Távol önmagadtól. regény

Távol önmagadtól

– regény –

Készült 2010-ben, a Női Kreativitás Évében. Alkotótársak:

D. Bikfalvi Moni Kovka Balogh Évi Maci Csányi Andi A Te neved is itt lesz? 

Harmadik fejezet December

Hétfő

AKKOR hallotta meg Bundás kis vakantásait, amikor épp sikerült végre kényelmesen elhelyezkednie a kanapén – begyűrte a takaró szélét az oldalához körben, jól volt megtámasztva a háta, és a zoknija sem csúszott le; nincs az az ég, hogy innen még egyszer kimásszon. Akárki az, ha idegen, most kint marad. A következő pillanatban már meghallotta a kopogást a terasz ajtaján. Ezek szerint ismerős, ha a kutya beengedte. – Bújj be! – kiáltotta, de a hangja elfulladt. A csuda ezt a rekedtséget. Erzsi nénire számított, vagy Ágira, esetleg Péterre, de akár még Zsófi nénire is, bárkire inkább, mint – Attilára. Pedig ő volt az. Aggodalmas képpel nézett be a szobába, és Lana gondolatban megrótta magát: sejthette volna, hiszen Attila olyan gondoskodó típus, egyértelmű, hogy nem bírta ki, hogy ne látogassa meg. – Jöjjön be nyugodtan – mondta ki nagy nehezen, de ez a rövid mondat is köhögésbe fulladt, úgyhogy nyúlt a teájáért, és megivott pár kortyot, hogy újra levegőhöz jusson. A férfi addigra ott állt mellette, egy pillanatig tétovázott, aztán odahúzta mellé az íróasztali forgószéket és leült rá. – Hozzak valami gyógyszert? Volt kint az orvos? – Nyugi – Lana igyekezett rámosolyogni, de ez nem volt olyan egyszerű. – Nem bubópestisem van, csak megfáztam. – Volt kint az orvos? – Én voltam nála, miután elvittem az ikreket a bölcsődébe. – Minek mászkál ki? – hördült fel a férfi mérgesen, de látta, hogy Lanának kezd elege lenni, úgyhogy védekezően felemelte a kezét. – Jó, tudom, hogy utálja, ha körülugrálják, de ez akkor is marhaság. 4

– Jól van – mondta rá Lana, csak hogy mondjon valamit. – Rakjon pár nagyobb hasábot a tűzre, és elmehet, Don Quijote. Valahogy majd csak túlélek egy kis náthát. – Nem volt nál... nálunk két hete. – Megbotlott a nyelve, és Lana kénytelen volt egy kicsit csúfondárosan nézni, hogy megőrizze a saját lelki egyensúlyát. – Az ikreknek tüszős mandulagyulladásuk volt. Ma mentek először bölcsődébe. – Tudom. De most maga beteg. Miért nem kér segítséget? Nem kellene felkelnie, így sosem fog meggyógyulni. Vannak barátai... – Jaj, álljon már le – sóhajtotta Lana, és csillapítóan rátette a kezét a férfiéra. Attila összerezzent, aztán hirtelen elkapta a kezét, és egy pillanatig szorosan fogta. – Magának legalább harmincnyolc fokos láza van – mondta rosszallóan. Na tessék, így add a kezed egy orvos kezébe, rögtön a pulzusodat keresi. – Harmincnyolc-öt – mondta rá engedelmesen Lana. –, és már vettem be lázcsillapítót. Befejezné végre az aggódást és hazamenne? Szeretnék aludni egy kicsit. Attila lemondóan sóhajtott, aztán tette, amit Lana kért tőle: rakott a tűzre, ellenőrizte a kémény huzatát, és tipródott még pár másodpercig az ajtóban. – Menjen nyugodtan – mormogta Lana már félálomban. – Nem lesz semmi baj.

Órákkal később nyugtalanul, verítékben úszva ébredt. Hirtelen riadt fel, azzal a biztos tudattal, hogy valaki van a szobában. Eltelt pár másodperc, amíg a tekintete teljesen kitisztult, és meglátta a kandalló elé húzott fotelt. Attila öléből lecsúszott az újság és a szemüvege, Lana talán arra a hangra ébredhetett fel, de a férfi mélyen aludt tovább. Istenem, gondolta Lana elszoruló torokkal, ez hihetetlen. Miért csinálja ezt? A válasz nyilvánvaló volt, de egyszersmind elképzelhetetlen is. Meg sem próbálta elfogadni. Soha életében nem találkozott még senki olyannal, mint Attila, egyszerűen nem illett bele a sémáiba. 5

Nagyon nyugtalanító érzés volt. Lehámozta magáról a takarót, és óvatosan felkelt. Kicsit szédült még, de határozottan jobban érezte magát; a láz, ha csak időlegesen is, de visszavonult. Ahhoz mindenesetre elég jól volt, hogy kimenjen a fürdőszobába, és megtegye, amit a természet megkövetelt, és ha már ott volt, arcot és fogat is mosott, és meg is fésülködött. Él még benne annyi a fiatal és vonzó nőből, aki egykor volt, hogy megtegye ezt, amikor egy „szóba jöhető hím” van a házában... Elvigyorodott erre a gondolatra, de aztán belenézett a tükörbe, és rögvest lehervadt a vigyor az arcáról. Nincs az a rafinált államtitkári smink, ami ezt a vörös orrot és ezeket a duzzadt szemeket elfogadhatóvá varázsolja. Attila vonzódása, ha létezik egyáltalán, most mindenesetre komoly próbatétel elé kerül. Visszament a nappaliba, és egy pillanatig, de csak egy egészen rövid pillanatig elgondolkozott azon, hogy kimegy a konyhába és csinál magának egy friss bögre teát, de aztán győzött a fáradtsága. Megitta a kihűlt teát, jobb, mint a semmi alapon, és visszafeküdt. Ha már ápolója akadt, talán képes lesz egy tea készítésére is. Ha ugyan felébred ma még. Elővehetett volna egy könyvet, vagy egy keresztrejtvényt, de a szemei kicsit tiltakoztak, úgyhogy elvetette az ötletet. Sokkal élvezetesebbnek tűnt visszafészkelődni a kanapéra – és az oldalára fordulva bámulni a kandalló előtt alvó férfi arcélét. Picit felsóhajtott. Milyen furcsa helyzet. Óhatatlanul összehasonlította Attilát az egyetlen férfival, aki (az apján kívül) valaha jelentős szerepet játszott az életében. Jancsi aztán soha nem maradt volna otthon, hogy őt ápolja. Nem ajánlotta volna fel, hogy gyógyszerért menjen, és nem aggódott volna a láza miatt, nem azért, mert nem szerette őt, Lana tudta, hogy szereti, de egyszerűen nem jutott el az agyáig, hogy Lanának jól esne a betegségében, ha valaki gondoskodna róla. Viszont soha nem hagyta volna ki őt egy olyan fontos dologból, mint ez a Marcsi-féle ügy. Lana a hátára fordult, és visszagondolt a korai éveikre, még mielőtt a lányok megszülettek volna. Nem tett ilyet már hónapok óta, inkább igyekezett elfelejteni – persze sikertelenül... 6

Mert Jancsi nemcsak a szerelme, a férje, a gyerekei apja volt. A legjobb barátját vesztette el, amikor kiderült az árulása. És ez volt az, ami mindennél jobban hiányzott neki... Azt megértette, hogy a férjének nincs tehetsége a barkácsoláshoz, és ezen az alapon nem vesz részt a ház körüli munkákban, azt is elfogadta, vagy inkább belenyugodott, hogy a gyerekekről egyedül kell gondoskodnia, mert Jancsi egyszerűen férfiatlannak tartja a pelenkázást és a fürdetést, de hogy nincs többé ott esténként, hogy megbeszéljék a híreket, hogy kivesézzenek egy könyvet vagy egy filmet, hogy szörnyülködjenek a lökött barátaikon – ez elviselhetetlen volt. Még azután is, hogy rájött, nem a minisztériumban tartják fel a férjét olyan sokáig esténként, hanem egy kis budai lakásban, alig két utcányira a gyönyörű villájuktól. Milyen jellemző Jancsira, gondolta keserűen Lana, még ezt az ostoba viszonyát is a lustasága miatt szervezte így, és a lustasága volt, ami végül lebuktatta... Befordult a kanapé háttámlája felé, a fejére húzta a takarót, és hónapok óta először szabad folyást engedett a könnyeinek. Nem sikerült, zokogta hangtalanul. Nem sikerült elfelejtenem őt. Nem sikerült túljutnom a hiányán, hiszen a teljes felnőtt életem során ott volt velem, és most nem tudom, mihez kezdhetnék nélküle. Akármit tett is, hiányzik, sírta a párnájába. De ahogy ezt kimondta magában, máris enyhült a feszültsége, enyhült a kínzó fájdalom a szívében. Nincs értelme ezen tépelődni tovább. Soha semmi nem lesz ugyanolyan, mint azelőtt, de tovább tud lépni, túl tud jutni rajta. Már majdnem teljesen lehiggadt, amikor meghallotta a mozgást a háta mögött. Gyorsan megtörölte az arcát, és kifújta az orrát, és amikor megérezte az érintést a vállán, már majdnem nyugodt volt az arca. Odafordult, de nem tudta elviselni Attila együttérző tekintetét, elmenekült előle, vissza a párnájába. Nem akarta, hogy szánakozzon rajta. – Itt volt végig, amíg aludtam? – A hangja tompán szólt a takaró alól. – Nem kellett volna, de azért köszönöm... A férfi felsóhajtott. – Micsoda egy makacs szamár maga, Lana. – Nem öszvér? Egy állatorvosnak tudnia kellene az ilyesmit. 7

– Makacs is, meg szamár is. Ne vitatkozzon velem. Lana elmosolyodott, és visszafordult hozzá. – Már jól vagyok. Nyugodtan menjen a dolgára. – Biztos? – Teljesen. Attila felállt mellőle, és a konyha felé indult. – Csinálok friss teát. Ne merjen tiltakozni. Lana persze, hogy már nyitotta a száját, de erre becsukta megint, és egy szót sem szólt. Micsoda drága ember. Ha egyszer majd túljut Jancsin, és ha Attila is túljut azon, ahogy ő bánt vele... talán majd egyszer... Nem akarta befejezni a gondolatot. Nem akart semmire sem gondolni, csak élvezte a kandalló fényeit, a konyhából jövő otthonos zajokat, meg azt, hogy végre egyszer nem ő az, aki másokról gondoskodik, végre egyszer ő is pihenhet békésen. Ha minden betegség ilyen lenne, soha többé nem akarna meggyógyulni.

Amikor újra felébredt, csak a csend és a kellemes illat fogadta. Ezúttal nem volt senki más a házban, ezt azonnal érezte. És azzal is tisztában volt, hogy késő délután lehet már. Remélhetőleg a gondozónők még nem átkozták el a nevét... De alábecsülte a falut. Alig tápászkodott fel a kanapéról, alig tudatosította, hogy bizony jóval elmúlt négy óra, már hallotta is a lányai hangját a kertből. Erzsi néni, mosolyodott el Lana. Kilépett a teraszra, onnan figyelte, ahogy Bundás és a két gyerek boldogan kergetőznek a kopott füvön. – Jöjjön be, Erzsi néni, melegedjen meg! – tárta ki a terasz ajtaját az asszony előtt, és nem törődött a morgásával, hogy minek kelt fel. – Köszönöm, hogy elhozta őket, de már egész jól vagyok, éppen indultam volna értük. – Attila figyelmeztetett, hogy tiltakozni fog, hát jobbnak láttam, ha nem is szólok – kacsintott rá Erzsi néni pajkosan. – Reméltem, hogy hazaérünk, mielőtt felébred. Na feküdjön csak vissza gyorsan, átviszem a kisangyalokat magunkhoz, hadd pihenje ki magát. Nincs is jobb az ilyen influenza ellen, mint ha jól kialussza. 8

Lana jobbnak látta, ha nem ellenkezik tovább, még a végén megbántja a kedves szomszédasszonyát... Engedelmesen visszabújt a takarók alá, megitta a teát, bevette az orvosságot, és egyáltalán igyekezett nagyon ártatlannak és együttműködőnek látszani. Attila még viszonylag könnyű eset, de Erzsi nénivel jobb nem kukoricázni. – Ágim felajánlotta, hogy megfürdeti a piciket, és itt is marad éjszakára – folytatta az asszony. – Alhat itt a kanapén, ha maga már lefeküdt rendesen, és akkor nem kell felkelnie, ha valamelyik netán felsírna az éjjel. – Egészen elkényeztetnek, nem való ez – aggodalmaskodott Lana. – Nem is vagyok annyira beteg. Ha meg igen, még mindig felhívhatom anyut, biztos szívesen kijön segíteni. – Ne zavarjuk a főorvos asszonyt, ha magunk is meg tudjuk oldani – vágta rá Erzsi néni. – Nekünk nem nagy fáradtság, maga meg hamarabb meggyógyul, ha rászán egy-két napot a fekvésre. Úgyhogy hagyja, hogy segítsünk. – Nagyon kedvesek, igazán nem is tudom, mit mondjak… – Ugyan már. Maga is megtenné értünk. Ez persze igaz volt, és Lana egy pillanatra el is gondolkozott rajta. Mennyivel emberibb léptékű az élet itt falun. Megvannak persze a hátulütői is, de sokkal több az előnye: amikor három héttel korábban meghallotta a boltban, hogy a pénztáros fiának elromlott a számítógépe, ő ugyanígy ajánlkozott, hogy megjavítja, és még adott is a kölyöknek pár játékot. Pár nappal később a pénztáros férje bevitte Bandit kocsival a főiskolára, amikor az az ónos eső esett, utána meg Bandi hozta el az ikrek orvosságát Szentendréről, mert a helyi patikában kifogyott... Számtalan hasonló eset történt, és a falubeliek szemmel láthatóan élvezték, ha valakinek problémája volt, mert versenyezhettek, ki siet előbb a segítségére. Rendes egy hely ez, gondolta Lana, miközben feljebb csúszott a kanapén, hogy ne fekve kelljen végignéznie a híradót. A világ a szokásos kaotikus állapotában volt ezen az estén is; az a tény, hogy alig egy hét van már csak karácsonyig, senkit nem akadályozott meg abban, hogy kiraboljon, megöljön, becsapjon másokat, háborúk indultak el, folyók áradtak meg, vulkánok törtek ki, a földkéreg meg-megcsúszott most is, Rachel elvesztette az állását, és Fruzsit kiszavazták a Topmodellből... 9

