Tolcsvai Nagy Gábor Funkcionálás a nyelvben, avagy az ismerős nyelv* 1. Oly sokszor lehet hallani azt, hogy a nyelv bonyolult és elvont rendszer. Hogy a nyelvtanórák emiatt unalmasak, nem szereti őket senki. Másrészt, ezzel éppen ellentétesen, senki nem tagadja, hogy a nyelv, így a magyar nyelv is gazdag és szép. Micsoda gyönyörű irodalmi műveket hagyott ránk Arany, Petőfi, Jókai, Mikszáth, vagy Kosztolányi, Illyés, Ottlik, Pilinszky. És micsoda szép beszédeket tudnak tartani egyesek ünnepi alkalmakon, akár családi körben is. Harmadrészt pedig mindannyian tudjuk, hogy az anyanyelv közösségi tényező, nemzetmegtartó erő. Nem nélkülözhetjük ezt az erőt. Hogyan lehet összeegyeztetni ezeket a látszólag ellentétes vélekedéseket és érzelmeket? A nyelv jó ismerete bizonnyal segít ennek megoldásában. S hogy miképp ismerhetjük meg saját anyanyelvünket, illetve általában a nyelvet? Erre hagyományos recepteket kaptunk valamennyien. A tudomány objektív, tárgyias leírásra törekszik, joggal. A tudomány tárgya természetesen sokféle. E sokféleséget hasonló módon kívánja leírni a tudományos kutatás. Az objektivitás a tudományos vizsgálat tárgyát eltávolítja a kutató személyes megismerésétől, beállítottságaitól, érzelmeitől. Ez azért szükséges, hogy az egyéni megismerő sajátságok ne befolyásolják a tárgyilagos kutatást, leírást. Az eltávolítás sok esetben könnyen végrehajtható. Például az ásványok vagy az időjárási jelenségek leírását csak kismértékben befolyásolják a megismerő ember tulajdonságai. Ásvány, egyáltalán anyag, vagy napsütés, felhőjárás, eső, hó ember nélkül előfordul, létezése nem az ember függvénye. Nyelv viszont nincsen élő ember, pontosabban élő emberek nélkül. A nyelvről való beszélgetésnek éppen itt van az egyik nyitja. A nyelv tudás, emberi tudás. A nyelv legsajátabb tudásunk egyike. Az anyanyelvet kisgyermekkorunkban sajátítjuk el. Ezekre a tanulási folyamatokra nem emlékszünk, e tanulási folyamatok nem tudatosak. Az anyanyelv a tanulás nyomán begyakorlódik, jórészt automatizálódik. De egyáltalán nem teljesen. Mindig képesek vagyunk olyan nyelvi szerkezeteket létrehozni vagy megérteni, amelyeket korábban nem mondtunk vagy nem hallottunk. Mégis, a nyelvi produkcióink nagy része a már ismert nyelvi minták, sémák szerint készül, gyakran nem tudatosan. Az ember nyelvi tudására a következők jellemzők: begyakorlottság és kreativitás, a tudatosság részleges hiánya és szintén részleges önreflexió, együttesen. Másképp fogalmazva: a beszélő ember egyrészt a nyelvi rendszernek, azok mintáinak megfelelő közléseket, szövegeket hoz létre, másrészt nem tud beszámolni arról a rendszerről, azokról a mintákról, sémákról, amelyek alapján beszél. A nyelvtudomány a beszélő ember számára nem tudatos nyelvi rendszert, azok mintáit, sémáit deríti fel. Nem mindegy azonban, hogy mindezt hogyan teszi, és hol kezdi el. Ugyanis, mint láttuk, a nyelv nem olyan dolog, mint az ásvány vagy az időjárás, nem független az embertől. Sőt, éppen ellenkezőleg: a nyelv a legsajátabb tudásunk egyike. Ezért nem lehet egyszerűen eltávolítani saját magunktól. Egy követ, egy virágot kézbe tudunk venni, közelről vagy távolról meg tudjuk nézni, körbeforgatjuk, akár darabjaira szedjük. A nyelvet, az anyanyelvet nem tudjuk kézbe venni, így magunktól eltávolítva körbenézni. Megismerése más módokat kíván. A hagyományos recept az elvont nyelvi rendszer megismerésével és megismertetésével kezdte. Ilyenkor a nyelvről beszélve rögtön igéről és főnévről, alanyról és állítmányról esik szó, mondatról és szerkezetről. Ez az eljárás azt a bizonyos eltávolítást, objektiválást azonnal végrehajtja. Ám egyúttal kissé elidegeníti a megismerő embert a *
Előadásként elhangzott a Legere irodalmi versenyen. Nyitrán, 2012. január 13-án.
