Távol önmagadtól. regény

Távol önmagadtól

– regény –

Készült 2010-ben, a Női Kreativitás Évében. Alkotótársak:

D. Bikfalvi Moni Kovka Balogh Évi Maci Csányi Andi A Te neved is itt lesz? 

Második fejezet November

Hétfő

EZ MÁR igazán nem normális, dohogott magában Lana, amikor reggel ismét ragyogó napsütés köszöntötte. Végtére mégiscsak november van, ősz vége, vagy mi a csuda. Lehet, hogy igazuk lesz az aggodalmaskodóknak, és tényleg itt a globális fölmelegedés. Az évszakok mindenesetre máris megbolondultak. Halkan dudorászott magában, amíg az ikrek reggelijét készítette, és közben átgondolta, milyen tennivalói lesznek aznap. Le kell nyírnia a füvet és össze kell szednie az avart Baloghéknál, aztán el kell hoznia a télikabátját a tisztítóból. Visz magával két zsemlét, mert biztos nem végez három óra előtt, úgyhogy egyenesen mehet lovagolni... Majd este eszik meleget, miután elhozta a lányokat a bölcsödéből. Egy órával később friss tejjel és felvágottakkal felszerelkezve ért haza. A kenyérsütő gép nem túl diszkrét csipogását már a kert végéből hallotta, rohant is, amennyire a csomagoktól tudott. Nem muszáj az egész falunak értesülnie róla, hogy elkészült a kenyere. A következő pillanatban megszólalt a telefon. Jellemző... Vajon miért kell mindig mindennek egyszerre történnie?... Felkapta a telefont a harmadik csörgésre, és elakadó lélegzettel próbált beleszólni, nem túl sok sikerrel. – Ég a ház? – érdeklődött egy derűs hang. – Péter – kapkodott levegő után. – Semmi baj, csak futottam a kaputól.... – Ki kergetett? – Senki – nevetett Lana. – Épp most értem haza a vásárlásból, tele a kezem a szatyrokkal, jelzett a kenyérsütő, és akkor szólalt meg a telefon is. Jut eszembe, miért nem a mobilomon hívtál? 4

– Nem kötöm a cég orrára, hogy tudom a mobilszámod. – Péter hangján hallatszott, hogy vigyorog, de Lana érzett benne némi feszültséget is. – Mi a baj? – kérdezte csendesen. – El is felejtettem, milyen jó a füled – jött zavarba a nyomozó. – Igen, ez hivatalos ügy. Mit csinálsz ma délelőtt? Volna egy szabad órád? – Van munkám mára, de ha nagyon fontos, elhalaszthatom... – Be kellene jönnöd Marcsihoz. Lana szíve összeszorult. – Csak nincs valami...? – Magához tért a kómából. Nem jutunk még sokra vele, de jó lenne, ha meglátogatnád. Kovács Ági is ott lesz. Tudnál tízre jönni? – Persze, ha ez bármiben segít, de nem értem, hogy... – Akkor ott találkozunk. – Péter hallhatóan szerette volna minél hamarabb befejezni a beszélgetést, és bár Lana tele volt kérdésekkel, igyekezett fegyelmezni magát. Hamarosan úgyis megtudja, mit akarnak tőle. Indulás előtt megállt egy percre a terasz ajtajában. Mostanra a levelek többsége lehullott, az örökzöldek színe is megfakult, de az őszirózsák még mindig virágoztak, és az előző héten leszórt friss murva vakító fehéren ragyogott az úton. Lana simogató tekintettel nézett végig a kertjén. Sokat dolgozott rajta, ahogy a házon is, de mostanra minden olyan volt, amilyennek látni szerette volna. És az a legjobb, hogy mindez az övé, egyedül az ő munkája, ő maga csinálta, nem készen kapta. Nem mások akaratlan bábja többé. A saját életét éli. Az elmúlt hetek külsőleg is nyomot hagytak rajta, az arca és a karja a sok napsütéstől barnább lett, hiszen olyan meleg volt, hogy szinte mindig pólóban dolgozhatott. Meg is izmosodott kicsit, vagy inkább átalakult: ez már nem a régi élete edzőtermi, arányosan és tudományosan erősített teste volt, nem különleges gyakorlatok, hanem az egyszerű fizikai munka szálkásította. De a legfeltűnőbb változás a szemében volt. Eltűnt belőle a kapkodás, a bizonytalanság, amelyet sokszor nehezen tudott palástolni. Türelem, elnézés és derűs nyugalom áradt belőle. Sem a férje, sem a szülei nem ismertek volna rá, ha most látják. 5

Elég munkát kapott, miután Attila kertjét befejezte, majdnem minden napra jutott pár órányi tennivaló. Az őszi szünetben több estéjét a lovastanyán töltötte az ikrekkel és a táborozó gyerekekkel, együtt énekeltek, és egy kicsit gitározni is tanította őket. Két-három naponta lovagolhatta Szellőt, és ilyenkor igyekezett addig maradni, amíg csak lehetett, hogy minél többet tanulhasson az állatok körüli munkáról. Összebarátkozott Gyuri bácsival, segített, amiben tudott, néha kisírta, hogy ő trágyázhasson, sőt, párszor már a lovak esti etetésének kiváltságát is megkapta az öreg lovásztól. És egész idő alatt egyetlen szót sem váltott Attilával. Helyesebben a férfi beszélt hozzá, de csak olyasmiket, hogy „jobban húzza meg azt a hevedert”, vagy hogy „holnap nem leszünk itthon, csak csütörtökön jöjjön”, és Lana hasonlóan szűkszavúan válaszolt, de Attila nem mondott semmi lényegeset, semmit arról, ami azon az emlékezetes vasárnap estén történt. Lana pedig nem merte szóba hozni. Az lesz a legjobb, ha mihamarabb elfelejtik. Attila is túl fog jutni rajta, hiszen nem is volt komoly az egész ügy.

A szagok, a hangok most is ugyanolyanok voltak, Lana gyomra azonnal görcsbe rándult, amint belépett. Ezt soha nem fogom megszokni, gondolta komoran, ahogy a recepció felé indult. Péter már ott állt, feszülten rámosolygott, aztán egyetlen szó nélkül a lift felé terelte. – Nem értem, miben tudnék én segíteni – kezdte Lana, de Péter felemelte a kezét. – Lehet, hogy nincs jelentősége. De talán újra emlékezni kezd, ha meglát téged. Ágival már tisztázták, hogy... – Úgy érted, amnéziás lett? – vágott közbe Lana döbbenten. – Nem, természetesen nem. Csak éppen az utolsó napokra nem emlékszik. Fogalma sincs, mi történt vele. Nincs ebben semmi különös, csak hát abban reménykedtünk, hogy elmondja majd, amit tud. Nem hagyhatunk futni egy ilyen gonosztevőt, de Marcsi vallomása nélkül ott vagyunk, ahol a part szakad. Újabb akta a megoldatlan ügyek polcára. – Talán később eszébe jut – vélte Lana. – Előfordul az ilyesmi. 6

– Érted már, hogy miért akartam, hogy találkozz vele? – nézett rá Péter. – Téged nem ismert azelőtt, kisgyerek volt, amikor utoljára itt jártál, csak aznap látott először felnőttként, pár órával az eset előtt. Hátha a látványod felidézi benne annak az estének az emlékét. – Nem ért volna rá ez még egy kicsit? – kérdezte Lana. – Miért kell máris ráugrani, miért nem hagyjátok, hogy meggyógyuljon? A nyomozó figyelmesebben megnézte. – Nézd, ha kellemetlen neked... – Ugyan már – vágta rá. – Csak nem értem, minek ez a sietség. Már úgyis bottal üthetitek annak a fickónak a nyomát. – Kösz – vigyorodott el Péter. – Tudtam, hogy számíthatok a megértésedre. Akinek ilyen barátai vannak, semmi szüksége ellenségekre... – Ökör – bokszolta oldalba a nő barátságosan. Békésebb volt a látvány, mint amire számított. Persze, hiszen nem mostanában történt a sérülés, nem volt szükség csövekre meg hasonlókra, Marcsi sápadtan, de nyugodtan feküdt az ágyában, és ha nincs a kórházi ágynemű meg a szokásos vajszínűre mázolt fémbútorok körülötte, lehetett volna akár a saját szobájában is. A fejét sem fedte kötés, a jobb halántéka csupa kék és zöld folt, de a hegei mostanra elhalványodtak. Felnézett a jöttükre, elmosolyodott, amikor meglátta Pétert, de Lana láttán nem csillant felismerés a szemében. – Szia – köszönt neki a nyomozó szelíden, aztán bólintott a lány anyja felé. Lana is köszönt, de nem ment közelebb, és látta Marcsi arcán, hogy fogalma sincs, ki ő. – Nem emlékszel Lanára? – kérdezte Péter, és a lány enyhén megrázta a fejét, de rögtön el is torzult az arca és felszisszent. – Vigyáznom kell az ilyen hirtelen mozdulatokkal – mondta lassan és alig érthetően, és Lana látta, hogy az édesanyja a zsebkendője után nyúl. Remélte, hogy sohasem tudja meg, mit érezhet most az asszony. – Ő Kardos Ilonka, Kovácsék szomszédja. Ágikával voltatok nála aznap délután, számítógép-leckét venni – magyarázta Juli a lányának, és Lana döbbenten hallotta a keserűséget a hangjában. Csak nem neki szól ez a hangsúly? Csak nem őt hibáztatja valamilyen furcsa logika szerint?... 7

– Mondjuk ezt éppen nem akartam volna elmondani. – Péter tehetetlenül megrázta a fejét. – Éppen az lett volna a lényeg, hogy magától jöjjön rá. Hogy elkezdjen emlékezni, és talán az is az eszébe jusson, hogy mit keresett a falutól két kilométerre az éjszaka kellős közepén. – Nem mindegy most már?! – meredt rá az asszony dühösen. – Ha eddig nem találtátok meg, aki ezt művelte vele, most már úgysem fogjátok. Hagyjátok békén meggyógyulni! Én is ezt mondtam, jelezte Lana szeme, amikor a tekintete találkozott Péterével. De a férfi megrázta a fejét. – Hagyjuk, hogy szabadon kószáljon az elkövető? Hogy esetleg újra megtegye, egy másik kislánnyal? Aki esetleg nem lesz olyan szerencsés, mint Marcsi? Ki tudja, mi zavarta meg abban, hogy... – Elég – szólt közbe Lana halkan. – Menjünk, Péter. Te csak végezd a dolgodat, Marcsit meg hagyd pihenni. Juli veszekedett volna tovább, de ekkor megszólalt Marcsi. – Ikrek – mondta gyengén, de érthetően. Mind odakapták a fejüket. – Mi az, szívem? – kérdezte az édesanyja aggódva, de Péter felcsillanó szemmel lépett közelebb. – Emlékszel az ikrekre? – kérdezte örömmel. Marcsi ránézett Lanára, és ő odament hozzá, engedelmeskedve a tekintetében lévő hívásnak. – Ikrek – ismételte Marcsi erőtlenül, aztán lecsukódott a szeme, mintha már a gondolatba is belefáradt volna. Lana felsóhajtott, és már fordult volna el tőle, amikor hirtelen észrevett valamit. Közelebb hajolt egy pillanatra, de aztán zavartan felegyenesedett újra, amikor meglátta Péter és Juli meglepett pillantását. – Azt hiszem, elaludt – mondta, és gyorsan elhátrált az ágytól. – Sajnálom, ha zavartunk... – Én sajnálom – rázta meg a fejét az asszony. – Annyira... annyira féltem... És még most is... – Semmi baj. Hiba volt, hogy máris idejöttünk. Lesz éppen elég ideje, hogy eszébe jusson, ami történt aznap este. És ha nem jut eszébe, talán az még jobb is – nézett Péterre keményen, és nem engedte, hogy szóhoz jusson. – Az biztos, hogy én az ő helyében nem szeretnék emlékezni arra a félelemre, amit átélhetett. 8