Lana nagyjából ezen a ponton adta fel, és kiment a fürdőszobába, hogy valamiképpen úrrá legyen az őrült pancsoláson, amelynek a hangjai nem hagyták feküdni. Ági pólója csuromvizes volt, a padlón is több víz látszott már, mint a kádban, és az ikrek kipirult arccal, az örömtől sikongatva fogadták az anyjukat. – Feküdj le nyugodtan, uralom a helyzetet – nevetett rá a lány, és Lana egy pillanatig nem tudta eldönteni, nevessen-e vagy sírjon, de aztán nagy bölcsen úgy határozott, hogy ebben neki most nem muszáj részt vennie. Bánja is ő, ha itt a háza alatt is megcsuszamlik a föld, mert nem bírja beinni a kilocsolt vizet... De legalább az ikrek jól szórakoznak. Ágiról nem is beszélve. Megágyazott magának, a kanapét előkészítette a vendég számára, ivott még egy utolsó teát, és amikor Ági felsorakoztatta előtte az immáron száraz és tetőtől talpig tiszta lányokat, meg kellett állapítania magában, hogy mindent összevetve nem ez volt a legrosszabb napja, amióta a faluba költözött. Kifejezetten élvezte, ami azt illeti...

10

Kedd

HALVÁNY derengés volt csak a reggel, amikor Lana felébredt. Fél hét sem volt még, a nap csak egy óra múlva kel majd fel, de ő képtelen volt tovább ágyban maradni. Úgy döntött, talán nem fog békává változni, ha megiszik még egy teát, de ez már csak a lelkének kellett – az influenza, mintha nem is lett volna, nyomtalanul visszavonult. Hónapok óta nem érezte magát ennyire frissnek és életerősnek. Nagyon óvatosan, nagyon halkan nyitotta ki a szobája ajtaját, hogy ne zavarja fel a nappaliban alvó Ágit, de meglepetésére a lányt a számítógép előtt találta. – Jó reggelt – suttogta. – Ide figyelj, ugye nem ültél a gép mellett egész éjszaka?! – Nem, dehogy. – Ági tagadása nem volt valami meggyőző, de Lana jobbnak látta nem firtatni a dolgot. Végül is nem az ő gyereke. És amilyen fiatal, nyilván gond nélkül kibírja, ha egyszer az életben végigszórakozik egy éjszakát. – Megint a netpasiddal csevegsz? – mosolyodott el, amikor meglátta az üzenőablakot. – Ő sem tud aludni? – Éjszakás volt, most ért haza. – Értem. – Jaj, ne csináld már, legalább te ne legyél ilyen... ilyen felnőttes – fordult felé a lány tettetett szörnyülködéssel. – De hiszen felnőtt vagyok! – nevetett Lana. – De tőlem azt csinálsz, amit akarsz. Különösen, amikor itt vigyáztad az álmunkat egész éjjel. Nagyon kedves volt tőled. Most viszont menj aludni, mielőtt feldőlsz... csókolom anyádat, és mondd meg neki, hogy teljesen jól vagyok, nehogy lekapjon a tíz körmödről. 11

Amikor hazaért a bölcsődéből, már érezte, túlzás volt azt várni egy influenzától, hogy huszonnégy óra alatt elmúljon. Bár a tagjai már nem fájtak olyan rémesen, de a tegnapi láz kistestvére is elég volt ahhoz, hogy elvesse valamennyi tervét, és újra a kanapéra kucorodjon a teájával meg egy jó könyvvel. Attila egy halom fát is odakészített tegnap a kandalló elé, de Lanának most nem volt ereje begyújtani, inkább feljebb tekerte a központi fűtést. Elolvasott egy fejezetet, aztán arra gondolt, hogy fel kellene hívnia az anyját. Meg fog sértődni (és teljes joggal), ha csak napok múlva szól a betegségéről. Nem számít, hogy mennyire laknak messze egymástól, az sem számít, hogy ő hány éves – az anyja szemében gyerek marad mindig, aki gondoskodásra szorul... Ránézett a telefonra, és hirtelen támadt furcsa érzéssel még nem nyúlt felé. A telefon csörögni kezdett. Tudtam, mosolyodott el magában Lana. Ez hihetetlen, de még mindig működik. – Szia, anya – szólt bele vidáman. – Már megint megérezted, hogy én vagyok? – nevetett az anyja a vonal másik végén. – Fogalmam sincs, hogy csinálod. – Nekem sincs. De most talán csak azért volt, mert percek óta arra gondolok, hogy felhívlak. Szerintem most te érezted meg, hogy hívnod kell, nem én, hogy hívni fogsz. – Nem hinném. Én már tegnap beírtam a naptáramba, hogy ma reggel telefonálnom kell neked. Lana derűsen az égre (azaz a plafonra) emelte a pillantását. Milyen jellemző – az elfoglalt főorvosasszony!... – És miért kellett ezt felírnod? – Most semmiképp nem akartam elfelejteni. Tomi ugyanis hazajött az éjjel. – Tényleg? – Lana szélesen elmosolyodott. – Jaj, de jó! De akkor ugye hamarabb lejöttök, nemcsak Szentestére? – Én holnaptól szabadságon vagyok, és Zolit is rábeszélem, hogy szakadjon el a műszereitől. Még ha nem jönne a karácsony, 12

akkor is a legfőbb ideje lenne, hogy lemenjünk hozzád látogatóba. Megbeszéltétek Jancsival, hogy hogy legyenek az ünnepek? Már nagyon várom, hogy újra lássam a házat, meg különben is, esz a kíváncsiság, hogy mit hoztál ki belőle. És akkor mi alhatunk a nappaliban a kanapén, ugye? Csak azt nem tudom, hol fog aludni Tomi. Levigyük az itteni pótágyat? Persze, ha befér a kocsiba. Megvetted a szekrényeket, amiket kinéztél a múltkor? – Jesszus, anya! Csak ennyi kérdésed van?! Igen, igen, nem, és igen... Azaz Jancsi csak második ünnepre akarja elvinni a lányokat, ti elfértek a kanapén, nem kell pótágy, és megvettem a szekrényt. Össze is raktuk Péterrel. Egy pár barátunk segített. A két szoba közös falára raktuk, és Jóska megcsinálta azt a lyukat is a hálószoba felé, úgyhogy a szekrény egy része most onnan nyílik. Szerintem zseniális ötlet volt. – El nem tudom képzelni, de hát mindegy, majd meglátom. És hol alszik Tomi? – Keresek neki szállást itt a faluban. Ezek szerint már holnap le tudtok jönni? – Én holnap reggelre tervezem. Tomi mindenfélét intézni akar, meg a barátaival is találkozik, gondolom, de én nem várok rá péntekig. Hadd legyek végre a lányommal meg az unokáimmal. Remélem, a hétvégére nincs programotok. Péter ott lesz? Lana felsóhajtott. – Anyu, Péternek remek kis lakása van Szentendrén. Nem lakik nálam. Majd meghívjuk szombaton ebédre, jó? De a hét többi részében csak a tiétek vagyok. – Hiszem, ha látom – morgott az édesanyja. – Igazából persze tudom, hogy későn szóltam, de ez egy hirtelen elhatározás volt. De így talán még van esély rá, hogy nem szervezel keresztbe valamit, és nem vállalsz el egy csomó gyereket minden estére. – Dehogy vállalok. Különben se tudnék, mert influenzás vagyok. Semmi komoly, tulajdonképpen már el is múlt... – De miért nem szóltál? – Lana hallotta az édesanyja hangján, hogy ez bántja. – Igazán felhívhattál volna. – Egy napig se tartott az egész. Már jól vagyok. Úgyse tudtál volna segíteni, akkor meg minek idegesítselek... És Erzsi néni elhozta a lányokat a bölcsődéből, úgyhogy én alhattam egész nap. 13

– Ha akarod, már ma este lemehetünk. Igen, az lesz a legjobb. – Az édesanyja hangja hirtelen nagyon határozott lett. – Ezt most komolyan mondom, kicsim, te csak feküdj nyugodtan, és ma mi fogjuk elhozni a gyerekeket. Telefonálj a bölcsődébe, hogy engedjék el őket velünk. Remélem, még megismernek... – Ne butáskodj, hiszen két hete sincs, hogy találkoztál velük. – Na igen, öt percre, és ők a kocsiban ültek, és nem is voltak teljesen ébren a láztól szegénykéim. Lana körülnézett a nappaliban. Nagyjából rend van, de ha az édesanyja ma este megjön, azért nem árt, ha egy kicsit körülszalad a porszívóval... – Jó, anya, köszönöm, akkor szólok a bölcsődének. De négyre oda kellene érnetek. Apa meg tudja oldani? – Meg fogja oldani. Lana felnevetett. – Anya, nagyon ádáz tudsz lenni. Figyelj csak, egyvalamire nem gondoltam, ágyneműt tudtok hozni? Miután részletesen megbeszélték a tennivalókat és még a hétvégi menüt is, Lana végre letehette a telefont. Kezdett kimerülni. Most viszont várt rá egy másik hívás, amelyről előre tudta, hogy nem lesz különösebben kellemes. Miközben kiválasztotta Péter számát a mobiltelefonjából, megpróbált visszaemlékezni, miben is maradtak, de nem jutott eszébe. – Váradi. – Szia, én vagyok. Nem írta ki a számomat a telefonod? – Biztos kiírta, csak nem látom. Semmi lelkesedés nem volt a hangjában, hogy Lana felhívta, és ő azt is tudta, miért. Péter nyilván rosszat sejtett, és joggal, hiszen csak akkor szokta felhívni, ha le akart mondani valami előre megbeszélt programot... – Te jó ég, milyen álmos a hangod. Csak nem ébresztettelek fel? – Még nem – ásított Péter. – Éjszakai ügyeletben voltam, most akarok lefeküdni. Lana egy pillanatra meglepődött, bár maga sem tudta, miért. – Anyu telefonált az előbb, hogy megjött az öcsém Indiából. Úgyhogy változott a program, a szüleim már ma délután lejönnek, és pénteken a tesóm is. 14

Péter hangja még hűvösebb lett. – Akkor ugrott a szombati program, igaz? – Te szerencsére mindig itt vagy nekem – próbálta Lana feloldani a helyzetet. –, Tomi viszont csak két hétre jött. Kibírod pár napig nélkülem. – Hát persze, hogy kibírom. Majd felszedek valami jó kis csajt a diszkóban, aki értékeli, ha foglalkozom vele. Tudod, hogy hetek óta nem volt egy szabad hétvégém! – Hát, ezen most már nem lehet segíteni. Sajnálom. Miért nem hívod el a haverjaidat billiárdozni? Nem árt neked egy kis kikapcsolódás. Mert én veled akarok kikapcsolódni, gondolta Péter, de volt annyi esze, hogy hallgasson. – Nem is rossz ötlet – mondta inkább, azon igyekezve, hogy ne hallatsszon a hangján a megbántottság. – Emlékszel a Kopasz Zsoltira? Ő is eljött a testülettől, és itt nyitott kocsmát Bogdányban. Lehet, hogy elnézünk hozzá. – Az az a srác, aki nem volt hajlandó leborotválni a fejét? Akit a hadnagyotok hippinek nevezett az ötcentis haja miatt? – Mi meg Kopasznak hívtuk. Jó fej, biztos örül majd nekünk. – Főleg, ha nem köttök bele a helyi menő csávókba, és egyben marad a kocsmája... – Mi sohasem tennénk ilyet! – szörnyülködött Péter nevetve. – Na jó, akkor le is teszlek, hagylak aludni. Szombaton eljöhetnél ebédre. Levágjuk a hízott tulkot. – Majd meglátom, ráérek-e. Lana elnevette magát, mert nem lehetett nem nevetni a férfi gyerekes sértődöttségén. – Jó, akkor a titkárnőd majd hívja fel a titkárnőmet. Péter is nevetett, bár a legszívesebben dühöngött volna. Lana megint kicsúszik a kezéből... De az elmúlt hetekben megtanulta, hogy jobb, ha óvakodik az érzései kimutatásától. Számára merőben szokatlan és megdöbbentő módon, életében először, ő volt az a fél, aki fülig szerelmes volt, és aki a legjobb esetben is csak elnéző szeretetre számíthatott. Nem ehhez volt szokva. Úgy gondolta, megérdemel minden elismerést, és általában vita nélkül megkapta a nőktől, amit akart. 15

De Lana megközelíthetetlen volt. Határozottan közölte Péterrel, hogy nem akar többet a barátságánál, és ha éppen nem volt kedve hozzá, még a telefont sem vette fel. Ha pedig a férfi tiltakozott a bánásmód ellen, csak elmosolyodott, és mondott valami tréfásat, amivel megnevettette és leszerelte, aztán minden maradt a régiben. Péter élvezte minden percét. De meg kellett tanulnia kevesebbet mutatni, mint amennyit érez. Nem adta fel, de nem akarta azt sem, hogy végképp elriassza Lanát, és megrendítette, hogy a nőt látszólag nem érinti meg az ő igaz szerelme. Persze minden Attila miatt van, gondolta keserűen nem is egyszer. Nyilván nem kerülhették el, hogy találkozzanak a faluban időnként, de Lanának talán nem kellene minden második napon odamennie a tanyájára. Jó, jó, tudja, hogy lovagolni tanul, és még csak nem is Attila tanítja, hanem Edit, de akkor is – szinte minden nap találkoznak. Nem lesz ennek jó vége.