megismerés tárgyától, a nyelvtől, amely tudásának egyik legbelső része. Hogyan lehet feloldani ezt az újabb ellentmondást? 2. Érdemes megpróbálni egy másik beszédmódot, egy másik eljárást. Talán próbáljunk meg kiindulni a mindenkori beszélő és társa nézőpontjából. Tudnunk kell, hogy mi vagyunk mindannyian a mindenkori beszélők és beszélőtársak. Ahogy föntebb szó volt róla, a beszélő emberek a mindennapi helyzetekben nem a nyelvi rendszert tudatosítják. Sokkal inkább azt a beszédhelyzetet, amelyben éppen vannak, amelyet éppen maguk hoznak létre, és amelyben kommunikációs céljaik vannak. És még inkább azt a tartalmat, amelyet ki akarnak fejezni, és ezzel együtt azokat a nyelvi lehetőségeket, amelyeket a helyzethez illően alkalmazni tudnak. Ha ezt a nagyon is természetes szempontot figyelembe vesszük, rögtön ismerősebbnek és emberközelibbnek tűnik a nyelvtan. Vagyis az a tény, hogy a nyelvi rendszer az emberi tudás része, tehát közvetlen közünk van hozzá. A nyelvet tudományosan így is le lehet írni, így is be lehet mutatni. Ezt teszi a funkcionális nyelvészet, és annak részeként a kognitív szemantika, a kognitív jelentéstan. A funkcionális nyelvészet legfőbb általános jellemzői ma a következők:
a mindenkori beszélő és hallgató nézőpontjából írja le a nyelvet, az egyes nyelvi szerkezeteket mindenkori jellegzetes nyelvi környezetükben írja le, a jelentésnek alapvető szerepe van a nyelvi szerkezetek kialakulásában és használatában.
Mit jelent mindez a gyakorlatban? Hogyan beszélünk a nyelvről, ha funkcionális szemlélettel közelítünk hozzá? Ezekre a kérdésekre egyetlen nyelvtani témakör bemutatásával válaszolok. Ez a témakör a mondat, pontosabban az egyszerű mondat rövid funkcionális jellemzése. 3. Előbb azonban vessünk rövid pillantást a funkcionális nyelvészet imént említett három fő elvére. Azt mondjuk, hogy a funkcionális nyelvészet a mindenkori beszélő és hallgató nézőpontjából írja le a nyelvet. Mit is jelent ez? A beszélő megkonstruálja az általa mondottakat. Méghozzá nem pusztán retorikailag vagy grammatikailag, hanem fogalmilag is, jelentésében. Vagyis valójában fogalmi szerkezeteket hozunk létre. Fogalmi szerkezet például egy dolog (főnévként megnevezve, például kő, fa, asztal) vagy egy folyamat (igeként megnevezve, például esik, megy, fénylik), egy esemény (mondatként megnevezve, például Süt a nap.). A mindenkori beszélő ezeket a fogalmi szerkezeteket a saját kommunikációs céljai szerint választja ki. Hiszen egy dolog vagy folyamat különböző megközelítésekből konceptualizálható, vagyis többféle módon fölépíthető fogalmi szerkezetekben. A nyelvi kifejezések (például szavak) egy része eleve perspektivikus, maga a nyelv perspektivált, elemei valamilyen nézőpontot érvényesítenek. A nézőpont különböző módokon érvényesül a nyelvi rendszerben, például a következő módokon:
specifikussági szint szerint, amikor ugyanaz a dolog különböző szintű kategorizációs megnevezést kap, attól függően, hogy mennyire általános vagy specifikus megnevezés szükséges egy közlésben (pl. irodai szék, szék, bútor, tárgy); funkció szerint, amikor ugyanazt az entitást szerepei szerint szemléljük, vagyis például ugyanazt a személyt, az itteni példában egy középkorú asszonyt különböző beszélők a nekik megfelelő nézőpontot képviselő főnévvel nevezik meg (pl. nő, anya, lánya valakinek, főnök, beosztott, háziasszony, vendég; egy középkorú asszony a szüleinek a lányunk, a gyermekeinek anya);
ugyanazt az eseményt a deiktikus perspektíva különböző megvalósulásai szerint lehet szemlélni (pl. jön – megy, hoz – visz, vesz – elad).
