóbbi szerint az egyház a késő középkor időszakában elhanyagolta a hívők lelki gondozását, s ez volt az elsődleges oka annak, hogy a városi lakosság olyan nagy érdeklődéssel fordult Luther tézisei felé. A polgári közösségek, illetve az azok élén álló városi szervek eszerint tulajdonképpen csak azt a – már a reformáció megindulása előtt elkezdett – expanzív tevékenységüket terjesztették ki, amelynek keretében igyekeztek betölteni azt az űrt, amelyet a városi lakosság lelki gondozásának terén az egyházi intézmények hagytak maguk után.205 A 15-16. század fordulóján egyre szélesebb körben terjedt el az a nézet, miszerint az egyház minden tekintetben megérett egy átfogó reformra. Jelentősek voltak az egyházi hierarchián

belüli

feszültségek,

ugyanakkor

a

laikus

társadalom

egyre

nagyobb

elégedetlenséggel tekintett a klérus tagjainak a bíráskodás és az adózás területén élvezett kiváltságaira. Mindezt tetőzte, hogy az egyház nem fordított kellő figyelmet a papok, szerzetesek, összefoglaló néven a klerikusok képzésére, így utóbbiak között egyre jelentősebb volt a tanulatlanok aránya. Ezzel szemben viszont ha nem is elsősorban létszámában, de jelentőségében egyre fontosabb szerepet töltött be a humanista központokként is funkcionáló 205

Von Muralt szintén Schultze nyomdokain halad, előbbitől eltérően viszont – svájci városok példáján keresztül – igyekszik jobban kiemelni a reformáció átvételénél a közösségek demokratizálódásának momentumát. Rublack szerint Schultze elméletének legnagyobb hibája, hogy túlzottan leegyszerűsíti az egyházi struktúrákat, amint azokat a városi közösség rétegződéséhez próbálja igazítani (RUBLACK 1978. 12-14. p.). Pozsonyból is ismerünk olyan esetet, amely a városnak az említett középkori expanzióját igazolja. Nevezetesen a Szt. Antal rend által a 13-14. század fordulóján alapított ispotály sorsára kell gondolnunk, hiszen az intézményt a 15. század elejére a város vezetése teljesen irányítása alá vonta. Az ispotály és a város viszonyához ld. részletesebben a XIII. 4. 1. alfejezetet.

56

városok életében a közösség értelmiségi rétege.206 Az egyházzal szembeni elégedetlenséget azonban leginkább az üdvösségszerző cselekedetnek

a pénzre

történő beváltása

eredményezte. A pápai hatalom financiális és politikai érdekeket szolgáló tevékenysége a későbbiekben valóban jelentős támadási felületet biztosított a reformátorok és követőik számára.207 A Schultzénál központi jelentőséggel felmerülő egyházellenességgel szemben Franz Lau a reformáció első szakaszának eseményeiben inkább a városi lakosságnak a saját vezető rétegével szembeni fellépését tartja elsődleges motívumnak. Eszerint a lutheri tézisek megjelenése egy – már a korábbi időszakban is a polgári közösségek mélyén lappangó – feszültséget aktivizált. A politikai momentumot hangsúlyozó elmélet szerint tehát a reformáció elterjedését döntően a felemelkedő és maguknak politikai jogokat igénylő társadalmi rétegek törekvéseinek köszönheti.208 A Királyi Magyarország és Erdély területéről – a német városokhoz képest kb. két-három évtizedes késéssel – számos olyan példát ismerünk, amikor a város vezetése egyöntetűen döntött a reformáció „befogadásáról”, aminek eredményeként a városi lakosság mintegy kollektíve átvette a protestáns tanokat, vagy legalábbis a „régi” hit képviselői kisebbségbe szorultak.209 Arról azonban nincs tudomásunk, hogy mindezt a feltörekvő középréteg részéről széleskörű és a város vezetését kezében tartó vezető csoport elleni fellépés előzte volna meg. Tulajdonképpen a két fenti elmélet megközelítésmódját próbálja ötvözni Gerhard Pfeiffer. A késő középkori viszonyokkal fennálló kontinuitás lehetőségének Schultze-féle interpretációját elveti, s a városi tanácsok, illetve a klérus viszonyát abból a szempontból vizsgálja, hogy mi volt a polgárság vezető szerveinek elsődleges célja. Ilyen célként szerinte elsősorban a – közösségen belüli bonyolult szociális,- gazdasági,- és jogi viszonyok között fenntartható – belső béke és egység biztosítása merült föl. Ehhez képest már másodlagos jelentőséggel bírt, hogy ennek megvalósítása az új hit átvétele, vagy a régi megtartása által vihető végbe. A késő középkori egyházi intézmények egyes feladatainak átvállalása, illetve az 1517 után megjelenő prédikátorok tanai melletti egységes kiállás közötti kontinuitás

206

ZEEDEN 1981. 40-42. p. SALEWSKI 2000. 624. p. 208 RUBLACK 1978. 15. p. Schultze is foglalkozott a vezetés és a lakosság szembenállásának lehetőségével, de csak abban a formában, hogy amennyiben a tanács nem igazodott a polgárok igényeihez, akkor a közösség addig gyakorolt nyomást a vezetésre, amíg utóbbi meg nem hajolt a közakarat előtt. 209 Brassóban Honterus hatására egy kedvező politikai fordulat után (Johannes Fuchsot, a reformáció hívét választották meg bíróvá) 1542-ben következik be a felekezetügyi fordulat (FATA 2000. 151. p.). Idevonatkozó dokumentumokként említhetjük még – többek között – az 1546-os „Confessio Pentapolitanát” (Kassa, Bártfa Eperjes, Lőcse, Kisszeben), az alsó-magyarországi hét bányaváros szövetségének 1559-es közös nyilatkozatát, vagy az 1568-as „Confessio Heptapolitanát” (szepességi városok). FATA 2000. 68-69. p. 207

57

hátterében tehát Pfeiffer szerint főként ilyen motivációk dolgoztak.210 Wilfried Ehbrecht szintén a késő középkori szociális,- gazdasági,- stb. problémáknak a továbbélését hangsúlyozza, azzal a kitétellel, hogy az 1517 utáni években a feszültségek középpontjában már a reformációs mozgalmak által gerjesztette problémák erősödnek fel (pl. egyháziak jogi helyzete, plébánosválasztás stb.).211 A téma egyik legnagyobb szakértője, Bernd Moeller is a kontinuitás-elmélet egyfajta finomításával lép fel. Értelmezése szerint a késő középkori városi közösségek önmagukat a corpus christianum „kis méretekben” történő megvalósulásának tekintették. A reformáció tulajdonképpen ezt a kollektív önértékelési formát hívta újra életre. A közösségi gondolat ilyen formában történő újjászületése politikai síkon a közösség vezetésének oligarchizálása elleni fellépésben nyilvánult meg, vallási síkon pedig a szociális szféra feladatainak területén hatott leginkább. Moeller – Pfeiffer álláspontjához közelítve – szintén arra a következtetésre jutott, hogy az új hitelvek elfogadása, vagy elutasítása közösségi szinten elsősorban attól függött, hogy a politikai normák diktálta békét és egységet milyen módon lehet fenntartani a városban. A német városokban kiadott első prédikációs gyűjteményeket vizsgálva Moeller még arra a további következtetésre jutott, hogy a polgárságnak a korábbi szakirodalom által hangsúlyozott állítólagos „klasszikus” antiklerikalizmusa (ld. korábban az A. G. Dickensnek tulajdonított megközelítésmódot) nem mutatható ki ezekből a korai írásokból.212 A városvezetés szerepének elemzése témánk szempontjából külön figyelemre tart számot. Az új tanokról szóló első hírek egy adott városba több csatornán keresztül is eljuthattak (főként a korábban már említett kereskedők vagy az „átlagosnál” ugyancsak nagyobb mobilitást élvező diákok által). A korszakkal foglalkozó szerzők azonban megegyeznek abban, hogy a városi reformáció első jelentősebb „lépcsőfoka” általában a prédikátorok megjelenése volt egy városban. Magyarországon is vándorprédikátorok voltak az első terjesztők.213 A diákok és a prédikátorok – mint a reformáció terjesztőinek csoportjai – között természetesen szoros kapcsolat állítható fel, hiszen a Magyarországra érkező első prédikátorok legtöbbször magasan képzett egyháziak voltak, akik a korabeli humanista műveltség valamelyik jelentősebb központjában – pl. Bécsben, Krakkóban, Padovában stb. – szerezték műveltségüket. Wittenbergben 1522-től kimutathatók a Magyarországról származó 210

RUBLACK 1978. 15-17. p. A nürnbergi tanácsnak a reformáció első éveiben lejátszódó folyamatokra adott reakcióit vizsgálva Günter Vogler is hasonló törekvések központi szerepére mutatott rá. A kontinuitást hangsúlyozó szerzőkkel szemben ő Nürnberg esetében inkább egy rövid időn belül lezajló áttörésszerű változásként értékeli a reformációnak a városban történő térhódítását. VOGLER 1998. 387. p., 405. p. 211 EHBRECHT 1978. 38-39. p., EHBRECHT 1980. 151-152. p. 212 MOELLER 1999. 49-51. p. 213 PÉTER 2004. 65. p.

58

tanulók.214 Az első prédikátorok megjelenése után a következő fontos momentumot már a politikai elitnek az erre adott reakciója képezi.215 A nyugati országrész magyar városai és ezek között Pozsony is elsősorban a délnémet régió polgárságával álltak kapcsolatban. Ennek a térségnek a városaira inkább az volt a jellemző, hogy a politikai hatalmat kezében tartó vezető réteg csatlakozott a reformációhoz. Bár nem feltételezhető, hogy az új tanok nem hatottak a felső réteg tagjaira, sőt Nürnberg példájából tudjuk, hogy ott például a tanácstagok között is számos híve volt már a kezdeti években is Luther eszméinek, mégis a reformáció átvételét sokszor inkább egyfajta politikai opportunizmusból származó előremeneküléseként szokták értékelni.216 A városi tanácstagok ilyen jellegű reakciói teljesen érthetőek, hiszen számukra létfontosságú volt, hogy a karizmatikus személyiségű prédikátorok által kiváltott városi mozgalmakat a megfelelő kontroll alatt tudják tartani, s a későbbiekben a reformált egyházi intézmények kiépítésével konszolidálhassák a helyzetet. Ezek a törekvések tehát nagyban összecsengenek Pfeiffer és Moeller fenti elméleteivel. A jelen alfejezet elején említett Hall, illetve az amerikai kutató, Steven E. Ozment még egy fontos momentumot emel be a lehetséges vizsgálati szempontok közé. Nevezetesen csoport-lélektani megközelítésű elemzéseikben azt hangsúlyozzák, hogy a reformációnak a polgárságon belüli sikere nagyban volt annak köszönhető, hogy a tárgyalt közösségeken belül jelentős frusztrációs mechanizmusok dolgoztak. Hall ezek mögött a korabeli gazdaságipolitikai viszonyokat látja, míg Ozment inkább a vallási-hitéleti ellentmondásokból eredő frusztrációt hangsúlyozza.217 Mindezt a pozsonyi viszonyokra vetítve, a vizsgált 16. századi források tekintetében, a pszichológiai háttérnek inkább az Ozment-féle megközelítését tarthatjuk megalapozottabbnak. Amint azt látni fogjuk, a végrendeletekben megjelenő kegyes cselekedetek körén belül a késő középkori arányokhoz képest jelentős eltolódás tapasztalható. Az eltérés leginkább az egyházi intézményeknek és egyházi személyeknek, mint a kegyes adományok kedvezményezettjeinek visszaszorulásában, illetve ezzel párhuzamosan, a városi szegényügy nagyobb arányú felkarolásában érhető tetten.218 A német városok szerepét vizsgálva kiemelhető még, hogy a prédikátorok által közvetített teológiai kérdések egy olyan közegben fejtették ki hatásukat, amelynek viszonyait 214

PÉTER 1985. 513. p. Hall modellezési elmélete szerint elsősorban az észak-német városokra volt jellemző, hogy a vezető réteg elzárkózott az új tanok elől, s az ebből következő társadalmi-politikai feszültséget csak idővel sikerült elsimítani oly módon, hogy a konzervatív lutheranizmus plattformján találtak egyensúlyt az egymással szembe került érdekcsoportok. RUBLACK 1978. 21. p. 216 SEEBAß 1978. p. Hall modellezési kísérletének finomítására ösztönöz, hogy a nürnbergihez hasonló folyamatra találunk példát a vesztfáliai Minden városából is 1529-ből. EHBRECHT 1980. 217 RUBLACK 1978. 20-21. p., 23. p. 218 A reformáció hatására bekövetkező változásokat ld. részletesebben a XIII. 4. 1., a XIII. 4. 3. és leginkább a XIII. 5. alfejezetben. 215

59

számos, nem teológiai jellegű tényező befolyásolta. Utóbbiak között Rublack első helyen emeli ki a városi vezető réteg szerepét. A szerző szerint a városi társadalom rétegeivel foglalkozó – 20. századi és századvégi – kutatás nagy hiányossága volt, hogy nem csak rövid távon (kb. a 16. század húszas éveire kiterjedően), hanem hosszútávon sem vizsgálta az egyes rétegek helyzetét ebben az időszakban. Amint azt az Előszóban említettük, jelen disszertáció a kérdéses társadalmi csoportokon belüli vagyoni rétegződést igyekszik elsősorban vizsgálni, éppen az említett időszakban. A forrásokban található kevés használható információ miatt sajnos csak viszonylag korlátozott mértékben tudjuk azonban ötvözni a szociális struktúra elemzését a reformáció hatásainak vizsgálatával. Mindazonáltal még ha csak közvetett módon értelmezhető információk segítségével is, de a későbbiekben meg kell kísérelnünk az ilyen szempontú elemzés elvégzését.219 Az eddig vázolt elméleti modellek nyomán a Pozsonyra vonatkozó ismereteink alapján kiemelhetjük az egyházzal és az általa hirdetett üdvözülés-tannal, valamint az ahhoz kapcsolódó anyagi terhekkel szemben felmerülő elégedetlenséget. Ugyanakkor az elitcsoportok és a közösség kapcsolata szempontjából nem szabad figyelmen kívül hagyni a politikai vezetés lehetséges viselkedési formáiról alkotott nézeteket sem. Elfogadhatjuk, hogy a pozsonyi politikai elit számára is a közösség egységének és békéjének a megőrzése lehetett a legfőbb motiváló tényező.220 A reformáció első fázisáról alkotott elméleti tézisek ilyen mélységű bemutatására azért is volt szükség, mert – amint azt később látni fogjuk – a reformáció hatását a testamentumok anyagában leginkább úgy tudjuk kimutatni, hogy az elemezhető információkat összevetjük a késő középkor idevonatkozó forrásainak hasonló adataival. A német városok forrásaira alapozott elméleti koncepciók áttekintése után meg kell vizsgálnunk általában a reformáció magyarországi elterjedésének körülményeit, s ebbe a keretbe illesztve az idevonatkozó pozsonyi eseményeket. Korábban már említettük, hogy nagyon szűkös a forrásokból nyerhető információs bázis. Ennek legfőbb okaként azt jelölhetjük meg, hogy a reformáció kezdeti fázisában maguknak a kortársaknak sem volt teljesen világos az új tanok jelentősége.221 Sokáig úgy tűnt, hogy az újabb reformtörekvések okozta feszültségeket sikerül majd rendezni, még a katolikus egyház szervezeti keretein 219

Ld. XIII. 4. 1-3. és főként a XIII. 5. alfejezeteket. A magyarországi városokra csak korlátozott mértékben alkalmazható a társadalmi csoportok közötti szembenállás modellje, a birodalmi városokban sokkal nagyobb feszültséggel járt a városi társadalmakon belül a reformáció körüli konfliktusok megoldása. 221 Mi sem mutatja ezt jobban, mint hogy maga Luther és a többi protestáns felekezet képviselői sem nevezték a mai fogalmaink szerint reformációként ismert folyamatot reformációnak. Sőt a 16. század elején élt kortársak gondolkodásában a reformáció a Rómától várt reformokat jelölte. PÉTER 2004. 60-61. p. 220

60

belül. Amellett, hogy az 1540-50-es évekig tartó első fázisban a reformáció nem rendelkezett kikristályosodott intézményes struktúrákkal, igazából a köznép számára a katolikus dogmákat érintő teológiai kritikák sem jelentek meg mindig letisztult és közérthető formában. Valójában még a „Confessio Augustana” kinyilvánítása idején (1530) is úgy gondolta a kor európai embere, hogy továbbra is csak az „egy és oszthatatlan” kereszténység létezik, holott éppen az ebben az évben lezajlott birodalmi gyűlésen hozott határozatok véglegesítették, hogy az új tanok és a katolicizmus követői közötti szakadék immáron áthidalhatatlan, s a szakítás állandósult.222 Hozzájárult még ehhez az elképzeléshez, hogy a katolikus egyház kezdetben viszonylag visszafogottan reagált, s a vallási vitákon, illetve pápai bullák kibocsátásán túlmenő eszközöket is felhasználó „ellentámadása” csak a 40-es évek elejétől öltött határozottabb formákat.223 A reformáció magyarországi útjával kapcsolatban általánosságban annyi elmondható, hogy az új tanok már a Mohács előtti években is több csatornán keresztül eljutottak a lakosság bizonyos csoportjaihoz. A két legfontosabb közvetítő közegként a királyné környezetét, illetve tágabban az arisztokrácia egyes tagjait, valamint a németajkú polgárságot szokták megjelölni.224 Utóbbi esetében korábban már említettük az átlagosnál jóval nagyobb mobilitást. Elsősorban a nagykereskedőkre gondolhatunk itt, akik gyakran utaztak az ausztriai, esetleg a délnémet városokba, s ezeken a településeken kiterjedt gazdasági és rokoni kapcsolatokat tartottak fönn.225 Jelentős szerepe volt még annak a ténynek, hogy a kereskedők szinte kivétel nélkül tudtak olvasni, s ennek következményeként a városi lakossághoz viszonyítva is nagyobb érdeklődéssel fordultak az írott szó iránt, illetve anyagi lehetőségeik, valamint mobilabb életmódjuk együttesen tették lehetővé, hogy külföldről az új szellemben írt könyveket hozzanak haza, s azok tartalmát így megismerhette környezetük is. A korszakban az új hit mindenhol a szóbeszéd középpontjába került, s ezáltal hamar kilépett a lutheri tanításokkal kapcsolatba került emberek szűkebb környezetéből, s megjelent a 222

SALEWSKI 2000. 635. p. Az evangéliumi ember mindennapos kegyességgyakorlásának „helyes” módjáról egészen 1529-ig nem született megfelelő útmutató. Ekkor szánta rá magát ugyanis Luther a Nagy káté és a Kis káté megírására, amelyek a kegyességgyakorlás kérdései mellett már foglalkoztak az evangéliumi tanítások hirdetésének módjaival is. PÉTER 2004. 91. p. 223 ZEEDEN 1977. 12. p. Tovább nehezítette a helyzet átláthatóságát, hogy a – később összefoglaló névvel protestánsként illetett – nézetek képviselői között, főként az úrvacsora kérdése körül kialakult teológiai viták idővel a reformált hitelvek követői között is szakításhoz vezettek. Az augsburgi hitvallás kihirdetése előtt egy évvel, a marburgi találkozón még sikerült a legtöbb kérdésben közös nevezőre jutni, azonban Zwingli halála után felgyorsult az eltávolodás folyamata, s az 1536-os Wittenbergi Konkordátumot már nem sikerült az immár Kálvin nevével fémjelzett helvét irányzatra kiterjeszteni. Luther 1546-os halála utáni évtizedekben szilárdult meg véglegesen a protestantizmuson belüli jelentősebb irányzatok helyzete (NEUSER 1989. 14-16. p.). Ez a folyamat azonban időben nagyobb részt már kiesik az általunk tárgyalt korszakból. 224 A köznemesség és a parasztság számottevő mértékben csak az 1540-es évek második felében, az 1550-es évek elején fordul a reformáció felé. SZAKÁLY 1995. 12. p. 225 A pozsonyiak kapcsolataihoz ld. II. 1. 1. alfejezet.

61

közösségi érintkezés fő színterein (kocsma, borkimérés, piac, templom, stb.).226 A lutheri tanok227 terjesztésében szerepet vállaló csoportként említhetjük még azt a diákságot, amely tanulmányai befejeztével a városi értelmiség mintegy utánpótlását képezte, illetve kisebb részben a vándoréveit gyakran külföldön töltő fiatalabb kézműves legényeket is. A reformáció tanaival kapcsolatos kezdeti bizonytalanság abban is megnyilvánult, hogy sokszor még a közösség lelkésze sem volt tudatában annak, hogy az új tanok közötti képlékeny határokat átlépve híveinek már a reformáció szellemében prédikál.228 Amint azt korábban láthattuk, a városvezetés döntése értelmében egyöntetűen áttért városok is csak az 1540-es, ’50-es években szánják el magukat az említett lépésekre. Jól mutatja a teológiai nézetekre a konfesszionalizálódás első szakaszában jellemző kiforratlanságot az egyik legjelentősebb és legismertebb magyarországi lutheri szellemű prédikátor, Dévai Bíró Mátyás esete is. Sokáig ugyanis maguk a kortársak sem tudták eldönteni, hogy – teológiai nézeteit tekintve – a reformáció mely ágához tartozik Dévai Bíró.229 A

reformációnak

Pozsonyon

belüli

terjedéséről

ugyancsak

kevés

adattal

rendelkezünk. A szakirodalmi feldolgozottság szintén nem mondható kielégítőnek, a témával foglalkozó átfogó jellegű munkaként még mindig csak Schrödlnek a múlt század elején megjelent művét használhatjuk, amely viszont amellett, hogy erősen elfogult, sajnos igencsak bizonytalan és – a legtöbb esetben – nehezen ellenőrizhető kijelentésekkel dolgozik. Mégis a puszta eseménytörténet követésére felhasználhatjuk az általa közölt adatokat, illetve az ugyancsak a század első éveiben megjelent, Bunyitay – Rapaics – Karácsonyi-féle forrásválogatás anyagait.230 Minden bizonnyal az új tanok terjedésének első nyomát láthatjuk abban, hogy 1526ban az érsek vizsgálóbiztost küldött Pozsonyba és Sopronba a lutheri „eretnekség” híveinek felkutatására.231 Amint az közismert, éppen az előző évben újította fel az országgyűlés azt az 1523-as törvényt, amely halálbüntetéssel fenyegette az új tanok követőit.232 Ennek tekintetében tehát akár a törvények végrehajtásának puszta ellenőrzését is láthatnánk a biztosok kiküldésében. Feltételezhető azonban, hogy inkább azért volt éppen az említett két 226

PÉTER 2004. 62. p., 74. p. A fenti megnevezés természetesen összefoglaló jelleggel általában a reformáció tanaira vonatkozik. Mivel a németajkú polgárság körében elsősorban a későbbi evangélikus egyház tanai terjedtek el, ill. a reformáció különböző ágaihoz tartozó prédikátorok által hirdetett tanokat a kortársak – leegyszerűsítve – általában Luther nevéhez kötötték (PÉTER 2004. 62., 64. p.), így itt jogosnak tarthatjuk a fenti általánosító szóösszetétel használatát. 228 SZAKÁLY 1995. 12. p. 229 FATA 2000. 72. p. 230 Schrödl is nagyban támaszkodik az „Egyháztörténeti Emlékekre”. 231 SCHRÖDL 1906. 38-39. p. 232 FATA 2000. 65-67. p. 227

62

város a vizsgálat helyszíne, mert megalapozott gyanú merült fel azzal kapcsolatban, hogy az említett városok polgárainak körében is utat találtak maguknak a lutheri eszmék. Sajnos nincs információnk arról, hogy milyen eredménnyel járt Pozsonyban a vizsgálódás, mindenesetre Sopronról pozitív szellemben nyilatkozott a jelentés. Egyetérthetünk Schrödllel abban, hogy hasonlóan kedvezőnek találhatták a pozsonyi helyzetet is.233 Bármennyire is elégedett lehetett az érsek küldöttje a városban tapasztalt állapotokkal, azt azért nem feltételezhetjük, hogy a polgároknak legalább egy része ne rokonszenvezett volna az új tanokkal. Valószínűleg megint azzal a korábban már említett problémával állunk szemben, hogy maguk a kortársak sem tudták pontosan az új eszmék által hirdetett teológiai tanok jelentőségét felmérni, s ennek következményeként azt sem lehetett egyértelműen meghatározni, hogy valójában ki is tartozik a lutheri „eretnekséggel” gyanúsítottak közé. Nyilván szerepet játszott az is, hogy az országos törvények ismeretében nem is volt nagyon ajánlatos nyíltan vállalni azt, ha valaki nemcsak hogy ismerte az új tanokat, de még azonosult is velük. A hivatalos jelentések pozitív eredményében pedig mindenképpen szerepe lehetett a tanácsnak is, hiszen utóbbinak – amint azt korábban már említettük – mindenképpen a belső béke megőrzésére kellett törekedni, illetve talán még fontosabb tényező, hogy mindezt megfelelő színben kifelé is prezentálnia kellett. Tehát még ha tudtak is a reformációval rokonszenvező polgárokról – sőt esetleg előfordulhatott, hogy a városvezetésen belül is voltak ilyen személyek – a tanácsnak a felsőbb hatalmi szintek felé akkor is a lehető legkedvezőbb képet kellett mutatniuk. A Mohács előtti években tehát – az általunk ismert adatok szerint legalábbis – nem került nyilvános problémaként felszínre a reformált tanok kérdése. Bizonyosnak vehetjük ugyanakkor, hogy a privát szférában, szűkebb ismeretségi vagy családi körben működtek a közösségen belüli hírcsatornák, elősegíthette ezt az is, hogy az első években az új eszmék a városba is személyes kapcsolatok útján kerültek be. A hazatérő kereskedők, diákok stb. szórványos híradásaihoz képest természetesen a magyarországi városokban is az új tanokat hirdető klerikusok, tanárok prédikátori fellépése bírt a legnagyobb jelentőséggel.234 Pozsonyra nyilván nagy hatással lehettek a közeli Bécsben 233

SCHRÖDL 1906. 39. p. A Schrödl szerint a kamarai számadásokban találunk információt arra vonatkozólag, hogy Jacob Körbler polgármester utasítására a kamarás kifüggesztette és kidoboltatta a lutheri téziseket elítélő országgyűlési törvénycikkeket. Uo. 234 Említhetjük itt többek között a felső-magyarországi reformáció fellegvárának számító Bártfán a 20-as években tevékenykedő krakkói származású prédikátort, Wolfgang Schustelt, ugyancsak a felső-magyarországi reformáció jeles képviselője volt a bártfai iskolamester, Leonhard Stöckel, továbbá Valentin Eck, vagy Leonhard Cox. (FATA 2000. 144-145. p.; ill. Stöckelhez PÉTER 1985. 552. p.) Az első években Magyarországra érkezők között a bécsi származású Simon Grynaeus, a királyné által az udvarba hívott Johann Henckel, vagy a würzburgi Paul Speratus személyét szokták még kiemelni (MRET 1949. 27-28. p.). Henckellel kapcsolatban még V. Károly is írt 1531-ben az akkor már Németalföld kormányzójává kinevezett Máriának, s levelében kérte az özvegy királynét, hogy a szintén „eretnek” nézeteteket valló udvarmesterével, kamarásával együtt szabaduljon meg

63

folyó események. Mint tudjuk Magyarországra történt távozása előtt a fent említett Speratus is ott prédikált. A Mohács utáni években a hitélet terén is jelentős változások következtek be Pozsonyban. Bár nincs rá közvetlen adatunk, mégis feltételezhető, hogy a városba érkező özvegy királyné és annak környezete pozitív hatással lehetett a polgárságnak az új tanokkal kapcsolatos gondolkodására. Valószínűleg nem kedvezett viszont a reformáció terjedésének a központi hatalom kiemelt jelenléte a városban.235 A lutheri eszmék első nyilvános hirdetői (két ferences szerzetes) 1528-ban érkeztek a városba.236 Sorsuk éppen a központi hatalomnak és a városi polgárságnak az ebben az időben fennálló viszonyáról ad érdekes metszetet. A két prédikátor közül az egyik Ulmból érkezett, a másik svájci származású volt, így nem adódtak nyelvi nehézségeik a polgárokkal folytatott kommunikációban. A központi hatalom képviselője, a pozsonyi várnagy azonban hírt kapott az ulmi szerzetes tevékenységéről, s még ebben az évben a város területén kívül elfogatta, s szörnyű kínzások után megégettette.237 Az eset kapcsán arra kell elsősorban figyelmet fordítanunk, hogy a város vezetése nem tett semmit a prédikátor ellen, ugyanakkor nincs rá adat, hogy az utóbbi elfogása után bármit is tett volna védelmében a tanács. Ugyancsak fontos momentum, hogy az elfogásra a városfalakon kívül került sor, azaz a királyi hatalom képviselői nem tehették meg, hogy a város immunitását megsértve, annak területén fogják el a prédikátort. Bár a fenti esetnek nyilván meglehetett az elrettentő ereje, mégsem érthetünk teljes mértékben egyet Schrödl azon kijelentésével, miszerint Pozsonyban sokkal jobban figyelembe kellett venni a királyi hatalomnak a reformációt elítélő álláspontját, és ezért nem rendelkezünk a következő évekből olyan információval, amely a reformáció térhódítását bizonyítaná.238 A pozsonyi várkatonaság egyrészt nem jelentett olyan közvetlen tényezőt, mint azokban a városokban (pl. Kassa), ahol a katonaság a városon belül volt elszállásolva, másrészt pedig – amint azt a fenti példánál is láthattuk – a pozsonyi várnagy kénytelen volt

hitszónokától is (ETE II. k. 1904. 112-113. p.). Speratusról tudjuk, hogy 1524-ben a morvaországi Iglauban (ma: Csehország, Jihlava) jelent meg egy prédikációgyűjteménye (MOELLER 1999. 39. p.). A vizsgált végrendeletekben, illetve az 1538-1566 közötti Tiltáskönyvben számos adatot találunk arra, hogy több pozsonyi kereskedő rendelkezett morvaországi és konkrétan iglaui kapcsolattal is. Ilyen módon, tehát joggal feltételezhető, hogy előbbiek ebből az irányból is kaphattak információkat az új tanokról, nemcsak a délnémet városokból. 235 Számos magas rangú egyházi személy is a városban tartózkodott, így például a Ferdinánd-párt egyik jelentős szervező alakja a királyné korábbi kancellárja, Szalaházy Tamás egri püspök is egészen 1536-os haláláig. ETE II. k. 1904. 2-3. p., 15. p., 68-69. p., 132-133. p., 162. p., 198-199. p., 200-202. p., 258-259., Halálához ETE III. k. 1906. 103-105. p. 236 A ferencesek között magyarországi viszonylatban is nagyon gyakran előfordult, hogy az új hit terjesztőivé váltak (PÉTER 1985. 507-508. p.). Péter Katalin 1523-ra teszi a reformációnak a nyugat-magyarországi városokban – köztük Pozsonyban – történő megjelenését. Im. 508. p. 237 SCHRÖDL 1906. 48-49. p. 238 SCHRÖDL 1906. 50. p.

64

tiszteletben tartani a város önállóságát. Nagyszombat esete lehet még szemléletes példa annak alátámasztására, hogy a központi hatalom sok esetben még közvetlenül a városon belül is tehetetlen volt a reformáció térhódításának feltartoztatásában. Még maga az ellenreformáció vezéralakja, Oláh Miklós sem tudta ugyanis megakadályozni, hogy székvárosában diadalra jussanak a lutheri eszmék.239 A reformációnak a harmincas években történő pozsonyi továbbélését mutatja, hogy két jelentős prédikátor is tevékenykedett a városban. Egyikőjüket, Leopold Kophartot 1540ben már Besztercebánya tanácsa hívta, hogy vállaljon prédikátori állást a bányavárosban. Ezekben az években tevékenykedett Pozsonyban a korábbi hainburgi prédikátor, Michael Radaschin is. Kophart a besztercebányai tanácsnak írt levelében nem vállalja el a felkínált állást, arra hivatkozva, hogy „éppen most égető szükség” van rá, hogy hirdesse Isten igéjét a városban. Radaschint ajánlja maga helyett, aki „most nem áll alkalmazásban”, tanítása jól érthető, s minden tekintetben megfelel az evangélium igéjének.240 Valószínűleg azért akart Kophart mindenképpen maradni, mert a harmincasnegyvenes évek fordulója körüli időszak döntő jelentőségű lehetett a reformáció hívei számára. A polgárok egy része legkésőbb 1542-re keresztülvitte, hogy a plébános mellé a tanács egy olyan egyházi személyt (predikant) nevezzen ki, aki már az új tanok hirdetője volt. Ebben az évben egy kilépett szerzetes töltötte be ezt a posztot, s a városi tanács kötelezte, hogy házasodjon meg. Az eset miatt Ferdinánd a tanácsot Bécsbe kérette.241 Sajnos nem ismerjük az audiencia eredményét. Mindenesetre azt egyértelműen megállapíthatjuk, hogy a harmincas-negyvenes évek fordulójára a tanácsnak sikerült létrehoznia egy – az új és a régi felekezetek közötti – egyensúlyi helyzetet, amelybe az országos helyzetre való tekintettel a központi hatalom is kénytelen volt belenyugodni.242 Az események azt sugallják, hogy ekkorra már a város vezetését alkotó körön belül is többségben lehettek a lutheri tanok hívei.

239

Mindössze két évvel Oláh halála után, 1570-ben a protestánsok átvették a városban az uralmat (GRANASZTÓI 2004. 19. p.). Egy ilyen jelentős fordulatnak nyilvánvalóan előfeltétele volt, hogy már az előző évtizedekben többségre jutottak a protestantizmus hívei. 240 ETE III. k. 1906. 446-448. p. A besztercebányai tanács egy 1540. augusztusi leveléből tudjuk, hogy Kophart valóban Pozsonyban maradt. A tanács arra kéri, hogy ajánljon – maga helyett – egy hainburgi tanítót a város iskolamesterének (ETE III. k. 1906. 482-483. p.). Ismeretes, hogy Radaschin Wittenbergben tanult, s később elfogadta a besztercebányai állást. Hainburgi tanítóskodása, illetve besztercebányai ténykedése között rövid ideig Pozsonyban is tartózkodott, sajnos tevékenységéről nincsenek bővebb információink. Azt viszont tudjuk, hogy Besztercebánya után a felső-magyarországi reformáció fellegvárának számító Bártfára ment, ahol 1546-tól kezdve a korábban említett Stöckelnek segített a város vallási életének gyökeres átalakításában. FATA 2000. 145. p. 241 ETE III. IV. k. 1909. 93-94. p. SCHRÖDL 1906. 53. p. 242 Ferdinándnak hamar be kellett látnia, hogy a török elleni harcban szüksége van a protestáns rendek támogatására is. Ezt a felismerést, illetve az ebből eredő kompromisszumkészséget mutatja, hogy a protestánsok ellen hozott 1548-as törvényben a lutheránusokat már kihagyták az eretnekek felsorolásából. FATA 2000. 68. p.

65

Az általunk vizsgált korszak végéről érdemes még megemlíteni egy Pozsonyban 1556-1557 folyamán lefolytatott inkvizíciós pert, amelynek fő vádlottja Somogyi Péter vágsellyei iskolamester volt.243 Az eset jelentőségét témánk szempontjából az adja, hogy fogsága idején Somogyi többször írt támogatóinak, akik közül a város egyik legtekintélyesebb és leggazdagabb polgára Cristof Armbruster, a kamara főszámvevője a börtönben is meglátogatta, továbbá Somogyinak saját szenvedéseiről írt költeménye arról tanúskodik, hogy a város tanácsa közbenjárt a vádlott érdekében.244 Mindez nyilván arra enged következtetni, hogy erre az időre a város vezetését adó felső réteg tagjai között már jelentős mértékben teret nyert a reformáció, vagy esetleg túlsúlyra is jutott. Számunkra az a fő kérdés, hogy a jelen disszertációban elemzett forrásokban milyen nyomai találhatók a reformáció hatásának. Leginkább az átmeneti időszak sajátosságairól nyerhetünk ilyen módon információkat. Meg kell vizsgálnunk, hogy milyen jellegű folyamatról tanúskodnak ezek az adatok: áttörésszerű változásnak lehetünk-e tanúi, amelyet egyértelműen kimutatható jelek kísérnek, vagy inkább egy lassú átmenet nehezebben kitapintható kezdeti nyomaival találkozunk. A kérdések megválaszolására leginkább a testamentumokban szereplő kegyes adományoknak az ilyen szempontból elvégzett vizsgálata adhat majd lehetőséget (ld. XIII. 5. alfejezet).

243

Már korábban is volt arra példa, hogy más városban elfogott lutheránus papot Pozsonyon keresztül vittek Bécsbe. Így 1533-ban egy kassai prédikátort vittek a városon át Bécsbe, ahol azonban később megszökött (ETE II. k. 1904. 269. p.). Arról azonban nem tudunk, hogy a hasonló per lefolytatására Pozsonyban került volna sor. 244 SCHRÖDL 1906. 55.; 61-63. p. Armbruster már az ötvenes évek első felében is Pozsonyban tartózkodott, s számos, a kamarai tisztségének hatáskörében írt és Pozsonyban keltezett levél maradt fenn tőle (pl. 1553-ból Turkovics Jánossal többször intézkednek közösen Eger várának hadfelszereléséről: MOL E 41 No. 30., 42., 46., 48.). Személyének jelentőségét tovább emeli, hogy 1559-től már kamaraigazgatóként (MOL A 57 Libri Regii 3. k. 563-564. p.), 1561-ben pedig kamarai pénztárosként jelenik meg a forrásokban (MOL A 57 Libri Regii 3. k. 701-702. p.). Köszönettel tartozom Bessenyei Józsefnek, aki felhívta figyelmemet a források tartalmára.

66

II. 4. A mindennapi élet egyes szférái

Jelen alfejezetnek nem lehet célja a mindennapi élet széles körű, minden részletre kiterjedő bemutatása. Témánk szempontjából mégis érdekesek lehetnek a korabeli polgárság mindennapjainak egyes mozzanata. Így megvizsgálhatjuk a városi élet derűs oldalát jelentő szórakozási, kikapcsolódási lehetőségeket, hogy aztán áttérjünk egy komorabb, ugyanakkor a korabeli élethez szorosan hozzátartozó témának, a halálnak, az elmúlásnak a városi lakosok életében betöltött szerepére. A városi közélet centruma a Főtér volt, a Városházával, az irányító szervek székhelyével. Az ünnepeken hivatalszünetet rendeltek el, az üzletek zárva tartottak. A Főtéren rendezték általában a népmulatságokat, a nyilvános passiójátékokat. Ezek a század közepén megszűntek, viszont e téren vonultak fel a céhek, melyek mindegyike saját védőszenttel bírt. Számukra szentélyt állíttattak és patrónusmisét mondattak. A szigorú erkölcsök betartására a magisztrátus és a céhek együtt ügyeltek. A vétkest kiközösítéssel, szabadságvesztéssel, testi fenyítéssel, sőt halállal is büntethették. A szülő felelős volt családtagjaiért, a mester a céhtagokért. Ebből is látszik, hogy a korabeli városi élet két meghatározó alapsejtje a család és a céh volt. A polgárok számára a szórakozást, kikapcsolódást nyújthatták a kocsmák, a vadászatok, nyilvános ünnepségek. Az 1497. évi bormérési szabályzat egyedül ünnepnapok idején tiltotta a kocsmák működését.245 A lövészeti gyakorlatokat általában mulatságok keretében tartották, sokszor a környező szőlőhegyekben.246 Bár a polgárok büszkék lehettek arra, hogy „első kézből” kapják a bécsi erkölcsöt, már a 16. század elejéről is van adatunk bordélyház létezéséről „fravenhaus”, majd a század későbbi évtizedeiben „Weissenburg” néven.247 245

TÓZSA-RIGÓ 2005/a. (megjelenés alatt) Időnként rendeztek szabad lövészetet (Freischiessen), vagy madárlövészetet (Vogelschiessen, utoljára 1529ben), továbbá ökörlövészetet (Ochsenschiessen, 1556-ig). Itt nem igazi állatokra, hanem csak hasonló alakú céltáblákra lőttek. A legjobb lövő a Schützenmeister címet érdemelte ki. A közösségi események alapját a céhélet, a szomszédság, az utca alkotta. 247 A pozsonyi nyilvánosház a város tulajdonában volt, s német szokás szerint a városi hóhér irányítása alatt állott, aki alacsony forgalom esetén a városi pénztárostól kapott kiegészítő fizetést (VÁMOSSY 1901. 81-82. p.). A bécsi nyilvános ház lányai a céhekhez hasonló szervezeti keretek között dolgoztak, s a vállalkozás gazdaságosságára a „Frauenmeisterin”, vagy „Frauenwirtin” ügyelt (KÜHNEL 1986. 44. p.). A prostitúció ilyen - furcsának ható – sajátosságai mellett fontosabb, hogy rávilágítsunk okainak gazdasági-, társadalmi hátterére. Amint azt a családszerkezet tárgyalásánál látni fogjuk, a korabeli házasodási szokásokból eredően sokan nem találtak maguknak párt. Így például a vagyontalan céhlegények és cselédek számára sokszor nem nyílt lehetőség a házasságra. Ugyanakkor a megkötött házasságokra is az volt a jellemző, hogy a felek között jelentős volt a korkülönbség, illetve sok házasság gazdasági érdekek mentén jött létre, így például céhlegények kedvezőbb feltételekkel juthattak be a céhbe, ha elhunyt mesterük özvegyét vették nőül, vagy a fiatalabb kereskedők – a gazdasági kapcsolatrendszer fenntartása érdekében – gyakran idősebb társuk özvegyét vették feleségül. Ilyen körülmények között nem meglepő, hogy a polgárság erkölcsi gondolkodásába könnyen beilleszthető volt, hogy a nemi vágyak kielégítése a fenti keretek között történjen. 246

67

A kikapcsolódás és felfrissülés egy ezektől eltérő formáját nyújtották a fürdők. A Felső-fürdő 1517-ben került a Flins családtól a város kezébe. 1533-ban egy vízforraló üsttel is felszerelték, de 1538-ban már eladták Sebestyén fürdősnek. A fürdőmesterek (Bader; Balneator) felkészítése a borbélyokéhoz hasonlóan céhszerű keretek között történt. Folyamatosan gondoskodniuk kellett fürdőjükben friss vízről, ugyanakkor tűzvész esetén segédjeikkel és felszerelésükkel az oltásban voltak kötelesek részt venni.248 A II. 2. 1. alfejezetben említett két fürdő mellett az Actionale Protocollum második kötetének bejegyzései szerint volt még egy harmadik is. A városkönyv 1539-ből tudósít egy borkimérésben lezajlott verekedésről, megemlítik, hogy a borkimérésnek egy fürdő udvara adott helyet „sei im hoff gewesen Inn Judem pad”.249 Ha elfogadjuk, hogy a városban három fürdő volt, úgy elmondhatjuk, hogy a hasonló méretű német városokkal összevetve viszonylag jól el voltak látva a pozsonyi lakosok fürdőkkel. A szintén kb. 5000 lakosú Hall városában ugyanis négy ilyen létesítmény várta a kikapcsolódásra vágyó polgárokat.250 A szórakozáson túlmutató jelentőséget fejezi ki, hogy a vagyonosak – saját lelki üdvük érdekében – a szegények számára sokszor rendeltek ún. lelki fürdőt („Seelbad”), ami annyit jelentett, hogy hátrahagyott vagyonukból erre elkülönített összegből a nélkülözőknek egy fürdőt készítettek.251 A kikapcsolódás és a szórakozás, a városi élet forgataga mellett a korabeli polgárok mindennapjaiban folyamatosan jelen volt az elmúlás gondolata. A középkor és a kora újkor emberének életében – a későbbi korok emberéhez képest – sokkal impresszívebben, mintegy „kézzelfogható” módon jelent meg a folyamatosan fenyegető és hirtelen felbukkanó halál képzete. Az ezzel kapcsolatos témát megjelenítő korabeli táblaképeknek és freskóknak három állandóan visszatérő elemét különíthetjük el. Az egyik a halálnak az előre nem látható jellegéből adódó kiszámíthatatlansága, a másik az a tény, hogy a mennynek, vagy a pokolnak kapujában eltűnnek a világi különbségek, s harmadik elemként a tisztítótűzben elszenvedett kínok megjelenítését említhetjük.252 Az első tényező tulajdonképpen örökérvényű, mégis magától értetődő módon jelentős különbségek adódhatnak az egyes korok emberének a halálhoz való viszonyulásában. Utóbbi nagyban függ attól, hogy az adott korszakban milyen mértékben van/volt az egyes ember kiszolgáltatva a betegségeknek, a természet erejének stb., hiszen ennek függvényében 248

VÁMOSSY 1901. 55-56. p. és KAMENICKÝ 1995. 153. p. AMB 2 a 2 Actionale Protocollum II. fol 7b. 250 WUNDER 1980/a 134. p. 251 Tudunk olyan esetről is, amikor egy polgár egész fürdőjét, mint lelki fürdőt a Krisztus Teste Társulatra hagyta. VÁMOSSY 1901. 56. p. 252 JARITZ 1986/a 126-127. p. 249

68

változott a halálképnek a kultúrába történő beillesztése. A végrendelkezéshez, mivel az a halálra való felkészülésnek a része, szorosan kapcsolható az életmódnak számos témaköre. Ezek között kiemelkedő fontosságot tulajdoníthatunk az egészség megőrzésére tett lépéseknek, illetve a higiéniának. Az egészségi állapot nemcsak a személy élettartamára, de jogi megítélésére is hatással volt. Ennek kapcsán elsősorban a belátási képesség csökkenésére, az elmebeli állapot romlására, vagy kóros szenvedélyekre gondolhatunk. Akinél bármelyik esete fennállt, annak nem adtak lehetőséget a termelőmunkában való tényleges részvételre, például nem vették fel a céhbe sem. Az ilyen személyeket a család igyekezett eltartani, a végrendeletekben külön megemlékeztek róluk, ill. a róluk történő gondoskodásról.253 Általánosságban elmondható, hogy a kora újkor embere számára nem csak a halál időpontja jelentett bizonytalanságot, hanem egyben annak oka is. A betegségek tüneteivel szemben az emberek – beleértve a gyógyítással foglalkozó személyeket is – tulajdonképpen teljesen tanácstalanul álltak szemben, pontosabban az okoknak a mai értelemben vett meghatározása majdhogynem reménytelen volt a gyógyítás akkori színvonala alapján. A városi lakosságnak a parasztsághoz viszonyított magasabb halandósági mutatói nagyban összefüggtek a városokban uralkodó rossz higiéniai viszonyokkal. A kanalizáció és a szemét eltakarításának hiánya, a háziállatok tartása folyamatosan gondot jelentett.254 A kora újkori Pozsonyban is hasonló a helyzet, a város megnövekedett fontossága ellenére sem mutatta éppen a tisztaság képét. A házakból a szemetet minden aggály nélkül az utcára dobálták, az esővíz sok helyen meggyűlt, s a tócsák eliszaposodtak. A városi kamarás csak akkor fogadott néhány napszámost „tisztogatás” végett, ha a szemét már túlzottan elborította a házak tövét. Később rabokat, vagy közmunka címén jobbágyokat is alkalmaztak erre a feladatra. Az állandó utcaseprők intézménye csak a 16. század közepe táján jött létre. A kövezés 1552-től vált általánossá, ekkor a város adót vetett ki erre a célra.255 Ebből alakult ki később a Pflastergeld, amelyet mindenki évenként volt köteles fizetni. Mindennek ellenére még a 18. 253

TÁRKÁNY SZÜCS 1981. 111. p. Nem tartoztak ide a részeges, vagy a tékozló családtagok. KRÜGER 1975. 45. p. 255 Korábban láthattuk, hogy már az 1540-es évek elején is fizetett a város ilyen munkákért (ld. II. 2. 1. alfejezet). A 16. század lejétől vasserpenyőkben égő szurokkal világítottak. 1555-től három ilyen „világító alkalmatosság” állt a Főtéren. Ezek azonban rendkívül tűzveszélyesek voltak. Érdekes adaléknak számít az a rendelet, mely szerint a belvárosban senki sem tarthatott – a pékeken kívül – két disznónál többet, mivel azok túrásaikkal rontották a kövezetet. Ezt megakadályozandó, a disznókat orrkosárral kellett ellátni (PVT II/4 81-82. p.). A német városokban is egyre gyakoribbak voltak a 16. század közepétől kezdve az ezekhez hasonló intézkedések. A marburgi tanács például 1545-ben hozott intézkedést, melyben utasította a mészárosokat, hogy a munkájuk során keletkezett hulladékot ne hagyják házuk előtt. A város frekventált részének a szeméttől történő megóvását sajátos módon igyekeztek biztosítani: utasították ugyanis a polgárokat, hogy a szemetet ne a „fő utcákon”, hanem a mellékutcákban öntsék ki. KRÜGER 1975. 45. p. 254

69

században is „veszélyes” volt a közlekedés, a kocsik gyakran felborultak, vagy a lovak törték ki lábukat a kövezeten.256 A zsúfoltság, a városban uralkodó rossz levegő, illetve az egyoldalú táplálkozás nagyban hozzájárulhatott ahhoz, hogy itt, a falvakhoz képest, magasabb volt a halandóság, s a fent vázolt körülmények kedveztek a járványok terjedésének is. A táplálkozás legfontosabb jellemzőjeként azt emelhetnénk ki, hogy a 16. századi polgárok étrendjében a kenyérfélék és a húsok álltak az első helyen. Bár a városi lakosok jelentős részének volt kertje, majorja, sokan tartottak tehenet, a magas húsfogyasztás valószínűleg számos betegség forrása lehetett.257 A magasabb halandóságot nem befolyásolta érdemben, hogy a városban, szemben a falvakkal, a teljes lakossághoz viszonyítva nagyobb volt a gyógyítással foglalkozó emberek száma. A városban tevékenykedő orvosok258 a 17. századig külföldi származásúak voltak. 1576-tól a gyógyítási tevékenység engedélyezését már doctori diplomához kötötték, ugyanakkor megadták vele együtt a polgárjogot is. Az orvosok a város köztiszeletben álló személyeinek számítottak, tagjai voltak a tanácsnak, rendszeresen meghívták őket a közéleti eseményekre.259 Anyagi helyzetüket tekintve szintén kiemelkedtek a polgárság soraiból, végrendeleteik tanúsága szerint házzal, s más ingatlanokkal rendelkeztek, általában megemlékeztek a szegényekről és a kegyes társaságokról is. Talán kissé morbidnak tűnhet, hogy a hóhérnak is alkalma volt bizonyos orvosi ismeretekre szert tenni, mivel az általa megkínzottakat az doctoroknak nem volt szabad gyógyítaniuk, így ez a feladat az előbbi tisztség betöltőjére hárult.260 A gyógyszerészek az orvosokhoz képest rangban és vagyonban már valamivel alacsonyabban találhatók, de még a polgárok felső rétegéhez sorolhatók. Valójában a 15-16. században a gyógyító tevékenységet csak kisebb részben végezték maguk az orvosok. A lakosok betegség esetén nagyobb bizalommal keresték fel a kolostorokat vagy a gyógyszerészeket. Utóbbiak kereskedelemmel is foglalkoztak, gyakran előfordult, hogy 256

MAGYARY-KOSSA 1992. 154. p. Granasztói György soproni és kassai adatok alapján arra következtetett, hogy a korabeli polgárság napi húsfogyasztása – beleértve a csecsemőket is – fejenként 180-200 gramm között lehetett. GRANASZTÓI 1980. 225. p. 258 Az orvosoknak két csoportját különböztette meg a német polgárság: „Bucharzt”-ot, vagy „medicus literatus”-t azaz könyvből tanult orvost, illetve olyan orvost, aki ismereteit gyakorlat útján szerezte. Az orvos alatt pedig érthettek seborvosokat („medicinae plagarum”), szemorvosokat („ocularii”), vagy egyéb specialistákat is. VÁMOSSY 1901. 10-11. p. A korabeli városokban természetesen a gyakorlati szakemberek voltak többségben szemben a szélesebb körű elméleti ismeretekkel bíró orvosokkal. KINTZINGER 2000. 66. p. és 74-75. p. 259 Ilyenkor skarlátpiros köpenyben, karddal oldalukon, s doktori pálcájukkal a kezükben jelentek meg. VÁMOSSY 1901. 15. p. A politikai vezetésre vonatkozó adatok alapján finomítanunk kell Vámossy fenti kijelentésén. Csak a külső tanácsban találunk ugyanis ilyen foglalkozást űző személyeket. 260 Erre hivatkozva 1582-ben kérte a városi hóhér a tanácsot, hogy engedélyezzék neki a sebészi tevékenységet és vétessen föl a sebészek céhébe. MAGYARY-KOSSA 1992. 91. p. 257

70

orvosságok mellett gyertya, viasz, s egyéb speciális áruk eladásával is foglalkoztak. Az orvosságokat – amelyek jó részét ők maguk állították elő – viszont csak náluk lehetett megvenni, így a város egészségügyében vitt szerepüket igen jelentősnek értékelhetjük.261 A 16. században két gyógyszertár működött Pozsonyban. Bábát ugyancsak ettől a századtól kezdve alkalmazott a város.262 Fontos szerepük volt még a borbélyoknak és a fürdősöknek, ők végezték a lakosság nagy részénél az egészségmegőrzést szolgáló egyszerűbb műveleteket. Ezen két foglalkozáscsoport képviselőinek vagyoni helyzete igen változó képet mutat. Bár mindkettő, de főleg a fürdősöké lenézett szakma volt,263 mégis valószínűleg mindkét csoport tagjainak többsége a középréteghez tartozott, s voltak olyan borbélyok is, akik az előkelő felső réteghez voltak

sorolhatók.264

Előfordul,

hogy

a

borbélysebészek

műszerei

szerepelnek

végrendeleteikben, mivel díszes külsejük miatt értékesek voltak. Kifejezetten tisztálkodásra használt helység nem volt a korabeli polgárházakban, erre leginkább a közös fürdők szolgáltak. Amint azt az imént már említettük, a fürdősök tevékenysége sokrétű volt, így például a fürdőkben köpölyöztek és eret is vágtak.265 A halál időpontja tehát - az ipari társadalmakkal szemben - a fent vázolt körülmények miatt sokkal bizonytalanabb tényezőt jelentett. Ennek a bizonytalanságnak sokszor hangot adtak maguk a végrendelkezők is a testamentum bevezető részében („in betrachtung menschlicher blödikhait und der zuergencklichn lebens, darin nÿmant sicher nach der stundt seines ab sterbn gewis”).266 A kora újkori városokban uralkodó higiéniás viszonyok, illetve a gyógyítás alacsony színvonala miatt a várható élettartamot illetően tulajdonképpen minimális különbség volt az egyes vagyoni rétegek között. Az eltérés talán csak abban nyilvánult meg, hogy a tehetősebb asszonyok némileg kedvezőbb körülmények között szülhettek, illetve a vagyonosabb családok meg tudták fizetni az orvosokat. Utóbbi tényező azonban korántsem jelentette azt, hogy ezáltal jelentős mértékben javult volna a beteg családtag gyógyulási

261

KUBINYI 1982. 98-99. p. VÁMOSSY 1901. 90. p. A gyógyszertárak - és ezzel együtt a gyógyszerészek – viszonylag alacsony száma volt jellemző a korszak más városaira is. A késő középkor végéig egy-két gyógyszerész működött a német városokban is. A délnémet területen az volt az elterjedt, hogy a város szolgáltatta a helységet a gyógyszertár számára, a berendezésről, a műszerekről már a gyógyszerész gondoskodott, aki saját számlára dolgozott és a bevételből az alkalmazottakat, illetve a városnak a rendelkezésére bocsátott helység bérét is fizette. SCHMITZ 1982. 19. p., 14. p., 20. p. 263 KINTZINGER 2000. 78. p. 264 KUBINYI 1982. 100. p. 265 GRANASZTÓI 1980. 227. p. 266 AMB 4 n 2 Prot. Test. II. 2a. 262

71

esélye. A késő középkor és a kora újkor embere számára tehát a halál egy magától értetődő és „mindenhol és mindig jelen lévő jelenségnek számított.267 A halállal kapcsolatos képi ábrázolásoknak az említett állandó elemei közül másodikként jelöltük meg a földi élet során kialakult társadalmi különbségeknek a halál utáni semmisségét. Bár maga a halál kétségbe vonhatatlanul egyenlőséget teremtett, mégis a halállal kapcsolatos szertartások – mivel azok a városi közösség nyilvánossága előtt zajlottak – széles körben nyújtottak lehetőséget a vagyoni különbségek, az eltérő társadalmi státusz kifejezésére. A temetésen részt vettek a város azon lakói, akik az elhunyttal vérségi, lakóhelyi, foglalkozásbeli, vagy egyéb kapcsolatban álltak, így emelkedett az közéleti eseménnyé. A rokonok, egyháziak, a vallásos testvérületek tagjai vagy a céhtársak mellett sokszor részt vettek a temetési menetben a városi szegények és a diákok is. A testamentumban gyakran külön kitértek arra, hogy kinek kell részt vennie, s egyben a végrendelkező lelki üdvéért imádkoznia. Mindezt természetesen valamilyen adománnyal igyekeztek „honorálni”. Minél vagyonosabb és magasabb társadalmi státuszú volt az elhunyt, annál nagyobb nyilvánosságot kapott a temetési szertartás által a halála. Az elhunytért mondott misék száma, vagy a miséken elhangzó harangszó is kifejezhette (a ritmus, a szünetek hosszúsága, stb. által) az illetőnek a közösségen belüli státuszát.268 Ilyen módon tehát a vagyoni elit tagjainak még a halála is reprezentációs eseményként illeszkedett életük folyamába. A kor emberének a mások temetésén, vagy éppen azáltal, hogy a városokban a közélet egyik fontos központjának számító templom (/templomok) kertjében voltak a temetők, vizuálisan is állandóan szembesülnie kellett a halál gondolatával.269 A korabeli városi közéletben fontos szerepe volt a harangszónak. Különböző harangszavak jelölhették a miséket, az ünnepeket, a napszakokat, vásárokat, az ítélkezésnek, vagy a bormérésnek az idejét stb.270 Az említett táblaképek és freskók harmadik gyakori eleme a tisztítótűzben való szenvedés ábrázolása. A szinte állandóan fenyegető halál a kor embere számára nem csak egyoldalú jelentéssel bírt, azaz nem csak egyszerűen a földi élet végét, hanem egyben az örök élet kezdetét is látták benne.271 A halállal való folyamatos szembesülés és az annak történő állandó kiszolgáltatottság érzése arra késztette az embereket, hogy felkészüljenek a földi lét végső órájára, s ezzel együtt a halált követő örök életre. Számos végrendelet bevezető 267

WOLLGAST 1991. 64. p. JARITZ 1986/a 131. p. A felső-magyarországi városokban egyszerűen a harangszó hosszúsága volt hivatva jelezni az eltávozott társadalmi rangját. A legelőkelőbbeknek járó teljes harangszó egy órán át tartott, s az alacsonyabb státuszú elhunytak rangjának megfelelően vált egyre rövidebbé. DEMKÓ 1890. 185. p. 269 WOLLGAST 1991. 64. p. 270 SALMEN 1980. 79. p. 271 MAESTRO 1995. 11. p. 268

72

szakaszában találunk az utóbbira történő utalást, ilyenkor a testáló rendelkezik temetéséről, lelkét pedig Istennek és az öröklétnek ajánlja („in das ewig leben zu empfahen”). A lelki üdvözülésnek a biztosítása a kegyes adományok megtétele által látszott leginkább biztosíthatónak. Amint azt a jogtörténeti fejezetekben majd érinteni fogjuk,272 éppen ezen adományoknak – az egyház által is támogatott – intézményéből alakulhatott ki a kora középkor időszakában a szabad végrendelkezés gyakorlata. Ezeknek az adományoknak aztán később ugyancsak fontos szerepük lett a társadalmi státusznak megfelelő reprezentációs igény kielégítésében.273

272 273

ld. V-VI. fejezetek. Ezzel a kérdéskörrel a későbbiekben még részletesen fogunk foglalkozni, ld. XIII. fejezet

73

III. Az elitcsoportok definiálásának lehetőségei, kutatástörténet A kora újkori Pozsony vezető rétegének vizsgálatához először tisztáznunk kell, hogy milyen szempontú megközelítés alapján határolhatjuk el a közösségen belül az egyes elitcsoportokat. Megkülönböztethetünk – többek között – politikai-, értelmiségi- és vagyoni elitet. A kutatás alapjául szolgáló csoport kiválasztásánál figyelembe kell vennünk, hogy melyik elit-kategória nyújt leginkább lehetőséget arra, hogy a városi társadalomnak egy megfelelően széles metszetét kapjuk, illetve, hogy a különböző szempontok szerint elkülönített halmazok között mekkora az átfedés, hiszen egy adott polgárt több szempontból is az elit rétegéhez sorolhatunk. Az általában a végrendeletekkel foglalkozó szakirodalom eddigi főbb irányait és jelentősebb munkáit később fogjuk tárgyalni.274 Jelen fejezetünk elején érdemes röviden kitérni az „elitkutatással” és azon belül is a városi elit különböző csoportjaival foglalkozó szakirodalomra. Mivel a teljes idevonatkozó nemzetközi szakirodalom bemutatása szétfeszítené a fejezet kereteit, a disszertáció témájából és időbeli határaiból adódóan az elitkutatás-történet vázlatos bemutatásánál elsősorban azokra a munkákra koncentráltunk, amelyek kutatási témája a késő középkori és főként a kora újkori német és magyar polgárság. A késő középkori és a kora újkori városok történetével foglalkozó kutatás a 20. század 60-as, és még inkább a 70-es éveitől egyre nagyobb érdeklődéssel fordult a demográfia körébe tartozó, így például társadalom-földrajzi kérdéskörök elemzése felé. A felső-, középés alsó rétegekre osztott középkori városi népesség szerkezeti elemzésének első jelentősebb képviselői közül Erich Maschke és Jürgen Sydow nevét említhetjük.275 Témánk szempontjából kiemelkedő jelentőséggel bír, hogy a társadalom-, a gazdaság- és a mentalitástörténet képviselői éppen az említett időszakban kezdték el a végrendeletek, mint tömeges források értékét is felismerni. A modern szakirodalom felhasználható munkáit három nagyobb egységen keresztül mutathatjuk be a legegyszerűbben. A konkrétan a városi elittel foglalkozó tanulmánykötetek és egyéb önállóan megjelent kisebb munkák előtt meg kell említenünk néhány nagyobb lélegzetű, átfogó jellegű kötetet. Nyilvánvaló, hogy a szűken vett értelemben a polgárság felső csoportjaival foglalkozó munkák mellett számos hasznos információt, esetleg inspiratív megközelítésmódot találhatunk olyan általános, átfogó jellegű történettudományi művekben is, amelyek a teljes városi társadalmat igyekeznek bemutatni, s ezen belül kiemelten foglalkoznak az említett csoportokkal. A teljesség igénye nélkül elöljáróban felsorolhatunk 274 275

Ld. IV. fejezet. BAUR 1989. 9. p.

74

néhányat ezek közül. A leginkább átfogó, ugyanakkor értékes információkat tartalmaz Isenmann 1988-ban megjelent összefoglalása a német városok késő középkori történetéről. Munkájában – többek között – olyan, számunkra is fontos kérdéseket érint, mint például a német városok szociális tagozódásának jogi, demográfiai, stb. háttere, vagy – kissé konkrétabb témakörben – a tanácsurak számának, a választások lefolyásának, illetve a hivatali időtartamnak a kérdése.276 Továbbra is az átfogó jellegű műveknél maradva megállapítható, hogy az Isenmann munkája által felölelt széles témakör két irányban szűkíthető. Egyrészt a vizsgálat tárgyát korlátozni lehet egy kisebb régióra, vagy éppen egy adott városra, ugyanakkor találkozunk tematikai szűkítéssel is, amelynek során a vizsgálat alapjául a szerző számára továbbra is több nagyobb régió, vagy esetleg az egész németajkú terület szolgálhat. Az első típusra öt példát hozhatunk. Raimund Eirich, Memmingen gazdaság- és társadalomtörténetét vizsgálja, jelentős módszertani adalékkal szolgál a vagyoni háttér elemzéséhez használható források, vagy még inkább forrásszegénység bemutatásával. Ennek során vizsgálja a töredékes adatok felhasználásának lehetséges módjait. Témánk szempontjából nagy jelentőséggel bír még, hogy kimerítően elemzi a reformáció városon belüli elterjedésének a folyamatát, illetve azt, hogy a kezdeti időszakban milyen mértékben osztotta meg a polgárság vezető csoportját a hitújítás kérdése.277 Ugyancsak egy város keretei között mozog Gerd Wunder monográfiája, amelyben a korabeli Pozsonyhoz hasonló méretű vesztfáliai középváros, Hall társadalomtörténetét dolgozza föl. Ennek során például a városi közösség gazdasági teljesítőképességét az adók fényében vizsgálja. A politikai elit összetételének elemzésénél tárgyalja a lakóhely szerinti származást, a családi állapotot, a képzettséget, valamint a rokonsági összefonódás jelentőségét. Példaértékű lehet egy-egy jelentősebb személyiség életpályájának biografikus jellegű bemutatása.278 Szintén a városi vezető réteg összetételével foglalkozik Jörg Rogge nagyszabású 1996-os munkájában. Részletesen bemutatja a késő középkori augsburgi városvezetés hierarchiáját. Ennek során azt is közli, hogy milyen arányban terhelte meg a város költségvetését a tisztviselők és alkalmazottak bérezése, ezáltal kiváló összehasonlítási lehetőség adódik az idevonatkozó magyarországi adatsorokkal a fennmaradt számadáskönyvek alapján.279 Negyedikként kiemelhető Heinrich Rüthing nagyszabású munkája, amelyben a szerző Höxter kisvárosának társadalmán keresztül mélyreható részletességgel mutatja be egy német polgári közösség 276

ISENMANN 1988. 131-136. p. További fontos adaléknak tekinthetjük a memmingeni kereskedőtársaságok, illetve a kiemelkedő személyek tevékenységének részletes tárgyalását. EIRICH 1971. 278 WUNDER 1980/a 12-13. p.; 78-80. p. Megemlíthető még, hogy a reformáció hatásai mellett a mindennapi életnek olyan szféráit is érinti, mint például a fürdőkultúra vagy az orvoslás. Im. 134-141. p. 279 ROGGE 1996. 277

75

felépítését, belső életét. Tárgyalja többek között a vezető réteg összetételét, a jelentősebb családoknak a politikai eliten belüli pozícióit, illetve ezeknek a pozícióknak a cserélődését. A folytonosság vizsgálata során bevezeti a „politikai örökség” fogalmát.280 Témánk szempontjából kiemelkedő jelentőségű még, hogy Rüthing, munkája utolsó nagyobb tartalmi egységében a vagyoni tagozódást és ezzel szoros összefüggésben a társadalmi mobilitást vizsgálja.281 Végül de nem utolsó sorban ennél a csoportnál kell még megemlítenünk a Peter Csendes és Ferdinand Opll, mint szerkesztők által a közelmúltban kiadott, Bécs történetét feldolgozó nagylélegzetű művet, melynek második kötete foglalkozik a város kora újkori történetével.282 A köteten belül kiemelhetjük a Josef Pauser által írt fejezetet, amely részletesen taglalja a bécsi városvezetés hierarchiáját, illetve azt, hogy milyen hatással voltak az 1526-os Stadtordnung rendelkezései a politikai vezető csoport összetételére és hogyan alakultak a fontosabb tisztségek funkciói a kora újkor további évszázadaiban. A város gazdasági életének a bemutatása több szerző nevéhez fűződik, akik közül kiemelendő Erich Landsteiner és Andreas Weigl neve. A társadalmi szerkezetről szóló nagyobb fejezet egy szerző, Susanne C. Pils nevéhez fűződik. Sajnos a felső réteg tárgyalása eléggé elnagyolt, mivel a szerző szinte kizárólag csak néhány jelentősebb, nemességet szerzett, vagy a nemesség életszínvonalát elérni kívánó személyiségen, vagy családon keresztül próbálja azt bemutatni. Nagyon kevés teret szentel a középrétegnek, ehhez képest viszont részletesen tárgyalja a városi alsó réteget és a bécsi zsidóság helyzetét.283 A vizsgálati keretek tematikus szűkítésére két példát emelhetünk ki. Jürgen Ellermeyernek a társadalmi csoportok vagyoni és önértelmezési attitűdjeit a városi rendeletek tükrében elemző tanulmányában többek között a városi közösségek elméleti szinten történő strukturálását hajtja végre. Ennek során – Erfurt példáján keresztül – a felhasználható források nyolc nagyobb csoportját különíti el. A világosan felépített csoportosítás kapcsán már csak az a kérdés vetődik fel, hogy egy adott városban/városról mely forrás(csoport)ok maradtak fenn, amelyek ténylegesen használhatók a társadalmi struktúra mélyelemzéséhez, illetve, hogy a fennmaradt források mennyiben határozzák meg előre a kutatás lehetséges irányait. Ellermeyer röviden tárgyalja még művében a városon belüli politikai tevékenység vagyoni és 280

RÜTHING 1986. 86. p. RÜTHING 1986. 415-427. p. Ezek mellett részletesen foglalkozik még a kegyes adományoknak a 15. század végi rendszerével, vagy például a házasodási szokásoknak a kisváros társadalmi felépítésére, illetve a várostopográfiára gyakorolt hatásaival. Im. 329-336. p.; 352-361. p. 282 A második kötet kiadása Karl Vocelka és Anita Traninger nevéhez fűződik. 283 PILS 2003. Landsteiner, a kötetben szereplő városökonómiai részben a 18. század második felének bécsi társadalmára vonatkoztatva említ egy lehetőséget a vagyoni elit definiálására. Eszerint azokat lehet idesorolni, akik több mint 10.000 forint értékű vagyont hagytak hátra. A merev értékhatár eredményeként 3 %-ban határozza meg a korabeli felső réteg arányát. LANDSTEINER 2003. 138-139. p. 281

76

egyéb feltételeit.284 Hasonló jellegű tanulmányként említhetjük még Rudolf Endresnek elsősorban a nemesség és a délnémet városok patríciusi rétegének kapcsolatát vizsgáló munkáját. Ebben többek között érinti a városi felső- és a középréteg közötti mobilitás kérdését, elsősorban Nürnberg és Augsburg példáján keresztül.285 Az elitkutatás körébe tartozó további tudományos munkák áttekintéséhez már kijelölhet számunkra bizonyos irányt az a néhány tematikus csoportosítású tanulmánykötet, amely a városi társadalom felső rétegével foglalkozik. Kissé elnagyoltan azt mondhatjuk, hogy a német nyelvű szakirodalomban majdhogynem évtizedes rendszerességgel jelennek meg ebben a témában ilyen kötetek. A társadalomtörténeti kutatás fent említett 20. századi átalakulásának időszakából az első „korai” munkaként egy 1965-ös előadássorozatról készült és 1968-ban „Deutsches Patriziat 1430-1740” címmel megjelent tanulmánykötetet említhetünk. Elsőként Gerhard Pfeiffernek a késő középkori és kora újkori Breslau vezető rétegével foglalkozó tanulmányát emelhetjük ki. A munka fontos elméleti hozadékának tekintjük, hogy a középréteget a szerző szerint egyfajta „második felső rétegként” kell értelmeznünk, amelynek általánosan erős önmeghatározási igénye nagy hatással volt az egész polgárság közösségtudatának formálódására. Ennek a kérdéskörnek jelen disszertációban is igyekeztünk teret szentelni (ld. leginkább a XI. és a XIV. fejezetet). Pfeiffer további fontos megfigyelése, hogy az 1520 utáni időszakban az újonnan a patríciátusba emelkedő családok között növekszik azoknak az aránya, akiknek a tanácsba került tagjai egyetemet végeztek. Ezzel a szerző tulajdonképpen a politikai és az értelmiségi elit – élesen valójában csak elméleti szinten elkülönülő – két csoportját kapcsolja össze.286 Heinrich Kramm és Gerhard Hirschmann tanulmányát emelhetjük még ki az említett tanulmánykötetből. Témánk szempontjából mindkettő főként azért tarthat érdeklődésre számot, mert kiemelt figyelmet szentelnek a politikai eliten belüli fluktuációnak, illetve éppen ennek hiányából, vagy minimális mértékéből következően a vezető pozícióknak a vagyonos családok által történő kisajátításának.287 Mindezek mellett Krammnál még egy rövid, de érdekes kifejtését találjuk a vagyoni háttér árnyaltabb megközelítésének, amelyben a vagyonképződés folyamatának összetettségét hangsúlyozza.288 Hirschmann a fluktuáció mellett – Pfeifferhez hasonlóan – részletesebben érinti még a nürnbergi középréteg felemelkedési lehetőségeit.289 284

ELLERMEYER 1977. 213-218. p.; 238-243. p. Az utóbbi témakörhöz példaként felsorakoztatott városoknak elsősorban inkább csak a 14-15. századi viszonyait tárgyalja. 285 ENDRES 1988. 222-229. p. 286 PFEIFFER 1968. 101. p.; 113. p. 287 KRAMM 1968. 135-136. p.; HIRSCHMANN 1968. 257-261. p. 288 KRAMM 1968. 141-142. p. 289 HIRSCHMANN 1968. 261-264. p. Nürnberggel kapcsolatban általánosságban elmondható, hogy jelentős

77

Ugyanebben a sorozatban jelent meg szűk öt éven belül a következő jelentősebb kötet, amely elsősorban a gazdasági vezető rétegre helyezi a hangsúlyt. Két munkát emelhetünk ki a tanulmánykötet anyagából. Wolfgang von Stromer a vagyoni és a politikai elit kapcsolatát igyekszik föltárni Nürnberg késő középkori és kora újkori viszonyain keresztül. Érdekes megközelítésmódot használ, amikor a vagyoni osztályozást a hadi költségekhez történő hozzájárulás fényében végzi el. Ezen túl érinti még a politikai hatalomnak a családonkénti koncentrációját, illetve munkájának fontos módszertani értéke, hogy igyekszik táblázatos formában is bemutatni a politikai elit összetételét, sajnos csak nagyon szűk (három éves) perióduson belül.290 A feldolgozott korszakot tekintve fontos lehetne még számunkra, Blendinger tanulmánya az augsburgi vezető rétegről. Sajnos azonban a munkát csak egy felületes áttekintésként értékelhetjük, amely érinti – többek között – a felső réteg fő vagyonszerzési lehetőségeit és felsorolja a jelentősebb családokat, azonban mindezt konkrét elemzések nélkül.291 Több számunkra fontos tanulmányt tartogat viszont a Städteforschung sorozat 1985-ös kötete, „Bürgerliche Eliten in den Niederlanden und in Nordwestdeutschland” címmel. A kötetben közölt tanulmányok közül külön figyelmet érdemel Heinz Schilling elemzése. „Vergleichende

Betrachtungen

zur

Geschichte

der

bürgerlichen

Eliten

in

Nordwestdeutschland und in den Niederlanden” c. munkájában a politikai elit összetételének, illetve az értelmiségi elit helyzetének változása mellett nagyobb teret szentel a kora újkori polgárságon belül kialakuló új típusú gazdasági elit vizsgálatának.292 A gazdasági és a politikai elitek helyzetét tárgyalja Olaf Mörke is itt megjelent tanulmányában. Munkájának fő értéke, hogy a reformáció hatásának fényében tárgyalja – többek között – a lüneburgi tanácsnokok családonkénti koncentrációjának, a politikai elit összetételének, topografikus eloszlásának a változását.293 A kötetből két további tanulmány említhető még. Bár a Jos Gabriëls által tárgyalt időszak nagyrészt kívül esik a mi kutatási keretünkön, mégis a munka fontos hozadékaként értékelhetjük, hogy a szerző az észak-németalföldi városok példáján

korabeli szerepe, illetve jó forrásadottságai miatt számos tanulmány és nagyobb lélegzetű munka is készült már a városról. Hirschmann sajnos csak kevés figyelmet szentel az általunk vizsgált korszaknak. A feldolgozott korszakot tekintve közelebb áll témánkhoz Albrecht Riebernek ugyancsak ebben a kötetben szereplő tanulmánya. Sajnos nagyon zavaró viszont, hogy a szerző túl gyakran változtatja a vizsgálat térbeli és időbeli kereteit, s bár a több város viszonyait vizsgáló elemzés ezt lehetővé tenné, mégsem próbál meg átfogó jellegű szintézist vonni a felsorolt „példákból” (RIEBER 1968.). Hasonló felsorolásszerű munkára találunk példát Josef Kurmann-nak a luzerni vezető rétegről szóló tanulmányában. KURMANN 1976. 290 STROMER 1973. 291 BLENDINGER 1968. 292 SCHILLING 1985. 293 MÖRKE 1985.

78

keresztül kísérletet tesz a társadalmi- és a politikai elit szétválasztására.294 Dick E. H. De Boer a kutatástörténet és a felhasználható forrásbázis áttekintése után a leideni politikai elit nyitottságát, illetve az egyes társadalmi csoportok közötti mobilitást vizsgálja. Munkájában központi szerepet kap a családi monopólium kérdése, illetve emellett szemléletesen ábrázolja még a vagyon – reprezentáció – gazdasági aktivitás hármasságát is.295 A kilencvenes években is született egy tanulmánykötet, amelynek számos munkája említhető. Jörg Rogge a 14-16. századi Augsburgon belül a tanács és a közösség viszonyával foglalkozik, s leginkább a tanácstagok választása, illetve ezen keresztül a tisztségek monopolizálása kap nagyobb hangsúlyt. A középréteg felemelkedési lehetőségei kapcsán kitér a feltörekvő csoportok és a már hatalmon lévők közötti konfliktusok jelentőségére is.296 Hasonló kérdések vizsgálatára helyezi a hangsúlyt Gerd Schwerhoff is a 16. századi Köln esetében. A munka további jelentősége, hogy közli egy kölni tanácsosnak 1588-ból származó és a város politikai rendszerét bemutató leírását.297 A feltörekvő csoportokat Nürnberg esetében Valentin Groebner a választott polgárok közösségével azonosítja. A középréteg helyzete mellett a mobilitást korlátozó legfőbb tényezőt, a tisztségek betöltésénél tapasztalható családi kontinuitást, illetve annak statútumokban rögzített legitimizálását is vizsgálja.298 Amint azt korábban említettük, a szakirodalmi áttekintés utolsó nagyobb egységét azok az önállóan megjelent munkák képezik, amelyek az előzőekhez hasonlóan konkrétan a városok vezető csoportjaival foglalkoznak. Témaválasztás tekintetében természetesen nincs jelentős eltérés a tematikus tanulmánykötetekben megjelent tanulmányokhoz képest. Számos további munka tárgyalja még a felső réteg körülhatárolásának lehetséges módjait.299 Pierre Monnet és Michael von Schattenhofer is nagy hangsúlyt fektet a politikai hatalom

294

GABRIELS 1985. A korábban említett Baur nagy jelentőségű művében maga is megpróbálkozik a felső- és a középrétegnek a testamentumokból nyert adatok alapján történő szétválasztásával. Ennek során a pénzhagyatékok állnak az elemzés fókuszában. BAUR 1989. 113-126. p. 295 BOER 1985. A Städteforschung sorozatnak még egy korábbi kötetét említhetjük „Städtische Führungsgruppe und Gemeinde in der werdenden Neuzeit” címmel. Sajnos csak egy tanulmány illik a jelen disszertáció által vizsgált korszakba és témakörhöz. Looz-Corswarem tanulmányában azzal foglalkozik, hogy hogyan kezelte a 15-16. század fordulóján Köln és más Rajna-menti városok vezető csoportja a középrétegnek a hatalom ellenőrzését, illetve a teljesebb hatalommegosztást célzó törekvéseit, valamint az ebből eredő városon belüli nyugtalanságot. LOOZ-CORSWAREM 1980. 296 ROGGE 1994. Az augsburgi városvezetéssel foglalkozó, két évvel később önállóan megjelent, nagyobb szabású munkáját már említettük. Ld. fent. 297 SCHWERHOFF 1994. 298 GROEBNER 1994. Ismerünk a ’90-es évek elejéről még egy kötetet, amely a német és az itáliai városok viszonyait egyaránt tárgyalja. Ebből Knut Schulz tanulmánya említhető, amelyben a szerző elsősorban a nemességnek a délnémet városokban tapasztalható csökkenő jelenlétét tárgyalja, s ezzel párhuzamosan a városban élő nemesség csökkenő politikai befolyását is bemutatja. SCHULZ 1991. 299 HOFMANN 1965. 132. p.; SCHATTENHOFER 1975. 877. p.; MONNET 2000. 22-23. p.

79

megalapozásához szolgáló vagyon lehetséges forrásainak kérdésére,300 s mindkét szerző igyekszik körülhatárolni a patríciátus fogalmát.301 Ingrid Bátori továbblép a puszta meghatározásnál, amikor kifejti, hogy miért helytelen a „patríciátus” kifejezés használata a vizsgált korszak polgárságát illetően. Véleménye szerint az előkelő polgárok önmeghatározási fogalomkészletében csak a 17-18. század fordulójától kezdve válik gyakoribbá ez a kifejezés, így annak a korábbi korszakokra vonatkozó használata anakronizmusnak minősíthető.302 Ezzel szemben Richard Loibl azon a véleményen van, hogy már a 16. század folyamán is használták a patríciátus kifejezést arra a vagyonos rétegre, amely kezében tartotta a politikai hatalmat, s életstílusában igyekezett a nemességhez közelíteni.303 Végezetül mindenképpen szólnunk kell még Ulf Dirlmeier nagyszabású munkájáról. Az előzőekkel ellentétben itt nem csupán a városi vezető rétegről esik szó. Dirlmeier 1978-as könyvében a késő középkori délnémet polgárság jövedelmeit, illetve az ezekben a városokban a létfenntartásra szánt költségeket elemzi részletesen. Ennek során képet nyerhetünk a kereskedők és a kézművesek jövedelmei mellett az alsóbb rétegek, így például a szolgálók, vagy a napszámosok jövedelméről is. A kiadásoknál különösen érdekesek a ruhák és az élelmiszerek áráról szóló összefoglalások. A vagyoni rétegek körülhatárolásának kapcsán kritizálja az adólisták egyedüli használatát, illetve a forrás további hiányosságaként jelöli meg, hogy az alsó rétegek vagyoni helyzetét nehéz ezekből a forrásokból még csak hozzávetőlegesen is megítélni.304 Témánk szempontjából külön jelentőséggel bír, hogy a bevételi források ilyen részletes tárgyalása által képet kaphatunk a teljes polgárság és azon belül a vagyoni, vagy másképp gazdasági elit teljesítőképességének lehetőségeiről. A továbbiakban a magyar nyelvű szakirodalom idevonatkozó munkáit kívánjuk vizsgálni. A gazdasági elit Lengyel Györgynek – elsősorban az újkorra vonatkozó – megfogalmazása szerint azoknak a gazdasági szereplőknek a csoportja, akik döntéseikkel

300

SCHATTENHOFER 1975. 880-889. p.; MONNET 2000. 35-40. p. SCHATTENHOFER 1975. 878. p.; MONNET 2000. 23. p. 302 BÁTORI 1975. 1-2. p. A városi vezető csoportok összetételének politikai-, társadalmi- és gazdasági/foglalkozási szempontú vizsgálatában leginkább Alfred Stolze korábbi munkáira alapoz. BÁTORI 1975. 4-5. p.; 15-16. p. 303 LOIBL 1999. 83. p. Bár Loibl a passaui patríciátusról szóló tanulmányában hosszú bevezető részben foglalkozik a felhasználható forrásbázis szegényességével, mégis meg kell jegyeznünk, hogy az 1441-től fennmaradt folyamatos „Stadtratlisten” valószínűleg egész jó kiindulási alapként szolgálhatott. Munkájának külön érdekessége, hogy a vezető réteg reprezentációjának kérdését szemléletesen kapcsolja össze a városkép alakulásával (patríciustornyok). LOIBL 1999. 52-53. p. 304 DIRLMEIER 1978. Az közép-európai regionális ár- és bérviszonyokat röviden elemzi Erich Landsteiner is a Csendes és Opll által szerkesztett „Bécs története” második kötetében. A bécsi viszonyok mellett az augsburgi, nürnbergi, kölni és danzigi kézművesek vásárlóerejét is igyekszik összehasonlítani. LANDSTEINER 2003. 133137. p. 301

80

érdemben befolyásolhatták a gazdaság alakulását.305 A kora újkori város gazdasági életére ható döntési mechanizmusban részt vevő személyek körét és azok tevékenységét a végrendeletekből csak nehezen tudnánk egyértelműen körülhatárolni. Sokkal jobb információs bázis áll viszont rendelkezésünkre a vagyoni elit vizsgálatához. A vagyonos felső réteg életkörülményeinek elemzését azért is tarthatjuk fontosnak, mivel túlnyomórészt a polgárságnak ebből a szűk csoportjából kerültek ki azok a személyek/családok, akik kezükben tartották a város vezetését, így ennek a rétegnek többek között igen jelentős szerepe volt a közösség életére ható gazdasági döntésekben is.306 Több, a politikai elitről szóló tanulmányt tartalmaz a Bónis György és Degré Alajos által szerkesztett 1971-es „Tanulmányok a magyar helyi önkormányzat múltjából” c. kötet. Az első tanulmányban Bácskai Vera – többek között – a mezővárosi politikai elit vagyoni-, illetve foglalkozásbeli megoszlásával foglalkozik, s a politikai konfliktusokat a 16. századi Gyula példáján keresztül mutatja be.307 Közelebb áll a disszertáció témájához a Tirnitz József által feldolgozott kérdéskör. Bár a soproni belső és külső tanács viszonyáról szóló rész időnként némileg egyfajta leegyszerűsített marxista megközelítést mutat, mégis fontos információkat olvashatunk a „választópolgárság” összetételéről, a külső tanács feladatkörének módosulásáról (leginkább szűküléséről), illetve a tagok vagyoni megoszlásáról. Tirnitz tanulmánya is rámutat arra, hogy milyen jelentőséggel bír a vagyoni elit definiálása. Éppen a vizsgált korszakra tehető ugyanis az a folyamat, amelynek során a vagyoni elit, illetve annak egy szűkebb csoportja teljesen kisajátítja a közösség feletti politikai hatalmat.308 A magyar nyelvű szakirodalomban a vagyoni és a politikai elit egyaránt legfontosabb alkotóelemét, a kereskedők csoportját teszik leggyakrabban vizsgálat tárgyává.309 Amint azt a későbbiekben látni fogjuk, a vagyonosság alapján elkülönített csoportok foglalkozási ágak szempontjából korántsem mondhatók homogénnek, azaz egy vagyoni réteg nem azonosítható

305

LENGYEL 1989. Gerhard Jaritz egyik tanulmányában a késő középkori viselettörténetet – többek között – a társadalmi rétegződés függvényében tárgyalja. A tanulmány bevezető részében a centrum-periféria fogalompárt használja elit – nem-elit viszonylatban (JARITZ 1993. 460. p.). Esetünkben ez a fogalompár nem alkalmazható, mivel a vizsgált testamentumok döntően a polgárság felső- és középső rétegének képviselőitől származnak. A városi társadalom perifériájára szorult elemeket klasszikusan az alsó rétegekkel szokták azonosítani, mely utóbbiak tagjai viszont nem „képviseltetik magukat” a tárgyalt pozsonyi Végrendeleti Könyvben. A vagyoni elit mellett még megjelenő középréteget pedig a legkevésbé sem értelmezhetjük a polgári társadalom periferikus rétegének. 307 BÁCSKAI 1971. 308 TIRNITZ 1971. 57-58. p. Említhetjük még a kötetből Komoróczy György tanulmányát, amelyben – többek között a kora újkori Debrecen városvezetésével, a lakosság 16. századi differenciálódásával, illetve a reformációnak a vezető csoportokra tett hatásával foglalkozik. KOMORÓCZY 1971. 309 A teljesség igénye nélkül említhetjük itt KUBINYI 1966., KUBINYI 1994., MOLLAY 1991., vagy GECSÉNYI 1991/b tanulmányokat. Ezek a munkák elsősorban a városi lakosság említett csoportja által végzett kereskedelmi tevékenységgel foglalkoznak. 306

81

egyetlen, foglalkozási ág szerint elhatárolt csoporttal sem.310 Ennek fényében tehát hasznos lehet, ha szakítunk azzal az általánosan elterjedt gyakorlattal, amelyben az elkülönítés alapját az egyes foglalkozási ágak adják. Ehelyett tisztán a vagyonosság mértékét kell a városi társadalom egyes rétegeinél az elhatárolás alapjává tennünk. Az így elkülönített csoportok magukba foglalhatják több foglalkozási ág képviselőjét is, hiszen ahogy a foglalkozási ágak alapján elhatárolt csoportok a vagyonosság szempontjából nem voltak homogének, úgy a vagyoni rétegek is erősen heterogén jelleget mutatnak a foglalkozási ágak szerint. Granasztói Györgynek „A középkori magyar város” c. átfogó jellegű művében több helyen is találunk fontos információkat a városok vezető rétegére vonatkozóan. Így szó esik többek között a vagyonát túlnyomórészt földbirtokra alapozó nemzetségi patríciusrétegnek az „új típusú” elitréteg által történő „leváltásáról”, a város vezetését kisajátító új elit és a középréteg szembenállásáról, az elit tagjainak vagyonáról, végül pedig a kézművesek felső vagyoni rétegéről.311 A könyv további jelentősége témánk szempontjából, hogy számos fontos adatot közöl magára Pozsonyra vonatkozóan is. A korabeli családszerkezet témáját vizsgálva természetszerűleg több szerző tárgyalja a városi társadalom vagyoni szempontból legfelső rétegének helyzetét is. Ezekben a munkákban a felső rétegre jellemző családstruktúra – magától értetődően – a teljes városi társadalomra jellemző általános viszonyok bemutatásának részét képezik.312 A kutatástörténeti kitérőt lezárandó, feltétlenül szólnunk kell H. Németh Istvánnak ebben az évben megjelent kötetéről, amelyben maga a szerző is igyekszik áttekinteni az elitkutatás-történetet, elsősorban abból a szempontból, hogy a városi archontológiák mennyiben járulhatnak hozzá a városvezető rétegről alkotott általános történetírói képhez.313 H. Németh a tárgyalt kötetben Kassa város kora újkori archontológiáját adja közre, amelynek összeállítását nyilvánvalóan több éves és rendkívül alapos kutatómunka előzte meg. A kötetben szereplő információs bázis önmagában 310

Hasonló jelenségről olvashatunk Bácskai Verának „A polgári vagyon nagysága és szerkezete a XIX. század első felében” c. tanulmányában (BÁCSKAI 1993.). A szerző az újkori Sopron és Győr polgárságának vagyonosságát quantitatív jellegű elemzésekkel vizsgálja, s ezeken keresztül képet kapunk az egyes foglalkozási ágak ilyen értelmű differenciált megoszlásáról is. A foglalkozási ágak alapján történő elkülönítésre találunk példát Jaritz egyik tanulmányában is, amelyben a szerző a leggazdagabb felső réteget egyszerűen a kereskedők csoportjával azonosítja, míg a középréteget a kézművesekkel. JARITZ 1980/a 171-190. p.; 175. p. 311 GRANASZTÓI 1980. 120. p.; 121-125. p.; 171. p. és 183-188. p. 312 Ilyen munkák pl.: GRANASZTÓI 1982., SZENDE 1997., SZENDE 2004/a 92-115. p., vagy MOLLAY 1988. Szende utóbb említett művében nagy hangsúlyt kap az anyagi kultúra kérdésköre is, amelyhez kiváló információs bázissal szolgálnak a végrendeletek. A mű erre vonatkozó részében az elitre jellemző anyagi kultúrát illetően is számos fontos adatot ismerhetünk meg. Ennek kapcsán két művet kell még megemlítenünk. Laszlovszky József: Social Stratification and Material Culture in 10th-14th Century Hungary c. tanulmányában a középkori magyar társadalom rétegződésének az anyagi kultúrára vonatkozó régészeti leletanyagban való tükröződését vizsgálja (LASZLOVSZKY 1991). Klaniczay Gábor Alltagsleben und Elite im Spätmittelalter. Zivilisierte und Barbare c. munkájában pedig a középkori magyar társadalom vezető rétegének mindennapi életével foglalkozik. KLANICZAY 1990. 313 NÉMETH 2006. 12., 19-35. p.

82

is jelentős mértékben hozzájárul a témával foglalkozó magyarországi kutatáshoz, továbbá az ilyen jellegű archontológia összeállítása iránymutató lehet a jövőbeli elitkutatás számára. A továbbiakban részletesen meg kell vizsgálnunk a különböző elitcsoportok definiálásának módját, illetve az így létrehozható egyes csoportok vizsgálatában rejlő lehetőségeket.

A fejezet elején említett három elit-kategória (politikai-, értelmiségi- és vagyoni elit) közül a pozsonyi politikai elit körébe legegyszerűbben azok a személyek sorolhatók, akik legalább egyszer viseltek esküdt tanácsosi, bírói, vagy polgármesteri címet, azaz legalább egy évben részt vettek a legfőbb döntéshozó szerv, a belsőtanács munkájában. Ennek a csoportnak a körülhatárolására Pozsonyban egyrészt a kamarásnak a tanács tagjai előtt tett éves pénzügyi beszámolóit tartalmazó Gabbuch, másrészt a pozsonyi Actionale Protocollum idevonatkozó kötetei használhatók.314 Az ezen forrásokból nyerhető adatok azonban nem fedik le teljes mértékben a címben megjelölt korszakot. A Gabbuch csupán az ötvenes évekig közöl viszonylag folyamatos adatsorokat, az Actionale első kötete 1507-ig terjed, a második pedig csak az 1539 és 1548 közötti évekből fennmaradt dokumentumokat foglalja magába. Továbbá az utóbbiból hiányzik az 1543-as és az 1546-os, illetve a harmadik kötetből az 1550-es és az 1551-es tisztújítás során megválasztott személyek névsora. A két forrás közül a Gabbuch esetében némi bizonytalansági tényezőt jelent, hogy a kamarás által tett jelentéseket utólag – néha egy-két évi késéssel – vezették be, így a részt vevő tisztviselők felsorolásában előfordulhat tévedés. Az Actionale adatai már sokkal megbízhatóbbak, mivel a belső tanács tagjai az adott hivatali év első bejegyzéseként szerepelnek. Azokban az években, amelyekben mindkét fent említett dokumentumból hiányoznak a kérdéses adatsorok, éppen a végrendeletek szolgálhatnak kiegészítő információkkal, mivel a testamentumok végén viszonylag gyakran szerepelnek tanúként magas rangú tisztviselők.315 Az eddig felsorolt források mellett – korlátozott mértékben – használhatók még a méltóságsorok pontosításához a kamarai számadáskönyvek (Kammerbücher), a Tilalmi Könyv, illetve a Magyar Országos Levéltárban mikrofilmen megtalálható pozsonyi okleveles anyag. A forrásokból nyert információs bázis alapján megállapítható, hogy az említett szempontok szerint elhatárolt csoport egy szűk réteget képviselt, azaz a városi vezetést egy mintegy 25-30 családból álló politikai elit tartotta a kezében, amelynek tagjai között 314

MOL MF C489, illetve AMB 2 a 2. A 16. századi pozsonyi végrendeleteknek ilyen célú használhatósága sajnos tényleg csak kiegészítő jellegű lehet. Ebben a tekintetben nem oszthatjuk H. Németh Istvánnak azt az optimista véleményét, miszerint a testamentumok végén „biztosan” szerepel egy-két tanácsos neve. NÉMETH 2006. 18. p.

315

83

cserélődtek a legjelentősebb tisztségek. Természetesen azoknak a személyeknek a száma, akik ezekhez a családokhoz tartoztak és a tárgyalt korszakban végrendelkeztek még kisebb (mindössze 26 ilyen testamentumot említhetünk). A politikai elit részletes tárgyalását ld. III. 3. 1-3. alfejezetekben, a vagyoni- és a politikai elit összefonódásához ld. III. 4. alfejezetet. Az értelmiségi elit kapcsán kiemelhető, hogy a városi társadalomnak szintén egy nagyon szűk körére volt jellemző, hogy fő megélhetési forrása szellemi tevékenységből származott. A tárgyalt korszak végrendeleteit tartalmazó Protocollum Testamentorum második kötetéből kiderül, hogy az örökhagyóknak mindössze 4,6 %-a (18 végrendelet) sorolható ebbe a csoportba. Ezen belül, még ha kis mértékben is, de tovább szűkül azoknak a köre, akik valóban az értelmiségi elit rétegéhez tartoztak, azaz valószínűleg hosszabbrövidebb ideig látogatták valamelyik egyetemet és/vagy magasabb rangú városi, vagy egyéb tisztséget láttak el, amely egyúttal fő jövedelemforrásukat is jelentette. A vagyoni szempont alapján elkülönített felső réteggel történő összehasonlítás során pedig egyértelműen látszik, hogy az értelmiségi elit tagjai kivétel nélkül a vagyoni felső rétegbe tartoztak. A polgárságnak ezen csoportja inkább abból a szempontból érdemel kiemelt figyelmet, hogy éppen korszakunkra esik az a folyamat, amelynek során fokozatosan növekszik a város életében játszott szerepe, s ezzel együtt erősödnek a közösségen belüli pozíciói. Mindezt a későbbiekben még részletesen fogjuk tárgyalni.316

316

ld. X. 4. alfejezet.

84

III. 1. „Divites”. A végrendeletekből nyerhető adatok a vagyoni elit definiálásához

Láthatjuk tehát, hogy az eddig bemutatott két megközelítés alapján a végrendelkező polgároknak csak egy igen szűk körét tudnánk elitként definiálni, amely nem tenné lehetővé a városi társadalom egy szélesebb, megfelelő módon vizsgálható rétegének az elkülönítését. Ebből következően a vagyoni helyzet alapján körülhatárolható elit rétegét érdemes vizsgálni, egyrészt mert a polgárságnak e szempont szerint elkülönített része adja a három kategória közül a városi társadalom legnagyobb vizsgálható metszetét, másrészt pedig a másik két kategóriába sorolható személyek csoportját majdnem teljesen magába foglalja. A továbbiakban meg kell határoznunk azokat az alapvető kritériumokat, amelyek szerint a testamentumokból nyerhető adatok alapján körül tudjuk határolni a vagyoni elit rétegét. A vizsgálat alapjául az 1529 és 1557 között született végrendeletek szolgálnak.317 Elöljáróban annyi mindenképpen leszögezhető, hogy a korszakban a testamentumok írásba foglalásának gyakorlata elsősorban a polgárság középső és felső rétegén belül volt elterjedt. Mindez tehát már eleve leszűkíti az elemezhető társadalmi metszetet. A forrástípus jelentősége, hogy bár a végrendeletek lejegyzése és a végrehajtása feletti felügyelet a városi adminisztrációhoz köthető, mégis létrejötte nem közvetlenül a városi adminisztráció tevékenységének eredménye, hanem a forrást olyan, a polgárok által lejegyeztetett dokumentumként értékelhetjük, amelyből viszonylag átfogó képet kaphatunk arról, hogy maguk a végrendelkező polgárok hogyan nyilatkoztak vagyoni helyzetükről, családi, lokális és városon kívüli kapcsolataikról, továbbá betekintést nyerhetünk többek között az erkölcsi és vallásos gondolkodásukba, vagy a mindennapok világának oly fontos részét képező anyagi kultúrába. A vagyoni helyzet megállapításánál mindenképp számolnunk kell a forrástípushoz kötődő (szokás)jogi és egyéb körülményekből adódó bizonytalansági tényezőkkel. A legnagyobb problémát az jelenti, hogy a teljes vagyonról általában nem kapunk részletes adatokat. A törvényes főörökösre hagyott javakról a végrendelkezőnek nem kellett külön megemlékeznie. Valószínű, hogy a hátrahagyott vagyonnak ezen kívül is voltak még más részei, amelyekről a testamentum megalkotásakor nem tettek említést. Szerencsére éppen a tekintélyes vagyonnal rendelkező polgároknál volt elterjedtebb az a gyakorlat, hogy az 317

A pozsonyi Végrendeleti Könyv második kötete 388, az adott időszakból fennmaradt testamentumot foglal magába. Összesen 391 végrendelkezővel számolhatunk, mivel a kötet tartalmaz négy „közös” testamentumot is, amelyekben férj és feleség közösen végrendelkeznek egymás javára. Az említett négy testamentumhoz ily módon nyolc végrendelkező sorolható. Ugyanakkor Claus Tÿmel az 1553-as évben – kis változtatással – kétszer is bejegyeztette utolsó rendelését, így ebben az esetben két végrendelethez egy testáló sorolható.

85

„automatikusan” a főörökösre szálló vagyonrészt is részletesen tárgyalták. Mindezt éppen a vagyon nagysága indokolta, hiszen pontosan körül kellett határolni azt a vagyonrészt is, amelyre az oldalági rokonság nem jelenthette be igényét. Az említett bizonytalansági tényezők figyelembe vételével mégis meg kell kísérelnünk a vagyoni elit elválasztását a középrétegtől. Ehhez leginkább három indikátor adatai használhatók: az ingatlanokról tett említések, a tárgyi kultúra (ezen belül is leginkább az ékszerek), s végül a pénzhagyatékok. Mindhárom témakörben három-három kategóriát állítottunk föl. Az első, másképp „biztos” kategóriába a rendeléseknek azon csoportja tartozik, amely alapján a végrendelkező nagy biztonsággal a vagyoni elithez sorolható csupán az egyik témakör figyelembevételével is. A második vagy „valószínű” kategória a rendeléseknek azt a mennyiségét jelöli, amelynek alapján feltételezhető, hogy a testáló az elithez tartozik, azonban az információ önmagában még nem tekinthető mérvadónak és valamely más területről megerősítésre szorul. A harmadik, „negatív” kategória az ingatlanról, értéktárgyakról, vagy pénzről tett rendelések azon (legnagyobb) csoportját jelöli, amelynek alapján egyértelmű, hogy a végrendelkező nem sorolható az elithez. Mindezeken kívül még figyelembe vettünk egyéb tényezőket is, amelyek erősítik, vagy gyengítik annak lehetőségét, hogy a testáló a vizsgált körhöz tartozott-e. Ezzel a rendszerrel viszonylag rugalmas értékhatárokat lehet kialakítani, így a vagyoni rétegek meghatározásánál nem egy mereven megszabott „fix” összeg, vagy vagyonszint lesz a döntő tényező. A továbbiakban közelebbről is vázolnunk kell, hogy az egyes témakörökön belül milyen szempontok alapján történt a biztos és a valószínű kategória megállapítása.

III. 1. 1. Ingatlanok A vagyonosság legfőbb ismérveként az ingatlanok említését tekinthetjük. Kiemelt szerepük miatt az elhatárolás során ennek a témakörnek kell a legnagyobb figyelmet szentelnünk. A korabeli polgári vagyon legfontosabb alkotóeleme az ingatlantulajdon volt. Az ilyen típusú tulajdon mutatta meg igazán a közösség adott tagjának gazdasági aktivitását.318 Az ebben a fejezetben tárgyalt téma kapcsán elsődlegesen nyilván az ingatlantulajdon gazdasági szerepe kerül előtérbe. Fontos azonban kiemelnünk, hogy a korabeli polgárok számára az ingatlan sokkal szélesebb körű jelentőséggel bírt, mint puszta tőkebefektetés (olyan praktikus funkcióktól, mint lakóhely biztosítása eltekintünk). Az ilyen jellegű tulajdonok közül leginkább a háztulajdon társadalmi szerepét emelhetjük ki, hiszen az a polgárok számára a város közösségéhez történő kötődést és az abban való aktív részvételt testesítette meg, s 318

BRÄUER 1988. 205. p.

86

fontos szerepe volt a közösség egyes tagjainak identitástudatában.319 Elég itt csak arra gondolnunk, hogy a pozsonyi polgárjog megszerzésének alapja is az ingatlanbirtoklás volt, s ettől a tulajdontól olyan – a társadalom szempontjából kiemelt jelentőségű – események függtek még, mint például a házasságkötés. A vizsgált végrendeleti anyag jelentős információs bázissal szolgál az ingatlanok témaköréhez. Összesen 320 testáló említ utolsó rendelésében ilyen vagyonrészt. A végrendeletekben szereplő ingatlanok esetében négy fő típust különböztethetünk meg: házat, szőlőt, kertet és egyéb ingatlant (utóbbihoz sorolhatók: szántó, legelő, majorság, malom, bolt vagy raktár, mészárszék, műhely, gyógyszertár, pince stb.). A házak esetében elmondható, hogy 258 végrendelkező említ legalább 271 házat, vagy házrészt. Ebből is egyértelműen látszik, hogy a legtöbb esetben egy házról, vagy egy ház 1/2, 1/4, esetleg 1/8 részéről esik említés. Huszonhárom végrendeletben van adat egynél több házra (ezek között mindössze két örökhagyó rendelkezik három-három ilyen ingatlanról). A házak értékére vonatkozóan nagyon kevés információval rendelkezünk: a legnagyobb értékben egy-egy 350 magyar forintot érő házról van adatunk, említenek még egy 310, illetve egy 210 forint körüli értékkel bíró házat, míg egy testamentumban egy 174 forintos árról olvashatunk.320 Ötvennyolc esetben közlik, hogy a házhoz udvar is tartozott, amely nyilván emelte az ingatlan értékét.321 A szőlőkről tett rendelkezések alapján megállapítható, hogy a polgárok átlagosan 2,3 ilyen jellegű ingatlant említenek, 277 testáló legalább 637 szőlőskertről rendelkezik. Az ingatlanok számát illetően – a házak esetéhez képest – itt már nagyobb a bizonytalansági tényező, mivel sokan csak általában rendelkeznek szőlőikről, és nem adják meg azok pontos számát. A házakhoz hasonlóan a korabeli szőlők értékéről csak ritkán tudósítanak a végrendeletek. Három testamentumban összesen hét szőlő értékét adják meg. Ezek magyar forintra átszámolva: 170 forint, 143 forint, 140 forint, 80 forint, 70 forint, 35 és 30 forint.322 A szőlők értékének kérdésénél további problémát jelent, hogy nem ismerjük a szőlőskertek nagyságát. A legjobb esetben is csak arról van információnk, hogy az örökösök, vagy 319

GRANASZTÓI 2004. 12. p. BRÄUER 1988. 205. p. AMB 4 n 2 Prot. Test. II. fol 213b, fol 342a, fol 58a, fol 240a és fol 344b. 321 A házak elsődleges társadalmi funkciójaként ebben a korban még nem a privát szférának a nyilvánosságtól való elhatárolását tekinthetjük, hanem inkább csak a házban élő háztartási közösség védelmét. Az individuum csak ebben a közegben érvényesülhetett, s – amint azt a későbbiekben is látni fogjuk (ld. XII. 2. alfejezet) ez a szociális csoport alkotta a városi társadalom alapsejtjét. KASPAR 1998. 210. és 228. p. 322 AMB 4 n 2 Prot. Test. II. fol 231b, fol 352a, fol 363b. A Protocollum Testamentorum tárgyalt kötete mellett elvétve más forrásokban is találunk említést a szőlők értékére vonatkozóan, így az Actionale Protocollum 1540ből említ egy szőlőt, amely az előző évben végrendelkezett Jacob Fuchseltől a városra száll: ein weingarthen im Welsen so von Jacob Fuchsel gemainer Stadt haimgefallen ist, […] der maister Jorg Pogenhauser schmid verkauft pro 30 fl 5 ß d, die er gemainer bezalt. Megjegyzendő, hogy Fuchsel testamentumában nem említi ezt a szőlőt. AMB 2 a 2 Actionale Protocollum II. fol 48a. 320

87

házasfelek közötti elosztás révén „egész”, vagy töredék (fél, negyed, nyolcad, stb.) szőlőről van-e szó. Továbbá nyilván nem volt egyforma az egyes dűlőkben termeszthető szőlő minősége. Erről a körülményről sajnos egyáltalán nem rendelkezünk információval. A kertek tekintetében megállapítható, hogy legtöbbször egy, ritkábban két ilyen ingatlanról történik említés, kivételes esetben fordul elő három (80 testáló legalább 114 kertről rendelkezik). Értékükről nincs adat. A kerteknek több fajtáját is megkülönböztethetjük. A veteményesekben (krautgarten) termesztett zöldségek nagymértékben hozzájárultak a polgárok mindennapi étrendjének változatosabbá tételéhez. A másik kerttípus a gyümölcsös volt (obstgarten, baumgarten). Ezekben a gyümölcsfákat sokszor a fára futtatott szőlő termesztésével kombinálták.323 Az egyéb ingatlantípusokról ennél is ritkábban olvashatunk: 37 végrendeletben 45 ilyen ingatlan szerepel. A leggyakoribb a szántók (10,5) és a malmok (8) említése.324 Mindezek alapján a biztos kategóriába soroltuk azokat a testamentumokat, amelyekben Pozsonyon kívüli ingatlan (legtöbb esetben bécsi, budai, vagy pesti ház, esetleg bolt vagy raktár), vagy egynél több pozsonyi ház fordul elő.325 Ugyancsak a biztos kategóriába kerültek azok a testamentumok, amelyekben ötnél több szőlőt és egynél több kertet, vagy legalább egy egyéb ingatlant említettek (az átlag háromszorosán felüli, azaz hétnél több szőlő, vagy szőlőrész említése szinte kizárólag olyan végrendeletben fordul elő, ahol ezzel együtt egynél több házról is rendelkeznek). A valószínű kategóriába sorolt testamentumoknál az alsó határ: 323

KÜHNEL 1991. 17-18. p. A szántóknak a szőlőkultúra által történt visszaszorítása a 15. század folyamán ment végbe. A polgárok a jóval nagyobb hasznot ígérő szőlőskertekbe fektettek, ennek a folyamatnak az eredményeként tulajdonképpen már a 15. század közepére kialakult az a Pozsonyt félkörívben körülölelő széles sáv, amelyen a polgárok szőlői terültek el. KOVÁTS 1918. 9-10. p. 325 A budai polgárjoggal is rendelkező Catherina Zellerin 1535-ös végrendeletében említ egy házat a budai Szent György téren, amelyhez 200 forint értékben építettek hozzá (AMB 4 n 2 Prot. Test. II. fol 69b.). A pozsonyiak bécsi ingatlanjaihoz jól használható a Bécs Város Levéltárában található un. Harrer-gyűjtemény, amely több pozsonyi családra vonatkozó adatot tartalmaz a korszakból. A jelentősebb pozsonyi családok közül említhetjük, például a Klee családot. Michel Klee második felesége egy bizonyos Benedikt Fronleitner nevű bécsi polgár lánya volt. A családfő halála után a lány testvéreivel együtt hatodrészben tulajdonosa lett a belvárosban, a mai Tuchlauben környékén található házuknak. (HARRER I/1 190. p., 193. p.; további bécsi Klee-rokonsághoz im. IV/2 353. p.). Ugyancsak a Harrer-anyagból értesülhetünk róla, hogy az 1520-as években Pozsonyban jegyzői illetve azon túl még hat éven át esküdt tanácsosi tisztséget ellátó Steffan Pfaffstetter fia, Wolfgang elnyerte a bécsi polgárjogot, s 1561-ben jutott birtokába egy ház a Himmelpfortgasse-n (HARRER V/1 197-198. p.). Harrer kétszer is említ egy bizonyos Georg Tailnkäst, aki nagy valószínűséggel annak a Wolfgang Tailnkäsnek volt az unokája, aki tízszer volt Pozsonyban belső tanácsos, ezen belül pedig három évben bíró. Georg apja, Michel Tailnkäs pedig a harmincas években kétszer volt kamarás. Georg 1569-ban a bécsi Judenplatz 8. számú házát eladta, majd egy évre rá a Hoher markt sarkán vett feleségével egy másik ingatlant. (HARRER II/2 411. p., és I/2 495. p.). A jelentősebb pozsonyi családok közül a Vorsterek tűnnek még fel többször a Harrer-féle összeírásban (HARRER I/1 166. p.; I/3 707. p., 732. p.; II/3 628. p.). Sajnos a vizsgált pozsonyi végrendeleti anyagban előforduló Vorsterekkel fennálló rokoni kapcsolat nem mindig tisztázható egyértelműen. Maguk a pozsonyi végrendeletek is szolgáltatnak viszont adatot bécsi ingatlanra, így például Wolffgang Dorfner kereskedő 1549-es testamentumában említi, hogy bécsi raktárában, vagy boltjában van 14 kisebb-nagyobb ezüst pohár, több mint 200 forintnyi készpénz, illetve közel 300 forint értékű áru, amelyek sorsáról a végrendelet további részében rendelkezik. AMB 4 n 2 Prot. Test. II. fol 243b. 324

88

4-5 szőlő és egy ház; három kert és 1-4 szőlő vagy egyéb ingatlan; jelentősebb egyéb ingatlan. A harmadik kategória értelemszerűen azokból a végrendeletekből tevődik össze, amelyeknél még a valószínű kategóriánál megállapított mennyiségű ingatlan sem szerepel. Mindezek alapján harminckét testáló került a biztos kategóriába, azaz őket pusztán már az ingatlanokról tett említések alapján is a vagyoni elit rétegéhez soroltuk. A második, azaz a valószínű kategóriába 25 végrendelkező került. Az ő esetükben tehát még a tárgyi kultúra, vagy a pénzhagyatékok teréről megerősítésre szorult, hogy valóban a felső réteg tagjainak tekinthetők-e.326 Végezetül

megvizsgálhatjuk

még,

hogy

az

egyes

ingatlantípusok

milyen

kombinációban fordultak elő a leggyakrabban. Itt leginkább a ház- és a szőlőtulajdonosok csoportja közötti átfedésre érdemes figyelmet fordítanunk. A legnagyobb számban olyan esetekkel találkozunk, amikor házat és szőlőt együtt említenek. Összesen 221 testáló sorolható ebbe a körbe. Más szempontú megközelítés szerint tehát a háztulajdonosok döntő többsége (81,6 %) egyben szőlőt is birtokolt, s csak nagyon kis részük nem volt egyben szőlőtulajdonos is. Ez jelentős eltérést mutat a bécsi viszonyokhoz képest, ahol a háztulajdonosoknak csak az 53 %-a rendelkezett szőlővel.327 Mindez alátámasztja azt – a II. 1. 3. alfejezetben már részletezett – megállapításunkat, miszerint a korabeli Pozsony polgárságának életében kiemelkedő jelentőséggel bírt a szőlőtermesztés és a bortermelés. A szőlőről rendelkezők között 20 % azok aránya, akik házról vagy házrészről nem tesznek említést. Mindössze négy olyan ingatlanról rendelkező testamentumot ismerünk, amelyben házról és szőlőről nem esik szó. Ezekben kert, bolt, raktár, illetve műhely szerepel.

326

Elena Vranová a „Dejiny Bratislavy” c. kötetben megjelent rövid tanulmányában megpróbálta összefoglalni, hogy a felső réteg képviselői hány ingatlannal bírtak. Szerinte a legtehetősebb polgárok két házzal, 4-8 szőlővel, 2-3 kerttel, néha egy-egy legelővel, malommal, vagy majorokkal rendelkeztek. A szerzőnél tehát azok is, akik a fenti besorolás alapján még csak a második („valószínűsíthetően elithez tartozók”) kategóriába kerültek, a felső réteghez számíthatók (VRANOVÁ 1982. 110. p. és 112. p.) Az ingatlanokról tett említéseket elemezve azonban könnyelműség lenne az elhatárolást ilyen sematikusan elvégezni. 327 LANDSTEINER 2003. 143. p.

89

III. 1. 2. Ékszerek

A vagyoni elit elhatárolásánál a tárgyi hagyaték területéről elsősorban az ékszerekről tett említések elemezhetők. Az ékszereknek reprezentatív funkciójuk mellett elsősorban értékhordozó szerepüket emelhetjük ki. Éppen ezért joggal feltételezhető, hogy ezeket a nagy értékű vagyontárgyakat minden esetben megemlítették a végrendelkezők. Mégis azt tapasztaljuk, hogy a testálóknak csak kevesebb mint az egynegyede (82 polgár) rendelkezett ilyen értéktárgy(ak)ról. Ezekben a végrendeletekben 517 ilyen jellegű említést találunk. Mindebből tehát az következik, hogy a polgárok viszonylag kevés ékszerrel rendelkeztek, s nagy a valószínűsége annak, hogy az erről a tárgycsoportról rendelkezők köre már eleve a vagyonosabb közép- és még inkább a felső rétegből került ki. A szűkebb személyes szükségletet valószínűleg két-három, esetleg négy ékszer kielégíthette. Az ezen felüli darabszámból arra tudunk következtetni, hogy az örökhagyó ezeket a tárgyakat már nemcsak a társadalmi státuszt, rangot kifejező reprezentatív funkció miatt tartotta fontosnak, hanem nagy jelentősége volt az értéktárgyak tezauráló szerepének is.328 Ennek megfelelően már a 4-5 ékszerről rendelkező polgár is nagy valószínűséggel a felső vagyoni osztály tagja lehetett. Ezt erősíti, hogy a kiugróan magas számú rendelkezést tartalmazó végrendeletek némiképp módosítják az átlagot (az ékszert említők átlagosan hat ilyen tárgyról rendelkeznek, az átlagos mennyiség több mint háromszorosáról tíz testálónál találunk

adatot),

bizonyos

mértékben

torzítva

a

polgárok

tulajdonában

lévő

ékszermennyiségről alkotható képünket. Mindezek tekintetében a 4-5 ékszert említőket soroltuk a valószínű kategóriába (9 végrendelet), a biztos kategória (24 testamentum) határát pedig a hat, vagy annál több ékszer jelentette.329 Feltétlenül meg kell említenünk, hogy az egyes ékszerfajták között nagy értékbeli különbségek lehettek. Az ékszerek értékére vonatkozóan a testamentumoknak sajnos csak elenyészően kis része szolgáltat információt. Mindössze hat olyan testamentum található a Végrendeleti Könyvben, amelyben az örökhagyó szükségesnek tartotta az említett tárgyak értékének megjelölését. További zavaró tényező, hogy még ezekben az esetekben is legtöbbször más tárgyakkal (leginkább ezüst edényekkel) együtt említenek ékszereket, s a más tárgycsoporthoz tartozó tételekkel együtt adják meg értéküket (az ékszerek értékéhez ld. XV. 2. fejezetet). 328

SZENDE 2004/a 142. p. Összesen 27 testáló sorolható így az első kategóriába, közülük azonban hárman kizárólag csak kisebb értékű csatokról, boglárokról tesznek említést. Ezek a tárgyak inkább a ruházat kiegészítő elemei voltak és nem sorolhatók az értékesebb darabok közé. Ennek tekintetében ezek végrendelkezők a valószínű kategóriába kerültek. Mivel azonban a két másik területről nem volt olyan adat, amely kiemelkedő vagyonosságukat bizonyította volna, így nem soroltuk őket az elit csoportjához.

329

90

Röviden szólnunk kell még az ezüst edények szerepéről is. Ennél a tárgycsoportnál a mindennapi használat mellett – az ékszerekhez hasonlóan – kiemelhető a reprezentatív és az értékhordozó funkció. Leggyakoribb az 1-3, illetve a 10 feletti darabszám említése. Ebből következően nagyon nagy a „szórás”, nehéz megfelelően elemezhető képet alkotni a polgárok birtokában lévő ezüst edényekről és azok mennyiségi mutatóinak a vagyoni rétegződéssel kapcsolatos

összefüggéseiről.

További

bizonytalansági

tényezőt

jelent,

hogy

a

végrendelkezők sok esetben megelégedtek azzal, hogy csak általánosságban emlékeztek meg ezüstneműkről (37 említés), amely megfogalmazás leginkább ezüst edényeket jelölt. Mindazonáltal az átlagon felüli (hét, vagy annál több) említést tartalmazó testamentumok döntő többsége (86,2 %) olyan polgároktól származnak, akik az itt vázolt elemzési módszer alapján az elit körébe sorolhatók.

III. 1. 3. Pénzhagyatékok

A harmadik nagyobb témakör, amelyet az elemzés során meg kell vizsgálnunk, a pénzhagyatékoké. Elsődlegesen megállapítható, hogy a testamentumok nagy többsége (322 végrendelet) tartalmaz pénzről szóló rendelést, mégis az ingatlanokhoz és az ékszerekhez viszonyítva itt már sokkal nagyobb a bizonytalansági tényező. Mindez több okra vezethető vissza. Bár sok testamentum végén találunk összefoglalást a végrendelkező adósságairól és kintlévőségeiről, mégis valószínűsíthető, hogy a magánvégrendeletek nem nyújtanak megfelelően áttekinthető képet a polgárok pénzügyeiről a tárgyalt forrástípus keletkezésének pillanatában. További nehézséget okoz a többféle számítási és valós pénz említése, amelyek jelölése nem mindig következetes. A leggyakoribb a magyar forint, a számítási (vagy kamarai) forint, az ausztriai pénzrendszerhez köthető számítási font és schilling, valamint ritkábban a rajnai, vagy másképp rénes forint előfordulása.330 A pénzhagyatékok összesítésénél a végösszeget magyar forintra átszámolva vettük alapul. Ennek tekintetében az átlagos összeg 152,9 forintra tehető. Figyelembe kell azonban vennünk, hogy a kiugróan magas összegeket tartalmazó testamentumok nagymértékben torzítják a pénzhagyatékokról alkotott képet, így az elemzésnél az 1000 forint feletti összegekről rendelkező testamentumok nélkül számított átlagot vettük alapul (hat ilyen végrendeletet találunk, amelyből ötben a pénzhagyaték összege eléri, vagy meghaladja az 1500 forintot, azaz az átlag tízszeresét). Az így kiszámított átlag 73,6 forintot tesz ki. Ennek a mintegy másfélszeresénél jelöltük meg a valószínű kategória határát (110 forint), illetve kétszeresénél a biztos kategóriáét (146 330

Említhető még – többek között – a tallér, a batzen, a krajcár és többféle groschen megjelenése.

91

forintnál, amely megfelel kb. öt kisebb szőlő értékének). A két kategória összesen 66 testálót magába.331

foglal

Mindazonáltal

az

említett

bizonytalansági

tényezők

miatt

a

pénzhagyatékokat inkább mint a másik két indikátor adatait kiegészítő faktort kezelhetjük.

Amint azt korábban említettük, a végrendeletekből nyert adatok három fő kérdésköre mellett még más információkat is figyelembe vettünk a besorolásnál. Az adatok pontosításánál kiemelhetőek még a városon kívüli, regionális szinten túlnyúló kereskedelmi, vagy az udvarral fennálló kapcsolatokra tett utalások.332 Az anyagi kultúra témájához kapcsolódóan az értékes műszerek, fegyverek, esetleg feldolgozatlan ezüst és arany említése erősítheti még azon feltételezésünket, hogy az illető személy a vagyonos polgárok felsőbb rétegébe tartozott. Az itt vázolt módszerek alapján 106 végrendelkezőt soroltunk a vagyoni elit rétegébe. Ennek tekintetében tehát megállapíthatjuk, hogy a fejezet elején említett három kategória alapján elkülönített elitcsoportok közül a vagyoni helyzet alapján definiálható elitréteget érdemes leginkább vizsgálni, egyrészt mert a polgárságnak ezen szempont szerint kiemelt része adja a három csoport közül a városi társadalom legnagyobb elemezhető metszetét, másrészt pedig a másik két kategóriába sorolható személyeket majdnem teljesen magába foglalja.

331

Vranová fent említett tanulmányában 500-800 Aft közé teszi a felső réteg képviselőinek pénzhagyatékát, s 50-100 arany közötti értéket ad meg a középréteg idevonatkozó rendeléseire. Az elemzés nyilvánvaló hiányossága, hogy nem tudni hova sorolná azokat, akik a két értéksáv közötti összegről rendelkeznek. VRANOVÁ 1982. 112. p. 332 Az udvarral fennálló kapcsolatokhoz jól használhatók még a bécsi kamarai iratok, amelyekben számos utalást találunk olyan pozsonyi polgárokra, akik a tárgyalt időszakban végrendelkeztek, vagy közeli rokoni kapcsolatban álltak ilyen személlyel. Így például a korábban már említett Catherina Zellerin férje Mathes Zeller, aki a harmincas években többször is ír a kamarához, hogy fizessék vissza azokat az összegeket, amelyeket ő hadi célokra az udvarnak kölcsönzött (HKA Hoffinanz Protokolle W. Nr. 184. fol 2a, W. Nr. 186 fol 104b, W. Nr. 188 fol 9a, fol 185b). Hasonló kapcsolatokhoz ld. még többek között uo. W. Nr. 182. fol 96, fol 248.

92

III. 2. További források a vagyoni elit definiálásához

III. 2. 1. Az 1542/43-as adójegyzék

A bizonytalansági tényezők kiküszöbölésére, vagy legalábbis mérséklésére, illetve az adatok pontosítására két másik forrás használható: az 1542/43-as pozsonyi adójegyzék,333 illetve az 1538-1566 közötti időszakot felölelő tiltáskönyv.334 Az előbbi adatait néhány végrendeletnél már a besorolás pontosítására is lehetett használni. A magas adó döntő tényező lehetett olyan esetekben, ahol a testamentumból nem lehetett egyértelműen eldönteni a besorolást. Ilyen leginkább akkor fordult elő, amikor a végrendelet egy témakör alapján valószínű kategóriába került, más területről nem kapott megerősítést, viszont az adólajstromban szereplő magas összegből arra következtethettünk, hogy a testáló a felső réteghez tartozott. Az ilyen jellegű − kis számú − pontosítás mellett témánk szempontjából sokkal inkább az a haszna az adólistának, hogy a forrásban szereplő információk segítségével mintegy kontrollálni tudjuk a vagyoni elitnek a végrendeletek adatai alapján végzett elhatárolási módszerét. Összesen mintegy 1026 adózó nevét tartalmazza a lista. Az adó összegét számítási pénzben adták meg. Általánosságban megállapíthatjuk, hogy az átlagos összeg kettő és három fontdénár között mozgott (az átlagérték pontosan: 2,632 fontdénár).335 Az összeírásban 126 olyan személy szerepel, akinek a testamentuma a második Végrendeleti Könyvbe került bejegyzésre, vagy akinek közeli rokona a tárgyalt időszakban végrendelkezett. Megfordítva tehát 126 testáló anyagi helyzetéről nyerhetünk az általa, vagy közeli hozzátartozója által befizetett adó segítségével közelebbi információt.336 Ezek közül a testálók közül a végrendeletek adatai alapján 42 személyt soroltunk a vagyoni elit körébe. Először érdemes ezt a csoportot megvizsgálni a befizetett adó alapján. Az elemzés során öt adósávot elkülönítettünk el. A legalsó a két fontdénár alatti összegeket foglalja magában, az „átlagos”, a 2-3 fontdénár közöttieket. Az átlag feletti összegeket további három sávba osztottuk a könnyebb

áttekinthetőség

és

a

felső

vagyoni

réteg

további

differenciálódásának

érzékeltethetősége végett. A vagyoni elithez sorolt testálóknak az egyes sávok közötti eloszlását a következő táblázat foglalja össze:

333

AMB 3 d 3. AMB a i 1. 335 A forrásban szereplő összegek értelmezésénél Granasztói György volt segítségemre, akinek ezúton is szeretném megköszönni közreműködését. 336 Húsz esetben a testáló férje, tízben a felesége, öt alkalommal a végrendelkező fia, míg négyszer a fivére által befizetett adó szolgált támpontul. 334

93

Adóösszegek sávonként Végrendeletek száma Átlag négyszerese fölötti (10 fontdénár fölött) 17 Átlag kétszerese fölötti 5-10 fontdénár 15 „Átlag fölötti” (3-5 fontdénár) 4 „Átlagos” (2-3 fontdénár) 5 Átlag alatti (2 fontdénár alatt) 1 Összesen 42 III/1. sz. táblázat A vagyoni elit a befizetett adó függvényében

A táblázat adatai alapján egyértelműen megállapítható, hogy a csoport döntő többsége (85,7 %) átlag feletti adót fizetett. Az átlagos kategóriába soroltak között is csak egy olyan testálót találunk, aki a pontos átlagérték alatti összeget fizetett.337 Látható, hogy az átlag kétszerese, sőt négyszerese fölötti összeg köthető a legtöbb itt tárgyalt testálóhoz. Az 5 fontdénárnál nagyobb összeggel adózók között már nagyobb számban találunk olyanokat, akik az elithez történő besorolásnál egynél több témakörben is a biztos kategóriába kerültek. A vizsgált csoport kb. 40 %-a kiugróan magas, az átlagérték négyszerese fölötti összegű adót fizetett. Ezen a körön belül kilenc olyan testálót találunk, aki, vagy akinek a férje több mint 20 fontdénárnyi összeggel járult hozzá a város anyagi terheihez. Ezek között a polgárok között már kizárólag csak az elithez sorolt végrendelkező fordul elő. Négyen vannak 30 fontdénár fölött, a legnagyobb összegű adó két személy nevéhez fűződik. A köztiszteletben álló és többször is magas tisztségekbe választott kereskedő, Blasi Beham, illetve az esküdt tanácsosi és jegyzői posztot is betöltő kereskedő-értelmiségi, Sebastian Eysenreich egyaránt mintegy 33,5 fontdénárnak megfelelő összeggel adóztak. A vagyoni elit csoportjának az adólista alapján a középréteggel történő összevétéséhez egy a bejegyzett összegek szerinti sorrendet állíthatunk fel. Ebben a sorrendben az első 12 helyen csak a vagyoni elit tagjai szerepelnek. Ezek között is az első hat helyen kizárólag olyan testálókat találunk, akiknek a végrendelete két vagy három témakör alapján is a biztos kategóriába került. A sort tovább vizsgálva megállapítható, hogy az adólistán szereplő testálók első negyede (32 végrendelkező) között mindössze hét olyan név szerepel, aki a besorolásnál a középrétegbe került. Az adó összege alapján összeállított sorrend következő húsz helye egyenlő arányban oszlik meg a két réteg képviselői között, majd nagyjából az 50. helytől „lefelé” megfordul az arány a középréteg javára, s innentől inkább csak elvétve találunk a vagyoni elithez sorolt adózót. A sorrend vége felé haladva ez a tendencia erősödik,

337

A kérdéses testáló egy kovács, Hans Resch felesége, Elisabeth asszony, akinek végrendeletében jelentős ékszerhagyatékról olvashatunk, illetve a Tiltáskönyv adatai alapján férje nevénél pozitív mérleg mutatható ki (ld. III. 2. 2. alfejezet), ezen túl az asszony rendelkezett városon kívüli kapcsolatokkal is. AMB 4 n 2 Prot. Test. II. fol 340a.

94

végül az utolsó harminc név között már csak egy olyat találunk (a 92. helyen), akit a végrendeletében közölt adatok alapján a felső réteghez soroltunk. Mindezek ismeretében megállapítható, hogy az 1542/43-as adólistából nyert információk nagymértékben alátámasztják annak a módszernek a megalapozottságát, amelynek segítségével – a testamentumok információi alapján – elkülönítettük a vagyoni elit csoportját. A továbbiakban meg kell vizsgálnunk az elhatárolási módszer ellenőrzésére használható másik forrás, az 1538 és 1566 közötti pozsonyi Tilalmi Könyv szolgáltatta adatokat.338

III. 2. 2. A pozsonyi Tiltáskönyv (Verbotbuch)

A pozsonyi Verbotbuch összesen 43 olyan személyt említ, akinek testamentumát tartalmazza a második Végrendeleti Könyv, vagy akinek házastársa az említett időszakban végrendelkezett. A Tiltáskönyv adatai alapján elmondható, hogy a bejegyzett személyek átlagosan 2,82 tiltást tettek. Sajnos a tiltások okát képező pénzösszeget, amellyel az a személy tartozott, akinek ingó és/vagy ingatlan vagyonát, vagyonrészét tilalmazták sok esetben nem közölték pontosan. Mindazonáltal a vagyoni helyzet feltérképezéséhez használhatók a forrás adatai, mivel az egyes tiltások arról tanúskodnak, hogy a tilalmazónak jelentős kintlévőségei voltak, illetve ha valakinek a vagyonára tiltást tettek, az a pénzbeli adósságokról szolgál információval. A forrásban szereplő végrendelkezők, vagy azok házastársai két csoportra oszthatók: egyrészt azokra, akik tiltást tettek, másrészt azokra, akiknek vagyonára tiltást jegyeztek be. Ezek között hét olyan személyt találunk, akik mindkét csoportba besorolhatók, azaz nemcsak ők tettek tiltást, hanem egyben az ő vagyonukra is történt hasonló intézkedés. Ezekben az esetekben összesítenünk kell a tiltások számát, és ha van rá pontos adat, akkor a tiltások értékét is. Ezek után alapvetően két csoportba sorolhatók az említett személyek: az egyikbe azok, akiknél a tiltások összesítése pozitív mérleget mutat, a másikba pedig azok a polgárok tartoznak, akiknél a mérleg negatív, azaz vagy csak úgy szerepelnek a Verbotbuchban, mint akiknek vagyonára tiltást tettek, vagy az általuk tett tiltások száma és/vagy értéke nem éri el azokét, amelyeket az ő vagyonukra jegyeztettek be. A pozitív mérleget mutató személyek 338

A korszakra jellemző kereskedelmi tevékenység egyik jellemző módszere volt az árukölcsön. Ennek során a kereskedő által megvásárolt áru ellenértékét az eladó tulajdonképpen megelőlegezte és a tartozásként megjelenő összeggel megterhelte a vevő valamely ingatlanát. Miután a vásárló megfizette az árut, a tartozást semmissé nyilvánították, azaz a Tiltáskönyvben egyszerűen áthúzták a kérdéses bejegyzést. Az árukölcsön széleskörű alkalmazására két okból volt szükség. Egyrészt a tőkehiány, másrészt a biztonságosabb pénzkezelés érdekében. NÉMETH 2006. 27. p.

95

tovább oszthatók két csoportra. Az egyiket azok a polgárok alkotják, akik az átlagosnál több tiltást jelentettek be (legalább hármat), a másikat azok, akik egy, vagy két tiltást tettek. A három csoport tovább elemezhető aszerint, hogy tagjaik közül mennyien tartoztak a fent vázolt módszer alapján definiált vagyoni elit rétegéhez. Ezt az összevetést a következő táblázat foglalja össze:

Tiltások mérlege

Középréteg

Vagyoni elit egy területen biztos legalább két biztos kategória alapján kategória alapján

Összesen

Pozitív mérleg (átlagon felüli 1 3 5 9 tiltás) Pozitív mérleg 13 7 2 22 (1-2 tiltás) Negatív mérleg 6 6 – 12 Összesen 20 16 7 43 III/2. sz. táblázat A Tiltáskönyv felhasználható információi a vagyoni elit elkülönítéséhez

A táblázatos összesítés alapján jól látható, hogy a Tiltáskönyvben szereplő és a fentiek alapján vizsgált személyek döntő többsége (közel 77 %) a vagyoni elit rétegéhez sorolható. Az átlagon felüli számú tiltást tevők esetében több mint a fele azon személyek közé tartozik, akiknek saját, vagy házastársuk testamentumában a vizsgált három terület közül legalább két témakör adatai utalnak arra, hogy az illető egyértelműen a polgárok felső rétegéhez tartozott (azaz a végrendelete a korábban részletezett kritériumok alapján legalább két területen a biztos kategóriába került). A Tiltáskönyvben szereplő végrendelkezők ezen csoportjánál mindössze egy olyan személy található, akit nem sorolhattunk a vagyoni elitbe. Az átlag alatti számú tiltást tevő személyek már nagyobbrészt azok közé tartoznak, akiket végrendeletük, vagy házastársuk végrendelete alapján inkább a polgárság középső rétegéhez sorolhatunk. Ebben a csoportban már csak két olyan polgárt találunk, akiknek testamentumában egynél több terület adatai is az első kategóriába tartoznak. Még mindig jelentős azonban azoknak a száma, akik legalább egy témakör információi alapján az elithez sorolhatók. Azon polgárok között, akiknek a tiltáskönyvbeli „szereplése” negatív mérleget mutat, már nem találunk olyan személyt, akit a végrendeletéből vagy házastársa testamentumából nyert adatok alapján egynél több területen a biztos kategóriába sorolhattunk volna. A Verbotbuch említett hiányosságai miatt a vagyoni elithez sorolható hat polgár közül csak kettő esetében van viszonylag biztos adatunk adósságaik mértékéről. Ezek szerint az elithez sorolt kereskedőnek, Hans Engelnek mindössze valamivel több mint 8 forint tartozása volt. A

96

másik személy, akinél a tiltások többségében pontos adatokat találunk: Paul Klingenschmid (kilencszer jegyeztetett be tiltást, az ő vagyonát viszont 16-szor tilalmazták). Mégis bizonyos értelemben a felhasználható bejegyzések is vagyonosságát mutatják. Egyrészt a vele szemben tett három legnagyobb összegű tiltást később kisebb értékűre módosították, másrészt a bejegyzések között találunk olyat is, amelyet végleg áthúztak, tehát Klingeschmid rendezte adósságait. Mindkét típusú módosítás arra utal, hogy Klingenschmid folyamatosan törlesztette a nagy összegű tartozásokat. Másrészt pedig érdemes megjegyezni, hogy a tilalmazók között találunk ulmi, breslaui és bécsi kereskedőket, vagy azok képviselőit, ami – a nagy összegekkel együtt – arra utal, hogy Klingenschmid jelentős volumenű forgalmat bonyolított le a távolsági kereskedelemben. Amennyiben elfogadjuk, hogy a Verbotbuchban olvasható, kintlévőségre, illetve adósságra vonatkozó bejegyzések az egyes polgárok vagyonáról alkotott képünket pozitív, illetve negatív irányban módosítják, akkor a Tiltáskönyvnek itt vázolt elemzése során feltárt adatok jórészt alátámasztják a végrendeleteknél a vagyoni elit elkülönítését célzó módszer jogosságát.

Amint azt a fejezet elején már említettük, a végrendeletek írásba foglalásának gyakorlata szinte kivétel nélkül a polgárság középső és felső vagyoni rétegére volt jellemző. Ennek tekintetében tehát kijelenthető, hogy amennyiben a fenti módszer alapján elkülönített 106 testáló csoportját a vagyoni elithez soroljuk, akkor a további 285 végrendelkezőt a középréteg „képviselőjeként” értelmezhetjük. A városi társadalomnak a vagyoni helyzet szerinti strukturálódása tehát jól körvonalazható az említett források információinak elemzése után. A vagyoni elit és a középréteg közötti eltérések, vagy hasonlóságok feltárása előtt érdemes egy más szempontú megközelítés alapján elkülönített vezető csoport összetételét is részletesen megvizsgálni.

97

III. 3. „Potentes”. A politikai elit Pozsonyban.

Amint azt az egyes elitcsoportok definiálásának kérdésénél már említettük, ebben az esetben egy, a vagyoni elitnél szűkebb körről van szó. A városi közösség irányítását végző csoport és a felső vagyoni réteg szoros összefüggését is érintettük már. Forrásaink lehetőséget adnak, hogy a két külön szempont alapján elhatárolt csoport kapcsolatát árnyaltabban is elemezhessük. A politikai elit körülhatárolásánál némileg egyszerűbb helyzetben vagyunk, hiszen csak azt kell megvizsgálnunk, hogy kik viseltek vezető tisztséget. Az viszont kérdésként merül fel, hogy pontosan mely tisztségeket soroljuk ebbe a körbe, illetve hogy milyen időhatárokat szabjunk meg a vizsgálat keretéül. Tudjuk, hogy a legfőbb döntéshozó szerv, a belső tanács létszáma már a 13. század végén tizenkettőben rögzült. A 15. század első évtizedeiben huszonnégyre emelkedett a tanácsban részt vevő esküdtek száma, majd a század második felében visszaállt az eredeti tizenkét fő.339 A 16. század folyamán már nem változott a létszám. A belső tanács munkáját segítette – és egyben ellenőrizte is – a külső tanács, amely kezdetben huszonnégy választott polgárból állt, majd a 15. század közepén ez a szám kiegészült hatvanra. A külső tanács tagjai (Genante) kisebb jelentőségű feladatokat (pl. küldöttség, számadások ellenőrzése, végrendeletek hitelesítése, stb.) láttak el.340 Király és 339

Kiragadott példaként Kolozsvárt említhetjük, ahol 1405-től kezdve a városi közösség választotta a tizenkét esküdtet, ezután a város öregjeivel és birtokosaival megválasztotta a bírót (KISS 2003. 163. p.) A jelentősebb magyarországi mezővárosokban is leginkább bíróból és 12 esküdtből állt a várost irányító önkormányzati szerv (BÁCSKAI 1971. 12. p.). Bár a mezővárosi önkormányzat hatásköre korlátozottabb volt, mint a szabad királyi városoké, mégis néhány mezőváros elérte, hogy lakói szinte a királyi városi polgárság jogaihoz mérhető szinten élvezzék az önkormányzati szabadságot (Im. 9. p.). Többek között ebből a szempontból is megalapozottnak tekinthetjük a fenti analógiát. A német városokban is a tizenkét fős irányító szerv volt a legelterjedtebb forma. Néhány városban (pl. Basel, Straßburg, Augsburg) nem határozták meg szigorúan, hogy hány fős legyen a tanács, annak létszáma időrőlidőre változott. A tizenkettes létszám mellett pedig gyakori volt még a huszonnégy- a harminckét- és a harminchat fős grémium is. ISENMANN 1988. 134. p. Augsburghoz ld. még ROGGE 1994. 244.; 258-259.; 266-267. p. Bécsben a városi közigazgatás feje a polgármester volt, akit a belső tanács segített munkájában. Utóbbi 1500 körül még 18 főből állt. Az 1526-os Stadtordnung első nagyobb egysége a városvezetés több kérdésével is foglalkozott, ennek keretében a belső tanács létszámát 12-re szállította le. PAUSER 2003. 48., 53-54. p. 340 KIRÁLY 1894. 87-88. p.; PVT II/2 27-31. p. A késő középkori városi élet differenciálódása – többek között – a normatív szabályozás egyre növekvő „elaprózódásában” csapódott le. Ennek következményeként a tanács munkája és jogosítványai is egyre szélesebb területet fogtak át. A külső tanácsok felállítása általános tendencia volt a német városokban is a 13., és főként a 14. század folyamán. Tehetős és tekintélyes polgárok szélesebb köre képezte ezeknek a szerveknek a személyi hátterét, s politikai síkon legtöbbször a gazdaságilag ebben az időszakban megerősödő és leginkább a céhes kézművesek közül rekrutálódó középréteg képviselőinek biztosított beleszólási lehetőséget a város közügyeibe (ISENMANN 1988. 134-136. p.). Kiss a kolozsvári külső tanács szerepét ugyancsak egyfajta kontrolláló funkcióként értékeli. Itt 1441-től van adatunk egy hatvantagú testület fennállásáról, amelyből később – az 1458-as „unió” rendelkezése értelmében – kialakul a „százférfiak” intézménye (KISS 2003. 163-164. p.). A belső tanács ellenőrzésének szándéka azonban nyilván nagyban csorbult, hiszen egészen 1568-ig a tanács választotta meg a százférfiakat, csak 1568-tól bízták ezt a procedúrát a magyar, illetve a szász közösségre. KISS 2003. 171. p.

98

Ortvay véleménye eltér atekintetben, hogy játszott-e szerepet a külső tanács az esküdtek megválasztásában. Utóbbi szerint a külső tanács választotta a bírót, a polgármestert és a többi esküdtet.341 Ezzel szemben Király azon az állásponton van, hogy a városi polgárok közössége (Gemain) választotta a legmagasabb tisztviselőket a Ferences-kolostor, vagy a Városháza előtti téren.342 Inkább az Ortvay által képviselt álláspontnak kell igazat adnunk. Bár a tárgyalt időszakból nem rendelkezünk erre vonatkozó konkrét pozsonyi információval, azt viszont H. Németh István kutatásainak köszönhetően tudjuk, hogy a 17. század végi Nagyszombat tisztújítási módszerét – a kamara által kiküldött biztosok javaslatára – az uralkodó pozsonyi mintára szabályozta. Ennek értelmében pedig a belső tanács tagjait a 60 fős külső tanács választotta meg, utóbbit pedig a polgárjoggal rendelkezők teljes közössége.343 Vizsgálatunkban a pozsonyi politikai elithez való tartozás alapkritériumának azt tekintjük, ha valaki legalább egy évre bekerült a belső tanácsba. Némileg problémát okoz azok besorolása, akik egy-két évig kamarásként tevékenykedtek, de azon kívül egyszer sem voltak esküdt polgárok. Összesen tíz ilyen személyt ismerünk. Ezek közül heten feltűnnek a választott polgárok között is (egy személy kivételével több éven át). Ennél a hét polgárnál a külső tanácsi tagság erősít meg abban, hogy őket is a politikai elithez kell sorolnunk. Három olyan kamarást ismerünk a negyvenes-ötvenes évekből, akiket még a külső tanács tagjai között sem említenek. Esetükben az a tény játszott mérvadó szerepet, hogy éppen a negyvenes évektől tapasztalható, hogy az addigiakkal ellentétben már nem a genanten felsorolásánál, hanem az esküdt polgárok között említik a kamarást, ami az egyébként is fontos tisztség presztízs-emelkedéséről tanúskodik.344 A

vizsgálat

időbeli

kereteinek

meghatározása

nyilvánvalóan

szubjektív

gondolatmenetet követ. Egyértelmű, hogy a tisztségek viselőit nem elég csak a második Végrendeleti Könyv adta intervallumon belül vizsgálni, szélesebb kereteket kell alapul Groebner szerint a nürnbergi külső tanács szerepe elsősorban reprezentatív jellegű volt, s feladata is csak abban merült ki, hogy a belső tanácsnokok formális választásának eredményét, illetve a belső tanács fontosabb döntéseit megerősítse (GROEBNER 1994. 279-280. p.). A másik jelentős délnémet város, Augsburg politikai viszonyait elemezve Rogge – Isenmann véleményéhez közelítve – a reprezentációs funkción túl fontosnak tartja kiemelni, hogy a külső tanács egyben felemelkedési lehetőség volt a középréteg tagjai számára (ROGGE 1996. 235. p.). Bécsben hasonló lehetett a helyzet, ugyanis míg a belső tanácsi tagság el volt zárva a kézművesek elől, addig a 76 fős külső tanácsnak mintegy fele már a kézművesek közül került ki (PAUSER 2003. 53. p.). Utóbbi városban már 1365-től tudunk a negyventagú külső tanács létezéséről. KISS 2003. 163. p. 341 PVT II/2 31. p. 342 KIRÁLY 1894. 68. p. 343 NÉMETH 2006. 9. p. 344 A kamarások más városokban is jelentős szerepet játszottak a gazdasági életben, s ennek köszönhetően a közösség politikai elitjében is. Bécsben a főkamarás (Oberkämmerer) tagja volt a belső tanácsnak (a város pénzügyeinek egyre nagyobb mértékű differenciálódása miatt 1485-ben létrehozták az alkamarási tisztséget, utóbbi személy nem volt tagja a Stadtratnak). Az Oberkämmerer tanácsi tagsága éppen azzal magyarázható, hogy tisztsége kiemelt fontossággal bírt a városvezetésen belül, illetve a főkamarás szoros napi kapcsolatban állt a polgármesterrel. PAUSER 2003. 65. p.

99

vennünk. A kezdő év kiválasztása önkényesebb. A vizsgálat kezdő dátumaként az 1497/98-as hivatali évet jelöltük meg.345 Ez az első év, amelyben az egyik legfelső pozícióban (polgármester) találunk olyan személyt, akinek a Protocollum Testamentorum második kötetében olvasható a végrendelete. Éppen ő az első végrendelkező, nevezetesen a város egyik legtekintélyesebb családjának akkori feje: Wolfgang Vorster. A politikai elit vizsgálatának időintervallumát lezáró dátum 1560/61. Utóbbi döntés azzal indokolható, hogy az ötvenes évek közepe felé érezhető egy kezdődő generációváltás a vezető rétegen belül. Új személyek jelennek meg, s egyre inkább átveszik a kiöregedő nemzedék tisztségeit. Az 1560/61-es év még az utolsó, amikor a „régi” generáció képviselői töltik be a bírói és a polgármesteri címet is. A teljes váltás tulajdonképpen 1566/67-re megy végbe, ekkor már a két említett poszt is az „újak” kezében van. A záró dátumot indokolja még a forráshiány is, ugyanis az 1561-63, illetve az 1564-66 közötti 2-2 évből nem ismerjük a méltóságsorokat.346 A végrendeletek évenkénti eloszlásának tárgyalásánál látni fogjuk, hogy mintegy 30-35 év volt szükséges ahhoz, hogy egy generációs váltás során teljesen kicserélődjön egy 16. századi város lakossága.347 Ily módon a vizsgált 64 év nagyjából két generációt ölel föl, amely elégséges keretet biztosít arra, hogy kellő mélységben vizsgálni tudjuk a politikai eliten belüli fluktuációt, illetve további felmerülő kérdéseket. A konkrét elemzés előtt ki kell még térnünk arra, hogy mely források szolgáltak a méltóságsorok felállításának alapjául. A korszak első felének vizsgálatához leginkább az ún. Gabbuch volt segítségünkre.348 Ebben a városkönyvben azokat a jelentéseket olvashatjuk, amelyeket a kamarás tett a polgármesternek. A kamarás hivatali évére vonatkozó kiadások és bevételek összesített egyenlegét a bíró, illetve néhány esküdt és választott polgár jelenlétében mutatták be. Ezen adatsorok segítségével viszonylag jól rekonstruálható a belső tanács összetétele. Sajnos a Gabbuch nem folyamatos így több évben más források bevonásával kellett kiegészíteni. Az Actionale Protocollum második kötete 1539-ben „indul”. Minden év elején kiemelve feljegyezték, hogy kit választottak meg Szent György napján bírónak, polgármesternek, esküdtnek, illetve városkapitánynak. Utóbbit mindig az esküdtek között említik, így ezzel a tisztséggel tulajdonképpen tizenháromra emelkedik a belső tanács tagjainak a száma, egyelőre a kamarás nélkül. Sajnos az Actionale-ban szereplő 345

A tisztviselők választása Szent György napján zajlott le ünnepélyes keretek között. Így egy hivatali év (általában) április 24-től a következő év hasonló időpontjáig tartott. 346 Ezekből az évekből sajnos már a végrendeletek sem álltak rendelkezésünkre a hiánynak legalább részleges pótlásához. Ehhez a jövőben a Protocollum Testamentorum harmadik kötetének idevonatkozó végrendeleteit kell majd részletesen megvizsgálni. 347 GRANASZTÓI 1982. 618. p. Baur szintén elfogadja a 30-35 éves periódust egy generációra vonatkoztatva. BAUR 1989. 115. p. A végrendeletek évenkénti eloszlásához ld. IX. fejezetet. 348 MOL MF C489.

100

méltóságsorok sem teljesek, így 1543-ban, ’46-ban, ’50-ben és ’51-ben nem vezették be a tisztségviselők nevét. A Végrendeleti Könyv első és második kötete349 csak korlátozott mértékben alkalmas arra, hogy pótolni tudjuk a Gabbuch és az Actionale hiányosságait, így sajnos nem minden évből ismerjük az összes kérdéses tisztségviselő nevét, sőt van olyan év is, amelyből egyetlen esküdtet sem ismerünk.350 Végül meg kell még említenünk olyan „elszórt” információkat, amelyek a pozsonyi okleveles anyagban találhatók. Bár ezeknek az adatoknak a felkutatása lényegesen hosszabb időt és több energiát vett igénybe, mint a fent említett – többé-kevésbé összefüggő szöveget képező – forráscsoportok átvizsgálása, mégis számos fontos kiegészítő jellegű információ található ezekben az anyagokban is. Összességében tehát kijelenthető, hogy az itt felsorolt források adatsorai jól elemezhető metszetként szolgálnak ahhoz, hogy átfogó képet nyerjünk a pozsonyi politikai elitről a 15/16. század fordulójának, illetve a 16. század első két harmadának időszakából. Az említett forráscsoportok felhasználásával a vizsgált 64 éven belül négy, illetve két esetben nem tudtuk megállapítani, hogy ki volt a polgármester, illetve a bíró. Összesen 498 további belső tanácstagot sikerült azonosítani, azaz a 62 bírói és 60 polgármesteri címmel együtt 620 esetben ismerjük a belső tanács tagjainak a nevét.