16

Szerda

LANA és az édesanyja szorosan egymás mellett álltak a kertben. Elméletileg a családfő ténykedését figyelték, aki éppen úgy csinált, mintha tudna fát hasogatni, gyakorlatban azonban meséltek egymásnak, mintha nem is két hete, hanem két éve találkoztak volna utoljára. Lana már mindent tudott Tomi hazaútjáról és terveiről, az anyja pedig részletesen tájékozódott a faluban történtekről. – ...és amikor végül hazaengedték a kórházból, eljött hozzánk is látogatóba, de az ikrek ugye éppen betegek voltak, így nem tudtak találkozni, de azt mondta, emlékszik a házra és a számítógépleckére is, sőt, már a mozira is, csak azt nem tudja, utána mi történt. A film még megvan, de az utolsó emlékképe az, hogy a HÉV-re várnak a Batthyány téren. – Szegény kölyök. De valószínűleg rendbe fog jönni. A rendőrök mit mondanak? – Semmit. Lana hangja hűvösebb volt az indokoltnál, és az édesanyja vetett rá egy gyors pillantást, de semmit nem tudott leolvasni az arcáról. Hallgattak egy percig, azután Lana vonakodva folytatta: – Furcsa egy karácsony lesz ez... – Együtt leszünk – szólt közbe az édesanyja határozottan. – Nem mind. Szerencsére Lana édesapja éppen ezt a pillanatot választotta ki arra, hogy melléüssön a baltával, úgyhogy a következő néhány perc mű-szitkozódásai és ál-együttérző szavai elterelték a figyelmüket a kényes témáról. Azután pedig Eszter már hiába próbált újra beszélni erről a lányával, Lana úgy döntött, elég a siránkozásból. – Hagyd a csudába azt a fát, apa, menjünk be és igyunk valamit. 17

– Valami erőset – morgott Zoltán. – Erősre főzzem a teádat? – vigyorgott Lana. De az apja csak felhorkant válaszul. – Ne felejtsd el, hogy még el kell mennetek a lányokért. – Vezethetek én is... – Igen, vezess csak te. – Jaj, de lelkes valaki! – Anya, neked nem is kell vele menned. Mi addig elkezdhetnénk felrakni az égőket a fenyőkre. – És ki mászik a létrára? Ti, asszonyszemélyek? Az férfimunka. Inkább menjetek ti az óvodába... – Bölcsődébe – javították ki kórusban, aztán mind nevettek. És Lana már meg sem rezzent, amikor megérezte a szúrást a szívében, hiszen már annyira hozzászokott. Nem volt kivel megosztania az ilyen pillanatokat. A szülei együtt voltak. Ő nem. ...és ehhez sohasem fog hozzászokni.

Végül mégiscsak elmentek mindketten, jóval négy óra előtt, mert Eszternek eszébe jutott, hogy a mára tervezett vacsorához mindenképpen szüksége van még pár dologra, Zoltán pedig kijelentette, hogy Lana hosszabbítója semmiképpen nem alkalmas a kerti égők biztonságos üzemeltetésére – a lányuk azonban azt gyanította, hogy a régi ismeretségek felelevenítése volt a legfőbb céljuk. Hát, csak hadd szórakozzanak. Neki is jól fog esni egy óra nyugalom. Rakott a tűzre, aztán csak ült és bámult a lángokba. Jókedvre derítette a tűz pattogása és a karácsonyi illat a szobában. Alma és fahéj. Mintha megint gyerek lenne. Fel sem kapta a fejét Bundás apró vakkantására. A kiskutya már régen megtanulta, ki a barát, akit nyugodtan beengedhet, azokat jelezte így. Bezzeg a postás olyan mű-cirkuszt kapott tőle, hogy egy pillanatra majdnem el is hitte, hogy veszélyben az élete. Aztán persze betegre nevette magát, amikor meglátta, milyen apró szőrgombóc produkálja a mély, vészjósló ugatást. 18

A várt hangok – apja dörmögése, anyja nevetése, az ikrek izgatott hadarása – azonban elmaradtak, így Lana kíváncsian nézett a teraszajtó felé, amelyet hamarosan betöltött egy magas férfialak. Lana ideges lett, egyúttal azonban fel is derült. Vajon most milyen kifogást talál a látogatásra?... – Helló – dugta be a fejét Attila. És Lana egy pillanat alatt átértékelte a helyzetet; a férfinak valami gondja van. – Bejöhetek? – Persze. Mi a baj? Attila meglepetten nézett rá. – Maga mindig ilyen éles szemű?... Igen, az a baj, hogy bedöglött a kocsim. – Megint kell a pótkerekem? – Ezúttal nagyobb a gond. De nem is ez a probléma, hanem az, hogy el kellene vinnem egy lovat, és nincs más kocsi a faluban, ami elbírja az utánfutót. A traktor most nem jó. – Ugye nem azt akarja mondani, hogy kölcsönkéri a kocsimat? – döbbent meg Lana. – Már telefonáltam pár helyre, de karácsony van, senki nem ér rá. És ha jól emlékszem, maga kiírta arra a cédulára, hogy szállítást is vállal. – Igen, de a kocsit nem adhatom oda! – Lana megsemmisülve állt fel. – Tudom, ez most nagyon gonosz dolog, hiszen maga annyit segített nekem, és most viszonozhatnám, de... ez egyszerűen lehetetlen. Nem adhatom oda a Toyotát. – Egy gyerek lovat kap karácsonyra. Muszáj elvinnem neki. Nagyon vigyáznék a kocsijára... És most, hogy itt vannak a szülei, nem marad autó nélkül. – De én sohasem adom kölcsön a kocsimat! – kiáltott fel Lana idegesen. – Az olyan... olyan személyes dolog, félig benne élek, nem egyszerűen egy gép vagy egy munkaeszköz! – Tudom – mondta rá Attila türelmesen. – De nálam biztonságban lenne. És csak egy nap az egész. Estére itt leszünk épségben. Ez valahogy olyan kedvesen hangzott, hogy Lana a nyomorúságos érzései ellenére majdnem elmosolyodott. – Csak egy nap? – tétovázott. – Melyik nap? – A holnapi. Korán reggel indulnék, és estére itt vagyok vele – nézett rá a férfi reménykedve. 19

– Miért kell hozzá olyan sok idő? – Mert Graz mellé kell mennem. Ausztriába. Lana most tényleg elnevette magát, bár ez kissé kényszeredett nevetés volt. – Köszönöm. Tudom, hol van Graz. De ez újabb problémát vet fel; ma már túl késő van, hogy találjunk egy közjegyzőt, és így nem viheti ki az autót az országból. – Már bent vagyunk az EU-ban... – De a schengeni egyezmény még nem érvényes. – A kutya sem fog törődni velem a határon. Soha nem teszik. – Egy lószállító utánfutóval?! Ne nevettessen ki. A lóútlevelet is meg fogják nézni, és minden egyes apró papírfecnit. Nem létezik, hogy ne szúrják ki, hogy más nevén van az autó. Aztán ott állhat a határon, amíg az egész szerelvény minden porcikáját nagyítóval átnézik, hogy hol a kábítószer. A lóról nem is beszélve. Ezen mindketten elvigyorodtak egy kicsit, aztán Attila tanácstalanul vállat vont. – Hát, pedig jobb ötletem nincs... – Nekem van – mosolygott rá Lana. – Elmegyek magával. A férfi hátrahőkölt. – Micsoda? De a lányok... és nem hagyhatja itt a szüleit, amikor... – Éppen azért hagyhatom itt őket. Holnap már nincs bölcsőde, és ők boldogok lesznek, hogy magukra maradnak a gyerekekkel. – Különben is, még beteg. – Teljesen jól vagyok. Tényleg egészségesnek látszott, és csak úgy ragyogott a szeme a gondolattól, hogy elmehet. Attila nyelt egyet. – Igazán komolyan gondolja? – Sajnálom, nincs más választása, ez árukapcsolás: ha a kocsimat akarja, engem is megkap hozzá. – Jó ég, törölje le a képéről ezt az elégedett vigyort – mordult rá a férfi. – Én fogok vezetni – jelentette be Lana. – Legalábbis részben. Attila felnyögött. – Nem lehet. Ez nagy utánfutó. – Van E kategóriás jogosítványom – nézett rá a nő diadalmasan. – És nem libáért vettem, tudom is kezelni. 20

– Elhiszem – sóhajtott fel Attila. – Szóval tényleg komolyan gondolja, igaz? Semmivel nem tudom lebeszélni? – Értse már meg, hogy nincs más választása. A férfi vállat vont. – Szerintem rémeket lát, de mindegy. Lana közelebb lépett, és jókedvűen felnézett rá. – Tudja, hogy igazam van. Csak olyan makacs, mint tíz öszvér. Attila összehúzott szemmel rámeredt. – Ne játsszon velem – mondta nagyon halkan. – Soha nem tennék olyat – felelte Lana azonnal. Nagyon közel álltak egymáshoz. Ha bármelyikük megmozdul, a következő pillanatban egymáshoz érnek. – Reggel négy órára itt vagyok – súgta Attila, és élvezettel nézte a Lana arcára kiülő elképedést. – Legyen készen. – Négykor?! – Egy perccel sem később. És már ott sem volt; mielőtt Lana észbe kaphatott volna, már kint is volt az ajtón, még visszaintett csúfondáros mosollyal, aztán el is tűnt, és a kert hirtelen megtelt hangokkal, ahogy találkozott Lana családjával, és nyilván bemutatkoztak egymásnak. Ő meg csak állt a szoba közepén, és vigyorgott, mint a vadalma.

21

Csütörtök

REGGELRE elmúlt a jókedve és a kaland felett érzett öröme is. Ha valamit utált, az a korai felkelés volt. De nem akart szégyenben maradni Attila előtt, és nem nézhette, hogy a férfi kora reggel elgyalogoljon a házáig, úgyhogy még fél négy sem volt, amikor dagadt szemekkel, morogva kinyitotta a kertkaput, és kiállt a Toyotával. A tanyáig vezető pár perces út alatt sem ébredt fel teljesen, de miután betolatott a kapun és kiszállt, a csípős szél magához térítette. – Atyavilág, de rémes hideg van – borzongott össze. – Menjen be a konyhába, angyalom – szólt rá Gyuri bácsi. – Kész a kávé, igyon egy bögrével, amíg mi felkötjük a futót és bevisszük a csikót. Lana szívesen nézte volna a mutatványt, de a meleg konyha és a meleg kávé gondolata még csábítóbb volt. A forró bögrével a kezében végül csak kiállt az ajtóba, de nem volt miért. A férfiak gyorsan és szakszerűen dolgoztak, egy perc múlva megjelent Attila a csikóval, és két nyugtató kör után simán felvitte a lovat a rámpán. – Ide nekem is egy nagy bögrével – lépett be a konyhába azután, finoman félretolta az útból Lanát, és leült a szokott helyére. – Kész a rántotta, Zsófi néni? – Azt hittem, sietünk – ült le vele szemben Lana. – Enni akkor is kell. – Attila ráérősen maga elé húzta a kenyeret, és kenni kezdte az egyik szeletet. Aztán Lana elé tolta, és telerakta a tányérját is tojással. – Fogjon hozzá, hogy indulhassunk. Ha csak nem gondolta meg magát. – Ne nézzen ilyen ravaszul – vigyorgott rá a nő. – Nincs az a pénz, hogy én most itthon maradjak, különösen azután, hogy kirángatott az ágyamból hajnalok hajnalán. 22

Attila összerándult, mintha megütötték volna. Lana kíváncsian nézett rá. – Valami rosszat mondtam? – Dehogy. Csak túl vizuális a képzeletem. Lana a szemét forgatta, miközben beleharapott a vajas kenyerébe. Ez az út jobb lesz, mint amire számított.