– Micsoda marhaság ez? – robbant ki Péterből, amint kiértek a folyosóra. – Hát senki nem érti meg, milyen fontos lenne, hogy elfogjuk a tettest?! – Péter, ez nem rólad szól! – A korábbi életében Lanának ennyi éppen elég lett volna, hogy ordibálni kezdjen, de most épp csak egy kicsit megemelte a hangját; a férfi mégis megtorpant, és meglepetten rámeredt. – Ne csinálj presztízskérdést belőle, hogy megoldd ezt az esetet. Neked ez csak egy ügy a sok közül, de Marcsinak és az anyjának az élete. – És azt hiszed, hogy én ezt nem tudom? – Péter továbbra is mérgesen bámult Lanára. – De akárki is volt az az ember, veszélyes a társadalomra, és akármit is mond Juli néni, az a dolgunk, hogy megtaláljuk. De hiába vannak ilyen jó ötleteim, ha a fecsegő nők elrontják. – Nem ártott volna tisztáznod azzal a fecsegő nővel, aki történetesen az áldozat édesanyja, hogy mit akarsz a gyerekétől – vágta rá Lana, és erre már Péter is elnevette magát, igaz, kicsit kelletlenül. – Jó csapat lehetnénk – nézett a nőre reménykedve. – Mint a régi szép időkben. Mindig te játszhatnád a jó zsarut, én meg a rosszat... – Mi sosem voltunk egy csapat – mondta szelíden Lana. – Én nem vagyok rendőr, jól tudod. És nem hiszem, hogy túlságosan jól fizető vállalkozás lenne itt egy magánnyomozó irodát nyitni. Vagy azt akarod, hogy learassam előled a babérokat? – Nem sok hiányzott hozzá – makacskodott Péter. – Csak be kellene fejezned a... – Nem – rázta meg a fejét Lana határozottan. – Azoknak az időknek már vége. Nehogy azt hidd, hogy nem jöttem rá, mit művelsz... úgy viselkedtél, mintha a társad lennék, nem pedig egy tanú. De ezzel a manipulációval nálam semmire sem mész. Gyerekeim vannak. Felnőttem. De Péter csak legyintett rá. – Sosem fogsz felnőni. Legalábbis remélem. És azt is remélem, hogy Marcsi tényleg emlékezni fog; az legalábbis biztató, hogy valami halvány emlék felmerült benne az ikrekről. – Légy egy kicsit türelemmel, jó? Biztosan visszatér az emlékezete, de nem szabad erőltetni. Várd ki a végét. 9

Lassan ballagtak a kijárat felé, amikor Péter egyszerre megállt. – Mit néztél a fején? – kérdezte hirtelen. És gyanakodva figyelte, ahogy Lana összerezzen, és némi bűntudattal néz rá. – Furcsa a sebe – felelte vonakodva. – Tudjátok, hogy mi okozta a sérüléseit? Valami kerti szerszám talán? – Érdekes, hogy ezt mondod. Valójában nem tudjuk pontosan. Több ötlet is felmerült, de egyszerűen nincs semmi, amire illene minden nyom. Egyszerre volt tompa is és éles is, talán mint egy kapa, de az sem az igazi, nem elég nehéz. – Nem, nem lehetett kapa – gondolkozott el Lana, és indult tovább a parkoló felé, de se látott, se hallott, úgyhogy egyenesen nekiment annak a férfinak, aki hasonló elmélyültséggel szállt ki éppen egy terepjáróból. – Bocsánat – mondták egyszerre, és Lana döbbenten tántorodott hátra, mert a pulzusa érthetetlen módon megugrott. El kellett telnie néhány másodpercnek, amíg mindketten magukhoz tértek. – Attila! Én... elnézést, nem figyeltem, és... – Semmi baj. Az én hibám. – A férfi kerülte Lana tekintetét, indult tovább sietősen, odavakkantott egy hellót Péternek, és már el is tűnt a kórház előcsarnokában. Mindketten meglepetten néztek utána. – Hát ez meg mit keres itt? – Péterben már a rendőr működött, és pillanatnyilag nem talált rá magyarázatot, hogy Attila miért látogatná meg Marcsit, semmi egyebet nem látott emögött, mint bűnös szándékot. – Utánanézek, kihez jött. – Lehet, hogy csak megújíttatja a jogosítványát. Miért érdekes ez neked? Péter kérdőn nézett rá. – És neked miért érdekes?... Szerintem Marcsihoz jött, és tudni akarom, miért. Nem kell megvárnod, indulj csak nyugodtan haza. Úgyis a saját kocsimmal jöttem. Lana nem tehetett mást, engedelmeskednie kellett. De az egész hazafelé vezető úton azon gondolkozott, hogy mit tegyen. Elképesztő, amit észrevett, de még elképesztőbb, hogy senki más nem vette észre... És ha így van, most ugyan mi a csudát csináljon?...

10

Kedd

ERZSI NÉNI

konyhájában meleg volt és nagyon finom illat, egyértelműen a sütő felől. Elkényezteti a gyerekeket, mosolyodott el magában Lana, amikor benyitott. Mindkét kislány az ablak alatti padon ült, és pillanatnyilag hihetetlenül jólneveltnek tűntek, amint áhítatos kis pofával tömték magukba a süteményt. Az összképen csak némileg rontott az a körülmény, hogy a nyakuktól a fülükig lekvár borította az arcukat. – A süti váltja ki belőlük ezt a csodás magaviseletet? Hát jól van, akkor legyenek inkább kövérek, nem bánom. Erzsi néni nevetve fordult felé. – Ugyan már, nincs velük semmi baj. Kisangyalok vagytok, ugye, Lillácska, Kincsőke? – Pufók kisangyalok lesznek hamarosan. – Majd lefutkározzák... De hol marad Ági? – Azt mondta, dolga van, és elment a falu felé biciklivel, rögtön utána, hogy végeztünk. Valamit vennie kell, ha jól értettem. – Hát jó lesz, ha hamar visszaér – morgolódott az asszony. – De ne ácsorogjon már ott, Icácska, üljön le és vegyen ebből a buktából. Békés csend volt pár percig, Lana kényelmesen ült az ikrek mellett, és gyönyörködött a kipirult arcocskájukban. Aztán Erzsi néni mesélni kezdte a falu aktuális eseményeit, újra megkérdezte, hogy mikor jönnek el Lana szülei látogatóba, ő pedig elmondta, mit végzett a nyaralók kertjeiben, meg hogy előző nap meglátogatta Marcsit, és mélyen hallgatott arról az ötletről, amely egyre ott motoszkált a fejében. Bárcsak lenne valaki, akiben igazán megbízhat, akinek nyugodtan elmondhatja, mire jutott, akinek semmi köze a faluhoz... 11

Hirtelen felpattant, szabadkozni kezdett, hogy máris mennek, és elszántan lefejtette az ikreket Erzsi néni kötényéről. A nyafogás szinte el se jutott az agyáig, annyira betöltötte az új gondolat. – És Ágim hogy halad? – kérdezte Erzsi néni már a kertkapuban, és Lanának össze kellett szednie magát, hogy megértse, mire gondol az asszony. – Ja, a számítógéppel? Egész jól. Ügyes lány. – Folyton azzal nyúz, hogy kellene neki egy saját laptop vagy mi a csuda, hát azt gondoltam, karácsonyra kaphatna éppen egyet, ha van értelme. Nagyon sokba kerül az ilyesmi? – Százötvenezer forint körül már egészen jókat kapni. És talán még pénzt is kereshetne vele, úgyhogy ha tényleg komolyan gondolja, ez igazán nagyszerű ajándék. – Jól van, de el ne árulja neki! Van egy kis félretett pénzem, erre éppen jól jön. Lana melegen rámosolygott. – Szerencsés gyerek, hogy ilyen édesanyja van. – Jaj, menjen már... Hát az már csak természetes, hogy az ember segít a mihaszna kölykének. Hátha kisül belőle valami jó. – Biztos vagyok benne. Csókolom, Erzsi néni, szaladunk, nehogy megfázzanak a kisangyalok.

Lana úgy érezte, még soha nem tartott ilyen sokáig, amíg megfürdette és lefektette a gyerekeket. Pedig a vacsorára nem is volt gondja, egy fél pohár tejet sem akartak meginni, de az altatódalhoz már alig volt türelme. Amint a kicsik elaludtak, ő a számítógépéhez ült, és bekapcsolta a Skype-ot. Csakhogy akit keresett volna, nem volt elérhető. Pár pillanat tűnődés után írt egy rövid üzenetet, aztán elkezdett kutakodni az interneten. Egyre bonyolultabb kulcsszó-kombinációkat írt be a keresőbe, és egyre több ránc gyűlt a homlokára, miközben a találatok között szemezgetett. Közben időről időre ránézett a chat-ablakra, de még mindig semmi. Éjfélkor már rettentő elcsigázott volt, és feladni készült a tervét, amikor a várva várt narancssárga jelzés villogni kezdett a Tálcán. 12

„Tomi” – írta villámgyorsan. – „hol a csudában kószáltál?” „Itt még csak hajnalodik, szépségem” – jött a válasz a bátyjától. – „Mi olyan sürgős?” „Jó a mikrofonod? Beszélnünk kellene. Fontos.” „Pillanat, csak leveszem a kávét a lángról.” Lana gyanította, hogy a testvérének az aktuális hálótársától is meg kellett szabadulnia. Ugyan teljesen valószínűtlennek tűnt, hogy egy ázsiai lány értse a magyar beszédet, de Tomi a végtelenségig diszkréten kezelte a dolgait. A családja és az élete többi része egy pillanatra sem találkozhatott, még több tízezer kilométer távolságból sem. Jobb híján Lana is csinált magának egy teát, aztán csak ült a gép előtt, és a gondolatait rendezte, amíg a bátyjára várt. „Itt vagyok” – jelzett végre Tomi, és a következő pillanatban már a hangját is hallotta. – Szia, nyuszifül. Mi a stájsz? – Heló, macifül. – Lana semmi különöset nem talált abban, hogy húsz év után is a gyerekkori becenevükön szólítják egymást. – Szükségem van a keleti bölcsességedre. – Bajban vagy? Lana megrázta a fejét, bár a bátyja ezt nem láthatta. – Ezúttal nem én. Egy barátom. Pesze az is lehet, hogy nincs bajban, csak én gondolom, de fogalmam sincs, mit tegyek. Rendőrségi ügy. Lehet, hogy egyszerűen be kellene fognom a számat, de ha később kiderül, hogy nekem volt igazam és hallgattam, az még nagyobb bajba sodorhat engem is meg őt is... Tomi egy pillanatig hallgatott. – Nehéz bármit is mondani, így, hogy nem ismerem pontosan a körülményeket. De hát ott van Péter, miért nem vele beszéled ezt meg? – Bonyolult – sóhajtott fel Lana. – Ő elfogult ebben az ügyben. – És a barátod, aki talán bajban van? Vele miért nem beszélsz? – Ha nincs igazam, csak elvadítom magamtól, így is elég gázos a dolog kettőnk közt. – Na jó – nevetett fel Tomi tehetetlenül. – Ennek így semmi értelme. Vagy elmondod, miről van szó, vagy hiába kérdezel. – Rendben. Van fél órád? 13