Azután azt mondjuk, hogy az egyes nyelvi szerkezeteket mindenkori jellegzetes nyelvi környezetükben vizsgáljuk. A morfémák természetes közege a szóalak, a szóalak természetes közege a mondat, a mondaté pedig a szöveg. Egy határozórag, például a superessivus, az -on, -en, -ön rag rajtalevést fejez ki, de soha nem magában, mindig egy főnévi tővel együtt: asztalon. Egy szóalak mindig mondatban funkcionál: Ott van az asztalon. És a mondat mindig szövegben kapja meg értelmét: (1) - Nem láttad a szemüvegemet? - De, ott van az asztalon. Végül azt állítjuk, hogy a jelentésnek alapvető szerepe van a nyelvi szerkezetek kialakulásában és használatában. Nem azért beszélünk, hogy szerkezeteket hozzunk létre, hanem azért, hogy értelmet, tartalmat tegyünk mások számára hozzáférhetővé, közösen arra a tartalomra figyeljünk. A nyelvi szerkezeteket a jelentés szervezi, a jelentés alakítja. A magyar határozóragok például sok esetben főnevekből alakultak ki, úgy, hogy az általuk megnevezett dolog jelentésének térbeli része sematizálódott. A -ban, -ben rag bentlevést fejez ki, vagyis egy sematikus térviszonyt. Ez a határozórag a bél főnév régi alakjából jött létre, úgy, hogy az eredeti (maival nagyjából egyező) testrész jelentéséből a térviszony vált fontossá, majd ez vált grammatikai elemmé, térviszonyt kifejező raggá. Vagyis a nyelvtani szerep, a rag szerepe egy jelentés kialakulásával jött létre a nyelvi rendszerben. Ilyen megközelítésben a legfontosabb és leggyakrabban vizsgált nyelvi jelenségek is más fényben tűnnek fel. Nézzük meg tehát közelebbről először a mondat nyelvi egységét, majd a metaforát. 4. A következőkben az egyszerű mondatról vagy tagmondatról lesz szó. Ebben az értelemben mondat a szintaktikailag és retorikailag „teljes” és „nem teljes” szerkezet egyaránt. Ez tapasztalható az előző rövid párbeszéd kérdésére adható válaszok változataiban. Kérdés: (2) - Nem láttad a szemüvegemet? Válaszlehetőségek: a) - A szemüveg ott van az asztalon. b) - Ott van az asztalon. c) - Ott van. Mindegyik válasz mondat: szintaktikailag és stilisztikailag, retorikailag különböznek. Az a) változat szintaktikailag és retorikailag teljes, a c) változat szintaktikailag és retorikailag nem teljes. Szemantikailag azonban mindegyik változat teljes, hiszen a kérdező az adott beszédhelyzetben teljes, pontosan érthető választ kap. Tehát a spontán beszélt nyelvi szövegek tagmondatai éppúgy mondatok, mint az írott esszék, tanulmányok vagy a szónoki beszédek mondatai. A mondat alapvető funkciója egy jelenetnek a kifejezése. Egy jelenetnek a szó mindennapi vagy színházi jelentésében is tényezői, összetevői vannak: résztvevők és a résztvevők közötti időbeli viszony. Ilyen jeleneteket fejeznek ki a következő mondatok: (3)
a. A rektor belépett a terembe. b. A kisfiú eldobta a labdát.
c. A fiú folyton csak a lányt bámulta. d. A főnök szereti a beosztottjait. e. Péternek van egy lova. f. A magaslatról jól látszott a folyón túli város. g. A fiúnak tetszik a szomszéd lány. h. A lopás bűn. i. Esik az eső. j. A sarokban két szék volt. k. Zsuzsának indulnia kell. A (3) alatti példasor mondatai egyszerűek szerkezetileg: egy igéhez jellemzően két főnév kapcsolódik. Ezek a mondatok valós beszédhelyzet nélkül is érthetők, jelentésük átlátható. A mondatbeli főnevek olyan dolgokat neveznek meg, amelyek viszonyba kerülnek egymással a mondatban. Az igék ezt a viszonyt fejezik ki időben, folyamatként. A példabeli mondatok egy-egy egyszerű jelenetet fejeznek ki. A jelenetnek – mint minden történés egy-egy részletének – résztvevői vannak. A jelenetbeli résztvevők dolgok. A résztvevők között valamilyen temporális esemény zajlik le, amelyet igék fejeznek ki. Az egyszerű mondat tehát egy jelenetet konstruál meg, a jelenet a mondat sematikus jelentése. A mindennapi tapasztalat számára az összetett folyamatok, cselekvések kisebb egységekre, jelenetekre (epizódokra) bonthatók. Ez történik az imént említett mondatokban is: egy egyetemi ünnepség egyik elemi jelenete a rektor terembe lépése, ennek két résztvevője a rektor és a terem; vagy egy kisgyermek más gyerekekkel vagy szülőkkel játszásának egyik jelenete egy labda eldobása, ennek résztvevője a kisgyermek és a labda. A megismerő és beszélő ember ezeket az elkülönített jeleneteket fogalmazza mondatokba. Abból indultunk ki, hogy a nyelv tudás, a világ megismerésének közege. Az emberi megismerésnek jellegzetességei vannak. Az emberi megismerés egyrészt alkotó, kreatív, másrészt korlátozott, hiszen a figyelmünk egyszerre csak kevés dologra irányulhat. A