A politikai elit összetétele kapcsán több tényezőt is vizsgálnunk kell. Elöljáróban annyit máris kijelenthetünk, hogy bár az évenkénti választás – elvben – a fluktuációt volt hivatva biztosítani, a tisztségviselők cserélődése csak nagyon kis mértékben valósult meg. Ehelyett sokkal inkább egy olyan tendenciáról beszélhetünk, melynek során egy szűk réteg kisajátította magának a legmagasabb posztokat, s a vezető személyiségek cserélődését valójában csak a politikai eliten belüli kontinuitás fényében vizsgálhatjuk.351 349

Az első kötet anyaga mikrofilmen: MOL MF C 9. Azokban az 1529 előtti években, amelyekből a források nem szolgáltak megfelelő adatokkal, korlátozott mértékben még Ortvay, Pozsony történetének harmadik kötetét tudtuk használni. PVT III. 351 Közismert tény, hogy a korabeli városokban szinte kivétel nélkül hasonló állapotokkal számolhatunk. A délnémet kisváros, Hall polgársága is elfogadta a tisztviselők újraválasztásának gyakorlatát, ennek lehetőségétől csak a magas életkor, rossz egészségi állapot, ritkább esetben hűtlen kezelés, vagy a tanács többi tagjával szembeni tiszteletlen viselkedés foszthatta meg a korábbi tagokat (WUNDER 1980/a 81. p.). Bécs 1517-es privilégiumában kimondták, hogy ugyanazt a személyt polgármesterré csak három év szünet után lehet újraválasztani. 1561-ben az utóbbi időszakot két évre mérsékelték (PAUSER 2003. 56. p.). A kontinuitásnak a hallgatólagos elfogadottságán túl találunk olyan eseteket is, amikor a folytonosságot a választási procedúra átalakításával is támogatták. Klasszikusan Nürnberg példáját említhetjük, ahol a leköszönő belső tanács két tagja, illetve a külső tanács három tagja alkotott minden évben egyfajta választási bizottságot, s nyilván ténykedésük, ha nem is nyíltan, de azt a célt szolgálta, hogy az aktuális politikai elit tagjait „benntartsák” a vezetésben (ISENMANN 1988. 134. p.). A belső tanácstagok megválasztásánál a nürnbergihez hasonló eljárásról tudósítanak Höxter forrásai is, itt a választási grémiumnak a kereskedőtársaságok és kisebb részben a céhek által delegált tagjai csak olyan jelöltek közül választhattak, akik vagy már „benn ültek” a tanácsban, vagy még nem voltak tanácsnokok, de a hivatalban lévő tanácstagok jelölték őket (RÜTHING 1986. 80-81. p.). Mindezekből nyilvánvaló, hogy tényleges választásról, esetleg modern értelemben vett választási 350

101

Az elemzés árnyaltabbá tehető, ha megkülönböztetjük a folytonosság egyes fajtáit. Eszerint beszélhetünk személyi,- családi- és csoportkontinuitásról. A folytonosság vizsgálatához általánosságban megállapítható, hogy az említett 620 tisztség a 64 éven belül mindössze 88 személyhez köthető. Némileg nagyobb a fluktuáció, ha csak a bírói és a polgármesteri pozíciókat vizsgáljuk. Ennél a két pozíciónál 25 személy jut 122 tisztségre. A tisztségek évenkénti eloszlásához segédletként ld. a Melléklet 1/1., 1/2., 1/3. sz. archontológiai tábláit, illetve a személyenkénti hivatali pályákhoz ugyanott az 1/4. archontológiai táblát.

III. 3. 1. Személyi kontinuitás A személyi kontinuitás vizsgálatához a jobb áttekinthetőség kedvéért a fent említett 88 polgárt hat nagyobb csoportba oszthatjuk aszerint, hogy hány éven át vettek részt a belső tanács munkájában. Az első csoportba azok kerültek (összesen tizenkilencen), akik 0-2 évet töltöttek a tanácsban. Korábban említettük, hogy tíz olyan személyt is besoroltunk a politikai elitbe, akik csak kamarásként, esetleg emellett még a külső tanács tagjaként fordulnak elő a forrásokban. Arról is esett szó, hogy ezeknek a személyeknek a hivatali idejük többségében a vizsgált időszak második felére esett. A belső tanácson belüli fluktuáció szempontjából érdekesebb számunkra azoknak a csoportja, akik 1-2 éven át voltak tagjai a legfelső irányító szervnek. Ez a csoport kilenc főből áll. A kis létszámnál lényegesebb az a tényező, hogy ezeknek a személyeknek a hivatalviselési idejük egy kivételével a századforduló körüli évekre esik. Az 1510-es évek után tehát tulajdonképpen az az általános gyakorlat, hogy a politikai elit körébe emelkedő személyek – legtöbbször megszakításokkal – legalább három évben részt vesznek a belső tanács munkájában. Ebből következően azt is megállapíthatjuk, hogy a

„küzdelmekről” nem beszélhetünk, tulajdonképpen a város közép- és még inkább alsó rétege inkább csak követte a politikai eseményeket, a vezetők kiválasztásába valódi beleszólásuk csak igen korlátozott, áttételes formában lehetett. A vezető tisztségeknek deklarált módon történő monopolizálására is ismerünk példát: az 1521-es nürnbergi Tanzstatut-ban meghatározták, hogy mely nürnbergi családok tagjai táncolhatnak a Városházán rendezett ünnepségeken, sőt ezen a körön belül is még három szintet különítettek el aszerint, hogy az illető családok előkelőség tekintetében milyen sorrendben kapcsolódhatnak be a táncba. Ezzel tehát nem csak azon nemzetségek körét határolták el, akik részt vehetnek a tanácsban, hanem még azon a csoporton belül is rangsort állítottak föl (HIRSCHMANN 1968. 265. p.; GROEBNER 1994. 286. p.). Hasonló példáknak tekinthetjük még az ún. „Stubenordnung”-okat más német városokból (pl. Ravensburg, Lindau, Rottweil). BÁTORI 1975. 18. p. A vezető csoport tehát a tisztségek kisajátítása révén bizonyos értelemben el is különült a teljes polgári közösségtől. A késő középkori kölni tanács ennek az elkülönülésének egyfajta ideológiai hátterét is megfogalmazta: a közösség többi tagját összefoglalóan az „Unterthanen” kifejezéssel illették, s a politikai elit önmeghatározása szerint a tanácsot a polgárok fölötti atyai gondoskodás („Vätterlich tragender vorsorgh”) vezette. SCHWERHOFF 1994. 206. p.

102

16. század elejétől, ha korlátozott mértékben is, de még zártabb lesz a városvezetést kezükben tartók köre.352 Azon személyek között, akik legalább három hivatali évet töltöttek el esküdt polgárként, már nem mutatkozik ilyen pregnáns időbeli súlyponteltolódás, sőt azt mondhatjuk, hogy a további csoportok általában egyenletes eloszlást mutatnak abban a tekintetben, hogy az ide tartozó polgárok mikor kezdték pályafutásukat. A politikai elit egyfajta „alsó-középmezőnyeként” értékelhetjük azoknak a csoportját, akik 3-5 évet töltöttek el a belső tanácsban. A közel kilencven személynek ez a legnagyobb része, összesen 24 fő sorolható ide. A következő nagyobb csoportot azok képezik, akik 6-9 évig voltak hivatalban, összesen 17 személy tartozik ebbe a csoportba. Később látni fogjuk, hogy a belső tanácsban eltöltött évek száma átlagosan 7,8-8,8 között mozog, attól függően, hogy a csak kamarási (és választott polgári) tisztséget ellátókat beleszámítjuk-e az átlag kalkulálásába. Ebből következően a tíz, belső tanácsosként eltöltött évet tekinthetjük besorolási kritériumnak annál a csoportnál, amely már a politikai eliten belül is kiemelkedő szerepet képvisel.353 Ezek közül 14 esküdt 10-15 évig viselte címét. Fontos megfigyelés, hogy ezen a 14 fős körön belül hét személynek a hivatali évei a vizsgált korszak második felére esnek, s hat fő pedig a negyvenes években kezdte pályafutását. Az első csoport kapcsán említett bezárkózás, tehát kisebb mértékben a század közepén is tovább folytatódott.354 A hivatali évek számának emelkedésével a személyek köre is szűkül. Ennek megfelelően kilenc olyan polgárt ismerünk, akiket 16-19 éven át beválasztottak a belső tanácsba. Itt már megint csak egyenletes időbeli eloszlásról beszélhetünk, érdemes még előljáróban megjegyeznünk, hogy ebben, illetve a 20 fölötti hivatali évvel „büszkélkedők” körében már többségében olyanokat találunk, akit végrendelete, vagy közeli rokonának testamentuma alapján a vagyoni elithez soroltunk. Húsz fölötti hivatali évvel már csak öt személyt ismerünk. Ezeket a hosszú hivatali pályákat érdemes kicsit közelebbről is megvizsgálni. Valt Preuss összesen 23 évet töltött el a 352

A vezető réteg hasonló bezárkózásáról tudósítanak a századforduló körüli időszakból olyan nagyobb német városok, mint München, Nürnberg, vagy Augsburg belső viszonyai is. SCHATTENHOFER 1975. 890. p. 353 Más megközelítés szerint a belső tanács tagjai között azon személyeket is ki lehet emelni, akik nagyobb politikai aktivitást fejtettek ki az igazságszolgáltatás, a közigazgatási teendők, a diplomácia, vagy a katonai ügyek terén (KURMANN 1976. 12. p.). Sajnos az általunk vizsgált forrásokból nem lehet ilyen széles körű tevékenységet feltárni. 354 Hasonló tendencia érvényesült a század folyamán számos német városban is, így például Freibergben, Chemnitzben, Zerbstben, Halléban, Magdeburgban vagy Plauenben (KRAMM 1968. 136. p.). A 16. századi Köln hatalmi viszonyai is hasonló képet mutatnak: bár a normatív szabályozás két éves szünetet rendelt el minden hivatalban töltött év után, mégis „valódi” választásra, azaz új személynek a politikai vezető rétegbe történő beemelkedésére a 16. században már csak haláleset, vagy egy tanácstagnak valamilyen különös indokkal történő visszahívása esetén került sor. SCHWERHOFF 1994. 207. p.

103

belső tanácsban. Először 1514-ben tűnik föl, két éven át kamarásként dolgozik, ’18-ban választott polgár, majd 1519 és ’23 között három alkalommal bekerül a belső tanácsba. Utána viszont a húszas években csak a külső tanács tagjaként tevékenykedik. 1531 és 1554 között visszakerül a legfelsőbb döntéshozó szervbe: kisebb megszakításokkal legalább húsz éven át tagja a belső tanácsnak, ezen belül 1534 és ’36 között polgármester. Az utolsó években (15541560) viszont már megint csak választott polgárként említik.355 Ugyancsak 23 éven át volt tagja a belső tanácsnak Sebastian Schmid. Nála nem ismerjük politikai pályája előtörténetét, 1530-ból arról értesülünk, hogy már esküdt tanácsos, 1536 és ’38 között városkapitányként tevékenykedett, majd 1538 és 1554 között legalább 14 alkalommal választják be a belső tanácsba. 1554 és 1560 között egy-egy évben tűnik még föl választott, illetve esküdt polgárként. Összesen 24-szer volt belső tanácsos az egyik legjelentősebb pozsonyi család tagja: Wolfgang Vorster. 1495-ben választott polgárként említik, majd 1497-ben már „rögtön” polgármesteri címet visel. 1500 és 1511 között a bírói, a polgármesteri és az esküdt tanácsosi címet „váltogatja”, a ’10-es években négy alkalommal a belső, két évben pedig a külső tanács tagja. 1519-től egyhuzamban négy éven keresztül bíró, majd a húszas években még legalább három alkalommal a belső tanács tagja, végül 1528/29-ben újra – és egyben utoljára – bíróként áll a városvezetés élén.356 Vorsterhez hasonlóan Michel Klee is az egyik legjelentősebb pozsonyi család tagja. A húszas évek elején kamarás, az évtized közepén már esküdt tanácsos.357 Pályája 1530-tól vesz nagy lendületet, ekkor választják először 355

Preuss feltűnően hosszú pályát futott be, első tisztségétől az utolsóig nem kevesebb, mint 55 év telik el. Felmerülhet a gyanú, hogy esetleg két külön személyről van szó. Tisztségeit az első években szinte megszakítás nélkül, emelkedő rangsort követve tölti be, itt tehát valószínűleg egy személyről van szó. Az ötvenes évek külső tanácsosi pozíciója már inkább elképzelhető lenne, hogy más személyre vonatkozik, mindenesetre más forrásból nem ismerünk olyan információt, amely ezt támasztaná alá, ezért abból kell kiindulnunk, hogy egy személy futotta be ezt a hosszú hivatali- és egyben életpályát. 356 Saját, 1529-es végrendelete is még bíróként említi. Ez volt utolsó tisztsége, ugyanis még ebben az évben meghalt. Erre utal, hogy 1530-ban már nem találkozunk vele a méltóságsorban, illetve a Krisztus Teste céh 1529-es taglistáján áthúzva szerepel neve, ami ugyancsak megerősíti feltételezésünket. MOL MF C1430 fol 25. 357 Kamarási tisztsége az 1520/21-es hivatali évben még kérdéses, 1521-ből viszont már egyértelmű információval rendelkezünk (a pozsonyi okleveles anyagban) arról, miszerint a kérdéses év szeptemberében már ő látta el ezt a hivatalt. MOL MF C56 5341., 5441. A Klee család pozícióinak javításához nagyban hozzájárulhatott, hogy a kikeresztelkedett zsidócsaládból származó és a Mohács előtti években az országos politikai elitbe emelkedő Szerencsés Imre özvegye, Held Anna, második házasságában Michel Klee fivéréhez, Martin Kleehez ment feleségül (Szerencsés 1520-24 között alkincstartó volt, 1525-ben a budai, 1526-os halálát megelőző hónapokban pedig a pozsonyi harmincad bérlője, keresztapja Perényi Imre). Első férje jelentős vagyonáért az Anna asszony folyamatos vitában állt Szerencsés örököseivel. Így 1530 körül Haller János perelte be az özvegyet. Arra hivatkozva jelentett be igényt a hátrahagyott vagyon egy részére, hogy őt Szerencsés adoptálta. Held éppen új férjét, Martin Kleet bízta meg azzal, hogy peres úton érvényesítse ő, illetve György fia jogcímét Szerncsés vagyonára (MZsO IV. 86-87. dok., 108-111. p.). 1530 szeptemberében Ferdinánd is rendelkezett az ügyben, utasította a budai tanácsot, hogy utóbbi szolgáltasson igazságot az özvegynek és fiának Poók Jánossal szemben, akinek Mária királyné Szerencsés ingatlanait korábban eladományozta (MZsO IV. 88. dok., 111-112. p.) Sajnos arról nincs információ, hogy miként végződtek a perek. Azt mindenestre jól mutatják a fenti esetek, hogy a Klee család a városon kívül is igyekezett jelentős rokoni- és gazdasági pozíciókra szert tenni. Ugyancsak ezt támasztja alá az a korábban említett tény, hogy a bécsi polgárság felé is voltak rokoni

104

polgármesterré, utána öt éven át bíróként tevékenykedik, majd három éven át esküdt polgár. A negyvenes években két alkalommal polgármester, egy évben pedig bíró, végül pályája – és élete – végén, 1544-58 között legalább 12 évben esküdt tanácsos. Utolsóként Jacob Körblert kell még említenünk, aki nem kevesebb, mint 31 évet töltött el a belső tanácsban. Preusshoz és Kleehez hasonlóan ő is először kamarásként kerül a látókörünkbe még a század első éveiben. 1510 és 1523 között legalább 12 alkalommal tagja a belső tanácsnak, s 1524-től valószínűleg hat éven át ő látja el a polgármesteri teendőket, majd 1530 és ’38 között váltakozva bíró, polgármester illetve esküdt tanácsos. Utolsó bírói tisztsége (1537/38) után élete utolsó éveiben – Kleehez hasonlóan esküdt tanácsosként tevékenykedik. A belső tanácsban eltöltött évek számát még az átlagos időtartamot elemezve is érdemes megvizsgálni. Elemzésünk időbeli keretét kis mértékben megint ki kell terjesztenünk, hiszen az említett 88 személynek 1497/98 előtt, illetve 1560/61 után is voltak tisztségei. Az elemzés alapjául szolgáló csoport viszont szűkül, hiszen – amint azt korábban már többször említettük – tíz olyan személyt is besoroltunk az elitbe, akiknek a kamarási poszt volt a legmagasabb tisztségük. Mindennek tekintetében összességében elmondhatjuk, hogy 687 belső tanácsban eltöltött év jut 78 személyre. Ebből következően a belső tanácsban eltöltött évek száma átlagosan 8,80-as értéket mutat (ha az eredeti 88 fővel számolunk, akkor az átlag értéke alacsonyabb: 7,81). A politikai elitnek a kisebb csoportokra történő korábbi felosztását tehát úgy is értelmezhetjük, hogy az első két csoport az átlagon aluli értékekkel (02, illetve 3-5 év) az elit alsó, illetve alsó-középrétegét képezi 43 fővel. Utána elkülöníthetünk egy átlag körüli értékeket felmutató csoportot (6-9 év) 17 fővel. Az eliten belüli felsőközéprétegként definiálhatjuk a következő, 14 főt magába foglaló csoportot (10-15 év), végül a legfelső politikai csoportot ugyancsak 14 személy alkotja (16 év fölötti hivatali idővel). A vezető rétegnek a belső tanácsban eltöltött évek szerinti felosztását a következő táblázat segítségével tekinthetjük át:

kapcsolataik. Ld. III. 1. 1. alfejezetet, a Pozsonyon kívüli ingatlanok témájánál. Ld. még a családhoz Michel Klee újraházasodásának körülményeit (XII. 1. 1. alfejezet), ill. a Martin Klee által később hátrahagyott vagyon sorsáról: XII. 2. 4., ill. XII. 3. alfejezeteket.

105

Név Schuss kürsner, Wolfgang Raid pekh, Georg Tailnkäs, Michel Preuhofer, Jacob Grueber, Hans Gros goldschmid, Blasy Lausser, Hans Rauch, Sigmund Rurnschopf, Wentzel Dremel, Thomas Vechtnitzer, Wolfgang Zeller, Thomas Zeller, Jacob Metnnpek (/Metnpekh), Mert Lausser, Lienhart Baier (/Payr/Pair), Mathes Gailsam, Hans Marstaller, Steffan Maier, Ambros Holtzer, Andre Klee, Hans Schuman, Wolfgang Meichsner, Cristoff Vorster, Mert Pfintzinger, Cristoff Loy, Lorentz Ofner, Mert Eysenreich, Peter Schamberger, Jörg Fuchsl, Caspar Haymer, Steffan Hueter, Steffan Kaiser, Hans Dorffner, Wolfgang Pockh, Valt Khien, Jacob Liechtenperger, Caspar Piburger, Hans Schwertfeger, Hans Stokhinger pekh, Georg Baier (/Payr/Pair), Hans Kögl, Wolfgang Gruebmülner, Georg Knoll, Wolfgang Ecker riemer, Georg Hakowitz, Andre Pfaffstetter, Steffan Heuteur, Jacob Rutenstock, Wolfgang Maier, Augustin Kreuzer, Peter Welser[/Frawenmarckher], Niclas Meichsner, Michel

Vagyon*

Évek száma

0-2 hivatali év, összesen: 19 fő n. a. 0 elit 0 elit 0 n. a. 0 elit 0 elit 0 n. a. 0 n. a. 0 rokon elit 0 rokon elit 0 n. a. 1 n. a. 1 rokon elit 1 n. a. 1 n. a. 2 elit 2 n. a. 2 n. a. 2 n. a. 2 3-5 hivatali év, összesen: 24 fő n. a. 3 rokon elit 3 elit 3 elit 3 elit 3 rokon elit 3 n. a. 3 kr 3 rokon elit 4 n. a. 4 n. a. 4 n. a. 4 n. a. 4 kr 4 elit 4 elit 4 n. a. 4 rokon kr 4 kr (/rokon elit) 5 n. a. 5 n. a. 5 kr 5 rokon elit 5 rokon elit 5 6-9 hivatali év, összesen: 19 fő n. a. 6 elit 6 elit 6 elit 6 elit 7 elit 7 rokon kr 7 elit 8 elit 8 rokon elit

8

106

Időszak** 1510-1523 1527-1543 1527-1536 1534-1549 1539/1540 1542-1551 1543-1545 1546-1551 1551-1561 1558-1560 1496/97 1496-1503 1499/1500 1505-1515 1491-1520 1492-1502 1506-1509 1511-1513 1526-1551 1495-1498 1510-1514 1528-1547 1529-1561 1537-1546 1552-1564 1555-1564 1559-1564 1491-1500 1499-1509 1504-1520 1505-1518 1505-1514 1506-1537 1535-1551 1545-1550 1553-1564 1557-1567 1493-1501 1498-1520 1506-1542 1525-1530 1554-1572 1556-1568 1488-1500 1502-1530 1521-1537 1524-1542 1494-1508 1516-1540 1526-1541 1491-1501 1491-1507 1503-1523

Voyt, Friedrich Ecker, Peter Luttenberger, Sigmund Rieder, Steffan Ödenpurger, Niclas Eysenreich, Sebastian Maurach, Steffan Tailnkäs, Wolfgang Zirkendorffer, Mert Partinger, Cristoff Maurach, Hans Rutenstock, Pangraz Sembler(/Semler), Mert Hainrich, Peter Kirchmair, Cristoff Aichinger kürsner, Hans Aichinger, Mert Hainrich, Caspar Aigner, Jacob Dorner, Wolfgang Reichentaler, Thomas Vischer, Michel Vischer, Hans Lachenperger, Hans Goldner, Sigmund Bernhaimer, Hans Beham, Blasi Wirt [/Purkircher], Bartlme Leopold, Caspar Lang, Hans

elit 8 rokon elit 8 n. a. 8 n. a. 9 kr 9 elit 9 kr 9 10-15 hivatali év, összesen: 14 fő rokon elit 10 elit 10 rokon elit 10 rokon kr 10 elit 11 kr 11 n. a. 11 n. a. 11 n. a. 12 n. a. 12 rokon kr 12 elit 13 elit 15 n. a. 15 16-20 hivatali év, összesen: 9 fő elit 16 rokon elit 16 rokon elit 17 Kr 18 rokon elit 18 Elit 18 n. a. 18

1504-1520 1553-1567 1554-1567 1491-1501 1505-1533 1518-1549 1540-1552 1491-1508 1541-1553 1544-1558 1548-1567 1501-1520 1507-1530 1517-1538 1524-1548 1510-1528 1549-1564 1549-1567 1494-1508 1494-1522 1542-1558 1516-1537 1544-1568 1491-1518 1512-1533 1530-1548 1531-1550 1538-1560

Elit 19 1502-1524 n. a. 19 1540-1561 20 feletti hivatali év, összesen: 5 fő Preuss, Valt n. a. 23 1514-1560 Schmid, Sebastian n. a. 23 1530-1560 Vorster, Wolffgang Elit 24 1495-1528 Klee, Michel Elit 27 1520-1558 Körbler, Jacob Elit 31 1506-1546 III/3. sz. táblázat Személyi kontinuitás a belső tanácsban eltöltött évek alapján *A vagyoni helyzethez: elit –személy saját végrendelete alapján a vagyoni elithez soroltatott kr – saját végrendelete alapján a középréteghez tartozik rokon elit, ill. rokon kr – közeli hozzátartozó (házastárs, testvér) végrendeletét ismerjük, amelyből közvetve tudunk következtetni a politikai elitben szereplő személy vagyoni helyzetére. **A hivatali időszak itt a kamarási és külső tanácsosi évekkel együtt értendő.

A belső tanácsban eltöltött idő osztályozása után célszerű még megvizsgálni, hogy meg tudunk-e határozni tipikusnak mondható hivatali pályákat. Sajnos nehéz modellértékű, vagy akárcsak „tipikus” pályákat felállítani, illetve kiragadni. Nincs egy egységes séma, amely szerint meg lehetne határozni a hierarchikus ranglétrát, amelyet a legtöbben végigjártak. Ehelyett szinte minden személynek egyedi a városvezetésen belüli útja. Mégis meg kell kísérelnünk bizonyos modelleket felállítani. Kézenfekvő feltételezés szerint a hivatali ranglétrának az alacsonyabb tisztségekkel kellett kezdődnie. Amint azt korábban néhány

107

nagyobb ívű egyéni pályánál már láthattuk, ilyen „kezdő” funkció lehetett, amikor a tanács kamarásként alkalmazott egy személyt (ennek előzményeként még esetleg adóbeszedőként, azaz Gaber-ként tevékenykedhetett az illető). A kamarási tisztség mellett feltételezhető még, hogy a belső tanács „előszobájaként” először a külső tanácsba kerültek be fiatalabb korukban a később vezető szerepet betöltő polgárok. Ezek után következhetnek a belső tanácsban eltöltött évek, végül esetleg a polgármesteri, vagy a bírói tisztség. A legkönnyebben úgy állíthatunk fel általánosító érvényű modelleket, hogy mennyiben tértek el az egyes egyéni pályák ettől a külső tanács/kamarás – belső tanács – polgármester/bíró ideális vonalhoz képest. Ennek tekintetében elkülöníthetünk „klasszikus” pályákat, amelyek többé-kevésbé a fenti sémát követik. Összesen csak 12 személyt sorolhatunk ide. A belső tanácsban eltöltött évek száma szerint megállapítható, hogy ennek a kis csoportnak a fele olyan személyek közül került ki, akik átlagon felüli időtartamig voltak a belső tanács tagjai. Négy személy pályája átlagos számú évet mutat, míg ketten vannak olyanok, akik eljutottak a legmagasabb tisztségekig, de átlagon aluli számú évet töltöttek a legfelső irányító szervben. Más megközelítés szerint azon öt személyből, akik több, mint húsz éven át vettek részt a belső tanácsban, négyen ilyen klasszikus pályát jártak be. Meg kell még jegyeznünk, hogy a két legfelső tisztséget elértek között gyakran találunk olyan életutat, amikor az utolsó években már nem tölt be jelentős pozíciót az illető előkelő polgár, hanem „kikerül” a külső tanácsba. Az itt tárgyalt 12 személy közül öten vannak ilyenek. Akiknél nem találunk ilyen „leszálló ágat” életük végén, azoknál is inkább az a jellemző, hogy a polgármesteri, vagy a bírói cím elérése után utolsó éveikben inkább csak „egyszerű” esküdt tanácsosként szerepelnek. Ezen általános jelenség kapcsán természetesen nem arra kell gondolnunk, hogy az idősebb személyek kivonultak volna a politikai elit első vonalából, esetleg kiszorították őket onnan, hanem ezek a nagy tekintélynek örvendő polgárok a háttérbe húzódva inkább már csak tanácsadó szerepet vállaltak. Ezzel tehát teret engedhettek a fiatalabb nemzedék tagjainak. Az ily módon biztosított fluktuáció azonban erősen korlátozott mértékű, s nyilván csak az elit szűk rétegén belül érvényesülhetett. A klasszikusként aposztrofált pályák mellett, vagy még inkább azokhoz viszonyítva felállíthatunk további modelleket. Még annál a csoportnál maradva, amelynek tagjai elérték a legfelső pozíciókat, meghatározhatunk ún. „előzmény nélküli” pályákat. Azok az életutak tartoznak ide, amelyeknél nincs információnk arról, hogy az illető személy a belső tanácsban végzett ténykedését megelőzően részt vett volna a külső tanácsban, vagy esetleg más alacsonyabb tisztséget viselt volna. Természetesen felmerül a forráshiány veszélye, hiszen 108

éppen a választott polgárokról és a városi hivatali struktúra alacsonyabb fokán álló tisztségekről általában kevesebb információval rendelkezünk. Mindazonáltal megállapítható, hogy az ebbe a csoportba sorolt személyek között is döntő többségében olyanokat találunk, akik átlagon felüli ideig voltak a belső tanácsban. Az ebbe a csoportba sorolt 19 fő közül 14 tartozik ebbe a kategóriába, s közülük tíz személynél legalább 15, belső tanácsban eltöltött év regisztrálható. Egy esetben találunk átlagos hivatali időt, s az átlag alatti éveket felmutató négy polgár esetében 3-4 évet lehet kimutatni. A „klasszikus” és az „előzmény nélküli” pályák tárgyalása kapcsán tehát kijelenthető, hogy a politikai elit felső rétegét képező személyek pályafutására általában az volt a jellemző, hogy első lépcsőben választott polgárként, és/vagy kamarásként vettek részt a városvezetés feladataiban, majd hosszabb belső tanácsi működés után elérték a legfelső pozíciókat. A másik lehetséges pálya esetében kimaradt a külső tanácsosi, vagy kamarási tevékenység, s elképzelhető, hogy rögtön a belső tanácsban indult a politikai szereplés. A különböző előzmények után az már jóval általánosabb jelenség, hogy az első polgármesteri, vagy bírói poszt elérése után a két legfelső pozíció, illetve az esküdt tanácsosi tisztség váltakozik egymással, míg az utolsó években a legtöbben már nem töltöttek be bírói, vagy polgármesteri tisztséget, gyakran a belső tanácsból is kivonultak, s már csak a külső tanács munkájában vettek részt. A politikai elitbe soroltak nagyobb része soha nem is érte el a két legfelső pozíciót. Ezen személyeknek a hivatali útját összefoglalóan „hiányos” pályáknak nevezhetjük. A hiányos jelző abban az értelemben értendő, hogy a legfelső elért tisztség az esküdt tanácsosi poszt volt, s az illető személy soha nem lett bíró, vagy polgármester. A városi közösségen belül természetesen ezeknek a tisztségeknek a viselői is igen nagy tiszteletnek és megbecsülésnek örvendtek, s újfent hangsúlyoznunk kell, hogy maga a bíró és a polgármester is a belső tanács tagjának számított, mégis jól elkülöníthető azoknak a csoportja, akik soha nem viselték a két legmagasabb tisztséget.358 Amint azt már említettük, ezek a személyek képezik az eliten belül a legnagyobb csoportot, összesen 49 tekintélyes polgár sorolható ide, a hivatali évek számát tekintve már sokkal nagyobb szórásról beszélhetünk a fent vázolt csoportok között. Annyi azért egyértelműen megállapítható, hogy az átlagos, illetve az átlagon aluli hivatali időtartam a jellemző. Végül megjegyezhető még, hogy a „hiányos” 358

Az egyes pálya-típusok között természetesen lehetnek átfedések. Több „hiányosként” aposztrofált pálya egyben „előzmény nélküli” is, hiszen előfordul, hogy valaki csak esküdt tanácsosként kerül be a látóterünkbe, s nem ismerünk róla előzetes információkat. A politikai eliten belüli előremenetel szempontjából ilyenkor nyilvánvalóan továbbra is annak van nagyobb jelentősége, hogy nem érte el a legfelső tisztségeket. Utóbbi pozíciók hiányában nyilván csak minimális szerepet játszhat a forráshiány, hiszen a bíróról és a polgármesterről majdnem minden évben van információnk.

109

pályák egy alkategóriájaként értelmezhetjük annak a tíz tisztviselőnek az útját is, akik még a belső tanácsosi posztot sem érték el.

III. 3. 2. Családi kontinuitás A személyi folytonosság tárgyalása után meg kell vizsgálnunk, hogy mely családokat sorolhatjuk a politikai elitbe, illetve hogy ezen a körön belül mely családok voltak azok, amelyek több taggal is képviseltették magukat a közösség vezető rétegén belül. A fent említett 88 személy összesen 73 családtól származik, azaz a politikai hatalomnak a családonkénti koncentrációja nem mondható jelentősnek.359 Megfordítva: kevés olyan családot találunk, amelynek tagjai akár csak két generáción át benn tudtak volna maradni a vezető rétegen belül. Az alábbi táblázat összefoglalja, hogy mely családok voltak azok, amelyek a 15. század végén, illetve a 16 század első két harmadában jelentős szerepet játszottak Pozsony városának politikai életében:

359

Feltételesen tovább szűkíti a családi koncentráció mértékét, hogy abból a 15 családból, amelynek két tagja is szerepel a politikai vezető rétegben, kilenc esetben nem tisztázott egyértelműen az azonos néven szereplő tisztségviselők közötti rokoni kapcsolat. Ebből következően elképzelhető olyan eset is, ahol valójában nem egy családról volt szó, csak névegyezés állt fenn.

110

Marstaller 1 2 Belső Maurach 2 9 + 10 tanácsban Meichsner 2 8+3 eltöltött évek Metnnpek 1 1 száma* Ofner 1 3 Aichinger 2 12 + 12 Ödenpurger 1 9 Aigner 1 13 Partinger 1 10 Baier(/Payr/Pair) 2 2+5 Pfaffstetter 1 6 Beham 1 18 Pfintzinger 1 3 Bernhaimer 1 18 Piburger 1 5 Dorffner 1 4 Pockh 1 4 Dorner 1 15 Preuhofer 1 0 Dremel 1 0** Preuss 1 23 Ecker 2 6+8 Raid 1 0 Eysenreich 2 4+9 Rauch 1 0 Fuchsl 1 4 Reichentaler 1 18 Gailsam 1 2 Rieder 1 9 Goldner 1 18 Rurnschopf 1 0 Gros 1 0 Rutenstock 2 11 + 7 Grueber 1 0 Schamberger 1 4 Gruebmülner 1 5 Schmid 1 23 Hainrich 2 11 + 12 Schuman 1 3 Hakowitz 1 6 Schuss 1 0 Haymer 1 4 Schwertfeger 1 5 Heuteur 1 7 Sembler 1 11 Holtzer 1 3 Stokhinger 1 5 Hueter 1 4 Tailnkäs 2 10 + 0 Kaiser 1 4 Vechtnitzer 1 1 Khien 1 4 Vischer 2 16 + 16 Kirchmair 1 11 Vorster 2 24 + 3 Klee 2 3 + 27 Voyt 1 8 Knoll 1 6 Welser 1 8 Kögl 1 5 [/Frawenmarckher] Körbler 1 31 Wirt [/Purkircher] 1 18 Kreuzer 1 8 Zeller 2 1+1 Lachenperger 1 17 Zirkendorffer 1 10 Lang 1 19 Lausser 2 2+0 *Figyelembe véve az 1497/98 előtti és az 1560/61 Leopold 1 19 utáni tisztségeket is. Liechtenperger 1 4 **Nulla szerepel azoknál a családoknál, Loy 1 3 amelyeknek olyan tagját is az elithez soroltuk aki Luttenberger 1 8 csak kamarási (és külső tanácsosi) címet viselt. Maier 2 2+7 III/4. sz. táblázat Családi kontinuitás a politikai eliten belül360 CSALÁDNÉV

Személyek száma a belső tanácsban

360

A lüneburgi politikai elit családonkénti koncentrációját Olaf Mörke az 1529-1600 közötti időszakban vizsgálta. Elemzése szerint ebben a városban a pozsonyinál nagyobb koncentrációt találunk: 64 tanácsos jut 34 családra (MÖRKE 1985. 120. p.). Hasonló arányokat tartalmazó halmazt mutatott ki Groebner a századfordulós Nürnberg viszonyait vizsgálva: adatsorai alapján mintegy 40 család képezte a vezető réteget. GROEBNER 1994. 281. p.

111

Tovább szűkíthető a családok köre, hiszen tudjuk, hogy az említett 73 család nem egyidőben adta a város vezetését végző személyeket. Nehéz megoldani a generációk szerinti lebontást, hiszen nem húzhatunk éles határvonalat a korszak közepén. Mégis azt mondhatjuk, hogy a vezető réteghez sorolt személyek nagyobb része a politikai elit vizsgálatánál figyelembe vett időbeli keretek első felében tevékenykedett. Összesen 34 olyan családdal számolhatunk, amelynek volt olyan tagja, akinek a belső tanácsban végzett tevékenysége a második generációként értelmezhető 1529-1560 közötti időszakra esett. Tovább szűkíthető ez a kör is, amennyiben csak azokat a személyeket vesszük figyelembe, akik legalább átlagos, vagy átlagon felüli időt töltöttek a belső tanácsban. Ezek után a kérdéses családok köre 27-re esik vissza. Nagyjából ezt a számot tekinthetjük tehát annak a körnek, amely a „valódi” politikai elitet alkotta a vizsgált időintervallum második felében, azaz abban a bő harminc évben, amelyben a második Végrendeleti Könyvben szereplő testamentumok is születtek. A vizsgálati keret első 30-32 évére esik tehát a családok nagyobb része. Mindez nem meglepő, ha figyelembe vesszük azt a korábban már említett folyamatot, amely szerint a 16. század első két évtizedében, illetve kisebb mértékben a század negyvenes éveiben is csökkent a politikai eliten belüli személyi fluktuáció. A továbbiakban azokat a családokat érdemes megvizsgálnunk, amelyeknek két tagja is szerepel vezető pozícióban: összesen 15 ilyen családról beszélhetünk. A személyek közötti rokonsági fokot vizsgálva megállapítható, hogy nyolc esetben külön generációból származik a két személy. Utóbbi nyolc párból háromnál nem sikerült tisztázni a rokonsági fokot, az egyik esetben csak valószínűsíteni tudjuk, hogy apáról és fiáról van szó, négy családnál viszont minden kétésget kizáróan megállapítható, hogy a politikai elitben részt vevő két személy apa és fia. Ezeknél az esetekben jól vizsgálható még ilyen kis metszetnél is a politikai örökségnek361 a szűk családon belüli továbbadása. Érdemes megfigyelnünk, hogy mennyiben tudja megtartani az újonnan belépő családtag az előző generáció által képviselt politikai hatalmat. Ez leginkább a két személy hivatali évein, illetve viselt tisztségein keresztül mérhető. Ebben a tekintetben két eset szolgál példaként a politikai életben képviselt szerep megtartására, illetve ugyancsak kettő a jelentőségvesztésre. Elsőként az Ecker családot emelhetjük ki. A vagyonos kézműves, Georg Ecker [riemer] 1502 és 1530 között viselt hivatalokat. A viszonylag hosszú időszakon belül hiányos pályát futott be. Két, vagy három évig volt kamarás, majd megszakításokkal legalább hat éven át esküdt tanácsos, végül az utolsó tíz évben legalább nyolc alkalommal 361

A fogalmat Rüthing alkalmazza ilyen formában. RÜTHING 1986. 86. p.

112

került be a külső tanácsba. Fia, Peter Ecker 1553-ban tűnik föl esküdt polgárként, majd az 1567-ig tartó időszakban legalább nyolc alkalommal tagja a belső tanácsnak. Ismerünk két testamentumot is a családból, maga Georg 1533-ban végrendelkezett és két biztos kategória alapján került a felső vagyoni rétegbe, fia Fridrich (Peter fivére) 1538-ban foglaltatta írásba utolsó akaratát, amely egy biztos kategória alapján nyert besorolást a vagyoni elitbe.362 Összességében elmondható tehát, hogy a felső vagyoni réteghez tartozó család a politikai elitben is tartósan jelen volt, még ha annak inkább csak a középső rétegében is. A politikai szerep hasonló megőrzésére találunk példát a Vischer családnál. A névből következően itt is feltételezhetünk kézműves-múltat, az 1530-as években a család tagjai által lejegyeztetett testamentumok azonban arról árulkodnak, hogy ekkorra már inkább kereskedelmi tevékenységből szerezték vagyonukat. Az első jelentősebb személy korszakunkban Michel Vischer, aki 1516-ban kerül be a látókörünkbe, előzmények nélkül rögtön esküdt tanácsosként tűnik föl. Az 1523-ig terjedő időszakban legalább hat alkalommal viseli ezt a tisztséget, majd 1524-től négy éven át ő a város bírója. Az 1528 és 1537 közötti közel tíz évben is ez a két tisztség váltakozik életében. Hatszor választják bíróvá, s összesen 16 alkalommal tagja a belső tanácsnak. Végrendelete 1537-es, a benne szereplő ingatlanok alapján került a vagyoni elitbe, emellett jelentős pénzösszegekről is rendelkezik. Első felesége egy évvel korábban jegyeztette le testamentumát, ő is a vagyoni felső rétegbe került besorolásra, egy biztos kategória alapján.363 Fia, Hans Vischer valószínűleg 1544-ben lett először esküdt tanácsos, a negyvenes években még legalább három alkalommal tagja a belső tanácsnak, s 1550-ben már polgármester, majd 1552-től három éven át bíró. Az 1568-ig terjedő időszakban – apjához hasonlóan – a bírói és az esküdt tanácsosi cím váltakozik. Hét alkalommal szerepel bíróként, s összességében legalább 16 évben tagja a belső tanácsnak. Az Eckerekhez hasonlóan tehát ennek a családnak is sikerült megtartania pozícióit a városvezetésen belül, a különbség a két család között, hogy a Vischerek a politikai eliten belül is a legfelső csoporthoz tartoztak. Említettük, hogy ismerünk példát a hatalmi szerep csökkenésére is. Két családot említhetünk: a Tailnkäst és a Vorstert. Wolfgang Tailnkäs a századforduló körül klasszikus pályát futott be. Összesen 10 alkalommal volt tagja a belső tanácsnak, s ezen belül 1503-06 között a bírói tisztséget is ő látta el. Fia, Michel Tailnkäs közel sem emelkedik ilyen magas 362

AMB 4 n 2 Prot. Test. II. fol 52a-53a és fol 109a-109b. Michel Vischeré: AMB 4 n 2 Prot. Test. II. fol 97a-98a. Barbara Vischerin: AMB 4 n 2 Prot. Test. II. fol 80b-82a.

363

113

pozíciókba, sőt még a belső tanácsba sem kerül be. 1527 és 1536 között legalább két alkalommal választott polgár, s 1532-1534 között kamarás. A család kiemelkedő vagyonosságához nem fér kétség, Michel végrendelete (1536 vagy 1537) egy kategóriában, felesége, Margaretha asszony testamentuma (1537) három kategóriában is ezt támasztja alá.364 A Vorsterek egyik legjelentősebb tagjáról, Wolfgangról már többször esett szó. Már 1495-ben feltűnik választott polgárként, majd két évvel később polgármester. Ezután még háromszor viseli ezt a címet, s nem kevesebb, mint tíz alkalommal választják meg bíróvá. Összességében legalább 24 alkalommal tagja a belső tanácsnak. Ehhez képest a család következő

generációját

képviselő

fia,

Mert

Vorster

pályáját

tekintve

komoly

jelentőségcsökkenés következik be. Utóbbi két éven át kamarás, majd hat évig tagja a belső tanácsnak, ebből három éven át városkapitány. Tisztségei alapján tehát még egyértelműen a politikai elit középmezőnyébe sorolható, mégis a Wolfgang által befutott pálya ívétől igen messze áll. Vagyoni tekintetben is kisebb mértékű csökkenés érezhető. Bár mindketten a felső réteghez tartoznak, mégis míg Wolfgang testamentuma két kategória alapján nyert besorolást az elitbe, addig fia a végrendeletében szereplő adatok alapján a vagyoni elit alsó határán mozog. Láthatjuk tehát, hogy voltak olyan családok, amelyek negatív intergenerációs mobilitás eredményeként jelentősen vesztettek a város politikai életében képviselt súlyukból (a nemzedékek közötti vagyoni szempontú változáshoz ld. a XII. 1. 1. alfejezetet). Általában megjegyezhető, hogy a 14. században még megengedték, hogy a tanács tagjai egymással rokonságban legyenek, még az is elfogadott volt, ha egyidőben volt tagja a grémiumnak apa és fia. A 15. században szigorítottak a feltételeken, s kikötötték, hogy nem lehetnek egyszerre esküdtek egymással testvéri-, unokatestvéri-, vagy sógori kapcsolatban állók, apa és fia, após és vő, továbbá olyan személyek sem, akik korábban egymás mellett esküt tettek, illetve kereskedelmi, vagy egyéb vagyoni kapcsolatban állnak.365 Abból a 15 családból, amelyeknek két tagja is bekerült a politikai elitbe, hétnél valószínűsíthető, hogy a városvezetésben megjelenő két személy között nem volt generációs különbség. Sajnos a rokoni kapcsolat pontosítására csak egy párnál volt lehetőség. A bizonytalan esetekben leginkább unokatestvéri kapcsolatot feltételezhetünk.

364 365

AMB 4 n 2 Prot. Test. II. fol 94b-95b; illetve fol 90a-91b. KIRÁLY 1894. 70-71. p.

114

Ahol biztosan meg tudtuk állapítani a rokonsági fokot, az a Rutenstock család. Az idősebb testvér, Pangraz 1501-ben kamarásként kezdi a pályáját, majd az 1504-től 1520-ig terjedő időszakban legalább 11 alkalommal tagja a belső tanácsnak, ebből két éven át polgármester. 1520 után még tudjuk, hogy három éven át választott polgár. Öccse, Wolfgang pályája a „hiányos” típusba sorolható. Bár nem éri el a legmagasabb pozíciókat, azért hét éven át részt vesz a belső tanács munkájában, tehát úgymond nem sokkal maradt el fivérétől. A két testvér hivatalviselésének természetesen azok az évek képezik az érdekességét, amikor egyszerre töltöttek be fontos tisztségeket. Két ilyen évet regisztrálhatunk, 1516-18 között Wolfgang – pályája elején – kamarásként tevékenykedett, s eközben Pangraz bátyja a belső tanács tagja volt. Ily módon tehát ügyeltek arra, hogy elkerüljék az összeférhetetlenség vádját, mégis inkább csak a látszat fenntartását láthatjuk ebben, hiszen a helyzetből adódóan előfordult, hogy – amint az a Gabbuch-ban is fennmaradt – a fiatalabb fivér kamarásként olyan tanácsnak tett jelentést a város költségvetéséről, amelyben ott ült a bátyja. A következő évben Pangraz már polgármester lett, s egy évre rá újra esküdt, végül élete utolsó éveiben a külső tanácsba vonult vissza. 1527-ből ismerjük végrendeletét, valószínűleg nem sokkal ezután meg is halt. Mindenesetre a húszas években is ügyeltek arra, hogy ne merülhessen fel az összeférhetetlenség vádja, Wolfgang az évtized második felétől már biztosan a külső tanács tagja volt, esküdtként azonban csak 1532-től tevékenykedett – 1540-ig legalább hét alkalommal. A vagyoni helyzetet tekintve a család szintén a felső réteghez tartozott, Pangraz testamentuma is jelentős vagyonról tesz tanúbizonyságot, Wolfgang 1541-es utolsó rendelése alapján pedig a vagyoni elitbe soroltatott be.366 Összességében tehát elmondható, hogy a viszonylag alacsony családonkénti koncentráció más megközelítés szerint úgy is értelmezhető, hogy a politikai örökséget csak nagyon kevés családon belül sikerült továbbadni, s még azokban az esetekben is előfordult, hogy nem tudták megtartani a családnak a korábbi generációban képviselt politikai súlyát a vezető rétegen belül. Családi kontinuitás, vagy monopolizáció helyett tehát sokkal inkább beszélhetünk családi fluktuációról. Az a tény, hogy csak nagyon kevés olyan családot ismerünk, amely időben vertikálisan is meg tudta őrizni korábban vitt szerepét, jól illeszkedik ahhoz a – később tárgyalandó – demográfiai tendenciához, mely szerint az általában alacsony gyermekszám eredményeként a jelentősebb polgárcsaládok két-három generáció után kihaltak.367 366 367

MOL MF C 9, illetve AMB 4 n 2 Prot. Test. II. fol 131a-132a. Gyermekszámhoz ld. XII. 2. 1. alfejezetet.

115

III. 3. 3. Csoportkontinuitás A családok vertikális folytonosságához képest sokkal könnyebben feltárható az egyes generációkon belül kialakult, horizontális jellegű csoportkontinuitás. Bár – amint azt korábban már említettük – a pozsonyi jog elvileg nem engedte meg, hogy egymással gazdasági kapcsolatban álló személyek egyszerre tagjai legyenek a belső tanácsnak, nehéz azt feltételezni, hogy a gyakorlatban valóban betartották volna ezt a kikötést. Még nehezebben képzelhető el az elvi szabályozásnak a gyakorlatban történő megvalósulása, ha figyelembe vesszük azt a tényt, hogy a vagyoni- és a politikai elit nagymértékben összefonódott. A belső tanácsot vizsgálva azt mondhatjuk, hogy nagyjából 20-25 éves periódusokat különíthetünk el, amelyeken belül egy-egy kisebb csoport tagjai egymás között „keringtették” a legfontosabb tisztségeket, s ezek a tekintélyes polgárok tulajdonképpen szinte megszakítás nélkül dolgoztak együtt a testületen belül. A periódusok természetesen elnagyoltak, számos olyan tanácsost találunk, akinek a pályája két vagy több perióduson is átívelt.368 Értelemszerűen leginkább azok voltak ilyen integráló személyek, akik messze az átlagon felüli időt töltöttek az esküdtek között. Összességében négy nagyobb periódust különíthetünk el. Az utolsónak már csak a kezdetét ismerjük. Az első periódus nagyjából az 1490-es évektől az 1508/10 körüli évekig tart. A századforduló meghatározó személyiségei (a nevek mögött zárójelben jelezzük a belső tanácsban eltöltött évek számát): Peter Kreuzer (8), Hans Lachenperger (17), Steffan Rieder (9), Wolfgang Tailnkäs (10), Jacob Aigner (13), Jacob Heuteur (7), és végül Wolfgang Vorster (24). Még ebben a periódusban kezdi pályáját Wolfgang Dorner (15) és Caspar Leopold (19) is, azonban az utóbbi két személy tevékenységének nagyobb része, illetve jelentősebb tisztségeik már a tízes-húszas évekre esnek. Ha közelebbről megvizsgáljuk a belső tanácsban vitt szerepüket, az is kiderül, hogy a fenti csoport tagjai az esküdt tanácsosi pozíciók mellett, vagy azokon belül a két legmagasabb tisztséget is kisajátították maguknak a kérdéses időszakban. 1496 és 1510 között mindössze három olyan esetet tudunk, amikor a bíró vagy a polgármester nem ebből a körből került ki. A három kivételes esetből kettő már a következő periódus elejét jelző átmeneti évekre esik (1509-1511), s a tízes évek egyik jelentős személyisége, Friedrich Voyt tűnik fel ezeken a posztokon.

368

A családi kontinuitásnál használt generációkkal történő félreértések elkerülése végett szerencsésebb, ha ennél a témakörnél ragaszkodunk a periódus kifejezés használatához.

116

A két legmagasabb tisztséget betöltő polgárok között elkülöníthetünk olyan „párosokat” is, akik gyakran jelennek meg valamilyen kombinációban a városvezetés élén. Így például az első periódusban megállapítható, hogy a korszak egyik legjelentősebb figurája, Wolfgang Vorster a leggyakrabban Jacob Aignerrel, illetve Hans Lachenpergerrel jelenik meg együtt, s kis túlzással úgy tűnik, hogy éveken át csak az merül fel kérdésként, hogy melyikük kapja a bírói, s melyikük a polgármesteri tisztséget. A második periódus nagyjából a következő két évtizedet foglalja magába. Az 1529/30-as év, mint következő periódushatár többek között Wolfgang Vorster személyéhez is köthető. Pozsony ezen meghatározó polgára ebben a hivatali évben viselt utoljára tisztséget, mivel – amint azt korábban említettük – még 1529-ben elhunyt. Ebben a periódusban már több személyt emelhetünk ki, ami nyilván annak köszönhető, hogy – amint azt korábban már láthattuk – az évek előrehaladtával egyre inkább jellemző az egy személyre eső hosszabb hivatali idő. A második és harmadik évtized jelentős személyiségei közül már említettük Wolfgang Dornert (15), Caspar Leopoldot (19) és Wolfgang Vorstert (24). Ők egyfajta áthidaló szerepet töltöttek be, s abban volt kiemelkedő jelentőségük, hogy biztosították a folytonosságot a kiöregedő- és a fiatalabb nemzedék között. Kiemelhető még ebből a periódusból Pangraz Rutenstock (11), Georg Ecker riemer (6), Michel Meichsner (8), Friedrich Voyt (8), Niclas Ödenpurger (9), Mert Sembler (11), Hans Aichinger kürsner (12) és Sigmund Goldner (18). Dornerékhez hasonlóan itt is több olyan személyt tudunk említeni, akiknek a pályája átnyúlik a következő periódusra. Ilyenek: Peter Hainrich (11), s az egész korszakban kiemelkedő személyiségek, úgy mint Michel Vischer (16), Jacob Körbler (31) és Valt Preuss (23). A két legfelső tisztség betöltésénél itt is megfigyelhetünk gyakrabban előforduló párosokat, így Wolfgang Vorster ebben a periódusban leginkább Caspar Leopolddal szerepel együtt. A húszas években öt alkalommal is olyan felállásról van információnk, amelyben Michel Vischer a bíró, Jacob Körbler pedig a polgármester. Érdekes, hogy Vorster és Körbler, bár egy periódusban tevékenykedtek, s mindketten kiemelkedően hosszú időt töltöttek el a belső tanácsban, mégis mindössze egy évben fordult elő, hogy ők látták el a két legfelső tisztet. Elképzelhető, hogy valamilyen személyes, vagy politikai ellentét lehetett a háttérben, forrásaink sajnos nem szolgáltatnak ehhez információt. A harmincas éveket már egyértelműen a Körbler–Vischer–Preuss hármas nevével fémjelezhető csoport uralja. Még az ő idejükben felemelkedik egy új csoport, amely politikai hatalmának súlypontja majd főként a negyvenes évekre esik, de egyes tagjai még 117

az ötvenes évek elején-közepén is jelentős szereppel bírnak. Korábban már említettük, hogy a negyvenes évek elején – ha kis mértékben is – de tovább nő a politikai hatalom koncentrációja. Azok közül, akik tíz, vagy annál több évet töltöttek a belső tanácsban (összesen 28 személy), 18 politikai tevékenységének erre az időre esett a súlypontja, s ebből a körből nyolc olyan személyt ismerünk, akinek az 1540-es években indult a pályája. Ebből kifolyólag az 1529/30 és az 1550-es évek közepe közötti időszakból több olyan személyt tudunk említeni, akik az átlagosnál jóval hosszabb ideig szerepeltek a politikai elitben. A legjelentősebbek: Michel Klee (27), Sebastian Schmid (23), Blasi Beham (18), Hans Bernhaimer (18), Hans Lang (19), Bartlme Wirt (18), Thomas Reichentaler (15), végül a korszak utolsó éveiben tűnik még fel a korábban már többször említett Vischer család új képviselője, Hans Vischer (16). A hatalom koncentrációjából adódóan a tíz körüli tanácsosi évet maguk mögött tudó személyek is nagyobb számban jelennek meg, mintegy az imént vázolt csoport mögötti második vonalként. Olyan vagyonos és tekintélyes személyek sorolhatók ide, mint Mert Zirkendoffer (10), Cristoff Partinger (10), Sebastian Eysenreich (9), vagy Wolfgang Rutenstock (7), illetve a középréteg képviselői közül Cristoff Kirchmair (11) és Steffan Maurach (9). Ebben a bő két évtizedben is találunk éveken át bíróként és polgármesterként együtt dolgozó „párosokat”. A harmincas évek elején Michel Klee öt éven át volt bíró, mellette Körbler és Preuss váltották egymást a polgármesteri székben, majd Körbler utolsó hivatali évében már ő a bíró (1537/38), s Klee a polgármester. Ezután három éven át Blasi Beham bíró és Hans Bernhaimer polgármester kettőse következik, hogy aztán a negyvenes évek elején Klee még egyszer visszatérjen a legfelső pozíciókba. Három évig Behammal váltják egymást, majd utóbbi 1550-ig Bernhaimerrel és Hans Langgal osztja meg a legmagasabb tisztségeket. Korábban említettük, hogy a bírói és a polgármesteri pozíciókban az esküdti címek személyi koncentrációjához képest nagyobb volt a fluktuáció. A negyvenes években itt is a személyi kontinuitás felerősödését tapasztalhatjuk. Elég csak arra gondolnunk, hogy Blasi Beham az 1538 és 1550 közötti 12 évben 11 alkalommal nyerte el valamelyik vezető tisztséget. Emellett a vele együtt előforduló személyek is a korábbiakhoz képest több évet töltöttek el bíróként, vagy polgármesterként. A csoportkontinuitást vizsgálva megállapítható, hogy korszakunk végén tanúi lehetünk még egy generáció felemelkedésének, az ő pályájukat azonban már nem követhetjük olyan részletességgel, mint a korábban említett személyekét. Az ’50-es évek első felében még szerepel Klee, Schmid, Lang, Wirt és Partinger, az ezekben az években

118

induló jelentősebb szereplők még a korábban már említett Hans Vischer, Caspar Hainrich (12) vagy Mert Aichinger (12). Összességében

hangsúlyoznunk

kell,

hogy

az

egyes

hatalmi

csoportok

„őrségváltásánál” nem kell hatalmi harcok eredményezte erőszakos változásokra gondolnunk. Még ha voltak is az egyes személyek között ellentétek, inkább csak a vezető pozíciókat

a

korábbi

évtizedekben

elfoglaló

kör

kiöregedéséről

volt

szó.

A

generációváltások tehát nem erőszakos úton mentek végbe. Erre utal, hogy a távozó, illetve a „feltörekvő” nemzedékek tagjai néhány évig, amíg nem alakult ki szilárdan az új politikai elit együtt dolgoztak, azaz egyik esetben sem érezhető drasztikus váltás.

Amint azt az előző alfejezetben láthattuk, a kora újkori Pozsonyban a politikai hatalomnak a családonkénti koncentrációja csak kis mértékben érvényesült. A politikai eliten belüli kontinuitás kérdéskörének utolsó nagyobb egységeként azonban megvizsgálhatjuk még, hogy milyen szerepet játszottak a hatalmi csoportokon belüli rokoni kapcsolatok. Forrásaink sajnos nem adnak arra lehetőséget, hogy részletekbe menően feltérképezzük a jelentősebb pozsonyi családok rokoni szálak mentén történő összefonódását. Inkább csak szemléltetésszerűen tudunk néhány nagyobb családszövetséget körülhatárolni, leginkább úgy, hogy egy-egy, a város közösségi életében kiemelkedő szerepet játszó család rokoni kapcsolatain indulunk el. A végrendeleti anyagból tudjuk, hogy a Vorsterek például két olyan családdal is rokonságban voltak, amelyek tagjai szintén vállaltak politikai szerepet. Így Mert Vorster felesége annak a Wolfgang Rutenstocknak volt a lánya, aki megszakításokkal hét éven át volt esküdt, s Wolfgang fivére, Pangraz Rutenstock pedig tizenegyszer került be a belső tanácsba.369 Mert apja, Wolfgang Vorster egyik lányát Budára adta feleségül, egy másikról pedig tudjuk, hogy Hans Kaiser felesége lett, aki négy éven át volt esküdt, két évig kamarásként, illetve legalább 14 évig választott polgárként tevékenykedett. Mert Vorster esetében láttuk, hogy apjához képest sokkal szerényebb vagyont és politikai szereplést tudott felmutatni. A család intergenerációs súlyvesztéséhez illeszkedik, hogy Wolfgang lánya is már csak olyan személyhez ment hozzá, akit inkább csak a politikai elit alsó rétegéhez sorolhatunk. Az 1520-30-as évek legjelentősebb családszövetsége a Körbler-Vischer-Tailnkäs vonal köré csoportosult. A korszak egyik legtekintélyesebb figurája, Jacob Körbler felesége abból a Vischer családból származott, amelynek két tagja is a politikai elit felső 369

A Rutenstock fivérek pályájához ld. III. 3. 2. alfejezetet, ill. Melléklet 1/1-4. sz. archontológiai tábláit.

119

csoportjához tartozott. A feleség apja Michel és fivére Hans Vischer egyaránt 16-16 éven át vett részt a belső tanács munkájában.370 Barbara Körblerin 1537-es végrendeletéből tudjuk, hogy neki – és valószínűleg férjének is – közös gazdasági érdekeltségei voltak Valt Preusszal és Hans Bernhaimerrel. Körbler pedig Katherina nevű lányát Wolfgang Dorffnerhez adta feleségül, aki 1535-37 között kamarásként dolgozott a városigazgatásban, majd a negyvenes években legalább négyszer volt esküdt, illetve később még választott polgár. A Vischereknek más jelentős családdal is volt kapcsolatuk, így Michel Vischer felesége, Tailnkäs-lány volt. A Tailnkäs család több irányban is összekötő szerepet töltött be a felső rétegen belül. Anna Tailnkäs ahhoz a Cristoff Partingerhez ment férjhez, aki a negyvenes-ötvenes években legalább tíz alkalommal volt tagja a belső tanácsnak. A „Tailnkäs-vonalon”

tovább

haladva

eljutunk

a

korszak

egyik

leggazdagabb

kereskedőjéhez, Wolfgang Schumanhoz is, mivel tudjuk, hogy Schuman, Barbara nevű felesége a Tailnkäs családból származott. Schuman halála után az asszony megint vagyonos férjet talált magának, a jogi doctor Wolfgang Furtnerrel házasodott össze, aki pedig a korszak másik jelentős figurájával, Blasi Behammal állt sógorságban, aki – amint azt korábban láthattuk – gyakran dolgozott együtt a felső vezetésben Bernhaimerrel és Preusszal. A felső rétegen belüli rokoni kapcsolatoknak még az ilyen kiragadott példákon keresztül történő bemutatása is jól érzékelteti az összefonódások bonyolultságát.371 Mindenesetre egyértelműen megállapítható, hogy a családokon belüli két, esetleg több generáción átívelő politikai örökség továbbadásánál sokkal jobban „kitapintható” a családi és gazdasági érdekszövetségek alapján létrejött csoportok horizontális jellegű monopolizációs törekvése a politikai eliten belül.

370

A Körbler családi kapcsolataihoz ld. még a XII. 1. 1. alfejezetet. Dick E. H. de Boer, Leiden vezető rétegét vizsgálva, elsősorban a családi kontinuitás jelentőségét emeli ki, azonban hangsúlyozza, hogy ez a típusú kontinuitás sokkal inkább a vagyon és a gazdasági aktivitás által meghatározott családszövetségek monopolizációjaként értelmezhető (BOER 1985. 91. p.). Bácskai inkább a családi kontinuitás „tisztább” formáját tartja jelentősebbnek, hangsúlyozva, hogy egy-egy család hatalomnövekedése több évtizeden át követhető. BÁCSKAI 1971. 14. p.

371

120

III. 4. „Divites et potentes” – A vagyoni- és a politikai elit kapcsolata

A késő középkori és kora újkori városi közösségeken belül a társadalmi státusz alapját nem kizárólag a vagyoni helyzet adta meg. Olyan tényezők is szerepet játszottak, mint a származás, azaz egy-egy család előkelősége, nemességgel fennálló rokoni kapcsolatai, az illető személy kora, életmódja, vagy képzettsége.372 Mégis azt mondhatjuk, hogy – a korabeli közösségek legáltalánosabb öndefiníciós kísérleteiben a vagyon nagysága kapott kiemelt helyet. A „divites et pauperes” megkülönböztetés egyben azt is jelentette, hogy a tehetősek nem csak gazdasági értelemben emelkednek ki a közösségből, hanem szélesebb társadalmi értelemben

is domináns szerepet képviselnek, politikailag pedig a

legbefolyásosabb csoportot alkotják. A divites tehát a polgárok szemléletében tulajdonképpen nagymértékben azonosult a potentes fogalmával.373 A politikai elit és a vagyoni felső réteg azonosítása – sokszor erősen leegyszerűsített formában, már-már toposzszerűen – a szakirodalmon belül is erőteljesen jelen van. Gyakorinak nevezhető az az „eljárás” is, amikor részletesebb elemzés nélkül a politikai vezető réteget és a legvagyonosabb polgárok körét summásan mintegy megfeleltetik egymásnak. A két csoportról alkotott felületes képet nyilvánvalóan lehet (és kell) finomítani. Elemzésünk szempontjából felmerül tehát a kérdés, hogy a vagyoni helyzet a valóságban mennyiben befolyásolta az adott polgárnak a közösségen belül elfoglalt helyét, illetve a politikai vezető rétegen belüli érvényesülési lehetőségeit. Az elitréteg vizsgálata nem végezhető el anélkül, hogy ne próbálnánk meg a két jelentősebb elméleti kategória alapján kialakított csoportok összefonódását elemezni. A vagyoni háttér és a politikai szereplés a valóságban természetesen nem vált el egymástól olyan élesen, mint ahogy azt az egyes elitcsoportok elhatárolása feltételezné. Jelen 372

A képzettség szerepére láthattunk példát korábban Barbara Schumanin újraházasodásánál, mikor is a vagyonos özvegy a jogi doctor Wolfgang Furtnerhez ment hozzá. Azt sajnos nem tudjuk, hogy valóban a doctor képzettsége és az abból eredő megbecsülés számított-e abban, hogy be tudott házasodni a felső rétegbe, vagy addigra már jelentős vagyont tudott összegyűjteni, s valójában ez szolgált alapul az előnyös frigy megkötéséhez. 373 Jogi téren ez a megkülönböztetés természetesen nem csapódott le – legalábbis a polgárjoggal rendelkező városlakók körén belül. Sőt azt mondhatjuk, hogy a városi közösségek igyekeztek tekintettel lenni a szociális különbségekre, a terhek elosztásánál ugyanis figyelembe vették azt, hogy a gazdaságilag erősebbek nagyobb mértékben tudnak hozzájárulni a közösség összterheihez (ISENMANN 1988. 245., 252. p.). Ez tükröződik az 1542/43-as pozsonyi adójegyzék és a korszak végrendeleti anyagának összevetéséből is, hiszen a kiugróan nagy összegű adót fizető polgárok testamentumai kivétel nélkül kiemelkedően nagy vagyonról tesznek tanúbizonyságot. Számos olyan példát ismerünk különböző területek német polgárságának a köréből, amikor írásba foglalták, hogy a tanácsosi tisztségbe történő választhatóságnak anyagi feltételei vannak. Így Prágában, Gentben, Trierben, türingiai városokban stb. ingatlanbirtoklást követeltek meg. Brémában pedig még egy legalább három márka értékű lovat is fenn kellett tartaniuk azoknak, akik ilyen tisztségre aspiráltak. ELLERMEYER 1977. 238-140. p.

121

alfejezetünkben nem egyszerűen a vagyonosság és a politikai hatalom egymásból következő – evidenciaszerű – kapcsolatát kell feltárnunk, hanem sokkal inkább arra kell helyeznünk az elemzés súlypontját, hogy mennyiben tudjuk árnyalni azt az általános képet, amely a vagyonosságra, mint a politikai hatalom előfeltételére gondol. A politikai elitként meghatározott személyek vagyonosságát természetesen végrendeleteik, vagy közeli hozzátartozójuk végrendelete alapján tudjuk vizsgálni. Ennek tekintetében általánosságban kijelenthető, hogy a városi vezető rétegben szereplő családok nagyobb részénél tudunk következtetni a vagyoni helyzetre. A közel kilencven személyből 37 polgárnak fennmaradt az utolsó rendelése (kisebb részben a Protocollum Testamentorum első-, nagyobb részben a második kötetében). Ezen túl 19 olyan esetet ismerünk még, amelyben valamely közeli rokon (házastárs vagy testvér) testamentumából közvetve tudunk következtetni az illető vagyoni helyzetére. Összesen tehát 56 tisztségviselőnél van információnk az adott személy vagy családja anyagi hátterére. Ezen a körön belül túlnyomó többségben (44 fő) olyanokat találunk, akik testamentumuk vagy közeli

rokonuk

testamentuma

alapján

nem

csak

politikai

értelemben,

hanem

vagyonosságban is a legfelső réteghez tartoztak. Ezzel tulajdonképpen azt az általános sémát támasztjuk csak alá, amelyet a fentiekben is említettünk. Ennek az evidenciának a további árnyalásához mindenképpen meg kell vizsgálnunk, hogy az egyes vagyoni rétegek képviselői hogyan oszlanak el azon csoportok között, amelyeket aszerint különítettünk el, hogy tagjaik hány évet töltöttek a belső tanácsban.374 Összességében elmondható, hogy azoknak az aránya, akikről biztosan tudjuk, hogy a vagyoni elitből származnak, 40 és 60 % közötti értékek között váltakozik mindegyik csoportban. A középréteg képviselői már nem mutatnak ilyen egyenletes eloszlást. Bár nagyon kicsi az elemezhető metszet, mégis megállapítható, hogy a politikai elit legalsó és legfelső csoportjában nem találunk olyan személyt akinek a családja közepes vagyonnal bírt volna (a vagyonosság és a politikai szereplés összefüggéseihez ld. III/3. sz. táblázat információit, illetve a Melléklet 1/4. sz. archontológiai tábláját.). A két adatsor vázlatos áttekintése után tehát rögtön kiemelhetjük, hogy a politikai elit legalsó csoportjában azok között, akiknél legalább hozzávetőleges információval bírunk az illető anyagi hátteréről, kizárólag olyan polgárt találunk, aki a felső vagyoni réteghez tartozott. Közelebbről megvizsgálva pontosíthatjuk az arányokat, ugyanis a 374

A továbbiakban a nehézkesebb körülírások elkerülése végett az egyes vagyoni rétegeknél nem teszünk majd különbséget azok között, akiket saját testamentumuk, illetve azok között, akiket „csak” közeli hozzátartozójuk végrendelete alapján soroltunk a vagyoni elitbe vagy a középrétegbe.

122

kiemelkedő vagyonnal rendelkezők aránya azok között a legmagasabb, akik csak kamarási és esetleg még külső tanácsosi tisztséget viseltek (kilenc ilyen személyből hat nyert besorolást a vagyoni elitbe). A vagyoni rétegeknek a foglalkozási csoportok szerinti tárgyalásánál majd látni fogjuk, hogy a kereskedőknek a vagyoni eliten belüli részesedése (41,5 %) messze meghaladja az összes testálóhoz viszonyított arányukat (19,4 %), s a vagyoni felső rétegen belül ezen foglalkozási ág képviselői alkotják a legnagyobb csoportot.375 Elsődleges kereseti tevékenységükből egyértelműen következik, hogy a kereskedők nagyfokú gyakorlati tapasztalatra tettek szert a pénzügyek terén, s mindennek nyilván jelentős szerepe volt abban, hogy gyakran alkalmazott a város ilyen szakembereket kamarásként. Mindazonáltal a vagyoni középréteg képviselőinek a politikai elit tárgyalt csoportján belüli hiányát nem tudjuk logikusan megmagyarázni, esetleg gondolhatunk a források nyújtotta információs bázis szűkösségére is. A belső tanácsnokok „alsó-középmezőnyében” (3-5 hivatali év) a biztosan a vagyoni elithez tartozók szintén 40 % körüli részesedéssel szerepelnek, s itt a legnagyobb a középrétegből származók száma is (5). A vagyoni felső réteg képviselőinek aránya a hivatali évek növekedésével egyenletesen növekszik. Azok között, akik hat és tizenöt év közötti időt töltöttek a belső tanácsban 54,8 % a biztosan a vagyoni elithez sorolhatók aránya, s a 15 év feletti hivatali időt felmutatók csoportján belül már 64,3 %-os részesedéssel bír a felső vagyoni réteg. Ez megfelel annak az általános elképzelésnek, hogy a kiemelkedő vagyon egyben nagyobb politikai hatalom megszerzésére adott lehetőséget. Fontos azonban kiemelnünk, hogy a politikai vezető rétegen belül kilenc olyan személyt is ismerünk, akiknél a testamentumuk, vagy rokonuk testamentuma két vagy három kategóriában mutatta azt, hogy az illető biztosan a vagyoni elitbe sorolható. Ebből három személy a politikai elit legfelső szintjét képviseli (W. Vorster, J. Körbler és M. Klee), a fennmaradó hatból viszont kettő csak átlag körüli időt töltött a belső tanácsban, négynek a hivatali ideje pedig még az átlagos értéket sem éri el. Ezeken kívül természetesen

még

számos

olyan

személyt

említhetnénk,

akinek

végrendelete

kiemelkedően nagy vagyonról (két-három kategóriában) tesz tanúbizonyságot, a politikai vezető rétegben viszont egyetlen alkalommal sem bukkan fel az illető. A vagyoni elit elhatárolásánál említettük, hogy az 1529-1557 között utolsó rendelést tevő személyek közül százhatot soroltunk a vagyoni elithez, ebben a csoportban 57 férfi van.

375

Ld. X. fejezet X/1. sz. táblázatát.

123

Összességében viszont közülük mindössze húsz olyan férfit ismerünk, aki részt vett a városvezetés munkájában.376 Még árnyaltabbá tehető a kép, ha figyelembe vesszük, hogy a vagyoni középréteghez sorolt és a politikai elitben előforduló személyek (12 polgár) többsége (hét személy) átlagon felüli számú évben viselt esküdt polgári címet. Közülük hárman 10-12 évet dolgoztak a belső tanácsban, Sigmund Goldner pedig 18 alkalommal volt esküdt tanácsos. Az egyes vagyoni csoportoknak a politikai elitben való résztvételét vizsgálva tehát megállapítható, hogy a vagyoni helyzet nem predesztinált kizárólagosan arra, hogy csak az igazán tehetősek kerülhessenek be a legfelső politikai körökbe, illetve hogy a vagyonosak feltétlenül politikai hatalmat is szerezzenek.377 Másképp fogalmazva tehát még a 16. század második harmadában is nyitva állt – még ha csak korlátozott mértékben is – a lehetőség a középréteg tagjai számára, hogy a város vezető csoportjába emelkedjenek. Ugyanakkor az általános tendencia azért még mindig azt mutatja, hogy a vagyoni elitből könnyebb volt a politikai elit legfelső csoportjába bejutni. Ezt támasztja alá az a tény is, hogy az említett hét középrétegbeli személy közül csak kettőnek sikerült a legmagasabb tisztségeket elérni: Caspar Hainrichnak (12) és Sigmund Goldnernek, viszont nekik is csak egy-egy évben adatott meg, hogy viselhették a bírói tisztséget. A vagyoni felső rétegnek a politikai eliten belüli képviseletét tekintve egyetérthetünk Jörg Rogge azon álláspontjával, miszerint a személyi kontinuitás nem csak előnyökkel járt azok számára, akik több éven át folyamatosan részt vettek a belső tanácsban. Ezeknek a személyeknek – amellett, hogy privilegizált helyzetük a társadalmi presztízs szempontjából kiemelte őket a közösség soraiból – jelentős áldozatot is kellett hozniuk. A hivatalviselés terhe ugyanis egyúttal anyagi veszteséggel is járhatott, mivel kevesebb idő jutott arra, hogy saját gazdasági tevékenységükkel foglalkozzanak.378 Azzal a korábban általánosan elfogadott kitétellel viszont már nem tudunk egyetérteni, miszerint csak a legnagyobb vagyonnal rendelkezőknek adatott meg a lehetőség, hogy a városvezetés fizetés nélküli tisztségeit elvállalják. Amint azt a fenti példák is jól mutatják, számos olyan 376

Mindennek tekintetében tehát nem alkalmazható analógiaként a korabeli Pozsonyra Jos Gabriëlsnek az az általánosító sémája, miszerint a városi felső réteg a 16. század elejétől megváltoztatta a gazdagságának alapját képező tevékenységi kört, s a vezető pozíciók kisajátítása által egy idő után teljes mértékben szakított a kézműipari és a kereskedelmi termelő tevékenységgel (GABRIËLS 1985. 37. p.). De Boer ugyanebben a kötetben publikált tanulmányában a pozsonyihoz hasonló helyzetre mutatott rá a 15. század végi Leiden viszonyait vizsgálva. Eszerint ott sem érvényesült kizárólagos formában a plutokrácia elve. BOER 1985. 101. p. 377 Hasonló álláspontra jutott Pierre Monnet is a késő középkori Frankfurt a. M. társadalmi viszonyait vizsgálva (MONNET 2000. 55. p.). Bátori pedig – nagymértékben Stolzéra támaszkodva – élesen elhatárolja egymástól a vezető rétegnek a politikai- és a gazdasági szerepléséből adódó jellemzőit. BÁTORI 1975. 5. p. 378 ROGGE 1994. 264. p.

124

személyről tudunk, aki még az elit többi tagjához képest is kiemelkedő vagyonnal rendelkezett, mégsem találkozunk vele egyik évben sem esküdt tanácsosként, de még választott polgárként sem. A vagyon puszta nagysága mellett sokkal inkább arra kell gondolnunk, hogy a gazdagok közül is legfőképpen azok a polgárok vették ki részüket a politikai hatalomból, akiknek már nem kellett feltétlenül folyamatosan felügyelniük saját gazdasági tevékenységüket (pl. az általuk végzett kereskedelmi tevékenységet már családjuk más tagjainak, vagy a családon kívüli faktoroknak a bevonásával végezték, illetve az ingatlanok, főként szőlők kezelését nem is lehetett folyamatos személyes jelenléttel ellenőrizni, azokat általában hozzáértő személyekre, pl. vincellérekre bízták).379 További lehetőségként természetesen a vagyonosak azon csoportja jöhet még szóba, amelynek tagjai gazdasági pozícióik javulását remélték a közszerepléstől. A vagyoni középrétegnek a politikai szereplése kapcsán a belső tanácsban való részvételét már megvizsgáltuk. Ki kell még térnünk a középréteg és a külső tanács viszonyára. Korábban láthattuk (ld. III. 3. fejezet), hogy a német városokban működő külső tanácsok funkcióját vizsgálva Isenmann és Rogge azt hangsúlyozzák, hogy ezeknek a szerveknek abban volt nagy szerepük, hogy felemelkedési lehetőséget biztosítottak a középréteg tagjai számára.380 A pozsonyi viszonyok tekintetében az utóbbi funkciót kevésbé érezhetjük hangsúlyosnak, s a város külső tanácsának helyzetében sokkal inkább a Groebner által képviselt álláspontot érezzük a valósághoz közelebbi elképzelésnek. Groebner – a nürnbergi külső tanács példáján keresztül – elsősorban a reprezentatív jelleget hangsúlyozza, s a tanács feladata szerinte csak abban merült ki, hogy a belső tanácsnokok formális választásának eredményét, illetve a belső tanács fontosabb döntéseit megerősítette.381 Magyarországi analógiaként a közeli Sopron példáját hozhatjuk fel. Tirnitz szerint éppen abban áll a korszak jelentősége, hogy a 16. század első felében a soproni vagyoni elit teljesen kisajátítja magának a politikai hatalmat. Mindez jól érzékelhető módon csapódik le a külső- és a belső tanács viszonyában. Sopronban a belső tanácsban részt vevő vagyonos polgárok 1531-re elérték, hogy a külső tanács tagjait ne válasszák, hanem a belső tanács jelölje ki azokat. Ebből következően az elkövetkező években a külső tanácsban részt vevők már olyan személyek voltak, akiket gazdasági és 379

A fenti gondolatsort megfordítva a 15. századi Nürnbergben arra is volt példa, hogy a leggazdagabbak – éppen azért mert számukra a hivatalviseléssel járó időbeli kiesés komoly anyagi veszteséget jelentett – nem személyesen, hanem képviselők útján vettek részt a tanács munkájában (STROMER 1973. 13. p.). Mivel a pozsonyi források nem tartalmaznak ilyen eljárásra vonatkozó egyértelmű információt, ezért inkább a fenti elképzelést tartjuk valószínűbbnek. 380 ISENMANN 1988. 134-136. p. és ROGGE 1996. 235. p. 381 GROEBNER 1994. 279-280. p.

125

rokoni kapcsolat fűzött a legfelső politikai csoporthoz. Ezzel párhuzamosan egyre inkább csökkentették a külső tanács hatáskörét, így a korábban a belső tanácsban ülő szenátorokat ellenőrző testület egyre inkább jelentőségét vesztette, s megmaradt súlyát sem tudta eredeti funkciójára kihasználni, hiszen a tagok összeállítása által teljesen a belső tanácsnak volt kiszolgáltatva. Korábban már láthattuk, hogy a pozsonyi vezető rétegen belül jelentős szerepet betöltő személyek sok esetben több éven át – egyrészt pályájuk elején, másrészt életük utolsó éveiben – tagjai voltak a külső tanácsnak. Azt mondhatjuk, hogy ezek a személyek adták a kérdéses grémium – a forrásokból általunk ismert – tagságának jelentős részét. Másrészt a külső tanács további tagjait vizsgálva kiderül, hogy számos olyan polgárról tudunk, aki személy szerint, vagy akinek közeli családtagja a vagyoni elitbe soroltatott, továbbá nem került be egyszer sem a belső tanácsba, viszont folyamatosan tagja volt a külső tanácsnak. Ilyenként említhetjük a vagyonos gyógyszerészt, Egidi Märllt (/Gilg Apoteker), aki még 1536-os végrendeletében is kiemelte, hogy választott polgár volt („ain genanter Burger undt Apotegkher zu Prespurg”)382 és információink szerint legalább 19 éven át benne volt a külső tanácsban. Végrendelete alapján ugyancsak a vagyoni elithez tartozott az a Mathes Zapffl is, aki több éven át volt választott polgár. A felső vagyoni réteg családjaiból származó választott polgárokként említhetjük még Mert Tailnkäst (a család több tagját is a vagyoni elithez soroltuk), Mert Dremelt (a Tailnkäs családhoz hasonló vagyoni háttér), vagy Wolfgang Selast. Már maga az a tény is figyelemre méltó információ, hogy a hatvan fős külső tanács teljes tagságából a források által csak viszonylag kevés választott polgár nevét ismerjük ezek a személyek viszont gyakran előfordulnak. Ebből következően tehát azt kell megállapítanunk, hogy azoknál az eseteknél, amikor a külső tanács a belső tanáccsal együtt döntési funkciót, vagy éppen a belső tanácsot ellenőrző funkcióját gyakorolta, akkor a fent említett vagyonos személyek nagyobb tekintéllyel bírtak a választott polgárok csoportján belül. A vagyoni elit ezen tagjai gazdasági, illetve sok esetben rokoni kapcsolatban álltak azokkal a vagyonos személyekkel, akik a belső tanácsban több éven át jelentős szerepet vittek. Utóbbiak tehát valószínűleg saját embereiket ültették a külső tanácsba, s azok talán éppen azért nem szándékoztak bekerülni a legfelső körbe, mert az gazdasági tevékenységük rovására ment volna.383 A felsoroltak mellett olyan személyeket is kiemelhetünk még, akik bár saját, vagy 382

AMB Prot. Test. fol 85a. Hans Hubert Hofmann a nürnbergi politikai viszonyokat vizsgálva jutott arra a következtetésre, hogy a külső tanácsban gyakran ültek olyan személyek, akiknek a vagyona messze nagyobb volt számos a belső tanácsban ülő előkelő polgárénál. HOFMANN 1965. 139. p.

383

126

közeli rokonuk testamentuma alapján a középréteghez tartoztak, mégis tudjuk, hogy kapcsolatban álltak a politikai elit fontosabb szereplőivel. Ilyen példaként említhetjük Wolfgang Kornmetzt, vagy Peter Vaschangot, akik szintén több évig tevékenykedtek a külső tanácsban.

Az egyes elitcsoportok tárgyalása után összegzésként elmondható, hogy nem csak a városi társadalom egészére érvényes az az általános érvényű kijelentés, miszerint a közösség – legalábbis annak polgárjoggal rendelkező nagyobb része – csak jogi értelemben tekinthető egységesnek, s vagyoni, társadalmi, politikai stb. értelemben nem tekinthetjük a város lakosságát homogén közegnek. Fontos látnunk, hogy a heterogenitásra vonatkozó megállapítás jogossága a sokszor egységesként kezelt, szűk vezető rétegen belül is jól kimutatható. A sematikus hármas felosztás alapján felső rétegként meghatározott társadalmi csoport is még számos törésvonal mentén továbbstrukturálható. A politikai elit nagyobb részt, de nem kizárólagosan a vagyoni elitből került ki, viszont a vagyoni elithez tartozók közül közel sem vett részt mindenki a felső vezetésben. Az eddigiek tekintetében az is kijelenthető, hogy a továbbiakban a testamentumokból nyerhető információs bázist érdemesebb a vagyoni háttér alapján strukturált csoportokon keresztül vizsgálni.

A további elemzések során hiba lenne pusztán csak a vagyoni felső réteghez sorolt személyek testamentumait elemezni, sokkal inkább arra kell törekednünk, hogy a két réteg képviselőinek végrendeletéből nyert információk alapján általános következtetéseket vonhassunk le a két vagyoni csoport közötti eltérések, illetve hasonlóságok tekintetében. Természetesen nem minden kérdéskörnél adatik meg a lehetőség, hogy a polgárság társadalmi szerkezetére, reprezentációs igényeire, vagy anyagi kultúrájára vonatkozóan általános érvényű megállapításokat tegyünk, mivel – amint azt a későbbiekben látni fogjuk – sajnos nem minden elemzendő területnél szolgáltatnak a polgárok írásba foglalt utolsó rendelései megfelelően széles körű információs bázist. Az első nagyobb, demográfiai témakörnél

(a

polgárság

tárgyalt

két

rétegére

jellemző

társadalmi

struktúra,

családszerkezet) szerencsére viszonylag gazdag adathalmaz áll rendelkezésünkre egy szélesebb körű elemzés elvégzéséhez.

127

IV. Végrendeletek a szakirodalomban A végrendeletek iránti történettudományi érdeklődés először a jogtörténet és kisebb részben a helytörténet művelői részéről jelentkezett. A német történetírás berkein belül a 20. század utolsó éveire már jelentős hagyománnyal bírt a végrendeletek kutatása. A jogtörténeti kutatások elsősorban a városi jogról szóló átfogó művek, vagy fejezetek összeállításánál támaszkodtak a testamentumokra, leginkább azzal az igénnyel, hogy a források segítségével a polgárság körében uralkodó örökösödési szokásokat, illetve az azokhoz kötődő, vagy azokból eredő jogi normákat jobban feltérképezhessék.384 Ezek a munkák – bár nem becsülhetjük alá jelentőségüket – nem foglalkoztak átfogó módon magának a forrástípusnak a jogtörténeten kívül eső értékeivel, azaz a történettudomány további területein történő felhasználhatóságukkal.385 A végrendeletek kutatásában jelentős hagyományokra támaszkodó német nyelvű történettudomány képviselői viszonylag korán felismerték a testamentumokban rejlő lehetőségeket a társadalom-, kultúr- és mentalitástörténeti kutatások számára.386 Néhány korábbi kísérlettől eltekintve a végrendeleteket, mint tömeges forrást a gazdaság- és társadalomtörténet képviselői csak a 20. század 70-es éveitől kezdték széles körben használni.387 Átfogó jellegű, a testamentumokkal foglalkozó további kutatás szempontjából is nagy jelentőségű munkaként értékelhetjük Paul Baur 1989-es művét, amelyben a késő középkori konstanzi végrendeletek elemzését adja közre.388 Bár a szerző elsősorban a mindennapi élet és az anyagi kultúra kutatásához használható információhalmaz vizsgálatára helyezi a hangsúlyt, mégis elmondható, hogy ezeken a területeken túllépve egy széles körű elemzést nyújt arra vonatkozólag, hogy a kérdéses forráscsoport mely más

384

MAESTRO 1995. 13. p. Itt említhetjük német nyelvterületről többek között Hans Lentze kutatásait (pl. LENTZE 1947.). A továbbiakban leginkább a német nyelvű szakirodalom néhány fontosabb művét tekintjük át röviden, a teljesség igénye nélkül. A nemzetközi szakirodalom idevonatkozó munkáinak akárcsak vázlatos áttekintése is sajnos szétfeszítené a kutatástörténetet érintő fejezet kereteit. 386 MAISEL 1991. 62. p. 387 Az említett „korábbi” munkák közül két ilyen egyedi esetet emelnénk ki. Mindkettő egy bizonyos szempont alapján közelített a testamentumokban rejlő feldolgozási lehetőségekhez. Richard Matt a 30-as években a bécsi protestáns végrendeleteket elemezte, a protestáns felekezetekhez tartozó népesség társadalomtörténeti vonatkozásainak szempontjából (MATT 1935.). Mintegy harminc évvel később Ahasver von Brandt a lübecki kereskedők testamentumait dolgozta föl, a végrendeletek regesztáinak 1964-es kiadását egy 1973-as tanulmány követte, amely már tematikus csoportosítás szerint vizsgálta a testamentumok egyes rendelkezéseit (BRANDT 1973.). 388 BAUR 1989. Baur szerint a kutatástörténetben beálló fordulat inkább az 50-es évekre tehető, mivel már ebben az időszakban megkezdődött az a folyamat, amelynek során a kifejezetten jogtörténeti megközelítésmódot egyre inkább felváltotta a társadalom- és kultúrtörténeti elemzést előtérbe helyező szemléletmód. Im. 18. p. 385

128

területek kutatásához jelenthet még segítséget (itt főként a társadalomtörténet résztémáira gondolhatunk). Az elkövetkező két évtizedben számos olyan munka született, amely a testamentumoknak nem a minél szélesebb területen történő felhasználását célozta, hanem inkább egy meghatározott elemzési szempont szerint közelített a forráscsoporthoz.389 A hazai kutatásokat megvizsgálva megállapíthatjuk, hogy – hasonlóan a nemzetközi gyakorlathoz – „első lépcsőben” a jogtörténészek és a helytörténészek használták a végrendeleteket. Konkrétan a pozsonyi testamentumokra Ortvay Tivadar nagyszabású, több kötetes „Pozsony város története” című munkájában, számos terület tárgyalásánál hivatkozik. Nem foglalkozik azonban a testamentumokkal elkülönítve, így az utolsó rendelések nagy számú említése megmarad egyedi és esetleges szinten, s a szerző elsősorban az adott témával kapcsolatban tett kijelentéseinek alátámasztására használja őket. Ortvay kortársa, Iványi Béla már külön foglalkozott az általa kutatott város, Eperjes polgárainak testamentumaival, s ennek a vizsgálatnak az eredménye lett egy 1909-es tanulmány, amelyben 47 végrendeletnek a kegyes adományokat tartalmazó rendeleteit közli rövid regeszták formájában. A rövid bevezető sajnos nem adott módot részletesebb elemzésre.390

389

Inkább a „Baur féle koncepciót” követő, átfogó jellegű munkaként értékelhetjük még Lucia Maestro „Spätmittelalterliche Bürgertestamente in den Wiener-Neustädter Ratsbüchern als Quelle zur Alltagsgeschichte” c. disszertációját. Ugyancsak ebbe a sorba illeszkedik a bécsújhelyi végrendeleteknek a Wanzenböck-Petschacher szerzőpáros által végzett, azonban az előzőekhez képest kevésbé igényes elemzése (PETSCHACHER-WANZENBÖCK 1993.). A speciális szempontú megközelítést követő munkák közül témánk szempontjából külön figyelmet érdemelhetnek azok, amelyek a végrendelkezők egy bizonyos csoportjának a testamentumait teszik az elemzés alapjává. Ezek közül kiemelhetjük többek között Gustav Gugitznak a képzőművészetnek és az ehhez kapcsolódó iparágak képviselőinek a végrendelkezés gyakorlatában elfoglalt helyét (GUGITZ 1951.), vagy Thomas Maisel tanulmányát, amely a kora újkori bécsi egyetemi hallgatók testamentumait és hagyatéki leltárait elemzi (MAISEL 1991.). Az egyéb speciális szempont alapján végzett részelemzést tartalmazó munkák közül feltétlenül ki kell még emelnünk Gerhard Jaritz: Die realienkundlichen Aussage der sogenannten „Wiener Testamentsbücher” c. munkáját (JARITZ 1980/a). Bár a tanulmány több fontos adalékkal szolgál a testamentumokból leszűrhető és az anyagi kultúrára vonatkozó információk feldolgozásában, mégis meg kell jegyeznünk, hogy a szerző túl sokszor emel ki egyedi eseteket, s nem tesz közzé – nyilván a publikáció terjedelmi korlátaiból következően – átfogó jellegű mennyiségi elemzéseket, pedig a testamentumok „tömeges forrás-jellege” ezt lehetővé, vagy még inkább szükségessé tenné. A német nyelvű szakirodalmon belül kiemelkedő jelentőséget tulajdoníthatunk az 1969ben alapított osztrák „Institut für mittelalterliche Realienkunde Österreichs” gondozásában megjelenő köteteknek. Az itt megjelenő tanulmányok rendkívül jelentős tudományos értékkel bírnak a korabeli anyagi kultúra kutatói számára. Jaritznak és munkatársainak kutatási eredményei ennek megfelelően majd leginkább az anyagi kultúrának – a jelen disszertáció alapját képező szempontok szerinti – elemzésénél fognak nagy súllyal megjelenni. Az eddig tárgyalt művek mellett érdemes még néhány olyat megemlíteni, amelyek a végrendeletek forrásértékét, illetve azok kiadásának körülményeit érintőlegesen, vagy részletesen tárgyalják. Ezek közül kiemelhető: TILL 1961., illetve HOCHEDLINGER 2001. 390 IVÁNYI 1909. A polgárság végrendelkezési jogával más művében is foglalkozott, így például: IVÁNYI 1936. 34-35. p.

129

A jogtörténészek részéről már korábban is jelentkező érdeklődés391 és a 19. század végén született néhány jelentősebb forrásközlés392 után – hasonlóan a nemzetközi tudományosság fent vázolt sajátosságaihoz –– nagyjából csak a 20. század utolsó harmadában jelentkezett a testamentumoknak, átfogó jellegű szempontokat követő feldolgozási igénye. Időben az első jelentősebb munkaként Entz Géza tanulmányát említhetjük,

amely

művészettörténeti

szempontból

közelíti

meg

a

kérdéses

forráscsoportban rejlő elemzési lehetőségeket.393 Az első, átfogóbb jellegű elemzés Tárkány Szücs Ernő nevéhez fűződik, amelyben a 18. század második és harmadik harmadából származó vásárhelyi testamentumokat vizsgálja.394 Bár a munka inkább a néprajzi irodalom körébe sorolható, mégis például a végrendeletek szerkezetének leírása kapcsán számunkra is fontos információkkal bírhat. Az említett munkán kívül a mezővárosi és a paraszti népesség testamentumainak elemzéséből több, többé-kevésbé jelentős tanulmány született. Így feldolgozásra kerültek a főként a 17-19. századból származó debreceni,395 kecskeméti,396 nyíregyházi,397 gyöngyösi,398 (kiskun)halasi és a káptalanvisi végrendeletek.399 A korábban említett forráscsoportok feldolgozásából született tanulmányok mellett feltétlenül meg kell még említenünk Horváth József egy elméleti jellegű munkáját, amelyben azt taglalja, hogy a végrendeletekkel foglalkozó gyakorlati kutatások milyen segítséget nyújthatnak a múlt embere mindennapi életének feltárásában.400 391

A végrendelkezési joggal foglalkozó munkák közül említhető többek között: HAJNIK 1869., DEMKÓ 1891, KIRÁLY 1894., KIRÁLY 1908., ifj. SZENTPÉTERY 1934. 510-534. p., HOLUB 1927., SOMOGYI 1937., BÓNIS 1972. A későbbi, átfogó jellegű jogtörténeti összefoglalásoknak a végrendeleti joggal foglalkozó részei leginkább ezekre a munkákra alapoznak. 392 Itt leginkább két művet emelhetünk ki: a báró Radvánszky nagy jelentőségű művében szereplő közlést, amely elsősorban az arisztokrácia végrendeleteit foglalja magába (RADVÁNSZKY 1879., III. k. 85-364. p.), illetve Sörös Pongrácnak a 17. századi győri végrendeletek egy részét érintő közlését. SÖRÖS 1899. 393 ENTZ 1953. 394 TÁRKÁNY SZÜCS 1961. 395 RÁCZ 1983. (forrásközlés) 396 SZÉKELYNÉ KŐRÖSI 1984. 397 NÉMETH 1987. (forrásközlés) 398 NÉMETH 1991. (forrásközlés) 399 HORVÁTH 1996. és HORVÁTH 1993. Horváth József a 17. század első harmadából származó győri testamentumok kapcsán a társadalomtörténetnek olyan – később általunk is részletesen tárgyalt – területeit vizsgálta, mint például a végrendelkezők lakóhelye, családi állapota (HORVÁTH 1991., ill. HORVÁTH 1997.). Az általa vizsgált győri végrendeletek viselettörténeti tanúságairól: HORVÁTH 2000. A szerzőnek a paraszti rétegtől származó testamentumok kutatása során született bővebb eredményeit ld. HORVÁTH 1999. Végezetül meg kell még említenünk egy jelentősebb forrásközlő munkát, amelyet Horváth, Dominkovits Péterrel közösen adott ki. Ebben tulajdonképpen az egész 17. századot felölelő vizsgálati keretben Sopron vármegyei végrendeleteket közölnek. Amellett, hogy a terjedelmes bevezetőben olyan általános jellegű kérdéseket is kifejtenek, mint a végrendelkezés szabályozása, a testamentumok szerkezete, Dominkovits igyekszik elhelyezni a végrendelkezőket a korabeli nemesi társadalomban is. HORVÁTH–DOMINKOVITS 2001. 400 HORVÁTH 1995. A testamentumok forrásértékével foglalkozó korábbi művek közül Solymosi László két

130

Kiemelt figyelmet érdemel Szende Katalin újszerű feldolgozási módszere, amely a testamentumokból nyerhető nagy mennyiségű információhalmaz quantitatív eszközökkel történő elemzését célozza. A módszer alkalmazásáról 1999-es Ph.D. disszertációjában kaphattunk szélesebb képet.401 A társadalomtörténet és az anyagi kultúra számos területét érintő nagy jelentőségű kutatásainak eredményeit 2004-es műve foglalja össze.402 Az alkalmazott módszer mellett Szende munkái azért is bírnak témánk szempontjából kiemelkedő jelentőséggel, mivel ő dolgozta fel a késő középkorban született pozsonyi végrendeleteket, amelyeket a pozsonyi Protocollum Testamentorum első kötete tartalmaz. A disszertációjára alapozott 2004-es könyvének további értéke, hogy az elemzés során a testamentumok információi alapján leszűrhető általánosító jellegű következtetéseket összevetette a korabeli soproni és eperjesi végrendeletekből nyert adategyüttesekkel. Mindkét imént említett szerző publikált a Soproni Szemle 1999-ben megjelent 53. évfolyama negyedik számában. A folyóiratnak ebben a tematikus számában közölt tanulmányok kifejezetten a végrendeletek és hagyatéki leltárak témaköréhez tartoznak. Horváth itt megjelent cikkéről már esett szó. Szende a magyarországi városi végrendeleteknek az európai joggyakorlathoz történő „illeszkedését” vizsgálja.403 Kubinyi András tanulmánya a Jagelló-kori főúri és nemesi testamentumokba ad betekintést.404 Két tanulmány az anyagi kultúra kutatásához járul hozzá: Gerhard Jaritz egy vázlatosabb áttekintéssel szolgál a Duna-völgyi régiók végrendeleteinek a korabeli mindennapi életre vonatkoztatható információs lehetőségeiről, míg Askercz Éva egy szűkebb témával, a 17. század eleji soproni konyhai és asztali kultúrának a végrendeletekből feltárható tárgyi anyagával foglalkozik.405 Végezetül meg kell még említenünk a Central European University gondozásában megjelenő Annual of Medieval Studies sorozat 7. kötetét, amelyben Szendének a generációk közötti kapcsolatoknak az öröklési rendben betöltött szerepét elemző tanulmánya mellett Thomas Krzenck írásából képet kaphatunk a késő középkori csehországi testamentumokban fellelhető könyvhagyatékokról, illetve Maria Lupescu

munkáját említhetjük még: SOLYMOSI 1974., ill. SOLYMOSI 1976. SZENDE 1999/a. 402 SZENDE 2004/a. A kötet után megjelent fontosabb munkái: SZENDE 2004/b; SZENDE 2004/c. További műveit ld. még a szerző neve alatt a bibliográfiában. 403 SZENDE 1999/b. 404 KUBINYI 1999/a. Ugyancsak a korabeli társadalmi elit körébe tartozó személy végrendeletével foglalkozik 1997-es tanulmányában. KUBINYI 1997. 405 JARITZ 1999., ill. ASKERCZ 1999. Ugyancsak az anyagi kultúra egy szűkebb szeletével foglalkozik Gerelyes Ibolya 1979-es tanulmánya, amelyben egy török és egy tolnai magyar borbélymester hagyatéki leltárát hasonlítja össze. GERELYES 1979. 401

131

Makó munkájából az erdélyi végrendeletekben található lelki üdvözülést szolgáló rendelésekről.406 Erdélyi végrendeletek közlését tűzte ki célul az a nagyszabású, többkötetesre tervezett munka, amelynek első kötete hadviselő székelyek 1548-1711 közötti testamentumait foglalja magába.407 A pozsonyi Protocollum Testamentorum, jelen disszertáció témáját képező, második kötetéről eddig egy szlovák nyelvű tanulmány készült, amely 1976-ban jelent meg.408

A

tanulmány

nagy

súlyt

fektet

a

kegyes

adományokra

és

azok

kedvezményezettjeire. A testálók vagyoni helyzetének vizsgálatakor másodlagos forrásként használja az 1542/43-as adójegyzéket, s az egyes vagyoni rétegeket röviden jellemzi is. Sajnos az egyes témakörök vizsgálati szempontjai között sokszor csak nehezen fedezhető fel összefüggés, s további kritikaként említhetjük, hogy a vagyoni rétegek felosztásánál az adóösszegek alapján történő csoportosítás kissé önkényesnek tűnik, s nem kapcsolódik a végrendeletekből leszűrhető információkhoz.

406

SZENDE 2001., KRZENCK 2001, LUPESCU-MAKÓ 2001. TÜDŐS S. 2003. 408 VRANOVÁ 1976. 147-173. p (a szerző személyes közlése szerint a tanulmány diplomamunkájának összefoglalása). 407

132

V. A végrendelkezés az európai jogtörténetben „A […] végintézkedés […] mindenképpen az emberi természet magasabbrendűségének, az emberi lélek halhatatlanságának folyománya. Emberi akarat kifejezése olyan időre vonatkoztatva, amikor az egyén cselekvőképessége, sőt mi több, természetes személyisége már megszünt, elenyészett.”409 Bár az idézet második mondata kétségtelenül igaz, a végrendelkezés kérdése mégsem mindig ilyen fennkölt formában jelent meg az európai jogrendszerekben. A kutatástörténet áttekintése után érdemes röviden megvizsgálnunk a végrendeleti jognak, azaz a disszertáció alapját képező forráscsoport jogi hátterének történeti alakulását is. A római jog egy főörökös megnevezését tette lehetővé. Ennek a személynek a kijelölése az egész vagyont érintette, kizárva abból mindenki mást. Ebben a folyamatban a szűk rokonság véleménye volt a mérvadó. A későbbi századokban a család beleszólási joga teljesen háttérbe szorult, s majdhogynem kizárólagossá vált a családfő tekintélyének a súlya.410 Az őskeresztény közösségek ettől eltérő formában alkalmazták a végrendelkezés szokását: elsősorban kegyes adományok formájában.411 A római joggal ellentétben a germán jog nem ismerte a személyes végrendelkezési jogot. Az örökösödés kérdéskörére vonatkozó szokásjog tulajdonképpen a családi jog keretébe tartozott, ennél fogva gyakorlatilag nem ismertek el – egy esetleges örökhagyó által – kiválasztott örökösöket, csak a született örökösöket.412 A germán jog értelmezésében a végrendelkezés csak abban az esetben volt elfogadható, ha a család összes férfi tagjának a beleegyezését bírta. Ez arra a felfogásra vezethető vissza, miszerint a vagyont az egész család kollektíve birtokolta, s az ide tartozó javak nem értelmezhetők az egyes családtagok saját tulajdonaként.413 Egy személy szabad akaratából született végrendeletről tehát nem beszélhetünk. Az örökjog a vérségi kapcsolatok rendszerére alapozódott.414 Az első örökösnek elvben magát az örökhagyót tekinthetjük, a neki jutó, ún. halotti részt vele 409

SOMOGYI 1937. 15. p. HOLUB 1927. 233. p. 411 SOMOGYI 1937. 21. p. 412 BAUR 1989. 11. p. 413 LENTZE 1947. 31. p. 414 Idővel az unokákat is ide számították, azok ún. belépési joga (Eintrittsrecht) kialakulása után. Az örökösök másik csoportját a felmenők, azaz a szülők, illetve ezek hiányában a testvérek alkották (KIRÁLY 1908. 227. p.). Hasonló helyzettel állunk szemben a honfoglaló magyar törzsek esetében is. Itt a nemzetségi szervezet volt a meghatározó, később a nemzetségi vagyon helyébe ugyan a családi vagyon lépett, azonban ennek időnkénti birtokosát csupán annak kezelőjének tekintették, s ebből kifolyólag csak a törvényes örökösödés volt elfogadott, melynek értelmében a családfő halála a hozzá legközelebb álló férfirokon jogát keltette életre. HOLUB 1927. 232. p. 410

133

együtt a sírba temették, később ide számíttattak a vagyonból a temetésre költött költségek is. Az első, „valódi”, másképp túlélő örökösök a közvetlen lemenők, azaz a gyermekek voltak.415 Idővel a legtöbb germán nép körében felmerültek olyan eljárások, amelyekkel a fenti örökösödési rendszert megpróbálták mintegy kikerülni. Például a gyermektelenek általában éltek az örökbefogadás lehetőségével. Ezen eseményt a longobárdok a „thinx gairethinx”, a frankok pedig az „adfatimus” kifejezéssel jelölték.416 Az ily módon szerzett örökjog azonban, mivel csak a vérségi kapcsolatok utánzásán alapszik, nem tekinthető valódi végrendeleti intézkedésnek.417 Látható tehát, hogy a középkori és kora újkori városi végrendeleteink előképeinek a kialakulását más folyamatokban kell keresnünk. A germán nemzetségi rendszer szétesése után – egyházi hatásra – fokozatosan kialakult a szabad végrendelkezés gyakorlata. A halotti rész („Totenteil”) ősi szokása az egyház befolyásának köszönhetően átalakult az elhunyt lelki üdvözülését elősegítő és az egyház javára tett adománnyá.418 A rokonság tagjainak idővel egyre kevesebb beleszólási joga volt ezeknek az adományoknak a megtételébe. Először valójában a papság körében terjedt el a kétoldalú, vissza nem vonható örökségi szerződések helyett az egyoldalú és visszavonható végrendelkezés gyakorlata.419 A lelki üdvözülést szolgáló alapítványoknak egyoldalú utolsó rendelésként történő elismerése, illetve a klerikusok végrendeleteinél követett jogi normákba történő felvétele420 nagy hatással volt a társadalom más rétegeire is, s az említett adományok gyakorlata egyre kedveltebb lett a középkori városok lakói körében.421 Az egyháznak tett kegyes adományok természetesen továbbéltek a későbbi századokban is. Akadtak persze szép számmal kevésbé buzgó, vagy inkább megfontoltabb hívők, akik bár elsődleges feladatuknak lelki üdvük biztosítását tekintették, ugyanakkor szerették volna birtokaik hasznát életük végéig élvezni. Az ellentmondásosnak tűnő helyzet feloldására kiválóan alkalmasnak bizonyult az ún. precariák intézménye. Ezek lényege abban állt, hogy az egyháznak adományként felajánlott birtokot az illető hívő azonnal visszakapta, s annak használati jogát egészen haláláig élvezhette. Mintegy következő lépcsőként értelmezhetjük a kifejezetten halál esetére szóló ajándékozásokat. 415

KIRÁLY 1908. 228. p. SOMOGYI 1937. 22. p. 417 KIRÁLY 1908 227. p. 418 Ez az eljárás nem volt újkeletű, amint azt láthattuk, korábban már az őskeresztény közösségek is gyakorolták. 419 KIRÁLY 1894. 163. p. 420 A papok még felszentelésük előtt szerzett javaikról, vagy egyházi szerepkörükön kívül eső tevékenységből (pl. világi hivatalok viselése) származó vagyonról rendelkezhettek. 421 BAUR 1989. 11-13. p. 416

134

Ezen dologi jogi természetű ügyletek végeredményüket tekintve gazdasági oldalról megegyeztek a végrendeletekkel, egyedül a jogi konstrukció szempontjából különböztek az utóbbiaktól, azaz „dologi jogi ügyletek voltak örökjogi hatállyal.”422 A fennálló viszonyok a keresztes hadjáratok idején mutatnak újabb jelentősebb változást. A zarándoklatra, illetve harcba indulók arra az esetre kívántak felkészülni, ha netán nem térnek majd vissza a hosszú és veszélyes útról. Az ilyenkor tett rendelkezésekben a legokosabbnak az tűnt, ha kikötik a visszavonhatóságot. Tulajdonképpen ezt a jogi aktust már a 12. században megjelenő kánonjogi végrendelet közvetlen elődjének tekinthetjük. Az utóbbi alatt egy ugyancsak halál esetére vonatkozó, alapvetően egyoldalú és mindenképpen visszavonható jogügyletet kell értenünk, amely csak egyes hagyatéki ingatlanok és ingóságok felett történő rendelkezésre korlátozódik, míg az abban nem említett vagyonrészek a törvényes örökösödés rendje szerint szállnak az utódokra.423 Mint látni fogjuk, a magyarországi joggyakorlat is hamar átvette az imént vázolt eljárást, hogy aztán az egyes városi közösségek saját elveivel keveredve egy sajátos polgári örökösödési rend jöjjön létre.

422

Ezen jogi elveknek felelt meg az államalapítás-kori hazai gyakorlat is, mivel Szt. István első törvénykönyvének 5. pontja sem végrendeleti szabadságról „beszél”, hanem csak az élők közötti szabad rendelkezést ismeri el. HOLUB 1927. 234. p. 423 HOLUB 1927. 237-238. p.

135

VI. A végrendelkezési jog alakulása Magyarországon A végrendeletek megjelenésének időszaka Magyarországon nagyjából egybeesik hiteleshelyeink (loca credibilia) kiterjedt írásbeli tevékenységének megkezdésével.424 A 11-12. században még kivételesnek mondható az olyan végintézkedés, amely a nemzetség általános jogainak ellentmond. Az Aranybulla 4. pontja már szabad végrendelkezés lehetőségét írja elő a nemeseknek, amennyiben azok törvényes fiúörökössel nem rendelkeznének. Királyaink a 13. század folyamán széles körben igyekeztek kiterjeszteni ezt a jogot a serviensekre és hospesek közösségeire, illetve később a városi polgárságra. Eleinte a végrendelkezés szabadsága csak az ingóságokat érintette, azonban rövid időn belül elterjedt a királyi kiváltságnak az a formája, amely már az ingatlanokra is érvényes volt. Az ősiség alkotta korlátokat csak abban az esetben léphette túl, ha az örökhagyó minden atyafia beleegyezését adta.425 Ezen folyamat eredményeként az Anjou-kor elejére a szabad végrendelkezés joga általánosan megillette a városi polgárság tagjait,426 illetve az utóbbiak körében sokkal nagyobb jelentőségre tett szert az utolsó rendelés írásba foglalásának szokása, mint bármelyik más társadalmi rétegen belül. Mindez persze csak a vagyon szerzeményi részére vonatkozott, az ági, vagy másképp ősi vagyonhoz tartozó javakat elvben a vérségi kapcsolat szerinti legközelebbi rokonok „automatikusan” örökölték. A 14-15. század fordulóján városainkban már elkerülhetetlenül szükségesnek látszott egy összefoglaló jellegű, a polgári élet – jogi oldalról egyre bonyolultabbá váló – viszonyait érintő, s azokat a megfelelő részletességgel szabályozó törvénykönyv létrehozása. Zsigmond 1405-ben kelt dekrétuma megpróbálta rendezni az említett viszonyokat mind magán, mind közjogi szempontból. Intézkedéseinek nyomán egy sor város a tárnoki bíróság fellebbezési hatósága alá került. Ilyen tárnoki város lett a nyugati határszél egyik legjelentősebb települése, Pozsony is.427 Ami a belső viszonyok és eljárások törvényes rendjének írásba foglalását illeti, tulajdonképpen nem történt más, 424

A székes és a jelentősebb társaskáptalanok a 12. sz. végén kezdték írásba foglalni a perbeli és peren kívüli eljárásokat (KMTL 263-264. p.). Bár a 12. században elhalálozásra tett rendelkezéseket még csak királyi oklevél által megerősített, halálesetre szóló ajándékozásokként értelmezhetjük (donationes post obitum), az első végrendeletek az 1210-es évekből maradtak ránk, melyeket a váradi káptalanban jegyeztek le. HOLUB 1927. 238-239. p. 425 BÓNIS 1972. 93. p. 426 Selmecbánya jogkönyve már nemcsak azt írja elő, hogy az örökös nélkül elhaltnak vagyona felett a város rendelkezik, hanem a polgárjoggal bíró hitvestársnak a nemesekénél szélesebb körű örökjogot is biztosít. HAJNIK 1869. 328. p. 427 Ide sorolhatjuk még Budát, Kassát, Nagyszombatot, Sopront, Bártfát, Eperjest és végül Szakolcát. DEMKÓ 1892. 12. p.

136

mint a városokban már azelőtt is meglévő és hathatósan alkalmazott, az egyes polgári közösségek sajátos igényeinek, illetve hagyományainak egyéni jeleit magán viselő jogi együttesek összefoglalása.428 A tárnoki jog cikkelyeiben kiemelkedő szerep jutott a testamentumokkal

kapcsolatos,

azok

összeállítását

szabályozó

részeknek.

A

tárnokmesterhez történő – a városi bíróságok döntését kifogásoló – fellebbezések között az egyik legnagyobb számban (kb. egyharmad részben) a végrendelkezéseket érintő ügyek fordultak elő.429 Szintén a polgárságra érvényes jogok összességének sokféleségét emeli ki Werbőczy, amint Tripartitumában leírja, hogy a városok „kiváltságaik és szokásaik különfélesége tekintetében is különböznek egymástól,”430 és természetesen más kiváltságos rétegektől is, hiszen ezen városok „polgárai és lakosai díjokra nézve ugyan egyenlőek az ország nemeseivel; de egyéb szabadságok tekintetében nem egyenlőek…”431. Bár Somogyi Ferenc véleménye szerint a magyar jog első kodifikátora a végrendelkezés gyakorlatára nem fektet különösebb hangsúlyt, s igen csekély terjedelmet szán neki fő művében,432 mégis a Tripartitum jó néhány tétele foglalkozik az örökösödés, illetve az örökösök kérdésével általában, s ezen belül konkrétan a városi polgárság magánjogát is több pontban érinti. Ez utóbbiakban megfogalmazottak közül a legtöbb articulus tartalma visszaköszön az alább részletesebben tárgyalt pozsonyi oklevelekből, mintegy a Hármaskönyv által összefoglalt elvi szabályozások gyakorlati megvalósulásaként. Például Werbőczynél olvashatjuk, hogy egy polgárnak ingó, vagy ingatlan vagyonáról történő rendelkezése csak abban az esetben lehet érvényes, ha azt a bíró, vagy két esküdt polgár előtt teszi.433 Az általam feldolgozott végrendeletek tanulmányozásánál azt tapasztalhatjuk, hogy az esetek döntő többségében két esküdtet kér fel a végrendelkező személy, utolsó akaratának hitelesítésére.434 Találunk az említett szokásjogi gyűjteményben olyan tételeket is, amelyek teljesítésének körülményeiről maguk a testamentumok már nem tesznek említést. Így például ha a fent leírt módon hitelesíttetik egy polgárnak az örökségéről tett rendelkezése, akkor az ingatlanoknak az örökösök részéről történő átvételéhez ugyancsak

428

1602-ben Rudolf erősítette meg a városoknak a Zsigmond által adományozott, az országos törvényektől eltérő jogait. DEMKÓ 1892. 12. p. 429 ifj. SZENTPÉTERY 1934. 577-578. p. 430 WERBŐCZY 1990. III. rész, VIII. czím, 2. §, 493. p. 431 WERBŐCZY 1990. III. rész, IX. czím, 493-494. p. 432 SOMOGYI 1937. 23. p. 433 WERBŐCZY 1990. III. rész, XIII. czím, 494. p. Király Jánosnál a pozsonyiak végrendeletére vonatkozóan pedig ez áll: „A magánvégrendeletek érvényességéhez legalább két, de rendesen három, vagy több férfi tanú kell.” KIRÁLY 1894. 164. p. 434 ld. bővebben az V. fejezetben, 29. p.

137

két esküdt polgár jelenlétére volt szükség.435 Ha pedig valaki az ingatlannak ilyen módon megvalósuló birtokba vétele ellen protestálni kíván, azt tizenöt napon belül kell hogy megtegye a bíró és az esküdt polgárok tanácsa előtt.436 Továbbá megemlíti még Werbőczy, hogy „ha valaki a városok polgárai között ingatlan dolgot és örökséget, tartozékaival együtt, vesz: akkor […] annak birtokba vételével tartozandóságai is átvetteknek tekintendők.”437 A vizsgált pozsonyi forrásokban azzal a gyakorlattal találkozunk, hogy az örökös számára általában külön megjelölik, hogy a rá hagyott vagyonrész mellett milyen adósságokat köteles kifizetni. Somogyi – korábban említett kritikája mellett – abban látja a Hármaskönyv jelentőségét, hogy a mohácsi csatát követő vészterhes időszakban is fenntartotta és állandósította a korábbi évszázadokban született jogszabályokat. Annyi mindenképpen bizonyos, hogy az öröklési rend az 1520-as éveket követően sem ment át komoly változáson,438 olyannyira, hogy abban még az 1848 utáni polgári átalakulás sem hozott számottevő fordulatot.439

435

WERBŐCZY 1990. III. rész, XIV. czím, 499. p. Uo., 1. §. 437 i. m. III. rész, XVI. czím, 502. p. 438 SOMOGYI 1937. 142-143. p. 439 SZENDE 1999/a 47. p. Nánásy Benjáminnak a XVIII. századi viszonyokat feltáró munkája is többször hivatkozik „Verbötzi”-re. Pl.: NÁNÁSY 1789. 306. p. 436

138

VII. Az örökösödés szabályozása Pozsonyban A városnak 1382-ben I. Lajos által adományozott privilégiuma értelmében, ha valamely polgára végrendelet nélkül hunyt el, hagyatéka a lemenőkre, másodsorban az oldalági rokonokra, ezek nemléte esetén a sógorokra szállt. Ha utóbbiak sem léteztek, csak akkor örökölt a kincstár. A törvényes örökösödés feltétele a törvényes házasságból való születés. A pozsonyi jog emellett örökösnek tekintette az utószülött gyermeket is. Lehetséges volt a törvényes örökösnek a hagyatékból történő kizárása is, amelyhez például a tékozló életmód szolgáltathatott nyomós indokot.440 Az ingatlant („Erbguet”, vagy „Eribgut”) tekintették a családi vagyon fő alkotórészének. Az örökös az ági vagyonrész felett csak rendelkezési és vagyonképviseleti joggal bírt.441 Az ide tartozó javak arra az ágra szálltak vissza, ahonnan származtak. A házasság alatt összegyűjtött, ún. közszerzeményi vagyon felett felerészben a férj, felerészben pedig a feleség bírt tulajdonjoggal. A túlélő fél azonban a házastárs szerzeményi vagyona felett csak életfogytig tartó haszonélvezeti jogot gyakorolhatott. Emellett a férj még a nő öröklött vagyonával is rendelkezhetett hasonló formában,442 továbbá a pozsonyi jogkönyv értelmében a férjnek az általa feleségének adott hitbéren is volt haszonélvezeti joga („…,so sols der man Inhabn sein lebtag”), de halála után ez a vagyonrész a nő legközelebbi rokonaira száll („auf die nachsten Freundt der Frawen”).443 Mivel a pozsonyi jog nem ismerte az özvegyi és a hitvestársi örökösödést, az imént említett módon próbálta mintegy kárpótolni a túlélő hitvestársat.444 Az ingó vagyont illetően volt csak örökösödési joga az özvegynek. Így abban az esetben, ha férje végrendelet nélkül hunyt el, ingóságai a nőt illették. A férj viszont szabad rendelkezéssel bírt saját ingóságai felett („…so mag ein man geschaffn was er will und ist der frawen nichts darein zu redn varender hab.”), láthatjuk tehát, hogy felesége nem szólhatott bele hitvestársa rendelkezésének alakításába.445 Ezzel szemben Király János megállapítása szerint a nő csak azon javak felett élvezett hasonló jogot, amelyek szorosan ruházatához tartoztak.446 Ennek ellentmondani látszik, hogy számos olyan végrendelettel találkozunk a Liber Testamentorum második kötetében, amelyben a nők nem csak ilyen ingóságokról 440

KIRÁLY 1894. 156-157. p. HAJNIK 1869. 326. p. 442 KIRÁLY 1894 159-160. p. 443 KIRÁLY 1894. 401-402. p. 444 KIRÁLY 1894 161. p. 445 KIRÁLY 1894. 387-388. 446 KIRÁLY 1894. 163. p. 441

139

rendelkeznek. Eszerint tehát a Király által leírt elméleti szabályozásnak nem minden esetben felelt meg a végrendelkezés mindennapi gyakorlata. A polgárok szerzett vagyonuk felett szabadon rendelkezhettek, amennyiben elérték a felnőttkort, illetve szellemi képességeiknek teljes birtokában voltak. A városi kancellária 1427-ben kezdte meg a testamentumoknak külön végrendeleti könyvben történő lejegyzését. A Liber Testamentorum első kötete az 1529-es évig tartalmazza a bíró, vagy esküdtek előtt tett utolsó rendelések szövegét. A második kötet 1529-től 1557-ig terjed.447

447

Mindazonáltal található benne egy 1528-as végendelet is. AMB 4 n 2 Prot. Test. II. 15b-16b.

140

VIII. A végrendeletek szerkezete A kora újkori végrendeletek a középkori oklevelek szerkezetének hármas tagolását vették át. A „testamentom levelek” ezt a felosztást követték még a 18. században is.448 Magukban a végrendeletekben is gyakran előfordul a „testamentsbrieff” kifejezés, ami egyértelműen a fenti formára utal. Az egymástól jól elkülöníthető három fő rész ennek megfelelően a bevezetés, a tárgyalás és végül a befejezés. A bevezető szakaszban a legfontosabb információ a végrendelkező neve és neme. Nem ejtenek szót az utolsó akaratát kinyilvánító személy koráról. Az esetek többségében viszont nem mulasztják el hangsúlyozni, hogy a végrendelkező szabad akaratából cselekszik, s – bár lehet, hogy testét betegség gyötri – szellemi képességeinek teljes mértékben birtokában van („mit […] freiem willen, und wolbedachten muet, wie wol schwachs leibs doch gueter vernunfft,”).449 Ennek nyilván jogi szempontból volt jelentősége. Emellett gyakran megemlítik még a végrendelkezés okát, legtöbbször a halál közelségét, betegséget, vagy idős korukat stb. jelölik meg („weil ich dan meines zeitlichn lebens vil jar erlangt und erraicht und zu der stundt meines todts und sterbens taglich eill”).450 Továbbá még a bevezetés tartalmazza a temetés helyszínének megjelölését s néhány esetben a végrendelkező lakhelyét is. Ritkábbnak mondható az a gyakorlat, amikor ezen részben közlik a testamentumban leírtak végrehajtásáért is felelős esküdtek nevét, illetve a keletkezés időpontját.451 Érdemes megjegyeznünk, hogy a vagyoni elithez tartozó polgárok végrendeletében szinte kivétel nélkül terjedelmes bevezető részt találunk, ami nyilván az illető nagyobb tekintélyét volt hivatva hangsúlyozni. A középréteg képviselőinél sokkal gyakoribb, hogy egy-két mondatban összefoglalják ezt a formulaszerű részt. A harmincas évek végén jelennek meg olyan végrendeletek, amelyeknél egyáltalán nem találunk ilyen jellegű bevezetést, illetve bizonyos esetekben magát a nevet sem közlik kiemelten, hanem arra csak magában a testamentumban találhatunk rá. Az ilyen bevezető nélküli végrendeletek az 448

TÁRKÁNY SZÜCS 1961. 150. p. A Habsburg-ház tagjainak XVII. században kelt végrendeletei szintén ugyanezt a szerkezeti felépítést követték. BUES 2001. (Kézirat). 449 AMB 4 n 2 Prot. Test. II. fol 7a. Hirtelen bekövetkezett betegség miatt tett végrendeleteknél általános tendencia volt, hogy azt is kikötötték, hogy a testamentum csak akkor érvényes, ha az illető a mostani betegségében hunyna el. SCHUSTLER 1912. 83. p. 450 AMB 4 n 2 Prot. Test. II. fol 2a. 451 Általában napra pontosan adják meg a testamentum keltét. Egy kivételt ismerünk. A vagyoni eliten belül is kiemelkedően nagy vagyonról rendelkező, morvaországi származású Wolffgang Schuman testamentuma elején részletezik, hogy 1549. május 21-én este nyolc órakor küldte fiát és két szolgáját a tanácsurakhoz, hogy – mivel ő nagyon gyenge – rájuk bízza vagyonát és a végrendeletében foglaltak végerehajtását. AMB 4 n 2 Prot. Test. fol 208b.

141

ötvenes években már egyre gyakrabban jelennek meg, s kivétel nélkül a kevésbé vagyonos polgárokhoz kötődnek. Ennek megfelelően a tárgyalási rész is sokkal tömörebb, hiszen lényegesen kisebb vagyonról kellett rendelkezni. Az ilyen testamentumoknak az időbeli megjelenésük jelzi, hogy korszakunk vége felé a végrendelkezés gyakorlata egyre kedveltebbé vált a középréteg kevésbé vagyonosabb tagjai, vagy esetleg az alsó réteg képviselői között is. A legnagyobb szerkezeti egység, a tárgyalás tartalmazza természetesen a végrendelkezés legfontosabb végzéseit, nevezetesen az örökösöknek és az őrájuk szálló javaknak a megnevezését, az öröklés egyes körülményeit (pl. adósság kifizetésének vagy árván maradt gyermekek felnevelésének kötelezettségét stb.). Ezeket a végzéseket a későbbiekben nagyobb részletességgel fogjuk tárgyalni. Az esetek nagy többségében a befejező szakaszban megnevezik az esküdteket, megadják a végrendelet keltének és lejegyzésének időpontját, esetleg az azt végző hivatalnok nevét. A érvényesség végett legtöbbször megjegyzik, hogy a jelenlevők kézjegyükkel és ritkábban pecsétjükkel hitelesítették az okiratot. A testáló (vagy az ő nevében a jegyző) gyakran felhívja a „testamentsherren” figyelmét a testamentum rendelkezéseinek betart(at)ására. Az esküdtek és a testamentumos urak összetételén jól leképezhető a végrendelkező szűkebb környezete. Ennek megfelelően a vagyoni elit tagjainál általában a város vezetéséhez tartozó vagyonos személyek (bíró, polgármester, tanácstagok, stb.) jelennek meg, a kézműveseknél pedig hasonló foglalkozású személyek, ritkábban a szűkebb lakóközösség személyeinek a neve szerepel. A testamentumok nyelve kevés kivétellel német, csak a lejegyzés dátumát írják ritkábban latinul.

142

IX. A végrendeletek évenkénti megoszlása, a testálók aránya a teljes lakossághoz A részletes demográfiai/társadalomtörténeti elemzés során először meg kell vizsgálnunk, hogy a polgároknak vagyoni elitként meghatározott csoportja (106 testáló) milyen arányban van az összes végrendelkezőhöz, illetve a teljes városi lakossághoz viszonyítva. Itt érdemes egy bővebb kitekintés keretében megvizsgálni, hogy az összes testáló száma hogyan illeszkedik a végrendelkezés korabeli gyakorlata nyújtotta adatokhoz, illetve hogyan viszonyul a teljes városi lakosság becsült számához. A pozsonyi Protocollum Testamentorum második kötete összesen 388 végrendeletet tartalmaz. Ez a közel 400 bejegyzett testamentum az 1529 és 1557 közötti években született. Egy végrendelet olvasható ebben a kötetben, amely még 1528-ban keletkezett, de csak a következő évben vezették be, illetve négy, az 1529-es esztendőből származó még az első kötetben szerepel. Amennyiben az évenkénti megoszlást vizsgáljuk, kiderül, hogy átlagban 13,5 testamentumot vezettek be. Megállapíthatjuk tehát, hogy a pozsonyi Protocollum Testamentorum második kötetébe bejegyzett végrendeletek mennyisége alapján a 16. század közepén kb. évi 13-14 utolsó rendelést foglaltak írásba.452 Az említett számadat két tekintetben is viszonyítási alapként szolgálhat. Egyrészt vizsgálható az írásbeli végrendelkezés fokozatos terjedésének folyamata az egy évre eső végrendeletek abszolút számának tükrében, ill. ugyanez a folyamat a végrendelkezők számának a teljes városi lakossághoz viszonyított arányában. Természetesen mindkét esetben egy szélesebb időintervallumot kell vizsgálatunk tárgyává tenni. Ennek érdekében az 1496 és 1585 közötti időszakban született testamentumok számát vesszük alapul. A Protocollum Testamentorum második kötete 29 év anyagát tartalmazza. A harmadik és a negyedik kötet anyaga 1585-ig terjed, tehát 28 évet ölel át. A megközelítőleg harminc éves periódusok azért bírnak témánk szempontjából nagy jelentőséggel, mert Granasztói számításait alapul véve megállapítható, hogy 30-35 év volt szükséges ahhoz, hogy egy generációs váltás során teljesen kicserélődjön egy 16. századi város lakossága.453 Ennek fényében választottuk a vizsgált intervallum kezdő időpontjaként az 1496-os évet. 452

Európai viszonylatban kiemelkedőnek mondható a fenti éves mennyiség. A mintegy 6000 fős Konstanzban az 1450-1542 közötti időszakban évi átlagban mindössze négy testamentumot jegyeztek le (BAUR 1989. 51. p.). Még ennél is alacsonyabb számokkal találkozunk a Bodensee körüli térség városait (pl. Freiburg, Ravensburg) vizsgálva. im. 57. p. 453 GRANASZTÓI 1982. 618. p. Baur szintén elfogadja a 30-35 éves periódust egy generációra vonatkoztatva (BAUR 1989. 115. p.). Ezt az adatot veszi alapul Szende is a Végrendeleti Könyv első kötetének testamentumaihoz kapcsolódó demográfiai elemzésnél (SZENDE 2004/a 81. p.).

143

Az 1496 és 1528 közötti 33 évben 317 utolsó rendelést tettek Pozsonyban. Az ebben az időszakban az egy évre jutó testamentumok száma: 9,6.454 Ha ezt összevetjük a második kötet idevonatkozó adataival (1529-1557: 388 végrendelet, évi átlagban 13,5 db), láthatjuk, hogy a 16. század első felében a végrendelkezés gyakorlata növekvő tendenciát mutat a városi polgárság körében. A tárgyalt közel 30 éven belül is tapasztalható a növekedés, hiszen az átlag feletti 11 évből hét az utolsó nyolc éves intervallumra esik.455 Ebből az időszakból kerül ki az a három év is, amelyben a legtöbb végrendeletet jegyezték be a második kötetbe. Ezek között is kiugró az 1552-es a maga 39 testamentumával.

Évszám Végrendeletek száma 1528 1 (6)* 1529 10 (14)* 1530 22 1531 16 1532 3 1533 10 1534 7 1535 8 1536 11 1537 5 1538 8 1539 4 1540 9 1541 23 1542 10 1543 7 1544 6 1545 14 1546 12 1547 13 1548 6 1549 16 1550 12 1551 12 1552 39 1553 19 1554 18 1555 15 1556 24 1557 28 Protocollum Testamentorum II. 388 összesen IX/3. sz. táblázat A végrendeletek időbeli megoszlása (ld. még Melléklet, 1. ábra) *A Protocollum Testamentorum első kötetébe bejegyzettekkel együtt

454

SZENDE 2004/a 74. p., 4. táblázat. Az átlag feletti évek: 1530, 1531, 1541, 1545, 1549, 1552, 1553, 1554, 1555, 1556, 1557. ld. még Melléklet, 1. ábra.

455

144

A Protocollum Testamentorum harmadik kötete az 1558 és 1573 közötti időszakból 411 végrendeletet tartalmaz (évi átlag: 27,1), míg a negyedik kötet által felölelt 12 évben 350 utolsó rendelés született, ami azt jelenti, hogy évente átlagosan több mint 29 végakaratot foglaltak írásba.456 Láthatjuk tehát, hogy az abszolút értékeket tekintve szűk egy évszázad leforgása alatt megháromszorozódott az egy évre eső testamentumok száma. Az írásbeli végrendelkezés gyakorlatának terjedéséről persze csak akkor nyerhetünk igazán pontos képet, ha a végakaratukat írásban lejegyeztető személyek csoportját, illetve azon belül a vagyoni elithez tartozókat a polgárság egészéhez képest próbáljuk meg vizsgálni. A végrendelkezőknek a teljes városi lakossághoz történő viszonyítása azonban már komolyabb problémákat is felvet. Nevezetesen a 16. századból nem áll rendelkezésünkre olyan forrás, amelyből megfelelő pontossággal tudnánk következtetni a városban élők számára. Leginkább az 1542/43-as adójegyzék szolgálhat támpontul. Az említett dokumentum 1026 adózó polgár nevét sorolja föl városrészekre, ill. utcanevekre bontva.457 Az adójegyzékeknek a demográfiai kérdésekben történő felhasználásánál az a széles körben elfogadott gyakorlat, hogy a közölt nevek számából általában négyes, vagy ötös szorzót alkalmazva következtetnek a teljes városi lakosságra. Bár egyetérthetünk Granasztóinak a módszert illető kritikájával, mely szerint az ilyen összeírásokban nem mindig jelölt egy adózó neve egyben háztartásfőt is,458 mégis az említett pozsonyi forrás esetében úgy gondolom alkalmazható a fenti eljárás. Mindezt éppen a végrendeletekből nyerhető és a korabeli családszerkezetre vonatkozó adatok igazolják, amelyek alapján – mint azt később részletesebben is ki fogjuk fejteni – megállapítható, hogy a 16. század derekán Pozsonyban leginkább a kiscsaládi forma volt a jellemző, egy családra átlagban 1,68 gyerek jutott. Nincs számottevő adat az együttlakó oldalági rokonságra, amely a 456

AMB 4 n 3 Prot. Test. III., Ill. AMB 4 n 4 Prot. Test. IV. Okozhat némi pontatlanságot, hogy a névegyezéseknél nem minden esetben lehet egyértelműen megállapítani, hogy egy vagy több személyről van-e szó. Vranová számításai szerint több mint 1100 adózó szerepel a jegyzékben. Ezt a számot azonban túlzásnak kell minősítenünk, a szerző valószínűleg a fent említett névegyezések figyelembe vétele nélkül jutott erre a következtetésre (vö. VRANOVÁ 1976. 162. p.). A „Fejezetek Pozsony történetéből magyar és szlovák szemmel” c. kötetben megjelent tanulmányban korábban még magasabb számot közöltem, tévedésem abból eredt, hogy a forrás egy szakaszának ismétlődése elkerülte a figyelmemet. Vö. TÓZSA-RIGÓ 2005/b 138. p. 458 GRANASZTÓI 1982. 612. p. A fenti szorzót először Karl Bücher használta Nürnberg lakosságának a kiszámításához. Az őt illető kritika legfőbb képviselője Otto Richter. Szerinte léteztek olyan családok, amelyek az említettől eltérő koefficienst mutattak. Véleménye szerint várostopográfiailag is elkülöníthetők ezek a különbségek, s a más-más városrészekhez és ezzel összefüggésben a különböző vagyoni réteghez tartozó családoknál más-más állandót kellene használni (GÁCSOVÁ 1974. 46-47. p.). Kubinyi szintén hibásnak tartja a 4-5 körüli szorzóértéket. Ő egy az 1520-as években készült alsónyéki portaösszeírás vizsgálata után arra a következtetésre jutott, hogy sokkal közelebb járunk az igazsághoz, ha inkább 6,2-es szorzót alkalmazunk (CSUKOVITS 2000. 110. p.). Nem szabad azonban figyelmen kívül hagyni, hogy Kubinyi jobbágyháztartások kapcsán számolta ki ezt az értéket, s nem lenne célszerű azt a kisebb gyermekszámot „produkáló” városi népesség esetében is alkalmazni. 457

145

„kiterjesztett család”, ill. az együttlakó felmenőkre, amely a három generációt felölelő nagycsaládi forma nagyobb arányú jelenlétére utalna. Mintegy kilencven testamentumban (azaz a végrendeleteknek közel egynegyedében) tesznek említést olyan szolgálókról, akik nagy valószínűség szerint egy háztartásban éltek a végrendelkező családjával. Ide számítva még a nevelt gyermekeket is, átlagosan 2,9 fő jut egy családra. A számítás legfőbb hiányosságát az adja, hogy nem tudjuk pontosan felmérni, hogy a testálók által említett felmenők (30 személy), oldalági rokonok (176 testáló említ ilyen rokonokat), illetve kisebb számban az unokák közül hány személy élt egy háztartásban a végrendelkező családjával. Más szóval a kiterjesztett családok pontos létszámát a legnehezebb megállapítani. Mindezek tekintetében a fenti 2,9-es átlagot inkább 3,2-3,5 körülire becsülhetjük.459 Mindezek alapján inkább csak egy négy körüli szorzó lenne elfogadható. A legnagyobb nehézséget természetesen a polgárjoggal nem rendelkezők számának megbecsülése okozza, hiszen a lakosság ezen része nem szerepelt az adójegyzékben. Tudjuk, hogy Pozsony lakosságának a létszáma a Jagelló-korban bizonyos visszaesést mutat a 15. század derekához képest:460 Szűcs Jenő számításai szerint 1503-ban 4200 és 4700 fő körül mozgott.461 Ez a szám Mohács után valószínűleg mérsékelten növekedett. Más, a török fennhatóságon kívül eső nagyobb városainkhoz hasonlóan a hódoltsági területek nemessége nagy számban költözött Pozsonyba. A puszta túlélés reményén kívül hamarosan tapasztalhatták, hogy ez egyben könnyű módja például az agrártermékek kereskedelemébe történő bekapcsolódásnak is. A nemességen kívül más települések kézművesei közül szintén sokan úgy találták, hogy itt jobb körülmények állnak rendelkezésükre szakmájuk folytatásához, illetve a város volt hivatva „felszívni” a környék

459

Hasonló adatokat közöl Csukovits Enikő 2000-es tanulmányában a korabeli kassai polgárságra vonatkoztatva. A családos háztartásokra számított gyermekszámot az 1549-es kassai lélekösszírás alapján Csukovits 1,47-re teszi, ami a fent említett pozsonyi értéktől csak kis mértékben tér el. A vizsgált kassai adatok szerint a 16. század közepén 3,8 fő volt az átlagos családnagyság a felső-magyarországi városban. Egy háztartásban pedig átlagosan 4,2 fő élt (CSUKOVITS 2000. 113. p.). Eszerint tehát Kassán nagyobb szerepe volt a magcsaládot alkotó házaspár-gyermek viszonyon „kívül eső” rokonoknak, illetve egyéb együttlakó, de nem rokon személyeknek. Bártfa kapcsán a fent említett szerző városrészenként pregnánsan eltérő adatokat talált: a háztartások létszáma 1536-os adatok alapján 4,5 és 6,2 közé tehető (Uo.). A kassaival megegyező, 4,2-es háztartáslétszámot mutatott ki Heinrich Rüthing a vesztfáliai kisváros, Höxter esetében. RÜTHING 1986. 56. p. 460 Fügedi szerint Pozsony lakossága 1434-ben 4300-4800 fő körül, 1452-ben pedig 5100 és 5600 fő körül ingadozhatott. A szerző sajnos nem indokolja az általa feltételezett és rövid időn belül lezajlott viszonylag jelentős népességnövekedés okát. FÜGEDI 1992. 49-50. p. 461 SZŰCS 1955. 41-42. p. Heinz Stoob szerint a város lakossága 1500 körül 6-7000 fő lehetett. A szerző egy 1820-as kataszteri összeírásból következtetett vissza a 16. századi viszonyokra (STOOB 1992. 320. p.). Hasonló következtetésre jutott Darina Lehotská is. Bár tanulmányából nem derül ki egyértelműen, de valószínűleg használta az 1542/43-as pozsonyi adólistát is. Számításai hátterét sajnos nem részletezi (LEHOTSKÁ 1982. 113. p.). A később elemzendő 16. századi adólista adatainak tekintetében Stoob és Lehotská becslését túlzásnak kell minősítenünk.

146

paraszti lakosságának munkaerő-feleslegét is.462 Továbbá a törökök által megszállt területekről számos egyházi személy is hasonló módon keresett menedéket.463 Végül pedig a városban felállított központi hivatalok személyzete is növelte a város lakosságát. Mindemellett csak egy esetről tudunk, amely nagyobb tömeg elvándorlásával járt. Mégpedig 1529-ből, amikor a szultáni sereg közeledtének hírére a zsidó lakosság elmenekült Pozsonyból, s Mária királyné beleegyezésével a pozsonyiak nem engedték vissza őket.464 Az 1542/43-as adójegyzékben szereplő 1026 nevet 4,5-del szorozva egy 4600 körüli értéket kapunk. Sajnos az adólista nem tartalmaz utalást a polgárjoggal nem rendelkező lakosság létszámára vonatkozóan, így a lakosság ezen részének megbecsülése jelenti a következő nehéz feladatot. Elfogadva Szendének a 16. század eleji teljes lakosságszámra vonatkozó 5000-es számítási átlagértékét,465 valószínűsíthetjük, hogy a század közepére a fent említett migrációs folyamatok eredményeként kb. 5200-5300 fő lehetett Pozsony lakossága. Amennyiben elfogadjuk, hogy ezen belül a felnőtt lakosság mintegy 60 %-kal részesedett (felfelé kerekítve kb. 3200 fő), úgy megállapítható, hogy – az 1529 és 1557 közötti generációt és azon belül a 391 testálót vizsgálva – a 16. század második harmadában az összlakosságnak mintegy 12,2 %-a tartotta szükségesnek utolsó rendelését írásba foglaltatni. Az ezt megelőző késő Jagelló-kori generációnál ez az adat 10,4 %.466 A két időszak között tehát csekély mértékű a növekedés üteme. A vizsgált harmadik generációt figyelembe véve azonban láthatjuk, hogy az 1557 utáni időszakban ugrásszerűen megnőtt a végrendelkezőknek a teljes városi lakossághoz viszonyított aránya. Még ha az összlakosság további növekedését feltételezve egy 5600-as becsült felső határt veszünk is alapul,467 az említett arányszám nem kevesebb mint 22,6 % (761 végrendelet 3360 felnőtt lakosra). A három arányszám ismeretében egyértelműen látható tehát, hogy az 462

HORVÁTH 1868. 40. p. Ortvaytól tudjuk például, hogy 1550 körül Óbudáról menekült apácák tartózkodtak a városban. PVT IV. 341. p. 464 Az eset kapcsán az özvegy királyné még 1533-ban, Brüsszelből is írt Ferdinándnak (MZsO I. 427. p.). Valószínű, hogy a pozsonyiak erélyes fellépésük által egyben néhány kereskedelmi vetélytársuktól is szerettek volna megszabadulni. 465 SZENDE 2004/a 81. p. 466 uo. 467 A városi Kamarai Számadáskönyvek tanúsága szerint a század második harmadának időszakában általában 3-6 személy nyerte el évente a polgárjogot. Feltételezve, hogy a környező paraszti településekről, illetve az ország középső területeit súlytó háborús állapotok miatt távolabbi területekről történő bevándorlás többé-kevésbé kiegyenlítette az alacsony természetes reprodukció negatív demográfiai hatásait, az adózók számának említett évi növekedésével az 1557-1585 közötti időszak közepére a legoptimistább becsléssel mintegy 1300 adózóval számolhatunk, amelynek a fenti szorzót használva és lefelé kerekítve 5800 főre tehetjük a lakosság becsült nagyságának felső határát. 463

147

egy évre eső végrendeletek abszolút számának a közel száz év alatti mintegy 300 %-os növekedése csak részben magyarázható a lakosság növekedésével. Sokkal inkább feltételezhető a jogi írásbeliség erősödése, amely az újkorra egyre gyorsuló ütemben kiszorítja a szóbeli végrendelkezést. Természetesen felmerül a kérdés, hogy a végrendelkezések folyamatosan egy helyre történő lejegyzésének valamivel több mint egy évszázados gyakorlata468 ellenére még a 16. sz. második harmadában is a polgárságnak miért csak ilyen kis hányada foglaltatta írásba ezt a jogi aktust a maga szabályai szerint. Legnagyobb jelentősége ebben valószínűleg annak volt, hogy a szóbeli szokásjog még a vizsgált korszakban is igen erősen tartotta magát a városi polgárság körein belül. Nem érezték szükségesnek tehát lejegyeztetni utolsó akaratukat, annak érvényességét azzal próbálták megerősíteni, hogy a családtagok előtt többször elismételték, de csak szóban.469 A másik fontos ok a vagyoni helyzethez kötődik. Magától értetődő, hogy az alacsony társadalmi státuszú rétegek esetében a kevéske vagyon átörökítéséről nem volt szükséges külön végrendeletet íratni. Mindez nagyban közrejátszott abban, hogy – amint azt már korábban is említettük – a végrendelkezők szinte kizárólag csak a polgárság középső és felső rétegéből kerültek ki. Másrészről a társadalom különböző rétegeiben változó volt az az értékhatár is, amely fölött elengedhetetlennek tartották az említetteket megtenni. A harmadik ok valamivel köznapibbnak tűnik az előzőeknél. Itt egyszerűen arról volt szó, hogy az elhaltnak nem adatott meg a lehetőség vagy inkább elég idő, hogy gondoskodjon az általa hátrahagyott javak elosztásának lejegyeztetéséről. Amint azt a vagyoni elit elhatárolásánál már részletesen is kifejtettük, a végrendelkezők körén belül el lehet különíteni a legfelső réteg tagjait. Ezen csoport a testálóknak 27,1 %-át teszi ki, tehát azt mondhatjuk, hogy a tárgyalt időszakban utolsó rendelést tevők bő 1/4-e tartozott a város legvagyonosabb rétegéhez. Az elithez sorolt végrendelkezők számát a teljes felnőtt lakosság becsült értékéhez viszonyítva megállapítható, hogy az ebben az időszakban végrendelkező és a legfelső vagyoni réteghez tartozó polgárok aránya a felnőtt lakosságon belül 3,2 % volt.470

468

SZENDE 2004/a 74-75. p. A magánvégrendeletek mellett a közvégrendeleteket is például általában szóban tették a város magasabb tisztviselői előtt. KIRÁLY 1894. 165. p. 470 Lehotská a vagyoni elitnek a teljes lakossághoz viszonyított arányát illetően hasonló következtetésre jutott. Ő a felső vagyoni réteg arányát 2,5 %-ra teszi (az „átlagos” középrétegét 40 %-ra, míg a szegényebb középrétegét 20 %-ra, s végül a legszegényebb rétegét 35 %-ra). Mindazonáltal az adólisták elemzéséből született becslések kapcsán érvelése eléggé átláthatatlan. LEHOTSKÁ 1982. 114. p. 469

148

X. A vagyoni rétegek és a foglalkozási ágak szerinti csoportok metszéspontjai Jóval árnyaltabb képet kapunk általában a végrendelkezőkről és azon belül az elitről, ha megvizsgáljuk a foglalkozási ágak szerinti megoszlást. Ennek alapján négy nagyobb csoportot különíthetünk el: kereskedők, kézművesek, gazdapolgárok és értelmiségiek.471 Az

egyes

testamentumokból

legegyértelműbben

a

kézműveseket

lehet

megkülönböztetni. Ezen réteg képviselői esetleg már nevükben is hordozzák, vagy csak azután jelölik meg foglalkozásukat.472 Hasonló megélhetésre következtethetünk céhek vagy céhtagok kiemelt említéséből, rokonokra hagyott műhelyről, szerszámokról, kézműipari félkész- és késztermékekről, valamint nyersanyagokról szóló információkból. További fontos tényező lehet még a végrendelkező tanúinak, vagy szomszédainak iparos tevékenységre utaló neve is. Nehezebb a dolgunk a kereskedők esetében, ahol a név nem utal a foglalkozásra. A közép-, vagy kiskereskedelemben tevékenykedő személyt jelölő Kramer, vagy Chramer vezetéknév csak néhány tanúnál fordul elő, végrendelkezőnél nem találunk ilyen nevet.473 A foglalkozási ágra egyértelműen utaló nevek hiányában elsősorban a pénzbeli hagyatékok túlsúlya, illetve a tartozásokról vagy kölcsönökről szóló tételek vezethetnek nyomra. Számos olyan végrendelettel találkozunk, ahol az örökösöknek rendelt vagyonrészek felsorolása után elkülönítve foglalják össze az örökhagyó tartozásait („Vermerkht was ich schuldig pin” cím alatt) és kintlévőségeit („Vermerkht was man mir schuldig ist”). Mérvadó lehet még olyan ingatlanok birtoklása, amelyek nyilvánvalóan kereskedelmi tevékenységhez köthetők, így például kram (/krämell/khrom), gwelb, schaffgwelb. Végül még a magisztrátusban elfoglalt magas pozíció is megerősítheti gyanúnkat. Bár a város határában elterülő földek egy szeletén a legtöbb polgár birtokolt szőlőt, s ezáltal bekapcsolódott a borkereskedelembe, elkülöníthetünk egy olyan réteget, amelynek tagjai

nagyrészt

a

szőlők,

vagy

más

mezőgazdasági

ingatlanok

terményének

feldolgozásából és értékesítéséből éltek. Ezeket a gazdapolgárokat végrendeleteik alapján úgy ismerhetjük fel, hogy egyrészt a szőlők s a megtermelt bor, ritkábban egyéb 471

A 15-16. századi Höxter társadalmi viszonyainak elemzésében Rüthing hasonló megközelítésű vizsgálatát a városi népesség adózási teljesítményére alapozza. Nála a foglalkozási ágakon belül az egyes kézművesszakmák kapnak inkább hangsúlyt. RÜTHING 1986. 415-419. p. 472 A foglalkozásnevek és vezetéknevek egymásnak történő megfeleltethetőségéről ld. GRANASZTÓI 1982. 630-631. p. és KUBINYI 1966. 228-229. p. Miroslava Bodnárová egyik tanulmányában olvashatunk egy érdekes elemzésről, miszerint az 1566-os kassai céhválasztások dokumentumaiban szereplő 57 céhmester közül 38-nál megegyezik a vezetéknév a foglalkozás nevével. BODNÁROVÁ 1986. 104. p. 473 Megjegyzendő, hogy a németországi Hall forrásainak példájából tudjuk, hogy a Kramer, vagy Krämer kifejezés nem feltétlenül jelentette azt, hogy az illető csak kis tételben kereskedett. WUNDER 1980/a 90. p.

149

mezőgazdasági ingatlanok és termények, állatok stb. átörökítése nagyobb hangsúlyt kap, másrészt oly módon, hogy az azokra vonatkozó adatok hiányában a többi foglalkozási ágat kizárhatjuk. Az értelmiségi foglalkozásúak esetében könnyebb dolgunk van, mivel itt – a kézművesekhez hasonlóan – a végrendelkező rögtön neve feltüntetése mellett közölte, hogy milyen jellegű tevékenységből tartja fenn magát és családját. A nők besorolása legközelebbi hozzátartozójuk – a legtöbb esetben férjük, illetve volt férjük foglalkozása alapján történt. Kivételt csak az egyedülálló nők képeznek, akiket apjuk foglalkozása szerint sorolhatunk be az egyes foglalkozási ágak szerinti csoportokba. Természetesen az egyes ágak között erős átfedés tapasztalható. A polgárok nagy részének jövedelme nem csak egy szakma gyakorlásából származott, s általában egy kereseti ágon belüli tevékenység sem volt mindig egész életen át folyamatos. A legjobb példát a mellékkereseti lehetőségekre a női munkák terén találhatjuk.474 Az ilyen keresetkiegészítő tevékenységet a mai értelemben aligha nevezhetnénk fő foglalkozásnak, s a legkevésbé sem szakmának. Nem volt ritka az sem, hogy egy mester felesége más foglalkozási ágban kereste meg saját jövedelmét. A férfiak számára is több lehetőség adódott, hogy bizonyos alkalmi munkákkal, vagy mellékfoglalkozás űzésével kiegészítsék jövedelmüket. Így például a kézművesek gyakran végeztek kisebb feladatokat városi alkalmazásban, vállaltak szezonális munkát, vagy – iparos szakmájukhoz alkalmazkodva – a saját maguk előállított félkész- és késztermékekkel, illetve nyersanyagokkal bekapcsolódtak a kis- és középkereskedelembe. Az összes végrendelkezőn belül a legnagyobb arányban kézművesek vannak jelen, őket követik a gazdapolgárok, majd a kereskedők, s végül a legkisebb az értelmiség részesedése. Ezekhez az adatokhoz képest igen jelentős eltérést mutat az elithez sorolt polgároknak a hasonló szempontú vizsgálata. A családszerkezet részletesebb tárgyalása előtt mindenképp érintenünk kell ezt a kérdéskört. A foglalkozási ágak szerinti megoszlás eredményezte eltéréseket a következő táblázat mutatja be:

474

Egyes német városokban például a takácsok céhe akkor alkalmazott bedolgozó női munkaerőt, ha egy asszony, vagy egy lány a házi szükségleteket kielégítő három vég posztónál többet elő tudott állítani. MITTERAURER 1984. 12-13. p.

