Lakatos Menyhért
Tenyérből mondtál jövendőt versek
"Móricz Zsigmond" Megyei és Városi Könyvtár Nyíregyháza
F E L N Ő T
#
^ f K
BUDAPEST
Állomány ellenőrizve 2002.
öNZÖ ^
\i
© Lakatos Menyhért, 1999
Tenyérből mondtál jövendőt
Selyemben jártál, mondtad, rózsás szoknyád előtt meghajlott a fű, kendőd hosszú rojtjain száz férfiszem csüngött, öldösték egymást ölelésedért. Hogy fújta pántlikád a szél, míg ágyékod aranytallérok verték, magadon gyantaillatot vittél. Bodros hajadra mosolyogtak a farkasok, tört ágak suhogásainak csendet parancsolt tekinteted, titkait láttad az időnek, mint anyád, kire koporsótlan sírjába annyi átkot szórtál.
5
Tenyérből mondtál jövendőt, nyűtted örökséged, hazudtál, csaltál, elloptad mások emlékét, h a m u alá rejtve kócos véznaságod fekete napjait, nyelted keserű füstjét tűzálmaidnak. Esküdöztél a szerencsére, mikor göthös férjed púpját laposra verték a lopott karóval. Metélt orrodra laput aggatva, avas húst hoztál neki engesztelésül. Tenyérből mondtál jövendőt, sikamlós combjaid meg sem törülted, csak kupacokba raktál bennünket, mert fagyos krumpli ára kicsírázott a méhedben.
Mit láttál a jövőben? Kettesével szültél a vak cigánynak, tarka gyümölcseid elkapartad h a r m a d n a p hasztalan hugyoztad a szalmát, hideg volt a tél. Selyemben jártál, m o n d t a d , rózsás szoknyád előtt meghajlott a fű. Órátlan életed bearanyoztad, hazudtál, csaltál elloptad mások emlékét, hamu alá rejtve kócos véznaságod fekete napjaid, nyelted keserű füstjét tűz álmaidnak. Bronz patáidon az idő kővé érlelte sarát, míg a jövőt szemlélted, testedre fagyott a múlt.
Bénára taposott napjaid vén magányában, vakon, koldusbottal, visszatérnek a hű gondok. Szellem madarak felettünk rázzák sárga tollúk, fejünkre száll keserűsége. Ezt láttad a jövőbe?
Elhamvadtak a nagy tüzek
Elhamvadtak a nagy tüzek, rongyos sátrainkat széttépték a viharok. A hontalanság zátonyán vagyunk, nincs barátunk. A kóborlás hosszú éjszakáin elégettük lelkünk lobogó fáklyáját, sírunk és félünk a sötétben, mert az idők mérges kutyái még vonyítanak ablakainknál, felhabzsolják előlünk a fényt.
Óh, jaj! Miért játszottam piszkos rongybábukkal, víg dalokra miért tanítottál, anyám? Buja álmaid miért nem rohadtak el lábaid között, minek örültél mikor néma ajkamból kibuggyantak első szavaim? Te nem tudtad, hogy elégett a nap is? Szakadt nyelvünkkel csak jajgatni tudunk. Bütykös karmok tépik le húrjaink, hegedűink némán zokognak a falon, és mi sírunk és félünk a sötétben, mert nincs barátunk.
Holocaust
Lángoló kemencék bajonétjai felett némán szólnak a sötét csengettyűk, piros esőt kortyol a föld, lehúzták az ég bőrét és cifra bundájába sápadt nótákat zengenek. A tarkafejű vadludak szemében megkékültek a csillagok. Jaj, ha a kék csillagok földre hullanak, jaj, ha béna csontunkban nem ropog a hideg fullánkja, örök kínokra kárhozunk. Gyújtsuk meg ősz gubancsainkat, nézd, dáridó van a hold udvarában Szent Dávid kezében suhog a vonó. Jókedve van az istennek. Fekete testünket ne vigyük kárhozatba, vonítsuk kuvasz nótánkat!
Üvöltsünk örvendve! Fogadjunk szót az isteneknek, mert övéké a mennyeknek országa. K ö t ö z z ü k láncra az éveket és ne sírd a csonka holnapot, annyi jajszó, annyi vinnyogás nem ára fél bocskorodnak. Idegen álmaiknak örök álom maradt az ébredés. Fogadj hát szót az embereknek! Mert övék a haza.