mondat mint egyszerű mondat vagy tagmondat ennek a kettősségnek a leképezése, megfelelője. A világnak valamely részét, egy pillanatnyi jelenetét egészében megkonstruálja, de egyúttal többre nem is képes. A mondat ezért alapvetően jelentéstani egység: egy jelentéstani szerkezetet tartalmaz. A mondat jelentéstani szerkezetének biológiai és kognitív alapjai vannak, amelyek egyszerre adnak lehetőséget valaminek a kifejezésére és állítanak fel korlátokat a kifejezésben. Az egyszerű mondat egyik körülhatárolója a levegővétel szükségessége: a spontán dialogikus beszéd tagmondatai két levegővétel közötti időben hangzanak el. És a levegővétel alatti rövid, alig érzékelhető szünet éppen elég ahhoz, hogy a beszélő és a hallgató feldolgozza, megértse az addig elhangzottakat. A két levegővétel közötti mondatszerkezet intonációs egység, két szünet közötti hangsúly- és dallamszerkezet. A tagmondat másik korlátja az elmével kapcsolatos. Az elme rövid távú memóriájában (a munkamemóriában) 7 ± 2 elemet (entitást) lehet előhívni egy időpillanatban. Ennyi entitást tudunk a figyelmünk előterében tartani egy időpillanatban. Ez az információs mennyiség nagyjából megegyezik a spontán dialogikus beszéd tagmondatainak információmennyiségével. Egy-egy ilyen tagmondatban egy igei állítmányhoz jellegzetesen két főnév kapcsolódik, az egyik alanyi, a másik tárgyi vagy határozói szerepben, továbbá egy két jelző vagy mondathatározó (például: A fiú folyton csak a lányt bámulta vagy A fiú folyton csak a szőke lányt bámulta). Ezzel az egy időpillanatnyi információs keret ki is merült. Az egyszerű mondat olyan nyelvi szerkezet, amely egyrészt intonációs egység, fonetikai és fonológiai körülhatároltsággal (szupraszegmentális elemekkel jelezve). Másrészt ez az intonációs egység általában megfelel egy szemantikai, információs egységnek, amelyben a beszélő egy jelenetet konstruál meg szemantikailag, általában egyetlen fő
fogalomra összpontosítva. Láthatjuk tehát, hogy a mondat funkcionális lényege nem a szintaktikai szerkezet, hanem a fonológiai és a szemantikai, hagyományosabb kifejezéssel a hangalak és a jelentés, amely minden nyelvi jel lényege. 5. A mondat jelentése természetesen további elemzést igényel. A résztvevőket, ahogy láttuk, főnevek jelölik, valamint névmások, és a magyar nyelvben igei személyragok is. A résztvevők közötti időbeli viszonyt pedig igék fejezik ki. Hogyan kapcsolódnak össze ezek a nyelvi elemek, ezek a szavak, pontosabban szóalakok a mondatbeli jelenet kifejezésében? Ehhez az ige és a főnév jelentését érdemes röviden megvizsgálni. Az ige folyamatot fejez ki: van, esik, megy. A folyamat kifejezésének több összetevője van:
a temporális viszony, a folyamat, a folyamat eseményszerkezete, a figurák (résztvevők).
A megy ige esetében az időbeliség pillanatnyi állapotok egymást követő sora, az eseményszerkezet a járó mozgással végrehajtott helyváltoztató mozgás, végül pedig a résztvevők, szemantikailag sematikus figurák a valaki (jellegzetesen ember) és a valahová (egy távolabbi térbeli hely). Azt láthatjuk, hogy az ige nem csupán a folyamatot és az eseményszerkezetet fejezi ki, hanem a mondatbeli résztvevőkről is tartalmaz valami információt. Ez az információ sematikus, elvont, de jelen van az ige jelentésében: (4)
esik – valami van – valami van – valami, valahol törik– valami belép – valaki, valahová megy – valaki, valahová, valahonnan fut – valaki, valahová, valahonnan olvas – valaki, valamit ül – valaki vagy valami, valahol kinyit – valaki, valamit
A mondatban persze nem sematikus figurák vannak, mint az igében, hanem teljes jelentésű résztvevők, főképp főnevekkel kidolgozva. A megy ige két sematikus figuráját (valaki, valahová) két főnév dolgozza ki, nevezi meg, részletezi a következő mondatban: (5) Zsuzsa a boltba ment. A valaki = Zsuzsa, a valahová = a boltba. A mondatban az ige és a főnév tehát jelentéstani kapcsolatban áll. Ennek a kapcsolatnak az alapja az ige és a főnév közötti fogalmi megfelelés. A megy ige egyik sematikus figurája a valaki, azaz itt helyváltoztató járó mozgásra képes ember. Zsuzsa a beszélő és a hallgató ismerete szerint helyváltoztató járó mozgásra képes ember. Vagyis a két szó jelentéseiben van egy közös elem. Ugyanez érvényes a valahová és a boltba esetében: mindkettő távoli térbeli hely, ebben tehát közösek, bár az egyik az ige, a másik a főnév jelentésének a része. A mondatban úgy kapcsolódnak igékhez főnevek, hogy közöttük jelentéstani megfelelés van, és a főnév az ige megfelelő sematikus figuráját kidolgozza, részletezi.