Két órával később átadta a kormányt Attilának. Remek játék volt a nagy utánfutó húzása, de a folyamatos koncentrálástól elfáradt. A férfi mindvégig békésen aludt mellette, láthatóan teljesen megbízott a tudásában, az elején ugyan figyelte néhány percig, de nem szólt semmit, azután pedig elvackolta magát az ülés sarkában, mint aki teljes biztonságban érzi magát. Lanának ez is új élmény volt. Jancsi soha nem engedte volna őt vezetni egy hosszú úton, és a városi forgalomban is folyton tanácsokat osztogatott neki. Be kellene fejeznie, hogy összehasonlítgatja a két férfit... Megálltak egy parkolóban, ellenőrizték a lovat, de az békésen rágcsálta a szénát, és nem látszott aggódni. – Hogy csinálta, hogy ilyen nyugodt? – Megbízik bennem – felelte Attila. – Sokat foglalkoztam vele az elmúlt hetekben, és pár napja a vacsoráját is a futóban kapja. – Ügyes. Láttam már lovászokat két órán át birkózni egy lóval, amíg sikerült bekényszeríteni a lószállítóba. – Szerintem az erőszak sosem eredményes – nézett a szemébe a férfi. – Senkit nem kellene arra kényszeríteni, hogy olyat tegyen, amit nem akar. Még akkor sem, ha csak egy ló az illető. Sokkal jobb, ha sikerül elérni, hogy azt akarja, amit én akarok. Lana lélegzete elakadt. Nyelnie kellett egyet, hogy meg tudjon szólalni. – Parelli-módszer? – Hasonló – vont vállat a férfi, és ellépett mellőle, lehajtotta a ponyvát az utánfutón. – Menjünk tovább.

23

Győr előtt letértek az autópályáról, mert Attila Szombathely felé akart menni, hogy benézhessen a lányához. A rendőrök Répcelak előtt állították meg őket. – A macska rúgja meg – morogta Lana, amikor meglátta a járőröket, és igyekezett mélyebbre húzódni a hálózsákjába. Attila furcsállóan nézett rá. – Miért tart maga a rendőröktől? – Dehogy tartok. Csak unom a fontoskodásukat. A férfi lenyelte, ami az eszébe jutott, és engedelmesen félrehúzódott a padkára, ahová a rendőrök irányították. – Jó napot kívánok – lépett hozzájuk a járőr. – Személyi igazolványt, vezetői engedélyt, két darab forgalmi engedélyt kérek, meg az állat útlevelét. – Futó pillantást vetett csak az anyósülésen látható csomagra, amellyé Lana változott, azután a papírokba nézett. – Szálljon ki, legyen szíves. Megkerülték az utánfutót, Attila felhajtotta a ponyvát, de a rendőr csak benézett és bólintott, nem óhajtott felmászni a ló mellé. Azután forgatta tovább a kezében lévő igazolványokat, egy pillanatra mintha meglepődött volna valamin, és kíváncsi tekintettel a jobb első ablakhoz lépett. Ahogy Lana felpillantott rá, a járőr szélesen elmosolyodott. – Icácska! – köszöntötte derűsen a nőt. – Nem túl ritka a neved, de valahogy éreztem, hogy te vagy az. A tiéd ez a terepjáró? – Az enyém – ismerte be Lana. – Szevasz, Karcsi. Hogy van a család? Három fiad van, igaz? – Nahát, milyen jó a memóriád. Jól vagyunk, kösz, nőnek, mint a gomba, Zsozsó lassan borotválkozni fog. De miért nem adtad le a drótot? – Magánügyben járok. Egy barátomnak segítek. – Semmi vész, szólok a kollégáknak, hogy hagyjanak menni. Merre tartotok? – Valahová Graz mellé. Ide figyelj, nem vagyok a testületnél, nehogy emiatt bajba kerülj... – Ugyan. Menjetek csak, jó utat. – Eseménymentes szolgálatot kívánok – nevetett rá Lana. Továbbmentek, Lana érezte magán Attila kíváncsi pillantását, de úgy tett, mintha nagyon álmos lenne. Ennek most nincs itt az ideje. 24

Csakhogy Attilát nem tudta félrevezetni. – Nem akar mondani nekem valamit? Meglehetősen bosszús volt a hangja, Lana képtelen volt alvást színlelni. – Innentől nyugodt utunk lesz. A rendőr szólni fog az egész megyének, hogy ne állítsanak meg minket többször. – Tudja jól, hogy nem erre gondolok. Lana vállat vont és kinézett az ablakon. A csendnek is vannak árnyalatai, és most tisztán érezte, hogy Attila dühös hallgatásba burkolózik. Egyre kényelmetlenebbül érezte magát, várta, hogy a férfi tovább faggatja, de hogy ez nem történt meg, kezdett óvatosan felé pislogni a szeme sarkából. Attila szorosan összezárt szájjal az útra meredt. Lana felsóhajtott. – Fogalmam sincs, miért kell folyton a megfélemlítőt játszania – mondta panaszosan. De Attilára semmilyen hatással nem volt. – Igazán semmi érdekes nincs ebben. Fiatalkoromban Tai Chi-oktató voltam, és a rendőrség különleges alakulatait is edzettem. Ennyi. Innen ismernek a rendőrök. – Ez nem magyarázza meg, hogy miért menekül előlük – vetett rá Attila egy mérges pillantást. – Nem menekülök – háborodott fel Lana, és észre sem vette, hogy csapdába csalták, hogy éppen azt teszi, amit a férfi akart: elmeséli az egész történetet, amit eddig magában tartott. – Eléggé kellemetlen volt, ahogy véget ért a rendőrségi pályafutásom, és nem szeretem, ha olyanokkal találkozom, akik ott voltak akkor. – És hogy Attila továbbra is hallgatott, folytatta: – Az egyik magas rangú és mellesleg nős parancsnok rám hajtott, én meg kicsit durva voltam vele az egyik edzésen. Ennyi volt az egész. Miért nem lehet nekem semmi titkom? – Ne nyafogjon – szólt rá Attila megkönnyebbülten. – Most már kezdem érteni. – Hogyhogy kezdi érteni? Ez az egész történet. – Kezdem érteni, hogy miért viselkedett velem olyan ádázul. Lana elnémult. – Azt hittem, már bocsánatot kértem érte – mondta végül. – Nem az érdekel engem. Hanem az, hogy mit képzelt rólam? 25

Nem volt alkalmas sem az idő, sem a hely. Csakhogy Lanának nem volt más választása. Már késő volt, hogy visszakozzon. Attila a válaszára várt, és kénytelen volt megadni neki. – Azt hittem... azt hittem, hogy Edit a felesége – mondta halkan. Hallotta, hogy a férfi felszisszen, de nem mert odanézni rá. Kamaszkora óta nem volt ilyen zavarban. Mentek tovább némán, Attila nem szólt hozzá, oda se nézett, és Lana mozdulni sem mert. Olyan sokáig tartott ez a csend – amelyben ezúttal nem volt semmi harag, semmi neheztelés –, hogy Lanát végül tényleg legyűrte a fáradtság, és elaludt.

Arra ébredt, hogy állnak. Jó néhány perce állhattak, mert Lana hallotta Kata sutyorgását hátulról, meg Attila halk nevetését, miközben magyarázott valamit a lányának. Majdnem kilenc óra volt már, a nap halványan sütött, és Lana gyomra határozottan jelezte, hogy ideje egy második reggelinek. Kivackolódott tehát a hálózsákjából, és hátrament az utánfutóhoz, közben megállapítva, hogy egy falu szélén állnak, egy kedves, narancssárgára festett, könnyűszerkezetű ház kertkapuja előtt. – Szia – ragyogott rá a kislány. – Jót aludtál? – Jót, kösz – mosolygott vissza Lana. – Hol vagyunk? – Ez Torony – válaszolta Kata. – Itt lakunk. – Nagyon szép a házatok. Meggyógyultál? – Persze. De ma már téli szünet van. – Tudom, az ikreknek is. Attila elunta a pergő nyelvű beszélgetésüket. – Menjünk be, Csillag majd meglesz addig itt magában, amíg mi megesszük, amit kapunk. – Nem kellene kiengednünk egy kicsit? – kérdezte Lana és Kata kórusban, aztán elnevették magukat. Attila is nevetett, és felhúzta a vállát. – Nem bánom, legföljebb anyád megöl, ha lelegeli a virágait. – Majd csak itt az árokparton hagyjuk legelni – vágta rá Lana. – Én kint maradok vele, és vigyázok rá. 26

– Majd Kata kint marad – felelte Attila. – Egészen hihetetlen, hogy egy felnőtt, értelmes ember ennyire gyáva legyen – hajolt aztán közel a nőhöz, annyira, hogy Lana érezte a fülén a leheletét. Beleborzongott, és meglepetten nézett a férfi szemébe. Attila megfogta a kezét, és magával húzta. – Jöjjön csak. Ismerkedjen meg a feleségemmel – tette hozzá kicsit gúnyosan. Majdnem fél óráig maradtak, Kata édesanyja, egy kellemes, kicsit dundi nő hatalmas traktával fogadta őket, és mindvégig jókedvűen szóval is tartotta a vendégeket. Már értem, kitől örökölte Kata ezt a csacsogást, gondolta Lana, merthogy nem Attilától, az is biztos... – Laci már elment dolgozni, Samu meg még alszik – közölte az asszony, nyilván az új családjára utalva, miközben elment Attila háta mögött, és szórakozottan összeborzolta a férfi haját. Attila meg se rezzent, nyilván hozzá volt már szokva ehhez, de aztán hirtelen észbe kapott és felnézett, Lana tekintetét keresve. Nyilvánvaló volt, hogy igen jól szórakozik, és kíváncsi a nő reakciójára, de Lana csak felvonta az egyik szemöldökét a jól ismert mozdulatával, és nem szólt egy szót sem. Kisvártatva előkerült egy helyes, az anyjához hasonlóan dundi kisfiú, olyan öt év körüli, de amikor meglátta a vendégeket, meglepetten felmordult és visszaiszkolt a szobájába. – Öltözz fel, Samu, és menj ki Katához, nézd meg a lovat – kiáltott utána Réka, majd behozott egy újabb tál felszeletelt paradicsomot. Lana tiltakozott. – Képtelen vagyok többet enni – hárította el a kínálást, Attila azonban nyugodtan belemarkolt a tálba, és megkent magának még egy vajas kenyeret. – Uramatyám, feneketlen bendő – forgatta a szemét Lana nevetve. – Én is mindig azt mondtam – kiáltott be Réka a konyhából. – Inkább ruháznám, mint etetném! Tíz perccel később már a lovat vezették vissza a futóba. Most kicsit nehezebb volt Attila dolga, a csikó túlságosan jól érezte magát a szabadban, de végül engedelmeskedett. Újra Lana vezetett, nem akart problémát a határon, de szerencsére könnyen megúszták, a papírok rendben voltak, és a határőrök nem unatkoztak annyira, hogy hosszasan vizsgálódjanak. – Ne vegyem át? – kérdezte Attila, amikor már Oberwart felé tartottak. De Lana csak a fejét rázta. 27

– Kialudtam magam, tele a hasam, és most egy kis vezetésre vágyom – felelte jókedvűen. Benyomta a CD-lejátszó gombját. – Te jó ég, maga mindig Bikinit hallgat? – Pár hónapja ez a CD van a kocsimban – nevetett fel Lana. –, és mindig csak akkor jut eszembe, hogy ki kellene cserélni, amikor bekapcsolom. De nem is baj, mostanában nem autóztam annyit, hogy megunhattam volna. Az választ zenét, aki vezet – vetett egy figyelmeztető pillantást a férfi felé. – Bánom is én – felelte Attila békésen. A szám közepén tartott épp az a CD – és Lana csak ekkor döbbent rá, hogy melyik. Hát persze, hogy a szerelmes dalok gyűjteménye! „Félek, az éjszakának mindjárt vége, és félek attól, hogy reggel majd idegennek érzel... És gyűlölöm a hajnali nap sugarát, és gyűlölöm, hogy újra egy napig várnom kell téged...” D. Nagy Lajos hangja karcolta Lana fülét, beleborzongott. Érzékelte, hogy Attila is megdermedt mellette, talán még levegőt sem vesz. Nem is csoda, hiszen az autóban hirtelen kifogyott az oxigén. – Lana – szólalt meg Attila halkan, sürgetően. De ő még nem állt készen erre. – Ne most... – kérte. – De muszáj – súgta a férfi. – Muszáj szólnom..., hogy rosszfelé megyünk... – Mi?! – kapta oda a fejét Lana, és Attila arckifejezését látva egyszerre rádöbbent, hogy kis híján bolondot csinált magából. – A következő körforgalomnál forduljon meg, és jöjjön vissza eddig, amit most elhagytunk. Sajnálom, az én hibám, nem szóltam, hogy itt el kell fordulnunk balra. – Szakadna rád az ég – morogta Lana alig hallhatóan, és a szeme sarkából látta, hogy Attila képtelen megőrizni a komolyságát. Nem törődött vele. Kezdett elege lenni a férfi kisded játékaiból. Ennyi vezeklés talán már mégiscsak elég volt, nem?!