12
Még mindig siratunk
Emléketek itt szárad közöttünk. Névtelen hamvaitok felett megborzad a jövő. Százezer égő gyertyaként égett aszott testetek, százezrek testébe mart a tüzes halál. A gázkamrák echói rekedten hörögték az elmúlást. Jaj, sírjatok velünk, emberek, érezzétek fájdalmainkat a fasizmus kísértetének rémtettei felett.
Édeni álmok
Kiégett sorsok Időtlen Éjszakáiban üres, gondnélküli világ nyüszít. Csalogányszájú napok suhannak a feketegubás éjfél üvegszilánkos ostora elől. Fejetlen d é m o n o k kacaja dörren lila hajnalok torkolattüzén, hol meztelen talpak suhogása zúz béna csendet. Riadt búzavirágkék mezőben izzad a halál, hervadt tüdők kövekre köpött tallérjáért.
Atomszonáta
Puszta kopott subáját borzoló szél vak nyilai fúródnak csontjaimig. Málló kövek rengetegében szikkadó emlékeket tapintanak ujjaim. Célt kutatok a céltalanságban, hogy a reménytelenség útvesztőjében reményeket keressek. Látni vélem a semmit, ott kezdek mindent, ahol abbahagytam. A történelem pányváján körbejárom életemet. Ó v a k o d o m a rettegéstől, hogy híg álmaimból ébredve fel ne faljam ö n m a g a m . Világot építek az éjszakák cserépdarabjaiból, melynek romjai fölött görbe vágyaim acsarkodnak. Félek a percek dübörgésétől,
mert tegnapnak viszik a holnapot és Én nem vagyok a múlt, sem a ma, sem a jövő, csak vagyok, mint gondolat, mint ki nem m o n d o t t szó, tiltott és szabad. Pedig én minden vagyok. Mert a büszkeségem megalázott, szentségemben elkárhoztam. Félek a bátorságomtól, mert földre hoztam a csillagokat, és a bolygók útján járok, szeretetemben meggyűlöltem a földet, lángra lobbantottam a világot, nevetve sajnáltam az éhezőt, mert minden csak egy perc, időtlen örökkévalóság, egymástól független összetartozás, mint az a t o m o k elektronjai között a p r o t o n o k és neutronok.
Én vagyok az ember és az embertelenség, a gombafejű halál, égő városok és erdők lehulló lombja. Mert minden én akarok lenni a lázadás és a megaláztatás, a sírás, nevetés, jajszó, káromkodás, cafatokká tépett gyerekek felett l o b o g ó n a p a l m b o m b á k benzin kocsonyája, égett hússzag, vér és halál! Én, aki folyamokat megkalodáztam, özvegytengereket nászra léptettem, kiegyenesítettem a villámok cirádáit, városokat raktam városok fölé, megteremtettem a világot. Én, aki minden vagyok, évmilliók kristályainak lerakódása, az istenek megteremtője és gyilkosa,
a m i n d e n h a t ó zsarnok ö n m a g a m felett. Mert m i n d e n Én akarok lenni! Én semmi nem akarok lenni. Csak a megmaradt búzaszemekből megetetni az ablakom előtt turbékoló galambokat.
18
Szerelmi vallomás Henri emlékére
A szépettevő Henri, az álmok nője, Erzsébet HENRI:
Eben asszonyok kócos éjszakáiban elszórtam vérem smaragdjait és a dáridókban téged vártalak. Mert egykor az éjek éjén, valahol az ezredek mélyén, hol a kövek konok hallgatása némán elfedi a létet, epedve vártalak. Jöttél szőkén, mint az érett búzatenger, hajadban nagy vöröspipacsokkal, égett körötted minden. És én, mint rabja szerelmednek, gyarlón, földre hullva, füstben, k o r o m b a n fúlva, álltam kínjait az ezredeknek.
Vártam, hogy ajkad szóra nyílik, hangod, mely enyhíti létemet, ábrándból, ábrándokat szőve, égettem testem, lelkemet. Most, hogy újra szőkeséged á l m o d o m , rőtkaróján az értelemnek, elmúlik minden mi éget, s az élet, új napban, új fényben ébred. Mert megérett benned a jó, mely megtölti a mindenséget. ERZSÉBET:
(Csak nézi Henrit, izeg-mozog, látszik, hogy vissza szeretne fogni magában valamit, egy mély sóhaj hallatszik, ami talán nem is tüdőből jött.)