150

Összes végrendelkező Vagyoni elit N % N % Kereskedő 76 19,4 44 41,5 Kézműves 155 39,9 29 27,4 Gazdapolgár 116 29,7 16 15,1 Értelmiség 18 4,6 15 14,2 Katona 1 0,3 – – Bizonytalan 25 6,1 2 1,8 Összesen 391 100 106 100 X/1. sz. táblázat. A foglalkozási ágak szerinti megoszlás az összes végrendelkezőre és a vagyoni elitre vonatkoztatva (ld. még Melléklet, 2/2 ábra) Foglalkozási ág

Láthatjuk, hogy a két arányszám mind a négy foglalkozási ágon belül igen jelentős különbségeket mutat. Ezek részletes áttekintése céljából érdemes az egyes csoportok helyzetét, illetve az elithez való viszonyát egyenként tárgyalni.

X. 1. Kereskedők

Bár a kereskedőknek az összes testálóhoz viszonyított aránya mintegy tíz, illetve húsz százalékkal elmarad a kézművesek, valamint a gazdapolgárok részesedése mögött, mégis elsőként ezt a csoportot kell vizsgálnunk. Ennek okaként azt az általános nézetet is említhetnénk, miszerint a késő középkorban és a kora újkorban a polgárok számára elsősorban a kereskedelem jelentette a meggazdagodás és ezzel együtt a társadalmi felemelkedés felé vezető utat.475 Ezt az elméletet támasztják alá a fenti táblázat adatsorai is, amelyek szerint Pozsonyban a felső réteg legnagyobb szeletét a kereskedők csoportja alkotta. Közismert, hogy a kereskedők a város egy szűk, de leginkább befolyásos rétegét alkották. Mindez természetesen nem vonatkozott a kereskedelemmel foglalkozó összes lakosra. Ha közelebbről szemügyre vesszük a társadalomnak ezt a csoportját, kiderül, hogy a végzett kereskedelmi tevékenység volumenét, az abból származó vagyon és az ezzel szorosan összefonódó társadalmi megbecsülés mértékét tekintve ez a réteg is több csoportra osztható. Az egyszerű piaci árusok és házalók leginkább a vidék lakosságát látták el a szükséges árucikkekkel. Bár a kis- és középkereskedelmet folytató szatócsok munkája már jelentősebb szerepet töltött be a város gazdasági életében, a legkevésbé sem állíthatnánk, hogy a városi vezető réteghez tartoztak volna. Utóbbi legfőbb „alkotó eleme” a legnagyobb forgalmat lebonyolító, s a várost a távolsági kereskedelem vérkeringésébe bekapcsoló nagykereskedők csoportja volt. 475

WUNDER 1980/a 89. p.

151

Ami a kereskedelemmel foglalkozó végrendelkezőket illeti, nagy biztonsággal kijelenthetjük, hogy leginkább a nagy- és kisebb részben a közepes kereskedők soraiból kerülnek ki. Annak a ténynek, hogy a városi társadalmon belüli csekély számbeli súlyuk ellenére a végrendelkezők egyik legszámosabb csoportját alkotják (19,2 %, 76 végrendelet, ezeknek több mint a fele az elithez sorolható) – a számottevő nagyságú vagyon mellett – az a legkézenfekvőbb magyarázata, hogy egyrészt kereskedelmi tevékenységük, másrészt a városi hivatalok vitelében vállalt jelentős szerepük miatt nagyobb kedvvel fordultak az egyes jogi aktusok írásba foglalásának gyakorlata felé. A megfelelő képzettség feltétele volt a nagy volumenű forgalom lebonyolításának. Így a kereskedőknek azon túl, hogy tudniuk

kellett

írni

és

pontosan

számolni,

ki

kellett

ismerniük

magukat

a

szakkifejezésekben, melyeket nem ártott a megfelelő idegen nyelveken is ismerniük, ki kellett igazodniuk a különböző piaci viszonyok, szokások, pénzformák, mértékek világában.476 A kereskedelmi ügyletekből sokszor támadtak jogi természetű vitás ügyeik is. Jó példa erre, hogy az 1538 és 1566 közötti bejegyzéseket tartalmazó pozsonyi tiltáskönyvben az elithez besorolt kereskedők több mint egyharmada megtalálható.477 Már a középkorban is létezett egyfajta egyszerűbb könyvelés, de éppen a 16. században terjedt el a kettős könyvelés gyakorlata. A fő kereseti tevékenységük által megkövetelt széleskörű ismeretek azt eredményeként nagyfokú racionalitás volt jellemző szakmájukra.478 A nagykereskedőknél az ún. családi üzem volt a leginkább

elterjedt

munkaszervezeti forma. Ennek keretében nem csak a feleség kapcsolódott be a munkába, hanem a felnőtt kort elért gyermekek is. Attól függően, hogy milyen nagy forgalmat bonyolított le a család, több-kevesebb segédet is fogalkoztathattak. Az ő esetükben is ugyanolyan fontos volt a fenti ismeretekben való jártasság, hiszen számlát kellett vezetniük, s a kereskedő távollétében ők vételezték, vagy adták el az árukat. Hasonlóan magas képzettséget igénylő ismeretek fölött csak legfelsőbb városi hivatalnokok rendelkeztek. Az imént vázolt munkaszervezeti formát igazolja, hogy általában a kereskedők csoportján belül a gyermektelenek aránya (mintegy 20 %) jóval kisebb, mint az ilyen családok aránya az összes végrendelkezőhöz képest (35,1%). A rendelkezésre álló 476

DÜLMEN 1999. 87. p. Ami a számolás tudományát illeti, nyilvánvaló, hogy nem csak a négy alapműveletet ismerték, hanem bonyolultabb számtant is elsajátítottak, ami lehetővé tette egy magasabb szintű analóg gondolkodás kifejlesztését. Az elméletnek az iskolában történő megismerése mellett a tanulás másik színtere maga a gyakorlat volt, azaz a kereskedő fia, vagy segéde az üzletben közreműködve sajátította el a mindennapi fogásokat. Előfordult olyan eset is, amikor a tehetősebb kereskedő egy szegényebb rokon gyermekét tanulási szerződés keretében házába fogadta és kitanította. FAVIER 1992. 65-66. p. 477 AMB a i 1 Verbotbuch 1538-1566. 478 DÜLMEN 1999. 87. p. Ellenpéldaként említhetnénk a céhes keretek között dolgozó kézművesek körében a munkafolyamatok racionalizálásának hiányát.

152

adatokból sajnos nem mutatható ki egyértelműen, hogy a jobb vagyoni helyzet mennyiben játszhatott szerepet motiváló tényezőként a gyermekvállalásnál. Mentalitástörténeti szempontból fontos kiemelnünk, hogy ezt a foglalkozási csoportot tekinthetjük a városi társadalom legmobilabb rétegének. Mindez nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a kereskedők, azok között is főleg a nagykereskedők utazásaik, illetve régiókon, sőt sokszor országokon átnyúló kapcsolataik eredményeként az átlagos polgárnál sokkal szélesebb látókörrel bírtak. A fent említett Tiltáskönyv adatai arról is tájékoztatnak, hogy Pozsonyon kívül melyek voltak azok a fő irányok, amelyekben a város kereskedői lebonyolították üzleteiket, illetve pontosabban a pozsonyiak fő partnereiről nyerünk a Tiltások összesítése által hozzávetőleges képet. A Verbotbuch adataiból kiderül, hogy a tiltást tevő személyek közel fele (48,6 %) maga is pozsonyi illetőségű. Meglepően alacsony, mindössze 9 % körüli azok aránya, akik nem Pozsonyiak és a Királyi Magyarország területéről tesznek tiltást. Ebből következően közel 40 % a külföldiek részesedése (mintegy 3,7 %-nál nem határozható meg pontosan a lakóhely).479 Bécs kiemelkedő regionális szerepét mutatja, hogy a külföldiek között 37,5 %-kal vannak jelen az innen származó kereskedők. A többi ausztriai helység összesen a harmadát sem éri el Bécs részesedésnek. A délnémet térség két legfontosabb városa ebből a szempontból Augsburg (a külföldiek között: 15,9 %) és Nürnberg (10,2 %). Említhetők még ebből a régióból a távoli sankt galleniek (2,3 %). A borkereskedelm kapcsán már említettük, hogy a cseh- és morvaországi kereskedők gyakran jöttek Pozsony térségébe.480 Ezt támasztja alá az is, hogy az említett Tiltáskönyvben 13,7 %-os a részesedése az innen származóknak. Kisebb számban találunk még tiltást tevő személyt Erdélyből (2,3 %) és Itáliából (3,4 %) is (ld. még Melléklet, 2/3. sz. ábra). Bizonyos tekintetben még az elit körén belül is kiemelkedik vagyonosságuk mértéke. Ha megvizsgáljuk azoknak a polgároknak a foglalkozás szerinti megoszlását, akik az elithez történő besorolásnál végzett elemzés alapján a fent említett három fő szempontból legalább kettőnél az első, azaz a biztos kategóriába kerültek, akkor azt tapasztaljuk, hogy ezeknek a végrendelkezőknek a közel 60 %-a (21 testálóból 12) a 479

A külföldiekhez ld. még Melléklet 2/3 sz. ábrát. Ld. II. 1. 1. alfejezet. A rendelkezésre álló források tanúsága szerint néhány esetben házzal is rendelkeztek Pozsonyban az ezekről a területekről származó kereskedők. Korábban már többször említettük a kiemelkedő vagyonú morvaországi származású kereskedőt, Wolfgang Schumant (ld. III. 3. 1. alfejezet, ill. a későbbiekben X. 4. alfejezet), aki a pozsonyi politikai elitben is felbukkan és végrendelete 1549-ben került bejegyzésre. Az okleveles anyag 1545-ből tudósít még arról, hogy egy Mathes von Brün nevű személy Pozsonyban vásárolt házat egy osztrák harmincadostól (MOL MF C338 3174). Előbbi szerepel Michael Neidhart végrendeletében, aki utolsó rendelésében ezen kívül még több más csehországi kapcsolatáról is említést tesz. AMB 4 n 2 Prot. Test. II. fol 125a-126a.

480

153

kereskedőkhöz tartozik. Azoknak a csoportján belül pedig, akik mindhárom témakörben a biztos kategóriába kerültek (öt végrendelkező), három kereskedőt és két értelmiségi foglalkozásút találunk. További kiemelendő tényező, hogy a bécsi házat birtokló családok között is döntő többségében (85 %) olyanok fordulnak elő, akiknek tagjai kereskedelemmel foglalkoztak. Bár az egynél több pozsonyi ingatlant említők körét (23 testáló) vizsgálva már valamivel árnyaltabb képet kapunk, a kereskedők még itt is egyértelmű többségben vannak (10 végrendelkező).481

X. 2. Kézműipar és szolgáltatás

A X/1. sz. táblázat adataiból egyértelműn látható, hogy az összes végrendelkezőn belül a legnagyobb csoport a kézművesek köréből kerül ki. Az eldöntetlenek között is inkább csak az a kérdés, hogy az illető a gazdapolgárokhoz, vagy az iparosokhoz tartozik-e.482 A késő középkori pozsonyi végrendeletek idevonatkozó adatai alapján megállapítható, hogy a kézműveseknek az összes végrendelkezőn belüli aránya a korábbi időszakhoz képest közel 10 %-kal nőtt.483 Európai viszonylatban éppen a kora újkor időszakára tehető az a folyamat, melynek során a városi társadalom differenciálódása nyomán egyre inkább megnőtt az iparos foglalkozásúaknak a teljes polgársághoz viszonyított aránya.484 Ennek fényében érdemes bővebben foglalkoznunk azzal, hogy a Végrendeleti Könyv második kötetében előforduló iparosok milyen szakmákat űztek, különös tekintettel az elithez tartozó kézművesek csoportjára. Az iparos tevékenységet űző végrendelkezők 43 szakma képviselői közül kerülnek ki. Legnagyobb arányban a textil-, ruha- és bőriparban tevékenykedők vannak jelen. Ezen belül is kiemelkedően magas (13 testáló) a vargák száma. Ez a szakma már a 15. század közepén is nagy jelentőséggel bírt a városban folyó ipari tevékenységen belül.485 Képviselői a kereskedők által nagy mennyiségben behozott félkész termékek feldolgozása 481

Ami ezen a csoporton belül feltűnő, az a kézművesek alacsony (17,1 %-os) és a gazdapolgárok viszonylag magas (26,1 %-os) részesedése. Az értelmiségiek az eliten belüli részesedésükhöz hasonló arányban vannak jelen: 13 %. 482 A meghatározás kérdésénél megjegyzendő még, hogy a kézművesekhez soroltak között néhány esetnél ugyancsak magas a bizonytalansági tényező. Példaként hozható Helena Puesserin özvegyasszony végrendelete. Fiára hagyott házának szomszédai (egy kovács és egy kannaöntő) kapcsán jutottam arra a következtetésre, hogy a kézművesek kategóriájába tartozhat, a szakmát azonban ilyen testamentumoknál nem lehet közelebbről megállapítani. AMB 4 n 2 Prot. Test. II. 37b-37a 483 vö. SZENDE 2004/a 87. p., 8. táblázat. 484 DÜLMEN 1999. 91. p. A korszakból Dülmen Erfurtot hozza példaként, ahol nem kevesebb, mint 85 % volt ez az arány. ld. még V. 1. 2. alfejezet. 485 ŠPIESZ 1993. 194. p.

154

által igyekeztek kielégíteni a helyi igényeket. Ezen iparosok nem csak a nyersanyagok feldolgozásából vették ki részüket, hanem bekapcsolódtak az azokkal, illetve a késztermékekkel folytatott kereskedelembe is. Hasonló volt a helyzet az ugyancsak nagyobb számban jelen levő szűcsök (7), szabók (6) és kalaposok (6) esetében. A szabók körén belül bizonyos tekintetben érzékelhetjük az iparágon belüli specializálódás folyamatát. Itt természetesen nem az egyes munkafolyamatoknak a céhtagok közötti megosztására kell gondolnunk, hanem arra, hogy a kézműipari szakmákon belül – reagálva a piac által támasztott igények változására – egyre inkább egy differenciálódási tendencia érvényesült. Ennek a folyamatnak az előrehaladottsága egyben jelezte az adott város kézműiparának a fejlettségi fokát is. Esetünkben a szabók körében az általános schneider kifejezés mellett megjelenik a gewandschneider és a hienenschneider megnevezés is. Utóbbiak nyilván bizonyos speciális ruhadarabok készítésére szakosodtak. A második legnagyobb csoport a fa- és fémfeldolgozással foglalkozó iparosoké 31 végrendelettel. Ezen belül kiemelkedik a kovácsok száma kilenc testamentummal. Itt is tapasztalható némi specializálódás, hiszen a kovácsmesterséggel „közeli rokonságban” álló fegyverkovácsok is képviseltetik magukat két végrendelkezővel. Nagy számban vannak még jelen az ötvösök és aranymívesek is. Ők már részben a kézműves réteg legvagyonosabb csoportját alkotják, ami végrendeletükben is tükröződik a számos ingatlanról és a jelentős pénzbeli hagyatékokról történő rendelések formájában.486 Utóbbiból többek között arra is következtethetünk, hogy ezek a személyek jelentős kereskedelmi forgalmat is bonyolítottak. Tekintettel a szőlőművelésnek a város gazdaságában betöltött igen jelentős szerepére, meglepő, hogy a végrendelkezők között mindössze öt kádárt és egy bognárt találunk, ugyanakkor egyáltalán nem fordul elő például kannaöntő. A harmadik legnagyobb csoportot az élelmiszeripar képviselői alkotják.487 Nagy számban vannak jelen a két legrégebben fennálló pozsonyi céh tagjai: kilenc mészáros és hét pék végrendelkezett a tárgyalt időszakban. Bár mindkét szakma elsősorban helyi piacra dolgozott, valószínűleg ezek a mesterek is bekapcsolódtak a kereskedelembe, olyannyira, hogy a mészárosok – az ötvösökhöz hasonlóan – a kézművesek között a legvagyonosabb

486

Az ötvösök nagy száma egyben a polgárság általános jólétére is utal, hiszen csak jó anyagi helyzetben lévő polgárok tudták az ötvösök termékeit megfizetni. PIZZININI 1980. 105. p. 487 Hasonló viszonyokat találunk a korabeli Kassa iparosait vizsgálva. A kézműveseken belül itt is a három legjelentősebb csoportot a textilipar, az élelmiszeripar és a fémfeldolgozás képviselői alkotják. BODNÁROVÁ 1986. 104. p.

155

réteghez tartoztak.488 Az élelmiszeripar részéről említhetők még a halászok, szintén kilenc testamentummal. Nagy számuk a Duna közelsége nyújtotta kedvező lehetőségekre vezethető vissza. Az ő esetükben is többrétű tevékenységről beszélhetünk, amelyet 1543-as céhlevelük megfogalmazása is bizonyít, mely szerint az említett dokumentum a halászok és halárusok között (“zwischen den Maistern und Fischerhandwerks und Fischkäuflen”) már korábban [még a 15. században] írásba foglalt szokások alapján született.489 Az építőipar területéről összesen tizenegy végrendelkező szerepel, legnagyobb számban ácsok (4) és kőművesek (2). Ebben a körben fordul elő azon ritka testamentumok egyike, amelyben a végrendelkező ír munkájáról is. Nevezetesen egy üvegező, Hans Glaser említi 1552-es végrendeletében, hogy a várban 300 üvegcserepet épített be – valószínűleg egy belső épület ablakába.490 A felsorolt csoportok mellett még néhány olyan – a mindennapi élethez nélkülözhetetlen – termékeket előállító mesterségek képviselőit találjuk meg a végrendelkezők között, mint a kötélverőké, vagy a gyertyaöntőké. Az iparos tevékenységet űző végrendelkezőknek az eliten belüli részesedése mintegy 12 %-kal alacsonyabb az összes testálóhoz viszonyított arányuknál. Mindez igazolni látszik azt az általános feltételezést, miszerint a korszakban a kézműves mestereknek csak a legfelső rétege emelkedett a kereskedőkéhez mérhető vagyoni szintre.491 Ennél a csoportnál szemléletes képet kapunk arról, hogy mely szakmák tartoztak a legjobban jövedelmező tevékenységek közé. Az eliten belül a legnagyobb arányban a textil,- ruha- és bőriparban dolgozók vannak jelen (összesen 11 testáló: 4 szűcs, 4 varga, 1 szabó, 1 posztós, 1 tímár). Emellett egyenletesen oszlanak meg az egyes szakmák a fémfeldolgozás (8 végrendelet) és az élelmiszeripar (7) között. Az elit rétegén belül a legszembetűnőbb különbség, hogy nem találunk olyan iparost, aki az építőiparban tevékenykedik. Mindebből arra következtethetünk, hogy az ide sorolható szakmák kevésbé 488

A mészárosoknak a marhakereskedelembe történő bekapcsolódását már érintettük a II. 1. 2. alfejezetben. Az ott említett 1550-es okleveles anyag tanúsága szerint a pozsonyi mészárosok által a város szükségletére a harmincadon behozott élőállat vámmentes volt. A tanács 1550-es panaszlevele éppen azt rótta fel a kamarának, hogy a harmincadhivatal emberei az óvári vámhelyen pozsonyi mészárosokat tartoztattak fel és árujukat (a követelt tartozás fejében zálogul) lefoglalták. MOL MF C338 3241. 489 ŠPIESZ 1978. 395. p. 490 AMB 4 n 2 Prot. Test. II. 259b. Érdekes adalékkal szolgálnak a számadáskönyvek olyan esetekben, mikor városi megrendelésre dolgoztak mesterek. A forrás külön jelentősége, hogy megadják a munkáért és/vagy a felhasznált nyersanyagért járó pénz összegét. Így az 1528/29-es könyv szerint Jakab mester 270 cserép felhasználásával készített egy „sváb ablakot” a kamarai szolga szobájába, s minden cserép 3-3 dénárba került (AMB K 79 Kammerbücher fol 124.). Az 1540/41-es számadások szerint pedig a fent említett Hans Glasert bízták meg hasonló munkával, melynek során 45 nagy üvegcserepet használt fel a városi konyha helységében. AMB K 92 Kammerbücher fol 257. 491 Szemléletes példát találunk a kézműveseknek a vagyoni és azzal együtt a politikai elitbe történő felemelkedésére a bécsi Kirchhofer család 15. század végi történetében. Sigmund Kirchhofer puskamíves 1476-ban kapott bécsi polgárjogot, s leszármazottai – köztük Wolfgang Kirchhofer – a 16. század folyamán már több alkalommal viselték a legmagasabb városi tisztségeket. PERGER 1984. 27-33. p.

156

kínáltak lehetőséget arra, hogy az ácsok, kőművesek stb. a legvagyonosabb rétegbe emelkedjenek. A többi három nagyobb területhez tartozó legtöbb szakma egy, esetleg két iparossal képviselteti magát. Kiemelhetők a szűcsök (4), a vargák (4) a mészárosok (3) és az ötvösök (4). Mindezen személyek mellett szerepel még az elitben egy gyertyaöntő, illetve két olyan végrendelkező tartozik még ebbe a csoportba, akiket foglalkozásuk alapján a szolgáltatás szférájába sorolnánk (ld. lenn). A kézművesek felső rétegének elsősorban az biztosította az utat a legfelső vagyoni osztályba, hogy megvolt a lehetőségük arra, hogy maguk is bekapcsolódjanak a kereskedelembe. Leginkább azok az iparosok tudtak nagyobb vagyonra szert tenni, akik olyan jellegű áruk feldolgozásával, készítésével foglalkoztak, amelyek nagy keresletre tarthattak számot, ezért a szakmához kötődő nyersanyaggal, vagy késztermékkel történő kereskedés jelentős haszonnal járt. Így például a ruhaipar képviselői a posztóval, szövetekkel, prémekkel üzleteltek, a mészárosoknak a marhakereskedelembe, az ötvösöknek pedig a saját maguk által előállított nagy értékű ékszerekkel történő kereskedelembe nyílt alkalmuk bekapcsolódni. Az ebből a tevékenységből származó pénzt a kereskedőkhöz hasonlóan már ingatlanba, főleg szőlőbe fektették.492 A kereskedelem, a kézművesség, a szőlőtermesztés és bortermelés mellett még egy sor olyan pénzkereseti tevékenység kínálkozott a városban élők számára, amelyből fenn tudták tartani magukat. Ezek többnyire – mai meghatározással élve – a szolgáltatás körébe tartoztak. Ebbe a csoportba sorolhatók például a fuvarosok, fürdősök, borbélyok, színészek és mutatványosok, kisebb hivatali szolgák, egyéb szolgálók és az utcalányok is. A végrendelkezők körén belül a szolgáltatással foglalkozók között legnagyobb számban borbélyokat és borbélysegédeket találunk (5). Az előbbiek szintén a tehetősebb kézművesek közé tartoztak. Említhetők még ennél az „átmeneti jellegű csoportnál” a molnárok (3) és a fürdősök (2). A szolgáltatás szférájában dolgozók közül mindössze ketten kerültek be a vagyoni elit csoportjába: egy borbély, aki végrendeletében ékszerek mellett értékes műszerekről is rendelkezett, illetve meglepő módon egy szolgáló, aki többek között 250 magyar forintnyi pénzhagyatékot említ.

492

Itt hívhatjuk fel a figyelmet Gerd Wunder megfigyelésére a Pozsonyhoz hasonló méretű Hall városa kapcsán. Eszerint kézműves rétegből felemelkedett családok későbbi (18-19. századi) leszármazottai, önmeghatározásukban már igyekeztek kidomborítani, hogy fő megélhetésük nem kétkezi munkából – hanem főleg kereskedelemből – származik, s igyekeztek kerülni az eddigre már pejoratívvá vált Krämer kifejezést is és leginkább Kaufmann-ként címeztették magukat. WUNDER 1980/a 92. p.

157

X. 3. Gazdapolgárok

Bár egyértelműen megállapítható, hogy a városokban – szemben a vidék gazdasági életével – nem a primér gazdasági szektor, hanem sokkal inkább a másodlagos és a harmadlagos volt a domináns, mégsem szabad alábecsülni az agrártevékenységből élő népesség arányát és szerepét. Azokban a városokban, ahol a szőlőtermesztéshez adottak voltak a megfelelő klimatikus

viszonyok,

jelentős

volt

a

mezőgazdasági

tevékenységből,

főleg

szőlőtermesztésből és bortermelésből élő népesség aránya. A szőlőnek, mint ingatlannak a szabad forgalma két folyamatot eredményezett: egyrészt egy a bortermeléshez kötődő prekapitalista vállalkozó rétegnek a kialakulását, másrészt pedig a szőlőskerteknek a gazdapolgárok családján belüli szétaprózódását. Utóbbi tendenciának megfelelően két, vagy inkább három rétegre tagozódott a városi szőlőtulajdonos réteg. Attól függően, hogy milyen mértékben sikerült egy kézben megtartani az ingatlanokat, beszélhetünk egy magasabb életszínvonalat és társadalmi státuszt képviselő felső rétegről, amelynek tagjai több szőlőt is birtokolhattak, illetve egy közép- és egy kistulajdonosi rétegről.493 A X/1. sz. táblázat egyértelműen mutatja, hogy a gazdapolgároknak csak kis része számított a legvagyonosabb személyek közé, a többség – a kézművesek nagyobb részével együtt – inkább a középréteghez tartozott.494 Fő megélhetési tevékenységükből adódóan ezeket a végrendelkezőket elsősorban a nagyobb számú ingatlan (főleg szőlő, kisebb részben kert) birtoklása miatt lehetett az elit körébe sorolni. Természetesen számos szőlősgazda számára nem ez volt az egyetlen bevételi forrás. Így a tulajdonosok felső rétege elsősorban a nagykereskedelem hozta haszonból tartotta fenn magát. Ennek megfelelően ezek a polgárok a szőlőre elsősorban mint befektetési lehetőségre tekintettek.

493

LANDSTEINER 1985. 215-216. p. A nem a vagyoni elit körébe tartozó végrendelkezőknek a döntő többsége (79,3 %) ebből a két csoportból került ki.

494

158

X. 4. Értelmiség

Bár az eddig tárgyalt három foglalkozási csoporthoz képest az értelmiségi tevékenységet végzőknek az összes végrendelkezőn belüli aránya szinte elenyészőnek tűnik, mégis fontos kiemelnünk, hogy a késő középkori végrendeletek idevonatkozó adataival (1,6 %-os részesedés)495 történő összevetés alapján az értelmiségi réteg jelentőségének növekedéséről beszélhetünk (1529-1557: 4,6 %-os arány). A Hanza-városok elit rétegének viszonyait vizsgálva Heinz Schilling arra a következtetésre jutott, hogy éppen az 1550-es évektől tapasztalható az a tendencia, hogy a városokat vezető elitréteget alkotó nagykereskedők és a tehetősebb kézművesek mellé vagyon és tekintély terén egyre inkább felzárkózik a városi értelmiség.496 Hasonló folyamat kezdeti szakaszáról tanúskodnak a tárgyalt időszakból származó pozsonyi végrendeletek adatai is. Mindezek tekintetében érdemes nagyobb teret szentelni az említett réteg vizsgálatának. A városi bürokrácia kiszélesedésével és differenciálódásával egyre több olyan tisztséget kellett ellátni, amelyhez már magas fokú képzettségre volt szükség. Az adminisztráció fontosabb tisztségeinek betöltésénél már nem csak a tekintély, a vagyon, a városi ügyvitelben szerzett gyakorlati jártasság volt a meghatározó, hanem a megfelelő elméleti háttér is. A városi hierarchián belül megnőtt a jogi végzettségűek szerepe. Elég csak arra gondolnunk, hogy a bírót, a polgármestert és az esküdteket évenként választották újra, és ha még a leggazdagabb polgárok között öröklődtek is ezek a tisztségek, egy huzamban 2-3 évnél tovább senki sem látta el őket. A város jegyzője és a kamarai írnok viszont több éven át megszakítás nélkül a helyén maradt, ami nyilvánvalóan megnövelte ezen személyek befolyását, hiszen a városi bürokráciában leginkább ők jelentették a folytonosságot, s ezáltal kiválóan kiismerték magukat a politikai viszonyokban.497 A pozsonyi jegyzői tisztséget például 1529-1545 között Michel Stützl viselte (saját végrendelete 1545-ös, 1546-1552 között Heinrich Schedel (/Schädl/Schädel),498 s végül 495

SZENDE 2004/a 87. p. 8. táblázat. SCHILLING 1985. 9-13. p. 497 WUNDER/b 1980. 46. p. és ROGGE 1996. 135. p. A kora újkori Bécs bürokratikus berendezkedését vizsgálva Pauser egyenesen a városigazgatás „sarkköveként” értékeli a városi jegyzőt, annak sokrétű és sokoldalú ismereteket megkövetelő hivatali tevékenysége miatt (PAUSER 2003. 64. p.). Hasonló méltatással máshol is találkozunk, így például Kiss András a „városi írásbeliség letéteményeseként” aposztrofálja a nótáriusokat. Ismerünk olyan esetet is, amikor egy-egy ilyen megbecsült szakembert – egymást követően – több város is alkalmazott: Christian Pomarius (Baumgarten) az 1540-es években még Szeben jegyzője, az 1550-es évek elején viszont már Brassó szolgálatában áll (KISS 2003. 205. p. ill. 130. p.). Pozsonyban a 14. század negyvenes éveiig a káptalani írnokok működtek közre városi okiratok írásba foglalásánál. A város ezután kezdett maga is alkalmazni írnokokat, s 1364-től már állandóvá vált a jegyzői tisztség. ŠEDIVỲ 2005. 125. p. 498 Érdekességként megemlíthető, hogy a 15. század második felében egy Hermann Schedel nevű doctor volt 496

159

1552-57 között Thomas Entzenweiß. Ugyanebben az időszakban 11 személy viselte a bírói címet. Entzenweiß egészen 1571-ig dolgozott városi jegyzőként,499 azaz ő és Stützl is közel húsz évig látták el a jegyzői feladatokat. Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy a rendelkezésre álló forrásokból pontosan meg tudjuk állapítani, hogy milyen kereseti lehetőséggel bírt a városi adminisztráció keretein belül végzett szellemi foglalkozás. A városi tisztviselők járandósága kapcsán már említettük, hogy a számadáskönyvek tanúsága szerint a városi jegyző volt a legjobban fizetett állandó alkalmazott.500 Évi 52 fontdénárnyi összeget kapott, tehát egy fontdénár volt egy heti fizetsége. Előfordult, hogy még az éves összegen felül is kapott pénzt külön feladatok elvégzéséért. Így 1529-ben még további hat fontdénárt utalt ki neki a kamarás.501 A számadások rögtön a városi jegyző után említik a kamarai írnok és a kamaraszolga járandóságát. Mindketten 26-26 fontdénárt kaptak egy évre, azaz a városi jegyző bérének a felét. Ennek az összegnek a felét kapta a vásárbíró. Láthattuk továbbá, hogy a városi adminisztrációban dolgozók számára hivatali ruházatról is gondoskodott a város. Így például Michel Stützl jegyző számára 1540-ben 6 fontdénár értékben csináltattak ruhát.502 A kamarai jegyző és a kamaraszolga számára készült hivatali ruházatról 1529-ből van adatunk, mindkét tétel 2,5-2,5 fontdénárt tett ki.503 Amint azt korábban láthattuk, a város időszakos jelleggel is alkalmazott szellemi foglalkozásúakat, így például szüret idején írnokokat, akik minden bizonnyal a termés mennyiségi regisztrációjánál segédkeztek.504 Fontos felemelkedési lehetőségként szolgáltak a tanult polgárok számára a központi igazgatási szervek is. A Kamara korábban említett (ld. II. fejezet) alsó hivatalnoki kara például bizonyos részben polgári származású értelmiségeikből állt. Azok a felső- és Augsburg városi orvosa (KINTZINGER 2000. 63. p.). Bár nyilván a névegyezésből és az időbeli közelségből merészség lenne feltételezni a két személy közötti rokonságot. A Schedel család talán legismertebb tagja Hartmann Schedel volt, aki 1493-ban fejezte be a nürnbergi Liber Cronicarum megírását (BEHRINGER 1998. 43. p.). 1557-ből ismerjük Heinrich Schedel végrendeletét, amelyben bár nem kerül említésre, hogy a testáló a korábbi években városi jegyző lett volna, a tanúk alapján mégis valószínűsíthetjük, hogy a fent említett Stadtschreiberről van szó. A három tanú: Alexander Schnelein kamarai jegyző, illetve Sebastian Schmid és Peter Ecker esküdt tanácsosok (AMB 4 n 2 Prot. Test. II. fol 345b). Másrészt a Schedel név, illetve annak változatai csak nagyon ritkán fordulnak elő, ezen a végrendeleten kívül csak olyan esetekben, amikor Heinrich jegyzőt említik. Testamentumában a jegyző stuttgarti származású pozsonyi polgárként határozza meg magát. Végrendelete kiemelkedő vagyonról tesz tanúbizonyságot: két témakör alapján is a biztosan a vagyoni elithez tartozik a jegyző. 499 FEDERMAYER 2005. „C” tábla 193. p. 500 Ld. II. 2. 1. alfejezet. 501 AMB K 79 Kammerbücher fol 225. 502 AMB K 79 Kammerbücher fol 149. 503 AMB K 79 Kammerbücher fol 129-130. 504 Ld. II. 2. 1. alfejezet. Az 1528-as szüret idejére három héten át alkalmaztak négy írnokot, akik közül háromnak a városkapuknál kellett szolgálatukat teljesíteni. AMB K 79 Kammerbücher fol 131.

160

középrétegbeli fiatal férfiak, akik ilyen pályára vállalkoztak, legtöbbször kamarai írnokként, kancellistaként, vagy jegyzőként kezdtek. A kamarai állások elnyerése több szempontból és vonzó karrier-lehetőséget kínált. Az alkalmazottak rendszeres bért kaptak, ami az akkori viszonyok között még nem volt általánosan elfogadott gyakorlat. Emellett a hivatal

bizonyos

szociális

programokkal

is

segítette

munkatársait,

például

jó

munkateljesítményért, vagy ünnepi alkalmakkor (pl. esküvő) az alkalmazottak jutalmat kaptak, s az elhunyt tisztviselő családjáról nyugdíjakkal és végkielégítéssel igyekezett gondoskodni a kamara. A pozsonyiak számára pedig külön előnyt jelentett, hogy ezeket a jól fizetett állásokat saját lakóhelyükön tölthették be.505 Akik az ilyen típusú hivatali munkára fő jövedelemforrásként tekintettek, bizonyos idő elteltével vezető tisztségeket is elfoglalhattak. Utóbbiak betöltése rendszerint már nemesi származást követelt meg. Sok polgár éppen ezért kamarai működése alatt szerzett nemesi címet, vagy éppen az udvar is sokszor jutalmazta ily módon a kamara alkalmazottait. Az ilyen tisztségek betöltése tehát nem „csak” a biztos egzisztencia megteremtését jelenthette, hanem egyben a társadalmi felemelkedésben is segítségére lehetett az értelmiségi pályát választó polgároknak.506 Számos példát ismerünk arra nézve, hogy a pozsonyi politikai (és/)vagy értelmiségi elit családjainak sarja az országos hivatali elit tagjai közé emelkedett. Frederik Federmayer 2005-ös tanulmányában több jelentős pozsonyi származású kamarai tisztviselőt is kiemel.507 A felsoroltak között elsőként Caspar és Michael Partinger neve tűnik föl, mint olyan család tagjai, amely jelentős szerepet töltött be Pozsony életében. Korszakunkban a család legismertebb személye Cristoff Partinger, aki 1544 és 1558 között legalább tíz alkalommal volt tagja a belső tanácsnak (ld. Melléklet 1/3-4 sz. archontológiai táblákat).508 A második Végrendeleti Könyvben szereplő adatok alapján pedig jól leképezhető az egyes elitcsoportokon belüli rokoni összefonódások hálózata. Cristoff Partinger felesége, a már több helyen említett Barbara Furtnerin testvére volt. Barbara asszony 1550-es testamentuma509 azt mutatja, hogy még a felső rétegen belül is kiemelkedően nagy vagyonnal rendelkezett (három terület adatai alapján is biztos kategóriával nyert besorolást 505

Megjegyezhetjük, hogy számukra a Bécsben székelő hivatalok is elérhető közelségben voltak. FEDERMAYER 2005. 157-158. p.; ill. 168. p. 507 FEDERMAYER 2005. 158. p. 508 Tisztségeihez: 1547: AMB 2 a 2 Actionale Protocollum II. fol 245; 1548: AMB 2 a 3 Actionale Protocollum III. fol 0a; 1549: AMB 2 a 3 Actionale Protocollum III. fol 21a; 1552: AMB 4 n 2 Prot. Test. II. fol 274a; 1553: AMB 2 a 3 Actionale Protocollum III. fol 71a; 1554: AMB 2 a 3 Actionale Protocollum III. fol 86a; 1555: AMB 2 a 3 Actionale Protocollum III. fol 103a; 1556: AMB 2 a 3 Actionale Protocollum III. fol 126a; 1557: AMB 2 a 3 Actionale Protocollum III. fol 141a. A kilencvenes évekből pedig ismert egy bizonyos Matthias Partinger, aki 1592-95 között négyszer volt bíró, ill. 1599-ben és 1600-ban polgármester. FEDERMAYER 2005. „A” tábla 191-192. p. 509 AMB 4 n 2 Prot. Test. II. fol 219a-221a. 506

161

a vagyoni elitbe). Ismerjük előző férje végrendeletét is.510 A morvaországi származású nagykereskedő, Wolfgang Schuman két biztos kategória alapján került a vagyoni elit csoportjába, s ki kell még emelnünk, hogy kiugróan magas pénzösszegekről, összesen több mint 14000 forintról (!) rendelkezett. Ugyancsak jó betekintést nyerünk Barbara asszony esetén keresztül a gazdasági érdekek diktálta házasodási gyakorlatba. Schuman 1549 május 21-én tette utolsó rendelését, s Barbara asszony saját, 1550 január 4-én Bécsben kelt testamentuma szerint már Wolfgang Furtner felesége volt.511 Furtner az elit-értelmiséghez tartozó jogi doktor volt és egyben annak a Blasi Behamnak volt a sógora, aki – az említett Schumanhoz és Furtnerinhez hasonlóan – szintén nagy vagyonról (köztük bécsi ingatlanról) rendelkezett, illetve 1535 és 1538 között négyszer volt a belső tanács tagja,512 valamint 1539-1550 között legalább tíz alkalommal viselte a bírói tisztséget.513 A Federmayer-féle felsorolásból még két személy lehet témánk szempontjából érdekes. Michael Aichinger kamarai alkalmazott szintén az egyik ismert pozsonyi családból származott, amelynek tagjai közül kettőnek ismerjük a korszakból a végrendeletét. Hans Aichinger kardkészítő a vagyoni elit alsó csoportjához tartozott, míg Wolfgang Aichinger gazdapolgárt a vagyonosabb középréteghez számíthatjuk.514 A család kiemelkedő tagja Mert Aichinger volt. Hanshoz hasonlóan kezdetben ő is kézművesként (szűcsként) tevékenykedett, majd később bekerült a városvezetésbe. 1549-től 1554-ig esküdt tanácsos (1550/51-ben városkapitány), 1554-1556 között polgármester, majd 1556ban ismét tanácsos, 1557-ben pedig már ő viseli a bírói tisztséget.515 Végül meg kell még említenünk a Federmayernél szereplők közül Georg Enzenweiß nevét, aki minden

510

AMB 4 n 2 Prot. Test. II. fol 208b-209a. Ld. még az újraházasodás témájánál (XII. 1. 1. alfejezet) 512 AMB 4 n 2 Prot. Test. II. fol 77a, 87a, 91b, 97b, 103a. 513 1539: AMB 2 a 2 Actionale Protocollum II. fol 1a; 1540: 2 a 2 Actionale Protocollum II. fol 53a; 1541: AMB 2 a 2 Actionale Protocollum II. fol 91a; 1542: AMB 2 a 2 Actionale Protocollum II. fol 109a; 1544: 172a; 1545: AMB 2 a 2 Actionale Protocollum II. fol 191.1547: AMB 2 a 2 Actionale Protocollum II. fol 245; 1548: AMB 2 a 3 Actionale Protocollum III. fol 0a; 1549: AMB 2 a 3 Actionale Protocollum III. fol 21a; 1550: AMB 4 n 2 Prot. Test. II. fol 219a. Az 1543-as és az 1546-os évből hiányzik a méltóságsor, mindazonáltal nagyon valószínűnek tarthatjuk, hogy ezekben az években is Beham volt Pozsony bírája, ami azt jelenti, hogy összesen tizenkét éven át egyhuzamban töltötte be a városvezetés legfontosabb tisztségét. 514 AMB 4 n 2 Prot. Test. II. fol 92a-92b, ill. fol 174a-174b. 515 Tisztségeihez: 1549: AMB 2 a 3 Actionale Protocollum III. fol 21a;1550: AMB 4 n 2 Prot. Test. II. fol 226/1b; 1551: AMB 4 n 2 Prot. Test. II. fol 240a; 1552: AMB 4 n 2 Prot. Test. II. fol 244a; 1553: Actionale Protocollum III. fol 71a; 1554: AMB 2 a 3 Actionale Protocollum III. fol 86a; 1555: AMB 2 a 3 Actionale Protocollum III. fol 103a; 1556: AMB 2 a 3 Actionale Protocollum III. fol 126a; 1557: AMB 2 a 3 Actionale Protocollum III. fol 141a. A család két további tagja ért még el a 16. században jelentős pozíciókat: Matthias Aichinger volt Városbíró, Johann Aichinger pedig 1589 és 1591 között polgármester. FEDERMAYER 2005. „A” tábla 191. p. 511

162

bizonnyal a korábban már említett városi jegyzővel, Thomas Entzenweiß-szal állt közeli rokoni kapcsolatban.516 A kamarai hivatalnokok kapcsán szót kell még ejtenünk a harmincad-hivatalok alkalmazottairól. Az idetartozó vámhivatali és az ellenőri állások is igen keresettek voltak. Mivel ezek a szervek a kamara alá tartoztak, a kamara ezekre a posztokra gyakran saját embereit helyezte.517 A második pozsonyi Végrendeleti Könyvben négy olyan személy testamentuma olvasható, akik valamely harmincad-hivatalnál voltak állásban. Ezek közül két végrendelkező tartozik a vagyoni elit csoportjába, egyikük, Michael Neidhart harmincados két terület alapján nyert besorolást a felső vagyoni rétegbe. A másik az ugyancsak a vagyoni elitbe sorolt Georg Lerchenfelder, aki 1541-es végrendelete szerint a harmincad-hivatal felső tisztviselői karával állt kapcsolatban.518 Őt magát kétszer említik a kamarai iratok a harmincas évekből: 1533-ban, illetve 1534-ben. A bejegyzések szerint utóbbi évben Budán tartózkodott a kamara megbízásából.519 A jogi tanulmányok nagy vonzerőt fejtettek ki a kereskedő és a gazdagabb kézműves családok fiai számára, hiszen a városi hivatalok ellátása jól fizető, stabil állást jelentett.520 A pozsonyi polgárifjak leginkább a bécsi egyetemet látogatták.521 Krakkóban nem, de Itáliában szép számmal tanultak a város fiai. Így Padovában diákoskodott Paar Johannes de Pozsony is 1576 és 1582 között. 522 Az itáliai származású Paar család jelentős 516

Bár Federmayer nem említ pontos évszámot és Georg Entzenweiss nem szerepel a feldolgozott pozsonyi forrásanyagban, mégis az Entzenweiss név igen ritka (csak a jegyző és annak felesége fordul elő), így elképzelhetőnek tartjuk, hogy Georg Thomas Entzenweissnak az 1550-es évek után született fia lehetett. 517 FEDERMAYER 2005. 158. p. 518 Végrendeletében említi például a kamara felső hivatalnoki karához tartozó Albert Probstot és Georg Reichersdorffert. Utóbbi neve gyakran szerepel a kamarai iratokban. 1538-ban például őt küldte a kamara többek között Moldvába és Erdélybe. Az út célja nem tisztázott, de a kamarai anyag tanúsága szerint Reichersdorffer még a következő évben sem kapta meg a követségért a neki járó fizetséget. ÖStA HKA Hoffinanz- Protokolle W. Nr. 188. fol 40a. Probst ugyanebben az évben jelenti a kamarának, hogy 800 guldennyi összeget hajtott be, sajnos tevékenységéről nem ad közelebbi tájékoztatást. ÖStA HKA HoffinanzProtokolle W. Nr. 188. fol 10b. 519 ÖStA HKA Hoffinanz Protokolle W. Nr. 182. fol 211, ill. ÖStA HKA Hoffinanz Protokolle W. Nr. 183. fol 88b. 520 SCHILLING 1985. 10-13. p. Bécsben már a 16. század elejétől jellemző volt, hogy a városi jegyzők rendelkeztek jogi ismeretekkel, s a század végén, 1591-től már csak jogi doktorokat alkalmaztak erre a tisztségre (PAUSER 2003. 64. p.). A korszak fontos sajátossága, hogy – a reformáció hatásának köszönhetően – az egyetemeken végzettek hazatértek, ellentétben a korábbi katolikus gyakorlattal, mely szerint a papság nemzetek feletti és a képzett klerikusok működési helye független származásuktól. PÉTER 1985. 568. p. 521 A bécsi egyetemen jutott prokurátorsághoz 1500-ban Mandl György, aki 1502-ben az egyházjog és a szépművészetek tudora lett (PVT II/4 333-334. p. ).Valószínűleg a század közepe táján is megmaradt a Bécs egyetemének a pozsonyiak körében élvezett népszerűsége. Bár Európa többi egyeteméhez képest ekkoriban erősen csökkent is elismertsége, mégis ebben a korszakban is olyan meghatározó jelentőségű személyek voltak a bécsi kulturális élet központi figurái, mint Wolfgang Lazius. KRATOCHWILL 1980. 85-86. p. 522 VERESS 1915. 90. p. A Nagy Iván által említett két Paar család közül az egyik 1655-ben lett honosítva, a másik 1757-ben kapott nemességet. NAGY IX. k., 1861. 117. p. Valószínűleg egyik sem azonos a fent említett pozsonyi Paarokkal. L. Schrauf Károly: Registrum bursae Hungarorum Cracoviensis című kötetében

163

szerepet játszott a városi közéletben.523 Padovában tanult még Georgius Purkircher Bresburgiensis (1561-1571) is, aki 1585-ben ott is halt meg. Több jelentős irodalmi művet alkotott. Veress Endre szerint Nicasius Ellebodius Casetanus pozsonyi orvos 1563 és 1569 között diákoskodott Padovában.524 Később pestisben halt meg, s a Szent-Márton székesegyházban temették el.525 A jelentős személyiség a 60-as években Pozsonyban is komoly közéleti tevékenységet fejtett ki. A körülötte szerveződő humanista körnek többek között Verancsics Antal is tagja volt. Veress kötetében több olyan padovai diák is szerepel, akikről nehéz eldönteni, hogy Pozsony városából vagy csak Pozsony vármegyéből származnak.526 Sajnos a végrendeletek nem említik, hogy az illető hol folytatta tanulmányait. Mégis találunk olyan utalást, amely nagyon jól használható a korabeli értelmiségi öntudat kibontakozásának vizsgálatához. Így például Michel Stützl testamentuma által bepillantást nyerhetünk a jegyző életének korábbi szakaszába. Kiemeli ugyanis, hogy tanulmányai fedezésére jelentős összeget kapott szüleitől, de elkülöníti, hogy mi volt az, amit szüleinek, illetve amit kizárólag magának köszönhet. Hangsúlyos tehát, hogy bár az idősebb generáció támogatásával, de mégis jórészt önerőből érte el azt a társadalmi rangot, amit most betölt a városon belül.527 Tanúi lehetünk annak is, hogy az említett réteg képviselői törekedtek arra, hogy a család – a gyermekek kiházasítása által – olyan személlyel kerüljön rokoni kapcsolatba, aki szintén szellemi tevékenységből tartja el magát. Említhető itt Leopold Seidenschwantz seborvos Catherina nevű lányának esete, aki Thomas Entzenweiß városi jegyző felesége volt, vagy Georg Lerchenfelder harmincadosé, aki Michel Stützllel volt sógorságban.528 Utóbbi esetben a két család közötti konfliktusról is értesülünk a forrásokból. Mégpedig az okleveles anyag tanúsága szerint Stützl 1531-ben egyenesen az uralkodóhoz fordult, hogy Ortvay Tivadar szerint nem szerepel pozsonyi név. PVT II/4 335. p. Paar Péter 1538-ban lett pozsonyi postamester, majd 1558-ban már a Fischamend-Komárom és a Pozsony-Kassa postavonal is az ő irányítása alatt működött. MIAVECZ 1899. 97-99. p. 524 VERESS 1915. 67-68. p. 525 VÁMOSSY 1901. 7. p. 526 Például: Martinus Boemus Posoniensis 1581-ből (VERESS 1915. 90. p.); Khamper Georgius és Petrus 1596-ból (VERESS 1915. 90. p.); Joannes Stroblperger Posoniensis 1592-ből (VERESS 1915. 100. p.); Georgius Hoffman Hungarus 1571-1572, a Kassai Királyi Kamara regius secretariusa (VERESS 1915. 81. p.). Kempelen Bélánál szerepel egy bizonyos Hoffmann György, aki Lázár és Péter nevű testvéreivel 1580ban kapott címeres levelet. Pozsonyi származására vonatkozólag itt nem található adat (KEMPELEN 1914. V. k., 71. p.). A római Collegium Germanicum et Hungaricum tanulói között szintén találunk hasonlóan bizonytalan eseteket: Ladislaus Hármas Ungarus Posoniensis 1579-től; Joannes Smugger Posoniensis 1579től (VERESS 1924. 2. p.). Biztosan pozsonyi születésű volt viszont az a Preys Kristóf, aki Frankfurtban és Königsbergben főiskolai tanárként tevékenykedett. PVT II/4 341. p. 527 Taníttatás témájához ld. még XII. 4. alfejezetet. 528 AMB 4 n 2 Prot. Test. II. 316b-319a. és 144b-145b. 523

164

ítélet szülessen vitás ügyükben. Az udvartól kapott válaszban említik, hogy valójában Stützl – 1531 elején elhunyt – felesége, illetve Lerchenfelder felesége között volt valamilyen örökösödési vita. Eszerint tanúk előtt írásban megegyeztek a kérdéses vagyonrész (pontosabban nem írják körül jellegét, mennyiségét, stb.) felosztásáról.529 Az értelmiségi foglalkozásúak döntő többsége egyértelműen a vagyoni elithez sorolható. A kézművesek felső rétegéhez hasonlóan ők is bekapcsolódtak a kereskedelembe. Mindezt alátámasztja az is, hogy a kiemelkedően nagy (300 forint fölötti) összegekről rendelkezők körén belül (28 testáló) a kereskedők után az értelmiségiek bírnak a legnagyobb részesedéssel (előbbiek 15, utóbbiak 9 végrendelettel). A kereskedők kapcsán korábban már kiemelt azon öt testáló között pedig, akiknek a végrendelete az elithez történő besoroláskor mindhárom területen a biztos kategóriába esett, a korábban már említett Barbara Furtnerint („Barbara der [...] hochgelerten hern Wolfgangen Furtner der rechten Doctorn”)530 és Seidenschwantz seborvost találjuk. A vagyoni elithez tartozó értelmiségiek között van még három városi jegyző vagy azok felesége, három városi kamarás vagy azok felesége, két harmincados, egy iskolamester és felesége, egy deák, egy vásárbíró, egy seborvos, egy gyógyszerész és az említett jogi doktor hitvese. Ugyancsak a kereskedőkhöz mérhető vagyoni szint elérését, de legalábbis megközelítését bizonyítja, hogy a jótékonyság gyakorlása mellett a közösség felé irányuló reprezentációt lehetővé tevő kegyes adományok terén az említett két réteg az átlagon (2,65 adomány/végrendelet) felül tett ilyen rendeléseket (kereskedőknél 3,3; értelmiségieknél 3,3).531 Az értelmiségiek testamentumaiban – a legkevésbé sem meglepő módon – arányaiban gyakrabban esik szó olyan pénzbeli, vagy egyéb hagyatékokról, amelyek gyermekek taníttatását szolgálják. További szakmából adódó sajátosság, hogy ezekben a testamentumokban bővebben olvashatunk különféle műszerekről, könyvekről és egyéb, a hivatali tevékenységekhez köthető eszközökről.532

529

MOL MF C56 5684. Később normalizálódott viszonyuk. Lerchenfleder 1541-es végrendeletében már 50 guldent hagy Stützl Karl nevű fia taníttatására, amely összeg két évi tanulmányait kellett, hogy fedezze a fiúnak. Ld. részletesebben a XII. 4. alfejezetet. 530 AMB Prot. Test. II. fol 219a. 531 Ld. XIII/2. sz. táblázat. 532 A végrendelkezők között mindössze egy nemest találunk. Leopold von Schreybersstorf lausitzi lovag testamentuma tanúsága szerint Mária királyné udvarának volt a tagja. Vagyona alapján ő is a felső réteghez tartozik (foglalkozási ág szerint a kereskedőkhöz sorolhatjuk). Két háza volt Pozsonyban, s ingatlanjai mellett nagyobb pénzösszegekről is rendelkezik. Ilyen kevés adatból azonban nem vonhatunk le messzemenő következtetéseket a városban élő nemesek vagyoni helyzetéről, s a városi életben betöltött szerepükről.

165

XI. A lakóhely és a vagyoni helyzet összefüggései Bár a késő középkori és kora újkori városok a térbeli korlátok miatti zsúfolt építkezés és a kanyargós utcák miatt sokszor elég kusza képet nyújtottak, mégis kijelenthető, hogy a várostopográfia nagymértékben igazodott a szociális viszonyokhoz. Másképp fogalmazva egy adott polgár esetében nagyban függött társadalmi státuszától, vagyonosságától, foglalkozásától stb. hogy a város mely részén volt lakhelye.533 A gazdag és tekintélyes lakosok a város közéleti és politikai centrumának számító Főtéren, vagy annak közelében laktak. A kevésbé tekintélyeseknek pedig közelebb a városfalhoz, vagy a városfalon kívül, valamelyik külvárosi, vagy elővárosi részen volt házuk, illetve béreltek házat. Bizonyos szakmák egy bizonyos utcához, esetleg városrészhez kötődtek. Utóbbiról árulkodnak Pozsonyban olyan utcanevek, mint például a Lakatosok utcája (Schlosser gasse), vagy a Nyerges utca (Sattler gasse).534 Ugyanakkor etnikai alapon is történhetett elkülönülés, így találunk egy Zsidó utcát a Belvárosban a Lőrinc-kapunál és egyet a Várhegy és a nyugati városfal között is. Érdemes tehát megvizsgálni, hogy vajon a végrendeletekből mennyiben lehet az egyes örökhagyó lakhelyére következtetni, s annak térbeli elhelyezkedését mennyiben befolyásolta a testáló társadalmi helyzete. Összességében elmondhatjuk, hogy sajnos csak a végrendeletek kisebb hányada említi meg az örökhagyó idevonatkozó adatait. A teljes anyag valamivel több mint egynegyedében – 101 alkalommal – találunk ilyen utalást. Ez történhetett rögtön a testamentum elején, vagy ritkábban házról tett rendelés által, amikor megadták a háznak a városon belüli hozzávetőleges helyét. Meg kell még jegyeznünk, hogy az utcán belüli pontosabb elhelyezkedést egyetlen esetben sem tudjuk azonosítani, az említett ház-, vagy lakóhelyeknél csak az utcát, vagy a városrész nevét adták meg. Néhány esetben a szomszédok, vagy a tanúk adatai alapján következtethetünk a testáló lakhelyére. Az utolsó rendelések megtételénél legtöbbször azonos foglalkozású, vagy azonos foglalkozási ághoz tartozó polgárok tanúskodtak. Ez a tény is arra enged következtetni, 533

A Pozsonyra a 16. század közepén jellemző topográfiai szerkezet tulajdonképpen már a 15. század első felére kialakult, s azután alapvető változás már nem történt. Főleg 1423 és 1435 között folytak olyan jelentősebb építkezések, amelyek nagyban meghatározták a későbbi időszak városképét. Ezek főként erődítési munkálatok voltak, amelyekkel a városok megerősítését célzó királyi rendeletnek igyekeztek eleget tenni. A már létező vár- és sáncrendszer megerősítése mellett a déli szakaszon kiépítették a sarokbástyákat, illetve megerősítették a Mihály- és a Lőrinc-kaput. A 15. század végén – egy korábban már létező gyalogkapu kiszélesítésével – hozták létre a Halász-kaput, amelyhez tornyot is emeltek. A parcellaszerkezetben ezek az építkezések nem okoztak számottevő változást, a parcellák összevonására csak ritkán került sor. A 15. század jelentősebb építkezése volt még a püspöki udvar és a Szt. László kápolna 1454-es kialakítása. URBANOVÁ 2003. 279. p. 534 Horváth topográfiai lexikonában 59., 2220.; ill. 1668. szócikk alatt. HORVÁTH 1990.

166

hogy egy városrészben hasonló foglalkozású emberek laktak, akik nemcsak a munkaidejüket töltötték közösen, hanem a mindennapi élet egyéb színterein is együtt tevékenykedtek. Feltűnő, hogy a kereskedők kevéssel, a kézművesek pedig jóval az összes végrendelkezőn belüli arányuk alatt szerepelnek (13,9, illetve 26,7 %). Ezzel szemben kiemelkedően magas azon gazdapolgárok aránya, akik megadják lakhelyüket (52,5 %), viszont elenyészően kevés az értelmiségi foglalkozásúak részesedése (mindössze 1 %). A 101 testáló között 24 olyan polgárt találunk, akit a vagyoni elithez soroltunk. A tárgyalt csoporton belüli részesedésük (23,8%) tehát kevéssel az összes végrendelkezőn belüli arányuk (27,1 %) alatt van. Mindez arra enged következtetni, hogy bár a vagyonosabb polgárok mindenképpen több ingatlannal rendelkeztek, mint az átlagos, vagy átlag alatti vagyonnal bírók, mégis a felső réteg képviselői nem érezték jobban szükségét a házak pontos helyének megadását. A továbbiakban érdemes megvizsgálnunk, hogy az egyes vagyoni rétegek képviselőinek a város mely részében volt házuk, illetve hogy a lakóhelyek városon belüli eloszlása hogyan függ össze a vagyoni helyzettel, valamint az egyes foglalkozási ágakkal. A százegy testamentum közül huszonkettőben találunk utalást a Belvárosra. Ezen belül leggyakoribb a Hosszú utca (Lange gasse, öt említéssel), szerepel még a Szt. Mihály utca (S. Michels gasse, 3 említés), a Lakatosok utcája (Schlosser gasse, 3), a Ventur utca (Ventur gasse, 2) és 1-1 végrendeletben a Káptalan (Pfaffen gasse) és a Zsidó utca (Juden gasse). Három testamentumban találunk utalást a Főtérre: két kereskedőnél és Michel Stützl városi jegyzőnél. A fennmaradó négy esetben csak általánosságban említik a Belvárost. Az ebben a városrészben lakó végrendelkezők fele a legfelső vagyoni osztályhoz tartozik. Körükben a Főtér mellett még a Hosszú utca jelenik meg több (3) végrendeletben, a Lakatosok utcáját és a Ventur utcát egy-egy alkalommal említik. A tehetősebb polgárok között öt kereskedő és az említett jegyző mellett egy kézművest és négy vagyonosabb gazdapolgárt találunk. Utóbbiak közé tartozik Catharina Frölichin, akinek a Hosszú utcában lévő háza mellett volt még egy a Dunai-külvárosban is, vagy a récsei Peter Fellenprunner, aki Pozsonyon kívül is birtokolt hasonló ingatlant. Bár a vizsgált metszet elég szűk, mégis a fenti arányok alátámasztják azt a korábban már említett megállapítást, miszerint a vagyonosabb polgárok elsősorban a Belváros utcáit választották lakóhelyül. Mindennek nemcsak az elitréteg reprezentációs igénye volt az oka, hanem az is, hogy a kevésbé tehetősek nem tudták megfizetni a magasabb belvárosi ingatlanárakat. 167

A külvárosokat illetően már sokkal több információ áll rendelkezésünkre. A legtöbb végrendeletben a városfal északkeleti előterében elterülő, a Mihály-kaput a külső védőövben található Széplaki-kapuval összekötő Széplaki-külváros (Schöndorffergasse 16, Hochstrass 1 említéssel) szerepel. A Szt. Mihály-kapu előtt feküdt a Mihály-külváros (Neustadt vor St. Michel Thor). Legjelentősebb utcája az ún. Apácapálya (Nunnenpandt) volt. Összesen kilenc testamentumban olvashatunk erről a városrészről. A Várhegy és a Duna között terült el a Vödrici-külváros (Wedritz), amely szintén gyakori a végrendeletekben 16 említéssel. A Duna és a városfal közötti terület elég keskeny sávján, a Halász-kapu előterében feküdt az ún. Újváros (New Stat vor dem Vischer Thor).535 A munkájukhoz szükséges víz közelsége miatt itt dolgoztak a tímárok, a cserzővargák és magától értetődően a halászok. Mindössze négy testamentumban utalnak erre a területre. A négy végrendelkezőből három kézműves: két halász és egy tímár. Sokkal jelentősebb a Lőrinc-kaputól a külső Dunai-kapuig terjedő Dunai-külváros (Donauneusidel, Thonaw Neusidl 14 említéssel). Utóbbi és Széplak között húzódott a Kórház-utca (Spitalgasse, kilenc utalás). A fennmaradó tíz említés a többi külvárosi rész és utca között oszlik meg.536 A vagyoni elithez sorolt és a Belvárosban lakó polgárok számából könnyen következtethetünk arra, hogy a hasonlóan kiemelkedő anyagi helyzetű és valamely Külvárosban házat bíró személyek száma tizenhárom, azaz csak kevéssel több mint a fele azoknak, akik a felső réteghez tartoztak és közölték házuk viszonylag pontos helyét. Sajnos az ezekben a végrendeletekben említett házak nagyon elszórtan helyezkednek el hét külvárosi részben (ebből egy közelebbről nem azonosítható). Ennek fényében érdemesebb a testamentumokban megadott külvárosi házhelyeket aszerint elemezni, hogy a végrendelkező mely foglalkozási ághoz tartozott. Ami a külvárosokat említő végrendelkezők foglalkozás szerinti megoszlását illeti, megállapíthatjuk, hogy a gazdapolgárok egyértelmű többséget mutatnak (55,7 %). Nagy számuk a legszembetűnőbb a Dunai- (10 gazdapolgár), a Vödrici- (10) és a Széplakikülvárosban (8). Mindez nem meglepő, hiszen az említett városrészek folytatásának is tekinthetjük a várost körülölelő szőlőskertek övezetét. Kiemelhetjük itt többek között a Vödric nyugati oldalán a Burgstall- (5 említés), a Hausberg- (11 említés), vagy a Gaiswegdűlőt (2 említés). A Széplaki-kapu előtt terült el az ún. „blumenthali telep”, amelynek ligetei nemesített növényeknek és gyümölcsfáknak adott helyet, melyek terméséből a 535

KIRÁLY 1890. 84. p., és AMB 4 n 2 Prot. Test. II. 12a. Öt végrendeletben találunk utalást Neusidl, vagy Newsidl nevű városrészre. Elképzelhető, hogy ezek is s Dunai-külvárosra vonatkoznak, esetleg a Halász-kapu előtti Újvárosra.

536

168

közeli osztrák vásárokra is szállítottak.537 Ugyanakkor a közelben feküdt a Széplaki-dűlő is, amelynek neve a végrendeletekben a leggyakrabban említett dűlőnevek között szerepel (21 testamentum). A Dunai-külváros közelségében a Grössling-sziget (másképp Kressling) ligeteit emelhetjük ki (12 említés). Mindez azonban sajnos még mindig nem ad magyarázatot arra, hogy a gazdapolgárok több mint a felét teszik ki az olyan végrendelkezőknek, akik testamentumukban közölték lakhelyüket is. Granasztói György hasonló jelenségre hívta fel a figyelmem Nagyszombat polgárai kapcsán. Ugyanis ott is a nem az elithez tartozó, de viszonylag tehetősebb középréteg tagjai igyekeztek pontosan megadni lakóhelyüket. Mindez Granasztói érvelése szerint a középréteg képviselőinek egyfajta sajátos identitástudatából vezethető le. A vezető réteg tagjai sokszor már több generáció óta a városban éltek, ismerték őket, nem volt szükség részletezni a házuk helyét, az úgyis „közismert” volt. A középréteg tagjai viszont kevésbé voltak ismertek, sokan közülük más városból származtak, új jövevénynek számítottak, így lakóhelyük pontos megjelölése nem csak ingatlanuk könnyebb „lokalizálása” végett volt fontos, hanem egyben a polgárságon belüli helyüket is szerették volna ezáltal mintegy kiemelni.538 A foglalkozási ágak tárgyalásánál néhány helyen már utaltunk a családszerkezet egyes részkérdéseire, így például az értelmiségiek kapcsán az erre a rétegre jellemző házasodási szokásokra. Mint azt a továbbiakban látni fogjuk ezekre a szokásokra számos tényező volt hatással. Ugyanakkor a házasodás körülményei nagyban befolyásolták a korabeli polgári családszerkezet alakulását is. Mindezek alaposabb vizsgálata közelebb vihet minket a családszerkezet és a vagyoni helyzet egyes összefüggéseinek a megvilágításához is.

537

HORVÁTH 1868. 38. p. Granasztói György szíves személyes közlése alapján. A középréteg erősebb önmeghatározási igényére hívja föl a figyelmet Gerhard Pfeiffer is a késő középkori Breslau társadalmi viszonyainak a vizsgálata nyomán. PFEIFFER 1968. 101., 103. p.

538

169

XII. Családszerkezet a végrendeletek tükrében XII. 1. A nemek aránya és a végrendelkezők családi állapota

A végrendelkezőre vonatkozó adatok közül a személy nemét lehet – már nevéből adódóan rögtön a testamentum első soraiból – a legkönnyebben megállapítani. A legtöbb esetben szintén a bevezető rész legelején találunk utalást az illető családi állapotára is. Ami a nemek szerinti megoszlást illeti, az összes végrendelkező között a férfiak enyhe többségéről beszélhetünk: Férfi:

234 – 59,8 %

Nő:

157 – 40,2%539

Ez az arány kis mértékben eltér a teljes városi társadalom képétől, ahol enyhe női többséget feltételezhetünk. Amennyiben az elithez sorolt testálókat vesszük alapul, úgy kiderül, hogy ebben a csoportban – az összes testálón belüli arányokhoz képest – nem hogy csökkenne, hanem 6 %-kal magasabb a nők részesedése. A vagyoni eliten belül tehát a nemek közötti megoszlás jobban közelít a teljes városi lakosságra jellemző arányokhoz: Férfi:

57 – 53,8 %

Nő:

49 – 46,2 %

(ld. még Melléklet, 2/4/a és 2/4/b ábra)

Mindebből az következik, hogy a gazdasági életben és a vagyon felhalmozásában a korabeli nőt a férfiakkal egyenrangú félnek tekinthetjük. Ennek fényében érdemes megvizsgálnunk a nők gazdasági életben történő érvényesülésének és a vagyonos rétegbe történő bejutásának a lehetőségeit. A nők munkája a városi termelés jelentős, sőt egyes szerzők szerint – teljes joggal – nélkülözhetetlen tényezőjeként értékelhető, amely nagyban megnövelte a polgári közösség gazdasági

potenciálját.540

A

döntően

női

539

többségű

kiskereskedelem

mellett

a

A korábban már viszonyítási alapként szolgáló konstanzi végrendeletek esetében (ld. IX. fejezet) a férfi testálók valamivel nagyobb arányban (67 %) vannak jelen. BAUR 1989. 57. p. 540 WENSKY 1984. 293. p. DÜLMEN 1999. 107. p. A korabeli városok nagy többségére általában egy csekélyebb mértékű női többség volt jellemző. Korábbi feltételezések szerint éppen ennek a női többségnek tulajdonították a női munka erőteljes jelenlétét a városokban. Ennek az elméletnek az egyik első képviselője Karl Bücher volt, aki a női többség elsődleges okát abban látta, hogy a férfiak körében a fegyveres harcokban való részvétel, illetve az élvezetek szertelenebb halmozása miatt magasabb volt a halálozási arány (MITTERAURER 1984., ld. lenn, illetve RÖRIG 1953. 79. p.). Megalapozottnak tekinthetjük azonban azt a kritikát, miszerint a nemek eltérő aránya nem elsődlegesen a különböző halálozási arány következménye, hanem sokkal inkább a be,- illetve az elvándorlásból adódó népességváltozásé. Mivel – amint azt a gyermekek számának tárgyalásánál látni fogjuk – a polgárságon belül alacsony volt a szociális reprodukció, így a vidéki lakosságnak a városokba irányuló migrációja fontos utánpótlást jelentett a városi munkaerőpiac számára. A nők számára a városban elérhető számos keresetlehetőség tehát nem a női többség következménye, sokkal inkább megfordítható az elmélet, azaz a nők javára eltolódó nemi arány a városon

170

nagykereskedelemben is adódott lehetőség a nőknek a munkaszervezetbe történő bevonására. Ezek közül a legkézenfekvőbb, hogy a gyakran üzleti úton lévő férj rá volt kényszerülve arra, hogy a felesége, vagy – fiúörökös hiányában – családja más női tagja besegítsen az otthoni ügyek vitelében, az ingatlanok kezelésében, stb. Ily módon a nők is elsajátították azokat a gyakorlati ismereteket, amelyeket később (esetleg özveggyé válásuk után) már önálló tevékenységük során kamatoztathattak. A nők – a férfiakéval megegyező tulajdoni és végrendelkezési jogaiknak köszönhetően – egyfajta közvetítő szerepet is betölthettek az egyes családok között, amelynek nagy jelentősége volt a vagyon és a társadalmi státusz átruházásának.541 A kereskedelem mellett a kézműiparban is számos munkalehetőség kínálkozott a gyengébbik nem képviselői számára, amelyek közül néhány a felső rétegbe történő felemelkedéshez is biztosíthatta az utat. A városokban a paraszti társadalom munkaszervezetéhez képest több olyan termelési ág létezett, amelyben az ott élő, vagy oda beköltöző nők szabadon tevékenykedhettek és az abban dolgozó férfiakkal egy munkaszervezeti egységet alkottak.542 A textil- és ruhaiparon, illetve részben az élelmiszeriparon belül egy sor olyan termelési ág fejlődött ki a középkor folyamán, amely a paraszti közösségekben a nők tevékenységi köréhez tartozott. Éppen az ilyen foglalkozási ágakon belül vált hagyományossá a „családi üzem” jellegű termelési forma. Gondolhatunk itt konkrétan a takácsokra, szabókra, vagy az élelmiszeripar területéről a pékekre, mészárosokra. Az ilyen munkaszervezeti formára jellemző volt a feleség hathatós közreműködése, továbbá a serdülő lányokat már korán bevonták a közös munkába, végül pedig ezek a szakmák nagyobb mértékben alkalmaztak női segédszemélyzetet is. Voltak olyan kézműipari ágak is, ahol a nők bevonása nem volt megoldható a családi keretek között. A textil- és ruhaiparban például számos előkészítő jellegű munkát, mint a gyapjú fésűzését, a szövést, a csévélést, vagy a csomózást nők végezték. Ezeket a tevékenységeket azonban fizikailag képtelenség lett volna egy családi háztartás adta keretek között végezni, ezekben az esetekben tehát a nők alkalmazása már túllépett a

belüli női munkalehetőségekre vezethető vissza. A nőknek a városi munkaszervezeten belüli pozícióihoz általában: MITTERAURER 1984. 18-19. p., 28-29. p. és KELLENBENZ 1980. 8-10. p. Bücher elméletének további kritikája olvasható még többek között Erika Uitznál, aki kiváló érvelésében – középkori forrásokra támaszkodva – kiemeli többek között, hogy a nők halandósági mutatóit a gyermekágyi elhalálozás és a járványokkal szembeni rosszabb ellenálló képességük ugyancsak jelentősen megnövelték. UITZ 1986. 444445. p. 541 SZENDE 2004/a 117. p.; 121. p. 542 Ebből a körből természetesen kimaradtak azok a szakmák, amelyek végzése nagyobb fizikai erőt, vagy a háztartástól való hosszabb idejű távollétet követelt meg. WENSKY 1984. 291. p.

171

család, mint termelési egység keretein.543 A nőknek a céhes kézműipari termelésbe történő bekapcsolódására láthatunk példát Caspar Reickher felesége, Catherina asszony esetében, aki végrendeletében kiemeli, hogy ő maga is tagja volt a halászok céhének, midőn mesterére és a céhlegényekre összesen 12 forintot hagy.544 Több olyan korabeli céhszabályzatot is ismerünk, amely már megfogalmazásában is jelzi, hogy a mesterek között egyaránt lehettek férfiak és nők is, azaz Maister és a Maisterin megjelölést használja az említett céhtagokra.545 Még több 16. századi céhszabályzatban szerepel, hogy egy mester özvegye a férj halála után folytathatja a szakmát, amíg özvegy marad, s nem lép házasságra olyan személlyel, aki nem az adott szakmát képviseli, azaz nem a céh tagja.546 A férfiakkal ily módon történő egyenjogúsítás egyúttal lehetővé tette a kézműipari termelésbe bekapcsolódó nők számára is a magasabb vagyoni szintre történő felemelkedést. A polgárok a kereskedelmi, vagy iparos tevékenységből összegyűjtött vagyont leginkább ingatlanvásárlásba fektették. A polgári gondolkodásban a tőkeakkumulációs lehetőségek közül kiemelt jelentőséggel bírt az ingatlantulajdon. A szőlőskertek adás-vétel, vagy öröklés útján történő megszerzése a nők számára is kiváló lehetőséget biztosított a magasabb egzisztencia megszerzéséhez, illetve fenntartásához. A szőlőkbe történő befektetés jelentős haszonnal kecsegtetett, amely az egyedülálló nők (itt leginkább özvegyekre gondolhatunk) számára is biztosította az önálló megélhetés forrását. Ezek az ingatlantípusok, amennyiben nők kezén halmozódtak fel kisebb-nagyobb számban, általában megmaradtak a szűkebb család keretein belül. Számos olyan esetről tudunk, amikor női örökösök rendelkeztek nagyobb számú szőlőről, így például rögtön a korszak elején (1529) Lienhart Schmirenkumpt kereskedő özvegye, Martha asszony 2 szőlőt rendel fiának, egyet fivérének, és egyet-egyet elhunyt férje mostohafivére fiának, illetve a család egy barátjának.547 Találunk példát olyan esetre is, amikor a feleség még férje életében nagyszámú ilyen ingatlanról rendelkezik, nevezetesen 1536-ban egy kovács, Jörg Pogenhauser felesége, Margaretha asszony nyolc szőlőskertjéből egyet hagy férjére, s háza mellett nem kevesebb, mint hat szőlőt három

543

Hasonló módon alkalmaztak női munkaerőt a kölni övkészítők és páncélkészítők is, olyan kiegészítő munkák elvégzésére, mint pl. utóbbiak esetében a polírozás. WENSKY 1984. 290. p. 544 AMB 4 n 2 Prot. Test. II. fol 362b. 545 Ilyen dokumentum például a fazekasok céhszabályzata 1569-ből és a kalaposoké 1575-ből. ŠPIESZ 1978. 117-118. p. és 152-159. p. 546 Pl. a mészárosok céhlevele (ŠPIESZ 1978. 220. p.). Számos példa található a késő középkori végrendeletekben is a céheknek azirányú ösztönzésére, hogy az elhunyt mester özvegye ugyanabból a céhből válasszon magának új férjet. Mindazonáltal a nyugat-európai városokhoz képest viszonylag ritka volt ennek a kívánalomnak az özvegy által történő teljesítése. SZENDE 1993/c 172. p. 547 AMB 4 n 2 Prot. Test. II. fol 9a-10a.

172

kiskorú fiára.548 A foglalkozási szférába történő bejutásban is segíthettek ezek az ingatlanok, mivel jelentős járadékaik által adottak voltak tulajdonosuk számára azok az anyagi feltételek, amelyek például egy céhbe történő felvételhez elengedhetetlenek voltak. Fontos kiemelnünk, hogy a városi jog a peres ügyekben való jogképességet és a hivatalok viselésének jogát leszámítva a nagykorúságot elért nőket a kötelezettségek és a jogok tekintetében tulajdonképpen a férfiakkal egyenértékű személyekként kezelte,549 s így jelentős vagyon halmozódhatott fel a nők kezén is. A majdnem teljes körű jogi egyenrangúság mellett, vagy még inkább annak következményeként nagy szerepe lehetett a korabeli női öntudat kifejlődésében annak is, hogy jelentős vagyont gyűjthettek össze a gyengébbik nem képviselői is, amellyel természetesen nőtt társadalmi megbecsülésük. Itt említhető

Agnes

Zaich

testamentuma,

amelyben

ingatlanainak,

szőlőjének,

gyümölcsöskertjeinek felsorolásakor külön hangsúlyozza, hogy azok saját pénzéből „lettek megvéve és kifizetve”.550 Az ilyen kitételek lejegyeztetése jogi szempontból is fontos volt, hiszen az asszony ezzel azt kívánta hangsúlyozni, hogy a közszerzeményi vagyon összegyűjtéséből tevékenyen kivette a részét, így többé-kevésbé körülhatárolta a férjével együtt felhalmozott javaknak azt a szeletét, amelynek megszerzése neki volt köszönhető, s arra a vagyonrészre a férj családjának tagjai értelemszerűen nem jelenthették be igényüket. A közép- és a felső réteghez tartozó nők számára adódó kereseti lehetőségek mellett érdemes röviden a városi társadalom alsó rétegéhez tartozó lányoknak, asszonyoknak kínálkozó munkalehetőségeket is megvizsgálni. Ilyen volt legfőképpen a szolgálóként történő alkalmazás a vidékről érkező fiatal lányok számára. Mindez témánk szempontjából azért érdekes, mivel leginkább a tehetősebb felső- és a középréteghez tartozó családoknál nyílt alkalom ilyen munkára. A nagyszámú női szolgáló jelenlétét bizonyítják a testamentumokból nyerhető adatok is, hiszen az ezeknek a személyeknek történő rendelések döntő többségében női szolgálókat említenek. Az örökhagyóval egy háztartásban élő nem rokon férfi munkaerő pedig inkább kézműves mesterek, vagy azok feleségének végrendeletében mint céhlegény, vagy tanonc fordul elő. Mindemellett a kereskedők és a céhek is nagy számban vettek fel női segédszemélyzetet. Utóbbiak foglalkoztathatták őket a műhelyekben, vagy olyan otthoni munkára adtak megbízást, mint a szövés, kötés, hímzés stb.551 A szolgáló korú lányok bevándorlása mellett meg kell még 548

AMB 4 n 2 Prot. Test. II. fol 78b-79a. WENSKY 1984. 289. p. 550 AMB 4 n 2 Prot. Test. II. fol. 28a. 551 A paraszti jellegű településekkel szemben a város további speciális munkalehetőségeket is kínált a gyengébbik nem képviselői számára, városi alkalmazásban szolgálatot teljesíthettek például vízhordóként, 549

173

említenünk az életük hasonló szakaszában járó fiatal férfiak jelentős mértékű elvándorlását is, amely főként a céhek által megkövetelt tanulóidővel volt összefüggésben. Bár az ő esetükben a távozás nem szólt feltétlenül örök időre, mégis ez is a nők javára módosította a nemek közötti arányokat. A nemek aránya természetesen a családi állapot kérdésével összekapcsolva még inkább elemezhető. Ami a végrendelkezők utóbbi megközelítésből történő felosztását illeti, e téren már sokkal jelentősebb eltérést tapasztalunk a társadalom szerkezetéhez viszonyítva. A végrendelkezőknek a családi állapot szerinti megoszlását a következő táblázat mutatja be: Összes végrendelkező A vagyoni elithez sorolt testálók N % N % Hajadon nő 3 0,8 1 0,9 Nőtlen férfi 16 4,1 7 6,6 Férjezett nő 98 25,1 31 29,2 Nős férfi 194 49,6 43 40,6 Özvegy nő 56 14,3 17 16,0 Özvegy férfi 24 6,1 7 6,6 Összesen 391 100 106 ~100 XII/1. sz. táblázat A végrendelkezők családi állapota (ld. még Melléklet, 2/5. sz. ábra) Családi állapot

Láthatjuk, hogy mind az összes testáló esetében, mind az elithez tartozó végrendelkezőknél a leggyakoribb családi állapot a házas embereké, akiknek 74,7 %, illetve 69,8 % az arányuk. A nős férfiak mindkét esetben jóval nagyobb számban képviseltetik magukat, mint a férjezett nők. Az eliten belül mérséklődik ez az arányeltolódás (közel kétszeres helyett kb. másfélszeresre). Mindez jól illeszkedik ahhoz a fentiekben részletesen tárgyalt általános tendenciához, miszerint a nők aránya általában megnőtt az elitréteg elhatárolása után. Mindazonáltal a nős férfiak aránya még így is szembetűnően magas. Ez több tényezőre vezethető vissza, melyek közül a legnagyobb jelentőséggel a házasodás lehetőségei és körülményei bírnak, amelyeket nagyban meghatároztak az egyes polgárokkal szemben a város közössége által támasztott elvárások. A korszakban a jövendőbeli kiválasztásakor a legfontosabb szempont a család vagyonának gyarapítása, a társadalmi státusz megőrzése, illetve annak javítása volt. Amennyiben valaki talán „szívére hallgatva” közelebbi rokonságának szándékát keresztezve lépett frigyre, az teljes örökségének elvesztését kockáztatta.552 Az érzelmeken alapuló párválasztásnak igen kevés lehetett az esélye, ugyanakkor nagy jelentőséggel bírt a

küldöncként, vagy akár az ispotályokban betegápolóként. MITTERAURER 1984. 18-19. p. MOLLAY 1959. 345. §.

552

174

közvetítés rendszere. Utóbbi nem csak az adott város szűkebb polgári közösségén belül segítette a párok vagy még inkább az egyes családok „egymásra találását”, hanem e kereteket túllépve erősítette a más városokkal rokoni kapcsolatok útján megalapozott gazdasági összeköttetéseket is.553 A gazdag kereskedők számára több szempontból is fontos volt a jó párválasztás. Ezek közül a legfontosabb, hogy egy befolyásos kereskedőcsalád lányának elvétele által régiókon túlnyúló üzleti kapcsolatok egész hálózatát építhette ki, amelyek kiemelkedő jelentőséggel bírtak a távolabbi vidékekre irányuló kereskedelmi utak lebonyolításakor is.554 Pozsony, a rokoni kapcsolatok terén, belföldi jelentősége mellett egyfajta összekötő szereppel bírt Ausztria és a délnémet városok – elsősorban kereskedelemmel foglalkozó – polgárcsaládai felé is. Jó példa lehet a regionális szinten túlnyúló kapcsolatokra a Vorsterek kiterjedt budai rokonsága, melynek nyomát megtaláljuk Wolfgang Vorster bíró végrendeletében, amelyben lányát Budai Annának („Anna zu Ofen”) nevezi.555 A Vorster családon kívül jelentős és kiterjedt rokoni kapcsolatokkal bíró családokként említhetjük még a Klee, a Tailnkäs, a Beham, a Manhart, vagy a valószínűleg a kézművesek rétegéből felemelkedett Vischer családot. Ezeknek házasulandó tagjai számos esetben az említett családokból választottak maguknak férjet, feleséget. Így például Michel Vischer esküdt tanácsos felesége a Tailnkäs családból származott, míg Michel Tailnkäs felesége, Margaretha asszony Manhart lány volt.556 Sajnos a végrendeletek csak korlátozott mértékben alkalmasak arra, hogy a felső rétegen belüli rokoni összefonódások bonyolult hálózatát feltérképezhessük. A szinte kizárólag a gazdasági érdekek mentén létrejött házasságokról mindennek ellenére egyes testamentumokból időnként bensőséges és emberközeli képet kapunk. Sok végrendelkező ugyanis nem mulasztja el megemlíteni házastársához fűződő érzelmeit, a másik részéről kapott törődés iránti háláját. Kiemelhető itt Barbara Klee 1529-ben kelt végrendelete, amelynek utolsó szakaszában szívbemarkoló személyességgel jelenti ki, hogy „szeretett Uramra hagyok mindent […] legyen az ingó, vagy ingatlan vagyon, […] s mindezt nagy hűségéért és hatalmas igyekezetéért, amellyel betegségemben irántam viseltetett és velem volt, amit nem köszönhetek és fizethetek meg eléggé.”557 Megemlíthetjük 553

GRANASZTÓI 1982. 633. p. BRENNING 1993. 32-33. p. Brenning szerint a hosszú utaknak is szerepük lehetett abban, hogy a kereskedők – hasonlóan a többi foglalkozási ág képviselőihez – későn házasodtak. 555 AMB 4 n 2 Prot. Test. II. 2a-4a. 556 AMB 4 n 2 Prot. Test. II. fol 80b, ill. fol 90a. A politikai eliten belüli rokoni kapcsolatokhoz részletesebben ld. III. 3. 3. alfejezet. 557 AMB 4 n 2 Prot. Test. II. fol 6b. A családi kapcsolatokhoz, illetve a Klee család közéleti szerepléséhez ld. 554

175

még a középréteghez tartozó Hans Fischer pálinkafőző esetét is, aki végrendeletében feleségére hagyja többek között házát, mivel az asszony „oly sok éven át a legnagyobb [férje iránti] hűségnek tette tanúbizonyságát.”558 A korábban említett társadalmi elvárások elsősorban a férfiak házasodási lehetőségeit befolyásolták. Az ő esetükben a házasság időpontjának kitolódásával számolhatunk, mivel azt ingatlan birtoklásától, céhtagságtól, vagy egyéb más feltételektől tették függővé. Ezzel szemben a felnőtt kort elért polgárlányok férjhez menetele egyedül attól függött, hogy a szűk családnak mikor sikerült a hozományt összeállítania. A nők számára létfontosságú volt a házasodás, hiszen így érvényesülhettek szűkebb társadalmi rétegükön belül, jogilag pedig – felszabadulva az atyai hatalom alól – ezen az úton juthattak el az egyes javakkal történő szabad rendelkezéshez.559 A Granasztói György által vizsgált ún. „rövid házasság” modellje több tekintetben is magyarázatot ad a nős férfiak és a férjezett nők közötti jelentős arányeltolódásra. Ezen modell szerint a vizsgált korszakban a polgári házasságokra többek között a férj és a feleség közötti nagy korkülönbség (kb. 810 év) és a pozitív születési arány volt a jellemző. Mindkettő a házasulandó korba lépett nők férjhezmeneteli esélyét csökkentette. Az első tényezőből következik, hogy a természetes halandóság törvényei szerint eleve csökkent a szóba jöhető férfiak száma. A pozitív születési arány hasonló módon befolyásolta a nők említett esélyét, mivel ennek eredményeként a fiatalabb korosztályokban több születéssel kell számolnunk, tehát az első alkalommal házasulandó nők olyan korosztályhoz tartoztak, amelynek tagjai a szóba jöhető férfiak korosztályát tekintve sokkal kevesebb potenciális jelöltből választhattak.560 A házastársak közötti nagy korkülönbségből már részben magyarázatot kapunk arra is, hogy az özvegyasszonyok száma és aránya miért rúg a szintén özvegy férfiak hasonló adatainak több mint a kétszeresére (az elit rétegén belül az özvegy nők aránya közel 2 %kal még magasabb is, mint az összes végrendelkező körén belül). Magától értetődő, hogy a 8-10 éves korkülönbség miatt eleve kevesebb esély volt rá, hogy a férj túlélje a feleséget. A természetes halandóságnak a – nyilván már idősebb – nők újraházasodási lehetőségére még III. 3. 2. alfejezetet és a Melléklet 1/1-4. sz. archontológiai táblákat. AMB 4 n 2 Prot. Test. II. fol 339a. 559 Ezt támasztja alá az a tény is, hogy a hajadon nők aránya mindkét esetben nagyon alacsony, az elit rétegén belül mindössze egy ilyen testálót találunk. A házasság jelentőségét mutatja, hogy a leánygyermekek nagykorúságuk elérte után is egészen férjhezmenetelük időpontjáig elvileg az atyai hatalom alatt álltak. Korábbi jogi felfogás szerint a házasság tulajdonképpen nem volt más, mint az atyai hatalomnak a férjre történő átruházása. A nők feletti gyámság a késő középkor időszakában általában már csak a bíróságok előtti képviseletre korlátozódott. Végrendelekezési jogukat tekintve a gyengébbik nem képviselői egyenrangú helyzetben voltak a férfiakkal, önállóan viszont pert nem kezdhettek, mindig férjük, vagy gondnokuk („Vormund”, „Vorsprech”) lépett fel érdekükben. KIRÁLY 1894. 105. p. 560 GRANASZTÓI 1982. 631-632. p. 558

176

gyakorolt negatív hatása az adott szokások mellett hatványozottan érvényesült, mint az első házasság megkötésének idején. Sokszor pedig éppen az elhunyt hitvestárs végrendelete akadályozta a megözvegyült asszonyt abban, hogy új férjet keressen magának, mivel az ebben az esetben az örökség egy részének vagy a közös gyermekekre hagyott vagyon feletti gyámság elvesztését helyezte kilátásba. Egyedül a kézművesek rétegén belül támogatták az újraházasodni kívánó özvegyeket szándékukban, mivel így nagyobb eséllyel maradt fenn a férj által kialakított szakmai kapcsolatrendszer.561 Mint azt korábban már említettük, több 16. századi pozsonyi céhszabályzatban szerepel, hogy egy mester özvegye mindaddig folytathatja a mesterséget férje szerszámaival, amíg megmarad özvegyi állapotában, s házasságot nem köt olyan férfival, aki nem az illető szakmában dolgozik, azaz nem a céh tagja. Természetesen ezzel is azt kívánták támogatni, hogy a megözvegyült mesterfeleségek ugyanabból a céhből találjanak maguknak új férjet, így elejét vehették annak, hogy a mester szerszámai, esetleg műhelye „illetéktelen” kezekbe kerüljenek. A mészárosok céhlevelének 1563-as megújításakor még azt is kikötötték, hogy a szakmát folytatni kívánó özvegyet a céhmesternek támogatnia kell szándékában, s ezen felül melléje kell még adnia egy segédet is („…, solcher die Banck zu lassen und ihr darzu ainem geschickten Banckknecht darzu verordnen”).562 A posztónyíróknál a mester halála után az özvegy egy éven át korlátozás nélkül űzhette a szakmát, az egy év leteltével pedig olyan kikötés lépett érvénybe, miszerint – elhunyt férje helyett – el kellett tartania egy segédet.563 Valamelyest könnyítette az özvegy nők újraházasodási esélyét, hogy néhány céh az olyan céhlegények számára, akik egy elhunyt mester özvegyét, vagy leányát vették feleségül, enyhített a céhbe történő belépés anyagi feltételein.564 Az özvegy nők újraházasodásának a kézművesek rétegén belüli támogatásával kapcsolatos feltételezést némileg igazolják a végrendeletek idevonatkozó adatai. Ezek szerint az özvegy nők között mintegy 32 % a kézművesekhez besorolt testálók aránya, 561

SZENDE 1999/a 66. p. ŠPIESZ 1978. 220. p. Ebben a céhszabályzatban más kontextusban is megjelennek a városban élő nők. Kimondják ugyanis, hogy ha asszony, vagy lány lép valamelyik mészáros árusító pultjához, akkor az ott dolgozó segédnek erkölcsösen kell viselkednie az említett nőkkel szemben, nem használhat erkölcstelen szavakat, hanem illedelmesen kell válaszolnia a vevőnek. Ha bármely mester vagy segéd vét ez ellen, azt keményen meg kell büntetni. Im. 221. p. 563 ŠPIESZ 1978. 342. p. Hasonló rendelkezést tartalmazó céhszabályzat még a gombkészítőké (1602) im. 75-78. p., a szabóké (1582) im. 189-193. p. a molnároké (1582) im. 270-277. p., vagy a vargáké (1548) im. 426-430. p. 564 Így például az ilyen személyeknek a gombkészítők céhébe történő felvételhez az egyébként megszabott 15 magyar forintnyi összegnek csak a felét kellett befizetnie (ŠPIESZ 1978. 76. p.). Hasonló engedményekkel találkozunk a kalaposok 1575-ös szabályzatában is. im. 152-159. 562

177

amely alatta marad az iparosoknak az összes örökhagyón belüli részesedésének (39,9 %). A két arányszám közötti különbség arra enged tehát következtetni, hogy az iparos szakmát űző férj halála után az özvegynek a többi foglalkozási ághoz tartozókkal szemben viszonylag jobb esélye volt arra, hogy újra házasságot kössön. Pusztán az egyedülállók csekély számából merészség lenne bármilyen messzemenő következtetést levonni. Amennyiben viszont követjük a „rövid házasság” modelljéből elindított logikai szálat, úgy joggal feltételezhetjük, hogy a korabeli Pozsonyban lényegesen több volt a jogképes nőtlen férfiak, mint a hasonló helyzetben lévő hajadon nők száma. A testamentumok információi alátámasztják a feltevés jogosságát. A nőtlen férfiak száma mind az összes végrendelkező csoportján, mind az elit rétegén belül több mint ötszöröse a hasonló családi állapotú lányokénak, ami egyértelműen jelzi, hogy a férfiak számára valóban életük későbbi szakaszában kerülhetett sor a házasságra. Az újraházasodás kapcsán már érintettük, hogy a végrendeletek korlátozott mértékben a hátrahagyott házastárs további lehetséges sorsáról is szolgálnak adatokkal. Látni fogjuk, hogy a testamentum idősíkjához képest visszafelé mutató irányban is találunk a házasodási stratégiákra vonatkozó információkat.

XII. 1. 1. A házasságok múltja és jövője. Házasodási stratégiák

Jelen alfejezet elején röviden ki kell térnünk a családi kapcsolatok (szokás)jogi szabályozására. Az emberi élet kiemelkedő állomásai egyben fontos társadalmi események is voltak. A szélesebb rokonságot hozták össze a keresztelők, lakodalmak és a temetés. A hozomány – a szász jogból átvett kifejezéssel – Gerade néven volt ismeretes. A vőlegény néha a jegyruhán kívül az esküvő reggelén is megajándékozta a menyasszonyt, ez volt az ún. „Reggeli ajándék” („Morgengabe”,565 vagy „Móring”566). Ez a vagyonrész beleolvadt a hitbérbe. A férfi köteles volt vagyonának arányában hitbért („dos”) adni, melynek nagyságát apósával együtt állapították meg.567 Ez a vagyonrész biztosította a férj halála után az özvegy ellátását, s felette a férj elvesztette rendelkezési jogát, azaz az asszony szabadon rendelkezhetett vele.568 Később látni fogjuk, hogy a Morgengabe-nak, mint elkülönített vagyonrésznek a hitbérbe történő beolvadása a vizsgált pozsonyi forrásokból nem támasztható alá egyértelműen. 565

KIRÁLY 1894. 101. p. SCHUSTLER 1912. 46. p. 567 SCHUSTLER 1912. 46-47. p. 568 A bajorok ezt a vagyonrészt „Witthum”-nak nevezték. KIRÁLY 1894. 101-103. p. 566

178

Mintegy a hitbér ellentételezése volt a hozomány. Fontos különbség azonban, hogy ez a vagyonrész valójában nem került a férj rendelkezési joga alá, s a nő halála után az ide tartozó ingóságok (legtöbbször ruhanemű és ékszerek) a fiú utódok kizárásával a lányutódokra, vagy azok hiányában a legközelebbi nőrokonokra szálltak.569 Ha családos ember volt a végrendelkező, felesége és gyermekei részére gyámokat jelölt ki, akik a gyermekek felnevelése mellett a hátrahagyott vagyont is őrizték. Segítségükért általában juttatásban részesültek. A pozsonyi jog elsődlegesen az özvegy gyámjogát ismerte el. A testamentumokban számos esetben előfordult, hogy bizonyos vagyonrészeknél kikötötte a végrendelkező fél, hogy azok csak akkor szálljanak hátramaradó hitvesére, ha utóbbi tisztességben felneveli a közös gyermekeket. A végrendelkező vőlegények megemlékeztek menyasszonyukról, a testáló asszonyok pedig elsősorban urukra gondoltak utolsó rendelésük elkészítésénél.570

Amint azt láthattuk, a testamentumok kedvező lehetőségeket kínálnak a korabeli családszerkezet áttekintéséhez. Az elemzés legfőbb hiányosságát a forrás sajátosságából következően az adja, hogy a korabeli polgári családról csak egyfajta „pillanatképet” nyerünk, s nem tudjuk az esetleges változásokat folyamatában vizsgálni. A fennmaradt végrendeletek ráadásul egy olyan pillanatban készültek, amely után az adott család nagy valószínűséggel rövid időn belül felbomlott. Érdemes tehát megvizsgálnunk, hogy találunk-e olyan utalásokat, amelyek adhatnak némi támpontot az említett szempont szerinti vizsgálathoz. Ha kis számban is, de találunk olyan utalásokat, amelyek a testamentumok által elénk tárt pillanatnyi állapothoz képest a házasságok múltjáról és jövőjéről szolgálnak információval. Ezek az említések, mivel nem pusztán a hátrahagyott vagyon újraelosztását célozták, fontos többletinformációt tartalmaznak.571 Elsőként vissza kell lépnünk a végrendelkezők által jelenként megélt idősíktól. A házasságok múltjára vonatkozóan több utalás-típust is említhetünk. A legegyszerűbb, ugyanakkor erősen közvetett jellegű, amikor a testáló előző házasságából származó gyermeke(ke)t, esetleg ilyen gyermektől született 569

KIRÁLY 1894. 103. p. SCHUSTLER 1912. 84-89. p. 571 A nem vagyoni természetű rendelkezéseknek külön alfejezetet szántunk (ld. XII. 4.). Itt szerepel azoknak az intézkedéséknek a tárgyalása, amelyek kiházasítás segítését célozták. Joggal merülhet fel a kérdés, hogy miért nem a házasságok témájánál kerül sor ezeknek a rendeléseknek a tárgyalására. Fontos azonban látnunk, hogy a kiházasítás segítését célzó kikötés nem az örökhagyó és hitvese közötti kapcsolat további sorsára volt hatással, hanem egy olyan új kapcsolat létrejöttét segítette elő, amely nem a testáló generációjához tartozó személyek között köttetett. Itt szeretnék köszönetet mondani Granasztói Györgynek, hogy felhívta a figyelmemet a tárgyalt rendelkezések jelentőségére. 570

179

unoká(ka)t említ. A későbbiekben látni fogjuk, hogy a korábbi házasságokból született gyermekeknek statisztikai szempontból fontos szerepük volt a korabeli kedvezőtlen demográfiai folyamatok mérséklésében. A folytatólagos poligámia jelentősége és az annak eredményeként megjelenő magasabb gyermekszám a vagyoni elit rétegén belül viszonylag hangsúlyosabbnak tekinthető (a jelenségről és az ahhoz kapcsolódó elemzésekről ld. részletesebben: XII. 2. 1. alfejezet). Ezekkel az utalásokkal csak az a probléma, hogy valójában magáról a korábbi házasságról nem szolgálnak információval. Csak nagyon pontatlan becsléssel kísérletezhetünk arra vonatkozólag, hogy mennyi idő telt el a korábbi hitvestárs halála és a végrendeletben szereplő házasság megkötése között. Nem rendelkezünk információval az ilyen esetekben az előző hitves személyéről sem, a korábbi házastársi viszonyról – erősen közvetett módon – tulajdonképpen csak a hátramaradt gyermekek említése tájékoztat. Így igazából csak utóbbiaknak a demográfiai viszonyokban elfoglalt szerepét elemezhetjük. Konkrétabb információkat találunk viszont a testamentum idején fennálló házasságok múltjáról. Leginkább azokat az eseteket vizsgálhatjuk meg, amikor olyan vagyonrészt említ a végrendelkező, amelynek korábban szerepe volt a házasság létrejöttében. A családi kapcsolatok szokásjogi szabályozása kapcsán hangsúlyoztuk, hogy a házasodásnál kiemelt szerepe volt a hozománynak, illetve a hitbérnek és a Morgengabenak. Sajnos csak nagyon kis számban találunk ilyen jellegű utalást. Összesen tizenkét ilyen említést ismerünk tizenegy végrendelkezőtől. Az elemezhető metszet tehát nagyon szűk ahhoz, hogy bármiféle általánosító kijelentést tehessünk, mégis érdemes megvizsgálnunk ezeket az egyedinek tűnő eseteket is, hogy valamelyest közelebbi képet nyerhessünk a korabeli házasodási stratégiákról. Összességében elmondható, hogy hat férfi és öt nő szerepel a testálók vizsgált csoportjában. Előbbiek közül három, utóbbiak közül egy személyt soroltunk a vagyoni elithez. Egy özvegy nő kivételével minden végrendelkező házas. A férfiak – egy kivételével – olyan vagyonrészről rendelkeztek, amelyet a házasság megkötésekor Morgengabe címén a nőnek adtak át (so ich Ir vormals vermorgengabt hat). Mindez tehát azt valószínűsíti, hogy a Morgengabe nem olvadt bele minden esetben a hitbérbe, hiszen akkor nem kellett volna megerősíteni, hogy a hátrahagyott özvegy szabadon rendelkezhet az említett vagyonrésszel (schaff ich ir frei und ledig zu thun und lassen wie es ir gefelt).572 A családi kapcsolatok terén a gyakorlatban követett szokásjog tehát nem felelt meg teljes mértékben a jogkönyvekben lefektetett elvi szintű szabályozásnak. Ha az említett 572

AMB 4 n 2 Prot. Test. II. fol 13a.

180

vagyonrész felett a feleség inkább csak élethosszig tartó haszonélvezeti jogot gyakorolt, akkor a Morgengabe örökségként való megjelölését úgy is értelmezhetjük, hogy ilyen aktus során tulajdonképpen az adott vagyonrész jogi státuszát változtatták meg haszonélvezeti jogról tulajdonjogra. A házasodni készülő nő családja által összeállított hozományon belül kiemelt helyet foglaltak el az ágynemű egyes darabjai, ezen kívül főleg ruhafélék és ékszer tartozott még ide. Érdemes megvizsgálnunk, hogy a másik fél által a házasságba hozott vagyonrész mit foglalt magába. Morgengabe-ként kizárólag szőlőt említenek. Bár nagyon kevés a rendelkezésre álló öt utalás, mégis valószínűsíthetjük, hogy ilyen típusú ingatlan gyakran szolgált „reggeli ajándékként.” Ebből a szempontból nem találunk különbséget vagyoni helyzet tekintetében. Sajnos a szőlők értékére egyik testamentumban sem találunk utalást. Egyszer említenek fél szőlőt, három végrendeletben egy (egész) szőlőt, s végül egy, a vagyoni elithez sorolt kereskedő két szőlőről rendelkezik a fent tárgyalt módon. A nőknél hárman rendelkeznek olyan vagyonrészről, amelyet korábban férjüktől kaptak az esküvő idején. A megfogalmazások itt már nem olyan egyértelműek, mint a férfiak testamentumaiban. Egy alkalommal szerepel a mein Morgengab kifejezés, amikor is egy középrétegbeli gazdapolgár felesége férjére hagy egy házrészt.573 Ugyancsak házrész szerepel korábbi hitbérként egy középrétegbeli kovács feleségének testamentumában. A vagyonos városi jegyző, Michel Stützl felesége pedig jelentős összeget, 380 rajnai forintot hagyott férjére. A pénzt a végrendelet megfogalmazása szerint valószínűleg hitbérként fizette le korábban Stützl („als wir uns zesamen verheirat mir zu pracht”).574 Némileg zavaros egy gazdapolgár özvegyének rendelkezése, amelyben valószínűleg fiára hagy egy fél házat és azt a szőlőt, amelyet korábban férje jegyajándékként az asszonynak adott. Mivel az adományozásra a „vermorgengabt” kifejezést használja, talán arra gondolhatunk, hogy abból a célból hagyta fiára az említett vagyonrészt, hogy az Morgengabe-ként tudja majd később azokat felhasználni. Mint ismeretes a hozomány az asszony halála után nem szállt automatikusan a hátramaradó házastársra. Ebből a szempontból különbséget mutat tehát a hitbérrel, amely a férj halála esetén az özvegynél maradt, hogy annak ellátását szolgálja. Egy esetben találunk olyan említést, amelyben a fent már említett Pogenhauser nevű kovács felesége úgy rendelkezik, hogy az általa korábban a házasságba hozott vagyonrész („welch Ich Ime

573 574

AMB 4 n 2 Prot. Test. II. fol 117b. AMB 4 n 2 Prot. Test. II. fol 31a.

181

vormals verheirat”)575 szálljon férjére. Az újraházasodás tárgyalásánál már említettük, hogy leginkább a kézműves családoknál támogatták azt, hogy a mester özvegye újra férjhez menjen, azért, hogy a szakmai kapcsolatok ne szakadjanak meg, illetve a műhely és a szerszámok lehetőleg a céhen belül maradjanak. A szakmai érdekek tehát itt is erősen befolyásolták a házasodás menetét. Utóbbi megállapítást támasztja alá az is, hogy az említett kovács-feleség korábbi hozományaként szerszámokat jelöl meg, ezeket hagyja férjére. Végül megemlíthetünk még egy egyedi esetet, amelyben egy a középréteghez tartozó gazdapolgár felesége külön kiemeli a férjétől kapott vagyonrész jelentőségét. Egy fél házat hagy házastársára, s rendelkezése kapcsán hangsúlyozza, hogy az ingatlan, amelyben lakik, nem tartozik a nő családjának vagyonához, hanem azt a férfitől kapta házasságukkor („drin wone und nit von meiner frundten herkomet sonder ich erheirat hab”).576 Ezzel nyilván a rokonságnak az örökség bizonyos részeire benyújtott igényét igyekezett korlátozni. Ha a rendelkezésünkre álló szerény adatsor utalásait megpróbáljuk összegezni, úgy megállapítható, hogy Morgengabe-ként leggyakrabban szőlő, hitbérként pedig ház vagy házrész fordult elő. Ebből a kevés információból nyilván nem általánosíthatunk a teljes polgárságra vonatkozólag, annyit azonban mégis valószínűsíthetünk, hogy a férfiak által a feleségnek adott vagyonrészben legnagyobb jelentőséggel az ingatlanok bírtak. A továbbiakban áttérünk arra, hogy milyen utalások találhatók a tárgyalt forrásanyagban a házasságok „jövőjére” vonatkozóan. Először is megállapítható, hogy összesen tizenhét olyan házaspárt ismerünk a korszakból, amelynek mindkét tagja a második Végrendeleti Könyvben foglaltatta írásba testamentumát. Ehhez hozzávehetjük még Barbara és Michel Klee esetét. Az asszony a korszak első évében végrendelkezett, míg a férj utolsó rendelését a Protocollum Testamentorum harmadik kötete tartalmazza. A második kötetből négy közös végrendeletet ismerünk. Az ezeket írásba foglaltató nyolc személyről sajnos nincs információnk a későbbi évekből. Összesítve tehát tizennégyre módosul a vizsgálható párok száma.577 Az eltérő években tett végrendeletek abból a szempontból érdemelnek itt figyelmet, hogy az első testamentumban túlélő házastársként szereplő polgár saját végrendelete milyen családi állapotról tanúskodik. 575

AMB 4 n 2 Prot. Test. II. fol 78b. AMB 4 n 2 Prot. Test. II. fol 247b. 577 A vizsgálható anyagnak a teljes forrásbázishoz (388 végrendelet) való aránya azt mutatja, hogy viszonylag szerencsés helyzetben vagyunk. Horváth József szerint a közel ezer 17. századi győri testamentumban harminc ilyen végrendeletpár található. HORVÁTH 2003. 250. p. 576

182

Elöljáróban meg kell említenünk, hogy az összes itt vizsgált 28 testamentumból tíz származik a vagyoni elit köréből. Ilyen szűk metszet esetében nehéz lenne a két vagyoni réteg házasodási szokásaiban általánosító jellegű különbségeket felfedezni. Ki kell viszont emelnünk, hogy két olyan esettel is találkozunk, amelynél a házaspárok egyes tagjai saját végrendeletük alapján más-más vagyoni rétegbe nyertek besorolást. Az egyik ilyenként felhozhatjuk a már többször említett jegyző, Stützl és felesége esetét. Apollonia asszony 1531-ben lejegyzett végrendelete lényegesen kisebb vagyonról tanúskodik, mint Michel férje 1545-ös testamentuma. Utóbbiban a jegyző – némileg szokatlan módon – külön hangsúlyozza, hogy vagyona legnagyobb részére saját erejéből tett szert. Elképzelhető tehát, hogy 1531-ben, a férj pályája elején állt még, s valóban nem rendelkeztek jelentős vagyonnal. Ebben az esetben tanúi lehetünk annak, hogy miként emelkedett az értelmiségi elit egyik közismert tagja a vagyoni elit körébe. A másik ilyen végrendelet-párnál az előbbihez képest egyfajta fordított folyamatnak lehetünk tanúi. Blasi Gros, vagyonos ötvös 1551-ben tett utolsó rendelést, felesége testamentuma 1555-ből származik (nem házasodott újra). Anna asszony csupán kisebb, 10 forint körüli összegekről rendelkezik, az általa említettek még csak meg sem közelítik az ötvösnél szereplő vagyont. Az özvegynél viszont jelentős családi drámáról olvashatunk. Leírása szerint lánya és veje feltörték házát és nem kevesebb mint 800 forintot vittek el onnan. Elképzelhető, hogy a besorolásban bekövetkezett változásban ennek a veszteségnek is szerepe lehetett.578 A vagyoni szint tekintetében bekövetkezett intragenerációs mobilitás példái mellett találunk olyan eseteket is, amikor az újraházasodás után nem változott a vagyoni háttér. Sebastian Eysenreich értelmiségi-kereskedő, egyben kamarás, majd a harmincas években esküdt tanácsos 1549-ben tette meg utolsó rendelését. A felső rétegen belül is kiemelkedő vagyonról rendelkezett. A pénzhagyatékok összegét tekintve az összes végrendelkező között a második helyet foglalja el. Hasonló vagyoni helyzetről tanúskodik az 1542/43-as adójegyzék is, a befizetett adó összege szerint itt is a második a polgárok között.579 Az ő esetében időben visszafelé is találunk egy témánk szempontjából érdekes szálat, ismerjük ugyanis 1519-ből Eysenreich első feleségének, Barbara asszonynak a testamentumát, amely

ugyancsak

kiemelkedő

nagyságú

vagyonról

tanúskodik.

Sebastian

saját

végrendeletéről és vagyoni helyzetéről már beszéltünk. Nem sokkal utána második 578

A vesztfáliai kisváros, Höxter közösségén belüli társadalmi mobilitást vizsgálva, Heinrich Rüthing arra az eredményre jutott, hogy a felemelkedésre sokkal kevesebb példát találunk, mint a vagyoni helyzet megváltozásából adódó lesüllyedésre (RÜTHING 1986. 427. p.). A közösségen belüli politikai szerepvállalás terén és az azzal együttjáró társadalmi presztízsben bekövetkező intergenerációs mozgás kérdéskörét ld. a III. 3. 2. alfejezetben. 579 AMB 3 d 3 fol 5b, 19a

183

felesége is végrendelkezett. Özvegye, Barbara asszony 1552-es testamentumából arról értesülünk, hogy már Cristoff Pfintzinger városi kamarás (majd később három éven át a belső tanács tagja) felesége. Végrendelete alapján Eysenreich özvegyét vagyonosság szempontjából két területen is az első, azaz a biztos kategóriába soroltuk. A Pfintzingerrel kötött második frigyre nem sokkal Eysenreich halála kerülhetett sor, mivel Barbara asszony végrendeletében leírja, hogy Eysenreichtól született két gyermeke mellett már Pfintzingertől is van egy fia és egy lánya.580. A három testamentum segítségével tehát két generáción és három házasságon keresztül követhetjük a vagyonnak és a társadalmi presztízsnek a párválasztásra gyakorolt befolyását. Ugyancsak

a

vagyoni

szint

„megtartására”

találunk

példát

az

egyik

legtekintélyesebb polgár, Jacob Körbler két feleségének testamentumában is. A vizsgált időszak forrásaiban Körbler szerepel a legtöbb alkalommal (31 évben) a belső tanács tagjaként, ezen belül pedig legalább nyolcszor, illetve kétszer választották meg polgármesternek, illetve bírónak. Bár az ő végrendeletét nem ismerjük, fennmaradt két feleségének testamentuma. Az első, Barbara asszony utolsó rendelése 1537-es, amely két szempontból is biztos kategória alapján került besorolásra a vagyoni elitbe.581 Barbara abból a Vischer családból származott, amelynek két tagja is a politikai elit felső csoportjához tartozott. Apja Michel és fivére Hans Vischer egyaránt 16-16 éven át vett részt a belső tanács munkájában. Az asszony halála után Körbler újra megházasodott, második felesége 1542-ben végrendelkezett. Margaretha asszony családi hátterét sajnos már nem ismerjük, mindenesetre végrendelete alapján – Barbarához hasonlóan – őt is a vagyoni elitbe soroltuk.582 A vagyoni helyzet változásának, illetve megtartásának példái után meg kell vizsgálnunk magának az újraházasodásnak a kérdését. A tizennégy párból nyolc olyat találunk, ahol a túlélő házastárs újraházasodott. Utóbbiak közül hatan férfiak. Ez a tény, még ha kis méretekben is, de alátámasztja azt a korábbi, általános jellegű megállapítást, miszerint a korabeli házasodási szokások következtében a megözvegyült nőknek kisebb volt az esélyük arra, hogy új párt találjanak maguknak. A nemspecifikus jellemzők mellett vizsgálható még az is, hogy mennyi idő telt el az előző házastárs halála, illetve az új frigy megkötése között.583 A nyolc újraházasodás fele 580

AMB 4 n 2 Prot. Test. II. fol 257a-258b. AMB 4 n 2 Prot. Test. II. fol 98b-99a. 582 AMB 4 n 2 Prot. Test. II. fol 179b-180b. 583 A végrendelet időpontja még nyilván nem adja meg pontosan a halál időpontját, azonban néha éppen a hátrahagyott özvegy testamentuma értesít arról, hogy abban az időpontban az első végrendeletet tevő hitves 581

184

igen rövid idő elteltével, kevesebb mint egy éven belül ment végbe. A négy esetből háromnál középrétegbeli kézműves férfiakról van szó. A legrövidebb időt, kevesebb mint három hónapot egy pék „várta ki”. Felesége 1552. február 12-én végrendelkezett (bejegyzés: április 6.), s a péknek még ugyanezen év május 5-én kelt testamentuma szerint már új felesége volt. A másik két középrétegbeli, egy éven belüli esetnél öt és fél, illetve hat hónap telt el a két végrendelet között. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy mindhárom kézműves végrendeletében szerepet kapott céhük, illetve más mesteremberek említése. Valószínűleg nem járunk messze az igazságtól, ha feltételezzük, hogy a három újraházasodásnál támogatólag léptek föl a céhek. A vagyoni elit köréből a korábban már említett Barbara Furtnerin újraházasodása mutat hasonló időbeli körülményeket.584 Kiemelendő, hogy az asszony három biztos kategória alapján nyert besorolást a felső vagyoni rétegbe. Első férje, az ugyancsak jelentős vagyonról rendelkező, morvaországi származású kereskedő, Wolfgang Schuman (két biztos kategória alapján került az elitbe) 1549 május végén foglaltatta írásba utolsó rendelését, s az asszony 1550 január 4-én Bécsben kelt (és márciusban Pozsonyban bejegyzett) testamentuma szerint már a jogi doctor, Wolfgang Furtner felesége volt. Két olyan párról tudunk, ahol 3-3,5 év telt el az első és a második testamentum keletkezése között. Persze itt számolhatunk azzal, hogy a hátramaradó fél újraházasodása korábban következett be. Némi támpontot adhat a második házasságból született gyermekek száma. Az egyik esetben nincs tudomásunk ilyen gyermekekről.585 A másik ilyen újraházasodást a korábban említett Barbara Pfintzingerinnél tudjuk nyomon követni, aki korábban Sebastian Eysenreich (végrendelete 1549. májusi) felesége volt. Barbara asszony 1552. októberi testamentumában egy fiút és egy lányt említ, akik már második férjétől, Pfintzingertől születtek, ennek fényében tehát a két házasságkötés között eltelt idő legfeljebb szűk két évre redukálódik. A fennmaradó két esetben jelentős a két végrendelet közötti időbeli távolság. Michel Stützl és felesége testamentuma között mintegy tizennégy év telt el. Megjegyezhetjük, hogy a jegyző második házassága sokkal termékenyebb volt. Míg az elsőből nem született gyermek (legalábbis nem élte meg az asszony végrendelkezését), addig a másodikból két fia és két lánya született a jegyzőnek és végrendelete idején terhes

már nem él. Ld. még X. 4. alfejezet. 585 Érdekességként megemlíthető, hogy a középrétegbeli kereskedő első felesége 1549-ben végrendelkezett, s utána három évvel a férfi akkori feleségével már közös testamentumot foglaltatott írásba. 584

185

volt felesége a ötödik gyermekkel (a két lány valószínűleg nem sokkal a jegyző végrendelkezése előtt meghalt). A fent említett Michel Klee az egyik legtekintélyesebb pozsonyi család feje volt a tárgyalt korszakban. A Kleenek és feleségének végrendeletéből nyerhető adatok jelentős segítséget nyújtanak abban, hogy viszonylag részletesen feltárjuk a vagyoni- és a politikai elit egyik legjelentősebb tagjának magánéletét. Klee a húszas-harmincas évek fordulóján már jócskán benne járhatott az érett férfikorban. Alátámasztja ezt az a tény, hogy már 1529-ben viselte az esküdt tanácsosi rangot. A húszas évek végétől, tulajdonképpen több mint harminc éven át oszlopos tagja volt a felső vezetésnek, a szenátori rang mellett hat évben bírói, öt alkalommal pedig polgármesteri tisztséget is viselt. Saját végrendeletéből tudjuk, hogy másodszor is megnősült, egy bécsi polgár Sophia nevű lányát vette feleségül.586 A második frigyre nagy valószínűség szerint nem sokkal az első feleség halála után kerülhetett sor. A tanácsos végrendeletében leszármazottként egyedül Hans nevű fiát említi. A neki rendelt nagy értékű javak felsorolása mellett nem jelöl ki számára gyámokat, ebből tudhatjuk, hogy a fiú ekkor már nagykorú volt. Michel első felesége viszont nem említi a fiút, tehát 1529-ben Hans még nem élt, azaz valószínűleg már a második házasságból született és minden bizonnyal még a harmincas évek elején, mivel 1559-ben már érett férfi volt, akire apja az igen gazdag pénzbeli- és tárgyi hagyaték mellett három házat, legalább nyolc szőlőt, kerteket és szántókat hagyott. A tanácsos koráról fentebb tett megállapítás és az a tény, hogy fia 1559-ben már nagykorú volt együtt arra engednek következtetni, hogy Michael Klee testamentuma lejegyzésekor már igencsak idős (65-70 éves) lehetett.587 Végül szólnunk kell még azokról a speciális esetekről, amikor a házastárs utolsó rendelésében külön megemlíti a hátrahagyott hitves újraházasodásának lehetőségét.588 Összesen sajnos csak öt ilyen végrendeletet ismerünk. Érdemes megjegyezni, hogy mind az öt testamentum férfitól származik, akik közül hárman tartoztak a vagyoni elithez. A tárgyalt esetekből háromban csak általános rendelkezést találunk, amelyek nem befolyásolták konkrét rendelkezésként a hátramaradó özvegy további párválasztási lehetőségeit. Ezek a testálók tulajdonképpen csak annyit hagytak meg, hogy a feleségükre 586

A Bécs Város Levéltárában található Harrer-gyűjtemény információi szerint Klee második felesége egy Fronleitner nevű bécsi polgárnak volt a lánya, aki után hatodrészben egy bécsi házat is örökölt. HARRER I/1 190. p., 193. p.. ld. még III. 1. 1. alfejezetet. 587 Klee élettörténetéhez ld. bővebben TÓZSA-RIGÓ 2002. 588 A házasodás anyagi feltételeinek hivatalos szabályozására találunk példát a késő középkori müncheni „Hochzeitsordnung”-ban. Ebben a városi hatóság megszabta, hogy milyen vagyonnal kell rendelkeznie a frigyre lépő férfinak és a nőnek. SCHATTENHOFER 1975. 880. p.

186

hagyott örökrészt akkor is a nő kezén kell hagynia a rokonságnak, ha az özvegy újra férjhez megy. A fennmaradó két esetben viszont már pontosabb megfogalmazások szerepelnek. Az újraházasodás érdekes korlátozására találunk példát a város tekintélyes és egyik legvagyonosabb polgárának, Blasi Behamnak a végrendeletében.589 Messze az átlagon felüli mennyiségű vagyont, többek között közel 800 forintnyi készpénzt, mintegy 30 arany és ezüst edényt, közel félszáz ékszert hagy születendő gyermekére. Utóbbi nagykorúságáig a feleség használati jogot élvez a vagyon felett, amennyiben egy „jámbor és jól gazdálkodó” férfihoz nősül újra. Ha azonban az özvegy egy tékozló férfit választ, akkor a végrendeletet végrehajtó személyek kell, hogy magukhoz vegyék az említett értéktárgyakat a gyermek nagykorúságáig. Azt nem közölte a derék polgár, hogy közelebbről mit is ért a fenti jelzők alatt, valószínűsíthető, hogy a családnak kívánt így beleszólást biztosítani az özvegy újraházasodásának kérdésébe.590 Még konkrétabb szabályozással találkozunk az ugyancsak a felső vagyoni réteghez tartozó értelmiségi-kereskedő, Georg Lerchenfelder harmincados 1541-ben kelt utolsó rendelésében.591 Lerchenfelder meghagyta, hogy halála után felesége menjen hozzá Wolfgang Lerchenfelderhez, aki a testamentum lejegyzése idején Nagyszombatban tartózkodott. A rokoni kapcsolat jellege nem tisztázott, ugyanis a harmincados csak azt jegyzi meg, hogy a kijelölt személy távoli rokona („von fern gefrundt”). Ha létrejön a házasság, akkor Georg hátrahagyott özvegye, Magdalena asszony és új férje közösen osztoznak minden ingó és ingatlan vagyonon, amely Lerchenfelder után marad. Abban az esetben, ha a frigy valamilyen – közelebbről meg nem határozott okból – nem jönne létre, Magdalena asszonyt arra kötelezte a harmincados, hogy a rá hagyott vagyonból fizessen ki 200 forintot Wolfgangnak, az asszony újraházasodásának további korlátozását azonban nem említi. A rendelkezés jelentőségét abban láthatjuk, hogy – ellentétben az általános jellegű megfogalmazásokkal, de még Beham rendelkezésével is – Lerchenfelder konkrét személyt jelölt ki özvegye számára. A Wolfganggal fennálló rokoni kapcsolatnak nyilván abban volt jelentősége, hogy az újraházasodás ilyen szabályozása által a családi vagyon szétaprózódását akarta elkerülni a harmincados, vagy esetleg azt akarta megelőzni, hogy a 589

Információink szerint Beham tízszer viselt bírói tisztséget, s összesen 18-szor választották esküdt tanácsosnak (ld. még III. 3. 1. és III. 3. 3. alfejezeteket, illetve Melléklet 1/1., és 1/3-4. sz. archontológiai tábláit). 590 AMB 4 n 2 Prot. Test II. fol 230b-232b. 591 A harmincad-hivatalon belül jelentős tisztségeket látott el, végrendelete szerint munkakapcsolatban volt a kamara felső hivatalnoki karának tagjaival. Utóbbi kapcsolataihoz, valamint a kamarának végzett tevékenységéhez ld. X. 4. alfejezet.

187

család „illetéktelen” tagjai kiforgassák özvegyét a vagyonból.592 További okként feltételezhetjük még, hogy a saját, valamint a feleség családja közötti kapcsolatot igyekezett ily módon meghosszabbítani/biztosítani. Az itt tárgyalt rendelkezés külön jelentőségét az adja még, hogy ismerjük Wolfgang Lerchenfelder testamentumát is, méghozzá a korszak végéről, 1557 májusából. Eszerint megvalósult a Georg által kívánt új házasság. Wolfgang ugyancsak Magdalena asszonyt említi feleségeként. Az új házasság termékenyebb volt. Míg az elsőből nem született gyermek, addig Magdalena második férjének egy fiút és két lányt szült. Ennek fényében tehát elképzelhetőnek tarthatjuk, hogy a harmincados rendelkezése hátterében nem pusztán anyagi érdekek bújtak meg, hanem esetleg a család fennmaradásának szempontja is szerepet játszott. Erre utal az a megfogalmazás, amellyel Georg, Wolfgang rokonát illeti: „welchs so er wie wol meines namens und geschlechts”, hangsúlyozva a távoli rokonság ellenére a vér szerinti összetartozást. A

végrendelkezők

generációjának

elemzése

után

ki

kell

terjesztenünk

vizsgálatunkat a korabeli család-háztartáshoz különböző módon kötődő további személyek csoportjaira is.

592

AMB 4 n 2 Prot. Test. II. fol 144b-145b. További vérrokonai közül csak unokatestvérét említi, akire kisebb összeget (10 forintot) hagy. Jelentős tételt (ötven magyar forintot) rendel viszont sógora, a városi jegyző Michel Stützl fiának, annak taníttatására. Utóbbihoz hasonló jellegű rendelkezések tárgyalásához ld. XII. 4. alfejezetet.

188

XII. 2. A család-háztartáshoz tartozó örökösök a végrendeletekben

XII. 2. 1. A gyermekek

A házasságok tárgyalásával a családszerkezet egyik lényeges elemét már érintettük. A családszerkezeten belüli viszonyrendszerben a házaspárok közötti mellérendeltségi viszony mellett a szülő-gyermek kapcsolat bír még hasonlóan erős kötődéssel. A korabeli németajkú városi polgárság körében elterjedt jogi szabályozás értelmében a törvényes házasságból született gyermekek fölött a családfő teljes, az élet minden területére kiterjedő atyai hatalommal rendelkezett. Az ő kötelessége volt eltartani és felnevelni őket, s ő kezelte a gyermekek vagyonát.593 Az atyai hatalomnak a legtöbb esetben még nem vetett véget a nagykorúság elérése, amennyiben a gyermek a szülői házban maradt. Érdemes tehát megvizsgálnunk, hogy az egyes társadalmi rétegekben mennyire volt jellemző, hogy a felnőtt kort elért gyermekek – hosszabb-rövidebb ideig – továbbra is egy háztartásban éltek szüleikkel. Leginkább a városi társadalom felső rétegéhez tartozó kereskedőcsaládokra volt jellemző, hogy a felnőttkort elért gyermekek a szülői házban maradtak. Gyakori jelenség volt, hogy akár több nagykorúvá vált fiú és lány is egy házban lakott szüleivel, még az után is, hogy már önálló családot alapítottak. Így tehát több háztartás élt együtt egy fedél alatt, azaz ezek a kereskedőcsaládok egyes fejlődési fázisukban a polgárságra kevésbé jellemző törzscsaládi struktúrát mutattak. Mindez természetesen a körükben elterjedt munkaszervezetre volt visszavezethető. Hasonló volt a helyzet a szőlők, vagy egyéb földbirtokok járadékából élő gazdapolgároknál is, hiszen ott a gyermekekre mint kisegítő munkaerőre volt szükség, így – ellentétben az ilyen típusú ingatlannal nem rendelkező, vagy nem elsősorban abból megélő családokkal – a nagykorúvá vált gyermekek itt is viszonylag hosszabb időt töltöttek még a szülői házban.594 A kézműveseknél sokkal ritkábban fordult elő, hogy felnőtt gyermekek a szülőkkel maradtak volna. A felnőtt és szakmát megszerezni vágyó fiúk csak nagyon ritkán töltötték tanuló éveiket apjuknál és a céhlegénynek szinte mindig más mesterhez szegődtek el. A szomszédos régió osztrák városainak esetében is elmondható, hogy a kézműves rétegen belül a termelési eszközöknek (pl. műhely, szerszámok, stb.) az apáról fiúra történő

593 594

KÖBLER 1984. 141; 143-144; 158. p. MITTERAURER 1984. 21-22. p.

189

áthagyományozása inkább kivételesnek volt mondható, mint általánosnak.595 Főként olyankor működött a szakmának a mester fia által történő továbbvitele, amikor a termelési eszközök nagy értéket képviseltek (pl. gyógyszerészek, orvosok műszerei, vagy ötvösök szerszámai). A szakmának ilyen jellegű továbbörökítését maguk a céhek is igyekeztek támogatni. A céhtagok gyermekeinek általában megkönnyítették a céhbe történő bejutást. Az újraházasodás kapcsán pedig már említettük, hogy azok a céhlegények is kedvezményre számíthattak, akik egy mester lányát, vagy egy néhai mester özvegyét vették feleségül. A pozsonyi céhek közül a korábbi példák mellett említhetjük még a vargák 1548-as céhszabályzatát, amely kimondja, hogy a mesterré válás feltételeként a mesterremek elkészítése és a céhtagok megvendégelése („Maistermal”) mellett a jelentkezőnek két magyar dukát arannyal, két font viasszal és némi borral („zwei Viertl Wein”) kellett a céh közös vagyonához hozzájárulnia. Ha azonban egy pozsonyi mester fia egy másik mester lányát vagy özvegyét vette feleségül, akkor a felsorolt tételeknek csak a felét kellett beadnia.596 Felmerül a kérdés, hogy ilyen kedvezmények mellett a városi kézművesek körében miért nem terjedt el általánosan a termelő tevékenységnek egy, inkább a paraszti társadalomra jellemző, generációkon átívelő kontinuitása. A legfőbb okot a termelési módban rejlő különbségekben kereshetjük. A kézművesek számára – szemben például a vidék lakosságával, amelynek munkája a földhöz kötődött – elsődlegesen inkább egy saját, vagy bérelt ház volt a termelési tevékenység megkezdésének alapfeltétele. Továbbá az iparos foglalkozásúak könnyebben be tudták szerezni a munkájukhoz szükséges termelőeszközöket, mint a parasztok. Iparossegédként adott volt a lehetőség, hogy a keresett bérből megspórolják azt az összeget, amelyből a tanulóévek végén meg tudják alapozni saját egzisztenciájukat.597 Így tehát a fiatal kézművesek előtt sokkal inkább nyitva állt az út az atyai hatalomtól való önállósulásra. Mindezt tovább erősítette a több éves, legtöbbször más városban eltöltött tanulóidő. Sajnos a végrendeletekből nagyon ritkán tudunk arra következtetni, hogy az említett gyermek együtt élt-e a végrendelkező szülővel. Legnagyobb biztonsággal a már kiházasított lányoknál valószínűsíthető, hogy már külön háztartásban éltek.

595

MITTERAURER 1984. 22-23. p. ŠPIESZ 1978. 427-428. p. A gombkészítőknél annak az iparosnak, aki a fent említett módon házasodott, a kikötött összegnek (15 magyar forint) szintén csak felét kellett fizetnie. Egy mester fia pedig – függetlenül felesége személyétől – teljes mértékben mentesült a befizetés kötelezettsége alól. ŠPIESZ 1978. 76. p. 597 MITTERAURER 1984. 25. p. 596

190

A testamentumokban szereplő, a végrendelkező gyermekeivel kapcsolatos adatokból az együttlakás kérdése mellett több más bizonytalansági tényező közrejátszása miatt sem tudunk teljes képet alkotni a korabeli polgárság családszerkezetének ezen összetevőjéről. Néha elégségesnek tartották például a gyermekekről csak általánosságban megemlékezni. Szerencsére az elit köréből csak egy olyan végrendelet származik, amelyben az örökhagyó a fent vázolt módon említi utódait. További bizonytalansági tényező még, hogy a korábban elhunyt gyermekekről csak ritkán emlékeznek meg, kizárólag akkor, ha esetleg valamelyiküknek szintén lettek volna gyermekeik, akikre a végrendelkező mint saját unokáira hagyott valamit. A feldolgozásra került forrásanyagban tíz olyan végrendelettel találkozunk, amelyekben már nem élő gyermeket említenek, vagy esetleg ilyen személyekre lehet következtetni. Ezekből nyolc testamentum a felső réteg köréből került ki. Két-két olyan testamentum szerepel, amelyek házasfelek utolsó rendelései, több éves különbséggel bejegyezve és a túlélő házasfél már kevesebb gyermeket említ. Cirfus Welser 1551-es végrendeletében például még egy fiú és két lány szerepel, özvegye 1555-ben azonban már csak egy lányt és a fiút említi.598 A gyermekek korával kapcsolatban legtöbbször csak azt tudjuk megállapítani, hogy elérték-e már a felnőttkort, vagy még kiskorúak. Az utóbbiak meglehetős többségben vannak, ugyanakkor a korszakra általánosan jellemző magas gyermekhalandóság miatt a legkevésbé sem feltételezhető, hogy ezek a gyermekek kivétel nélkül megérték a felnőtt kort. A végrendelkezők is számoltak ezzel a lehetőséggel, hiszen a legtöbbször a kiskorú gyermekekre hagyott vagyonrészre egyben utóörököst is kijelöltek, arra az esetre, ha a kedvezményezett idő előtt elhunyt volna. Ha a végrendelkező több utódot hagyott maga után, az elhalt gyermek vagyonrésze általában a másik szülőre, vagy a többi testvérre, vagy az említett családtagokra megosztva szállt. A nagykorúságot megélt utódokat is szinte mindig megemlítették, még akkor is, ha már önálló háztartásban éltek saját családjukkal. Ezzel az örökhagyónak valószínűleg olyan szándéka is lehetett, hogy elkerülje azt, hogy az említett utódok további igényeket jelentsenek be a családi vagyon részeire. Általánosan elterjedt gyakorlat volt Európában, hogy a végrendelkezők születendő gyermeküket is megnevezték örökösként.599 A pozsonyi jog úgy kezelte a testáló halálakor méhben maradt gyermeket, mintha az már megszületett volna, olyannyira, hogy életben 598

AMB 4 n 2 Prot. Test. II. 236b és 308b-309a. A kis időbeli távolság miatt kicsi a valószínűsége, hogy az egyik lány – pl. nagykorúvá válása vagy házasságkötés okán – távozott a szülői házból és az özvegy ezért már egyáltalán nem említi meg. 599 SZENDE 2004/a 101. p. Találunk viszont olyan magyarországi példát, amikor – a testamentumok információi alapján – valószínűsíthetjük, hogy nem épült be az adott város, jelen esetben Eperjes által követett öröklési rendbe a meg nem született gyermek örökösödési joga. SZENDE 2004/c 130. p.

191

maradása esetén (újabb) főörökösként megmásíthatta a szülő által tett utolsó rendelést.600 A vizsgált forrásanyagban kilenc ilyen testamentummal találkozunk. A legtöbb esetben már várható volt a gyermek születése és leginkább azt kötötték ki, hogy a hátrahagyott ingatlanokon egyenlő részben kell osztozniuk a házasfélnek, a már megszületett és a születendő gyermeknek. Kiemelendő a legfelső vagyoni körbe tartozó Heinrich Schedel városi jegyző esete, aki egy házat és négy szőlőt hagy egyenlő részben feleségére, fiára és lányára, illetve a nemsokára világra jövő, harmadik gyermekére („dem dritten im muetter leib”). Némileg kivételt képez Schedel esete abban az értelemben, hogy ő az ingóságok (pl. gyűrűk, ezüst edények) és a pénzösszegek rendelésénél is igyekszik a három gyermeket egyenlő mértékben részesíteni.601 Az ezekről a gyermekekről szóló tudósításokat azonban még nem vehetjük számba a téma elemzésénél, ahol a végrendelet születésének idején életben lévő utódokra kell figyelmet fordítanunk. A hátrahagyott gyermekek számáról és neméről az alábbi táblázat tájékoztat:

Gyermek száma

Család

Fiúk

Lányok

Ismeretlen

N % N % N % N % 0 125 35,1 – – – – – – 1 75 21,1 38 50,7 35 46,7 2 2,6 2 62 17,4 59 47,6 59 47,6 6 4,8 3 35 9,8 41 39,0 53 50,5 11 10,5 4 24 6,7 47 49,0 49 51,0 – – 5 13 3,7 28 43,0 28 43,0 9 14,0 6 8 2,2 21 43,8 23 47,9 4 8,3 6< 8 2,2 22 34,9 28 44,5 13 20,6 ? 6 1,8 – – kb. 2 18,2 kb. 9 81,8 Összesen 356 100 256 43,6 277 47,2 kb. 54 9,2 XII/2. sz. táblázat A túlélő gyermekek száma és neme az összes végrendelkezőnél

Gyerm.-k összesen N – 75 124 105 96 65 48 63 kb. 11 587

A megvizsgált adatok összesítése után nagy biztonsággal megállapíthatjuk, hogy az 1529 és 1557 közötti időszakban Pozsonyban a Granasztói György által részletesen jellemzett ún. „kiscsaládi forma” volt az általános. Ez olyan családszerkezetet feltételez, amelyben kevés gyermek él. A természetes létszámnövekedés alacsony szintjének okát többek között a házasfelek közötti nagy korkülönbségre vezethetjük vissza. Utóbbiból következően a házasságok nem tartottak sokáig, a várható időtartam felső határa mintegy 24-26 év lehetett, amely a polgári társadalom természetes reprodukciójára erősen negatív hatást gyakorolt, hiszen az említett intervallumból legjobb esetben is mintegy 20 év esett a nők termékenységi periódusára. Ezt a tendenciát erősítette az is, hogy a nők számára sokszor 600 601

KIRÁLY 1894. 157. p. AMB 4 n 2 Prot. Test. II. 345b-347a

192

nem a termékenységi periódus kezdetén adatott meg a lehetőség a házasságkötésre.602 Mindezen tényezők együttes hatása természetesen nagymértékben csökkentette a házasságokból születő gyermekek számát.603 A végrendeletekben szereplő összes család között az 1-2 gyermekesek aránya közel 40 %-ot tesz ki. Ehhez jön még, hogy a gyermektelenek több mint 35 %-kal részesednek. Ez a két arányszám úgy gondolom mindennél jobban bizonyítja a reprodukció alacsony voltát, hiszen ezek tükrében a családok döntő többsége statisztikailag a stagnáló vagy még inkább a negatív demográfiai tendenciákat erősíti. Már kirívónak mondhatók azok, akiknek négy utóduk van, s a négy, vagy e fölötti gyermekszámú családok aránya nem éri el a 15 %-ot sem. A megismert adatok fényében felmerül a kérdés, hogy vajon a vagyoni elit körében is hasonló volt-e a helyzet, vagy kimutatható-e a gyermekszám és ezen keresztül a családszerkezet területén a középrétegtől történő, bizonyos mértékű elkülönülés? Ennek megválaszolásában segítségünkre lehetnek a következő táblázatban összefoglalt adatok: Gyermek száma

Család

Fiúk

Lányok

Ismeretlen

N % N % N % N % 0 16 16,8 – – – – – – 1 21 22,1 12 57,1 8 38,1 1 4,8 2 20 21,0 18 45 22 55 – – 3 12 12,6 13 36,1 20 55,6 3 8,3 4 9 9,5 19 52,8 17 47,2 – – 5 6 6,3 11 36,7 17 56,7 2 6,6 6 5 5,3 12 40 14 46,7 4 13,3 6< 5 5,3 14 35 26 65 – – ? 1 1,1 – – 1 50 kb. 1 50 Összesen 95 100 99 42,1 125 53,2 kb. 11 4,7 XII/3. sz. táblázat A túlélő gyermekek száma és neme az elit végrendeleteiben

Gyerm.-k összesen N – 21 40 36 36 30 30 40 kb. 2 235

A két táblázat összevetésénél az elsődlegesen szembetűnő különbség a gyermektelen családok arányában mutatkozik meg. Eszerint a tehetősebb polgárok csoportján belül sokkal ritkábbnak mondható a kizárólag a két házastársból álló család. Az egygyermekesek aránya még mindkét adatsorban egymáshoz közeli értéket mutat, viszont a többi kategóriában a gyermekek családonkénti számának növekedésével egyre nagyobb mértékben nő a százalékos arányban kifejezhető különbség az összes végrendelkezőre és a vagyoni elithez tartozókra vetített adatok között. Ez a különbségnövekedés a hat, vagy 602

A házasságok elsődleges célja utódok nemzése volt, hiszen valójában a „gyermekekben” egyesültek a két házasfél által képviselt családok és vagyonok, illetve a házastársaknak az öregkori ellátása is így látszott leginkább biztosítottnak (KOCHER 1986. 479. p.). Ebben a tekintetben korántsem meglepő, hogy a korabeli nő számára az egyik legnagyobb „ellenség” a sterilitás volt. Egy ilyen betegség nem csak pszichésen okozhatott károkat, hanem egyben degradálta a nőnek a családon belüli pozícióját is. DEMBIŃSKA 1986. 391. p. 603 GRANASZTÓI 1982. 627-628., 632-633. p.

193

annál több gyermekesek szintjén éri el tetőpontját, ennek a két csoportnak az aránya az elit családjain belül már több mint kétszer akkora, mint az összes végrendelkezőhöz viszonyítva. Más megközelítésből az összes testálón belül a 8-8 ilyen családnak a közel kétharmada sorolható a vagyoni elithez. Még pregnánsabban jelentkeznek a különbségek, ha a felső réteg végrendelkezőit kiemeljük az első táblázat adatsorából, azaz tisztán csak a középrétegre jellemző gyermekszámot hasonlítjuk össze az elit idevonatkozó adataival. Ebben az esetben a középrétegnél 41,8 %-ra emelkedik a gyermektelenek aránya, amely az 1-2 gyermekes családokkal együtt összesen 78,6 %-ot tesz ki, szemben a legvagyonosabb polgárok csoportján belüli 59,9 %-kal. Ugyancsak szembetűnő a különbség, ha a négy vagy afeletti gyermekszámú családok számát vetjük össze. Eszerint a középréteg körében ezek aránya mindössze 10,7 %-ra rúg, ezzel szemben az elithez tartozó testamentumokban ezen családok részesedése 26,4 %. Az összehasonlítás könnyebb áttekintése érdekében a középréteg idevonatkozó adatait a következő táblázat foglalja össze:

magasabb

Túlélő gyermekek száma családonként Gyermek Család száma N % 0 109 41,8 1 54 20,7 2 42 16,1 3 23 8,8 4 15 5,7 5 7 2,7 6 3 1,15 6< 3 1,15 ? 5 1,9 Összesen 261 100 XII/4. sz. táblázat A túlélő gyermekek száma a

fertilitási

mutatók

voltak

jellemzőek (előbbi csoportnál az egy családra jutó gyermekek száma: 2,5, míg a középrétegnél: 1,3). Fölösleges lenne ecsetelni,

hogy

a

jobb

anyagi

körülmények mennyiben motiválhatták a házasfeleket nagyobb számú gyermek vállalására. Az anyagi feltételek mellett azonban

–

tekintetbe

véve,

hogy

középréteg családjaiban

közvetlen fizikai születésszabályozásról

Összegzésként elmondhatjuk tehát, hogy

ebben a korban nem beszélhetünk – meg

a vagyoni elit köréhez tartozó családokon belül,

a

középréteghez

kell vizsgálnunk más tényezőket is.

viszonyítva

Hasonló jelenségre hívta föl a figyelmet Kassa társadalma kapcsán Granasztói is. Kiváló tanulmányában feltételezi, hogy a felső réteghez tartozó tanácstagoknak az átlagnál általában nagyobb létszámú háztartása követendő példa lehetett a középréteg számára. Megvizsgálva azonban a Mohács előtti évtizedek városi lakosságának idevonatkozó adatait, Szende Katalin és Kubinyi András közlései alapján láthatjuk, hogy Pozsonyban, Sopronban, Budán és Eperjesen a városi elitet alkotó családok már a késő középkor

194

időszakában is túlsúlyban voltak a többgyermekesek körén belül.604 A tárgyalt forrásanyag információi alapján tehát nem mutatható ki, hogy a Granasztói által feltételezett példa követése a 16. század második feléig, azaz több generációs-váltást is magába foglaló időszakon át Pozsonyban realizálódott volna, hiszen akkor legalábbis a középréteg részéről a gyermekszám emelkedése terén hasonló tendenciát lehetne kimutatni. Ezzel szemben – amint azt korábban már említettük – közel két és félszeres különbség van a négy feletti gyermekszámú családoknak a két rétegen belüli aránya között (a középrétegnél 10,7 %, az elit-családoknál 26,4 %!). Granasztói szerint a városi társadalomnak két eszköze is volt arra, hogy a fent vázolt demográfiai tendenciák negatív hatásait valamelyest enyhíteni tudja. Ezek közül az egyik a közvetítések rendszere, amely egyfelől számos tényező (pl. vagyoni helyzet, kereskedelmi érdekek, céhben elfoglalt pozíció, esetleg vallási hovatartozás stb.) által behatárolt mozgásteret kínált az egyes családok számára, másfelől viszont a város keretein túlnyúlva ki is szélesítette a lehetőségek körét. A másik eszköz a Hajnaltól átvett fogalommal „folytatólagos poligámiának” nevezett gyakorlat, amely alkalmazkodva ahhoz a jelenséghez, hogy a házasságok túl korán véget értek, engedélyezte a megözvegyült házasfelek számára, hogy a másik fél halála után új párt keressenek maguknak.605 Mindezt persze az első párválasztás körülményeinél már leírt társadalmi elvárások és a szűkebb környezet beleszólása által alkotott bonyolult viszonyrendszerben. Ennek kapcsán feltétlenül ki kell emelnünk, hogy a ritkán előforduló magas gyermekszám általában annak volt az eredménye, hogy az egyik, vagy mindkét házasfél hozott gyerekeket korábbi házasságából. A hatnál több gyermekes családoknak például a fele volt olyan, ahol a végrendelkezőnek már voltak gyermekei korábbi házasságból. Az eliten belül még erősebb ez a jelenség, a hatnál több gyermekesek között mindössze egy olyan végrendelkezőt találunk, akinek gyermekei (egy fiú, nyolc lány) egyetlen házasságból születtek.606 Érdemes tehát házaspárokra lebontva megvizsgálnunk a gyermekszámot, hiszen így az utóbbi információ a korabeli polgári társadalomra jellemző a fertilitás „mutatójaként” szolgálhat. Amennyiben nem vesszük figyelembe a korábbi frigyből származó gyermekeket és azt vizsgáljuk, hogy az egyes házasságokból hány utód született, úgy elmondható, hogy a 604

Pozsony, Sopron és Eperjes idevonatkozó adataihoz: SZENDE 2004/a 103. p., a budai adatokhoz: KUBINYI 1966. 233. p. 605 GRANASZTÓI 1982. 633. p. Gyakorlati megvalósulásához ld. XII. 1. 1. alfejezetet. Más szempontú megközelítés szerint viszont az egyszer már megözvegyült személyek által kötött házasságok magas arányát a potenciális születések korlátozásának is tekinthetjük. WEIGL 2003. 120. p. 606 AMB 4 n 2 Prot. Test. II. fol 337b-338a

195

korabeli termékenységről alkotott képünk még inkább negatív irányba módosul. Ilyen szempontú elemzés után láthatjuk, hogy a gyermektelen házasságok aránya az összes végrendelkezőn belül több mint 38 % (szemben a gyermektelen családok 35,1 %-ával), az eliten belül pedig 21,5 % (gyermektelen családok: 16,8 %). Ennek megfelelően mindkét csoportnál 0,5-1,5 %-kal csökken a 3-6 és a hatnál több gyermeket nemző házaspárok aránya. Ha mindezt összevetjük a családonkénti gyermekszám vizsgálatánál nyert adatokkal, úgy egyértelműen igazolható a Granasztói által elfogadott feltételezés jogossága, miszerint a folytatólagos poligámia gyakorlata – az elithez tartozó családoknál még egy kissé jelentősebb mértékben is – valóban segített enyhíteni a negatív demográfiai tendenciák hatásait. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy drasztikus mértékben ez sem tudta azokat módosítani. Itt elég csak a gyermektelen családok és házasságok egyaránt magas arányára gondolnunk. A gyermektelenek végrendelkezését külön is fontossá tette, hogy törvényes örökös hiányában intézkedjenek hátramaradó vagyonuk sorsáról. Ezekből a testamentumokból – a sokgyermekesekéhez hasonlóan – igen gazdag információhalmazt nyerhetünk. Mindez nem meglepő, hiszen az egyes javakat sokkal részletesebben fel kellett sorolni, nem lehetett figyelmen kívül hagyni nagyobb vagyonrészeket, amelyek „automatikusan” a törvényes főörökösre szálltak volna. Egyetérthetünk azzal a véleménnyel, hogy a rokonok említésének sorrendje, bizonyos mértékben a végrendelkezőnek azok iránti érzéseit és ezen keresztül a rokoni közösségen belüli viszonyokat is kifejezték.607 A rokoni szálak mellett kisebb mértékben információkat nyerhetünk még az esetleges családon belüli konfliktusokról is. A belátási képesség csökkenése, az elmebeli állapot drasztikus romlása, vagy kóros szenvedély az egyes személy jogi helyzetére is hatással volt. Akinél bármelyik eset fönnállt, azt a családnak joga volt kizárni az örökségből.608 Hasonló ok lehetett a nem keresztényi életmód, amelybe beletartozott a gyermeki hűség tanúsításának hiánya is. Komoly konfliktusról olvashatunk Blasi Groß ötvös özvegye, Anna asszony 1555-ben született testamentumában, amelyben – többek között – épp az utóbbi elmulasztásával érvel lányával szemben. Amint azt a XII. 1. 1. alfejezetben említettük, leírja, hogy Magdalena lánya férjével az özvegy távollétében betörtek házába és onnan nem kevesebb, mint 800 forint értékben vittek el készpénzt és értéktárgyakat. Így keresztényietlen cselekedetük 607

TÁRKÁNY SZÜCS 1981. 726. p. TÁRKÁNY SZÜCS 1981. 111. p. Természetesen azzal a különbséggel, hogy az önhibáján kívül beteg rokonokat igyekeztek ellátni.

608

196

miatt („wegen dises ires Hauswirts und ir selbs unchristliche mißhandlung”) Magdalénára mindössze öt forintot hagy, de csak azzal a céllal, hogy lányának joga „örök időkre” ki legyen elégítve és ne támaszthasson további igényeket vele vagy többi három gyermekével szemben („zu ewigen zeiten weder zu mir, meinen kindern, kinds kindern kain suechung oder aufordrung mer haben soll”).609 Sokkal gyakoribb a kitagadással szemben az örökbefogadás említése. Ilyenkor legtöbbször olyan elárvult gyermeket karoltak föl, aki a rokonság valamelyik távolabbi tagjától származott. Előfordult azonban olyan eset is, amikor a háznál szolgáló fiatal lányt tekintették nevelt gyermeknek. Tizenkilenc testamentum emlékezik meg ilyen nevelt gyermek(ek)ről („ziechkind, ziechsun, ziechtochter, ziechdirn”). Nem meglepő, hogy az ilyen végrendelkezőknek több mint a fele, azaz tizenegy, gyermektelen családban élt. Ezt a jelenséget is értelmezhetjük tehát úgy, mint a városi társadalomnak egy olyan eszközét, amivel az alacsony reprodukciós tendenciákat próbálták mérsékelni, azonban a nevelt gyermekek száma a végrendeletek tanúsága szerint túl kicsi ahhoz, hogy számottevő tényezőként értékelhessük jelenlétüket. Ezeknek a gyermekeknek az örökösök körébe történő beemelése többek között lehetőséget biztosított arra is, hogy ki tudják zárni az oldalági rokonság tagjait a vagyon nagyobb részének örökléséből. Szót kell még ejtenünk a házasságon kívüli, azaz a törvénytelennek tekintett gyermekekről is. Sajnos ilyen esetekről nagyon szegényesek az elérhető források, s a városi jogkönyvek általában nem is közölnek szabályozást az ő helyzetükre vonatkozólag. Az egyház hatására, amely az egynejűség eszméje mellett kiállva megpróbált határozottan fellépni a házasság előtti, vagy éppen a házasságon kívüli nemi élet ellen, a legtöbb város szokásjogi normái szerint nem örökölhettek az említett gyermekek.610 A vizsgált pozsonyi anyagban két végrendeletet találunk, amely vélhetően egy-egy ilyen gyermeket említ. A vagyoni elithez tartozó és az átlagos érték több mint háromszorosának megfelelő mennyiségű ékszert említő Bartlme Böhemisch Goldschmid özvegye, Walpurgis asszony 15 magyar forintot hagy a nős Alexander Schnelein kamarai írnokkal közös lányára, Marthára. Valószínűsíthető, hogy a lány még azelőtt született, hogy Schnelein elvette volna Barbara nevű feleségét, akinek egyébként Walpurgis asszony ágyneműt, edényt és egy

609

AMB 4 n 2 Prot. Test II. 315a. Az eset kapcsán ld. még XII. 1. 1. alfejezetet. Érdekes lehet megemlíteni, hogy néhány német városban engedélyezték az asszonyok számára, hogy törvényes férjük beleegyezését kérjék ahhoz, hogy a házasságon kívüli gyermeket mintegy nevelt gyerekként kezeljék. Münchenben pedig az volt a szokás, hogy a törvénytelen gyermekek felnevelése a tanácsra hárult (KÖBLER 1984. 158. p.). Pozsonyban a törvénytelen gyermekek apjuk után nem bírtak örökösödési joggal, viszont anyjuk után valószínűleg volt ilyen joguk. KIRÁLY 1894. 157. p.