Két óra múlva érkeztek meg a tanyához. Hatalmas mező terült el előttük, tucatnyi ló legelészett a szélén, egy ház közelében. Nemesi udvarháznak is beillett volna az épület, de Lana gyanította, hogy ez 28

csak az istálló... Később kiderült, hogy fedeles lovardát és éttermet is építettek bele, de kívülről csak annyi látszott, hogy itt minden hatalmas méretű és nem sajnálták belőle a pénzt. – Magyarországon az ilyet pénzmosodának hívják – morgott Lana a bajsza alatt. – Ennek sem egy tanítónő vagy egy bolti eladó a tulajdonosa – vonta meg a vállát Attila. – De nekünk ehhez semmi közünk. Átadjuk a lovat, átvesszük a pénzt, és már itt sem vagyunk. Nem is tévedhetett volna nagyobbat, de akkor ezt még egyikük sem tudta. Csak álltak a kapu előtt és várták, hogy valaki megjelenik – akár a többszöri dudaszóra, akár az elektromos csengő hangjára. De senki nem mutatkozott. – Nem sajnálja? – Mit? – Csillagot. Furcsa lehet felnevelni egy állatot, aztán eladni. – Ebből élek – vont vállat a férfi. – Persze megszeretem őket, anélkül nem megy, de az elejétől tudom, mi lesz a sorsuk, hát nem ragaszkodom hozzájuk túlzottan. Majd jön a következő csikó. Lana bólintott rá. Ebben a világban nincs helye érzelgősségnek. Végül is ez is csak egy munka, és a lónak igazán szép helye lesz itt. – Nincs egy telefonszáma, vagy valami? Kezdek fázni. Mégsem állhatunk itt napnyugtáig. Attila morogva előhúzta a zsebéből a mobiltelefont, és beütött egy számot. Lana meglepetésére folyékony – ámbár kissé morcos – németséggel beszélt valakivel. Egyre nyugtalanabb kérdéseket tett fel, és végül dühös mozdulattal összecsukta a telefont. – Mi történt? – kérdezte a nő aggódva. – Az idióta vevő elfelejtette, hogy ma jövünk, és elment Bécsbe karácsonyi nagybevásárlásra. Az idióta lovászának meg szabadnapja van, de ez még csak hagyján, mert bent van a faluban, csakhogy nincs nála egy vas sem, úgyhogy nem tud kifizetni minket. A ménkű csapna beléjük! Leghamarább este hétre érnek vissza! Mi a bánatot csinálunk itt addig? És mi mégis mikorra fogunk hazaérni?! – Jaj – nyögött fel Lana. – Pedig Csillagot már muszáj lenne kiengednünk... Attila felsóhajtott. – Na jó. Leakasztom a futót és megkeresem a lovászt. Addig 29

maga maradjon itt és vigyázzon a lovamra. Semmi értelme, hogy végigráncigáljuk ezen a gyatra úton a faluig meg vissza, talán meg se tudnánk állni a kocsma előtt a futóval. – Hogyisne! Azt akarja, hogy idefagyjak? – Annyira nincs hideg. Másszon be Csillag mellé, majd melegítik egymást. Perceken belül Lana egyedül maradt a mező közepén. A nap elbújt, jeges szél süvített, és valahogy hirtelen egyáltalán nem tűnt olyan barátságosnak ez a hely... Lana megborzongott, és sietősen bemászott az utánfutóba Csillag mellé, aki nyugtalanul próbált kinézni az ablakon, hogy meglássa a többieket. – Ha jönnek a farkasok, nem adlak oda nekik – suttogta Lana a lónak. – Felugrom rád, és vágtában menekülünk. Megbeszéltük?

Attila meglepően hamar visszaérkezett a lovásszal, egy ötven év körüli, markos férfival, akiből finoman áradt az alkoholszag. Vidáman beszélt Attilához, aki viszont elég kényszeredett válaszokat adott, és pillantásaikból Lana kitalálta, hogy róla van szó. Sajnos a német nyelv nem tartozott azok közé, amelyeket beszélt. Lekecmergett az utánfutóról, és odalépett hozzájuk. – Hans, a lovász – mutatta be Attila az osztrákot, és Lana kezet nyújtott. – Menjünk be, mutatom az utat a konyhához, és talán főzhetne egy teát, amíg mi kiengedjük Csillagot. – Leemelte a Toyota platójáról a lovász biciklijét, és átadta neki, aztán ránézett Lanára. – Mi a baj? – Nézni szeretném, amikor Csillag találkozik az itteni lovakkal. – Valószínűleg nem fogunk sokat látni belőle – mosolyodott el Attila. – Elvágtatnak a világ végére az első összeszimatolás után. Igaza lett. Nem volt egyszerű már levezetni sem Csillagot a futóról, annyira idegesen kapkodta a fejét. Ketten kétfelől tartották egyegy szíjjal, úgy eresztették a kerítés közelébe, ahol már az összes helyi ló ott ácsorgott. – Micsoda kíváncsi népség! – nevetett Lana. – A lovaknál nincs is kíváncsibb állat – helyeselt Attila. – Nem mész innen! – legyintette képen az egyik tolakodót. 30

– Nem hiszem, hogy tud magyarul – mosolyodott el Lana. – Ez speciel tud, mert magyar ló. Én hoztam tavaly az Alföldről. – Megismeri magát? – nyílt kerekre Lana szeme. – A lovak sohasem felejtenek. Sem jót, sem rosszat. – És maga is emlékszik rá... – Aki annyit van lovakkal, mint én, annak ugyanolyan nagy különbség van két ló között, mint két ember között. Hans, öffnen Sie das Tor! A lovász kitárta a karám kapuját, belépett, és a karját lengetve kissé odébb zavarta a lovakat. Attila még egyszer végigsimított a csikó nyakán, aztán kikapcsolta a karabinert, és finoman rácsapott Csillag hátára. – Menj, csikó! Gyönyörű jelenet következett. Csillag a farkát zászlóként magasra emelve, szinte táncolva közeledett a többi lóhoz. Azok egyszerre körülsereglették, szimatolgatták, el-elugrottak mellőle, Csillag hol közelebb lépett hozzájuk, hol idegesen félreugrott, futott egy-egy rövidet némelyik lóval, mígnem az egész társaság hirtelen vágtába csapott, és jó pár száz méterrel arrébb álltak csak meg. Látszott, hogy Csillag a fűhöz hajol, de nem eszik, felkapja a fejét, ahogy egy idegen ló a közelébe megy, és hirtelen megint nekiiramodtak mindketten, a többiek pedig követték őket. Hamarosan az egész csapat eltűnt a távolban. Lana mosolyogva gyönyörködött az előadásban, és csak akkor fordult hátra, amikor már tényleg semmi nem látszott belőlük. És csak akkor vette észre, hogy Attila végig őt nézte, nem a lovakat. Zavarba jött a férfi komoly arckifejezésétől. – Nagyon szépek – mondta, csak hogy mondjon valamit. – Most egy darabig nem jönnek vissza, ugye? – Kicsit szaladgálnak, aztán legelni kezdenek. Lesz még köztük pár erőfitogtatás, de Csillag talán a legfiatalabb most, úgyhogy nem fognak nagyon verekedni. – Örülök, hogy láttam – bólintott Lana. – No, akkor tea? – Talán még jobb, ha elmegyünk ebédelni – vetette fel Attila. – Máris?! Hiszen nemrég tömte tele a hasát! – Ugyan, hol van az már. Mindjárt egy óra. Jöjjön, tudok egy jó helyet a szomszéd kisvárosban. 31

Kellemes kisvendéglőben ebédeltek, ahol Lana meglepetésére szemmel láthatóan ismerték Attilát. A tulajdonos maga jött az asztalukhoz, és pár percig kedélyesen elbeszélgetett velük, vagy inkább Attilával, mert a férfi nem tartotta lényegesnek, hogy fordítson, az osztrák meg talán feltételezte, hogy Lana is érti, amit beszélnek. – Hogyhogy ilyen otthonos errefelé? – kérdezte kíváncsian, már a visszaúton. Ezúttal Attila vezetett. – Egyetemista koromban minden nyáron ezen a tanyán dolgoztam nyári gyakorlatként. Utána meg egy egész évig itt voltam. – Vagy úgy. És gyakran hoz nekik lovakat? – Már négy van itt az én tenyésztésemből, és kettő, akiket apróhirdetésből vettek, és én hoztam el nekik. – Minek nekik ennyi ló? – Kereskedni. Megveszik csikóként, betanítják, dolgoznak velük, aztán továbbadják jóval drágábban. Vagy megtartják és oktatnak rajta. Lovastanya, mint az enyém, csak egy kicsit nagyobb. Lana elmosolyodott. Annyira jó látni, hogy vannak ilyen emberek. Attila nem nagyzol, ő tényleg ilyen egyszerűen látja a világot. Talán szebb lenne minden, ha mások sem bonyolítanák túl... Erről viszont valamiért Péter jutott az eszébe. És Marcsi. – Megpróbálta kideríteni, mi történhetett azon az éjszakán? – kérdezte halkan, óvatosan, felkészülve rá, hogy azonnal visszakozzon, ha ellenállásba ütközik. Szerencsére Attila nem próbált úgy tenni, mintha nem értené. – Megpróbáltam, de semmire sem jutottam. Mindenki ártatlanul és érdeklődve néz rám, ha kérdezősködöm. És nem értik, mit akarok tőlük. – Talán nem jól kérdez... – Lana maga is megijedt attól, amit mondott, és amit ezzel sugallt. De Attila nem sértődött meg. – Maga sem rendőr, csak az edzőjük volt, nem igaz? Vagy azt szeretné, ha Peti kérdezné ki az embereimet? – Nem, dehogy. Lana válasza túl gyors volt. Attila ránézett. 32

– Titkol előlem még valamit? A szemében mosoly bujkált, úgyhogy Lana felbátorodott. – Igazából már próbáltam kérdezősködni. De én sem tudtam meg semmi lényegeset. – Talán nincs is mit megtudni – tűnődött Attila. – Van egy olyan érzésem, hogy valamiképpen mégsem az én lovaim közül való volt. Lanának hirtelen eszébe jutott valami. – Nem kellett volna nyomokat találniuk a rendőröknek? Ha egy ló rúgta fejbe Marcsit, hogyhogy nem voltak patanyomok? – Száraz idő volt még akkor. Semmi sár, viszont sok fű. De valami nagyon furcsa nekem. Az miért nem izgatja, hogy egyáltalán mit keresett Marcsi a tanyám mögött, a Duna gátjának a tövében, miután elbúcsúzott Ágitól a falu főterén, négy kilométerre onnan? Lanának leesett az álla. – Ó. Ez ügyes volt. – Szóval tudja, igaz? – Jaj, ne nézzen már így rám – nevetett a nő. – Nem tud megijeszteni. Nem, nem tudom, hogy mit keresett ott Marcsi, de azt tudom, hogy a rendőrök eredetileg azt feltételezték, hogy nem is ott sérült meg, hanem valaki odavitte. Merthogy semmilyen nyomot nem találtak körülötte. De az már gyilkossági kísérlet lett volna, hiszen kicsi volt az esélye, hogy ott megtalálják másnap délelőttnél korábban, sőt, ha maguk nem mennek ki terepre, talán napokig nem jár arra senki. – Járnak ott biciklisek is. – Az igaz – akadt meg egy pillanatra Lana. – De ha feltételezzük, hogy volt valaki Marcsival, és az látta a balesetet, akkor miért nem vitte el orvoshoz? Miért hagyta ott, vagy miért cipelte a tanyájához? – Mondjuk azért, mert egy másik lovardában dolgozó emberről van szó, aki így akarta magát tisztára mosni, és rám terelni a gyanút? Lana bólintott. – Igen. Ez nem rossz ötlet. És ha leteszi Marcsit az orvos háza elé, becsönget és elrohan? – Valaki észreveheti. Nem kockáztat. – Vagy nem meri megmozdítani a lányt, nehogy valami még nagyobb bajt csináljon... akinek van jogosítványa, ennyit biztosan megtanult elsősegélynyújtásból. 33

– Amivel újra visszajutottunk hozzám – sóhajtott fel Attila. – Sajnálom – nézett rá Lana. – Legalább annyi érv szól mellette, mint ellene, hogy a maga lovai közül volt valamelyik. – Tudom. Akkor elmondja Péternek? Lana nem válaszolt. Kinézett az ablakon. Ha még mindig nem érti, akkor nincs miről beszélniük... Hallgattak egészen addig, amíg vissza nem értek a tanyához. Még mindig szótlanul, Lana kiszállt a Toyotából, és odament a karám széléhez. Vastag kabátjában, csizmájában, ahogy a fél lábát feltette a kerítés alsó rúdjára, úgy nézett ki, mint egy westernfilm hősnője. Attila tűnődve figyelte egy darabig, azután elhatározásra jutott. Ez nem mehet így tovább. Tennie kell valamit. Valami olyasmit, ami nem okoz gondot egyiküknek sem. Lassan odasétált hozzá. – Ha már úgyis itt kell rostokolnunk – kezdte. –, nem akar lovagolni egyet? Úgy kell csinálni, mint a Vadnyugaton: egy csomó ideig gyalogolunk a karámban, fogunk magunknak egy lovat lasszóval, rápattanunk amúgy szőrén, és vágtatunk bele a világba. Lana felnézett rá, és halványan elmosolyodott. – Remekül hangzik. Nem tiltakozott, amikor Attila maga felé fordította és átölelte. Némán tűrte, hogy a férfi kisimítsa a szeméből a haját, és aztán ottfelejtse a kezét a nyakán. – Szóval vége a büntetésnek? Attila halkan felnevetett. – Vége. Leszolgálta a hét évet. Lana nem akart több félreértést. Felnyúlt és lehúzta magához a férfi fejét, és ezúttal ő volt az, aki megcsókolta. Egyértelműen. Attila nem egészen így tervezte, legalábbis öt perccel ezelőttig. De most már bolond lett volna, ha tiltakozik, különösen, hogy ez járt a fejében kora reggel óta. Helyesebben két hónapja, ha igazán őszinte akar lenni magával... Furcsa módon, ahogyan korábban az autóból is, most hirtelen valahogy az egész mezőről kifogyott az oxigén. Lana elhúzódott egy kicsit, de csak azért, hogy juttasson némi levegőt a tüdejébe. 34

– Nos, ennyit Péterről – mondta. Attila nagyot nevetett. – Micsoda boszorkány maga! No jöjjön, keressünk egy lovat. Lana mosolyogva vállat vont, és ment utána engedelmesen. Bánja is ő. Ha Attilának ez kell, hát keressenek egy lovat. Még lasszózni is megtanul a kedvéért, meg szőrén lovagolni, amit csak a férfi akar. Milyen szép tud lenni a világ! Elégedett volt, mint egy kiscica egy bödön tejföl után.