– Számodra mindig – sóhajtotta a bátyja. Fél órával később Tomi már túl volt a hümmögéseken és a buta viccek sütögetésén is, és komolyan elgondolkozott. – Nyuszifül, szerintem te pontosan tudod, hogy mit kellene tenned – mondta végül szelíden. – Mit vársz tőlem? Erősítselek meg, vagy beszéljelek le róla? Kötve hiszem, hogy bármelyiknek lenne értelme. Hiszen már úgyis eldöntötted, hogy mit fogsz csinálni. Egyszerűen muszáj beszélned vele. Ez így nem mehet tovább. – Tudom – nyögte Lana tehetetlenül. – Csak abban bíztam, hátha eszedbe jut valami okosabb. – Az őszinteségnél okosabbat itt nem tehetsz. – Szóval nem úszom meg, igaz? – Nézd a dolgok jobbik oldalát – vigasztalta Tomi. – Hátha jól sül el végül. Sose tudhatod. Lana ezzel a gondolattal bújt végre az ágyába. Igen, talán mégiscsak jól sül el a végén...

14

Szerda

EZ AZ ÉJSZAKA nem tartozott a legkellemesebbek közé, gondolta Lana reggel, és a mai nap sem ígérkezik sokkal jobbnak... Az ikrek szokatlanul csendesek voltak a reggeli alatt, és még Kincső hangja is csak a bölcsődétől pár méterre jött meg. De Lanának pillanatnyilag nem volt ideje ezen morfondírozni. Leadta a lányokat a bölcsődében, és a lovastanya felé fordult. Valamit ki kell találnia, hogy miért ilyenkor megy. Semmi ötlete nem volt egyelőre, de majd improvizál... Az égi hatalmak, úgy tűnt, vele vannak, mert Attila kocsija nem állt a szokott helyén. Mi tagadás, Lana megkönnyebbült. Még nem érezte késznek magát a nagy beszélgetésre, és örült, hogy egyelőre megússza. – No, mi az, angyalom, ilyen korán? – A fél falu angyalomnak hívta Lanát, és ez alól Gyuri bácsi sem volt kivétel. – Mára semmi dolgom – magyarázta Lana, és kényelmesen nekidőlt az istálló ajtajának. Egy almát rágott, egy másikkal pedig Szellőt csalogatta. Gyuri bácsi csak odapillantott, de nem szólt, és Lana pontosan tudta, hogy ezt annak köszönheti, hogy jó tanítványa volt az öregnek – kevés olyan ember élt a földkerekségen, akinek Gyuri bácsi megengedte, hogy a lovak szájához közelítsen bármi ehetővel. – Segíthetnék, ha van valami munka. Aztán talán jön valaki, aki ki szeretne menni terepre... Gyuri bácsi odasandított, pár pillanatig csak a válla rázkódott, aztán kitört belőle a kacagás. – Én igazán nem tudom, hogy maguknak, pesti népeknek miért kell mindig Ádámtól-Évától kezdeni – csóválta a fejét. – Hát miért nem mondja meg, ha ki akar sétálni Szellővel? 15

De Lana csak mosolygott és megvonta a vállát. – Nem tudok még annyira, hogy egyedül kimenjek vele, és nem akarok senkit feltartani a munkában. – Hát letakaríthatja éppen Kedvest meg a csikóját, és ki is almozhat a boxukban. Addigra én is végzek a karámmal, és nem bánom, elsétálhatunk a gátőrházig meg vissza. – Áll az alku – csillant fel Lana szeme.

Egy órával később a gát melletti magas fűben ügettek – hármasban, mert csodák csodája, Bandi is előkerült, azt állította, hogy nincs értelme bemenni a fősulira, mert a tanári kar fele beteg, és cseppet sem törődött a nagybátyja morgásával. Lanának viszont alaposan megnehezítette a dolgát. Feltett jó pár kérdést az öreg lovásznak, és az némileg értetlenül, de türelmesen válaszolgatott neki, Bandi viszont folyton megpróbálta valami „értelmesebbre” terelni a szót. – Tudod, hogy éjszakára mindig bezárjuk az istállót – motyogta értetlenül. – Mi ebben olyan érdekes? Inkább azt mondd meg, hogy most szombatra is vállaltál gyerekeket? Mert Ferinél... – Kulcsra van zárva? – vágott közbe Lana oda sem figyelve. – Itt semmi nincs kulcsra zárva. Az a három nagy kutya többet ér bármilyen kulcsnál vagy lakatnál. – ...mert Ferinél, mondom, megint Attiláék játszanak, és... – Akkor idegen nem jöhet a tanyához éjszaka. – Persze, hogy nem. Bandi ezen a ponton nem bírta tovább, és egyetlen mozdulattal vágtába ugrasztotta a lovát. Persze a másik kettő ment utána boldogan, még Gyuri bácsi is megtántorodott egy pillanatra, Lana meg csak kapaszkodott halálra váltan. – Bandi, letépem a fejed! – süvöltötte Gyuri bácsi a fiú után, de közben már sikerült visszafognia a lovát, és Szellő pillanatnyi tétovázás után szintén lelassított. – Agyoncsapom ezt a kölyköt! – Semmi baj – kapkodott levegő után Lana. – Legalább gyakoroltam egy kicsit a váratlan helyzeteket. – Tudhatná a nyavalyás, hogy sose szabad ilyet csinálni. 16

– Megsértődött, mert nem figyeltem rá. – Mi tagadás, Lana csak vigyorgott az egész eseten, különösen, hogy nem esett le, ettől valami gyerekes diadalérzés fogta el, bár Szellő visszafogásához éppen nem sok köze volt. – Felelőtlenség, ha valaki csapatban lovagol. Ilyet nem lehet! – Jól van már. Nem történt semmi baj. Elindultak visszafelé, Gyuri bácsi még percekig morgott magában, de Lana alig figyelt rá. Elérte, amit akart, nagyjából pontosan tudta már, mi történhetett, de ettől éppen nem lett jó a kedve. Úgy néz ki, még annál is nagyobb a baj, mint ahogy először gondolta...

Annyira azért nem volt szerencsés, hogy egészen elkerülje azt, akitől tartott. Attila a karám mellett állt, amikor odaértek, szótlanul végignézte, ahogy Lana leszáll, leszerszámozza és lecsutakolja a lovat, és még akkor sem szólt hozzá, amikor Lana rászánta magát, hogy elvezesse mellette Szellőt. Mintha valahogy barátságosabban nézett volna a nőre, mint ahogy mostanában szokott, de ő igyekezett ezt észre sem venni. – Hallom, Bandi megtréfálta egy kicsit – mosolygott rá Attila feszülten. – Persze lekaptam a tíz körméről, de örömmel látom, hogy magának nem földes a nadrágja. – Fent maradtam – mosolyodott el Lana is. Az emléktől hirtelen elmúlt belőle a nyugtalanság. – Megijedni se volt időm, és Szellő már megállt. Leeshettem volna, de valahogy nem estem le, és ez nagyon jó érzés. Talán nem vagyok teljesen reménytelen eset. Attila felhorkant. – Dehogynem. Csak nem a lovaglásban. Lana ámulva nézett rá. Mi történhetett? Hetek óta ez volt a leghosszabb beszélgetés, amit folytattak. Attila megfogta a kantárszárat. – Biztosan siet a gyerekekért – biztatta nyájas mosollyal. – Majd én visszaviszem Szellőt, menjen csak. – Ilyen könnyen nem szabadul meg tőlem – nevette ki Lana, és nem engedte el a szárat. – Menjen az utunkból, mert felborítjuk. 17

Közben Gyuri bácsi is odaért a lovával, úgyhogy Attila kénytelen volt félrehúzódni, de azután utánuk ballagott. – Velünk ebédel, angyalom? – hallotta Gyuri bácsi kérdését, és egy jó percig küszködött magával, hogy ne fojtsa meg az öreget. De szerencsére Lana nem fogadta el a meghívást. – Mennem kell – mondta, és Attilára villant a szeme. – Ugyan a bölcsődében csak úgy három óra múlva várnak, de biztosan van valami sürgős dolgom, ami miatt most mennem kell. Gyuri bácsi zavarodottan nézett rá, Attila meg kis híján felnevetett... Nem tehetett róla, nem tudta nem kedvelni ezt a nőt. Akármit is művelt azalatt a szűk hónap alatt, amíg felforgatta a falu életét. Na jó, ha a faluét nem is, de az övét biztosan... Sietősen bemenekült a konyhába, amikor észrevette, hogy Lana őfelé indul, és bízott benne, hogy ide nem követi a nő, hiszen tudhatja, hogy akkor nem ússza meg Zsófi néni ebédjét. Nem volt ekkora szerencséje. De Lana csak kezet akart mosni, határozottan elhárította újra a meghívást, és már ott sem volt. Attila pedig elgondolkodhatott felőle, hogy azt a sajgó űrt a gyomrában ugyan miért nem tölti ki Zsófi néni kitűnő tökfőzeléke...