HENRI:
(Kissé gyanakodva néz Erzsébetre, akaratlanul belészagol a levegőbe, majd újra a hölgyre néz, aztán folytatja szerelmi vallomását.)
22
HENRI:
T u d o m , hogy te voltál az, ki fényt, p o m p á t megvetett, a világ csak léted bölcsője volt, és hasztalan kínáltak bármi árat, bevenni azt a várat, hol szíved szent fogadalmát, mint királyi almát, őrizték a puskás angyalok. És orvul, hiába támadt az élet szentségedben, csak az idő kárhozott. Lelked, mint az ég tiszta fodrai, bűnnek, árnyéknak nem tűrve nyomát, tested megvetve vágyát a cédaságnak, őrzött az ég, mint hű menyasszonyát.
ERZSÉBET:
(Most már kínosan izeg-mozog, arcán látszik, hogy erőlködik, majd megmerevedve elenged egy jól hallható vékony apácafingot.)
23
HENRI:
(Most már egyértelműen Erzsébetre gyanakszik, úgy tűnik, mint akiben minden eddigi hit megingott, kihúzza magát és a széptevést kérdőrevonás váltja fel. Erzsébet továbbra is zavartan szorongatja végtisztességét, oda sem figyel Henrire.)
HENRI:
24
Ki volt az, ki szívemben annyi vágyat öntött, kiért mint egy gazdátlan rönköt sodort a szerelmi ár? Évszázadokból életre kelve, s visszatekerve az idő bölcs malma kövét, megvetve mindazt, mit az elmúlás ad. Én, ki egykor angyalra vágytam, ki tudja, mit találtam e korban, hol por fedi a régmúlt titkait? Szólj már, édes, enyhítsd meg szívem kínjait!
H a d d higgyem, h o g y m i n d e z még a régi á l o m , melyben az egykori b á l o n rád várva égtem a vágytól, s ajkad parancsszavára d o n g á s b ü k k f a h o r d ó k vaskos p o t r o h á b ó l kicsurrant vére a földnek. H i s z neked a m i n d e n s é g annyi erényt adott, m i n t zupás őrmesternek, ki musttal, töltöttkáposztával jóllakott. ERZSÉBET:
( N e m bírja tovább, félelmetes rotyogással válaszol.)
HENRI:
Úristen, Ő az!
25
Míg szőkeséged M. Magdolnának
M í g szőkeséged á l m o d o m , felébred a s z u n n y a d ó remény. M á s illatot, más ízt, más színt fest az őszi fény.
Várlak
És ha untalan szólítalak, nem tőled várom az igazat, csak hívlak, mint didergő madár a tavaszt. Mert oly rémítő messze már a nyár, s ki hasztalan vár, türelmét, hitét meglopja az idő. Mert várni hasztalan, vagy csalni ö n m a g u n k , egyazon fának keserű gyümölcse.
Visszaálmodni már nem tudom Mariannak
M é g dereng lelkemben, m i n t a h ű v ö s hajnal, szerelmemnek szép emléke. Reszkető keblemből még z o k o g v a tör fel a f á j d a l o m fagyos sóhaja. D e már látom, hogy jön a feledés napja, rámvetíti enyhe sugarát s m i n t jégvirágot az ablaküvegről, leolvasztja emléked fagyát. H i s z nincs bú, mit az idő el ne vetne, s a part mentén evezve feledést hoz, ha visz. Mert létünk az örök várás, a s e m m i v é válás és balga az, aki m á s b a n hisz. így majd véget ér e drága mézes á l o m , bár v á r o m , b ó d u l t a n még v á g y o m szőkeséged, á m v i s s z a á l m o d n i már n e m t u d o m . C s a k ott élek álmaid é k s z e r d o b o z á b a n , fénytelen m i n t h a m i s kő, s ha majd n e m j ö n O ,
a vigaszod, kiért elhagytál engemet, lelkem összezúztad és ha majd lelkednek beste csendjén ott ül az egykori óhaj, mint bánó sóhaj, sírj csak, ha még lesznek könnyeid, mert azon túl már nincsen semmi.
