Tovább folytatódik Fekete-Afrika világgazdasági marginalizálódása? Kiss Judit
Az elmúlt évtizedekben a globalizálódó világgazdaságban azok az országok értek el jelentős gazdasági növekedést és fejlődést, amelyek sikeresen tudtak bekapcsolódni a nemzetközi munkamegosztásba, amelyek jelentősen növelték nemzetközi versenyképességüket, s amelyek az elért eredmények egy részét belső gazdasági és társadalmi fejlődéssé tudták konvertálni. Sajnos a fekete-afrikai országok zöme nem ehhez az ország-csoporthoz tartozott. A kérdés az, hogy miért nem: mi magyarázza a lemaradáshoz vezető kimaradást, a növekvő nemzetközi és belső fejlődési szakadékot, a világgazdasági marginalizálódást? Nem csak arra kell válaszolni, hogy milyen okokra vezethetők vissza az előbb említett fejlemények, hanem arra is, hogy milyen következményekkel járnak egyrészt a szubkontinens világgazdasági pozícióját, másrészt az egyes országok gazdasági és társadalmi helyzetét illetően. A legfőbb kérdés természetesen az, hogy mit kell tenni annak érdekében, hogy ez a távolról sem kívánatos állapot ne legyen tartós.
A MARGINALIZÁLÓDÁS JELEI Egyes országok, illetve régiók, kontinensek világgazdasági térnyerését, illetve marginalizálódását a nemzetközi tényezőáramlásokban betöltött szerepükkel lehet leginkább érzékeltetni. Ezen belül is kiemelt szerepe van a nemzetközi kereskedelemnek. Ez különösen igaz Afrikára, amelyet a gyarmatosítók (nyerstermék-) export-orientálttá tettek, s amelyet a Bretton Woods-i intézmények (IMF, Világbank) által javasolt Strukturális Kiigazítási Programok (Structural Adjustment Programmes) erőteljes gazdasági liberalizálásra1 és külkereskedelmi nyitásra „bírtak rá” a 80-as években. A GATT Uruguayi Fordulójának lezárulása, a WTO 1995-ös létrejötte és az EU-val 2000-ben megkötött Cotonou Megállapodás2 pedig további liberalizációs kötelezettséget rótt az afrikai országokra. Mindezek eredőjeként az afrikai országok világgazdasági integrációja és gazdasági nyitottsága3 jelentősen megnőtt: az 1988–89-es 38%-ról 1999–2000-re 43%-ra nőtt, vagyis jelenleg az afrikai kontinens GDP-jének több mint 40%-a kerül nemzetközi forgalomba, ami magasabb, mint az OECD-országok átlaga. Ugyanakkor a nagyarányú és növekvő nyitottsága ellenére Afrika súlya nemhogy nőtt volna a világkereskedelmen belül, de drasztikusan csökkent. Míg 1980-ban Afrika világexporton belüli súlya közel 6% volt, addig 2002-re 2,0%-ra csökkent, s a világimporton belüli 4,6%-os részesedése pedig 2,1%-ra4, vagyis Afrika teljesítménye elmaradt a többi fejlődő régió teljesítményétől. Fekete-Afrika pedig a világexportnak mindössze 1,5%-át adja a 70-es évek elejei 3,5%-kal szemben (a Dél-afrikai Köztársasággal együtt), míg a világimportból is csupán 1,4%-kal részesedik. Fekete-Afrika világexporton belüli súlyvesztése a Világbank számításai szerint (African Economic 230
Indicators 2005) évi 70 milliárd dollárnyi veszteséget jelent5, vagyis ötször akkorát, mint a beáramló segélyek értéke. Afrika természeti adottságai ellenére a turizmusból származó bevétele a világ turizmusból származó bevételeinek csupán 2%-át adja. Ettől valamivel magasabb a világ (nem olaj) nyersanyag-exportjából való részesedése, de ez is csökkenő tendenciát mutat: 1970-ben 9% volt, s jelenleg 3% körül van. (SZIGETVÁRI 2003) Régió
1980
1985
1990
1995
2000
2001
2002a
Export Világ
100
100
100
100
100
100
100
5,9
4,2
3,0
2,2
2,2
2,1
2,0
2,1
1,7
1,0
0,7
0,7
0,6
0,5
3,7
2,5
1,9
1,5
1,5
1,5
1,5
Ázsia
17,9
15,6
16,9
21,6
24,3
23,7
23,3
LatinAmerika
5,5
5,6
4,2
4,4
5,5
5,5
5,9
Afrika
b
– ÉszakAfrikac – FeketeAfrikad
Import Világ
100
100
100
100
100
100
100
Afrikab
4,6
3,6
2,9
2,5
2,1
2,2
2,1
1,4
1,6
1,2
0,9
0,7
0,8
0,7
3,1
2,1
1,6
1,6
1,3
1,4
1,4
Ázsia
13,1
15,2
15,9
21,9
21,1
21,0
20,8
LatinAmerika
6,1
4,2
3,7
4,7
5,7
5,8
5,7
– ÉszakAfrikac – FeketeAfrikad
1. táblázat. A fejlődő régiók részesedése a világkereskedelemben, 1980–2002 (%) Forrás: Handbook of Statistics. UNCTAD a c
Becslés Szudánnal együtt
b d
Dél-Afrikával együtt Fekete-Afrika Szudánnal és Dél-Afrikával együtt
A fenti jelenség legfőbb oka, hogy az afrikai országok legtöbbikének exportja továbbra is egy vagy néhány, alapvetően nyerstermék exportjától függ6, amelyek áralakulása az esetek többségében kedvezőtlen volt az exportőr számára, ami a terms of trade, vagyis a kereskedelmi cserearányok romlásához vezetett.7 Az alacsony szintű iparosodás és az elégtelen gazdasági növekedés következtében nem tudták exportstruktúrájukat jelentősen diverzifikálni8, exportjuk hozzáadott értéket és a feldolgozott termékek részarányát növelni9, s sok esetben még a hagyományos termékek esetében is el kellett szenvedniük a piaci részarány-vesztést. A nyitottság ellenére bekövetkező marginalizálódás alapvetően arra vezethető vissza, hogy Afrika – például az ázsiai fejlődő országokkal ellentétben – azelőtt nyitott a világgazdaság felé, mielőtt gazdasága fejlődött és versenyképessé vált volna. Ugyanakkor kedvező jelként értékelhető, hogy egyes afrikai országok (például Kenya) új termékekkel jelentek meg a világpiacon (vágott virág, kertészeti termékek, feldolgozott cikkek).