18

Csütörtök

DÉLUTÁNRA cseperegni kezdett az eső, Attila morogva egyensúlyozta a kezében azt a nehéz dobozt, amely a tetejében még mocorgott is, miközben megpróbálta a könyökével lenyomni Lana kapujának kilincsét. Amikor bejutott, egy pillanatra megállt az ösvény elején. Nem járt itt majdnem egy hónapja, és a változás hatalmas volt. Fogalma sem volt, mit csinálhatott Lana, de az elhanyagolt házikó és az elvadult kert valahogyan egy paradicsomi békéjű otthonná változott. Nem tudott betelni a látvánnyal. És nem tudott mit kezdeni azzal az érzéssel sem, amely most betöltötte a szívét. Hiába küzdött ellene, hiába érzett sértettséget és haragot, amikor ráébredt, mit feltételezett róla Lana, hiába próbálta elhitetni magával, hogy ha ennyire nem képes bízni őbenne, akkor úgysincs semmi esélyük. Ahogy teltek a napok, egyre nehezebbé vált a számára, hogy felidézze magában a haragot, amelyet éreznie kellett volna, akárhányszor csak meglátta Lanát. Egyszerűbb volt elkerülni, óvatosan kipuhatolni a többiektől, hogy mikor számítanak a nőre, és olyankor mindig találni valami sürgős elintéznivalót – lehetőleg a szomszéd megyében, de minimum a másik faluban. És közben halálpontosan tudta, hogy régen nem haragszik már rá, és bár nincs más vágya, mint visszanyerni azt a korábbi békét, amit a falujában, a tanyáján, a munkája során érzett, azzal is tisztában volt, hogy ez lehetetlen. Nincs más választása, együtt kell élnie ezzel a tudattal. Végtére is férfi, van elég ereje hozzá, hogy elviselje, ha egy nő visszautasítja. ...és nem fog tépelődni azon, hogy miért kellett Lanának azonnal Péter karjaiba ugrania... 19

Tudta, hogy mi a helyzet Lanával és Péterrel, igyekezett elfogadni a tényt, mégis villámcsapás volt a számára, amikor a kórház előtt – szó szerint – összefutottak. A tegnapi találkozás pedig, a lovardában... nos, igen, be kell vallania magának, hogy saját magát tesztelte. Hogy képes-e normálisan, higgadtan viselkedni Lana közelében. Gyalázatosan elbukott a teszten. – Itt falun még mindig hisznek abban, hogy magasabbra nőhet, ha az esőben ácsorog? Attila összerezzent, és igyekezett úgy tenni, mintha még a kapu behajtásával foglalkozna. Valószínűleg nem sikerült hihetőre az alakítása, mert Lana csúfondáros mosollyal figyelte, ahogy közeledik. – Mit felejtettem ott, ami nem várhatott holnapig? – kérdezte. – Semmit. Ajándékot hoztam. Nem mehetnénk be az esőről? – Dehogynem. – Lana tökéletes zavarban állt félre. Idejön, csak úgy, mintha mi sem történt volna? És ajándékot hoz neki?... A férfi ellépett mellette, de nem ment be, megállt a zárt veranda asztalánál, és rátette a dobozt. Lana ott állt mellette, kíváncsian figyelte, ahogy Attila lehúzza a vizes ponyvadarabot a dobozról, és félrehúzódik kissé, hogy Lana belenézhessen. – Ó – ámult el a nő. – Ó, te jó ég, mindjárt elolvadok! Hogy ez milyen aranyos! Mi ez? – Kutya. Lanából kirobbant a nevetés. – Jaj, Attila!... Tudom, persze, hogy kutya... de... csak nem egy kuvasz? Ez... a Mackó kölykei közül van? – Hát ha hihetünk az anyjának, akkor tényleg kuvasz... de gyanítom, hogy sok minden egyéb is belekeveredett az idők során. Most már elég idősek hozzá, hogy elválasszam őket. – Nagyon kedves, hogy gondolt rám – mondta a nő melegen. – Erre nem is számítottam, hogy kaphatok közülük. Nagyon jó kutya, remek házőrző. De nem fogadhatom el ajándékba... ez egy értékes kutya, nem adhatja csak úgy oda! – Ugyan már. Az én kutyáim, annak adom, akinek akarom. Lana nem egészen így értette, de nem akart vitatkozni. Éppen elég félreértés volt és van köztük, semmi szükség rá, hogy megint megsértse a férfit. – Akkor köszönöm. Nagyon, nagyon köszönöm. 20

Óvatosan belenyúlt a dobozba, felvette, megcirógatta, aztán végtelen gyöngédséggel magához ölelte a kiskutyát, és csiklandósan nevetett, amikor a kis piros nyelvecske gyors egymásutánban vagy hatszor végignyalt az arcán. Aztán egy kis grimasszal eltartotta magától a kölyköt. – Gondolhattam volna – nevetett bársonyosan. Attila is nagyjából biztosra vette, hogy be fog következni az a baleset, amely elkerülhetetlen, ha egy kiskutyát a hidegből bevisznek a melegre, és még babusgatni is kezdik, de ezúttal Lanát tesztelte: vajon hogy fogadja a kölyök bizalmának látható – és szagolható – jelét. De a nő csak hátranyúlt az asztal alatti polcra, elővett egy rongyot, és elkezdte szárazra törölni a kutyus lábait, meg a tócsát alatta. És közben egy pillanatig sem szűnt meg becézgetni a kis állatot. – Bundásnak fogom hívni – jelentette be boldogan. – Jellemző – mondta rá Attila. – Mások hetekig gondolkoznak rajta, magának meg egy pillanat alatt készen áll a tökéletes kutyanév. – Megtarthatom a dobozt? Beleteszek még pár rongyot, az első időkben itt kellene aludnia a teraszon, igaz? – Remek ötlet. Hoztam neki vacsorát is, ott van abban a befőttes üvegben, még holnap reggelre is elég lesz. Aztán tudja, hogy mit kezdjen vele? – Kutyaügyben nyugodtan mondhatom magam képzettnek – felelte Lana méltóságteljesen. Aztán újra a kölyök bundájába temette az arcát. Attila úgy érezte, nem lehet rossz kutyakölyöknek lenni. – Akkor jó mulatást hozzá. – Már megy is? – riadt felé Lana tekintete. – Meg sem kínáltam semmivel... Mindjárt ébrednek a gyerekek, ilyenkor szoktunk teázni. De Attila már hátrált az ajtó felé. – Nem szeretnék zavarni. Üdvözlöm Pétert. Lana összerezzent. – Nem hiszem, hogy ezt nekem kellene átadnom... – Semmi baj. Jó egészséget a kutyushoz. – ...úgy értem, mostanában nem hiszem, hogy találkozunk... Ja, igen, köszönöm még egyszer! – mondta Lana a csukott ajtónak. Hű. Attila igazán a gyors visszavonulások mestere. 21

Csak nem fogják most fordítva eljátszani a múltkori komédiát?!... Lana lerogyott a nádfotelbe, ölében a kiskutyával. Hát ez remek. Amitől tartott, bekövetkezett: Attila most nyilván meg van győződve róla, hogy ő Péterrel jár, talán fel sem fogta, hogy Lana azt hitte, Edit a felesége, és azt hiszi, Péter miatt utasította el őt... Te jó ég, micsoda ostoba bonyodalom. Különösen most, amikor éppen belátta, hogy muszáj megbeszélnie Attilával Marcsi dolgát... Mocorgást hallott bentről, és ettől észhez tért. Hiszen épp itt az ideje, hogy felébredjenek. Gyöngéden visszarakta az alvó kiskutyát a dobozba, és bement a gyerekekhez. – Kincső, Lilla! Felébredtetek, angyalkáim? Ide nézzetek, mit mutatok nektek!...

22

Péntek

ATTILÁT a konyhában találta, egy hatalmas bögre tejeskávéval a kezében, amint komor tekintettel méreget egy kinagyított fényképet a falon. Szemmel láthatóan megdöbbent, hogy ilyen korán itt látja Lanát, és még nagyobb meglepetéssel vette észre a nő kezében a kiskutya dobozát. – Jó reggelt – köszönt Lana feszülten. Közben átkozta magát, hogy miért nem képes végre átlépni ezen; miért kell még mindig ezt a feszélyezettséget éreznie a férfi közelében?! – Mégsem kell a doboz? – kérdezte Attila zavarodottan. Letette a bögrét és közelebb lépett. – Attila... én most elmegyek. – Örökre?! – Hát... mondjuk inkább úgy, hogy nagyjából délre érek vissza – mosolyodott el Lana halványan. Határozottan jól esett neki, hogy pánikot hallott a férfi hangjában. – Bundás még kicsi hozzá, hogy ilyen hosszú időre magára hagyjam otthon. Ugye nem baj, ha visszahozom erre a pár órára? – Persze, hogy nem, semmi gond – tért magához Attila. – Tegye csak le oda a sarokba. Majd szólok Zsófi néninek, hogy nézzen rá. Nem lenne tanácsos most visszaengedni az anyjához meg a testvéreihez, épp hogy csak elválasztottam... – Bemegyek Pestre. Van némi elintéznivalóm. Nincs szüksége valamire? Bemehetek a Nagy Lovashoz, ha esetleg... – Köszönöm. Azt hiszem, most nincs szükségem semmire, de ha eszembe jut valami, felhívhatom, ugye? – Hát persze. És kösz a kutyamegőrzést. – Nincs mit. Vigyázzon az úton. 23

Lana bólintott, és már ott sem volt, Attila pedig csak állt dermedten, és nézte a kiskutyát. A kölyök érdeklődve nézett vissza rá. Vigyázzon az úton?! Te jóságos ég, ezt meg minek kellett mondania?! És miért rándult görcsbe a gyomra, amikor Lana közölte, hogy elmegy?! Ez már igazán kezd nevetséges lenni... De valahogy egyáltalán nem érezte vidámnak magát.

Lana viszont majdnem egész úton vigyorgott magában. Hallgatta egy darabig a rádiót, aztán elunta a műsorvezetők idétlen vicceit, és átkapcsolt a CD-lejátszóra. Énekelte a Bikini-dalokat, és közben mélységes elégedettséggel figyelte a maradék megsárgult leveleken átsütő őszi nap gyenge fényét. Valami ilyen munka kellene neki, gondolta magában, amivel mászkálhatna az országban, de estére mindig hazatérhetne a gyönyörű kis falusi házába...

A ház éppen olyan volt, mint mindig, a lépcsőházban tisztítószer és virágillat keveréke fogadta, templomi csend volt és kellemes meleg. Lana levetette a kabátját és a cipőjét, belebújt a papucsába, és mosolyogva belépett. – Szia – jött ki a nappaliból az édesanyja örömmel. Megcsókolták és megölelték egymást. – Hamar ideértél. – Alig voltak az úton. – Lana kényelmesen elhelyezkedett az egyik mély fotelban, és körülnézett. – Milyen gyönyörűek még mindig a virágaid. Jaj, olyan jó, hogy itt soha semmi nem változik... – Most szedtem le az utolsó őszirózsákat. – Lana édesanyja is körülnézett a nappaliban, tekintete végigsimogatta a szőnyegeket, a magas ablakokat keretező hófehér függönyöket, a rengeteg virágot. Nagyon szerette az otthonát, egyetlen tulajdonsága volt csak, ami miatt bánta, hogy ideköltözött a régi családi lakásból, miután mindkét gyereke önállóvá vált: mindössze két hálószoba volt, a nagyobbikat a férjével osztotta meg, a kisebbik vendégszobaként állt a családtagok rendelkezésére. De Lanáék nem fértek volna el itt. 24