Ezen a ponton érünk el a szintaxishoz, a mondat grammatikai szerkezetéhez. Megfigyelhetjük ugyanis, hogy a mondat által kifejezett jelenet résztvevői nem egyenrangúak. Az egyik résztvevő a figyelem középpontjában áll, és ezt a középponti résztvevőt a másik résztvevőhöz viszonyítjuk. Vizsgáljuk meg még egyszer az előző példamondatunkat: (5) Zsuzsa a boltba ment. Ebben a mondatban két résztvevő van: Zsuzsa és a bolt. A mondat a magyar anyanyelvűek számára Zsuzsáról szól, róla mond információt, és nem a boltról. Zsuzsa áll a figyelem középpontjában, nem a bolt. A figyelem középpontjában álló résztvevő az elsődleges figura, míg a másik vagy többi résztvevő a másodlagos figura. Azt, hogy mi az elsődleges és másodlagos figura, vagyis mi kerül a figyelem középpontjába, a beszélő dönti el, amikor meghatározza, hogy milyen igét alkalmaz a mondatában. Hiszen az ige jelentése tartalmazza ezt az aszimmetrikus megkülönböztetést. Mint korábban szó volt róla, a beszélőnek lehetősége van arra, hogy különböző nézőpontokból fogalmazzon meg egy jelenetet egy mondat által. A perspektiválás lehetőségei az ige és a figurák, megnevezett résztvevők közötti viszony változataiban mutatkoznak meg. Ugyanazt a jelenetet másik résztvevő előtérbe helyezésével különböző módon lehet megkonstruálni. Például: (6) (7)
A kisfiú eldobta a labdát. A labda elrepült.
vagy (8) Péter megvette János kocsiját. (9) János eladta Péternek a kocsiját. Az első esetben (6 és 7 mondat) a kisfiú vagy a labda kerül a figyelem előterébe, holott ugyanarról a labdadobásról van szó. A második esetben a (8) mondatban a vevő Péter áll a figyelem középpontjában, így az ő nézőpontjából értjük meg az adásvételt, itt vételről van szó; a (9) mondatban az eladó János áll a figyelem középpontjában, így az ő nézőpontjából értjük meg az adásvételt, itt eladásról van szó; holott mindkét mondat ugyanazt az adásvételt mutatja be, vagy egyik vagy másik résztvevő szemszögéből. Ezekben az esetekben az figyelhető meg, hogy a figyelem előterébe helyezett résztvevő, figura lesz a mondat alanya. A többi résztvevő mint figura pedig a tárgy vagy a határozó mondattani szerepét kapja meg. Vagyis a jelentéstani funkcióból ered a grammatikai funkció. A mondat minden további nyelvtani tulajdonsága az eddig bemutatott jelentéstani tulajdonságokból ered. 6. Mint mondtuk, a nyelvi egységek nem magukban állnak, hanem mindig természetes közegükben funkcionálnak. A beszédhelyzet és a szövegtípus nagymértékben alakítja a mondatok jellemzőit. A mondat természetes közege a szöveg, abban kapja meg mindenkori értelmét. Vizsgáljuk meg röviden az alább olvasható szövegeket a mondatok szempontjából. Az 1. (10) példaszöveg egy interjú kezdőrészlete. Ez az interjú a Budapesti Szociolingvisztikai Interjú részeként jött létre. Az interjúkat azért készítették, hogy beszélt nyelvi anyaghoz jussanak a nyelvészek, és a beszélt nyelvi szövegekből szociolingvisztikai adatokat mutathassanak ki. Az itt idézett interjú irányított beszélgetés, vagyis a kérdező irányítja a beszélgetést, az adatközlő válaszol, és ismeri a beszélgetés célját. Ezért részben tudatos a társalgás, nagyobbrészt viszont spontán, olyan, mint egy mindennapi beszélgetés. A
beszélgetést egyezményes jelek alkalmazásával jegyezték le. Ezek a mellékjelek a szüneteket, megszakításokat jelzik, és a mi szempontunkból most nem fontosak. A csúcsos zárójelek <> között értelmező kiegészítések olvashatók a lejegyzőtől. 1. példaszöveg (10) Budapesti Szociolingvisztikai Interjú (www.nytud.hu/buszi/bsi.htm) t: kérdező a: interjúalany 1 t: Hát akkor, kedves [XY], mondja el, hogy # legy= # 2 t legyen o
an <=olyan> kedves, mondja el, hogy # ö # 3 t hol nevelkedett, hol született, mikor született, hol 4 t nevelkedett, hol járt iskolába, mi vo<:>t a # 5 t szüleinek a foglalkozása <0a>/a/maga gyerekkorába./?/ # 6 t Jó? 7 a: Jó. 8 t: Én addig megiszom. 9 a: Ezerkilencszáz*hatvannyolc* 10 t: *Z* 11 a> Jó. # Egészen nyugodtan! # Ezerkilencszázhatvannyolc 12 a [törlés] születtem Budapesten. # 13 a Kez(?)ettől/kezdettől/ fogva, tehát míg után <=miután> 14 a megszülettem, # azóta itt lakunk. # Akkor építkeztek a 15 a szü*leim*. 16 t: *Ez* # ez mi is/itt/ ez, Rákospalota? 17 a: Rákospalota, i*gen*, 18 t: *Igen.