231
Habár a különböző kereskedelmi liberalizációs intézkedések (GATT-WTO, GSP, Loméi Konvenciók, Everything but Arms10) következtében elvileg javult az afrikai országok piacra jutási lehetősége, ezt nem minden esetben tudták kihasználni: például a nem megfelelő infrastruktúra, a raktározási és szállítási kapacitás hiánya, a termékek versenyképessége, minősége stb. következtében. Ráadásul az afrikai országok számára fontos termékek (például az agrártermékek esetében) nem javult nagymértékben a piacra jutás, az agrárvámok továbbra is sok esetben prohíbitívek, s a fejlett országok magasan maradó belső agrártámogatásai továbbra is kizárják a versenyből az afrikai termékeket. A nemzetközi kereskedelem mellett a világgazdasági integráció és a globalizáció másik motorja a nemzetközi működőtőke áramlás. S ez az a terület, ahonnan ugyancsak kimaradt Afrika, illetve népességéhez és GDP-jéhez képest alulreprezentált. Míg 1982 és 1987 között évi 1 milliárd dollárnyi FDI (Foreign Direct Investment) áramlott Fekete-Afrikába, vagyis a fejlődő országokba áramló FDI 5,4%-a, addig 2000-ben 5,8 milliárd dollárnyi11, vagyis a fejlődő országokba áramló tőkének 2,3%-a, s a világ tőke-exportjának pedig 0,4%-a (!) irányult Fekete-Afrikába. Bár a helyzet azóta némileg javult, de ezzel együtt sem érte el soha a Fekete-Afrikába áramló tőke a világ tőkeexportjának 2%-át sem.
Afrika FeketeAfrika Fejlődő országok Világ FeketeAfrika/ Fejlődő országok FeketeAfrika/ Világ
1992-97. évi átlag
1998
1999
2000
2001
2002
2003
5936
9114
11590
8728
19616
11780
15033
4010
6209
8558
5810
14126
8149
9250
118596
194055
231880
252459
219721
157612
172033
310879
690905
1086750
1387953
817574
678751
559576
3,4
3,2
3,7
2,3
6,4
5,2
5,4
1,3
0,9
0,8
0,4
1,7
1,2
1,7
2. táblázat. Az Afrikába irányuló tőkeexport (FDI) alakulása 1992 és 2003 között (millió dollár, illetve %) Forrás: World Investment Report 2004, UNCTAD A fenti fejlemény részben megmagyarázza Fekete-Afrika világkereskedelmi marginalizációját, hiszen egyértelmű a pozitív korreláció a külföldi tőke beáramlása és a kereskedelem növekedése között. Ráadásul az Afrikába áramló tőkének jelentős része nem a gazdasági és exportnövekedést elősegítő zöldmezős beruházásokban öltött testet, hanem részben spekulációs jellegű portfolió beruházásokban, részben pedig az állami vagyon privatizálásában (MKANDAWIRE 2005). Amennyiben termelő beruházásra került sor, az elsősorban a kitermelőiparban12, a turizmus, valamint a telekommunikáció területén következett be, illetve a feldolgozóipari ágazatok közül a monopóliummal rendelkezőket (sörgyártás, cementipar, bútoripar) részesítette előnyben. Ráadásul a tőkebeáramlás egyenlőtlenül oszlott meg az országok között: 2001-ben a Fekete-Afrikába áramló közvetlen külföldi beruházásnak 48%-a (!) a Dél-afrikai Köztársaságba és 7,8%-a Nigériába áramlott. A legfőbb származási országok, befektetők a volt gyarmatosítók, illetve újabban a távol-keleti (japán, kínai, hongkongi, maláj) befektetők. Afrikának a külföldi tőkeáramlásokból való alacsony részesedése alapvetően a befektetések magas politikai és gazdasági kockázatával magyarázható, hiszen becslések szerint (BHATTACHRYA et 232
al. 1997) a befektetések megtérülése – amennyiben materializálódik – Afrikában magasabb, mint a többi fejlődő régióban. További visszatartó tényezők a belső piacok kis mérete és az importbehatolás hatására bekövetkező szűkülése, a közszolgáltatások elégtelensége, az infrastruktúra fejletlensége és az alacsony gazdasági növekedési ütem. Ráadásul Fekete-Afrika tőkeszegénységét csak fokozza, hogy Afrikát nagy mennyiségű tőke hagyja el: 1970 és 1996 között 193 milliárd dollárnyi tőke áramlott ki a kontinensről, több mint Afrika 1996-os összes adósságállománya, ami 178 milliárd dollár volt. A nagyarányú tőkemenekítés következtében Afrika nettó tőkeexportőrré, vagyis nettó hitelezővé vált. Igen sok ország esetében a kiáramló tőke nagyobb, mint az illető ország összes adósságállománya. (BOYCE –NDIKUMANA 2000). Afrikában tehát az alapvető kérdés nem csak az, hogy hogyan lehetne a külföldi tőkét a kontinensre vonzani, de az is, hogy hogyan lehetne a külföldre menekített hazai tőkét visszacsábítani. Az áru- és tőkeforgalom mellett a nemzetközi munkamegosztásba való bekapcsolódásnak, a világgazdasági integrálódásnak egy további területe a munkaerő-áramlás. Ennek egyik formája a külföldi munkavállalás, amely akkor lehet kedvező hatással a kibocsátó országok gazdasági fejlődésére, ha