– És, minek köszönhetem a megtiszteltetést? – mosolygott a lányára. – Csak némi halaszthatatlan bevásárlás. A csendes falusi életnek kétségtelenül vannak hátrányai is, bizonyos dolgokért muszáj bejönnünk a nagy almába. De ha már itt vagyok, nem mehettem el anélkül, hogy beköszönjek. Mázli, hogy csak délután vagy ügyeletes. – Jól nézel ki. – Kösz. – Nem, tényleg jól nézel ki – erősítette meg az édesanyja. – Ezt úgy mondod, mintha meglepődtél volna. – Arra számítottam, hogy nagyon fáradt leszel, űzött, kimerült, ideges. Ehelyett... nem is tudom. Azt hiszem, még soha nem látszottál ennyire... ennyire... – Nyugodtnak? – mosolyodott el Lana. – Boldognak. Kiegyensúlyozottnak. A lánya zavartan vállat vont. Boldognak és kiegyensúlyozottnak éppen nem érezte magát – de felszabadultnak annál inkább. – Úgy látszik, mégsem volt olyan rossz ötlet – folytatta az anyja. – Azt hittem, megbolondultál, hogy ki akarsz költözni a szigetre, de úgy látszik, nem volt igazam. – Jól sült el a dolog – erősítette meg Lana. – És most már a ház is gyönyörű. – Maradt egy kis tiramisu tegnapról, kérsz? – Viccelsz? – Lana szeme boldogan felcsillant, és már indult is a konyha felé. – Mikor utasítottam vissza valami finomságot, amit te csináltál? Az édesanyja felnevetett. – Neked legalább nem kell vigyáznod a vonalaidra. De tudod, mit? Most én is bűnözni fogok, hozz egy tányérral nekem is! A tiramisu utolsó falatai fölött Lana fürkészően méregette az anyját, és azon gondolkozott, hogyan tudná feltűnésmentesen kiszedni belőle, amit akar. – Te jóságos ég, Lana, ne nézz ilyen alamuszin – nevetett fel az anyja hirtelen. – Szinte látom a gondolataidat. – Fogalmam sincs, hogy csinálod – rezzent össze Lana bűntudatosan. – Pedig olyan jól kiterveltem, hogy... – Drágám, a lányom vagy. Ismerlek. 25

– Na jó, de ennyire? – Lana egy szusszanással megtörölte a száját, és letette a tányért. Ha még egy falatot kell ennie, kipukkad. – Anya, mi van akkor, ha egy koponyasérülés rövidtávú amnéziát okoz? Az asszony meglepetten nézett rá. – Marcsiról beszélsz? Amnéziás lett? – Fogalma sincs, mi történt vele. – Az még nem amnézia – rázta meg a fejét az édesanyja. – Ha legföljebb az utolsó néhány nap esett ki az emlékezetéből, azt csak a sokk okozza. Vissza fog emlékezni. – De mikor? – Sosem lehet tudni. Pár nap, de akár pár hónap is lehet; attól is függ, hogy mennyire volt nagy a megrázkódtatás. Talán tudat alatt nem is akar rá emlékezni, hogy ne féljen többé. Lana elgondolkozva bólintott. Nagyjából így sejtette ő is, de meg kellett kérdeznie egy szakértőt. Ideggyógyász édesanyjánál jobbat keresve sem találhatott volna. – Lehet valamivel gyorsítani a folyamatot? – Nem hiszem, hogy volna értelme. Az orvosainak remélhetőleg több eszük lesz ennél. Lana lelki szemei előtt egy rendőrtiszt jelent meg, akinek viszont talán nem lesz ennyi esze. Persze valószínűleg úgysem tehet semmit.... Mégis nyugtalanság fogta el a gondolatra, hogy Péter ennyit foglalkozik Marcsi ügyével. – Indulnom kell bevásárolni, ha még időben oda akarok érni az ikrekért. Finom volt a süti. – Ha segíthetünk valamiben, szólj – nézett rá az édesanyja aggódva, de tudta, jobb, ha nem feszegeti, mi bántja a lányát. Lana csak bezárkózna... meg kell várnia, amíg magától elmondja. – Persze – felelte rá Lana. – És csókolom Apát. – Sajnálni fogja, hogy elmulasztott. – Bármikor leugorhattok hétvégére. A fél falu ezt várja, rólam meg a gyerekekről nem is beszélve. – Zolinak nagyon sok dolga van most, de talán pár hét múlva vége ennek a hajrának, és elszabadulunk. – Túl sokat dolgozik... – Ha nem tenné, bele is pusztulna – mosolygott rá az édesanyja. 26

Az ásványvizes palackokat próbálta beügyeskedni a hátsó ülés elé, amikor megszólalt a mobilja. Jellemző. Rá se nézett a kijelzőre, csak megnyomta a felvétel-gombot. – Igen, tessék! – Látom, hiába magyaráztam évekig, hogy a nehéz cuccokat hagyd legkívül – szólt bele egy vidám férfihang. – Jancsi, ne idegelj. Különben is, honnan tudod, hogy... – Itt parkolok tőled húsz méterre. Lana megfordult, és meglátta a volt férjét egy gyönyörű fekete Mercedes mögött. Óriási halom ennivalóval, meg ki tudja, még mi mindennel megpakolt bevásárlókocsival birkózott. – A mozgássérültek parkolójában állsz. – Na és aztán? Van még vagy húsz szabad mozgássérült-parkoló. – És van még vagy kétezer szabad nem-mozgássérült-parkoló! – Régi vitájuk volt ez, Lana képtelen volt megérteni, hogy viheti rá a lélek a férjét, hogy elfoglaljon egy ilyen helyet. – Csak azért hívtál fel, hogy bosszants és feltarts? – Gyere már ide egy percre. Valamit meg kellene beszélnünk, és minek pocsékolni a pénzt. – Gyere ide te, ha akarsz valamit. – Úgyis vissza kell hoznod a bevásárlókocsit, nem? Lana dühödten vágta zsebre a telefont. És ha egyszer az életben mondjuk Jancsi vállalna némi kényelmetlenséget?! De nem, a férfi természetesnek vette, hogy mindenki ugrik az első szavára, és ez, úgy látszik, a válás ellenére sem változott köztük. Lana tudta: ostobaság, hogy enged neki, de azt is tudta, hogy felesleges erőpazarlás vitatkozni vele. Becsukta a hátsó ajtót, visszavitte a bevásárlókocsit a helyére, és zsebre dugott kézzel odaállt Jancsi mellé. A nap elbújt a felhők mögé, kezdett igazán hűvös lenni. – Mondjad gyorsan, sietek haza. – Máris. – Jancsi folytatta a pakolást, és mintha zavarban lett volna, de Lana nem hitt a saját szemének. Különben is, sokkal jobban izgatta, hogy miért ez az őrült bevásárlás. 27

– Kaptál valami fülest, hogy polgárháború lesz? Mi a csudának ennyi ennivaló? – Még azt se csodálnám, ahogy huszonharmadikán állt a helyzet. – Ugyan már. Ide figyelj, mikor jössz holnap? Jancsi hirtelen felegyenesedett, és ránézett Lanára. Szokatlanul meleg volt a tekintete. – Nézd, az a helyzet, hogy... Nem tudta befejezni, szinte el sem kezdeni a mondatot, mert ebben a pillanatban nyílt a Mercedes ajtaja, és kiszállt belőle a leggyönyörűbb, legdekoratívabb, legelegánsabb nő, akit Lana valaha látott. Leesett állal meredt a jelenségre, aki testhezálló vérvörös ruhájában, húszcentis sarkú, hasonló színű cipőiben, a vállára vetett, minden kétséget kizáróan eredeti prémkabátjában olyan volt, mint valami orosz hercegnő. Vagy mint egy párizsi utcalány. – Nem, holnap kivételesen nem dolgozik – mosolygott a nő Lanára. – Tudom, milyen szorgalmas fiú, de most egy gyönyörű, nagyon-nagyon hosszú hétvégére megyünk a svájci hegyekbe, igaz, drágám? – Khm... Lana, engedd meg, hogy bemutassam Sylvienne-t, a barátnőmet. Drágám, ő a... – Biztosan te vagy az a híres titkárnője, ugye, kedves? – A nő nem nyújtott kezet, így Lana is visszafogta automatikus mozdulatát, és az ajkába harapott, hogy fel ne nevessen. Sylvienne rámosolygott, mégpedig szemmel láthatóan teljesen őszintén. – Johnny annyi szépet mesélt rólad, igazi kincs vagy, ugye, Johnny? De azt nem mondta, hogy milyen csinos vagy. Johnny?! Lanának minden önuralmára szüksége volt, hogy ne kezdjen hisztérikus vihogásba. A tekintete találkozott Jancsiéval, aki kétségbeesetten meredt rá, és ez már önmagában megérte, hogy Lana komédiázni kezdjen. – Igazán kedves öntől, asszonyom. – Egy főúri család sem találhatott volna kivetnivalót a modorában, csak a szája széle rángatózott egy picit. Sylvienne válla fölött újra rápillantott Jancsira, aki erőteljes mozdulattal elhúzta a mutatóujját a torka előtt, de Lana csak vállat vont alig észrevehetően. – De miért kell Bánáthy úrnak pakolnia? Miért nem a házvezetőnő vásárol be? 28

– Ki kellett rúgnom, folyton parancsolgatott. De majd te biztos szívesen bepakolsz Johnny helyett, ugye? Megtarthatod a százast, amikor visszaviszed a bevásárlókocsit. Pá, aranyom, nagyon hideg van, de rettenetesen boldog vagyok, hogy találkozhattunk! Lana nem tehetett róla, egyszerűen muszáj volt. Odalépett a nőhöz, és a kezébe fogta mindkét kezét. – Én pedig annyira boldog vagyok, hogy maguk ketten összebarátkoztak – mondta túlfűtött hangon, minden egyes szót külön hangsúlyozva. – Legyenek nagyon-nagyon boldogok, hiszen maguk annyira megérdemlik egymást! A jelenség enyhe zavarban biccentett, majd szó nélkül visszamenekült a Mercedes melegebb éghajlataira, Lana pedig az ajkát harapdálva fordult a férje felé. – Johnny, drágám, ugye megbocsátod, ha nem pakolok be helyetted? – suttogta a nevetőgörcs határán. – Bár a százasra valóban nagy szükségem lenne, de azért valahogy majd csak kibírom nélküle... – Ne haragudj – suttogta vissza Jancsi, és ész nélkül hajigálta a vásárolt holmikat a csomagtartóba. – Nem akartalak letagadni. – És az nem zavar, hogy két hónapja a színét sem láttad a gyerekeidnek? Mindig volt valami kifogás, de gondolom, eddig is ez a kis barátnőd tartott távol a lányoktól. Jancsi a tároló felé lökte a bevásárlókocsit, nem pazarolva az időt arra, hogy rendesen visszategye a helyére. – Majd felhívlak – suttogta kétségbeesetten, és már ült is be az autójába. – És a százassal mi legyen? – kérdezte Lana csúfondárosan, aztán odaintett egy közelben ácsorgó hajléktalant. Már csak ezért a jelenetért is megérte bejönni Pestre... Beült a terepjáróba, és végre jóízűen kikacaghatta magát. Ezt el kell majd mesélnem... itt elakadt, és egyszerre elmúlt a jókedve. Mert Attila jutott az eszébe. Neki akarta elmesélni. Nem Péternek. Nem az édesanyjának. Attilának. Kikanyarodott a parkolóból, és rátért a hazafelé vezető útra. Erősödött a forgalom – legalább majd eltereli a figyelmét... 29