610

197

értékes gyűrűt rendel.611 A másik esetben a nőtlen Michael Neidhart harmincados feltűnően nagy vagyont, többek között egy házat, szőlőt, kocsit, egy lovat, tehenet, egy borjút és kisebb összeget rendel szakácsnőjének és közös fiuknak („Dess alles halben tail schaff ich meiner jetziger kochin Anna und andern halben tail dem knaben Gerhart, den uns Gott der hailiger mitainander geben”).612 A második generáció, azaz a gyermekek vizsgálata után a továbbiakban szólnunk kell még a felmenők és az unokák, valamint az együttlakó – legtöbbször nem vérrokon – szolgálók, illetve az oldalági rokonság említéséről.

XII. 2. 2. A felmenők

Az előző generáció tagjait a testamentumoknak elenyészően kis részében említik meg: mindössze 30 végrendeletben (7,7 %) találunk ilyen jellegű információt. A felmenő rokonság tagjairól történő megemlékezések alacsony számának legkézenfekvőbb oka, hogy a legtöbb végrendelkezőnek ekkor már nem éltek a szülei. Ugyanakkor a korabeli gondolkodás szerint a klasszikusan három nemzedéket magába foglaló családon belül a központi szerep már a középső generációhoz tartozó házaspáré volt, az idősebbek jelentősége pedig ennek megfelelően visszaszorult. Még ha valamely szülő túl is élte nagykorúságot elért és egyben végrendelkezésre jogosult gyermekét, már nem igazán tekintették kompetensnek abban, hogy az elhunyt által hátrahagyott javakat a legifjabb generáció tagjai között szétossza.613 Az esetek nagy többségében az is valószínűsíthető, hogy a még életben lévő szülő már nem lakott együtt felnőtt gyermekével. A paraszti népesség körében uralkodó patrilokális családszerkezettel ellentétben a városi lakosságra jellemző neolokalitás következményeként az egyes családok fejlődési vonalában csak nagyon rövid időintervallumban fordult elő, hogy az idősebb generáció tagjai egy háztartásban éltek a már önálló családot alapított gyermekeikkel.614 Ennek alapján elmondható tehát, hogy a lakosságszámra vonatkozó becsléseknél már említett, három generációt magába foglaló és csak ritkán előforduló nagycsaláddal szemben elsősorban a két,- ritkábban az egygenerációs kiscsalád volt a jellemző.615

611

AMB 4 n 2 Prot. Test. II. 193a-194b. AMB 4 n 2 Prot. Test. II. 126a. Érdekes egybeesés, hogy mindkét testálónak voltak csehországi kapcsolatai. 613 SZENDE 2004/a 100. p. 614 MITTERAURER 1984. 25-26. p. 615 ld. IX. fejezet. 612

198

Ami a szüleiket említő személyek foglalkozás szerinti megoszlását illeti, legnagyobb arányban a kereskedők vannak jelen (11 testamentum), míg a másik két nagy csoport, a kézműveseké és a gazdapolgároké ugyanolyan arányban képviselteti magát (7-7 testamentum). A nemi tagolódás szerint a testálók közel kétharmada férfi, ezen belül is a legnagyobb számban nős embereket találunk (17 örökhagyó). A kedvezményezett a leggyakrabban (12 eset) a végrendelkező anyja, s a rendelés tárgya az esetek döntő többségében kisebb pénzösszeg, ritkábban ruha. Ingatlanokról csak két végrendeletben történik említés, de az előző generáció jelentőségének fent vázolt csökkenését igazolja, hogy egyik esetben sincs szó valódi tulajdonjog átruházásáról. A középréteghez tartozó kiskereskedő, Gilg Plueml özvegye például egy háznak és szőlőknek a használati jogát hagyja anyjára, de csak saját fia nagykorúságáig, s mindezt azzal a kikötéssel, hogy anyja nevelje föl a fiút.616 A másik esetben az ugyancsak a középréteghez tartozó kiskereskedő Cirfus Welser egy Barbara nevű nőnek, akivel viszonya tisztázatlan, rendel házassága idejére egy szőlőt, azzal a megszorítással, hogy az ingatlan fölött Welser anyja egy évig még haszonélvezeti jogot élvez.617 Apjukra a végrendelkezők szintén leginkább kisebb összegeket, ill. egy esetben bort hagytak. Három végrendeletet ismerünk, ahol mindkét szülőt említik, öt esetben szerepel valamelyik szülő testvére. Ilyenkor a végrendelkező leginkább nagybátyát bízza meg saját kiskorú gyermekei gyámságával ingatlanok fölötti, átmeneti haszonélvezeti jog fejében. Négy testamentumban említi meg a testáló anyósát, vagy apósát, s három esetben szerepelnek mostohaszülők. Az elit körében a végrendeletek 9,4 %-ában, azaz pontosan tíz testamentumban találunk ilyen jellegű adatot. Ezek közül hat személy édesanyjáról emlékezik meg (köztük egy testáló mindkét szülőről). Némiképp feltűnő, hogy az említett három végrendeletből, amelyben mostohaszülő fordul, elő kettő az elit köréből kerül ki, s mindkétszer mostohaanyát említenek. A rendelések tárgyát illetően itt is a kisebb összegek és a ruhák a leggyakoribbak.

Kivételként

talán

Michael

Neidhart

harmincados

végrendeletét

említhetnénk, aki édesanyjára 150 forintnyi összeget hagy. A felmenők említésekor ritkábban bepillantást nyerhetünk az egyes családokon belüli vitás ügyekbe, generációs konfliktusokba is. Így például az átlag alatti vagyonról rendelkező

gazdapolgár,

Lucas

Hunger

felesége,

Katherina

asszony

1552-es

végrendeletében arról emlékezik meg, hogy ő nem kapott apjától, Hans Prantnertől semmilyen anyai, vagy apai ágon járó vagyonrészt, ezért azt a 30 forintot, amivel apjának 616 617

AMB 4 n 2 Prot. Test. II. 36a. AMB 4 n 2 Prot. Test. II. 236b.

199

tartozik férjére hagyja, mivel apja – valószínűleg az anyai örökség címén – 100 forintnyi összeggel

tartozik

neki.618

Ugyanakkor

nemcsak

konfliktusokról

adnak

hírt

a

végrendeletek. A vagyoni és az értelmiségi elit tagja, Michel Stützl városi jegyző 1545-ös testamentumában utal arra, hogy szüleitől – valószínűleg ifjabb korában – 100 rajnai forintot kapott a célból, hogy tanulmányokat folytathasson.619 Hasonlóan közvetett módon jelennek meg a már elhunyt szülők, amikor a végrendelkező egy kegyes adományt nem csak a maga, hanem ősei lelki üdvözüléséért ajánl fel. Összegzésként elmondhatjuk tehát, hogy bár a vagyoni elit körén belül némileg gyakoribb a felmenő rokonság tagjainak az említése, mégis a kedvezményezetteket, illetve a rendelések tárgyát illetően nem érzékelhető számottevő különbség a középréteghez képest.

XII. 2. 3. Unokák a végrendeletekben

A felmenőkhöz hasonlóan a harmadik nemzedékhez tartozó leszármazottakról, azaz az unokákról is csak kevés végrendeletben, szám szerint 34 testamentumban találunk említést, ami a teljes anyagnak a 9 %-át sem teszi ki. Bár a városokban magas volt a születések száma, azonban a gyermekhalandóság is igen jelentős méreteket öltött. Ez, illetve a fent vázolt házasodási szokásokból eredő – a szülők korához viszonyított – késői születések azt eredményezték, hogy a legtöbb polgárnak nem adatott meg a lehetőség, hogy lássa unokáját felnőni. A harmadik nemzedék említésének ilyen alacsony aránya igazolni látszik azt a városi népességgel foglalkozó kutatók körében általánosan elfogadott véleményt, miszerint a korszakban a legtöbb polgárcsalád a harmadik generációval kihalt. Az elmélet Fritz Rörig nevéhez fűződik. Szerinte a fenti tényezők az átlagosnál is jobban érvényesültek a tehetősebb családok körében, amelyek a harmadik, esetleg a negyedik nemzedékkel általában kihaltak.620 Az említett metszetet figyelembe véve megállapítható, hogy a nők sokkal nagyobb szükségét érezték annak, hogy unokáikat is megemlítsék testamentumukban. A tárgyalt csoportban mintegy háromszor annyi nő található, mint férfi. A gyermekekről szóló információkhoz képest a harmadik generáció tagjairól sokkal kevesebb adattal szolgálnak a végrendeletek. Már az örökösök számát is nehezen tudnánk pontosan megállapítani, 618

AMB 4 n 2 Prot. Test. II. 254a. AMB 4 n 2 Prot. Test. II. 177b. 620 RÖRIG 1953. 78. p. 619

200

ugyanis sokszor csak annyit közölnek, hogy a testáló lányának, vagy fiának gyermekeire hagy bizonyos vagyonrészt. Legtöbbször 1-3 unokáról tesznek említést. Ugyancsak problémát okoz az unokák nemének megállapítása, mivel az esetek mintegy felében ezt az adatot nem közölték. Feltűnő viszont, hogy azoknak a végrendeleteknek alapján, amelyekben megadták az örökös nemét, megállapítható, hogy kb. négyszer-ötször annyi lány szerepel. Összességében tehát elmondhatjuk, hogy leginkább az özvegy, vagy férjezett nők tartották szükségesnek lányunokájuk megemlítését. Az örökösök korára vonatkozólag ugyancsak szegényes információkkal rendelkezünk, még ha feltételezhetjük is, hogy nagyrészt kiskorúakról van szó. Egy esetben tudunk nagykorú, már házas unokáról. Az elithez sorolt polgárok közül tizennégyen említenek unokákat, ami az átlag feletti vagyonnal rendelkező réteg kb. 13 %-át teszi ki. Mindez tehát jól illeszkedik ahhoz, a gyermekszám tárgyalása kapcsán már említett tendenciához, miszerint a felső vagyoni réteghez tartozó családokban az átlagnál mérsékelten nagyobb számú gyermekkel számolhatunk. Még jobban megmutatkozik a különbség, ha az unokákról tett megemlékezések gyakoriságát a középréteg hasonló adataival vetjük össze: így a fenti 13 %-kal szemben a középréteghez sorolt testamentumoknak csak 7,1 %-ában említenek unokákat. Ha az unokák számát vesszük figyelembe, akkor kiderül, hogy a három feletti unokáról tett említést tartalmazó öt végrendelkező közül három a vagyoni elithez tartozik. Kirívónak mondható a vagyonos kereskedő, Mert Dremel özvegyének, Anna asszonynak az esete, akinek négy fiától és egy lányától négy fiú- és két lányunokája volt.621 A harmadik generációhoz tartozó leszármazottak nemét sajnos a vagyonosabb végrendelkezőknek is csak kevéssel több, mint a fele közli, ugyanakkor ezekben az esetekben is a lányunokák vannak többségben. A végrendelkezőknek a nemek szerinti megoszlása nem tér el jelentős mértékben az általános tendenciától (11 nő – 3 férfi). A nők csoportján belül feltűnő többségben vannak a férjezett asszonyok (7 testáló), akik közül többeknél azt olvashatjuk, hogy unokáik egy része korábbi házasságból való. Mindez ahhoz az – ugyancsak a gyermekszám kapcsán tárgyalt – általános tendenciához illeszkedik, miszerint a nagyszámú utódot magába foglaló családoknál egyik, vagy mindkét házasfél már korábbi házasságából is hozott magával gyereket. Ami az örökrészt illeti, általánosságban elmondható, hogy leginkább kisebb értékű készpénzt, vagy ingóságokat (pl. kegytárgyakat, ritkábban ékszert) hagytak a harmadik 621

AMB 4 n 2 Prot. Test. II. 366b-367a

201

generáció képviselőire. Ritkábban fordult elő, hogy esetleg ingatlant rendeltek számukra. Néhány esetben, mikor a testáló gyermeke, akitől az unoka származott, már halott volt, maga a végrendelkező jelölt ki gyámokat. Ezek közül a vagyoni elithez tartozó Jacob Körbler felesége, Anna asszony furának ható rendelkezését emelhetjük ki, amelyben unokája felnevelésének feladatát nem még életben lévő vejére, hanem saját férjére bízza.622 A gyermekszámhoz hasonlóan az unokákról tett említések is azt bizonyítják, hogy a vagyoni elit körében egy családon belül több utóddal számolhatunk, s a nagyobb számú gyermek a felső rétegen belül a következő generációra is jellemző volt. Ugyanakkor a rokonság imént tárgyalt két csoportjának kis számú említése alapján megállapítható, hogy a három generációt magába foglaló és csak ritkán előforduló nagycsaláddal szemben mind a középréteg, mind a vagyoni elit körén belül elsősorban a két-, ritkábban az egygenerációs kiscsalád volt a jellemző.

XII. 2. 4. Alkalmazott vagy családtag? Háziszolgák, együttlakó céhlegények, segédek, tanoncok Nagyobb eltérést tapasztalunk a középréteg és az elit között a szolgálókról, segédekről, céhlegényekről stb. tett említések vonatkozásában. Összesen kilencven végrendeletben esik szó ilyen személyekről. A középréteg testamentumainak 20,5 %-ában, az elit végrendeleteinek mintegy 30 %-ában (32 testamentum) találunk rájuk vonatkozó utalást. A városi társadalom alsóbb rétegéhez tartozó személyeknek igen érdekes a viszonyuk a végrendeletekhez. Ők maguk – kivételes esetektől eltekintve – nem készíttettek testamentumokat, de a közép- és felső réteg tagjainak az utolsó rendelésében gyakran szerepelnek. A kérdés részletesebb vizsgálatához először is tisztáznunk kell, hogy a polgárság alsó rétegének mely szegmenséhez tartoztak azok a személyek, akik mint szolgálók, segédek, vagy egyéb munkaerő fordulnak elő az említett végrendeletekben. A legkézenfekvőbb csoportosítás aszerint történhet, hogy az illető képes volt-e eltartani magát, vagy rá volt szorulva a városban található karitatív jellegű tevékenységet folytató intézményekre. Némileg sematikus felosztás alapján az utóbbi csoportba sorolhatók például az ispotályokban, kegyes társaságok szegényházaiban élő koldusok, szegények, vagy a város által eltartott árvák stb. Az alsó rétegnek a jelentősebb része azonban képes volt fenntartani magát, s ezzel a munkaerőpiacon komoly tényezőként jelent meg. Számos munkalehetőség kínálkozott ezen emberek számára a várost övező szőlőkben és más környékbeli földeken, ahol napszámosként alkalmazták őket. Ezen kívül 622

AMB 4 n 2 Prot. Test. II. 34a-35a.

202

a kézműiparban és a kereskedelemben is rengeteg olyan terület volt, ahol könnyen találhattak különféle alkalmi munkákat. Helyzetük leginkább abban különbözött a középső- és a felső rétegétől, hogy csekélyebb vagyonuk mellett kisebb jogokkal, ill. magától értetődően jóval kisebb tekintéllyel rendelkeztek. Ezen a rétegen belül igen nehéz meghatározni, hogy milyen arányban voltak jelen például azok, akik valamely tehetősebb polgár háztartásánál mint háziszolgák vállaltak állást.623 Az ilyen differenciált kép alkotása már csak azért is akadályokba ütközik, mivel hasonlóan a szakmáknak a főbb foglalkozási ágak közötti megoszlásának kérdéséhez, itt is erős átfedések lehettek az egyes alkalmi munkatípusok között. A háziszolgaként munkát vállaló személyek között egyértelműen többségben voltak a nők. Ezt bizonyítja az a tény is, hogy a végrendelkezők szolgálóként döntő többségben nőket említettek. Szociális helyzetük leginkább három tényezőtől függött: egyrészt képzettségüktől (itt leginkább az egyes házimunkákban szerzett jártasságra kell gondolnunk), másrészt származásuktól, ami alatt a háztartáshoz való viszonyukat kell értenünk. Gyakran előfordult ugyanis, hogy tekintélyesebb családoknál olyan nőrokonok szolgáltak, akik a család egy másik, kevésbé tehetősebb ágához tartoztak. Ők nyilván pozitívabb megítélés alá estek, mint mondjuk az éppen akkor felvett vidéki származású fiatal lányok. Nagyban befolyásolta még helyzetüket, hogy milyen hosszú ideje teljesítettek szolgálatot az adott háztartásnál.624 Egy több éve a mester házában élő és a háztartás ellátásában is besegítő iparos tanonc, a mesterré válás távlati céljával nyilvánvalóan stabilabbnak érezhette a helyzetét, mint azok a szolgálók, akiket általában csak néhány hónapra szerződtettek.625 A családdal együtt élő, de nem vérrokon személyek körébe tartoztak azok a céhlegények,

segédek

és

tanoncok

is,

akik

egyes

iparos

szakmák

sajátos

munkaszervezetéből következően integrálódtak a mester háztartásába. Ilyen foglalkozási ág volt jellemzően a szabók, a vargák, vagy a kovácsok mestersége.626 A 16. századi polgári háztartások összetételének vizsgálatakor ki kell tehát emelnünk, hogy a „magot” alkotó – vérrokonsági kapcsolaton alapuló – kiscsalád tagjai mellett sok esetben olyan személyek is a háztartáshoz tartoztak, akik nem álltak vérrokonsági kapcsolatban a családfővel. A középréteg esetében ez a tendencia leginkább a kézművesek körén belül 623

KELLENBENZ 1980. 11-12. p. WENSKY 1984. 292. p. 625 Mitteraurer szerint hasonlóan biztos helyzetben voltak még a hosszabb ideje egy nagykereskedő szolgálatában lévő segédek, akiknél nagy szerepet játszott például a kereskedelmi ügyletekben csak idővel elsajátítható praktikákban való jártasság foka. MITTERAURER 1984. 8. p. 626 SCHULZ 1984. 313-314. p. 624

203

érvényesült, hiszen számos iparágban a munkavégzés, illetve a család mindennapjainak színtere sokkal kevésbé vált el, mint például a kereskedőknél, vagy még inkább a gazdapolgároknál. A mester legközelebbi rokonai, a céhlegények, az inasok, végül pedig a cselédség tagjai tulajdonképpen egy életközösséget alkottak. Egy asztalnál étkeztek, együtt töltötték szabadidejüket, együtt jártak templomba, tehát a mindennapi élet szinte majdnem minden területén egy szociológiai egységet alkottak. A vagyoni elithez tartozó végrendeleteket vizsgálva kiderül, hogy az itt tárgyalt munkaerőként értelmezhető személyeket említők között a kereskedők alkotják a legnagyobb csoportot (12 testamentum – 37,5 %). Nagyobb részük együttlakó háziszolgáról emlékezik meg. A második jelentős csoport az értelmiségieké kilenc végrendelettel. Ennek a számnak igazi jelentősége abban áll, hogy részesedésük (28,1 %) közel kétszer akkora, mint az eliten belüli arányuk általában (14,2 %). Háziszolgák mellett néhány esetben ugyancsak szellemi tevékenységet végző kiegészítő jellegű munkaerőt is említenek, így például saját írnokot, harmincados-, vagy kamarai szolgákat, esetleg gyógyszertári segédet. Az átlagon felüli számú szolgálók, segédek stb. említése és a javukra tett kiemelkedő mennyiségű vagyonrészről szóló rendelkezések leginkább a vagyoni elit köréből kikerülő és a fenti két foglalkozási ághoz tartozó végrendelkezőkre volt jellemző. Mindez megint csak az értelmiségi rétegnek a nagykereskedők vagyoni szintjéhez történő felzárkózását mutatja. A hét kézműves végrendeletében csak kétszer találunk konkrét utalást arra, hogy tanonc, vagy iparossegéd részére történik rendelkezés. Erősen gyanítható, hogy a többi esetben a tehetősebb kézműves mesterekkel (két ötvös, egy mészáros, egy varga és egy gyertyaöntő) és családjukkal együttlakó szolgálóról van szó. A közelebbi rokonok szorosabb együttműködése sem pótolhatta tehát a ház körül szükséges dolgos kezeket. A családok által alkalmazott cselédek, szolgák munkája azért is bírt nagy jelentősséggel, mert azok csak bérükre tarthattak igényt, a család javaira – vérségi kötődés hiányában – nem formálhattak jogot. Amint azt említettük, az esetek többségében női szolga fordul elő, s nagy valószínűséggel olyan személy, aki már hosszabb idő óta a végrendelkező családját szolgálta. Legtöbbször egy ilyen örököst említenek, ritkábban fordult elő egy végrendeletben egynél több szolgáló, céhlegény, stb. Az egy háztartásban alkalmazott szolgák száma evidens módon nagyban függött attól, hogy a házigazda mennyire volt tehetős, ill. mekkora háztartást kellett ellátni. Magától értetődik, hogy a vagyoni elit köréhez tartozó tehetősebb polgárok több ilyen személy alkalmazását is megengedhették maguknak, ugyanakkor a több (kiskorú) gyermek miatt a 204

háztartás átlagosnál nagyobb méretei is megkövetelték az említett munkaerőnek nagyobb számban történő felvételét. Mindez egyértelműen igazolható az idevonatkozó adatoknak a fentiekben részletezett elemzéséből. A testamentumokból nyerhető információk a gazda-szolgáló viszony több területének pontosabb feldolgozásához is fontos adalékkal járulhatnak hozzá. Így például néhány testáló megemlíti, hogy tartozik még szolgálójának az elmúlt időszak bérével, amiből következtethetünk a korszakban a szolgálók járandóságára. Néhány esetben a testáló a cseléd jövőjéről is rendelkezik, például azáltal, hogy meghagyja házastársának, hogy a szolgálót továbbra is tartsa a háztartásnál. Még inkább befolyásolhatta egy szolgáló jövőjét, amikor a végrendelkező – a fiatal lány kelengyéjét kiegészítendő, vagy megalapozandó – ágyneműt, vagy bútort hagyott rá, megkönnyítve ezzel a házasodását. Az ilyen esetek már egy bensőségesebb viszonyt feltételeznek. Számos példát találunk arra, amikor az egyes családtagok és a szolgák közötti kapcsolat jócskán túllépett az alkalmazó-alkalmazott kapcsolaton. Erről tanúskodik Anna Körblerin személyes hangvételű rendelése: „szolgálólányomra Katherinára, akit én neveltem föl, tíz rajnai forintot és egy Gerichtspettet [minden felszereléssel ellátott ágy] hagyok.”627 Előfordult, hogy a szolgáló adott kölcsön gazdájának. Gilg Plueml özvegye említi például, hogy Wolfgang nevű szolgájának kétévi bérével, azaz 60 forinttal adós, rendelkezik annak kifizetéséről, továbbá ehhez rendel még némi bort is.628 Az esetek többségében inkább nők hagytak szolgálólányukra elsősorban ruhaneműt – ezen belül főleg felsőruhákat és fátylakat – valamint pénzt. A férfiak legtöbbször pénzt rendeltek szolgáiknak. Ritkábban fordult elő ezen adományozásoknál bútor (kizárólag ágy, hajadon lányoknak), szőlő, konyhakert, ékszer vagy edény. Az örökösöknek ezen csoportját érintő és a családszerkezet kérdéskörére vonatkozó adatok elemzése nagyban segítségünkre lehet az egyes családdefiníciós elméletek közti vitában történő állásfoglalásban. Témánk szempontjából a család fogalmának leginkább két értelmezési lehetősége emelhető ki. Az egyik a rokoni kapcsolatok rendszerén alapuló

627

AMB 4 n 2 Prot. Test. II. 34a-35a. AMB 4 n 2 Prot. Test. II. 36a. Az okleveles anyagban található Anna királynénak egy a pozsonyi tanácshoz intézett 1544-es levele, amely hasonló ügyről tesz említést. Eszerint egy bizonyos Martin Stortzer özvegye, Katherina asszony a közelmúltban elhunyt Martin Klee (a korabeli politikai elit tekintélyes tagja, Michel Klee fivére) szolgálója volt. A levél tanúsága szerint Stortzerin panasszal fordult a királynéhoz, mivel még Klee életében kölcsönt adott gazdájának azért, hogy utóbbi fedezhesse háza felújítási/építési költségeit. A kölcsönt nem törlesztették, így Anna levelében arra kérte a tanácsot, hogy segítse az özvegy szolgálót abban, hogy visszakapja pénzét Klee özvegyétől (MOL MF C338 3170.). A Klee által hátrahagyott vagyon sorsáról ld. még XII. 3. alfejezetet.

628

205

család, a másik ún. család-háztartás.629 Az első – a szociológia területén inkább elfogadott – családdefiníció a családtagok közötti genealógiai, azaz vérrokoni kapcsolatot tartja az összetartozás legfontosabb kritériumának, amely az örökösödési folyamatokat is nagymértékben meghatározza. A másik értelmezési variáció szerint a késő középkori,kora újkori családot nem elsősorban, vagy nem csak mint vérrokoni kapcsolatok által összefűzött csoportnak kell tekintenünk, hanem a városi társadalom egy olyan alapvető elemének, amely egy háztartási közösséghez tartozó személyeket foglal magába.630 A testamentumokból nyerhető adatok alapján azon elmélet képviselőinek kell igazat adnunk, akik a családot mint az egy háztartáshoz tartozó személyek csoportját értelmezik. Ennek alátámasztására leginkább az örökösök két csoportját említhetjük. Az első azon személyek köre, akik nem álltak rokoni kapcsolatban az örökhagyóval, mégis nagy valószínűség szerint egy háztartásban éltek vele. Leginkább a szolgálók, kereskedőknél és értelmiségieknél segédek, illetve kézműves családoknál együttlakó céhlegények, tanoncok sorolhatók ide. Jóval kevesebb említés esik róluk, mint az oldalági rokonság tagjairól. Ez azonban főleg azzal magyarázható, hogy jog szerint nem tarthattak igényt a család vagyonára. Éppen ezért tarthatjuk viszont fontosnak, hogy számos örökhagyó nem mulasztotta el megemlíteni ezen csoport tagjait, nem egy esetben pedig jelentős adományban részesültek. Mindez pedig csak azzal magyarázható, hogy az illető személyek valószínűleg hosszabb ideje egy háztartásban éltek a végrendelkező családjával. Az oldalági rokonság gyakori említése félrevezető, mert – amint azt látni fogjuk – az esetek nagy többségében nem hagynak rájuk jelentősebb vagyont, sőt inkább az volt az elterjedt gyakorlat, hogy minimális összegű pénzhagyatékot kaptak a rokonság ezen tagjai. Ezekre a juttatásokra is csak azért volt szükség, hogy az oldalági rokonok a családi vagyonra bejelentett igényük alapján ne támadhassák meg a végrendeletet. Látható tehát, hogy túlnyomórészt nem együttlakó rokonokról volt szó, akik az esetek többségében nem töltöttek be jelentős pozíciót az öröklési renden belül.631

629

A család és a háztartás kapcsolatához részletesebben ld.: GRANASZTÓI 1982. 616-626. p. Az említett családdefiníciók kérdéséhez ld. MITTERAURER 1984. 2-8. p. 631 Bizonyos átmeneti esetet képezhetnek azok a női szolgálók, akik a végrendelkező szélesebb értelemben vett családjához tartoztak, azonban elszegényedtek és rá voltak szorulva arra, hogy a tehetősebb rokon háztartásában vállaljanak munkát. 630

206

XII. 3. Az oldalági rokonság

Az oldalági rokonság tagjai jóval gyakrabban fordulnak elő a vizsgált pozsonyi végrendeletekben, mint a szülők, vagy az unokák. Az elit testamentumainak mintegy 46 %-ában találunk ilyen utalást (az összes végrendelkezőt alapul véve 45 % ez az arány). Az említett rokonok előfordulásának gyakorisága az öröklés (szokás)jogi szabályozásának a következménye. Ezek a személyek ugyanis jogot formálhattak az ági vagyon bizonyos részeire. A város jogrendszere külön előírta, hogy figyelembe kell venni igényeiket. Főörökösként persze csak abban az esetben léphettek fel, ha az örökhagyónak nem voltak gyermekei. A legtöbb végrendeletben a közeli családtagoknak történt rendelések tételes felsorolása után általánosan megemlékeznek a rokonság többi tagjáról olyanformán, hogy azt, aki még megjelenik és a vérségi kapcsolatot igazolni tudja, általában a gyászoló feleség vagy férj köteles részesíteni az örökségből („ob etwo meiner beweisten frundt kheme demselben schaff ich 3 fl R[einisch]”).632 Az ehhez hasonló tételekkel azt akarták megelőzni, hogy az említett rokonok további igényeket nyújthassanak be a családi vagyonra formált joguk címén. Ezek a toposzszerű részek csekélyebb összegű készpénzt (1-4 forintot) jelölnek meg a fent említett esetekre. A tágabb rokonságnak ily módon történő kielégítése bécsújhelyi mintára terjedt el a 16. század elején.633 Találunk olyan utolsó rendelést is, amelyben külön kikötötték, hogy a végrendelkező lánytestvéreire hagyott 10-10 forinton túl azoknak nem lehet további igényük a vagyon más részeire, ha mégis ilyen jellegű követeléssel zaklatnák a testáló halála után annak feleségét, akkor utóbbi ne engedje át nekik az említett összegeket, hanem adományozza a pénzt az ispotálynak és a városnak.634 Nem csak a végrendeleti anyagban maradt fenn ilyen jellegű konfliktusról információ. Martin Klee (a politikai elit kapcsán már többször említett Michel Klee fivére) özvegyének, Held Annának például az okleveles anyagban maradt fenn egy 1544-es panaszlevele, amelyet az uralkodónak írt abban az ügyben, hogy férje halála után a neki járó vagyonrészre az elhunyt rokonai tiltást tettek, így az özvegy nem jut hozzá az őt megillető vagyonhoz. Hivatkozik levelében egy korábbi szerződésre, amelyben férje rokonaival rögzítették a neki járó örökrészt, amely igen jelentős, nem kevesebb mint 5000 632

AMB 4 n 2 Prot. Test. II. 46a. SZENDE 2004/a 106. p. 634 Achatzy Funsterl fürdős végrendelete 1550-ből. AMB 4 n 2 Prot. Test. II. 225b. 633

207

guldent tesz ki. A még ugyanabban az évben kelt válasz az özvegynek ad igazat.635 A végrendeletek utóélete azonban nem csak konfliktusokat rejt magában. Valt Mathes középrétegbeli pálinkafőző 1547-es testamentumában 8-8 rajnai guldent rendelt Niclas nevű fivérének, illetve Margaretha nevű unokahúgának. Az okleveles anyagban található egy ugyanebből az évből származó elismervény, amelyben Niclas, valamint az unokahug nevében annak férje igazolják, hogy a kedvezményezettek megkapták a rájuk hagyott összegeket.636 A fivérekre vagy azok gyermekeire legtöbbször pénzt, vagy kisebb értékű ingóságokat (pl. edényeket, ruhákat), ritkábban szőlőt, esetleg más ingatlanokat hagytak. A lánytestvéreknek vagy azok gyermekeinek elsősorban ruhát vagy pénzt rendeltek. Bevett szokás volt még testvérek között az adósságok elengedése, amelyet tulajdonképpen egyfajta közvetett pénzbeli örökségként értelmezhetünk. Természetesen az is előfordult, hogy néhány esetben a fentiekben vázolt gyakorlattól eltérően nagyobb értékű vagyonrészt hagytak az oldalági rokonság tagjaira. Kiváló példaként említhetjük a polgárság felső rétegéhez tartozó Leopold Seidenschwantz seborvos esetét, aki amellett, hogy igen jelentős vagyont hagy feleségére és négy gyermekére, testvéreinek pénzt és kisebb vagyontárgyakat rendel, Bécsben élő és gyógyszerészként dolgozó sógorára – számos más ingóság mellett – egy zafírral díszített gyűrűt,

nagy

értékű

műszereket,

üvegedényeket

és

szakkönyveket

örökít.637

Valószínűsíthető azonban hogy ebben az esetben sem feltétlenül a végrendelkező és a kedvezményezett közötti rokonságon alapuló szoros kötelékre kell gondolnunk, hanem elsősorban a szakmai kapcsolatrendszer jelentőségére. Persze hozzátartozik az általános képhez, hogy a rokonok itt vizsgált csoportjának – a gyermekek csekély száma miatt – nagyobb szerepe lehetett egy-egy család gazdasági életében.638 Sajnos a végrendeletek nem alkalmasak arra, hogy megállapítsuk, vajon az említett

oldalági

rokonok

egy

háztartásban

éltek-e

az

örökhagyó

családjával.

Mindazonáltal a fent vázolt végrendelkezési gyakorlatból leginkább az valószínűsíthető, hogy kivételesnek volt mondható az együttélő oldalági rokonság, másként a kiterjesztett család jelensége. Fontos tehát kiemelni, hogy a rokonság ezen tagjait csakúgy a közép635

MOL MF C338 3159/b. A Martin Klee által hátrahagyott vagyonhoz kapcsolódik az – a korábban részletezett – levél is, amelyet Anna királyné írt a tanácsnak Klee egykori szolgálója támogatása ügyében. MOL MF C338 3170. Az ügyet ld. részletesebben XII. 2. 4. alfejezetben, Held Anna korábbi házasságához ld. III. 3. 1. 636 MOL MF C338 3185. 637 AMB 4 n 2 Prot. Test. II. fol 318b. 638 SZENDE 2004/a 106. p.

208

mint a felső réteg végrendelkezői esetében legtöbbször csak a vérségi kapcsolat kötötte a testálóhoz, nem értékelhetjük úgy őket, mint akik szorosan kötődtek a család-háztartáshoz.

Összefoglalásként elmondható, hogy a végrendeletekből nyert adatok alapján a 16. századi Pozsonyban mind a középréteg, mind a vagyoni elit rétegén belül az ún. kiscsaládi forma volt a jellemző, amelynek fő ismertetőjegye az alacsony gyermekszámú magcsalád, oka pedig leginkább a fent vázolt házasodási szokásokban keresendő. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy a vagyoni elit körében jóval kisebb mértékben volt jellemző a gyermektelen család (16,8 %, szemben a középréteghez tartozó családoknál kimutatható 41,8 %-kal) és sokkal nagyobb arányban vannak jelen a négy, vagy annál több gyermeket magába foglaló családok. Az eliten belüli magasabb gyermekszám legegyszerűbben az egy családra jutó adatokkal érzékeltethető. Eszerint a legvagyonosabbak körében átlagosan 2,5, míg a középrétegen belül 1,3 gyermek jutott egy családra. Az eliten belüli nagyobb gyermekszámot közvetve az unokákról tett említések összesítése is alátámasztja. Továbbá az együttlakó nem vérrokon szolgálók és a nem együttlakó oldalági rokonság tárgyalása kapcsán láthattuk, hogy a kutatás alapjának nem elsősorban a vérrokoni kapcsolatok rendszerét kell tekintenünk, hanem sokkal célszerűbb a családot, mint az egy háztartáshoz tartozó személyek csoportját kezelni. Az ezen az értelmezésen alapuló családszerkezet-kutatás további források bevonása, illetve a pozsonyi adatoknak más városok hasonló társadalomtörténeti adataival történő összevetése révén juthat el általánosabb érvényű következtetésekig.

XII. 4. „treulich und erbarlich zuerziehen” – Nem vagyoni természetű gondoskodás

A végrendelet elsődleges céljának a vagyon átörökítését tekinthetjük. A forrástípus sajátosságából eredően valóban ez a momentum kapja a legnagyobb hangsúlyt, s a történeti kutatás számára a vagyon egyes részeinek említése, ill. továbbörökítése igen széles vizsgálati adatbázissal szolgál.639 Fontos azonban látnunk, hogy a vagyoni jellegű gondoskodás mellett megjelennek olyan rendelkezések is, amelyek nem „pusztán” anyagiakban foghatók meg. Bár az ilyen jellegű utalások számukat tekintve – a vagyon felosztását célzó rendelésekkel összehasonlítva – messze kisebb jelentőséggel bírnak, mégis érdemes figyelmet szentelnünk nekik, hiszen gyakran személyesebb hangvétellel 639

Az ingatlanok és a pénzhagyatékok kérdését már érintettük a vagyoni elit elhatárolásánál (ld. III. fejezet), az anyagi kultúra körébe tartozó vagyonrészek továbbörökítésének vizsgálatát ld. XV. fejezet.

209

találkozunk az ilyen jellegű kitételeknél, mint pusztán csak a vagyon felosztását célzó általános rendelések esetében. Ezek a többlet-információk tehát fontos adalékkal szolgálhatnak ahhoz, hogy közelebbről megértsük a korabeli polgároknak a családról, vagy a közelebbi rokonsági- baráti körről alkotott képét. A fent említett gondoskodási formák közül négyet emelhetünk ki. Ide tartoznak olyan rendelkezések, amelyek a támogatott személy ellátásáról és/vagy felneveléséről szólnak, ezekhez szorosan köthetők azok az utalások, amelyekben a kiskorú örökösre hagyott

vagyonrész

megőrzéséről

gondoskodnak,

további

két

kategóriaként

itt

tárgyalhatjuk még a kiházasítás, ill. a taníttatás elősegítését célzó rendeléseket. A felsorolt típusok közül nyilván az utóbbi kettő az, amely inkább elválik a vagyon felosztásának szűkebb kérdéskörétől. A testamentumokban számos olyan eset szerepel, amikor az itt vázolt rendelés-típusok különféle kombinációja jelenik meg (pl. ellátás, felnevelés és a vagyonrész megőrzése stb.). Az átláthatóság érdekében a vizsgálati szempontokat lehetőség szerint leszűkítettük a fenti négy kategóriára. Az említett kombinációknál az a támogatási forma volt a mérvadó, amelynek megjelenése kevésbé volt formulaszerű, s bizonyosan nagyobb jelentőséggel bírt a támogatott későbbi életében. Mindezek tekintetében a kombinációknál a fenti négy csoport közül az utolsó kettőt igyekeztük kiemelni. Természetesen az itt vizsgált intézkedések hátterében is vagyoni rendelések állnak, hiszen a támogatott ellátását, taníttatását vagy házasodása segítését is finanszírozni kellett valamiből, s – amint azt látni fogjuk – külön megjelölték, hogy milyen vagyonrészt különítettek el a rendelkezések fedezésére. Mégis éppen az adja ezeknek az intézkedéseknek a jelentőségét, hogy kikötötték, hogy mi a célja a támogatott személyre (és a gyámra) hagyott vagyonrésznek. Meg kell még jegyeznünk, hogy az utalások egy részét – főleg az ellátás és/vagy felnevelés kategória esetében – formulaszerűnek tekinthetjük.640 Összesen 58 testamentumban szerepel ilyen jellegű utalás. Egy végrendeletben több ilyen rendelés is előfordulhatott, így a vizsgálható tételek száma 75-öt tesz ki. A testálók körén belül az összes végrendelkezőhöz viszonyított arányukhoz képest messze nagyobb részesedéssel vannak jelen a vagyoni elit képviselői. Az itt vizsgált csoportnak 48,3 %-át adják a felső vagyoni réteg tagjai (összes végrendelkezőn belüli arányuk: 27,1 %). Részesedésük már 50 % fölé emelkedik, amennyiben az ide tartozó tételek számát vesszük 640

Az időbeli eloszlást vizsgálva megállapítható, hogy a fent említett formulaszerű bejegyzések 1551 után fordulnak elő nagyobb gyakorisággal. Mindez összhangban van azzal az általános tendenciával, miszerint a vizsgált időszak utolsó éveiben egyre rövidebb, egyre kevesebb információval bíró testamentumok kerültek be a Végrendeleti Könyvbe (ld. VIII. fejezet).

210

alapul. Utóbbiak 50,7 %-a származik a vagyoni elit tagjaitól. A felső réteg magasabb részesedése elsősorban nyilván arra vezethető vissza, hogy a nagyobb vagyon elosztásánál több lehetőség adódott arra, hogy az egyes vagyonrészek örökítésénél ilyen célokat is kijelöljenek. Az elit magasabb részesedése kapcsán azonban más tényezővel is számolhatunk. Amint azt látni fogjuk – az itt vizsgált támogatottak döntő többsége (70,7 %) a testálók gyermekei közül került ki. Korábban már tárgyaltuk (ld. XII. 2. 1. alfejezet), hogy a vagyoni elit körében magasabb gyermekszám volt a jellemző. Mivel a testálók elsősorban gyermekeiknél tartották fontosnak, hogy ilyen módon is gondoskodjanak jövőjükről, így nyilván a vagyonosabb családok magasabb gyermekszáma is szerepet játszott abban, hogy a vizsgált metszetben jelentősebb a vagyoni elit részesedése. A testálók személyét illetően még több más olyan tényezőre is kitérhetünk, amelyeket eddig is vizsgálat alá vettünk. Két fő szempontként a foglalkozást és a családi állapotot emelhetjük ki. Az előbbi tekintetében elmondhatjuk, hogy összességében a három nagy foglalkozási csoport az összes végrendelkezőhöz viszonyított arányához képest kis mértékben alulreprezentált (a kereskedőknek 0,4, a kézműveseknek 2, a gazdapolgároknak pedig mintegy 5 %-kal alacsonyabb a részesedésük). Sokkal jelentősebb eltérést tapasztalhatunk az értelmiségiek esetében. Ennek a csoportnak 15,5 %-os a részesedése, (az összes testálóhoz viszonyított arányuk 4,6 %), ami azt mutatja, hogy ezen csoport képviselői nagyobb szükségét érezték, hogy vagyonuk szétosztását a tárgyalt rendelések megtétele által pontosítsák. A foglalkozási csoportok és a vagyoni rétegződés összevetéséből kiderül, hogy a kereskedők és az értelmiségiek döntő többsége (81,2, ill. 88,8 %) a vagyoni elit körébe tartozik. A kézműveseknél és a gazdapolgároknál pedig a középréteghez tartozók alkotnak jelentős többséget (72,7 %, ill. 64,3 %). Tovább árnyalja a képet, az egy főre jutó tételek számának vizsgálata. A tételek számát tekintve a többi csoporthoz képest az elithez tartozó kézművesek és gazdapolgárok csoportja rendelkezik magasabb mutatókkal. Ha a tételek, és nem a testálók számát vesszük figyelembe, akkor a felső vagyoni réteghez tartozók aránya a két említett foglalkozási csoporton belül 7, ill. 12 %-kal nő. A

családi

állapot

tekintetében

általánosságban

elmondható,

hogy

döntő

többségében (70,7 %) férfiak tettek ilyen jellegű rendeléseket. Az egy főre jutó tételek száma ugyancsak magasabb az erősebbik nem körében (férfiaknál 1,4; nőknél 1,1). A leggyakoribb családi állapot a házasoké: nős férfiak – 54,7 %, férjezett nők – 17,3 %.641 Ez 641

A testálók itt vizsgált csoportjában mindössze egy nőtlen férfit találunk, hajadon nő pedig nem fordul elő. Ebből következően csak a házasok és az özvegyek csoportjai érdemelnek figyelmet.

211

megint csak azzal a korábban már említett tényezővel hozható összefüggésbe, hogy a támogatottak körén belül döntő többséget képeznek a testálók gyermekei. Az özvegyeknél nyilván kevesebb kiskorú gyermekkel kell számolnunk, amely egyúttal csökkenti a potenciális támogatottak körét. A férfiak és az özvegy nők körében kb. 50-50 %-os a két vagyoni réteg aránya. A férjezett nők csoportján belül – a tételek számát alapul véve – már jelentősebb az arányeltolódás a vagyoni elit javára, utóbbi réteg képviselői 61,5 %-kal részesednek, ami azt jelenti, hogy a nagyobb vagyonnal bíró férjezett nők nagyobb szükségét érezték, hogy egyes vagyonrészek átörökítésénél megtegyék a tárgyalt kikötéseket. Röviden kitérhetünk még arra, hogy milyen arányban vannak jelen olyan testálók, akik valamilyen részt vállaltak a város vezetésében. Amint azt korábban láthattuk,642 a vagyoni elit köréhez viszonyítva politikai elit címén sokkal kisebb kört különíthettünk el. Ezzel összhangban az itt vizsgált testálói csoporton belül is alacsony azoknak az aránya, akik magasabb városi tisztséget viseltek (17,2 %). A két elitcsoport összefonódását mutatja, hogy az ebben a csoportban megjelenő és a politikai elithez tartozó testálók között nem találunk olyan személyt, aki a középréteghez nyert volna besorolást. A testálók személyének vizsgálata után át kell térnünk a támogatottak körére. A továbbiakban természetesen a rendelkezések tételes elemzését érdemes elvégezni. A támogatott személyekről általánosságban elmondhatjuk, hogy a fiúk/férfiak mind a vagyoni elit, mind a középréteg végrendeleteiben enyhe többséget képeznek (44,7, ill. 48,6 %) a gyengébbik nem képviselőivel szemben (42,1 %, ill. 35,1 %). Azoknak az eseteknek az aránya, amelyekben nem ismerjük a támogatott nemét összességében 13,3 %, valamint egy olyan eset fordult elő, amikor egyszerre említenek egy fiút és egy lányt. A fentiek tekintetében tehát az is megállapítható, hogy a vagyoni elit körében mérsékelten nagyobb gyakorisággal fordulnak elő nőnemű támogatottak. Az egy rendelkezésben szereplő támogatottak számát tekintve az esetek nagy többségében (60 %) olyan utalásokat olvashatunk, amelyek egy személyt említenek. Ez az információ is mutatja, hogy a nem anyagi jellegű gondoskodás legtöbbször személyre szóló volt. Még olyan esetek fordulnak elő nagyobb számban, amikor két egynemű gyermek jövőjét illetően intézkednek. Ennél nagyobb számú támogatott egy rendelésen belül csak 1-2 tételnél fordul elő. A támogatottak neménél, illetve számánál nagyobb fontossággal bír, hogy milyen rokonsági vagy egyéb kapcsolatban álltak a végrendelkezővel. Ezen szempontú felosztás 642

Ld. III. fejezetet általában, illetve a III. 3. alfejezetet.

212

szerint igen jelentős, mintegy 70 %-os többséget alkotnak a testálók gyermekei. A vagyoni eliten belül nagyobb a közvetlen leszármazók aránya: 76,3 %, míg a középrétegen belül a gyermekek 64,9 %-kal részesednek. Eszerint tehát feltételezhetnénk, hogy a felső réteg képviselőinél mérsékelten nagyobb hangsúlyt kapott a gyermekek ilyen jellegű támogatása, illetve a szűk családi körre hagyott vagyonrészek jövőjének pontosabb meghatározása. Elképzelhető viszont az is, hogy az arányeltolódás arra a korábban már említett körülményre vezethető vissza, miszerint az elit körében magasabb gyermekszám volt jellemző. A testálóval fenntartott kapcsolat szempontjából elkülöníthető többi csoport esetében sajnos olyan kicsik az esetszámok, hogy a rendelkezésre álló adatokból nem vonhatunk le messzemenő következtetéseket. Mindenesetre megjegyzendő, hogy azok a csoportok, amelyek tagjai nem álltak vérségi kapcsolatban a végrendelkezővel mind 4-5 % körül mozognak (nevelt gyermekek; mostoha gyermekek és mostoha unokák; szolgálók; barátok, vagy azok gyermekei). Az első három csoport esetében nyilván a testáló szűkebb családjával együttlakó személyekről volt szó, az utolsó csoportnál pedig olyan baráti családokról, ahol egy ilyen jellegű gondoskodás reprezentációs jelentőséggel (is) bírt. Előfordul még a támogatottak között unoka, unokatestvér, unokaöcs és házastárs (1-2 %). Utóbbira Leopold Seidenschwantz végrendeletében találunk példát. A testamentum egyben szép példája annak, hogy a „felnevelés és ellátás” kikötése nem minden esetben jelentett formulaszerű szövegrészt. A seborvos először Margaretha kiskorú lányát anyjára bízza, azzal a meghagyással, hogy utóbbi a lányt nagykorúságáig lássa el minden szükségessel („zu peth u tisch versehen […] und mit essen und trinken”), majd felesége jövőjéről rendelkezik. Eszerint ha az említett Margaretha úgy nő fel, hogy anyja valóban gondját viseli és keresztényi szellemben („in der eer gottes unsern herrn Jesu”) neveli, nagykorúsága elérése után neki kell majd az asszonyról „illendő módon” gondoskodnia („soll sie ir muetter wie sichs gebürt mit bethgewand und klaidung auch zu tisch wie sichs gebürt versehen”).643 Az utóbbi kiemeléssel már betekintést nyerhettünk a következő nagyobb témakör, a támogatások jellegének kérdésébe. A nem vagyoni jellegű támogatási formákat korábban négy nagyobb csoportra osztottuk. A testáló vagyoni helyzete, illetve az említett négy rendelkezés-típus előfordulási gyakorisága közötti összefüggéseket vizsgálva (kereszttáblaelemzés korrelációs mutatója) megállapítható, hogy a vagyoni helyzet és a tárgyalt rendelkezések jellege között jelentős összefüggés fedezhető fel. 643

AMB 4 n 2 Prot. Test. II. fol 316b-319a.

213

A leggyakrabban (a gyermekek) felneveléséről és/vagy ellátásáról szóló rendelkezések olvashatók. A két megfogalmazás külön-külön és együtt is előfordult, s az ide vonatkozó összes utalás 33 %-át tette ki. Sajnos, amint azt korábban említettük, éppen ezen típus esetében kell a leginkább azzal számolnunk, hogy inkább csak formulaszerű kikötésként említik a testálók.644 Mindenesetre az megállapítató, hogy a vagyoni elit végrendelkezőinél ritkábban fordul elő ez a típus, mint a középréteg képviselőinél. Előbbi csoporton belül a tételek 28,9 %-a jelöl meg ilyen rendelkezést, míg a középrétegnél ugyanez az arány 37,9 %-ot tesz ki. Ebből tehát arra következtethetünk, hogy a felső vagyoni réteg tagjai nagyobb szükségét érezték annak, hogy – a főleg a gyermekeik jövőjét érintő – nem vagyoni természetű rendelkezéseket konkretizálják. A foglalkozási ágakat is figyelembe véve a vagyoni elithez tartozó kereskedőknél fordul elő a legritkábban ilyen formula (két tétel). Az esetek nagy többségében akkor kötöttek ki ilyesmit, ha a végrendelkező férj hátramaradó feleségére bízta a kiskorú gyermek(ek)re hagyott vagyonrészt. Támogatottként nevelt- és mostoha gyermek, mostoha unoka, illetve – Seidenschwantz fent részletezett rendelésében – egy alkalommal házastárs jelenik meg. Az utóbbihoz hasonlóan kizárható a formulaszerű kitétel gyanúja egy gyermektelen középrétegbeli kézműves feleségének, Helena Thorwalaschin asszonynak az esetében. Az asszony testamentumában szegény házi cselédjét annak élete végéig saját nevelt fia gondjaira bízza.645 A következő kategória a vagyonrész megőrzését jelöli. Az esetek gyakoriságát tekintve (30,6 %) nem sokban marad el az előbbi csoporttól. A vagyoni rétegek között viszont már jelentősebb eltérés tapasztalható. Eszerint a vagyoni elit képviselői jóval nagyobb gyakorisággal pontosították ily módon a hátrahagyott értékek sorsát. A vagyonrész megőrzéséről tett rendelkezések mindössze 34,7 %-a köthető a középréteghez, más megközelítés szerint a középréteg képviselőitől származó nem vagyoni jellegű rendeléseknek csak 21,6 %-a tartozik ebbe a kategóriába, míg a vagyoni elitnél ugyanez az arány 39,5 %-ra rúg. Könnyen belátható, hogy a két csoport közötti eltérések a vagyon eltérő nagyságára vezethetők vissza. A támogatottak körét tekintve itt szinte kizárólag gyermekekkel találkozunk (95,7 %). A vagyonrész megőrzéséről szóló intézkedéseket leginkább olyanokkal kombinálták, amelyekben a támogatott személy kiházasításáról rendelkeztek. Egy olyan speciális esetről van tudomásunk, amikor nagykorú örökösre hagyott vagyonrész megőrzéséről rendelkeznek. Georg Strobl középrétegbeli gazdapolgár 644 645

Az ilyen jellegű rövid, formulaszerű megfogalmazások az 1550-es évektől tűnnek fel gyakrabban. AMB 4 n 2 Prot. Test. II. fol 151b-152a.

214

1554-ben felesége és Cristoff fia között osztja meg vagyonát. Leírása szerint fia török fogságban van, így szabadulásáig anyjának kell kezelnie a fiúra hagyott vagyonrészt.646 A fenti két kategóriánál sokkal jelentősebb többlet-információval bírnak a kiházasítás, illetve a taníttatás támogatását célzó rendelkezések. Említettük, hogy az ellátás/felnevelés sokszor csak formulaszerű betoldásként értékelhető, a vagyonrész megőrzése pedig nyilván erősen az adott örökösre hagyott vagyonrészhez kapcsolódik. A kiházasítás és a taníttatás viszont jellegéből adódóan sokkal inkább „elválik” a vagyon felosztásának

szűken

vett

kérdéskörétől.

Ez

a

két

rendelkezés-típus

nagyban

befolyásolhatta a kedvezményezett jövőjét, illetve az esetek többségében ezek a gondoskodási formák személyesebb hangvétel keretében kerültek kinyilvánításra. A kiházasítás támogatásáról szóló intézkedéseknél elsőként az tűnik fel, hogy a középréteg tagjai sokkal nagyobb figyelmet fordítottak a következő generáció házasodásának megkönnyítésére. Az utóbbi vagyoni csoporttól származó rendelések 32,4 %-a szolgálta az említett célt, míg az elit intézkedéseinél mindössze 13,2 %-ban van jelen a kérdéses kategória. Másképp a kiházasítás segítését célzó rendelkezések döntő többsége (70,6 %) a középréteg képviselőitől származik. Az utóbbi vagyoni csoporthoz tartozó családoknál nyilván kisebb vagyonrészt tudtak elkülöníteni hozományra, illetve hitbérre, ebből következően nagyobb jelentősége volt annak, hogy bizonyos vagyonrész sorsát külön erre a célra jelöljék ki, illetve a gyámok, vagy a testamentumot végrehajtó személyek figyelmét felhívják a kiskorú örökös(ök) ilyen jellegű támogatására. További fontos momentumként említhetjük, hogy ha egy fiatal lány „jól házasodott”, az nem csak a személyes boldogulást segítette elő, hanem egyben a család számára is felemelkedési lehetőséget jelentett, így nem csoda, hogy a kevésbé tehetősek fokozottabban figyeltek az ilyen jellegű támogatásra. A testálók foglalkozási megoszlását vizsgálva azt tapasztaljuk, hogy az értelmiségieknek az itt tárgyalt csoporton belüli részesedésükhöz képest is magasabb az arányuk. A kedvezményezettek csoportján belül már korántsem olyan kizárólagos a gyermekek részesedése (64,7%), mint az előbbi kategória esetében. A gyermekeknek szánt összes támogatási forma közül mindössze mintegy 20 %-ot tesz ki a kiházasítás támogatása. A közvetlen leszármazottak esetében nyilván lehetett azzal számolni, hogy a hátramaradó házasfél, esetleg a család többi tagja gondoskodik majd ilyen értelemben a nagykorúvá váló gyermekről. A kiházasítás elősegítése esetében így nagyobb tér nyílt a jótékonykodásra, illetve a rokonságon belüli vagy azon kívüli reprezentatív jellegű 646

AMB 4 n 2 Prot. Test. II. fol 293a-293b.

215

támogatások megtételére. A jótékonyság gyakorlására jó példa a középrétegbeli kézműves, Gregor Ruebner és felesége Margaretha asszony testamentuma. Mindkét végrendelet 1552ben született, s a családdal élő szolgálóról való gondoskodás egyfajta „öröklődéséről” olvashatunk bennük. Az asszony február 12-én kelt utolsó rendelésében meghagyja férjének, hogy Ursula nevű szolgálóját nevelje, amíg a lány meg nem házasodik. Ursula hozományához az asszony a lányra hagy egy ágyat, egy kis ezüst övet, valamint összes ruháját.647 A férj végrendeletének lejegyzésekor, július 6-án már nem élt az asszony, Ruebnernek viszont már új felesége volt, akinek azt rendelte, hogy Ursulát tartsa magánál és nevelje föl. Amennyiben pedig Ursula tiszteletben tartja első felesége rendelkezéseit, úgy a Margaretha asszony által a szolgálóra hagyott tárgyak mellett a lányra hagy még 15 forintot házassága idejére. Az ingóságokat és a pénzt második feleségének kell megőriznie a lány nagykorúvá válásáig.648 Az utóbbi esetben tehát három, nem anyagi természetű támogatásra is láthattunk példát egy végrendeleten belül, mégis a kiházasítás támogatását kell kiemelnünk, hiszen a hozomány összeállítása volt a legnagyobb jelentőséggel a szolgáló jövőjére nézve. Érdemes lehet röviden kitérnünk arra, hogy milyen vagyonrésszel támogatták a jövőbeni házasságokat. Érthető módon jelentős elválasztó vonalat képez a rokonsági kapcsolat megléte, vagy hiánya. Előbbi esetekben vagy főörökös volt a támogatott személy (három tétel), vagy 100 forint feletti összeget és/vagy nagyobb értékű ingatlant (ház, házrész, szőlő) hagytak az kiskorú rokonra. Ha a támogatott nem volt rokoni kapcsolatban az örökhagyóval akkor általában kisebb összegeket (10-20 forint között), ingóságokat (ékszer, ruha, bútor), ritkábban kisebb értékű ingatlant rendeltek a házasodás megkönnyítésére. A család jövőjét is befolyásoló házasodási stratégiák kapcsán általában csak az eladósorba került lányok kiházasításának körülményeit szokták emlegetni. A házasság létrejöttében kiemelt jelentőséggel bírt, hogy a lány – családja vagyonossága függvényében – milyen hozományt tudott „felmutatni”. Korábban azonban láthattuk (ld. V. 4. alfejezet), hogy a házasság létrejöttének legalább ilyen fontos eleme volt, hogy a vőlegény milyen hitbérben állapodott meg a menyasszony apjával, vagy a lány kiházasításáért felelős egyéb személlyel. Ennek tekintetében korántsem meglepő, hogy a vizsgált támogatások között hat olyan esetet is találunk, amikor fiú kiházasításának segítését rendelte el a testáló. A hat rendelkezés öt végrendelkezőtől származik, akik közül mindössze egy tartozik a vagyoni 647 648

AMB 4 n 2 Prot. Test. II. fol 244a. AMB 4 n 2 Prot. Test. II. fol 249a.

216

elithez. Utóbbi egy nagyszombati származású kereskedő, aki lánya és fia jövőjéről is gondoskodik az említett módon. Jelentős ingatlanvagyont (házrészt és szőlőket) hagy rájuk, s elsődleges gyámnak feleségét jelöli ki. Némi bizalmatlanságot feltételezhetünk viszont az asszonnyal szemben, mivel a kereskedő meghagyja, hogy ha felesége nem jól bánna a vagyonnal, akkor fivére kezelje a gyermekekre hagyott vagyonrészt. Végül kiköti, hogy a szőlőkből származó éves haszon fejében felesége illő módon házasítsa ki a két gyermeket, a fiúnál pedig külön kiemeli az esküvőre szánt összeg fenntartását („dem Sohn das hochzeit gelt last”).649 Érdemes még megemlítenünk egy, a középréteg vagyonosabb részéhez tartozó kereskedő, Steffan Maurach esetét. Maurach testamentumában megemlíti, hogy nagykorú lányát 200 tallérnyi hozománnyal házasította ki, s ennek megfelelően 200200 tallért hagy két kiskorú lányára és két kiskorú fiára hasonló célból („zu heirat guet”). Továbbá megemlíti még, hogy amennyiben felesége további gyermeket szülne tőle, úgy az is részesüljön ilyen támogatásban.650 A kedvezményezettek jövőbeni útját egyengető másik fontos módszer a taníttatás támogatása volt. Összesen tizenegy ilyen jellegű rendelkezést ismerünk, ezek közül hét származik olyan személytől, akit a vagyoni elithez soroltunk. A középréteghez sorolt három testáló közül egy gazdapolgár nevelt fiára hagy egy szőlőt azzal a kikötéssel, hogy a fiúnak ki kell tanulnia egy kézműves szakmát („ein handwerkh lernen lassen”),651 ami nyilván tapasztalati tudás megszerzését célozza. Ezzel szemben az összes többi taníttatásról szóló rendelkezésnél zum studien, inn studie, ad studia, studiern, schul kifejezések fordulnak elő, amelyek nyilván már „tényleges” szellemi tanulmányokra utal. Mindezek alapján tehát – bár az elemezhető metszet igen kicsi – arra következtethetünk, hogy a felső vagyoni réteg képviselői nagyobb jelentőséget tulajdonítottak a tanulmányok folytatásának, amelyben nyilván a támogatott személyek jobb jövőbeni érvényesülési lehetőségét látták. A testálók között találunk bírót, esküdt tanácsost, városi jegyzőt, a Szt. Pál testvérület céhmesterét (ld. XIII. 4. 2. alfejezet), harmincadost, gyógyszerészt. Külön kiemelhető Egidy Märll gyógyszerész rendelkezése, aki közvetlen hozzátartozó hiányában Leopold nevű segédére hagy nagyobb vagyont (többek között gyógyszertárát is) olyan kikötéssel, hogy Leopold köteles a város iskoláit egy éven át tintával ellátni és a szegény céhlegények tanulását orvossággal segíteni.652 649

AMB 4 n 2 Prot. Test. II. fol 302a-303b. AMB 4 n 2 Prot. Test. II. fol 245b. 651 AMB 4 n 2 Prot. Test. II. fol 107b. 652 „doch das aim Jar langk allen schuelen tinten geb und den armen gsellen auff der schuel artznej darnach die ain jeder bedurffen wird” AMB 4 n 2 Prot. Test. II. 85b. 650

217

Ami a támogatottakat illeti a többi esetben szerencsére ennél konkrétabb megfogalmazással találkozunk. A gyermekek itt szerepelnek a legkisebb részesedéssel (négy tétel). Az értelmiségi rétegen belüli rokoni kapcsolatokra nyújt példát Georg Lerchenfelder harmincados 1541-es rendelkezése, amelynek keretében sógora, Michel Stützl városi jegyző fiára, Karlra hagy 50 guldent, amely két évi tanulmányait kell hogy fedezze a fiúnak („davon er inn studie auff zwai jar notturfigkhlich verlegt worden mag”).653 Sajnos a derék harmincados nem pontosította a tanulmányok jellegét. A tanulmányok helyét illetően is csak nagyon kevés információval rendelkezünk, egyedül a vagyonos tanácsos, Steffan

Pfaffstetter

említi 1541-ben, hogy

két fia

addig

Morvaországban tanult. Meghagyja feleségének, hogy ne vegye ki őket az ottani iskolából, s felkéri testamentumos urait, hogy a későbbiekben segítsék a fiúkat abban, hogy Breslauba (ma Wrocław) menjenek tanulni, vagy egy olyan városba, amelyet a végrendelet végrehajtói jónak látnak.654 A taníttatás esetében is megvizsgálhatjuk, hogy milyen vagyonrészt különítettek el erre a célra. A tizenegy rendelkezés közül kettőnél főörökös volt a támogatott. A kiházasítással ellentétben itt már nem fordul elő 100 forint feletti összeg, sőt 50 forint felettivel is csak egy tételnél találkozunk. Kétszer fordul elő tíz forintnál kisebb összeg. Komolyabb ingatlanhagyatékról csak egy esetben van információnk: egy vagyonos gazdapolgár házrészt és szőlőket rendel gyermekeinek, majd egyik fiára hagy még 10 forintot, s külön kiemeli, hogy az utóbbira hagyott vagyonrészt annak taníttatására kell felhasználni („domit er in die schuel gee, und guete Eerliche kunst darfür erlerne, die do der seel und leib inn Christenlichem leben dienen”).655 Egy vagyonos kézműves testamentumában találunk példát olyan esetre is, amikor az örökhagyó nem különít el külön e célra vagyonrészt. Blasi Früewirt tímár nyolc kiskorú lányára és egy kiskorú fiára házat, szőlőket, bort és 300 rajnai forintot hagy egyenlő részben. A fiú számára pedig meghagyja, hogy ha tanulni akar, akkor azt oldja meg a saját erejéből („wover aber mein sohn Melchior ferrer studiern wollte, solle er es von seinem aignen unkosten tun”).656 Összességében megállapítható, hogy a taníttatás finanszírozására kisebb vagyonrészt hagytak, mint kiházasításra. A fiatalok ilyen úton történő érvényesülési lehetősége tehát

653

AMB 4 n 2 Prot. Test. II. fol 145a. Korábban (X. 4. alfejezet) már tudósítottunk arról, hogy a harmincas évek elején egy örökösödési ügy kapcsán jelentős vita volt a két családfő között. 654 AMB 4 n 2 Prot. Test. II. fol 137a. 655 AMB 4 n 2 Prot. Test. II. fol 166a. 656 AMB 4 n 2 Prot. Test. II. fol 337b-338a.

218

sokkal kisebb jelentőséggel bírt, mint a házasodás, amely életük egyik legnagyobb jelentőségű eseménye volt, s sikerétől nagyban függött a család további sorsa is. A nem tisztán vagyoni természetű intézkedések esetében – ellentétben az olyan „egyszerűbb” rendelkezésekkel, ahol a vagyonrészek egyéb kikötés nélküli átörökítéséről esik szó – az örökhagyó és az örökös mellett a legtöbbször számolhatunk egy harmadik személy említésével is. A testáló ezt a személyt kérte fel, vagy kötelezte arra, hogy hajtsa végre a testamentumban foglaltakat, vagy legalábbis annak bizonyos részeit. Mivel a legtöbb esetben kiskorú örökös támogatásakor jelöltek ki ilyen személyeket, így a továbbiakban ezeket összefoglalóan gyámokként jelölhetjük. Általánosságban elmondható, hogy az apa halála esetén az anyára szállt a kiskorú gyermekek nevelésének joga, amennyiben ezt a férj végrendelete külön meg nem tiltotta. Abban az esetben, ha az apa utolsó rendelésében valamilyen okból megtiltotta felesége számára a gyermekek fölötti atyai hatalom gyakorlását, vagy ha mindkét szülő meghalt még azelőtt, hogy a gyermekek elérték volna a nagykorúságot, akkor a hátrahagyott utódok felnevelése céljából gyámokat, másképp tutorokat657 jelöltek ki, akik a gyermekek nagykorúvá válásáig az őket megillető vagyonrészt kezelték, illetve azt felnőtt koruk elérésekor átadták nekik. Ezen személyek fáradozását a legtöbbször kisebb pénzbeli juttatással köszönték meg, s számos esetben még a gyermekekre hagyott ingó és ingatlan vagyon átmeneti haszonélvezeti jogát is rájuk ruházták. A kijelölt gyámokat a tanács és a polgármester szigorúan ellenőrizte és évenként elszámoltatták őket. A teljesen elárvult gyermekek nevelését sokszor a tanács vállalta magára, amely mögött a jótékonyságon túl gazdasági érdek is volt, hiszen az árvák vagyona egyben adóalapnak is számított a városi költségvetés számára.658 A gyámok személyének pontosabb vizsgálata során leginkább az örökhagyóval fennálló rokoni, vagy egyéb kapcsolatot vehetjük górcső alá. Összesen 67 esetben találkozunk ilyen személyek megnevezésével (vagyoni elit és a középréteg aránya: 35 – 32).659 A testálóval fennálló kapcsolat jellegét, illetve a végrendelkező vagyoni helyzetét összesítő elemzés azt mutatja, hogy a polgárok leggyakrabban saját házastársukat bízták meg az említett feladattal. Szembetűnő különbségként értékelhető viszont, hogy míg a középrétegnél a házastársaknak 71,9 %-os a gyámok közötti részesedése, addig ez az arány 657

SCHUSTLER 1912. 84. p. SZENDE 2004/a 101. p. A közeli Bécsben külön tisztséget hoztak létre az árvák vagyonának – nagykorúságuk eléréséig történő – kezelésére (Pupillenraitkammer). PAUSER 2003. 68. p. 659 A hét esetből amikor a testátor nem jelöl ki gyámot háromnál kiházasítás, kettőnél taníttatás támogatását említik, illetve két tételnél a támogatott ellátásáról rendelkeznek. 658

219

a vagyoni elitnél már csak 42,9 %-ra rúg. A házasoknak a testálók közötti arányát figyelembe véve elmondható, hogy a vagyoni elit csoportján belül számottevő mértékben nem alacsonyabb az arányuk, mint a középrétegnél. A nős férfiak részesedése a vagyoni elit vizsgált csoportján belül pontosan 50 %-os (a középrétegnél 59,5 %). A férjezett nők esetében pedig korábban már említettük, hogy a vagyoni elit tagjai közül több ilyen családi állapotú asszony rendelkezett a tárgyalt módon (vagyoni elit: 21,1 %; középréteg: 13,5 %). Az a tény tehát, hogy a felső vagyoni rétegnél lényegesen ritkábban fordult elő a házastársnak gyámként történő megbízása nem magyarázható a házas testálók alacsonyabb arányával. A tényleges okok feltárásához nehéz objektív hátteret találni. A fentiekből talán arra következtethetünk, hogy a nagyobb vagyonnal rendelkező polgárok kevésbé szívesen bízták meg házastársukat az említett feladattal. Ebben nyilván szerepe volt annak, hogy a házasságok elsősorban gazdasági érdekek mentén köttettek, s az örökhagyók inkább ennek fényében tekintettek házastársukra, s esetleg fennállt a veszélye annak, hogy a hátramaradó házastárs családjának érdekei szerint kötött újabb házasság a gyermekekre hagyott vagyonrész sorsát negatívan befolyásolná.660 A szűkebb rokonságból választott gondviselők aránya nagyjából ugyanolyan (kb. 28 %) mindkét rétegnél. Az özvegyek általában a legközelebbi rokonokat, vagy a családhoz közel álló barátokat kértek föl erre a feladatra. Előbbire találunk példát Thomas Schuester végrendeletében, aki saját nagybátyjára, Mert Gotzendorfferre bízza két gyermekét (a nemük nem derül ki), illetve az őrájuk hagyott házat, két szőlőt és némi bort.661 Jelentősebb eltérést tapasztalunk a két vagyoni réteg között, ha azoknak a körét vizsgáljuk akik nem álltak vérségi kapcsolatban az örökhagyóval, s megbízásuknál valószínűleg a gazdasági kapcsolat játszotta a fő szerepet. Csak a vagyoni elitnél találunk olyan eseteket, amikor rokoni kapcsolat nélkül kértek fel – a testálóhoz hasonló vagyoni helyzetű, tekintélyes – polgárokat (17,1 %). Külön csoportot képeznek azok az esetek, amikor a vagyoni elithez tartozó férfiak a kiskorú gyermekük feletti gyámságot, a rá hagyott vagyonrész megőrzését stb. második feleségükre, azaz nem a gyermek vér szerinti édesanyjára bízták. Első olvasatra az ilyen rendelkezéseket is azok közé sorolhatnánk, ahol a testáló házastársát teszi meg gyámmá. Korábban azonban már többször is láthattuk, hogy 660

A gazdasági érdekből kötött házasságok természetesen a középrétegre is jellemzőek voltak. AMB 4 n 2 Prot. Test. II. 23b-23a. Valószínű, hogy az említett nagybácsi és az örökhagyó között nem lehetett nagy a korkülönbség és/vagy a gyermekek nem voltak már olyan távol a felnőtt kortól, hiszen ellenkező esetben könnyen fennállhatott annak a veszélye, hogy a gyám hamarabb meghal, mint ahogy az örökösök felnőnek.

661

220

a házasságokat a vagyoni érdekek határozták meg. Az ilyen esetekben is a korabeli házasodási stratégiák érvényesülésére gondolhatunk (nem telhetett el sok idő az első feleség halála óta, hiszen a tőle született gyermek a férj végrendelkezésének idején még mindig nem érte el a nagykorúságot), így a gyámok ezen csoportjánál (11,4 %) is feltételezhetjük a gazdasági érdekek megjelenését. Utóbbi tényezőknek a vagyoni elit körén belüli hangsúlyosabb jelenléte kapcsán vissza kell utalnunk arra a fenti megállapításunkra, miszerint a vagyonrész megőrzéséről tett rendelkezések döntő többsége (65,3 %) a vagyoni elithez köthető. Amint azt korábban említettük, a gyermekek feletti gondviseléssel megbízott személyek döntő többsége ugyancsak részesült a vagyonból. A legnagyobb arányban főörökösként szerepelnek,662 ami érthető, hiszen a testálók legtöbbször házastársuknak rendelték a kérdéses feladat végrehajtását. Ezen kívül leggyakrabban 1-10 forint közötti összegek szerepelnek juttatásként. Kizárólag a vagyoni elit körében fordulnak elő magasabb összegek, négy esetben 100 forint felett. Láthatjuk tehát, hogy a testamentumok vizsgálata során nem csak a vagyon átörökítésének mozzanatait tudjuk vizsgálni, hanem az egyes vagyonrészek sorsáról történő rendelkezések szélesebb értelemben vett körülményei is fontos adalékkal szolgálnak. A továbbiakban szintén olyan rendelés-csoportokat fogunk elemezni, amelyek számos többlet-információval szolgálnak majd – többek között – a korabeli polgároknak a lelki üdvözüléssel kapcsolatos gondolkodásának az alakulásáról vagy éppen a közösséggel fenntartott kapcsolatukról.

662

Sokszor nem egyedüli főörökösről volt szó, hanem például a házastárs legtöbbször éppen a gyermek(ek)kel megosztva volt főörökös.

221

XIII. Kegyes adományok, jótékonyság vagy reprezentáció? A családszerkezet kapcsán részletesen tárgyaltuk az örökösöknek azon csoportjait, amelyek tagjait vérségi kötelék fűzte a végrendelkezőhöz, vagy ilyen kötődés hiányában az jelentett szorosabb kapcsolatot, hogy egy háztartásban éltek a testáló családjával és/vagy egy munkaszervezeti egységet alkottak vele. Az örökhagyók tágabb társadalmi életterének alaposabb

tanulmányozásához

elengedhetetlen,

hogy

szóljunk

azokról

a

kedvezményezettekről is, akik nem kötődtek a fent említett módok egyike által sem a végrendelkezőhöz, mégis megemlékeztek róluk számos testamentumban. Ahasver von Brandt felosztása szerint a kora újkori végrendeletekben az örökhagyók által tett rendeléseknek – az örökösök vizsgálata alapján – három nagyobb körét különböztethetjük meg: – az örökhagyó lelki üdvözülését elősegítő kegyes adományok – a legközelebbi rokonokra hagyott javakról tett rendelések – más személyek, vagy intézmények (pl. szolgálók, barátok, céhek, céhtársak, a város közössége) részére tett rendelések663 A második és részben a harmadik kategóriába tartozó rendelkezéseket már részletesen tárgyaltuk

a

családszerkezet

témájánál.

Felmerül

azonban

a

kérdés,

hogy

a

végrendeletekben megjelenő kegyes adományok elemzése mennyiben járul hozzá ahhoz, hogy árnyaltabb képet kapjunk a közösség belső életéről, a korabeli emberek vallásos gondolkodásának az átalakulásáról, valamint a vagyoni elitnek és a középrétegnek az alsóbb rétegekhez való viszonyáról, az utóbbiakat segítő szervezetek, intézmények szerepéről. A kegyes adományok körébe tehát – a késő középkori keresztény szemléletmódot követve – azokat a rendeléseket sorolhatjuk, amelyek a testáló lelki üdvözülését szolgálta. A szegényeknek, illetve az őket gondozó ispotályoknak, a kegyes testvérületeknek, vagy a városban található egyházi intézményeknek ilyen célból tett rendeléseket sorolhatjuk ide. Az adományok kisebb részét tették ki, mikor konkrétan egyházi személyekre hagytak kisebb pénzösszegeket, annak érdekében, hogy utóbbi személyek imáikkal segítsék az elhunyt lelkének halál utáni útját. Nem soroljuk viszont ide azokat a leginkább formulaszerű megjegyzéseket, amelyek a temetés tisztességes körülmények között történő megrendezését írja elő.664 A kegyes adományok hátterében álló gondolkodás átalakulását 663 664

BRANDT 1973. 17. p. Ezen formulák keretében sok esetben még csak kisebb pénzösszeget sem különítettek el erre a célra.

222

jól mutatja majd a XIII. 5. alfejezet, melyben azt vizsgáljuk, hogy milyen hatással volt a reformáció ezeknek a rendeléseknek a testamentumokon belül elfoglalt helyére, illetve a kegyes cselekedetek megítélésére, s láthatjuk, hogy hogyan szorítja vissza a szegények iránti jótékonykodás igénye az üdvözülés biztosítására való törekvést. A lehetséges résztémák részletes tárgyalása előtt érdemes röviden kitérnünk a rendeléstípus előtörténetére, illetve egyes csoportlélektani vonatkozásaira. Amint azt korábban már láthattuk,665 a kegyes adományoknak fontos szerepe volt a végrendelkezés jogi gyakorlatának kialakulásában. A testamentumokon belüli jelentősége tehát nemcsak a kor keresztény emberének alapvető vallásos érzületére, hanem a végrendelkezés szokásának középkori gyökerére is visszavezethető. A végrendelet ugyanis a 12. században leginkább még mint az utolsó gyónás függeléke jelenik meg. Utóbbitól pedig elválaszthatatlanok voltak az említett adományok. Éppen a 12-13. században nyert újabb lendületet a karitatív jellegű alapítványok létrehozásának gyakorlata, mivel az adományozók köre kibővült a virágkorukat élő középkori városok polgárságának vagyonos tagjaival. A vagyoni felső réteg nagyobb része kereskedelemből tett szert kiemelkedő vagyonára. A pénznek és az abból megszerezhető földi javaknak a felhalmozása azonban ellenkezett a korabeli keresztény gondolkodással, így a vagyonos polgárok ilyen adományok útján igyekeztek enyhíteni a fenti ellentmondásból eredő lelki terhükön, s egyúttal biztosítani kívánták a maguk és családjuk számára a lelki üdvözülést.666 Amint azt később látni fogjuk a karitatív funkció jelentős mértékben összekapcsolódott a társadalmi presztízs kifejeződésének igényével. A késő középkor és a kora újkor fordulójának polgári közösségében élő emberek halálra való felkészülését, illetve az elhalálozás körüli teendők elvégzését összességében egyfajta többszereplős társadalmi eseményként is felfoghatjuk, amelyet erősen áthat a korabeli ember hitvilágából táplálkozó spirituális háttér. Az egész folyamat legfontosabb szereplője természetesen maga a halálra készülő személy, aki gyakran megemlékezett szűkebb közösségének tagjairól, gondolhatunk itt például a céhekre vagy a vallásos társulatokra. Másik fontos momentum a szegényekről történő gondoskodás. A jótékonyság utóbbi formája nem célozta a szociális egyenlőtlenségek felszámolását. Inkább mintegy 665

ld. VI. fejezet. Erich Maschke foglalkozott bővebben a kereskedőknek a fent említett belső konfliktusával, amelynek során a pénzszerzésre való törekvés konfrontálódott az egyház és a keresztényi öntudat törvényeivel (KÜHNEL 1990. 5. p., 10. p.). Nagyon jó betekintést nyerhetünk a korabeli emberek gondolkodásába Sebastian Brantnak 1494-ben Bázelben megjelent, „Das Narrenschiff” című verseskötete által. A haszontalan gazdagságról szóló egyik versikében a következőt olvashatjuk a vagyonosság és a jótékonykodás viszonyával kapcsolatban: „Doch wer sein Ohr vor dem Armen stopft, Den hört Gott nicht, wenn er auch klopft.” BRANT 1988. 69. p.

666

223

előregondolkodásként értelmezhetjük az ilyen jellegű cselekedeteket, mivel ezek által a halál – s ezzel együtt a purgatórium – előtt álló személy megrövidíthette túlvilági szenvedéseit. Azok a céhek, vallásos társulatok, amelyeknek tagja volt az elhunyt, kötelesek voltak temetésén képviseltetni magukat, illetve – a halott társadalmi státuszától függően – változó számban gyászmiséket mondatni az elhunyt lelki üdvéért, főleg ha erre a testvérület néhai tagja végrendeletében adomány fejében külön felkérte a fraternitast.667 A családtagok, illetve a szűkebb közösség tagjai tehát elvégezték azokat a haláleset kapcsán felmerülő teendőket, amelyeket általában a szokás megkövetelt, vagy maga a végrendelkező konkrétan is kikötött. Ezáltal a posztmortális gyakorlatokat végző személyek maguk is üdvösségszerző cselekedeteket hajtottak végre. Így kissé profán módon azt mondhatjuk, hogy az elhunyt környezete is „profitálhatott” az említett tevékenység elvégzéséből. A többszereplős esemény utolsó résztvevőiként említhetjük még a gyászszertartást, illetve a gyászmiséket végző egyházi személyeket, akiknek – azon túl, hogy elősegíthették személyes túlvilági boldogulásukat – ugyancsak fontosak voltak az intézményeik számára tett adományok. A reformáció első terjesztői többek között éppen azért támadták ebben az időszakban az egyházat, mert az – anyagi érdekei folytán – oly nagy figyelmet fordított a végrendeleti adományok felé.668 Így tehát egy haláleset nem csak a temetés reprezentációs szerepe miatt vált társadalmi eseménnyé, hanem azáltal is, hogy a városi közösségnek az elhunyt szűkebb közösségénél sokkal nagyobb része volt érintett személyesen, még akkor is ha nem volt rokona, sőt talán nem is ismerte az eltávozottat.

667

Kiváló analógiát találunk az ilyen jellegű közösségi tevékenység szabályozására a szatmári szabók 1525ös céhlevelében. Eszerint a mestereknek kellett vinniük az elhunyt koporsóját, illetve a sír ásásában is részt vettek. Ha valamely céhtag nem jelent meg, akkor büntetést kellett fizetnie, ennek mértéke attól függött, hogy egy mester, vagy „csak” annak családtagja halt-e meg (KOVÁCH–BINDER 1981. 82. p.). A posztmortális gyakorlatok elvégzésében gyakran az iskolamester és a diákok is részt vettek, amelynek fejében kisebb pénzbeli juttatásokat kaptak. BERTA 2001. 220. p. 668 A vagyonos polgárok több templomban vagy kápolnában is rendeltek miseszolgálatot, a kevésbé tehetőseknek be kellett érniük azzal, hogy a mise alatt felolvassák nevüket. BERTA 2001. 223. p.

224

XIII. 1. A kegyes adományok és az örökhagyók

Elsőként érdemes megvizsgálnunk, hogy a városi társadalom mely csoportjai milyen mértékben érezték szükségét a tárgyalt rendelések megtételének. Itt két felosztást vehetünk alapul: a családi állapot szerinti besorolást, illetve a foglalkozási ágak és a vagyoni szint alapján alkotott csoportok metszéspontjai szerint létrehozott csoportosítást. Összességében

elmondható,

hogy

a

testálók

nagyobb

hányada

tartotta

szükségesnek, hogy lelki üdvéről az említett módon gondoskodjon. Összesen 215 végrendeletben találunk ilyen jellegű végzést, azaz az összes testáló mintegy 55 %-a tartozott ehhez a körhöz. Ez az arányszám már önmagában is jól mutatja, hogy a korabeli polgárok gondolkodásában milyen fontos helyet foglalt el a jótékonykodás és az ahhoz – főként a vizsgált időszak elején még –szorosan kötődő készülődés a túlvilági létre, valamint

a

keresztény

léleknek

az

ottani

megméretésére.

Utóbbi

készülődés

megnyilvánulására számos végrendeletben találunk példát, főként olyan esetekben, amikor az örökhagyó mintegy a rendelkezés indoklásaként megemlíti, hogy a kegyes adomány „zu heil und trost meiner seel” történik. A halálnak szinte folyamatosan jelen lévő fenyegetése arra a felismerésre juttatta a korabeli embereket, hogy mivel az elmúlással szembeni konfrontációt nem tudják elkerülni, s csak esetleges, hogy mennyire képesek az elkerülhetetlen bekövetkeztét késleltetni, ezért minden eszközt fel kell használni annak érdekében, hogy a halál okozta bizonytalanság érzését a lehető legkisebbre csökkentsék.669 Ennek legkönnyebben pedig úgy szerezhettek érvényt, ha a halál utáni életre „szereznek némi biztosítékot”. A nemek, illetve a családi állapot alapján történő megoszlás azt mutatja, hogy a nők és a férfiak nagyjából az összes testáló körén belüli arányok szerint részesednek (a nők aránya itt 3,9 %-kal magasabb). A családi állapot szerinti megoszlás szintén nem mutat jelentős eltéréseket, egyedül a nős férfiak esetében nagyobb a különbség 5 %-nál. Ami az egy főre eső kegyes adományok számát illeti, az egyedülállók670 mellett az özvegy nők esetében beszélhetünk átlag feletti értékről. A nőtlen férfiak esetében érthető a magas szám, hiszen mivel nem volt családjuk, több figyelmet szentelhettek a lelki üdvözülés céljából felajánlott rendeléseknek. Érdekes módon az özvegy nők esetében is hasonló okokkal magyarázható a jelenség. Ha összevetjük ezt a csoportot a 669

JARITZ 1986/a 126. p. Az egyedülállók esetében inkább a nőtlen férfiakat vizsgálhatjuk, hiszen az egy hajadon lány nem jelent elemezhető adatot.

670

225

gyermektelenekével, kiderül, hogy az özvegy asszonyok közel fele, 23 testáló nem említ gyermeket végrendeletében, azaz közeli hozzátartozók hiányában ők is nagyobb teret engedhettek a kegyes adományok megtételének. Ezt a feltételezést támasztja alá, hogy az említett 23 nő közül 19-en tesznek kegyes adományokat, s nem ritkán 8-10, vagy 10 feletti számú rendelést is említenek.671

Családi Örökhagyók Adományok állapot N % adományok száma a/ö* Hajadon nő 1 0,4 (0,8)** 3 3 Nőtlen férfi 12 5,6 (4,1) 46 3,8 Férjezett nő 55 25,6 (25,1) 121 2,2 Nős férfi 92 42,8 (49,6) 214 2,3 Özvegy nő 38 17,7 (14,3) 139 3,7 Özvegy férfi 17 7,9 (6,1) 47 2,8 Összesen 215 100 570 átlag: 2,65 XIII/1. sz. táblázat A kegyes adományokat tevő örökhagyók családi állapot szerinti megoszlása *a/ö = adomány/örökhagyó **Zárójelben az összes örökhagyón belüli arányok

A végrendelkezők vizsgált csoportjának vagyoni elitre és középrétegre történő felosztása után megállapítható, hogy a két rétegen belül a családi állapot szerinti megoszlás a fentiekhez képest nem mutat számottevő eltéréseket. Az eliten belül a nők aránya 46,5 %, ami szinte teljesen egyezik az összes, elithez tartozó testálón belüli részesedésükkel (46,2%). A vagyonosabbak körében egyetlen kiemelhető eltérés, hogy tovább csökken a nős férfiak aránya 38 %-ra. Az egy örökhagyóra eső adományok száma az elithez tartozó nőtlen férfiak és az özvegy nők esetében messze az átlag fölé emelkedik (előbbieknél 5,4, utóbbiaknál 3,9). Mindez érthető, ha arra gondolunk, hogy a fent vázolt tendenciát tovább erősítette a jobb anyagi helyzet. Amennyiben elvégezzük a kegyes adományt említők körének a foglalkozási ágak és a vagyoni szint szerinti differenciáltabb vizsgálatát, láthatjuk, hogy az egyes foglalkozási ágak képviselői nagyjából az összes örökhagyóhoz viszonyított arányukhoz hasonló részesedéssel vannak jelen:

671

Hasonló következtetésre jutott Csukovits Enikő is a késő középkori testamentumok kegyes adományainak hasonló megközelítésű elemzése után. CSUKOVITS 2003. 160. p.

226

Örökhagyók

Foglalkozási ág

Adományok

adomány/ örökhagyó Kereskedő 53 24,6 (19,2) 172 3,3 Kézműves 80 37,2 (39,9) 205 2,6 Gazdapolgár 57 26,5 (29,6) 123 2,2 Értelmiség 13 6,1 (4,6) 43 3,3 Nemes672 1 0,5 (0,3) 3 3 Bizonytalan 11 5,1 (6,1) 24 2,2 Összesen 215 100 570 átlag: 2,65 XIII/2. sz. táblázat Kegyes adományokat tevő végrendelkezők foglalkozás szerinti megoszlása *Zárójelben az összes örökhagyón belüli arányok N

%*

adományok száma

Megállapítható, hogy a testálók csoportján belül minden társadalmi réteg fontosnak tartotta a tárgyalt adományok megtételét. Amint azt láthatjuk, adódnak azonban a fenti összehasonlítás szerint kisebb eltérések. Így két csoport, a kereskedőké és a főként értelmiségi tevékenységből élőké a testálók teljes köréhez viszonyított arányukon felül képviselteti magát. Amint azt az elitnek a foglalkozási ágak szerinti megoszlásánál tárgyaltuk, ez a két csoport az összes végrendelkezőhöz viszonyított részesedéséhez képest az átlagon felüli vagyonnal bírók körén belül is túlreprezentált. Érdemes tehát megvizsgálnunk, hogy milyen eltéréseket tapasztalunk a vagyoni elit tagjai által tett kegyes adományok esetében. Felmerül a kérdés, hogy vajon az átlagon felüli esetek előfordulása egyenletesen oszlik-e meg az egyes csoportok között, s csupán általában a jobb anyagi helyzet adta lehetőségek eredménye, vagy az eliten belül is egy szűkebb rétegre jellemző, s a lelki üdvözülés elősegítése és a jótékonykodás mellett, vagy talán azt megelőzve egy gyakorlatiasabb célt, a városi társadalom felé tett reprezentációt szolgálta. A középréteg és az elit elválasztása után kapott adatokat a következő táblázatból ismerhetjük meg: a/ö,* a/ö, Adomá- Adomá% % Örökelit középnyok nyok elit középhagyók réteg száma, száma, réteg száma, elit középközépréteg réteg Kereskedő 19 13,2 53 2,8 34 47,9 119 3,5 Kézműves 64 ~44,5 164 2,6 16 22,5 41 2,6 Gazdapolgár 49 34,0 104 2,1 8 11,3 19 2,4 Értelmiség 2 1,4 5 2,5 11 15,5 38 3,5 Nemes – – – – 1 1,4 3 3 Bizonytalan 10 6,9 23 2,3 1 1,4 1 1 Összesítve 144 100 349 2,4 71 100 221 3,1 XIII/3. sz. táblázat A kegyes adományok örökhagyói foglalkozási ágak és vagyoni szint szerinti megoszlása * a/ö = adomány/örökhagyó Foglalkozási ág

Örökhagyók száma, elit

672

A foglalkozási ágak tárgyalásánál a kereskedőkhöz sorolt nemest a kegyes adományoknál és a városnak tett rendeléseknél a táblázatokban kiemeltük, hogy lássuk, mennyiben tett ilyen jellegű adományokat. Sajnos ebből az egy végrendeletből nem tudunk a városban élő nemességre vonatkozólag általánosítani.

227

Láthatjuk, hogy az elithez sorolt végrendelkezők az összes testálóhoz viszonyított arányukon felül képviseltetik magukat (33 % a 27,1 %-kal szemben). Más szempontból kiemelhető az a tény is, hogy a legfelső vagyoni réteghez tartozók túlnyomó többsége (mintegy 67 %-a) szükségét érezte a kegyes adományok megtételének. Ez az arány a középrétegnél sokkal alacsonyabb: 50,5 %. Ugyancsak az ilyen rendelések iránti nagyobb hajlandóságot mutatja a felső rétegen belül az egy örökhagyóra eső adományok száma. Eszerint az elit tagjai legtöbbször az átlagosnál több ilyen rendelést tettek. A vagyonosabbak nagyobb arányban tapasztalható jelenléte a reprezentációs igény mellett talán arra a – korábban már említett – elgondolásra is visszavezethető, miszerint a földi lét bűnös örömeit nagyobb mértékben élvező gazdagabb polgárok az evilági javak halmozása

miatti

„romlottságukat”

fokozottabban

igyekeztek

jótékonykodással

kompenzálni, vagy – más olvasatban –a tisztítótűzbeli szenvedést ily módon lerövidíteni, mint kevésbé vagyonos társaik. Az anyagi és a szellemi szférának ily módon történő összemosódása a középkori ember számára teljesen természetes volt.673 Amint azt a későbbiekben látni fogjuk (XIII. 5. alfejezet), a reformáció hatására viszont jelentős mértékben átalakult a kegyes adományok szellemi hátteréül szolgáló gondolkodásmód. Ebből következően az evilági javak felhalmozását ellensúlyozó kompenzációt inkább a korszak első felére tarthatjuk mérvadó tényezőnek. Ami a foglalkozási ágak szerinti megoszlást illeti, az elithez tartozók között – hasonlóan az összes kegyes adományról rendelkező örökhagyónál megfigyelt adatokhoz – a kereskedők és az értelmiség a vagyonos rétegen belüli arányán (előbbieké: 40,6 %, utóbbiaké: 15,1 %) felül képviselteti magát. Még szembetűnőbb, hogy a két foglalkozási ágon belül az elitet alkotók csoportja az egy örökhagyóra eső adományok esetében jóval az átlag fölötti értéket mutat, a kegyes adományt tevők között itt a legmagasabb az említett adat: átlagosan 3,5 ilyen jellegű rendelés szerepel olyan kereskedőknél és értelmiségieknél, akiket az elithez soroltunk. A kiugróan magas (8-10, vagy 10 fölötti) szám leggyakrabban kereskedőknél fordul elő.

673

JARITZ 1986/a 124-125. p.

228

XIII. 2. Az adományok tárgyai

Fontos még megvizsgálnunk a kegyes adományok számszerű elemzése mellett, hogy mik voltak ezen rendelések tárgyai és hogy az ilyen szempontú elemzés mutat-e az elitre, esetleg kifejezetten az elitnek a fent említett két csoportjára jellemző sajátosságokat. Mindebben az alábbi táblázat segít tájékozódni:

Adomány tárgya

Vagyoni elit N %

Középréteg N

Összesen %

N

Pénz, 104 47,1 212 60,7 316 (1 forint>,1-5 forint) Pénz, 45 20,4 38 10,9 83 (5-10 forint) Pénz, 11 4,9 6 1,7 17 (10 forint<) „lelki fürdő” (seelpad) 11 4,9 20 5,7 31 Étkezés 8 3,6 10 2,9 18 Bor 11 4,9 15 4,3 26 Étel, élelmiszer 1 0,5 3 0,9 4 Posztó, textília 7 3,2 12 3,4 19 Ruha 4 1,8 12 3,4 16 Edény 5 2,3 5 1,4 10 Ezüst edény, evőeszk. 1 0,5 1 0,3 2 Ágynemű, házt. text.* 2 0,9 6 1,7 8 és bútor Ékszer 1 0,5 1 0,3 2 Ingatlan 2 0,9 3 0,9 5 Egyéb 2 0,9 2 0,6 4 Kérdéses 6 2,7 3 0,9 9 Összesen 221 100 349 100 570 XIII/4. sz. táblázat A kegyes adományok tárgyai az elitre és a középrétegre lebontva *háztartási textília

% 55,4 14,6 2,9 5,4 3,2 4,6 0,7 3,3 2,8 1,8 0,3 1,5 0,3 0,9 0,7 1,6 100

Összességében megállapítható, hogy a kegyes adományok tárgya leginkább kisebb pénzösszeg volt. A legelső kategóriában többségben vannak azok a rendelések, amelyek 12 forint közötti összeget említenek. Nyilván az ilyen intézkedéseket, amellett, hogy nem képviseltek túl nagy értéket, egyben egyszerűbben végre is lehetett hajtani. Népszerű volt még az a gyakorlat is, amikor a végrendelkező „lelki fürdőt” („seelpad”) rendelt a szegényeknek, azaz a testamentum végrehajtóinak fürdőzési lehetőséget kellett biztosítani a végrendeletben megadott számú városi szegénynek. A lelki fürdőhöz hasonlóan rendeltek még kisebb összegeket olyan céllal is, hogy a pénzből bizonyos számú szegénynek egy vagy több étkezést kellett tartaniuk az arra kijelölt örökösöknek („Tisch halten”, „gut mal speisen”, stb.). Az étkeztetés egy másik – ritkábban előforduló – fajtája volt, amikor nem pénzt, hanem konkrétan élelmiszert, például gyümölcsöt, kenyeret, zsömléket, stb.

229

rendeltek az arra rászorulóknak. Ez a típusú gondoskodás már átvezet azokhoz a rendelkezésekhez, amikor – konkrétan megjelölt céllal, vagy anélkül – nem pénzösszeget hagytak a szegényekre, hanem anyagi javakat. A legfontosabb ezek között a bor volt. A borról viszont nem feltétlenül fogyasztási célokkal rendelkeztek, hanem sokkal inkább „közvetett adományként”, azaz a megjelölt bormennyiség eladása után a befolyt összeget kellett – az örökhagyó lelki üdvözülését elősegítendő – szétosztani. Itt kell kitérnünk arra, hogy a kegyes adományoknak három speciális fajtáját különíthetjük el. Az említett közvetett adomány esetében arra utasította a végrendelkező a főörököst, vagy a testamentum végrehajtóit, hogy adják el vagyona valamely részét, s a pénzt vagy osszák szét például a szegények között, vagy az eladásból nyert összegből vegyenek ruhát, ételt stb. s ezeket használják fel jótékony célra. Feltételes adományként értékelhetjük azokat az eseteket, amikor pénzösszeget, illetve ingó, vagy ingatlan vagyonrészt hagytak rokonra, vagy ismerősre, s a testáló úgy rendelkezett, hogy ha a kedvezményezett időközben meghalna, akkor fordítsák a kérdéses vagyonrészt kegyes célokra. Így tehát tulajdonképpen utóörököst jelöltek ki arra az esetre, ha az eredetileg megjelölt személy elhunyna.674 A két fenti típussal szemben sokkal ritkábban jelenik meg megosztott adomány. Ilyenkor több konkrétan megnevezett örököst jelölnek meg (pl. ispotályt és kegyes társulatot, vagy ispotályt és templomot stb.). Visszatérve a kegyes adományok tárgyára, a posztók és textíliák esetében legtöbbször nem lehet biztosan megállapítani, hogy milyen mennyiségű és minőségű anyagról van szó. Egyedül a messze az átlag feletti pénzösszegekről rendelkező morvaországi származású kereskedő, Wolffgang Schuman emeli ki, hogy 8 vég morva posztót hagy a szegényekre.675 Mindennapi használati tárgyakat csak ritkán rendeltek ilyen célokra, arányuk összesen sem éri el a 7 %-ot. Ugyancsak ritka az ingatlanok említése, nyilván azok nagyobb értéke miatt. Az egyéb kategóriában a Szt. Márton székesegyháznak rendelt gyertya és viasz mellett találunk tintát, orvosságot és Hans Fischer téglaégető végrendeletében 2000 téglát, amelyeket az ispotálynak rendel építkezésre. 674

Nem tévesztendő össze ez a típus a de Cevins-nél „fiktív” adományként aposztrofált rendeléstípussal (CEVINS 2003. 64. p.). Utóbbi esetek nem képezik jelen vizsgálat tárgyát, mivel csak formulaszerű kitételnek tartjuk azokat az említéseket, amelyek a testamentum végén szerepelnek és arról szólnak, hogy a fennmaradó vagyont a szegényekre hagyja a végrendelkező. A feltételes adománynál viszont ténylegesen volt rá esély, hogy a kedvezményezett megkapja a konkrétan megjelölt vagyonrészt. 675 AMB 4 n 2 Prot. Test. II. fol 209a. Az osztrák területek forrásait vizsgálva Gerhard Jaritz kimutatta, hogy a 13-14. század fordulóján érzékelhető egy jelentős változás az ottani kegyes adományok tárgyát illetően, mégpedig az, hogy az élelmezésre szánt adományok majdnem teljesen kiszorították a ruhákat és a posztókat az adományok köréből. Továbbá arra a következtetésre jutott, hogy az élelmiszerek nem mindig csak az alapvető szükségleteket szolgálták, hanem sokszor a szegények mindennapi étkezését próbálták sokszínűvé tenni. JARITZ 1990. 18-19. p.

230

Ha összehasonlítjuk az elit és a középréteg idevonatkozó adatait, láthatjuk, hogy leginkább a pénzhagyatékok terén mutatkozik eltérés. Bár mindkét rétegnél 72-73 %-os az ilyen rendelések aránya, mégis fontos kiemelnünk, hogy a felső vagyoni réteghez tartozók körében jóval gyakoribb volt a nagyobb összegeknek ilyen célra történő rendelése. Amint azt a fenti táblázat első két sora is jól mutatja, az öt forint alatti összegek a középréteg tagjainál még nagyobb népszerűségnek örvendenek, az 5-10 Frt közötti adományok az elitnél már kétszer olyan részesedéssel szerepelnek, mint a másik csoportnál, s az ide sorolható rendelések nagyobb része már a felső réteg képviselőitől származik. A két vagyoni réteg rendeléseiben tapasztalható eltérések között a legszembetűnőbb a 10 forint feletti összeget képviselő adományok terén a különbség. Az ilyen rendelést tevő végrendelkezők közel kétharmada az elithez tartozik. Ezen a csoporton belül a harminc forintnál nagyobb összegről rendelkezők között már csak egy olyan testálót találunk, aki a középréteghez sorolható, s kirívóan magas, 100 forint feletti értékű adományt már csak az elit tagjai tettek.676 Bár a foglalkozási ágak szerinti megoszlásról ilyen kis metszetnél nem alkothatunk általános képet, annyit mégis kiemelhetünk, hogy a 10 forint feletti összegekről rendelkező és az elithez tartozó örökhagyóknak a felét adják az értelmiségiek, tehát ezen a téren nemcsak hogy megközelítik a kereskedők hasonló mutatóit, hanem meg is haladják azokat. A nagyobb összegű pénzhagyatékok mellett természetesen még az ingatlanokról tett rendelések is jelentős értéket képviseltek. Érthető módon ilyen jellegű vagyonrészt csak nagyon ritkán szántak kegyes adománynak. Ez a gyakorlat tükröződik mind az elit, mind a középréteg tagjainál. Eszerint tehát az örökhagyók igyekeztek az ingatlanokat a családon belül tartani. Ezt a feltételezést támasztja alá, hogy a táblázatban megjelölt öt esetből kettő csak feltételes adomány, s mindkettőnél kiskorú családtag az elsődleges örökös. A kegyes adományok tárgyának és az örökhagyók körének vizsgálata után elmondhatjuk tehát, hogy a vagyoni elithez tartozó testálók gyakrabban és nagyobb értékben tettek ilyen jellegű rendeléseket. Ezen a rétegen belül is kiemelkednek a kereskedők és az értelmiségiek. Az előbbiek esetében könnyen belátható, hogy a 676

A városi kamarás, Sebastian Eysenreich özvegye 5-5 forintot hagy a Krisztus Teste és a Szt. Sebestyén testvérületekre, s emellett még 100 forintot rendel az ispotálynak (AMB 4 n 2 Prot. Test. II. fol 257a.). Egy kézműves mester özvegye, Dorothea Schuepergerin 10-10 forintot hagy az ispotálynak és a Szt. Pál testvériségnek, illetve egy szőlőt a Szt. Sebestyén testvériségnek. Ezeken túl 100 forintot rendel házi szegényeknek, úgy, hogy minden szegény kapjon egy-egy forintot, továbbá 100 forintot különít el vagyonából, amit ruhavásárlásra kell fordítani, s a ruhákat szét kell osztani a rászorulók között, végül pedig testamentuma végén megjegyzi, hogy azokat az ingóságokat, amelyeket nem rendelt rokonoknak vagy szolgálóknak, ugyancsak osszák szét a szegények között. AMB 4 n 2 Prot. Test. II. fol 365b-366a.

231

magisztrátuson belüli magas pozíciók elérésének igénye, később a városvezetésben vitt jelentős szerepük miatt fontos volt számukra, hogy ki tudják vívni a polgárság körében a megfelelő társadalmi megbecsülést. A vagyonos réteg legnagyobb csoportját alkotó kereskedők általában is sok pénzt fordítottak reprezentatív célokra, többet költöttek például házaik külsejére, ünneplésre, vagy a nemesi életformát utánozni kívánó ruházkodási szokásaik kielégítésére. Mindez természetesen magasabb szociális presztízsüket volt hivatva kifejezni. A vagyonosság ilyen materiális megnyilvánulási formái mellett figyelmet kellett fordítaniuk morális jellegű és reprezentatív értékű tényezőkre, mint gyermekeik példaértékű nevelése, vagy éppen a kegyes adományok megtétele.677 Ily módon tehát feltételezhető, hogy a nagyobb számú és értékű kegyes adománynak – amellett, hogy a katolikus szellemű keresztény szemléletmód szerint a lelki üdvözülést szolgálták – fontos reprezentatív szerepe is volt. A vagyonos kereskedőcsaládok tekintélyének fenntartásában, vagy javításában komolyan közrejátszhatott az említett adományok megtétele. Az értelmiséggel kapcsolatban korábban már részletesen tárgyaltuk,678 hogy éppen erre a korszakra esik az a folyamat, amikor egyre nagyobb szerepet kap ez a réteg a városi hierarchia felső szféráján belül, s ennek megfelelően az ilyen jellegű tevékenységből élők a mindennapi külsőségekben is igyekeznek a vezető réteghez felzárkózni. Mindez természetesen kihatott a végrendelkezés gyakorlatára is, amelynek egyik példáját láthatjuk a kegyes adományokat tevő testálók körén belüli magasabb arányukban, továbbá abban, hogy a kereskedők mellett elsősorban erre a csoportra volt jellemző a magasabb számú és nagyobb értékű adományok tétele. Ezzel összefüggésben kiemelhető még, hogy az értelmiségiek – a vezető tisztségeket viselő gazdag kereskedők mellett – ugyancsak magas arányban vannak jelen azok között, akik külön kikötik, hogy taníttatás céljára rendelnek pénzt, vagy más vagyonrészt (ld. XII. 4. alfejezet). Mindez természetesen magasabb képzettségükkel és a tanuláshoz való pozitívabb hozzáállásukkal hozható összefüggésbe. Egy világi, vagy egyházi pályára készülő diák támogatása tökéletesen megfelelt a tehetősebb polgárok anyagi lehetőségeinek, hiszen ez nem jelentett olyan komoly kiadást, mint például egy önálló templom, vagy monostor alapítása, amire még a leggazdagabb városi polgárok sem igen gondolhattak, viszont egy tanulni vágyó fiatal pályájának egyengetése „arányos befektetés” volt annak érdekében, hogy a végrendelkező, illetve annak családja legalább 677 678

DÜLMEN 1999. 88-89. p. ld. X. 4. alfejezet.

232

egy

generáció

erejéig

„biztosítva”

érezze

magát

a

túlzottan

nagy

túlvilági

szenvedésektől.679

XIII. 3. Kedvezményezett személyek

Az kegyes adományok elemzésénél a legnagyobb témakört a kedvezményezettek csoportjai képezik. Ennek kapcsán meg kell vizsgálnunk, hogy kimutatható-e a végrendelkezők egyes csoportjainak a kegyes adományok örökösei közül valamely személyekhez, szervezetekhez, vagy intézményekhez történő speciális kötődése. A kegyes adományok örököseit két nagy csoportra oszthatjuk, aszerint, hogy az egyes rendelések személyek, vagy intézmények részére történtek. Az 570 adomány túlnyomó többsége (71,2 %) intézmények javára szólt. Személyek részére tett rendelések esetében csak elvétve találkozunk olyan utalással, amikor konkrétan megnevezték a kedvezményezettet, legtöbbször csak általában szegényekről emlékeztek meg. A szolgálók tárgyalása kapcsán már érintettük (ld. XII. 2. 4. alfejezet), hogy a városi alsó rétegnek két nagyobb csoportja volt. Egy részük még el tudta tartani magát különböző időszakos vagy alkalmi munkákból. Volt azonban a szegényeken belül is egy olyan réteg, amelynek tagjai még ilyen lehetőséggel sem rendelkeztek, azaz rá voltak szorulva a városi, egyházi intézmények, illetve az egyes magánszemélyek támogatására. Külön kifejezéssel illették a szintén a legalsó réteghez tartozó az ún. „házi szegényeket” („hausarmen leuten”).680 Csak a legritkább esetben nevezték meg konkrétan a kedvezményezettet (15 rendelés).681 A szegényekről történő gondoskodás további módja még az volt, amikor a polgárok intézményen, leginkább az ispotályon keresztül gyakorolták az (üdvösségszerző) jótékonykodást (ld. XIII. 4. 1. alfejezet). A személyek részére tett kegyes adományokról a következő táblázatból nyerhetünk részletes képet:

679

SZENDE 2004/b 129. p. Azokat a szegényeket nevezték így, akik házról házra jártak koldulni. SZENDE 2004/b. 126. p. 681 Említhetjük például Paul Klingenschmid felesége, Catherina asszony végrendeletét, amelyben egy vak asszonyra („der plinten Elsen”) hagy két – valószínűleg alacsonyabb értékű – ruhadarabot („irn rot taglichen rokh [...] ain taglichen schwartz alten mantl”) és némi pénzt. AMB 4 n 2 Prot. Test. II. fol 219a. 680

233

Örökösök csoportja

Elit tagjai N 25 13

Középréteg N % 53 51,5 31 30,1

% 41,0 21,3

Összesen N 78 44

% 47,6 26,8

Szegények általában „házi szegények” Egyéb (kiemelt) 6 9,8 9 8,7 15 szegények (szegények összesen) (44) (72,1) (93) (90,3) (137) Egyházi személy 13 21,3 9 8,7 22 Egyéb 4 6,6 1 1,0 5 Személyek összesen 61 100 103 100 164 XIII/5. sz. táblázat Személyek részére tett kegyes adományok örökösei

9,1 (83,5) 13,4 3,1 100

A városi szegények mellett leginkább egyházi személyeket említenek még ilyen kontextusban. Egyértelműen látszik, hogy a vagyoni elithez tartozók körében kisebb gyakorisággal fordult elő, hogy csak általánosságban rendelkeztek a városi szegények valamely

csoportja

javára.

Ugyanakkor

gyakrabban

fordulnak

elő

ezekben

a

végrendeletekben egyházi személyek. Ennek okát nyilván abban kereshetjük, hogy a tehetősebb polgárok jobb anyagi helyzetüket a temetés aktusa, illetve a róluk miséken történő megemlékezés útján is igyekeztek kifejezésre juttatni. A temetés teendőinek elvégzése mellett leginkább még azért részesítettek egyháziakat adományban, hogy utóbbiak imádkozzanak az elhunyt lelki üdvéért. Általában a halált követő hetedik és harmincadik napon mondtak misét az elhunytért. A misealapítványok esetében a vagyonosaknál legtöbbször harminc mise elmondása szerepel. A harminc napos gyász legfontosabb napjai a harmadik, a hetedik és a harmincadik voltak. Ezeken a napokon a misék mellett a sírnál tett látogatással emlékeztek meg az elhunytról.682 Ugyanakkor a végrendeletekben nem csak egyházi személyeket kérnek erre, hanem néha a szegényeknek tett rendelésnél is megjegyzik, hogy a juttatás fejében utóbbiak imádkozzanak az adományozó lelki üdvéért. Ugyancsak a szegényeknek tett rendelések iránti alacsonyabb hajlandóságot mutathatjuk ki az elitnél, ha összevetjük a csoporton belül az ilyen jellegű adományok számát (44) az összes, a vagyonosak által tett kegyes adományéval (218). Láthatjuk, hogy csak 20,2 % az előbbiek aránya. Ezzel szemben a középréteg esetében már 38,9 %-kal számolhatunk (137 : 352), ami megintcsak megerősíti a fenti feltételezést. Ebből persze nem következtethetünk arra, hogy a vagyoni elit tagjai érzéketlenebbek lettek volna az alsó rétegekkel szemben, hanem a leggazdagabb réteg képviselői nagyobb szerepet vállaltak a kegyes adományoknál előforduló intézmények életében. Az ilyen tevékenység kiváló 682

JARITZ 1986/a 125. p.

234

alkalmat adott az átlagon felüli vagyon és az ezzel szorosan összekapcsolódó magasabb társadalmi státusz reprezentálásában. Másrészt viszont kiemelendő még, hogy a városi szegényeknek tett juttatások legtöbbször kis értékűek, ezzel szemben az egyes intézményeknek szóló rendelések között gyakrabban találunk jelentősebb értékű adományt. A kevésbé vagyonos középréteg számára tehát a lelki üdvözülés elérése és/vagy a közösség felé gyakorolt reprezentáció érdekében alkalmasabb volt az általában a városi szegények körében végzett jótékonykodás.

XIII. 4. Kedvezményezett intézmények, társulatok

XIII. 4. 1. Ispotály

A továbbiakban meg kell vizsgálnunk, hogy milyen intézmények fordulnak elő a testamentumokban

a

kegyes

adományok

támogatottjaiként.

A

kedvezményezett

intézmények, társulatok, stb. áttekintésében az alábbi táblázat nyújt segítséget:

Intézmények, társulatok

Vagyoni elit N % 59 36,9

Intézmények javára rendelkezők Középréteg N % 117 47,6

Összesen

% Ispotály 43,3 Szt. Sebestyén 18 11,2 22 8,9 40 9,9 Társulat Krisztus Teste 19 11,9 14 5,7 33 8,1 Társulat Szt. Pál Társulat 6 3,8 23 9,3 29 7,1 Szt. Miklós Társulat 6 3,8 10 4,1 16 3,9 Szegények céhe 6 3,8 8 3,3 14 3,4 Koldusok céhe 1 0,6 – – 1 0,3 Miasszonyunk 2 1,2 4 1,6 6 1,5 Társulat Az Irgalmasság Anyja – – 2 0,8 2 0,5 Társulat Szt. Péter Társulat – – 1 0,4 1 0,3 Szt. Márton 24 15,0 18 7,3 42 10,3 plébániatemplom Szt. Mihály templom – – 1 0,4 1 0,3 Ferences kolostor 10 6,3 12 4,9 22 5,4 Klarisszák kolostora 2 1,2 3 1,2 5 1,2 Káptalan 1 0,6 – – 1 0,3 Pozsonyon kívülre 2 1,2 1 0,4 3 0,7 Egyéb – – 1 0,4 1 0,3 Kérdéses 4 2,5 9 3,7 13 3,2 Intézmények összesen 160 100 246 100 406 100 XIII/6. sz. táblázat Intézmények, társulatok, stb. részére tett kegyes adományok örökösei

235

N 176

A személyeknek és intézményeknek tett kegyes hagyományok átmeneteként értékelhetjük az ispotály, azaz – formálisan – az ott lakó szegények számára tett rendeléseket.683 A középkori, kora újkori ispotályok fogalmán elsősorban szegényházként, idősek és munkaképtelenek

otthonaként

funkcionáló

intézményeket

kell

értenünk.684

Magyarországon a 13-14. századtól kezdett növekedni számuk, s elsősorban városokhoz és mezővárosokhoz kötődtek.685 Az ilyen intézmények legfontosabb célja tehát a szegények elszállásolása és élelmezése volt.686 A vizsgált végrendeletekben is számos olyan példát találunk, amely az ispotály ezen elsődleges funkciójára utal („inn den Spital armen leuten”, „allen armen leuten im Spitall” stb.). Fontos, hogy a fizikai szükségletek kielégítése mellett az ispotályok egyben a befogadott személyek lelki gondozását is végezték.687 Isenmann az ispotályoknak ezen kettős funkciója közül inkább a lelki gondozást tartja hangsúlyosabbnak.688 Pozsonyban a betegápolással foglalkozó Szent Antal rend a 13-14. század fordulója körüli években, valószínűleg még a 13. század utolsó éveiben alapított egy ilyen intézményt.689 A város már a 14. század elején megpróbálta azt felügyelete alá vonni, a század végére végül is teljesen városi igazgatás alá került.690 A 15. században a huszita betörések idején többször szenvedett károkat az ispotály, s ennek eredményeként a rendfőnök teljesen a város kezébe adta az intézmény igazgatását. A pozsonyi ispotály(ok) témáját az utóbbi években Majorossy Judit dolgozta fel. A felhasználható források alapos elemzése után arra a következtetésre jutott, hogy az antoniták ispotálya mellett kellett 683

Az ispotályok elődei olyan intézmények voltak a korakeresztény időszakban, amelyek a keresztényi felebaráti szeretet elvét követve minden arra rászorulónak, főleg az utazóknak és az idegeneknek igyekeztek segítséget nyújtani. A hospitale (hospitium – vendégszeretet, vendégbarátság) névvel jelzett intézmények a Krisztus utáni negyedik században terjedtek el Itáliában, később az Ibériai-félszigeten, Franciaországban, Angliában és Németországban. A korai városok és vásáros helyek 13-14. századi felvirágzása nyomán jöttek létre a késő középkorra és kora újkorra jellemző városi ispotályok. NOWOTNY 1985. 267. p. 684 A szegények mellett befogadhattak gazdag javadalmasokat is, akik kisebb-nagyobb összeg fejében külön szobát és az átlagosnál jobb ellátást kaptak (LEIPNER 1982. 38. p.). Legtöbbször tehetősebb idős polgárok kívánták így maguk számára békés utolsó éveiket biztosítani. Ezek a javadalmasok természetesen jelentős bevételt hoztak az ispotályoknak. NOWOTNY 1985. 269-270. 685 Legtöbbször a földesúr alapított ilyen intézményeket, így a király, a püspök, egy egyházi testület, esetleg maga a város. Legtöbbjüket a középkor vége felé az adott város tanácsa saját igazgatása alá vonta. KUBINYI 1999/b 254. p. 686 MAJOROSSY 2003. 218. p., CEVINS 2003. 61. p. 687 CEVINS 2003. 62. p. 688 ISENMANN 1988. 185. p. 689 MAJOROSSY 2003. 219. p. és CEVINS 2003. 53. p. Az első magyarországi ispotályok alapítását de Cevins általában a 13. század végére teszi (CEVINS 2003. 48. p.). Ortvay – Vámossytól merítve – a 11. század végére teszi a pozsonyi Szt. László ispotály alapításának időpontját, ami nyilván tévedés. PVT II/4 289. p. 690 A tanács már egy 1309-es megegyezés szerint prokurátort nevezett ki a gazdasági ügyek intézésére, a rend hatáskörében csak kisebb jövedelmek feletti felügyelet, illetve a befogadott szegények lelki gondozása maradt (PVT II/4 289-290. p.). De Cevins csak 1505-re teszi a város teljes fennhatóságának kiterjesztését. CEVINS 2003. 53. p.

236

lennie még egy szegényháznak a városban. Az „új ispotályt” 1370 körül városi polgárok alapították. Néhány éven belül ez is a tanács irányítása alá került.691 A korszakunk elején jelentős fordulat állt be az intézményes szegényápolás pozsonyi történetében. A török fenyegetés miatt 1529-ben a város vezetése úgy döntött, hogy a városfalakon kívül található Szt. Lőrinc és Szt. Mihály templomokkal egyetemben lebontják az ispotályokat, mivel attól tartottak, hogy az oszmánok megtámadják a várost és abban az esetben az ostromlóknak fedezékül szolgálhattak volna ezek az épületek. Az elhordott építőanyagot pedig erődítési munkálatokra használták föl.692 A jelen disszertációban vizsgált testamentumokban nem választható el a két ispotály, csak a Szt. Lászlót emelik ki név szerint.693 Az 1529 előtti végrendeleti anyagban több olyan jelentősebb személyiség is említést tesz az ispotályokról, akikkel korábban a politikai elit tárgyalása kapcsán már találkozhattunk, s testamentumukból kiderül, hogy vagyonosság tekintetében is a felső réteghez tartoztak. Peter Kreuzer (/Kreytz) 1502-ben, Jacob Aigner pedig 1511-ben emlékezik meg mindkét ispotályról („bede spital”). Mindketten kisebb összeget és fél dreiling bort hagynak a két intézményre.694 Sajnos a náluk szereplő megfogalmazások alapján sem választható el név szerint a két intézmény. Mindazonáltal a Majorossy által vizsgált forrásokból nyert információk egyértelművé teszik, hogy a két intézmény a Nagyszombat felé vezető úton egymás közvetlen közelében állt.695 1529-ben mindkét épületet lebontották, s az ispotályokban gondozott szegényeket a Belvárosban lévő Klarissza-kolostorban helyezték el, melynek lakói – szintén a török 691

MAJOROSSY 2003. 219. p. Kubinyi egy intézményként értelmezi a két ispotályt, mivel szerinte az antonita Szt. László ispotálynak került a kegyurasága két polgár kezébe, akik aztán ezt 1397-ben átruházták azt a városra (KUBINYI 2004. 191.). Ortvay szerint az antoniták Szt. Lászlónak szentelték ispotályukat. A Szt. László mellett szerinte létezett még egy Szt. Erzsébetről elnevezett ispotály is (PVT II/4 301. p. és PÁSZTOR 1940. 57. p.). Utóbbiról sajnos nem ismerünk pontos adatokat, Ortvay szerint még a 16. században megszűnt és csak 1744-ben építették újjá. Ezzel az állásponttal ütközik Majorossy véleménye, aki modern forrásfeldolgozásra alapozott érveléssel kimutatta, hogy valójában az újonnan alapított intézmény 0volt a Szt. László ispotály, s a kezdetben Szt. Antalról elnevezett szegényházat kezdték a későbbiekben a polgárok Szt. Erzsébet ispotálynak nevezni. Utóbbi „névváltozás” több okra is visszavezethető. Magyarországon általános gyakorlat volt, hogy az ispotálytemplom védőszentje nem egyezett az ispotályéval, de egyszerűen megtörténhetett az is, hogy feledésbe merült, vagy inkább a polgárok el akarták feledni, hogy a rendnek köze volt az immár városi irányítás alatt lévő intézményhez és így ment végbe a névváltás. Vö. MAJOROSSY 2004/b 41-48. p. 692 BALHUS 1825. 80. p.; PVT II/4 298. p.; MOL MF C56 5682-5683, 5685. 693 A késő középkori forrásokban is a Szt. László fordul elő gyakrabban. MAJOROSSY 2004/b 50. p. 694 MOL MF C 9 695 MAJOROSSY 2003. 221. p. Az elhelyezkedés tekintetében Kubinyi Ortvay álláspontját fogadja el, miszerint az ispotály a Duna mellett feküdt (KUBINYI 2004. 192. p., PVT II/4. 292. p.). Ezt támasztaná alá az az általános megfigyelés, mely szerint az ispotályokat legtöbbször vízparthoz közel igyekeztek felállítani. Fontos azonban szem előtt tartanunk, hogy az ispotályok elhelyezésénél volt még egy másik gyakori szempont, nevezetesen igyekeztek ezeket az intézményeket a városokból kievezető utak mentén, vagy azok közelében felállítani, így az ott menedéket kérő utazók, zarándokok, stb. késői időpontban, a városkapuk bezárta után is szállásra lelhettek. ISENMANN 1988. 185. p.

237

veszély hírére – elmenekültek.696 1542-ben viszont az apácák visszaigényelték az épületet, így meg kellett oldani a befogadott szegények elhelyezését.697 Vámossy szerint 1543-ban fel is épült az új ispotály a városnak a Várhegy felé eső részén.698 Ortvay is elfogadja Vámossynak az újjáépítésre vonatkozó feltevését.699 A korszakból származó végrendeletek azonban csak azt támasztják alá, hogy 1543-ban már folyt ilyen építkezés. Az új ispotály építését valószínűleg már sokkal korábban tervbe vették, ugyanis már 1530-ból találunk olyan végrendeletet, amelyben erre a célra („inn das Spital zum paw”) tesznek kegyes adományt.700 A következő évekből is (1535, 1536) találunk erre vonatkozó rendelést. Valószínű, hogy 1543-ban már folyt az építkezés. Erre utal, hogy Hans Trost kézműves felesége, Otilia asszony végrendelete után egy bejegyzésben azt olvashatjuk, hogy a feleség figyelmeztette a férjet, hogy ne feledkezzen meg az épülőfélben lévő/felépítendő ispotály szegényeiről („die arme leut Inn erpawng ains Spitals zubedenkh”).701 Elképzelhető tehát, hogy ebben az évben (1543) már állt valamilyen épület, ahová átköltöztették a gondozottakat, azonban a következő évekből (1545, 1547, 1549) ugyanúgy találunk építkezésre („zum paw”) szánt adományokat, csak 1549-től maradnak el ezek a rendelések.702 1550-től pedig két új kifejezés jelenik meg: 696

ETE III. k. 1906. 480-482. p. Az ispotályok sorsának egyik „mellékepizódja” a korabeli viszonyok több érdekes vonására világít rá. Az apácák visszatérését a város vezetése eleinte nem akarta megengedni. Ezt bizonyítja, hogy Ferdinándnak többször kellett kemény hangú üzenetet küldenie a tanácsnak ebben a kérdésben. Az ügyben részt vevők viszonya érdekes metszetét adja a város egyházpolitikájának, illetve a királyi hatalommal szembeni mozgásterének. A klarisszák ingatlanjainak lefoglalása illeszkedik abba az általános folyamatba, melynek során a város igyekezett a területén lévő egyházi „immunitásokat” saját fennhatósága alá vonni, s az ispotályok átköltöztetése miatt már csak praktikus okokból sem volt szerencsés, ha a nővérek tényleg visszatérnek. Ferdinánd viszont már 1530 szeptemberében büntetéssel fenyegeti a várost, amennyiben akadályozzák az apácák visszaköltözését, illetve még ugyanebben a levélben szó esik arról, hogy a város igyekszik rátenni a kezét az egyházi jövedelmek egy részére is, amelyet ugyancsak nem néz jó szemmel az uralkodó (ETE II. k. 1904. 57-58. p.). Utóbbi momentum szintén a városok fent említett expanzív törekvésébe illeszkedik. A város és az apácák közötti ellentét odáig fajult, hogy a klarisszák kénytelenek voltak pert indítani egykori épületeik visszaszerzésére, amely perben 1543 februárjában született döntés: az érsek-helytartó Várday Pál a nővéreknek ítélte az ingatlant (ETE IV. k. 1909. 210-218. p.). Az ügy azonban az apácák visszaköltözése után sem rendeződött, mivel Ferdinánd még 1543. október végén is megfedi a tanácsot, hogy a polgárok ne zaklassák az apácákat (ETE IV. k. 1909. 301-302. p.). Az uralkodó más tekintetben is igyekezett támogatni az apácákat, például 1544-ben Oláh közreműködése után felmenti a nővéreket a saját szükségletükre szállított élelmiszerekért történő harmincad fizetése alól (ETE IV. 1909. 393. p.). 1545-ben pedig egy II. Ulászlótól származó kiváltságot újít fel az uralkodó, mikor heti négy forintot adományoz a nővéreknek a pozsonyi harmincadból befolyt összegből (ETE IV. k. 1909. 445-446. p.). Az 1550-es években a heiligenkreuzi ciszterciekkel volt konfliktusa a városnak, mivel a tanács lefoglalta a ciszterek pozsonyi házát, illetve egy Pozsonyhoz közeli birtokát. ETE V. k. 1912. 409-410. p. 698 VÁMOSSY 1898. 34-35. p. A szomszédos osztrák régió városaiban (pl. Hainburg, Wiener-Neustadt, St. Pölten, stb.) is az volt az elterjedt gyakorlat, hogy a városfalon kívül kaptak helyet az ispotályok (NOWOTNY 1985. 269. p.). Általában a többi európai városban is az volt a bevett szokás, hogy az ispotályokat a külvárosokban, lehetőség szerint vízpart közelében állították fel. MAJOROSSY 2003. 221. p. 699 PVT II/4 299. p. 700 AMB 4 n 2 Prot. Test. II. fol 25b. 701 AMB 4 n 2 Prot. Test. II. fol 163b. 702 Megjegyzendő, hogy a „zum paw” kifejezés jelenthetett karbantartást, renoválást is, azonban éppen a 697

238

Bürgerspital (öt említés) és gemainer stat spital (egy említés). Valószínű tehát, hogy véglegesen csak 1550-re, esetleg 1549-re fejeződtek be az ispotály, vagy ispotályok építési munkálatai. Ezt látszik alátámasztani az a tény is, hogy konkrétan Szt. László ispotályt hét esetben említenek (leggyakrabban csak a spital kifejezés szerepel), és a konkrét megnevezések közül kettő 1529-ből, öt pedig már az 1552 utáni évekből származik. Valószínűsíthető tehát, hogy a Szt. László ispotályt a régi helyén építették föl, míg a

Bürgerspital

elnevezés

egy

másik

helyen

lévő

új

épületre

vonatkozhat.

Elhelyezkedésükre sajnos nincs pontos adatunk, így nem tudjuk megállapítani egyértelműen, hogy Vámossynak a Várhegy felé eső városrészre történő utalása valós alapokon nyugszik-e és ha igen, akkor azon a városrészen belül hol lehetett az új épület. Az 1550-es évektől előforduló új megnevezések viszont még egy fontos momentumra hívják fel a figyelmet. A Bürgerspital, illetve a gemainer stat spital nevek arra engednek következtetni, hogy a polgárság már nem érezte szükségét annak, hogy az új intézményt valamely szent védnökségébe ajánlja, azaz az új elnevezéseket, illetve az új intézménynek a Szt. Lászlótól ily módon történő megkülönböztetését már a reformáció hatásának tekinthetjük. Az ispotály-építkezésekhez ld. még később a szegényházakra hagyott pénzösszegek időbeli változását. Összességében elmondhatjuk, hogy a kegyes adományok közül a legtöbbet az ispotálynak szánták (176 említés, az összes intézménynek tett adomány 43,3 %-a). Az említett arányok jelentőségét még jobban megvilágíthatjuk, ha azokat összevetjük a 15. századi végrendeletek kegyes adományainak eloszlásával. Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy Majorossy 2003-as tanulmányából nem csak a késő középkori pozsonyi adatokat ismerhetjük meg, hanem a vizsgált információkat egyúttal összehasonlíthatjuk az idevonatkozó 15. századi soproni adatokkal is. Az 1409-1495 közötti pozsonyi kegyes adományok kedvezményezettjeiként szereplő városi egyházi intézmények csoportján belül a két ispotály együttesen is csak a harmadik helyen áll a ferences kolostorral nagyjából ugyanolyan részesedéssel. A soproni Szt. Erzsébet ispotály egymaga foglalja el a harmadik helyet, s csak kevéssel marad el „a második helyen álló” Boldogasszony-kápolna mögött.703 kifejezés elmaradása, illetve a fent említett körülmények együttes figyelembe vétele indokolja azt, hogy itt tényleges építkezésekre gondoljunk, hiszen ezek szerint 1549-től a polgárok nem érezték szükségét az ilyen jellegű kitételeknek. 703 Majorossy a két város forrásaiban tapasztalható eltérést – többek között – az eltérő várostopográfiai viszonyokkal magyarázza. Nevezetesen a soproni ispotály közelebb feküdt a városi közélet egyik centrumát alkotó plébániatemplomhoz, s ezzel a vagyonosabb polgárok lakóhelyeként preferált, központi városrészhez. Ezáltal sokkal gyakrabban belekerült a tehetősebb polgárok látóterébe, mint a központi résztől távolabb fekvő pozsonyi ispotály (MAJOROSSY 2003. 221-222. p. és 225. p.). A pozsonyi és a soproni adatokhoz hasonló viszonyokat mutatnak a bártfai végrendeletek is, ahol a plébániatemplom és a koldulórendi kolostor után az

239

Látható tehát, hogy a pozsonyiak mintegy fél évszázaddal az általunk vizsgált időszak előtt még jóval kisebb figyelmet szenteltek kegyes adományaik megtételekor az ispotály gondozottjainak. A 16. század második harmadának adatait a 15. századi arányokkal összevetve a pozsonyi kegyes adományok kedvezményezettjei között az ispotály javára történt igen jelentős súlyponteltolódást nem indokolhatjuk egyszerűen azzal, hogy a 15. században még oly jelentős Szt. Mihály és Szt. Lőrinc plébániatemplomok épp korszakunk elején semmisültek meg. Figyelemreméltó, hogy a korábban az utóbbi két templomra hagyott kegyes adományok – legalábbis a százalékos részesedést tekintve – nem a Szt. Márton plébániatemplom és esetleg a ferences és a többi kolostor között oszlottak meg. A kegyességen

belül

a

szegénygondozásnak

a

plébániatemplomokkal

szembeni

jelentőségnövekedése nagy valószínűséggel már a reformáció hatásának tudható be. Ennek részletesebb kifejtésére később fogunk kitérni (ld. XIII. 5. alfejezet). A fentiek tekintetében érdemes röviden kitérnünk az ispotály felépítésére, működésére. Egyaránt felvettek nőket és férfiakat is, s a főleg szegényházként funkcionáló intézményhez tartozott fürdőhelyiség és kert is.704 A 16. században már Spitalmeister (korábban procurator)705 állt az ispotály élén, ő intézte a pénzügyeket, s ő felügyelt a gondozottakra. Az ispotálynak jelentős bevételei származtak a végrendelkezők által tett adományokból. Ezekért cserébe az örökhagyók azt kérték, hogy az ispotály lakói imádkozzanak az ő és családjuk lelki üdvéért. Az adományok nem csak a szegények ellátását fedezték. A késő középkorra már jelentős vagyonra tettek szert az intézmények, s van rá adat, hogy a pozsonyi Szt. László-ispotály már a 15. század első felében folytatott banktevékenységet, amely főleg kölcsönügyleteket jelentett.706 A kölcsönök kamataiból befolyó összegek tovább növelték az ispotály vagyonát.707 Ennek fényében nem meglepő, hogy a Spitalmeister tisztsége előkelő helyet foglalt el a városi vezetés hierarchiáján belül, s gyakran a tanács tagjai, tekintélyes polgárok látták el ezt a feladatot.708 A tárgyalt pozsonyi végrendeletekben öt alkalommal említik a tisztséget. ispotály részesült a legtöbb adományban (CEVINS 2003. 63). A szerző sajnos nem említi, hogy mely időszakból származnak az információk, illetve pontos levéltári jelzetet sem jelöl meg. 704 KUBINYI 1999/b 262. p. 705 KUBINYI 2004. 189. p. 706 MAJOROSSY 2003. 232. p. 707 Az városi ispotályokat nem csak a polgárok részesítették adományokban, hanem az arisztokrácia végrendeleteiben is találunk ilyen rendeléseket. Thurzó Elek királyi helytartó például 1542 novemberében született testamentumában több más szegényház említése mellett 200 forintot hagyott a pozsonyi ispotályra (ETE IV. k. 1909. 165-166. p.). Egy évvel később Frangepán Ferenc egri püspök végrendelétebn egy szerényebb összeget, húsz forintot rendelt az intézménynek. ETE IV. k. 1909. 194. p. 708 KUBINYI 1999/b 261. p. Az ispotálymesteri tisztségnek Bécsben is nagy jelentőséget tulajdonítottak. A

240

Ezekből is kitűnik, hogy ő felügyelte az ispotály pénzügyeit, ugyanis többször megjegyzik, hogy a kegyes adománynak szánt összeget neki kell átvennie és szétosztania. Hasonlóképpen rendelkezik Georg Rubwein is az általa az ispotálynak rendelt 5 arany forintnyi összegről („sol der Spitalmaister zu seinen handen nemen unnd treulichn anlegen”).709 Sajnos csak egy esetben nevezik meg a tisztség viselőjét, mégpedig 1542-ben a gazdag és tekintélyes polgár, Sebastian Schmid felesége, Catherina asszony testamentumában tanúként szerepel Bartholme Wirt, aki ugyanebben az évben esküdt tanácsos is volt, s utóbbi tisztséget összesen legalább 18 alkalommal viselte, azaz a politikai eliten belül is kiemelkedő szerepet töltött be. Ez a példa tehát igazolja Kubinyi fent említett megfigyeléseit. Joggal merülhet fel a kérdés, hogy vajon hány személyt tudott befogadni az ispotály. A vizsgált 16. századi anyag sajnos nem szolgál használható információval. A 15. század közepéről (1442) ismerünk egy végrendeletet, amelyben húsz ágyat hagy az egyik polgár az intézményre. Ez természetesen nem a teljes befogadóképességet jelenti, hanem csak azt, hogy legalább ennyi gondozottja lehetett az ispotálynak.710 De Cevins is húsz körülire becsüli a késő középkori pozsonyi szegényház befogadóképességét.711 A személyzet ehhez a kb. húsz gondozotthoz általában 7-9 fő között mozgott.712 A 16. század második felére a lakosság korlátozott növekedésével, illetve – valószínűleg – ugyancsak két ispotállyal számolhatunk, tehát nem nőtt jelentős mértékben az egy intézményre eső lakosok száma, azaz a korszakra jellemző körülmények miatt megnőtt kiadások (ld. II. 2. 1. alfejezet) mellett is képes volt rá a város, hogy a szegénygondozás intézményes kereteit a késő középkori viszonyokhoz hasonló formában fenntartsa. Korábban már láthattuk, hogy a szegényeket gondozó intézmény támogatása mellett az elesettek felkarolásának másik módja az volt, ha személyre szólóan tettek a testálók szegényeknek szóló kegyes adományt. A jótékonykodás ezen két típusát

külső tanács tagjai közül került ki ez a személy, s a spitalmeisteri hivatal fontosságát mutatja, hogy kikötték, hogy ez a személy más feladatot, vagy tisztséget nem láthat el. PAUSER 2003. 70. p. 709 AMB 4 n 2 Prot. Test. II. fol 191b. 710 MAJOROSSY 2003. 224. Elfogadhatjuk a szerző azon feltételezését, hogy mivel a fent említett szám magasnak mondható a magyar viszonyokhoz képest, így valószínűleg nem állt messze a teljes létszámtól. 711 CEVINS 2003. 50. p. A húsz körüli létszám nyugat-európai viszonylatban a kisvárosokban működő ispotályok méreteinek felelt meg. Ha figyelembe vesszük, hogy Pozsonyt nagyságrendileg a kisebb középvárosok közé lehetett besorolni, úgy ez a szám nem mutat jelentős elmaradást. Továbbá az ispotály kisebb méretei összhangban vannak azzal a magyar viszonyokra vonatkozó általános jellegű megfigyeléssel, hogy a tárgyalt intézmények Magyarországon sokkal „ritkábban” voltak jelen, mint Nyugat-Európában. Nevezetesen míg a franciaországi városokban 300 lakosra jutott egy szegényház, addig Magyarországon 4000-re (Vö. CEVINS 2003. 50. p.). Pozsony késő középkori lakosságszámát tekintve (1503 körül 42004700 fő – SZŰCS 1955. 41-42. P.) a két városi ispotállyal magasan az átlag fölött volt. 712 MAJOROSSY 2004/b 51. p.

241

összevetve kiderül, hogy az ispotályon keresztül történő gondoskodást nagyobb előszeretettel választották a polgárok. Utóbbi javára 176 esetben rendelkeztek, míg a szegényeknek, mint személyeknek összesen 137-szer rendeltek kegyes adományt. A 15. században ez az arány még kiegyenlített volt, sőt az intézményen kívüli szegények még valamivel nagyobb arányban is részesültek.713 Korszakunkra tehát az ispotály nem csak azok között az intézmények között vívott ki magának egyértelmű elsőbbséget, amelyek potenciális

kedvezményezettjei

lehettek

a

kegyes

adományoknak,

hanem

a

szegénygondozás terén is.714 Az ispotálynak rendelt kegyes adományok tárgyai döntő többségében kisebb pénzösszegek voltak. A vizsgált közel harminc éven belül voltak olyan évek, amikor jelentősen változott az ispotályra hagyott pénzek összege. Az idevonatkozó rendeléseket vizsgálva azt tapasztaljuk, hogy az első 14-15 évben döntően az 1-5 forint közötti adományok a jellemzőek. Tíz forint feletti összeg csak elvétve fordul elő. 1544/45-től szemmel láthatóan változik a helyzet, s az 1544-1554 közötti tíz évben már megjelennek 20-30 forint körüli, nagyobb összegek is. Ugyancsak a negyvenes évek közepétől jelennek meg jelentős mennyiségű borhagyatékok is az intézmény javára. Meg kell jegyeznünk, hogy a 20 forint feletti összegekről rendelkező személyek (11 testáló) közül egy kivételével mindenki a vagyoni elithez tartozik, illetve az utóbbi tíz örökhagyó kettő kivételével legalább két biztos kategória alapján nyert besorolást a felső vagyoni rétegbe. A legnagyobb összeget is ilyen személy említi: a városi kamarás, Cristoff Pfintzinger felesége, Barbara asszony (előző férje Sebastian Eysenreich esküdt tanácsos, városkapitány) 1552-ben nem kevesebb, mint 100 forintot hagy az ispotályra. Érdekes módon az utolsó két évben megint lecsökken az adományok értéke 1-5 forint közé, 10 forint összegű rendelés is csak egyszer fordul elő. Az ispotálynak rendelt adományok átlagos értékének ilyen megugrása, majd lecsökkenése csak azzal magyarázható, hogy – amint azt korábban láthattuk – valószínűleg ezekre az évekre tehető az új épület(ek) létesítése, illetve berendezése, stb. A 15. század elejéről (1422-ből) is van rá adatunk, hogy a polgárok jelentősebb adományokat tettek olyan időszakban, amikor az ispotályoknak – a fenti példa esetében a huszita dúlások okozta károk miatt – nagyobb szüksége volt rá.715 A 713

MAJOROSSY 2003. 233. p. Az intézmények javára történt súlyponteltolódás már a század elején is megfigyelhető (MAJOROSSY 2003. 233. p.). A szerző szerint ebben szerepe volt annak is, hogy ezekben az években jelent meg a városban Szegények céhe. A 16. század második harmadából származó végrendeletek adatai azonban nem igazolják az utóbbi társulat jelentősebb szerepét (ld. XIII. 4. 2. alfejezet). 715 MAJOROSSY 2003. 228. p. Hasonlóan megnőtt az adományok száma és értéke egyházi építkezések idején (pl. a dóm, plébániatemplomok, vagy az ispotályok stb. építésekor). ŠEDIVỲ 2005. 127. p. 714

242

16. századi értékingadozások hátterében is hasonló megfontolások állhattak. Csak éppen ekkor a husziták rablásai helyett az építkezés jelentett nagyobb kiadásokat, amiket a polgárok a fenti módon igyekeztek – legalábbis részben – fedezni. Az ispotály részére történt rendeléseknek a testálók anyagi helyzete szerinti megoszlását illetően összességében elmondható, hogy a középréteg képviselőinél – hasonlóan az általában a szegények javára tett kegyes adományokhoz – ezek a tételek is nagyobb arányban vannak jelen, mint a felső rétegnél (közel 47 %, szemben az eliten belüli 37,6 %-kal). Mindez jól illeszkedik ahhoz a fent vázolt tendenciához, miszerint a középréteg tagjai szívesebben gyakorolták a jótékonykodást közvetlenül, vagy esetleg az ispotályon keresztül közvetetten a város szegényei felé. A továbbiakban meg kell vizsgálnunk, hogy mely intézmények voltak azok, amelyeket az elithez tartozó végrendelkezők inkább előnyben részesítettek.

XIII. 4. 2. Kegyes társulatok

A XIII/6. sz. táblázat adataiból könnyen leszűrhető, hogy az ispotály mellett a kegyes társulatok, vagy testvérületek (összesen 35 %) szerepelnek leggyakrabban örökösként a tárgyalt adományoknál. Ezek a társulatok a középkori vallásosság egyik legfontosabb megnyilvánulási formái voltak. Tagjaik közösen vettek részt a jelentősebb vallási eseményeken, ezen túl pedig a társulatok fontos szerepet töltöttek be az egész város közösségi életében.716 A tárgyalt végrendeletekben leggyakrabban a zech és a Bruderschaft, ritkábban a fraternitas kifejezés szolgál az említett testvérületek megjelölésére. A céheknek és a vallásos társulatoknak egymáshoz való viszonya a hazai és a nemzetközi szakirodalomban egyaránt vitatott. Sokak szerint az sem egyértelmű, hogy egyáltalán el kell-e választani egymástól a két fogalmat. Kubinyi szerint meg kell különböztetnünk egymástól a céheket és a testvérületeket. Úgy gondolom, elfogadhatjuk érvelését, miszerint bár mindkettő részletesen meghatározott alapszabályok szerint működő, hasonló feladatokat ellátó vallásos jellegű társulat volt, mégis fontos kiemelni, hogy a céheknél 716

KUBINYI 1999/c 341. p. Ezen társulatok előzményét az ún. „imaközösségekben” és a „kalandos társulatokban” találjuk meg. Előbbiekről a 8. századi Angliából és Franciaországból van először adatunk. A kezdetben papok által alkotott közösségekbe hamarosan világiak is beléphettek. Az elhunyt tagokról időrendben vezetett bejegyzéseket készítettek, s minden évben egyszer istentisztelet keretében közösen emlékeztek meg róluk (DREXLER 1958. 176-177. p.). A kalandos társulatok kezdetben szintén csak papokból álltak, később itt is megjelentek világi tagok. Az elhunyt testvérek temetése és gyászmisék megtartása mellett fontos szerepet töltöttek be a közös imádságok és a karitatív jellegű tevékenység. Kubinyi az 1092-es szabolcsi zsinat határozataira hivatkozva a 11. század végére teszi magyarországi megjelenésüket (KUBINYI 1999/c 342. p.). Drexler szerint európai viszonylatban csak a 13. századtól beszélhetünk ilyen társulatok jelenlétéről. DREXLER 1958. 177. p.

243

elsődleges volt a gazdasági és a politikai szempont, a testvérületeknél pedig – legalábbis kezdetben – inkább a vallási jellegre helyeződött a hangsúly. A céhekbe csak a mesterség gyakorlói léphettek be, a testvérületeknek viszont – néhány megkötéstől eltekintve (pl. tisztességes életvitel) – bárki tagja lehetett.717 Ennek tekintetében tehát a végrendelkezők által az egyes kézműves céhek, vagy céhtársak javára tett rendeléseket nem lenne indokolt a tárgyalt adományok témájánál elemezni, mivel azok – elsősorban a középrétegnek csak egy részére jellemző – szűkebb szakmai közösségen belüli viszonyokat érintik. Bár egy céh javára nem csak annak tagjai rendelkezhettek, mégis a tárgyalt pozsonyi anyagban csak elenyészően kis számban találunk ilyen esetre példát, s megállapíthatjuk, hogy a céheknek tett rendelések döntő többsége céhtagokhoz kötődik, s legtöbbször azt a célt szolgálták, hogy az örökhagyó hátrahagyott családtagjait segítsék a céh részéről. A konfraternitásokba történő belépéskor viszonylag alacsony összeggel kellett hozzájárulni a testvérület vagyonához. A tagok egymást testvérüknek szólították, a testvéreknek gyertyát, illetve viaszt kellett a társulat oltárához beadni, a körmeneteken pedig égő gyertyákkal vonultak föl. Közösen vettek részt az elhunyt tagok temetésén és az értük tartott gyászmiséken. Az elhunyt családtagjait fokozottan támogatták, az anyagi segítség mellett lelki támaszt is igyekeztek ilyenkor nyújtani, például közösen imádkoztak a hátrahagyott hozzátartozókkal az eltávozott lelki üdvéért. Berta Péter ontológiaicsoportlélektani szempontból dolgozza föl a szűkebb vallásos közösségeknek az ilyen eseményekben képviselt szerepét. Eszerint a korabeli keresztény testvérületek nemcsak az önzetlen támogatás céljából léptek fel ilyen következetesen. Fontos volt, hogy a közösség gyászoló tagját egyfajta kontroll alatt is tartották, illetve a szűkebb társadalmi közeg elvárásai által kijelölt feladatok lekötötték a hátrahagyott családtagok figyelmét. A halál utáni teendők, például istentiszteleti alkalmak nagyban elősegítették a veszteségélmény befolyása alatt lévő személyek esetlegesen megrendült világképének regenerálódását, s ezáltal a közösség sokkal könnyebben „újraintegrálhatta” a krízishelyzet által veszélyeztetett

tagjait.718

A

figyelemreméltó

gondolatmenetet

mindenképpen

kiegészíthetjük azzal, hogy a közösség számára volt még egy fontos – profánabb jellegű – momentum, amely miatt célszerű volt az említett gondoskodást kifejteni. Ezt is a közösség fenntartása szempontjából mintegy „saját” érdekként értelmezhetjük. Egy tag halála után ugyanis a közösségnek is „rendeznie kellett saját sorait”, újragondolni, esetleg jelentősebb 717 718

KUBINYI 1999/c 345. p. BERTA 2001. 214-215.; 223-224. p.

244

személyiség távozása esetén újraépíteni a tagokat összekötő kapcsolati hálót, közösségi struktúrát. Mindebben sokat segíthettek a gyászolók támogatása címén végzett közös összejövetelek. A testvérületek a tagok belépésekor lefizetett díjak mellett más módon is szert tehettek vagyonra. Elsősorban a polgárok fentebb említett adományaira gondolhatunk. Ezek között nemcsak kisebb pénzadományok szerepeltek, hanem – amint a későbbiekben látni fogjuk – előfordultak akár jelentősebb ingatlanalapítványok is. A vallásos társulatok, mint jogi személyek kegyes adományként elfogadhattak ingó és ingatlan javakat is, gyakran székházzal is rendelkeztek.719 A kezdeti vallásos, vagy másként értelmezve karitatív-önsegélyező céllal alapított testvérületeknek a városi közösségen belüli jelentősége átalakult, s az egyre növekvő vagyon segítségével egyes testvérületek már önálló pénzügyi tevékenységbe kezdtek. Ezáltal tehát a 15. század második felére, a vallási feladatokon mintegy túllépve, egyre összetettebbé vált társadalmi szerepük, s feladataik között a jótékonykodás mellett jól megfért például a banki tevékenység is. A testvérületeknek a látványosságra és pompára fordított kiadásai nem egy esetben kivívták a kortársak bírálatát, mivel utóbbiak szerint a költséges külsőségek már az eredeti cél, azaz a szegények megsegítésének rovására ment.720 A 16. századi pozsonyi végrendeletekből is van adatunk a kegyes társulatok által végzett pénzügyi tevékenységre. Az ilyen tevékenységi körbe sorolható, hogy a polgároknak kölcsönt biztosítottak. Ismerünk olyan 1529-es testamentumot, amely szerint egy középrétegbeli halász Leonhart Landher felesége egyik szőlője jelentősebb adóssággal volt megterhelve, az összeggel pedig a pozsonyi Krisztus Teste Társulat felé tartozott. Fontosnak tarthatjuk megjegyezni, sem az asszony, sem a férj nem szerepel a testvérület taglistáin, tehát nem csak tagoknak biztosítottak kölcsönt.721 Thoman Lewbell, a Szt. Sebestyén társulat céhmestere végrendeletében pedig megjegyzi, hogy egy szűcsnek adott kölcsönt, s a zálogként adott tárgyat a testvérületnél helyezték letétbe.722 A jelentős pénzügyi tevékenység eredményeként, vagy azzal párhuzamosan azok a kegyes társulatok, amelyeknek tagjai elsősorban a felső réteg köréből rekrutálódtak a közösség fontos politikai tényezőivé váltak.

