középpontban MOLNÁR KRISZTINA RITA
TOVATÛNIK, ZSUGORODIK, KITÁGUL „Elsûlyedt már a Hold is, és a Fiastyúk, eljön az éjfél, az idõ tovatûnik, én pedig egymagam alszom.” (Sapphó1)
Találós kérdés is lehetne. Ólomlábon jár, szárnya van, és vasfoga van, mi az? Nem mitológiai szörny, nem rémálom, nem Harry Potter egyik varázslatának következménye. Nem. Olyan valami, ami valójában nincs is. (De legalább is soha nincs elég.) Mégis évezredek óta tart bennünket rémületben. Az idõ. A rettegett Kronosz. Uranosz és Gaia legfiatalabb gyermeke, az apját férfiasságától megfosztó titán, az aranykor egének ura. Késõbb a „szárnyas idõ”, megannyi allegória tárgya, festmények, szobrok, költemények ihletõje. A feldarabolt végtelen. Hogy elviselhetõ legyen, hogy ne kelljen tõle félni annyira, az ember mérhetõvé tette a mérhetetlent. Akár a végtelen teret, a végtelen semmit sem bírja el az ember halandó, így véges testbe zárt lelke. Így vonja látóterébe mindazt, ami véges horizontján kívül esik, mindazt, ami elmúlt vagy el fog múlni. Megnevezi, és határokkal látja el a határtalant, évmilliókról és másodpercekrõl beszél. Eszközöket gyárt, hogy fitogtassa, birtokában van a birtokolhatatlan, hogy markába zárta irtózata tárgyát. Vízórát, homokórát, napórát készít, s a szárnyas idõ, a végtelen leginkább földi léptékû idõmérõ szerkezetét: kakukkos órát. Az idõ, a filozófiai absztrakció terméke iparágakat mozgat. Kronosz Tartaroszba dobott, ízekre szabdalt testének minden ízét kvarcórákba, folyadékkristályokba zártuk. Nincs mitõl félnünk – gondoljuk Greenwich megtartó korlátjának míves rácsaiba kapaszkodva. Az idõt a természettudomány a világegyetem önálló dimenziójának tartja, mikro- és makroméretekben is végtelennek. A filozófia Bergson óta tudja, a fizikai szempontból mérhetõ objektív idõ nem azonos a lélekben megélt belsõ idõvel, melynek idõtartama leginkább a megélt pillanatok, félórák eseményeitõl, azok intenzitásától, jelentõségétõl függ. Az okos Bergson túlérzékeny unokatestvére, Proust az Eltûnt idõ nyomában járva
Fordulópont 43
5
középpontban nem fogalmakat tisztáz, õ Madeleine süteményére emlékezik, és az emlékezés idejét éli a valóságos idõ helyett, de ezzel eljut a Megtalált idõ-ig, amit azoknak, akik a mérhetõ idõvel egyszerre kelnek, fekszenek, lélegeznek, nem sikerül. „A jelen? Nincs. Csak az van, ami volt, csak amit megjegyeztél.”2 Úgy látszik, ez az egy módszer van arra, hogy megszabaduljunk a rémülettõl, hiszen az emlékezés az egyetlen lehetõség szegény, idõbe zárt tudatunk számára, hogy idõben és térben távoli önmagunkat találkozásra bírja. Mert a rémület, „a kovácsolt hideg, / e villanó, e kés-idõ”3 pengéje mindannyiunkat fenyeget, miután a gyerekkor aranykorából kinõve halandóságunkkal tisztába jövünk. Mert félünk a múlttal …félünk elmerült önmagunktól, a fájdaloma múlttal elmerült tól, ami minden elmúlást kísér, az önmagunktól… elveszett játékmackóét éppúgy, mint az elveszett játékidõét vagy az elveszett ártatlanságét. A gyerekkor virágzásának az elmúlás, az idõ tudatosulása vet véget, elõször csak a félelem, hogy majd elveszítjük azokat, akiket annyira szeretünk, de ezt sokáig a maga brutális valóságában nem képes felfogni az embergyerek, évekig hiszi, hogy ez képtelenség, a világ tartópillérei nem dõlnek, mert nem dõlhetnek össze. Az idõt nehéz megtanulni. Kezdetben csak a fények, az árnyak lüktetése, a napsütés, az alkonyat fényei, az este homálya jelzik: valami elmúlt. A szavak tanulásával lassan megtanuljuk azt is, reggel van a reggeli, délben harangoznak, este esti mesét mond anya. A holnap és a tegnap még évekig felcserélhetõ fogalmak, csak az biztos, hogy nem most vannak, amikor mi épp itt vagyunk. A holnapután és a tegnapelõtt még ennél is zavarosabb, hét, nyolcéves kora elõtt kevés emberpalánta van pontosan tisztában vele, mikor is van egyáltalán. A napok neve, a hónapok neve kicsit barátságosabbá teszi a barátságtalant, úgy tûnik, itt is igaz az, ha megnevezem, ismerem, és már nem félek tõle annyira. Arca lesz minden napnak, lesz „rossz kedd”4, szerelemcsütörtök, dobszerda és szitapéntek, és a hetedik nap ott fénylik a sor végén, aranyból van minden vasárnap, mint a húsleves karikái, mert ezen a napon együtt vannak, akiknek mindig együtt kellene lenniük. A hónapok arca még kedvesebb: vannak köztük igazi emberek is, novemberek és de6
Fordulópont 43
középpontban cemberek, vannak ikrek, június és július, ha ropogós r-betûsek, tilos a földre ülni, ha nincs, végre hempereghetünk a fûben. Az évszakok mégis a legmegbízhatóbbak. Õsszel szedünk gesztenyét, télen jön a Jézuska, tavasszal virágba borul a kert, a parkok, és vége a végtelen hosszú öltözködésnek, kapkodó kezek sálba-sapkába bugyoláló nógatásának. A nyár a végtelen idõ birodalma, nem siet, nem nézi olyan gyakran az órát, nem kapkod annyira a felnõttek érthetetlen kasztja. Visszakapjuk ajándékunkat, a határtalant, a játéknak csak az éhség vagy az álmosság vet véget, ücsöröghetünk a domboldalon bóbitát fújva, olyan alapossággal építhetjük bunkerünket, mintha több évtizedre készülne, átolvashatunk hason fekve egész napokat, vagy belebámulhatunk a hullócsillagos augusztusi csillagos éjszakába.