Jancsira persze jellemző, hogy nem szólt a programváltozásról, gondolta komoran. És ha ő már tervezett volna valamit erre a szombatra, amikor úgy volt, hogy Jancsi végre elviszi a kislányokat a nagyanyjukhoz? Ugyan, mikor törődött vele, hogy Lanának mik a tervei?... Valószínűleg a svájci határról telefonált volna, mondjuk szombat reggel, tíz perccel azelőtt, mint mikor oda kellett volna érnie a szigetre Lanáékhoz, hogy mégsem megy. Szerencse, hogy a gyerekek még túl kicsik ahhoz, hogy megértsék, mi történik körülöttük. Hiszen azelőtt sem látták sokkal gyakrabban az apjukat. Ó, bárcsak... Lana hirtelen rácsapott a kormányra. Na nem, azt már nem. Csak semmi önsajnálat. Szó sincs róla. Benyomta a reggel hallgatott CD-t a lejátszóba, és hangosan énekelni kezdett. Még szándékosan el is ferdítette a dalokat, hogy felvidítsa magát, éppen úgy, ahogy Kincső szokta... ahogy az apjától tanulta... Ó, a nyavalyás életbe. Lana dühödten letörölte az arcáról a könnyeket. Ugyan mit sirat? Hiszen ezt akarta, nem? Szabad akart lenni, független, és soha nem akart olyanná válni, mint ez a... Sylvienne... ugyan már, nevetséges. Valószínűleg Kovács Szilvinek hívják, sőt, Kovács Marinak, biztos még a Szilvia is felvett név. Ha lett volna egy csöpp esze, Kovács Mariként is világhírű lehetett volna, így viszont hiába a hangzatos név, sose fog érdekelni senkit. Igazán nevetséges, nem? Csak azt tudná, hogy miért ilyen szomorú mégis.

30

Szombat

LANA azt tervezte, hogy délelőtt sort kerít végre a komposztáló megépítésére, amíg a lányok a mostanra szokásossá vált szombat délelőtti programjukra mennek, azaz sétálni Erzsi nénivel – no de anya tervez, gyerek végez... Kincső ugyan ment lelkesen, de Lilla közölte, hogy ő anyucival marad. – Biztos, hogy nem mész? – kérdezte Lana. – Nem mész. – Lilla leült a teraszon Bundás pokrócára, és a keze eltűnt a kiskutya sűrű bundájában. – De Kincső elmegy – figyelmeztette Lana a kislányt, és a nővérére mutatott, aki már kabátban-sapkában toporgott Erzsi néni mellett. – Érted, Lilla? Kincső elmegy! – Kincső elmegy – énekelte a nagyobbik boldogan, és húzni kezdte a szomszédasszonyt a kertkapu felé. – Kezdenek önállósodni mostanában – vont vállat Lana. – Menjenek csak nyugodtan, Erzsi néni, mi majd elleszünk Lillával. – Figyelte egy ideig a kicsit, de nem látszott rajta semmi különös, bár Lana aggódó anyai szíve természetesen már a bujkáló betegség jeleit kereste a gyereken. De Lilla teljes nyugalommal nyúzta Bundást, aki tűrte is egy ideig, aztán egyre hangosabbá vált a nyüszítése. Lana megelégelte a dolgot. – Jól van, most már ne piszkáld tovább azt a szegény kutyát. Gyere, Lilla, vagy vedd fel a kabátodat, vagy menjünk be, mert nincs itt valami meleg. De a kislány ezen a reggelen semmi másra nem vágyott, mint hogy Lana mellett ücsörögjön, lehetőleg minél szorosabban. Lana feladta, és úgy döntött, kihasználja a lányától kapott szabadságot: olvasni fog. Kisvártatva Lilla is odaült mellé egy képeskönyvvel. 31

– Te is olvasol, kicsim? – mosolygott rá Lana. – Együtt olvasunk – felelte Lilla boldogan. Múltak a percek, Lilla halkan, dallamtalanul dudorászott, a tűz pattogott a kandallóban, és Lana azt gondolta: ez a boldogság. Csak nézte a hozzá simuló gyerek gyönyörű szőke fejét, érezte kis teste melegét, és arra gondolt: az a bolond. Fogalma sincs, mit hajít el magától. Fogalma sincs, milyen élménytől fosztja meg magát. És ezt az élményt most már örökre elveszítette. Sylvienne-ek, svájci utak mindig lesznek, de ez a pillanat soha többé nem jön vissza, sem az, amikor Kincső sétál a Duna-parton, dobálja a kavicsokat a vízbe, és mű-sikoltásokkal menekül az apró hullámok elől.

Délután Lana már lefektetni készült az ikreket, amikor megérkezett Ági. Hancúrozott egy percig a gyerekekkel, aztán megkérdezte: – Bekapcsolhatom a gépet? – Nyugodtan. Mindjárt jövök, csak Kincsőt tisztába kell tenni, Lilla meg még nem itta meg a szörpjét. Ági arca piros volt, amikor Lana visszaért mellé, és félig nevetve, félig riadtan fordult a nő felé. De legalább nem próbálta becsukni azt az ablakot, amelyet figyelt. – MSN-ezel? – kérdezte Lana meglepetten. – Csak nem udvarol neked valaki a neten keresztül? – Á, dehogy – vont vállat Ági zavartan. – Csak van egy srác, aki mindig olyan vicceseket ír. Küldtem neki egy fényképet magamról e-mailben, és most azt írta, hogy nagyon szép a hajam... – Tényleg szép, de... – ...olyan, mint egy maci bundája, közvetlenül azután, hogy kijön a barlangból tavasszal. Hát nem ééééédes? Kipukkant belőlük a nevetés, Lana nem tehetett róla, nem akarta kinevetni Ágit, de aztán látta, hogy a lánynak egyáltalán nem esik rosszul a dolog. – Végre egy pasi, aki nem elcsépelt bókokkal jön – mondta a lány mélységes elégedettséggel. – Halálosan unnám, ha elkezdene dicsérni. – Na igen, a jó vélemény halálosan unalmas. 32

– Ugyan már, tudod, hogy értem. – Persze, hogy tudta, és az elmúlt öt hét alatt arra is ráébredt, hogy Ági sokkal okosabb, mint amilyennek sokszor szereti mutatni magát. – Csak vigyázz – intette Lana. – Nehogy megadj magadról valami személyes adatot. Sosem tudhatod, kivel levelezel. – Ne izgulj, ennyire már értek hozzá. Egyébként az unokatesóm is a neten ismerkedett meg a férjével. Tök jó srác, és már három éve boldog házasok. – Nagyszerű. És a késes gyilkost is hallottad, aki a neten szedte fel az áldozatait? Ági szemei kitágultak, egy pillanatig döbbenten bámult Lanára, de aztán elnevette magát. – Jó szöveg. Csak anyámnak ne mondj ilyeneket, mert még elhiszi. – Rendben – nevetett Lana. –, de csak ha te is megígéred, hogy nagyon óvatos leszel. Szerintem megvan a magadhoz való eszed, csak éppen sokszor nem használod. – Kösz. – Nem szeretném, ha Erzsi néni előtt magyarázkodnom kellene, amiért az én számítógépemen jöttél össze a késes gyilkossal. Éppen elég, hogy... – Lana hirtelen elkomorult, és leült Ági mellé. – Ide figyelj, ezt már régen akartam kérdezni. Szerinted Marcsi anyukája haragszik rám valamiért? Valahogy engem hibáztat, amiért Marcsit megtámadták? Nagyon furcsán viselkedik velem újabban. Ági megrázta a fejét. – Nem veled van baja. Mindenkire morcos, aki aznap vagy az azt megelőző napokban Marcsival volt. Mintha előre sejtenünk kellett volna, hogy mi fog történni. – Hogy van Marcsi? – Tegnap voltam bent nála a kórházban. Még mindig nem emlékszik semmire abból az estéből, a mozira sem, meg a számítógépleckére sem, de azt mondja, halványan rémlik neki, hogy az ikrekkel játszottunk. Lana nagyot sóhajtott. – Bárcsak lezárnák végre ezt a szerencsétlen esetet. Nem fogunk megnyugodni, amíg nincs vége. De Ági fél szemmel már az üzenőprogramot figyelte. 33

– Ne izgulj, el fogják kapni a pasast. Nem létezik, hogy ne legyen valami nyom, és a szentendrei rendőrök nagyon jók. – Volt már valami, amit felderítettek? – kérdezte Lana kicsit szkeptikusan. – Persze – fordult felé újra a lány. – Nem emlékszel arra a gyilkosságra? Amikor lelőtték a szomszéd faluban a lovarda tulaját? Az országos újságokban is benne volt, meg a tévében is. – Dehogynem. De hát az valami maffiás dolog volt, nem? Ági nevetve vállat vont. – Igazság szerint már nem emlékszem pontosan, még elég kicsi voltam akkor. De azt hiszem, Péter csapata derítette ki, hogy mi történt. Na, nem mész lovagolni? Mindjárt besötétedik. – Csak benézek, hogy nem takaróztak-e ki a lányok.

Húzta az időt, mi tagadás. De végül már nem tudott kitalálni semmilyen kifogást, indulnia kellett. Fogalmazta magában a mondatokat egész úton – na jó, az egész út tulajdonképpen nyolc és fél percig tartott, plusz még két perc, amíg beért az istállóba, de ezt gyászosan kevésnek érezte ahhoz, hogy felkészülhessen. Csakhogy most már tényleg nem halaszthatja tovább. – Szia – vigyorgott rá Bandi Szellő boxából. – Te még a szemem elé mersz kerülni? – kérdezte Lana harag nélkül. – Bár azt is csodálom, hogy egyáltalán életben vagy még. Két pasas is megígérte, hogy szilánkokra hasít. – Ja, azokra az öreg csókákra gondolsz? Gyuri bátyámra meg Attilára? Ahhoz előbb el is kellene kapniuk. – Bohóc. Lana kivette a puha rongyot Bandi kezéből, és szeretettel kezdte törölgetni a kanca fejét. – Ki tart ma edzést? – Csak Andi meg Gergő. Edit elutazott a hétvégére. Bár fogalmam sincs, minek ragaszkodsz hozzá, hogy részt vegyél az edzéseken, szerintem remekül elvagy te magadban is. – Ha úgy akarnék ülni a lovon, mint te, mint egy leeresztett krumpliszsák, akkor valóban semmi szükségem nem lenne rájuk. 34

Csettintett Szellőnek, és a ló szépen elindult utána, szár nélkül, és Lana ennek annyira örült, hogy nem is hallotta Bandi felháborodott visszavágását. Na jó, lehet, hogy az öröme annak is szólt, hogy megtudta: Attila nem várható ma az edzésen. Ami persze nevetséges. Hiszen legfeljebb egy óra haladékot kap így. Elmentek az ebédlő előtt, Szellő ballagott utána engedelmesen. Lanát pedig majd’ szétvetette a büszkeség, különösen, amikor meglátta az üvegajtón keresztül Attilát, aki éppen telefonált, de odaintett neki – és megemelkedett a szemöldöke egy pillanatra, amikor észrevette, hogy Szellő úgy megy Lana után, mint egy kiskutya. Abba is hagyta a telefonálást egy pillanatra, rávigyorgott Lanára, és fel is emelte a hüvelykujját, Lana pedig úgy érezte magát, mint az általánosban, amikor élete első ötösét kapta számtanból.