Vágyak
Gyermek ember voltam, hittem az álmoknak, rózsás fényben úszó csalfa ábrándoknak. Hangos kéjek alján reményt ébresztettem, ártatlan szivekbe vágyat csepegtettem. H o l részegvirágok csendjében csókról álmodott a száj, míg sértőn bezúgott a hársak lombja, lassan elillant a nyár.
Sarilnak
Mennyi remény, amit hintel e szívben, mennyi homály fedi bús agyamat, lám ez a vágy, ami őrjöngve éltet, v á r o m még mindég a válaszodat. Lesz-e holnap újra derengő? Lesz-e szívemben vigadalom? Mondja-e ajkad e butili szívnek, h o l n a p o m újra néked adom. Legyen a búnak végtemetése, folyjék a vérnek is, ha könnye van. Volt ami nincsen, a tegnap, a holnap, elveszett sorsomat nem siratom.
Altató
Tente, tente, kiskutyuskám, tente, kiscica. Almotoknak édes ízét őrzi nagymama. Megölel a tarka álom, elrepültök pilleszárnyon, tente, tente, kiskutyuskám, tente, kiscica.
Ki a szegény?
Ki a szegény? N e m tudom. Én, vagy az egész világ? H a e föld a mienk, s lakjuk, mint egy nagy család, ki az, ki gondjaiba vesz, s aggódik, mint jó anyánk? És mi a béke? Talán a csend? Reszkető ajkak mögött a ki nem mondott szó? Vagy a kiszáradt szemek szürke merengése, a jajt nem halló fülek viaszt rejtgetése: Ki a szegény? N e m tudom. Talán az a másik, aki gazdagodni vágyik.
36
Mi legyek?
Idenézzetek, cigányok! Én már óvodába járok. Nézzétek meg szép ruhámat, szép cipőmet, frizurámat. Mint az urak reggelizek, asztal mellett ebédelek. Játszom, eszek, tanulgatok, ebéd után nagyot alszok. Este, mikor otthon vagyok, mindég azon g o n d o l k o d o k , milyen iskolába megyek, ha megnövök, mi is leszek? Mérnök, tanár, filozófus, festőművész, állatorvos? És ha lehunyom szememet, arra kérem Istenemet, hogy amikor felébredek, ne a gödör szélén legyek!
Hét szakállas farkas
Hét pár bocskor, hét vászoning, hová ment a kis gazdátok, talán édes jó szülője másik gúnyát szőtt, varrt rájuk? Jaj, dehogy szőtt, jaj, dehogy varrt, haragjában átkot mondott, édes hét szülött fiából hét szakállas farkas válott. Sírdogált a szegény asszony, könnyeiből folyó áradt, napkeltétől, hold nyugtáig, ki nem apadt, fel nem száradt. N a p b a n , szélben, hóban, sárban, kővé dermedt éjszakában, keblén hét bocskort melenget, erdők, hegyek zugát járva, keresi a fiait.
Gyertek haza gyermekeim, hét szakállas farkasaim, testeteket hideg marja, lábatokat tövis szúrja. Megszáradt már ingecskétek, új bocskort is fűztem néktek. Megátkoztál édes anyánk, nem lesz többé g o n d o d reánk. Nagy az erdő, nagy a nádas, hívogat az ölelésük, puha párnád, puha karod, hamarosan elfeledjük. Gyertek haza gyermekeim, hét szakállas farkasaim, nem haragszik már anyátok, nem szór többé átkot rátok.
M e g b á n t a m én minden tettem, két karommal hadd öleljem farkassá vált fiaimat. Mert jaj nekem, jaj lesz százszor, egymagamban búval élni, ki visel majd gondot rátok, ha nem lesz ott jó anyátok? Gyertek haza gyermekeim, hét elárvult magzatjaim, némuljon meg majd anyátok, ha még átkot m o n d reátok.
J ó a jó.
J ó a jó és jó a szép, jó a csend, az álmodás, de veled lenni alva vagy ébren többet ér, mint bármi más. Csodálva benned a végtelen rendet, lelkedben a templomi csendet hol az áhítat malasztja bánatod kőbe faragja. Prométheusz szárnya csattogását én is csak hallgatom, mert nincs jobb ebben a földi létben, mint a csönd és a nyugalom.