nem rontja a hazai munkaerő-helyzetet és a külföldön dolgozók hazautalásai javítják az ország fizetési mérlegét. Mivel Afrika esetében elsősorban és nagy tömegében a többnyire képzetlen s otthon munkanélküli munkaerő hagyja el az országot s az esetek többségében nehezen talál legális munkalehetőségét, így a migránsok hazautalásai nem sokat javítanak a kibocsátó ország pénzügyi helyzetén. Más a helyzet a magasan képzettek kivándorlásával: amennyiben munkát találnak, jövedelmük egy részét hazautalják s egy idő után maguk is hazatérnek, akkor pozitív hatással lesznek országuk gazdasági és társadalmi fejlődésére. De amennyiben a „brain drain” formáját ölti kivándorlásuk, az egyértelműen veszteség az ország számára s tovább növeli a kibocsátó ország „képzettségi, szellemi” marginalizálódását. Afrika marginalizálódásának legfrissebb jele a világ és Afrika közötti digitális szakadék növekedése. Míg a világon az internetpenetráció 16%-os, s Észak-Amerikában 68%-os, Ausztráliában 53%-os és Európában 36%-os, addig Dél-Amerikában 14%-os, s Afrikában pedig mindössze 3%-os, vagyis meglehetősen reménytelen helyzetben van, különösen ha figyelembe vesszük, hogy FeketeAfrikában az ezredfordulón az írástudatlanság 44%-os volt, a gyerekeknek csak 68%-a iratkozott be az elemi iskolába és csak 1/3-uk végezte el, s a korosztálynak csak 18%-a jár középiskolába. Ugyanakkor némi reményre ad okot a tendencia: 2002-ben 12 volt az ezer főre jutó személyi számítógépek száma, 30%-kal több mint két évvel megelőzően (AHWIRING-OBENG 2001).
A MARGINALIZ ÁCIÓ OK AI ÉS KÖVETKEZMÉNYEI A fentiekben igen vázlatosan bemutatott világgazdasági marginalizáció egyik következménye, illetve megnyilvánulása, hogy Afrika, s ezen belül is Fekete-Afrika világgazdasági súlya igen csekély.
3,2
Áru- és szolgáltatásexport 2,1
Fekete-Afrika
2,5
1,5
11,2
Nigéria és DAK nélkül
1,3
0,7
8,2
100,0
100,0
100,0
Régió Afrika
Világ
GDP
Népesség 12,4
3. táblázat. Afrika világgazdasági súlya, 2003 (%) DAK = Dél-afrikai Köztársaság Forrás: World Economic Outlook, September 2004, IMF adatai alapján 233
Mind a világ GDP-jéhez, mind pedig a világexporthoz való csekély hozzájárulás alapvetően az afrikai GDP alacsony szintjének következménye, ami annak tudható be, hogy Afrikában az ezredfordulót megelőzően, vagyis a globalizáció kiteljesedésének időszakában a reál GDP növekedési üteme mind a világátlagtól, mind pedig a fejlődő országok átlagától jelentősen elmaradt, ráadásul erőteljes ingadozást mutatott. Habár az ezredfordulót követően valamelyest emelkedett a GDP növekedési üteme13 – elsősorban a nyerstermékek kedvezőbb áralakulása, a javuló makrogazdasági politikák, a kedvezőbb időjárás (Etiópia, Ruanda) és egyes fegyveres konfliktusok rendezése és a kormányzat teljesítményének javulása következtében – s a világátlag körül alakult, de továbbra is jelentősen elmarad a fejlődő országok átlagától. Ugyanakkor kedvező jel, hogy a 90-es évek közepe óta 15 országban tartósan 6% felett volt a GDP növekedési üteme és a prognózisok is optimisták: 2006-ra 5,8%-os s 2007-re pedig 5,5%-os növekedési ütemet jósolnak Fekete-Afrika egészére.14 A múlthoz hasonlóan elképzelhető, hogy a növekedési ütemek a szerint fognak szórni, hogy olajexportőr, vagy olajimportőr országról van-e szó: 2005-ben az olajexportőr afrikai országok növekedési üteme ugyanis 5,5% volt, míg az importőröké 4,4%. 1988-1997
1997-2007
Világ
3,4
4,1 5,8
Fejlődő országok
4,1
Afrika
2,3
4,3
Fekete-Afrika
2,3
4,2
4. táblázat. A reál GDP évi növekedési üteme (%) Forrás: World Economic Outlook, April 2006, IMF adatai alapján Természetesen a GDP növekedési üteme nem sokat mond az illető régió vagy ország helyzetéről. Szükségszerű, hogy figyelembe vegyük a népesség növekedési ütemét, a GDP abszolút mértékét, vagyis 1 főre eső mértékét, a GDP forrásait és felhasználásának mikéntjét. Ha Afrika esetében megnézzük az l főre eső GDP alakulását, ez már korántsem mutat a fentiekhez hasonló kedvező képet, hiszen például 1973 és 1990 között mindössze évi 0,09%-kal nőtt, s 1990 és 2001 között pedig 0,16%-kal15, a kontinens magas, 2,8%-os népességnövekedési üteme következtében. Ennek eredőjeként Afrika l főre eső GDP-je az 1990-es 1385 dollárról 2001-re csupán 1410 dollárra emelkedett a világ 5154, illetve 6043 dolláros szintjéhez képest, vagyis a világátlag 26,9%-áról 23,3%-ra csökkent (!) a 10 éves időszak alatt. Ami Fekete-Afrika l főre eső GDP-jét illeti, az 1995-ben – a Dél-afrikai Köztársaság nélkül – 