* 19 a> Rákospalota. # Építettük ezt a házat, 20 t: S e*lőtte hol* 21 a: *és azót=* <=azóta> 22 t> laktak a szülők? 23 a: Előtteee # <0a>/a/nagypapámékná laktak Keresztúro=, 24 a Rákoskeresztúron. 27 t: Mhm. 28 a: Ott volt nekik e=/egy/<=egy> ilyen # szoba-konyha. # Ö 29 a szoba # ö #/0#/ 30 a összkomfort, azt hiszem. # Ők építették azt, # úgy 31 a helyreállították, elyan <=olyan/egy olyan> kisss # 32 a kis helységből <=helyiség>/?/. A beszélgetés első részében rövid intonációs egységeket, rövid mondatokat vagy tagmondatokat lehet találni (Azóta itt lakunk, Építettük ezt a házat). Ezek a rövid tagmondatok grammatikailag teljesek vagy majdnem teljesek, vagyis minden jelentős összetevő (folyamat és résztvevő) nyelvi jelölést kap a mondatban. Másrészt egészen rövid, grammatikailag nem teljes mondatok is elhangzottak. Például a 16. számú fordulóban elhangzik egy kérdés: Ez, ez mi is/itt/ ez, Rákospalota? Ez annak a helynek a neve, ahol az adatközlő lakik, városrész
Budapesten. A válasz a 17. fordulóban egyetlen név: Rákospalota, igen. De külön intonációs egység a 29.-ben a szoba, a 30.-ban az összkomfort, azt hiszem. Az 1. példaszöveg beszélt nyelvi párbeszéd. A beszélt nyelvi szövegekben sok a bennfoglalás. Vagyis nagy az olyan mondatok száma, amelyek szemantikailag teljesek, nyelvtanilag azonban nem teljesek. Nincs minden fontos jelentés-összetevőnek külön nyelvi jelölője. Azért nincsen, mert a beszélgetésben részt vevők a beszédhelyzetből számos információt tudnak, és ezeket az információkat beleértik a mondatokba, bár nem mondják ki. Például az Ez, ez mi is/itt/ ez, Rákospalota? kérdés grammatikailag teljesebb változata így hangozna: Ez a hely, ahol vagyunk vagy amiről beszélünk, ez a hely Rákospalota? És a válasz is megfogalmazódhatna ekképp: Igen, Rákospalotáról beszélünk. Nézzünk most meg egy másik szövegtípust! Ottlik Géza ismert regénye monologikus, írott szöveg, és tervezett, tudatosan megírt textus. 2. példaszöveg (11) Ottlik Géza: Iskola a határon (1959) Az elbeszélés nehézségei Szeredy az uszodában, 1957-ben Szeredy Dani motyogott valamit az orra alá, ahogy álltunk a Lukács-fürdő tetőteraszán, a kőpárkánynak támaszkodva, s néztük a sok napozó civilt. Mindig nagyon halkan beszélt, de én azért mindig értettem, hogy mit mond. Ezt már mondta egyszer, amikor fölfelé jöttünk a rossz kis lépcsőkön. Feleltem is rá valamit, szuszogva. „Hm? Hm…” – ilyesmit. Félórával ezelőtt pedig lent, a medence szélén azt mondta, hogy kutya meleg van. – Baromi – feleltem. Vagy talán: – Az a jó – már nem tudom pontosan, hogy mit. Akkor még nem gondoltam, hogy ennyi beszélnivalója lesz ma, noha már rég nem találkoztunk. Azazhogy gondoltam. Mindegy: tény az, hogy rendesen válaszolgattam neki. Csakugyan meleg volt ezen a júliusi napon, ezerkilencszázötvenhétben. Néztük az emberek szép pucér hasát, de leginkább a lányokét. Tömérdek honfitársunk sütkérezett az uszoda három nagy napozóteraszán; a padok, fekvőágyak mind el voltak foglalva persze. Egy csöppet sem utáltam ezt a nagy tömeget most. Fürdőnadrágos öregek, fiatalok ingerültség nélkül, sőt túlzott udvariassággal vártak sorukra a zuhanyozóknál. Csupa jóakaratot éreztünk egymás iránt. Mintha szinte a 5szeretetünket akarnánk szégyenlősen álcázni ezzel a túlzott, nagyvilági udvariassággal. Ezért csodálkoztam, amikor Szeredy hirtelen goromba lett. Előbb csak elnyomta a cigarettáját, és felém fordult: – Mondom, összeköltöztem Magdával. – Ühüm – feleltem. Most mondta éppen harmadszor. Nem néztem rá. Ottlik Géza szövegében szintén rövid mondatokat olvashatunk. Ezeknek a mondatoknak a többsége szerkezetileg is egyszerű, vagyis egyetlen tagmondatból állnak. A több tagmondatos összetett mondatok tagmondatai is rövidek. Mi ennek a rövidségnek a lényege? Az Ottlik-féle mondat az általa kifejezett jelenet legfontosabb összetevőit nevezi meg, többet általában nem: például néztük a sok napozó civilt, jóakaratot éreztünk egymás iránt. A legfontosabb összetevők ezekben a mondatokban a résztvevők, itt például az elbeszélő, Bébé és Szeredy együtt, illetve a sok civil, a második példában pedig a fürdő vendégei együttesen. Másrészt a legfontosabb összetevő a résztvevők közötti időbeli viszony, a folyamat: néztük, éreztünk. Az