41
Aludj el. altató Dórinak
A l u d j el, szívemnek drága gyöngye, á l m o d o z z anyád ölén! Messze jársz, sohasemlátott világban nem riaszt a földi fény. É d e n vár csillagos palotában, bőven lesz m é z és kenyér, h o z z á d n ő az á l o m tarka szárnya, túlröpít e sártekén. B o l d o g a n nevet rád sok-sok csillag, mesét m o n d az esti szél. A l u d j el, szívemnek drága gyöngye, á l m o d o z z anyád ölén!
Valóságba vágyik az álom
Zöld buborékai között a földnek, hosszú csurán cigány emberek kelnek száz ágú szigonyként merednek agyukból évszázados gondok acél csonkjai. Hontalan álmok fogas vágya őrli szénhajuk gubancos fonalait. Rongyos kupacokban hullnak a napok, feszül a nyomor csont húrja, feljajdul a némaság bamba gyermeke, rojtos nyelvén nagyfogú isteneket forgat, szőrös torokkal üvölti rézüstök kalapálása közé kormos vágyait. Áradó sugarak hátán, fekete ködből vitorlák nyögnek kancsal Krisztusok szikkadt ajkakra csókol örökéjszakát magzatvíztől lucskos combok között százezrek bánatos nótája zeng, a bűntől kérnek bocsánatot.
szőtt vétkei alatt, a halál, mossa jeges ujjait,
45
Ében koponyák barna agancsa zuhan az idők feneketlen szakadékában, szarvasbőgés visszhangja lépi át a völgyet. Fényfolyók falán fehér botok kongatása riaszt tarkahasú hüllőket, valóságba vágyik az álom. Utak lépnek nászra a végtelen puszták ölelésében, mogorva folyamok apró patakokat visznek tarka szivárvány békességével. H a r s o n á k elavult zenéjén mulat a gyűlölet, arcok rózsáját kaszálja lihegő szájjal. Lesütött szemek fekete fénye derékba tört éjszakákon az ábrándok szilaj csikóját űzi. H á b o r g ó lelkükben vad tüzek égnek elmúlt vétkeiért könyörögnek a pávatollas holnap urának.
46
Égi ormokat törnek fejükkel, a csendesség békéjét óhajtó istenek alatt. Bilincstelen ölelését rettegik a sárga tekintetű szélnek, ki meztelen szívekig d o b b a n ó ágak jajját harapja ketté vihar fogaival.
47
—
fa] ezek a percek
J a j ezek a percek, őrjítő orgiája, károgó hollók egetborító sokasága kénytelen o r m o k hegyén, lebegő sorsok álmodozása jajgató kerekek kátyúba rekedt átka, hol felhőszemedből kicsurgó satnya villámok gyűlöletét égre aggatod, hogy füstszagú angyalok hegedűinek vad rikoltozásait csöndes kábulatba süllyeszd, mert önmagadperzselő tivornyáidnak jővöd az ára.
48
Törött amphórák
Törött amphórák sóhaja az elmúlás ölén özvegyárnyékok d o m b b á nőtt várakozása közt imába kövesedett, mint az emlékek akasztófáján szikkadó félelem színtelen foltja. Ősz óhajtójelek jégcsap ujjai merevednek, csepegő türelmetlenséggel mutatnak szürke sejtek repedt fazekaiba, hol keményre fő az értelem. Kókadt fejű kérdőjelek nyelvét kitépte a közöny. Nyikorgó körmei között sorsok válnak ragadó péppé és hullámzó fekete gyűrűk örvényeiben elfonnyad a sejtés, mint törött amphórák sóhaja az elmúlás ölén. 49
India hódol fiának
Nincs az arcon félelem, alázat csak méltóság, India hódol fiának. Az öreg cigány egyenes most, mint erdőben a szálfák. Rongyai között, fapriccsen király, szeme kihűlt, dermedt csillaga századokon fagyott borostyán. Fenyők gyász szertartása zúg fel érte, fejénél f ő p a p B u d d h a áll. í m e az ősi föld, ki hallja fiának csókját? M a n g ó f á k felett a hold erein át üzen, s megújult küllőkkel a nagy kerék ismerős helyeken pihen. Ezredek mélyéből, vakító fénnyel, Káli árnya közeleg, egyre izóbb a sárga, fáj a szemnek, az agynak
és a tájnak, mert időtlen máglyán sistereg a nyár, lángkései a húsba vágnak, áldozat tüzek minden délkörön, míg lassan elhamvad minden közöny, csak a diadal érik és az irgalom.