280 dollár volt, vagyis az akkori világátlag 6%-a, s 2000-ben alacsonyabb volt, mint 1970-ben, vagyis egy átlagos afrikai ma nem él jobban, mint egy generációval korábban. Előrejelzések szerint 2020-ra 359 dollárt érne el a fekete-afrikai l főre eső GDP, vagyis az akkori világátlag 5,2%-át (SZIGETVÁRI 2003). Természetesen az l főre eső jövedelem erőteljes szórást mutat: a Világbank adatai szerint 2005ben – amit Afrika évének neveztek – az 1 főre eső bruttó nemzeti jövedelem (GNI = Gross National Income) Burundiban 100 dollár, míg a Seychelles szigeteken 7000 dollár volt. (African Development Indicators 2005). A fenti adatok tudatában aligha lehet csodálkozni azon, hogy jelenleg Fekete-Afrikában a lakosság 44%-a 1 dollárnál kevesebből kénytelen megélni naponta, vagyis a nemzetközi statisztikák szerint is szegénynek, s így a társadalmi és gazdasági folyamatokból kirekesztettnek, marginalizáltnak számít. Ráadásul a szegények abszolút száma 1981 és 2002 között megduplázódott, 164 millióról 314 millióra nőtt a 700 milliós népességen belül. Ugyancsak nem meglepő, hogy a világ 48 legkevésbé 234
fejlett országa közül 34 Afrikában található s a világ 32 legalacsonyabb Human Development Indexszel rendelkező országából 24 Afrikában van.16 A globalizáció s az Afrikára kényszerített kereskedelmi liberalizáció, a kereskedelmi korlátok leépítése, az olcsó import beáramlása csak tovább növelte a szegénységét azáltal, hogy több millió farmer és kistermelő ment tönkre s sokan elvesztették állásukat. Kimutatták, hogy a legszegényebb 20% jövedelemcsökkenése sokkal erőteljesebb volt a lakosság többi részénél. Így Afrika világgazdasági marginalizálódása az országon belüli egyenlőtlenségek növekedésével s a lakosság újabb rétegeinek marginalizálódával járt együtt. Ezt csak felgyorsítani fogja az információs és kommunikációs technológia terjedése (még ha lassú is), hiszen az internethozzáférés újabb választófalat fog húzni a „haves” és a „have-nots” közé17, s immáron nemcsak anyagi, de szellemi értelemben is. Ami az afrikai GDP források szerint megoszlását illeti, a világ többi országával, s különösen a fejlődő országokkal (például az újonnan iparosodó országokkal) ellentétben nem következett be az afrikai országok iparosodása, sőt egy bizonyos dezindusztrializáció tanúi is lehetünk. Míg a 60-as és 70-es években – nem utolsó sorban az importhelyettesítő iparosítási törekvések következtében – az ipari hozzáadott érték a GDP-nél gyorsabban nőtt, a rugalmassági együttható 1,10 és 1,03 volt, addig a 80-as években 0,75-re és a 90-es években pedig 0,65-re csökkent. A dezindusztrializációs folyamat részben a nagyfokú kereskedelem liberalizációnak, a növekvő versenynek, részben az állami vállalatok tönkremenetelének tudható be. Következésképpen Afrika gazdasági növekedése továbbra is alapvetően az agrárszektor teljesítményétől függ, ami még mindig a munkaerő 70%át foglalkoztatja. A 90-es években Fekete-Afrikában a mezőgazdasági termelés növekedési üteme évi 2,5% volt, vagyis kismértékben elmaradt a 2,6%-os népességnövekedési ütemtől. Az agrárszektor szerény és az ipar meglehetősen csekély teljesítményéből következik, hogy a fekete-afrikai gazdasági növekedés „hajtóereje” a szolgáltatások voltak, amelyek részaránya a GDP előállításában a 60-as évek 33,6%-áról 1998-ra 49,1%-ra nőtt, míg az agrárszektor részaránya 45,2%-ról 23,9%-ra csökkent az iparé pedig 21,2%-ról 25,1%-ra nőtt. A szolgáltatások részarányának növekedése azonban Afrikában nem a modernizáció és a gazdasági fejlődés következménye volt, hanem sokkal inkább a gazdaság informalizálódásának, a középosztályok pauperizálódásának, a vidéki exodus felgyorsulásának. Mezőgazdaság
Ipar
Szolgáltatások
Régió
1960-69
1990-98
1960-69
1990-98
1960-69
1990-98
Afrika
40,1
20,8
25,8
29,5
34,1
49,7
FeketeAfrika
45,2
23,9
21,2
25,1
33,6
49,1
5. táblázat. Az afrikai gazdaság strukturális átalakulása 1960-69 és 1990-98 között, a GDP %-ában Forrás: SURÁNYI 2003: 356. Ami a GDP felhasználását illeti, az elégtelen gazdasági teljesítmény következtében s az alacsony l főre jutó GDP eredőjeként meglehetősen alacsony szinten vannak a hazai megtakarítások, amelyek pedig az elégtelen külföldi tőkebeáramlás körülményei között az egyetlen forrását nyújtanák a beruházásoknak. Így a beruházások szintje szintén elégtelen a gazdaság élénkítéséhez. Ráadásul Afrikában mind a megtakarítási, mind pedig a beruházási ráta csökkent a 90-es évek második felében a korábbi időszakhoz képest.