Ottlik-féle mondat tehát szintaktikailag és szemantikailag is teljes, minden jelentésösszetevőnek pontos nyelvi jelölője, megnevezése van. Ottlik kevés információt fejez ki egy mondatban vagy tagmondatban. Közelít az intonációs egység biológiai és mentális korlátaihoz. Egyszerre egy dologról beszél, a többit az előző és következő mondatokra hagyja. A regény történetet beszél el. És Ottlik a történetnek minden egyes elemi egységét külön, önálló, rövid mondatban formálja meg. Ezzel együtt minden összetevőt lehetőleg megnevez, nyelvileg jelöl, igével főnévvel, névmással. Stílusának és mondattanának ez a néhány jellemző a fő meghatározója. Lássunk most harmadikként ismét egy másfajta mondatszerkesztési módot, ezúttal Kemény Zsigmondtól. A részlet egy esszé első bekezdése, amelyet Kemény Magyarország korabeli politikai helyzetéről írt. Ez a szöveg is monologikus, írott és tervezett. 3. példaszöveg (12) Kemény Zsigmond: Korteskedés és ellenszerei (1844) „Nem véletlen határoz a polgári társaság fölött. Vannak általános okok, erkölcsiek és fizikaiak, melyek minden országban munkálnak, emelvén, fenntartván és buktatván azt. A véletlen ezeknek alárendelve van. És ha egy ütközet - tehát egy részletes ok tönkrejuttatott valamely állományt, létezni kellett oly általános oknak, mely eszközlé, hogy ezen állomány megsemmisüljön egyetlen csata által. A rómaiak szünetleni sikerés szerencsében részesedtek, míg egy terv szerint igazgattatának, s folytonos visszahanyatlás kíséré más tervre áttértöket.” A fönn írt sorokat oly írótól kölcsönöztem, kinél figyelmesebben és több tanolsággal senki sem olvasta a világesemények lapjait, vasszorgalommal és páratlan elmeéllel nyomozván azon intézményeket, melyek népeket emelének föl vagy süllyesztenek alá. Montesquieu-ről szólok, kinek a törvények szellemérőli halhatatlan munkáját - prolem sine matre creatam, mint maga a szerző a teremtő ész önérzetével nevezé, nem látván méltó elődöt, követésre érdemes mintát a még akkor töretlen pályán - az országlati tannal foglalkozó nem nélkülözheti. Mert korunk alig mutathat fel könyvet, melyben több mély nézet és új eszme foglaltatnék, melyből számosabb tényekből vonatnának világos elvek vagy hasonló mennyiségű igazságok választékosabb, több oldalú és szélesebb körű műveltséggel terjesztetnének elő, melyben az előadási modor rábeszélőbb, figyelmet bilincselőbb, emlékezetbe tapodóbb volna, melyet - végtére - inkább jellemezne őszinte, magas, pillanati érdeken és rögzött előítéleteken túlszárnyaló lélek s tiszta és széles látkörű nézelet a világot mozgató forradalmak fölleplezésekor és azon intézmények, törvények és szokások bírálatában, melyek különböző nemzetek életigényeit vagy kóranyagait rejték magukban. Nyilván rögtön feltűnik, hogy Kemény Zsigmond mondatai hosszabbak a két előző szövegben olvasható mondatokhoz képest. A hosszúság két szempontból is érvényesül: az összetett mondatok és a tagmondatok szintjén. Az idézet utolsó, „Mert korunk…” kezdetű mondatában például a kezdő főmondat után öt alárendelt tagmondat következik, sőt az utolsó alárendelt tagmondat alá még egy tagmondat van rendelve. Még fontosabb azonban, hogy maguk a tagmondatok is hosszúak: például inkább jellemezne őszinte, magas, pillanati érdeken és rögzött előítéleteken túlszárnyaló lélek s tiszta és széles látkörű nézelet a világot mozgató forradalmak fölleplezésekor és azon intézmények, törvények és szokások bírálatában. Ezekben a tagmondatokban nem csupán a résztvevők és a közöttük lévő időbeli folyamat nyelvi kifejezése történik meg (itt: lélek és nézelet, mai szóval szemlélet, illetve jellemez). Hanem részletező kifejtést kap a résztvevők számos tulajdonsága, például ebben: őszinte, magas,