Láttam L. Ankának
J a j neked ha visszanézel, lásd, ez az én testem...! És láttam a testét És láttam a testvéreim n y o m o r á t H ú g y s z a g ú a l o m s z a l m á k gőzébe kötve, a h o g y kihűlt ágyékukat melengették e m l ő k üres tarisznyáival. És láttam s z e m ü k b e n a k i h u n y ó lángot, arcuk falába vájt fekete csendet és hallottam g y o m r u k d ü b ö r g ő zaját, r o h a d ó tüdejük zihálásával és éreztem testükre kövesedett bilincsét a megvetésnek, a j k u k o n kicsurgó ízét álmaiknak vágyról, kenyérről, emberségről.
52
Szűkölés
Híg agyvelők eszméi körülsáncolták üszkös világunkat, törvényt alkottak törvénytelenül, jogot adtak a halálnak, hogy bűzös hektikák sípját fújja. Vörös jelző áll még a cigány fokon. A semmiség kútjából iszunk szomjúságot, agyag szemeink lopják a fényt, vak lámpásainknak nincs világa, alszanak mint izzó nap alatt a csillagok agyunkban rohadnak gondolataink. Megcsúfolt fajaként a büszkeségnek, hallgatom, hogy szűköl körülöttem a csend.
53
Töredék
Egyszer majd fellobban a sötétség. Fekete csillagok gyúlnak csontos éjszakák felett, zsibbadt fényüktől megolvad a kő, lángot fog a putrik vére - így szól Káli meséje -
Lemondás
H a elmúlt a vadvirágos nyár, az nem jön vissza többé soha már. Amit elrabolt a sötét őszi éjszaka, s ha homályosult lelkednek ablaka, kutatni mindhiába, akkor hasztalan bolyong az ember, mint a hontalan. Mint a vándor, ki az út porából él, edződve teste, lassan semmitől sem fél, nekivág az útnak, a sors irányt mutat, ha nehéz lesz, azon is mulat, nem ismer irgalmat, testi-lelki szenvedést, nem fog könyörögni, nem ad semmi könnyítést. Valamikor én is örültem a nyárnak, a szerelmesen nyíló, múló vadvirágnak, tudtam szeretni a vadregényes tájat, smaragdzöld erdőt, legelésző nyájat.
55
Á m d e nekem az ősz sárga falevele, melyet elvitt a szél vadjátékos kedve, betemette lelkem, borongás jött rája, minek nekem a nyár cifra virágzása.
56
Hajamba izzó zsarátot tűzök
Rozsdás gondok hajlanak vállaim fölé, kitépik keblemből a tegnap jámbor vágyait. Mert márványba fagyott sorsunk reszket a világ tenyerén, hüllők őrzik elavult kincseit. Hajamba izzó zsarátot tűzök, hószínű szalagom elviszi a szél az éjszakák véres bokrétáját összekötni. Bőszült szelek hátán űzök borzas cigány vágyakat, szikrát csiholok villám szavakkal, elrohadt századok égő csontmáglyája felett lobogtatom tarka kendőmet, s letépem világunk
57
elnyűtt mankójáról cifra szoknyám, hogy ércnyelvű dobjaink ritmus zenéje ne nyaldossa kőbocskorát a megaláztatásnak.
58
Tartalom
Tenyérből mondtál jövendőt Elhamvadtak a nagy tüzek
5 9
Holocaust Még m i n d i g siratunk
11 13
Édeni á l m o k Atomszonáta
14 15
Szerelmi vallomás Henri emlékére
21
M í g szőkeséged
27
Várlak
28
Visszaálmodni már nem t u d o m
29
Vágyak
31
Sarilnak
32
Altató
35
Ki a szegény?
36
M i legyek? Hét szakállas farkas J ó a jó
37 38 41
Aludj el
42 61
Valóságba vágyik az á l o m
45
J a j ezek a percek Törött amphórák
48 49
India h ó d o l fiának Láttam
50 52
Szűkölés Töredék
53 54
Lemondás
55
H a j a m b a izzó zsarátot tűzök
57
U
| ^L-O
I O U O
"Móricz Zsigmond" Megyei és Városi Könyvtár Nyíregyháza
62
A kötet a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma Nemzeti és Etnikai Kisebbségek Főosztályának támogatásával jelent meg.