235
1984-91
1992-99
2000
2001
2002
2003
2004
2005
18,6
17,1
21,0
20,1
18,5
20,5
21,7
23,4
21,1
20,0
19,3
20,0
19,0
20,6
21,6
21,1
6. táblázat. A megtakarítási és beruházási ráta alakulása Afrikában Forrás: World Economic Outlook, April 2006, IMF adatai alapján Az alacsony gazdasági növekedési ütem pedig nem teszi lehetővé az export megfelelő bővülését, ami a kereskedelmi cserearányok romlása és az import változatlan szinten maradása, esetleg növekedése esetén csökkenti a kereskedelmi mérleg többletét, kereskedelmi mérleg- és folyó fizetési mérleghiányt idézvén elő. 1988 és 1997 között Fekete-Afrika exportjának értéke évi 4,5%-kal nőtt, míg importjáé 5,4%-kal, s bár az 1998 és 2007 közötti időszakban javult a helyzet (évi 11,5%-os export-értéknövekedés az évi 9,2%-os importnövekedéssel szemben), mindez nem tette lehetővé a folyó fizetési mérleg egyensúlyba kerülését: az 1998-as 17,7 milliárd dolláros folyó fizetési mérleghiány 2005-re csak 6,6 milliárd dolláros hiánnyá szelídült. A mérleghiányt egyrészt a tőkemérleg többlete, másrészt a külföldi tőkebeáramlás tudta ellensúlyozni.
Folyó fizetési mérleg
1998
1999
2000
2001
2002
2003
2004
2005
-17,7
-14,4
-0,7
-7,4
-12,6
-12,2
-10,8
-6,6
Tőkemérleg1
4,0
4,2
3,4
4,2
4,6
4,0
5,2
3,8
Pénzügyi mérleg2
15,5
10,8
-2,2
3,9
9,1
6,5
-6,1
2,9
Fizetési mérleg
1,8
0,6
0,5
0,7
1,1
-1,7
-11,7
0,1
7. táblázat. Fekete-Afrika fizetési mérlegének alakulása (milliárd USD) Forrás: World Economic Outlook, April 2006, IMF adatai alapján 1 2
Tőkemérleg = az államháztartás és egyéb szektorok viszonzatlan átutalásai Pénzügyi mérleg = a közvetlen és portfolió befektetések, illetve egyéb befektetések egyenlege
Habár az utóbbi években javult Afrika pénzügyi helyzete, nőttek a tartalékai (1998 és 2005 között Afrika esetében 41,3 milliárd dollárról 168,6 milliárd dollárra, illetve Fekete-Afrika esetében 27,9 milliárd dollárról 85,9 milliárd dollárra) nem utolsó sorban az olaj és egyéb nyerstermékek áremelkedésének köszönhetően, a kontinens még ma is küzd a 70-es-80-as években felhalmozott adósságállomány kezelésével.
236
1998
1999
2000
2001
2002
2003
2004
2005
Afrika
282,7
281,3
269,9
258,5
271,1
294,6
305,8
282,1
FeketeAfrika
220,0
221,4
215,1
208,3
218,9
238,2
251,1
233,8
8. táblázat. Afrika adósságállománya (milliárd dollár) Forrás: World Economic Outlook, April 2006, IMF adatai alapján Habár a fenti táblázat tanúsága szerint Afrika adósságállománya nem nőtt drasztikusan az ezredforduló körül, ez mégis jelentős terhet jelent az afrikai gazdaságra. 1998 és 2005 között az afrikai országok adósságállománya GDP-jük 67%-át tette ki és exportbevételeik 21-35%-át voltak kénytelenek adósságtörlesztésre fordítani, míg a fejlődő országok mindössze 5-6%-át. A paradoxon, hogy az afrikai országok már régen kamatostól visszafizették a felvett hiteleket, mégis adóssághegyet görgetnek maguk előtt: 1970 és 2002 között az afrikai országok 540 milliárd dollár kölcsönt vettek fel és 550 milliárd dollárt visszafizettek, mégis 295 milliárd dolláros adósságállományuk van. FeketeAfrika esetében 294 milliárd dollárnyi hitel felvételére került sor, amiből 268 milliárdot visszafizettek, de még mindig 210 milliárd dollárral tartoznak a hitelezőknek (BOYCE–NDIKUMANA 2000), vagyis Afrika nettó erőforrás kibocsátó. A hatalmas adósságállomány csökkenti a megtakarításokat, visszafogja az állami és magánberuházásokat s ezáltal a gazdasági növekedést és a szegénység csökkentésének lehetőségét. Csekély vigaszt nyújt, hogy a fekete-afrikai országok adósságállománya – a különböző adósságkezelési eljárások következtében – viszonylag kedvező szerkezetű, hiszen zöme (2005-ben 94%-a) hosszú lejáratú volt és 76%-ával hivatalos hitelezőknek (kormányoknak, nemzetközi szervezeteknek) tartozott Afrika.