pillanati érdeken és rögzött előítéleteken túlszárnyaló lélek. A lélek a központi résztvevő a tagmondatban, arról azonban a szerző még számos dolgot elmond, jelzők formájában. Kemény Zsigmond tagmondatai nem a beszédhelyzetből ismert információkra hagyatkoznak, és nem is adják tovább a kifejtendő tartalmak egy részét a további mondatoknak, hanem az egy dologgal kapcsolatos minden lényeges információt egyetlen tagmondatban tartalmaznak. Pontosabban azokat az információkat, amelyeket a beszélő vagy író a saját nézőpontja és céljai szerint az adott helyzetben fontosnak tart. 7. Összefoglalásul a következőket mondhatjuk. A mondat három különböző típusú megvalósulását láttuk három szövegrészlet példáján. A példák azt mutatták, hogy a beszélő mindenkori nézőpontja, kommunikációs célja és a nyelvközösség konvenciói, szokásai együttesen alakítják a mondatszerkesztés feltételeit, paramétereit. A grammatikai szerkezet rendkívüli változatossága mellett egy jelentéstani jellemző állandó maradt: a mondat, az egyszerű mondat egy jelenetet fejez ki, amelyben két vagy több résztvevő között valamilyen folyamat megy végbe. A használat felől közelítettük a mondat fogalmát: mire való a mondat, miért szerkesztünk olyan struktúrákat, amelyeket mondatokként ismerünk. Ebből a funkcionális nézőpontból lehet elvonatkoztatni a mondattani rendszert, vagyis a mondatfajták rendszerét. A mondatfajták rendszere konstrukciók rendszere. A nyelvi konstrukció sematikus jelentésszerkezet, egy-egy mondattípus szemantikai és grammatikai sémája. Ilyen konstrukció például a mozgás kifejezése. A mozgás szemantikája a következő: egy fizikai tárgy helyváltoztató mozgást végez valamilyen irányban. A mozgás ennek megfelelő grammatikája a következő: egy alany és cselekvő szerepű főnév és egy határozó és hely szerepű főnév grammatikai kapcsolata az állítmány alá rendelve, amely szerkezetben az alany kidolgozza a mozgás elsődleges figuráját, a határozó kidolgozza a mozgás másodlagos figuráját. Például: Zsuzsa a boltba ment, a rendőr a rabló után fut, a patak a völgybe folyik. Ez a funkcionális felfogás lehetővé teszi, hogy a nyelvet tárgyilagosan, a beszélőktől eltávolítva leírjuk. Egyúttal pedig azt is lehetővé teszi, hogy mégis megőrizzük a nyelv alapvetően emberi, humán jellegét a leírásban. Azt a jellemzőjét, hogy tudásunk legbelső részét, emberi voltunk egyik alapját képezi. Mindezt megfelelő lebontásban érvényesíteni lehet az iskolai oktatásban is. Ezáltal a diákok érzékelhetik, hogy az elvont nyelvi rendszerről beszélve valójában saját magukról esik szó, közük van a nyelvhez. Így oldhatók fel azok az ellentmondások, és így válaszolható meg azok a kérdések, amelyeket mostani beszélgetésünk elején megfogalmaztunk. A funkcionális nyelvszemléletről természetesen sokat lehet olvasni. Az érdeklődőknek a Nyitrán megjelent munkákra hívom fel a figyelmét, elsősorban a Kognitív szemantika című munkámra. A funkcionális nyelvszemlélet iskolai oktathatóságáról, szükségességéről és hasznáról két nyitrai konferenciakötetben is találnak információkat, nevezetesen Közös jövőnk a nyelv II. Nyelvtudomány és pedagógia (2010) és a Tudomány az oktatásért – oktatás a tudományért (2011) című kötetekben, bőséges további szakirodalmi forrásokkal. Ajánlott szakirodalom Barlow, Michael – Kremmer, Suzanne (eds.) 2000. Usage-Based Models of Language. California: CSLI Publications. Chafe, Wallace 1994. Discourse, Consciousness, and Time: The Flow and Displacement of Conscious Experience in Speaking and Writing. Chicago, London: The University of Chicago Press. Eysenck, Michael W. – Keane, Mark T. 1997. Kognitív pszichológia. Nemzeti Tankönyvkiadó. Budapest.
Geeraerts, Dirk – Cuyckens, Hubert (eds.) 2007. The Oxford Handbook of Cognitive Linguistics. Oxford: Oxford University Press. Givón, Talmy 2001. Syntax. A functional-typological introduction. Amsterdam, Philadelphia: John Benjamins. Halliday, M. A. K. 1994. An Introduction to Functional Grammar. London: Edward Arnold. Second edition. Kövecses Zoltán – Benczes Réka 2010. Kognitív nyelvészet. Budapest: Akadémiai Kiadó. Ladányi Mária – Tolcsvai Nagy Gábor: Funkcionális nyelvészet. Általános Nyelvészeti Tanulmányok XXII. 2008. 17–58. Langacker, Ronald W. 2008. Cognitive Grammar. A Basic Introduction. Oxford: Oxford University Press. Pléh Csaba 1999. Bevezetés a megismeréstudományba. Budapest: Typotex. Pléh Csaba 2000. A lélektan története. Budapest: Osiris. Radden, Günter – Dirven, René 2007. Cognitive English Grammar. Amsterdam, Philadelphia: John Benjamins. Szilágyi N. Sándor 1996. Hogyan teremtsünk világot? Kolozsvár: Erdélyi Tankönyvtanács. Tátrai Szilárd 2011. Bevezetés a pragmatikába. Funkcionális kognitív megközelítés. Budapest: Tinta Kiadó. Tolcsvai Nagy Gábor 2010. Kognitív szemantika. Nyitra: Konstantin Filozófus Egyetem. Tomasello, Michael 2002. Gondolkodás és kultúra. Budapest: Osiris Kiadó.