Csak sötétedéskor tértek vissza a tanyára. A lovaikat tényleg nekik maguknak kellett befogniuk, de Hans segített. Nyereg is került végül alájuk, igaz, csak angol nyereg, ami miatt Attila váltig morgott, az osztrák meg persze a vállát vonogatta vigyorogva. – Wir sind nicht hunne von aus puszta... – és ezt még Lana is megértette. Segítettek Hansnak ellátni a lovakat, azután Lana tényleg főzött egy teát, a lovász pedig begyújtott a társalgó kandallójába. Mély párnájú, hatalmas kanapén helyezkedtek el kényelmesen, a férfiak beszélgettek, és Lana arra gondolt, hogy nem kellene meglepetést éreznie, amiért az általában szűkszavú Attila nyelve így megered, amikor – sejthetően – a szakmájáról, az életéről, a lovairól van szó. Bevackolta magát a sarokba, és úgy nézte a lángokat, mintha otthon lenne. Ugyanolyan kellemes érzés volt. Jó hely ez. – Ébresztő – súgta a fülébe Attila. – Nem is aludtam – nézett körül Lana kábán. – Dehogynem. Hans kiment, hogy beengedje a gazda kocsiját, és el kellene döntenünk, hogy most mi legyen. – Hány óra van? – Lana sikertelenül igyekezett elfojtani egy ásítást. – Fél hét. Kilencre Toronyban lehetünk, és éjfélre talán otthon. Vagy megalhatunk itt is, és holnap megyünk haza pihenten. Ez lenne az okosabb, nem? Félreérthetetlen volt a hangjában az a szín. Lana felnevetett. – Ugyan már, erre semmi szükségünk. És különben is, nincs nálam pizsama. 35

– Micsoda szerencse – nevetett Attila is. – Fogkefét hozott? – Fogkefe, szappan, törülköző, váltás ruha mindig van nálam. – Micsoda felkészült utas – mondta rá a férfi ámulattal. – Telefonálnom kell a szüleimnek, hogy nagyon későn érünk csak haza. Szerintem már kezdenek aggódni, hogy hol lehetünk. – Én már szóltam Gyurinak. Ha nem csalódom a falusi hírhálózatban, mostanra a szülei is tudják. Meg persze az egész falu. Ez gondot okoz? Valódi aggodalom volt a hangjában. Lana komolyan felnézett rá. – Semmiféle gondot – mondta halkan, nyomatékkal. – Sokszor el kell még magyaráznunk ezt egymásnak? – Talán most már nem – felelte a férfi halvány mosollyal. – Nincs értelme itt maradnunk. Egyáltalán nem vagyok fáradt, akár hazáig is tudok vezetni. És ha váltjuk egymást, akkor végképp nincs probléma. – Tudom – mondta Attila sajnálkozva. Lana elmosolyodott. – Adnának nekünk egy szobát, dupla ággyal, és ott állnánk talpig zavarban, kerülve egymás tekintetét. Tényleg ezt akarja? – Valahogy azért kezelnénk a helyzetet – morogta a férfi. – Egyelőre inkább ne kezeljük, jó? Attila nagy sóhajjal vállat vont. – Jó. Negyed óra múlva úton voltak hazafelé. Lana vezetett, vidáman együtt énekelt a CD-vel, Attila pedig sikertelenül próbált úgy tenni, mintha nem őt bámulná a villódzó fényben. Ez volt az életem eddigi legjobb munkája, állapította meg Lana elégedetten.

36

Péntek

NEHÉZ volt másnap az ébredés. Nem igazán a fáradtság miatt, ahhoz Lana már hozzászokott, hiszen sokszor előfordult, hogy a kicsik nyűgösködése miatt nem tudta kialudni magát. De az elmúlt nap olyan volt, mintha valaki másnak az életét élné, és furcsa volt visszazökkenni a sajátjába. Ábrándos tekintettel itta a reggeli teáját, és annyira nyilvánvalóan máshol járt az esze, hogy Eszter nem is bírta szó nélkül. – Veled meg mi történt? Még mindig alszol? Lana összerezzent. – Tessék? – Ki ez az ember, akivel tegnap egész nap voltál? – kérdezte az édesanyja gyanakvóan, és Lana felnevetett. – Jaj, anyu, rémes vagy. Eszter a szemét forgatta. – Gondolhattam volna. Egy percig sem bírsz nyugton maradni. – Mit csinált már megint? – lépett be Zoltán. – Máris van egy fiúja, pedig alig két hónapja lakik itt. – Remek, remek – felelte az apja szórakozottan. – Anya! – kiáltotta Lana félig nevetve, félig felháborodottan. – Mi az, hogy fiúm? Attila nem a fiúm, és különben is, hol vagyunk, a nyolcvanas években?! Kétgyerekes anya vagyok, az ég áldjon meg, és harminckét éves, nem tizenkettő. – Harminchárom éves vagy, drágám, és rosszabb, mint tizenhárom éves korodban... – Csak egy hónap múlva leszek harminchárom. – ...és különben is, hogy beszélsz az anyáddal?! Amire persze mindhárman nagyot nevettek. 37

Reggeli után Lana ártatlanul közölte a szüleivel, hogy ilyenkor mindig lovagolni szokott, meg van némi bevásárolnivalója is, gyorsan megdögönyözte az ikreket, majd úgy elfüstölt otthonról, mintha ott se lett volna. Az édesanyja nevetve nézett utána. Megállt a Toyotával a szokott helyén, kiszállt, és már éppen körül akart nézni, hogy vajon merre találja Attilát, amikor meglátta. A ház sarka mögül bukkant elő, igen sietősen, három hatalmas lépéssel Lana mellett termett, és mielőtt a nő mozdulni vagy szólni tudott volna, szenvedélyesen csókolni kezdte. – Huhh – kapkodott levegő után Lana. – Neked is jó reggelt. Attila derűsen nézett a szemébe. – Jól aludtál? – Nem. – Helyes – vágta rá a férfi nevetve. – Miért jöttél? Lana nem vett tudomást a csúfondáros tekintetéről. – Lovagolni, természetesen – mondta fölényes nyugalommal. – Gyuri bácsihoz, nem hozzád. Neked péntek délelőttönként mindig Körösnagyharsányban van múlhatatlanul fontos dolgod, nem? – Ma Gyuri megy Körösnagyharsányba. Eredj, pucold le Kedves csikóját, kapsz egy kis kiképzést a kiscsikók korai fejlesztéséből. – Korai fejlesztés? Dadog szegény? – Ó, fogd már be. – És különben is, lovagolni jöttem, nem dolgozni. – Nincs más választásod, ez árukapcsolás – idézte Lana szavait Attila nevetve. – Ha lovaglást akarsz, a munkát is megkapod mellé. Meg persze a társaságomat is. – Valahogy majd csak kibírom – felelte Lana mosolyogva. Vidám, kéz-a-kézben bevonulásuk persze nem maradt észrevétlen a tanyán. Gyuri bácsi derűsen megbökte a sapkája szélét, Bandi a szemét forgatta vigyorogva, Zsófi néni pedig széles mosollyal köszönt Lanának, miközben egy bögre kávét nyomott a kezébe. – No, látom, csak megjött az eszük. – Hogyhogy? – nevetett Lana meglepetten. – Rossz volt nézni, ahogy kerülgetik egymást. 38

– Szent ég, ez jól kezdődik – sóhajtott nagyot Attila. – Néha annyira szeretnék egy nagyvárosban élni, névtelenül és ismeretlenül. És különben is, mi az, hogy kerülgettük egymást? Mik vagyunk mi, kutyák?! – Vau, vau – vigyorgott rájuk Bandi. Aztán gyorsan félreugrott, hogy Attila keze ne érje el. – Megjön ma az öcsém – terelte másra a szót Lana. – Tudnál adni neki egy szobát? – Akár tizet is. Nem lesz itt senki a hétvégén, hiszen karácsony van. Zsófi néni, előkészíti a kisszobát, amelyik a fürdő mellett van? – Persze. Be is fűtök máris, hogy felmelegedjen, mire megjön. Lana is felállt, indult volna utána, hogy segítsen, de Attila elkapta a kezét és visszahúzta, amíg csak Lana az ölébe nem huppant. – Neked most itt van dolgod, asszony – mordult rá. – Ja, igen, a barlangi stílus... – Az én szobámban is van hely – suttogta a hajába Attila. – Este, amikor lefektetted a kicsiket, és a szüleid is elaludtak, szépen lopózz át ide... – Na persze – nevetett Lana, de beleborzongott a gondolatba. – Öreg vagyok én már a lopózkodáshoz. Attila szorosabban ölelte magához. – Hogyne, öreglány. Fél lábbal a sírban. Mutassak egy kis mintát, hogy mit kapnál, ha esetleg mégis átlopóznál? – Rád öntsem a kávémat? – érdeklődött Lana derűsen. – Inkább egy vödör hideg vizet – sóhajtott fel a férfi. – Azt is el tudom intézni. Attila nem tudta eldönteni, nevessen-e vagy sírjon. – Neked mindenre van válaszod?! – Pofa be – szólt rá Lana gyöngéden. – Lássuk azt a mintát. A férfi a válla fölött átnézett Bandira, aki a konyha legtávolabbi végében, nekik hátat fordítva próbált úgy csinálni, mintha nem figyelne a sugdolózásukra. – Nincs neked valami dolgod az istállóban? – kérdezte Attila gyanús szelídséggel. – Tudtommal nincs – fordult feléjük a srác vigyorogva. – Kifelé – szólt rá Attila. – Kettesben akarok maradni a menyasszonyommal. – Érzékelte, hogy Lana összerezzen. – Mi a baj? 39

Lana megvárta, amíg a szüntelenül vigyorgó Bandi mögött becsukódik az ajtó. – Ezt komolyan mondtad? – Mit, hogy kettesben akarok maradni veled? – Ha, ha, ha. Attila elkomolyodva nézett a szemébe. – Lana, nekem nem szokásom játszadozni. Két hónapja vágyom utánad, szeretlek, amióta ismerlek. – Nekem ez sok – suttogta a nő. – Rémes időszakon vagyok túl... sőt, talán még nem is vagyok túl rajta egészen. Igazán megszerettelek, de szerettem egyszer már előtted is, és nagyot kellett csalódnom. Nagyon megbántottak, és most félek ettől. – Én soha nem bántanálak. – Jancsiról is ezt hittem – mondta Lana halkan, szomorúan. – Talán sokat kérek, de nem tudnál egy kicsit türelmesebb lenni? – Lana, én már megmondtam az elején... – Tudom. Nem vagy türelmes ember. – ...de az elmúlt két hónap alatt melletted megtanultam annak lenni. – Dehogy tanultál meg – mosolyodott el halványan. – Nem ismertél korábban. – Nem, és most sem ismerlek még jól. Két hónap rettenetesen kevés idő. És annyi minden történt közben... Lehet, hogy gyáva vagyok, de nekem még szükségem van egy kis szabadságra. – Dehogy vagy gyáva. Idejöttél a lányokkal, és leküzdötted a régi félelmedet is a lovaglással kapcsolatban. – De egyszerűen nem tudok hinni az újrakezdésben. Attila megcsóválta a fejét. – Ez a beszélgetés kezd nagyon rossz irányba menni. Gondolj inkább Rékára! Nekünk nem jött össze, de aztán találkozott Lacival és most ott van az a klassz kiskölyök. Láttad, milyen boldog, de mi lett volna vele, ha ő is meghátrál? Lana magában azon mulatott, hogy Attila a saját volt feleségét hozza fel példának, de erre felkapta a fejét. – Én nem hátrálok meg. Csak egy kis időt kérek. A férfi szótlanul nézte egy percig, aztán bólintott. – Hát, sajnos, ez az, amit nem tudok megadni neked. 40

Lana nyelt egyet. – És ez mit jelent? – kérdezte aggódva. – Azt, hogy nem szállok le rólad – mosolyodott el Attila. – Kapálózhatsz, ahogy csak akarsz, nincs menekvés. – Benne vagyok – nevetett fel Lana. – Csak néha hagyd, hogy felbukkanjak levegőt venni, jó? – Tetszik ez a hasonlat – dörmögte a férfi a nyakába. – Beleestem, benne vagyok, nem láthatok, nem hallhatok... Lana nevetve ölelte át. Micsoda ritka kincs ez az ember. Kedves, gondoskodó, vonzó, és még verseket is tud. Bolond vagyok, ha elszalasztom, szidta magát gondolatban. Elhúzódott, és hirtelen támadt aggodalommal nézett a szemébe. – Ne hagyd, hogy lerázzalak, jó? Ne engedd, hogy elrontsam. – Erre is van egy idézet – mosolygott rá Attila. – Bújj hozzám, ne hagyj el, ha én mennék, ne engedj el... Ismered?... – Lana bólintott. – Ne félj. Nem szabadulsz meg többé tőlem.