K I ÚT- LEHETŐSÉGEK Ahhoz, hogy Fekete-Afrika külső (világgazdasági) és belső (társadalmi) marginalizálódását megállítsuk, aligha javasolható a világgazdaságtól való leszakadás, valamilyen fajta „delinking”, vagy a 60-as évek önerőre támaszkodó gazdaságpolitikai törekvésének felmelegítése. A globalizáció folyamataiból való kimaradás csak további lemaradást eredményez. Ezért olyan irányú gazdaságstratégiára és politikára lenne szükség, ami lehetővé tenné, hogy Afrika is profitálni tudjon a globalizációból. Ehhez elsősorban belső gazdasági és társadalmi fejlődésre lenne szükség, amihez természetesen a külső erőforrásokat is fel kell és lehet használni. Azok az országok, amelyeknek sikerült gyors gazdasági növekedést elérni (például a délkeletázsiai kis tigrisek vagy Kína) alapvetően a beruházásokat helyezték előtérbe. Ehhez egyrészt a hazai erőforrásokat kellene aktivizálni, a magánszektort erősíteni és az országban meglévő vagy külföldre menekített pénzügyi erőforrásokat beruházássá konvertálni. A magánszektort Afrika esetében tágan kellene értelmezni, vagyis nem csak a kitermelőiparban és egyes iparágakban tevékenykedő nagy cégeket kell érteni alatta, de a kisvállalkozókat, a farmereket és a szolgáltatókat is. Ha a külföldi tőke észleli a hazai tőke beruházási kedvét, kevésbé fog bizonytalankodni, pláne ha tudatában lesz az elérhető hozamoknak. Amennyiben a hazai magán és állami beruházásokat a termelő szféra mellett a fizikai infrastruktúra (utak18, vasutak, kikötők, repterek) kiépítésére, modernizálására és a humán erőforrás fejlesztésére (oktatásra) fordítják, akkor növelhetik Afrika versenyképességi előnyeit. Ezeket az előnyöket ma még – akárcsak a gyarmatosítás idején – alapvetően a nyerstermékek jelentik, hiszen ezek adják az exportbevételek 70-80%-át. Ezt az adottságot kellene Afrika előnyére 237
fordítani: a világgazdaság energia- és nyersanyag-éhsége ugyanis erőteljesen megnőtt az utóbbi évtizedekben, nem utolsó sorban Kína továbbra is igen magasan maradó gazdasági növekedési üteme és beruházási boom-ja következtében. Nem véletlen, hogy Kína egyre aktívabbá válik Afrikában19. Ezt kellene kihasználni, de nem úgy, hogy a korábbi gyarmatosítóktól, fejlett országoktól való függést egy feltörekvő világhatalomtól való függésre cseréli Afrika. Az alkupozíció erősítéséhez egyrészt a gazdaság fejlesztésére, modernizálására van szükség, amihez természetesen szükségszerű a külföldi tőkét igénybe venni. A tőke vonzása önmagában nem elég, az kell, hogy minél nagyobb része termelő beruházásban, infrastruktúra (utak, kikötők, repterek) építésében öltsön testet. A tőkeforrás diverzifikálása segíthetné újabb egyoldalú függések kialakulását. Másrészt az alkupozíció alakítása nagymértékben függ a politikától, a kormányzás milyenségétől, attól, hogy sikerül-e a korrupciót, ha nem is felszámolni, de legalább is csökkenteni. Ehhez azonban a demokratizálódási folyamat felgyorsulására lenne szükség, ami meglehetősen időigényes folyamat. Ahhoz, hogy Afrika is minél előnyösebben kapcsolódjék be a nemzetközi munkamegosztásba arra lenne szükség, hogy a jelenlegi nyerstermék-exportorientáció, monokultúra némileg átalakuljon. Ennek egyik lehetősége az exporttermékek feldolgozottsági fokának növelése, a hozzáadott érték emelése. A másik az export diverzifikálása. Rövidtávon valószínű, hogy az elsőre van nagyobb lehetőség, következésképpen a külföldi tőkével, a multinacionális vállalatokkal, esetleg Kínával ilyen irányba kellene tárgyalni, a feldolgozott nyerstermék exportot technológia transzferrel kellene összekötni. A sikeres exportnövelés alapvető feltétele egy szelektív liberalizációval párosuló exportorientált gazdaságpolitika megvalósítása, az export WTO konform eszközökkel való támogatása, az infrastruktúra fejlesztése (utak, kikötők) és a vámkezelési eljárások egyszerűsítése. Az exportlehetőségek kihasználásához azonban kedvező nemzetközi környezetre is szükség van, például arra, hogy a fejlett országok csökkentsék agrártámogatásaikat, megnyissák elzárt piacaikat, leépítsék nem-vámjellegű kereskedelmi korlátaikat, s hogy a világkereskedelem tovább liberalizálódják, valamint, hogy a WTO égisze alatt folyó Dohai Forduló a fejlődő országok érdekei figyelembe vételével záródjék, vagyis megvalósuljon speciális és differenciált kezelésük (K ISS 2005, KOUSARI 2005). A világgazdaságba való sikeres bekapcsolódásnak további feltétele Afrika pénzügyi helyzetének javítása. Ennek egyik vonulata az exportbevételek növelése, a külföldi tőke vonzása, valamint a fejlesztési segélyek növelése. Jelenleg Afrikában az l főre jutó segélybeáramlás 37 dollár az 1992-es 40 dollárral szemben. A