Szvetelszky Zsuzsanna és Molnár Krisztina Rita a „Különlét” bemutatóján az Írók Boltjában (2008. november)
Fordulópont 43
7
középpontban A valódi sokk az idõvel kapcsolatban az iskolakezdés után éri az embergyereket. A végtelen, örökké tartó délelõttök örökre véget érnek. Az iskola csengõje lehetetlenül rövid intervallumokra szabdalja éles hangjával az évekig osztatlan idõt, negyvenöt percekre és tízpercekre, és ez az a hang, ami innentõl hosszú éveken át megakadályozza az elmerülést, magunk teljes átadását valaminek, ami szép, ami izgalmas, ami független az idõtõl, épp ezért a végtelenrõl taníthatna valamit, de erre nincs idõ. Ez az óvodások privilégiuma, és megengedhetetlen fényûzés valakinek, aki már elmúlt hétéves. Innentõl kezdve napról napra fogy, „zsugorodik a zsugori Illusztrációk: Simonyi Cecília idõ”5. Minél több darabra osztjuk a lényegénél fogva oszthatat„egymásra hullott dolgaim lant, annál messzebb kerülünk felszedhetõk-e végleg úgy, valóságos tulajdonságaitól. A ne sértse egy a másikat…” hatalmas és nagyvonalú Kronosz, a számûzött óriás helyett apró és gonosz kerti törpék állw w w . p o n t k i a d o . h u ják utunkat, míg végigbukdácsolunk a nap útvesztõjében, és fenyegetõen sustorogva suttogják szorongató varázsigéjüket: Siess, siess! Siess, kelj már föl! Siess, mosd már a fogad, húzd a zoknit, kösd a cipõd, vedd a táskád, indulj, gyere már! Siess, el ne késs! Siess, csöngetnek! Siess ebédelni! Siess, írd a leckéd! Siess, elkésel furulyáról, különtornáról, mindenhonnan! Siess már fürödni! Siess, aludj, álmos leszel reggel! 8
Fordulópont 43
középpontban Az idõ rabsága nem ér véget a gyerekkorral, és egyszer csak nem a sietség lesz az egyetlen nyomasztó vonása, hanem pusztító ereje is. A ráncok, a szarkalábak, a test minden romlása is az idõnek tulajdonított veszedelem. Ahogy a voltaképpeni szabadulás, az idõbõl való végsõ kilépés, a halál is. Az idõvel magányos harcát vívó ember néha azonban belékapaszkodik az általa létrehozott megfoghatatlanba, vigasztalónak nevezi, és rábízza meg nem oldott bajait, nem múló fájdalmait. Idõvel megoldódik minden! – mondogatjuk, és éppen annyira hazugság ez, mint amennyire igaz. Az idõ semmit meg nem old. Az idõ pusztán elhalad, komótosan ellépked a dolgok felett, azok távolabb kerülve tõlünk egyre …az idõ kisebbnek tûnnek. Aprócska, távoli komótosan ellépked kavicsok fénylenek, sötétlenek az ela dolgok felett… múlt partok homokján. Az igazi idõ azonban nem a rettentõ és nem a gyógyító. Az idõ, vagyis a végtelen igaz arca egészen rezzenéstelen, mert közönyös, mint a falióra monoton ketyegése. A hiteles idõképmás tekintete a semmibe réved, nem a nézõre. Ha igazán bátrak lennénk, mint az apró gyerekek és ritka mûvészek, mernénk „leválni az idõrõl”6, és találkozni a határtalannal, mernénk átélni annak a közegnek a törvényét, ahonnan jövünk, és ahová megyünk majd. A bátorságra kis gyakorlással szert lehet tenni. Egy csendes késõdélutánon, amikor még nem alkonyodott be, és a fény mindent különös kontúrral világít meg, bámuljunk ki az ablakon. Ne gondoljunk a még hátralévõ teendõinkre. Egyáltalán semmire. Csak nyeljük magunkba a puszta látványt. Egyszer csak elfog majd bennünket az áradó nyugalom, és azt érezzük: ez most már mindig így marad. Többé semmi nem változik. JEGYZETEK 1 Sapphó: Töredék (Ford. Trencsényi-Waldapfel Imre) 2 Szabó Lõrinc: Tücsökzene 3 József Attila: Fagy 4 Travers: Mary Poppins 5 Várady Szabolcs: Villanella 6 Gergely Ágnes: Õrizetlenül
Fordulópont 43
9