Amikor épp be akart szállni a Toyotába, egy autó fékezett a ház előtt. Péter Mazdája, ismerte fel meglepetten Lana. – Szia – intett felé Péter. – Lovagoltál? – Igen – válaszolta Lana kicsit tétován. Teljesen kiment a fejéből a másnapi ebédmeghívás. De el kell mondania Péternek... Azt nem hagyhatja, hogy valaki mástól értesüljön róla... Péternek nem tűnt fel Lana zavara. Kedves mosollyal lépett oda, hogy szokása szerint arcon csókolja a nőt, és Lana nem tiltakozott. Hiszen ez csak barátság. – Jó, hogy jössz, úgyis akartalak hívni. Anyám nagy vendégséget akar csapni, meghívta Erzsi nénit meg Ágit, és Attilát is, meg ott lesz Tomi, és állítólag a barátnőjét is hozza, bár fel nem foghatom, honnan került elő ez a lány, de mindegy, nem ezt akarom mondani. – Mi van, bolondgombát ettél? – nevetett Péter. – Nem, bár egy kicsit ostobán érzem magam. Nem szeretnélek megbántani... de meg foglak. Péter elnézett a válla fölött. És Lana azonnal tudta, hogy Attila jön feléjük, és már elég közel van, és nyilván mindent hallott. 41

Péter tekintete visszatért a nő arcára. – Lana – kezdte sürgetően. De ő megrázta a fejét. – Csak azt akartam mondani, hogy ha akarsz, te is hozhatsz valakit magaddal. – Tudod jól, hogy nincs senki. – Akkor választhatsz Erzsi néni és Ági között – nevetett kínban Lana, és meglepetten látta, hogy Péter összerándul. De a következő pillanatban elterelte a figyelmét az, hogy Attila megállt mellette. Elég szorosan állt mellé. Péternek ennyi elég is volt. Ránézett Attilára, ránézett Lanára, és bólintott. – Kibékültetek? – Nem akartam, hogy valaki mástól tudd meg. – Semmi baj – felelte Péter higgadtan. Szeretett volna alaposan belerúgni valamibe. Vagy valakibe. – Úgyis azon gondolkodtam, hogy lemondom a holnapot... – Péter, ne... – ...anyám el lesz bűvölve, hogy nála töltöm a hétvégét. – Lépett egyet Lana felé, a szeme sarkából Attilát figyelve, de hogy a másik nem mozdult, odahajolt hozzá, és könnyedén arcon csókolta Lanát. – Jó mulatást. Beült a kocsijába és elhajtott, Lana pedig Attilához fordult. – Jaj, annyira sajnálom. Nem szeretek megbántani senkit sem, és Péter olyan aranyos volt velem. – Vannak esetek, amikor nem lehet elkerülni – mondta Attila szelíden, és kihúzta a kezét a zsebéből. – Jól értettem, hogy meg vagyok hívva holnapra ebédre? Lana zavartan nézett rá. – Nem tudtam, hogy mondjam meg neki. – Akkor most menjek vagy ne? – nevetett a férfi. – Hát, anyám úgyis számít Péterre, tehát terítéked lesz – vont vállat Lana, aztán gyorsan félreugrott Attila keze elől. – Egy órára gyere..., és ne felejtsd el a virágot!

42

Szombat

BECSÜLETÜKRE

legyen mondva, sem Lana szüleinek, sem Erzsi néninek nem rezzent meg még a szempillája sem, amikor az ebédnél nem Pétert, hanem Attilát látták Lana mellett ülni. Nem tettek fel felesleges kérdéseket sem – egyszerűen elfogadták a helyzetet, úgy, ahogy volt. Lana hálás volt nekik ezért. Tomi remekül nézett ki, és hozott magával valamit Kelet varázsából. Lana nehezen tudta volna megfogalmazni, mire gondol, de úgy érezte, a testvére megváltozott – felnőtt. Ahogy Péternek is mondta előző nap, nagyon meglepte, hogy Tomi máris barátnőt szerzett magának, pedig egy hete sincs itthon; és a meglepetése még nagyobb lett, amikor rájött, hogy a lány nem új, hanem éppenséggel egy nagyon régi barátnője Tominak. Ezek szerint az öccse tényleg felnőtt. Lana szemében a hűség egyet jelentett a felnőttséggel. Alig fértek el a nagyra kihúzott ebédlőasztal körül, amely így betöltötte az egész szobát, Lana át is vitte a számítógép előtti székeket a hálószobájába, hogy több helyük legyen. Összevissza beszélgettek egész idő alatt, csapongva a falusi, a fővárosi és a keleti témák között, főleg Tomi beszélt meg az édesanyja, Csilla alig szólt, csak ragyogó szemmel figyelte Tomit, Erzsi néni leginkább Zoltánal beszélgetett, Ági pedig flörtölt Attilával, mintha Lana ott se lett volna. Ő meg mosolyogva, csendben figyelte az egész felfordulást, csak a felajzott ikreket próbálta néha lecsendesíteni. Később a család úgy döntött, hogy ezt a lakomát le kell mozogni ebben a gyönyörű időben, és testületileg elindultak a Duna-partra. Lana elvállalta a mosogatást, hiszen az edények nagy részét úgyis csak be kell rakni a gépbe, a kislányokat pedig ideje letenni. 43

Attila szó nélkül ott maradt vele. Nem mintha Lana másra számított volna. Csendes egyetértésben pakolták meg a mosogatógépet, lefektették az ikreket, akik azonnal el is aludtak, ők meg kiültek az üvegházba, ahogy Lana a télikertszerűen körbeüvegezett teraszt nevezte magában. A nap jólesően felmelegítette a benti levegőt, és ők ültek a hintaágyban, mint egy öreg házaspár, a teájukkal a kezükben, a kiskutyával a lábuknál. – Mire gondoltál? – törte meg a csendet Attila. – Mikor? – Mostanáig. Az elmúlt percekben. – Sok mindenre. Egy kicsit Tomira és Csillára, egy kicsit Ágira, egy kicsit Marcsira és Péterre, meg az egész életemre úgy általában. – Nem gondolhattál ennyi mindenre tíz perc alatt! – hitetlenkedett Attila. – Vannak, akik nem egy csiga sebességével gondolkoznak – fordult felé Lana csúfondáros mosollyal. – Úgy érted, lassú vagyok? – Rettenetesen – nevette ki a nő. Attila csak felhorkant válaszul. – És te? – kérdezte Lana kíváncsian. – Te mire gondoltál? – Nem mondom meg – fintorgott rá a férfi. – Akkor tudom. – Nem tudsz te semmit. Lana mosolyogva az ölébe dőlt, és lehunyta a szemét. – Melyik a kedvenc évszakod? – kérdezte hirtelen. – Ez meg most miről jutott eszedbe? – Arról, hogy nem tudok semmit. Tényleg nem tudok semmit rólad. Például azt sem, hogy melyik a kedvenc évszakod. – Szerintem kitalálod. – Attila szórakozottan csavargatta Lana haját, és ő úgy érezte, szikrák pattognak ki a férfi ujjai alól. Felnézett, egyenesen a meleg szemeibe. – Azt hiszem, mindegyiket egyformán szereted, vagy inkább, hogy megtalálod mindegyikben azt, amiért szeretheted – válaszolta tűnődve. Attila elmosolyodott. – Tudtam, hogy kitalálod. És szerintem azért gondolod ezt rólam, mert te is ugyanígy vagy ezzel. Igazam van? – Igen – mondta Lana csendesen. – Neked is feltűnt? 44

– Hogy milyen sok dologban hasonlítunk? – Igen. A gyerekek, a lovak, a zene, a természet szeretete... – Azért én szívesen felfedezném a különbségeket is – mondta rá a férfi vigyorogva. Lana felsóhajtott. – Rendben. Van még kábé tíz percünk. Aztán nagyot nevetett, látva Attila döbbent arckifejezését. – Egyszer úgyis elkaplak – morogta a férfi, és feljebb húzta őt, hogy kényelmesen hozzáférhessen. Olyan gyöngéden csókolta meg, hogy Lana egészen ellágyult tőle. Csak le akar venni a lábamról, próbált belekapaszkodni a gondolatba, de képtelen volt ellenállni neki, így észre sem vette, mikor lett a csókjuk olyan szenvedélyes, hogy alig bírták abbahagyni. – Te jó ég – nyögte ki Lana. – Ezt sürgősen be kell fejeznünk... – Én is úgy érzem – horkant fel Attila majdnem nevetve. – Nem úgy értettem. – Kár... Lilla ezt a pillanatot választotta ki arra, hogy felsírjon, mire Attila nagy sóhajjal elengedte Lanát. – A legjobb gardedám egy kisgyerek. Te persze nem elégedtél meg eggyel, duplán bebiztosítottad magad. De Lana nem mozdult. – Várj. Figyeld csak. – Attila figyelt. Nem hallatszott sírás. – Már alszik is tovább. Nincs semmi baj, jobb ilyenkor nem zavarni. – Te tudod – vont vállat a férfi. – Mi a terved holnapra? – kérdezte Lana hirtelen. – Mit szoktál csinálni Szenteste? – Zsófi néniék úgy tesznek, mintha ők lennének a családom, és András is lejön. Kibontjuk az ajándékokat, megesszük a sonkát, és elmegyünk az éjféli misére. És ti? – Most leszek először csak a szüleimmel és a gyerekeimmel – mondta Lana halkan és szomorúan. – Tizenkét éven át Jancsi is ott volt velünk, most meg csak második ünnepre jön a gyerekekért. – Én sem vagyok Rékával és Katával karácsonykor már hét éve. Nekem is furcsa volt. De meg lehet szokni. Lanát ez nem vigasztalta meg. Nem akarta megszokni. Ugyanakkor persze tudta, hogy nincs más választása. És még szerencsés, hogy nincs teljesen egyedül, mint oly sok elvált asszony... 45

Vasárnap

A KEDVES kis falusi templom zsúfolásig megtelt ezen a vasárnapon. Jólesően megnyugtató érzés volt hallgatni ugyanazt a régi történetet, ugyanazokat a régi énekeket, mint annyi éven át mindig. Annyira jó, hogy vannak dolgok, amelyek sohasem változnak... Az ikrek a szokásos elbűvölően jó formájukat hozták, Lana szülei pedig örömmel fedezték fel mindazokat, akikkel az elmúlt néhány napban még nem találkoztak. Csak Tomi hiányzott a családból. Nem kérdezték, hogy Csilla vele marad-e (végül is, semmi közük hozzá), de nem lepődtek meg, hogy később Attilával együtt jelentek meg Lana házában mindketten. Magukkal hozták Andrást is, aki aznap reggel érkezett. – Ó, még egy ebből a szép nagy emberből, mesés – mondta Lana édesanyja bájosan. – Ugye, nem arra tetszik célozni, hogy túl sokat eszem? – kérdezte Attila megjátszott aggodalommal. – Sohasem tennék olyat – vágta rá Eszter. Épp olyan, mint a lánya, állapította meg a férfi magában nevetve. Tetszett neki ez a gondolat. Az már kevésbé, amikor meglátta, hogy az ikertestvére Lana mellett áll, és a fülébe suttog valamit, amin a nő csiklandósan nevet, András pedig egy meglepett és elbűvölt pillantást vet rá, majd pedig minden teketória nélkül szájon csókolja. – Hé, hé – szólt oda neki vészjóslóan. – Én a helyedben vigyáznék a fogaimra! – Ugyan kitől lennének veszélyben? – vicsorgott rá András. – Tőlem – vágta rá Lana, és egy kicsit mellbelökte. – Ne is törődj vele – mondta neki Attila. – Mindig az kell neki, ami az enyém. Kisautók, játékpisztolyok, építőkockák. 46

Eszter félrevonta a lányát. – Ide figyelj, miért nem hívod meg Attilát is ma estére? Tomival is itt lesz Csilla, nem szeretném, hogy rosszul érezd magad. – Nem fogom – mosolygott rá Lana. – Ha Attila eljönne, akkor meg azok hiányolnák, akikkel lenni szokott, András is, például. Ne aggódj, anyu. Kicsit furcsa ez most mindenkinek, de nem kell túl sokat gondolkozni rajta. A karácsony úgyis Kincsőnek és Lillának a legfontosabb, és ők, szerencsére, még nem hiányolják az apjukat. De mondd csak, ez a Csilla-dolog ennyire komoly? Egyáltalán, hol volt eddig ez a lány, és miért nem lesz ma a szüleivel? – Azt hiszem, ma este akarják bejelenteni – suttogta az anyja, mint egy összeesküvő. – Két éve együtt vannak már, csak a lány tanult, Tomi meg elvállalta ezt a munkát, és ezért titkolóztak eddig. De most Csilla visszamegy vele Indiába, amíg le nem jár Tomi szerződése. A szülei pedig már nem élnek, a csoporttársaival lakott egy bérelt lakásban. Láttad ma Marcsit a templomban? – váltott témát hirtelen. – Persze. De miért? Nem láttam rajta semmi különöset. – Csak mert odasündörgött hozzám, és a fülembe suttogta, hogy beszélni szeretne veled, és most ott áll a kertajtóban. Az volt az érzésem, hogy az anyja nem örülne, ha ezt megtudná. Lana a kertkapu felé nézett. Bundás ott ugrált csaholva, de Lana gyanította, Marcsi nem a kiskutyától fél annyira, hogy nem képes beljebb jönni. Keresztülvágta magát a zsúfolt nappalin és teraszon (hihetetlen, hogy korábban hogyan tarthatta ezt a szobát tágasnak, bár az igaz, hogy akkor csak hárman voltak benne, nem kilencen, mint most), és sietett, hogy odaérjen Marcsihoz, mielőtt a lány meggondolja magát. Marcsi valóban a megfutamodást fontolgatta már, amikor Lana kiért a kapuhoz. Szív alakú, szorongással teli arcában hatalmasnak tűnt a szeme, ahogy aggódva Lanára emelte a tekintetét. – Szia, gyere be – hívta Lana, de a lány tagadóan intett. – Nem akarlak sokáig feltartani. Tudom, hogy karácsony van, meg ilyesmi, és neked itt vannak a gyerekek is, meg a vendégeid, meg minden... – Marcsi, mi a baj? – vágott közbe Lana. – Azt hiszem, rájöttem, mi történt velem – suttogta a lány. 47