fejlődő országoknak el kellene érniük, hogy a fejlett országok betartsák 0,7%os ígéretüket, vagyis, hogy mindenkori GDP-jük 0,7%-át segélyként nyújtsák a fejlődő országoknak s a segélyeket ne politikai és gazdasági érdekek mentén, hanem rászorultsági alapon osszák el. Afrika érdeke az lenne, hogy a segélyek felhasználásában „szabad kezet” kapjon, vagyis hogy azokat olyan területek felé tudja terelni, amelyek fejlesztése alapvető szükségszerűség, de amely területek iránt, mind a hazai, mind a külföldi befektetők kevésbé mutatnak érdeklődést (oktatás20, egészségügy, ivóvíz-ellátás, vidékfejlesztés). A pénzügyi helyzet javításának másik eleme az afrikai eladósodás kérdésének megoldása, a nettó kiáramlás megakadályozása21. Átfogó és végleges megoldást kell találni erre a problémára, amely jelentősen akadályozza, hogy Afrika magasan fenntartható gazdasági növekedési ütemet (évi 7-8%) érjen el, hiszen még ha lehetővé is válna a GDP erőteljes növelése, ennek egy jelentős részét elvinné az adósságtörlesztés. Az UNCTAD becslései szerint évi 10 milliárd dollárnyi nettó forrásbeáramolásra lenne szükség – FDI és segélyek formájában – a magas növekedési ütem fenntartásához. Ugyancsak Afrika világgazdasági marginalizálódását csökkentené, ha Afrika a kontinens országaival való kapcsolatok erősítésén keresztül kapcsolódna be a világgazdaságba. Jelenleg Fekete-Afrikában több regionális integráció is működik, például a CEEAC (Economic Community 238
of Central African States), a CEPGL (Economic Community of the Great Lakes Countries), a COMESA (Common Market for Eastern and Southern Africa), az EAC (East African Community), az ECOWAS (Economic Community of West African States), a SACU (South African Customs Union), a SADC (Southern African Development Cooperation) vagy az UDEAC (The Central African Economic and Customs Union), de mindezekkel együtt Afrikában az intraregionális kereskedelem részaránya mindössze 10%. Az afrikai regionális integrációk sikeres működését ugyanis több tényező akadályozza: • az országok közötti fejlettségbeli különbségek; • az egymással kapcsolatba lépő országok inkább kompetitív, mint komplementer gazdasági és exportstruktúrája; • az egymás közötti infrastrukturális hálózat fejletlensége; • az egyes országok befelé forduló, alapvetően importhelyettesítő gazdaságpolitikája; • a szabad tényezőáramlás útjában lévő akadályok; • a politikai akarat és bizalom hiánya; • a helyi konfliktusok és törzsi villongások; • az integrációban való részvétel eltérő motivációja; • az integrációs előnyök egyenlőtlen megoszlása.22 A fenti jelenségek legtöbbike a gyarmati múlt következménye. Pedig az integráció sok olyan előnnyel is járna, amely elősegíthetné az afrikai országok sikeres világgazdasági integrációját: nőne a piac nagysága, a gazdasági és politikai stabilitást növelvén vonzóbbá tenné a régiót a külföldi befektetők számára, a közös infrastruktúra-fejlesztés kevésbé költséges lenne, az egységes fellépés növelné a régió alkuerejét. A fentieken túl az afrikai országok egész kontinensre kiterjedő összefogása (például a NEPAD23 keretében24) esetleg elősegítheti, hogy közösen lépjenek fel nemzetközi fórumokon (például a WTO-ban a kereskedelmi feltételek számukra előnyös alakításáért, vagy további adósság-elengedésért). Amennyiben Afrika világgazdasági marginalizációja a gazdaság megerősödése, modernizációja következtében csökken s a globalizációból Afrika is profitál, akkor ezzel párhuzamosan lesz lehetőség a belső (társadalmi) marginalizálódás csökkentésére.
JEGYZETEK 1
2 3 4
5 6
Ennek legfőbb elemei az alábbiak voltak: árliberalizálás, bérbefagyasztás, támogatáscsökkentés, valutaleértékelés, néhány alacsony hatékonyságú állami monopólium megszüntetése, állami vállalatok privatizálása, az állam szociális kiadásainak csökkentése, a nem-vámjellegű kereskedelmi akadályok felszámolása, a vámtarifák csökkentése, a pénzügyi tranzakciók liberalizálása stb. A részletekről lásd: KISS 2006. Amit az export és import értékének a GDP-hez viszonyított arányával lehet kifejezni. Holott Afrika lakossága az adott évben a világ lakosságának 12,4%-át tette ki (World Economic Outlook September 2004). A regionális GDP 21%-át. Fekete-Afrika 47 országa közül 39-nek két termék adja az export több mint 50%-át: Angola – nyers kőolaj és gyémánt = 96%, Botswana – gyémánt és nikkel = 82%, Burundi – kávé és tea = 87%, Etiópia – kávé = 62%, Gabon – nyers kőolaj = 78%, Guinea – alumínium és gyémánt = 69%, Kongói NK – gyémánt = 84%, Malawi – dohány 65%, Nigéria – nyers kőolaj 91%, Szudán – nyers kőolaj 81%, Uganda – kávé és dohány 65%, Zambia – réz és kobalt – 56%. 239