719

KUBINYI 1999/c 345. p. és 348-349. p. Az 1500-as évek elejétől egyre inkább elterjedtek a kölcsönügyletek. A legtöbbször 5 % körüli kamatra adott kölcsönökben rejlő lehetőséget nem csak a tehetősebb magánszemélyek, hanem a város, a testvérületek és az ispotályok is kihasználták. WUNDER 1980/a 92. p. 721 AMB 4 n 2 Prot. Test. II. fol 8b. 722 AMB 4 n 2 Prot. Test. II. fol 20b. 720

245

A vallásos és a pénzügyi tevékenység mellett a jelentősebb testvérületek tehát várospolitikai szerepet is gyakoroltak. A céhekkel ellentétben egy polgár több testvérületbe is beléphetett,723 így komoly összefonódások alakultak ki, illetve egy tehetős polgár számára több út is nyitva állott a közösség felé történő reprezentáció gyakorlására. Mivel a nagyobb befolyású vallásos társulatok vezető tisztségeinek viselői a városi közösségen belül nagy megbecsülésnek és tekintélynek örvendtek, így az ilyen konfraternitások a társadalmi státusz javítása terén komoly felemelkedési lehetőséget jelentettek a középréteg kevésbé tehetős tagjai számára is. Voltak olyan testvérületek, amelyek tagjai elsősorban a város felső rétegéből kerültek ki. Bár nyilván ezek a konfraternitások ugyanúgy kaptak adományt kevésbé tehetős tagjaiktól is, mégis érdemes megvizsgálnunk, hogy az egyes társulatoknál kimutatható-e valamelyik vagyoni réteg túlsúlya a kegyes adományok tükrében. A vagyoni elit és a középréteg elkülönülése a legpregnánsabban a Krisztus Teste Társulatnál (Gots leichnams zech, fraternitas Corporis Christi) tapasztalható. A testvérület javára tett rendeléseknek (33) több mint a fele (57,6 %) származik olyan testálótól, aki a vagyoni elithez tartozott. Ez az arány messze az elitnek a kegyes adományt tevők körén belüli részesedése fölött van (33 %). Mindez tehát jól mutatja, hogy ehhez a testvérülethez inkább a felső réteg tagjai kötődtek.724 Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy a társulat belső életéről viszonylag részletes ismeretekkel rendelkezünk. Az Oltáriszentség tisztelete Európa szerte számos helyen hívta életre a Krisztus Teste Társulatokat. A késő középkori Magyar Királyság városaiban is ezek a testvérületek voltak a legelterjedtebbek.725 Kubinyi szerint a késő középkori Magyarországon 22 ilyen testvérületről van információnk.726 A pozsonyit 1349-ben alapították a város polgárai, alapszabálya 1447-ből maradt fenn. Eszerint a felvételnél 80 pfenniget és egy font viaszt kellett beadni az újonnan fölvetteknek. A fölvételt bármely tag megvétózhatta, s azt a férfit sem volt szabad felvenni, akinek felesége nem járult hozzá a férj belépéséhez. A tagság minden negyedévben összegyűlt a Szt. Márton dómban. Kötelező volt részt venni a 723

KUBINYI 1999/c. 349. p. Általában a többi városban is a Krisztus Teste konfraternitások bírtak a legnagyobb jelentőséggel. Az eperjesi polgárok végrendeleti adományai közül például az ottani Krisztus Teste céh több adományban részesült, mint az összes többi tíz társulat együttvéve. A szebeni testvérületet már 1372-es megalapítása után 12 évvel a város lelki élete irányítójának tekintették, a soproni testvérületnek pedig a 1520-as években két háza és 11 szőlője volt. PÁSZTOR 1940. 25. p., 35. p., 36. p. 725 Pásztor szerint többek között Buda, Sopron, Pest, Kassa, Lőcse, Eperjes, Bártfa, Kisszeben, Eger, Kolozsvár, Nagyszeben és Brassó is adott otthont ilyen társulatoknak. Budán és Sopronban két Krisztus Teste céh is volt. A fennmaradt források adatai alapján a pozsonyit alapították elsőként az országban PÁSZTOR 1940. 22-23. p. 726 KUBINYI 1999/c. 346. p. 724

246

vigíliákon és egy áldozati gyertyával a szentmiséken. A saját maga által alapított szentmisék mellett a társulat jelentékenyen hozzájárult a liturgikus év kiemelkedő ünnepeinek a megtartásához is.727 Valamely tag halála esetén szintén meg kellett jelenniük az elhunytért tartott misén. Aki elmulasztotta a megjelenést és nem küldte el maga helyett valamelyik családtagját, az köteles volt negyed font viaszt beadni. A társulat vagyona felett a céhmester őrködött, aki köteles volt a tagok felé minden évben elszámolni. A miséket a testvérület három káplánja tartotta, ők végezték a halálesetek után a heted-, illetve harmincadnapi engesztelő miséket is.728 A társulat ünnepi étkezéseit Úrnapján, illetve annak octáváján rendezték meg.729 Az alapítást követően, majd főként a 15. században a polgárok számos alapítványt tettek a társulat javára. A pénzbeli adományok mellett számos ingatlanalapítványról is tudunk, amelyek eredményeként jelentősen megnőtt a testvérület vagyona. A városban több háznak a bérét és szőlőkből származó jövedelmet kötöttek le a Krisztus Teste Társulat javára.730 Ezek mellett előfordult, hogy tehetősebb polgárok kegyúri jogot is átruháztak a testvérületre. A testvérület legrégebben alapított és egyben legfontosabb oltára a Szt. Márton plébániatemplomban felállított Krisztus Teste-oltár volt.731 A 15. századból és a 16. század első harmadából származó taglisták által tartalmazott személyek fele tanácstag volt, vagy valamikor életében viselt bírói és/vagy polgármesteri címet .732 A 16. század második két harmadából fennmaradt tagnévsorok alapján733 összességében kimutatható, hogy a taglétszám 1508-hoz képest – az 1529 és 1556 közötti listák átlagát alapul véve – a század második harmadára közel ötven százalékkal csökkent. Mindez összhangban van azzal a tendenciával, amely a kegyes társulatoknak a polgárság körében végbement népszerűség-csökkenését mutatja. (Utóbbi folyamatot a kegyesség és a hitújítás kapcsolatánál fogjuk részletesen tárgyalni – ld. XIII.

727

Így például adventkor a gyertyák meggyújtásáért, húsvétkor pedig az Úr sírjának őrzéséért egy ministránst fizettek, valamint utóbbi alkalommal diákokat, akik Nagypéntek reggelén zsoltárokat olvastak fel. MAJOROSSY 2004/a 86. p. 728 Kikötötték még, hogy a tagok nem lehetnek egymással haragban, a testvéreknek imádkozniuk kell egymásért, s a haragot tartó tagokat ki kell zárni. PVT II/4 399-404. p. 729 MAJOROSSY 2004/a 86-87. p. 730 Azok közül a végrendelkezők közül, akik a tárgyalt időszakban ingatlanról rendelkeztek kegyes célokra, kettő a Krisztus Teste társulatnak juttatott egy-egy szőlőt. AMB 4 n 2 Prot. Test. II. fol 30a és AMB 4 n 2 Prot. Test. II. fol 60b. 731 1447-ben jutott a testvérülethez a szintén a Szt. Márton dómban alapított Boldogságos Szűz oltára, a Szt. Annának, illetve Szt. István és Oswald királyoknak, valamint az Erazmus vértanúnak szentelt oltár feletti kegyúri jog. MAJOROSSY 2004/a 83-84. p. 732 A taglisták összetételét Majorossy Judit kutatásaiból ismerjük. MAJOROSSY 2004/a 77. p. 733 A Magyar Országos Levéltár mikrofilmes anyagában (MOL MF C 1430) 1508-1556 között követhetjük nyomon a taglistákat.

247

5. alfejezetet). A 16. századi listákról, valamint a politikai- és a vagyoni elitnek a tagságon belüli részesedéséről az alábbi táblázat tájékoztat:

A Krisztus Teste Társulat 16. századi taglétszáma 1508 1517 1529 1532 1537 1539 1546 1547 1548 1549 1554 1556 Taglétszám 46 35 25 28 23 32 21 20 21 20 22 24 PE* 19 25 20 23 20 27 18 17 18 15 19 19 VE** 14 14 11 12 11 15 11 11 10 6 9 11 Mindkettő 13 14 10 11 10 14 10 9 9 5 8 9 XIII/7. sz. táblázat A Krisztus Teste Társulat 16. századi taglétszáma, az elitcsoportok részesedése. *PE=politikai elit tagja; VE=vagyoni elit tagja

Ami a Krisztus Teste céh és a városi elitcsoportok kapcsolatát illeti, a két elit-kategóriát összesítve érdemes vizsgálnunk, mivel a vagyoni elithez tartozók szinte mind olyan személyek, akik vállaltak jelentős közéleti funkciót is. Általában csak egy, esetleg két olyan személyt találunk évente, aki a vagyoni felső réteghez tartozott, de nem volt tagja a politikai elitnek, azaz az utóbbi szempont alapján elkülönített csoport egyértelmű túlsúlyban van.734 Mindezek alapján egyértelműen látszik, hogy a század első évtizedében még a Majorossy által megfigyelt arányok érvényesülnek (43, 3 % a politikai elithez tartozók aránya), a következő két évtizedben viszont jelentős átalakulás megy végbe. Az 1517-es listán már 71,4 % a városvezetéshez tartozók aránya, 1529-től pedig átlagosan 8490 %-ra „áll be” ez a részesedés. Összegzésként megállapítható tehát, hogy a politikai elit a 30-as évekre szinte teljesen kisajátította magának a testvérületet. Más megközelítésből úgy is leírhatjuk az összefüggést, hogy az általunk vizsgált időszak utolsó két évtizedére már a társulathoz kötődő csoport határozta meg a városi vezető tisztségek „elosztását”, azaz ennek a testvérületnek a tagságából került ki a politikai elit belső magja. A politikai és a vagyoni elit összefonódásának ismeretében tehát az említett adatok is alátámasztják a 16. század közepén született végrendeletek információi alapján tett fenti megállapításokat. A vagyoni elithez tartozók körét tovább bontva kiderül, hogy a Krisztus Teste Társulat részére tett adományok elsősorban nagykereskedők nevéhez köthetők (13). Csak két kézművest találunk, magasabb viszont az értelmiségiek száma (4). Itt tehát megint csak érzékelhető a vagyoni eliten belül a kereskedők – és kisebb mértékben az értelmiségiek – bizonyos fokú kiemelkedése. Pozsonyban még számos más kegyes társulat létezett. A Krisztus Teste Testvérületnek tett rendelések esetében tapasztalt arányokhoz hasonlóakat találunk még a 734

A vagyoni elit részesedésének meghatározásánál zavaró lehet, hogy a korszak elejéről még nem rendelkezünk mindenkiről megfelelő információkkal, aki szerepel a testvérület taglistáin.

248

Szt. Sebestyén Társulatnál (Sandt Sebastian Zech). Összességében többször (40-szer) említik, mint a Krisztus Teste Társulatot. A ferencesek kolostorában található Szt. Sebestyén kápolnát Ortvay és Pásztor szerint 1502-ben alapította a város, így kérve a szentek segítségét, hogy hárítsák el a város felől a pestis fenyegetését, amely abban az évben sok áldozatot szedett.735 Megkérdőjelezi viszont az 1502-es alapítást, hogy már azelőtt is több adatunk van a testvérületre. A tekintélyes polgár, Jacob Aigner (legalább 13szor esküdt tanácsos, ebből több évben polgármester, illetve bíró) fivérének 1495-ös végrendelete említi a Szt. Sebestyén építőmesterét (paumaister sand Sebastian zech), s kisebb összegeket hagy építkezésekre. Ugyancsak tagja volt a politikai elitnek az a Jacob Heuteur, akinek felesége 1500 novemberében 1 guldent hagyott a Szt. Sebestyén társulatra. Hans Piburger pedig (öt alkalommal volt esküdt polgár) 1502 júliusában lejegyzett végrendeletében közli, hogy a kérdéses Bruderschaft 11 forinttal adós neki. Nyilván nehezen feltételezhetjük, hogy a frissen alapított testvérület tevékenysége máris adósságokat szült.736 Magyarázatot adhat az ellentmondásra, hogy Pásztor szerint az „1502es” már a második Szt. Sebestyénnek szentelt társulat volt Pozsonyban. Az első oltára ezek szerint nem a ferenceseknél volt elhelyezve, hanem a plébániatemplomban. A vizsgált anyagban nincs adat két ilyen testvérület létezésére, sajnos Pásztor sem árul el közelebbi információt. Mindazonáltal valószínűsíthetjük, hogy a polgárok által a 16. századi végrendeletekben említett társulat azzal azonosítható, amelynek a ferenceseknél volt a székhelye. A konfraternitás alapításának dátuma egyébként abba a folyamatba illeszkedik, amelynek során a 15-16. század fordulóján jelentős mértékben megnőtt a magyarországi kegyes testvérületek száma. Ez a folyamat összefüggésben lehetett a korabeli embereknek ebben az időben kibontakozó világnézeti válságával,737 amelyre valójában már csak a reformáció ad majd választ, más megközelítésből a reformáció gyors terjedését erre az általános hitéleti és szellemi válságra lehet visszavezetni. Visszatérve a Szt. Sebestyén konfraternitás részére

tett adományokhoz,

megállapítható, hogy azok között az elit tagjaihoz köthető rendelések száma megközelíti a középrétegtől származókét. Az örökhagyók között 45 % az elithez tartozó polgárok aránya. Más szempontból a kegyes adományt tevő, átlagon felüli vagyonnal bíró testálók között 735

PVT II/4 505-506. p. PÁSZTOR 1940. 35. p. A szentektől várt egyfajta „spirituális ellentételezés” nem volt ritka. Legtöbbször betegség, természeti csapások elhárítása érdekében kérték a szentek segítségét. Az oltárhoz kapcsolódó társulat tagjainak a barátok negyedévente mondtak misét. 736 MOL MF C 9. 737 CEVINS 2003. 59. p.

249

népszerűbb volt ez a társulat (11,3 %-uk rendelkezett a javára szemben a középréteg 8,9 %-ával). Látható tehát, hogy a Szt. Sebestyén már nyitottabb volt a középréteg tagjai felé, mégis a vagyoni elit ilyen nagy arányú jelenléte arra enged következtetni, hogy ez a testvérület is inkább a felső réteghez kötődött. Tovább erősítheti ezt a feltételezést, hogy az elithez tartozó testálók többségét (12) megtaláljuk azok között is, akik a Krisztus Teste Társulat részére is tettek rendelést. Egyes vélemények szerint a Szt. Sebestyén tagsága főleg a kézművesek köréből került ki.738 A testamentumokból leszűrhető adatok ezt nem igazolják egyértelműen. Bár a társulat javára rendelkezők között a kézművesek képviseltetik magukat a legnagyobb számban (14), azonban arányuk (35 %) alatta van a kegyes adományt tevő örökhagyók körén belüli részesedésüknek (37,2 %), s ugyancsak alatta marad az összes testálón belüli arányuknak (39,9 %). A testvérületnek adományt tevő és az elithez tartozó végrendelkezők között már csak 27,8 %-os a részesedésük. Utóbbiak között – hasonlóan a Krisztus Teste Testvérületre testálókhoz – egyértelmű többségben vannak a kereskedők. A Szt. Sebestyén felépítéséről, működéséről nem rendelkezünk olyan részletes információkkal, mint az előbbi társulat esetében. A Protocollum Testamentorum tárgyalt kötetében egyszer találunk említést a céhmesterről. A kereskedőkhöz besorolt Thoman Lewbell saját végrendeletéből arról értesülünk, hogy 1530-ban ő töltötte be ezt a tisztséget.739 Sokkal inkább a középréteghez kötődött a Szt. Pál Testvérület (Sandt Pauls Zech, bruderschaft S. Pauls). A testálók között csak kis számban találunk az elithez tartozó testálókat (6), s összességében elmondható, hogy leginkább gazdapolgárok (13) és kézművesek (6) rendelkeztek a társulat javára. 1546-ban Wolffgang Köttinger volt a céhmester.740 A két céhmester említéséből arra következtethetünk, hogy az utóbbi két társulat felépítése hasonló lehetett a Krisztus Teste Testvérületéhez, az anyagi viszonyokat tekintve azonban minden bizonnyal szerényebb lehetőségekkel rendelkeztek, mint az előbbi. Gyakrabban fordul még elő a Szt. Miklós Társulat (S. Niclas zech) és a Szegények céhe (arme leut zech).741 Mind az elit, mind a középréteg részéről tett kegyes adományok körén belül 3-4 %-ot tesz ki az örökösök közötti részesedésük. Egy középrétegbeli gazdapolgár végrendelete szerint a Szt. Miklós Társulat is a szegények gondozásával 738

VRANOVÁ 1976. 154. p. AMB 4 n 2 Prot. Test. II. fol 20b. 740 Egy kiskereskedő, Leopold Peuld végrendeletének tanújaként szerepel. AMB 4 n 2 Prot. Test. II. fol 189a. 741 Egy alkalommal szerepel a zech der pettler kifejezés. Nem tudni, hogy ez a szegényeknek csak egy bizonyos csoportján volt hivatva segíteni, vagy pedig csak a Szegények társulatának egy másik megnevezése volt. 739

250

foglalkozhatott, esetleg az ispotályban volt a székhelye, mivel az említett testamentumban „Sandt Nicla in das Spital” megfogalmazás szerepel.742 A szegények céhe nem csak a nincstelenek felkarolásával foglalkozott, hanem általában támogatta a hozzátartozó nélküli özvegyeket és az árvákat is, valamint gondoskodott az idegenek elhelyezéséről és haláluk esetén temetésükről is.743 Megjelenése a 15. század utolsó éveire tehető, s Majorossy szerint a 16. század első évtizedeiben viszonylag gyakran jelenik meg.744 A fenti táblázat adataiból láthattuk, hogy a század közepére visszaszorult népszerűsége. Említik még a Miasszonyunk Társulatot (unnser lieben Frawen Zech), az Irgalmasság Anyjáról elnevezett társulatot (zech der Mueter der Barmhertzigkhait) és a Szent Péter Testvérületet (Sand Petter Bruederschaft). Sajnos utóbbiak előfordulása olyan ritka, hogy a rájuk vonatkozó adatok nem szolgálnak elemezhető metszetként. A kegyes társulatok javára tett rendelésekből összességében tehát arra következtethetünk, hogy a Krisztus Teste Testvérület tagjai elsősorban a város felső rétegéből kerültek ki. Kimutatható még, hogy a Szt. Sebestyén Társulathoz is nagy számban kötődtek tekintélyes polgárok. Az ő esetükben természetesen nagy szerepe volt annak, hogy végrendeletükben kiemelt figyelmet szenteltek ezeknek a testvérületeknek. Ezzel nem csak lelki üdvözülésüket segítették elő, hanem egyben teljesítették a szűkebb a társadalmi környezetük elvárásait is. A Szt. Pál Társulatnál a társadalmi reprezentáció hasonló formáját figyelhetjük meg, elsősorban a gazdapolgárok és kisebb részben a kézművesek részéről. Az ennek a testvérületnek a javára rendelkező testálók köre megintcsak bizonyítja azt a korábban már többször említett megállapítást, miszerint a korabeli városokban a foglalkozási szférák nagyban meghatározták az egyes polgárok mindennapi életét, s kihatottak életük számos területére.

742

AMB 4 n 2 Prot. Test. II. fol 293a. PÁSZTOR 1940. 58-59. p. 744 MAJOROSSY 2003. 224. p., 233. p. 743

251

XIII. 4. 3. Egyházi intézmények

A kegyes adományok örököseinek utolsó nagyobb csoportja az egyházi intézmények (17,8 %). A város lakóinak lelki gondozását három plébánia volt hivatva ellátni: a városfalon belül a Szt. Márton,- a falakon kívül pedig a Szt. Mihály,- és a Szt. Lőrinc plébánia. Ezek közül a Szt. Mártonról elnevezett volt a legjelentősebb. A Szt. Márton dóm városképet is uraló alakjával nem csak a vallásosságnak, hanem – a Főtér és annak épületei mellett – egyben az egész közösség életének egyik központja is volt. A plébánia jövedelmeinek jelentős részét a hívek bőkezű felajánlásai tették ki. Az egyszerű kegyes adományok mellett gyakran hoztak létre misealapítványokat a polgárok. Amint azt a kegyes társulatoknál már említettük, számos, tehetősebb polgárok felajánlásából alapított, javadalmas oltár is volt a plébániatemplomban. Az örökhagyók több célból is tettek adományokat a plébánia részére. Egyrészt a temetés elvégzését, másrészt gyászmisék megtartását kérték a templom papjaitól. A kegyes adományok felhasználásának két gyakori módja volt. Egy részüket a dóm épületének karbantartására, esetleg új építkezésekre használták föl. Erre utalnak a gyakran előforduló és az ispotály részére tett rendeléseknél már említett zum paw kitételek. A másik gyakori mód az volt, amikor a polgárok a templom felszereléséről igyekeztek gondoskodni, ilyen esetekben pénzösszeg mellett gyakran hagytak a plébániára gyertyát, vagy viaszt. Az előkelő családok itt is kiemelt figyelemben részesültek, külön helyük volt a misék alatt, s a temetőben is. A Szt. Márton javára rendelkezők között többségben vannak az elithez tartozó testálók. Itt is láthatjuk tehát, hogy korabeli vallásosság kifejezési formái elválaszthatatlanok a társadalmi tagozódás által meghatározott viszonyrendszertől. Mindez még jobban érvényesül, ha megvizsgáljuk, hogy az egyes vagyoni rétegeken belül milyen gyakorisággal fordul elő a Szt. Márton a kegyes adományok örököseként. Eszerint a felső réteghez tartozóknál kétszer olyan gyakran (15,3 %) részesítették kegyes adományban, mint a középréteg végrendeleteiben (7,2 %). A városfalon kívül elhelyezkedő két plébánia közül csak a Szt. Mihályt említik, s azt is csak egyszer. A Szt. László ispotály kapcsán már említettük, hogy ezt és a Szt. Lőrinc templomot 1529-ben védelmi megfontolásokból lebontották. Mindkettőt temető vette körül. A tárgyalt Végrendeleti Könyvben 1533-ból találunk arra adatot, hogy a Szt. Mihály melletti sírkertet a templom lebontása után is használták. A templom javára szóló

252

rendelést építkezés céljára teszik, amiből arra lehet következtetni, hogy szándékában állt a városnak az újjáépítés, azonban erre valószínűleg nem került sor.745 Nagyobb számú említéssel (22) még a ferencesek kolostora (unser lieben frauen Menich Kloster, Münich [/Munch] Kloster, brudern im kloster) fordul elő. A város terményekkel és rendszeres évi pénzösszeggel segédkezett a rendnek a kolostor fenntartásában. Mégis a legjelentősebb jövedelem a hívek adományaiból folyt be.746 A Szt. Márton dóm körüli temető mellett a ferences kolostornál lévő sírkert is kedvelt temetkezési hely volt. A ferences templomban több társulat tartotta miséit, ezek közül korábban már említettük a Szt. Sebestyénről elnevezettet. Talán nem véletlen egybeesés, hogy a ferenceseknek tett adományokhoz köthető örökhagyók között a vagyoni elit aránya szinte pontosan megegyezik (45,5 %) a Szt. Sebestyén javára tett rendelések idevonatkozó jellemzőivel (45 %). Valószínűsíthető tehát, hogy – a Szt. Sebestyénnél feltételezett viszonyokhoz hasonlóan – a polgároknak a ferences kolostorhoz „közelebb álló körében” mérsékelt többséget alkottak a középréteg tehetősebb tagjai, mégis jelentősnek mondható a vagyoni elithez tartozók szerepe. Az eddig tárgyalt egyházi intézmények mellett kisebb számban említik még kegyes adomány örököseként a Klarisszák kolostorát (Junckfraw Closter, Nunnen in Kloster, 5 adomány),747 a pozsonyi káptalant (1) és három Pozsonyon kívüli intézményt. A „kérdéses” kategóriába sorolt esetekben csak általánosságban rendelnek kisebb összeget gyászmise, vagy temetés céljára, a kedvezményezettet nem jelölik meg pontosan.

Összegzésként elmondhatjuk, hogy a kegyes adományok központi gondolata a középkori vallásos gondolkodásból eredően a lelki üdvözülésnek jótékonykodás útján történő elősegítése volt. Az ilyen jellegű rendeléseknek azonban voltak gyakorlatiasabb oldalai is. Sokszor az elhunyt társadalmi rangjához méltó temetési szertartás és a lelki üdvéért végzett misézés körüli teendők elvégzését célozták az adományok. 745

„ich schaff funf guld zu S. Michel, so man ein kirchen pawt”. AMB 4 n 2 Prot. Test. II. fol 50b. A rend regulájának 1517-es szigorítása értelmében a kolostor nem tarthatott meg sem ingó, sem ingatlan vagyont. Így a hívőktől adományként kapott javakat a barátok vagy visszaadták, vagy az alapítványként kapott ingatlanokat értékesítették. Ezen túl a pozsonyi rendház a magyar királytól is kapott évi 200 forintot, amely összeget később a Habsburgok is rendszeresen folyósítottak (PVT II/4 503-504. p.). Ebben nyilván annak is nagy szerepe lehetett, hogy a koronázási ceremóniák menetében kiemelt helyet kapott a kolostor. 747 A Klarisszák pozsonyi zárdáját még a 12. században alapították. 1515-től az apácák évi rendszerességgel 50 forintot kaptak a várostól a zárda fenntartására. 1526-ban budai rendtársaik menekültek a városba, de hamarosan visszatértek Budára. 1588-ban a váradi klarisszák találtak menedéket Pozsonyban. Mint azt korábban említettük, 1529-ben a török közeledtének hírére maguk a pozsonyi klarisszák elhagyták Pozsonyt, s csak a 40-es évek elején tértek vissza. Korábban már szóltunk az apácák és a város konfliktusáról (ld. XIII. 4. 1. alfejezet). 746

253

Fontos szerepe volt még ezeknek a rendeléseknek a közösség felé irányuló reprezentációban. Ezt a feltevést támasztja alá, hogy a kegyes adományt tevő végrendelkezők között a vagyoni elit tagjai az összes örökhagyón belüli részesedésüktől magasabb arányban képviseltették magukat. Ezen belül külön kiemelkedik a vagyonos kereskedők és értelmiségiek csoportja. Ezt tovább erősíti, hogy magas arányuk mellett ezen két csoportnál a legnagyobb az egy főre jutó rendelések száma. A jelentősebb értékű pénzadományoknak az eliten belüli nagyobb aránya ugyancsak azt bizonyítja, hogy az átlagon felüli vagyonnal bírók nagyobb súlyt fektettek ezekre az rendelésekre. A kegyes adományok célcsoportjai kapcsán megállapítható, hogy a vagyoni elit tagjai szívesebben rendelkeztek kegyes társulatok, mint általában a szegények részére. Mindebben a testálók szűkebb társadalmi hátterének elvárásait sejthetjük. A továbbiakban a kegyes adományoknak más szempontú elemzését kell elvégeznünk. Amint azt a II. 3. alfejezetben részletesen kifejtettük, éppen az általunk tárgyalt korszakban zajlik a magyarországi városokban a reformáció első szakasza. Ennek tekintetében meg kell vizsgálnunk, hogy találunk-e a feldolgozott pozsonyi forrásanyagban a polgárságon belüli hitváltás első fázisára utaló nyomokat. Az említett fejezetben már kifejtettük, hogy nagyban megnehezíti a kutatást a források szűkszavúsága, illetve az a tény, hogy – főleg az időszak első felében – még a kortársak számára sem alakult ki egy teljesen letisztult kép az új tanok jelentőségéről, teológiai hátteréről, stb.. Ebből kifolyólag leginkább olyan közvetett információkkal kell dolgoznunk, amelyek – remélhetőleg – utalnak majd a polgárok hitvilágában, illetve az egyházhoz és a lelkiséghez való viszonyukban stb. bekövetkezett változásokra.

254

XIII. 5. Kegyesség és hitújítás. A reformáció megjelenésének nyomai a végrendeletekben, hatása a kegyesség gyakorlatára

Az II. 3. alfejezetben a városi közösségeknek a lutheri tanok terjedésében vitt jelentős szerepe mellett nagy hangsúlyt fektettünk a reformáció kezdeti szakaszának elméleti jellegű megítélésére, ezen belül is a késő középkori folyamatokkal fennálló kontinuitás lehetőségére. Hangsúlyoztuk azt az általános kutatói tapasztalatot, miszerint a reformáció terjedésének nyomait kereső történész nehéz helyzetben van a forrásokból nyerhető információk szűkössége miatt. Hasonló a helyzet a vizsgált végrendeletek esetében is. A reformációra utaló jeleket leginkább a kegyes adományok körén belüli quantitatív és qualitatív változások követése által ismerhetjük meg. Utóbbiak kimutatása végett elengedhetetlenül fontos a késő középkori adományokkal történő összehasonlítás. Ennek tekintetében tehát megalapozottnak kell látnunk a kontinuitás-elméletekre történő korábbi részletes kitérőt. A felső-magyarországi városok viszonyait vizsgálva Fata is a késő középkor és a kora újkor első időszakának vallásos gondolkodása közötti folytonosságot igyekszik érzékeltetni.748 Ugyancsak a két időszak közötti határvonal elmosódásáról ír Erdélyi, aki a vallás laicizálódására helyezi a hangsúlyt, amelynek során a mozgalomban részt vevő társadalmi

csoportok

tagjai

megpróbálták

hitüket

az

új

tanok

segítségével

„megvalósítani”.749 A kontinuitás lehetőségét vizsgálva Heinz Schilling arra a következtetésre jutott, hogy a tudományos gondolkodásnak végérvényesen szakítania kell azzal az elképzeléssel, amely a reformációt egy forradalmi áttörésként értékeli. Ezzel szemben sokkal inkább egy hosszútávú folyamattal kell számolnunk, amelynek során a 15. század második feléből a 16. század első három évtizedére átnyúlóan alapjaiban változtak meg a fennálló struktúrák. A reformáció szűk időkeretek közé szorított „robbanásszerű” változásával szemben tehát a konfesszionalizálódás – a hosszabb távon felhalmozódott előzmények eredményeként lezajló – folyamatát hangsúlyozza.750 A korabeli nürnbergi viszonyok elemzése alapján 748

FATA 2000. 142. p. ERDÉLYI 2004. 316-317. p. Elméleti fejtegetéseiben az alábbiakban idézendő Schillingre támaszkodik. A szerző a kontinuitás elfogadása mellett elveti a folytatólagosságnak – a korábban említett és az újabban népszerűvé vált – Schultze-féle interpretációját, amely a tömegek antiklerikális gondolkodását, mint a folyamatok főbb mozgatórúgóját állítja a középpontba. ERDÉLYI 2003. 393. p. 750 SCHILLING 1998. 14-15. p., A szerző már a korszakolásban sem tekinti fordulópontnak, vagy inkább elválasztó évszámnak az 1517-es kezdetet, Ehelyett azokkal a megközelítésmódokkal ért egyet, amelyek a „reformtól a reformációig (1450-1530)” tartó időszakot a „felekezetképződés időszakától (1530-1620/1630)” választják el. Im. 19. p. 749

255

Günter Vogler – a kontinuitást hangsúlyozó elméletekkel szemben – arra a következtetésre jutott, hogy a vizsgált város példáján keresztül vallási, szociális, jogi és politikai értelemben is sokkal inkább áttörésszerű változásokról beszélhetünk. A változások mélysége mellett főként az időbeli aspektust emeli ki, azaz szerinte nagy jelentőséggel bír, hogy a város áttérése viszonylag rövid időn belül zajlott le. Bár Vogler tanulmánya elején hangsúlyozza, hogy egyetlen város esetéből még nem lenne szabad általánosítani, mégis azt sugallja, hogy kiemelt figyelmet kell tulajdonítanunk az ilyen egyedi eseteknek is.751 Mindenesetre a két tanulmány elméleti konzekvenciáit a reformáció kezdeti szakaszának jellegéről alkotott, két egymással többé-kevésbe szembenálló általános hipotézisként értékelhetjük. Magyar viszonylatban Péter Katalin – Schilling fent említett „hosszútávú folyamatelméletével” összhangban – az 1520-as évek legelejétől a ’40-es évek végéig tartó szakaszt jelöli meg átmeneti időszakként. A felekezetképződés és az új egyházak megszervezése ezután az 1570 évek közepére zárul le, mintegy fél évszázadra megszilárdítva a kialakult viszonyokat.752 A reformációról szóló bevezető jellegű fejezetben (ld. II. 3.) már részletesen tárgyaltuk, hogy nagyon kevés információval rendelkezünk a Pozsonyban lezajlott eseményekről.

Összességében

a

szakirodalmi

utalások

alapján

eddig

annyit

megállapíthatunk, hogy a közösség részéről nem érzékelhető olyan, a nyilvános szférában megjelenő és az eddig feldolgozott forrásokból egyértelműen kimutatható nagy horderejű változás, amely a polgárságnak, vagy legalábbis nagyobb részének rövid időn belül végbement áttérését bizonyítaná. A továbbiakban tehát alaposan meg kell vizsgálnunk, hogy a jelen disszertáció fő forrásbázisát képező testamentumok milyen információkat tartalmaznak a témára vonatkozóan, és azokból milyen képet rajzolhatunk a városban lezajló és a hitéletet érintő korabeli átalakulások jellegéről. Elsőként a kegyes adományt tevők körének az összes végrendelkezőhöz viszonyított arányát kell megvizsgálnunk. Amint azt korábban említettük, összesen 215 végrendeletben találunk ilyen jellegű végzést, azaz az összes testáló mintegy 55 %-a tartozott ehhez a körhöz. A késő középkorból származó és az első Végrendeleti Könyvben található testamentumok idevonatkozó adataival összevetve jelentős különbség mutatkozik. Az 1529 előtti bő száz évben született végrendeleteknél a testálók kb. 80 %-a tartotta

751 752

VOGLER 1998. 382. p., 405. p. PÉTER 1985. 506. p.

256

szükségesnek az ilyen jellegű rendelések megtételét.753 Az arányok ilyen mértékű eltérése már önmagában is felkeltheti gyanúnkat a polgárok gondolkodásában bekövetkezett jelentős változást illetően. Részletes elemzés alá kell tehát vennünk az említett rendeléseket, hogy árnyaltabb képet kaphassunk a reformáció hatásáról. Első nyomként a középkori kegyes adományok egy fajtájának hiányát jelölhetjük meg. A hosszútávú posztmortális szolgálatok csoportjába sorolhatjuk a testáló lelki üdvéért elrendelt zarándoklatokat.754 Az esetek többségében ilyenkor a testáló kijelölte a zarándoklatra kötelezett személyt, illetve azt a vagyonrészt, amelyet az út teljesítésére hagyott. Csukovits Enikő kimutatásai szerint az 1529 előtti mintegy 110 évből származó, 844 testamentumban összesen 201 ilyen jellegű utalás található.755 Ez tehát egyértelműen mutatja, hogy az általunk vizsgált időszakot megelőző bő száz évben népszerű volt a zarándoklatra vonatkozó rendelések megtétele. Feltűnő különbséget mutatnak a kora újkori testamentumok, ugyanis a közel négyszáz végrendeletben egyáltalán nem (!) találunk ilyen célú rendelkezést. A zarándoklatokat elrendelő testamentumok száma a 15. század folyamán végig emelkedő tendenciát mutat. A növekedés nem csak abszolút értelemben érhető tetten, hanem a kérdéses testamentumoknak az összes végrendelethez viszonyított arányában is. A zarándoklatokról rendelkező testamentumok száma és aránya egyaránt az 1470-1500 közötti három évtizedben volt a legmagasabb. Természetesen nem az 1529-es év jelentett egy merev határt, amelyen túl megszűnt az ilyen jellegű rendelések gyakorlata. Már az 1517 utáni években jelentős csökkenés tapasztalható. Míg a 15. század utolsó harmadában minden harmadik végrendelet tartalmazott zarándoklatra történő felhívást, addig az utolsó tizenegy évben átlagosan csak 1-2 ilyen testamentum került bejegyzésre, másképp a végrendeletek 14,8 %-ában említenek zarándoklatot. Az utolsó ilyen testamentumot 1525ből ismerjük,756 azután már nem került sor zarándoklat elrendelésére. Találunk példát a kegyes adományok súlypontjainak ilyen irányú módosulására egy „családon” belül is. Csukovits – többek között – egy 1519-es végrendeletet hoz példaként a vagyonos polgárok köréből zarándoklati utasításra. A testamentum Sebastian Eysenreich felesége, Barbara asszonyé, aki jelentős vagyonról rendelkezik, több kegyes társulatot is 753

A késő középkorra vonatkozó információk Szende Katalin szíves személyes közlése alapján. Ezúton is szeretném megköszönni, hogy felhívta figyelmemet a probléma jelentőségére. 754 Berta az örökös misealapítványokat emeli még ki ezek közül. BERTA 2001. 227-228. 755 CSUKOVITS 2003. 84. p., 32. p.; A zarándokadatot tartalmazó végrendeletek összesítése: 1. sz. melléklet, 193-197. p. A vagyonosoknál gyakran előfordult, hogy egyedül a kevésbé látványos, de annál költségesebb zarándoklati rendelés jelent meg a testamentumban, mint kegyes adomány CSUKOVITS – MAJOROSSY 2004. 59. p. 756 CSUKOVITS 2003. 1. sz. melléklet, 193-197. p.

257

említ, s zarándoklatot rendel el.757 Pontosan harminc évvel később tette meg férje utolsó rendelését, amely még a felső vagyoni réteg tagjaihoz képest is kiemelkedő gazdagságról tanúskodik. Eysenreichnak nem csak a vagyonát sikerült – jelentős mértékben – gyarapítania az évek alatt, hanem a városi tisztségekben is előrelépett. Első felesége 1519es végrendelete idején még csak kamarás volt, a harmincas években viszont már többször viselte az esküdt tanácsosi címet. Az 1542/43-as adójegyzék adatai szerint Blasi Beham bíró után a második legnagyobb összeggel adózó polgár volt.758 A testamentumokban említett pénzhagyatékok szerinti ranglistán szintén az előkelő második helyet foglalja el. Kegyes adományokra is bőven jutott vagyonából: az ispotály szegényeinek ötven,- a Krisztus Teste Társulatnak és a Szt. Sebestyénnek pedig tíz-tíz guldent rendelt. Fontos viszont kiemelnünk, hogy első feleségével ellentétben ő már nem említ zarándoklatot.759 A zarándoklati rendeléseknek a húszas években tapasztalt megritkulása, majd az 1525-től történő végleges eltűnése jól illeszkedik abba az általános folyamatba, amelynek során alapjaiban véve változott meg a középkor utolsó időszakában beköszöntött átmeneti korszak emberének vallásos gondolatvilága. Mindebben nagy szerepe volt annak, hogy a hitújítás korai időszakának reformátorai által összeállított prédikációgyűjtemények jelentős részben foglalkoztak az üdvözülés-tannal.760 A katolicizmus elleni egyik legjelentősebb teológiai támadásként értékelhetjük a reformáció központi tantételét, mely szerint egyedül az isteni kegy által nyerheti el az ember a bűnöktől való megszabadulást. A tantétel hamar népszerű lett széles körben, ami nemcsak közérthető formájának, hanem annak a ténynek is köszönhető volt, hogy a lakosság körében már a reformációt megelőző években is egyre nagyobb elégedetlenséget váltott ki az egyháznak az a tevékenysége, melynek során a purgatóriumi szenvedés pénzben történő megváltására ösztönözte az embereket. Mindennek tekintetében viszont érvényét vesztette a kegyes tevékenységnek azon formája, amely az említett túlvilági szenvedések megrövidítését célozta. Mivel – a lutheri tanítások szerint – „egyedül a hit által üdvözül” az ember, így a továbbiakban már nincs szükség az egyház által ellenőrizhető érdemszerző cselekedet megtételére. Lélektani szempontból ez úgy is megfogható, hogy a reformáció segített a polgároknak mintegy 757

CSUKOVITS 2003. 161. p. A család megfogalmazást azért kell megszorítással alkalmaznunk, mert a férj végrendeletekor már egy másik házasságban él, amelyből születtek gyermekek, s a Barbarával (Csukovitsnál Borbála) közös gyermekek már nagykorúak. 758 AMB 3 d 3 fol 5b, 19a 759 AMB 4 n 2 Prot. Test. II. fol 311a-313a. Ismerjük Eysenreich második feleségének végrendeletét is (AMB 4 n 2 Prot. Test. II. 257a-258b), amelyben ugyancsak a három említett intézmény szerepel kegyes adományok kedvezményezettjeiként, azzal az eltéréssel, hogy az ispotályra 100 forintot hagy az asszony, zarándoklat utóbbinál sem szerepel. 760 MOELLER 1999. 44. p.

258

elhárítani maguktól a katolikus egyháznak a merev középkori eszmékben gyökerező előírásait, illetve azt a kényszerítő erőt, amely által ezek az előírások befolyásolták, ha nem egyenesen gátolták a polgárok természetes mindennapi cselekedeteit. A reformáció tanainak az elfogadásával a korabeli emberek tulajdonképpen saját lelkiismereti szférájukba „utalták át” a jócselekedetek kérdését, jókora frusztrációtól szabadulva meg ily módon. A kegyes adományoknak az időbeli eloszlását vizsgálva azt látjuk, hogy a negyvenes években jelentős visszaesés következik be, a harmadik szűk évtizedben viszont már nem hogy nem csökken az ilyen jellegű rendelések száma, hanem erőteljes növekedést mutat. Az 1529-1538 közötti évekből összesen 189 kegyes adomány mutatható ki. A következő tíz évben közel húsz százalékos visszaesést tapasztalunk (1539-1548 között 153 rendelés), utóbbihoz képest az utolsó kilenc év igen jelentős, mintegy 70 %-os növekedést mutat az 1549-1557 közötti 223 kegyes adománnyal. Nem mutatható ki tehát egyértelmű és tartós jelentőségcsökkenés. Ellenben azt tapasztaljuk, hogy a negyvenes éveknek a korábbi évtizedhez viszonyított mérsékeltebb hajlandóságához képest az ötvenes években már jóval nagyobb érdeklődéssel fordulnak a polgárok a vizsgált adományok megtétele felé. Ahhoz, hogy feltárhassuk ennek az érdekes jelenségnek a hátterét, részletesen meg kell vizsgálnunk, hogy hogyan változott a kedvezményezettek csoportjainak a gyakorisága. Ennek során érdemes megtartani a korábban kialakított vizsgálati sorrendet (ld. XIII. 3. és XIII. 4. alfejezetek). Minderről összefoglalóan az alábbi táblázat tájékoztat: Időbeli osztás*

Kedvezményezettek csoportjai** Személyek Intézmények Szegények Egyházi szem-k Ispotály Konfraternitás Egyházi intézm. 1529-1538 49 12 26 55 35 1539-1548 45 8 47 27 24 1549-1557 43 2 103 60 15 Összesen 137 22 176 142 74 XIII/8. sz. táblázat A kegyes adományok időbeli eloszlása a kedvezményezettek csoportjainak függvényében * Az évenkénti megoszláshoz ld. még: Melléklet, 3/1. sz. ábra. **Az egyéb és bizonytalan kategóriák nélkül (ld. XIII/5 és XIII/6. sz. táblázatok).

A kedvezményezett személyek két nagyobb csoportja közül inkább a szegényekre vonatkozó adatok szolgálnak elemezhető metszettel. A fenti adatok tekintetében elsőre megállapítható, hogy a szegényekről történő gondoskodás ezen formájában látszólag nem történt számottevő változás. A kis mértékű csökkenés azonban a végrendeletek évenkénti számának növekedésében már nagyobb jelentőséggel bír. Arányában tehát a testálóknak már jóval kisebb hányada tartotta célszerűnek, hogy közvetlenül – intézmények bevonása

259

nélkül – gondoskodjon a szegényekről. Ezen tendencia okaként egyértelműen az ispotály népszerűség-növekedését jelölhetjük meg, amellyel a későbbiekben fogunk részletesen foglalkozni. Általánosságban elmondható, hogy a reformáció nagy hangsúlyt fektetett a szegények segítésére és sokszor lépett fel azzal az igénnyel, hogy betöltse a keresztény caritas szellemiségét elhanyagoló katolikus egyház helyett ezt a feladatot, vagy legalábbis megerősítse annak fontosságát a hívők körében. Eszerint nem csak a végrendelkezőknek kellett volna „minden rendelkezésre álló”, azaz nélkülözhető vagyonukat a szegényeknek adniuk, hanem például a kegyes társulatoknak is hasonlóan kellett volna cselekedniük.761 A testamentumok információi mindenképpen összecsengenek azzal az általános nézettel, hogy a reformáció indukálta változások nem okoztak jelentős törést a városi közösségeken belüli szegénygondozás ügyében, sőt bizonyos mértékig fel is erősítették a szegényügyre irányuló figyelmet. Bár az egyházi személyek esetében csak egy szűk metszettel tudunk dolgozni, amely igazából nem alkalmas távlati általánosítások megtételére, a fenti adatok mégis arra engednek

következtetni,

hogy

az

egyházi

személyeknek

a

polgárok

kegyes

gondolkodásában elfoglalt helye egyre komolyabb mértékben veszített korábbi jelentőségéből. Az egyházi személyek említésének csökkenése abba az általános tendenciába illeszthető be, melynek során a polgárok gondolkodásában az üdvösségszerző cselekedetek helyét egyre inkább a karitatív jellegű tevékenység foglalta el. Nem mutatható ki közvetlen értelemben vett összefüggés, mégis feltételezhető, hogy az egyházi személyek jelentőségcsökkenésében ha áttételes módon is, de szerepe lehetett annak – az egyetemes papságról szóló – lutheri tanításnak, miszerint minden hívő ember hirdetheti az evangéliumot és elvégezheti azokat a teendőket, amelyeket korábban a papoknak tartott fenn a római katolikus egyház.762 Mindennek eredményeként nyilván nem csak maga az egyház intézményei, hanem annak személyzete is már egyre kisebb figyelemben részesült a halálra készülő polgárok részéről. A kedvezményezett intézmények általános tárgyalásánál már láthattuk (XIII. 4. 1., ill. XIII. 4. 3. alfejezetek), hogy a késő középkori kegyes adományokhoz képest az 761

POSTEL 1980. 378. p. Számos német városból (Magdeburg, Nürnberg, Straßburg, stb.) van adatunk arra, hogy a reformáció átvétele után nem sokkal, a városi plébániatemplom előtt ún. Gotteskasteneket állítottak föl a szegények ellátására. Im. 372. p. 762 PÉTER 2004. 75. p. Péter Katalin világos logikát követve vázolja, hogy a protestáns gyülekezetekben nem csak a pap „státusza”, hanem a templomépület funkciója és a két változás „eredőjeként” a pap és a gyülekezet viszonya is jelentősen átalakul a katolikus valláshoz képest. Ennek eredményeként – Péter megfogalmazása szerint – míg a katolikusoknál a „pap templomáról” beszélhetünk, addig a protestánsoknál az istentisztelet helyét már sokkal inkább a „gyülekezet templomaként” értelmezhetjük. Vö. PÉTER 2004. 78-79. p.

260

egyházi intézmények részesedésének jelentős mértékű térvesztésével számolhatunk, főleg az ispotály javára. A továbbiakban meg kell tehát vizsgálnunk ezen rendelések időbeli eloszlását is. Az ispotály javára tett rendelések általános jellegű tárgyalása kapcsán már érintettük, hogy a szegényházak a 16. század második harmadában a kegyes adományoknál szóba jöhető intézmények között – a késő középkori arányoktól eltérően – már egyértelmű elsőbbséget tudhattak magukénak. Amint azt láthattuk, a szegényekről, közvetlen formában történő gondoskodás népszerűsége nem nőtt, sőt kisebb mértékben csökkent is. A szegényügynek a reformáció hatásaként értelmezhető jelentőségnövekedése tehát döntő mértékben az ispotályoknak az egyre fokozottabb támogatásában csapódott le. Külön ki kell emelnünk, hogy a vizsgált időszak utolsó kilenc évében mintegy 40 %-kal több rendelést tettek az ispotályok részére, mint az előző két évtizedben összesen (!). Más

szemszögből

megközelítve

láthatjuk,

hogy

a

pontosan

azonosítható

kedvezményezettek között az első évtizedben az ispotályok még csak 14,7 %-kal részesednek. Ez az arány a második tíz évben már több mint a kétszeresére emelkedik (31,1 %), s az utolsó kilenc évben már majdnem minden második kegyes rendelésnek az ispotály a kedvezményezettje (46,2 %). Az ilyen drasztikus mértékű emelkedésben csak jelentéktelen mértékben lehetett szerepe annak, hogy az utolsó években általában nőtt a testamentumok száma. Sokkal inkább arra kell gondolnunk, hogy az új intézmények felépülése mellett a reformációnak az üdvözülés-tant elvető, illetve a hívők figyelmét az elesettek felkarolására irányító alaptéziseinek a hatása érvényesült. Ehhez kapcsolható az a korábbi megfigyelés is, amely szerint az utolsó évtizedre jellemzőek az ispotályok megnevezésének új formái is. A Bürgerspital (öt említés) és a gemainer stat spital (egy említés) kifejezések már azt mutatják, hogy a polgárok azzal, hogy – a késő középkori gyakorlattal ellentétben – már nem ajánlották valamely szent védnökségébe az intézményt, immáron az ispotály nevében is igyekezték az új eszmék által a hitéletben, illetve a vallásos világképben jelentkező változásokat kifejezni, még ha nem is tudatosan. A fentiek tekintetében tehát igazolva láthatjuk azt – a reformáció kezdeti szakaszáról alkotott – elméletet, miszerint a hitújítás nem egyszerűen csak az individuális szférában jelentett változást, hanem nagy hatással volt a közösségek kollektív mentalitásának átalakulására is.763 Az egyedül a hit által történő üdvözülés tétele mellett a reformáció másik fontos alapköve a keresztény felebaráti szeretet hangsúlyozása volt. A hit

763

SCRIBNER 1980. 234. p.

261

és az embertársaink iránt érzett szeretet elválaszthatatlanul fonódott egybe, mint az isteni akarat teljesítésének egyetlen járható útja.764 A lutheri eszmék megjelenése Magyarországon egybeesett annak a kettős folyamatnak az utolsó szakaszával, amelynek során az egyházi intézmények egyre inkább kivonultak/kiszorultak a jótékonyság intézményesen végzett területéről, s az ispotályok egyre inkább a városi hatóságok irányítása alá kerültek, azaz az egyház feladatkörének ezen része laicizálódott. A folyamat „betetőződéseképp” a 16. század 20-as, de még inkább 30-as éveiben pedig már megjelentek világi alapítású szegényházak is.765 Láthattuk, hogy Pozsonyban már a 15. század 20-as éveire sikerült a városnak irányítása alá vonnia a korábban az antoniták által alapított ispotályt. Naivitás lenne azt feltételezni, hogy mindezt pusztán karitatív szempontból tartotta szükségesnek a városi tanács. Amint azt korábban vázoltuk, az ispotályok igen jelentős pénzügyi tevékenységet végeztek (pl. kölcsönügyletek), s önálló bevételeikkel önálló gazdasági egységekként funkcionáltak. A város vezetése tulajdonképpen ezeknek a gazdasági egységeknek a városi gazdálkodási rendszerbe történő integrálását hajtotta végre. A városnak ilyen irányú törekvése nagymértékben illeszkedik abba az általános európai tendenciába, melynek során a polgárság expanziója által a városon belüli egyházi intézmények is világi irányítás alá kerültek.766 Alapvetően tehát nem az eredményezte az ispotályok ilyen nagy mértékű népszerűség-növekedését a 16. században, hogy a reformáció esetleg döntő változást hozott volna a szegényügy kezelésének strukturális hátterében.767 Legfőbb okként azt emelhetjük ki, hogy a kegyesség hátterében már nem a korábbi időszakok üdvösségszerző szándéka állt, hanem a lutheri szellemben hirdetett felebaráti szereteten alapuló jótékonykodás. A pozsonyi viszonyok sajátosságaként további fontos tényező volt, hogy az 1540-es évek második felére újjáépült az ispotály, illetve az 1550-es évek elejétől számolhatunk az újonnan alapított városi ispotállyal is. A XIII. 4. fejezet tematikus sorrendjét kissé megváltoztatva érdemes itt a kegyes társulatok előtt inkább az egyházi intézményeknek rendelt adományok időbeli eloszlását megvizsgálni. A XIII/8. sz. táblázat adataiból egyértelműen látható, hogy az első húsz 764

SCHWARZ 1998. 128. p. CEVINS 2003. 65. p. Amint azt a II. 3. alfejezetben már említettük, hogy a reformáció gyors terjedéséhez nagyban hozzájárult az a 15-16. század fordulóján széles körben elterjedt nézet, amely szerint az egyház átfogó reformra szorul. Az egyházi intézményekkel szembeni elégedetlenség egyik fontos eleme éppen az volt, hogy nem látták már el kielégítően feladatukat a szegények támogatása terén, illetve más, a hívők lelki és fizikai gondozásától távol álló tevékenységekre koncentráltak. ZEEDEN 1981. 40-41. p. és ERDÉLYI 2005. általában. 766 VOGLER 1998. 384. p. 767 SCHILLING 1998. 22. p. 765

262

évben még nem mutatható ki nagyobb mértékű jelentőségcsökkenés, az utolsó harmadban azonban már jóval kevesebb adományt kapott az egyház, mint az előző két évtizedben. Még szembetűnőbb a változás, ha az egyházi személyek részesedésével együtt vizsgáljuk az arányt. Eszerint a klerikusok és az egyházi intézmények együttes részesedése az első évtizedben még a kedvezményezettek több mint egynegyedét teszi ki (26,6 %), az utolsó kilenc évben ez az arány nem éri el még a 8 %-ot sem. Az egyházi személyek részesedésénél tapasztalt jelentős csökkenés azért is tekinthető még fontosnak, mivel az egyháziakra hagyott kisebb összegekért cserébe a testáló tulajdonképpen zsoltárolvasást, vagy misék megtartását „rendelte meg”, saját lelki üdvének érdekében. Azzal tehát, hogy az egyházi személyeknek rendelt adományok száma az utolsó szűk évtizedben majdnem a nullára csökkent, egyúttal azt is megállapíthatjuk, hogy a középtávú posztmortális szolgálatok jelentősége is drasztikusan csökkent.768 Érdemes röviden kitérnünk a ferencesek helyzetére. Amint azt a XIII. 4. 1. alfejezetben láthattuk, a ferencesek a 15. századi kegyes adományok kedvezményezettjei között még a harmadik helyet foglalták el az ispotályokkal „holtversenyben”. A 16. században a ferencesek és a klarisszák részesedése együttesen is csak 6,6 %-ot ér el, ami drasztikus csökkenést mutat. Az időbeli eloszlás szerint a ferenceseknek tett 22 rendelésnek több mint a fele (13) az első évtizedre esik, ötször említik őket a negyvenes években, s négyszer az utolsó kilenc évben. Az apácák 1546-ban részesülnek utoljára kegyes adományban. A polgárok adományainak ilyen mértékű csökkenése 1550-re azt eredményezte, hogy Ferdinándnak utasítania kellett a kamarát, hogy a rend kötelékében megmaradt pozsonyi barátoknak alamizsnaképpen segélyeket utaljon ki.769 Az egyház tagjainak és intézményeinek visszaszorulásában – az üdvözülés-tan elvetése mellett – nyilván nagy szerepe volt annak is, hogy a reformációt hirdető prédikációkban központi helyen szerepelt a „régi” egyház tagjainak „istentelen” viselkedése. Ezek a tantételek nem kevesebbet mondtak, ki, minthogy a katolikus egyház kötelékében szolgáló papok és szerzetesek tevékenysége Isten ellen való.770 Az egyházzal szembeni általános elégedetlenség miatt ezek a tanítások nyilván könnyen nyertek befogadást. 768

A késő középkorban bevett gyakorlat volt, hogy oltárra, szentképre is hagytak bizonyos vagyonrészt. Korszakunkban mindössze egy ilyen esettel találkozunk: a vagyonos gyógyszerész, Egidi Märll számos más kegyes adomány mellett 20 fontdénárt rendelt a plébániatemplomban található Mária-kép számára, annak érdekében, hogy a szentkép előtt minden adventkor gyújthassanak gyertyát. AMB 4 n2 Prot. Test. II. fol 85b. 769 Szerepel még a pozsonyi mellett a nagyszombati, a pápai és a beregszászi rendházak megsegítése is. ETE V. k. 1912. p. A pozsonyi forrásokból kiolvasható folyamatok tehát egy országos méretű tendenciába illeszkednek. 770 MOELLER 1999. 49. p.

263

Meg kell még vizsgálnunk a kegyes társulatoknak tett rendelések időbeli eloszlását. Érdekes helyzettel állunk szemben mivel ebben az esetben nem beszélhetünk egy lineárisan csökkenő, vagy növekvő tendenciáról. Amint az a fenti táblázat adataiból világosan látszik, a második évtizedben jelentősen visszaesett a konfraternitások népszerűsége, a harmadik időszak viszont nem mutat további csökkenést, sőt a testvérületek részére tett rendelések száma az első tíz év adataihoz képest magasabb. Az első időszak adatsora jól illeszkedik a kegyes társulatok országosan is tapasztalt jelentőségcsökkenéséhez. Az 1520-as években már általában csökken a belépők száma, s a következő évekből már van adatunk ilyen társulatok felszámolásáról is.771 Mindebben nyilván szerepe lehetett annak is, hogy a kezdetben a tagok lelki gondozását szem előtt tartó testvérületek tevékenységi körében ekkorra már döntő részben a pénzügyek állottak, s ez – az egyház elanyagiasodása miatti ellenérzéssel összhangban – kiválthatta az új tanok által befolyásolt polgárok rosszallását. Konkrét pozsonyi példát is ismerünk a korszakból. A kegyes társulatok (XII. 4. 2. alfejezet) tárgyalásánál már érintettük a pozsonyi Krisztus Teste céh taglétszámának a csökkenését. A 16. századi taglistákból egyértelműen kiderül, hogy a század elejéhez (1508-ban 46 fő) képest az 1510-es és 1520-as években jelentős visszaesés következik be (1517-ben 35 tag, 1529-ben 25 fő). A következő mintegy két és fél évtizedben a taglétszám átlagosan 23-24 fővel stagnál. Az 1540-es évek második felét jelölhetjük meg „mélypontként”, 1546 és 1549 között ugyanis folyamatosan 20-21 fő a bejegyzett tagok száma.772 Az 1540-es években a pozsonyi kegyes testvérületek részére tett adományokban tapasztalható nagymértékű jelentőségcsökkenés (1542-ben és 1543-ban egyáltalán nem tesznek rendelést konfraternitás részére!), után az ötvenes évekre konszolidálódni látszik a kegyes társulatok megítélése. Mindezt talán a testvérületeknek a közösség életében betöltött, átalakuló szerepével magyarázhatjuk (ld. XIII. 4. 2. alfejezet), amely egy zavaros átmeneti időszak után valószínűleg más – a reformáció híveit is kielégítő – tartalommal telt meg. Sajnos a belső átalakulásra utaló közelebbi információkkal nem rendelkezünk, mindenesetre nem feltételezhető, hogy a korábbi népszerűség „visszaállítása” a régi keretek és tevékenységi kör változatlan formában történő megtartása mellett ment végbe. Összességében

elmondható,

hogy

a

kegyes

adományoknak

a

polgári

végrendelkezési gyakorlatban elfoglalt szerepe, megítélése korszakunkban alapvető átalakuláson 771 772

megy

keresztül.

A

reformáció

hatásaként

végbemenő

változások

Pásztor a szebeni Szt. Anna társulat 1543-as megszüntetését hozza példaként. PÁSZTOR 1940. 38. p. MOL MF C 1430.

264

eredményeként valójában egy szinte teljesen más jellegű rendelés-csoport különíthető el, amelyre talán már nem a legszerencsésebb a „kegyes” kifejezés használata, hiszen a vizsgált adományok csoportjánál már nem a középkori vallásosság sugallta üdvösségszerző tartalom a hangsúlyos, hanem a testáló ezekkel a rendelésekkel inkább a jótékonykodás általánosan elvárt erényének igyekszik eleget tenni.

Röviden ki kell még térnünk arra, hogy az átalakulófélben lévő vallásos gondolkodás nem csak a kegyes adományok kedvezményezettjeinek változó részesedésében, vagy esetleg új intézmények elnevezésében (ld. ispotály) jutott kifejezésre. Érdemes megvizsgálnunk a testamentumok elején szereplő fohász-formulákat is. Itt talán még nehezebb helyzetben vagyunk, mint az előző információcsoportok elemzésénél, hiszen a fohászok formai változása csak közvetve értelmezhető a reformáció hatásaként. A VIII. fejezetben már érintettük a végrendeletek szerkezeti-formai sajátosságait. A bevezető rész egyik eleme a fohász-formulaként értékelhető kitétel volt. Az esetek döntő többségében itt az egy és oszthatatlan Szentháromságra hivatkoznak (pl. „im namen der hailigen und ungetailten Trivaltigkhait Amen”). Ezek a formulák legtöbbször a testamentum további részeitől vizuálisan is jól elkülönülnek, rögtön a végrendeletet tevő személy nevét kiemelő „cím” alatt egy sorral következnek és sok esetben nem mosódnak egybe a törzsszöveggel. Amint azt tudjuk, a lutheri tanítások nem vetették el a Szentháromság-tant,773 viszont témánk szempontjából figyelmet érdemel a reformáció prédikátorainak az a gyakran visszatérő, központi tétele, miszerint Krisztus „bennünk él, hat és létezik”, „s mi benne élünk”, „vele egy testet kaptunk”, stb.774 Ennek tekintetében meg kell vizsgálnunk, hogy a végrendeletek formulás részeiben, vagy esetleg a testamentumok más tartalmi egységeiben találunk-e olyan jellegű utalásokat, amelyek a reformáció fent említett tanításainak hatására vezethető vissza. A fohász-jellegű formulákban először az 1530-as évben találunk eltérést. Egy középrétegbeli gazdapolgár, illetve még ugyanebben az évben egy hasonló vagyoni helyzetű gazdapolgár felesége nem a Szentháromság, hanem Jézus nevében teszi utolsó rendelését.775 Egy évvel később ugyancsak egy, a középső vagyoni réteghez tartozó kereskedő feleségénél találunk hasonló formulát. Ezután néhány éves szünet következik, majd az 1537-1547 közötti években kis számban (1-3 végrendelet évente) találkozunk az új 773 774

OSIANDER 133. p. Többek között Butzer és Fritzhans prédikációiban találunk ilyen megfogalmazást. MOELLER 1999. 46.

p.

775

AMB 4 n 2 Prot. Test. II. fol 13a; fol 24b.

265

formulával. Az egyébként is nagyobb számú testamentumot „kitermelő” 1541-ben öt ilyen végrendelettel találkozunk. A következő három évből megint nincs adatunk hasonló formulára, végül az 1550-es évektől már szinte állandóan jelen vannak ezek a testamentumok, s az utolsó két évben számuk már jelentősen megnő (tíz, illetve hét végrendelet). Összesen 47 ilyen utolsó rendelést tartalmaz a vizsgált városkönyv. A vagyoni elit képviselőinek részesedése csak kevéssel tér el pozitív irányban az összes végrendelkezőhöz viszonyított arányától: 29,8 % a 27,1 %-kal szemben. Kiemelhetjük viszont, hogy a felső réteg képviselői között többségben vannak azok a polgárok, akik a vagyoni osztályokba történt besorolásnál két vagy három biztos kategória alapján kerültek be az elitbe. (A fohászok változásához ld. még Melléklet, 3/2. sz. ábra). Amint azt már említettük, ezek az információk csak közvetve utalnak a reformáció hatására. Mégis a Krisztus-formuláknak a korábbi években tapasztalt hiánya arra enged következtetni, hogy megjelenésük összefüggésben lehet a korszakban lejátszódó hitéletbeli változásokkal. Valószínűleg nem véletlen az az egybeesés sem, hogy az említett formuláknak a 40-es években kisebb, illetve az 50-es években nagyobb számban történő megjelenése éppen egybeesik azzal a fent vázolt folyamattal, amelynek során a testálók figyelme a kegyes adományok megtétele terén az egyházi intézményektől egyre inkább a szegénygondozás felé fordult. Érdemes még megvizsgálnunk az újonnan megjelenő fohászok megfogalmazásait. A leggyakrabban az „im Namen des Herrn Jesu Christi”, illetve ennek különböző módon írt formái jelennek meg. Néhány esetben azonban egyedi megfogalmazásokkal találkozunk, amelyek még jobban érzékeltetik az új tanok hatását. A már többször hangsúlyozott forrásszegénység tekintetében érdemes néhány példát külön is idéznünk. A végrendeletek szerkezetének tárgyalásakor (ld. VIII. fejezet) már érintettük, hogy a vagyonosaknál szinte majdnem minden esetben hosszú bevezető résszel találkozunk, amely nyilván az illető magasabb társadalmi presztízsét volt hivatva hangsúlyozni. Hasonló helyzettel találkozunk a Krisztus-formulák vizsgálatakor is, mivel a hét részletesebb megfogalmazást tartalmazó testamentum közül öt a felső réteg köréből származik. Elsőként említhetjük egy vagyonos gazdapolgár testamentumát, amelynek elején a következő formula szerepel: „will ich mein arme seel seinen götl[i]chen gnaden […] durch Christum Jesum meinen erlöser bevelh haben”.776 Hasonló megfogalmazásra találunk példát az ugyancsak a felső vagyoni réteghez tartozó Johannes Michelitzsch 776

AMB 4 n 2 Prot. Test. II. fol 165b.

266

végrendeletében: „so bevelch ich mein arme seel in sein grundlose Barmhertzigkeit, der mich durch Jesum Cristum unsern herrn von allem Übel erledigt unnd erfreut hat”.777 Általában elterjedt gyakorlat volt, hogy a végrendelkező az Úr kezébe ajánlotta lelkét, azonban Jézus említése mintegy „közvetítőként” csak ritkán fordul elő. Hasonló kitételt olvashatunk a jelentős bécsi és sziléziai kapcsolatokat említő nemesnél, Leopold von Schreybersstorfnál: „bevelch ich mein seel, son[d]erlich in der stund meines abschieds unsern barmhertzigen himlischen vatter und Jhesu Chr[ist]o”.778 Személyesebb hangvétellel találkozunk a középrétegbeli kereskedő, Cirfus Welser testamentumában, amikor a végrendelkezés okáról nyilatkozik („Ich Cirfus Welser durch verhengnus unsern lieben hern Jesu Christi in schwere harte kranckhait gefaln”).779 Végül az egyik leghosszabb ilyen jellegű formulát egy középrétegbeli kézműves, feleségénél, Agatha Ferberinnél találjuk. Az egyes szám harmadik személyben lejegyzett testamentumban lelkét szintén Istennek ajánlja, s bűneit említve hozzáfűzi: „sei irer sündt dest weniger rechen und die übrigen durch Jesum Christum seines einigen sons Pitter leiden und sterben such plutvergießen willen verzeihen und vergeben wolle, […]”.780 Az említett példák között két olyan esetet találunk, ahol az eltérő formulák megválasztásából generációs váltásra következtethetünk. A második Végrendeleti Könyv első testamentuma az egyik legtekintélyesebb pozsonyi család akkori fejétől, Wolfgang Vorster bírótól származik, amelyben az első időszakra szinte kizárólagosan jellemző „szokásos” bevezető mondatot olvashatjuk.781 Ezzel szemben fia, Mert Vorster esküdt tanácsos 1544-ben kelt utolsó rendelését már Jézus Krisztusra hivatkozva jegyezteti le.782 Hasonló eltérést találunk a vagyoni elithez tartozó Anna Dremelin és fia, Wolfgang Dremel testamentumában.783 Az utóbbi eset külön érdekessége, hogy anya és fia ugyanazon évben, 1557-ben végrendelkeztek. A leggyakrabban előforduló Szentháromság-formulák mellett van még egy típus, amely ha kis számban is de megjelenik a vizsgált anyagban. Nevezetesen kilenc olyan testamentumot ismerünk ebből az időszakból, amelyekben Szűz Mária szerepel a fohászokban. Mindössze egy testáló tartozik ezek közül a vagyoni elithez, mégis a nála szereplő megfogalmazást tekinthetjük a legjellemzőbbnek (1541): „Von ersten bevelch ich 777

AMB 4 n 2 Prot. Test. II. fol 260b. AMB 4 n 2 Prot. Test. II. fol 196b. 779 AMB 4 n 2 Prot. Test. II. fol 236b. 780 AMB 4 n 2 Prot. Test. II. fol 290b. 781 AMB 4 n 2 Prot. Test. II. fol 2a. 782 AMB 4 n 2 Prot. Test. II. fol 177a. 783 AMB 4 n 2 Prot. Test. II. fol 366b és AMB 4 n 2 Prot. Test. II. fol 370a. 778

267

mein arme seel göttlicher barmhertzigkhait der Jungkhfrawen Maria und allen Gottes hailigen, inn gueter hoffnung dass sy Gott für mich bitt”.784 Ezekben az esetekben nyilván nem a reformáció hatásáról van szó. Mégis érdemes megvizsgálnunk, hogy a katolikus tanításokba illeszkedő formulák (Szűz Mária és más szentek segítségül hívása) időbeli eloszlása mutat-e valamilyen változást. A kis számú elemezhető adatnál is jól látható, hogy az ilyen jellegű fohász megjelenésére időben egyértelműen csökkenő tendencia a jellemző (ld. Melléklet, 3/2. sz. ábra). A Máriaformulák csak az 1530-as (3 testamentum), 1531-es (2), az 1533-as (1), s végül az 1541-es (3) évben jelennek meg. A kegyes társulatoknál már említettük, hogy a középkori ember gyakran hívta segítségül a szenteket természeti katasztrófák, betegségek, stb. elhárítására.785 Ezekben az esetekben is hasonló közbenjárásra kérték a testálók őket, azzal a különbséggel, hogy segítségüknek már a túlvilági szenvedések enyhítésében kellett jótékony hatást kifejtenie. Ezeknek a formuláknak egyáltalán a kis számú jelenlétét, valamint azt a tényt, hogy még ez az alacsony szám is csökkent, illetve hogy 1541 után végleg eltűntek a testamentumokból, már egyértelműen a reformáció hatásának tudhatjuk be, hiszen a lutheri tanok elvetették a szentek, vagy evilági közvetítők szükségességét az isteni kegy elnyerése érdekében. A formulák változása mellett némileg kézzelfoghatóbb lenne a személyes vallásosság tárgyi anyagát, a kegytárgyak időbeli eloszlását vizsgálni. Sajnos ebben az esetben is nagyon kevés az információ. Összesen 38 ilyen ingóságról rendelkeztek a testálók (ld. még részletesebben a XV. 3. alfejezetben). Az időbeli megoszlás a kegyes társulatoknál tapasztalt tendenciához hasonló: az első évtizedre 14, a másodikra mindössze négy ilyen tárgy jut, míg az utolsó kilenc évben húsz kegytárgyat említenek. Az 50-es évekből származó magasabb adat részben arra vezethető vissza, hogy ezekben az években néhány vagyonos polgár nagyobb számú ingóságról rendelkezik. Az első tíz év 14 kegytárgya kilenc, míg az utolsó kilenc év húsz kegytárgya 11 testálótól származik. Mégsem állíthatjuk, hogy az utolsó időszakban kizárólag néhány egyedi eset miatt magasabbak a számok. Ezen a téren tehát, ilyen szűk elemzési metszeten keresztül nem tudjuk a reformáció hatását egyértelműen kimutatni.

784

AMB 4 n 2 Prot. Test. II. fol 134a. Ugyanebből az évből ismerünk még egy testamentumot, amelyben szó szerint ismétlődik a fenti megfogalmazás. AMB 4 n 2 Prot. Test. II. fol 136a. 785 PÁSZTOR 1940. 35. p.

268

A reformációra utaló első nyomok utáni vizsgálódás összegzéseként több lényeges mozzanatot is kiemelhetünk. A kegyes, vagy másként jótékonysági adományok tartalmi változása, illetve a kedvezményezettek csoportjai közötti jelentős súlyponteltolódások arra engednek következtetni, hogy Pozsonyban is erre az időszakra tehető a városi közösségnek a szegényügy terén mutatott, illetve más megközelítés szerint a városon belül elhelyezkedő egyházi intézmények visszaszorítását célzó expanzív törekvése. Ennek keretében a városvezetés általában igyekezett betölteni azt a funkcionális űrt, amelyet a késő középkor időszakában a vallásos intézmények hagytak maguk mögött.786 A korábbi korszakból már egyértelműen kimutatható a pozsonyi tanács ilyen jellegű törekvése (ld. ispotályok városi irányítás alatt a 15. század elejétől). Nem tudunk viszont olyan információról, amely bizonyítaná, hogy Pozsony politikai elitje egyöntetűen a reformáció mellé állt volna. Mindennek nyilván nagy szerepe volt abban, hogy a város vezetése nem vonhatta ki magát az országos politikai konstellációk hatásai alól. A reformáció tanainak első regisztrálható megjelenése után a városvezetés valószínűleg nem akadályozta azok terjedését, viszont nyíltan nem is állt ki mellettük. Ebben az egyensúlyozó politikában nyilván azt a – korábban már többször említett – általános törekvést tartották szem előtt, amely a belső társadalmi béke, illetve a királyi hatalommal való jó viszony fenntartását célozta.787 A fent említett expanziónak a 16. század második harmadára eső utolsó szakasza tehát nem a városi tanács nyíltan vállalt vezetésével ment végbe, bár nyilván elősegítette azt, hiszen a politikai vezetésnek is érdekében állt ezen törekvés támogatása. Az egyházi intézményeknek a polgárság mindennapi életében játszott szerepe inkább egyfajta közösségi szinten szorult vissza, s mindez leginkább a polgárok vallásról, a keresztény felebaráti szeretetről, stb. alkotott képének megváltozásában tükröződött. Mindebben nagy szerepe volt annak a – még a késő középkor időszakában gyökerező – általános frusztrációnak, amelyet a katolikus tanok túlbonyolított rendszere, az üdvözülés-tan pénzbeli leképezése okozott a városi lakosságon belül.788 786

RUBLACK 1980. 194. p. Erre késztette a városok vezető személyeit a közösségeknek az az általános elvárása is, miszerint a tanácsnak gondoskodnia kellett a városi lakosság ellátásáról, s itt nyilván elsősorban a szegényekről és a koldusokról volt szó. ROGGE 1996. 210-213. p. 787 Hasonló analógiára találunk példát „Szilézia fővárosa”, Breslau esetében. A reformáció tanainak a közösségen belüli gyors terjedését a tanács nem akarta – valószínűleg nem is tudta volna – megakadályozni. A régi egyházhoz való visszatérést sem kockáztathatta meg a város vezetése, mivel az már a közösségen belüli társadalmi békét veszélyeztette volna. Azok a családok viszont, amelyek tagjai a tanácsban ültek, nem vállalták nyíltan az új tanokkal történő rokonszenvezést, nehogy ezzel kiváltsák a császári hatalom rosszallását és esetleges ellenlépéseit (PFEIFFER 1968. 102. p.). Ellenpéldaként említhetnénk Nürnberg esetét, ahol ún. „tanácsi reformáció” zajlott le, s 1525-re a politikai elit családjainak mértékadó támogatása mellett, vagy inkább ennek eredményeként „győztek” a reformáció tanai. HIRSCHMANN 1968. 266. p. 788 Utalhatunk itt Steven E. Ozment és Basil Hall korábban már említett csoport-lélektani megalapozottságú elméletére. ld. II. 3. alfejezet, ill. RUBLACK 1980. 195. p.

269

A folyamat időbeli lefolyását tekintve Schilling és Vogler véleménykülönbségét illetően a pozsonyi példán keresztül inkább a Schilling-féle koncepciót látjuk igazolva, miszerint a reformáció első szakaszát egy lassú, fokozatos átalakulásként értékelhetjük, nem pedig egy rövid időn belül lezajló, áttörésszerű eseményként. A fentiek tekintetében mindezt még kiegészíthetjük azzal, hogy a többször említett kontinuitás lehetőségét is el kell fogadnunk, azaz a 16. század második harmadának eseményeit csakis a 15. század második felében meginduló folyamatokkal összefüggésben tárgyalhatjuk. Ennek további indoklására hozhatjuk még példaként, hogy azokban a problémakörökben, amelyek leginkább foglalkoztatták a kor emberét és az általános vélekedés szerint változtatásra szorultak – az egyházi kérdéseket leszámítva – a reformáció a szervezeti kereteket tekintve nem állt elő drasztikus módosításokkal (ld. szegényügy szervezeti keretei). Az elemzett időszak kisebb vizsgálati egységekre történő felosztásával kapcsolatban elmondható, hogy a változások az első évtizedben még viszonylag visszafogottabb formában mutatkoznak meg, majd az egyre több idevonatkozó információt szolgáltató, átmeneti jellegű középső évtized után az 1550-es években már letisztultabb és pregnánsabb formában jelentkeznek a reformáció okozta átalakulás nyomai. Ezek után át kell térnünk a végrendelkezők és a városi közösség közötti viszonyra és arra, hogy a végrendeletek mennyiben szolgálnak adalékul ennek pontosabb feltárásához.

270

XIV. Reprezentáció és közösségtudat. A városnak tett adományok Amint azt a foglalkozási ágak, a vagyoni szint és a családszerkezet tárgyalásánál már láthattuk, a kora újkori városi polgárságot nem szabad zárt, homogén társadalmi közegként értelmeznünk. Jogok és kötelezettségek tekintetében például lényeges különbség volt a polgárjoggal bíró és az azzal nem rendelkező lakosok között. A város közössége más-más szempontok alapján felállított választóvonalak mentén további rétegekre, illetve kisebb csoportokra osztható. Természetesen minden csoportra, rétegre a célok és a lehetőségek által erősen behatárolt mozgástér és sajátos életkörülmények voltak jellemzőek. A vagyoni különbségek a külsőségek terén több módon is megmutatkozhattak. Korábban már tárgyaltuk, hogy a várostopográfia nagyban összefüggött az egyes lakók szociális helyzetével. A tehetősebbeknek inkább a Városházának is otthont adó Főtéren, vagy annak környékén voltak házaik.789 Ezek a polgárok lakóhelyük megválasztása mellett ruházatuk, ékszereik stb. útján saját megjelenésükben is igyekeztek vagyonosságukat és a közösségen belül kivívott tekintélyüket kifejezésre juttatni. A társadalmi megbecsülés mértéke azonban nem egyedül a vagyonnak volt a függvénye, hanem számos más tényező is hatott rá, amelyeket leginkább a szűkebb szociális közeg által támasztott morális alapú elvárások határoztak meg. A város közösségét sok tekintetben a polgári családdal analóg jelenségként értelmezhetjük. Mindkét közeg szereplői egy többé-kevésbé szigorúan meghatározott viszonyrendszerben élték életüket, amely viszonyrendszerben mindenkinek, vagy minden csoportnak megvolt a – jogok és kötelezettségek által – pontosan megszabott mozgástere. Amint a családfőnek lehetősége volt arra, hogy a nem megfelelően viselkedő családtagot kitagadja és ezzel az örökségből kizárja, úgy a város vezetősége is dönthetett úgy, hogy a polgárjog elnyerésekor lefektetett kötelezettségek, vagy jogok ellen vétő személytől megvonja a polgárjogot, azaz kizárja őt a polgárok közösségéből. A polgári létmód alatt tehát nem egyszerűen csak egy jogi, vagy politikai fogalmat kell értenünk, hanem sokkal inkább az élet majd’ minden területére kiterjedő morális igények – kívülről bonyolultnak tűnő – rendszerét, amely az egyes polgártól a közösség által respektált, vagy inkább megkövetelt életvezetést várt el.

789

A tér nem csak a politikai, hanem egyben a közösségi élet egyik központjának is számított. Amellett, hogy itt tartották a vásárokat, ezen a téren vonultak föl a céhek, s legtöbbször itt rendezték a nagyobb ünnepségeket is. Részletesen ld. XI. fejezetet.

271

Az egyes polgár és a közösség viszonyában jelentős változást hozott a 13-15. század közötti időszak. Ez alatt a mintegy két évszázad alatt a város egyre inkább felváltotta az egyházat azon szerepében, hogy felügyelje a polgárság végrendelkezési gyakorlatát. A városi közösségek idővel nem csak a testamentum tanúit „szolgáltatták” a halálra készülő polgár számára (ezek gyakran a tanács tagjai voltak), hanem a városvezetés idővel a végrendeletekben foglaltak végrehajtásáról, s írnok alkalmazásával az utolsó rendelések dokumentálásáról is gondoskodott.790 A fentiek fényében érdemes részletesebben megvizsgálnunk a város javára tett rendeléseket. A felső- és a középréteg reprezentációs igénye mellett ezekből a rendelésekből részben képet kapunk az egyes polgároknak a város közösségével fenntartott kapcsolatáról. Az idevonatkozó információkat a kegyes adományok tárgyalásánál már követett rendszerben fogjuk elemezni. A lelki üdvözülés elősegítése végett tett rendeléseket több csoportba oszthatjuk: szolgálhattak vallási-, karitatív és közösségi célokat.791 Ennek alapján tulajdonképpen a városnak tett rendeléseket is – mint a közösségért tett jótékonysági cselekedeteket – a kegyes adományok egy speciális fajtájaként értelmezhetjük.

XIV. 1. A város javára rendelkező örökhagyók

Összességében elmondható, hogy a városnak szánt adományok az előző fejezetben tárgyalt kegyes adományokhoz képest kevesebb végrendeletben jelennek meg. Összesen 97 testáló, azaz az összes végrendelkező mintegy 1/4-e tartotta szükségesnek a város közösségét valamilyen juttatásban részesíteni. A nemek szerinti megoszlás alapján a férfiak feltűnő többségéről beszélhetünk (71,1 %). Ezt az arányeltolódást azzal magyarázhatjuk, hogy mivel a városi hivatalokat csak férfiak láthatták el, ezért ők a városi irányító szervekben vállalt szerepük és az azokhoz való szorosabb kötődésük miatt jobban szükségét érezték ilyen jellegű rendelések megtételének. Ezt a szorosabb kötődést támasztja alá, hogy azokban az esetekben, amikor konkrétan valamely városi alkalmazottat, vagy a tanácsot nevezik meg örökösként, a testálók szinte kivétel nélkül férfiak. A testálóknak a nemek és a családi állapot szerinti megoszlásáról a következő táblázat segítségével alkothatunk pontosabb képet:

790 791

SZENDE 2004/e 495. p. JARITZ 1980/b 62. p.

272

Családi Örökhagyók Adományok állapot N % adományok száma adomány/örökhagyó Hajadon nő – – – – Nőtlen férfi 4 4,1(4,1)* 12 3 Férjezett nő 15 15,5(25,1) 17 1,3 Nős férfi 56 57,7(49,6) 63 1,1 Özvegy nő 13 13,4(14,3) 19 1,5 Özvegy férfi 9 9,3(6,1) 11 1,2 Összesen 97 100 122 1,26 XIV/1. sz. tábl. A város javára tett rendelések testálóinak családi állapot szerinti megoszlása. *zárójelben az összes örökhagyóhoz viszonyított arányok

A családi állapotot is figyelembe véve kiderül, hogy a házasemberek két csoportjánál található, az összes végrendelkezőhöz viszonyított arányokhoz képest, a legnagyobb eltérés. A férjezett nők aránya közel 10 %-kal alacsonyabb, míg a nős férfiaké több mint 8 %-kal magasabb. Ennek okát magában a végrendeletek szövegében kereshetjük. A tárgyalt adományoknál ugyanis néha megjelölték, hogy milyen céllal teszik az adott rendelést. Legtöbbször azt kérték a városvezetés tagjaitól, hogy az örökhagyó halála után ügyeljenek arra, hogy a testamentumban leírtak megvalósuljanak. Ilyen kitételt leginkább nős férfiaknál találunk, mégpedig általában olyan pontosítással, amelyben a végrendelkező arra kéri a „város urait”, hogy segítsék a hátrahagyott özvegyet. Hasonló esetre találunk példát a vagyoni elithez tartozó kereskedő, Johannes Galli testamentumában, amikor 20 forintot rendel a városnak („Gemainer Stat, damit ein ersamer Rath daselb seiner gelasnen hausf[rauen] Barbara, als einer armen wittib inn zufallend nötz, wie sich offt begibt”).792 Feltételezhető tehát, hogy a végrendelkező nős férfiak az említett adományok megtételével nagyobb szükségét érezték a feleségre hagyott vagyonrésznek – valószínűleg az oldalági rokonság fellépésével szembeni – biztosítását. Láthatjuk, hogy az egy főre eső rendeléseknek itt sokkal alacsonyabb a száma, mint a kegyes adományok esetében. Egy testáló általában csak egy, legfeljebb két ilyen rendelést tett, s kirívónak mondhatók az ezen felüli esetek. Hasonlóan a kegyes adományokhoz, itt is két csoport emelhető ki ebben a tekintetben: az egyedülálló férfiaké és az özvegy nőké. Nyilván itt is annak volt nagy szerepe, hogy közvetlen családtagok hiányában ezeknek a személyeknek nagyobb terük volt a közösség javára tett jótékonykodásra.793 792

AMB 4 n 2 Prot. Test. II. fol 21a. Előfordul olyan eset is, amikor a férj arra kéri a tanácsurakat, hogy segítsenek özvegyének az ő általa hátrahagyott adósság behajtásában. AMB 4 n 2 Prot. Test. II. fol 228a. 793 A nőtlen férfiaknál szereplő adat némileg félrevezető lehet, ugyanis azt két olyan végrendelet okozza, amelyben jóval az átlag fölötti (négy és hat db) rendelés található. A közvetlen családtagok hiányának jelentőségénél kiemelhetjük még az özvegy férfiak csoportját is, hiszen részesedésük felette van az összes végrendelkezőhöz viszonyított arányuknak, csak éppen az egy főre eső adományok száma alacsony az ő

273

A foglalkozási ágak szerinti megoszlást vizsgálva a kegyes adományokat tevő örökhagyók csoportjainál tapasztaltakhoz hasonló arányokat fedezhetünk fel. A város javára rendelkezők között is az összes testálóhoz viszonyított arányukon felül képviseltetik magukat a kereskedők és az értelmiségiek. A részletes adatokat az alábbi táblázat tartalmazza: Örökhagyók Adományok Foglalkozási ág N %* adományok száma adomány/ örökhagyó Kereskedő 25 25,8(19,2) 33 1,3 Kézműves 30 30,9(39,9) 36 1,2 Gazdapolgár 28 28,9(29,6) 30 1,0 Értelmiség 9 9,3(4,6) 18 2 Nemes – – (0,3) – – Bizonytalan 5 5,1(6,1) 5 1 Összesen 97 100 122 1,26 XIV/2. sz. táblázat A város javára tett rendelések örökhagyói a foglalkozási ágak szerinti

A két foglalkozási ág nagyobb arányú jelenléte nem csak arra enged következtetni, hogy mindkettő képviselői jelentős szerepet vállaltak a városi adminisztrációban, hanem arra is, hogy ez a két csoport nagyobb figyelmet szentelt a közösség felé irányuló reprezentációt szolgáló eszközök kihasználására. A másik két foglalkozási ág közül a gazdapolgárok részesedése csak kevéssel marad el az összes örökhagyóhoz viszonyított arányuktól. Elmondható tehát, hogy ezen polgárok körében is viszonylag fontos szerepe volt a városi közösség megemlítésének. Mivel az ő esetükben kevésbé feltételezhető a városvezetésben történő komolyabb részvétel, itt sokkal inkább a közösségtudat megnyilvánulásának lehetünk tanúi. A kézművesek részesedése közel 10 %-kal alatta marad az összes testáló csoportján belüli arányukétól. Fontos azonban kiemelnünk, hogy mindezt „kiegyenlíti”, hogy a céhek javára tett rendelések jórészt az ő körükből származnak. A kézművesek esetében tehát a közösségtudat inkább a szűkebb szakmai közösség összetartó erejében és az ahhoz való kötődésben nyilvánult meg. Szende Katalin 2004-es tanulmányából ismerjük a késő középkori testamentumok idevonatkozó adatait is. Utóbbiak, egy 1457-es pénzadományt leszámítva, mind az 14931527 közötti időszakra esnek. Elöljáróban annyi megállapítható, hogy a 15. század utolsó és a 16. század első éveiben az összes végrendelkezőhöz viszonyítva lényegesen kisebb számú testáló tartotta fontosnak, hogy a város közösségét megemlítse utolsó rendelésében. Összesen 25 örökhagyó, azaz kevesebb, mint évi egy végrendelkező tett ebben az esetükben.

274

időszakban a város részére rendelést.794 Az első Végrendeleti Könyv idevonatkozó adományai három kivételével olyan személyektől származnak, akik a városvezetés legfelső szintjén tevékenykedtek, s fő megélhetési forrásuk a kereskedelem volt.795 Ennek tekintetében tehát átértékelődik a kora újkori végrendeletekben található információk megítélése is. Bár – amint azt említettük – a kereskedők még a 16. század második harmadában is az összes testálóhoz viszonyított arányukhoz képest nagyobb arányban képviseltetik magukat, mégis nagy jelentőséggel bír, hogy az 1529 utáni években már – a főleg a középréteget alkotó – kézművesek és gazdapolgárok is (közel) hasonló jelentőséget tulajdonítottak a város javára tett rendeléseknek.796 A társadalmi bázis ilyen mértékű kiszélesedésének kérdését érdemes a kegyes adományok átalakulásának fényében tárgyalni. Amint azt XIII. 1. és a XIII. 5. alfejezetben már említettük a kegyes adományokat tevők aránya az összes végrendelkezőhöz képest a késő középkorban 80 % volt, míg az 1529 utáni Végrendeleti Könyvben csak 55 %, tehát mintegy 25 %-os csökkenéssel számolhatunk ezen a téren. A város javára tett rendelések ezzel szemben időben éppen fordított irányú folyamatot mutatnak, azaz a késő középkorban még elenyésző azoknak a száma, akik ilyen adományokat tettek, a 16. század második harmadában viszont már a testálók 25 %-ánál találunk ilyen jellegű rendeléseket. Bár nem feltételezhetünk közvetlen ok-okozati összefüggést a két aránypár megváltozása között, mégis ki kell emelnünk, hogy a reformáció hatásaként egyre inkább háttérbe szoruló üdvösség- és érdemszerző cselekedetek jelentőségcsökkenésével párhuzamosan a városi közösségnek már egyre szélesebb és a politikai vezetéshez közvetlenül nem kötődő csoportjai körében fokozott mértékben nőtt a népszerűsége a közösségtudat ilyen jellegű kifejeződésének. A kora újkori végrendeletek idevonatkozó adatait a testáló vagyoni helyzetének fényében vizsgálva összességében elmondható, hogy az elithez sorolt végrendelkezők nagyobb szükségét érezték ilyen rendelések megtételének, mint a középréteg képviselői. 794

SZENDE 2004/e 498. p. Itt szeretném megköszönni Szende Katalinnak, hogy felhívta figyelmemet említett tanulmányára. 795 SZENDE 2004/e 498. p. 796 Gerhard Pfeiffer a késő középkori Breslau vezető rétegének ill. középrétegének kapcsolatát vizsgálva arra a következtetésre jutott, hogy a politikai elitet képező patríciátusnak a legitimitás megszerzése, illetve megtartása érdekében mindenképpen figyelembe kellett vennie a teljes közösség akaratát, amelyben a legnagyobb súlyt nyilvánvalóan a középréteghez tartozók véleménye alkotta. Ennek tekintetében Pfeiffer a középréteget egyfajta „második felső rétegként” értelmezi, amelynek általánosan erős önmeghatározási igénye nagy hatással volt az egész polgárság közösségtudatának formálódására (PFEIFFER 1968. 10. p.). Az önmeghatározási igény felerősödésének lehetünk tehát tanúi a késő középkor és a kora újkor fordulója idején Pozsonyban is, s ennek a folyamatnak a tükröződését láthatjuk abban, hogy a 15. század végéhez képest nagyban módosult annak a csoportnak a szociális szempontból vizsgált összetétele, amelynek tagjai a város javára rendelkeztek.

275

Az elit tagjainak részesedése 36,1 %, szemben az összes testálóhoz viszonyított 27,1 %-os arányukkal. Másképp kifejezve a vagyonosak 33 %-a rendelkezett a város javára, míg a közepes vagyonnal rendelkező testálóknak csak a 21,8 %-a. Nem szabad azonban itt sem megfeledkeznünk arról, hogy az előző időszakban szinte egyáltalán nem képviseltették magukat a középréteg tagjai. adomáadomá% % öröknyok nyok elit középhagyók száma, száma, réteg száma, középelit középréteg réteg Kereskedő 7 11,3 7 18 51,4 26 Kézműves 24 38,7 26 6 17,1 10 Gazdapolgár 26 41,9 28 2 5,7 2 Értelmiség – – – 9 25,7 18 Nemes – – – – – – Bizonytalan 5 8,1 5 – – – Összesítve 62 100 66 35 ~100 56 XIV/3. sz. táblázat A város javára rendelkező örökhagyók foglalkozási ágak és vagyoni szint szerinti megoszlása *a/ö = adomány/örökhagyó Foglalkozási ágak

örökhagyók száma, elit

a/ö,* elit

a/ö, középréteg

1,4 1,7 1 2 – – 1,6

1 1,1 1,1 – – 1 1,1

A táblázat adataiból jól látható, hogy a felső vagyoni réteghez tartozók döntő többségét (több mint 75 %-át) a kereskedők és az értelmiségiek adják. Megfigyelhető még, hogy csak a vagyoni elithez besorolt értelmiségieknél emelkedik az egy főre jutó rendelések száma kettőre. Az elit csoportjainak különböző szempontok alapján történő elhatárolási lehetőségeinél (politikai, értelmiségi, vagyoni elit) már tárgyaltuk, hogy a politikai és az értelmiségi elit tagjai szinte kivétel nélkül a polgárság legvagyonosabb csoportjához tartoztak, azaz a vagyoni elit szinte teljes egészében magába foglalta a másik két szempont szerint kialakított csoportokat.797 Ha elfogadjuk, hogy a politikai elitben a tehetős kereskedőknek volt a legnagyobb súlya, illetve az értelmiségi elitben – magától értetődően – a főként szellemi tevékenységből élők játszották a fő szerepet, akkor a fenti táblázat adatai igazolják az elitcsoportoknak egymáshoz való viszonyukról állítottakat. Ki kell még emelnünk a vagyonos kézműveseknél az egy főre jutó rendelések magas számát. Bár az ide sorolható hat végrendelet igen szűk metszetet nyújt, mégis feltételezhetjük, hogy a város vezetésében a nagykereskedők mellett szerepet vállaló tehetősebb kézművesek hasonló módon igyekeztek kifejezésre juttatni a közösséghez való kötődésüket. Az átlagos vagyonnal bíró örökhagyóknál a kézművesek és főleg a gazdapolgárok magas arányát figyelhetjük meg. Mivel ezekben az esetekben kevésbé számolhatunk a politikai vezető réteghez való kötődéssel, így a városnak tett rendelésekben nem elsősorban 797

ld. III. fejezet

276

a reprezentációs igény lehetett a hangsúlyos (lásd átlag alatti egy főre eső adományok). A magas arányszámok önmagukban is arra engednek következtetni, hogy a középréteget alkotó két legfontosabb csoport tagjainál is erős volt a közösségi öntudat.798 Mindez még hangsúlyosabban jelenik meg, ha arra gondolunk, hogy ezeknek a csoportoknak a képviselői a korábbi bő három évtizedben szinte egyáltalán nem említették meg a közösséget testamentumukban. Meg kell még vizsgálnunk, hogy a politikai elit képviselői, vagy azok családtagjai milyen arányban képviseltetik magukat az örökhagyók itt tárgyalt csoportjában. Egy ilyen elemzés kapcsán azt várhatnánk, hogy a városnak tett rendelések nagyrészt olyanoktól származnak, akik valamilyen szinten kötődtek a városvezetéshez, vagy esetleg a városi adminisztrációhoz. Leginkább úgy hogy személyesen részt vettek vagy a városi döntéshozatalban, vagy az azt támogató adminisztráció valamelyik szintjén dolgoztak. A politikai elit elhatárolásának lehetőségénél, a III. fejezetben már említettük, hogy a második Végrendeleti Könyvben található testamentumok között 26 olyan utolsó rendelés szerepel, amelynél az örökhagyó részt vállalt a városvezetés munkájában. Nos a város javára rendelkezők között 25 olyan személyt találunk, akik tagjai voltak a politikai elitnek, ez tehát majdnem megegyezik a városvezetésben részt vevők és a vizsgált időszakban végrendelkezők csoportjával. Ezeken kívül még hét olyan – a közösség javára rendelkező – örökhagyót tudunk regisztrálni, aki a szűk családi körön keresztül érintett volt, azaz közeli családtagja részt vett a város irányításában. Önmagában az a tény, hogy a politikai elit végrendelkező tagjai egy kivételével mind megemlítették a várost, egyáltalán nem okoz meglepetést. Figyelemre méltó viszont, hogy a várost adományban részesítő közel száz személynek mintegy kétharmada nem kötődött a városvezetéshez. A közösségtudat erősödése tehát nem csak a foglalkozási ágak és a vagyoni rétegek metszéspontjának vizsgálata által mutatható ki, talán még erősebben a politikai elitnek, illetve az ezen a körön kívül állóknak a város részére tett rendeléseiből. Eszerint a város, mint közösség iránt érzett felelősség erős volt ebben az időszakban már azoknál a rétegeknél,

amelyek

nem

kötődtek

semmilyen

–

kimutatható

–

formában

a

városvezetéshez. Sok esetben nyilvánvalóan még csak arról sem lehetett szó, hogy a város javára rendelkező személy – bár ő maga nem volt tagja a város vezetésének, mégis – szerette volna, ha családja későbbi generációjának a tagjai esetleg bekerülnek az elitbe és az örökhagyó ily módon bizonyos politikai tőkét szeretett volna a jövőre nézve lekötni. Egy 798

Ld. még a lakóhely kapcsán említetteket: XI. fejezet.

277

rövid 1546-os végrendeletben például egy közelebbről meg nem határozható foglalkozású nőtlen férfi tíz guldent hagy a városra. A családi állapotán kívül szinte semmit nem tudunk az örökhagyóról, nagyon szerény vagyonról rendelkezik, csak néhány kisebb összegű pénzadományt említ.799

XIV. 2. A városnak tett rendelések tárgyai

A rendelések tárgyát megvizsgálva itt már nem tapasztalunk olyan nagy változatosságot, mint amilyet a kegyes adományoknál megfigyelhettünk. Leggyakrabban kisebb összegű pénzt hagytak a városra. A tíz forint feletti rendeléseknél itt is egyértelmű a vagyoni elithez tartozók túlsúlya, amit jobb anyagi helyzetük mellett valószínűleg a városvezetéséhez való szorosabb kötődésükkel, illetve a város javára tett rendelkezések reprezentatív célokat szolgáló jellegével magyarázhatunk. A következő táblázatból nyerünk részletes információkat: Végrendelkezők Vagyoni elit Középréteg N % N % Pénz, (1 forint>,1-4 forint) 17 30,4 26 39,4 Pénz, (5-10 forint) 5 8,9 22 33,3 Pénz, (10 forint<) 10 17,9 2 3,0 Bor, must 12 21,4 13 19,7 Fegyver 3 5,4 2 3,0 Ruha 1 1,8 – – Edény 1 1,8 – – Ezüst edény, evőeszköz 2 3,5 – – Ékszer 2 3,5 – – Ágynemű 1 1,8 – – Állat (ló) 1 1,8 – – Lószerszám 1 1,8 – – Ingatlan – – 1 1,5 Összesen 56 100 66 ~100 XIV/3. sz. táblázat A városnak tett rendelések tárgyai Adomány tárgya

Összesen N 43 27 12 25 5 1 1 2 2 1 1 1 1 122

% 35,3 22,1 9,8 20,5 4,1 0,8 0,8 1,6 1,6 0,8 0,8 0,8 0,8 ~100

A kegyes adományokhoz viszonyítva arányaiban jelentősebb a bornak, mint a városra hagyott vagyonrésznek a szerepe. A bor minőségéről alig van adatunk, mindössze egy testáló jegyzi meg, hogy jobb minőségű bort hagy a városra, s egy esetben szerepel must. Több információval rendelkezünk a borról szóló hagyatékok mennyiségi mutatóiról. A középréteghez tartozó örökhagyóknál a leggyakoribb a fél dreiling, két esetben említenek 1 dreilingnyi mennyiséget. A vagyoni elit képviselőinél is a fél dreiling a leggyakoribb, 799

AMB 4 n 2 Prot. Test. II. fol 187b. Utóbbi esetben még az is kizárható, hogy a végrendelkező a testamentum végrehajtását szeretné biztosítani, s a kedvezményezett családtagokat az esetleges „külső” beavatkozásoktól megvéldeni, hiszen nőtlen.

278

ennél a csoportnál azonban már említenek fudernyi mennyiséget is (három testamentum).800 Ezekben az esetekben nyilvánvaló, hogy a borról nem fogyasztási célból rendelkeztek, hanem a város vezetése az értékesítésből befolyt haszonból gazdálkodhatott. A kegyes adományokhoz képest ugyancsak eltérést mutat, hogy itt fegyverek is megjelennek. A városi közösség életében – főleg a korábbi évtizedekben – nagy szerepe volt a védelmi képesség fenntartásának. Minden polgárnak magának kellett gondoskodni fegyverzetéről, s harci helyzetben mindenkinek megvolt a saját feladata. A városra fegyvereket hagyó testálók között kizárólag olyan polgárokat találunk (3 férfi és egy özvegy nő), akiknek nem voltak (fiú)gyermekeik, s egyiküknél sem tudunk fiútestvérről. Így tehát érthető, hogy ezek a testálók nem tudták volna megfelelő módon továbbörökíteni az említett tárgyakat, s kézenfekvő volt azokat a városra hagyni. A fegyverek közül kiemelhetjük Blasy Beham bírói kardját („richter schwert”), amelynek valószínűleg inkább a bírói tisztséget jelképező szimbolikus funkciója lehetett. Jelentős eltérésként értékelhetjük, hogy a késő középkori testamentumokban az ilyen jellegű rendelések tárgyai döntő többségében még fegyverek voltak. Abban, hogy a fegyverek részesedése nagymértékben csökkent a vizsgált adománytípusnál, nyilván nagy szerepe lehetett annak, hogy a 15/16. század fordulójához képest nagymértékben megváltoztak a korabeli viszonyok és azokon belül a hadakozás körülményei. A korábbi évtizedekhez képest már nem volt olyan jelentős szerepe a polgárok személyes fegyverzetének, s azokban az esetekben, amikor ilyen ingóságokat hagytak a városra, a tényleges gyakorlati funkció helyett inkább a reprezentáció bírt nagyobb jelentőséggel. A ritkábban említett tárgyak kapcsán megjegyezhetjük, hogy ékszereket és ezüst edényeket csak bíróra hagytak. Itt nyilván ezen tárgyak reprezentatív funkciója játszott szerepet. Hasonlóan az előkelő személyiség és az örökhagyó közötti kapcsolatot juttatja kifejezésre testamentumában a felső vagyoni réteghez és egyben a politikai elithez tartozó értelmiségi, Sebastian Eysenreich (kétszer volt kamarás, hat éven át választották meg esküdt tanácsosnak, illetve háromszor töltötte be a városkapitányi tisztséget) rendelése. Testamentumában a halála után tisztségbe lépő leendő bírónak rendeli fehér lovát lószerszámmal.801 800

Az 1497-es pozsonyi borkimérési statútum (AMB 3 a 1 fol 44b-45a; a forrást közli: MICHNAYLICHNER 1845. 124-125. p. és KOLOZSVÁRI-ÓVÁRI IV/2 48-51. p.) rendelkezéseit alapul véve feltételezhetjük, hogy a pozsonyiak már a 15. század utolsó éveitől egy dreiling alatt 24 akónyi mennyiséget értettek (1074,4-1087,2 l). Részletesebb indokláshoz ld. XV. 8. 1. alfejezet, ill. TÓZSA-RIGÓ 2005/a. (megjelenés alatt). 801 AMB 4 n 2 Prot. Test. II. fol 212b. A végrendeletekben nagyon ritkán találunk utalást az állat külsejére vonatkozóan. Elképzelhető tehát, hogy ebben az esetben értékesebb állatról volt szó, s a testáló ezért

279

XIV. 3. A városnak tett rendelések örökösei

Ami a rendelések tárgyalt csoportjának örököseit illeti, sokkal kevésbé differenciált a kép, mint a kegyes adományok esetében. A rendelések döntő többségét általában –magától értetődően – a város közössége javára tették, sokszor azzal a fent említett kitétellel, hogy a város vezetése ellenőrizze a testamentumban foglaltak végrehajtását, vagy segítsék a hátramaradott családtagokat stb. További gyakori megjegyzés volt, hogy a városra hagyott javakat fordítsák építkezési célokra („zum paw”). A városi tulajdonban lévő épületek és a védművek folyamatos munkát adtak az építőipar képviselőinek. A védelmi képesség jelentősége különösen megnőtt az országban uralkodó háborús állapotok miatt. A város leggyakrabban kőműveseket, kőfaragókat és ácsokat alkalmazott ilyen munkák elvégzésére. Többször említenek még a kamarai számadáskönyvek kovácsokat, lakatosokat, üvegeseket és fazekasokat, asztalosokat és esztergályosokat stb. Az 1528/29es kötet szerint a városvezetés több mint 94 fontdénárt (1 font = 1,75 magyar forint)802 költött ácsmunkákra, mintegy 50 fontdénárt fizetett kovácsoknak, 23-at lakatosoknak, s közel 5 fontdénárt kőműveseknek.803 Hasonló méretű kiadásokról tanúskodik az 1540/41-es kötet is. Kőműves munkákra ekkor közel 10 fontdénárt költött a város.804 Ehhez kapcsolódva ez a kötet említi még téglakészítők, utcakövezők és kőfaragók bérezését is.805 Láthatjuk tehát, hogy az építkezési munkálatok komoly tételként szerepeltek a kiadások között (ld. még II. 2. 1. alfejezet). Ezek jelentőségével a polgárok is tisztában voltak, s ily módon igyekeztek – adójukon felül – a munkálatokhoz hozzájárulni.

különböztette meg a fenti módon. BARACZKA 1965. 244. p. 803 AMB K 79 Kammerbücher fol 91-100, fol 104-112, fol 113-115 és fol 103. A kőművesek nem csak a falakat és az épületeket tartották karban, hanem ők végezték például a városi árkok kikövezését is (PVT II/4 173. p.). A kovácsok az építési munkálatoknál való közreműködés mellett fontos szerepet játszottak a város védelmi képességének fenntartásában is, hiszen rájuk hárult a fegyverek készítésének és karbantartásának feladata is. A lakatosok is több területen tevékenykedtek, amellett, hogy zárakat, vasajtókat készítettek, vagy időnként megjavították a városi órát, ők végezték például az ágyúk vasalását is (PVT II/4 211-212. p.). A kézműves munkák bérezése mellett jelentős tételt képeztek a városi kiadásokban az ezekhez a munkálatokhoz szükséges nyersanyagok beszerzése is. Az 1528/29-es kamarai könyvben olvasható, hogy több mint 50 fontdénár értékben hozattak Bécsből és Hainburgból különböző faipari félkész termékeket. Ugyancsak Bécsből hoztak 18500 – zsindelyhez és lécekhez használt – szöget 27,5 fontdénár értékben. AMB K 79 Kammerbücher fol 81-85 és fol 87-87. Ezeken kívül szerepel még mész és salétrom (uo. fol 80 és fol 89). 804 AMB K 92 Kammerbücher fol 173-174. 805 AMB K 92 Kammerbücher fol 179, fol 187, fol 191. Összesen mintegy 33 fontdénárt költöttek ezekre a munkákra. Ennek fényében nem meglepő, hogy az ehhez a szakmákhoz kapcsolódó nyersanyagokra („Kalg stain und ander pauzeug”) is többet költött ebben az évben a város, összesen mintegy 22 fontdénárt. AMB K 92 Kammerbücher fol 137. 802

280

Az általában a városnak tett rendelések mellett – ritkábban – előfordultak olyan esetek is, amikor konkrétan megnevezték örökösként a városi adminisztráció valamelyik tagját, esetleg a tanácsot. Az örökösökről az alábbi táblázat tájékoztat:

Örökösök Vagyoni elit Középréteg Összesen csoportja N % N % N % Város 40 71,4 62 93,9 102 83,6 Jegyző 5 8,9 3 4,6 8 6,6 Bíró 5 8,9 – – 5 4,1 Tanács 1 1,8 1 1,5 2 1,6 Kamarai jegyző 1 1,8 – – 1 0,8 Kamarai segéd 1 1,8 – – 1 0,8 Iskolamester 3 5,4 – – 3 2,4 Összesen 56 100 66 100 122 ~100 XIV/4. sz. táblázat A város közösségének és a városi alkalmazottaknak tett rendelések örökösei

A végrendeletet írásba foglaló személynek általában testamentum végén juttattak kisebb összeget, leggyakrabban egy forintot. Előfordult azonban az is, hogy még a rokonoknak, barátoknak stb. tett rendelések között külön kiemelték a városi jegyzőt. Az ilyen rendelkezéseknél az örökhagyók között – nem meglepő módon – egy kivételével olyan személyeket találunk, akik maguk is viseltek valamilyen tisztséget. Hasonló a helyzet a bíró és a tanács javára tett adományoknál, azzal a kis különbséggel, hogy itt már csak egy olyan személy szerepel, aki nem volt a vagyoni elit tagja. Ugyancsak nem meglepő, hogy a további négy tisztségviselőre kizárólag olyanok hagytak valamit, akik az értelmiség vagyonosabb rétegéhez tartoztak.

Összegzésként elmondhatjuk tehát, hogy a város javára tett rendelések hátterének vizsgálatakor több tényezőt is figyelembe kell vennünk. A rendelések gyakorlati céljaként a testamentum végrehajtásának biztosítását jelölhetjük meg, eszmei oldalról pedig a kora újkori polgári közösségtudat megnyilvánulásaként értelmezhetjük ezeket az adományokat. A késő középkori adatokkal összevetve azt tapasztaljuk, hogy a polgári közösségtudat a 16. század közepére már sokkal szélesebb társadalmi rétegeknél mutatható ki, amennyiben ennek a közösségi tudatnak a végrendeletekben történő lecsapódásaként értékeljük az eddig vizsgált adománytípust. A kegyes adományoknak a korszakra jellemző tartalmi és quantitatív átalakulásával együtt elemezve pedig feltételezhetjük, hogy egyfajta áthelyeződés ment végbe. Ennek keretében a polgárok utolsó rendeléseikben a túlvilági szenvedést megrövidítő, üdvösségszerző adományok helyett nagyobb mértékben

281

koncentráltak immár a város közösségére, vagy annak támogatandó csoportjai (leginkább a város szegényeire gondolhatunk). A közösségtudat megnyilvánulása mellett nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt a tényt, hogy a vagyoni elit tagjai – a kegyes adományoknál megfigyelt tendenciához hasonlóan – itt is nagyobb arányban és nagyobb értékű rendelésekkel képviseltetik magukat. Ebben nyilván nagy szerepe volt a felső réteg nagyobb reprezentációs igényének. A kiemelkedő vagyonnal bíró örökhagyók csoportján belül a kereskedőknek és az értelmiségieknek további jelentőségnövekedését figyelhetjük meg. Ez kisebb részben azzal magyarázható, hogy a vagyonos kereskedők és értelmiségiek a politikai vezetésben, illetve a városi adminisztrációban vállalt szerepük miatt erősebben kötődtek a közösség élén álló irányító szervekhez.

Eddig a kora újkori városi közösségek kutatásának már számos olyan területét érintettük, amelyek többé-kevésbé megmutatták a vagyoni elit és a városi középréteg közötti különbségeket. Láthattuk a családszerkezetnél, a foglalkozási ágak szerinti megoszlásnál, a lakóhely megválasztásánál, a kegyes adományoknál és a város javára tett rendeléseknél tapasztalt eltéréseket, vagy esetleg azonosságokat. A továbbiakban el kell még végeznünk a tárgyi vagy szélesebb értelemben az anyagi kultúrára vonatkozó és a végrendeletekből nyerhető információk ilyen szempontok szerinti feldolgozását.

282

XV. Anyagi kultúra a vagyonosság fényében Amint az a korábbi fejezetekből is kiderült, a kora újkori polgártestamentumok a történeti kutatás számos területe számára szolgálnak fontos információkkal. Az eddig feldolgozott kérdéskörök elsősorban a polgároknak a szűkebb, illetve tágabb társadalmi környezetével fenntartott kapcsolatát, illetve a közösség felé irányuló reprezentációt tárgyalták. A vizsgált forráscsoport további nagy értéke, hogy segítségével betekintést nyerhetünk a korabeli városi lakosság mindennapjaiba, a közösségre és azon belül a polgári otthonokra jellemző anyagi kultúrába. A forrás – sajátosságából adódóan – létrejöttét egy olyan eseménynek köszönheti, amely első látásra éppen a létrehozó személy mindennapjaiban bekövetkező drasztikus változást hozza magával. Korábban azonban a halálhoz történő viszonyulás tárgyalásánál már láthattuk, hogy a korabeli emberek a halál bekövetkeztét sokkal inkább a mindennapi életük részének tekintették.806 Amennyiben a halált és a temetést a mindennapi életben beállt rendkívüli eseményekként értékeljük,807 akkor a végrendelkezést tulajdonképpen úgy is értelmezhetjük, mint arra irányuló cselekvést, hogy az elkerülhetetlen változás minél kisebb zavart okozzon a hátramaradó családtagok életében. A historiográfiai bevezetőben már említettük, hogy kezdetben a végrendeletek inkább csak jogtörténeti vonatkozásaik miatt kerültek a történetírás érdeklődési körébe.808 Az 1960-as évek második felétől az európai történetírásban egyre erőteljesebb jelenlétét érezhetjük annak az irányzatnak, amely a hagyományos, a nagypolitika eseményeit középpontba állító történelemfelfogással szemben a társadalomtörténeti momentumokra koncentrál.809 Az új típusú társadalomtörténeti irányzat („Sozialgeschichte”) már nem csak a klasszikus értelemben vett társadalomtörténeti folyamatokat vizsgálja, hanem az egzisztenciális feltételek olyan fontos területeire is kitér, mint például az evés, ruházkodás, lakáskultúra, munka és szabadidő, hit, a nők és a gyermekek életkörülményei, családtörténet, generációk közötti kapcsolatok, stb.810 A hetvenes évek végén a társadalomtörténettel foglalkozó csoporton belül is további differenciálódás ment végbe. 806

ld. II. 4. alfejezet. A mindennapi életben bekövetkezett változások szerepéhez ld. JARITZ 1986/b 83-86. p. 808 ld. IV. fejezet; BRANDT 1973. 5. p., MAESTRO 1995. 13. p., MAISEL 1991. 62. p. 809 Ez utóbbi irányzatot leginkább az Annales-iskola képviselői által kifejtett tudományos tevékenység örökösének szokták tekinteni. 810 ČIČAJ 1998. 11. p. Az új irányzat további fontos érdeme, hogy a korábbiaknál nagyobb nyitottsággal és érdeklődéssel fordult a rokontudományágak kutatásai és eredményei felé. A fent említett területek Hans Werner Goetz szerint a mindennapok történelme, vagy másképp az „Alltagsgeschichte” legfontosabb témái közé tartoznak. GOETZ 1990. 75. p. 807

283

Nevezetesen az elsősorban össztársadalmi változásokat, kollektív folyamatokat kutató és módszertanában makrotörténeti fogalomkészlettel és megközelítésmóddal dolgozó antiindividualista társadalomtörténeti irányzattól egyre inkább elvált a társadalmi rétegeken belül az egyes ember mindennapjaival foglalkozó mikrotörténet-írás.811 A

végrendeleteknek,

mint

forráscsoportnak

kultúr-,

társadalom-

és

mentalitástörténeti szempontú szisztematikus feldolgozása a 20. század 70-es éveitől vette kezdetét. A német nyelvű történetírás képviselői hamar felismerték a forrástípusban rejlő lehetőségeket. Kiemelhetjük itt többek között az osztrák Gerhard Jaritz munkásságát, aki a testamentumok kutatásánál a tárgyi és az anyagi kultúrára vonatkozó információk vizsgálatát helyezi a középpontba.812

XV. 1. Az elemzés korlátai

A végrendeletek, mint forráscsoport számos lehetőséget kínálnak az őket megalkotó polgári közösség anyagi kultúrájának a feltárásában. A testamentumok nyújtotta előnyök mellett azonban nem szabad megfeledkeznünk a forrástípus sajátosságaiból adódó korlátokról sem. Mindezek figyelembe vételével a részletes elemzés előtt fel kell mérnünk a forrás értékét csökkentő tényezőket. Az ingóságok vizsgálatánál mindenekelőtt hangsúlyoznunk kell, hogy az utolsó rendelések nem ölelték föl az örökhagyó teljes vagyonát. A családfő jogi értelemben nem volt a családi vagyon tulajdonosa, csak képviseleti és használati jogot gyakorolt fölötte. Ily módon az ági vagyon részét képező javakat nem örökíthette szabadon, hanem azok a családfő halála után „automatikusan” visszaszálltak a család megfelelő ágára. Ezeket a vagyonrészeket, tehát nem volt szükséges megemlíteni a végrendeletben. Bár Pozsony joga az ingatlanokat tekintette a családi vagyon legfontosabb részének, feltételezhetjük, hogy az

811

Tulajdonképpen egy olyan személetmódbeli váltásról volt szó, amely a történetírói érdeklődést az egyes ember egyedi és tipikusnak mondható világképére helyezte át. Ennek a szemléletváltásnak, vagy szemléletmódosításnak az eredményeként tehát a 70-es, 80-as években az individuum visszatért a tudományos vizsgálódás centrumába, de legalább is a korábbi periferikus szférából sokkal előkelőbb helyre lépett elő (SCHULZE 1994. 6-10. p.). Az alapelgondolás szerint a méretek leszűkítése után pontos adatgyűjtéssel, illetve elemzéssel meg lehet találni az individuumban a teljes társadalom kicsiben történő leképezését (GYÁNI 1997.). Az ilyen jellegű kutatás lehetővé teszi, hogy tárgyát – az elérhető források adta keretek között – majd’ minden oldalról meg tudjuk világítani, azaz az egyes ember motivációit, vallásos vagy erkölcsi meggyőződését, gondolat- és hitvilágát, képességeit, családi-, lokális-, vagy azon a szinten túlnyúló kapcsolatait, ehhez szorosan kötődve a szűkebb társadalmi közegen belüli helyét, megfelelő módon feltérképezhessük. HARDTWIG 1994. 21. p. 812 Ld. Jaritz műveit a bibliográfiában.

284

ingóságok egy része is ehhez a körhöz tartozott, s ebből következően nagy a valószínűsége annak, hogy az ide sorolt tárgyakat sem említették meg a testamentumban. További fontos szempont volt még a tárgyi hagyaték felsorolásánál az egyes ingóságok értéke. Nem volt általánosan megszabott értékhatár, amely fölött az egyes tárgyakat meg kellett említeni, elsősorban a végrendelkező saját belátására volt bízva, hogy milyen értékű ingóságokról emlékezik meg utolsó rendelésében. Az egyéni igényszint mellett a testáló vagyonossága is döntő lehetett abban, hogy mely tárgyakat vette bele a testamentumba.813

Ebből

következően

néhány

esetben

fontos

adalék-információt

nyerhetünk arra vonatkozólag, hogy a más-más vagyoni szinthez tartozó polgárok milyen érték felett tartották szükségesnek külön rendelkezni vagyontárgyaik sorsáról. Ezzel összefüggésben viszont számolnunk kell a végrendelkező vagyonának egy újabb szeletével, amelyről a testamentumok nem szolgálnak semmilyen információval. Ugyancsak a forrástípus hiányosságaként értékelhetjük, hogy a végrendeletekből nyert adatok nem fedik le teljes egészében a mindennapi élet összes szféráját. Így például nagyon kevés információval rendelkezünk a lakások külső és belső jellemzőiről, a házak belső terének felosztásáról, a korabeli bútorokról, vagy a mindennapi munkában használt szerszámokról, stb. További nehézségek merülhetnek föl még azoknál a tárgycsoportoknál is, amelyekről viszonylag részletes információ-csoporttal rendelkezünk. A Protocollum Testamentorumban használt 16. századi közép-felnémet nyelvnek a maitól különböző, s legtöbbször meglehetősen következetlenül alkalmazott alaki és helyesírási sajátosságai miatt sokszor már a kérdéses használati tárgy pontos azonosítása is meglehetős nehézségekbe ütközik. Sajnos további problémát jelent, hogy a testálók gyakran használnak gyűjtőfogalmakat (pl. rock, mantel stb.).814 Az ilyen széleskörű jelentéssel bíró fogalom alatt az adott tárgynak többféle változatát is érthették. Ezekben az esetekben nem tudunk meg közelebbi információt az egyes tárgyakról. Mindezen túl fontos még kiemelnünk, hogy a legtöbb esetben nehézséget okoz, hogy az egyes tárgyak külső jellemzőit csak ritkán részletezték.815 A végrendelkezőnek saját háztartása tárgyait evidens módon nem volt szükséges a legapróbb részletekig leírnia, mivel az elsődleges cél az volt, hogy a család tagjai, vagy a testamentum végrehajtói felismerjék a kérdéses ingóságot. Ennek érdekében elég volt akár csak egy jellemző 813

SZENDE 2004/a 130. p. Az említett példákról bővebben ld. XV. 5. alfejezet. 815 Az anyagi kultúra kutatásánál használható írott források legnagyobb hátrányaként általában ezt szokták említeni (Vö. HUNDSBICHLER 1998. 43. p.). Ezt tovább fokozzák azok a mai és a régebbi korok nyelvváltozatai közötti eltérések, amelyekről korábban már esett szó. 814

285

tulajdonságot kiemelni (pl. ünnepi kabát). A mi szempontunkból viszont ez a gyakorlat azt eredményezi, hogy nem tudunk megfelelően pontos képet alkotni a korabeli mindennapokban használt tárgyak külsejéről. Egyedül a részben, vagy teljesen reprezentatív funkciókat ellátó tárgyaknál (főleg ékszerek, kisebb részben nemesfém edények, értékesebb kegytárgyak, ruhák, stb.) vagyunk szerencsésebb helyzetben, mivel itt az ingóságok magasabb értéke, illetve az adomány sokszor reprezentatív jellege jobban megkövetelte az örökített tárgy részletesebb leírását. A külső jellemzők mellett még kevesebb információval rendelkezünk a tárgyak értékét illetően. Még ha meg is adják az ingóságok pénzbeli értékét, akkor is számolnunk kell azzal a veszéllyel, hogy az örökhagyónak az erre vonatkozó becslése nem fedi teljes egészében a valóságot. A testáló objektivitását befolyásolhatja a kedvezményezettel fenntartott viszonya, kettejük társadalmi helyzete,816 vagy esetleg a továbbörökített tárgyhoz való személyes kötődése is. Sok esetben azt is nehéz egyértelműen meghatároznunk, hogy mire használták az adományban szereplő ingóságot. Ebben az összefüggésben több kérdés is felmerülhet. Mire használták, milyen gyakran és milyen céllal a kérdéses tárgyat? Gyakrabban, a mindennapi tevékenységek során használták, vagy inkább reprezentatív, esetleg tezauráló szerepe volt? Amint azt később látni fogjuk, legjellemzőbben az értékesebb edényeknél feltételezhetünk ilyen többrétű funkciót. A mindennapi élet egyik legfontosabb részéről, a tárgyakhoz kötődő tevékenységről tehát csak közvetetten, vagy gyakran egyáltalán nem tudósítanak minket a végrendeletek. Ilyen esetekben olyan forrásokra támaszkodhatunk, amelyek időben, illetve térben nem esnek túl messze a tárgyalt korszaktól, illetve várostól, s természetesen hasonló társadalmi csoport mindennapjairól szolgáltatnak részletesebb információval. Ugyanakkor a forrás biztosította keretek között meg kell majd vizsgálnunk, hogy ugyanannak a tárgytípusnak a használatbeli eltérése áll-e valamilyen viszonyban a tulajdonos vagyoni helyzetével.817

A fentiekben részletezett nehézségek ellenére mégis kijelenthetjük, hogy a polgári testamentumok, amellett, hogy bepillantást nyújtanak a halálra készülődő ember személyes gondolkodásába, viszonylag átfogó képet adnak a család és a szűkebb környezet tagjaival, 816

JARITZ 1999. 325. p. Végezetül megemlíthetjük még Kubinyi észrevételét, miszerint a korabeli anyagi kultúrának a testamentumok segítségével végzett feltárásában további nehézséget okoz, hogy Magyarországról csak kevés ilyen jellegű forrás maradt fenn (KUBINYI 1991. 16. p.). Mindazonáltal a kutatástörténeti bevezetőben láthattuk, hogy a fellelhető végrendeletek elemzése a magyar tudományos körökben is egyre biztatóbb tendenciát mutat. ld. IV. fejezet.

817

286

valamint a városi közösség fontosabb szereplőivel fenntartott kapcsolatáról, egyben részletes információkkal szolgálnak a testálónak az őt körülvevő anyagi világgal való viszonyáról.818 Az anyagi kultúra kérdéskörével kapcsolatban feltétlenül hangsúlyoznunk kell a forrástípus azon fontos jellemzőjét, hogy a testamentumokban említett tárgyak mindenképpen léteztek és a tulajdonos életének részét képezték.819 Természetesen az egyes tárgyakról, vagy tárgytípusokról szóló említéseket nem elég önmagukban, mennyiségi vagy minőségi szempontok szerint tárgyalni. A forráscsoport sajátosságai nyújtotta lehetőségek és korlátok ismerete mellett csak úgy nyerhetjük a lehető legátfogóbb képet a korabeli polgár és az anyagi kultúra kapcsolatáról, ha a tárgyi hagyatékok említőit és kedvezményezettjeit egyaránt elhelyezzük saját társadalmi közegükben. Ennek során – ahol lehetséges – meg kell határoznunk a kiemelten a vagyoni elitre vagy sajátosan a középrétegre jellemző tárgytípusokat, az egyes vagyoni szintekre jellemző mennyiségi és minőségi mutatók eltéréseit, vagy esetleg az azokban megtalálható hasonlóságokat. A vagyoni helyzet mellett más tényezőket is meg kell vizsgálnunk. Így ahhoz, hogy – ahol csak lehetséges – az egyes használati tárgyaknak a polgári

közösség

mindennapjain

belüli

jellemző

helyét

viszonylag

pontosan

meghatározhassuk, érdemes figyelmet szentelnünk az örökhagyók és a kedvezményezettek nem, esetleg családi állapot szerinti megoszlásának. Nyilvánvaló ugyanis, hogy az élet különböző szakaszaiban lévő személyek más-más jellegű használati tárgyakkal és kapcsolatrendszerrel bírtak végrendelkezésük pillanatában. A nagyszámú testamentum szolgáltatta széles adatbázisból reményeink szerint számos tárgytípusnál rendelkezésre áll majd a lehetőség, hogy a vagyoni elit és a középréteg közötti eltéréseket vagy hasonlóságokat kimutathassuk. A tárgyaknak kifejezetten egyik, vagy másik vagyoni rétegre jellemző előfordulása kapcsán érdemes lehet részletesen megvizsgálni, hogy a kérdéses tárgytípus használata, viselete stb., valóban kifejezetten egyik vagy másik csoportra volt inkább jellemző, vagy az említések ilyen jellegű megoszlása inkább azzal a fent említett értékhatárral volt-e összefüggésben, amely meghatározta, hogy a különböző vagyoni szinthez tartozók mit tartottak még fontosnak megemlíteni testamentumukban.820 Így tehát találhatunk majd a tárgycsoportokon belül olyan – nagyobb értéket képviselő – tárgytípusokat, amelyek a felső vagyoni réteg 818

JARITZ 1999. 330. p. JARITZ 1989. 16. p. Ellenpéldaként említhetnénk a városi ruharendtartásokat, amelyek nem a valós állapotokat tükrözték, hanem csak a városi hatóság által elérni kívánt állapotot. 820 Kubinyi az anyagi kultúrára vonatkozó írott források vizsgálata során arra a következtetésre jutott, hogy az említett értékhatár társadalmi rétegek szerint módosul. KUBINYI 1990. 55. p. 819

287

testálóinál még gyakrabban, a középréteg képviselőinél pedig már ritkábban jelennek meg. Előfordulhat viszont olyan tárgytípus is, amelyről – annak alacsonyabb értéke miatt – a vagyoni elit tagjai általában már nem tartották szükségesnek megemlékezni, a középréteg képviselői viszont még nagyobb számban említenek ilyen ingóságokat. Az örökösök kérdésénél külön figyelmet érdemelnek azok az esetek, amelyeknél az adott tárgy kikerül abból a vagyoni körből, amelybe a végrendeletet tevő tulajdonosa tartozott. Leginkább olyan rendelésekre gondolhatunk, amelyeknél egy, a vagyoni elithez sorolt testáló nem családja valamely tagjára örökíti ingóságát, hanem egy nála vagyonosságban alacsonyabb réteghez tartozó személyre (elsősorban a szolgálók, segédek, illetve a kegyes adományok szegényei, ispotályok lakói, stb. jöhetnek szóba). Ezeknél az eseteknél azonban meg kell még jegyeznünk, hogy az írásbeli végrendeletek eredetileg azt a célt követve terjedtek el, hogy az örökhagyók a jog szerint a vérrokonokra szálló vagyonrész mellett olyan személyeket és intézményeket is részesíteni kívántak javaikból, akikhez szorosabb kötődés fűzte őket. Mivel az ilyen célra szánt javakat mindenképpen megemlítették, így ezeknek a személyeknek és intézményeknek a testamentumokban történő megjelenésük valószínűleg nagyobb jelentőséget sugall, mint amilyet a testáló életében betöltöttek.821 A továbbiakban az anyagi kultúra körébe tartozó rendeléseket tárgycsoportonként fogjuk vizsgálni, s megpróbáljuk az imént vázolt kérdéskörök részletesebb elemzését végrehajtani. Az egyes csoportokat legcélszerűbben a tárgyak elsődleges funkciója szerint lehet elkülöníteni. A főbb csoportok kialakításában – kisebb eltérésekkel – a Szende Katalin által kialakított felosztást követjük.822 Az egyes tárgycsoportok sorrendjét esetünkben viszont olyan metszéspontok szerint kell meghatározni, amely a gyakoriság mellett azt veszi figyelembe, hogy mely tárgycsoport volt a vagyoni elitre inkább jellemző, s a vagyoni rétegeket illetően mely tárgycsoportnál tapasztalhatunk jelentősebb eltérést a mindennapi használati szerep, a reprezentációs, valamint a tezaurációs funkció megjelenése tekintetében. A tárgycsoportok gyakoriságához ld. Melléklet, 4/1. sz. ábra.

821 822

SZENDE 2004/a 130. p. és 135. p. SZENDE 1999/a 91-157. p. és SZENDE 2004/a 137-231. p.

288

XV. 2. Ékszerek

A ruházat mellett az ékszerek viseletét is szabályozó, és időről időre megújított ruharendtartások ellenére a luxus és a kiemelkedő társadalmi státusz reprezentálása iránti igény fokozatosan növekedett a korabeli európai polgárság körében. A tehetős polgárok újra és újra áthágták a városi hatóság által előírt korlátozásokat, mivel a lakosok nem akartak lemondani arról, hogy vagyonosságukat ily módon tárják a nyilvánosság elé. A személyes pompa mértéke természetesen szoros összhangban volt az egyes polgárnak a városi közösségben elfoglalt helyével, illetve az adott személy rétegtudatával.823 Ezen keresztül tehát az ékszerek tükrözhették tulajdonosuk anyagi helyzetét, társadalmi rangját. Ennek fényében érdemes megvizsgálnunk, hogy a 16. századi pozsonyi polgárok milyen mennyiségű és minőségű ékszerről rendelkeztek végrendeleteikben, illetve hogy adódtak-e olyan különbségek, amelyek az eltérő vagyoni helyzetre vezethetők vissza. Tudjuk, hogy az 1460-as évektől visszaesés következett be Pozsony gazdasági életében. Mindez azonban nem befolyásolta negatívan az ékszerviselés szokásait, épp ellenkezőleg, a késő középkori végrendeletekből az mutatható ki, hogy erősödött a lakosságnak az ilyen típusú ingóságok iránti igénye. Ennek eredményeként éppen a 16. század elejére vált jellemzővé az a folyamat, amelynek során egy személy kezén nagyobb számú ékszer is felhalmozódhatott.824 A kora újkori végrendeleteket megvizsgálva ennek a tendenciának a folytatódását, vagy még inkább felerősödését tapasztaljuk. Összehasonlításképpen megállapítható, hogy az 1350 és 1529 között született 883 pozsonyi testamentumban 339, ékszerekről szóló említést találunk, amely 178 örökhagyótól származik. Az ékszerről rendelkezők az örökhagyók húsz százalékát teszik ki, az említések pedig az ingóságokról tett összes említés 8,8 %-át. A Szende által elvégzett feldolgozásban egy említés több darabszámot is takarhat, ennek megfelelően a késő középkori végrendeletekben egy testáló átlagban 3-4 ékszerről rendelkezett.825 Az 1529 és 1557 közötti időszakot átölelő második Végrendeleti Könyv tanúsága szerint a 16. század második harmadában már magasabb volt az egy személy által birtokolt ékszerek száma. A vizsgált anyagban 82 testamentumban (az összes végrendelet 21,1 %-a) 517 ilyen tárgyra vonatkozó említést találunk. Az ingóságokra 823

Az ausztriai rendtartások általában ahhoz szabták az egy személy által viselhető ékszerek értékét, hogy az illető a városi közösség melyik rétegéhez tartozott (PETSCHACHER-WANZENBÖCK 1993. 112. p.). Hasonló szabályozásról Pozsonyból nincs tudomásunk. 824 Hasonló tendenciát mutatnak a korabeli alsó-ausztriai viszonyok is. SZENDE 2004/a 143. p. 825 SZENDE 2004/a 4. és 12. táblázat, illetve 142. p.

289

vonatkozó darab- és tételszámokhoz viszonyítva az ékszerek 18,2 %-os aránnyal vannak jelen. Megállapítható még, hogy kora újkori végrendeletekben az egy főre eső értéktárgyak száma átlagosan 6,3. A további összevetéshez a leggyakrabban előforduló értékesebb ékszerfajták darabszámait tudjuk még szembeállítani. Eszerint az első Végrendeleti Könyvben összesen 169 darab övet (65), gyűrűt (83) és pártát említenek (21).826 Ehhez képest a jelen disszertációban feldolgozott 29 év végrendeleti anyagában nem kevesebb, mint 294 ilyen ingóság szerepel (részletesen ld. XV/1. és XV/2. táblázatokban). A polgárok által birtokolt ékszerek mennyiségének ilyen mértékű növekedése a tárgytípus két legfontosabb funkciójával hozható összefüggésbe. A reprezentatív szerep kapcsán már érintettük, hogy az ékszerek kiválóan alkalmasak voltak arra, hogy kihangsúlyozzák tulajdonosuknak a közösségen belüli társadalmi státuszát és ezzel szoros összefüggésben az illető személy által képviselt gazdasági erőt. Bizonyos ékszertípusok viseletében a polgárság a nemesi szokásokat igyekezett követni, utánozni. A késő középkorban még elsősorban a nemesség hatalmi jelvényének számított például a gyűrű. Az a tény, hogy a városi lakosság körében ezen ékszertípus száma jelentősen nőtt, közvetett módon utalhat a kora újkori polgárság megnövekedett gazdasági erejére. A reprezentáció mellett ki kell még emelnünk az értékhordozó funkciót. Utóbbi minden korra érvényes, gazdasági krízis idején, vagy háborús időszakokban pedig felerősödik jelentősége. A korszak eseményeit, az országban uralkodó zűrzavaros állapotokat és az állandó háborús veszélyt ismerve nem meglepő, hogy a polgárok szívesen fektettek könnyen mobilizálható, ugyanakkor jelentős értéket képviselő, sokszor drágakövekkel, gyöngyökkel díszített, arany és ezüst ékszerekbe. Az ilyen ötvöstárgyak iránti nagy keresletet feltételezi az is, hogy a testálók között szép számmal találunk ötvösöket, vagy olyan asszonyokat, akiknek férjük ilyen mesterséget űzött. Az ötvösök és az aranymívesek összesítve az egyik leggyakoribb iparoscsoport (9 végrendelet). Ez az adat közel egybevág azzal a feltételezéssel, amely átlagosan tíz főre becsüli a 16-17. században egyidejűleg a városban működő ötvösök számát.827 A pozsonyi ötvösök céhkönyve 1575-ből maradt fenn. Ebben már hivatkoznak egy korábbi céhszabályzatra, tehát valószínűleg már a század első felétől, esetleg már a 15. végétől rendelkeztek céhszabályzattal. Az 1575-ös forrás szerint azoknak az idegen iparosoknak, akik a céhbe történő felvételüket kérték, előbb legalább két évig Pozsonyban 826 827

SZENDE 2004/a 137-140. p. KŐSZEGHY 1936. 289. p.

290

kellett dolgozniuk legényként, majd mesterremek elkészítésével kellett bizonyítani szakértelmüket. A pozsonyi születésű legényeknek más városban töltött tanulóéveit beszámították.828 A 16. századi mesterek között csak egy pozsonyit ismerünk, a többség osztrák területről, főleg Kremsből és Salzburgból származott. A legények között is kevesen vannak azok, akik magyar városokból kerültek Pozsonyba. Az idegen származásúak között találunk bécsieket, szászországiakat, a Lajta menti Bruckból, vagy Hainburgból származókat, s ezek mellett ritkábban olyan távoli területek, mint Pomeránia, Württemberg, vagy Schleswig-Holstein fiai is előfordultak.829 Az ötvösművek szigorú ellenőrzése megkövetelte az áru minőségének hitelesítését. Ez két lépcsőben történt. Először maga a mester ütötte rá a kész árura saját mesterjegyét, amely rendszerint a keresztnév és a családnév kezdőbetűiből állt. Ezután az ötvöstárgy anyagának és formájának vizsgálata után a céhmesternek kellett a céh hitelesítő jegyével ellátnia a kifogástalan minőségű árut. Ha a munka nem felelt meg a kívánt követelményeknek, akkor a céhmester a céhtagok jelenlétében összetörte azt.830 A pozsonyi ötvösök céhjegye a város címeréből ismert városfalrészt ábrázolta kapuval és három toronnyal.831 Emellett jellemző volt a városban készült ötvöstárgyakon az anyag vizsgálatánál a fűrészvonalú metszés („Ziselierstich”) alkalmazása is.832 Ami az ékszerről rendelkezők vagyoni szint szerinti megoszlását illeti, a felső réteg tagjainak döntő többségéről beszélhetünk (a testálók száma alapján 63,4 % az arányuk, az ezen végrendelkezők által említett ékszerek aránya pedig 86,1 %). Az arányok megállapításánál azonban figyelembe kell vennünk, hogy a testálókon belül magának a vagyoni elitnek az elkülönítésénél jelentős szerepe volt az ékszerek említésének. Mindazonáltal még ha a fent említett elhatárolási módszer némileg torzít is pozitív irányban az ékszertulajdonosok vagyonosságáról kialakított képünkön, mégis nagy biztonsággal kijelenthetjük, hogy a vizsgált tárgytípus említői a polgárság egy szűkebb, általában az átlagosnál jóval nagyobb vagyonnal rendelkező rétegéből került ki. Ezt bizonyítja, hogy az átlag feletti számú ékszerről rendelkező örökhagyók 1/4-e olyan testáló, akit a vagyoni elit elhatárolásánál a két másik területen (ingatlanok és 828

MIHALIK 1911. 87. p. MIHALIK 1911. 97. p. 830 MIHALIK 1911. 98. p. Egy 1627-es bejegyzés szerint Hans Volkhan egy klenódiumot és egy rubinköves gyűrűt készített mesterremeknek. A mesterek nem fogadták el a munkát, azonban mégis felvették a céhbe, azzal a kikötéssel, hogy újra el kellett készítenie a kérdéses tárgyakat. MIHALIK 1911. 90. p. 831 KŐSZEGHY WINKLER 1911/a 44. p. A legkorábbi fennmaradt egyéni mesterjegy a 16. század végéről egy Jacob Steiger nevű ötvösmestertől származik. A jegy mindkét oldalán bevágott szívpajzsban egy J és egy S betűt ábrázol. KŐSZEGHY WINKLER 1911/b 158-159. p. 832 KŐSZEGHY WINKLER 1911/a 39. p. 829

291

pénzhagyaték) is az első, azaz a biztos kategóriába soroltunk, további 29 %-uk pedig még legalább egy területen első kategóriába került. A vagyonosak ilyen elsöprő többsége vizsgálatunk szempontjából viszont hátrányt is jelent, mivel a középréteg idevonatkozó rendeléseinek olyan alacsony a száma, hogy azokat nem tudjuk úgy elemezni, hogy a kapott értékekből nagyobb biztonsággal messzemenő következtetéseket vonjunk le. Mindezt figyelembe véve tehát ennél a tárgycsoportnál elsősorban azon tárgytípusok vizsgálatára tudunk koncentrálni, amelyek a vagyoni elit tagjainak tulajdonába tartoztak és megfelelően nagy számban vannak jelen a testamentumokban. Ennek során a tárgyak formájára, értékére vonatkozó megjegyzések mellett vizsgálatunk tárgyává tehetjük az adott tárgytípus tulajdonosának és örökösének személyét. Az utóbbi két csoport eloszlását az alábbi két táblázat foglalja össze:

Ékszertípus

Tulajdonos

Örökösök Egyéb Házastárs rokon 17 12 2 9 8 3 2,5 14

Nem rokon 0 10 2 12

Fiú*

Lány

Férfi Nő Férfi Nő

35* 4 8* 8,5**

26 22 8 28

Férfi

0

20

0

0

8

28

Nő

2

93

0

34

23

152

Férfi Nő

1* 0

7 4

1 0

0 2

0 2

9 8

Nyakék (kette, goller)

Férfi

1,5

0

0,5

2

0

4

Nő

0

2

1

2

0

5

Egyéb ékszer

Férfi

1*

3

1

2

0

7

Nő

0

0

0

0

1

1

Gyűrű Öv Gesperr (csat, boglár) Párta

Összesen 90 47 29 65

Összesen – 61 213 33 80 58 445 XV/1. sz. táblázat Az ékszerek tulajdonosai és örökösei a vagyoni elit körében (ld. még Melléklet, 4/2. sz. ábra) *Blasy Beham végrendelete utáni codicillusban jelentős mennyiségű ékszert hagy születendő gyermekére és feleségére megosztva. Mivel a testáló ilyen kiemelten hangsúlyozta, hogy a születendő gyermeket is részesíteni kívánja ezekből az ingóságokból, így az említett ékszerhagyaték felét a gyermekekhez soroltuk. A gyermek nemét nem ismerjük, a fiúkhoz soroltuk be. A kérdéses ékszerhagyaték nyolc övet, harminc gyűrűt, két ezüst pártát és két egyéb ékszert foglal magába. **A megosztott tételek esetében legtöbbször gyermekre és házastársra hagynak egyenlő arányban ékszereket. Ilyenkor szerepelnek 0,5-ös értékek.

292

Ékszertípus Gyűrű Öv Gesperr (csat, boglár) Párta

Tulajdonos

Örökösök Egyéb Házastárs rokon 3 2 1 2 3 0 3 5 10 0

Nem rokon 2 1 0 7 0

Fiú*

Lány

Összesen

Férfi Nő Férfi Nő Férfi

1 0 0 2 0

3 0 4 3 0

Nő

0

6

0

0

2

8

Férfi Nő Férfi

1 0 1

2 3 0

0 0 0

1 1 0

0 1 0

4 5 1

11 4 7 20 10

Nyakék (kette, Nő 0 0 0 1 0 1 goller) Egyéb Férfi 0 1 0 0 0 1 ékszer Nő 0 0 0 0 0 0 Összesen – 5 22 20 12 13 72 XV/2. sz. tábl. Az ékszerek tulajdonosai és örökösei a középrétegnél (ld. még Melléklet, 4/2.sz. ábra)

Összességében elmondható, hogy a nők az összes végrendelkezőhöz viszonyított arányukhoz képest több mint 20 %-kal nagyobb részesedéssel vannak jelen az ékszert említők körén belül (61,7 % a 40,2 %-hoz képest). Ez az arány a vagyoni eliten belül kevéssel tér el, mindössze két százalékkal magasabb. Az örökösök csoportján belül kiugróan magas a közvetlen családtagok aránya (68,9 % az elithez tartozóknál, 65,3 % a középrétegnél). Ha ehhez hozzáadjuk még az oldalági és egyéb, nem közvetlenül a testáló szűk családjához tartozó rokonokat, akkor a két arány: 87 %, illetve 82 %. Egyértelműen megállapítható tehát, hogy a jelentős értéket képviselő ékszereket a polgárok vagyonosságuktól függetlenül igyekeztek a családon belül tartani. A hasonló arányok a ruhák esetében például sokkal alacsonyabbak: az elitnél a rokonokra hagyott ruhadarabok 63,9 %-ot tesznek ki, míg a középrétegnél már csak 41 %-ot. Az árnyaltabb elemzés végett célszerűbb, ha az egyes tárgytípusokat külön-külön vizsgáljuk. A három leggyakoribb tárgytípus közé a csatok és boglárok (gesperr), a gyűrűk és a díszes övek tartoznak. Előbbiek kisebb értéket képviseltek és elsősorban a ruházat kiegészítő elemeiként értékelhetjük őket. A gyűrűk nagy száma és személyes jellegük miatt ezt a tárgytípust érdemes először vizsgálnunk.

293

XV. 2. 1. Gyűrűk

A gyűrűnek (ring), mint ékszertípusnak korábban említett funkciói mellett fontos szimbolikus jelentősége is volt és van. A gazdagság és a hatalom jelképes megtestesítése mellett említhetjük itt többek között a köralakra visszavezethető jelentéstartalmat, az önmagába záródó körforma ugyanis az örök és feloldhatatlan kapcsolatra utal.833 Az eljegyzési gyűrűk esetében nyilván a férfi és a nő között létrejövő házassági kapcsolat feloldhatatlanságára asszociálhatunk. A gyűrű a második leggyakrabban említett ékszertípus (152 tétel). A rendelkezések több mint 90 %-a a vagyoni elit tagjaihoz kötődik. Fontos megjegyeznünk, hogy az egyes ékszerek közül egyedül a gyűrűk esetében találkozunk a férfiak többségével. A felső réteg körében a férfi említők majdnem kétszer annyian vannak, mint a nők. Mivel joggal feltételezhető, hogy a polgárok minden esetben rendelkeztek ékszereikről, megállapítható, hogy a hatalom és a gazdagság ezen szimbóluma elsősorban a korabeli tekintélyes férfiak viseletéhez tartoztak. A nemek szerinti tagolódást követve elmondható, hogy a vagyonos férfiak a gyermekek közül inkább fiaikra, míg a tehetősebb asszonyok szinte kizárólag lányaikra örökítették ezeket a darabokat. A fenti adatokból arra következtethetünk, hogy létezhettek külön férfi és női változatok, még ha a végrendeletekben nem is találunk erre vonatkozó megjegyzést.834 Ezzel szemben viszont a tárgyalt ékszertípus kapcsán viszonylag változatos formagazdagságról kapunk információt. A gyűrűk leírása által nyert adatokat két csoportra oszthatjuk. Egyik részük a tárgyak alakjára, másik részük főként anyagára vonatkozik. Az idevonatkozó információk (212 adat) túlnyomórészt (közel 94 %) olyan testálótól származik, akit a vagyoni elithez soroltunk. Így tehát inkább csak a felső rétegre jellemző gyűrűkről kapunk információkat. Az ékszerek alakja nagyban összefüggött azok funkciójával. A legjellegzetesebb gyűrűtípus a pecsétgyűrű (13 említés). Három esetben fordult elő, hogy egy személy két ilyen darabról rendelkezett. Mindhárman a vagyonos felső réteghez tartoztak. A 16. században ezek a darabok a férfiviselet fontos elemei voltak. Különleges funkciójukból eredően nem csak kedvelt ékszerként, vagy státusszimbólumként szolgáltak, hanem egyben praktikus feladatot is elláttak, amelynek jelentős szerepe volt a korabeli jogi

833

PETSCHACHER-WANZENBÖCK 114. p. Elképzelhető az is, hogy egyszerűen csak méretbeli különbségekről volt szó. Ebben az esetben a nagyobb férfigyűrűket könnyebben lehetett úgy átalakítani, hogy azt az örökhagyó lánya hordhassa. A nagyobb számú rendelések esetén pedig nyilván nem a személyes használat volt az elsődleges, hanem a tezauráló funkció.

834

294

életben.835 A késő középkorra már a legtöbb polgár, vagy család rendelkezett pecséttel. Ennek fényében viszont meglepő, hogy a végrendelkezők csak ilyen kis csoportja említi ezt az ékszertípust. Ez valószínűleg arra a szokásra vezethető vissza, hogy a halottal együtt pecsétjét is eltemették, nehogy azt más fel tudja használni.836 Az ékszertípus örökösei között csak férfiakat találunk. A legtöbb esetben az örökhagyó fia, annak hiányában fivére, ritkábban férfi barátja örökölt ilyen darabokat. A pecsétgyűrűk nem csak mint a végrendeletek tárgyai jelennek meg, hanem egyben a testamentumok gyakorlati megvalósulásának is fontos részei is voltak, hiszen számos esetben említik, hogy az utolsó rendelésben foglaltak hitelességét a tanúknak, illetve néha magának a testálónak is saját pecsétjükkel kell megerősíteniük. Három alkalommal említenek férfiak jegygyűrűt (gemahlring), amelyeket minden esetben feleségükre hagynak. Két esetben találkozunk ún. „emlékgyűrűvel” (gedenkhring), amelynek funkcióját nem tudtuk közelebbről meghatározni. A kiemelkedő vagyonról rendelkező seborvos, Leopold Seidenschwantz seborvos részletesebben is leír egy ilyen darabot. Végrendeletében vejére, Thomas Entzenweißre – aki ekkor (1556) pozsonyi jegyző volt – hagy egy gedenkhringet. Az említett ékszer három részből, vagy gyűrűből állt, amelyeket valószínűleg egymásba lehetett illeszteni („meinen guld gedenckh ring, welche drei inain sind”).837 Egyszer említenek még dratringet, amelyet valószínűleg vékony arany csíkokból olvasztottak össze és egy testamentumban szerepel daumbring, amelyet minden bizonnyal a hüvelykujjon viselt tulajdonosa. A gyűrűket különböző ábrákkal, egyszerűbb képekkel is díszíthették. Ez két módon történhetett: zománcozással (ilyenkor drauf kifejezés szerepel), vagy gravírozással (in, vagy drin kifejezéssel jelezték). Az előbbire példa két különleges darab, amelyeket Mert Zirkendorffer tanácsos hagyott fiaira. Az egyik gyűrűn Szt. György, a másikon egy szarvas alakja volt látható („ … dem Daniel den grossern, drauf S. Jörg, den kleinern dem Cristoff, drauf ein hirsch.”).838 Gravírozásra olyan esetben találunk példát, amikor belevésték a tulajdonos monogramját a gyűrű anyagába. Az anyagra vonatkozó adatokból egyértelmű, hogy az aranyból készült gyűrűk voltak többségben (108 tétel). Ehhez képest elenyészően kis számban említenek kisebb értékű ezüst gyűrűt (8 tétel). Két esetben olvashatunk aranyozott darabokról. 835

PETSCHACHER-WANZENBÖCK 114. p. SZENDE 2004/a 139. p. A kora újkorban ismerünk soproni polgárok körében olyan példát, amikor meglévő címerpecsétjük helyett gemmával díszített gyűrűjüket használták hitelesítés végett. TOMPOS 1973. 290. p. A gemmákhoz ld. még később ebben a fejezetben a drágakövek tárgyalását. 837 AMB Prot. Test. II. fol 317b. 838 AMB Prot. Test. II. fol 252a 836

295

A gyűrű esztétikai és tényleges értékét a fent említett egyszerűbb díszítési módok mellett leginkább az emelte, ha drágakövet foglaltak bele. A drágakövek értékét több tényező határozta, illetve határozza meg napjainkban is. Különleges színük és fényük mellett minden korban nagy jelentőséggel bírt ritkaságuk. Felkutatásuk, kitermelésük, szállításuk és nem utolsó sorban megmunkálásuk igen magas költségekkel járt. Mivel a legtöbb drágakő a természetben nem abban az alakban fordul elő, ahogy felhasználják őket, ezért a kívánt forma elérése igencsak munkaigényes folyamat. Az ötvösnek már előre tudnia kellett, hogy az adott nyerskőből milyen rendeltetésű ékkövet kell készítenie, s a kívánt formát a legkisebb anyagveszteséggel kellett kialakítania. Az esztétikai hatás és a ritkaság mellett fontos tényező még ezeknek az anyagoknak a keménysége, amely ellenállóvá tette őket a rendszeres igénybevételnek, s gazdájuk számíthatott tartósságukra. Kiemelkedő szépségük és jelentős anyagi értékük mellett, vagy éppen ezekből következően számos drágakőhöz különböző legendák, babonás hiedelmek kapcsolódtak.839 A 14-15. században Genova és főleg Velence vált az európai drágakő-kereskedelem központjává. Később Párizs, Antwerpen, Amsterdam, Rotterdam, illetve Közép-Európában Nürnberg és Prága jutott még jelentősebb szerephez. A tárgyalt pozsonyi végrendeletekben több mint hatvan idevonatkozó említést találunk. A drágakővel díszített ékszerek jelentőségét mutatja a vagyonos városi jegyző, Heinrich Schedel esete is, aki összesen nem kevesebb mint 17 gyűrűről rendelkezik, és ezek közül csak azt a négyet nevezi meg konkrétan, amelyekbe valamilyen ékkövet foglaltak. A drágakövekről szóló információkat a következő táblázat foglalja össze:

839

A vörös árnyalatú kövek, mint a rubin és a karneol a rangot és a hatalmat jelképezték. A hegyikristályról azt tartották, hogy elűzi a rossz álmokat, a zafírnak pedig a lázas betegségek gyógyításában tulajdonítottak szerepet. A smaragd a remény örök zöld színével a hűség és a szerelem jelképe volt. A drágakövek királynője, a gyémánt a tisztaság, a szerencse és a béke szimbólumává vált. Egyes köveket bolygókkal hoztak összefüggésbe, ennek eredményeként az egyes hónapokhoz is rendeltek drágaköveket, így például a februárhoz az ametisztet, az áprilishoz a gyémántot és a hegyikristályt, májushoz a smaragdot, a júliushoz a rubint, a szeptemberhez a zafírt, a novemberhez a topázt, s végül a decemberhez a türkiszt. OBERFRANKRÉKAI 1982. 199-201. p.