Másfél órával később a büszkesége kissé alábbhagyott már, mert Gergő ugyan nem kiabált vele (senkivel nem szokott), de Lana is pontosan tudta, hogy megérdemelte volna. – Nem mindegy, melyik lábára ugrik be? – lázadozott szokásától eltérően. – Ez is csak olyan angol úri huncutság... a pusztán olyan mindegy, melyik lába van elöl! – Ez viszont itt nem a puszta, hanem egy karám – válaszolta a fiú türelmesen. – És ha hamisan vágtázol, feleslegesen terheled a lovad lábát. – Marhaság – morogta Lana, de vigyázott, nehogy Gergő meghallja. Természetesen magára volt dühös, amiért nem képes úgy végrehajtani a feladatot, ahogy kellene. Meli persze, aki talán még tíz éves sincs, tökéletesen össze van nőve a lovával, úgy ugrat át az ötven centis akadályokon, mintha azok ott sem lennének. És a többiek is mind sokkal ügyesebbek, mint ő, vagy talán – ami még rosszabb – sokkal bátrabbak... Igen, be kell ismernie, hogy egy gyáva nyúl, gondolta magában, amíg vezette vissza a lovat az istállóba. Ebben a pillanatban Szellő hirtelen horkant egyet és felkapta a fejét, Lana meg úgy érezte, menten kiugrik a szíve. Persze csak az egyik kutya volt az. 35

– Ó, te, bolondgomba, mars innen! A szívbajt hozod rám. A kutya hangtalanul eltűnt az istálló mögött, de aztán hallatszott, ahogy jóval odébb csaholva üldözni kezd valamit. Most Lana torpant meg, úgy, hogy a ló neki is ment a vállával, és érdeklődve nézett a nő arcába közvetlen közelről. – Te jóságos ég – suttogta Lana. – Milyen ostoba voltam. Hát így történhetett. Felnézett, mert a rosszul kivilágított udvaron most Gyuri bácsi bandukolt felé, és örömmel köszöntötte a nőt. – Hagyja csak, angyalom, lepucolom maga helyett, egy kicsit későre jár már. Igyon meg egy forró teát Zsófinál, és fújja ki magát. – Eléggé fázom, úgyhogy jól fog esni, az igaz... De tényleg nem baj, ha magára hagyom, Gyuri bácsi? A lovász figyelmesebben megnézte. – De hiszen maga reszket. Csak nem lesz beteg, angyalom? – Nem hiszem. Csak kicsit sok volt mára. – Na menjen, igya meg azt a teát. – Attila merre van? – Már elment. Lana megtorpant. – Elment?! Te jó ég, hát persze. El is felejtettem, hogy ma este ők játszanak Ferinél. – Nem, ma este nem – csóválta a fejét Gyuri bácsi. – Katáért ment Szombathelyre, mert beteg a kislány, az anyja meg dolgozik a jövő héten, úgyhogy idehozza. Csak holnapra jönnek meg. No, ne ácsorogjon már itt, mert a végén még tényleg megfázik. Lana felnézett a sötétedő égre. Most, hogy végre értek mindent, és megvan a bátorságom is hozzá, hogy elmondjam, hagyod, hadd főjek a levemben még egy napot. Köszi. Jó a humorod, uram.

36

Vasárnap

ALAPOSAN

besötétedett, amikorra Lana az állatorvos házához ért. A lányok a szomszédban játszottak Erzsi néni felügyelete alatt, és végre minden összejött, hogy megtehesse, amit tenni készült. Muszáj beszélnie Attilával. ...Lehetőleg tanúk nélkül. Ez tűnt a legnehezebbnek az egészben, mert Attilának fogalma sem lesz róla, hogy miről akar beszélni vele, és majd megpróbálja elhárítani, nem hallgatja végig, rá se néz, menekülni fog előle, ugyanúgy, mint egészen mostanáig minden egyes nap, amikor csak összefutottak, különösen akkor, ha nem voltak körülöttük még legalább huszan. Pedig most igazán életbevágó, hogy meghallgassa. Leállította a Toyotát a szokott helyén, és összehúzott szemmel meredt a nagy fekete autóra, amely mellette parkolt. Mintha csak Jancsi hatalmas Mercijét látná, de ez BMW volt, a legújabb modell, amennyire meg tudta állapítani, és úgy csillogott, mintha csak aznap gördült volna le a futószalagról. Csak nincs valami flancos társaság Attilánál? Valami sznob banda, akik azt hiszik, sportemberek, mert egy lovastanyán töltik a hétvégéjüket? De nem, ez valószínűtlen, a tanya igazán nem elegáns, teljes képtelenség, hogy egy olyan fickó, mint amilyen ennek a BMW-nek a gazdája lehet, itt akarjon tölteni egyetlen percnél többet. Csakhogy mégis itt van. És égnek a lámpák az egész udvaron, az ebédlőben, a vendégház tornácán, sőt, még az istállóban is. Mégiscsak vendégek vannak nála. Az nem lehet, hogy ennyire peches legyen. És nem is lesz, olyan nincs, hogy megint hagyja magát lerázni! 37

Olyan nincs, hogy ne tudjon tíz percet rászánni. Talán még jobb is, hogy itt vannak ezek a vendégek, legyenek bárkik, mert így talán könnyebb rávennie Attilát, hogy figyeljen rá, és hamar essenek túl ezen a kínos beszélgetésen. Csak az a kérdés, melyiküknek lesz kínosabb... Az ebédlő, és a vendégház előszobája is üresnek látszott az üvegajtókon keresztül, úgyhogy Lana továbbment az istállók felé, az tűnt a legvalószínűbb helynek Attila és a vendégei számára. Talán nem is vendégek, talán az egyik lovat jöttek megnézni! Hát persze, Attila említette is, hogy valaki érdeklődött Kedves csikója iránt, talán azért jött ez a flancos autó, hogy a gazdája lovat vegyen az elkényeztetett gyerekének. Lana hajlamos volt rá, hogy sablonokban gondolkodjon, amikor nem volt türelme többhöz, de el is ismerte magában, hogy ez durva általánosítás. Majd bocsánatot kér gondolatban, ha lesz hozzá kedve... Majd később. Belépett az istállóba, és az első, amit meglátott, egy igazi, bőrből varrott cowboy-csizma volt, a második meg egy kissé kopott farmernadrág a csizma fölött. A ruhadarabok tulajdonosából pillanatnyilag ennél több nem látszott, ugyanis derékig behajolt Kedves boxába, és próbálta közelebb csalogatni a csikót. – Az ég áldjon meg, csak a fülét akartam megnézni annak az ostoba csikódnak – dörmögte egy ismerős hang, és Lana majdnem felnevetett. Hiszen ez Attila. Vajon honnan szerezte ezt a szuper csizmát? – Azért még nem kell leharapni a kezem. A férfi visszahuppant a talpára, Lana pedig csöndben vigyorogva állt mögötte a falnak támaszkodva. A következő pillanatban azonban meglepetten felszisszent. De hiszen levágatta a haját!... Attila megperdült a hangra, döbbenten meredt Lanára, de nem döbbentebben, mint a nő őrá. Nemcsak hogy levágatta a haját, de az inge is makulátlan fehér volt a farmerdzseki alatt... az arca pedig... az arca pedig... – De hiszen... – Lana levegő után kapkodott. – Te jó ég, hiszen maga... maga nem is Attila! A férfi hirtelen visszanyerte a lélekjelenlétét, és hangosan felnevetett. Még a hangja is teljesen olyan volt, mint Attiláé, az arca a kiköpött mása, csak a szája körül volt valami szokatlan vonás. 38

– Ezek szerint az öcsém nem mesélt rólam. – Az öccse?... – Lana próbált nem tátott szájjal bámulni, de igen kevés sikerrel, főleg, mert ebben a pillanatban tényleg megjött Attila is, és a testvére mellé állt. Lana csak kapkodta a fejét. – Nemcsak magának lehetnek ikrei. – Attila savanyúan intett a másik férfi felé. – Bemutatom az ikertestvéremet. Szereti a bátyámnak nevezni magát, pusztán azért, mert tíz perccel előbb méltóztatott a világra mászni. – Csabafy András, kisztihand. – A férfi előrelépett, megfogta Lana kezét, és felemelte, mintha kezet akarna csókolni. Lana sohasem tudta meg, hogy tényleg megtette volna-e, mert meglepetten félrehúzta a kezét. András csak vigyorgott. – Elnézést, tisztára idiótának érzem magam – hebegte Lana. – Fogalmam sem volt, hogy van testvére. – Szeret letagadni engem – nézett András az öccsére. – Igen, mert idegesítő, pimasz fickó vagy, és én utállak – közölte Attila vicsorogva. – Tudom, én is utállak, ne félj. – Akkor most sürgősen tűnj el, és hagyj magunkra minket, jó? – Lana meglepetten nézett Attilára, még éppen időben ahhoz, hogy elkapja a bátyjára vetett pillantását, amely egyértelműen azt jelezte: meg ne próbáld tenni! Csakhogy András szélesen elvigyorodott és két ujját a homlokához emelte. – As you wish, my Lord! És önnek, szép hölgy, gyönyörűséges szép éjszakát kívánok. Minden teketória nélkül arcon csókolta Lanát, és mielőtt bárki tiltakozhatott volna, már ki is ugrált az istállóból, mint valami udvari bolond. Attila arcán vegyes érzelmekkel nézett utána, és Lana érezte, az ő arckifejezése is hasonló lehet. Aztán a tekintete visszatért Lana arcára, egy pillanatig tűnődve figyelte, majd lassan leereszkedett egy felfordított vödörre. – Helyezze kényelembe magát. Lana összezavarodva nézett vissza rá. – Mondani akar valamit, nem? – folytatta Attila. – Egész héten az volt az érzésem, hogy mondani akar valamit nekem. Mi tartott ennyi ideig? – És hogy a nő továbbra is csak bámult rá értetlenül, Attila nagyot sóhajtott. – Essünk túl rajta. Bökje ki. 39