Az UNCTAD becslései szerint, ha a kereskedelmi cserearányok az 1980-as szinten maradtak volna, akkor Afrika világkereskedelmi súlya a mainak duplája lenne. A Világbank becslése szerint az 1970 és 1997 között elszenvedett cserearány-romlás vesztesége a fekete-afrikai országok összesített GDP-jének 119%-ával egyenlő. 8 Exportjuk 80%-át még mindig az olaj és az olajon kívüli nyerstermékek teszik ki. 9 Az agrártermékek 90%-a még ma is nyerstermék formájában hagyja el Afrikát. 10 Erről részletesen lásd: KISS 2006. 11 2000-ben például egyedül Ausztriába áramlott ennyi tőke. 12 Becslések szerint (KOUSARI 2005) az Afrikába irányuló külföldi befektetések 80%-a a kitermelőiparba áramlott. 13 2003-ban Fekete-Afrikában 4,2%, 2004-ben 5,1% és 2005-ben 5,2% volt. 14 Becslések szerint (African Development Indicators 2005) tartósan 5%-os növekedési ütemre lenne szükség ahhoz, hogy a szegények száma ne emelkedjék. 15 A megfelelő mutatók a fejlődő országok esetében 1,58% és 1,93%, illetve 1,35% és 1,46% voltak. 16 Az l főre eső egészségügyi kiadás például 13 dollár, s 16 országban 10 dollár alatt van. Az átlagos életkor 47 év, a világ HIV-fertőzötteinek 2/3-a Afrikában „él”. A lakosság 80%-ának nincs villany a lakásában s a lakosság fele nem jut vezetékes ivóvízhez és egészségügyi ellátáshoz.. 17 Amit Lai Olurode, nigériai szociológus neo-bipolarizmusnak hív (Olurode 2003). 18 Afrikában az utaknak mindössze 20%-a aszfaltozott. 19 2003-ban például Kína nyerstermék-importjának 8,1%-át és agrártermék-importjának pedig 5,4%-át szállította Afrika (Mayer–Fajarnes 2005) 20 Az oktatás, s különösen a lányok oktatása hozzájárulhat a népességnövekedési ütem csökkenéséhez. 21 Az UNCTAD becslése szerint a Fekete-Afrikából kiáramló összegek 25%-át a kamattörlesztések és a profitrepatriálások teszik ki, 30%-át a tőkemenekítés és a fennmaradó részt, 45%-ot a cserearány-romlás. 22 A regionális integrációkról lásd: Yang−Gupta 2005. 23 New Economic Partnership for African Development. 24 A NEPAD-ról részletesen lásd: NEPAD 2002. 7
F E L H A S Z N Á LT I R O D A L O M AFRICAN DEVELOPMENT INDICATORS, 2005 = www.worldbank.org/afr/stats/adi2005 AHWIRENG-OBENG, F. 2001 „The Knowledge Revolution and African Development”, in Africa Insight 30, 3-4: 3-9. BHATTACHRYA, O. − MONTIEL, P. − SHARMA, S. 1997 „Can Sub-Saharan Africa Attract Private Capital Flows?” in Finance and Development, 3-6. BOYCE, J.K. − NDIKUMANA, L. 2000 Is Africa a Net Creditor? New Estimates of Capital Flight from Severely Indebted Sub-Saharan African Countries, 1970−1996, Political Economy Research Institute, University of Massachusetts, Amherst, Massachusetts. CHOU, Y.K. – K HAN, H. 2004 „Explaining Africa’s Growth Tragedy: A Theoretical Model of Dictatorship and Kleptocracy”, The University of Melbourne, Research Paper No. 922: 40. 240
Economic Development in Africa, Debt Sustainability, Oasis or Mirage? UNCTAD/ GDS/Africa/2004/1 – E.o0.II.D.37I K ISS, JUDIT 2005 „A fejlődő országok a világkereskedelemben”, in Külgazdaság, XLIX, 7-8: 61-80. K ISS, JUDIT 2006 Az Európai Unió fejlesztéspolitikája az ezredforduló után, Budapest, kézirat, 27 old. KOUSARI, K AMRAN 2005 Africa’s Development and External Constraints, Africa in the World Economy – The National, Regional and International Challenges, Fondad, The Hague, www.fondad.org LESHABA, MARVIN 2003 „A Critical Analysis of Africa’s Efforts at Regional Integration”, Policy Brief 30, Witwaterstand. MAYER, J. – FAJARNES, P. 2005 „Tripling Africa’s Primary Exports: What? How? Where?”, UNCTAD, Discussion Paper No. 180: 33. MKANDAWIRE, THANDIKA 2005 „Maladjusted African Economies and Globalisation”, in Africa Development XXX, 1-2: 1-34. NEPAD 2002 Declaration on Democracy, Political, Economic and Corporate Governance, www.nepad.org OLURODE, L. 2003 „Gender, Globalisation and Marginalisation in Africa”, in Africa Development XXVII, 3-4: 67-88. SUBRAMANIAN, A. – TAMIRISA, N.T. 2003 „Is Africa Integrated into the Global Economy?”, in IMF Staff Papers 50, 3: 352-372. SURÁNYI SÁNDOR 2003 „A demográfiai helyzet és a fejlődés fenntarthatósága Afrikában”, in Blahó András (szerk.) Elmaradottság – fejlődés – átalakulás, BKÁE, Budapest, 351-359. old. SZIGETVÁRI TAMÁS 2003 „Közel-Kelet és Afrika a világgazdaságban”, in MAJOROS PÁL (szerk.) Világgazdasági régiók, Perfekt Kiadó, Budapest, 242-265. old. YANG, Y. – GUPTA, S. 2005 Regional Trade Arrangements in Africa, IMF, Washington, D.C. World Economic Outlook, IMF különböző számai World Economic Situation and Prospects as of mid-2006, UN, New York www.africa-economy.com www.globalpolicy.org www.nepad.org www.unctad.org www.uneca.org www.worldbank.org/afr www.wto.org
241