296

Drágakő Vagyoni elit testálói Középréteg testálói Említések összesen Rubin 8 1 9 Zafír 6 – 6 Gyémánt 5 – 5 Türkisz 5 – 5 Karneol 5 – 5 Hiacint 4 – 4 Ametiszt 2 – 2 Smaragd 2 – 2 Gyöngy* 1 1 2 (Hegyi)kristály** 1 – 1 Kalcedon 1 – 1 Cirkon 1 – 1 Topáz 1 – 1 Kék kő 1 1 2 Barna kő 2 – 2 Vörös kő 1 – 1 Zöld kő 1 – 1 Fehér kő 1 – 1 Egyéb kő*** 14 – 14 Összesen 62 3 65 XV/3. sz. táblázat Drágakövek a végrendeletekben * Jóval nagyobb számú gyöngyről esik szó a testamentumokban. Az övekre és pártákra felvarrt gyöngyök számát azonban még csak megközelítőleg sem tudjuk meghatározni (négy ilyen módon díszített öv és 17 ilyen párta szerepel), ezért itt csak a gyűrűkbe foglalt gyöngyökről szerezhetünk információt. ** Egy alkalommal szerepel chrisoliw kifejezés. Kristály alatt valószínűleg itt hegyi kristályt értettek. *** Közelebbről nem azonosítható. Hét esetben csak a stein szó szerepel, másik hét alkalommal olyan neveket említenek, amelyek pontos jelentését nem tudtuk közelebbről meghatározni.

A fentiek tekintetében érdemes röviden megvizsgálnunk, hogy a korabeli polgárság felső rétege körében milyen drágakövek örvendtek népszerűségnek. A két leggyakoribb, a korund csoporthoz tartozó rubin és zafír. Előbbi klasszikusan mélyvörös árnyalatú, azonban színváltozatai a rózsaszínűtől a vérvörösen át egészen a sötét bordóig, sőt a barnás árnyalatúig terjedhetnek.840 Egy esetben zafírral együtt fordul elő, míg két gyűrűben smaragddal kombinálták. Egy különleges darabról ír Blasy Beham, amikor feleségére és születendő gyermekére hagy egy nagy aranygyűrűt, amely kígyó alakot formál, a kígyó nyelve pedig rubinból készült („gemacht wie ein shlangen mit einer rubinen zungen”).841 A leggyakrabban kékes árnyalatú zafíroknak számos más változatát is ismerjük. Mindazokat a korundokat, amelyek nem piros színűek, zafírnak nevezzük. Ebből következően létezik zöld, sárga és ibolyaszínű zafír, valamint színtelen változat is (leukozafír).842 A testamentumokban valószínűleg kék árnyalatú zafírokat említenek, az ettől eltérő ritkább, s ezért értékesebb árnyalatokat biztosan külön kiemelték volna. Itt találunk utalást a drágakő 840

Nevét is színéről kapta (ruber). OBERFRANK-RÉKAI 1982. 113. p. AMB 4 n 2 Prot. Test. II. fol 231a. 842 OBERFRANK-RÉKAI 1982. 116. p. 841

297

táblás megmunkálására („gros guld ring mit einer grossen sophier tafel versetzt”).843 Ebben az esetben a követ valószínűleg úgy illesztették a foglalatba, hogy az nem emelkedett ki a gyűrű síkjából, illetve nem csiszolták fazettás felületűre. Hasonló kivitelezést feltételez a blat megjelölés is. A mindenkor legértékesebb és legkeresettebb drágakövek, a gyémántok említésénél a táblás megmunkálás mellett több esetben találkozunk a gespitzn kifejezéssel, amely valószínűleg a cabochon, vagyis domború csiszolási módra utal. A gyémántok köszörülését egészen a késő középkorig elég kezdetleges eszközökkel végezték. A Brüggéből származó Ludwig van Berquem 1456-ban dolgozta ki a gyémántporral történő csiszolás technikáját. Ez új lendületet adott a kereskedelemnek, s a kora újkor időszakára tovább nőtt a vagyonos rétegek által támasztott kereslet. Precízebb csiszolásra utaló megjegyzés olvasható az egyik testamentumban is, amikor is az említett Blasy Beham egy háromszögletű gyémánttal („mit einem dreÿeckheten diemant”) díszített jegygyűrűről rendelkezik.844 A három legértékesebb drágakő mellett gyakran előfordul még a kisebb értéket képviselő, zöldeskék, vagy égszínkék, ritkábban sárgászöld árnyalatú és átlátszatlan türkisz, és a karneol. Utóbbi tulajdonképpen vörös színű kalcedon. Az egy alkalommal szereplő kalcedon leggyakoribb színe a szürke, vagy kékesszürke.845 Összesen ötször említenek cirkont. Ebből négy annak leggyakoribb változatára, a hiacintra (hyazint) utal, amely leginkább sárgásvörös árnyalatban fordul elő. Utóbbiakhoz hasonlóan közel áll egymáshoz a hegyi kristály és a lilás árnyalatú ametiszt. Jelentőségük, hogy a legtöbb eddig felsorolt drágakővel ellentétben ezek Magyarországon is előfordulnak, így valószínűleg nem tartoztak a tárgyalt időszakban sem a legdrágább ékkövek közé.846 A nagyobb értékű kövek közül egyedül a smaragd volt számottevő mennyiségben megtalálható Európában. A Salzburg közelében lévő Habachtal környékén volt egy jelentősebb lelőhely.847 A drágakövek méretéről, értékéről sajnos nem rendelkezünk információkkal. A méretre vonatkozóan csak klein és gros jelzőkkel találkozunk. Többször előfordul viszont

843

AMB 4 n 2 Prot. Test. II. fol 231a. AMB 4 n 2 Prot. Test. II. fol 231a. 845 Nevét a Boszporusz partján fekvő ókori városról, Khalkedonról kapta. A karneol elnevezés pedig a latin corna (cseresznye) szóból ered. OBERFRANK-RÉKAI 1982. 151. p. 846 A legtöbb drágakövet keletről hozták be Európába. A gyémánt szinte kizárólagos lelőhelye egészen a 18. századig India volt. A rubin hazájának Burma számított, míg a legfontosabb zafír- és topázlelőhelyek Ceylonon voltak. OBERFRANK-RÉKAI 1982. 71., 114., 117., 141. p. 847 OBERFRANK-RÉKAI 1982. 126. p. 844

298

gemmák említése, amelyek minden bizonnyal növelték az adott darab értékét.848 Ilyenkor különböző figurális ábrákat hoztak létre a gyűrű vagy a kő felületén. A gemmáknak két nagy csoportját különböztetjük meg: a kámeák (Gamahe/Gamaha) esetében a figura kiemelkedik a drágakő síkjából, tehát egy domború ábrázolási módról van szó, míg az intagliók (olaszul jelentése: metszet) készítésekor az ábrát belevésik az anyagba, azaz a minta a kő síkjától alacsonyabban van. A tárgyalt testamentumokban hét esetben fordul elő ilyen díszítési mód. Ezek közül kettőnél kámeáról beszélhetünk. Ezeknél nem részletezik az ábra formáját. A fennmaradó öt esetben valószínűleg intagliót említenek (a „versetzt darein”, vagy a „darein geschnitten” kifejezéssel jelölik). Ebből három darabnál egy-egy arc van belevésve a kőbe, egynél egy fejet említenek, míg a már többször említett Beham pecsétgyűrűjébe saját címerét vésette bele.849 A vagyoni elit vizsgálata szempontjából azért van nagy jelentősége a drágakövek és egyéb díszítési módok ilyen mélységű részletezésének, mert a gyűrűk számának a késő középkori darabok előfordulásához viszonyított mennyiségi növekedése mellett az ékszerek részletesebb leírása is azt mutatja, hogy nagyobb hangsúlyt kaptak ezek az értéktárgyak. A gyűrűk értékére vonatkozóan öt végrendeletben találunk információkat. Ezek közül viszont csak egy esetben adnak meg pontos értéket, a fennmaradó négynél ugyanis adósság törlesztéseként zálogba adott tárgyakról van szó, ahol a gyűrűk más értékes ingóságokkal (legtöbbször ezüst edényekkel, övekkel, egy esetben egy itáliai nyereggel) együtt szerepelnek és értéküket összesítve közlik. Az említett használható információ szerint a vagyonos Blasy Gros ötvös vejére hagy egy zafíros gyűrűt, amelynek értékét hatvan tallérra becsüli („ein ring mit aim sophier blat geschatzt per 60 taler”).850 A mintegy negyven arany forintot érő darab értékét nyilván erősen megemelte a belefoglalt drágakő. A többi tételnél, ahol gyűrűk más tárgyak pénzbeli értékét együttesen adják meg az összegek 6 és 22 arany forint között mozognak.851 A gyűrűk örökösei között döntő többségében a végrendelkezők gyermekeit találjuk (63,5 %). Korábban már említettük, hogy a férfiak valamivel nagyobb arányban rendeltek ilyen ingóságot fiaik számára, míg a nők szinte kizárólag lányaikra hagyták gyűrűiket. A 848

A reneszánsz idején jöttek divatba az antik gemmákkal díszített gyűrűk. A 15/16. század fordulóján már arra is volt példa, hogy ezek az ékszerek a pecsétgyűrűket helyettesítették. Sopronban már a 15. század utolsó évtizedeiben is használtak gemmákkal ellátott gyűrűket végrendeletek hitelesítésére is. TOMPOS 1973. 290., ill. 305. p. 849 Mind az öt intagliós gyűrű Beham testamentumában szerepel. 850 AMB 4 n 2 Prot. Test. II. fol 239a. 851 Az átszámításokhoz: BARACZKA 1965. 244. p.

299

férfi örökhagyók vizsgálatánál némileg zavaró, hogy a legnagyobb számú gyűrűről rendelkező Blasy Beham születendő gyermeke és felesége között megosztva rendelkezik ékszereiről. Így ebben az esetben jelentős számú gyűrű örökösének a neme bizonytalan. A házastársnak örökösként történő megjelölése inkább a férfiaknál volt jellemző, nők csak két esetben hagytak férjükre ilyen értéktárgyat. A rokonság egyéb tagjai között szinte kivétel nélkül testvérek szerepelnek, s olyan esetekben, amikor nem állt fönn rokonsági kapcsolat örökhagyó és örökös között, akkor kizárólag csak barátokra, azok lányaira, feleségére, vagy lánytestvérére hagytak gyűrűket. Szolgálók, szegények, ispotály egyetlen esetben sem jelenik meg kedvezményezettként. Összességében tehát elmondható, hogy a gyűrűket még a többi ékszerhez képest is jobban igyekeztek a család körén belül tartani. A szűk családtagok aránya az örökösök között 77,3 %, a teljes rokonságé pedig 92,7 %.

XV. 2. 2. Övek

A kor kedvelt és széles körben elterjedt ékszertípusa volt a díszes öv (gürtel, gurtl). A tárgyalt végrendeletekben ennek megfelelően ugyancsak gyakran találkozunk említésével (122 tétel). Bár az örökösöknek a vagyoni szint szerinti megoszlása a gyűrűkhöz képest itt már nem mutatja a felső réteg szinte kizárólagos jelenlétét, az övek esetében is a vagyoni elithez tartozó testálók döntő többségéről beszélhetünk: 77,9 % tartozik ehhez a réteghez. Ennek fényében tehát a középréteg képviselőitől származó említések megintcsak olyan kis számban fordulnak elő, hogy azokat nem tekinthetjük kielégítően nagy mintavételi alapnak, így ennél az ékszertípusnál is inkább csak a tehetősek viseleti és öröklési szokásait tudjuk vizsgálni. A gyűrűkkel ellentétben itt jelentős többségben vannak a női tulajdonosok (az összes végrendelkezőn belül 69,7 %, az eliten belül 68,4 % az arányuk). Az öveknek több funkciójuk is volt. A reprezentatív és az értékhordozó szerep mellett viselésüket praktikus szempontok is indokolták. Egyrészt ezekkel fogták össze a felsőruhákat, másrészt kiválóan alkalmasak voltak arra, hogy láncon, zsinóron, vagy kampókon kisebb használati tárgyakat, mint például kulcsokat, zacskókat, tarsolyokat, késeket és más evőeszközöket, tűs dobozt, ollót, rózsafüzért, vagy akár imádságos könyvecskét akasszanak rájuk.852 Erre már csak azért is szükség volt, mert a korban még nem terjedt el, hogy a ruhákra zsebet varrjanak. A divat késő középkori változásai nyomán az övek a derékról egyre inkább átkerültek a csípőre, amelyet rendszerint csak lazán fogtak körül. A nők által hordott 852

PVT II/4 198. p., PETSCHACHER-WANZENBÖCK 115. p.,

300

darabokat gyöngyökkel és egyéb berakásokkal díszítették.853 Az övek anyagára, formájára, díszítésére a pozsonyi végrendeletekben is számos adatot találunk. Több mint kétszáz ilyen információ szerepel a tárgyalt anyagban. Ezeknek közel fele az övnél használt nemesfémre vonatkozik. A legtöbb esetben ezüst övekről írnak, csak nagyon kevés arany, illetve aranyozott öv fordul elő (összesen hat tétel). Az alakról, minőségről sok esetben csak elnagyoltan emlékeznek meg. Ilyenkor olyan kifejezéseket használnak, mint gros, klein, lang, vagy a minőségre utalva neu, pest, schön, alt. Megkülönböztethetünk hétköznapi (taglich) és ünnepi változatot (wüchs,- wüx- vagy wiechsgürtel). Utóbbiak értékét növelte, hogy gyakran látták el őket veretekkel (beslagne gürtel), vagy csatokkal, boglárokkal (mit spangen). Az utóbbi két díszítési mód összesen 13 tételnél jelenik meg. Egy különleges darabról rendelkezik a gyűrűknél már többször említett Blasy Beham: egy nagy ezüst övet említ, amelyet egy arannyal átszőtt zsinór, kisebb gyűrűk és aranyozott rozettás veretek díszítettek.854 A vizsgált testamentumok adatai alapján az öveknek két fő típusát tudjuk megkülönböztetni. Az egyik esetben egy szélesebb textilalapra varrták a különböző csatokat boglárokat. A másik típusnál a porten vagy parten kifejezés nem a veretek alapjául szolgáló szélesebb szövetcsíkot jelentette, hanem a textilanyag csak egy keskeny szegélyt képezhetett. Ilyen esetekben a porten előtt nem az auf, hanem a mit elöljárószó tűnik fel.855 Az első típushoz tartozó övekről rendelkezik például a vagyonos kereskedő, Georg Ecker. Fiaira hagy két darabot („zwo silber gurtel aine auff ain roten, die ander auff ain schwartzn porten”), és ugyancsak kettőt rendel feleségének („ain silber gurtel auff ain roten porten undt ain andere silber gurtel so ich hab lassen macht auff ain guld porten”).856 A második típusnál Andre Schuelmaister felesége, Catherina asszony testamentumát említhetjük példaként, aki férjére és fiára két-két ilyen övet hagy (előbbire „ein gurtl mit roten porten, ein gurtl mit gulden porten”, utóbbira „zwo silber gurtl mit schwarzen porten”).857 A két változat nagyjából ugyanolyan számban van jelen (26, illetve 23 említéssel), tehát mindkét típust egyaránt kedvelték. Az alapul szolgáló szövetek drága anyagok voltak. A vizsgált testamentumokban bársony (7 tétel) és atlasz fordul elő (1).

853

VOGT-LÜERSSEN 2001. www.asn-ibk.ac.at/bildung/faecher/geschichte/maike/mittelalter.html. 3. p. AMB 4 n 2 Prot. Test. II. fol 231a. 855 SZENDE 2004/a 138. p. Beham bíró említ egy shingurtl kifejezéssel jelölt darabot. Elképzelhető, hogy itt a lemezes övek (ld. SZENDE 2004/a 138. p.) egy típusáról lehet szó, amelynek fő alkotórésze egy vékony ezüst pánt (Schien = pánt, abroncs) lehetett, amelyet nem egészített ki textil anyag. AMB 4 n 2 Prot. Test. II. fol 231a. 856 AMB 4 n 2 Prot. Test. II. fol 52b. 857 AMB 4 n 2 Prot. Test. II. fol 278a. 854

301

A szövetek színe viszonylag nagy változatosságot mutat. Leggyakrabban a fekete és a vörös fordul elő (16 és 13 tétel). Előbbi a ruhák színénél is az első helyet foglalta el, a vörös viszont ott csak a negyedik legkedveltebb szín volt. Valószínű viszont, hogy az övek színeként jól kiegészítette az általában sötétebb, fekete, vagy szederjes színű felsőruhákat és még inkább segített kihangsúlyozni az azokon felül viselt öveket. Ennél a két színnél találunk még olyan darabokat, amikor arannyal együtt említik a feketét, vagy a vöröset, így a vagyonos Paul Klingenschmidt felesége, Catherina asszony lányára hagy egy ilyen övet („eine beslagne silber gurtl auf schwartz guld port”),858 továbbá az ugyancsak a felső réteghez tartozó gazdapolgár, Wentzel Rurnschopf felesége, Margaretha unokahugának rendel egy hasonló darabot („ein langen gurtl mit roten guld porten”).859 Ezekben az esetekben minden bizonnyal olyan övekről lehetett szó, amelyeknél a textilanyagot aranyszálakkal szőtték át, de még a szövet színe volt a domináns. Voltak azonban olyan darabok is, ahol az arany szín volt már erőteljesebb, ilyenkor az auf guld porten, vagy mit guld porten kifejezést használták (12 említés). Ritkábban előfordult még a zöld (4 tétel), a fehér (1) és a szederjes szín (1) is. Meglepő, hogy a ruhák anyagánál oly kedvelt kék (ruhák színeként harmadik leggyakoribb) egyáltalán nem jelenik meg öveknél.860 Az ünnepi övek kapcsán már említettük, hogy azokat gyakran díszítették veretekkel, boglárokkal. Másik kedvelt díszítési mód lehetett, amikor gyöngyöket varrtak az övre. Négy alkalommal találkozunk ilyen darabbal. A vagyonos Hans Bernhaimer felesége, Agneta asszony említ egy díszes övet, amelyre nyolc zománcozott boglárt varrtak („ain grosse silber gurtll mit ain rotten porten sampt vier grossen par gsperrn mit plaw geschmeltzt”).861 A korábban már említett Catherina Klingenschmidtin pedig egy lánccal díszített övet hagy idősebb lányára („ein gurtl mit silber vergolt beslagen mit einer kette”).862 Különleges darabként említhetjük még a középréteghez tartozó gazdapolgár, Hans Repf övét, amelyet két kis harang díszített.863 A magasabb érték kiemelése ritkábban úgy is történhetett, hogy a tulajdonos egyben utalt egy előkelő személlyel fennálló kapcsolatára. Erre példa a vagyonos seborvos,

858

AMB 4 n 2 Prot. Test. II. fol 218b. AMB 4 n 2 Prot. Test. II. fol 203a. 860 Előfordulnak olyan darabok is, amikor nem említik a szegélyt, hanem egyszerűen csak az öv színét adják meg (két szederjes, egy fehér, egy fekete). Elképzelhető, hogy itt is az alapul szolgáló szövetre utalnak, csak nem teszik ki a porten szót. 861 AMB 4 n 2 Prot. Test. II. fol 76b. 862 AMB 4 n 2 Prot. Test. II. fol 218b. 863 AMB 4 n 2 Prot. Test. II. fol 242a. 859

302

Leopold Seidenschwantz esete, aki megemlíti, hogy egyik díszes övét az egri püspöktől kapta („mein grose beslagne gurtl, welche mir der Bischoff von Erla hat geschenckt”).864 Az övek értékére hat esetben van adatunk. Szerencsésebb helyzetben vagyunk, mint a gyűrűknél, mivel az öveket nem más értéktárgyakkal együtt adták meg. Itt is a zálogértékek alapján tudunk leginkább számolni. Ezek szerint az övek értéke 4-8 forint között mozgott, de találunk 25 és 28 forintra becsült öveket is. Két esetben közlik az öv súlyát: egyszer 34 lat szerepel, egy másik esetben pedig egy két márka súlyú ékszer. Az övek örökösei – a gyűrűknél tapasztaltakhoz hasonlóan – döntő többségében a rokonság tagjai közül kerültek ki. A közvetlen családtagok aránya az elit rendelkezéseinél 67,3 %, míg a teljes rokonságé 85,3 %. Látható tehát, hogy még ha nem is olyan szigorúan véve, mint a gyűrűknél, de ennél a tárgytípusnál is igyekeztek az örökhagyók az ékszert a családon belül tartani. A gyermekek esetében elmondható, hogy a férfi végrendelkezők egyenlő arányban részesítették fiaikat és lányaikat ebből az ékszertípusból, a nők viszont sokkal gyakrabban hagytak öveket lányukra, mint fiukra (3,5-ször több az előbbiek örökösként történő megjelölése).

XV. 2. 3. Csatok, boglárok

Az összefoglalóan gesperr, vagy gsper kifejezéssel illetett csatok és boglárok eredetileg a ruházat részei volta. Az egyes ruhadarabokat gyakran ezekkel együtt rendelték a kiszemelt örökösnek. Előfordultak azonban szép számmal olyan esetek is, amikor ezeket a kisebb értéktárgyakat elválasztották a ruháktól és más személyre hagyták őket. Csak az ilyen tételeket soroltuk az ékszerek tárgyköréhez. Még így is messze a leggyakoribb tárgytípus az ékszerek között (198 tétel). Általában párosával említik őket, eszerint a csatok két részét különálló tárgyakként kezelték. A gyűrűkkel és az övekkel ellentétben ennél az ékszertípusnál egyáltalán nem találkozunk külsejére, vagy alakjára vonatkozó leírással. Ebből, illetve az ennek ellenére jelentős számú említésből arra következtethetünk, hogy ezek az ingóságok nem képviseltek nagy értéket. Ezt támasztja alá az egyetlen ennek a tárgytípusnak az értékére vonatkozó kitétel, amely szerint hét pár gesperr mindössze fél magyar forintot ért.865

864

AMB 4 n 2 Prot. Test. II. fol 317b. Kapcsolatukról nem rendelkezünk közelebbi információval. Elképzelhető, hogy gyógyította a püspököt, talán utóbbinak egy pozsonyi tartózkodása alatt. 865 AMB 4 n 2 Prot. Test. II. fol 337a.

303

Az említők között itt is magas, 90,1 % a vagyoni elit tagjainak aránya. Ezen belül kiugróan magas, 84,4 % a női tulajdonosok részesedése. Az örökösök tekintetében az előzőekben tárgyalt két ékszertípusnál vázolt arányokkal összhangban itt is magas a rokonok aránya (82,7 %). Ami viszont feltűnő, hogy nem szerepelnek gesperrek örököseiként házastársak.866 A gyermekek közül mindkét nembéli tulajdonosok szinte kizárólag fiaikra hagynak ilyen ékszereket. A gyűrűkkel és övekkel ellentétben – még ha kis számban is – de megjelennek az örökösök között szolgálók (9 tétel). Az örökösök csoportjainak könnyebb áttekinthetősége végett álljon itt a következő táblázat:

Elit

Örökös

Középréteg

N % N % Gyerekek 274 61,6 27 37,5 Házastárs 33 7,4 20 27,8 Mostoha gyermek 11 2,5 – – Unokák 30 6,7 4 5,6 Oldalág 33 7,4 6 8,3 Vő, meny 6 1,4 1 1,4 Egyéb rokon – – 1 1,4 Szolgálók, segédek 18 4,1 4 5,6 Barát 38 8,5 8 11,1 Kegyes adomány 1 0,2 1 1,4 Város 1 0,2 – – Összesen 445 100 72 ~100 XV/4. sz. táblázat Az ékszerek örökösei (ld. még Melléklet, 4/2. sz. ábra)

Összesen N 301 53 11 34 39 7 1 22 46 2 1 517

% 58,2 10,2 2,1 6,6 7,5 1,4 0,2 4,3 8,9 0,4 0,2 100

XV. 2. 4. Egyéb ékszerek

Az eddig tárgyalt három leggyakoribb ékszertípus mellett még viszonylag gyakran (30 említés) jelenik meg a korszak jellemzően női fejdísze, a párta (Pärtl, Parten, perten). A tulajdonosok között a vagyoni elithez tartozók és a középréteg képviselői itt már közel egyenlő arányban vannak jelen (17 : 13). Ez az ékszertípus tehát valószínűleg mindkét vagyoni rétegen belül hasonló népszerűségnek örvendett. A nem szerinti megoszlás igazolja, hogy az ékszert nők hordták. Mindössze két alkalommal jelenik meg férfi említő, ezekben az esetekben nyilván az értékhordozó funkció volt hangsúlyos. A vagyoni elit tagjai minden esetben említik a párták valamilyen jellemzőjét. Az esetek nagy többségében mindkét rétegnél a fejdísz gyöngyökkel díszített változatáról van szó (17 említés). Egy esetben azt is kiemelik, hogy a pártán lévő gyöngyöt egy ingről varrták át. A gyöngyök mellett még ezüst gombokkal is díszíthették a pártákat. Jacob 866

A középrétegnél egy végrendeletben fordul elő, hogy egy férfi tíz ilyen darabot feleségére hagy.

304

Körbler felesége, Barbara asszony egy borostyánkő-, vagy achát-díszítésű darabot („ain augstaine perten mit aim pisem knopff”) hagy lányára.867 A pisem kifejezés még kétszer fordul elő. Ezekben az esetekben valószínűleg egy pézsmából készült és alma alakot formázó díszt (pisem apfel, vagy Bisamapfel – pézsmaalma, pézsmaszagoló) varrtak a pártára. Ez egy gömb alakú csüngő volt, amit gerezdenként szét lehetett nyitni és a belsejébe olyan illatos anyagokat helyeztek, amelyeknek gyógyító hatást tulajdonítottak (például pestis és más járványok ellen). Már az illatanyagok miatt is értékes volt, s értékét tovább növelte, hogy a tartó kazetta sokszor nemesfémből készült.868 A párták örökösei között mindkét vagyoni rétegnél a rokonság – kisebb részben a baráti kör – fiatal nőtagjai vannak jelen a legnagyobb számban.

A 15. század folyamán a női ruhák kivágásának elterjedésével egyre kedveltebb lett a nyakékek viselete.869 Még a pártákhoz képest is csekélyebb számban vannak jelen a nyakékek (goller, halsgoller) és a láncok (kette), összesen 11 említéssel. Utóbbiak anyagára két darabnál van adatunk: egy ezüst és egy arany láncot említenek. A goller kifejezés valószínűleg olyan nyakékre utal, amelynél – az övekhez hasonlóan – szövet alapra varrtak nemesfém díszítést. Egy-egy esetben van információnk damasztra, atlaszra és tabitra. A tulajdonosok között döntő többségében a vagyoni elit tagjait találjuk, az örökösök nagyjából egyenlő arányban oszlanak meg a rokonság egyes tagjai között. Öt schenkpfennigről

rendelkezik

a

fentiekben

már

többször

említett

seborvos,

Seidenschwantz. Ezt a medálként szolgáló ékszertípust valószínűleg a nyakban hordták láncon.870 Mind az öt schenkpfenniget hasonló módon díszítették („darauf ist das alt und neu testament”), és feltűnő még, hogy mind az öt darabot női örökös kapta (Seidenschwantz lánya hármat, egyet-egyet nővére és menye). Találunk még az ékszerek között egy kis arany keresztet, egy utazáskor használt ezüst órát és egy – a párták díszeinél már említett – pisem apfelt önállóan.

Az ékszerekről tett említések alapján összességében elmondható tehát, hogy a késő középkorhoz viszonyítva a 16. század derekán már magasabb volt a városi lakosság körében az egy főre jutó ékszerek száma. Az ilyen ingóságokról rendelkező testálók között jelentős többségben vannak a vagyoni elithez sorolt örökhagyók. Figyelembe kell azonban 867

AMB 4 n 2 Prot. Test. II. fol 98b. TORANOVÁ 1997. 33. p. BILDWÖRTERBUCH 209. p. 869 BILDWÖRTERBUCH 99. p. 870 POPELKA 1960. 374. p. 868

305

vennünk, hogy az elit csoportjának elhatárolásakor fontos szerepet tulajdonítottunk az ékszerhagyatékoknak, ami nyilván bizonyos mértékig torzítja az ékszerről rendelkezők vagyoni megoszlás szerinti megítélését. A személyes használati tárgyak közül egyértelműen az ékszereknek volt a leginkább reprezentatív jellegük. Emellett fontos még kiemelnünk ezeknek a tárgyaknak a tezauráló funkcióját, amelynek jelentősége fokozottan érvényesülhetett a tárgyalt időszakban. A három leggyakrabban említett tárgytípus közül a gyűrűknél és az öveknél találkozunk részletesebb leírásokkal, amelyek szemléletes képet nyújtanak a korabeli polgári viselet ezen darabjairól. A tulajdonosok körén belül az inkább a férfiviselet részét képező gyűrűk kivételével a nők többségét tapasztalhatjuk. Az örökösök tekintetében elmondható, hogy a testálók vagyoni helyzetüktől függetlenül igyekeztek ezeket a vagyontárgyakat a rokonság és azon belül is a szűkebb család körén belül tartani. Továbbá nagyon alacsony az olyan esetek aránya, amikor az ékszer nem csak a rokoni körből, hanem nagy valószínűség szerint az örökhagyó által képviselt vagyoni körből is kikerült, azaz az ékszert valamely szolgálónak szánták, vagy kegyes adományként rendelkeztek róla (a vagyoni elitnél 4,3 %).

306

XV. 3. Kegytárgyak

A mindennapi használati tárgyak több csoportjánál is tapasztalni fogjuk majd, hogy az elsődleges funkció mellett még más szerepet is betöltöttek a tulajdonosuk életében. Főként a ruhák és az edények, illetve kisebb részben a bútorok tárgyalásánál találkozunk majd ilyen ingóságokkal. A kegytárgyak esetében is ehhez hasonló „többszörös funkcióról” beszélhetünk.

Elsődlegesen

nyilván

a

tulajdonos

személyes

vallásosságának

elengedhetetlen eszközei voltak, másrészt viszont látni fogjuk, hogy ezek a tárgyak legtöbbször értékes anyagból készültek, így a kegytárgyak értéke sokszor az ékszerekével vetekedett. Ily módon fontossá vált értékhordozó szerepük is, illetve ha nem is olyan expresszív módon, mint az ékszerek, de ezek az ingóságok is alkalmasak voltak a vagyonosság kifejezésére. Így tehát az ájtatosság leple alatt egyfajta „bujtatott” reprezentációt is szolgáltak a kegytárgyak. Mindezek ismeretében az elemzésünk szempontjából fontossá válik számunkra, hogy vajon a kegytárgyakat említő testálók között milyen arányban találjuk meg a disszertáció elején elhatárolt vagyoni elit tagjait. Összesen 38 ilyen ingóságot említenek a végrendeletekben. Az örökhagyók anyagi helyzet szerinti megoszlását vizsgálva megállapítható, hogy a kegytárgyat említő személyek döntő többsége a vagyoni elithez tartozott. Tizenkilenc ilyen testáló említ összesen 33 darabot, ezzel szemben a középréteg mindössze öt végrendelkezővel képviselteti magát. Mind az öten csak egy-egy darabról rendelkeznek. Bár az elemezhető metszet igen szűk, mégis a rendelkezésre álló adatok alapján megállapítható, hogy a nagy értékű kegytárgyakról szóló említések alátámasztják a vagyoni elit elhatárolásánál alkalmazott módszert. A felső réteghez tartozó tulajdonosok között többségben vannak azok, akik egynél több biztos kategória alapján kerültek be az elitbe, foglalkozás alapján pedig a kereskedők jelennek meg a legnagyobb számban. Megállapíthatjuk tehát, hogy a kegytárgyakról rendelkezők között a felső rétegen belül is kiemelkedő vagyonnal bíró kereskedők vannak többségben. A nemek szerinti megoszlás a nők többségét mutatja (60,5 %). A továbbiakban érdemes megvizsgálnunk az ebbe a csoportba tartozó ingóságok formai sajátosságait.

Az ide sorolt tárgyak kivétel nélkül rózsafüzérek, vagy másként olvasók (pette, pater noster). Ezeket a tárgyakat eredetileg a Miatyánk-imádságok számlálásánál használták (ld. pater noster elnevezés), a késő középkor időszakában már egyre inkább a Mária-

307

kultuszhoz kötődő kegytárgyként jelentek meg.871 Korábban már említettük, hogy a végrendeletekben előforduló kegytárgyak legtöbbször értékes anyagból készültek. Az örökhagyók szerencsére az esetek többségében nem mulasztották el viszonylag részletesen leírni a rózsafüzérek tulajdonságait. Ez is mutatja, hogy nagy jelentőséget tulajdonítottak ezeknek az értéktárgyaknak. Az anyagra, vagy a kivitelezésre vonatkozólag összesen 63 információval rendelkezünk. Ennek az adatnak a tárgyak számához viszonyított aránya nagyjából megegyezik a gyűrűknél és az öveknél tapasztaltakkal. Ez is bizonyítja a kegytárgyak magas értékét. A leggyakrabban korall olvasókat említettek (26 darab).872 Ezek mellett négy ezüst, két achát és két kalcedon rózsafüzérről rendelkeztek. Utóbbiak közül említést érdemel a vagyonos bíró, Blasy Beham egyik darabja, amely ritka, több színű kalcedonból készült („vom calcidon mit mancherlai farben”).873 Nyilván léteztek kevésbé értékes anyagból készült darabok is, ezeket azonban nem tartották fontosnak beemelni a testamentumokba. Erre lehet bizonyíték a vagyonos kereskedő, Hans Engel özvegye, Katherina asszony végrendelete, amelyben legjobb olvasóját („pesst grallin pater noster”) hagyja kiskorú lányára.874 Ezek szerint volt még más ilyen ingósága is, azt viszont már nem tartotta szükségesnek megemlíteni. Az említett nemes anyagok mellett tovább emelték a rózsafüzérek értékét a különböző díszítések. A leggyakrabban ezüst- (6 kegytárgy), vagy aranyozott gombokkal (10) látták el az olvasókat. Előfordult az is, hogy arany, vagy aranyozott keresztekkel díszítették a kegytárgyat (4 darab), illetve találunk példát a pártáknál már említett875 pézsmaalmára (pisem apfel, bisam knopf – szintén 4 darab) is. Egy esetben van adatunk olyan rózsafüzérre, amelyet valamilyen kővel díszítettek, az itt említett kék színű kőről nem tudunk közelebbit. Az igazán értékes daraboknál kombinálták a különféle díszítési módokat. Így például az egyik tekintélyes pozsonyi családhoz tartozó vagyonos kereskedő, Achatz Manhart felesége, Margaretha asszony korall olvasóján egy aranyból készült kereszt mellett ezüst gombok voltak láthatók („corallin petten mit eim guld kreitz und

871

SZENDE 2004/a 198. p. Az egyre erősödő Mária imádatra utal a Máriát szimbolizáló rózsa. A pater nosterek reprezentációs értékét növelte, hogy a kör alakban önmagába záródó változatokat a nyakban lehetett hordani, így lényegében formailag sem álltak messze az ékszereknél már említett nyakláncoktól. BILDWÖRTERBUCH 212-213. p. 872 Ez a ritkaság számba menő anyag tulajdonképpen a melegvizű tengerekben élő mészvázú élőlények megkövesedett maradványaiból származik. Leggyakrabban vörös, vagy vörösesbarna árnyalatban fordul elő. 873 AMB 4 n 2 Prot. Test. II. fol 231a. 874 AMB 4 n 2 Prot. Test. II. fol 32b. 875 ld. XV. 2. 4. alfejezet.

308

silber knopfl”).876 Előfordulnak olyan rózsafüzérek is, amelyeket medállal, vagy kis képecskékkel láttak el. Ilyen volt Beham egyik olvasója is, amelyet ezüst gombok és egy bölcsőben vagy jászolban fekvő gyermeket ábrázoló kép díszített („coralline peten mit silber knepfen und ain kindlein ligt in ainer kriplein”).877 Az olvasók örökösei között – az ékszerekhez hasonlóan – a tulajdonos közvetlen családtagjai képezik a legnagyobb csoportot. Oldalági rokon csak két esetben fordul elő, a rokoni körön kívüli örökösök száma pedig hét. Amint azt a reprezentatív jellegű ékszereknél már tapasztalhattuk, itt is igyekeztek a testálók az értékes ingóságokat a szűk családi körön belül tartani. Rózsafüzéren kívül más kegytárgyakat csak zálogként említenek. Egy Isten báránya medált, egy arany keresztet és egy másik aranyból készült medált négy forint értékű adósságra zálogosított el egy nő a vagyonos szűcsnél, Bartlme Pogensdorffernél. Összességében tehát elmondható, hogy a kegytárgyak – értékes anyaguk miatt – a reprezentatív funkciót ellátó ingóságokhoz, főleg az ékszerekhez hasonlíthatóak. A párhuzam nemcsak a kegytárgyak készítésénél felhasznált értékes anyagok miatt állítható fel, hanem a tulajdonosok vagyoni helyzete, valamint a közeli családtagoknak az örökösök csoportján belüli magas részesedése miatt is. A vagyoni elithez sorolt testálóknak a tulajdonosok közötti magas aránya egyben – a szűk metszet biztosította határokon belül – igazolja a vagyoni felső réteg elhatárolási módszerének jogosságát. Sajnos az említések alacsony száma miatt még nem tekinthetjük szignifikánsnak a vagyoni elit tagjainak – az elhatárolási módszer jogosságát igazoló – arányát. A továbbiakban viszont egy olyan tárgycsoport kerül elemzésre, amelynél az említések nagy száma, valamint a tárgyak reprezentációs és értékhordozó szerepe már kiváló lehetőséget ad többek között arra is, hogy az említett módszert szignifikáns módon igazolhassuk.

876 877

AMB 4 n 2 Prot. Test. II. fol 240b. AMB 4 n 2 Prot. Test. II. fol 232a.

309

XV. 4. Ezüst- és ónedények, evőeszközök

Az asztali kultúra témakörébe tartozó tárgyaknak a végrendeletekben történő megjelenése több szempontból is érdekes lehet a kutatás számára. Már önmagában az a tény is kiemelkedő jelentőségű, hogy ezen tárgycsoport képviselteti magát a legnagyobb számban a vizsgált testamentumokban. Legalább 966 ilyen ingóságra vonatkozó említést találunk a feldolgozott forrásanyagban.878 Ez közel annyit tesz ki, mint a második és a harmadik leggyakoribb tárgycsoport darabjairól, azaz az ékszerekről (összesen 517 tétel) és a ruhákról (463 tétel) tett rendelkezések együttvéve. A magas mennyiségi mutatók mellett a fent említett elemzési szempontok közül hármat kell mindenképpen kiemelnünk: 1., magától értetődik, hogy az edényeknek és az evőeszközöknek a forrásban történő nagy számú előfordulása kiváló lehetőséget nyújt arra, hogy betekintést nyerhessünk a korabeli emberek mindennapjainak egyik fontos részét alkotó szférájába, azaz viszonylag átfogó képet kapjunk a 16. századi polgári étkezési kultúra tárgyi anyagáról; 2., a tárgyak formájának és anyagának alaposabb vizsgálata során választ kaphatunk arra a kérdésre is, hogy az adott tárgycsoport mennyiben szolgált reprezentációs célokat (például nemesfémből készült edények), illetve hogy az egyes funkciók közötti súlypontletolódások mennyiben hozhatók összefüggésbe a vagyoni helyzettel 3., végül az utóbbi elemzési szemponthoz szorosan kapcsolódva, vagy még inkább annak segítségével megvizsgálhatjuk, hogy a vagyoni elitnek a korábbiakban879 leírt definiálási módszere mennyiben igazolható a magában a forrásban megjelenő tárgyi anyagról szerzett információk alapján. Az asztali kultúrához kapcsolódó ismereteinket az egyes tárgyak alakjára, külsejére, anyagára, súlyára, értékére stb. vonatkozó információk részletesebb bemutatása által bővíthetjük. Ezeket a jellemzőket az egyes tárgytípusoknál külön-külön érdemes majd a későbbiekben vizsgálni. A mindennapi használat és a reprezentációs igény közötti határt leginkább a vizsgált tárgyak anyaga alapján tudjuk elkülöníteni. A kora újkori háztartásokban előforduló edényeket anyaguk alapján további alcsoportokba kell osztanunk. A legalacsonyabb értéket a valószínűleg minden háztartásban nagy számban jelen lévő fából és cserépből készült darabok képviselték.880 Korábban már utaltunk a 878

A bizonytalanság abból ered, hogy ónedényeknél elvétve előfordult, hogy csak általában rendelkeztek a kérdéses ingóságokról, s nem részletezték a pontos darabszámot. 879 ld. III. fejezet. 880 A formakincs tekintetében elmondható, hogy Alsó- és Felső-Magyarországon a cseréppoharakkal szemben inkább a cserépből készült csészék voltak az elterjedtebbek. A cserépedények többsége klasszikusan

310

testamentumoknak, mint az anyagi kultúra vizsgálatára használt forrástípusnak a korlátaira. Az egyszerűbb anyagokból készült edények nincsenek jelen a végrendeletekben, tehát ebben az esetben azzal a jelenséggel van dolgunk, amikor bizonyos értékhatáron alul az örökhagyók nem tartották szükségesnek megemlíteni a tárgyakat. A könnyebben elhasználódó fa- és cserépedények még a középrétegnél sem érték el azt az értékhatárt, amelyen felül már érdemesnek tartották az egyes tárgyakat bevenni a végrendeletbe. A korabeli asztali kultúra ezen szeletéről tehát nem kapunk információkat. A következő alcsoportba az ónból és rézből készült edényeket sorolhatjuk. Végül a legértékesebbek a nemesfém edények voltak. Az utóbbi két alcsoportról már szép számmal találunk utalást a vizsgált anyagban. A jobb áttekinthetőség érdekében, egyúttal annak reményében, hogy a felhasznált anyagok biztosította értékbeli különbségek utalnak majd a tárgyakat említők eltérő vagyoni helyzetére, érdemes az utóbbi két csoportot külön-külön tárgyalni. A nemesfémből készült asztali eszközökön belül – a funkcionális különbség alapján – elkülöníthetünk egy újabb alcsoportot: az evőeszközökét. Az ily módon meghatározott három alcsoportnak, a vagyoni elithez illetve a középréteghez való viszonyát az alábbi táblázat foglalja össze:

a helyi ipar terméke volt. Egyedül Észak-Morvaországból importáltak ilyen edényeket, az ottani különleges agyag ugyanis egyedülálló alapanyagként szolgált (HOŠŠO 2003. 547-548. p.). Kissé távoli analógiaként megemlíthető, hogy a stockhomi Szentlélek Ispotály konyhájának ásatása során előkerült leletanyag (13001530 közötti évekből) is azt bizonyítja, hogy az egyszerűbb városi konyhákban a cserépből készült edényeket használták a legnagyobb számban. DAHLBÄCK 1998. 334-336. p.

311

Alcsoport

Végr 25

Vagyoni elit Eml Átlag 153 6,1

Végr 25

Középréteg Eml Átlag 157 6,3

Végr 50

Összesen Eml Átlag 310 6,2

Ón, réz és anyagmegjelölés nélküli edények* Ezüst, 51 270 5,3 39 82 2,1 90 352 3,9 arany(ozott) és üveg edények** Ezüst 22 272 12,4 6 32 5,0 28 304 10,9 evőeszközök*** Összesen edény 57 695 12,2 56 271 6,2 113 966 8,6 XV/5. sz. tábl. Az edények alcsoportjai az említők vagyoni helyzetének függvényében (ld. még Melléklet, 4/3. sz. ábra) Végr = az adott alcsoporthoz tartozó edényeket említő végrendeletek száma Eml = az alcsoporthoz tartozó edényekről tett említések száma (kevés kivétellel megegyezik a darabszámmal * Amennyiben nem adták meg az említett edény anyagát, úgy azt a közönséges fémedények közé soroltuk, abból a feltételezésből kiindulva, hogy az értékesebb edényeknél valószínűleg minden esetben felhívták a figyelmet arra, ha a kérdéses tárgy anyaga ezüst, vagy más nemesfém lett volna. Az ide sorolható edények döntő többségének anyaga ón, rezet csak elenyészően kis számban említenek. A rendszerezésnél kivételt képeztek azok a poharak (pecher, schinpecher), amelyek akkor is ezüstpohárként kerültek besorolásra, ha nem adták meg anyagukat.881 **Az ide sorolható edények döntő többségének alapanyaga ezüst, kisebb számban találkozunk aranyozott, s csak elenyésző számban üveg edényekkel. ***Az evőeszközöknél minden esetben ezüstöt adtak meg alapanyagul.

A táblázat összesítéseinek segítségével hamar képet kapunk arról, hogy volt-e összefüggés az edények anyaga és az említők vagyoni helyzete között. Ami az edényeket említő végrendeleteket illeti, összességében elmondható, hogy a vagyoni elit tagjai közel ugyanolyan arányban képviseltetik magukat, mint a középréteghez tartozók. Az 50,4 %-os részesedés viszont messze fölötte van az összes testálón belüli arányuknak (27,1 %). A három alcsoport közötti eloszlásukat vizsgálva egyértelművé válik, hogy magas részesedésük annak köszönhető, hogy az ezüst edényekről rendelkező testálókon belül arányuk közel 57 %, az ezüst evőeszközök említői között pedig már majdnem négyszer annyi örökhagyó tartozik az elithez, mint a középréteghez. Ezzel szemben az ónedények említői között már a középréteg képviselői alkotnak enyhe többséget. Még szembetűnőbb a két vagyoni rétegnek az egyes alcsoportokhoz való viszonyában tapasztalható különbség, ha az egy végrendeletre eső darabszámot vizsgáljuk. Eszerint az ón-, kisebb részben rézedények esetében mindkét réteg képviselői átlagosan hat ingóságról rendelkeztek, tehát közel ugyanolyan számú darab lehetett háztartásukban. Az ezüst edényeknél már jelentős eltéréseket mutat a két réteg. Amint azt a fenti táblázat adatai is mutatják, a vagyoni elithez sorolt testálóknál mintegy két és félszer akkora az egy 881

Ivópoharak nem készültek ónból, valószínűleg, mert az utóbbi anyag ólmot is tartalmazott (Szende Katalin szóbeli közlése alapján). Ezt támasztja alá az is, hogy számos esetben, amikor nem adják meg a poharak anyagát, olyan díszítési módot is említenek, amelyek az egyértelműen ezüstből készült poharaknál volt jellemző (ld. később a Hans Kaiser által említett darabokat a XV. 4. 1. alfejezetben).

312

végrendeletre jutó említések száma (5,3 a középréteg 2,1-es átlagával szemben). Hasonló arányban jelentkezik a különbség az ezüst evőeszközök esetében. Az egy főre jutó említéseknek mindkét rétegnél itt a legmagasabb a száma, amelynek jelentőségére még részletesen kitérünk az adott alcsoport tárgyalásánál. A második és a harmadik alcsoport ingóságai már nyilvánvalóan felül voltak mindkét vagyoni rétegnél azon az értékhatáron, ami meghatározta, hogy az egyes tárgyat megemlítették-e a végrendeletben, vagy sem. Ebből kifolyólag tehát mindenképp bekerültek a testamentumokba. Ennek ismeretében két következtetést vonhatunk le az imént vázolt adategyüttesből. Egyrészt a vagyoni elithez sorolt testálók háztartásában jóval nagyobb számban fordultak elő nemesfémből készült edények és evőeszközök. Mindez természetesen ezeknek a tárgyaknak az értékhordozó, illetve reprezentációs funkciójával hozható összefüggésbe. Egy vagyonosabb polgár – az ékszerekhez hasonlóan – jóval több értéktárgyat halmozhatott föl, ugyanakkor a jobb anyagi helyzetből adódó magasabb társadalmi presztízs meg is követelte az ilyen ingóságok nagyobb számú birtoklását. Másrészt ezek az adatsorok arra engednek következtetni, hogy a vagyoni elitnek a végrendelkezőkön belüli elkülönítési módszerének létjogosultságát a testamentumokban fellelhető és az anyagi kultúrára vonatkozó adatok is igazolják. Az ékszerektől eltérően az értékesebb edények esetében nem áll fenn az a veszély, hogy éppen az elhatárolás módszere torzítja bizonyos mértékig a képet, mivel az itt vizsgált tárgycsoport nem játszott szerepet a legfelső vagyoni réteg elkülönítésénél. Mindezek után részletesen megvizsgáljuk a három alcsoporthoz tartozó tárgyakat. Bár a kisebb értéket képviselő edények vannak jelen a legnagyobb számban, mégis tekintettel arra, hogy a másik két alcsoport tárgyai nagyobb hangsúlyt kaptak a vagyonosak testamentumaiban, először az utóbbi két csoportot fogjuk tárgyalni.

313

XV. 4. 1. Ezüst, arany(ozott) és üveg edények

Az európai polgárságnak a 15. században végbemenő, demográfiai és gazdasági értelemben vett megerősödése nagy hatással volt a mindennapi használati tárgyak anyagának megválasztására, illetve az ezeknél a tárgyaknál jellemző formakincs alakulására. A fa és a cserép mellett egyre nagyobb tömegben jelent meg az ón, a réz és a bronz,882 valamint – egyelőre még szűkebb körben – az ezüst is. Az igényesebb anyagok egyúttal inspiráló hatással voltak az edényeket előállító kézművesekre, mivel lehetővé tették új formák létrehozását, amelyek a polgárság körében terjedő divatáramlatokat voltak hivatva kielégíteni. A század végére egyre inkább elvált egymástól a valóban a mindennapi használatra szolgáló tárgyak és a főként a reprezentációt, illetve a tezauráló szerepet kielégítő értékesebb edények készítése. Az utóbbi két funkciót a polgárok vagyonosabb rétegénél leginkább az ezüst edények elégítették ki. Az ezüstöt nem csak az ónnál és a többi fémnél tetszetősebb fénye tette különösen kedveltté a felsőbb körökben, hanem az a tulajdonsága is, hogy a mesterek ebből az anyagból a korábbiaknál finomabban ívelt, szebb formájú edényeket tudtak előállítani.883 Ami tehát az ezüstből készült edényeknek a korabeli polgárság gondolkodásában, illetve ingó vagyonában elfoglalt helyét illeti, a 15-16. század fordulóján bizonyos értelemben egyfajta korszakváltásnak lehetünk tanúi. Ezt támasztja alá az a tény is, hogy a Protocollum Testamentorum első kötetének anyaga alapján az edények a késő középkori végrendeletekben még csak a második leggyakoribb csoportot képezték.884 Ezen a csoporton belül az ezüst edények a 15. század második felében mintegy 50 %-kal részesedtek.885 Ezzel szemben a második kötet testamentumaiban már magasan a leggyakoribb csoport az edényeké általában, s ezen belül az ezüstből és más értékesebb anyagból készült darabok aránya közel 70 %-ra rúg. Korábban láthattuk, hogy a késő középkori viszonyokhoz képest az ékszereknél is megnőtt az egy testálóra jutó darabszám (ld. XV. 2. alfejezet). Az ékszerek, valamint az ezüstnemű nagyobb súllyal történő megjelenése közvetetten a polgárság gazdasági teljesítőképességének megnövekedését jelzi számunkra, illetve azt a jelenséget, hogy a vizsgált időszak polgárai nagyobb 882

A 11-12. században még nagyon ritka a réz és a bronz, s kizárólag csak a gazdagok körében jelenik meg. FELGENHAUER-SCHMIEDT 1995. 133. p. 883 DEXEL 1973. 54-55. p.; 68. p. 884 SZENDE 2004/a 136. és 175. p. Ha a bútort, valamint az ágyneműt és a háztartási textíliákat egy tárgycsoportként értelmezzük, akkor már csak a harmadik helyre kerülnek az edények. Hozzá kell tennünk, hogy Szende az egyes tárgycsoportokról szóló említések számával dolgozik, amelyek minden tárgycsoportnál nagyobb darabszámot jelentenek. 885 SZENDE 1991. 108-119. p. 115. p.

314

mértékben voltak képesek könnyen mobilizálható ingóságokba fektetni megkeresett pénzüket. Utóbbi tőkeakkumulációs tevékenységre valószínűleg a korszakra jellemző bizonytalan állapotok bizonyos mértékben rá is kényszerítették őket. Az edényeknél tapasztalt arányok ilyen irányú és mértékű eltolódásában nagy szerepe volt még annak is, hogy a pozsonyiak állandó kapcsolatot tartott fenn Bécs, Ausztria és ezen keresztül a délnémet városok, polgárságával.886 Ezáltal viszonylag gyorsan eljutottak Pozsonyba az említett területek németajkú polgársága által követett divatáramlatok, amelyek nyilván nagy hatással voltak az itthoni városi lakosság ízlésvilágára és a reprezentációt szolgáló eszközkészletére. A nemesfémből, főként ezüstből készült tárgyaknak a háztartásban tapasztalható jelenléte a késő középkor és a kora újkor folyamán még mindig kizárólag csak a polgárság közép- és még inkább felső rétegére volt jellemző. Az arany, edények alapanyagaként nagyon ritkán fordult elő, ebből kifolyólag az ezüsttárgyak képezték a háztartás legértékesebb részét.887 Elsőre talán nehéz eldöntenünk, hogy a korabeli polgárok gondolkodása szerint a vizsgált tárgyaknál a mindennapi használat, vagy inkább a reprezentatív, illetve a tezauráló funkció volt-e a fontosabb. Mégis ha azt vesszük alapul, hogy az ezüst edényekről tett rendelkezés mellett a legtöbb testáló egyben 5-6 ónedényt is megemlített, akkor nyilvánvaló, hogy a háztartás köznapi szükségleteit – a fából és cserépből készült edények mellett – az ónból készült darabok elégítették ki, míg a nemesfém anyagú edények inkább csak ünnepi alkalmakkor, vendégek fogadásakor kerültek az asztalra, s elsősorban reprezentatív, valamint értékhordozó szerepük bírt nagyobb jelentőséggel.888 Ezek az edények tehát nem csak, vagy nem elsősorban azért voltak népszerűek a felső és a középső réteg körében, mert anyagukból következően időt állóbbak voltak, hanem mert kiváló lehetőséget nyújtottak a tehetősek számára, hogy a többi polgár előtt is kifejezhessék gazdagságukat, jobb anyagi helyzetüket. A reprezentációs funkció mellett nem elhanyagolható tezauráló szerepük sem, hiszen krízis esetén – az ékszerekhez hasonlóan – az ezüst edények is könnyen mobilizálható tőkeforrássá váltak. Békés időszakban pedig segíthettek kivédeni az esetleges infláció okozta nehézségeket.889

886

SZENDE 1991. 116. p. A délnémet városok közül különösen Nürnberget emelhetjük ki, mint az arany- és ezüstművesség egyik fontos központját. PECHSTEIN 1987. 185-186. p. 887 SCHÜTTE 1985. 554. p. 888 Az ezüst edényeknek hasonló módon történő megítéléséről tanúskodnak a kora újkori észak-német városok polgárságának anyagi kultúrájára vonatkozó információk. SCHÜTTE 1985. 554. p. 889 PETSCHACHER-WANZENBÖCK 1993. 100. p. TORANOVÁ 1993. 41. p.

315

Amennyiben a tulajdonosoknak a nem szerinti megoszlását vizsgáljuk, úgy kiderül, hogy a vagyoni elithez tartozók között a férfiak 54 %-os többségben vannak. Ez csak nagyon kevéssel tér el a férfiaknak az elithez sorolt testálókon belüli részesedésétől (53,8 %). Eszerint tehát, bár utóbbiak némileg nagyobb szükségét érezték a tárgyalt reprezentációs jellegű ingóságokról történő rendelkezésnek, nem tekinthetjük számottevő nagyságúnak az eltérést. Az ezüst edények tulajdonosainak és örököseinek viszonyát az alábbi táblázat mutatja be: Örökösök* Egyéb Nem Fiú** Lány Házastárs Összesen rokon rokon Pohár (Becher/ Férfi 12,4 9,4 28,2 8 4 62 Pecher/scÿphus) Nő 4 7 5 5 15 36 Pecherlein/ Férfi 3,9 1,4 3,7 2 0 11 pecherle/pocula Nő 2 15 0 0 0 17 Férfi 9,8 3,3 3,9 2 0 19 Schinpecher Nő 2 2 1 1 1 7 Makölel/Makel Férfi 4,5 5 2,5 0 0 12 (/Magöl) pecher Nő 0 0 0 2 3 5 Kupa (Kopffel/ Férfi 10,9 7,4 7,7 0 0 26 kophs/cuppa) Nő 10,5 14,5 5 2 6 38 Kanna Férfi 2,9 3,4 2,7 0 0 9 (Kandl/ Kandel) Nő 2 0,5 0,5 0 0 3 Csésze (Schal/ Férfi 0,5 2 0,5 0 1 4 patera/ chese) Nő 0 1 2 2 0 5 Tál, tálka Férfi 0 0 1 0 0 1 (Schüssel) Nő 0 0 0 0 0 0 Tányér (discus/ Férfi 0 0 0 0 0 0 talnÿr) Nő 0 0 2 0 0 2 Egyéb ezüst Férfi 1,5 3 0,5 1 1 7 edény Nő 1 1 1 0 1 4 Üveg edény Férfi 0,8 0,8 0,4 0 0 2 (Glas) Nő 0 0 0 0 0 0 Összesen 68,7 76,7 67,6 25 32 270 XV/6. sz. táblázat Nemesfém edények tulajdonosai és örökösei a vagyoni elit körében *Az örökösök csoportjainál a tizedesjegyek olyan eseteket jelölnek, amikor az örökhagyó például több gyermeke és felesége között osztott meg a kijelölt örökösök számánál kisebb számú ezüst edényt. Ilyenkor valószínűleg több részből álló tárgyról volt szó, amelyet szét lehetett szedni darabokra. Ezt gyakran maga a testáló is megjelölte. ** Blasy Beham a végrendelete utáni codicillusban jelentős mennyiségű ezüst edényt rendel feleségének és születendő gyermekének megosztva. A rendelkezés közel húsz tételt foglal magába. Mivel a testáló ilyen kiemelten hangsúlyozta, hogy a születendő gyermeket is részesíteni kívánja ezekből az ingóságokból, így az említett hagyaték felét a gyermekekhez soroltam. A gyermek nemét nem ismerjük, a fiúkhoz soroltuk be. Edénytípus

Tulajdonos

Jól látható, hogy a férfiak elsősorban fiaikra hagyták ezeket az ingóságokat, míg a nők nagyjából egyenlő arányban osztották el ezüstneműiket mindkét nembéli gyermekeik között. A gyermekek aránya összesen 53,8 %-ot tesz ki. Ehhez képest viszonylag ritka a házastársaknak örökösként történő előfordulása (25 %). A szűk család azonban így is az

316

örökösök döntő többségét képezi közel 78,8 %-kal.890 Ez tehát azt jelenti, hogy az ebbe az alcsoportba tartozó ingóságokat igyekeztek a családon belül tartani. A további rokonokkal kiegészülve mintegy 88 % a tágabb értelemben vett rokonság tagjainak az aránya. Az örökösök fennmaradó csoportján belül pedig az 5 %-ot is alig éri el azok részesedése, akiknél azzal számolhatunk, hogy a kérdéses vagyontárgy kikerült a tulajdonos által képviselt vagyoni körből (szolgálók, szegények stb.). A vagyoni elit idevonatkozó adatai után röviden megvizsgáljuk még a középréteg tagjainál megjelenő hasonló mutatókat:

Edénytípus

Tulajdonos

Pohár (Becher/Pecher)

Örökösök Egyéb Házastárs rokon 5 5

Nem rokon 2

Fiú

Lány

Férfi

1

5

Nő Férfi Nő Férfi Nő Férfi

3

2

2

2

4

13

0 0 0 0 0

3,5 0 2 1 0

1 0 0 0 1

3,5 1 6 1 0

1 4 0 0 2

9 5 8 2 3

Nő

0

0

0

2

0

2

Kupa (Kopffel/ kophs/cuppa)

Férfi

0

0

1

3

2

6

Nő

0

0

0

0

0

0

Kanna (Kandl/ Kandel)

Férfi Nő Férfi Nő Férfi Nő Férfi Nő

1 3 1 0 0 0 0 0 0 0 2 0 2 0 1 Csésze (Schal) 0 0 0 0 0 Tál, tálka 0 2 1 0 0 (Schüssel) 0 0 0 0 0 Egyéb ezüst 0 0 0 1 0 edény 0 0 0 2 0 Összesen 7 18,5 14 26,5 16 XV/7. sz. táblázat Nemesfém edények tulajdonosai és örökösei a középrétegnél

5 0 5 0 3 0 1 2 82

Pecherlein /pecherle Schinpecher Makölel/Makel (/Magöl) pecher

Összesen 18

Amint az a táblázat adataiból is látszik, itt már nagyobb a férfi tulajdonosok aránya: 70,7 % (az elitnél 56,6 %). Bár az elemezhető metszet a középrétegnél sokkal kisebb, azt azért egyértelműen megállapíthatjuk, hogy a közvetlen családtagok aránya az örökösökön belül jóval kisebb, mint a vagyoni elithez tartozók esetében (48,2 %). A teljes rokonság részesedése (80,5 %) viszont már megközelíti a felső rétegnél tapasztalt arányt. Látható tehát, hogy a szűk család körén kívüli rokonok igen jelentős arányban vannak jelen. A 32,3%-os részesedésük nagyobb a gyermekek arányánál is. Így tehát amellett, hogy figyelembe vesszük az elemzett adatok nyújtotta szűk metszetet, kimutatható, hogy a 890

A bécsújhelyi végrendeletek is arról tanúskodnak, hogy a testálók igyekeztek ezeket az értéktárgyakat a szűk családon belül tartani. PETSCHACHER-WANZENBÖCK 1993. 100. p.

317

középrétegnél ezek a tárgyak gyakrabban szolgálták a tágabb értelemben vett rokonság felé irányuló reprezentációt. A továbbiakban az egyes tárgytípusokat fogjuk részletesebben megvizsgálni, hogy ily módon kiegészíthessük a korabeli asztali kultúráról alkotott képünket. A tárgyak anyagára, formájára stb. vonatkozó információkat illetően ennél az alcsoportnál még szerencsésebb helyzetben vagyunk, mivel az értékesebb ezüst edényeknél általában viszonylag sok részletet közölnek a testálók. Sajnos azonban itt sem rendelkezünk minden tárgytípusról kielégítő számú információval, ezért csak a leggyakrabban említett edényekről tudunk részletes elemzést adni. A két leggyakrabban említett edénytípus az asztali edények körébe tartozik.

A pohár és annak változatai (Becher, Pecher, scÿphus, Pecherlein, Pecherle, pocula, Schinpecher, Makölel, Magöl pecher) képezik a leggyakrabban előforduló csoportot, összesen 229 tétellel. Egyaránt kedvelt volt mindkét rétegnél. A vagyoni elit esetében az ezüst edényekről tett említések több mint 62 %-át az ezekről a tárgyakról szóló rendelések teszik ki. A tulajdonosok nem szerinti megoszlása az általában az elitre jellemző és a fentiekben már vázolt tendenciát követi. A középréteg tagjaitól származó jóval alacsonyabb számú említés kapcsán leginkább azt emelhetjük ki, hogy a poharakról tett rendelések az ezüst edényekről szóló említések több mint 73 %-át teszik ki, s ezeken belül a férfi tulajdonosok aránya (63,3 %) magasabb, mint az elitnél. A becher megnevezés esetében egy magas, karcsú, felfelé szélesedő formát kell elképzelnünk. Ez a típus volt használatos egész Közép-Európában. Valószínűleg az Itáliában a 13. századtól használatos üvegpoharak fémből készült másolataként terjedt el.891 Az üvegpohárra, mint formai előképre utalnak az olyan megjegyzések, amelyek üvegpohár alakjához hasonlítják az ezüstből készült ivópoharat, pl.: „wie ain glas gstalt”, (összesen hét ilyen darabot említenek). Kis számban (30 alkalommal) előfordul az is, hogy nem közlik a pohár anyagát. Mindenesetre a végrendeletekből nyert adatok alapján egyértelműen megállapítható, hogy a tárgytípus leggyakoribb anyaga az ezüst volt, mindössze hat értékesebb darabról tudunk, amely részben, vagy teljes egészében aranyozott volt. A poharak formájáról, alakjáról már sokkal több információval rendelkezünk. Összesen 102 ilyen utalást találunk. Ezek döntő többsége (85 adat) a vagyoni elit végrendelkezőitől származik. Ezen réteg képviselői tehát nagyobb szükségét érezték részletezni a vizsgált tárgytípus külsejét. Az örökösök kapcsán korábban már említettük, 891

SZENDE 2004/a 176. p.

318

hogy egyes edénytípusok valószínűleg több, egymásba (/egymáshoz) illeszthető részből álltak.892 A poharak formájára vonatkozó utalás közül a legtöbb (21 darab) ilyen típust jelöl „eingeschoben”, vagy „inein gesetzt” stb. kifejezésekkel. Gyakori még az olyan pohár említése, amely lábakon (18), vagy kis ezüst gombokon (11) állt. Két érdekes darabot említ a vagyoni elithez tartozó Margaretha Rurnshopfin, amikor három ezüst kanállal együtt unokaöccsére hagy két „szájazott” ezüstpoharat („ain silbrin Mundleten pecher mit ainer geschmeltzten fues […] auch einen mundleten pecher auf drei fuess”).893 Ezt a típust egy négylevelű lóherére emlékeztető formájú, ívelt szájú pohárként kell elképzelnünk.894 Összesen négy ilyen darabot említenek. Nagyobb számban fordul elő a pecherlein, vagy pecherle kifejezés. A kicsinyítő képző minden bizonnyal kisebb méretű „pohárkára” utal. A vagyonos pesti kereskedő, Culman Pesthy felesége, Ursula asszony latin nyelvű végrendeletében a pocula kifejezéssel jelölt daraboknál külön kiemeli a méretbeli különbséget („pocula argentea minora”).895 A másik, jelentős mennyiségben megjelenő változat a schinpecher volt. Ebben az esetben valószínűleg nem a fent említett karcsú formára kell gondolnunk, hanem egy alacsonyabb, inkább csészéhez hasonló, hengeres falú poharat kell elképzelnünk.896 A legkisebb számban előforduló változat a Makölel, Magöl pecher, vagy Makel pecher kifejezésekkel jelölt típus. A Makel előtagból arra következtethetünk, hogy ezekben az esetekben valószínűleg az űrmértéket hitelesítő gravírozott jeggyel, vagy bélyeggel ellátott poharakról van szó.897 A fent említett schinpechernél a schin előtag valószínűleg egy, a pohár szájánál körbefutó díszítésre utal.898 Ilyen díszítést feltételez Jacob Körbler felesége, Margaretha asszony által említett szegéllyel és lábbal ellátott darab („ein silbren schinpecher mit ei[ne]m lid und auf fueslen”).899 A szegélyezéshez hasonló díszítési mód lehetett még, amikor egy aranyozott abronccsal, vagy pánttal látták el a pohár felső részét.

892

Szemléletes analógiát találunk a nyitrai székesegyház egyik „drótozott” zománcos kelyhének esetében. A kelyhet a könyv- és műkincsgyűjtő erdélyi püspök, Bornemissza Pál (1553-1566) menekítette Nyitrára, s végrendeletéből kiderül, hogy több részletben szerezte meg a tárgyat. Először csak a talpához jutott hozzá, majd a folyadéktárolására alkalmas felső részt csak 1562-ben szerezte meg. WETTER 2003/a 535. p. 893 AMB 4 n 2 Prot. Test. II. fol 203a. 894 SZENDE 2004/a 177. p. 895 AMB 4 n 2 Prot. Test. II. fol 210a. 896 SZENDE 2004/a 177. p. 897 A Makel kifejezés a latin nota (jegy bélyeg) szóra vezethető vissza. GRIMM 1885. 1488. Felmerülhet még, hogy az említett előtag a tulajdonos címerével, vagy a család jelvényével ellátott pohárra utal. Ezek hangsúlyozására azonban inkább a „mit eigenem zaichen”, vagy „mit mainem zaichen” kifejezések szolgáltak. 898 LEXER 1986. 184. p. 899 AMB 4 n 2 Prot. Test. II. fol 179b.

319

Négy esetben van adatunk olyan pohárra, amelyhez fedél is tartozott („mit ei[ne]m Stuertz”). Az eddig felsoroltak mellett számos különleges darabot is említenek. Így például a vagyonos Paul Klingenschmidt felesége, Catharina asszony lányaira hagy egy-egy ezüstpoharat. Az egyikben két szarv („darin zwei hörner”), míg a másikban egy patkó („darin ein huef eÿsen”) alak volt belegravírozva.900 A vagyonos gazdapolgár, Anna Dremlin pedig egy szarvassal („silber pecher mit ei[ne]m hierschen”) díszített darabról rendelkezik fia javára.901 A középréteghez besorolt kereskedő, Hans Kaiser két érdekes darabot említ, amikor a pincéjében található négy hordó bor mellett unokatestvérére hagy két schinpechert, amelyek közül az egyiket egy ökörfej, a másikat pedig három liliom díszít („Inn mittem mei[ne]m Keller[…] vier vas wein klain und gros, darzu zwen schinpecher, ain mit aim ochsen kopff und ein mit drei Lilien”). Bár a testáló nem jelöli meg a poharak anyagát, azoban a gravírozás említése arra utal, hogy ezüstneműről van szó.902 A poharak súlyáról 12 esetben közölnek pontos adatot. Ezek szerint a tárgyalt ivóedények súlya eléggé változó képet mutat. A legkisebb, amelyről van ilyen információnk, 3,5 latos volt, a legnagyobb 18 latot nyomott. Utóbbi egy schinpecher volt és a vagyonos kézműves, Bartlme Pogensdorffer tulajdonát képezte. Érdekességképpen megemlíthető, hogy a pontos információt közlő végrendelkezők között két kivétellel csak kézműveseket találunk. A súly nyilván befolyásolta az edény értékét is. Bár nagyon kis metszettel van dolgunk, mégis talán figyelemre méltó tény, hogy a nyolc darab 10 lat fölötti súlyú pohár közül hatot a vagyoni elithez tartozó testáló említ. Az ezüst edények értékéről sajnos csak nagyon kevés információval rendelkezünk. Mindössze tíz végrendelkező tartotta fontosnak, hogy ilyen adatot közöljön. Ezek között viszont a legtöbb utalás ezüst pohár valamilyen változatára vonatkozik. Az ékszerekhez hasonlóan sok esetben itt is nehézséget okoz a pontos érték megbecsülése, mivel az ezüst poharakat legtöbbször más tárgyakkal (leginkább éppen ékszerekkel) együtt említik, viszont értéküket egy összegben adják meg. A közölt információk alapján arra következtethetünk, hogy egy ezüst pohár értéke kettő és öt arany forint között mozgott. Jóval az átlag fölötti értékeket említ a kiemelkedő vagyonról rendelkező Mert Zirkendorffer esküdt tanácsos. Rendelkezik többek között egy 26 forintot érő pohárról, 900

AMB 4 n 2 Prot. Test. II. fol 218b. A két díszítőelem valószínűleg gravírozott címer részei lehetett, erre utal, hogy mindkét alak kedvelt eleme volt a korabeli polgári címereknek (Szende Katalin szóbeli közlése alapján). 901 AMB 4 n 2 Prot. Test. II. fol 307a. 902 AMB 4 n 2 Prot. Test. II. fol 106a.

320

valamint egy nagyobb, 15 forint értékű schinpecherről és egy kisebbről, melynek értéke közel tíz forint volt.903 Az ezüst poharak örökösei kapcsán megállapítható, hogy a vagyoni elit körében a szűk család tagjainak a részesedése a fentiekben vázolt, általában az ezüst edényekre jellemző tendenciához igazodik (arányuk 68,6 %). A nem a rokoni körhöz tartozó örökösök aránya a nőknél jóval magasabb, ami annak köszönhető, hogy vagyonos gyermek nélküli özvegyasszonyok nagyobb számban hagytak barátaikra ilyen tárgyakat. Sajnos a középréteghez tartozó testálók esetében túl kevés említést találunk ahhoz, hogy azokból általános jellegű következtetéseket vonjunk le.

A poharak mellett a kopff, kopffel, kophs, vagy ritkábban cuppa alakban előforduló ezüst asztali edényt említik a leggyakrabban. Ezt a mélyebb, csésze alakú edényt folyadéktárolásra és ivásra egyaránt használták.904 Magyar megfelelőjeként leginkább a kupa, esetleg a serleg szót említhetjük.905 A tulajdonosok esetében megállapítható, hogy a vagyoni eliten belül a nők és a férfiak eddig tapasztalt aránya tulajdonképpen megfordul. Ebből azonban még nem lehet arra következtetni, hogy a nők több ilyen jellegű edénnyel rendelkeztek volna, az ilyen feltételezésnek nem is igen tudnánk ésszerű okát találni. Valószínűleg inkább kiemelkedően magas egyedi esetekről lehet szó, mint például a vagyonos kereskedő Culman Pesthy felesége, Ursula asszony végrendeleténél, amelyben a testáló 12 ezüst kupáról rendelkezik lányai és férje számára.906 A középréteg képviselői közül mindössze öt férfi említ hat kupát. Ennél fogva tehát az ezeknek az edényeknek a formájára, anyagára vonatkozó információkat elsősorban a vagyoni elithez tartozó családok háztartásaiban használt tárgyak jellemzőit értékelhetjük. A kupák anyagáról, alakjáról, súlyáról stb. összesen 87 különböző jellegű információt közölnek a végrendeletek. Ezek az adatok – az abszolút értéket tekintve – elmaradnak a poharak hasonló mutatóitól. Ha viszont a két tárgytípus gyakoriságának a függvényében vizsgáljuk a külsőre vonatkozó utalásokat, úgy megállapítható, hogy a kupáknál a testálók nagyobb szükségét éreztek a tárgyak viszonylag részletes leírását. A legtöbb információ a kupák anyagára vonatkozik, nevezetesen azt emelik ki, hogy az adott 903

AMB 4 n 2 Prot. Test. II. fol 252b. SCHÜTTE 1985. 554-555. p. és SZENDE 2004/a 178. p. 905 A szó ma használatos változatai a német nyelvben a latin cupa szóra vezethetők vissza. DUDEN 2003. 946. p. és 948. p. Szende mindkét kifejezést elfogadhatónak tartja, de ő is inkább a kupa szót használja (SZENDE 2004/a 178-179. p.). Jaritznak a Soproni Szemlében megjelent magyar nyelvű cikkében a fordító a serleg kifejezést részesítette előnyben. JARITZ 1999. 328. p. 906 AMB 4 n 2 Prot. Test. II. fol 210a. 904

321

kupa aranyozott volt (42 utalás). Ebből a szempontból három fő típust különböztethetünk meg: a legkisebb számban olyan darabokat említenek, amelyeknek csak egy része, legtöbbször a felső szegélye volt aranyozott; ennél valószínűleg értékesebbnek számítottak azok a kupák, amelyek kívülről teljes egészében aranyozottak voltak, s végül említhetjük még azokat a darabokat, amelyek kívülről és belülről (innen undt aussen verguldt) is ilyen módon voltak díszítve. Nyilván utóbbiak képviselték a legnagyobb értéket. Az edény formájára vonatkozó információk közül 11 utal arra, hogy a kupák között is létezett a poharaknál már említett szegéllyel (mit ainer lid) történő díszítési mód. Négy olyan darabról tudunk, amelyet fedéllel láttak el (gesturzt, vagy mit deckhel kifejezéssel jelölve). Két esetben van adatunk olyan kupára, amelybe a tulajdonosra utaló jegyet (zaich) véstek bele. Nem lehet pontosan megállapítani, hogy a vagyonos kereskedő, esküdt tanácsos és polgármester Andre Hakowitz által említett, Sibenpurgrisch jelzővel ellátott darab a kupa eredetére, vagy esetleg csak egy erdélyiként ismert formára utal-e.907 A Hakowitz által említett edény mellett még számos más érdekes kupát leírnak, amelyek bár egyedi darabok, mégis néhány éppen egyedisége miatt érdemes lehet arra, hogy röviden megemlítsük őket. A leginkább figyelemre méltók azok az edények voltak, amelyeket figurális díszekkel láttak el. A kiemelkedő vagyonú kereskedő-értelmiségi, Sebastian Eysenreich összesen hét aranyozott kupát említ testamentumában ezek között találunk olyat, amelyet egy kék pajzsos emberi alak díszített („ein silbrin ubergoldt khopf mit ai[ne]m mandl das ein plauben shilt hat”).908 Elképzelhető, hogy a kék színű pajzs a család, vagy maga Eysenreich jelvénye volt, mivel egy másik kupáján is előfordul díszítő elemként („ein silbrin verguldt khopf im lid inwendig ain plaube shiltlin mit D. P.).909 Ugyancsak emberi alak volt látható a vagyonos gazdapolgár, Margaretha Rurnshopfin kupáján, és a kiemelkedő vagyonról rendelkező seborvos, Leopold Seidenschwantz hasonló ivóedényén. Mégpedig az előbbin egy alabárdot („silber übergoldt mit lid, drauf ein Mandl mit einer faust hamer”),910 az utóbbin pedig egy kardot tartott a figura („köpfl innen und außwendig vergult darauf steet ein mandl mit einem schwerdt”).911 Az utóbbi 907

AMB 4 n 2 Prot. Test. II. fol 102a. AMB 4 n 2 Prot. Test. II. fol 212a. 909 AMB 4 n 2 Prot. Test. II. fol 211b-212a. Sajnos a D. P. betűk jelentését nem sikerült közelebbről azonosítani. Holl szerint az ehhez hasonló jelzések családjegyek voltak, amelyek a kereskedőknél, vagyonosabb polgároknál címert pótló funkciót láttak el. HOLL 1992. 43. p. 910 AMB 4 n 2 Prot. Test. II. fol 203a. 911 AMB 4 n 2 Prot. Test. II. fol 317a. Elképzelhető, hogy ezek a darabok az ún. Willkommpokale típusok funkcióját töltötték be. Ezeket másként Figurenpokaléknak is neveztek, amely arra utalt, hogy a kupa vagy a tulajdonos családjának címerfiguráját formázta, vagy a család címere, jelképe volt az anyagába gravírozva. A Willkommpokale kifejezés pedig onnan ered, hogy a házba lépő vendégnek ezekből a kupákból kellett innia a család tiszteletére. PETSCHACHER-WANZENBÖCK 1993. 102. p. 908

322

leírásnál olvasható drauf kifejezésből valószínűsíthető, hogy az említett figurákat nem a kupa oldalába vésték bele, hanem azok minden bizonnyal a serleg fedelén voltak kialakítva, máskülönben az inwendig, vagy auswendig kifejezést használták volna, ahogy arra az Eysenreichnál említett darabnál már láttunk példát, vagy még az auf dem lid kifejezés merült föl azokban az esetekben, amikor a díszítő elem a szegélyen helyezkedett el.912 Súlyra csak három kupánál van adatunk: egy három márka súlyú, egy 24 és egy 31 latos darabot említenek. Ebből a kevés információból is következtethetünk arra, hogy a kupák általában nagyobb és súlyosabb edények voltak, mint a poharak. Az utóbbiakkal ellentétben a kupáknál van adatunk az edények térfogatára is. Két darabot említenek, amelyek egy icce mennyiségű (kb. 0,85 liternek felel meg)913 folyadék tárolására voltak alkalmasak. Az egyetlen információ, amely megadja egy kupa értékét, 50 arany forintot említ. Az összeg egy eladásra szánt kupára vonatkozik, a testáló a pénzt gyermekeinek és feleségének rendeli, így feltételezhető, hogy túlbecsüli az edény értékét, mégis a végrendeletben szereplő 50 arany forint többszöröse a poharaknál tapasztalt 2-5 forintnyi átlagértéknek. Mindez összhangban van azzal a ténnyel, hogy a kupák általában súlyosabbak voltak a poharaknál, illetve, hogy a testálók az előbbieknél nagyobb szükségét érezték az egyes tárgyak pontosabb leírásának. A fentiek tehát egyértelműen mutatják, hogy a kupák értékesebb daraboknak számítottak a poharaknál.

A poharak és kupák után leggyakrabban említett ezüst asztali edény a folyadéktárolásra használt kanna (kandl) volt. Ennek ellenére a kannákkal kapcsolatban egyértelműen megállapítható, hogy anyaguk az esetek nagy többségében (86,7 %) ón volt. Így ezeknek az edényeknek a formai változatokra is kiterjedő részletesebb elemzését majd az ónedények alcsoportnál érdemes elvégezni. Az ezüstből készült darabok között négy olyan szerepel, amelyet részben, vagy egészben aranyoztak. Szintén négy esetben adnak meg űrmértéket: két pintes kanna mellett még két olyat említenek, amelyekben egy-egy meszelynyi mennyiséget (1/4 pint) tárolhattak.914 Kiemelhető a jelentős vagyonról rendelkező bíró, Blasy Beham által említett három darab: két aranyozott kannája figurákkal volt díszítve („zwei silber kandl, ein lang, ander kurtz, ist ausgestochen mit figuren und zum tail beide vergult”), a harmadik pedig valószínűleg egy öblösebb típus volt, amelyet 912

A német területek polgárságának körében nem terjedtek el a reneszánsz túláradó díszítőmotívumai. Mégis talán ezeket a figurális poharakat egyfajta átmenetként értékelhetjük a reneszánsz stílus említett formái felé. 913 Az icce (halbe) számításához: PRICKLER 1965. 314. p., ld. még XV. 8. 1. alfejezet. 914 A mértékegységek átszámításához ld. részletesebben: XV. 8. 1. alfejezet.

323

arnyozott szegéllyel láttak el („ein silber kandl mit vergulten raiffen, wie ein vass gemacht”).915 Az asztali edények közül külön említhetők még a csészék (schal, patera, chese), a tálak, tálkák (schüssel) és a tányérok (discus, talnÿr). A csészék anyagaként kizárólag ezüstöt adnak meg. Ezeket a tárgyakat alacsony, öblös kiképzésű ivóedényként képzelhetjük el.916 Itt jelenik meg először magyar nyelvű változat, mégpedig a vagyonos kereskedő, Culman Pesthy felesége, Ursula asszony végrendeletében találunk ilyet a patera kifejezés magyarázataként („vulgo chese”). Két esetben van adatunk aranyozott darabra, illetve szintén két csészének adják meg a súlyát: egy 9,5 latosról és egy 8 latosról rendelkeznek. Egyedi darabként említhető a vagyoni elithez tartozó Seidenschwantz seborvos csészéje, amelybe belülről saját nevét zománcozták bele („silber schallel, drin mein Name geschmeltzt ist”).917 A csészéknél jóval kisebb értéket képviselhettek a tálak és tányérok. Ezt támasztja alá az a tény is, hogy az utóbbiak 96 említése közül összesen csak hat darabnál adtak meg ezüstöt az edény anyagaként. Ebből kifolyólag a kannákhoz hasonlóan ezt a két tárgytípust is az ónedények témakörénél fogjuk részletesen elemezni. Ezüst tányérról csak a fent említett Ursula Pesthy rendelkezik (két darab). Ebben az esetben is közli a magyar változatot („disci […] vulgo talnÿr”). A tálak és a tányérok közötti különbséghez itt talán elég csak röviden annyit megjegyezni, hogy tálak alatt egy nagyobb, öblösebb edényfajtát kell értenünk, amelyeknél a középen kialakított mélyedést egy széles perem fogta körül, míg a tányérok kisebb, laposabb asztali edények voltak.918 A kis számban említett ezüst edények között találunk még kancsókat (krügel, cantharus) és palackokat (flaschl). Mindkettő folyadéktárolásra szolgált, az előbbiekre a 15. században még egy öblösebb kialakítású alsó rész volt jellemző,919 a 16. századtól kezdve karcsúsodott a kancsók alakja, s egyre inkább a magas, ívelt formájú ónkannákhoz hasonlítottak.920 A szűk szájú palackokat valószínűleg utazáskor használták.921 Ezeken kívül 915

AMB 4 n 2 Prot. Test. II. fol 231a. SZENDE 2004/a 178. p. 917 AMB 4 n 2 Prot. Test. II. fol 318a. Számos olyan, helyben készült pozsonyi, vagy erdélyi eredetű egyházi kegytárgyat ismerünk a korszakból, amelyeken alkalmaztak zománcozást. Az ún. „granulátumos” technikával sima vagy csavart alakú drótokat dolgoztak bele ezüst alapba, majd a drótok közötti réseket ezüst- vagy aranylapocskákkal, esetleg olvasztott színes üveggel töltötték ki, ily módon geometriai minták sokaságát lehetett kialakítani, amely nagyfokú formagazdagságot tett lehetővé a díszítőelemkben (WETTER 2003/a 536. p.). A zománcozás, mint kedvelt díszítési forma elterjedtségéről tanúskodnak a 15. századi Sopronból fennmaradt, gazdagon díszített kelyhek is (KINCSEINK… 2002. 10. p.). Zománcozást az üvegedényeknél is alkalmaztak. FŰRYOVÁ 2003. 557. p. 918 ASKERCZ 1999. 379. p. HOLL 1987. 320-321., 326-327. p. A tálak szélesebb pereme kiválóan alkalmas volt arra, hogy mester- vagy tulajdonjegyeket gravírozzanak bele. 919 HOLL 1987. 316-317. p. 920 DEXEL 1973. 178-180. p. 916

324

megemlíthető még egy fedéllel ellátott aranyozott ezüst sótartó edény (saltz bigssel), amelyet a már többször említett Seidenschwantz hagyott lányára. Az értékesebb anyagok közül az ezüst és az arany mellett még leginkább az üveg volt alkalmas a vagyonosság kifejezésére. A tehetősebb polgárok már a 15. század második felében egyre nagyobb érdeklődéssel fordultak a finomabb és igényesebb anyagok felé. Ennek köszönhetően vált egyre népszerűbbé az üveg is.922 Fűryová szerint a 16. században már a kevésbé tehetős családok háztartásában is megjelent az üveg, mint edényalapanyag.923 Az ebből készült edények előállításának a módja új formák kialakítására is lehetőséget adott.924 Bár a Pozsony közeli erdők jó lehetőséget nyújtottak üveghuták felállítására, az inkább dísztárgyként funkcionáló értékesebb üvegedények valószínűleg nagyrészt importból származtak.925 Ezt látszik alátámasztani, hogy a végrendeletekben előforduló két üvegedény közül az egyik biztosan Bécsből került Pozsonyba. A vagyonos esküdt polgár, Mert Zirkendorffer által említett két darabnak ismerjük az értékét is („das glassl von Wien um 8 fl […] das kleiner glassl um 6 fl 4 ß”).926 Az üvegedények ilyen elenyészően kis számú említése másra is enged következtetni. Mivel feltételezhető, hogy nagyobb értékükből adódóan a polgárok megemlítették volna ilyen ingóságaikat, így a rendelkezésre álló közel négyszáz testamentum információi alapján nem igazolható Fűryová korábban említett feltételezése, miszerint az üveg a kevésbé tehetősek körében is megjelent volna. A továbbiakban érdemes megvizsgálni az ezüst evőeszközöket, hogy teljes képet nyerjünk az értékesebb anyagokból készült tárgyakról, s hogy a két alcsoportról együttesen tudjunk összegzést adni.

921

SZENDE 2004/a 181. p. Felgenhauer-Schmiedt szerint a régészeti leletanyag tanúsága szerint a városokban és a nemesség körében már a 14. században is egyre gyakoribbá vált az üveg edények használata. FELGENHAUER-SCHMIEDT 1995. 141. p. Pozsonyból a legkorábbi, üvegedényt tartalmazó régészeti leletanyag a 13. század második feléből származik. FŰRYOVÁ 2003. 557. p. 923 FŰRYOVÁ 2003. 557. p. 924 DEXEL 1973. 75-76. p. 925 PVT II/4 191-192. p. Ezek a tárgyak leginkább Velencéből vagy a Rajna-vidékéről származtak. FŰRYOVÁ 2003. 557. p. 926 AMB 4 n 2 Prot. Test. II. fol 252b 922

325

XV. 4. 2. Ezüst evőeszközök

Ezen alcsoport vizsgálatánál három fő sajátosságot kell kiemelnünk. Amint az már a XV/5. sz. táblázat adataiból is kiderült, az edényeken belül a tulajdonosok között itt a legnagyobb vagyoni elithez tartozók aránya. A középréteg tagjainak részesedése mindössze 10,5 %-ot tesz ki. További jelentős eltérés a másik két alcsoporthoz képest, hogy az egy főre jutó tételek száma messze az evőeszközöknél a legmagasabb (evőeszközök általában: 10,9; ezüst edények: 3,6; ón-, réz- és anyagmegjelölés nélküli edények: 5,8). Az átlagos darabszám még magasabb, ha csak a vagyoni elittől származó említéseket vizsgáljuk: 12,4. A tárgyalt alcsoport további sajátosságaként értékelhető még, hogy az evőeszközök anyagaként kizárólag ezüstöt adtak meg a végrendelkezők, s ezt minden esetben kiemelték. A vagyoni elitnek ilyen nagy arányú részesedése, a kiugróan magas, egy főre jutó darabszám, valamint az a tény, hogy csak és kizárólag az értékesebb ezüst eszközök kerültek említésre, az evőeszközök használati módjára és ezzel szorosan összekapcsolódva a korabeli polgárok gondolkodásában elfoglalt helyére vezethető vissza. Az asztali kultúrában bekövetkező változás eredményeként éppen a 15-16. század fordulóján terjedt el az a gyakorlat, hogy étkezésnél minden részt vevő saját, személyre szóló étkészlettel rendelkezett.927 Mivel az evőeszközt ebben az időszakban mindenki magával hordta, akkor is ha vendégségbe ment, így ezek a tárgyak nemcsak a polgár saját házában, az oda érkező vendégek irányában bírtak reprezentációs funkcióval (mint az edények általában), hanem inkább a másik polgár házában megjelenő személy saját gazdagságát, vagyonosságát volt hivatva kifejezni. Így tehát ezek a tárgyak arra is szolgálhattak, hogy a saját háztartás gazdagságát a másik polgár házában is kifejezésre juttassák, mintegy áthelyezve oda a saját háztartás reprezentációs igényű eszközeit. Az egyes darabok – a tezauráció szempontjából – méretükből adódóan nem képezhettek jelentős tételt, azonban éppen a fent említett átlagos tucatnyi mennyiségnek köszönhetően a nagyobb méretű edények mellett már komolyabb szerep juthatott ezeknek a tárgyaknak is. A tulajdonosok kapcsán a vagyoni réteg szerinti megoszlás mellett kiemelhető még, hogy az evőeszközökről rendelkezők mind olyan testálók voltak, akik egyben más – általában átlag feletti számú – ezüstneműt is említettek. A nemek szerinti megoszlás alapján elmondható, hogy a férfiak jelentős többséget képviselnek (72,7 %). A vagyoni elit esetében az örökösök között kiugróan magas a közvetlen családtagok aránya (94,9 %). Ezeket az értéktárgyakat tehát még az ezüst edények esetében tapasztaltaknál is jobban 927

KÜHNEL 1991. 21-22. p.

326

igyekeztek a szűk családon belül tartani, ami talán összefügghet az evőeszközöknek valamivel személyesebb jellegével is. A tulajdonosok és az örökösök kérdéskörét az alábbi táblázatok foglalják össze: Örökösök Egyéb Nem Fiú Lány Házastárs rokon rokon Kanál Férfi 64 52 51 0 4 (Löffel/Loffl) Nő 17 19 31 8 2 Kés, Férfi 24 0 0 0 0 (Kneiffl) Nő 0 0 0 0 0 Összesen 105 71 82 8 6 XV/8. sz. táblázat Ezüst evőeszközök tulajdonosai és örökösei a vagyoni elit körében Evőeszköz

Tulajdonosok

Örökösök Egyéb Nem Fiú Lány Házastárs rokon rokon Kanál Férfi 2 8 3 12 1 (Löffel/Loffl) Nő 0 0 0 6 0 Összesen 2 8 3 18 1 XV/9. sz. táblázat Ezüst evőeszközök tulajdonosai és örökösei a középrétegnél Evőeszköz

Tulajdonosok

Össz.-n 171 77 24 0 272

Össz.-n 26 6 32

Bár a középréteg képviselőitől mindössze 32 említés származik, mégis megállapíthatjuk, hogy a közvetlen családtagok aránya itt sokkal alacsonyabb (40,6 %), ami az ezüst edényeknél már tapasztalt tendenciához igazodik, miszerint a középréteg tagjai ezeket a tárgyakat nagyobb mértékben használták arra, hogy a róluk történő rendelkezéssel a tágabb értelemben vett rokonságon belüli kapcsolatok minőségét fejezzék ki.

Az esetek nagy többségében ezüst kanalakat (Löffel, Loffl, coclear) említenek. Kések csak kis mennyiségben fordulnak elő. Mindez összecseng a 17. századi eleji soproni összeírások adataival. A 16-17. században a kanalaknak egy öblösebb fejjel és a későbbiekhez viszonyítva rövidebb nyéllel ellátott változata volt elterjedt.928 Az ezüstből készült darabok kialakításánál minden bizonnyal a fából készült kanalak formája szolgált követendő példával. Az evőeszközök formájára ritkán, s érdekes módon csak férfiak végrendeletéből kapunk információt. Egy, a középréteghez tartozó kézműves növényi mintával díszített kanalakat említ, a város vagyonos jegyzője, Heinrich Schedel két laposabb fajtáról rendelkezik. Két testamentumban külön kiemelik a kanalak nyelének kiképzését. Blasy Beham hosszú nyéllel ellátott darabokat, Seidenschwantz seborvos pedig olyan kanalakat említ, amelyek nyelét gombok díszítették („haben auf den stillen knöpffl”).929 Beham 928 929

ASKERCZ 1999. 380. p. AMB 4 n 2 Prot. Test. II. fol 317a.

327

rendelkezik még két cseh mintára készített darabról is („zwei silber löffl auf die behamisch art gemacht”).930 Sajnos közelebbi információt nem kapunk arra vonatkozólag, hogy milyenek is lehettek ezek a típusok. Behamnál és még két másik végrendelkezőnél találunk utalást törött kanalakra is. Ezeket a sérült eszközöket nyilván beolvasztásra szánták. Jelentőségüket jelzi, hogy még törött állapotban is fontosnak tartották megemlíteni őket. A kanalak súlyára csak egy esetben közölnek adatot, méghozzá a vagyoni elithez sorolt szűcs, Bartlme Pogensdorffer végrendeletében három darabot említ, amelyek összesen hét latot nyomnak. A vizsgált evőeszközök értékére vonatkozóan is kevés információval kell beérnünk. A korábban már említett vagyonos esküdt tanácsos, Mert Zirkendorffer testamentumában három csoportot különíthetünk el a kanalak értéke szerint. Az elsőbe tartozók jelentős értéket képviseltek: 12 kanál összesen 43 forintot ért a végrendelkező szerint. A második csoportba kilenc darabot sorolt, összesen 11 forintnak megfelelő értékben, végül említ még néhány törött eszközt is, amelyek összesen hat forintot értek.931 Egy ezüst kanál átlagos értéke a második csoportnál szereplő 1-1,2 forint körül mozoghatott. Az első csoport darabjai nyilván valamilyen díszesebb típushoz tartoztak, hiszen az ott megadott egy eszközre eső összeg (3,6 forint) felért egy átlagos ezüst pohár értékével. A kanalakon kívül csak a kneiffl kifejezéssel jelölt eszközt említik. Valószínűleg kisebb fajta kést érthetünk alatta. A vagyonos kereskedő, Georg Eman összesen 24 ilyen kést hagy fiára. Ezeknél a tárgyaknál is nyilvánvalóan a reprezentációs, illetve kisebb részben a tezaurációs funkció volt az elsődleges. Ezt támasztja alá az a tény is, hogy mind a 24 darab aranyozott volt.

Az értékesebb anyagokból, leginkább ezüstből, részben aranyból és üvegből készült edények, valamint az ezüst evőeszközök kapcsán tehát általánosságban elmondható, hogy azok leginkább a vagyoni elithez sorolt testálók végrendeletében jelennek meg. Mivel ezeket a tárgyakat értékes anyaguk miatt valószínűleg minden esetben – amint azt láthattuk még sérült állapotban is – megemlítették, így megállapítható, hogy jelenlétük elsősorban a legfelső vagyoni réteghez tartozó családok háztartására volt jellemző. A gyakori részletes leírásokból és a ritkábban megjelenő, az edények pontos értékére vonatkozó adatokból arra következtethetünk, hogy ezek az edények nem elsősorban mindennapi használati tárgyak voltak, hanem – az ékszerekhez hasonlóan – sokkal inkább a tehetősebb polgárok 930 931

AMB 4 n 2 Prot. Test. II. fol 231a. AMB 4 n 2 Prot. Test. II. fol 252b.

328

reprezentációs igényét voltak hivatva kielégíteni. Emellett fontos még kiemelnünk értékhordozó szerepüket is, amely által ezek a tárgyak könnyen mobilizálható tőkeforrásként is funkcionálhattak. Kizárólag a vagyoni elit tagjainál fordulnak elő olyan darabok, amelyeken a tulajdonos családjegye, esetleg magának a tulajdonosnak a neve, vagy monogramja szerepel. Ezek a díszítési eljárások, amellett hogy emelték az adott edény értékét, egyben a korabeli polgári öntudat megnyilvánulási formáinak is tekinthetők. A továbbiakban a harmadik tárgycsoportnál előforduló edénytípusokat, illetve azok tulajdonosait és örököseit vizsgálnijuk meg.

XV. 4. 3. Ón, réz és anyagmegjelölés nélküli edények

Amint azt az ezüst edények tárgyalásának elején már említettük, az anyagok megválasztásánál a 15. század folyamán egyre nagyobb szerepet kapott az ón, a réz és a bronz.932 A szükséges nyersanyagok könnyebb elérhetősége folytán elterjedő új anyagok egyben pozitív hatással voltak az edényekre jellemző formakészletre is.933 Az említett anyagok a polgárság középső rétegénél hasonló szerepet tölthettek be, mint az ezüst a vagyoni elitnél. A korábbi matt árnyalatú (fából és cserépből készült ) tárgyakhoz képest az ón (a „szegények ezüstje”), illetve a réz és a bronz díszei voltak a lakásnak. Csakúgy mint az ezüst tárgyaknak a legvagyonosabbak háztartásában, az ónedényeknek is kitüntetett helyük volt a középréteg házaiban, s egy sajátos fényt kölcsönöztek a helységeknek, ahol elhelyezték őket.934 A későbbiekben látni fogjuk, hogy az ebbe az alcsoportba sorolt tárgyak anyaga kevés kivétellel ón volt, a réz csak elenyészően kis számban jelenik meg, s az anyagmegjelölés nélkül említett edények száma sem volt számottevő azokhoz a darabokhoz képest, amelyeknél egyértelműen ónt jelöltek meg. Ebből következően a továbbiakban elsősorban az ónnak a megjelenését, jellegzetességeit érdemes részletesen kifejtenünk. Pozsonyban viszonylag későn terjedt el, az első biztosan óntárgyra vonatkozó és végrendeletből származó információ 1454-ből maradt fenn.935 Eszerint tehát a 15. század első évtizedeiben jelentek meg ezek az eszközök a városi életben. Ezt támasztja alá, hogy 932

Kisebb mértékben már a 12-13. században is megjelenik az ón, edények alapanyagaként. Ebből az időszakból azonban sajnos csak elvétve maradtak fenn ilyen tárgyak. Ennek legfőbb oka az volt, hogy az elhasználódott ónedényeket újra beolvasztották, mivel – az ezüst tárgyakhoz viszonyítva – nem képviseltek olyan jelentős értéket, hogy érdemes lett volna őket hosszabb távon megőrizni, esetleg felhalmozni. DEXEL 1973. 59-60. p. HOLL 1987. 313. p. 933 SCHÜTTE 1985. 551. p. 934 DEXEL 1973. 54-55. p. 935 SZENDE 2004/a 190. p.

329

már 1434-ből is van adatunk ónöntő mesterségre. A nagyfokú keresletet jelzi, hogy az ónvagy másképp kannaöntők nem tudták kielégíteni a tehetősebb polgárok által támasztott igényeket, így már ebben az időszakban is importáltak ónedényeket külföldről.936 A 15-16. század folyamán egyre nőtt az ónból készült edények népszerűsége. Ezt a feltételezést igazolja, hogy a korszakunk elejéig terjedő 75 év pozsonyi testamentumaiban összesen 248 ilyen edényre vonatkozó információ maradt fenn.937 Ezzel szemben a Protocollum Testamentorum 29 évet felölelő második kötete nem kevesebb, mint 310 ilyen jellegű utalást tartalmaz.938 A továbbiakban érdemes közelebbről megvizsgálni az ónedények tulajdonosi körét. Az örökhagyók vagyoni helyzet szerinti megoszlása alapján az elit és a középréteg ugyanolyan számú végrendelettel képviselteti magát. Az egy főre eső darabszám is közel ugyanolyan értékeket mutat. Ebből leginkább arra következtethetünk, hogy az ón a felső réteg köreiben is megbecsült és értékes anyagnak számított, hiszen az említett átlagértékek tanúsága szerint az ónedények a felső réteghez tartozó végrendelkezők számára is felül voltak azon az értékhatáron, amely felett még megemlítették az egyes tárgyakat. Az egy végrendeletben átlagban említett edények száma mindkét rétegnél hat körül mozog. Az egy testálóra jutó átlag darabszámot ennél magasabbra tehetjük, hiszen a legtöbb örökhagyó nagy valószínűséggel nem rendelkezett minden birtokában lévő óntárgyról, továbbá azokban az esetekben, amikor csak általában rendelkeztek ónedényeikről, csak az örökösök száma alapján tudunk következtetni a lehetséges legkisebb darabszámra. Elképzelhető azonban, hogy az ilyen rendelések több edényt is magukba foglalhattak.939 Az ón- és rézedényeknél feltűnő, hogy a vizsgált időszak utolsó harmadában sokkal nagyobb formagazdagság tapasztalható, több edénytípust (például mozsár, üst, palack) csak ebben az időszakban említenek, az első 18-20 évben pedig nem fordulnak elő. A fánál és a cserépnél értékesebb anyagoknak a fentebb már említett 15. századi széles körű elterjedése egyben új formák kialakulását is eredményezte. A közép-európai városokban ekkor elterjedt formakincs a 16. század folyamán nem változott számottevő mértékben.940 Ebből következően tehát a pozsonyi végrendeletekben az „új” edénytípusoknak a vizsgált 936

HOLL 1987. 314. p. SZENDE 2004/a 21. táblázat. 938 A 17. század eleji soproni adatok ennek a tendenciának a polgárság körében történő továbbélését, vagy még inkább felerősödését mutatják. ASKERCZ 1999. 380-381. p. 939 Szende a 16. század elejét illetően 30 körülire teszi az egy háztartásban használt ónedények számának felső határát. A vizsgált testamentumokban fellelhető adatok alátámasztják a becslés helyességét. A legmagasabb számú ónedényről a korszak elején rendelkezik Elizabeth Zimerman, egy a középréteghez tartozó hajadon nő, összesen 34 – valószínűleg az apjától örökölt – ónkannát és óntálat említ. 940 DEXEL 1973. 59. p. 937

330

időszak végén történő megjelenése nem magyarázható azzal, hogy ezek a formák ekkortól voltak csak jellemzőek a pozsonyi háztartásokban. A jelenség okát talán inkább abban kereshetjük, hogy a végrendelkezők számának gyarapodásával alacsonyabb lett az az értékhatár, amely felett már megemlítették az egyes tárgyakat. Ehhez járul még az a tény is, hogy az időszak utolsó harmadában már magasabb azoknak az aránya, akik kizárólag csak ónedényekről rendelkeztek, ezüstről nem. Valószínű tehát, hogy a végrendelkezés gyakorlatának a középréteg kevésbé vagyonos tagjai körében történő elterjedése folytán egyre több olyan – kevésbé tehetős – személy is készíttetett végrendeletet, akinek nem volt birtokában ezüst-, csak ónedény. Továbbá nyilvánvaló, hogy ezeknél a végrendelkezőknél alacsonyabb volt a már többször említett értékhatár, amely meghatározta, hogy mely tárgyak kerüljenek bele a testamentumba. A tárgyalt alcsoportba tartozó edények tulajdonosainak nem szerinti megoszlását illetően megállapíthatjuk, hogy itt – szemben az ezüst edényeknél tapasztaltakkal (az elitnél 56,6 %, a középrétegnél 70,7 % a férfiak aránya) – női többséget állapíthatunk meg. A korabeli háztartások ellátása egyértelműen a nők feladatkörébe tartozott, így magától értetődik, hogy a gyengébbik nem képviselői nagyobb szerepet fordítottak a kevésbé a reprezentációs, hanem inkább a mindennapi használati funkciót ellátó eszközök sorsára. A tárgyalt alcsoport edényeinél tehát már a köznapi használat volt jobban előtérben, s inkább csak a középréteg kevésbé tehetős családjai számára bírt hasonló, vagy nagyobb jelentőséggel a reprezentációs szerep. Az utóbbi feltételezést igazolja, hogy a középrétegen belül a nők – a vagyoni elithez viszonyítva – csak enyhébb többséget képeznek az ónedényeket említő testálók között (arányuk 54,1 %, az eliten belül pedig 69,9 %). A férfiak tehát – a vagyoni elithez tartozó társaikhoz képest – nagyobb szükségét érezték az ónedényekről történő rendelkezésnek, ami nyilván nem magyarázható a nemi szerepeknek a „rosszabb” vagyoni helyzettől függő viszonylagos módosulásával, hanem sokkal inkább azzal, hogy a középréteghez tartozó férfiak (és nők) számára nagyobb jelentőséggel bírt az ónedények reprezentációs és/vagy értékhordozó szerepe. A vagyoni elit körében előforduló ónedények tulajdonosait és örököseit a következő táblázat foglalja össze:

331

Örökösök Egyéb Fiú Lány Házastárs rokon Kanna (Kandl/ Férfi 0 1 1 15 Kandel) Nő 6 14 2 10 Tál, tálka Férfi 0 1 0 5 (Schüssel) Nő 1 11 4 10 Tányér (zin Férfi 0 0 0 0 scheibe) Nő 6 6 0 0 Férfi 0 0 0 1 Kancsó (Krüg) Nő 0 0 0 0 Palack Férfi 0 0 0 0 (Flasche) Nő 8 0 0 0 Férfi 2 2 1 0 Hordó (Vass) Nő 0 0 0 0 Egyéb Férfi 3 5 3 1 ónedény Nő 6 9 3 1 Férfi 1 0 0 1 Boros edények Nő 0 0 0 0 Konyhai Férfi 0 0 0 1 edények Nő 0 2 0 0 (sárga)réz Férfi 0 0 0 0 edények Nő 1 0 0 0 Összesen 34 51 14 45 XV/10. sz. táblázat Ón- réz- és anyagmegjelölés nélküli edények tulajdonosai és örökösei a vagyoni elitnél Edénytípus

Tulajdonos

Nem rokon 0 2 0 2 0 0 0 0 0 0 0 0 3 2 0 0 0 0 0 0 9

Összesen 17 34 6 28 0 12 1 0 0 8 5 0 15 21 2 0 1 2 0 1 153

Az örökösöket illetően megállapítható, hogy az ezüstneműhöz viszonyítva ennél a tárgycsoportnál már kevésbé törekedtek arra a testálók, hogy az edényeket a szűkebb családon belül tartsák. A gyermekek aránya 55,5 %, a házastársakkal együtt 64,7 % a részesedésük. A szűk családhoz tartozók aránya tehát majdnem 15 %-kal kisebb, mint az ezüst edényeknél. A tágabb értelemben vett rokonsági kör már jelentősebb arányban képviselteti magát, ennek a 29,4 %-os részesedése több mint háromszorosa a házastársakénak, illetve a rokonság hasonló tagjainak az ezüst edényeknél tapasztalt arányának (9,3 %). A tárgyalt alcsoportba sorolt ingóságoknak a nemesfémből készült edényekhez viszonyított alacsonyabb értékét tehát jól mutatják az örökösi körnél tapasztalt különbségek. A nem rokon személyeknek ugyanakkor itt is alacsony az aránya, tehát ezeknél az edényeknél sem számolhatunk azzal, hogy nagyobb számban kikerültek volna a tulajdonosok által képviselt vagyoni körből. A továbbiakban meg kell vizsgálnunk a középréteg tagjai által említett ónedények örökösi körét is. Ebben az alábbi táblázat lehet segítségünkre:

332

Örökösök Egyéb Fiú Lány Házastárs rokon Kanna (Kandl/ Férfi 3 4 0 2 Kandel) Nő 9 4 0 6 Tál, tálka Férfi 0 10 0 3 (Schüssel) Nő 3 2 0 7 Tányér (zin Férfi 0 0 0 2 scheibe) Nő 0 0 0 4 Férfi 0 1 5 0 Hordó (Vass) Nő 0 0 0 0 Asztali hordó Férfi 1 2 1 0 (Tisch vass) Nő 0 0 0 0 Egyéb Férfi 15 5 3 0 ónedény Nő 2 1 3 1 Férfi 1 2 1 1 Boros edények Nő 0 0 0 0 Üst Férfi 0 0 0 0 (Kessel) Nő 0 0 0 0 Mozsár Férfi 0 0 0 0 (Mörser) Nő 1 0 0 0 Összesen 35 31 13 26 XV/11. sz. táblázat Ón- réz- és anyagmegjelölés nélküli edények tulajdonosai és örökösei a középrétegnél Edénytípus

Tulajdonos

Nem rokon 3 29 1 10 0 2 2 0 0 0 3 1 0 0 1 0 0 0 52

Összesen 12 48 14 22 2 6 8 0 4 0 26 8 5 0 1 0 0 1 157

Láthatjuk, hogy a gyermekek részesedése (42 %), valamint összességében a közvetlen családtagok aránya (50,2 %) már jóval alacsonyabb mint a vagyoni elit esetében Közel egybeesik viszont ez az arány az ezüst edényekről szóló és a középrétegtől származó említések kapcsán tapasztaltakkal (48,1 %). Mind az utóbbi alcsoport adataihoz, mind a vagyoni elit által említett óntárgyak mutatóihoz képest már jelentősebb eltérés tapasztalható a tágabb rokonság (16,6 %) és a nem a rokoni körhöz tartozó örökösök (33,1 %) részesedésénél. Mindennek azonban egy egyedi eset az oka. A korábban már említett, a legtöbb ónedényről rendelkező hajadon nő Elizabeth Zimerman mind a 26 kannát és nyolc óntálat egyik barátjára hagyja. Amennyiben figyelmen kívül hagyjuk ezt a kirívó esetet, úgy megállapítható, hogy a középréteg körén belül az ónedények örököseinek eloszlása az ezüst edényeknél tapasztaltakhoz közelítő tendenciát mutat. A továbbiakban át kell térnünk az egyes edénytípusokra, hogy azokat formai szempontból is megvizsgálhassuk.

A leggyakrabban előforduló ónedény a kanna (kandl, kandel). Az ezüstből készült daraboknál már említettük, hogy folyadéktárolásra használták, és hogy anyaga kevés kivétellel ón volt (14,4 % az ezüstkannák aránya). A korszakban kétféle típus volt elterjedt a német városokban. Az északi területeken egy olyan változat volt használatos, amely öblösebb kialakítású alsó része miatt harang alakra emlékeztetett és gyakran látták el

333

kiöntőcsővel. A délnémet és az osztrák területeken egy elegánsabb kialakítású változat volt elterjedt. Ebbe a típusba egyenes falú, felfelé keskenyedő hengert formázó kannák tartoztak.941 A magyarországi régészeti ásatások során előkerült ónkannák alapján942 arra következtethetünk, hogy Pozsonyban is inkább az utóbbi típus volt használatos. A tárgyalt alcsoportba sorolt említések közül erre az edénytípusra vonatkozik a legtöbb utalás (az elitnél 29,8 %, a középrétegnél 35,5 %). Ónkannákról összesen 19 testáló rendelkezett, mindkét vagyoni rétegnél átlagosan 4-6 darabot említenek, ugyanakkor nem ritka a tíz fölötti darabszám sem (5 testamentum). A tulajdonosok közel fele gazdapolgár, ami nem meglepő, hiszen az ehhez a foglalkozási ághoz tartozó – nagyrészt középrétegbeli – polgárok számára a bormérés során használt munkaeszközként is szolgáltak ezek az edények. A kannák jellemzőit illetően sajnos éppen a nagyobb darabszámot említő végrendeletekben nem találunk adatokat. A legtöbb használható információ – ellentétben az ezüst edényeknél tapasztaltakkal – nem a külső kivitelezésre, vagy a díszítésre, hanem a térfogatra, méretre vonatkozik. Ebből is egyértelműen látszik, hogy a tárgytípus elsődleges funkciója a köznapi használat volt. A kannák méretére, típusára kevesebb mint húsz információ utal. Ezek között is sok esetben csak olyan kifejezésekkel jelölték meg az edények méretét, mint gros, mittelmasig vagy mittler. Ezek a jelzők kiválóan alkalmasak voltak arra, hogy a végrendeletet végrehajtó személyek meg tudják különböztetni az egyes tárgyakat, számunkra azonban nem szolgálnak kellően pontos adatokkal. Utóbbiak csak azokban az esetekben állnak rendelkezésünkre, amikor a tulajdonos megadja a pontos űrmértéket. Öt ilyen információt ismerünk, amelyek két középrétegbeli testálótól származnak. Egyikük egy pintes és egy valamivel nagyobb, öt meszelyes kannáról rendelkezik. A másik örökhagyó pedig egy iccés kannát említ (halbkandl).943 Egy esetben találunk említést egy külön kannatípusra. A kiemelkedő vagyonról rendelkező Walpurgis asszony, Bartlme Böhemisch ötvös és kereskedő özvegye egy grosse shenckh khandlt hagy Alexander Schnelein kamarai írnok feleségére.944 Ezt a típust valószínűleg borkimérési tevékenységnél (wein schenken) használták.

941

DEXEL 1973. 60-62. p. és 179-185. p. Leggyakrabban a céhkannák formája is az utóbbi típus alakját követte. SZENDE 2004/a 180. p. 942 HOLL 1987. 318-319.; 323-325. p. 943 A pint két iccényi, vagy négy meszelynyi mennyiséget foglalt magában, míg az icce (halbe) két meszellyel volt egyenlő (PVT. II/2 455-456. p.). A Harald Pricklernél szereplő adatok alapján megállapítható, hogy egy pint a ma használatos mértékegységrendszerre átszámítva nagyjából 1,69-1,7 liternek felel meg. PRICKLER 1965. 314. p. 944 AMB 4 n 2 Prot. Test. II. fol 194a.

334

A kannák után leggyakrabban említett, ónból készült asztali edények a tálak, tálkák (schüssel) voltak. Ilyen tárgytípussal már az ezüst edényeknél is találkozhattunk. Az annál a tárgycsoportnál megjelenő négy említés viszont elenyésző az ónból készült darabok mennyisége (70 tétel) mellett. A testamentumokban szereplő hetven schüssel nagyjából egyenlően oszlik meg a két vagyoni réteg képviselői között, ebből következően megállapítható, hogy a mindennapi asztali használatnál az ónból készült darabok voltak a dominánsak mind a felső, mind a középrétegnél. A tálaknak két fajtáját különíthetjük el. Az ételek felszolgálására szolgáltak a nagyobb darabok, amelyeket az asztal közepére helyeztek és azokból kellett az asztalnál ülőknek szedniük. A 15-16. század fordulóján terjedt el az a szokás, hogy mindenki külön tányérból étkezett. Erre a célra a kisebb méretű tálak, tányérok szolgáltak.945 A végrendeletekben csak az előbbiekre találunk megkülönböztető jellegű utalást, három testáló említ ilyen tálakat. Díszítést csak ezek a tulajdonosok említenek. Egyikük, a vagyonos gazdapolgár Hans Wildhalm özvegye, Catherina asszony négy ezüst pohár és 24 más ónedény mellett egy fekete színű tálról („gros schwartz zin schüssel”) rendelkezik.946 A középréteghez tartozó gazdapolgár Leonhart Schwanckhler már egy különlegesebb díszítést említ: „die groß shissel, darauf ein visch steht”.947 A személyre szóló teríték részét képező kisebb tányérokról (scheibe) a tálakhoz képest sokkal ritkábban rendelkeztek (összesen 20 említés). Feltűnő, hogy csak két darabnál találunk férfi tulajdonost, az összes többi említés három nőtől származik. Egyes vélemények szerint a scheibe kifejezés egy szögletes változatot jelölt.948 Elképzelhető, hogy ezek a típusok tulajdonképpen csak szögletes ónlapok voltak, s a mai értelemben vett, klasszikusan kerek formájú, középen bemélyedő tányérra az ezüst edényeknél említett discus kifejezés, vagy annak német megfelelője, a teller vonatkozott.

A további asztali edények között kisebb számban előfordulnak az ezüst edényeknél már ugyancsak említett, folyadéktárolásra szolgáló palackok (flasche) és kancsók (krug). Valószínűleg hasonló funkciót láttak el a vass kifejezéssel illetett edények is. Nyilván a pincékben alkalmazott hordók kisebb változatairól lehetett szó. A tisch vass néven említett

945

DEXEL 1973. 63. p. AMB 4 n 2 Prot. Test. II. fol 277b. 947 AMB 4 n 2 Prot. Test. II. fol 152b. 948 A vélemény Holl Imrétől szármatik. SZENDE 2004/a 183. p. 946

335

kisebb méretű típus pedig az asztalnál használt folyadéktároló edény lehetett, míg a többi darabnak valószínűleg a borkimérésben volt szerepe.949 Az ezüst edényekkel ellentétben ennél az alcsoportnál találkozunk olyan esetekkel, amikor a testálók nem részletezték tételenként a továbbörökíteni kívánt ónedényeket, hanem csak általában rendelkeztek a birtokukban lévő készletről. A Zinassach, Zingeschir, ritkábban Weinassach kifejezésekkel jelölt összefoglaló jellegű rendelkezéseknél nagyobb az elit aránya.950 A felső vagyoni réteg képviselői tehát kisebb jelentőséget tulajdonítottak a nem nemesfémből készült edényeknek, nem részletezték ezeket a tárgyakat számszerűen olyan gyakran, mint a középréteg tagjai. Mindez nyilván arra vezethető vissza, hogy az előbbiek értékrendjében ezek az ingóságok nem foglaltak el olyan kiemelt szerepet, mint az általuk nagyobb számban említett ezüst edények. Röviden szólnunk kell még a konyhai edényekről. Három esetben itt is előfordul, hogy csak általában kuchel geschir kifejezés alatt említik ezeket az edényeket. A főzésnél, sütésnél használt eszközök tehát még az óntárgyaknál is kisebb értéket képviseltek, a nagyobb mértékű mindennapos elhasználódásból következő rövidebb „élettartam” miatt nem is volt nagyon célszerű külön kiemelni ezeket a tárgyakat. Az alfejezet címében szereplő rézedények is csak kis számban jelennek meg. Egy testamentumból van adatunk sárgarézből készült edényekre (messing geschir). Vörösrézből készült edényt két konkrét esetben említenek. A középrétegbeli gazdapolgár, Wolffgang Natter özvegye, Catherina asszony kis számú ingósága között említ egy mozsarat („kupffren mörser”).951 Ezek az edények leginkább só, cukor, illetve különféle magok és fűszerek tárolására szolgáltak.952 Egy, a középréteghez tartozó testálónál fordul elő üst. Bár nem adják meg pontosan anyagát, mégis a színéről tett említésből kifolyólag (rot farb kessel) arra következtethetünk, hogy vörösrézből, esetleg bronzból készült konyhai eszközről van szó.953 Ezeket a tűzhelyen használt, nagyméretű bográcsszerű edényeket egyaránt használták vízmelegítésre és főzésre. A mozsarakhoz hasonlóan az üstök is gyakori kellékei voltak a korabeli konyháknak.954 949

Elképzelhető, hogy a vass szó fából készült edényt jelölt, sajnos egyik esetben sem történik erre irányuló utalás. 950 Ezekben az esetekben is feltételezhető, hogy a fenti kifejezések fából készült tárgyakat, például sajtárt, dézsát, stb. jelentenek, amelyeket a borkészítéshez,- vagy tároláshoz használtak (Szende Katalin szóbeli közlése alapján). 951 AMB 4 n 2 Prot. Test. II. fol 354b. 952 ASKERCZ 1999. 378. p. A 17. század eleji soproni adatok alapján feltételezhető, hogy a korabeli háztartások állandó tartozékai lehettek a rézből, vagy vasból készült mozsarak. 953 A kevésbé értékesebb fémek közül a leginkább ellenállóbb bronzot a 16-17. században egyre inkább kiszorították az olcsóbb és könnyebben megmunkálható anyagok. DEXEL 1973. 64. p. 954 ASKERCZ 1999. 375. p.

336

A legnagyobb számú említést magába foglaló tárgycsoport részletes vizsgálata után tehát megállapítható, hogy az edények és evőeszközök anyaga alapján elkülönített három nagyobb alcsoport között egy elég pregnánsan jelentkező választóvonal húzható, aszerint, hogy az egyes tárgyak mennyiben szolgálták a köznapi használat, illetve a reprezentáció és a tezauráció célját. Amint azt láthattuk, az ezüst edények és az ezüst evőeszközök egyértelműen inkább az utóbbi két funkciót voltak hivatva kielégíteni, s az ezekről történt említések nagyobb része a vagyoni elit tagjaitól származik.955 Az ónból, vagy más – kevésbé értékes – fémből készült darabok egyfajta átmeneti helyet foglaltak el a polgárok életében és gondolkodásában. A vagyoni elit tagjainál ezek az edények már inkább köznapi használati tárgyakként funkcionáltak, míg a középrétegnél ez utóbbi funkció még összemosódott a reprezentációs igénnyel. A kevésbé tehetős családok számára ugyanis még az óntárgyak is jelentősebb értéket képviseltek, ezáltal alkalmasak voltak arra, hogy kifejezzék ennek a rétegnek – a vagyoni helyzet szempontjából – a város alsó rétegétől történő elkülönülését. Ennek a tendenciának a végrendeletek idevonatkozó adategyüttesében tapasztalható tükröződése más szempontból is fontos a számunkra. Az a tény, hogy az edények értékének és a tulajdonosok anyagi helyzetének, illetve az azzal szorosan összekapcsolódó társadalmi státuszának összefüggései az ebben az alfejezetben vázolt módon kimutathatók, arra enged következtetni, hogy a vagyoni elitnek és a középrétegnek a disszertáció elején956 leírt módon történő elkülönítési módszere magában a vizsgált forráscsoportban megtalálható és az anyagi kultúrára vonatkozó információk segítségével is igazolható. Az edényekről szóló rendelések tárgyalásának további jelentősége, hogy az itt vizsgált adatok segítségével (főként a nagyobb számban előforduló edénytípusok formai sajátosságainak áttekintésével) betekintést nyerhettünk a korabeli polgárság mindennapi életének egy fontos szférájába, s a forrástípus – korábban már többször említett – jellegzetességeiből adódó keretek között viszonylag részletes képet kaphattunk a 16. századi asztali kultúra bizonyos részeiről

955

A bécsi testamentumok vizsgálata során Jaritz is arra a következtetésre jutott, hogy az ezüst edények elsősorban a felső rétegre, illetve kisebb részben a középréteg vagyonosabb részére voltak jellemzőek. JARITZ 1980/a 178. p. 956 ld. III. fejezet.

337

XV. 5. Ruházat, posztó, szövet

A végrendeletek talán a viselet témájához nyújtják a legtöbb információt (tágabb értelemben a ruhákról, szövetekről tett említések mellett ide sorolhatjuk az ékszerekről szóló rendeléseket is). A viselet és azon belül a ruházat kérdésköre a mindennapok története kutatásának egyik legfontosabb területe. A ruházat két alapvető igény kielégítését célozza. Egyrészt praktikus célt (védelem az időjárás viszontagságai ellen), másrészt pedig viselőjének reprezentációs igényeit hivatott szolgálni. A ruhákat tehát a közösség felé ható önkifejezési lehetőségek egyik fontos formájaként értékelhetjük. A városi lakosság számos információt le tudott szűrni egy polgár viseletéből. Így nagy biztonsággal következtetni lehetett például az illető vagyonosságára, ezzel szoros összefüggésben a közösségen belül kivívott társadalmi presztízsére, ritkább esetben (pl. gyász idején) a családi állapotára stb. Az összes örökhagyót vizsgálva megállapítható, hogy a testálók közel 1/3-a (129 végrendelkező) említ ruhadarabokat. Ezek a polgárok átlagosan 3-4 ilyen ingóságról rendelkeznek, összesen 463 ruhára vonatkozó említést ismerünk.957 A vagyoni elithez tartozók aránya jóval az összes végrendelkezőn belüli részesedésük felett van (41,9 %, a 27,1 %-kal szemben). A felső és a középső rétegen belül az egy főre eső említések száma viszont hajszál pontosan megegyezik, mindkét vagyoni réteg tagjai átlagosan 3,6-3,6 ruháról tesznek említést. Ebben a tekintetben tehát nem lehet egyértelműen kijelenteni, hogy a vagyoni elit képviselői nagyobb szükségét érezték volna a birtokukban lévő ruhadarabok sorsáról rendelkezni. A tulajdonosoknak a vagyonosság szerinti megoszlását az egyes tárgytípusokra külön lebontva érdemes megvizsgálnunk, hogy választ kaphassunk arra, hogy a vagyoni helyzet mennyiben befolyásolta az öltözködési szokásokat. A tulajdonosoknak egy másik lehetséges felosztása a nemek szerinti választóvonal mentén történhet. Általánosságban kijelenthető, hogy a késő középkori és a kora újkori divatáramlatok a férfiak számára a formák és a színek sokkal nagyobb változatosságát és gazdagságát biztosították, mint a nőknek.958 Mégis azt tapasztalhatjuk, hogy az erősebbik nem képviselői kevesebb hangsúlyt fektettek ruhatáruk továbbörökítésére. A nemek szerinti felosztás alapján megállapítható, hogy a nők nagyobb gyakorisággal rendelkeztek ruhadarabjaik sorsáról (az említések 69,3 %-a fűződik lányokhoz, asszonyokhoz). A vagyoni elit körén belül ez az arány valamivel alacsonyabb: 957

Az említések száma ennél valamivel több konkrét ruhadarabot takar, mivel az örökhagyók néha megelégedtek azzal, hogy a végrendelet záró részében – legtöbbször más tárgycsoportokkal együtt – csak általánosságban jelöljék meg összes öltözékük örökösét. 958 VOGT-LÜERSSEN 2001. www.asn-ibk.ac.at/bildung/faecher/geschichte/maike/mittelalter.html. 4. p.

338

60,3 %. Ebben nyilván az is szerepet játszott, hogy a vagyonosabb réteg magasabb társadalmi presztízséhez méltó értékes darabokról a férfiak is nagyobb szükségét érezték rendelkezni, s mindez a felső rétegen belül némileg ellensúlyozta a nőknek a ruhák iránti nagyobb érdeklődését. A leggyakoribb családi állapot a házas embereké, az összes ruháról szóló rendelkezés több mint 61 %-a kapcsolódik ehhez a csoporthoz. Az özvegyek között kiemelkedően magas az átlagos vagyonról rendelkező nők száma. A középréteghez tartozó és ruhákat említő nők között 41,2 % az arányuk. Ez az arány az elit hasonló csoportján belül csak 22,1 %. Ha megvizsgáljuk az egyes tárgytípusokat, láthatjuk hogy középréteghez tartozó özvegyasszonyok legnagyobb számban Rock nevű felsőruhákról és fátylakról rendelkeznek. Ez már átvezet minket az egyes tárgytípusok kérdéskörébe.959 A ruházatról szóló említések további vizsgálatát az egyes tárgytípusok tárgyalásával a legcélszerűbb folytatni. Itt meg kell jegyeznünk, hogy a kiemelt típusok legtöbbször csak gyűjtőnevekként szolgáltak, s inkább csak hasonló rendeltetésű és szabású ruhadarabokat foglaltak össze.960 Meg kell még jegyeznünk, hogy a végrendeletekre általában jellemző konzervatív terminológia csak jelentős késéssel követte a korabeli divat meg-megújuló kifejezéseit, vagy a kifejezések tartalom-változásait.961 A külső forma, a rendeltetés kérdése mellett fontos, hogy az egyes darabokat megpróbáljuk elhelyezni az őket használó társadalmi közegben. Ez legkönnyebben azáltal történhet, hogy vizsgáljuk a tárgyalt ingóságok említőiről és örököseiről leszűrhető információkat. Az örökösök csoportjairól elöljáróban a következő táblázat szolgálhat általános jellegű információkkal:

959

Az egyes tárgytípusok, illetve a tulajdonosok neme, családi állapota, valamint vagyoni helyzete közötti összefüggésekhez ld. Melléklet 4/4. sz. ábra. 960 Bár a legtöbb esetben pontosan megnevezték az örökíteni kívánt ruhadarabot, mégis – amint azt korábban már említettük - előfordultak olyan testamentumok, ahol a végrendelkező csak általában említi ruhái sorsát. Harmincnégy ilyen esetet ismerünk, ezek egyenlő arányban oszlanak meg a vagyoni elit és a középréteg között. 961 SZENDE 2003. 433. p.

339

Vagyoni elit Középréteg Összesen Örökösök csoportjai N % N % N % Felmenők 1 0,5 9 3,3 10 2,1 Gyerekek 56 28,9 39 14,5 95 20,5 Férj/Feleség 13 6,7 3 1,1 16 3,5 Stiffkind, 7 3,6 16 5,9 23 5,0 Ziehkind Unokák 1 0,5 4 1,5 5 1,1 Oldalág 41 21,1 72 26,8 113 24,4 Vej, meny 5 2,6 7 2,6 12 2,6 Egyéb rok – – 9 3,3 9 1,9 Szolgálók, 27 13,9 58 21,6 85 18,4 segédek Barát 38 19,6 47 17,5 85 18,4 Kegyes 4 2,1 5 1,9 9 1,9 adomány Város 1 0,5 – – 1 0,2 Összesen 194 100 269 100 463 100 XV/12. sz. táblázat Ruhafélék örökösei a tulajdonosok vagyonosságának függvényében

Az örökösök csoportjainak általános áttekintésénél természetesen sokkal célravezetőbb, ha minden nagyobb számban előforduló ruhadarabnál külön megvizsgáljuk az öröklés jellemző útját. A testamentumokban említett ruhadarabok közül hatot emelhetünk ki, amelyek viszonylag nagy számban fordulnak elő ahhoz, hogy a fent említett szempontok szerinti részletes elemzés tárgyaként szolgálhassanak. Ide sorolhatók a felsőruházathoz tartozó Rock, Mantel, Schaube és a bundák, az alsóruházat elemei közül az ingeket említik nagyobb számban, míg a fejfedők közül a fátylakat emelhetjük ki (az említett hat ruhatípusról szóló rendelkezések az összes ruháról szóló említések 73,7 %-át teszik ki).962 A továbbiakban ezek vizsgálatára fogunk nagyobb súlyt fektetni.

962

ld. még Melléklet 4/4. sz. ábra.

340

XV. 5. 1. Felsőruházat

A hat leggyakrabban említett ruhatípus közül négy ebből az alcsoportból kerül ki, azaz itt a legnagyobb azon ruhadarabok száma, amelyek olyan nagy számban vannak jelen, hogy elemezhető a tulajdonosok vagyoni szint és nemek szerinti megoszlása, a ruhák jellemző formai sajátosságai, minősége stb., illetve az örökösök kérdésköre. A korszakban általános, ún. lepelruha fogalmi körébe számos, általában több funkciót is ellátó felsőruhát sorolhatunk. A nappal felöltőként, pihenéskor vagy éjjel takaróként használatos köznapi ruhadarabok alakja téglalap volt, mint ahogyan a középkorra jellemző palliumot is – leegyszerűsítve – egy jól kallózott posztódarabként képzelhetjük el. Az ujjal nem rendelkező, palást-típusú ruhákhoz sorolhatjuk a csuhát, a pelerint és a kazulát. Ujjas kabát volt az olasz köntös (tabarro), a valószínűleg lengyel eredetű hacuka és a francia mente.963 A vizsgált társadalmi rétegnél természetesen a „német divatot” követő ruhák voltak a mérvadóak.964 A Rock, vagy Rokh (köpeny)965 kifejezéssel jelölt ruhadarab említéseinek a száma kiugróan magas: 121 alkalommal fordul elő a végrendeletekben. Ez a kifejezés – a később tárgyalt mantelhoz hasonlóan – valójában egy gyűjtőfogalom, amelynek körébe a felsőruházat egy tipikus darabjának számos változata beletartozhatott. Ezek a változatok eltérhettek egymástól hosszúság, bőség, vagy más egyéb jellemző tekintetében.966 Leggyakoribb változatként egy hosszú, általában ujjas, legtöbbször bélelt ruhadarabot kell elképzelnünk, amelyet elől csatokkal és gombokkal fogtak össze. A késő középkorban a test formáját szűkebben követő szabás terjedt el.967 A másik fontos változás, hogy a korábbi, földig érő típusokat a 15. századra felváltották a rövidebb, elől nyitott, így az alább tárgyalandó mentékkel kombinálható típusok.968 Amint az a testálók és az örökösök nem szerinti megoszlásából is kiderül, létezett női és férfi változata is.969 Az említők több mint 70 %-a 963

ENDREI 1989. 84. p. Inkább a nemességre jellemző ruházkodási szokásokhoz: RADVÁNSZKY 1879. II. k. Szende a palliumot a végrendeletekben szereplő mantellel azonosítja. SZENDE 1999/a 98. p. 964 A németajkú polgárság jellegzetes ruházkodási szokásai hatottak a magyar lakosságra, s kisebb mértékben ez visszafelé is érvényesült. Sőt a magyar divat a 16-17. században elterjedt Ausztriában is. ENDREI 1989. 97.; 103. p. 965 SZENDE 2004/a 146. p. Félrevezető lehet a német szó mai szoknya jelentése. Nem szabad azonban megfeledkeznünk róla, hogy a magyar szoknya szavunk is a középkor folyamán és valószínűleg még a kora újkorban is egész ruhát jelölt. ENDREI 1989. 86. p. 966 BILDWÖRTERBUCH 211. p. 967 VARJÚ 1993. 496. p. 968 BILDWÖRTERBUCH 211. p. 969 A 14-15. század folyamán a férfiaknál egyre inkább a rövidebb szabású rock lett divatos (VOGTLÜERSSEN 2001. www.asn-ibk.ac.at/bildung/faecher/geschichte/maike/mittelalter.html. 4. p.). Bár a női

341

nő, s az örökösök körén belül is hasonló megoszlást tapasztalunk. Három esetben van adatunk olyan rendelésre, amikor özvegy nők megjegyzik, hogy a fiukra, vagy férfi barátjukra örökített rock a férjüké volt. Emellett találunk konkrétan utalást a ruhadarab női (frauenrock), illetve férfi változatára (mansrock) is. Külön említést érdemel a vagyoni elithez tartozó, pfalzi származású Lorentz Haberlar rendelkezése, aki néhai felesége egy rockja és mantelja, valamint egy ágy mellett szolgálólányára hagy még egy rockot, annak esküvőjére („zu einem praut rokh”).970 A tulajdonosok 41,2 %-a sorolható a vagyoni elithez, azaz a közép- és a felső réteg nagyjából a ruhákról rendelkező testálók körén belüli arányuknak megfelelően képviselteti magát. Ez a ruhatípus tehát mindkét réteg körében népszerű volt és értéke alapján vagyoni háttértől függetlenül igyekeztek megemlíteni. A ruhák minőségéről nagyon kevés információval rendelkezünk. Az ingóságok alacsonyabb értékére utalhatnak olyan jelzők, mint alt, taglich, magasabb értékére pedig olyan kitételek, mint best, vagy feiertagrock. Ezek a kifejezések nagyjából egyenlően oszlanak meg a vagyoni elit és a középréteg végrendeletei között. Korábban már említettük, hogy megkülönböztettek női és férfi rockot. Nyilván szabásában tért el egymástól a két változat. Ugyancsak a szabásban különbözhetett a többi ilyen ruhadarabtól az ún. leibrock. Ez valószínűleg olyan ujjatlan változat volt, amely csak viselője törzsét takarta. Érdekessége, hogy említői között egy kivételével csak a középréteghez tartozókat találunk, ami arra enged következtetni, hogy az ilyen típusú felsőruha inkább az átlagos vagyonnal bírók körében volt elterjedt. Mindössze egy testamentumban találunk utalást vendégujjra (ermel). Ez jellemzően női ruhadarab volt, s az ujjatlan felsőruhákhoz lehetett kapcsolni. A kabáttól, köpenytől elütő színű ermel alkalmazásával a nők jó lehetőséget kaptak arra, hogy új felsőruha készíttetése nélkül is követni tudják a divatot.971 A szabással szemben sokkal több információt nyerhetünk, ha a tárgyalt ruhadarab anyagáról szóló említéseket vizsgáljuk. Ezek alapján megállapítható, hogy a leggyakoribb anyagok a rock esetében a szatén (satin, 5 említés), a harras (5) és a lindisch (5) névvel jelölt szövetek, valamint a csemelet, viselet a férfidivat számos elemét átvette, mégis a késő középkori női felsőruháknál megmaradtak a hosszú szabású változatok (RASMO 1980. 262. p.). Mindebből következően valószínűsíthetjük, hogy a 16. századi végrendeletekben említett daraboknál is a férfi változat – többek között – rövidebb szabásában tért el a nőitől. 970 AMB 4 n 2 Prot. Test II. fol 271b. 971 A vendégujjaknál használatos formagazdagság jelzi népszerű voltukat. Létezett többek között zsákszerű, hasított, vagy buggyos változat (VOGT-LÜERSSEN 2001. www.asnibk.ac.at/bildung/faecher/geschichte/maike/mittelalter.html. 5. p.). A Protocollum Testamentorumban olvasható említésből sajnos csak annyit tudunk, hogy egy férjezett nő egy lindisch szövetből készült vörös rock kiegészítőjeként lánytestvérére hagy egy ilyen darabot. AMB 4 n 2 Prot. Test. II. fol 157b.

342

vagy kamelot (schamlot, 4) és a tafota (taffatin, 4) voltak.972 Ezek közül a csemelet említői között többségben voltak az elithez tartozók. A ritkábban (4) említett tafota kizárólag vagyonosaknál fordult elő rock anyagaként. Ugyancsak a vagyoni elit testamentumaiban olvashatunk damasztból, atlaszból, félatlaszból, karasia szövetből készült rockról. Szintén ezekben a végrendeletekben fordul elő a tárgyalt ruhadarab alapanyagaként muhar (machai, vagy machaÿ kifejezéssel). A szatén és a ritkábban előforduló bársony (samet) mindkét vagyoni szintnél megtalálható rock-alapanyagként. A gyakoribb rock-alapanyagok közül a harras névvel jelölt inkább a középrétegre volt jellemző, de említői között – kisebb számban – találunk vagyonosabbakat is. A Londonból, vagy legalábbis angol területről származó lindisch, vagy lundisch jelzővel illetett gyapjúszövetek csak a 15. század utolsó éveiben terjedtek el Pozsonyban. Ez az anyag már kizárólag a középréteg tagjainál fordul elő rock alapanyagaként. A korszakban igen elterjedt volt a ruháknak prémekkel történő bélelése. Amellett, hogy így a felsőruha jobban melegítette hideg időben viselőjét, egyben a bélés emelte a ruha értékét is, illetve – az esztétikai hatást növelve (például prémes gallér formájában) – reprezentációs célt is szolgált. Mindennek ellenére a végrendeletekben csak ritkán említenek ilyen rockot. Két esetben adják meg a bélés anyagát: az egyik testáló a középréteghez tartozik és rókaprémet említ. Ez az anyag általában a kevésbé tehetősek körében volt elterjedt.973 A másik örökhagyó, aki pontosan megjelöli a rock bélésének anyagát a kiemelkedően nagy vagyonról rendelkező városi jegyző, Heinrich Schedel, aki egy fekete rockot „mit weis zmasch” hagy fivérére.974 Elképzelhető, hogy a ruhadarab bélése általános tartozék lehetett, s ezért nem tartották szükségesnek megemlíteni. Ezt támasztja alá, hogy majdnem olyan gyakran említik a bélés hiányát (ezt a rauh, vagy rauch jelzővel fejezték ki). A ruhák értékére vonatkozólag nagyon kevés információval rendelkezünk. Ezeknek a többsége viszont rock értékét adja meg. Utóbbiaknál a legalacsonyabb értékű ruhadarab egy fontdénárt, a legdrágább pedig öt aranyforintot ér. Emelte a felsőruha értékét, ha ezüst csatok, boglárok díszítették. Hat ilyen darabról tudunk. Az említők fele tartozik a vagyoni elithez, ezek közül kiemelhető a vagyonos Paul Klingenschmidt feleségének, Catharina asszonynak a asszony rendelése, aki lányára hagy egy rockot, amelyen hat pár ezüst csat található.975 972

A ruhaanyagok jellemzőihez ld. bővebben: XV. 5. 4. alfejezet. PVT II/4 166. p. 974 AMB 4 n 2 Prot. Test. II. fol 345b. Sajnos a zmasch szót nem tudjuk azonosítani. 975 AMB 4 n 2 Prot. Test. II. fol 218b. 973

343

Ami a tárgyalt ruhatípus örököseit illeti, összességében elmondható, hogy az örökösök több mint 70 %-a biztosan nő. Ez közel egybeesik az említők nemek szerinti megoszlásával, azaz a női tulajdonosok általában lányokra, asszonyokra hagyták az említett ruhadarabokat, s csak ritkán alakították át a női változatot férfiak által is hordható szabású ruhára és fordítva. Az örökösök között nagy számban találunk az örökhagyó generációjához tartozó testvéreket, barátokat, ami arra enged következtetni, hogy komolyan figyelembe vették a – viszonylag gyorsan változó – divatot. Félő volt ugyanis, hogy a következő generációk (gyerekek, unokák) tagjaira örökített darabok addigra már nem lesznek divatosak, mire az örökös felnő. Külön érdemes megvizsgálni, hogy mennyiben törekedtek arra a testálók, hogy a családon belül tartsák a felsőruházat tárgyalt darabjait. Eszerint a vagyoni elitnél valamivel nagyobb hajlandóságot mutattak erre a végrendelkezők, ezen a körön belül a rockról tett rendelések 64 %-a szólt közeli családtagoknak, míg a középrétegnél csak 58,8 % ez az arány. Még nagyobb a különbség, ha azt vizsgáljuk, hogy milyen mértékben juttattak ezekből a ruhákból szolgálóknak, illetve kegyes adományként szegényeknek. A vagyoni elit tagjaitól származó és rockról szóló rendeléseknek mindössze 8 %-át sorolhatjuk ide. Ezzel szemben a középrétegnél ez az arány 16,5 %. Ez a különbség azért figyelemre méltó, mert – amint azt a korábbi tárgycsoportoknál már említettük - a vagyoni elit esetében ezeknél a rendeléseknél biztosra vehető, a középrétegnél pedig valószínűsíthető, hogy az ingóság olyan személyhez került, aki az örökhagyónál lényegesen kisebb vagyonnal rendelkezett, másként megfogalmazva a ruhadarab kikerült a tulajdonos társadalmi közegéből. A rock esetében tapasztalt ilyen jellegű eltérés arra enged következtetni, hogy a felső vagyoni réteg tulajdonában lévő darabok valószínűleg értékesebbek lehettek, s jobban kifejezték viselőjük vagyonosságát, társadalmi rangját.

Az előző darabbal sok hasonlóságot mutat a felsőruházathoz tartozó mantel (köpeny), azzal a különbséggel, hogy utóbbi hosszabb volt, mint a rock.976 Egy esetben van adatunk leibmantelről, s egy testáló említ egy mittern jelzővel ellátott mantelt, ami nyilván egy rövidebb darabot takart.977 Mindkét tétel a középréteghez tartozó végrendelkezőtől származik. Egy különös darabról rendelkezik az ugyancsak a

976

SZENDE 2004/a 146. p. AMB 4 n 2 Prot. Test. II. fol 355a, ill. AMB 4 n 2 Prot. Test. II. fol 215a. Az európai divatban már a 14. század közepén is megjelentek a rövidebb változatok, s a 15-16. század fordulójának időszakából már van adatunk térdig sőt, csak csípőig érő változatról (Schultermantel). BILDWÖRTERBUCH 166. p.

977

344

középréteghez tartozó özvegyasszony, Margaretha Härtlin, amikor egy valószínűleg inkább alváskor használt mantelt, azaz egy alvóruhát („ein pedt mantl”) hagy sógorára.978 A mantel névvel jelölt felsőruhák esetében is számolhatunk női, illetve férfi változattal. A tulajdonosok túlnyomó többsége (89,5 %) nő. A hat leggyakrabban említett ruhatípus közül csak a klasszikusan női ruhadarabként értékelhető fátylaknál találunk hasonló arányokat. A mantelnél tapasztalt arányokból arra következtethetünk, hogy ebben az időben elsősorban a nők körében volt népszerű ez a ruhadarab.979 A női változat hosszabb szabású volt, valószínűleg a térd alá ért, ahogy azt a szigorú erkölcs megkövetelte.980 Nem találunk utalást konkrétan egyik, vagy másik változat megnevezésére sem. Áttételesen értelmezhető információ, hogy – a fent említett Lorentz Haberlarhoz hasonlóan – a közepes vagyonú gazdapolgár, Wolffgang Aichinger nevelt lányának rendel egy mantelt annak esküvőjére. A mantel mellett rendelkezik még egy májszínű rockról, amelyről meghagyja, hogy alakítsák át. Valószínűleg a mantelt is hasonló szándékkal rendelte a lánynak.981 A végrendelkezőknek a vagyoni szint szerinti megoszlása azt mutatja, hogy a felső réteg tagjai a ruhákról rendelkező testálókon belüli részesedésükhöz képest valamivel nagyobb arányban képviseltetik magukat (47,4 %, szemben a 41,9 %-kal). Bár az eltérés nem mondható jelentősnek, mégis alátámaszthatja azt a feltevést, miszerint a tárgyalt ruhadarabok alkalmasak voltak arra, hogy hosszúságukkal tekintélyt és méltóságot fejezzenek ki.982 Ennek pedig nyilván nagyobb jelentőséget tulajdonítottak a vagyonosabb polgárok. A továbbiakban itt is megvizsgálhatjuk, hogy a szabásról, minőségről tett utalások között találunk-e olyat, amely kifejezetten egyik, vagy másik rétegre volt jellemző. Összességében elmondható, hogy azok között, akik fontosnak tartották a kérdéses ruhadarab valamely jellemző tulajdonságát kiemelni, többségben vannak a vagyoni elit tagjai. A jobb minőségre utaló jelzők (best, gut, neu) említői között egyenlő arányban találunk tehetősebb és átlagos vagyonú polgárokat. Hasonló a helyzet a mindennapos 978

AMB 4 n 2 Prot. Test. II. fol 351a. Amint azt később látni fogjuk a férfiak inkább a schaube névvel jelölt díszköpenyeket részesítették előnyben. 980 Ezek mellett a szabók készítettek gyermekek számára is ilyen köpenyeket (SZENDE 1999/a 98-99. p.). A férfiak számára készült felsőruházat általában követte a késő középkorban és a kora újkorban elterjedt férfiideál képét. Eszerint keskeny csípővel és széles vállakkal kellett rendelkeznie egy felnőtt férfinak. Ennek megfelelően a felsőruházat darabjai csípőben szűkebbek voltak, míg vállban kitömték a ruhákat, hogy így emeljék ki a hangsúlyozni kívánt testrészt. VOGT-LÜERSSEN 2001. www.asn-ibk.ac.at/bildung/faecher/geschichte/maike/mittelalter.html. 4. p. 981 AMB 4 n 2 Prot. Test. II. fol 174b. 982 Napjaink bírói, rektori stb. talárjainak is ezek a ruhadarabok voltak az előképei. SZENDE 2004/a 149. p. 979

345

viseletet feltételező taglich, vagy täglich kifejezésnél. Elsőre furcsának tűnhet viszont, hogy a régebbi (alt) és ezért valószínűleg alacsonyabb értékű darabok kizárólag a vagyoni elit tagjaihoz köthető. Az ide sorolható négy testáló közül hárman azonban más mantelről is rendelkeznek, tehát az alt jelző a megkülönböztetésre szolgál és inkább csak azt bizonyítja, hogy a kérdéses végrendelkezőknek több ilyen ruhadarab is volt a birtokukban. A ruhák értékét emelő ezüst csatokról hét esetben van információnk, az említések közül négy a vagyoni elithez tartozó testálótól származik. A tárgyalt ruhadarabok anyagára vonatkozólag csak nagyon kevés információ áll rendelkezésünkre (bársony, harras, és lindisch fordul elő). Bélést csak egy esetben említenek: a vagyoni- és a politikai elithez tartozó Jacob Körbler bíró felesége, Barbara asszony egy – minden bizonnyal értékesebb – tafota béléssel ellátott fekete mantelt hagy mostohalányára. Hasonló a helyzet a ruhadarab értékét illetően. A három használható említés közül kettő 6-6 magyar forintot ad meg, egy pedig 5 fontdénárt (2,86 magyar forint).983 Az örökösök csoportját tekintve korántsem meglepő, hogy nagyon kevés a férfi/fiú (14 %). A vérségi kapcsolatokat vizsgálva kiderül, hogy a vagyoni elithez tartozó végrendelkezők sokkal nagyobb szükségét érezték, hogy a tárgyalt ruhadarabok a családon belül maradjanak. A rendelések 51,9 %-a szólt családtagoknak, míg a középrétegnél ez az arányszám mindössze 39,5 %. A szolgáknak juttatott, illetve kegyes adománynak szánt felsőruhák nagyjából ugyanolyan arányban vannak jelen mindkét réteg képviselőinél.

A 15. és a 16. század legkedveltebb férfi ruhadarabja a schaube (díszköpeny) volt. Bár az elnevezés erős hasonlóságot mutat a magyar subával, mégsem szabad azonosítanunk a két ruhadarabot. A német eredetű schaubét egy nyaknál mélyen kivágott, prémes felöltőként kell elképzelnünk, amelyet – ellentétben a magyar subával – gombok nélkül, elől összehúzva vagy nyitva viseltek. Külsőre egy, a subától sokkal fegyelmezettebb és elegánsabb ruhadarabként, ujjas felsőruhaként értékelhetjük, amely térd alá ért. Ritkábban előfordult ujjatlan, palástszerű változata is. Általában széles, négyszögletes gallérral látták el, amely néha a vállakon is túlnyúlott.984 A schaube tekintélyt kölcsönzött viselőjének, s kiválóan alkalmas volt a vagyonosság, a kiemelkedő társadalmi státusz kifejezésére. Ezt támasztja alá, hogy a 15. 983

Az átszámításhoz ld. BARACZKA 1965. 244. p. BALOGH 1948. 22. p. ENDREI 1989. 97-98. p. A szabáshoz ld. még: VOGT-LÜERSSEN 2001. www.asn-ibk.ac.at/bildung/faecher/geschichte/maike/mittelalter.html. 5. p.