– Honnan veszi, hogy...? Lanának végre megjött a hangja, nem mintha tudta volna, mit is mondjon. – Üljön le arra a zabosládára, és beszéljen. Ki fogom bírni, bármi is az. – Fogalma sem volt, mi bántja Lanát, de furcsa módon érezte, hogy a nő az iránta való tapintatból nem szól, mintha kímélni akarná őt valamitől. Nem tudta, honnan ez az érzés, de biztos volt benne. Csak azt nem tudta, mihez kezdjen vele. Lana pedig, mivel még mindig nem tudta, hogyan kezdhetné másként, belecsapott a közepébe. – Volt bent Marcsinál? Attila hirtelen ránézett, a tekintete megkeményedett. Nem ezt várta. – Péternek spicliskedik? – kérdezte gorombán. Nem eléggé gorombán, ami azt illeti, sokkal kevésbé gorombán, mint ahogy szerette volna. Lana felsóhajtott. – Te jóságos ég. Nem, dehogy spicliskedem! És ne hozzon össze Péterrel, jó? Ne kövesse el ugyanazt a hibát, mint én. Kérdezzen meg engem, ha tudni akar valamit rólam. Attila láthatóan levegőért kapkodott. – Tudom, hogy utál, amiért ezt csináltam – folytatta Lana gondolkozás nélkül. – Nem tehetek róla, félreértettem a helyzetet... De ezt nyilván maga is nagyon jól tudja. – És mivel a férfi még mindig kővé dermedve bámult rá, hozzátette: – És most, hogy ezt tisztáztuk, lépjünk tovább, jó? Azazhogy térjünk vissza az előző dologra: meglátogatta Marcsit a kórházban? És a változatosság kedvéért bízzon meg bennem. Komoly okom van rá, hogy ezt kérdezem. – Hát... ez... ez már tényleg... – Attila. Egy egyszerű kérdés. Miért nem képes válaszolni? A férfi csak a fejét csóválta. Most ő volt teljesen összezavarodva. De egyelőre félre kellett tennie a megválaszolatlan kérdéseit, mert Lana olyan komolyan és aggódva nézett rá, hogy megértette, tényleg valami fontosat akar. – Én... igen, voltam bent nála. – És megnézte a fejét? – Mit kellett volna néznem rajta? 40

– A sérüléseit – magyarázta Lana türelmesen. – A rendőröknek halvány fogalmuk sincs róla, hogy milyen fegyverrel vagy eszközzel okozták azokat a sebeket a fején. Nem figyelte meg? – Nem mentem közel hozzá – rázta meg a fejét Attila. – De ez miért...? Lana vett egy nagy levegőt. – Szerintem egy ló rúgta fejbe. Dermedt csönd lett az istállóban, olyan nagy csönd, hogy Lana hallani vélte, ahogy egy egér szalad végig a magtárolóban. Attila egy teljes percig csendben és mozdulatlanul ült, hogy Lana már kezdte kényelmetlenül érezni magát. Aztán Attila megmoccant, de csak felemelte a kezét, beletúrt a hajába, és ült tovább hallgatagon. Lana várt. Végül a férfi felnézett rá. – Másnak is vannak lovai a faluban, de azok mind... – ...be vannak zárva az istállókba, közvetlenül a házak mellett, és a kapukat is zárva tartják – fejezte be a mondatot Lana. Attila bólintott. – És más lovardák is vannak a szigeten, de sehonnan... – ...nem jelentették, hogy elveszett volna ló. Megint hallgattak egy sort, aztán Attila megkérdezte: – Tudja, hogy hol találták meg Marcsit? – És hogy Lana csak a fejét rázta, meg is válaszolta a saját kérdését: – A gát mellett. Az én földem szélétől alig száz méterre. Lana tekintetében nőtt az aggodalom. – Az egész környéken nincs másik olyan hely, ahonnan könynyebb lett volna lóhoz jutni, mint ez a tanya – folytatta a férfi nagyon lassan. – Viszont nem hiányzik lovam, nem szabadult el, és nem kóborolt egyik sem azon az éjszakán. És ide nem teheti be a lábát idegen. – Felemelte a fejét, és bólintott. – Először nekem mondta el, igaz? Péternek még nem szólt. – Nem szóltam – suttogta Lana elkeseredetten. Még mindig nem érti. – És nem is fogok szólni. – Nem kérhetem erre. Valaki közülünk a hibás. Attila hangja hideg volt és keserű, Lana alig tudta elviselni. – És ha mégis idegen volt? Tegnap este Szultán elszaladt és üldözött valamit. Hátha elcsalták őket valami műnyúllal... 41

A férfi szomorúan elmosolyodott. – Ez nem ilyen egyszerű. Valaki itt a tanyán felelőtlen volt, egy box nyitva maradt, vagy a karám kapuját nem csukták be rendesen. Egy pár ló akkor még kint volt éjszakára a fedelesben. De ami ennél sokkal rosszabb, az az, hogy amikor a ló megkerült, az a valaki nem szólt. Visszacsukta a lovat a helyére, és nem szólt azóta sem. Lana megsemmisülten hallgatott. – De hiszen erre jutott maga is, nem igaz? – folytatta Attila csendesen. – Ezért esett nehezére, hogy elmondja. Mert tudja, hogy csak így történhetett. – De hát nem is biztos, hogy lórúgás okozta azt a sérülést! – kiáltott fel Lana hirtelen. – Csak nekem tűnt úgy, hogy jellegzetes az alakja a sebeknek, és ha maga nem is ment a közelébe... el kellene mennie megint, és jobban megnézni. Hiszen maga állatorvos. Biztosan felismeri a lórúgás nyomát. Kellene valami ürügy, amivel... – Mondjuk ha egy plasztikai sebész szeretné megvizsgálni? – Tudtam, hogy hallgatózni fogsz. – Attila meg sem lepődött a testvére hirtelen felbukkanásán. – Nem, nem tudtad – nevetett András. – Kölyökkorunk óta hallgatózol. – Naná, majd kihagyok egy ilyen jó kis falusi románcot! – Nincs itt semmiféle románc – vágta rá Attila olyan nyersen, hogy Lanának elállt tőle a lélegzete. Annyiszor végiggondolta már az ittléte első hetében történteket, sőt, még Péterrel is megbeszélte barátilag, mégis, csak ebben a pillanatban értette meg, hogy milyen mélyen megbántotta a férfit. Csakhogy ez most nem volt alkalmas pillanat. – Plasztikai sebész? – kérdezte hitetlenkedve. – András, maga plasztikai sebész? – Mit gondol, miből telik neki ilyen flancos holmikra, meg ilyen flancos autóra? – Attila lefitymálóan intett a bátyja felé, de Lana meg mert volna esküdni rá, hogy büszkeség villant a tekintetében, miközben beszélt. András meg csak állt ott a már megszokott, kissé öntelten vigyorgó fejével, amivel így egyáltalán nem is hasonlított az öccsére. – De hiszen ez remek ötlet – csillant fel Lana szeme. – Holnap menjenek el meglátogatni, mondják el az anyjának, hogy András 42

segíthetne Marcsinak, hogy mielőbb és maradandó nyomok nélkül begyógyuljanak a sebei. És akkor teljesen természetes lenne, hogy mindketten megvizsgálják, olyan közelről, amilyen közelről csak lehet. Ez remek terv. Attila felállt, vetett egy jelentőségteljes, szigorú pillantást a testvérére, és közelebb lépett Lanához. – Igazán nagyra értékelem, amit tett – kezdte lassan. – Rendes volt magától, hogy elmondta, pedig tudta, hogy... mindegy. Pedig tudta, hogy rosszul fog esni nekem. Nagy bajba is kerülhetek, ugye tisztában van vele? Lana csak bólintott, de meg se mert mozdulni – ült a zabosládán, mintha odafagyott volna, ami egyébként nem is járt messze az igazságtól. – De most, hogy elmondta... innentől kezdve ez már nem a maga dolga. Köszönöm. De ne foglalkozzon vele tovább. Nemcsak Lana érezte úgy, mintha valami hatalmas súlyt ejtettek volna rá. Ez még Andrásnak is sok volt. – Hé, tesó, azért ez durva. Nem gondolod, hogy... De Attila olyan pillantást vetett rá, hogy András elhallgatott, egy pillanatig csak bámult a másikra hitetlenkedve, aztán mindkét kezével legyintett egy nagyot, és szó nélkül otthagyta őket. – Kikísérem. – Kitalálok magam is – jött meg Lana hangja. Felugrott a ládáról, és megfogadta, hogy ha most elbőgi magát, akkor azt soha nem bocsájtja meg magának. Jóformán vakon rohant ki az istállóból, kis híján feldöntve azt a törékeny alakot, aki egyszerre előtte termett. – Szia – mondta egy vékony hang kissé náthásan. Lana megtorpant, és lenézett a gyerekre. – Kata – ismerte fel meglepetten. – Azt hittem, beteg vagy... – Futás vissza az ágyba, kölyök – szólt rá Attila mérgesen. – Ki a fene engedte meg, hogy felkelj?! – Még nem voltam ágyban – feleselt a kislány, és nagyot szipogott. – Különben sem vagyok lázas, egy kis nátha, az semmi. – Igazán? Akkor miért is nem mehetsz iskolába egész héten? – érdeklődött Attila veszedelmes nyájassággal. – Mert a tanító néni egy hisztérika – jelentette ki Kata. Lanának el kellett fordulnia, hogy elrejtse a mosolyát. – Hol vannak az ikrek? 43

– Attól függ, melyik ikrek – Lana nem Katát nézte, miközben válaszolt. – A jó fej ikrek, a lányaim, a szomszédasszonyomnál. Az idióta ikrek, azaz a te jó édesapád, meg a testvére, ők itt vannak nálatok. Katából kitört a kuncogás, de Attila elkapta a gallérjánál, és elkezdte cibálni vissza a ház felé. Már majdnem az ajtónál jártak, amikor Kata szóhoz jutott: – Hozd el őket holnap délután! – Persze, hogy rájuk ragaszd a náthát! – nevette ki Lana, és közben hallotta, hogy Attila majdnem szó szerint ugyanezt mondta a lányának. Csukódott mögöttük az ajtó, és Lana egy másodpercig sem tétovázott. Hálás volt a kislánynak, hogy egérutat biztosított a számára, sőt, még meg is nevettette. Így már nem lesz semmi baj. Igyekezett a kocsija felé, futni azért nem akart volna, de kellett ehhez némi akaraterő, amikor meghallotta, hogy újra nyílik az ajtó, és Attila utánaindul. A férfi bezzeg gátlás nélkül futásnak eredt. – Várjon! Persze nem Attila volt, hanem András. De mielőtt kinyithatta volna a száját, már ott volt Attila is, egyetlen szemvillanással hátraparancsolta a testvérét, és megragadta Lana karját. – És viszlát! – nevetett András, és elmaradt mögöttük, ahogy Attila a kocsija felé húzta Lanát. – Igen, jól emlékszem erre a barlangi stílusra – sziszegett a nő Attilára. – Mintha említettem volna, hogy eltalálok a kocsimig! A férfi erre elengedte a karját. – Csak bocsánatot akartam kérni. De egy értelmes szót se lehet váltani, ha ez az ökör a közelben van. – Rendben, bocsánatot kért, és én elfogadtam. Jó éjt – hadarta Lana, de aztán meg kellett torpannia, mert nem volt képes elviselni, ahogy Attila nézett rá. Egy pillanatig tétovázott, aztán kimondta, amit egész este szeretett volna: – Nem járok Péterrel. Nem vagyok belé szerelmes, és ő sem énbelém. És sajnálom, amiket gondoltam magáról. Nem akartam megbántani, félreértettem a helyzetet. És a következő pillanatban már ott sem volt, beugrott a Toyotába és elviharzott, hogy Attilának se mozdulni, se szólni nem maradt ideje. Csak állt ott a sötétben, és bámult a kocsi után. 44