984

346

században még a bírók, orvosok, egyetemi tanárok hivatali ruhájának számított, s majd csak a 16. századra terjedt el viselete szélesebb körben, elsősorban a tehetősek között.985 Délnémet területen „Ehrenkleid”, „Ehrrock” kifejezésekkel is illették ezt a díszes darabot.986 Nyilvánvaló tehát, hogy általában az előkelő polgárok ruhatárához tartozott. Ezt támasztják alá a vizsgált végrendeletekből nyert adatok is. A schaubék említői között messze az összes testálón belüli arányukon felül képviseltetik magukat a vagyoni elit tagjai. Az említések 55,6 %-a származik ettől a csoporttól, tehát a ruháról rendelkező örökhagyók arányához képest is nagyobb a vagyoni elit részesedése. A tulajdonosok között szinte kizárólag csak férfiakat találunk, ami igazolja a ruhadarabnak a férfidivatban betöltött szerepére vonatokozó fenti állítást. Az örökösök pedig már kizárólag férfiak. Schaube említésekor szinte minden esetben kihangsúlyozták, hogy a ruhadarab bélelve volt. A bélés anyagát tekintve a vagyoni elitnek jelentős elkülönülését tapasztalhatjuk. Kétféle anyag fordul elő: rókaprém, illetve nyuszt- vagy nyestprém.987 Általában elmondható, hogy a róka az olcsóbb szőrmék közé tartozott, s a nyusztot inkább csak a tehetősek engedhették meg maguknak.988 A végrendeletekből nyert adatok a schaube esetében alátámasztják ezt. A rókaprém-béléssel ellátott díszköpenyek említői között mind a közép-, mind a felső réteg képviselői közül találunk örökhagyókat, s az átlagos vagyonúak enyhe többségben vannak. Ezzel szemben a nyusztbélést említők már kizárólag a vagyoni elit köréből kerülnek ki. A bélés meglétének hangsúlyozása viszont mindkét rétegnél arra utal, hogy az ilyen schaube nagyobb értékkel bírt, s mindkét réteg képviselői nagy jelentőséget tulajdonítottak annak, hogy megemlítsék őket végrendeletükben. A bélés mellett találkozhatunk a ruhát kívülről védő és/vagy díszítő huzattal (uberzug) is. Egy, a középrétegből származó testáló egy lila posztóval, egy olcsóbb zwickaui posztóval, illetve egy barhenttal bevont darabot említ. Egy, a vagyoni elithez tartozó örökhagyó pedig csemelet huzattal ellátott schaubéről rendelkezik. Az örökösök körében a vagyoni elitnél jelentős többségben vannak a rokonok. Feltűnő, hogy a középrétegnél kizárólag fiúra és fivérre hagytak schaubét. Nyilvánvaló tehát, hogy ezen réteg képviselőinek talán még fontosabb volt, hogy az értékes ruhadarab a családon belül maradjon. Hasonló volt a helyzet a vagyoni elitnél is, hiszen a néhány 985

BILDWÖRTERBUCH 221. p. KÜHNEL 1986. 28. p. 987 A nyuszt- és a nyestprémet nem lehet egymástól egyértelműen megkülönböztetni, ugyanis a végrendeletekben egyszerűen csak a marder jelzőt használják, amely jelentheti mindkét állatot. A nyest bundája szürkésbarna volt, a nyuszté sötétbarna, a hasán sárgás pedig színű. MOJZSIS 1988. 462. p. 988 PVT II/4 165-166. p. A rókaprém a 17. század első feléből származó testamentumok szerint Győrben is elterjedt volt menték béléseként. HORVÁTH 2000. 8. p. 986

347

barátra örökített darab mellett csak egy schauberől tudunk, amelyet kegyes adománynak szántak. Ezt is a Krisztus Teste társulatnak adományozza a testáló, amelyről tudjuk, hogy elsősorban a tekintélyes polgárokat tömörítette, tehát ebben az esetben nyilván az adomány reprezentatív szerepét kell látnunk, s nem kifejezetten a jótékonykodás szándékát.

A felsőruhák között jelentős volt még a bundák (Kürsen, Pelz) említése. Mindkettő hosszú, a testtől elálló szőrméből készült ruhadarabot takar. A két névváltozat között valószínűleg a szabásban lehetett különbség, a kürsen kidolgozottabb volt, a pelz esetében a szőrmejelleg volt a hangsúlyosabb.989 Ebből következően előbbi valószínűleg magasabb értéket is képviselt. Ezt támasztja alá az a tény is, hogy a kürsenről szóló rendelések kettő kivételével a vagyoni elithez tartozó végrendelkezőtől származnak, míg a pelzet említők közel fele a középréteg köréből kerül ki.990 Ezeknek a ruhadaraboknak praktikus funkciójuk (a téli hideg elleni védelem) mellett fontos kiemelnünk reprezentatív szerepüket, hiszen – a gyakran Európa távoli tájairól importált – szőrmefajtákból készült bundák tökéletesen alkalmasak voltak a társadalmi presztízs erőteljesebb kihangsúlyozására. Értéküket növelte, hogy a prémek változatos színvilága miatt kitűnő esztétikai hatással bírtak.991 Ezt igazolja, hogy a bundák sorsáról rendelkezők nagy többsége (70,3 %) a felső réteghez tartozott. A vagyoni elit tagjai tehát jobban meg tudták fizetni ezt a ruhadarabot és a legtöbb esetben fontosnak tartották végrendeletükben megemlíteni. Ami a nemek szerinti megoszlást illeti, a női tulajdonosok a vagyonosakéval megegyező arányban vannak jelen. A ruhatípus két említett változata szerinti bontásból kiderül, hogy a kürsenek esetében a nők jelentős többségéről beszélhetünk, míg a pelzek említésénél enyhe többségben vannak a gyengébbik nem képviselői. A két megközelítés szerinti megoszlást összesítve tehát kijelenthető, hogy a vagyonos nők rendelkeztek a legnagyobb számban bundákról, s körükben is a kürsen szóval jelölt ruhadarab örvendett nagyobb népszerűségnek. A

bundák

formájára,

minőségére

vonatkozóan

kevesebb

információval

rendelkezünk, mint a schaube esetében. Az általánosan elterjedt daraboktól szabásbeli eltérést mutathattak a leibpelz (2 tétel) és a schurtzpelz (1) névvel jelölt darabok. Valószínűleg mindkét kifejezés olyan bundát takart, amelynek nem volt ujja, s csak a törzset fedte be. A ruhák anyagára vonatkozóan már több információval rendelkezünk. A 989

SZENDE 2004/a 150. p. Egy esetben szerepel Fell kifejezés, amelynél a pelzhez hasonlóan szintén inkább a szőrme-jelleg lehetett domináns, vagy az is elképzelhető, hogy itt még csak egy félkész áruról (irha, prém, stb.) van szó. 991 BILDWÖRTERBUCH 189. p. 990

348

leggyakoribb a rókaprém. Ugyancsak előfordul a korábban már említett nyuszt-, vagy nyestprém. Ezek mellett csak itt adnak meg felsőruha anyagaként farkas- és nyúlprémet.992 Érdemes megjegyezni, hogy a bundák anyagát közlők egy kivételével a vagyoni elit tagjai. A szőrmék közül a rókának és a nyúlnak volt a legalacsonyabb az értéke, míg a nyuszt volt a legdrágább.993 A schaube tárgyalásánál említett huzat itt is megjelenik egy esetben, anyaga barhent. A vagyoni elit tagjai nagy többségben a rokonokra hagyták ezeket a ruhadarabokat. Ezzel szemben a középréteghez tartozó testálóknál az esetek felében nem rokon személyek öröklik a bundákat. Kegyes adományként csak egy esetben szerepel ilyen tétel, a tulajdonos a vagyoni elit tagja. Sajnos az információk száma már itt is elég alacsony, így az örökösök megoszlásának a vagyoni szint szerinti eltéréséről nem vonhatunk le általános következtetéseket. A felsőruházat többi tárgytípusánál még ennél is kisebb metszettel tudunk csak dolgozni, így ezeket a továbbiakban csak röviden áttekintjük.

A felsőruházat elemei közül nagyobb számban említik még a zekéket, másként kiskabátokat (Joppe, vagy Wames),994 illetve a nadrágokat (Hose). A kabátok a 15. század elejétől egyre rövidebbek lettek. Ennek a folyamatnak az eredményeként jött létre az elsősorban fiatal férfiak körében népszerű új ruhadarab, a joppe, amelynek rövidsége mellett még az volt a jellemzője, hogy teljesen a testhez simuló szűk szabása volt.995 A zekét jelölő két szó tulajdonképpen abban mutat különbséget, hogy hol használták őket. Így a joppe kifejezés elsősorban a szomszédos osztrák területeken volt elterjedt, míg a wamest német területen használták.996 Az utóbbi csak egyszer fordul elő a pozsonyi Protocollum Testamentorum első kötetében, egy 1527-es végrendeletben.997 Ezzel szemben a második kötetben tíz ilyen említést találunk. Bár a vizsgált metszet nagyon kicsi, mégis feltételezhetjük, hogy a szó használata éppen korszakunk elején kezdett elterjedni a pozsonyi polgárság körében.998 A zekékkel általában együtt említettek nadrágokat. A felsőruházat rövidülésével leginkább ennek a két ruhadarabnak az együttese tette lehetővé a fiatal férfiak számára, 992

Egy esetben a bunda anyaga azonosíthatatlan. PETSCHACHER-WANZENBÖCK 1993. 109. p. 994 A kiskabát kifejezést Endrei használja. ENDREI 1989. 98. p. 995 VARJÚ 1993. 488. p. 996 SZENDE 2004/a 152. p. 997 SZENDE 2004/a 152. p. 998 Nürnbergi forrásokból tudjuk, hogy délnémet területeken a 16. század elején váltak igazán népszerűvé a Wams néven említett darabok. Népszerűségük addig terjedt, hogy a korszakban a ruházat egyik legfontosabb elemévé váltak. A nyitott Schaubék alatt hordták, s a különböző kivágások alkalmazása és a díszes ruhaujjak tették változatossá viselését. KÜHNEL 1986. 27-28. p. 993

349

hogy kövessék az egyre gyorsabban változó divatot.999 A kisebb számú említés ellenére az anyagok viszonylag nagy változatosságáról olvashatunk. Előfordult tafota, barhent, csemelet, atlasz, damaszt és bársony is. Két esetben van adatunk zekék bélésére. A vagyoni elithez tartozó Jacob Körbler felesége, Margaretha asszony a bélés említése mellett a kiskabát szabására is utal, amikor lányára hagy egy kivágott és bélelt joppét. Ezek szerint tehát nők is hordhatták ezt a ruhadarabot. Mindazonáltal a tulajdonosok és az örökösök között is döntő többségében férfiakat találunk. A ruhadaraboknak a korabeli városi divatban betöltött szerepét tekintve nem meglepő, hogy az örökösök körében az átlagosnál nagyobb számban találunk olyanokat, akik a végrendelkezők csoportját követő generációhoz tartoztak. A vagyoni megoszlást tekintve a felső réteg nagyjából a ruháról rendelkezők körén belüli arányának megfelelően van jelen.

A felsőruházathoz tartozott még a subica (Supitz/Schupitz, két említés), a dolmány (dolman, 1) és a hacuka (hazugkh, 1).1000

XV. 5. 2. Alsóruházat

Az alsóruházat elemei – a felsőruhák alatt többnyire takarva – kevesebb lehetőséget adtak az illető vagyonosságának kifejezésére. Ezek az öltözetek elsősorban a magánéletben kaptak szerepet, amikor is viselőjük szűkebb családi körben, kényelmesebb, intimebb keretek között megpihenhetett, s nem kellett továbbra is olyan nagy figyelmet fordítania arra, hogy ruházata társadalmi rangjához méltó legyen.1001 Ennek megfelelően az

999

SZENDE 2004/a 151. p. A felsőruha rövidülésével felmerült egy fontos probléma a ruházkodásban. Addig a lábat harisnya takarta, amelyet szalagokkal és vékony övekkel rögzítettek a lábon. A 15. század folyamán már egyre inkább elterjedt az a gyakorlat, hogy összevarrták az addig egy-egy szárból álló darabokat harisnyanadrággá (a két szó eredetileg ugyanazt jelentette – VARJÚ 1993. 487. p., ENDREI 1989. 87. p.), a két szárat az ágyéknál egy háromszögletű hajtóka kötötte össze. Hamar divatba jöttek a feltűnő színárnyalatok, mint például a skarlátvörös, illetve a kék, a zöld, vagy a sárga harsányabb változatai. Hordtak olyan darabokat is, amelyeknél a két szár színe különbözött, nem kis megbotránkozást keltve a ruhák rövidülése miatt egyébként is bosszankodó egyháziakban (VOGT-LÜERSSEN 2001. www.asnibk.ac.at/bildung/faecher/geschichte/maike/mittelalter.html. 4-5. p.). Valószínűleg a vagyonosabbak számára készültek a 16. században a soproni szabóknál selyemmel bélelt bőrharisnyák. ENDREI 1989. 78. p. 1000 Utóbbi egy könnyű felsőkabát volt (SZENDE 2004/a 152. p.). Bár a XVI. században – nyugati mintát követve – országszerte általánossá vált a kesztyű viselete a polgárság körében is, a végrendeletekben nem találkozunk a felsőruházat ezen fontos kiegészítőjével. Valószínű tehát, hogy a kabátok, dolmányok tölcséresen kiszélesedő kézelőjével védték a kézfejet a hidegtől. V. EMBER 1973. 8. p. 1001 DELORT 1990. 57-58. p. Persze ezek a ruhák is bírtak reprezentatív szereppel, csak főleg a szűkebb rokonság előtt.

350

alsóruházat darabjainál ritkább lehetett a drágább anyagok alkalmazása, a ruhadarabok díszítése. Az alsóruházat elemeinek említése ritkább a fejfedők előfordulásánál. Mégis fontos megemlékeznünk róluk, hiszen a korabeli öltözet elengedhetetlen részei voltak, s viselésük jellege miatt még a felsőruházat után kell tárgyalnunk ezeket a viseleteket.

Az alsóruházat elemei közül csak az ingek (pfait, Pfaidt) jelennek meg elemezhető halmazt képező, nagyobb számban. Az eddigiekhez képest rögtön a tulajdonosok megoszlásánál felfedezhetünk egy lényeges különbséget. A hat leggyakoribb ruhatípus közül eddig felsoroltakkal szemben itt a vagyoni elithez tartozók aránya nem éri el a tíz százalékot sem. Első látásra tehát arra következtethetnénk, hogy az ingek elsősorban a középrétegnél voltak népszerűek. Más forrásokból tudjuk azonban, hogy a felső rétegek körében ugyanúgy elterjedt volt a ruházat ezen fontos eleme.1002 Így tehát inkább arra kell gondolnunk a pozsonyi végrendeletekben a vagyonos polgárok részéről tett alacsony számú említés kapcsán, hogy az ingek számukra kis értéket képviseltek, így a tehetősebbeknél alul voltak azon az értékhatáron, amely megszabta, hogy mely ingóságok megemlítését tartották feltétlenül szükségesnek a végrendelkezők. Ezzel szemben viszont a középréteg tagjai számára még beletartoztak az ingek ebbe az érték-intervallumba. Az ingeknek számos szabásbeli változatát különböztethetjük meg. A leggyakrabban az ingmell (prustpfait, 17 említés) fordul elő, amely jellemzően női ruhadarab volt. Ezt látszik igazolni, hogy az örökösök között kizárólag lányokat, asszonyokat találunk. Itt jegyezzük meg, hogy a tulajdonosok között is jelentős többségben vannak a nők (75,7 %). Többször említenek még reisene jelzővel ellátott ingeket, amely nyilván a darab funkciójára utal, azaz az ilyen ruhákat minden bizonnyal utazáskor használták. Egy esetben találunk adatot ingvállra (achselpfait). Ezt a változatot az hívta életre, hogy a felsőruhák kivágásai – a divatot követve – egyre mélyebbek lettek, s az ingvállak szolgáltak a kevésbé merész nőknél a váll eltakarására.1003 Kétszer említenek még niderpfaitot és egyszer egy fonott anyagból készült inget. Kiemelhető még egy, a felső réteghez tartozó borbély rendelkezése, amelyben lánytestvérére hagy egy aranyos gallérral ellátott inget.1004 Az ingek anyagát kizárólag az itáliai eredetre utaló welsch (/walsch/walisch) szóval adják 1002

Varjú szerint a 15. század elején kezdett elterjedni széles körben a fehérneműként funkcionáló ing viselete. VARJÚ 1993. 488. p. 1003 VARJÚ 1993. 496. p. 1004 AMB 4 n 2 Prot. Test. II. fol 279b. Egy esetben említenek még inghez való gallért úgy, hogy az ingről nem esik szó.

351

meg. A kevésbé tehetősek nagy számát figyelembe véve azonban valószínűsíthető, hogy itt nem az anyag tényleges származási helyére, hanem csak itáliai mintára visszavezethető jellegére utalnak. Az ingek alacsony értéke miatt nem volt fontos, hogy a család vagyonán belül tartsák a végrendelkezők. Ennek megfelelően az örökösök többsége olyan személy, aki nem áll rokoni kapcsolatban a testálóval. Ez újabb eltérést mutat tehát az eddig tárgyalt gyakoribb ruhatípusokkal szemben. További sajátosság, hogy magas a szolgáknak tett rendelések aránya (37,8 %). Az ilyen örökösök között egy kivételével – valószínűleg fiatalabb – szolgálólányokat találunk. Ez arra vezethető vissza, hogy az ingek a kelengye fontos részei voltak, így azoknak a házasulandó korba lépett lányokra történő örökítése által az örökhagyó könnyen kifejezhette a szolgáló iránti háláját, esetleg az utóbbihoz való szorosabb kötődését.

Viszonylag gyakoriak még a kötényekről tett említések. Két névváltozat szerepel: a Schürz/Schurtz 12 esetben és a Fürtuech/Furtuch hétszer. Valószínűleg mindkettő ujjatlan alsóruhaként funkcionált.1005 A tulajdonosok között döntő többségében nőket találunk (a fürtuechnél csak a gyengébbik nem képviselői vannak jelen), az örökösök között csak egyszer szerepel fiúgyermek, aki lánytestvérével együtt több ruhát örökölt, így valószínű, hogy a kérdéses testamentumban szereplő két kötényt a lány kapta.1006 Mindebből nyilvánvaló, hogy jellegzetesen női ruhadarabról van szó mindkét esetben. A két változat közötti esetleges szabásbeli eltérésről nincs információnk. A mai német nyelvben a Schürze elsősorban az északnémet területekre jellemző, míg a Fürtuch kifejezést a délnémet, svájci és osztrák nyelvterületen használják.1007 Ebből következően tehát feltételezhető, hogy a két szó közötti viszony a Joppe és a Wames esetéhez hasonló, azaz a schürzet inkább a német, míg a fürtuechot inkább az osztrák területeken használták. Érdekes lehet még megjegyezni, hogy a schürznél többségben vannak a vagyonosabb testálók, míg a fürtuechnál kizárólag a középréteghez tartozó végrendelkezőt találunk. Valószínűsíthető tehát, hogy az előbbi darab nagyobb értéket képviselt. Anyagukat négy esetben adják meg, kétszer szerepel az ingeknél említett welsch jelző, s egy-egy alkalommal harras és damaszt. Utóbbi esetben a vagyoni elithez tartozó Paul 1005

A Fürtuch megtalálható a grazi forrásokban is. Itt a lányok, asszonyok úgy hordták ezt a vászonból, ritkábban csemeletből, vagy gyapjúból készült ruhadarabot, hogy felső részét a válluk köré terítették. POPELKA 1960. 390. p. 1006 AMB 4 n 2 Prot. Test. II. fol 247a 1007 DUDEN 2003. 589. p. és 1413. p. Ezt támasztják alá a fent említett grazi források is.

352

Klingenschmidt felesége, Catharina asszony lánytestvérére hagy egy gallérral ellátott fekete damaszt schürzet.1008 Két esetben fordul még elő utazó fürtuech. Az esetek több mint felében megjegyzik, hogy az említett darabot egy rock mellé rendelik, ebből arra következtethetünk, hogy a rock gyakori kiegészítői lehettek ezek a kötények. Anyagukról nincs adat, valószínűleg a rock alatt hordva inkább könnyű vászonanyagból készülhettek. A színt viszont feltűnően gyakran adják meg. Szerepel többek között fekete, fehér, szederjes és piros schürz, illetve fürtuech. Az alsóruházat elemei közül még női mellény, pruszlik fordul elő a tárgyalt testamentumokban. Itt is két névváltozattal találkozunk: prustl (5 említés) és kitzel/khitzel (5). A két ruhatípus jellegének megfelelően a tulajdonosok és az örökösök között csak nőket találunk, a vagyoni felső- és középrétegből vegyesen.1009

XV. 5. 3. Fejfedők

Az utolsó nagyobb csoport, amit a ruházaton belül elkülöníthetünk a fejfedőké. A késő középkori nemesi divat hatására a polgárok is, s azon belül főleg a nők egyre változatosabb formában viselték hajukat, amelyet legegyszerűbben hajhálóval fogtak össze. Voltak azonban ennél „komolyabb” fejfedők is. A nők leginkább finom szövetből készült Hennint vagy Kruselert, illetve fátylakat, főkötőket hordtak,1010 míg a férfiak süveget vagy kalapot. Az eredetileg férfiviseletnek számító barret a 16. század elején kezdett elterjedni a nők körében is. A fejfedőket gyakran díszítették tollakkal, szalagokkal, drágakővel, esetleg brossokkal.1011

A tárgyalt pozsonyi testamentumokban a fejfedők közül fátylakat (Schleier, slaier) találunk a legnagyobb számban (a rock után ez a ruhatípus fordul elő leggyakrabban: 72 tétel). A tulajdonosok között mindössze három férfit találunk. A nők döntő többsége férjezett (62,3 %), kisebb része özvegy (33,3 %), a hajadonok száma elenyésző. A vagyoni szint szerinti megoszlást tekintve elmondható, hogy a tehetősek aránya pontosan tíz százalékkal alatta van a ruhákról rendelkező testálók körén belüli részesedésüknek. Ez azt 1008

AMB 4 n 2 Prot. Test. II. fol 218b. A damaszt a grazi asszonyok alsóruháinál is kedvelt anyag volt. POPELKA 1960. 389. p. 1009 Az örökösöknél egy eset bizonytalan, mivel ott a végrendelkező csak általában rokonait jelöli meg kedvezményezettként. Mindenesetre feltételezhető, hogy női rokonok kapták ezeket a darabokat. AMB 4 n 2 Prot. Test. II. fol 130b. 1010 VOGT-LÜERSSEN 2001. www.asn-ibk.ac.at/bildung/faecher/geschichte/maike/mittelalter.html. 3-4. p. 1011 PVT II/4 144-145. p.; VOGT-LÜERSSEN 2001. 5. p.

353

mutatja, hogy a középréteg tagjai nagyobb szükségét érezték a fátylakról rendelkezni. Az azonban nem jelenthető ki, hogy – amint azt az ingek esetében láttuk – a kérdéses ruhadaraboknak a vagyonosabbak alacsony értékük miatt általában nem tulajdonítottak volna figyelmet. Ennek fényében érdemes megvizsgálnunk, hogy milyen értékbeli különbségek lehettek az egyes fátylak között. Konkrét pénzbeli értékre nincs adatunk. A kérdéses fátyol nagyobb értékét kívánták hangsúlyozni pesst, gut, neu jelzőkkel. Ezek említői között többségében a vagyoni elithez tartozókat találunk. Valószínű tehát, hogy ők inkább csak értékesebb fátylaikról rendelkeztek. Két díszesebb darabot találunk a vizsgált anyagban. Az egyik egy olyan fátyol, amelynek az anyagába gyöngyöket fűztek, s amelyet a vagyoni elithez tartozó Simon Dremel hagy lányára.1012 A másik esetben a szintén tehetős Paul Klingenschmidt felesége, Catharina asszony egy morva szövetből készült és aranyszegéllyel ellátott darabot hagy lánytestvérére.1013 A fátyol értéke nemcsak anyaga minőségétől és díszítésétől függött, hanem attól is, hogy a felhasznált anyagot hányszor lehetett redőzni viselője homlokán. A városok vezetése nagy figyelmet fordított a nők fátyolviseletére. Nem csak azt szabták meg, hogy az arcnak mely részét lehet szabadon hagyni, hanem azt is, hogy mennyi szövet használható fel egy fátyolhoz. Ezzel tehát azt is befolyásolták, hogy a lányok, asszonyok hány rét hajtott fátylat hordhassanak.1014 A felső-magyarországi városokban még azt is kikötötték, hogy a közrendű nők nem viselhettek ezüst- és aranyszegélyes fátylakat.1015 A vizsgált pozsonyi anyagban 2-6 rét fátylakat találunk, leggyakoribbak a háromszor redőzött darabok. A redőzöttség azonban nem kizárólag a vagyonosság és a tekintély megnyilvánulása volt.1016 Ezt támasztja alá, hogy az ilyen jellemzőt részletező testálók között mindössze két esetben találunk a felső réteghez tartozó polgárt, míg a középrétegből nyolcan adták meg a redők számát. A tárgyalt ruhadarab – az inghez hasonlóan – a kelengye fontos eleme volt. Ennek megfelelően nem meglepő, hogy az örökösök között mindössze két esetben találunk férfit, 1012

AMB 4 n 2 Prot. Test. II. fol 279b AMB 4 n 2 Prot. Test. II. fol 218b. 1014 VARJÚ 1993. 497. p. 1015 DEMKÓ 1892. 242. p. A ruharendtartásokkal kapcsolatban meg kell jegyeznünk, hogy nem a valós ruházkodási szokásokat tükrözték, hanem csak a városvezetés által elérni kívánt állapotokat. Általában inkább azt szokták hangsúlyozni, hogy a polgárok nagyon ritkán tartották be ezeket az előírásokat. A közeli Bécs esete szolgálhat erre jó példával. Az ottani ruharendtartás a kereskedők számára tiltotta a fényűzést jelképező damaszt és atlasz anyagok használatát. Éppen a bécsi végrendeletek utalnak arra, hogy ennek ellenére a tehetősebb polgároknak számos ilyen anyagból készült rock volt a tulajdonában. PETSCHACHER-WANZENBÖCK 1993. 108. p. 1016 SZENDE 2004/a 155. p. 1013

354

illetve fiút. A többi hetven rendelésnél többségben vannak a következő generáció tagjai, azaz jórészt még hajadon lányoknak rendelnek fátylakat. A vagyoni elit végrendelkezői nagyobb hajlandóságot mutattak arra, hogy a rokonságon kívüli személyeknek (barátok lányainak, fiatalabb szolgálóknak) rendeljék a kérdéses ruhadarabokat. A felső- és a középréteg képviselői hasonló arányban (24,2, illetve 23,0 %) örökítettek szolgálókra fátylakat. Itt tehát a többi ruhadarabhoz képest jóval nagyobb az olyan rendelések száma a vagyoni elitnél, amelyek során a ruhadarab nem csak a rokonság, hanem a felső vagyoni réteg köréből is kikerül (mantelnél ez az arány 18,1 %, rock esetében 7,4 %, és schaubenél csak 6,7 %). Ebből is látszik, hogy fátylak kiválóan alkalmasak voltak a jótékonyság ilyen jellegű gyakorlására.

A fátylakon kívül kisebb számban említenek még más fejfedőket is. nyolc alkalommal fordul elő Haube.1017 A tulajdonosok és az örökösök között egyaránt többségben vannak a nők. Egy esetben fordul elő, hogy egy özvegy nő fiára hagy egy darabot, de megjegyzi, hogy a fejfedő férjéé volt. Eszerint tehát lehetett külön női és férfi változata. A haube anyagaként kétszer említenek nyuszt- vagy nyestprémet. A fejfedőket gyakran díszítették a bevezetőben említett módokon, ilyenre egy esetben találunk példát, amikor is egy fekete szalaggal ellátott darabról rendelkeznek. A másik fejfedőtípus a valószínűleg inkább férfiak által hordott kalap (Hut, Piredt) volt. A német polgárság körében a nyugati mintájú, posztóból készült karimás kalap terjedt el.1018 A végrendelkezők között csak férfiakat, az örökösök között egy nőt (a végrendelkező testvére) találunk. Mindhárom említésnél megadják a ruhadarab valamely jellegzetességét. Egy-egy esetben említenek alapanyagként nyusztprémet és selymet, s a három kalapból kettőt tollakkal díszítettek.

1017

A bécsi végrendeletek tanúsága szerint a korszak legkedveltebb női fejfedője volt (PETSCHACHERWANZENBÖCK 1993. 108. p.). Ehhez képest Pozsonyban ritkán említik. Ennek két oka lehet, vagy nem terjedt el a pozsonyi polgárság körében, vagy a hétköznapi viselet megszokott elemét képezte, ezért csak az érékesebb darabokat emelték ki a testamentumokban. Utóbbit bizonyos mértékben alátámasztja, hogy a tulajdonosok körében csak egy olyat találunk, aki a vagyoni elithez tartozott. Elképzelhető, hogy a tehetősebbek számára a fent már többször említett értékhatáron alul voltak ezek a darabok. 1018 ENDREI 1989. 88. p.

355

XV. 5. 4. A ruhák anyaga és színe

A jobb áttekinthetőség érdekében hasznos lehet, ha a ruhák anyagáról és színéről szóló információkat összefoglaljuk. Amint azt az egyes ruhadaraboknál már láthattuk a végrendeletekből leszűrhető adatok alapján is látszik, hogy a korabeli polgároknak a ruhaanyagok széles választéka állt rendelkezésére. Elsőként feltűnik, hogy inkább a drágább anyagok vannak többségben. Ennek valószínűleg az lehetett az oka, hogy a ruha anyagának

megadásával

annak

értékét

szerették

volna

hangsúlyozni,

vagy

megkülönböztetésül szolgált. Utóbbi esetben nyilván a drágább anyagból készült ruhát volt érdemes kiemelni. Bevett gyakorlat volt, hogy a ruha készíttetésére szánt posztót az egyes családok nagyobb mennyiségben vásárolták fel, s csak annyit küldtek esetenként a szabóhoz, amennyire éppen szükség volt a készülő ruhadarabhoz. Ennek fényében nem meglepő, hogy a végrendeletekben említenek feldolgozatlan szöveteket (25 testálótól 29 tétel, ebből 11 említés fűződik a vagyoni elithez tartozó örökhagyóhoz). Sajnos csak ritkán adják meg a szövetek fajtáját (8 említés), így arra következtethetünk, hogy ezeken kívül az esetek többségében a legolcsóbb sziléziai, vagy morva posztókról van szó. Az egyes szövetfélék említéseit a következő táblázat foglalja össze:

356

Szövetfajta

Vagyoni elit ruhadarabként szövetként – – 5 – 2 –

Középréteg ruhadarabként Szövetként 10 1 4 – 6 –

Welsch Harras1019 Bársony (Samet) Csemelet/kamelot 5 – 1 (Schamlot)1020 Tafota (Taffatin)1021 6 – 1 Lindisch1022 1 – 5 Szatén (Satin) 2 – 3 1023 Muhar (Machaÿ) 3 – – Damaszt (Damask) 4 – – Behamisch 2 – 1 Barhent (Parchant) 1 – 2 Atlasz (Atlas/ 4 – – halbatlas) 1024 Tabit (Tobin) 2 – 1 Selyem (Seidel) 1 – – Karasia 1 – – (Karaschien)1025 Zwickauer – – 1 Marhisch – – – Schilher – – 1 Hanffis – – – Herbis(?) – – – Melchisch(?) 1 – – Összesen 40 – 36 XV/13. sz. táblázat A végrendeletekben előforduló szövetfajták

1019

Összesen 11 9 8

1

7

– – – 1 – 1 1

7 6 5 4 4 4 4

–

4

– –

3 1

–

1

– 1 – 1 1 – 8

1 1 1 1 1 1 84

A név Arras városára utal, ahol ezt a szövetfajtát először készítették. Flandria után a késő középkor folyamán egész Közép-Európában elterjedt. A harras jelző tehát nem a posztó származási helyére, hanem inkább minőségére utal. KOVÁTS 1902. 103. p. 1020 A török vagy perzsa származású sűrűbb szövet, a csemelet, másként a kamelot nyersanyaga angórakecskeszőr volt. Szoros rokonságot mutat a muharral (ENDREI 1989. 219. p.). A kamelot mindig egyszínű volt, esetleg anyagában mintás. ENDREI 1988. 237. p. 1021 A tafota alapanyaga selyem, női felsőruha, vagy bélések készítésére használták, lehetett olasz, francia, német, osztrák, vagy hazai eredetű (ENDREI 1989. 237. p.). Schustler Emília félselyemként határozza meg. SCHUSTLER 1912. 42. p. 1022 A 15. század második feléből van adatunk a Londonból, vagy legalábbis angol területről származó (PACH 1971. 26. p.) posztó áráról: 240-255 dénárba került belőle egy rőf (SZENDE 2004/a 160. p.). Egy említést találunk csehországi eredetű (behamisch) posztóról, amely jóval olcsóbb lehetett, mint az említett londoni szövet. 1023 A muhar a 16. század közepétől terjedt el, s főleg a polgárság számára készítettek belőle mentét vagy szoknyát (GERELYES 1993. 79. p.). Gyapjúból, vagy a kamelothoz hasonlóan angórakecskeszőrből, ritkábban teveszőrből készítették. Felsőruhák mellett használták háztartási textíliáknál is. Ilyen – eredetileg török, tatár, és perzsa területekről származó – szövetet a korszakban már német és osztrák vidékeken is állítottak elő. ENDREI 1989. 230-231. p. 1024 A félatlasz-, pamut- vagy lenvetülékkel készült selyematlasz (ENDREI 1989. 222. p.). Szívesen hordtak a gazdagabb bécsújhelyi kereskedők is damasztból, vagy atlaszból készült felsőruhákat. Ezzel jócskán vétettek a korabeli ruharendtartások rendelkezései ellen. PETSCHACHER-WANZENBÖCK 1993. 108. p. 1025 Gyapjúból készült kártolt szövet. Általában felsőruhákhoz használták a 16-18. században. Angol, német, cseh, vagy sziléziai, esetleg osztrák importból származott, csak a 17. század második felében kezdték el Magyarországon (pl. a Pozsonyhoz közeli Modoron) gyártani. ENDREI 1989. 227. p.

357

A leggyakrabban előforduló anyag a welsch (/welisch/walisch) jelzővel (jelentése: olasz) illetett vászonféle volt.1026 Amint azt korábban láthattuk, ingek alapanyagául szolgált. Alacsonyabb értékét jelzi, hogy említői között kizárólag a középréteg képviselőit találjuk. Szerepelnek még kiegészítő ruhaanyagok esetében különböző vászonfajták, így a finomabb leinwat és az ennél kicsit durvább reistein.1027 A gyakrabban említett posztófajtáknál a harras esetében a vagyoni elit és a középréteg tagjainak az említők közötti közel egyforma részesedéséről beszélhetünk. Az angórakecske szőréből készült schamlot (csemelet) posztónál már a vagyonosabbak vannak egyértelmű többségben, s a Londonból, vagy legalábbis angliai kikötőkből származó1028 lindisch szövetet inkább a középréteg képviselői részesítették előnyben. Mindhárom szövet főként rock és mantel alapanyagául szolgált. Az előkelőbbnek számító kelmék közül a damaszt és az atlasz esetében csak a vagyoni elithez tartozó említőket találunk. Mindkét anyag szolgálhatott alsó- és felsőruhák anyagául egyaránt. A selyem- vagy vászon alapanyagú damaszt mintázatát a szálak szövésének változtatásával hozták létre. Az atlaszt a ráeső fényt visszatükröző különös fénye miatt kedvelték.1029 Ugyancsak a vagyonosak vannak többségben a selyem alapanyagú tafotából készült ruhadarabok örökítésénél is.1030 Tafotából elsősorban felsőruhákat varrtak. Az előzőekkel ellentétben a bársonynál a középréteg tagjainak többségét tapasztalhatjuk. A tafotához hasonlóan ezt is inkább felsőruhák készítésére használták. Az itt felsorolt drágább ruhaanyagok esetében tehát bizonyos mértékig érezhető, hogy a vagyoni elit ezen a téren is elkülönült a középső rétegtől. Igyekeztek ugyanis ruháik anyagával is kifejezni a jobb anyagi helyzet által megalapozott magasabb társadalmi rangjukat. A bundák és kalapok kapcsán már részletesen szóltunk a bélésekről, prémekről. Fontos megjegyeznünk, hogy a prémek említése nem jelentette feltétlenül a ruha teljes bélését, sokszor csak szegélyként, gallérként használtak ilyen anyagokat. A leggyakoribb és egyben a legolcsóbb a rókaprém volt. Előfordult még nyúl- és farkas-szőrme is. A

1026

A pozsonyiak valószínűleg nem közvetlenül Itáliából importálták, hanem inkább az olcsóbb, délnémet városokban előállított utánzatokhoz jutottak hozzá. SZENDE 2004/a 160. p. 1027 Bár a pozsonyi takácsok foglalkoztak vászonszövéssel, mégis a fent említett fajták túlnyomórészt importból származtak (PVT II/4 125-126. p.) A hanfiss kifejezés is valamilyen durvább vászonfajtára utalhat, amelyből valószínűleg nem ruhákat, hanem inkább lepedőket, vagy egyéb lakástextíliát készíthettek. 1028 PACH 1971. 26. p. 1029 BILDWÖRTERBUCH 63. p. és 18. p. 1030 A vagyonosabb pozsonyiak ruházatának alapanyagát képező drágább kelmék, főleg a damaszt és a selyem itáliai posztókészítő központokból (leginkább Luccából és Velencéből) származtak. A hímzések és egyéb díszítések már valószínűleg helyi mesterek munkái voltak. WETTER 2003/b 189., 192. p.

358

legdrágább a nyuszt-, vagy nyestprém volt. Az utóbbi két prémmel bélelt ruhadarabokról szinte kivétel nélkül csak a vagyoni elit tagjai rendelkeztek.

A ruhák anyaga mellett másik fontos jellemzőjük a színük volt. A ruhák színe sok esetben kifejezhette a tulajdonos társadalmi státuszát is. Így például a kevésbé előkelőnek számító szürke, vagy barna az illető szegénységére utalhatott. A tehetősek ruhái gyakran olyan színű szövetből készültek, amelynek színezőanyagát csak külföldről lehetett behozni.1031 A bécsi polgárság körében általában a fekete és a sötétebb színárnyalatok örvendtek nagyobb népszerűségnek. Ez a spanyol viseletnek a divatra gyakorolt hatására, illetve a 16. század későbbi éveiben a reformáció puritán gondolkodására vezethető vissza. A középkor színszimbolikája a késő középkor és a kora újkor időszakában már egyre kevésbé érvényesült. A korábban a tehetős rétegekre jellemző fekete és piros szín például egyre inkább elterjedt a kevésbé vagyonosak körében is.1032 A tárgyalt végrendeletek tanúsága szerint a pozsonyiak is leginkább a fekete színű ruhákat részesítették előnyben. A fekete nemcsak ünnepélyes alkalmakkor, hanem a hétköznapokban is méltóságteljes megjelenést biztosított. A 15. század közepéig elsősorban a tehetős polgárok viselete volt, a század végétől terjedt el a polgárság szélesebb köreiben.1033 Ennek ellenére azt tapasztaljuk, hogy a 16. század második harmadában végrendelkezők körében is még inkább a vagyonosakra volt jellemző ennek a színnek a viselete. Mindez illeszkedik ahhoz a megfigyeléshez, amely szerint az előkelő polgárok még a 17. században is a sötétebb árnyalatú darabokat kedvelték.1034 A fekete ruhákról rendelkezők több mint kétharmada a vagyoni elit tagja, s az ő körükben messze ez a szín a legkedveltebb. Leginkább rock és mantel esetében fordul elő a fekete, de találkozunk vele schaube, kitzel, schürz, vagy pfait örökítésénél is. A színekről tett említéseket az alábbi táblázat foglalja össze:

1031

BILDWÖRTERBUCH 135. p. Ilyen festőanyagként említhetnénk a Mediterráneumban honos csigafajta testnedvéből készített, bíbor színű festéket. 1032 PETSCHACHER-WANZENBÖCK 1993. 110. p. 1033 SZENDE 2004/a 163. p. 1034 POPELKA 1960. 392. p.

359

Színek elit N elit % középréteg N középréteg % fekete 19 38,8 8 14,3 szederjes 10 20,4 10 ~17,8 (praun, prawn) kék 4 8,2 12 21,4 bíbor 4 8,2 4 7,1 vörös 3 6,1 5 8,9 zöld 2 4,1 4 7,1 szürke 1 2,0 3 5,4 májszínű (bíbor) 1 2,0 2 3,6 fehér 2 4,1 1 1,8 cseresznyeszín – – 2 3,6 (weichselpraun) sárga 1 2,0 1 1,8 körömszín (naglfarb) 1 2,0 1 1,8 vasszín (eisenfarb) – – 1 1,8 téglaszín (ziegelfarb) 1 2,0 – – tarka – – 1 1,8 kérdéses – – 1 1,8 Összesen 49 ~100 56 100 XV/14. sz. táblázat A ruhák színeinek említése a vagyoni szint függvényében

Összesen 27 20 16 8 8 6 4 3 3 2 2 2 1 1 1 1 105

A második leggyakrabban említett színt a praun, vagy prawn szóval jelölték. A szó mai jelentése alapján nagyon könnyen a barna színnel azonosíthatnánk. Szende Katalin azonban – világos és megalapozott logikát követve – több munkájában is kifejtette, hogy a lilához közel álló szederjes színre kell inkább gondolnunk.1035 A szederjes szín egyformán kedvelt volt mindkét vagyoni rétegnél. Elsősorban ezt is felsőruháknál használták, kivételesen találunk nadrágot és zekét is ilyen színben. Érdekes lehet megjegyezni, hogy az örökösök között nagy többségében nők szerepelnek, férfi örökös ilyen színű ruháknál csak ritkán fordul elő. Találkozunk egy – talán a bordó felé hajló árnyalatával is, amelyet weichselpraun néven, két esetben említenek. Az említők vagyoni szintjét tekintve más a helyzet a harmadik leggyakoribb színnél, a kéknél. A táblázat adataiból is látható, hogy inkább a középréteg körében voltak kedveltek a kék színű ruhák. Ebben valószínűleg annak is szerepe lehetett, hogy a kékhez szükséges színezőanyag, a festőcsülleng széles körben állt rendelkezésre és ezért olcsó volt. Sokszor megkülönböztetnek lichtplau néven egy világosabb árnyalatot. A kék színű ruhák között szinte kivétel nélkül csak rock szerepel. A többi szín már viszonylag ritkán fordul elő. Ezek közül említést érdemel még a bíbor. Ez a szín hagyományosan a magas rangú méltóságok ruháinak a színe. Ennek 1035

SZENDE 1999/a 109. p. SZENDE 2003. 430. p. és SZENDE 2004/a 163-164. p. Szende többek között azzal érvel, hogy ez a szín előfordul miseruháknál is, a barna azonban nem szerepel a keresztény liturgia színei között. A lila viszont igen, amelyet korabeli szóhasználatban a „brunedus, brunaticus”, vagy „braun” szóval jelöltek.

360

fényében viszont meglepő, hogy a vagyoni elit és a középréteg tagjai egyformán képviseltetik magukat. Itt is láthatjuk tehát, hogy a vizsgált korszakban már egyre kevésbé érvényesült a színek és a társadalmi helyzet egymásnak történő merev megfeleltetése. Három esetben említik a leberfarb színt, amely valószínűleg a bíbor egy árnyalata lehetett. Erre utal egy 1545-ös végrendelet, amelyben Wolffgang Aichinger gazdapolgár nevelt lányára hagy egy ilyen darabot („mer ir 1 leberfarben rokh purpianisch”). A vörös szín használata kifejezetten a hivatalviselő férfiak ruháira volt jellemző, tehát rangot és méltóságot fejezett ki. Legtöbbször rock színeként szerepel, s gyakori volt a vörös színű lindisch szövet alkalmazása. Ez arra utal, hogy ezt az anyagot könnyebben színezhették vörösre. Ritkábban alsóruhánál is találkozunk vörössel, így például a vagyonos Michel Vischer felesége, Barbara asszony egy szederjes rock kiegészítőjeként rendelkezik egy vörös színű pruszlikról szolgálója javára. A ritkábban említett színek közül a zöldről elmondható, hogy a leginkább rock és mantel esetében fordul elő, az örökösök körében szinte kizárólag csak nőket találunk. Érdekes lehet még megjegyezni, hogy az említések a korszak első felére esnek, 1544 után nem szerepel ez a szín. A szürke elsődlegesen a városi alsóbb rétegek viseletére volt jellemző. Ennek tekintetében nem meglepő, hogy ritkán említik. Hasonlóan negatív megítélése volt a sárgának, amely a középkori szimbólumrendszerben elsősorban a zsidóságot és a prostituáltakat szimbolizálta. Némiképp cáfolni látszik ezt a jelképes jelentést, hogy megtaláljuk a színt egy vagyonos polgár testamentumában, méghozzá egy szatén anyagból készült rock színeként.1036 Meglepő lehet a fehér kisszámú említése, mivel az a keresztény szimbólumrendszerben a tisztaságot, az erényt jelképezte. További három esetben említenek olyan színt, amelynél csak áttételesen tudunk következtetni az árnyalatra. Ilyenek voltak a vasszín (eisenfarb), a téglaszín, vagy esetleg téglavörös (ziegelfarb) és a körömszín (naglfarb).

1036

AMB 4 n 2 Prot. Test. II. fol 307a

361

XV. 6. Ágynemű, lakástextil, bútorok

Amint azt korábban már többször említettük, a végrendeletekből nyerhető információk sajnos nem fedik le teljes mértékben a mindennapi élethez kötődő anyagi kultúra egyes területeit. További sajátosság, hogy míg az örökhagyók némely tárgyaiknak kiemelt figyelmet tulajdonítottak, addig egyes tárgycsoportok sokkal kevésbé hangsúlyos módon jelennek meg a testamentumokban. Ennek többféle oka lehetett. Sokszor hivatkoztunk már arra a bizonyos értékhatárra, amely fölött még bekerültek tárgyak a végrendeletbe, s amely alatt már nem tartották érdemesnek megemlíteni az ingóságokat. Ez a határ tulajdonképpen minden testáló egyéni értékrendje szerint alakult. Az egyes polgár értékrendjét − amint azt az eddigi tárgycsoportok elemzésénél már többször tapasztalhattuk − természetesen nagyban befolyásolta a vagyoni helyzet és a társadalmi státusz. Ezen kívül még nagy szerepe lehetett az egyes ingóságokhoz való személyes kötődésnek, a tárgyak reprezentációs és értékhordozó szerepének is. A lakáskultúra kapcsán számolnunk kell még egy másik fontos tényezővel is. Nevezetesen a korabeli gondolkodás azon sajátosságával, miszerint a bútorokat és kisebb részben a lakástextíliákat a ház részének tekintették,1037 s nem tartották szükségesnek külön részletezni őket, legtöbbször arra a személyre szálltak, aki magát a házat örökölte. Ezt támasztja alá, hogy közel harminc esetben találunk utalást „házfelszerelésre” (hausrat, hausgerait, stb.). Az ezzel az összefoglaló jellegű fogalommal jelölt ingóságok örököse az esetek nagy többségében egybeesett a ház örökösével. A lakáskultúra tárgykörébe tartozó ingóságokat két további alcsoportra oszthatjuk. Az ágynemű1038 „első látásra” leginkább anyaga miatt különül el a bútoroktól, a későbbiekben azonban látni fogjuk, hogy az ide sorolható tárgyaknak az örökösödés folyamatában betöltött helyük alapján is indokolt, hogy a bútoroktól elkülönítve tárgyaljuk őket. Az ily módon felállított két alcsoportnak a testálók vagyoni helyzetével fennálló összefüggéseit az alábbi táblázat tárja elénk:

1037 1038

PETSCHACHER-WANZENBÖCK 1993. 9. p. Az egyéb lakástextíliák az ágyneműhöz képest jóval kisebb számban vannak jelen.

362

Ágynemű, lakástextil és bútor említése a vagyoni rétegek szerinti megoszlás alapján Vagyoni elit Középréteg Összesen Alcsoport Végrend Említés Átlag Végrend Említés Átlag Végrend Említés Átlag Ágynemű és 25 103 4,1 42 141 3,3 67 244 3,6 lakástextíliák Bútor 31 61 1,9 38 61 1,6 69 122 1,8 XV/15. sz. táblázat Ágynemű, lakástextíliák és bútorok említése a két vagyoni rétegnél

Összességében láthatjuk, hogy a negyedik leggyakrabban előforduló tárgycsoport (366 említés) és a harmadik leggyakoribb csoportként jelentkező ruhák (463) között már nagyobb a különbség, mint a ruhák és az azokat megelőző ékszerek (517) között. Ez is jelzi, hogy a lakáskultúra körébe sorolt ingóságokról már kisebb mértékben tartották szükségesnek megemlékezni. Mindemellett fontos kiemelnünk, hogy összességében 112 végrendelkező, azaz az összes testáló több mint egynegyede (28,6 %) közöl adatot ebbe a tárgycsoportba tartozó ingóságairól.1039 A fenti adatból egyúttal az is leszűrhető, hogy kevés azoknak a száma, akik ágyneműről és bútorról egyaránt rendelkeztek. Mindössze 24 ilyen testamentumot ismerünk, amelyek közül 11 a vagyoni elit, 13 pedig a középréteg tagjaitól származik. Fontos még kiemelni, hogy az ilyen végrendeletekben az ágynemű mellett szinte kivétel nélkül ágyat említenek. A továbbiakban rá kell térnünk a két alcsoportnak külön-külön történő vizsgálatára.

XV. 6. 1. Ágynemű és egyéb lakástextíliák

A XV/15. sz. táblázatból is jól látható, hogy az ágyneműről tett említések nagyobb része a középréteg tagjaitól származik (57,8 %). A vagyoni elit ugyanakkor az összes testálón belüli részesedéséhez (27,1 %) képest messze nagyobb arányban képviselteti magát. Még szembetűnőbb a felső rétegnek az ágyneműt említő testálók körén belüli hangsúlyosabb „jelenléte”, ha az egy főre jutó említések átlagát vizsgáljuk. Eszerint az elithez tartozó végrendelkezők által tett említésekhez képest kb. egyharmaddal több rendelkezés közel kétszer annyi testamentum között oszlik el a középrétegen belül, azaz a felső réteg örökhagyóinál az átlag négy fölött van, míg a középréteg tagjai átlagosan 3,3 darabról rendelkeznek.

1039

Az eddig vizsgált tárgycsoportok közül az edények és a ruhák esetében hasonló számú testálóról beszélhettünk (113 végrendeletben volt utalás edényekre, illetve 129-ben ruhákra), az ékszereknél pedig 82 végrendeletet regisztrálhattunk. Fontosabb eltérés, hogy az eddigi tárgycsoportoknál jóval magasabb volt az egy testamentumra eső említések száma.

363

Ennek tekintetében tehát feltételezhető, hogy az ágyneműhöz tartozó daraboknak is volt − még ha nem is az ékszerekhez és az ezüst edényekhez mérhető − szerepe a reprezentációban. Ezek az ingóságok természetesen más módon juttatták kifejezésre a tulajdonos vagyoni helyzetét. Míg az ékszerek, a ruhák és kisebb részben az ezüst edények elsősorban a városi lakosság egésze felé voltak hivatva ilyen szerepet betölteni, addig az ágynemű a rokoni és bizonyos mértékben a szűkebb baráti kör előtt fejezhette ki az egyes polgár vagyonosságát.1040 A végrendelkezőknek a nem szerinti megoszlását tekintve megállapítható, hogy az említések döntő többsége (70,5 %) nőktől származik.1041 A két vizsgált vagyoni réteget illetően hasonló arányokat tapasztalunk (az elitnél 72,8 %, a középrétegnél 68,8 %). A gyengébbik nem ilyen nagy arányú részesedése az ágyneműnek a lányok, asszonyok gondolkodásában betöltött nagyobb jelentőségére vezethető vissza. Ez a kiemelt szerep főleg a fiatal lányoknak egy bizonyos életszakaszában merül föl: nevezetesen a házasodás idejére összegyűjtendő kelengye fontos részei voltak a tárgyalt ingóságok. Ennek ismeretében teljesen érthető, hogy az idősebb asszonyok gondolkodásában is nagyobb teret kapott az ágynemű. A fenti gondolatsort követve korántsem meglepő, hogy az örökösök körében jóval nagyobb számban találunk fiatal lányokat, mint fiúkat. Az örökösöknek a nem szerinti megoszlás alapján történő vizsgálata előtt azonban érdemes az egyes csoportokat röviden áttekinteni. Ebben a következő táblázat lehet segítségünkre:

1040

Az egy testálóra jutó és valószínűleg egy teljes „ágyöltözetet” átölelő 3-4 darab megfelel a késő középkori végrendeletekben említett átlagos darabszámnak (SZENDE 2004/a 171. p.). A tehetősebb polgárok ágyneműje ugyanakkor 8-10 ilyen elemből is állhatott. ZENTAI 2002. 74-75. p. 1041 Az ágyneműről rendelkező nők nagy többségénél azt tapasztalhatjuk, hogy ezek az asszonyok egyúttal nagy számú ruhát is említenek testamentumukban.

364

Örökösök

Ágynemű és lakástextil örökösei Középréteg % N % 55,3 37 26,2 7,8 16 11,3

Vagyoni elit N 57 8

Összesen N 94 24

Gyerekek Házastárs Mostoha- és 1 0,9 7 5,0 8 nevelt gyerek Unokák – – 2 1,4 2 Oldalág 1 1,0 20 14,2 21 Vő, meny 1 1,0 1 0,7 2 Egyéb rokon – – 8 5,7 8 Szolgálók, 27 26,2 25 17,7 52 segédek Barát 4 3,9 17 12,1 21 Kegyes 1 1,0 8 5,7 9 adomány Város 1 1,0 – − 1 Egyéb 2 1,9 – − 2 Összesen 103 100 141 100 244 XV/16. sz. táblázat Az ágyneműk és lakástextíliák örökösei a tulajdonosok vagyoni függvényében (ld. még Melléklet 4/5. sz. ábra)

% 38,5 9,8 3,3 0,8 8,6 0,8 3,3 21,3 8,6 3,7 0,4 0,8 ~100 helyetének

Összességében elmondható, hogy bár az örökösök között még itt is a gyermekek vannak jelen a legnagyobb arányban, mégis a közvetlen családtagok részesedése már jóval alacsonyabb az ékszereknél, edényeknél, de még a ruháknál tapasztalt arányoknál is. Ezt nem csak, vagy nem elsősorban a gyermekek arányának csökkenése, hanem sokkal inkább a házastársak rendkívül alacsony részesedése okozza. Utóbbi logikusan következik az ágyneműnek a hozományon belüli, a fentiekben már részletezett kiemelt szerepéből. A felnőtt házastársakra ugyanis nyilván nem volt értelme ilyen jellegű tárgyakat nagyobb számban testálni. Amennyiben a két vagyoni réteg közötti különbségeket vizsgáljuk, úgy a közvetlen családtagoknak és a tágabb rokonság tagjainak kedvezményezettként történő megjelenése között fedezhetünk fel jelentősebb eltérést. Míg a vagyoni elitnél a közvetlen családtagok 60 % fölötti részesedésével szemben a tágabb rokonság tagjai mindössze három százalékban vannak jelen, addig a középrétegnél előbbiek aránya a 40 %-ot sem éri el, az utóbbiaknál viszont 27 %-os részesedéssel találkozunk. Eszerint tehát megállapítható, hogy a középréteg körében az ezüst edények vizsgálatánál már tapasztalt tendencia érvényesül, azaz az ágynemű kisebb értékű darabjait sokkal nagyobb mértékben használják a rokonságon belüli kapcsolatok kihangsúlyozására, erősítésére.1042

1042

Az ezüst edények alcsoportjához ld. XV. 4. 1. alfejezet.

365

Az örökösök tárgyalása kapcsán vissza kell még térnünk a nem szerinti megoszlás kérdéséhez. A gyermekek között 64,9 % a gyengébbik nem aránya (az eliten belül ez az arány még magasabb, kevéssel 80 % fölé emelkedik. A szűk rokonsági körön belül is nagyrészt az örökhagyó unokahúgaival, fogadott, vagy mostoha lányaival találkozunk, míg a rokonsági körön kívüli örökösök között a két legnagyobb csoport a barátok lányai, illetve saját, vagy barátok szolgálói. Utóbbiak házasodási esélyeit nagyban növelte munkaadójuk ilyen jellegű jótékonykodása. A szolgálóknak a nagyobb arányú részesedése egyben azt is jelentette, hogy ezek az ingóságok az eddigi tárgycsoportokokhoz képest nagyobb arányban kerültek ki a tulajdonosuk által képviselt vagyoni körből. Arányuk mindkét vagyoni réteg esetében egyaránt magas, az ágyneműknél megjelölt összes örökös 24,6 %át teszik ki. A tulajdonosok és az örökösök vizsgálata után át kell még tekintenünk, hogy a végrendeletekből leszűrhető információk tanúsága szerint milyen jellegű tárgyak tartoztak a korabeli polgárok ágyneműjéhez, illetve hogy milyen lakástextíliákat tartottak fontosnak testamentumaikban megemlíteni.

A legnagyobb számban lepedők (leilach) fordulnak elő említésre. Összesen 103 ilyen tárgyra vonatkozó utalást találunk, amelynek – a nemek szerinti megoszlás fent vázolt tendenciájának megfelelően – 82,5 %-a nőktől származik. A vagyoni megoszlás tekintetében megállapítható, hogy a felső réteg hasonlóan fontosnak tartotta (az említések 48,2 %-a tartozik ehhez a körhöz) az ágynemű ezen részéről megemlékezni, mint ahogy azt az alcsoport tárgyairól általában tett rendelkezések kapcsán említettük. Az esetek nagy többségében párosával említik a lepedőket. A legnagyobb számú tételek az elithez tartozó asszonyoktól származnak. Kiugróan sok darabról, húsz lepedőről rendelkezik 1537-ben Jacob Körbler bíró kiemelkedő vagyonú második felesége, Barbara asszony, lánya javára.1043 A lepedők anyagára, minőségére csak ritkán találunk utalást. Hatszor említik a reistein nevű vásznat alapanyagként,1044 s négy testamentumban olvashatunk welsch anyagból készült lepedőről. Az utóbbi anyaggal az ingek és más ruhadarabok esetében már találkoztunk. Valószínűleg durvább anyagra utal a szintén négy darabnál előforduló grob jelző. Ezeken kívül csak olyan, jobb minőségre utaló kitételekkel találkozunk, mint gut, vagy neu. Egy esetben kérdéses volt az ágynemű besorolása. Az említett Jacob Körbler harmadik felesége, Margaretha Körblerin egy Simon nevű 1043

AMB 4 n 2 Prot. Test. II. fol 98b-99a. Az első feleség végrendelete 1531-es. A Protocollum Testamentorum első kötete arról tanúskodik, hogy a korábbi időszakokban is általában vászonból készült lepedőket használtak a polgárok, ritkábban finomabb anyagok is előfordultak. SZENDE 2004/a 171. p.

1044

366

öregemberre hagy négy régi ruha és két durvább szövésű lepedő mellett egy Bethl nevű darabot, amelyhez „dar auf der leut geb ligt” magyarázatot fűzi.1045 Ebből következtettünk arra, hogy valószínűleg itt is lepedőről, vagy hasonló funkciót ellátó darabról és nem ágytakaróról volt szó.

Az ágynemű elemei közül nagyobb számban említik még a különböző méretű párnákat is (polster, Kiste, Küss, Kiss). Összesen 43 darab szerepel. Az említések kevesebb mint egynegyede származik az elithez tartozóktól, s a férfiak aránya is hasonlóan alacsony. A polster megnevezésű nagypárnából minden testáló csak egy darabot említ, míg a kisebb méretű Küss, vagy Kiste névvel jelölt kispárnák általában párosával jelennek meg. A polsterek méretét többször ki is emelik a haubtpolster, vagy a gros polster kifejezésekkel. Egy esetben találunk utalást egy hosszúkás alakú (lang polster) változatra.1046 Ezekből az adatokból is látható, hogy a korabeli ágy- és alváskultúra fontos elemei voltak a párnák, egy ágy felszereléséhez egy nagyobb és legtöbbször két kisebb párna tartozott.1047 Ebben a tekintetben nem találunk lényeges különbséget a közép- és a felső réteg között. A párnák esetében a huzatok adtak jó lehetőséget a reprezentációra. A végrendeleti adatok azt mutatják, hogy az ilyen jellegű reprezentáció elsősorban a középréteg tagjai számára volt fontos, erre vonatkozó információt csak ehhez a réteghez tartozó végrendelkezők (egy kivételével asszonyok) testamentumában találunk. Gyakoriak voltak a csíkos párnák, egy esetben említenek „kockás” huzatot: egy kézműves özvegye barátnőjére hagyja nagypárnáját („ain haubtpolster mit ainer gewurfelten Ziehen”).1048 Ugyancsak egy kézműves felesége volt Anna Zisshoferin, aki teljes ruhatára, egy dunyha és egy federpeth mellett unokahugára hagyott egy „kölni huzattal” ellátott („mit kölnischen ziechen”) párnát.1049 Arról sajnos nem találunk információt, hogy mit takarhatott ez a kifejezés.

Az ágynemű további fontos részei voltak a dunyhák (duchna, dichnat, federpeth). Az utóbbi megnevezés egyértelműen jelzi, hogy ezek a darabok tollal voltak megtöltve. A végrendeletek információiból még az is kiderül, hogy ez a típus valószínűleg egy kisebb 1045

AMB 4 n 2 Prot. Test. II. fol 180a. Elképzelhető, hogy ez utóbbi változat a magyar derékalj kifejezéssel azonosítható és a teljes fekvőhely nagyságú ún. fekvő párnára utal. A magyarországi képi ábrázolások tanúsága szerint a 14-16. században terjedt el széles körben a fent említett fejpárnák használata. ZENTAI 2002. 78. p. 1047 A késő középkori képi ábrázolások tanúsága szerint a nagyszámú párna használata folytán az emberek félig ülő helyzetben pihentek az ágyban. BRANDT 1973. 24. p. 1048 AMB 4 n 2 Prot. Test. II. fol 162b. 1049 AMB 4 n 2 Prot. Test. II. fol 233a. 1046

367

változat lehetett. Összesen 17 dunyha szerepel a vizsgált anyagban, s az említések 16 testálótól származnak, tehát valószínűsíthető, hogy általában egy darab tartozott egy-egy teljes ágyfelszereléshez. Minőségükről, anyagukról sajnos nem rendelkezünk közelebbi információval. Egy esetben adják meg a dunyha pontos helyét (auf dem pet gehabt), ebből következően feltételezhető, hogy nem mindig tartották ezeket a darabokat az ágyon, elképzelhető, hogy külön erre a célra szolgáló ládákban tárolták az ágynemű egyes darabjait. A dunyhákhoz képest vékonyabbak voltak a takarók (Deck). Az ágynemű ezen része kiváló alkalmat nyújtott a reprezentációra, mivel ezek a darabok nem elsősorban az ágyban fekvő ember testét óvták a hidegtől, hanem inkább arra szolgáltak, hogy az ágyat és a benne lévő egyszerűbb anyagú ágyneműt „elrejtsék” a házban megforduló vendégek szeme elől.1050 A vizsgált anyagban sajnos csak egy ilyen darabot említenek, azonban ez az utalás is alátámasztja az előbbi feltételezést. A vagyonos értelmiségi, Andre Schuelmaister felesége, Catherina asszony egy ágyat rendel fiának egy bársonyból készült vörös takaróval és egy harras anyagból készült függönnyel együtt („mit einer rot samat deckh und rot harrassen fürhennckhen”).1051 Az ágyneműnek a lakás belső terében kifejtett reprezentációs szerepét leginkább a takarók és a dunyhák huzatának színe és anyaga által tudták kihasználni.

Az ágynemű eddig tárgyalt részei mellett röviden szólnunk kell még a testamentumokban említésre kerülő, a háztartás más céljaira szolgáló egyéb textíliákról is. Összesen 24 ilyen ingóságra vonatkozó említést ismerünk. A takarókhoz hasonlóan ugyancsak a háztartáson belüli reprezentáció fontos eszközei voltak az asztalterítők, vagy asztalkendők (Tischtuech, Tisch tepich). Egyes feltételezések szerint a késő középkori és a kora újkori polgári háztartásokban még nem volt jellemző az asztalterítők mindennapos használata, azokat elsősorban reprezentatív célokra szánták, s csak ünnepi alkalmakkor kerültek az asztalra.1052 Mindezt alátámasztja, hogy a tárgyalt alcsoporton belül egyedül ennél a tárgytípusnál emelkedik a vagyoni elithez tartozó testálók száma a középrétegbe tartozók száma fölé. Az örökösök között többségben vannak a tágabb rokoni kör fiatalabb lánytagjai. Eszerint tehát ezeket a darabokat is előszeretettel használták a rokoni kapcsolatok megerősítésére, kihangsúlyozására. Az említett örökösi csoport előnyben 1050

POPELKA 1960. 397. p. AMB 4 n 2 Prot. Test. II. fol 278b. 1052 SCHÜTTE 1985. 551. p. JAKÓ 1997. 341. p. 1051

368

részesítése a rokonságon belüli reprezentáció mellett azért is kaphatott nagyobb szerepet, mert az ágynemű mellett ezek a darabok is fontos részét képezték a kelengyének.1053 Három terítőnél emelnek ki díszítést, egy csíkos és egy sávolyos darab mellett találunk utalást olyan asztalkendőre is, amelyet kék és fehér csíkok díszítettek. Valószínűleg egy vastagabb anyagból szőtt változat lehetett a Tisch tepich névvel jelölt típus (két említés), sajnos semmi közelebbit nem tudunk róla. Összesen öt esetben említenek kézkendőket (handtuech). Ezekről sem rendelkezünk pontosabb információkkal. Egyszer fordul elő egy piros függöny (fürhennckh), a takarók kapcsán már említett Catherina Schuelmaisterin végrendeletében. Ez a darab minden bizonnyal az asszony által említett ágy tartozéka lehetett és arra szolgált, hogy az alvás színtereként funkcionáló bútort elválassza a lakószoba egyéb részeitől.

XV. 6. 2. Bútorok

A kora újkori polgári szobabelsők bútorokkal történő berendezése mai fogalmaink szerint szegényesnek mondható.1054 A bútorzat leggyakoribb elemei közé a ládák, a fekvő- és ülőalkalmatosságok, illetve az asztalok tartoztak.1055 A polgári élet legfontosabb színtere a házon belül a a lakószoba (Stube) volt, amelyet egy, a közösségi életet kiszolgáló, többfunkciós helyiségnek tekinthetünk. Itt étkeztek, aludtak, vagy gyakran éppen dolgoztak a család tagjai. Az egyes személyek magánéletére az ilyen jellegű lakóházakban minimális lehetőség nyílott.1056 A családi kapcsolatok mellett egy adott polgár mindennapjait nagyban meghatározta a tágabb városi közösséghez való kötődése, illetve az abban elfoglalt helye. Ennek megfelelően a mindennapi élet nagyobb része nem is a lakóházban zajlott, hanem a nyilvánosság által használt épületekben, helységekben, vagy szabad tereken. Ide sorolhatjuk a városi intézmények, a céhek, a műhelyek, a testvérületek, a fürdők, a borkimérések, az egyházi intézmények helységeit, vagy a város tereit, a vásárokat, stb.1057 A privát szféra tehát sokkal kisebb jelentőségű volt, mint a nyilvánosságnak szentelt idő és az annak kereteibe illeszkedő tér. A közép- és a felső réteg házaiban valószínűleg volt arra lehetőség, hogy a központi 1053

DEMKÓ 1892. 227-228. p. DEXEL 1973. 54. p. A német Möbel kifejezés a 15-16. században még csak általánosságban jelölte az immobíliákat, s jelentéstartalmának a mai értelemben vett bútor szó jelentésére korlátozódó csökkenése csak a 17. században ment végbe. MOHRMANN 1985. 514. p. 1055 JAKÓ 1997. 334. p. 1056 A késő középkori bécsi források is arra engednek következtetni, hogy a közösségi élet volt a döntő a polgárházak belső terében. MOSER 1980. 219. p. 1057 KASPAR 1998. 213. p. 1054

369

helyiséget alvó és lakórészre osszák föl.1058 Ilyen célt szolgálhattak a kevésbé tehetőseknél az ágyneműnél említett függönyhöz hasonló eszközök, vagy a vagyonosabbaknál válaszfalak. Az ily módon kialakított lakószoba a 16. századra a tehetős családoknál a nyilvánosság felé forduló, azaz a reprezentációt szolgáló helység funkcióját töltötte be. Általában itt helyezték el az értékesebb ezüst edényeket is.1059 Az egyes ember mindennapi tevékenysége mindig valamilyen szintű nyilvánosság része volt, hiszen a lakóházban a család közösségén belül, azaz annak nyilvánossága előtt zajlott. Amint azt az ágyneműknél is említettük, a ház berendezési tárgyai tehát az ilyen jellegű nyilvánosság előtt szolgáltak reprezentációs funkcióval.1060 A lakáskultúra ezen fontos alkotóelemeiről a vizsgált testamentumokban sajnos még az ágyneműhöz képest is kevesebb információ található. Ez leginkább arra a korábban már említett gyakorlatra vezethető vissza, miszerint ezeket a tárgyakat tulajdonképpen nem is az ingó vagyon részeként kezelték, hanem a ház részének tekintették és legtöbbször azzal együtt hagyományozták őket.1061 Ha mégis külön rendelkeztek bútorokról, akkor annak két oka lehetett. Egyrészt olyan darabokról történhetett említés, amelyek nagyobb értéket képviseltek. Itt elég csak arra gondolnunk, hogy ezen ingóságok némelyike több generáción át szolgálhatott egy-egy családot. További fontos tényező volt, hogy a bútorzat egyes darabjai – az ágyneműhöz hasonlóan – a hozomány részét képezték. Utóbbi körbe leginkább az ágyakat sorolhatjuk. A bútorokról tett rendelések egyenlő arányban oszlanak meg a vagyoni elit és a középréteg tagjai között. Az egy főre eső darabszám is csak csekély mértékben tér el (1,9 az előbbi, 1,6 az utóbbi csoportnál). A vagyoni elitnek az összes testálóhoz viszonyított arányához képest tehát jóval magasabb a bútorról rendelkezők közötti részesedése, mégis az egy testálóra jutó átlag-említések száma azt mutatja, hogy mindkét réteg nagyjából ugyanolyan fontosságot tulajdonított a bútorokról történő rendelkezésnek. A nemek szerinti megoszlás alapján elmondható, hogy a nők mindkét rétegnél enyhe többséget alkotnak. (kb. 55 %-os aránnyal). Az örökösök vizsgálatánál az alábbi táblázat lehet segítségünkre: 1058

A szoba központi szerepének kialakulásához nagyban hozzájárult az is, hogy a lakások belső kialakításának középkori fejlődése lehetővé tette, hogy a lakószobát úgy tudták télen fűteni, hogy közben nem lett füstös a helyiség, mivel a kályha a szomszédos konyha felé volt csak nyitott. PETSCHACHERWANZENBÖCK 1993. 121-122. p. 1059 KASPAR 1998. 219. p. 1060 JARITZ 1989. 92. p. 1061 Ennek volt némi gyakorlati oka is volt, hiszen a legtöbb bútordarab a házon belül ténylegesen rögzítve volt (leginkább a falhoz), tehát az ilyen tárgyakat valóban nem tekinthették ingóságnak. MOHRMANN 1985. 514. p.

370

Örökösök

Vagyoni elit N 26 5

% 42,6 8,2

Középréteg N 13 9

% 21,3 14,8

Összesen N 39 14

% Gyerekek 31,9 Házastárs 11,5 Mostoha- és 3 4,9 6 ~9,9 9 7,4 nevelt gyerek Unokák – – 1 1,6 1 0,8 Oldalág 6 ~9,9 2 3,3 8 6,6 Vő, meny – – 2 3,3 2 1,6 Szolgálók, 8 13,1 11 18,0 19 15,6 segédek Barát 12 19,7 13 21,3 25 20,5 Kegyes – – 4 6,5 4 3,3 adomány Egyéb 1 1,6 – – 1 0,8 Összesen 61 100 61 100 122 100 XV/17. sz. táblázat A bútorok örökösei a tulajdonosok vagyoni helyzetének összefüggésében (ld. még Melléklet 4/6. sz. ábra)

A két réteg mutatói közötti szembetűnő eltérésként emelhetjük ki, hogy – az ágyneműhöz hasonlóan – a középrétegnél ebben az összesítésben is jóval (közel 15 %-kal) alacsonyabb a közvetlen családtagok részesedése. Az ágyneműhöz viszonyítva az is egyértelműen látszik, hogy a vagyoni elit esetében a bútorok már sokkal ritkábban kerültek ki a tulajdonos által képviselt vagyoni körből. Ehhez képest viszont az ilyen jellegű rendelések aránya a középrétegnél már megközelíti az ágyneműnél tapasztalt értéket. Az örökösök nem szerinti megoszlását vizsgálva megállapítható, hogy – ugyancsak az ágyneműhöz hasonlóan – itt is az örökösök generációját követő nemzedékhez tartozó fiatal lányok képviselik a legnagyobb csoportot, a gyermekeken belül közel 75 % az arányuk. A tágabb rokoni körből az örökhagyók lánytestvérei mellett az unokahúgok és a nevelt lányok alkotnak még jelentős csoportot. A rokoni körön kívüli örökösök között túlnyomórészt barátok lányait, illetve szolgálókat találunk. A gyengébbik nem ilyen nagy arányú részesedése nyilván az egyes bútordaraboknak a hozományon belül elfoglalt jelentős szerepével volt összefüggésben. Amint azt korábban már említettük, a legfontosabb ilyen bútor az ágy volt. A továbbiakban az egyes tárgytípusokat fogjuk megvizsgálni.

A legnagyobb számban megjelenő bútor az ágy és annak különféle változatai voltak (Gerichtspett, pett, himelpett, under peth, kinderpeth). Összesen 87 ilyen tárgyra vonatkozó utalást ismerünk (a tárgyalt alcsoportba tartozó ingóságokról tett rendelések 71,3 %-a). Egynél több ágyat csak nagyon kevés testáló említ. Az ilyen végrendeletek kivétel nélkül a vagyoni elit képviselőitől származnak. Ez megfelel annak a

371

megfigyelésnek, miszerint a személyenkénti külön ágy használata még a tehetősebb körökben is csak az újkor későbbi időszakában terjedt el.1062 Az alvásra szolgáló bútordarabot csak ritkán említik jelző nélkül pett, pedt, vagy esetleg peth formában (17 utalás). A korszakban az ágy és az ágynemű fogalma még nem vált el élesen egymástól. Egyes vélemények szerint a jelző nélkül használt pett kifejezés valójában nem is a mai értelemben vett bútordarabot takarta, hanem inkább az arra helyezett derékaljat kellene értenünk alatta.1063 A feltételezés helyességét igazolja a közepes vagyonú gazdapolgár, Georg Kottinger által említett plossen vuther peth kifejezéssel jelölt darab, amelyet szolgálójának rendel.1064 Itt a plossen szó „csupasz,” azaz huzat nélküli jelentést takarhat, a vuther szó pedig – amint azt a ruháknál már láthattuk – bélésre, azaz a derékalj „töltelék anyagára” utal. Nyilvánvaló, hogy egyik kifejezés sem vonatkozhat egy fából ácsolt bútordarabra, sokkal inkább szolgálhatnak viszont az említett derékalj jellemzésére.1065 A leggyakrabban szereplő ágytípus a minden felszereléssel ellátott, több darabból álló ún. Gerichtspett volt. A kora középkor időszakában Európa hidegebb éghajlatú területein az egyszerű, lapos ággyal szemben egy több részből álló, a fekvőrész mellett deszkából ácsolt oldalakat is magába foglaló ágytípus terjedt el, amelyben a zordabb klíma miatt kívánatos, több darabos ágyneműt is könnyebben el tudták helyezni.1066 Ilyen lehetett az említett Gerichtspett is. Erre utal a mit aller zugehorung kifejezés, amit az esetek többségében megemlítettek a testálók, hangsúlyozva ezzel, hogy a kérdéses ágytípust összes tartozékával együtt a megjelölt örökösre hagyják. Ennél a bútordarabnál találunk utalást az ágyaknak a hozományban betöltött kiemelt szerepére is. A középréteghez tartozó gazdapolgár, Wolffgang Aichinger nevelt lányára hagy egy gerichts pettet, méghozzá zu hochzeit megjegyzéssel, ami egyértelműen mutatja a tárgytípusnak a polgárok gondolkodásában elfoglalt helyét.1067 Érdekes, a szűkebb személyes és/vagy szakmai kapcsolatokat befolyásoló kitételt olvashatunk a korábban már említett közepes vagyonú 1062

ZENTAI 2002. 91-92. p. BRANDT 1973. 24. p. 1064 AMB 4 n 2 Prot. Test. II. fol 107a. 1065 Ennek tekintetében megkérdőjelezhető a tárgytípus besorolása. Mégis az ágynak és a – mai értelemben vett – ágynemű egyes részeinek a korabeli polgárok gondolkodásában való összemosódása indokolja, hogy a kérdéses tárgytípust továbbra is a bútorokhoz soroljuk. Emellett szól számos olyan eset is, amikor biztosan nem derékaljat, hanem ténylegesen ágyat jelölt a kérdéses kifejezés. Így például Niclas Ödenpurger felesége, Margaretha asszony legényére hagy egy ágyat tartozékaival együtt („ein pett mit aller zugehörung”). Az egy esetben előforduló under peth kifejezés is vagy derékaljat jelölt, vagy esetleg az ágy alsó részét, amelybe az ágyneműt helyezték. 1066 ZENTAI 2002. 29. p. 1067 AMB 4 n 2 Prot. Test. II. fol 174b 1063

372

gazdapolgár, Niclas Ödenpurger felesége végrendeletében, amikor is Margaretha asszony legényére hagyja teljes felszereléssel ellátott ágyát, amennyiben a legény a nő férje mellett marad.1068 Valószínűleg függönnyel ellátott, mennyezetes ágyat jelölt a két felső réteghez tartozó nőnél előforduló himelpet kifejezés. Ez az ágytípus a 15. század második felében terjedt el Magyarországon itáliai hatásra.1069 A késő középkori1070 és a kora újkori végrendeletekben szereplő kisszámú utalás tanúsága szerint a városokban csak a tehetőseknél volt használatos. Az egyik himelpetet említő végrendelkezőnél, a felső réteghez tartozó Bartlme Böhemisch ötvös-kereskedő özvegyénél, Walpurgis asszonynál szerepel még egy kinder peth is, amely nyilván egy kisebb méretű darab lehetett. Eszerint tehát a felső vagyoni réteghez tartozók már ebben a korszakban is megengedhették maguknak, hogy a családtagok külön ágyban aludjanak.

Az ágyak mellett a kisebb ingóságok tárolására szolgáló ládák (truhe, lad, Käste) jelennek meg még viszonylag nagyobb számban (összesen 35 említés). A tulajdonosok között itt is kb. 50-50 %-ban képviselteti magát a két vagyoni réteg. Ennek a tárgytípusnak a sajátossága, hogy legtöbbször nem magáért a ládák által képviselt értékért tartották fontosnak megemlíteni őket, hanem sokkal inkább a bennük tárgyalt ingóságok miatt. Utóbbiakból arra következtethetünk, hogy a truhe szóval jelölt darabok lehettek a nagyobbak, mivel ezekben legtöbbször edényeket és ékszereket, ritkábban ruhákat tároltak, továbbá ezeknél a bútoroknál több esetben szerepel a gros, vagy grossest jelző, a ladok esetében nem találkozunk ilyen minősítéssel. Utóbbiakban kisebb kiterjedésű tárgyakat tároltak, így fátylakat, kézkendőket, készpénzt, vagy egy esetben leveleket és a végrendelethez kapcsolódó inventáriumot.1071 A gótika időszakában a korábban használatos ácsolt ládákat felváltották az asztalosok által készített keretes szerkezetű darabok.1072 A korabeli ládáknak számos változata volt használatban. A méretbeli különbségek mellett jelentősebbek voltak a formaiak. Elláthatták ezeket a tárolóeszközöket lábbal, vagy még gyakrabban fémből 1068

AMB 4 n 2 Prot. Test. II. fol 30b. ZENTAI 2002. 40-41. p. Jakó szerint inkább német (bécsi) hatást feltételezhetünk. Az ágytípus „származásától” függetlenül a kolozsvári szobabelsőkre vonatkozó források információi is azt bizonyítják, hogy az ágyaknak ezt a drága változatát csak a leggazdagabb polgárok engedhették meg maguknak. JAKÓ 1997. 339. p. 1070 SZENDE 2004/a 202. p. 1071 A paraszti és mezővárosi népesség körében is hasonlóan sokrétű funkciót láttak el ezek a bútordarabok. LÖWENSTEIN 1991. 46-47. p. 1072 KOVALOVSZKY 1980. 20. p. 1069

373

készült fülekkel, s az egyes alkotóelemeket vasból, vagy ólomból készült veretek fogták össze.1073 A veretek nemcsak a különböző részek összetartására szolgáltak, hanem egyben a láda díszei is lehettek. Az igényesebb kivitelezésnél ezeket a vereteket különböző formájúra alakíthatták ki (mintázhattak például liliomot , vagy más egyszerűbb alakot).1074 Nem szóltunk még a käste kifejezés értelmezési lehetőségeiről. A késő középkori házakban jelentkező helyhiány miatt elterjedt az a gyakorlat, hogy a ládákat egymásra állították, hogy ezáltal helyet spóroljanak meg. Az ily módon egymásra állított két, vagy több ládából jött létre az a leginkább käste, vagy Kasten néven említett bútordarab, amelyet a mai szekrények elődjének tekinthetünk. A 16. század végi, 17. század eleji bécsi testamentumok tanúsága szerint ezek a tárolóeszközök már kezdték kiszorítani a truhékat.1075 Az általunk vizsgált anyagban ez a folyamat még nem érezhető, hiszen a ládákról (és szekrényekről) tett rendeléseknek csak kis hányada vonatkozik kästére. Mindenesetre az új bútortípus kialakulásának elméletét látszik alátámasztani az is, hogy a másik két változattal ellentétben ezeket kizárólag párosával említik, sőt a középréteghez tartozó gazdapolgár, Mert Fawst négy ilyen darabról rendelkezik. Az eddig fölsorolt típusok mellett egyedi esetekben találunk még utalást kisebb tárolóeszközökre, amelyek valószínűleg inkább nagyobb dobozokként értelmezhetők. Három esetben említenek almáriumot (almar). A vagyonos seborvos Leopold Seidenschwantz könyveit tárolta két ilyen alkalmatosságban. A harmadik valószínűleg ruházat tárolására szolgált, erre utal, hogy ennél a végzésnél pontosan a gwan almar kifejezést olvashatjuk. Bár az ülőalkalmatosságoknak általában nagy szerepe volt a társadalmi rang kifejezésében,1076 a vizsgált anyagban mindössze két ilyen bútorra vonatkozó említést találunk. Az egyik esetben egy, a középréteghez tartozó nő rendel egy stuelt a Szt. Márton dómnak, míg a másikban egy, a vagyoni elithez sorolt férfi fiára hagy egy ezüst berakású sesselt. Sajnos a gyér információkból nem tudunk meg közelebbit a két tárgytípusról. Ugyancsak kétszer említenek asztalt (tisch), bármilyen többlet információ nélkül.

1073

POPELKA 1960. 395. p. és PETSCHACHER-WANZENBÖCK 1993. 124. p. HOLL 2000. 20-21. p. 1075 PETSCHACHER-WANZENBÖCK 1993. 124. p. Szende a késő középkori végrendeletekben előforduló Kistent fiókos ládaként azonosítja (SZENDE 2004/a 203. p.). Ez az értelmezés nem zárja ki a fenti elmélet helyességét, hiszen egy ilyen fiókos láda szerkezeti felépítését tekintve kisebb szekrényhez is hasonlítható. A Jakó Zsigmond által 16-17. századi kolozsvári forrásokban többször szerepel „szekrényládák” említése, amely Jakó szerint az ácsolt ládáknak azon típusára utal, amelyből később kifejlődött a ma ismert szekrény. JAKÓ 1997. 334. p. 1076 MOHRMANN 1985. 517. p. 1074

374

Összességében megállapíthatjuk tehát, hogy a kora újkori polgári szobák legfontosabb bútorai – a pozsonyi végrendeletek tanúsága szerint is – az ágyak mellett a ládák és az azokból kialakított szekrények, valamint az asztalok és a különböző ülőalkalmatosságok voltak. Bár a testálóknak viszonylag jelentős hányada rendelkezik ágyneműről és bútorról, mégis ez a tárgycsoport – az említések gyakoriságát tekintve – csak a negyedik helyen áll. Mindennek okát a bútoroknak és a lakástextíliáknak a polgárok gondolkodásában betöltött, s a fentiekben már többször említett szerepében kereshetjük. A lakástextíliák közül viszont – amint azt a fejezetben vázolt adatok is bizonyítják – jelentős szerepet kapott az ágynemű. Ez a jelenség a hozományban elfoglalt kiemelt helyével magyarázható. Ebben a tekintetben tehát indokolt az ágyneműnek a bútortól történő elválasztása és külön alcsoportként történő elemzése. Ugyancsak ennek a módszernek a jogosságát támasztja alá, hogy alacsony azok száma, akik ágyneműről és bútorról egyaránt rendelkeztek, nem esett tehát egybe a két alcsoport tárgyairól megemlékező testálók csoportja. Az ágyneműről és bútorról is rendelkező testálóknál szinte minden esetben ágyat említenek az ágynemű mellett. Az ágyak valódi értékét valójában a rá helyezett, vagy benne tartott textil anyagok adták, hasonlóan a ládákhoz, amelyek a legtöbb esetben azért kerültek említésre, mert értékes klenódiumokat, vagy a testáló számára más fontos tárgyakat (pl. iratokat) tároltak bennük.

375

XV. 7. Fegyverek

A városok politikai jelentőségének fenntartásában nagy szerepe volt többek között annak, hogy a polgárság a városfalak nyújtotta védelem mögött viszonylag gyorsan harckészültségbe tudott rendeződni, illetve hogy a falak védelme mellett fegyveres ellenőrzése alatt tudta tartani a város környezetét.1077 Ebben fontos szerepe volt az egyes polgárok által fenntartott személyes fegyverzetnek. Biztonsági szempontból persze ajánlatos volt, hogy a város is készenlétben tartson nagyobb mennyiségű hadeszközt, mivel a szegényebb polgároktól nem lehetett elvárni, hogy a szükséges és megfelelő minőségű fegyvereket fenntartsák.1078 Ugyanakkor külső fenyegetés idején a város által fogadott zsoldosok mellett ebben az időszakban még mindig jelentős szerep jutott a felfegyverzett polgárságnak.1079 Bár a fegyverek nem tartoztak a szorosan vett mindennapi használati tárgyak körébe, mégis érdemes röviden szólni róluk, hiszen a korszakra jellemző állandó háborús fenyegetés a polgárok hétköznapi életére is befolyással volt. A végrendeletekben viszonylag ritkán említenek fegyvereket. Összesen 17 testáló rendelkezett legalább 48 ilyen tárgyról. A fent említett körülmények miatt – a kisszámú adat ellenére is – meg kell próbálnunk elemezni a rendelkezésre álló információkat. Szerencsére ritkán (mindössze két testamentumban) találunk esetet, amikor csak általában rendelkeznek fegyverekről, s nem nevezik meg pontosan azok számát, vagy típusát. Ez is a tárgyak jelentőségét mutatja. Bár feltételezhető, hogy a fegyvereknél az eddig tárgyalt ingóságokkal ellentétben csak kisebb szerepe volt a reprezentációnak, s fontosabb lehetett a harci eszközök használatának gyakorlati oldala, mégis az említők vagyoni helyzetét tekintve azt tapasztaljuk, hogy a rendelések közel 75 %-a a vagyoni elit tagjaitól származik. A leggyakrabban előforduló típusokat vizsgálva egyértelmű, hogy a felső réteg ilyen magas arányának az az oka, hogy a polgárok elsősorban az értékesebb fegyverfajtákról emlékeztek meg. Ezeket pedig nyilvánvalóan csak a tehetősebbek tudták megfizetni. Ezt a feltételezést támasztja alá, hogy a leggyakrabban előforduló fegyver a páncél (harnasch, harnisch, 14 említés) volt. A védőfegyverek – már csak a felhasznált anyag mennyisége miatt is – általában nagyobb értéket képviseltek, mint a támadófegyverek. 1077

HUMMELBERGER 1980. 197. p., PETSCHACHER-WANZENBÖCK 1993. 117. p. A II. 2. 1. alfejezetben részletesen bemutattuk, hogy a vizsgált korszakban milyen mértékben nőttek Pozsony hadi kiadásai és hogy milyen eszközök és anyagok beszerzésére, illetve milyen szolgáltatások fedezésére fordították ezeket az összegeket. 1079 PETSCHACHER-WANZENBÖCK 1993. 118. p. 1078

376

Előbbieken belül a páncélzat, vagy annak egyes részei számítottak a legdrágább daraboknak.1080 A középréteghez tartozó Leonhart Maroldt borbélymester a vagyonos Blasy Thierre hagyja leib harnaschként megnevezett páncélját, továbbá hozzáfűzi, hogy azt összes tartozékával („mit aller zugehörung”) rendeli Thiernek.1081 A minden bizonnyal reprezentációs célú hagyományozás tárgya tehát egy, a teljes testet borító páncélzat volt, s elképzelhető, hogy az említett tartozékok olyan kiegészítőkre utalhattak, mint például vaskesztyű, vagy lábvért. A többi említésnél – hasonló kitétel hiányában – nem tudhatjuk pontosan, hogy teljes vértezetről rendelkeztek-e. A végrendeleteknek a páncélok említésére jellemző szűkszavúságát egyedül Jacob Simetl harmincados töri meg, aki egy fekete páncélt hagy a városra. Ez megfelelt a kor szokásainak, ugyanis a 16. század elejére már kevésbé volt jellemző a fényes felületű páncélzat, széles körben elterjedtek viszont a feketített külsejű darabok. Ezáltal csökkentek az előállítási költségek, továbbá a felületre kent lenolaj – amitől a páncélok fekete színüket kapták – megvédték a fegyvereket a rozsdásodástól. Egy testáló általában egy páncélról rendelkezett, egyedül a vagyoni elithez tartozó Blasy Gros ötvös-kereskedő végrendeletében olvashatunk hat harnaschról, ezekből ötöt a városra hagyott, a hatodikat, amely szobája falán lógott, vejének rendelte. A védelmet szolgáló fegyverek közül egyedül még sisak fordul elő, méghozzá az említett Blasy Thier rendelkezik egy fejvédőről (helm). A támadófegyverek közül leggyakrabban a puskákkal (puchs, püxen) találkozunk. legalább 11 ilyen darabot említenek.1082 Ezek az eszközök kiválóan alkalmasak voltak a támadó ellenségnek a városfalaktól történő távoltartására. A kanócos puskák a 15-16. század fordulója körüli években és a 16. század elején folyamatosan tökéletesedtek, amelynek eredményeként nőtt megbízhatóságuk, így fokozatosan átvették az íjaknak a városfal védelmében vitt szerepét.1083 Ilyen kanócos puskára („zünd puchs”) utal a vagyonos

kereskedő,

Lienhart

Schmirenkumpt

1080

özvegye,

Martha

asszony

A lőfegyverek terjedésével a 14-15. század fordulójától egyre általánosabb törekvés volt, hogy a testnek minél nagyobb részét borítsák lemezvérttel. Ennek eredményeként az 1420-as évekre kialakult a teljes testet takaró lemezvért. A könnyebb mozgás érdekében – és az előállítási költségek csökkentése végett – a 16. század elején elhagyták a lábvértet, s létrejött a felsőtestet borító „félvértezet”. KALMÁR 1958. 4-6. p. 1081 AMB Prot. Test. II. fol 156b. 1082 Kezdetleges kézi lőfegyverek gyártásáról a nyugat-európai városokból már a 14. század első felétől van tudomásunk. Pozsonyból 1414-től van adatunk tűzfegyverek előállítására. Az ezzel foglalkozó mesterek vagy más városokból jöttek, vagy az itteni fémfeldolgozással foglalkozó iparágak valamelyikéből váltak ki. Ezeknek a fegyvereknek a használata a 15. század második felében kapott igazi lendületet, nemcsak mennyiségi, hanem minőségi tekintetben is jelentős fejlődés következett be (HOLL 1981. 202-204. p.). A lőfegyverek terjedésének jelentőségét mutatja többek között a puskáknak, a puskapornak és az ahhoz szükséges nyersanyagoknak a városi kiadásokban elfoglalt – korábban említett – helye is. 1083 KALMÁR 1971. 194-195. p.

377

végrendeletében.1084 Ezeknél a puskáknál a csövet korábban bronzból, vagy rézből öntötték, korszakunkban már egyre inkább a vasból kovácsolt cső terjedt el, a kanócos megoldást pedig később felváltotta a keréklakatos szerkezet alkalmazása.1085 Valószínűleg az esetek többségében az általában a város- vagy várfalak védelménél használt és a városi számadáskönyvek által is többször említett szakállas puskákról (hagkhen puxen) volt szó. Ettől eltérő változatra csak egy testamentumban találunk utalást: a felső réteghez tartozó kereskedő, Johannis Galli hat új fegyvert („sechs new handpuchsen”) hagyott a városra.1086 Ezek alatt a kézi fegyverek alatt valószínűleg nem pisztolyokat kell értenünk, amelyek ebben az időszakban még a nemesség luxusfegyvereinek számítottak és csak a 16. század második felében terjedtek el szélesebb körben, hanem inkább egy rövidebb csövű és könnyebb szerkezetű „kézi puskát”. Bár a fegyverek áráról nem tájékoztat minket egyetlen végrendelet sem, mégis viszonyításképpen megemlíthetjük, hogy a 16. század elején egy Miskolcon készült puska négy forintba került. A végrendeleti adatokkal összevetve tehát megállapítható, hogy a puska ára körülbelül egy olcsóbb ezüst öv, vagy egy átlagos kivitelezésű ezüst pohár értékének felelhetett meg.1087 A támadófegyverek másik jelentősebb csoportját a kardok (schwert) és szablyák (sabel, sabchen, Tüssabch, dusakh) különböző változatai alkotják. A késő középkor időszakában a nyugati mintájú kardot egyre inkább felváltotta a keleti hatást mutató szablya. A 16. század elejétől az ívelt pengével és keskeny keresztvassal ellátott változat terjedt el széles körben.1088 A szablya térhódítását támasztják alá a végrendeletekből nyert szűkös információk is. Míg kard csak kétszer fordul elő, addig szablyát kilenc esetben említenek. A Blasy Beham által a városnak rendelt „bírói kardnál” („richter schwert”) inkább a reprezentatív jelleg lehetett hangsúlyos, mint a fegyver által képviselt tényleges harci érték.1089 A másik kard is érdemel némi figyelmet, a középrétegbeli Niclas Tauchner egy, a városi harcmodorban szokatlannak tűnő lovassági kardot („reitschwert”) hagyott ugyanis bátyjára.1090 Az inkább csak vágófegyverként alkalmazható kardok helyett a szúrófegyverként is használható szablyák már sokkal hatásosabbak voltak a páncélozott ellenséggel szemben, ezekkel az eszközökkel ugyanis könnyebben célba lehetett venni a

1084

AMB 4 n 2 Prot. Test. II. fol 10a. DÜRIEGL 1986. 49. p. 1086 AMB 4 n 2 Prot. Test. II. fol 21a. 1087 KALMÁR 1971. 219. p. 1088 KALMÁR 1936. 154. p. 1089 AMB 4 n 2 Prot. Test. II. fol 228a. 1090 AMB 4 n 2 Prot. Test. II. fol 12b. 1085

378

páncélzat réseit.1091 Minden bizonnyal inkább szúrófegyverként használták a rapierokat és a tüssabch néven jelölt darabokat. Rövidebb típus, a tőr és a kard közötti átmenet lehetett a dissakh néven emlegetett fegyver.1092 Támadó jellegű közelharcfegyverek közül említenek még tőröket (Degen, Dolch), nyársakat (spies) és egy alabárdot (parthesan). Távolra ható fegyverként említhetünk még két acélíves számszeríjat (stahel).1093 A reprezentációs jelleg inkább csak a szablyáknál jelenik meg hangsúlyozottan. Összesen hat, ezüst veretekkel ellátott darabot említenek. A vagyoni elithez tartozó Andre Hakowitz egyik fiának „köznapi” szablyáját rendeli („träglich Tüssabch”), míg a másikra egy ezüstvereteset hagy („Tüssabch mit silber beslagen, hellt ungvarlich 20 lott”). Nyilvánvaló, hogy utóbbit csak ünnepi alkalmakkor hordta. Egyedül ennél a darabnál van adatunk a fegyver súlyára.1094 Különleges darabként emelhetjük még ki a felső réteghez sorolt értelmiségi, Andre Schuelmaister által Sigmund Gredus gyógyszerészre hagyott török szablyát („tirkhisch sabell mit silber beschlagen”),1095 vagy egy középrétegbeli kézműves aranyozott tőrét.1096 A tárgycsoporthoz tartozó ingóságok jellegéből adódóan az örökösök érthető módon leginkább a – túlnyomórészt – férfi tulajdonosok fiai, vagy közeli férfi rokonai, esetleg barátai közül kerülnek ki. A város javára öt esetben rendelkeztek gyermek – és valószínűleg közeli férfi rokon – nélküli testálók.

1091

PETSCHACHER-WANZENBÖCK 1993. 118. p. vö. GRIMM 1952. 1913. 1093 SZENDE 2004/a 209. p. 1094 AMB 4 n 2 Prot. Test. II. fol 101b. 1095 AMB 4 n 2 Prot. Test. II. fol 289b. 1096 AMB 4 n 2 Prot. Test. II. fol 227b. 1092

379

XV. 8. Bor és egyéb mezőgazdasági termékek, szerszámok, munkaeszközök

XV. 8. 1. Borhagyatékok Amint azt korábban már többször is érintettük,1097 a késő középkor emberének mindennapi életében igen jelentős szerepet töltött be a szőlő és az abból erjesztett ital, a bor. Ez a jelenség két fő indokkal magyarázható. Egyrészt közismert, hogy a korszakban uralkodó higiéniás viszonyok, a szabályozatlan folyók, a nem megfelelően tisztántartott kutak miatt a vízfogyasztás igen komoly veszélyforrás lehetett. A járványok kitörésének elkerülése végett ajánlatos volt tehát egy alternatívát keresni, hogy szomjukat olthassák az emberek. Ezt pedig az Európa déli és középső területein nagy mennyiségben rendelkezésre álló borban találták meg. A középkori konyha fűszeres és a tartósítás miatt erősen sózott ételeinek a fogyasztása csak tovább növelte a Bacchus itala iránti széles körű keresletet. Továbbá kiemelhetjük még a bornak a keresztény jelképrendszerben és liturgiában betöltött szerepét. A preindusztriális agrártársadalmak két legfontosabb terményéhez, a kenyérhez és a borhoz igen gazdag szimbolikus háttérjelentést társítottak. Mivel ezeket Krisztus testeként, illetve véreként aposztrofálták, a mindennapi emberek számára magát Krisztust jelenítették meg. Ebből következően tehát a bor a keresztény liturgia elengedhetetlen részévé vált. A korabeli polgárság számára a mindennapi élet gyakorlatában a bor nemcsak mint alapvető létszükségleti cikk jelenik meg, hanem egyúttal mint kiegészítő, vagy sokaknál mint fő jövedelemforrás is. Az említett ital kiváló tőkeakkumulációs lehetőséget kínált. Minden évben újratermelhető volt és a fent leírtakból következően könnyen lehetett értékesíteni, továbbá a szőlőt tulajdonosa saját belátása szerint szabadon eladhatta, örökíthette. A bor tezauráló szerepét az is bizonyítja, hogy a polgárok fizetőeszközként is használták

a

kereskedelmi

életben,

adás-vételi

ügyeknél,

vagy

tartozások

kiegyenlítésénél.1098 A legtöbb olyan szőlő- és bortermelő, aki évről évre számottevő mennyiségű ital felett rendelkezett, megpróbálta kihasználni a városon belül adódó értékesítési lehetőségeket, csapszéket tartott fenn, amihez gyakran kisebb konyha is járult, így némi főtt ételt is kínálhatott személyzete a betérőknek. A közép-európai borfogyasztás a késő középkor évtizedeire érte el tetőpontját. Az egy személyre eső fogyasztás éppen a 1097

ld. II. 1. 3. és III. 1. 1. alfejezeteket. A városi lakosok gondolkodásában a bornak, mint „folyékony tőkének” a megjelenéséről Szende Katalin tanulmányában olvashatunk bővebben. SZENDE 2004/d 77-85. p.

1098

380

városokban és azok közvetlen vonzáskörében volt a legmagasabb (kb. évi 120-200 literre tehető mennyiséggel).1099 Landsteiner számításai szerint a 16. század második felében bécsi bormérésekben eladott bor egy főre leosztva évi 150-220 literes fogyasztást mutat fejenként. Természetesen számolnunk kell még azzal, hogy a nagyszámú szőlőtulajdonos polgár családjain belül a saját termés is rendelkezsére állt. Ennek alapján tehát a bécsi polgároknál összességében inkább 200-220 literes fejenkénti fogyasztást feltételezhetünk egy évben.1100 Mindennek tekintetében korántsem meglepő, hogy a végrendeletekben is szép számmal találunk borról történő rendelkezést. Összesen 110 testáló rendelkezik különböző mennyiségű italról. Ha megvizsgáljuk a bort említők csoportját, akkor látható, hogy közel kétharmaduk a középréteg tagjai közül kerül ki. Fontos kiemelnünk, hogy a vagyoni elit részesedése itt közelíti meg leginkább az összes testálón belüli arányát (33,3 % a felső réteg aránya a borhagyatékot említők között, míg 27,1 % az összes testáló csoportján belül). Amint azt korábban láthattuk, az összes eddig vizsgált tárgycsoportnál nagyobb volt a két arány közötti eltérés. Vagyoni elit Középréteg Összesen Végrendelet Tétel Végrendelet Tétel Végrendelet Tétel 37 67 64 98 111 165 XV/18. sz. táblázat A testálók vagyoni helyzete a borhagyatékoknál

Ahhoz, hogy megtaláljuk a vagyoni elit viszonylag alacsony részesedésének az okát, a felső- és a középső rétegnek a foglalkozási ágak szerinti összetételét kell újból megvizsgálnunk. Amint azt a vagyoni osztályok elhatárolásánál már láthattuk, a gazdapolgárok részesedése nagyban különbözik a két rétegen belül. Az összes végrendelkező között 29,6 %-ra rúg arányuk. A vagyoni eliten belül közel felére csökken részesedésük (15,1 %). Ezzel szemben viszont – magától értetődő módon – megnő a súlyuk az elhatárolás után a középrétegnél (35,1 %). Ugyancsak a két vagyoni réteg foglalkozás szerinti megoszlásánál tárgyaltuk részletesen, hogy a gazdapolgárok csoportjába sorolt személyek legtöbbjének fő jövedelemforrása a szőlőművelésből és a bortermelésből származott. Ebből következően nyilvánvaló, hogy a borhagyatékok említői között ennek a foglalkozási ágnak a képviselőit fogjuk nagyobb számban megtalálni. Ha 1099

A paraszti népesség körében a borfogyasztás kisebb jelentőséggel bírt, a bornak a korabeli társadalomban betöltött szerepét tehát értékelhetjük úgy is, hogy ez volt az az ital, amelynek a fogyasztási szokásaiban kimutatható különbség „elválasztotta” egymástól a magasabb életszínvonalat képviselő városi lakosságot a paraszti rétegtől. SANDGRUBER 1996. 4. p. 1100 LANDSTEINER 2003. 145. p.

381

tekintetbe vesszük, hogy a gazdapolgárok a középréteg egyik legfontosabb csoportját alkották, akkor már érthető, hogy az eddig vizsgált tárgycsoportokhoz képest a borhagyatékoknál miért olyan alacsony a vagyoni elit aránya. A foglalkozási ágak, illetve a vagyoni helyzet szempontja alapján történő vizsgálat metszéspontjait az alábbi táblázat tárja elénk:

Foglalkozás Vagyoni elit Középréteg Összesen Kereskedő 12 8 20 Kézműves 10 14 24 Gazdapolgár 12 40 52 Értelmiségi 3 1 4 Bizonytalan – 1 1 Összesen 37 64 111 XV/19. sz. táblázat Borhagyatékok említői vagyoni rétegzettség és foglalkozási ágak szerint

Amint azt láthatjuk, a vagyoni elithez tartozó testálók körében nagyjából egyenlő arányban van jelen a három nagyobb foglalkozási ág. A középrétegnél viszont már a bort említők közel kétharmadát adják a gazdapolgárok. A vagyoni rétegek és a foglalkozási ágak részesedésének

differenciáltabb

elemzéséhez

meg

kell

vizsgálnunk

az

egyes

végrendelkezők által hátrahagyott bormennyiséget. A korabeli anyagi kultúra ezen fontos részének vizsgálatakor nyilvánvalóan nem tudunk „darabszámokkal” dolgozni, mint a tárgyi hagyatékok esetében. Az egy végrendelkezőre eső tételeket nem nagyon érdemes az elemzés alapjául venni, mivel azok száma tulajdonképpen csak azt jelentette, hogy a testáló hány részre osztotta rokonai, barátai, stb. között a birtokában lévő bort. Sokkal inkább célravezető, ha az egyes örökhagyók által említett teljes mennyiséget vesszük alapul. Viszonylag szerencsés helyzetben vagyunk, ugyanis a legtöbb testáló pontosította a hátrahagyott ital mennyiségét. A testálók által említett mértékegységek viszonylag jó osztályozási határokat kínálnak számunkra. A végrendeletekben előforduló kisebb mértékek a vas és az eimer,1101 míg a nagyobbak (10 hl fölöttiek) a kufe(/kueffer), a fuder, és a dreiling.1102 Ezek alapján 1101

Az eimer, vagyis a (pozsonyi) akó Bogdán István számításai szerint 54,13 l-nyi mennyiséget jelölt (BOGDÁN 1991. 145. p.). Harald Prickler szerint a pozsonyi akó (másként urna, cseber, veder, eimer stb.) 54,36 l-nyi mennyiségnek felelt meg (PRICKLER 1965. 314. p.). A hordót (vas) Bogdán kb. két akós mennyiségként értelmezi, pontos értékként 107,44 l-t ad meg (BOGDÁN 1991. 183. p.). A végrendeletekben olyan adatot találunk, amely alátámasztja számításait, például a középréteghez tartozó gazdapolgár, Stephan Vellenprunner „funff eimer wein inn zweien vesseln” hagy szolgálójára. AMB 4 n 2 Prot. Test. II. fol 169b. Ugyanakkor két testamentumban nagyobb űrméretű (4-5 urnás) hordókat említenek. Még az utóbbi mennyiséggel számolva sem közelíti meg a vas a dreilingot. 1102 A dreiling és a fuder is német eredetű, s valószínűleg osztrák közvetítéssel került be a hazai gazdasági életbe. A fudert alkalmazták gabona esetében is, azonban leginkább bormértékként funkcionált. Viszonyításképpen megemlíthető, hogy az 1497-es pozsonyi bormérési statútum rendelkezései szerint egy

382

csoportosíthatjuk a mennyiségről adott információkat, s ezáltal differenciáltabb képet kapunk arról hogy a testálók mely csoportjai rendelkeztek nagyobb mennyiségű borról, azaz kik foglakoztak borkereskedelemmel nagy tételben. Összesen 67 végrendelkező említ viszonylag pontos mennyiséget, az említések csoportosítását a következő táblázatból ismerhetjük meg: Mennyiség Vagyoni elit Középréteg Összesen 1 kufe< 8 5 13 1 fuder – kufe> 5 – 5 1 dreiling – fuder> 1 3 4 1 vas – dreiling> 10 33 43 vas alatt 1 1 2 Összesen 25 42 67 XV/20. sz. táblázat A borhagyatékok mennyiségi mutatói a vagyoni helyzet függvényében

Látható tehát, hogy a 100 hl-nél nagyobb mennyiségről rendelkező testálók között többségben vannak a vagyoni elit tagjai. Arányuk a két legfelső csoportban a legmagasabb, a legnagyobb mennyiséget említők között pedig („az első hat helyen”) csak ilyen polgárokat találunk. A legnagyobb mennyiségről a kiemelkedő vagyonú kereskedő és esküdt tanácsos, Andre Hakowitz rendelkezik, mai értékekre átszámítva több mint 310 hlnyi mennyiséget hagy feleségére, fiára és kisebb részben kegyes adomány céljára, illetve a városra. Őt követi még 100 hl feletti mennyiséggel egy vagyonos kézműves és egy, ugyancsak az elithez tartozó értelmiségi, Hans Grueber kamarás. Ebből a három adatból is látható, hogy az egyes foglalkozási ágakba történő besorolásnál erős átfedések tapasztalhatók, hiszen az itt említett három személynek elsődleges foglalkozása mellett jelentős jövedelme származhatott a szőlőtermelésből. A 100 hl fölötti mennyiségről rendelkezők sorát követve már kizárólag csak kereskedőket és gazdapolgárokat találunk.

fudernyi eladott mennyiség után a leitgeber hetvenöt dénárt kellett, hogy kapjon, egy dreiling után pedig hatvan dénár ütötte a kimérő markát (TÓZSA-RIGÓ 2005/a. Megjelenés alatt). Egyetérthetünk Bogdán István azon kritikájával, miszerint a fudernek és a dreilingnak Harald Pricklernél szereplő azonosítása helytelen, hiszen amennyiben a két mértékegység ugyanazt a mennyiséget jelölte volna, úgy értelmetlen lett volna megkülönböztetni őket a leitgeberek bérezésénél és főleg nem ilyen nagy különbséggel. Bogdán a pozsonyi fuder átszámításánál a következő értéket adja meg: 1 pozsonyi fuder=30 pozsonyi akó=1611,60 l, a 16. század közepéig (BOGDÁN 1991. 177. p.). Ha a pozsonyi akót a Pricklernél szereplő 54,36 l-nek vesszük, akkor a fuderre 1630,8 liternyi mennyiséget kapunk. Egy pozsonyi dreiling alatt Bogdán szerint egészen a 16. század közepéig 20 akónak megfelelő mennyiséget értettek, a század második felétől már 24 akót tett ki egy dreiling (BOGDÁN 1991. 173. p.). Ha az előbbi adatot a fudernél megadott mennyiséghez viszonyítjuk, akkor azt kapjuk, hogy a kettő aránya 3:2. Ezzel szemben a bormérési szabályzat adatai szerint a leitgeber fizetésénél az egy fudernyi mennyiségért kapott pénz úgy aránylik az egy dreilingnyi bor után kapott összeghez, mint 5:4. Ennek tekintetében tehát feltételezhetjük, hogy a pozsonyiak már a 15. század utolsó éveiben, és így a 16. század első felében is egy dreiling alatt 24 akónyi mennyiséget értettek (1074,41087,2 l) (TÓZSA-RIGÓ 2005/a. Megjelenés alatt). A kufe, azaz egy kocsirakománynyi, vagy szekérnyi mennyiségre Prickler 2175 l-t ad meg. PRICKLER 1965. 315. p.

383

Összességében megállapítható tehát, hogy a kereskedelemre szánt nagyobb mennyiségek értékesítésével nagyrészt inkább ez a két csoport foglalkozott. A városon kívüli kereskedelmi forgalomba kerülő mennyiségekhez képest sokkal kisebb tételek kerültek eladásra a városon belüli kimérés keretében. Még az 1291-es királyi privilégium engedélyezte a polgároknak, hogy saját házukban mérhessék ki borukat. A saját házban, vagy nyilvános borkimérésben történő árusítás fontos része lett a város mindennapi életének. A végrendeletükben kisebb mennyiségeket említő polgárok számára leginkább ez a mód kínálkozott arra, hogy a fennmaradt feleslegüket értékesítsék. A megjelölt mennyiségek szinte kivétel nélkül fölötte vannak a fejezet elején említett becsült évi fogyasztásnak (120-200 liter). A végrendeletekben szereplő mennyiségek egyértelműen bizonyítják tehát, hogy a borhagyatékokat nem személyes fogyasztásra szánták, hanem sokkal inkább egyfajta – készpénzt kiegészítő, vagy helyettesítő – tartalékként szolgáltak az örökösök számára. Ezzel igazolva látszik tehát Szende Katalinnak a fejezet elején említett és a bornak a korabeli gazdasági életben betöltött szerepére vonatkozó elmélete. Többször előfordul az is, hogy a bort eladásra rendelik, s gyakorlatilag a befolyt készpénzt hagyják a megjelölt örökösre. Sajnos a viszonylag jól használható quantitatív mutatókkal szemben már sokkal szegényesebbek az információink a testamentumokban szereplő borok minőségét illetően. Általánosságban elmondható, hogy a mai közízléssel ellentétben a középkor embere a fiatal borokat fogyasztotta szívesebben, ezek között is az volt a legkeresettebb, amelyet nem sokkal a szüret után kínáltak eladásra. Erre többféle magyarázat is adható. A kereskedelem témakörénél már érintettük,1103 hogy a korabeli viszonyok között nagyon nehezen tudták eltartani a borokat, így azok hamar megecetesedtek, megpimpósodtak. Az egyéves bornak már esett az értéke, kivéve, ha a rossz termés miatt nem állt rendelkezésre megfelelő minőségű újbor. A több éves bort pedig egyszerűen „fáradt bornak” („er altelt”) nevezték.1104 Ugyanakkor nem szabad megfeledkeznünk arról a tényről sem, hogy az újbor még nem volt olyan erős, mint „idősebb társai”, így az előbbiből többet lehetett inni a mindennapi fogyasztás keretében. A testamentumokban mindössze 22, a minőségre vonatkozó utalást találunk. Az információk nagyobb része a bor korára vonatkozik. Négy esetben olvashatunk azévi 1103

ld. II. 1. 1. alfejezetet. Csak a 17. század második felétől kezd egyre gyakoribbá válni, hogy a szőlősgazdák több évre visszamenőleg is elraktároznak borokat, de nem a minőségjavítás céljából, hanem azért, hogy a felhalmozott készletek által csökkentsék a változó időjárásnak való kiszolgáltatottságot. Ettől az időszaktól kezdve válnak inkább népszerűbbé az idősebb borok az újborral szemben. LANDSTEINER 1996. 38. p.; SANDGRUBER 1996. 3-4. p.

1104

384

(heurig) borról, ötször említenek egyéveset (virdig), s egyszer fordul elő kétéves bor (zwivirdig). Az újbor nagyobb jelentőségét mutatja, hogy hétszer említenek az azévi szüretről származó mustot (most). Három esetben adják meg a bor színét, méghozzá mindhárom végrendeletben vöröset említenek, fehér bor viszont egyáltalán nem fordul elő. Ezt kétféleképpen magyarázhatjuk: vagy a fekete szőlőből készült fajták voltak többségben, vagy éppen ritkaságuk miatt emelték ki ezeket a borokat. A kérdés eldöntéséhez érdemes kicsit részletesebben megvizsgálnunk a Pozsony környéki szőlőkből nyert italok minőségét. Az európai szőlőtermő területeken minél északabbra haladunk, annál nagyobb arányban találunk fanyar, savanykásabb borokat. Ez alól a tendencia alól bizonyos mértékben kivételt képeztek a Kis-Kárpátok térségében termelt italok. A kedvező mikroklimatikus viszonyoknak és a jó minőségű talajnak köszönhetően az itteni szőlőknek magasabb volt a cukortartalmuk, mint a hasonló szélességi fokon fekvő közép-európai területek szőlőinek. Valószínűleg éppen az ebből következő viszonylag kedvező minőségi mutatók miatt volt könnyen értékesíthető a Pozsony környéki muskotályos, tramini, zöld szilváni, vagy zöld veltelini. A Kis-Kárpátok lejtőin a korszakban többek között a következő szőlőfajták fordulhattak elő: cirfandli, ezerjó, lombard, elbai, tramini és muskotály.1105 Kalesný szerint a leggyakoribbak a muskotályos fajták voltak, amelyeket zöldszilváninak (Grünsilvaner), vagy zöld veltelininek (Grün Weltliner) neveztek.1106 Ebből a felsorolásból egyértelműen kitűnik, hogy a fehér szőlők domináltak, s ennek megfelelően a borok nagyobb hányada is fehér bor volt. Az említett borkimérési szabályzat egyes részeiből is egyértelműen kiderül, hogy a városon belüli eladásra szánt italok között is többségben voltak a fehér borok.1107 A fenti kérdésre tehát inkább az a válasz elfogadható, amely szerint a vörösbort éppen ritkasága miatt emelték ki. A pozsonyi bor minőségének tárgyalása után végezetül meg kell még vizsgálnunk a borhagyatékok örököseinek a kérdését is. Az örökösök csoportjai az alábbi táblázat segítségével tekinthetjük át:

1105

PVT II/4 73. p. KALESNÝ 1993. 188-189. p. Az utóbbi fajta volt a leggyakoribb az alsó-ausztriai és a dél-morvaországi szőlőtermő vidékeken is. KALESNÝ i. m. uo. 1107 A statútum második pontja kitér arra, hogy vörös borok árusítása esetén a bormérést jelző cégéren meg kell jelölni azt is, hogy az adott helyen vöröset mérnek. Az egyes cégértípusok általános tárgyalásánál tehát magától értetődően fehér borokra gondoltak (TÓZSA-RIGÓ 2005/a. Megjelenés alatt). A vörösbor-kultúra egyébként csak a 16. század második felében és a 17. században terjedt el nagyobb méretekben délszláv hatásra, s leginkább az ország középső területén volt csak jellemző. Kisebb régiókban, így például Pozsony és Sopron környékén azonban már a korábbi időszakokban is jellemző volt, a német polgárság által meghonosított, fejlett szőlőtermelő-kultúrának köszönhetően. ANDRÁSFALVY 1957. 54-61. p. 1106

385

Örökös

Elit

Középréteg

N % Felmenők – – Gyerekek 16 23,9 Házastárs 15 22,4 Mostoha gyermek – – Unokák – – Oldalág 5 ~7,4 Vő, meny 2 3,0 Szolgálók, segédek 2 3,0 Barát 3 4,5 Kegyes adomány 11 16,4 Város 12 17,9 Céh 1 1,5 Adósság törlesztése – – Összesen 67 100 XV/21. sz. táblázat A borhagyatékok örökösei

N 3 16 23 2 1 4 1 6 12 15 13 – 2 98

% 3,1 16,3 23,4 2,1 1 4,1 1 6,1 12,2 15,3 13,3 – 2,1 100

Összesen N 3 32 38 2 1 9 3 8 15 26 25 1 2 165

% 1,8 19,4 23,0 1,2 0,6 5,5 1,8 4,8 9,1 15,8 15,2 0,6 1,2 100

Az örökösök tekintetében láthatjuk, hogy nincs nagy eltérés a két réteg között. A quantitatív mutatók tárgyalásakor említett nagyobb mennyiségeket természetesen igyekeztek az örökhagyók a szűk családi körön belül tartani és nagyobb részben a gyermekekre, kisebb részben a házastársra testálták az ilyen tételeket. Ennek köszönhető, hogy a vagyoni elitnél valamivel magasabb a gyermekek aránya. A bor kisebb mennyiségben kiválóan alkalmas volt reprezentatív jellegű adományok megtételére. Ezekben az esetekben a tágabb rokonság és a baráti kör mellett nagyobb súllyal jelennek meg – kegyes adományok kedvezményezettjeiként – a városi szegények, az ispotály, illetve az anyagi kultúra eddig vizsgált csoportjaihoz képest itt jelenik meg először szintén nagyobb arányban a város is örökösként. A bornak a kegyes adományokban és a városnak tett reprezentatív jellegű rendelésekben játszott szerepét korábban már részleteztük.1108

1108

ld. XIII. 2. és XIV. 2. alfejezet.

386

XV. 8. 2. Egyéb mezőgazdasági jellegű termékek, állatok

További, mezőgazdasági tevékenységből származó termékek közül legnagyobb számban gyümölcsöt említenek. Az emésztést segítő gyümölcsök fontos táplálék-kiegészítőkként szolgáltak a húsételek által „uralt” korabeli étrendben. Böjti időszakban megnőtt a szerepük, mivel – a halhoz hasonlóan – fogyasztásukat nem tiltották.1109 Itt már nemcsak hogy megközelíti a vagyoni elit tagjainak aránya az összes testálón belüli részesedésüket, hanem alatta van annak. Összesen 22 testáló rendelkezik gyümölcsről, s csak négy felső réteghez tartozót találunk közöttük. Legtöbbször nem leszüretelt gyümölcsről esik szó, hanem egy-egy szőlőskert egy-, vagy többévi terméséről rendelkeznek, abban az esetben pedig, ha az említett termést nem arra a személyre hagyják, akire egyébként maga a szőlő szállt. Egy esetben említenek leszedett szőlőt, amely a tulajdonos pincéjében feküdt. Szőlő mellett két gyümölcsfajta fordul még elő. Két, a középréteghez tartozó testáló említ három tételben almát. Tudjuk, hogy a polgárok a város határában számos gyümölcsöskerttel rendelkeztek. A vagyoni elit elhatárolásánál láthattuk, hogy a végrendelkezőknek több mint egyötöde említett valamilyen kertet. A kertek említésekor gyakran megjelölték annak fajtáját (paumgarten, obstgarten, krautgarten). Egy esetben adják meg pontosan a kertben termesztett gyümölcs fajtáját: a több mint 310 hl-nyi borról, és két almafajtáról („mein gelesne sues öpffel”, „pedling öpffel”) rendelkező gazdapolgár, Johann Manhart egy gyümölcsöst hagy mostohanővérére. A weixel garten kifejezésből arra következtethetünk, hogy valószínűleg meggyet termesztettek. Nagyobb ligetekről tudunk a Széplaki-kapu előterében, itt feküdt az ún. „blumenthali telep”. Gyakran előfordulnak még a Grössling-sziget ligetei (Kressling aw – 12 említés). Többször találkozunk még az Unger aw, vagy Hunger aw névvel is. Ez a későbbi Ligetújfalu (ma Bratislava-Petržalka külváros) területén feküdt.1110 Ugyancsak a Duna jobb oldalán terülhetett el a többször említett Burger aw és a Drischwerdt (/Dreswerdt).1111 Gyakori még a Tebner, vagy Thebmer aw említése, amely valószínűleg a Várhegy és Dévény közötti területen feküdt.1112 Ebből is látszik, hogy a polgároknak jelentős mennyiségű kertjük volt a környező ligetekben. Mindezek ismeretében némileg meglepő, hogy csak ilyen kevés gyümölcsről rendelkeztek. Ennek legfőbb oka nyilván 1109

ENGLISCH 1980. 152. p. HORVÁTH 1990.1355. szócikk. 1111 HORVÁTH 1990. 529.4 és 529.5 szócikk. 1112 HORVÁTH 1990. 253. szócikk. 1110

387

abban keresendő, hogy a gyümölcsből nem lehetett olyan nagy haszonra szert tenni, mint a szőlőből,1113 így nem tartották fontosnak a termésről külön rendelkezni, az legtöbbször arra szállt, aki a kertet is kapta. Másrészt pedig a gyümölcsöket nehezen lehetett hosszabb ideig eltartani, ezért valószínű, hogy éppen a testamentum lejegyzése idején kevés végrendelkezőnek volt készlete ilyen termékből. Gyümölcsön kívül csak nagyon ritkán, kétszer találunk utalást takarmányra, s egyegy esetben említenek gabonát, kukoricát, fűszert (borsot),1114 ecetet, kenyeret, lisztet és húst. Mindez megfelel annak a jelenségnek, miszerint a városi polgárság életében egyre kisebb szerepet játszottak a mezőgazdaságnak a gabonát, és takarmánynövényeket előállító „klasszikus” ágai, s már a középkortól kezdve sokkal inkább előtérbe került a szakosodott, monokulturális mezőgazdasági tevékenység, azaz a fent említett szőlőtermesztés és bortermelés, illetve kisebb részben a kertkultúra. Ezt támasztja alá az a tény is, hogy szántókról, legelőkről ugyancsak elenyésző számban rendelkeztek a korabeli polgárok. Két esetben fordul elő fa. Egy középrétegbeli gazdapolgár felesége nyolc ölnyi fáról rendelkezik, a vagyoni elithez tartozó kereskedő és esküdt polgár, Mert Zirkendorffer pedig majorjában lévő 100 ölnyi fát említ, amelynek értéke Zirkendorffer becslése szerint 1 forint /4 öl. A gyümölcsöknél nagyobb gyakorisággal fordulnak elő állatok. A tulajdonosok között a gyümölcsöknél tapasztaltakhoz hasonlóan a középréteg tagjai vannak többségben, az állatokról rendelkező testálóknak alig egyharmada tartozott a vagyoni elithez:

Vagyoni elit Középréteg Összesen Végrendelet Említés Végrendelet Említés Végrendelet Említés 9 47 16 49 25 96 XV/22. sz. táblázat Az állatot említő testálók vagyoni réteg szerinti megoszlása

Legtöbbször szarvasmarháról rendelkeztek (68 említés). Ezeket az állatokat több céllal is tarthatták. A legtöbb esetben tehenek fordulnak elő (47), ezek közül kilenc fejős tehén volt (melkh kue, milchrind). A többi vagy szoptatós, vagy vágásra szánt állat lehetett. Erre csak egy esetben történik utalás, egy középrétegbeli férjezett nő hagy egy vágni való (schlahent) tehenet lányára.1115 Igavonásra is alkalmazták ezeket az állatokat. Ilyen célra szolgált az a 1113

Az égetett szesz majd csak a 17. század közepétől jelent a bor számára komoly konkurenciát. SANDGRUBER 1996. 10. p. 1114 Az agrártermékek közül egyedül fűszereket hoztak be nagyobb mennyiségben. Korábban már említettük Ferdinánd 1559-es kiváltságát, amelyben engedélyezte a pozsonyiaknak, hogy a város erődítési munkálatait borsra és gyolcsra kivetett meghatározott magasságú különvámmal fedezzék. ld. II. 1. 1. alfejezet. 1115 Egy esetben még a tehén színéről is kapunk információt: a középréteghez tartozó Jacob Valt özvegye, Sibilla asszony egy „veres” tehenet (rote khue) hagy barátjára. Nyilván vörösesbarna árnyalatról lehetett szó.

388

tizenkét ökör (ziechochsen), amelyekről - a korábban a fa kapcsán már említett - Mert Zirkendoffer vagyonos kereskedő végrendeletében olvashatunk. Ez a mennyiség valószínűleg már kereskedelmi célokat is kielégíthetett. Megerősíti gyanúnkat, hogy Zirkendorffer a tizenkét ökör mellett rendelkezik még húsz tehénről is. Az összes állata majorságában található és még fontosabb, hogy közli becsült értéküket is. Eszerint egy tehén kb. 1,7 magyar forintba került ebben az időben. Az állatok összértékeként 55 forintot ad meg Zirkendorffer, azonban nem derül ki egyértelműen, hogy az csak az ökrökre vonatkozik, vagy a tehenekkel együtt az összes állatra.1116 Inkább az utóbbi verziót tarthatjuk valószínűbbnek. Az összes előforduló állatfajtát a következő táblázat foglalja össze: Állatfajta Vagyoni elit Középréteg Szarvasmarha 38 30 Ló 8 17 Borjú – 2 Sertés 1 – Összesen 47 49 XV/23. sz. táblázat A végrendeletekben előforduló állatfajták

Összesen 68 25 2 1 96

A szarvasmarha mellett a másik gyakori állat a ló volt. Itt is többfunkciós hasznosításról beszélhetünk. Az esetek nagy többségében valószínűleg itt is igavonásra alkalmazott állatról rendelkeznek. Ezt támasztja alá az a tény, hogy a huszonöt említésből tizenötször kocsival (wagen) fordul elő ló. Kereskedelmi mennyiségre nincs adatunk, a legtöbb testáló 1-2 állatot említ. Egyedül a középrétegbeli gazdapolgár, Lorentz Mair rendelkezik öt lóról, azonban velük együtt említ még két kocsit is,1117 ami valószínűsíti, hogy ezek az állatok is a fenti funkciót látták el. Az örökösök között túlnyomórészt oldalági férfi rokonokat, barátokat, vagy férfi szolgálókat találunk, tehát a testáló generációjához tartozó felnőtt férfiakat, akik jól tudták hasznosítani a gazdálkodásban ezeket az állatokat és a velük együtt említett munkaeszközöket. Az igavonás és a kereskedelmi cél mellett felmerülhet még az állatnak hátaslóként történő alkalmazása. Három ilyen említést ismerünk, mindháromszor lószerszámmal együtt rendelkeztek a lóról. Az egyik esetben a kiemelkedő vagyonú értelmiségi, Sebastian Eysenreich úgy rendelkezik fehér lováról, hogy az a hozzá tartozó lószerszámmal együtt azé legyen, aki az ő halála után bíró lesz. Tudjuk, hogy

AMB 4 n 2 Prot. Test. II. fol 162b. AMB 4 n 2 Prot. Test. II. fol 252a. 1117 AMB 4 n 2 Prot. Test. II. fol 267b. 1116

389

Eysenreich kilenc éven át volt a belső tanács tagja, ezen belül pedig három alkalommal városkapitány. Nyilvánvaló tehát az adomány reprezentatív jellege.1118

XV. 8. 3. Szerszámok, munkaeszközök

A lószerszámok mellett sokkal nagyobb mennyiségben jelennek meg az egyes kézműves szakmákhoz kötődő, illetve a szőlőkben végzett munkáknál használt szerszámok. Ezeknél az eszközöknél már nyilvánvalóan csak a mindennapi használati funkciót emelhetjük ki. A tulajdonosi kör is ennek megfelelően alakul mindkét alcsoportnál. A kézműveseknek és a gazdapolgároknak a középrétegen belüli nagyobb súlyát tekintve nem meglepő, hogy mindkét alcsoport említői között a középréteg tagjai képeznek többséget. Ezen belül is magától értetődően az említett két foglalkozási ág képviselői vannak jelen a legnagyobb arányban. A legtöbbször csak általában rendelkeznek szerszámokról, az említések száma nyilván nagyobb számú eszközt takart. Összesen hat esetben nevezik meg pontosan a szakmát: három említés halászatnál használt szerszámokat jelöl, illetve egy-egy esetben rendelkezik egy kovács, egy kalapos és egy gyertyaöntő szerszámairól. Összességében elmondható, hogy szinte kivétel nélkül házastársnak, vagy fiúgyermeknek rendelik ezeket az ingóságokat, utóbbiaknál többször találkozunk azzal a kikötéssel, hogy abban az esetben szállnak rá ezek az eszközök, ha folytatja a szakmát. A szőlőműveléssel kapcsolatos eszközökről is a legtöbbször csak általánosságban rendelkeznek. A konkrétan megnevezett tárgyak között kádakat (potting) és préseket (press) említenek. A legnagyobb számban (két prés és öt kád) a kiemelkedő vagyonú gazdapolgár, Caspar Koldrer említ konkrétan ilyen ingóságokat.1119 A szőlőművelésnek és a bortermelésnek a korabeli polgárok életében játszott és a korábbiakban már részletezett jelentős szerepe nyilvánvalóvá teszi, hogy a végrendeletekben előforduló szőlőműves eszközök nem képezték a polgárok tulajdonában lévő teljes készletet. Ezek a szerszámok a házfelszerelés részét képezték és az esetek többségében nem volt szükséges külön rendelkezni róluk. Az igavonó lovak kapcsán már említettük a kor legjellemzőbb szállítóeszközét, a kocsit. Összesen 15 ilyen ingósággal találkozunk, a tulajdonosok között közel ugyanolyan számban van jelen a közép- és a felső réteg. Két típust különböztethetünk meg, a gyakoribb 1118

ld. még XIV. 2. alfejezet. A nagyszombati származású polgár Modor határában birtokolt szőlőket és szántókat. AMB 4 n 2 Prot. Test. II. fol 301b-304a

1119

390

wagent és a ritkábban előforduló gotschit (két említés). Sajnos nem kapunk közelebbi információt a két típus közötti eltérés jellegéről, mégis feltételezhetjük, hogy a wagen volt az egyszerűbb szerkezetű. A középrétegbeli posztónyíró Hanns Paungartner ugyanis két ló mellett egy gotschi wagent hagy nevelt fiára.1120 Itt tehát jelzőként jelenik meg a gotschi kifejezés, ami arra utal, hogy a wagent lehetett gotschivá átalakítani és nem fordítva. Egy esetben említenek kocsihoz kötődő szerszámokat. A szerszámokhoz sorolt tárgyak között találunk olyan különleges munkaeszközöket is, amelyeket értelmiségiek használtak szakmájuk végzése közben. A vagyonos seborvos, Leopold Seidenschwantz többek között Bécsben gyógyszerészként dolgozó sógorára hagyja desztilláló eszközeit („alle meine Instrument, welche ich gebraucht hab zu distilliern”).

Megtudhatjuk

még

végrendeletéből,

hogy

dolgozószobájában

lévő

almáriumában tárolt egy aurum vitae nevű folyadékot, amely nyilván valamilyen elixír lehetett, továbbá leírja, hogy egy bizonyos von Leibtz nevű doktor által írt könyv útmutatásai alapján készített négy arany dukátot, amelyet az elixír mellett tartott. A gyógyítás mellett tehát valószínűleg alkimista tevékenységet is folytatott. Az említett könyvet legértékesebb könyvei között tartotta számon, amelyek almáriumában a többi kézikönyv mögött voltak elhelyezve. Sajnos nem tudjuk a könyvek pontos számát, de a leírás alapján legalább öt – valószínűleg szakmai témájú – munkával kellett, hogy rendelkezzen.1121 Rajta kívül még egy a vagyoni elithez tartozó értelmiségi rendelkezett könyvről, sajnos abban az esetben még arról sincs információnk, hogy a könyvek esetleg szakmai jellegűek voltak-e.1122 Összefoglalásképp álljon itt egy rövid táblázat a fentiekben érintett tárgytípusokról: Tárgytípus

Vagyoni elit

Középréteg

Összesen

Kézműves szerszámok 9 21 30 Szőlőműves szerszámok 9 13 22 Lószerszám 2 1 3 Kocsi 7 8 15 Kész- és félkész termékek 2 10 12 Könyv (legalább) 7 – 7 Egyéb 8 7 15 Nem azonosítható 1 1 2 XV/24. sz. táblázat Szerszámok, kocsik, kész- és félkész termékek, könyvek és egyéb tárgyak említése 1120

AMB 4 n 2 Prot. Test. II. fol 287b. AMB 4 n 2 Prot. Test. II. fol 318b-319a. 1122 Némileg meglepő a könyvek ilyen alacsony száma. Tudjuk, hogy a városban található plébániák, kolostorok már a 15. században is rendelkeztek saját könyvtárral, illetve kevesebb tételben a polgárok is tartottak könyveket. 1501-ből ismerjük a Krisztus Teste testvérület mintegy száz tételből álló könyvtárát. BURAN–ŠEDIVỲ 2003. 168. p. 1121

391

XVI. Összefoglalás A 16. század középső harmada – mind az európai, mind a magyar történelem számára – több szempontból is nagy jelentőséggel bír. A hazai történetírás a kora újkor határát általában a középkori magyar állam felbomlását előidéző mohácsi csatavesztéstől szokta számítani. A Magyar Királyságban végbemenő nagy horderejű események egy olyan korszakhatárra esnek, amely európai szinten is jelentős változásokat hozott magával. Gondolhatunk itt többek között a nagy földrajzi felfedezések ösztönözte új irányú gazdasági folyamatokra, a reformáció által elindított vallás-, eszme- és társadalomtörténeti változásokra, de akár a korszakban végbemenő államigazgatási-, vagy éppen haditechnikai fejlődést is említhetnénk. Az általunk vizsgált várost a Mohács utáni változások – sajátos módon – több szempontból is előnyösen érintették. Az ország belső területein elhelyezkedő központok kiesésével Pozsonynak nagymértékben javult a kereskedelemben betöltött szerepe. Emellett megnőtt stratégiai jelentősége, s végül az országgyűlésnek és a Habsburg adminisztráció számos szervének a városba költözésével Pozsony vált a Ferdinánd uralma alatt lévő országrész politikai és közigazgatási központjává. A késő középkorban határmenti

regionális

központként

funkcionáló

városnak

ilyen

mértékű

jelentőségnövekedése tehát már önmagában is indokolja a témaválasztás idő- és térbeli kereteit. Emellett ki kell még emelnünk, hogy ezidáig nem született olyan munka, amely Pozsony Mohács utáni történetét a modern történetírás eszközeivel dolgozta volna fel. Jelen disszertáció alapvető vizsgálati szempontja a korszakban testamentumot lejegyeztető polgároknak a vagyonosság alapján történő megoszlása. A különböző elitkategóriák vizsgálata során egyértelművé vált, hogy – szemben a politikai- és az értelmiségi elittel – a vagyoni elit csoportja lehetőséget nyújt arra, hogy a város lakosságának megfelelően széles metszetét tegyük vizsgálatunk tárgyává. Utóbbi mellett szól az is, hogy ez az elitcsoport részben magában foglalja a másik két kategória alapján elkülöníthető csoportokat. A vagyoni felső rétegnek a körülhatárolása után egyértelműen megmutatkozik, hogy szakítanunk két korábbi sematikus felfogással. Először is a vagyoni és a politikai elit egymásnak történő egyszerű megfeleltetése túlzottan elnagyolt képet nyújt a városi társadalom felső rétegéről. Az elvégzett elemzések megmutatták, hogy a két csoport viszonya tovább árnyalható. A másik sematikus felfogás, amelyet el kell vetnünk, vagy legalábbis ezt is finomítanunk kell, az az, amely szinte teljes mértékben azonosítja a városi

elitet

réteget

valamelyik

foglalkozási

kereskedőkkel).

392

ág

képviselőivel

(nevezetesen

a

Az elitcsoportok elválasztása után elvégeztt elemzés alapjául szolgáló forrás kiemelkedően jó lehetőségeket biztosít a polgárság vagyoni megoszlásának vizsgálatához. A magyar városok forrásadottságát tekintve Pozsony egyedülállónak mondható, hiszen a Protocollum Testamentorum kötetei megszakítatlan sort alkotnak egészen a 19. század utolsó harmadáig (1872). Ezzel tehát egy olyan, tömeges jellegű forráscsoport áll rendelkezésünkre, amelynek kutatását a jövőben remélhetőleg kiterjeszthetjük majd az újkor későbbi szakaszai felé is. A forrás másik jelentősége, hogy bár a testamentumok alkotta kötetek a városi adminisztráció „termékeinek” tekinthetők, az utolsó rendelések létrejötte nem közvetlenül az adminisztráció tevékenységének eredménye, hanem a forrást olyan, a polgárok által létrehozott dokumentumként értékelhetjük, amelyből úgymond „első kézből” nyerhetünk fontos információkat arról, hogy maguk a végrendelkező polgárok hogyan tekintettek vagyoni helyzetükre, hogyan értékelték családi és lokális kapcsolataikat. Ezek mellett képet alkothatunk többek között az egyes polgároknak a szűkebb rokoni kör és a tágabb városi közösség irányába megnyilvánuló reprezentációs igényéről is. Végül a forrás további nagy értéke, hogy részletes vizsgálata által a korabeli polgárság anyagi kultúrájáról is jól használható, széles információs bázist alakíthatunk ki. A vagyoni elitnek a végrendeletek alapján történő elkülönítésekor elsődlegesen az a kérdés merült fel, hogy mennyiben ad lehetőséget a vizsgált forrástípus arra, hogy a testamentumok által szolgáltatott információs bázis alapján elhatároljuk a vagyoni elit rétegét a többi – kevésbé tehetős – örökhagyó csoportjától. Amint arra korábban már többször utaltunk, erre három témakör (ingatlanok, ékszer- és pénzhagyatékok) adatait használtuk fel. A végrendeletek mellett a korszakból még két forrás (az 1542/43-as adójegyzék és az 1538-1566 közötti Tiltáskönyv) állt rendelkezésünkre, amelyek információi korlátozott mértékben segítettek dönteni a testálók vagyonosság szerinti besorolásánál. Ugyanakkor az utóbbi két forrás alkalmas arra is, hogy bizonyos mértékig ellenőrizni tudjuk az elhatárolás módszerének létjogosultságát. A felső- és a középső réteg elválasztása után az egyes kérdéskörök vizsgálatánál inkább a vagyoni elitre fektettünk nagyobb hangsúlyt, ugyanakkor ezen csoport viszonyainak vizsgálatához kiváló egybevetési lehetőséget kínáltak a középréteg testamentumai által szolgáltatott információk is. Három fő kérdéskört tettünk vizsgálatunk tárgyává. Az első, több kisebb résztémából áll, s a korabeli társadalom szerkezetének vizsgálatába illeszkedik. Ennek során nyilvánvalóvá vált, hogy a végrendeletek kiváló információs anyaggal szolgálnak az alapvető demográfiai kérdések megválaszolása mellett 393

olyan témakörökhöz is, mint a vagyoni helyzet és a foglalkozási ágak szerinti megoszlás, vagy a vagyonosság és a lakóhely közötti összefüggések. Előbbinél elsősorban az egyes foglalkozási ágaknak vagyoni szempontú, a városi társadalmon belüli mobilitásáról kaphattunk képet (itt főleg a városi értelmiségnek az egyre nagyobb vagyonnal és tekintéllyel bíró képviselőire gondolhatunk). A végrendeletekből nyert adatok alapján végzett társadalomtörténeti elemzés leginkább a családszerkezet vizsgálatához nyújt segítséget. Utóbbi kérdéskör vizsgálata során elsődlegesen azt az eltérést emelhetjük ki, hogy a vagyoni elit körében sokkal kisebb arányban vannak jelen a gyermektelen családok. A három-, vagy annál több gyermekes családok aránya a vagyoni elit rétegén belül 40,1 %-ot tesz ki, míg a középrétegnél ugyanezek részesedése a 22 %-ot sem éri el (a felső rétegnél az egy családra jutó gyermekek száma: 2,5, a középrétegnél: 1,3). A két réteg közötti hasonlóságként említhetjük, hogy – a végrendeletek adatai alapján – a 16. századi Pozsonyban mindkettőnél az ún. kiscsaládi forma volt a jellemző, amelynek fő ismertetőjegye az alacsony gyermekszámú magcsalád volt, oka pedig leginkább a házasodási szokásokban keresendő. A végrendeletek – korlátozott mértékben – arra is lehetőséget adnak, hogy betekintést nyerjünk a korabeli polgárok által követett házasodási stratégiákba, két vagy esetleg több házasságon át követni tudjuk egyes polgárok szűkebb szocializációs környezetének változását. A testamentumok információi alapján azon családdefiníciós elmélet képviselőinek adhatunk igazat, akik a családot, mint az egy háztartáshoz tartozó személyek csoportját értelmezik. Ennek alátámasztására leginkább az örökösök két csoportját említhetjük. Az első azon személyek csoportja, akik nem álltak rokoni kapcsolatban az örökhagyóval, mégis nagy valószínűség szerint egy háztartásban éltek vele. Leginkább a szolgálók, segédek, illetve együttlakó céhlegények, sorolhatók ide. Jóval kevesebb említés esik róluk, mint az oldalági rokonság tagjairól. Ez azonban főleg azzal magyarázható, hogy jog szerint nem tarthattak igényt a család vagyonára. Éppen ezért érdemel viszont kiemelt figyelmet, hogy számos örökhagyó nem mulasztotta el megemlíteni ezeket a személyeket, akik pedig nem egy esetben jelentős adományban részesültek. Mindez pedig csak azzal magyarázható, hogy az illető szolgálók, segédek valószínűleg hosszabb ideje egy háztartásban éltek a végrendelkező családjával. Az oldalági rokonság gyakori említése félrevezető, mert az esetek nagy többségében nem hagytak rájuk jelentős vagyont, sőt inkább az volt az elterjedt gyakorlat, hogy minimális összegű pénzhagyatékot kaptak a rokonság ezen tagjai, s ezekre is csak 394

azért volt szükség, hogy a vagyonra bejelentett igényük alapján ne támadhassák meg a végrendeletet. A családstruktúra kapcsán említést kell még tennünk a nem vagyoni természetű gondoskodás egyes típusainak a megjelenéséről. Az ebben az alfejezetben érintett rendelések megmutatják, hogy a családon, rokonságon, illetve a szűkebb társadalmi közegen belüli kapcsolatok minősége nem csak pénzben, vagy pénzben kifejezhető értékekben nyilvánult meg. A testálóknak a szűkebb családi körön kívüli társadalmi közege felé történő reprezentációról leginkább a kegyes adományok és a városnak tett rendelések vizsgálata által kaphatunk átfogó képet. A kegyes adományok központi gondolata a lelki üdvözülésnek jótékonykodás útján történő elősegítése. Az ilyen jellegű rendeléseknek azonban volt gyakorlatiasabb oldala is. Sokszor az elhunyt társadalmi rangjához méltó temetési szertartás és a lelki üdvéért végzett misézés körüli teendők elvégzését célozták az adományok. Fontos szerepe volt még ezeknek a rendeléseknek a közösség felé irányuló reprezentációban. Ezt támasztja alá, hogy a kegyes adományt tevők között a vagyoni elit tagjai az összes örökhagyón belüli részesedésüktől magasabb arányban képviseltették magukat. Ezen belül külön kiemelkedik a vagyonos kereskedők és az értelmiségiek csoportja. Ezt tovább erősíti, hogy magas arányuk mellett ezen két csoportnál a legnagyobb az egy főre jutó rendelések száma. A jelentősebb értékű pénzadományoknak az eliten belüli nagyobb aránya ugyancsak azt bizonyítja, hogy az átlagon felüli vagyonnal bírók nagyobb súlyt fektettek ezekre a rendelésekre. A kegyes adományok célcsoportjai kapcsán megállapítható, hogy a vagyoni elit tagjai szívesebben rendelkeztek kegyes társulatok, mint általában a szegények részére. Mindebben a testálók szűkebb társadalmi hátterének elvárásait sejthetjük. A kegyesség kapcsán külön figyelmet fordítottunk arra, hogy a rendelkezésre álló anyagban mennyiben „tapintható ki” a reformációnak a polgárok gondolkodására gyakorolt hatása. A késő középkori kegyesség gyakorlához képest több területen is jelentős eltérés mutatható ki, amely minden bizonnyal a hitújítás hatásának tekinthető. Összegzéseként megállapítható, hogy a kegyes cselekedetek quantitatív és qualitatív átalakulásában, valamint a kedvezményezett intézmények, illetve csoportok közötti súlyponteltolódásban kimutatható folyamat időbeli lefolyását tekintve azon elméleti koncepció a gyakorlati megvalósulását látjuk igazolhatónak, miszerint a reformáció első szakasza egyes városokban – így Pozsonyban is – lassú, fokozatos átalakulásként 395

értékelhető, s nem egy rövid időn belül lezajló, áttörésszerű eseményként. Az elemzett időszak kisebb vizsgálati egységekre történő felosztása után azt tapasztalhattuk, hogy a reformáció gerjesztette változások az 1520-30-as években még viszonylag visszafogottabb formában mutatkoztak meg. Ezt követi egy átmeneti jellegű évtized, amelyben az egyre nagyobb mennyiségű idevonatkozó információhalmaz még nem minden esetben szolgál egyértelmű fejlődési vonallal, ezután viszont az 1550-es években már sokkal letisztultabb és pregnánsabb formában jelentkeznek a reformáció okozta átalakulás nyomai. A városnak tett rendelések kapcsán a közösségtudat megnyilvánulása mellett kiemelendő még az a tény is, hogy a vagyoni elit tagjai – a kegyes adományoknál megfigyelt tendenciához hasonlóan – itt is nagyobb arányban és nagyobb értékű rendelésekkel képviseltetik magukat. Ebben nyilván nagy szerepe volt a felső réteg reprezentációs igényének. Amennyiben csak az 1529 utáni információkat vesszük figyelembe, akkor a vagyoni eliten belül a kereskedőknek és az értelmiségieknek további jelentőségnövekedését figyelhetjük meg. A késő középkori testamentumok hasonló adataival összevetve azonban átértékelődik a kora újkori végrendeletekben található információk megítélése is. Bár a kereskedők még a 16. század második harmadában is az összes testálóhoz viszonyított arányukhoz képest nagyobb arányban képviseltetik magukat, mégis sokkal nagyobb jelentőséggel bír, hogy az első Végrendeleti Könyvnek a város javára tett adományai három kivétellel olyan polgároktól származik, akik a városvezetés legfelső szintjén tevékenykedtek, s fő megélhetési forrásuk a kereskedelem volt. Az 1529 utáni években viszont már – a főleg a középréteget alkotó – kézművesek és gazdapolgárok is (közel) hasonló jelentőséget tulajdonítottak a város javára tett rendeléseknek. A társadalmi bázis ilyen mértékű kiszélesedésének kérdését érdemes a kegyes adományok átalakulásának fényében tárgyalni. Bár nem feltételezhetünk közvetlen ok-okozati összefüggést a két folyamat között, mégis ki kell emelnünk, hogy a reformáció hatásaként egyre

inkább

háttérbe

szoruló

üdvösség-

és

érdemszerző

cselekedetek

jelentőségcsökkenésével párhuzamosan a városi közösségnek már egyre szélesebb és a politikai vezetéshez közvetlenül nem kötődő csoportjai körében fokozott mértékben nőtt a népszerűsége a közösségtudat ilyen jellegű kifejeződésének. A végrendeletek igen gazdag adatbázissal vannak segítségünkre a harmadik témakör, a polgári közösség anyagi kultúrájának a feltárásában. A forráscsoportban rejlő „hiányosságként” hangsúlyoznunk kell, hogy az utolsó rendelések nem ölelték föl az örökhagyó teljes vagyonát. A családfő például az ági vagyon javait nem örökíthette

396

szabadon, azok „automatikusan” visszaszálltak a család megfelelő ágára. Ezeket a vagyonrészeket, tehát nem volt szükséges megemlíteni a végrendeletben. További fontos szempont volt a tárgyi hagyaték felsorolásánál, hogy nem volt általánosan megszabott értékhatár, amely fölött az egyes tárgyakat meg kellett említeni. Az egyéni igényszint mellett a testáló vagyonossága is döntő lehetett abban, hogy mely tárgyakat vette bele a testamentumba. Mindezen túl fontos még kiemelnünk, hogy a legtöbb esetben nehézséget okoz, hogy az egyes tárgyak külső jellemzőit csak ritkán részletezték, mivel az elsődleges cél az volt, hogy a testamentum végrehajtói felismerjék a kérdéses ingóságot. Sok esetben azt is nehéz egyértelműen meghatároznunk, hogy mire használták az ingóságot. Ebben az összefüggésben leginkább azt tettük vizsgálatunk tárgyává, hogy a kérdéses ingóság mindennapi használati tárgy volt-e, vagy inkább reprezentációs és/vagy tezaurációs szerepe volt hangsúlyosabb. Az egyes funkciók között néhány esetben csak nehezen lehet meghúzni a határt, illetve néhány tárgytípusnál a testáló vagyoni helyzete is közrejátszott abban, hogy mire használták az adott tárgyat. Természetesen az egyes tárgytípusokról szóló említéseket nem elég önmagukban, mennyiségi vagy minőségi szempontok szerint tárgyalni. Csak úgy nyerhetjük a lehető legátfogóbb képet a korabeli polgár és az anyagi kultúra kapcsolatáról, ha a tárgyi hagyatékok említőit és kedvezményezettjeit egyaránt elhelyezzük saját társadalmi közegükben. Ennek során elkülöníthetjük a kiemelten a vagyoni elitre vagy sajátosan a középrétegre jellemző tárgytípusokat, illetve meg lehet határozni az egyes vagyoni szintekre jellemző mennyiségi és minőségi mutatók eltéréseit, vagy esetleg az azokban megtalálható hasonlóságokat. A négy, leggyakrabban előforduló tárgytípus: ékszerek, edények, ruházat és szövetek, valamint ágynemű és bútor. Az ékszerekről tett említések alapján összességében elmondható, hogy a késő középkorhoz viszonyítva a 16. század derekán már sokkal magasabb volt a városi lakosság körében az egy főre jutó ékszerek száma. Az ilyen ingóságokról rendelkező testálók között jelentős többségben vannak a vagyoni elithez sorolt örökhagyók. Figyelembe kell azonban vennünk, hogy az elit csoportjának elhatárolásakor fontos szerepet játszottak az ékszerhagyatékok, ami bizonyos mértékig torzítja az ékszerről rendelkezők vagyoni megoszlás szerinti megítélését. A személyes használati tárgyak közül egyértelműen az ékszereknek volt a leginkább reprezentatív jellegük. Emellett fontos még kiemelnünk ezeknek a tárgyaknak a tezauráló funkcióját, amelynek jelentősége fokozottan érvényesült a tárgyalt időszakban. Az örökösök tekintetében elmondható, hogy a testálók vagyoni helyzetüktől függetlenül igyekeztek 397

ezeket a vagyontárgyakat a rokonság és azon belül is a szűkebb család körén belül tartani. Továbbá nagyon alacsony az olyan esetek aránya, amikor az ékszer nem csak a rokoni körből, hanem nagy valószínűség szerint az örökhagyó által képviselt vagyoni körből is kikerült, azaz az ékszert valamely szolgálónak szánták, vagy kegyes adományként rendelkeztek róla (a vagyoni elitnél 4,3 %). Az edények és evőeszközök anyaga alapján elkülönített három nagyobb alcsoport között egy elég pregnánsan jelentkező választóvonal húzható, aszerint, hogy az egyes tárgyak mennyiben szolgálták a köznapi használat, illetve a reprezentáció és a tezauráció célját. Az ezüst edények és az ezüst evőeszközök egyértelműen inkább az utóbbi két funkciót voltak hivatva kielégíteni, s az ezekről történt említések nagyobb része a vagyoni elit tagjaitól származik. Az ónból készült darabok egyfajta átmeneti helyet foglaltak el a polgárok gondolkodásában. A vagyoni elit tagjainál ezek az edények már inkább köznapi használati tárgyakként funkcionáltak, míg a középrétegnél ez utóbbi funkció még összemosódott a reprezentációs igénnyel. Ennek a tendenciának a végrendeletek idevonatkozó adategyüttesében tapasztalható tükröződése más szempontból is fontos a számunkra. Az a tény, hogy az edények értékének és a tulajdonosok anyagi helyzetének összefüggései kimutathatók, arra enged következtetni, hogy a vagyoni elitnek és a középrétegnek a disszertáció elején leírt módon történő elkülönítési módszere magában a vizsgált forráscsoportban megtalálható és az anyagi kultúrára vonatkozó információk segítségével is igazolható. Az edényekről szóló rendelések tárgyalásának további jelentősége az, hogy az itt vizsgált adatok segítségével (főként a nagyobb számban előforduló edénytípusok formai sajátosságainak áttekintésével) viszonylag részletes képet kaphattunk a 16. századi asztali kultúra bizonyos elemeiről. A viselet és azon belül a ruházat kérdésköre a mindennapok története kutatásának egyik legfontosabb területe. Az alapvető praktikus célok kielégítése mellett a ruházat elemei is alkalmasak voltak a tulajdonos vagyoni helyzetét reprezentálni. A vagyoni elithez tartozók aránya jóval az összes végrendelkezőn belüli részesedésük felett van (41,9 %, a 27,1 %-kal szemben). A felső és a középső rétegen belül az egy főre eső említések száma viszont hajszál pontosan megegyezik, mindkét vagyoni réteg tagjai átlagosan 3,6-3,6 ruháról tesznek említést. Ebben a tekintetben tehát nem lehet egyértelműen kijelenteni, hogy a vagyoni elit képviselői nagyobb szükségét érezték volna a birtokukban lévő ruhadarabok sorsáról rendelkezni. A nemek szerinti felosztás alapján megállapítható, hogy a nők nagyobb gyakorisággal rendelkeztek ruhadarabjaik sorsáról (az említések 69,3 %-a fűződik a 398

gyengébbik nem képviselőihez). A vagyoni elit körén belül ez az arány valamivel alacsonyabb: 60,3 %. A vagyonosabb réteg társadalmi presztízséhez méltóbb értékes darabokról tehát a férfiak is nagyobb szükségét érezték rendelkezni. Hat ruhadarabot emelhetünk ki, amelyek elég nagy számban fordulnak elő ahhoz, hogy részletes elemzés tárgyaként szolgálhassanak. Ide sorolhatók a felsőruházathoz tartozó Rock, Mantel, Schaube és a bundák, az alsóruházat elemei közül az ingek, illetve a fejfedők közül a fátylak. Az utolsó nagyobb tárgycsoporthoz a bútorok, az ágynemű darabjai és a lakástextíliák tartoznak. Bár a testálóknak viszonylag jelentős hányada rendelkezik ágyneműről és bútorról, mégis ez a tárgycsoport – az említések gyakoriságát tekintve – csak a negyedik helyen áll. Mindennek okát a polgárok gondolkodásában kereshetjük. A bútorokat ugyanis legtöbbször a ház részének tekintették, s vele együtt hagyományozták őket. A lakástextíliák közül viszont jelentős szerepet kapott az ágynemű. Ez a jelenség a hozományban elfoglalt kiemelt helyével magyarázható. A négy leggyakoribb tárgycsoport mellett még vizsgálatunk tárgyává tettünk olyan – ritkábban előforduló – tárgycsoportokat is, mint pl. fegyverek, kegytárgyak. Ezek az említések alacsony száma miatt sajnos nem alkalmasak messzemenő következtetések meghozatalára, mindazonáltal fontos az anyagi kultúra vizsgálatánál fontos kiegészítő jellegű információkkal szolgálhatnak. Az utolsó nagyobb egységet a borhagyatékok és az egyéb mezőgazdasági termékekről, munkaeszközökről szóló rendelések képezték. Az idevonatkozó említések elemzésénél már inkább a középrétegre jellemző anyagi kultúráról kaphattunk képet, ugyanakkor a nagyobb mennyiségű borhagyatékoknál még többségben vannak az elit képviselői, ugyanis a kereskedelemre szánt nagyobb mennyiségek értékesítésével a vagyonos gazdapolgárok és kereskedők foglalkoztak. A végrendeletekben szereplő mennyiségek egyúttal azt is bizonyítják, hogy a borhagyatékokat nem személyes fogyasztásra szánták, hanem sokkal inkább egyfajta – készpénzt kiegészítő, vagy helyettesítő – tartalékként szolgáltak az örökösök számára. Ezek után érdemes röviden kitérnünk az 1557 utáni időszakra. Önmagában a vagyoni elit összetételét vizsgálva, feltételezhetjük, hogy a város többi rétegével szembeni elzárkózás a későbbiekben tovább erősödött. Ugyanakkor Rörignek a korábban említett elméletét követve, miszerint a város vezető rétegét alkotó családok a harmadik, esetleg a negyedik generációval általában kihaltak, valószínűsíthető, hogy a vizsgált végrendeleti

399

anyagban szereplő családok legkésőbb a 17. század második felére kevés kivétellel eltűnnek látókörünkből. Amint arra már többször utaltunk, az 50-es évektől általános tendenciaként érvényesül a testamentumok abszolút számának ugrásszerű növekedése. A végrendelkezés gyakorlatának ilyen irányú alakulása egy sor más egyéb tényezőre is hatással volt. A végrendelkezők vagyonosságát tekintve a felső rétegnek a testálók csoportján belüli részesedése visszaszorul, mivel a testamentumok számának a 16. század második felében bekövetkező egyre nagyobb mértékű növekedés elsősorban annak volt eredménye, hogy a kevésbé tehetős középréteg és kisebb részben már az alsó réteg tagjai is egyre gyakrabban jegyeztették le utolsó rendelésüket. A testálók körének összetétele tehát jelentős mértékben átalakul. Ennek nyomán valószínűleg számolnunk kell azzal, hogy a végrendelkezők csoportjánál kimutatható és általánosan jellemző családszerkezeti struktúrák is – kisebb, vagy esetleg nagyobb mértékben – módosulni fognak. Emellett nyilvánvalóan változások következnek be a testamentumokban megjelenő reprezentációs tevékenységeknél is. Ez utóbbi folyamatba már komolyabb „belejátszhat” a reformáció megerősödése, hiszen a század utolsó harmadában már az a nemzedék teszi majd meg utolsó rendeléseit, amelynek tagjai már fiatalabb korukban kerülhettek kapcsolatba az új tanokkal. A végrendeletek számszerű növekedése és ez által a társadalom kevésbé tehetős tagjainak a testálók körébe történő „beemelkedése” természetesen az utolsó rendelések anyagában megjelenő anyagi kultúrára is nagy hatással lesznek. Már az ötvenes évek második felének testamentumai alapján tanúi lehettünk annak, hogy a korszak végén egyre alacsonyabb lesz az a sokszor említett értékhatár, amely fölött a polgárok még érdemesnek tartottak megemlíteni egy adott ingóságot. Ennek az értékhatárnak a csökkenésével átalakul majd a végrendeletekben megjelenő tárgyi kultúra köre. Nyilvánvalóan olyan – alacsonyabb értékű – tárgyak is nagyobb számban jelennek majd meg, amilyenek a korábbi anyagban még nem, vagy csak ritkán fordultak elő. Továbbá valószínűsíthető, hogy a tárgyak funkcióját illetően a reprezentációt szolgáló ingóságok mellett már nagyobb arányban jelennek meg az elsősorban mindennapi használatra szánt tárgyak, még ha azok az alacsonyabb vagyoni szinthez tartozó örökhagyók szemében kettős funkciót látnak is el. A kutatás időbeli keretének kiterjesztéséhez kiváló alappal szolgál a pozsonyi végrendeleti anyagnak egészen a 19. századig húzódó sora. Ugyanakkor ahhoz, hogy a kora újkori városi lakossággal és azon belül kiemelten a vagyoni elittel kapcsolatos és jelen 400

disszertációban tárgyalt kérdéskört a lehető legátfogóbb módon kimeríthessük, a kutatás térbeli kereteit is ki kell terjesztenünk, azaz más városok, más régiók felhasználható forrásaira támaszkodva a lehető legszélesebb képet kell felvázolnunk a kérdéses társadalmi csoportokról a fentiekben ismertetett szempontok szerint végzett összehasonlító elemzések által.

401

Melléklet 1. Politikai elit 1/1. sz. Archontológiai tábla Bírók és polgármesterek Kurzív = bizonytalan a.s. = angesetzte ÉVSZÁM BÍRÓ 1497/98 Jacob Aigner 1498/99 Jacob Aigner 1499/1500 Jacob Aigner 1500/01 Wolfgang Vorster 1501/02 Wolfgang Vorster 1502/03 Mathes Baier (/Payr/Pair/Bair) 1503/04 Wolfgang Tailnkäs 1504/05 Wolfgang Tailnkäs 1505/06 Wolfgang Tailnkäs 1506/07 Wolfgang Vorster 1507/08 Wolfgang Vorster 1508/09 Hans Lachenperger 1509/10 Wolfgang Vorster 1510/11 Hans Lachenperger 1511/12 Hans Lachenperger 1512/13 Hans Lachenperger 1513/14 Michel Meichsner 1514/15 Hans Lachenperger 1515/16 Michel Meichsner 1516/17 Caspar Leopold 1517/18 Caspar Leopold 1518/19 Wolfgang Dorner 1519/20 Wolfgang Vorster 1520/21 Wolfgang Vorster 1521/22 Wolfgang Vorster 1522/23 Wolfgang Vorster 1523/24 Caspar Leopold 1524/25 Michel Vischer 1525/26 Michel Vischer 1526/27 Michel Vischer 1527/28 Michel Vischer 1528/29 Wolfgang Vorster 1529/30 Michel Vischer 1530/31 a.s. Jacob Körbler 1531/32 Michel Klee 1532/33 Michel Klee 1533/34 Michel Klee 1534/35 Michel Klee 1535/36 Michel Klee 1536/37 a.s. Michel Vischer 1537/38 Jacob Körbler 402

POLGÁRMESTER Wolfgang Vorster ? Wolfgang Vorster Jacob Aigner Jacob Aigner Jacob Aigner Jacob Aigner Wolfgang Vorster Wolfgang Vorster Hans Lachenperger Hans Lachenperger Wolfgang Vorster Friedrich Voyt Friedrich Voyt Friedrich Voyt Pangratz Rutenstock Friedrich Voyt Michel Meichsner Hans Lachenperger Friedrich Voyt Friedrich Voyt Pangratz Rutenstock Friedrich Voyt Caspar Leopold Caspar Leopold Caspar Leopold ? Jacob Körbler Jacob Körbler Jacob Körbler Jacob Körbler Jacob Körbler Jacob Körbler Michel Klee Andre Hakowitz Jacob Körbler Jacob Körbler Valt Preuss Valt Preuss Michel Klee Michel Klee

1538/39 1539/40 1540/41 1541/42 1542/43 1543/44 1544/45 1545/46 1546/47 1547/48 1548/49 1549/50 1550/51 1551/52 1552/53 1553/54 1554/55 1555/56 1556/57 1557/58 1558/59 1559/60 1560/61

Blasi Beham Blasi Beham Blasi Beham Blasi Beham Blasi Beham Michel Klee Blasi Beham Blasi Beham Hans Bernhaimer Blasi Beham Blasi Beham Blasi Beham Thomas Reichentaler ? Hans Vischer Hans Vischer Hans Vischer Michel Klee Hans Vischer Mert Aichinger ? Hans Vischer Caspar Hainrich

Hans Bernhaimer Hans Bernhaimer Hans Bernhaimer Michel Klee Michel Klee Blasi Beham Hans Bernhaimer Hans Lang Hans Lang Hans Bernhaimer Hans Lang Thomas Reichentaler Hans Vischer ? Thomas Reichentaler Thomas Reichentaler Mert Aichinger Mert Aichinger Thomas Reichentaler Thomas Reichentaler ? Caspar Hainrich Hans Lang

1/2. sz. Archontológiai tábla Jegyzők és kamarások Kurzív = bizonytalan ÉVSZÁM JEGYZŐ 1497/98 Cristof Kuntzkesler 1498/99 Cristof Kuntzkesler 1499/1500 Cristof Kuntzkesler 1500/01 Cristof Kuntzkesler 1501/02 Cristof Kuntzkesler 1502/03 Cristof Kuntzkesler 1503/04 1504/05 1505/06 1506/07 1507/08 1508/09 1509/10 1510/11 1511/12 1512/13 1513/14 1514/15 1515/16 1516/17

Cristof Kuntzkesler Cristof Kuntzkesler Ulrich Symel ? Steffan Haymer Cristof Scharzenthaler ? Steffan Haymer Maister Friedrich Gruen Maister Friedrich Gruen Maister Friedrich Gruen Maister Friedrich Gruen Maister Friedrich Gruen ? 403

KAMARÁS Thomas Zeller Hans Schwertfeger Hans Schwertfeger Hans Schwertfeger Pangratz Rutenstock Pangratz Rutenstock / Georg Ecker riemer Georg Ecker riemer Georg Ecker riemer Mert Metnnpek Jacob Körbler Jacob Körbler Georg Stokhinger pekh Georg Stokhinger pekh Wolfgang Schuss kürsner Wolfgang Schuss kürsner Hans Kaiser Hans Kaiser Valt Preuss Valt Preuss Wolfgang Rutenstock

1517/18 1518/19 1519/20 1520/21 1521/22 1522/23 1523/24 1524/25 1525/26 1526/27 1527/28 1528/29 1529/30 1530/31 1531/32 1532/33 1533/34 1534/35 1535/36 1536/37 1537/38 1538/39 1539/40 1540/41 1541/42 1542/43 1543/44 1544/45 1545/46 1546/47 1547/48 1548/49 1549/50 1550/51 1551/52 1552/53 1553/54 1554/55 1555/56 1556/57 1557/58 1558/59 1559/60 1560/61

Steffan Haymer Julian Me[.]swein / Magister Johannes Marckhuo ? ? ? ? ? Steffan Pfaffstetter Steffan Pfaffstertter Steffan Pfaffstertter Steffan Pfaffstetter ? Michel Stützl Michel Stützl Michel Stützl Michel Stützl Michel Stützl Michel Stützl Michel Stützl Michel Stützl Michel Stützl Michel Stützl Michel Stützl Michel Stützl Michel Stützl Michel Stützl Michel Stützl Michel Stützl Michel Stützl Heinrich Schedel Heinrich Schedel Heinrich Schedel Heinrich Schedel Heinrich Schedel Heinrich Schedel Heinrich Schedel Thomas Entzenweiß Thomas Entzenweiß Thomas Entzenweiß Thomas Entzenweiß Thomas Entzenweiß Thomas Entzenweiß Thomas Entzenweiß Thomas Entzenweiß

404

Wolfgang Rutenstock Sebastian Eysenreich Sebastian Eysenreich Michel Klee Michel Klee Andre Hakowitz Andre Hakowitz Cristoff Kirchmair Christoff Kirchmair Augustin Maier Augustin Maier Wolfgang Schuman Wolfgang Schuman Georg Raid pekh Georg Raid pekh Michel Tailnkäs Michel Tailnkäs Jacob Preuhofer Wolfgang Dorffner Wolfgang Dorffner Mert Vorster Mert Vorster Hans Grueber Steffan Maurach Steffan Maurach Blasy Gros goldsmid Hans Lausser Hans Lausser Valt Pockh Sigmund Rauch Sigmund Rauch Hans Maurach Hans Maurach ? Wentzel Rurnschopf Cristoff Pfintzinger Cristoff Pfintzinger Wolfgang Kögl Wolfgang Jörg Gruebmülner Jörg Gruebmülner Thomas Dremel Thomas Dremel ?

1/3. sz. Archontológiai tábla Esküdtek Kurzív = bizonytalan A következő (1/3. számú) archontológiai tábla a belső tanács összetételét mutatja be a disszertáció által vizsgált időkeretben (ld. III. 3. alfejezet). Problémát vet fel az esküdtek sorrendje. A Gabbuchban, illetve az Actionale Protocollumban szereplő méltóságsorok összeállításánál nyilvánvalóan szerepe volt a nevek sorrendjének, utóbbival esetleg az esküdt tanácsosok közötti „rangsort” igyekezték kifejezni. Sajnos egyik forrás információi sem alkotnak megszakítatlan sort, illetve a Gabbuchban legtöbbször nem közölték az összes tanácsos nevét, így az említett két forrásból nyert információkat további források elszórt adataival kellett kiegészítenünk (ld. III. fejezet „az elitcsoportok elhatárolásának lehetőségeiről” szóló bevezető részét). Ilyen módon viszont lehetetlen volt követni a fent említett sorrendeket, így az esküdtek ABC sorrendben kerülnek közlésre. A nevek mögött jelzünk olyan tisztséget, amely a Gabbuch vagy az Actionale Protocollum méltóságsoraiban az illető személynél ki volt emelve (ilyenek: hauptman/Stadthauptman, Stadtschreiber/Notarius, camerer/Stadtcamerer, Spitalmeister). A nevek írásmódjánál a leggyakrabban előforduló változatot használtuk, amennyiben ilyen egyértelműen kiemelhető változat nem volt, úgy a személy végrendeletének törzsszövegében szereplő névváltozat szerepel. ÉVSZÁM ESKÜDTEK 1496/97 Andre Holtzer, Wolfgang Knoll, Hans Piburger(/Piberger), Wolfgang Tailnkäs, Wolfgang Vechtnitzer Senat[…] von Pran[..]arckh 1497/98 Peter Kreuzer, Hans Lachenperger, Hans Piburger, Steffan Rieder, Wolfgang Tailnkäs, Niclas Welser [/Frawenmarckher] […] 1498/99 ? 1499/1500 Peter Eysenreich, Wolfgang Knoll, Peter Kreuzer, Hans Lachenperger, Steffan Rieder Hauptman, Wolfgang Tailnkäs, Niclas Welser, Jacob Zeller, Thoman Zeller 1500/01 Peter Kreuzer, Hans Lachenperger, Steffan Rieder Hauptman, Wolfgang Tailnkäs, Niclas Welser 1501/02 ? 1502/03 Jacob Heuteur, Hans Lachenperger, Caspar Leopold, Jörg Schamberger, Hans Schwertfeger, Wolfgang Tailnkäs, Wolfgang Vorster, Niclas Welser, Thoman Zeller 1503/04 Jacob Heuteur, Hans Lachenperger, Caspar Leopold, Michel Meichsner, Jörg Schamberger, Hans Schwertfeger, Wolfgang Vorster, Niclas Welser 1504/1505 Jacob Aigner, Wolfgang Dorner, Jacob Heuteur, Hans Lachenperger, Michel Meichsner, Pangratz Rutenstock, Jörg Schamberger, Hans Schwertfeger 1505/1506 Jacob Aigner, Wolfgang Dorner, Jacob Heuteur, Hans Lachenperger Hauptman, Caspar Leopold, Niclas Ödenpurger, Pangratz Rutenstock, Jörg Schamberger, Hans Schwertfeger 1506/1507 Jacob Aigner, Wolfgang Dorner, Hans Gailsam, Jacob Heuteur, Caspar Leopold, Niclas Ödenpurger, Wolfgang Tailnkäs 1507/1508 Jacob Aigner, Wolfgang Dorner, Georg [Ecker] Riemer, Jacob Heuteur, Caspar Leopold, Niclas Ödenpurger, Wolfgang Tailnkäs, Niclas Welser 1508/1509 Wolfgang Dorner, Georg [Ecker] Riemer, Hans Gailsam, Steffan Hueter, Caspar Leopold, Friedrich Voyt, Niclas Welser 1509/1510 ? 1510/1511 Hans Aichinger, Wolfgang Dorner, Georg [Ecker] Riemer, Steffan Hueter, Hans Klee, Jacob Körbler, [Lienhart Lausser (Gabbuch fol 30a szerint; fol 29b szerint csak genant)], Caspar Leopold, [Michel Meichsner (Gabbuch fol 30a 405

1511/1512

1512/1513 1513/1514

1514/1515

1515/1516

1516/1517 1517/1518

1518/1519

1519/1520

1520/1521

1521/1522

1522/1523

1523/1524 1524/1525 1525/1526 1526/1527 1527/1528 1528/1529 1529/1530 1530/1531

szerint; fol 29b szerint csak genant)], Pangratz Rutenstock, Hans Schwertfeger, Wolfgang Vorster Hans Aichinger, Wolfgang Dorner, Hans Klee, Jacob Körbler, Lienhart Lausser, Caspar Leopold, Steffan Marstaller, Michel Meichsner, Pangratz Rutenstock Wolfgang Dorner, Jörg Ecker, Caspar Fuchsl, Sigmund Goldner, Hans Klee, Steffan Marstaller, Mert Sembler Hans Aichinger, Wolfgang Dorner, Sigmund Goldner, Steffan Haymer, Jacob Körbler, Hans Lachenperger, Caspar Leopold Hauptman, Mert Metnnpek(/Metnpekh), Mert Sembler, Wolfgang Vorster Hans Aichinger kürsner, Caspar Fuchsl, Sigmund Goldner, Steffan Haymer, Steffan Hueter, Jacob Körbler, Lienhart Lausser, Caspar Leopold Hauptman, Pangratz Rutenstock, Mert Sembler, Wolfgang Vorster Hans Aichinger kürsner, Caspar Fuchsl, Sigmund Goldner, Steffan Haymer, Steffan Hueter, Jacob Körbler, Lienhart Lausser, Caspar Leopold Hauptman, Pangratz Rutenstock, Mert Sembler, Wolfgang Vorster Hans Aichinger, Wolfgang Dorner, Sigmund Goldner, Steffan Haymer, Jacob Körbler, Pangratz Rutenstock, Michel Vischer Hans Aichinger, Wolfgang Dorner, Georg Ecker Riemer, Sigmund Goldner, Peter Hainrich, Hans Kaiser, Jacob Körbler, Pangratz Rutenstock, Mert Sembler, Michel Vischer Hans Aichinger kürsner, Georg Ecker Riemer, Caspar Fuchsl, Sigmund Goldner Stadthauptman, Jacob Körbler, Michel Vischer, Wolfgang Vorster, Friedrich Voyt Hans Aichinger, Wolfgang Dorner, Sigmund Goldner Stadthauptman, Georg Ecker Riemer, Peter Hainrich […], Jacob Körbler, Caspar Leopold, Valt Preuss, Pangratz Rutenstock Hans [Aichinger] kürsner, Wolfgang Dorner, Sigmund Goldner, Hans Kaiser, Jacob Körbler, Michel Meichsner, Niclas Ödenpurger, Valt Preuss, Mert Sembler, Michel Vischer Hans [Aichinger] kürsner, Wolfgang Dorner, Sigmund Goldner, Peter Hainrich, Hans Kaiser, Jacob Körbler, Michel Meichsner, Niclas Ödenpurger, Mert Sembler, Michel Vischer Hans [Aichinger] kürsner, Sigmund Goldner, Hans Kaiser, Jacob Körbler, Michel Meichsner, Niclas Ödenpurger, Valt Preuss, Mert Sembler, Michel Vischer ? ? Hans Baier(/Pair/Payr), Sebastian Eysenreich, Sigmund Goldner, Michel Klee, Niclas Ödenpurger, Wolfgang Vorster Hans Baier(/Pair/Payr), Sigmund Goldner, Peter Hainrich, Andre Hakowitz, Ambrosi Maier(/Mayer/Mair), Niclas Ödenpurger, Wolfgang Vorster Hans Baier(/Pair/Payr), Sigmund Goldner, Ambrosi Maier(/Mayer/Mair), Niclas Ödenpurger, Mert Sembler, Wolfgang Vorster Hans Baier(/Pair/Payr), Sebastian Eysenreich, Sigmund Goldner, Peter Hainrich, Andre Hakowitz, Mert Sembler, Michel Vischer Hans Baier(/Pair/Payr), Sebastian Eysenreich, Peter Hainrich, Cristoff Meichsner, Mert Sembler Sebastian Eysenreich, Sigmund Goldner, Peter Hainrich, Augustin Maier,

406

1531/1532

1532/33

1533/34 1534/35

1535/36

1536/37

1537/38

1538/39

1539/40

1540/41

1541/42

1542/43

1543/44 1544/45 az Act. Prot. És a Gabbuch adatai nem egyeznek

1545/46

1546/47

Christoff Meichsner, Sebastian Schmid, Jörg Stokhinger Blasi Beham, Hans Bernhaimer, Sebastian Eysenreich, Sigmund Goldner, Peter Hainrich, Christoff Kirchmair, Jacob Körbler, Valt Preuss, Sebastian Schmid, Jörg Stokhinger, Michel Vischer, (11 fő!) Blasi Beham, Hans Bernhaimer, Sebastian Eysenreich, Sigmund Goldner, Peter Hainrich, Christoff Kirchmair, Augustin Maier, Wolfgang Rutenstock, Valt Preuss, Sebastian Schmid, Jörg Stokhinger, (11 fő!) Hans Bernhaimer, Peter Hainrich, Christoff Kirchmair, Augustin Maier, Wolfgang Rutenstock, Sebastian Schmid, Jörg Stokhinger Blasi Beham, Hans Bernhaimer, Sebastian Eysenreich Stadthauptman, Andre Hakowitz, Christoff Kirchmair, Jacob Körbler, Augustin Maier, Wolfgang Rutenstock, Sebastian Schmid, Michel Vischer Blasi Beham, Hans Bernhaimer, Sebastian Eysenreich Stadthauptman, Peter Hainrich, Andre Hakowitz, Christoff Kirchmair, Jacob Körbler, Augustin Maier, Wolfgang Rutenstock, Sebastian Schmid, Michel Vischer, (11 fő!) Blasi Beham, Hans Bernhaimer, Andre Hakowitz, Christoff Kirchmair, Augustin Maier, Steffan Pfaffstetter, Valt Preuss, Sebastian Schmid Stadthauptman Blasi Beham, Hans Bernhaimer, Christoff Kirchmair, Augustin Maier, Steffan Pfaffstetter, Valt Preuss, Wolfgang Rutenstock, Sebastian Schmid Stadthauptman, Wolfgang Schuman Christoff Kirchmair, Michel Klee, Jacob Körbler, Augustin Maier Stadthauptman, Steffan Pfaffstetter, Valt Preuss, Wolfgang Rutenstock, Sebastian Schmid, Wolfgang Schuman, Bartlme Wirt Christoff Kirchmair, Michel Klee, Jacob Körbler, Augustin Maier Stadthauptman, Steffan Pfaffstetter, Valt Preuss, Wolfgang Rutenstock, Sebastian Schmid, Wolfgang Schuman, Bartlme Wirt Christoff Kirchmair, Michel Klee, Jacob Körbler, Hans Lang Stadthauptman, Augustin Maier, Christoff Meichsner, Steffan Pfaffstetter, Valt Preuss, Sebastian Schmid, Mert Vorster, Bartholme Wirt, Hans Bernhaimer, Cristoff Kirchmair, Jacob Körbler, Hans Lang, Steffan Pfaffstetter, Valt Pruess, Sebastian Schmid, Georg Stokhinger, Mert Vorster, Bartlme Wirt, Mert Zirkendorffer Hans Bernhaimer, Wolffgang Dorffner, Jacob Körbler, Steffan Maurach, Valt Preuss, Thoman Reichentaler, Sebastian Schmid, Mert Vorster, Bartlme Wirt, Mert Zirkendorffer, Hans Lang Stadthauptman, (11 fő!) [Hans Lang nem szerepel az Actionale Protocollum ezévi méltóságsorában] Hans Bernhaimer, Wolffgang Dorffner, Jacob Körbler, Hans Lang, Steffan Maurach, Thoman Reichentaler, Mert Vorster Stadthauptman Wolffgang Dorffner, Michel Klee, Jacob Körbler, Hans Lang, Steffan Maurach, Valt Preuss, Thomas Reichentaler, Sebastian Schmid, Mert Vorster Stadthauptman, Bartlme Wirt, Mert Zirkendorffer [Gabbuch: [Hans Vischer, Cristoff Partinger] domini senatores Joannis Bernhaimer, Wolffgangus Dorffner, Michael Klee, Jacobus Körbler, Joannes Lang, Stephanus Maurach, Valentinus Preuss, Joannis Reichentaler, Sebastian Schmid pilcatore, Martinus Vorster capitaneus Stadthauptman, Bartlme Wirt, Martinus Zirkendorffer Blasi Beham, Michael Klee, Steffan Maurach, Cristoff Partinger, Valt Pockh, Valentinus Preuss, Thomas Reichentaler, Sebastian Schmid, Hans Vischer,

407

1547/48

1548/49

1549/50

1550/51 1551/52 1552/53

1553/54

1554/55

1555/56

1556/57

1557/58

1558/59 1559/60

1560/61

Bartlme Wirt, Mert Zirkendorffer Hans Lang, Steffan Maurach, Cristoff Partinger, Valtin Pockh, Valt Preuss, Thomas Reichentaler, Sebastian Schmid, Hans Vischer, Bartlme Wirt, Mert Zirkendorffer, [a margon betoldva: Michel Klee], Henricus Schoedelius Notarius Posoniensis [azaz Heinrich Schedel] Michel Klee, Steffan Maurach, Cristof Partinger Stathauptman, Valtin Pockh, Valt Preuss, Thomas Reichentaler, Sebastian Schmid, Hans Vischer, Bartlme Wirt, Mert Zirkendorffer, Heinrich Schedl notarius Mert Aichinger, Caspar Hainrich, Michel Klee, Hans Lang, Steffan Maurach, Cristoff Partinger, Valtin Pockh, Valt Preuss, Sebastian Schmid, Bartlme [Wirt] Purkircher, Mert Zirkendorffer, Heinrich Schedel Stadtschreiber Hans Maurach Stadtcamerer Mert Aichinger Stadthauptman, Caspar Hainrich, Michel Klee, Hans Lang, Steffan Maurach, Valt Preuss, Sebastian Schmid, Bartlme Wirt Mert Aichinger, Caspar Hainrich, Hans Lang, Steffan Maurach, Mert Zirkendorffer, Wentzel Rurnschopf camerer Michel Klee, Hans Lang, Hans Maurach, Valt Preuss, Sebastian Schmid, Bartlme Wirt, Mert Zirkendorffer Stadthauptman / Mert Aichinger Stadthauptman Mert Aichinger, Peter Eckher, Caspar Hainrich, Jacob Khien, Michel Klee, Hans Lang, Hans Maurach Stadthauptman, Cristoff Partinger, Valt Preuss, Bartlme [Wirt] Purkircher, Sebastian Schmid, Thomas Entzenweiß Stadtschreiber, Cristoff Pfintzinger Stadtcamerer Peter Ecker, Caspar Hainrich, Jacob Khien, Michel Klee, Hans Lang, Sigmund Luttenberger, Hans Maurach Stadthauptman, Cristoff Partinger, Cristoff Pfintzinger, Bartlme [Wirt] Purkircher, Thomas Reichentaler, Thomas Entzenweiß notarius, Wolfgang Kögl Stadtcamerer, Wolf […] Spitalmeister Peter Ekher, Caspar Hainrich, Jacob Khien, Hans Lang, Sigmund Luttenberger, Hans Maurach Stadthauptman, Cristoff Partinger, Cristoff Pfintzinger, Bartlme [Wirt] Purkircher, Thomas Reichentaler, Hans Vischer, [Lorentz Loy], Thomas Entzenweiß notarius, Wolfgang Kögl camerer Mert Aichinger, Peter Eckher, Caspar Hainrich, Jacob Khien Stadthauptman, Michel Klee, Hans Lang, Sigmund Luttenberger, Hans Maurach, Cristoff Partinger, Cristoff Pfintzinger, Bartlme [Wirt] Purkircher, Thomas Entzenweiß Stadtschreiber, Jorg Gruebmülner camerer Peter Ecker, Caspar Hainrich, Michel Klee, Wolfgang Kögl Stadthauptman, Hans Lang, Caspar Liechtenperger, Sigmund Luttenberger, Hans Maurach, Cristoff Partinger, Bartlme [Wirt] Purkircher, Hans Vischer ? Mert Aichinger, Peter Ecker, Georg Gruebmülner, Hans Lang, Caspar Liechtenperger, Sigmund Luttenberger, Hans Maurach, Mert Ofner, Sebastian Schmid Mert Aichinger, Georg Gruebmülner Stadthauptman, Lorentz Loy, Sigmund Luttenberger, Hans Maurach, Mert Ofner, Hans Vischer

408

1/4. sz. Archontológiai tábla Tisztségek személyenkénti pályákra lebontva a vagyoni helyzet tükrében Rövidítések Tisztségek B = Bíró PM = Polgármester KAM = Kamarás VK = Városkapitány J = Jegyző BT = Belső tanács tagja / esküdt polgár KT = Külső tanács tagja / választott polgár Bergm. = Bergmeister Vagyoni helyzet n. a. nincs adat elit = a személy végrendelete alapján a vagyoni elithez tartozik kr = végrendelete alapján a középréteghez sorolható rokon elit = közvetlen családtag végrendeletét ismerjük, a besorolás a rokon vagyoni helyzetét mutatja rokon kr = ld. fent

Eysenreich, Peter

Vagyon rokon elit

(1491/92) (PM)

(1492-94) (BT)

1494-99 –

1499/1500 BT

Vagyon 1491/92 1492/93 1493/94 1494/95 1495/96 1496/97 1497/98 Kreuzer, Peter elit BT VK B PM – B BT *Ebből az évből nem ismerjük az esküdtek és a választott polgárok nevét, elképzelhető, hogy Kreuzer ebben az évben is benne volt a tanácsban.

409

1498/99 ?*

1499-1501 BT

Lachenperger, Hans

Vagyon rokon elit

1491/92 KT

1492/93 –

1493/94 KT

1494/95 –

1495/96 BT

1496/97 –

1497/98 BT

1498/99 ?*

1499-1501 BT

1501/02 ?*

1502/03 BT

1503-06 VK

1506-08 PM

1508/09 B

1509/10 –

1510-13 B

1513/14 BT

1514/15 B

1515/16 1516-18 PM KT *Ezekből az évekből nem ismerjük az esküdtek és a választott polgárok nevét, elképzelhető, hogy Lachenperger ezekben az években is benne volt a tanácsban. 1514-16 BT

1516-20 KT

Vagyon 1491/92 1492-96 1496-98 1498/99 1499-1501 1501/02 1502/03 1503-06 Tailnkäs, Wolfgang rokon elit KT – BT ?* BT ?* BT B *Ezekből az évekből nem ismerjük az esküdtek és a választott polgárok nevét, elképzelhető, hogy Tailnkäs ezekben az években is benne volt a tanácsban.

1506-08 BT

Lausser, Lienhart

Vagyon n. a.

1491/92 KT

1492-97 –

1497/98 KT

1498-1504 –

1504-07 KT

1507-1510 –

1510-14 KT

Vagyon 1491/92 1492-94 1494/95 1495-97 1497/98 1498/99 1499-1501 Rieder, Steffan n. a. BT BT B(/BT) PM BT ?* VK *Ebből az évből nem ismerjük az esküdtek és a választott polgárok nevét, elképzelhető, hogy Rieder ebben az évben is benne volt a tanácsban.

Welser [/Frawenmarckher], Niclas

Vagyon elit

1491/92 KT

1492-94 –

1494/95 BT

1495-97 –

1497/98 BT

1498/99 –

1499-1501 BT

1504-06 1506/07 1507-09 – KT BT *Ebből az évből nem ismerjük az esküdtek és a választott polgárok nevét, elképzelhető, hogy Welser ebben az évben is benne volt a tanácsban.

Baier (/Payr/Pair), Mathes

Vagyon elit

1492/93 KT

1493/94 KAM

1494/95 –

1495/96 BT

410

1496-1502 –

1502/03 B

1501/02 ?*

1502-04 BT

Vagyon 1493/94 1494-98 1498-1500 kr (/rokon KT BT – elit) *1491-96 között Jörg Piburger volt a városi jegyző, kapcsolatuk nem tisztázott. Piburger, Hans*

1500/01 BT

Vagyon 1494/95 1495/96 1496/97 1497/98 1498/99 1499/1500 1500-1504 1504-1508 Aigner*, Jacob elit VK BT – B B/PM** B PM BT *Egy 1481-es végrendelet szerint abban az évben egy Wolfgang Aigner nevű polgár a belső tanács tagja volt. Ismerjük ifj. Jacob Aigner fivérének, Hans Aignernak a végrendeletét 1495-ből, Jacobé 1511-es, fiáé 1516-os. **Nem ismerjük a méltóságsort. Ortvay közlése alapján (PVT III. 384. p. és 397. p.) nem lehet egyértelműen eldönteni Aigner tisztségét.

Dorner, Wolfgang*

Vagyon elit

1494-96 KT

1496/97 –

1497/98 KT

1498-1500 –

1500/01 KT

1501/02 –

1502/03 KT

1503/04 –

1504-09 BT

1509/10 1510-14 1514-16 1516-18 1518/19 1519-22 ?** BT KT BT B BT *1488-ban említik egy végrendeletben, abban az évben még nincs tisztsége **Ebből az évből nem ismerjük az esküdtek és a választott polgárok nevét, elképzelhető, hogy Dorner ebben az évben is benne volt a tanácsban, esetleg választott polgár volt. Vagyon elit

(1488/89) (BT)

1489-94

Heuteur, Jacob

1494/95 BT

Knoll, Wolfgang

Vagyon n. a.

(1488/89) (BT)

1489-92 –

(1492/93) (BT)

1492/93 B

1493/94 –

(1494/95) (BT)

Vagyon Holtzer, Andre* n. a. *Ismerjük végrendeletét 1500-ból.

1495-1502 –

(1495/96) (BT)

411

1502-08 BT (1494-97) (BT)

1497-99 –

(1496/97) (BT)

1497/98 KT

1499/1500 BT

Vorster, Wolffgang*

Vagyon elit

1495/96 KT

1496/97 –

1497/98 PM

1498-1500 –

1500-02 B

1502-04 BT

1504-06 PM

1506-08 B

1508/09 PM

1509/10 B

1510/11 BT

1511/12 KT

1512/13 –

1513-16 BT

1516/17 KT

1517/18 –

1518/19 BT

1519-23 B

1523-25 1525-28 1528/29 ?** BT B *1529-es végrendelete még bíróként említi. Még ebben az évben meghalt. Erre utal, hogy 1530-ban már nem találkozunk vele a méltóságsorban, illetve a Krisztus Teste céh 1529-es taglistáján áthúzva szerepel neve, ami ugyancsak megerősíti feltételezésünket (MOL MF C1430 fol 25). **Ezekből az évekből nem ismerjük az esküdtek és a választott polgárok nevét, elképzelhető, hogy Vorster ebben az időszakban is benne volt a tanácsban Vagyon n. a.

1496/97 BT

Zeller, Thomas

Vagyon n. a.

1496-98 KAM

1498-1502 –

1502/03 BT

Schwertfeger, Hans

Vagyon n. a.

1498-1501 KAM

1501/02 –

1502-06 BT

1506-10 –

1510/11 BT

1511-13 –

Schamberger, Jörg

Vagyon n. a.

1499/1500 KT

1500-1502 –

1502-06 BT

1506/07 KT

1507/08 –

1508/09 KT

Vagyon rokon elit

1499/1500 BT

Vagyon elit

1501-03 KAM(?)*

1503/04 –

1504-06 BT

1506-08 KT

1508-1510 –

1510-12 BT

Vechtnitzer, Wolfgang

Zeller, Jacob

Rutenstock, Pangraz

1513-18 KT

1518/19 –

1519/20 KT

1512/13 PM

1513/14 KT

1514-18 BT

1518/19 1519/20 1520-23 PM BT KT * A rendelkezésre álló források alapján nem egyértelmű, hogy ebben az évben Rutenstock, vagy Georg Ecker riemer volt-e a kamarás.

412

Ecker riemer, Georg

Vagyon elit

1502/03 KT/KAM*

1503-05 KAM

1505-1508 –

1508/09 BT

1509/10 ?**

1510/11 BT

1511/12 –

1512/13 BT

1513-16 –

1516/17 1517-20 1520-23 1523-25 1525-30 KT BT KT ?** KT *A rendelkezésre álló források alapján nem egyértelmű, hogy ebben az évben Ecker, vagy Pangraz Rutenstock volt-e a kamarás. **Ezekből az évekből nem ismerjük az esküdtek és a választott polgárok nevét, elképzelhető, hogy Ecker ezekben az években is benne volt a tanácsban, esetleg választott polgár volt.

Leopold, Caspar

Vagyon elit

1502-04 BT

1504/05 –

1505-09 BT

1509/10 ?*

1510-12 BT

1512-16 VK

1516-18 B

1518/19 –

1519/20 BT

1520-23 1523/24 PM B *Ebből az évből nem ismerjük az esküdtek és a választott polgárok nevét, elképzelhető, hogy Leopold ebben az évben is benne volt a tanácsban.

Meichsner, Michel

Fuchsl, Caspar

Vagyon rokon elit

1503-05 BT

1505-1510 –

1510/11 KT

1511-13 –

1513/14 B

1514/15 PM

1515/16 B

1516-20 KT

1520-23 BT

Vagyon n. a.

1504-06 KT (bergm.)

1506-08 KT

1508-10 –

1510-12 KT

1512/13 BT

1513/14 KT

1514-16 BT

1516-18 KT

1518/19 BT

1504/05 KT

1505-07 –

1507/08 KT

1508/09 BT

1509-12 PM

1512/13 KT

1513/14 B

1514-16 KT

1516-18 PM

1518/19 –

1519/20 PM

1505/06 KT (?)

1506/07 –

1507/08 J

1508-10 –

1510/11 J

1511-13 –

1513-17 BT

1517/18 J

1519/20 KT

Voyt, Friedrich*

Haymer, Steffan

Vagyon elit

Vagyon n. a.

413

Vagyon 1505/06 1506-1508 1508/09 1509/10 1510/11 1511-14 1514-16 Hueter, Steffan n. a. KT (?) – BT ?** BT – BT *1493-as és 1494-es végrendeletekben említenek Mathes Hueter nevű esküdtet. **Ebből az évből nem ismerjük az esküdtek és a választott polgárok nevét, elképzelhető, hogy Hueter ebben az évben is benne volt a tanácsban.

Metnnpek (/Metnpekh), Mert

Vagyon n. a.

1505/06 KAM

1506-13 –

1513/14 BT

1514/15 KT

Vagyon 1505-08 1508/09 1509/10 1510-20 1520-23 1523-25 1525-28 1528-33 Ödenpurger, Niclas kr BT KT – KT BT ?* BT KT *Ezekből az évekből nem ismerjük az esküdtek és a választott polgárok nevét, elképzelhető, hogy Ödenpurger ebben az időszakban is benne volt a tanácsban.

Gailsam, Hans

Vagyon n. a.

1506/07 BT

1507/08 –

1508/09 BT

Kaiser, Hans

Vagyon kr

1506/07 KT

1507/08 –

1508/09 KT

1509/10 –

1519/20 KT

1520-23 BT

1523-27 –

1527-37 KT

1506-08 KAM

1508-1510 –

1510-12 BT

1512/13 –

Körbler, Jacob

Vagyon elit

1534-36 1536/37 1537/38 1538-46 BT – B BT *Megjegyzendő, hogy 1523/24-ben nem tudjuk pontosan, hogy ki volt a polgármester.

414

1510/11 KT

1512-14 KAM

1514-17 –

1517/18 BT

1518/19 –

1513-23 BT

1524-30* PM

1530/31 B

1531/32 BT

1532-34 PM

Stokhinger pekh, Georg

Vagyon n. a.

1506-08 KT

1508-10 KAM

1510/11 –

1511/12 KT

1512/13 –

1513/14 KT

1514-16 –

1516-19 KT

1519/20 –

1520-23 KT

1523-25 ?*

1525-27 KT

1527/28 –

1528-30 KT

1530-34 BT

1534-38 KT

1538/39 –

1539/40 KT

1540/41 1541/42 – BT *Ezekből az évekből nem ismerjük az esküdtek és a választott polgárok nevét, elképzelhető, hogy Stokhinger ezekben az években is benne volt a tanácsban, esetleg választott polgár volt.

Sembler(/Semler), Mert

Vagyon kr

1507/08 KT

1508-10 –

1510-12 KT

1512-16 BT

1516/17 –

1517/18 BT

1518-20 –

1520-23 BT

1523-27 –

1527-30 BT

Vagyon 1510-12 1512/13 1513-23 1523-25 1526-28 Aichinger kürsner, n. a. BT – BT ?* KT Hans *Ezekből az évekből nem ismerjük az esküdtek és a választott polgárok nevét, elképzelhető, hogy Aichinger ezekben az években is benne volt a tanácsban, esetleg választott polgár volt.

Schuss kürsner, Wolfgang

Klee, Hans

Marstaller, Steffan

Vagyon n. a.

1510-12 KAM

1512/13 –

Vagyon rokon elit

1510-13 BT

1513/14 KT

Vagyon n. a.

1511-13 BT

1513/14 KT

1514-16 –

415

1516-20 KT

1520/21 –

1521-23 KT

Vagyon 1512-17 1517/18 1518/19 1519/20 1520-23 1523-25 1525-29 1529/30 Goldner, Sigmund kr BT VK B VK BT ?* BT – *Ezekből az évekből nem ismerjük az esküdtek és a választott polgárok nevét, elképzelhető, hogy Goldner ebben az időszakban is benne volt a tanácsban.

Preuss, Valt

Vagyon n. a.

1530-33 BT

1514-16 KAM

1516-18 –

1518/19 KT

1519-21 BT

1521/22 –

1522/23 BT

1523-25 ?*

1525/26 KT

1526/27 –

1527-29 KT

1529/30 –

1530/31 KT

1531-33 BT

1533/34 –

1534-36 PM

1536-43 BT

1543/44 –

1544-51 BT

1551/52 1552-54 1554/55 1555-57 1557/58 1558/59 1559/60 ?** BT KT – KT ?* KT *Ezekből az évekből nem ismerjük az esküdtek és a választott polgárok nevét, elképzelhető, hogy Preuss ezekben az években is benne volt a tanácsban, esetleg választott polgár volt. **Az 1551/52-es méltóságsor erősen hiányos, elképzelhető, hogy Preuss ebben az évben is esküdt polgár volt.

Rutenstock, Wolfgang

Vischer, Michel

Hainrich, Peter

Vagyon elit

1516-18 KAM

1518-27 –

1527-32 KT

1532-36 BT

1536/37 –

1537-40 BT

Vagyon elit

1516-19 BT

1519/20 –

1520-23 BT

1523/24 –

1524-28 B

1528/29 BT

1529/30 B

1530/31 –

1531/32 BT

1532-34 KT

1534-36 BT

1536/37 B

1517/18 BT

1518/19 –

1519/20 BT

1520/21 –

1521/22 BT

1522-26 –

1526/27 BT

1527/28 –

1528-34 BT

1534/35 –

1535/36 BT

1536/37 –

1537/38 KT

Vagyon n. a.

416

Eysenreich, Sebastian

Vagyon elit

1518-20 KAM

1520-25 –

1525/26 BT

1526-28 –

1528-33 BT

1533-36 VK

1536/37 –

1537/38 KT

1538/39 –

1536-38 PM

1538-41 BT

1539/40 1540-42 1542-45 1545/46 1546-49 KT ?* KT ?* KT *Ezekből az évekből nem ismerjük a választott polgárok nevét, elképzelhető, hogy Eysenreich ebben az időszakban is választott polgár volt. 1529/30 KT

1530/31 PM

1531-36 B

1541-43 1543/44 1544-51 1551/52 1552-55 PM B BT** ?*** BT *1520/21-ben kérdéses, hogy kamarás, vagy csak választott polgár. **1547/48-ban Az Actionale eredeti méltóságsorában nem szerepel, később toldották be a margón. ***Az 1551/52-es méltóságsor erősen hiányos, elképzelhető, hogy Klee ebben az évben is esküdt polgár volt.

1555/56 –

1556-58 BT

Klee, Michel

Vagyon elit

1521/22 KT

1522-25 –

1522-24 KAM*

1525/26 BT

1527/28 –

1528/29 BT

1529/30 KT

1530/31 –

1531/32 PM

1528/29 –

1529/30 KT

1530/31 –

1531-42 BT

1542/43 –

1543/44 KT

Vagyon 1524-28 1528-31 1531/32 1532-34 1534-36 Pfaffstetter, Steffan* elit J – KT – KT *1492/93-ból ismerünk egy Wolffgang Pfaffstattert (Steffan apja), aki ekkor a külső tanács tagja volt

1536-42 BT

1532/33 1533/34 KT – *1522/23-ban kérdéses, hogy kamarás, vagy csak választott polgár.

Kirchmair, Cristoff

Vagyon n. a.

1524-26 KAM (?)

1526/27 –

1544-47 –

1547/48 KT

1524-26 –

1526-29 –

1526/27 BT

Hakowitz, Andre

Vagyon elit

1520-22 KAM*

1534-37 BT

1527/28 KT

417

Baier (/Payr/Pair), Hans

Vagyon kr

1525-30 BT

Vagyon n. a.

1526-28 BT

1542-45 KT

1545/46 ?*

1533-38 BT

1538-40 VK

1540/41 BT

Vagyon 1527/28 1528-30 1530-32 1532/33 1533-36 1536/37 Raid pekh, Georg elit KT – KAM – KT – *1540-42-ből nem ismerjük a választott polgárok nevét, elképzelhető, hogy Raid ebben az időszakban is választott polgár volt.

1537-39 KT

1539-42 –*

1542/43 KT

Maier, Ambros

1528-30 –

1530-34 KT

1534/35 –

1535-40 KT

1540-42 –

1546-49 KT

1549/50 1550/51 – KT *Ebből az évből nem ismerjük a választott polgárok nevét, elképzelhető, hogy Maier ebben az évben is választott polgár volt.

Maier, Augustin

Vagyon rokon kr

1526/27 KT

1527-30 –

1530/31 BT

1531/32 KT

1532/33 –

Tailnkäs, Michel

Vagyon elit

1527/28 KT

1528-32 –

1532-34 KAM

1534/35 –

1535/36 KT

Schuman, Wolfgang

Vagyon elit

1528-30 KAM

1530/31 –

1531-36 KT

1536/37 –

1537-40 BT

1540-42 –

1542/43 KT

1543-1546 –

1546/47 KT

Meichsner, Cristoff

Vagyon elit

1529-31 BT

1531/32 –

1532-37 KT

1537/38 –

1538-40 KT

1540/41 BT

1541-43 –

1543-45 KT

1545/46 ?*

1546-49 1549/50 1550/51 1551-60 (1560/61) KT ?* KT – (KT)** *Ebből az évből nem ismerjük a választott polgárok nevét, elképzelhető, hogy Meichsner ebben az évben is választott polgár volt. **Valószínűleg már másik személy.

Bernhaimer, Hans

Vagyon rokon elit

1530-38 BT

1538-41 PM

1541-44 BT

1544/45 PM

418

1545/46 BT

1546/47 B

1547/48 PM

1551/52 ?*

1552-54 BT

1554/55 KT

Vagyon 1531-33 1533/34 1534-38 1538-43 1543/44 1544-46 Beham*, Blasi elit BT – BT B PM B *Thomas Behem 1488/89-ben esküdt, Thomas Behem testamentumát 1494-ből ismerjük. A rokoni kapcsolat nem tisztázott.

1546/47 BT

1547-50 B

Schmid, Sebastian

Vagyon n. a.

1530-36 BT

1536-38 VK

1538-43 BT

1543/44 –

1544-51 BT

1555-59 –

1559/60 BT *Az 1551/52-es méltóságsor erősen hiányos, elképzelhető, hogy Schmid ebben az évben is esküdt polgár volt.

Vagyon 1534/35 1535/36 1536-40 1540-42 1542-45 1545-47 1547-49 Preuhofer, Jacob n. a. KAM – KT ?* KT – KT *Ezekből az évekből nem ismerjük a választott polgárok nevét, elképzelhető, hogy Preuhofer ebben az időszakban is választott polgár volt.

Dorffner, Wolfgang

Vagyon elit

1535-37 KAM

1537-42 –

1542-46 BT

1546-50 –

1550/51 KT

Vorster, Mert

Vagyon elit

1531/32 KT

1532-37 –

1537-39 KAM

1539/40 –

1540-43 BT

1543-46 VK

Vagyon 1538-43 1543/44 1544-51 1551/52 1552-58 1558/59 1559/60 Wirt [/Purkircher], n. a. BT – BT ?* BT ?** KT Bartlme *Az 1551/52-es méltóságsor erősen hiányos, elképzelhető, hogy Wirt ebben az évben is esküdt polgár volt. **Ebből az évből nem ismerjük az esküdtek és a választott polgárok nevét, elképzelhető, hogy Wirt ebben az évben is benne volt a tanácsban, esetleg választott polgár volt.

Grueber, Hans

Vagyon elit

1539/40 KAM

419

1543-46 BT

1546/47 PM

1549-52 1552/53 1553-58 1558/59 1559/60 BT – BT ?** BT *Nagy valószínűséggel még egy másik személyről van szó. **Ebből az évből nem ismerjük az esküdtek névsorát, elképzelhető, hogy Lang ebben az évben is esküdt volt.

1560/61 PM

Lang, Hans

Maurach, Steffan

Vagyon n. a.

Vagyon kr

(1510-12) (KT)*

1540-43 KAM

1540/41 VK

1541/42 BT

1542/43 VK

1547/48 BT

1548/49 PM

1543-52 BT

Vagyon 1541-43 1543/44 1544-50 1550/51 1551/52 1552/53 Zirkendorffer, Mert elit BT – BT – BT VK* *Az Actionale Protocollum 1552-es méltóságsora alapján (AP II fol 60a). Egy 1552. október 16-án kelt végrendelet szerint viszont Mert Aichinger volt ebben az évben a városkapitány (AMB Prot. Test. II. fol 258b). Vagyon elit

1542/43 KAM

1543-47 –

1547-49 KT

1549/50 –

1550/51 KT

Vagyon n. a.

1542-49 BT

1549/50 PM

1550/51 B

1551/52 –

1552-54 PM

1554-56 BT

1556-58 PM

Vagyon n. a.

1543-45 KAM

Vagyon 1544/45 1545/46 1546/47 1547-49 Partinger, Cristoff rokon elit BT (?)* – BT VK *Csak a Gabbuchban szerepel esküdtként, az Actionale nem említi az 1544-es tisztújításkor.

1549/50 BT

1550-53 –

1553-58 BT

Gros goldschmid, Blasy

Reichentaler, Thomas

Lausser, Hans

420

1551/52 –

1552-55 B

1555/56 BT

1556/57 B

1557/58 1558/59 1559/60 1560/61 1561-63 1563/64 BT – B BT ?** B *Csak a Gabbuchban szerepel esküdtként, az Actionale nem említi az 1544-es tisztújításkor. **Ezekből az évekből nem ismerjük az esküdtek névsorát, elképzelhető, hogy Vischer ezekben az években is esküdt volt.

1564-66 ?**

1566/67 BT

1567/68 B

1559-61 BT

1561-63 ?*

1563/64 BT

Vischer, Hans

Vagyon rokon elit

1544/45 BT (?)*

1545/46 –

1546-49 BT

Pockh, Valt

Vagyon elit

1545/46 KAM

1546-50 BT

Rauch, Sigmund

Vagyon n. a.

1546-48 KAM

1548-50 –

1550/51 KT

Maurach, Hans

Vagyon rokon kr

1548-50 KAM

1550-52 –

1552/53 BT

1549/50 –

1553-56 VK

1550/51 PM

1556-58 BT

1558/59 ?*

1564-66 1566/67 ?* VK *Ezekből az évekből nem ismerjük az esküdtek névsorát, elképzelhető, hogy Maurach ezekben az években is esküdt volt.

Aichinger, Mert

Vagyon n. a.

1549/50 BT

1550/51 VK

1551/52 BT

1552/53 VK (?)*

1553/54 BT

1554-56 PM

1556/57 BT

1557/58 B

1559-61 BT

1561-63 1563/64 ?** BT *Egy 1552. október 16-án kelt végrendelet szerint (fol 258b). Az Actionale Protocollum 1552-es méltóságsora alapján viszont Mert Zirkendorffer (AP fol 60a).

Hainrich, Caspar

Vagyon rokon kr

1549-52 BT

1552/53 –

1553-58 BT

1559/60 PM

1560/61 B

1566/67 BT *Ezekből az évekből nem ismerjük az esküdtek névsorát, elképzelhető, hogy Hainrich ezekben az években is esküdt volt.

421

1561-63 ?*

1563/64 BT

1564-66 ?*

Rurnschopf, Wentzel

Pfintzinger, Cristoff

Vagyon rokon elit

1551/52 KAM

1552-57 –

1557/58 KT

1558/59 –

1559-61 KT

Vagyon rokon elit

1552-54 KAM

1554-57 BT

1557-59 –

1559/60 KT

1560-63 –

Vagyon 1553-58 1558/59 1559/60 1560-63 1563/64 Ecker, Peter rokon elit BT ?* BT ?* BT *Ezekből az évekből nem ismerjük az esküdtek névsorát, elképzelhető, hogy Ecker ebben az évben is esküdt volt.

1563/64 KT 1564-66 ?*

1566/67 BT

Vagyon n. a.

1553-56 BT

1556/57 VK

1557-59 –

1559-61 KT

1561-63 –

1563/64 KT

Vagyon rokon elit

1554-56 KAM

1556/57 –

1557/58 VK

1558-66 –

1566/67 B

1567/68 –

1568/69 B

Vagyon 1554-58 1558/59 1559-61 1561-63 1563/64 1564-66 Luttenberger, n. a. BT ?* BT ?* BT ?* Sigmund *Ezekből az évekből nem ismerjük az esküdtek névsorát, elképzelhető, hogy Luttenberger ezekben az években is esküdt volt.

1566/67 BT

Khien, Jacob

Kögl, Wolfgang

1569/70 –

Vagyon 1555/56 1556-60 1560/61 1561-63 1563/64 Loy, Lorentz n. a. BT* – BT ?** BT *Az Actionale Protocollum méltóságsorában nem szerepel, egy 1555. július 25-én kelt végrendelet esküdtként említi. **Ezekből az évekből nem ismerjük az esküdtek névsorát, elképzelhető, hogy Loy ezekben az években is esküdt volt. Vagyon 1556-58 1558/59 1559-61 1561-63 1563/64 1564-66 Gruebmülner, Georg rokon elit KAM – VK ?* BT ?* *Ezekből az évekből nem ismerjük az esküdtek névsorát, elképzelhető, hogy Gruebmülner ezekben az években is esküdt volt.

1566/67 BT

1567/68 VK

Vagyon 1557/58 1558/59 1559/60 1560/61 1561-63 1563/64 Liechtenperger, rokon kr BT ?* BT KT ?** PM Caspar *Ebből az évből nem ismerjük az esküdtek névsorát, elképzelhető, hogy Liechtenperger ebben az évben is esküdt volt.

1564-66 ?**

1566/67 PM

422

1570-72 PM

**Ebből az évből nem ismerjük az esküdtek és a választott polgárok nevét, elképzelhető, hogy ebben az évben is benne volt a tanácsban, esetleg választott polgár volt. Vagyon 1558-60 Dremel, Thomas rokon elit KAM Vagyon 1555/56 1556-59 1559-61 1561-63 1563/64 Ofner, Mert kr KT – BT ?* BT *Ezekből az évekből nem ismerjük az esküdtek névsorát, elképzelhető, hogy Loy ezekben az években is esküdt volt.

423

2. Városi társadalom, családszerkezet A testamentumok évenkénti megoszlása A végrendeletek száma évenként

Átlagérték 8-9 éves periódusok szerint

1555. 1556. 1557.

1551. 1552. 1553. 1554.

1546. 1547.

1541. 1542. 1543. 1544. 1545.

1539. 1540.

1537. 1538.

1535. 1536.

1532. 1533. 1534.

1530. 1531.

1529.

1548. 1549. 1550.

45 40 35 30 25 20 15 10 5 0

2/1. sz. ábra Foglalkozási ágak szerinti megoszlás %-ban 45,00% 40,00% 35,00% 30,00% 25,00% 20,00% 15,00% 10,00% 5,00% 0,00%

Összes végrendelkező

tal an o ny Biz

Ka t on a

g Ért

elm isé

r Ga zda pol gá

Ké zm űv es

Ke re

sk e dő

Vagyoni elit

2/2. sz. ábra

A pozsonyiak kereskedelmi partnerei a Tiltáskönyv tükrében, %-os eloszlás szerint* 2,3

Bécs

6,8

3,4

Augsburg

10,2

37,5

Nürnberg Cseh- és morva területek Ausztria Bécs nélkül

13,7

Itália 10,2

15,9

Erdély Egyéb

2/3. sz ábra. Azon külföldi (és erdélyi) személyek eloszlása, akik pozsonyiak vagyonára tettek tiltást 1538-1566 között.

424

Nemek aránya a vagyoni elitnél (%-os eloszlás)

Nemek aránya az összes végrendelkezőnél (%-os eloszlás)

40,2

Férfi

46,2

Nő

59,8

2/4/a ábra

Férfi 53,8

Nő

2/4/b ábra

Családi állapot szerinti megoszlás %-ban 50 40 30 20

Összes végrendelkező

10

Vagyoni elit

fé rfi

nő

öz ve gy

öz ve gy

fé r fi nő s

fé rje ze tt nő

fé r fi

nő tl e n

ha ja do n

nő

0

2/5. sz. ábra

425

3. Kegyesség és reformáció

Kegyes adományok kedvezményezettjei évenként Szegények

Egyházi szem-k

Ispotály

Konfraternitás

Egyházi intézm

30 25 20 15 10 5

1556 1557

1555

1553 1554

1552

1550 1551

1549

1547 1548

1545 1546

1543 1544

1542

1540 1541

1539

1537 1538

1536

1534 1535

1533

1531 1532

1529 1530

0

3/1. sz. ábra Formulák változásai Krisztus-formulák száma

Mária-formulák száma

12 10 8 6 4 2

3/2. sz. ábra A Krisztus-formulák száma éves bontásban

426

1556 1557

1553 1554 1555

1550 1551 1552

1547 1548 1549

1544 1545 1546

1541 1542 1543

1538 1539 1540

1535 1536 1537

1529 1530 1531

1532 1533 1534

0

4. Anyagi kultúra

Anyagi kultúrára vonatkozó darabszámok és tételek tárgycsoportonként Vagyoni elit

Középréteg

98

em ű Bú tor Gy üm Fe ölc gy s, e ver gy B éb o r mg (té tel) -i t er m . (t ét e l) Ál lat Sz ers Ny zám ers any ag, Ko fél c si kés z te rm ék Kö nyv Eg yé b

vet

210 7 0

Ág yn

Ru ha

Sz ö

Ke g

Ék s ze

r ytá rgy Ez üst edé Ez üst ny evő e sz kö z Ón edé ny

500 445 450 400 350 272 269 300 252 250 194 171 169 200 141 150 103 98 72 70 67 6161 100 4749 35 35 33 32 26 13 1118 1227 50 78 5 0

4/1. sz. ábra

Ékszerek örökösei 70 60 50 40 30 20 10 0

Vagyoni elit Középréteg Gyerekek Házastárs Egyéb rokon

Barát

4/2. sz. ábra

427

Szolgálók, kegyes ad. város

Edények alcsoportjai a két vagyoni rétegnél 300 250 200 150

Ón és réz edények

100

Ezüst és arany edények Ezüst evőeszközök

50 0 Végrendelet

Említés

Vagyoni elit

Végrendelet

Említés

Középréteg

4/3. sz. ábra

428

Ruhaféle Rock Elit: 51 (42,1 %) Középr: 70 Mantel Elit: 27 (47,4 %) Középr: 30 Schaube Elit: 15 (55,6 %) Középr: 12 Kürsen Elit: 11 Középr: 2

Peltz Elit: 7 Középr: 6 Fell Joppe Elit: 5 Középr: 4 Wames Elit: 4 Középr: 6

Nadrág Elit: 8 Középr: 10

Ing Elit: 3 (8,1 %) Középr: 34

Ruhafélék örökösei vagyoni helyzet, nem és családi állapot szerint Nőtlen férfi Nős férfi Özvegy férfi Hajadon nő Férjezett nő Elit: 4 Elit: 9 Elit: 3 Elit: 0 Elit: 26 Középr: 0 Középr: 14 Középr: 4 Középr: 2 Középr: 27

Elit: 4 Középr: 0

Elit: 1 Középr: 1

–

Elit: 0 Középr: 1

Elit: 19 Középr: 16

Elit: 3 Középr: 12

–

Elit: 10 Középr: 10

Elit: 2 Középr: 2

–

Elit: 3 Középr: 0

–

Elit: 1 Középr: 0

–

–

Elit: 0 Középr: 1

Elit: 7 Középr: 0

Elit: 3 Középr: 1

Elit: 2 Középr: 0

Elit: 1 Középr: 1

Elit: 1 Középr: 0

–

Elit: 3 Középr: 3

Elit: 0 Középr: 2

–

–

–

–

Elit: 1 Elit: 2 Középr: 1

–

–

– Elit: 2 Középr: 3

– Elit: 1 Középr: 0

Elit: 1 Középr: 0

Elit: 2 Középr: 4

Elit: 1 Középr: 1

–

–

Elit: 0 Középr: 1

Elit: 4 Középr: 0

Elit: 2 Középr: 7

Elit: 2 Középr: 0

–

–

Elit: 0 Középr: 3

Elit: 1 Középr: 0

Elit: 0 Középr: 3

Elit: 1 Középr: 4

Elit: 0 Középr: 3

Elit: 1 Középr: 13

Elit: 0 Középr: 11

–

–

Elit: 0 Középr: 2

–

Elit: 5 Középr: 1

Elit: 2 Középr: 2

–

–

–

–

–

–

– Elit: 0 Középr: 1

Középr: 5 Elit: 3 Középr: 5

Középr: 2 Elit: 0 Középr: 1

–

–

Elit: 3 Középr: 0

Elit: 0 Középr: 3

Elit: 16 Középr: 27

Elit: 4 Középr: 19

–

Elit: 1 Középr: 0

–

–

Elit: 0 Középr: 5

Elit: 0 Középr: 2

Elit: 1 Középr: 0 Elit: 3 Középr: 3 Elit: 17 Középr: 16 Össz: 33

–

–

–

–

Elit: 6 Középr: 4 Elit: 91 Középr: 109 Össz: 200

Elit: 4 Középr: 5 Elit: 26 Középr: 84 Össz: 110

Schürz Elit: 7 Középr: 5 Fürtuech Prustl, Kitzel Elit: 3 Középr: 7 Fátyol Elit: 23 (31,9 %) Középr: 49 Haube Elit: 1 Középr: 7 Kalap(Hut) Egyéb*

Özvegy nő Elit: 9 Középr: 23

Elit: 1 Középr: 1 Elit: 5 Középr: 1 Elit: 23 Középr: 2 Össz: 25

– Elit: 8 Középr: 6 Elit: 37 Középr: 47 Össz: 84

Összes ruha Elit: 0 Elit: 194 Középr:11 Középr: 269 Össz: 11 Össz: 463 4/4. sz. ábra *Subica, dolman, hacuka, galler, csizma, tasche és egyéb.

429

Ágynemű és lakástextil örökösei 60.00% 50.00% 40.00% 30.00% 20.00%

Vagyoni elit

10.00%

Középréteg Sz olg áló k Ke gye sa d. Vá ros , eg yéb

Ba rát

rok on

Eg yéb

Gy ere kek Há zas tár s

0.00%

4/5. sz. ábra

Bútorok örökösei 50.00% 40.00% 30.00% 20.00%

Vagyoni elit

10.00%

Középréteg

4/6. sz. ábra

430

Eg yéb

Szo lgá lók Ke gye sa d.

rát Ba

Gy ere kek Há zas tár s Eg yéb rok on

0.00%

Források és irodalom 1. Források 1. a Levéltári források Archív mesta Bratislavy (AMB) Kammerbücher AMB K 79; K 92 Krisztus Teste céh gazdasági iratai AMB 3 a 1 Protocollum Actionale I. AMB 2 a 1 Protocollum Actionale II. AMB 2 a 2 Protocollum Testamentorum II. AMB 4 n 2 Protocollum Testamentorum III AMB 4 n 3 Protocollum Testamentorum IV. AMB 4 n 4 Taxa Registrum AMB 3 d 3 Verbotbuch 1538-1566 AMB a i 1 Magyar Országos Levéltár (MOL) MOL E 41 Litterae ad cameram exaratae No. 30., 42., 46., 48. MOL A 57 - Magyar Kancelláriai Levéltár - Libri regii - 3. kötet Magyar Országos Levéltár, Mikrofilmtár (MOL MF) Gabbuch, MOL MF C 489 Középkori oklevelek és iratok (Listíny a listy stredoveké) 1532-1541, MOL MF C 56 Egyházi Iratok, Register der Gottleichnams Bruderschaft (a pozsonyi Krisztus Teste céh tagnévsorai) MOL MF C 1430 S I. Politica 1542-1550, MOL MF C 338 Protocollum Testamentorum I., MOL MF C 9 ÖStA Finanz- und Hofkammerarchiv, Wien (HKA) HKA Hoffinanz Protokolle W. Nr. 182., W. Nr. 183., W. Nr. 184., W. Nr. 186., W. Nr. 188.

431

1. b Kiadott források Rövidítések Ak. Ért. AÉ AtSz ETE

KMTL LK MGtSz MOE MOT MRET MZSO PVT SF SSz Sz TSz Veröff. des SwdAk für Sgf WGB ZBLG

Akadémiai Értesítő Archeológiai Értesítő Agrártörténeti Szemle Bunyitay V. – Rapaics R. – Karácsonyi J.: Egyháztörténeti Emlékek a magyarországi hitújítás korából. II- V. k. Bp., 19041912. Korai Magyar Történeti Lexikon Levéltári Közlemények Magyar Gazdaságtörténeti Szemle Magyar Országgyűlési Emlékek. I. k. Bp., 1874. szerk. Fraknói Vilmos Pach Zsigmond Pál (főszerk): Magyarország története Bíró – Bucsay – Tóth – Varga: A Magyar Református Egyház története. Bp., 1949. Magyar-Zsidó Oklevéltár Ortvay Tivadar: Pozsony város története Städteforschung Soproni Szemle Századok Történelmi Szemle Veröffentlichungen des Südwestdeutschen Arbeitskreises für Stadtgeschichtsforschung Wiener Geschichtsblätter Zeitschrift für bayerische Landesgeschichte

BORSA I. – SZENTPÉTERY I. Az Árpád-házi királyok okleveleinek kritikai jegyzéke. II. k. 4. füzet 1290-1301. Bp., 1987. ETE (Egyháztörténeti Emlékek) Bunyitay V. – Rapaics R. – Karácsonyi J.: Egyháztörténeti Emlékek a magyarországi hitújítás korából. II- V. k. Bp., 1904-1912. FEJÉRPATAKI László Magyarországi városok régi számadáskönyvei. Bp., 1885. FRAKNÓI Vilmos (MOE) Magyar Országgyűlési Emlékek. I. k. Bp., 1874. KIRÁLY János Pozsony város jogkönyve. In: Király János: Pozsony város joga a középkorban. Bp., 1894. 373-419. p. KOLOZSVÁRI Sándor – ÓVÁRI Kelemen A magyar törvényhatóságok jogszabályainak gyűjteménye. 1-5. Bp., 1885-1904. KOVÁCH Géza – BINDER Pál A céhes élet Erdélyben. Bukarest, 1981. 432

KOVÁTS Ferenc Városi behozatali vám Pozsonyban 1559. évben. MGtSz X. évf. 1903. 32-35. p. MARSINA, Richard Zlatá bula bratislavská. Bratislava, 1991. MICHNAI Endre – LICHNER Pál Buda város törvénykönyve 1244-1421-ből. Pozsony, 1845. MOLLAY Károly Das Ofner Stadtrecht. Eine deutschsprachige Rechtssammlung des 15. Jahrhunderts aus Ungarn. Bp., 1959. MZsO Magyar-Zsidó Oklevéltár I. k. (szerk. Friss Ármin, Bp., 1903.), IV. k. (szerk. Kováts Ferenc, Bp., 1938.) NÁNÁSY Beniamin Testamentom a’ Magyar országi törvények szerént. Pesth, 1789. NÉMETH Gábor Gyöngyösi testamentumok és fassiólevelek 1642-1710. A Heves Megyei Levéltár forráskiadványai. Eger, 1991. NÉMETH Zoltán Testamentumok, osztályos egyezségek Nyíregyházán 1759-1792. Nyíregyháza, 1987. OSIANDER Andreas Osiander prédikációja a Szentháromságról. In: Csepregi Zoltán (szerk): Zsidómisszió, vérvád, hebraisztika. Ötven forrás a reformáció és a zsidóság kapcsolatának kérdéséhez. Bp., 2004. 133-134. p. RÁCZ István Debreceni végrendeletek 1595-1847. Debrecen, 1983. ŠPIESZ, Anton Štatúty bratislavských cechov. Bratislava, 1978. TÁRKÁNY SZÜCS Ernő Vásárhelyi testamentumok. Bp., 1961. TÜDŐS S. Kinga Erdélyi testamentumok Marosvásárhely, 2003.

I.

Hadviselő

székelyek

végrendeletei.

Háromszék.

WERBŐCZY István Tripartitum. A Dicsőséges Magyar Királyság szokásjogának Hármaskönyve. Bp., 1990.

433

2. Felhasznált Irodalom

ANDRÁSFALVY Bertalan A vörösbor Magyarországon. Néprajzi Értesítő. Bp., 1957. 49-69. p. ASKERCZ Éva Milyenek lehettek a konyhák Sopronban a 17. század elején. SSz LIII/1999. 4. sz. 370382. p. ASKERCZ Éva – TÓTH Imre (szerk) (KINCSEINK… 2002) Kincseink. Tárgyak Sopron 725 éves történetéből. Kiállítási katalógus. Sopron, 2002. BADURÍK, Jozef Westslowakische Städte und der Weinbau im 13.-15. Jahrhundert (mit besonderer Beachtung von Bratislava/Pressburg und weiteren kleinkarpatischen Weinstädten). In: Ferdinand Opll (hrsg): Stadt und Wein. Beiträge zur Geschichte der Städte Mitteleuropas. Bd. XIV. Linz, 1996. 85-98. p. BALHUS, Paul von Presburg und seine Umgebung. Presburg, 1825. BALLAI Károly Magyar korcsmák és fogadók a XIII-XVIII. században. Bp., 1927. BALOGH Jolán Mátyás kori, ill. késő középkori hagyományok továbbélése műveltségünkben. Ethnographia-Népélet LIX. 1948. 13-27. p. BARACZKA István A hazai pénzrendszerek és pénzek történetéhez (1540-1560). LK 36/1965. 1. sz. 235254. p. BAUR, Paul Testament und Bürgerschaft. Alltagsleben und Sachkultur im spätmittelalterlichen Konstanz. Konstanzer Geschichts- und Rechtsquellen, 31. Sigmaringen, 1989. BÁCSKAI Vera A mezővárosi önkormányzat a XV. században és a XVI. század elején. In: Bónis György-Degré Alajos (szerk): Tanulmányok a magyar helyi önkormányzat múltjából. Bp., 1971. 9-34. p. BÁCSKAI Vera A polgári vagyon nagysága és szerkezete a XIX. század első felében. In: Győri Tanulmányok 1993/13. 39-58. p. BÁTORI, Ingrid Das Patriziat der deutschen Stadt. Zu den Forschungsergebnissen über das Patriziat besonders der süddeutschen Städte. Zeitschrift für Stadtgeschichte, Stadtsoziologie und Denkmalpflege. Jg 2/1975. 1-30. p.

434

BECK, Rainer Unterfinning: ländliche Welt vor Anbruch der Moderne. München, 1993. BEHRINGER, Wolfgang Hexen, Glaube, Verfolgung, Vermarktung. München, 1998. BERTA Péter A túlélők teendői. A posztmortális szolgálatok rendje a késő középkori városaink vallásos közösségeiben. In: Pócs Éva (szerk.): Lélek, halál, túlvilág. Vallásetnológiai fogalmak tudományközi megközelítésben. Bp., 2001. 213-238. p. BILDWÖRTERBUCH Harry KÜHNEL (hrsg): Bildwörterbuch der Kleidung und Rüstung. 1992. BLENDINGER, Friedrich Die wirtschaftlichen Führungsschichten in Augsburg 1430-1740. In: Herbert Helbig (hrsg): Führungskräfte der Wirtschaft in Mittelalter und Neuzeit 1350-1850. Büdinger Vorträge 1968-1969. Limburg/Lahn, 1973. 51-86. p. BOER, Dick E. H. de Die politische Elite Leidens am Ende des Mittelalters. In: Schilling-Diederiks (hrsg): Bürgerliche Eliten in den Niederlanden und in Nordwestdeutschland. SF A/23 1985. 85-110. p. BODNÁROVÁ, Miroslava Remeselná výroba v Košiciach v 16. storočí. In: Historica Carpathica 17/1986, 99-118. p. BOGDÁN István Magyarországi űr-, térfogat-, súly- és darabmértékek 1874-ig. Bp., 1991. BÓNIS György Középkori jogunk elemei. Római jog, kánonjog, szokásjog. Bp., 1972. BRANDT, Ahasver von Mittelalterliche Bürgertestamente. Neuerschlossene Quellen zur Geschichte der materiellen und geistigen Kultur. Heildelberg, 1973. BRANT, Sebastian Das Narrenschiff. Stuttgart 1988. BRÄUER, Helmut Eigentumsstruktur und immobile Habe. In: Handwerk und Sachkultur im Spätmittelalter. Internationaler Kongress Krems a. d. Donau 7. bis 10. Oktober 1986. Veröffentlichungen des Instituts für mittelalterliche Realienkunde Österreichs Nr. 11. ÖAW Phil.-Hist. Klasse Bd. 513. Wien, 1988. 203-232. p. BRENNING, Heribert R. Der Kaufmann im Mittelalter. Literatur-Wirtschaft-Gesellschaft. Pfaffenweiler, 1993.

435

BUES, Almut Testamente und ihre Auswertung. Das Beispiel der Eleonora Gonzaga aus der Mitte des 17. Jahrhunderts. Kézirat, a Miskolci Egyetemen 2001. március 28-án elhangzott előadás alapján BURAN, Dušan – ŠEDIVỲ, Juraj Písmo a knižné maliarstvo: objednávatelia, umelci a adresáti. In: Dušan Buran (szerk): Dejiny slovenského vỳtvarného umenia – Gotika. Bratislava, 2003. 161-182. p. CEVINS, Marie-Madeleine de A szegények és a betegek gondozása a középkor végi magyar városokban. In: KORALL 11-12(2003). 47-74. p. ČIČAJ, Viliam Die Alltagsgeschichte – eine neue Dimension der Vergangenheitsforschung. In: Viliam Čičaj-Othmar Pickl (hrsg): Städtisches Alltagsleben in Mitteleuropa vom Mittelalter bis zum Ende des 19. Jahrhunderts. Die Referate des Internationalen Symposiums in Časta-Pila vom 11-14. Sept. 1995. Bratislava, 1998. 9-14. p. CSENDES, Peter Zur Wiener Handelsgeschichte des 16. Jahrhunderts. WGB 1974/3. 218-227. p. CSUKOVITS Enikő Családi viszonyok a középkorvégi Magyarországon. In: Piti Ferenc (szerk.): „Magyaroknak eleiről…” Ünnepi tanulmányok a hatvanesztendős Makk Ferenc tiszteletére. Szeged, 2000. 107-125. p. CSUKOVTIS Enikő Középkori magyar zarándokok. História Könyvtár, monográfiák 20. Bp., 2003. CSUKOVITS Enikő – MAJOROSSY Judit (CSUKOVITS – MAJOROSSY) Pozsonyi peregrinusok. (Végrendeleti zarándoklatok a középkori városi gyakorlatban). In: Neumann Tibor (szerk): Várak, templomok, ispotályok. Tanulmányok a magyar középkorról. Analecta Mediaevalia II. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem BTK Medievisztika Tanszékének Kiadványsorozata. 2004. 29-70. p. DAHLBÄCK, Göran Sozialgeschichtliche Aspekte der materiellen Kultur. In: Die Vielfalt der Dinge. Neue Wege zur Analyse mittelalterlicher Sachkultur. Internationaler Kongress Krems a. d. Donau 4. bis 7. Oktober 1994. Gedenkschrift in Memoriam Harry Kühnel. ÖAW, Forschungen des Instituts für Realienkunde des Mittelalters und der frühen Neuzeit. Nr. 3. Wien, 1998. 325-344. p. DELORT, Robert Geschichte des mittelalterlichen Alltags. Theorie – Methoden – Bilanz der Forschung. In: Mensch und Objekt im Mittelalter und in der frühen Neuzeit. Leben – Alltag – Kultur. Veröffentlichungen des Instituts für Realienkunde des Mittelalters und der frühen Neuzeit. Nr. 13. ÖAW Phil.-Hist. Klasse Bd. 568. Wien 1990. 53-66. p.

436

DEMBIŃSKA, Maria Women in daily life of medieval Poland. In: Frau und spätmittelalterlicher Alltag. Veröffentlichungen des Instituts für mittelalterliche Realienkunde Österreichs. Nr. 9. Internationaler Kongress der ÖAW Krems a d Donau 2. bis 5. Oktober 1984., Phil.Hist. Klasse, Bd. 473. Wien, 1986. 387-408. p. DEMKÓ Kálmán Felső-magyarországi városok életéből a XV-XVII. században. Bp., 1890. DEMKÓ Kálmán A szepesi jog. Ak. Ért. 1891. 2. k. 701-704. p. DEXEL, Walter Das Hausgerät Mitteleuropas. Berlin, 1973. DIEFENBACHER, Michael Handel im Wandel: Die Handels- und Wirtschaftsmetropole Nürnberg in der frühen Neuzeit. In: Bernhard Kirchgässner (hrsg): Stadt und Handel. Veröff. des SwdAk für Sgf. II 2/22. Sigmaringen, 1995. 63-82. p. DIRLMEIER, Ulf Untersuchungen zu Einkommensverhältnissen und Lebenshaltungskosten in oberdeutschen Städten des Spätmittelalters. (Mitte 14. bis Anfang 16. Jahrhundert). Heidelberg, 1978. DOMINKOVITS Péter Bormérés, kocsmáltatás a 17. század eleji Szombathelyen, 1609-1619. In: Előadások Vas megye történetéről. IV. 37-57. p. DOMONKOS Ottó A kézművesség szerepe a falu anyagi kultúrájának alakításában. In: Domonkos Ottó (főszerk.): Magyar Néprajz nyolc kötetben. Anyagi kultúra 2. Bp., 1991. 7-154. p. DREXLER, Elfriede Beiträge zum Bruderschaftswesen im Wiener Becken. Unsere Heimat 29/1958. 175189. p. DUDEN Deutsches Universalwörterbuch. 5., überarbeitete Auflage. Mannheim, 2003. DÜLMEN, Richard van Kultur und Alltag in der frühen Neuzeit. Zweiter Band, Dorf und Stadt. München, 1999. DÜRIEGL, Günter Wehrhafte Stadt. Das Wiener bürgerliche Zeughaus im 15. und 16. Jahrhundert. Historisches Museum der Stadt Wien 101. Sonderausstellung, 1986.

437

EHBRECHT, Wilfried Form und Bedeutung innerstädtischer Kämpfe am Übergang vom Mittelalter zur Neuzeit: Minden 1405-1535. In: Wilfried Ehbrecht (hrsg.): Städtische Führungsgruppen und Gemeinde in der werdenden Neuzeit. SF A/9. Köln – Wien 1980., 115-152. p. EIRICH, Raimund Memmingens Wirtschaft und Patriziat von 1347 bis 1551. Weissenhorn, 1971. ELLERMEYER, Jürgen Sozialgruppen, Selbstverständnis, Vermögen und städtische Verordnungen. In: Blätter für deutsche Landesgeschichte. Neue Folge. Jg. 113. 1977. 203-275. p. EMBER Győző Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig. (Magyar Országos Levéltár kiadványai III. Hatóság- és hivataltörténet 1.) Bp., 1946. EMBER Győző Magyarország nyugati külkereskedelme a XVI. század közepén. Bp., 1988. ENDREI Walter Unidentifizierte Gewebenamen – Namenlose Gewebe. In: Handwerk und Sachkultur im Spätmittelalter. Internationaler Kongress Krems a. d. Donau 7. bis 10. Oktober 1986. Veröffentlichungen des Instituts für mittelalterliche Realienkunde Österreichs Nr. 11. ÖAW Phil.-Hist. Klasse Bd. 513. Wien, 1988. 233-252. p. ENDREI Walter Patyolat és posztó. Bp., 1989. ENDRES, Rudolf Adel und Patriziat in Oberdeutschland. In: Winfried Schulze (hrsg): Ständische Gesellschaft und soziale Mobilität. München, 1988. 221-238. p. ENGLISCH, Ernst Materialien zur Lebenshaltung aus Wiener religiöser Literatur des späten Mittelalters. In: Das Leben in der Stadt des Spätmittelalters. Internationaler Kongress Krems a. d. Donau 20. bis 23. September 1976. Veröffentlichungen des Instituts für mittelalterliche Realienkunde Österreichs Nr. 2. ÖAW Phil.-Hist. Klasse Bd. 325. Wien, 1980. 147-158. p. ENTZ Géza Középkori végrendeleteink művészeti vonatkozásai. Művészettörténeti Értesítő II. 171175. p. 1953. EPERJESSY Kálmán Városaink múltja és jelene. Bp., 1971. ÉGETŐ Melinda Szőlőhegyi szabályzatok és hegyközségi törvények a 17-19. századból. Bp., 1985.

438

EHBRECHT, Wilfried Verlaufsformen innerstädtischer Konflikte in nord- und westdeutschen Städten im Reformationszeitalter. In: Bernd Moeller (hrsg): Stadt und Kirche im 16. Jahrhundert. Schriften des Vereins für Reformationsgeschichte Bd. 190. Gütersloh, 1978. 27-47. p. ERDÉLYI Gabriella Ágyastartó papok és parázna barátok a laikus elvárások és a reformációs propaganda kereszttüzében. In: Láczay Magdolna (szerk): Nők és férfiak, avagy a nemek története. Nyíregyháza, 2003. 388-394. p. ERDÉLYI Gabriella Obszerváns és protestáns hitváltás: ajánlat egy analógiára. A körmendi kolostor obszerváns reformja. In: Mi végre a tudomány? Fiatal Kutatók Fóruma. 1. – 2003. Bp., 2004. ERDÉLYI Gabriella Egy kolostorper története. Hatalom, vallás és mindennapok a középkor és a kora újkor határán. Társadalom és Művelődéstörténeti Tanulmányok 38. MTA Történettudományi Intézete, Bp., 2005. FATA, Márta Ungarn, das Reich der Stephanskrone, im Zeitalter der Reformation und Konfessionalisierung. Multiethnizität, Land und Konfession 1500 bis 1700. Katolisches Leben und Kirchenreform im Zeitalter der Glaubensspaltung. Vereinschriften der Gesellschaft zur Herausgabe des Corpus Catholicorum 60., hrsg. Von Heribert Smolinsky. Aschendorff Münster, 2000. FAVIER, Jean Gold und Gewürze. Der Aufstieg des Kaufmanns im Mittelalter. (Franciából németre fordította: Roswitha Schmid). Hamburg, 1992. FEDERMAYER, Frederik: Lepold Peck (1560-1625) kincstárnok és családja. In: Czoch-Kocsis-Tóth (szerk): Fejezetek Pozsony történetéből magyar és szlovák szemmel. Pozsony, 2005. 156-200. p. FELGENHAUER-SCHMIEDT, Sabine Die Sachkultur des Mittelalters im Lichte der archeologischen Funde. Frankfurt a. M., 1995. FÜGEDI Erik Magyarország külkereskedelme a XVI. század elején. AtSz 1969. 1-17. p. FÜGEDI Erik Der Auβenhandel Ungarns am Anfang des 16. Jahrhunderts. In: Ingomar Bog (hrsg): Der Aussenhandel Ostmitteleuropas 1450-1650. Köln-Wien, 1971. 56-85. p. FÜGEDI Erik A középkori Magyarország történeti demográfiája. In: KSH Népesedéskutató Intézetének Történeti Demográfiai Füzetei 10.(1992) 7-60. p.

439

FŰRYOVÁ, Klára Sklo. In: Dušan Buran (szerk): Dejiny slovenského vỳtvarného umenia – Gotika. Bratislava, 2003. 557-559. p. GABRIELS, Jos Patrizier und Regenten: städtische Eliten in den nördlichen Niederlanden 1500-1850. In: Schilling-Diederiks (hrsg): Bürgerliche Eliten in den Niederlanden und in Nordwestdeutschland. SF A/23 1985. 37-64. p. GÁCSOVÁ, Alžbeta Niektoré aspektu počtu a majetnosti obyvatelóv východoslovenkých miest v stredoveku. In: Richard Marsina: Spišské mestá v stredoveku. Košice, 1974. 45-52. p. GECSÉNYI Lajos (GECSÉNYI 1991/a) A 16-17. századi magyarországi városfejlődés kérdéséhez. In: E. Kovács-Kalmár-V. Molnár (szerk): Unger Mátyás Emlékkönyv. Bp., 1991. 145-159. p. GECSÉNYI Lajos (GECSÉNYI 1991/b) Kelet-magyarországi kereskedők a nyugati távolsági kereskedelemben 1546-ban. In: A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár Évkönyve XVIII. 1991. 25-35. p. GERELYES Ibolya Egy török és egy magyar borbélymester hagyatéki leltára a XVI. századból. Folia Historica 1979. 7. k. 17-39. p. GERELYES Ibolya Török viseletek és textilek a 16-17. századi magyar hagyatéki leltárak tükrében. Folia Historica 1993. 18. k. 75-89. p. GOETZ, Hans-Werner Geschichte des mittelalterlichen Alltags. Theorie – Methoden – Bilanz der Forschung. In: Mensch und Objekt im Mittelalter und in der frühen Neuzeit. Leben – Alltag – Kultur. Veröffentlichungen des Instituts für Realienkunde des Mittelalters und der frühen Neuzeit. Nr. 13. ÖAW Phil.-Hist. Klasse Bd. 568. Wien 1990. 67-102. p. GRANASZTÓI György A középkori magyar város. Bp., 1980. GRANASZTÓI György A polgári család a középkorvégi Magyarországon. TSz 1982/4. 605-664. p. GRANASZTÓI György A barokk győzelme Nagyszombatban. Tér és társadalom 1579-1711. Bp., 2004. GRIMM, Jacob – GRIMM, Wilhelm Deutsches Wörterbuch. 6. Bd. Leipzig, 1885.; 11. Bd. I. Abt. II. Teil Leipzig, 1952

440

GROEBNER, Valentin Ratsinteressen, Familieninteressen. Patrizische Konflikte in Nürnberg um 1500. In: Klaus Schreiner-Ulrich Meier (hrsg): Stadtregiment und Bürgerfreiheit. Handlungsspielräume in deutschen und italienischen Städten des Späten Mittelalters und der Frühen Neuzeit. Göttingen, 1994. 278-308. p. GUGITZ, Gustav Bildende Kunst und Kunstgewerbe in den Testamenten des Archives der Stadt Wien aus den Jahren 1548 bis 1783. Jahrbuch des Vereins für Geschichte der Stadt Wien. Bd. 9. (1951), 119-150. p. GYÁNI Gábor A mindennapi élet mint kutatási probléma. AETAS 1997/1, 151-161. p. HAJNIK Imre Bevezetés a Magyar Alkotmány és Jogtörténelembe. Pest, 1869. HARDTWIG, Wolfgang Alltagsgeschichte heute. Eine kritische Bilanz. In: Winfried Schulze (hrsg): Sozialgeschichte, Alltagsgeschichte, Mikrohistorie. Göttingen, 1994. 19-52. p. HARRER, Paul Wien, seine Häuser, Menschen und Kultur. Bd. I/1-3 Wien, 1951.; Bd. II/2 Wien, 1952.; Bd. II/3 1953.; Bd. IV/2 Wien, 1954.; V/1 Wien, 1955. HÁZI Jenő Az 1566. évi soproni borkereskedelem. SSz XIII/1959. 3. sz. Soproni Szemle 1937-1964; 1998-2003. CD-ROM változat, Arcanum 2004. HECKENAST Gusztáv Kézművesképzés a középkori Magyarországon. In: Szende Katalin (szerk): A magyar iskola első évszázadai (996-1526). Az „1000 éves a magyar iskola” Országos Program győri kiállítása, Xantus János Múzeum, 1996. márc. 21-nov. 11. Győr, 1996. 93-96. p. HILDEBRANDT, Reinhard Der Fernhandel als städtischer Wirtschftsfaktor (1500-1650). In: Bernhard Kirchgässner (hrsg): Stadt und Handel. Veröff. des SwdAk für Sgf. II. 2/22. Sigmaringen, 1995. 49-61. p. HIRSCHMANN, Gerhard Das Nürnberger Patriziat. In: Hellmuth Rössler: Deutsches Patriziat 1430-1740. Büdinger Vorträge 1965. Limburg/Lahn, 1968. 257-276. p. HOCHEDLINGER, Michael Archivalischer Vandalismus? Zur Überlieferungsgeschichte neuzeitlicher Testamente und Verlassenschaftsabhandlungen in Österreich. In: Archivalische Zeitschrift. Archive Bayerns. Bd. 84. 2001. 289-362. p. HOFMANN, Hubert Hanns von Nobiles Norimbergenses. Beobachtungen zur Struktur der reichsstäditschen Oberschicht. ZBLG Bd 28 Heft 1/2 1965. 114-150. p. 441

HOLL Imre Feuerwaffen und Stadtmauern. Angaben zur Entwicklung der Wehrarchitektur des 15. Jahrhunderts. In: Acta Archeologicae Scientiarum Hungaricae 33(1981). 201-243. p. HOLL Imre Zinn im spätmittelalterlichen Ungarn. Teil I. Acta Archeologica Scientiarum Hungaricae. 39(1987). 313-335. p. HOLL Imre Középkori városi élet-városi építészet. AÉ 1989. 1-2. szám 52-76. p. HOLL Imre Középkori városi élet – Hiteles borkimérő edények. AÉ 1992. 118. k. 1-2 sz. 43-56. p. HOLL Imre Funde aus dem Zisterzienerkloster von Pilis. Bp., 2000. HOLUB József Végrendeleti jogunk kialakulása. In: Ak. Ért. 1927. 37. k. 232-240. p. HORVÁTH József Az 1600-1630 között keletkezett győri végrendeletek társadalomtörténeti adalékairól. In: Arrabona 26-30. p., Győr, 1991. HORVÁTH József Káptalanvisi végrendeletek a XVII. századból. In: Turbuly-Dominkovits (szerk): Házi Jenő emlékkönyv. Emlékkönyv Házi Jenő, Sopron város főlevéltárosa születésének 100. évfordulója tiszteletére. Sopron, 1993. 267-278. p. HORVÁTH József Egy végrendeletkutató tapasztalataiból. In: Á. Varga László (szerk): Vera (nem csak) a városban. Tanulmányok a 65 éves Bácskai Vera tiszteletére. Rendi társadalom – Polgári társadalom: Supplementum. Hajnal István Kör, Bp., 1995. 433-444. p. HORVÁTH József Halasi végrendeletek a 19. század első feléből. In: Szakál Aurél (szerk): Adatok Kiskunhalas történetéhez. Kiskunhalas, 1996. 73-106. p. HORVÁTH József Végrendeleti adalékok az emberélet fordulóihoz fűződő szokások vizsgálatához a 1718. századi Győrből. In: Németh-Sasfi (szerk): Kőfallal, sárpalánkkal… . Várostörténeti tanulmányok. A Hajnal István Kör – Társadalomtörténeti Egyesület 1993. évi debreceni konferenciájának előadásai. Rendi társadalom – Polgári társadalom 7. Debrecen, 1997. 163-174. p. HORVÁTH József A falusi végrendeletek formai és tartalmi sajátosságai a Nyugat-Dunántúlon a 17-18. században. SSz LIII/1999. 4. sz. 256-369. p.

442

HORVÁTH József A XVII. századi győri végrendeletek viselettörténeti adalékaiból. In: Korkes Zsuzsa (szerk): Viselet és történelem. Viselet és jel. Az aszódi Petőfi Múzeumban elhangzott néprajzi konferencia előadásai. Aszód, 2000. 5-22. p. HORVÁTH József Közös akaratok vagy ütköző érdekek? (Házaspárok végrendeletei a 17. századi Győrből). In: Nők és férfiak…, avagy a nemek története. A Hajnal István Kör – Társadalomtörténeti Egyesület. Rendi társadalom – polgári társadalom 16. Nyíregyházi Főiskola Gazdaságtudományi Kar, 2003. 250-261. p. HORVÁTH József DOMINKOVITS Péter 17. századi Sopron vármegyei végrendeletek. Sopron, 2001. HORVÁTH Mihály Az ipar és kereskedés története Magyarországban a három utolsó század alatt. In: Horváth Mihály kisebb történelmi munkái, 3. k. Pest, 1868. HORVÁTH, Vladimír Bratislavský topografický lexikon. Bratislava, 1990. HOŠŠO, Jozef Gotická keramika na Slovensku. In: Dušan Buran (szerk): Dejiny slovenského vỳtvarného umenia – Gotika. Bratislava, 2003. 544-552. p. HUNDSBICHLER, Helmut Sachen und Menschen. Das Konzept Realienkunde. In: Die Vielfalt der Dinge. Neue Wege zur Analyse mittelalterlicher Sachkultur. Internationaler Kongress Krems a. d. Donau 4. bis 7. Oktober 1994. Gedenkschrift in Memoriam Harry Kühnel. ÖAW, Forschungen des Instituts für Realienkunde des Mittelalters und der frühen Neuzeit. Nr. 3. Wien, 1998. 29-62. p. HUMMELBERGER, Walter Die Bewaffnung der Bürgerschaft im Spätmittelalter am Beispiel Wiens. In: Das Leben in der Stadt des Spätmittelalters. Internationaler Kongress Krems a. d. Donau 20. bis 23. September 1976. Veröffentlichungen des Instituts für mittelalterliche Realienkunde Österreichs Nr. 2. ÖAW Phil.-Hist. Klasse Bd. 325. Wien, 1980. 197212. p. ISENMANN, Eberhard Die deutsche Stadt im Spätmittelalter 1250-1500. Stadtgestalt, Recht, Stadtregiment, Kirche, Gesellschaft, Wirtschaft. Stuttgart 1988. IVÁNYI Béla Eperjes város végrendeleti könyve 1474-1513. Különnyomat a Történelmi Tár 1909. évi folyamából. Bp., 1909. IVÁNYI Béla A városi polgárjog keletkezése és fejlődése, figyelemmel Buda és Pest városokra. Budapest, Székesfővárosi Statisztikai Hivatal, 1936.

443

JAKÓ Zsigmond Az otthon és művészete a XVI-XVII. századi Kolozsváron. In: Uő: Társadalom, egyház, művelődés. Tanulmányok Erdély történelméhez. Bp., 1997. JANÁČEK, Josef Die Städte in den böhmischen Ländern im 16. Jahrhundert. In: Wilhelm Rausch (hrsg): Die Stadt an der Schwelle zur Neuzeit. Beiträge zur Geschichte der Städte Mitteleuropas. Bd. IV. Linz, 1980. 293-310. p. JARITZ, Gerhard (JARITZ 1980/a) Die realienkundlichen Aussage der sogenannten „Wiener Testamentsbücher”. In: Das Leben in der Stadt des Spätmittelalters. Internationaler Kongress Krems a. d. Donau 20. bis 23. September 1976. Veröffentlichungen des Instituts für mittelalterliche Realienkunde Österreichs Nr. 2. ÖAW Phil.-Hist. Klasse Bd. 325. Wien, 1980. 171190. p. JARITZ, Gerhard (JARITZ 1980/b) Seelenheil und Sachkultur. Gedanken zur Beziehung Mensch – Objekt im späten Mittelalter. In: Europäische Sachkultur des Mittelalters. Gedenkschrift aus Anlaβ des zehnjärigen Bestehens des Instituts für mittelalterliche Realienkunde Österreichs. Veröffentlichungen des Instituts für mittelalterliche Realienkunde Österreichs Bd. 4., ÖAW Phil-Hist Klasse 374. Bd. Wien, 1980. 57-82. p. JARITZ, Gerhard (JARITZ 1986/a) Leben um zu sterben. In: Harry Kühnel: Alltag im Spätmittelalter. Graz-Wien-Köln, 1986. 121-156. p. JARITZ, Gerhard (JARITZ 1986/b) Das ’Neue’ im ’Alltag’ des Spätmittelalters. Annahme – Zurückweisung – Förderung. In: Alltag und Fortschritt im Mittelalter. Internationales Round-Table-Gespräch Krems a. d. Donau 1. Oktober 1984. Veröffentlichungen des Instituts für Mittelalterliche Realienkunde Österreichs. Nr. 8. ÖAW Phil.-Hist. Klasse Bd. 470. Wien, 1986. 83-94. p. JARITZ, Gerhard Handwerkliche Produktion und Qualität im Spätmittelalter. In: Handwerk und Sachkultur im Spätmittelalter. Internationaler Kongress Krems a. d. Donau 7. bis 10. Oktober 1986. Veröffentlichungen des Instituts für mittelalterliche Realienkunde Österreichs Nr. 11. ÖAW Phil.-Hist. Klasse Bd. 513. Wien, 1988. 33-50. p. JARITZ, Gerhard Zwischen Augenblick und Ewigkeit. Wien-Köln, 1989. JARITZ, Gerhard Religiöse Stiftungen als Indikator der Entwicklung materieller Kultur im Mittelalter. In: Materielle Kultur und religiöse Stiftung im Spätmittelalter. Internationales RoundTable-Gespräch. Krems a. d. Donau, 26. September. 1988. Veröffentlichungen des Instituts für Mittelalterliche Realienkunde Österreichs Nr. 12 ÖAW Phil.-Hist. Klasse Bd. 554. Wien, 1990. 13-36. p.

444

JARITZ, Gerhard Zentrum und Peripherie in der spätmittelalterlichen Mode. In: Bericht über den neunzehnten österreichischen Historikertag in Graz. Veranstaltet vom Verband Österreichischer Geschichtsvereine vom 18. bis 23. Mai 1992. Hrsg. vom Verband Österreichischer Historiker und Geschichtsvereine. Graz, 1993. 459-468. p. JARITZ, Gerhard A végrendeletek és a városi mindennapi élet: A Duna-völgy példája a későközépkorban. SSz LIII/1999. 4. sz. 325-330. p. KALESNÝ, František Über den Weinbau und den Weinverkauf in Pressburg bis Ende des 15. Jahrhunderts. In: Richard Marsina (hrsg): Städte im Donauraum. Bratislava, 1993. 184-193. p. KALMÁR János Säbel und Schwert in Ungarn. Különnyomat a Zeitschrift für Historische Waffen- und Kostümkunde c. folyóirat 1936. évi számából. Berlin, 1936. 150-155. p. KALMÁR János Sodronypáncélok és vértezetek. Bp., 1958. KALMÁR János Régi magyar fegyverek. Bp., 1971. KAMENICKÝ, Miroslav Brandschutz im Alltagsleben der Stadt Preβburg. In: Viliam Čičaj-Othmar Pickl (hrsg): Städtisches Alltagsleben in Mitteleuropa vom Mittelalter bis zum Ende des 19. Jahrhunderts. Die Referate des Internationalen Symposiums in Časta-Pila vom 11.-14. September 1995. 151-156. p. KASPAR, Fred Das mittelalterliche Haus. In: Die Vielfalt der Dinge. Neue Wege zur Analyse mittelalterlicher Sachkultur. Internationaler Kongress Krems a. d. Donau 4. bis 7. Oktober 1994. Gedenkschrift in Memoriam Harry Kühnel. ÖAW, Forschungen des Instituts für Realienkunde des Mittelalters und der frühen Neuzeit. Nr. 3. Wien, 1998. 207-236. p. KAZIMÍR, Štefan Magyarország külkereskedelmi forgalmának színvonala a XVI. században. AtSz 1978. 1-2. sz. 382-394. p. KAZIMÍR, Štefan Wirtschafts- und Sozialentwicklung südwestslowakischer Städte. In: Wilhelm Rausch (hrsg): Die Stadt an der Schwelle zur Neuzeit. Beiträge zur Geschichte der Städte Mitteleuropas. Bd. IV. Linz, 1980. 325-332. p. KAZIMÍR, Štefan Der Fernhandel der Städte in der Slowakei im 16. Jahrhundert. Studia historica slovaka XV/1986. 47-76. p.

445

KELLENBENZ, Hermann Die Gesellschaft in der mitteleuropäischen Stadt im 16. Jahrhundert. Tendenzen der Differenzierung. In: Wilhelm Rausch (hrsg): Die Stadt an der Schwelle zur Neuzeit. Beiträge zur Geschichte der Städte Mitteleuropas. Bd. IV. Linz, 1980. 1-20. p. KEMPELEN Béla Magyar nemes családok. V. k. Bp., 1914 KINTZINGER, Martin Status Medicorum. Mediziner in der städtischen Gesellschaft des 14. bis 16. Jahrhunderts. In: Peter Johanek (hrsg): Städtisches Gesundheits- und Fürsorgewesen vor 1800. SF A/50 2000., 63-91. p. KIRÁLY János A pozsonyi nagy-dunai vám- és révjog története. Pozsony, 1890. KIRÁLY János Pozsony város joga a középkorban. Bp., 1894. KIRÁLY János Magyar alkotmány- és jogtörténet. Különös tekintettel a nyugat-európai jogfejlődésre. Bp., 1908. KINCSEINK… 2002 ld. ASKERCZ Éva - TÓTH Imre (szerk.): Kincseink. Tárgyak Sopron 725 éves történetéből. Kiállítási katalógus. Sopron, 2002. KISS András Más források – más értelmezések. Marosvásárhely, 2003. KLANICZAY Gábor Alltagsleben und Elite im Spätmittelalter. Zivilisierte und Barbare. In: Mensch und Objekt im Mittelalter und in der frühen Neuzeit. Leben-Alltag-Kultur. Veröffentlichungen des Instituts für Realienkunde des Mittelalters und der frühen Neuzeit. Nr. 13. ÖAW Phil.-Hist. Klasse Bd. 568. Wien 1990. 255-284. p. KNITTLER, Herbert Die Städtepolitik Ferdinands I. – Aspekte eine Widerspruchs? In: Martina Fuchs – Alfred Kohler (hrsg): Kaiser Ferdinand I. Aspekte eines Herrscherlebens. Münster, 2003. 71-86. p. KOCHER, Gernot Spätmittelalterliches städtisches Rechtsleben. In: Das Leben in der Stadt des Spätmittelalters. Internationaler Kongress Krems a. d. Donau 20. bis 23. September 1976. Veröffentlichungen des Instituts für mittelalterliche Realienkunde Österreichs Nr. 2. ÖAW Phil.-Hist. Klasse Bd. 325. Wien, 1980. 51-76. p.

446

KOCHER, Gernot Frau im spätmittelalterlichen Rechtsleben. In: Frau und spätmittelalterlicher Alltag. Veröffentlichungen des Instituts für mittelalterliche Realienkunde Österreichs. Nr. 9. Internationaler Kongress der ÖAW. Krems a. d. Donau 2. bis 5. Oktober 1984., Phil.Hist. Klasse Bd. 473. Wien, 1986. 475-486. p. KOMORÓCZY György Debrecen város képviseleti rendszere a XVI-XVII. században. In: Bónis György-Degré Alajos (szerk): Tanulmányok a magyar helyi önkormányzat múltjából. Bp., 1971. 81116. p. KOVALOVSZKY Júlia Gótikus és reneszánsz bútorok. Bp., 1980. KOVÁTS Ferenc Nyugatmagyarország áruforgalma a XV. században a pozsonyi harmincadkönyv alapján. Bp., 1902. KOVÁTS Ferenc A pozsonyi városgazdaság a középkor végén. Pozsony, 1918. KÖBLER, Gerhard Das Familienrecht in der spätmittelalterlichen Stadt. In: Haus und Familie in der spätmittelalterlichen Stadt. SF A/18. 1984. 136-160. p. KŐSZEGHY WINKLER Elemér (KŐSZEGHY WINKLER 1911/a) A kutatás némely módjai az ötvösség történetében. AÉ 1911. 33-50. p. KŐSZEGHY WINKLER Elemér (KŐSZEGHY WINKLER 1911/b) A pozsonyi ötvösjegyek. Múzeumi és Könyvtári Értesítő 1911. 155-161. p. KŐSZEGHY (Winkler) Elemér Magyarországi ötvösjegyek a középkortól 1867-ig. Bp., 1936. KRAMM, Heinrich Streiflichter auf die Oberschichten der mitteldeutschen Städte im Übergang vom Mittelalter zur Neuzeit. In: Hellmuth Rössler: Deutsches Patriziat 1430-1740. Büdinger Vorträge 1965. Limburg/Lahn, 1968. 125-156. p. KRATOCHWILL, Max Wien im 16. Jahrhundert. In: Wilhelm Rausch (hrsg): Die Stadt an der Schwelle der Neuzeit. Beiträge zur Geschichte der Städte Mitteleuropas. Bd. IV. Linz, 1980. 75-92. p. KRISTÓ Gyula (főszerk.) Korai Magyar Történeti Lexikon. Bp., 1994. KRÜGER, Kersten Die deutsche Stadt im 16. Jahrhundert. Eine Skizze ihrer Entwicklung. Zeitschrift für Stadtgeschichte, Stadtsoziologie und Denkmalpflege Jg 2/1975. 31-47. p.

447

KRZENCK, Thomas Books in Late Medieval Wills in Bohemia. In: Annual of Medieval Studies at CEU, Vol. 7. 2001. 187-208. p. KUBINYI András A budai és pesti polgárok családi összeköttetései a Jagelló-korban. LK 37/1966. 227291. p. KUBINYI András Gesundheitspflege in den mittelalterlichen Städten Ungarns. In: Bernhard Kirchgässner-Jürgen Sydow (hrsg): Stadt und Gesundheitspflege. Arbeitstagung in Bad Mergentheim, 14.-16. November 1980/Südwestdeutscher Arbeitskreis für Stadtgeschichtsforschung. Sigmaringen, 1982., 95-107. p. KUBINYI András A középkori anyagi kultúra kutatása és néhány módszertani problémája. AETAS 1990/3 51-67. p. KUBINYI András Über das Alltagsleben im spätmittelalterlichen Ungarn. In: Kubinyi-Laszlovszky (szerk): Alltag und materielle Kultur im mittelalterlichen Ungarn. Medium Aevum Quotidianum 22. Krems 1991. 9-31. p. KUBINYI András Buda és Pest szerepe a távolsági kereskedelemben a 15-16. század fordulóján. TSz (1994)1-2. 1-52. p. KUBINYI András Weinbau und Weinhandel in den ungarischen Städten im Spätmittelalter und in der frühen Neuzeit, In: Ferdinand Opll (hrsg): Stadt und Wein. Beiträge zur Geschichte der Städte Mitteleuropas. Bd. XIV. Linz, 1996. 67-84. p. KUBINYI András Egy késő-középkori főrangú hölgy végrendelkezésének tanulságai. TSz (1997) 3-4. sz. 401-410. p. KUBINYI András (KUBINYI 1999/a) Főúri és nemesi végrendeletek a Jagelló-korban. SSz LIII/1999. 4. sz. 331-342. p. KUBINYI András (KUBINYI 1999/b) Orvoslás, gyógyszerészek, fürdők és ispotályok a késő középkori Magyarországon. In: Uő: Főpapok, egyházi intézmények és vallásosság a középkori Magyarországon. Bp., 1999. 253-268. p. KUBINYI András (KUBINYI 1999/c) Vallásos társulatok a középkori Magyarországon. In: Uő: Főpapok, egyházi intézmények és vallásosság a középkori Magyarországon. Bp., 1999. 341-352. p.

448

KUBINYI András Ispotályok és városfejlődés a késő középkori Magyarországon. In: Neumann Tibor (szerk.): Várak, templomok, ispotályok. Tanulmányok a magyar középkorról. Bp., 2004. 187-195. p. KURMANN, Josef Die politische Führungsschicht in Luzern 1450-1500. Dissertation zur Erlangung der Doktorwürde der Philosophischen Fakultät der Universität Freiburg. Luzern, 1976. KÜHNEL, Harry Normen und Sanktionen. In: Harry Kühnel (hrsg): Alltag im Spätmittelalter. GrazWien-Köln, 1986. 17-48. p. KÜHNEL, Harry Sinn und Motivation mittelalterlicher Stiftungen. In: Materielle Kultur und religiöse Stiftung im Spätmittelalter. Internationales Round-Table-Gespräch. Krems a. d. Donau, 26. September. 1988. Veröffentlichungen des Instituts für Mittelalterliche Realienkunde Österreichs Nr. 12 ÖAW Phil.-Hist. Klasse Bd. 554. Wien, 1990. 5-12. p. KÜHNEL, Harry Die Sachkultur bürgerlicher und patrizischer Nürnberger Haushalte des Spätmittelalters und der frühen Neuzeit. In: Trude Ehlert (hrsg): Haushalt und Familie im Mittelalter und früher Neuzeit. Vorträge eines interdisziplinären Symposions vom 6.-9. Juni 1990 Bonn. Sigmaringen, 1991. 15-32. p. KÜHNEL, Harry (hrsg) (BILDWÖRTERBUCH) Bildwörterbuch der Kleidung und Rüstung. Stuttgart, 1992. LADOMÉRSZKY Pál Kassa gazdaságpolitikája a török hódítás korában. Szeged, 1943. LANDSTEINER, Erich Bürger, Weinzierle und Hauerknechte. Bürgertum und Weinbau in Retz 1350-1550. Unsere Heimat 56/1985. 211-212. p. LANDSTEINER, Erich Weinbau und bürgerliche Hantierung. Weinproduktion und Weinhandel in den landesfürstlichen Städten und Märkten Niederösterreichs in der frühen Neuzeit. In: Ferdinand Opll (hrsg): Stadt und Wein. Beiträge zur Geschichte der Städte Mitteleuropas. Bd. XIV. Linz, 1996. 17-50. p. LANDSTEINER, Erich Der strukturelle Wandel der frühneuzeitlichen Stadtökönomie. In: Peter Csendes – Ferdinand Opll (hrsg): Wien. Geschichte einer Stadt. Bd 2: Die frühneuzeitliche Residenz (16. bis 18. Jahrhundert) Hrsg von Karl Vocelka und Anita Traninger. WienKöln-Weimar, 2003.

449

LASZLOVSZKY József Social Stratification and Material Culture in 10th-14th century Hungary. In: Kubinyi – Laszlovszky (hrsg): Alltag und materielle Kultur im mittelalterlichen Ungarn. Medium Aevum Quotidianum 22. Krems, 1991. 32-67. p. LEHOTSKÁ, Darina Sociálny a národnostný vývin. In: Horváth-Lehotská-Pleva (szerk): Dejiny Bratislavy. Bratislava, 1982. 113-116. p. LEIPNER, Kurt Das Katharinen-Hospital in Stuttgart. Zur Geschichte der Stuttgarter Krankenanstalten bis zu seiner Gründung. In: Bernhard Kirchgässner-Jürgen Sydow (hrsg): Stadt und Gesundheitspflege. Arbeitstagung / Südwestdeutscher Arbeitskreis für Stadtgeschichtsforschung. Sigmaringen, 1982. 37-49. p. LENGYEL György Vállalkozók, bankárok, kereskedők. A magyar gazdasági elit a 19. században és a 20. század első felében. Bp., 1989. LENTZE, Hans Der Rat und das Wiener Testamentsrecht des Mittelalters. WGB Jg. 1947. Nr. 2. 3135. p. LEXER, Mathias Mittelhochdeutsches Taschenwörterbuch. Leipzig, 1986. LOIBL, Richard Passauer Patrizier. Zur Führungsschicht der Bischofs- und Handelsstadt im späten Mittelalter. ZBLG Bd 62. 1999. 41-98. p. LOOZ-CORSWAREM, Clemens von Unruhen und Stadtverfassung in Köln an der Wende vom 15. zum 16. Jahrhundert. In: Schilling-Diederiks (hrsg): Bürgerliche Eliten in den Niederlanden und in Nordwestdeutschland. SF A/23 1985. 53-98. p. LÖWENSTEIN, Uta Item ein Betth… Wohnungs- und Nachlaβinventare als Quellen zur Haushaltsführung im 16. Jahrhundert. In: Trude Ehlert (hrsg): Haushalt und Familie im Mittelalter und früher Neuzeit. Vorträge eines interdisziplinären Symposions vom 6.-9. Juni 1990 Bonn. Sigmaringen, 1991. 43-69. p. LUKAČKA, Jan Verkehrs- und Handelsbeziehungen zwischen den Städten Wien, Preßburg und Ofen bis zur Mitte des 15. Jahrhunderts. In: Richard Marsina (hrsg): Städte im Donauraum. Bratislava-Preßburg, 1993. 159-168. p. LUKAČKA, Ján Die Unterwelt in Preβburg im 15. und 16. Jahrhundert. In: Viliam Čičaj-Othmar Pickl (hrsg): Städtisches Alltagsleben in Mitteleuropa vom Mittelalter bis zum Ende des 19. Jahrhunderts. Die Referate des Internationalen Symposiums in Časta-Pila vom 11.-14. September 1995. 73-76. p. 450

LUPESCU MAKÓ, Maria „Item lego…” Gifts for the Soul in Late Medieval Transylvania. In: Annual of Medieval Studies at CEU, Vol. 7. 2001. 161-186. p. MAESTRO, Lucia Spätmittelalterliche Bürgertestamente in den Wiener-Neustädter Ratsbüchern als Quelle zur Alltagsgeschichte. Diplomarbeit zur Erlangung des Magistergrades der Philosophie. Wien, 1995. MAGYARY-KOSSA Gyula Magyar orvosi emlékek. I-II. k. Bp., 1992. MAISEL, Thomas Testamente und Nachlaβinventare Wiener Universitätsangehöriger in der frühen Neuzeit. Frühneuzeit-Info Jg 2/1991. Heft 1. 61-75. p. MAJOROSSY Judit A város közepén – a társadalom peremén. A szegények helye a középkori Sopron életében. In: SSz LVII/2003. 3. szám 216-233. p. MAJOROSSY Judit (MAJOROSSY 2004/a) A Krisztus Teste Konfraternitás helye a középkori pozsonyi polgárok életében. TSZ (2004)1-2. 69-111. p. MAJOROSSY Judit (MAJOROSSY 2004/b) „unsere arme lewte…” Hospitals and the Poor in Late Medieval Bratislava. In: Chronica 4(2004) 41-56. p. MATT, Richard Die Wiener protestantischen Bürgertestamente. Wissenschaftliche Untersuchung dem Akademischen Senat der Universität Wien. Vorgelegt zur Erlangung des philosophischen Doktorgrades. Wien, 1935. MIAVECZ (/Munkás) László Paar Péter és fiai mint pozsonyi postamesterek 1538-1613. MGtSz 6. évf. 1899. 97116. p. MIHALIK József Háromszáz év a pozsonyi ötvösség történetéhez. Múzeumi és Könyvtári Értesítő 1911. 85-155. p. MILITZER, Klaus Kölner Kaufleute in Preßburg und im Donauraum im 14. und 15. Jahrhundert. In: Richard Marsina (hrsg): Städte im Donauraum. Bratislava-Preßburg, 1993. 121-134. p. MITTERAURER, Michael Familie und Arbeitsorganisation in städtischen Gesellschaften des späten Mittelalters und der frühen Neuzeit. In: Haus und Familie in der spätmittelalterlichen Stadt. SF A/18. 1984. 1-36. p.

451

MITTERAURER, Michael Zentralorttheorie und historische Zentralitätsforschung. In: Bericht über den neunzehnten österreichischen Historikertag in Graz. Veranstaltet vom Verband Österreichischer Geschichtsvereine vom 18. bis 23. Mai 1992. Hrsg. vom Verband Österreichischer Historiker und Geschichtsvereine. Graz, 1993. 215-222. p. MOELLER, Bernd What was Preached in German Towns int he Early Reformation. In: C. Scott Dixon (Ed. by): The German Reformation. Oxford, 1999. 36-52. p. MOHRMANN, Ruth-E. Wohnen und Wohnkultur in nordwestdeutschen Städten im Spätmittelalter und in der frühen Neuzeit. In: Cord Meckseper (hrsg): Landesausstellung Niedersachsen 1985. Ausstellungskatalog Bd 3. Stadt im Wandel. Kunst und Kultur des Bürgertums in Norddeutschland 1150-1650. Stuttgart, 1985. 513-525. p. MOJZSIS Dóra Régi magyar öltözködés. Viseletek és dokumentumok a források tükrében. Bp., 1988. MOLLAY Károly Családtörténet és társadalomtörténet (az 1532. évi mészárosok). SSz XLII/1988 1-4. sz. 109-121. p. MOLLAY Károly Kereskedők, kalmárok, árosok. Moritz Pál kalmár, 1511-1530. SSz XLV/1991. 1-31. p. MONNET, Pierre Führunhseliten und Bewußtsein sozialer Distinktion in Frankfurt am Main (14. und 15.Jahrhundert). Archiv für Frankfurts Geschichte und Kunst 66. 2000. MOSER, Oskar Zum Aufkommen der „Stube” im Bürgerhaus. In: Das Leben in der Stadt des Spätmittelalters. Internationaler Kongress Krems a. d. Donau 20. bis 23. September 1976. Veröffentlichungen des Instituts für mittelalterliche Realienkunde Österreichs Nr. 2. ÖAW Phil-Hist Klasse Bd. 325. Wien, 1980. 207-228. p. MÖRKE, Olaf Der gewollte Weg in Richtung ‘Untertan’. Ökonomische und politische Eliten in Braunschweig, Lüneburg und Göttingen vom 15. Bis ins 17. Jahrhundert. In: Schilling-Diederiks (hrsg): Bürgerliche Eliten in den Niederlanden und in Nordwestdeutschland. SF A/23 1985. 111-134. p. MRET (A Magyar Református Egyház története) Bíró – Bucsay – Tóth – Varga: A Magyar Református Egyház története. Bp., 1949. NAGY Iván Magyarország családai czímerekkel VIII-IX. k. Bp., 1861.

452

H. NÉMETH István Polgár vagy nemes? A városok nemesi rendű lakosainak problematikája a felsőmagyarországi városszövetség tevékenysége tükrében. KORALL 9(2002), 79-106. p. H. NÉMETH István Várospolitika és gazdaságpolitika a 16-17. századi Magyarországon. (A felsőmagyarországi városszövetség). 1-2. k. Bp., 2004. H. NÉMETH István Kassa város archontológiája. Bírák, belső és külső tanács 1500-1700. FONS Könyvek 3. Bp., 2006. NEUSER, Wilhelm H. Die Konfessionalisierung des Protestantismus im 16. Jahrhundert. In: Helmut Baier (hrsg): Konfessionalisierung vom 16-19. Jahrhundert. Kirche und Traditionspflege. Referate des 5. Internationalen Kirchenarchivtags. Budapest, 1987. Veröffentlichungen der Arbeitsgemeinschaft der Archive und Bibliotheken in der evangelischen Kirche. Neustadt an der Aisch, 1989. NOWOTNY, Ernst Die ehemaligen Bürgerspitäler Niederösterreichs und die Kirchen. Unsere Heimat 56/1985 267-281. p. OBERFRANK Ferenc-RÉKAI Jenő Drágakövek. Bp., 1982. OBORNI Teréz Die Herrschaft Ferdinands I. in Ungarn. In: Martina Fuchs – Alfred Kohler (hrsg): Kaiser Ferdinand I. Aspekte eines Herrscherlebens. Münster, 2003. 147-165. p. ORTVAY Tivadar (PVT) Pozsony város története, II. k. 1-2. rész, II. k. 4. rész, III. k., IV. k. Pozsony, 1895-1912. ORTVAY Tivadar Pozsony város utcái és terei. A város története utca és térnevekben. Pozsony, 1905. PACH Zsigmond Pál Magyarország nyugati gyapjúszövet behozatala a XV. és a XVI. század közepén. TSz (1971)1. sz. 24-33. p. PACH Zsigmond Pál A harmincadvám az Anjou-korban és a 14-15. század fordulóján. TSz (1999)3-4. sz. 231-277. p. PAUSER, Josef Verfassung und Verwaltung der Stadt Wien. In: Peter Csendes – Ferdinand Opll (hrsg): Wien. Geschichte einer Stadt. Bd 2: Die frühneuzeitliche Residenz (16. bis 18. Jahrhundert) Hrsg von Karl Vocelka und Anita Traninger. Wien-Köln-Weimar, 2003. 47-90. p.

453

PÁSZTOR Lajos A magyarság vallásos élete a Jagellók korában. Bp., 1940. PECHSTEIN, Klaus Meisterwerke der Nürnberger Goldschmiedekunst 1400-1600. In: III. Internationales Handwerksgeschichtliches Symposium. Veszprém 18-24. 10. 1986. Veszprém, 1987. 185-206. p. PERGER, Richard Wolfgang Kirchhofer. Erinnerungen eines Wiener Bürgermeisters 1519-1522. Wien, 1984. PERGER, Richard Weinbau und Weinhandel in Wien im Mittelalter und in der frühen Neuzeit. In: Ferdinand Opll (hrsg): Stadt und Wein. Beiträge zur Geschichte der Städte Mitteleuropas. Bd. XIV. Linz, 1996. 207-219. p. PÉTER Katalin A reformáció és a művelődés a 16. században. MOT 3/1. Bp., 1985. 475-604. p. PÉTER Katalin Frühneuzeitforschung in Ungarn. Frühneuzeit-Info Jg 2/1991. Heft 1. 9-12. p. PÉTER Katalin A reformáció: kényszer vagy választás? Bp., 2004. PETSCHACHER, Rebekka – WANZENBÖCK, Gudrun Bürgerliche Alltagskultur im Spiegel Wiener Testamente (1593-1630). Diplomarbeit zur Erlangung des Magistergrades der Philosophie Wien, 1993. PFEIFFER, Gerhard Die Entwicklung des Breslauer Patriziats. In: Hellmuth Rössler: Deutsches Patriziat 1430-1740. Büdinger Vorträge 1965. Limburg/Lahn, 1968. 99-124. p. PICKL, Othmar Der Handel Wiens und Wiener Neustadts mit Böhmen, Mähren, Schlesien und Ungarn in der ersten Hälfte des 16. Jahrhunderts. In: Ingomar Bog (hrsg): Der Aussenhandel Ostmitteleuropas 1450-1650. Köln-Wien, 1971. 320-341. p. PICKL, Othmar Routen, Umfang und Organisation des innereuropäischen Handels mit Schlachtvieh im 16. Jahrhundert. In: Novotny-Pickl (hrsg): Festschrift Hermann Wiesflecker zum sechzigsten Geburtstag. Graz, 1973. 143-166. p. PICKL, Othmar Bruderschaften, Gesellenverbände und Gesellenordnungen in der Steiermark. In: Fülep-Nagybákay-Somkuti (hrsg): II. Internationales Handwerkgeschichtliches Symposium. Veszprém 21-26. 8. 1982. Bd 1., Veszprém, 1983. 283-292. p.

454

PILS, Susanne C. Die frühneuzeitliche Stadtstruktur. In: Peter Csendes – Ferdinand Opll (hrsg): Wien. Geschichte einer Stadt. Bd 2: Die frühneuzeitliche Residenz (16. bis 18. Jahrhundert) Hrsg von Karl Vocelka und Anita Traninger. Wien-Köln-Weimar, 2003. 241-310. p. PIZZININI, Meinrad Das städtische Leben von Lienz. In: Das Leben in der Stadt des Spätmittelalters. Internationaler Kongress Krems a. d. Donau 20. bis 23. September 1976. Veröffentlichungen des Instituts für mittelalterliche Realienkunde Österreichs Nr. 2. ÖAW Phil-Hist Klasse Bd. 325. Wien, 1980. 97-110. p. POPELKA, Fritz Geschichte der Stadt Graz. Bd II. Graz, 1960. POSTEL, Rainer Bürgerausschüsse und Reformation in Hamburg. In: Wilfried Ehbrecht: Stadtische Führungsgruppen und Gemeinde in der werdenden Neuzeit. SF A/9 1980. 369-384. p. PRICKLER, Harald Zur Geschichte des burgenländisch-westungarischen Weinhandels in die Oberländer Böhmen, Schlesien und Polen. In: Zeitschrift für Ostforschung 14(1965) 294-320; 495529; 731-754. p. PRICKLER, Harald Das Volumen des westlichen ungarischen Auβenhandels vom 16. Jahrhundert bis 1700. In: Othmar Pickl: Die wirschaftlichen Auswirkungen der Türkenkriege. Die Vorträge des 1. Internationalen Grazer Symposions zur Wirtschafts- und Sozialgeschichte Südosteuropas (5. bis 10. Oktober 1970). Graz, 1971. 131-144. p. PRICKLER, Harald Weinbau und Weinhandel einer Kleinstadt. Am Beispiel von Rust am See (16-18. Jahrhundert). In: Ferdinand Opll (hrsg): Stadt und Wein. Beiträge zur Geschichte der Städte Mitteleuropas. Bd. XIV. Linz, 1996. 51-65. p. PVT (Pozsony város története) Ortvay Tivadar: Pozsony város története, I. k. 1-2. rész, II. k. 1-4. rész, III. k., IV. k. Pozsony, 1895-1912. RADVÁNSZKY Béla Magyar családélet és háztartás a XVI-XVII. században. II-III. k. Bp., 1879. RASMO, Nicoló Die Mode als Wegweiser für die Datierung. In: Das Leben in der Stadt des Spätmittelalters. Internationaler Kongress Krems a. d. Donau 20. bis 23. September 1976. Veröffentlichungen des Instituts für mittelalterliche Realienkunde Österreichs Nr. 2. ÖAW Phil-Hist Klasse Bd. 325. Wien, 1980. 261-274. p. REININGHAUS, Wilfried Stadt und Handwerk. Eine Einführung in Forschungsprobleme und Forschungsfragen. In: Kaufhold-Reininghaus (hrsg): Stadt und Handwerk im Mittelalter und früher Neuzeit. SF A/54 2000. 1-20. p. 455

REMLING, Ludwig Formen und Ausmaβ gewerblicher Autonomie in nordwestdeutschen Städten (14-16. Jh). In: Kirchgässner-Naujoks (hrsg): Stadt und wirtschaftliche Selbstverwaltung. Veröff. des SwdAk für Sgf 22. Sigmaringen, 1987. 67-76. p. RIEBER, Albrecht Das Patriziat von Ulm, Augsburg, Ravensburg, Memmingen, Biberach. In: Hellmuth Rössler: Deutsches Patriziat 1430-1740. Büdinger Vorträge 1965. Limburg/Lahn, 1968. 299-352. p. ROGGE, Jörg Ir freye wale zu haben. Möglichkeiten, Probleme und Grenzen der politischen Partizipation in Augsburg zur Zeit der zunftverfassung (1368-1548). In: Klaus Schreiner-Ulrich Meier (hrsg): Stadtregiment und Bürgerfreiheit. Handlungsspielräume in deutschen und italienischen Städten des Späten Mittelalters und der Frühen Neuzeit. Göttingen, 1994. 244-277. p. ROGGE, Jörg Für den gemeinen Nutzen. Politisches Handeln und Politikverständnis von Rat und Bürgerschaft in Augsburg im Spätmittelalter. Tübingen, 1996. RÖRIG, Fritz Die europäische Stadt. Göttingen, 1953. RUBLACK, Hans-Christoph Forschungsbericht Stadt und Reformation. In: Bernd Moeller (hrsg): Stadt und Kirche im 16. Jahrhundert. Schriften des Vereins für Reformationsgeschichte Bd. 190. Gütersloh, 1978. 9-26. p. RUBLACK, Hans-Christoph Reformatorische Bewegung und städtische Kirchenpolitik. In: Ingrid Bátori: Städtische Gesellschaft und Reformation. Spätmittelalter und Frühe Neuzeit. Tübinger Beiträge zur Geschichtsforschung hrsg. Von Josef Engel und Ernst Walter Zeeden. Bd. 12. Stuttgart, 1980. 191-220. p. RÜTHING, Heinrich Höxter um 1500. Analyse einer Stadtgesellschaft. Paderborn, 1986. SALEWSKI, Michael Die Reformation. Das Reich und die großen Staaten. In: Uő: Geschichte Europas. Staaten und Nationen von der Antike bis zur Gegenwart. München, 2000. SALMEN, Walter Von Musizieren in der spätmittelalterlichen Stadt. In: Das Leben in der Stadt des Spätmittelalters. Internationaler Kongress Krems a. d. Donau 20. bis 23. September 1976. Veröffentlichungen des Instituts für mittelalterliche Realienkunde Österreichs Nr. 2. ÖAW Phil.-Hist. Klasse Bd. 325. Wien, 1980. 77-88. p.

456

SANDGRUBER, Roman Wein und Weinkonsum in Österreich. Ein geschichtlicher Rückblick. In: Ferdinand Opll (hrsg): Stadt und Wein. Beiträge zur Geschichte der Städte Mitteleuropas. Bd. XIV. Linz, 1996. 1-30. p. SCHATTENHOFER, Michael von Das Münchner Patriziat. ZBLG Bd 38 Heft 1 1975. 877-899. p. SCHILLING, Heinz Vergleichende Betrachtung zur Geschichte der bürgerlichen Eliten in Nordwestdeutschland und in den Niederlanden. In: Schilling-Diederiks (hrsg): Bürgerliche Eliten in den Niederlanden und in Nordwestdeutschland. SF A/23 1985. 1-32. p. SCHILLING, Heinz Reformation – Umbruch oder Gipfelpunkt eines Temps des Réformes? In: Bernd Moeller (hrsg): Die frühe Reformation in Deutschland als Umbruch. Wissenschaftliches Symposion des Vereins für Reformationsgeschichte. Bd. 199. Gütersloh, 1998. 13-34. p. SCHMITZ, Rudolf Stadtarzt – Stadtapotheker im Mittelalter. In: Kirchgässner-Sydow (hrsg): Stadt und Gesundheitspflege. Arbeitstagung in Bad Mergentheim, 14.-16. November 1980/Südwestdeutscher Arbeitskreis für Stadtgeschichtsforschung. Sigmaringen, 1982., 9-25. p. SCHRÖDL, József A Pozsonyi ágostai hitvallás evangélikus egyházközség története. I. rész. Az egyházközség külső alakulása. Pozsony, 1906. SCHULZ, Knut Die Stellung der Gesellen in der spätmittelalterlichen Stadt. In: Haus und Familie in der spätmittelalterlichen Stadt. SF A/18. 1984. 304-326. p. SCHULZ, Knut Stadtadel und Bürgertum vornehmlich in oberdeutschen Städten im 15. Jahrhundert. In: Reinhard Elze-Gina Fasoli (hrsg): Stadtadel und Bürgertum in den italienischen und deutschen Städten des Spätmittelalters. Schriften des Italienisch-Deutschen Historischen Instituts in Trient. Berlin, 1991. 161-182. p. SCHULZE, Winfried Einleitung. In: Winfried Schulze (hrsg.): Sozialgeschichte, Alltagsgeschichte, Mikrohistrie. Göttingen, 1994. 6-18. p. SCHUSTLER Emilia Magyar társadalmi és családi élet 1570-1600-ig. Bp., 1912.

457

SCHÜTTE, Sven Bürgerliches Hausgerät des Hoch- und Spätmittelalters in Nordwestdeutschland. In: Cord Meckseper (szerk): Landesausstellung Niedersachsen 1985. Ausstellungskatalog Bd 3. Stadt im Wandel. Kunst und Kultur des Bürgertums in Norddeutschland. 11501650. Stuttgart, 1985. 545-570. p. SCHWARZ, Reinhard Die Umformung des religiösen Prinzips der Gottasliebe in der frühen Reformation. Ein Beitrag zum Verständnis von Luthers Schrift „Von der Freiheit eines Chirstenmenschen”. In: Bernd Moeller (hrsg): Die frühe Reformation in Deutschland als Umbruch. Wissenschaftliches Symposion des Vereins für Reformationsgeschichte. Bd. 199. Gütersloh, 1998. 128-148. p. SCHWERHOFF, Gerd Ratsherrschaft und korporative Partizipation im spätmittelalterlichen und frühneuzeitlichen Köln. In: Klaus Schreiner-Ulrich Meier (hrsg): Stadtregiment und Bürgerfreiheit. Handlungsspielräume in deutschen und italienischen Städten des Späten Mittelalters und der Frühen Neuzeit. Göttingen, 1994. 188-243. p. SCRIBNER, Robert W. Reformation, Carnival and the World Turned Upside-Down. In: Ingrid Bátori: Städtische Gesellschaft und Reformation. Spätmittelalter und Frühe Neuzeit. Tübinger Beiträge zur Geschichtsforschung hrsg. Von Josef Engel und Ernst Walter Zeeden. Bd. 12. Stuttgart, 1980. 234-264. p. SEEBAß, Gottfried Stadt und Kirche in Nürnberg im Zeitalter der Reformation. In: Bernd Moeller (hrsg): Stadt und Kirche im 16. Jahrhundert. Schriften des Vereins für Reformationsgeschichte Bd. 190. Gütersloh, 1978. 66-86. p. SINKOVICS István A három országrész igazgatása. In: MOT 3/1. Bp., 1985. 393-474. p. SOLYMOSI László Középkori végrendeleteink forrásértékéről. Tiszatáj 1974. 6. sz. SOLYMOSI László A helytörténet fontosabb középkori forrásainak kutatása és hasznosítása. TSz 1976. 123-155. p. SOMOGYI Ferenc Végrendelkezés nemesi magánjogunk szerint (1000-től 1715-ig). Pécs, 1937. SÖRÖS Pongrác Végrendeletek és leltárak a XVI-XVII. századból. 1-3. Történelmi Tár 1899. 323-342. p., 507-539. p.

458

STOOB, Heinz Preβburg und das Städtewesen im europäischen Südosten vor der Türkerzeit. In: Eberhard-Lemberg-Heimann-Luft (hrsg): Westmitteleuropa – Ostmitteleuropa. Vergleiche und Beziehungen. Festschrift für Ferdinand Seibt zum 65. Geburtstag. München, 1992. 307-318. p. STROMER, Wolfgang von Die wirtschaftliche Führungsschicht der Reichsstadt Nürnberg 1348-1648. In: Herbert Helbig (hrsg): Führungskräfte der Wirtschaft in Mittelalter und Neuzeit 1350-1850. Büdinger Vorträge 1968-1969. Limburg/Lahn, 1973. 1-50. p. ŠEDIVỲ, Juraj Az egyház a középkori Pozsonyban Régi választások és új kérdések. In: Czoch-KocsisTóth (szerk): Fejezetek Pozsony történetéből magyar és szlovák szemmel. Pozsony, 2005. 95-130. p. ŠPIESZ, Anton Das Handwerk und die Zünfte im mittelalterlichen Pressburg. In: Richard Marsina (hrsg): Städte im Donauraum. Bratislava-Pressburg, 1993. 194-196. p. SZAKÁLY Ferenc Mezőváros és reformáció. Bp., 1995. SZÁDECZKY Lajos A czéhek története Magyarországon. In: Értekezések a történelmi tudományok köréből Bp.,1890. 14. k. SZÉKELYNÉ KŐRÖSI Ilona Kecskeméti testamentumok a 17-19. századból. In: Múzeumi kutatások Bács-Kiskun megyében. Kecskemét, 1984. 119-124. p. SZENDE Katalin “… es sey vil oder wenig, groß oder kchlain.“ Besonderheiten und Unterschiede in der materiellen Kultur der Einwohnerschaft der königlichen Freistädte Preßburg und Ödenburg (1450-1490). In: Kubinyi – Laszlovszky (hrsg): Alltag und materielle Kultur im mittelalterlichen Ungarn. Medium Aevum Quotidianum 22. Krems, 1991. 108-119. p. SZENDE Katalin (SZENDE 1993/a) Beziehungen zwischen Pressburg und Ödenburg im späten Mittelalter. In: Richard Marsina (hrsg): Städte im Donauraum. Bratislava-Preßburg, 1993. 135-148. p. SZENDE Katalin (SZENDE 1993/b) A limitációk számítógépes feldolgozásának lehetőségei. In: Nagybákay Péter (szerk): VIII. Kézművesipartörténeti Szimpózium, Veszprém 1992. nov. 9-11. Bp., 1993. 29-41. p.

459

SZENDE Katalin (SZENDE 1993/c) A nők szerepe a kézműiparban a soproni és pozsonyi végrendeletek tükrében In: Dominkovits-Turbuly (szerk): Házi Jenő Emlékkönyv. Emlékkönyv Házi Jenő Sopron város főlevéltárosa születésének 100. évfordulója tiszteletére. Sopron, 1993. 169-180. p. SZENDE Katalin Családszerkezet és örökösödési szokások a késő középkori Sopronban és Pozsonyban. LK 68/1997 1-2. sz., 77-98. p. SZENDE Katalin (SZENDE 1999/a) Otthon a városban. Urbanizáció, társadalom és anyagi kultúra a késő-középkori Sopronban és Pozsonyban a végrendeletek tükrében. Ph.D. doktori disszertáció. ELTE BTK történelem (mediavisztika). Bp., 1999. SZENDE Katalin (SZENDE 1999/b) A magyarországi városi végrendeletek helye az európai joggyakorlatban. (A középkori Sopron, Pozsony és Eperjes példája). SSz LIII/1999. 4. sz. 343-356. p. SZENDE Katalin From Mother to Daughter, from Father to Son? Intergenerational Patterns of Bequeathing Movables in Late Medieval Bratislava. In: Annual of Medieval Studies at CEU, Vol. 7. 2001. 209-232. p. SZENDE Katalin Ezüstöv, rókaprém, vászonlepedő. Viselet- és textilkultúra a késő-középkori Sopronban, Pozsonyban és Eperjesen. In: Sz, 2003. 2. sz. 405-458. p. SZENDE Katalin (SZENDE 2004/a) Otthon a városban. Társadalom és anyagi kultúra a középkori Sopronban, Pozsonyban és Eperjesen. Társadalom- és Művelődéstörténeti Tanulmányok 32. MTA Történettudományi Intézete, Bp., 2004. SZENDE Katalin (SZENDE 2004/b) „Nemzedékről nemzedékre”. Tanulásra vonatkozó adományok a pozsonyi végrendeletekben. In: Nagy-Szálka-Szende (szerk): „az élet tanítómestere”. Ünnepi tanulmányok Gyapay Gábor 80. születésnapjára. Fazekas Öregdiákok Társasága, Bp., 2004. SZENDE Katalin (SZENDE 2004/c) Gyermekek, testvérek, házastársak. Családi viszonyok és örökösödési szokások Eperjesen a középkori végrendeletek tükrében. TSz (2004)1-2., 113-140. p. SZENDE Katalin (SZENDE 2004/d) „Ital vagy pénzpótlék?” Borhagyatékok a soproni és pozsonyi középkori végrendeletekben. In: Romhányi Beatrix (szerk.): „Es tu scolaris” Tanulmányok Kubinyi András 75. Születésnapjára. Bp., 2004. 77-85. p.

460

SZENDE Katalin (SZENDE 2004/e) ’…Gemainer Stadt Nutz, Ehren und Gefallen…’ – The Expression of Civic Consciousness in Late Medieval Testaments. In: Gyöngyi Kovács (ed.): Ünnepi tanulmányok Kubinyi András 70. születésnapjára. Bp., 2004. ifj. SZENTPÉTERY Imre A tárnoki itélőszék kialakulása. Sz, 1934. 510-590. p. SZŰCS Jenő Városok és kézművesség a XV. századi Magyarországon. Bp., 1955. SZŰCS Jenő Das Städtewesen in Ungarn. In: La Renaissance et la réformation en Pologne et en Hongrie. Studia Historica 53. Bp., 1963. 113-164. p. TAKÁTS Sándor Passau városa és a magyar marha-árak. MGtSz 12. évf. 1905. 2. f., 172-175. p. TAKÁTS Sándor Kassa kereskedői 1557-ben. MGtSz 13. évf. 1906. 1-3. füzet TANDLICH, Tomaš A zsidók Pozsonyban II. Lajos uralkodása alatt. In: Czoch-Kocsis-Tóth (szerk): Fejezetek Pozsony történetéből magyar és szlovák szemmel. Pozsony, 2005. 201-209. p. TÁRKÁNY SZÜCS Ernő Magyar jogi népszokások. Bp., 1981. TILL, Rudolf Archivalische Quellen zur Kulturgeschichte Wiens. In: Jahrbuch des Vereins für Geschichte der Stadt Wien. Bd. 15/16 (1959/1960). Horn, 1961. 92-106. p. TIRNITZ József Sopron szabad királyi város külső tanácsa. In: Bónis György-Degré Alajos (szerk): Tanulmányok a magyar helyi önkormányzat múltjából. Bp., 1971. 53-80. p. TOMPOS Ernő Soproniak középkori pecsétei. SSz XXVII/1973. 289-306. p. TORANOVÁ, Eva A limitációk jelentősége az iparművészeti kutatásban. In: Nagybákay Péter (szerk): VIII. Kézművesipartörténeti Szimpózium, Veszprém 1992. November 9-11. Bp., 1993. 41-48. p. TORANOVÁ, Eva Pozsony ötvössége a 15-16. században. In: Horváth-Szulovszky (szerk): Luxusiparok. Válogatás a IX. Kézművesipartörténeti Szimpózium előadásaiból. BudapestVeszprém, 1997. 25-38. p.

461

TÓZSA-RIGÓ Attila Michael Klee, pozsonyi tanácsos végrendelete a kor testamentumainak és végrendelkezési gyakorlatának tükrében. In: Lehoczky László (szerk.): microCAD Nemzetközi Számítástechnikai Konferencia 2002. évi Tanulmánykötete. 73-79. p. TÓZSA-RIGÓ Attila (TÓZSA-RIGÓ 2005/a) Az 1497-es pozsonyi borkimérési statútum. AtSz 2005. megjelenés alatt. TÓZSA-RIGÓ Attila (TÓZSA-RIGÓ 2005/b) A városi elit családszerkezetének vizsgálatata az 1529-1557 közötti pozsonyi végrendeletek alapján. In: Czoch-Kocsis-Tóth (szerk): Fejezetek Pozsony történetéből magyar és szlovák szemmel. Pozsony, 2005. 131-155. p. TSCHULK, Herbert Weinbau und Weinhandel im Wiener Raum im Hoch- und Spätmittelalter. Prüfungsarbeit am Institut für Österreichische Geschichtsforschung. Wien, 1983. UITZ, Erika Frau im Berufsleben der spätmittelalterlichen Stadt. In: Frau und spätmittelalterlicher Alltag. Veröffentlichungen des Instituts für mittelalterliche Realienkunde Österreichs. Nr. 9. Internationaler Kongress der ÖAW. Krems a d Donau 2. bis 5. Oktober 1984., Phil.-Hist. Klasse Bd. 473. Wien, 1986. 439-474. p. URBANOVÁ, Norma Architektura profánneho a sakrálneho priestoru. Premeny miest v neskorom stredoveku. In: Dušan Buran (szerk): Dejiny slovenského vỳtvarného umenia – Gotika. Bratislava, 2003. 277-291. p. V. EMBER Mária A kesztyű készítése és viselete Magyarországon. Folia Historica 1973. 2. k. 7-19. p. VÁMOSSY István A pozsonyi katholikus polgári ápoló intézet. Pozsony, 1898. VÁMOSSY István Adatok a gyógyászat történetéhez Pozsonyban. Pozsony, 1901. VARJÚ Elemér A magyar viselet a középkor végén. In: Magyar Művelődéstörténet II. 1993. 487-508. p. VERESS Endre A Paduai Egyetem magyarországi tanulóinak anyakönyve és iratai (1264-1864). Bp., 1915. VERESS Endre A római Collegium Germanicum et Hungaricum magyarországi tanulóinak anyakönyve és iratai (1559-1917). Bp., 1924.

462

VOGLER, Günter Erwartung – Enttäuschung – Befridigung. Reformatorischer Umbruch in der Reichsstadt Nürnberg. In: Bernd Moeller (hrsg): Die frühe Reformation in Deutschland als Umbruch. Wissenschaftliches Symposion des Vereins für Reformationsgeschichte. Bd. 199. Gütersloh, 1998. 381-406. p. VOGT-LÜERSSEEN, Maike Der Alltag im Mittelalter. Mainz-Kostheim, 2001. www.asn-ibk.ac.at/bildung/faecher/geschichte/maike/mittelalter.html VRANOVÁ, Elena Protokol testamentov mesta Bratislavy z rokov 1529-1558. In: Zborník Filozofickej Fakulty Univerzity Komenského. Historica. Ročník XXVII. Bratislava, 1976. 147172. p. VRANOVÁ, Elena Životná úvoreň meštianstva. In: Horváth-Lehotská-Pleva (szerk): Dejiny Bratislavy. Bratislava, 1982. 110-113. p. WEIGL, Andreas Frühneuzeitliches Bevölkerungswachstum. In: Peter Csendes – Ferdinand Opll (hrsg): Wien. Geschichte einer Stadt. Bd 2: Die frühneuzeitliche Residenz (16. bis 18. Jahrhundert) Hrsg von Karl Vocelka und Anita Traninger. Wien-Köln-Weimar, 2003. 109-131. p. WENSKY, Margret Die Stellung der Frau in Familie und Wirtschaftsbetrieb im spätmittelalterlichen und frühneuzeitlichen Köln. In: Haus und Familie in der spätmittelalterlichen Stadt. SF A/18. 1984. 289-303. p. WETTER, Evelin (WETTER 2003/a) Neskorogotické zlatníctvo. Úvahy o remeselnỳch a umelecko-geografickỳch súvislostiach. In: Dušan Buran (szerk): Dejiny slovenského vỳtvarného umenia – Gotika. Bratislava, 2003. 529-541. p. WETTER, Evelin (WETTER 2003/b) Sakrálne poklady v 14. a ranom 15. storočí: náčrt fragmentárnej tradície na Slovensku. In: Dušan Buran (szerk): Dejiny slovenského vỳtvarného umenia – Gotika. Bratislava, 2003. 183-195. p. WOLLGAST, Siegfried Zum Tod im späten Mittelalter und in der frühen Neuzeit. Frühneuzeit-Info Jg 2/1991. Heft 2. 63-75. p. WUNDER, Gerd (WUNDER 1980/a) Die Bürger von Hall. Sozialgeschichte einer Reichsstadt 1216-1802. Sigmaringen 1980.

463

WUNDER, Gerd (WUNDER 1980/b) Geschlechter und Gemeinde. Soziale Veränderung in süddeutschen Reichsstädten zu Beginn der Neuzeit. In: Wilhelm Rausch (hrsg): Stadt an der Schwelle der Neuzeit. Beiträge zur Geschichte der Städte Mitteleuropas. Bd. IV. 1980. 41-52. p. ZIMÁNYI Vera Gazdasági és társadalmi fejlődés Mohácstól a 16. század végéig. In: MOT 3/1. Bp., 1985. 285-392. p. ZATSCHEK, Heinz Die Handwerker Wiens. Ein kleiner Beitrag Bevölkerungsentwicklung. In: WGB 1971. 31-38. p.

zur

Geschichte

der

ZEEDEN, Ernst Walter Europa vom ausgeheden Mittelalter bis zum Westfälischen Frieden 1648. Stuttgart 1981. ZEEDEN, Ernst Walter Hegemonialkriege und Glaubenskämpfe 1556-1648. Propyläen geschichte Europas Bd. 2. Tübingen 1977. ZENTAI Tünde Az ágy és az alvás története. Pécs, 2002.

464