Lana egy pillanat alatt döntésre jutott. Kilépett a kertkapun, és becsukta maga mögött. Gyorsan a ház felé pillantott, hogy figyeli-e őket valaki, de nem vette észre, hogy Attila a teraszon áll. – Gyere, sétáljunk egyet – javasolta Marcsinak. – Megkérdezhetem, hogy miért nekem mondod el ezt? Ne érts félre, én nagyon örülök, hogy bizalommal vagy irántam, de nem értem, hogy miért éppen bennem bízol meg, amikor én gyakorlatilag idegen vagyok a számodra. – Éppen azért – suttogta Marcsi. – Neked biztosan nincs semmi közöd az egészhez. Lana meglepetten állt meg egy pillanatra. – Mondj el mindent – kérte azután. – Igazából nem sok, amit tudok – vont vállat Marcsi. – De nagyon zavaros az egész, és nem értem, és félek is egy kicsit... Tudod, egy nagyon aranyos filmet néztünk meg Ágival, és amikor elváltunk a főtéren és elindultam hazafelé, akkor még eléggé a hatása alatt voltam, és azon gondolkoztam, hogy egyeseknek milyen piszok mázlijuk van, és én mit csinálnék abban a helyzetben, amiben a főhős volt, meg hasonlók, tudod, ilyen csacsiságok. És nem is nagyon figyeltem, hogy hol vagyok és merre megyek, hiszen a lábaim szinte maguktól tudják az utat, annyiszor mentem már így hazafelé. – Ez hány órakor volt? – vágott közbe Lana. – Hát, nézzük csak. A film kilencig tartott, és azt hiszem, elértük a kilenc huszas HÉV-et, és akkor nyilván a tíz tizenötös busszal jöttünk haza, de ezt Ági jobban tudhatja. Szóval olyan tizenegy óra felé lehetett, vagy valamivel később, mert még beszélgettünk egy kicsit Ágival a szobor előtt ülve. Úgyhogy akár fél tizenkettő is lehetett már, amikor megláttam a Tranzitot. – Miféle Tranzitot? – Egy fehér, nagydobozos Tranzit állt az egyik ház előtt, de tudod, nagyon el voltam merülve az álmodozásban, úgyhogy ha pisztolyt tartasz a fejemhez, akkor sem tudom megmondani, hogy melyik ház előtt volt, még csak azt sem, hogy melyik két keresztutca között lehetett. Úgy éreztem, mintha álomból ébrednék. Állati fura volt, hogy ott áll az utcában éjnek évadján, és két pasas sietősen pakol bele valamit. 48

Lana izgatottan figyelt. Tudta, melyik utcáról van szó, és azt is, hogy az túl szűk ahhoz, hogy ott nappal meg lehessen állni és pakolni, de valahogy érezte, hogy Marcsinak igaza van, és nem költöztetőket látott ott éjféltájt. – És aztán? Odamentél? – Nem igazán. Odanéztem, és mondom, meg voltam lepve, és gondolom, hogy elég kíváncsian nézhettem, de amikor a két pasas észrevett és odanézett rám, akkor sürgősen félrefordítottam a fejem és elég kényelmetlenül éreztem magam, tudod, milyen az, nem akartam, hogy megszólítsanak meg füttyögtessenek olyan hülyén, ahogy a rakodómunkások szoktak. De egyáltalán nem ez történt, hanem a két pasas összenézett, és az egyik odaszólt valamit, hogy hol járok itt, ahol a madár se jár éjnek idején, vagy valami hasonló butaságot, de mielőtt válaszolhattam volna, vagy odébbállhattam volna, a két pasas odajött és közrefogtak, és rohadtul megijedtem, mert egyáltalán nem voltak barátságosak, és nem is úgy néztek ki, mint a srácok, amikor le akarnak szólítani, tudod. És akkor az egyik előkapott valami kendőt a hátsó zsebéből, a másik meg megfogta a karomat, és tudtam, mi lesz, de hiába próbáltam visszatartani a lélegzetemet, ezek az idióták az arcomra szorították azt a vackot, és jött a filmszakadás. Marcsi arcán furcsa izgalom volt, a szemében pedig könnyek, és Lana egyszerűen nem tudta eldönteni, hogy mit higgyen erről a fantasztikus történetről, és azt sem, hogy ezek után mit csináljon. Csakhogy még nem volt vége. – De nem tartott sokáig. Elég hamar magamhoz tértem, és valószínűleg a Tranzit hátuljában lehettem, de töksötét volt és nem láttam semmit. A kocsi himbálózásából éreztem, hogy valami hepehupás földúton mehetünk, és képzelheted, hogy be voltam tojva, eszembe jutott minden maffiás film, amit valaha láttam, de az egész csak egy-két percig tartott. Megálltunk, és jobbnak láttam úgy tenni, mint aki még nem tért magához, úgyhogy szorosan bezártam a szemem és lógtam, mint egy rongybaba. De szerencsére nem csináltak velem semmit, csak kivonszoltak a kocsiból, és lehajítottak a földre, nem túl finoman, és valami ferde részre eshettem, mert gurultam pár métert. Aztán hallottam, hogy a Tranzit elmegy. Már persze ha a Tranzit volt, mert nem égett semmi lámpa, csak odébb. 49

A gát, gondolta izgatottan Lana, a gátnál dobhatták ki, Attila földje közelében. – És aztán? – Vártam egy darabig, és el se hittem, hogy ilyen piszok mázlim van, de közben marha dühös is voltam, hogy kihoztak valahová a prérire, mert éreztem, hogy fűben fekszem, és vajon milyen messze lehetek a falutól, és mennyit kell gyalogolnom hazáig, ha egyáltalán rájövök, hogy hol vagyok, és hogy merre kell mennem. Meresztgettem a szemem a sötétben, és láttam lámpákat, úgyhogy már éppen elindultam volna arrafelé, amikor nagyon furcsa zajokat hallottam. Valami fújtatást meg morgást, meg valami ütemesen dobbanó hangokat, és addigra már annyira ki voltam készülve, hogy halálra rémültem, hogy jön a sátán kutyája vagy mi, és futásnak eredtem, de a következő pillanatban valami nagy sötét takarta el előlem a fényt, és semmi másra nem emlékszem. Nagyon fura, igaz? Lana elgondolkodva figyelte Marcsit. A lány izgatott volt és riadt, de valahogy furcsa is egyben, furcsa volt az a pillantása, ahogy Lanára nézett, valahogy alulról felfelé, és Lanába belehasított az ösztönös hitetlenkedés. Számító, igen, ez az, kifejezetten számító volt a lány tekintete. Lehet, hogy a képzelete szüleménye ez az egész történet? De miért kellene ilyesmit kitalálnia? És miért mondaná el ezt éppen neki? Péter miatt, döbbent rá a következő pillanatban. Marcsi nyilván összerakta mindazt, amit a szüleitől, Ágitól, a barátaitól megtudott, és arra gondolhat, hogy amit Lanának elmond, az eljut Péterhez is. Azt ugyan még mindig nem értette, miért nem fordult a lány egyenesen a rendőrséghez. – Elmondtad mindezt a rendőröknek? – kérdezte, bár biztos volt benne, hogy nemleges lesz a válasz. – Persze, hogy elmondtam – vágta rá Marcsi, meglepetésére. – Péternek is, meg annak a kövér nyomozónak, Péter főnökének, aki a nyomozást vezeti. Újabb meglepetés. Igaz, sohasem beszéltek erről, de Lana meg volt győződve róla, hogy Péter vezeti ezt a nyomozást. – És a szüleidnek? – Bólintás. – És most nekem miért? Mit tehet ebben az ügyben valaki, aki nem nyomozó, és még csak nem is lakik itt a faluban régóta? 50

– Megbízhatnálak, hogy legyél a magánnyomozóm? – kérdezte Marcsi lelkesen, és Lana majdnem leült a földre meglepetésében. – A rendőrök teszik a dolgukat, de nem vagyok biztos benne, hogy teljesen elhiszik, amit mondtam. Lehet, hogy azt gondolják, hogy az egészet csak én találtam ki. – És újra az a számító, méricskélő pillantás... Lana most úgy gondolta, érti. Marcsi nyilván azt próbálja megtudni, hogy ő hisz-e neki. – Szeretném, ha valaki pártatlan is foglalkozna ezzel az egésszel. És bár te Péter barátja vagy, együtt is dolgoztatok egy ideig, ha jól értettem, de az biztos, hogy nem a te házad előtt állt az a kocsi. – De én nem vagyok rendőr, Marcsikám – vágott közbe Lana. – Nem is voltam soha, félreértettél valamit. Hogyan lehetnék magánnyomozó? És ugyan mit tudnék én itt kideríteni? – Nem voltál Péter társa? – nyúlt meg a lány arca. – Nem, csak együtt edzettünk. Ez igaz is, gondolta Lana. – Ó. Bár végül is mindegy – derült fel Marcsi. – Igazából az a lényeg, hogy mások mit hisznek, nem? Itt a faluban mindenki tudja, hogy jóban vagy Péterrel és régóta ismeritek egymást, és mivel ő rendőr, mindenki feltételezi, hogy te is az voltál, mielőtt a lányok megszülettek. Nem tudtad? – nevetett fel Lana döbbent arckifejezésén. – Szerintem simán válaszolnának neked, ha elkezdenéd kérdezgetni őket bármiről. És te is pártatlan fél vagy, mint a rendőrök. – Azt akarod, hogy nyomozzam ki a fehér Tranzitot? – kérdezte még mindig döbbenten Lana. – Azt hiszed, én többre jutnék, mint a rendőrség, pusztán azért, mert itt lakom? – A falusiak szeretnek téged és megbíznak benned, sokkal jobban, mint a rendőrökben, szerintem neked elmondanának olyasmit is, amit nekik soha. Figyelj csak, ha a pénz vagy az idő a gondod, nekem van pénzem, és most télen úgysincs munkád a kertekben, igaz? Amikor az ikrek visszamennek a bölcsődébe, úgysem tudsz mást csinálni, igazán kideríthetnéd nekem, kik voltak ezek és mi rosszban sántikáltak, amit nem volt szabad megtudnom... Tudod, én igyekszem elviccelni az egészet, de azért eléggé be vagyok tojva. Nem tudom, mit láttam, de lehet, hogy ők azt hiszik, hogy láttam valamit, és az is lehet, hogy azt hiszik, hogy meghaltam, és nem szeretném, ha visszajönnének, amikor rájönnek, hogy élek. 51

Visszaértek Lana házához, és ő töprengve nézett a lányra. – Az igaz, hogy nincs most túl sok munkám – kezdte óvatosan. –, és azt hiszem, nem lennék rossz nyomozónak sem. Csak azt nem tudom, mit szólna ehhez az egészhez Péter. Vagyis tudom. Széttépne apró miszlikre, ha beleütném az orromat a dolgába. És akkor még optimistán fogalmaztam. – Azért elgondolkozol rajta? – kérdezte Marcsi reménykedve. Lana felsóhajtott. – Hát, azt hiszem, ennyit megtehetek. Úgyis csak az ünnepek után tudnék hozzáfogni, hát... Nem tudom, Marcsikám, igazán nem tudom, mit mondjak. – Százezer forint – mondta a lány nyugodtan, és elmosolyodott Lana arckifejezésén. – És ha megtalálod őket, még egymillió. Nem viccelek. – Te megőrültél. – Nem. Csak félek – mondta Marcsi tárgyilagosan. – Az apám lefalcolt egy hülye tyúkkal, aki a nővérem lehetne, de olyan rendet vágott az apám életében, hogy le a kalappal. Apu meg a lelkifurdalását úgy próbálja csökkenteni, hogy egy halom pénzt ad. Rengeteget keres, egy bankot vezet, úgyhogy van miből. Akkor elvállalod? – Még nem tudom – motyogta Lana. – Beszéljünk róla egy hét múlva, jó? – Jó. És a barátodat ne avasd be. – Pétert? – Nem. Attilát. Lana megrázta a fejét. – Előle semmit nem titkolhatok el. – Hát jó – vont vállat Marcsi. – Úgysem az a pletykás fajta. Ügyesen taktikázik ez a lány, gondolta Lana kicsit kényelmetlen érzéssel. Úgy érezte, alábecsülte korábban, Marcsi határozottan nem egy kis falusi libuska, és a tárgyalástechnika is jól megy neki. Hiszen ő még nem is mondott igent, mégis belevitte a részletek megbeszélésébe, és ott meglepően könnyedén engedett egy nem túl fontos kérdésben... Ügyes. Határozottan ügyes.

52

Attilának már el kellett volna mennie, mire Lana visszaért a Marcsival tett sétáról (a lovaknak vasárnap is enniük kell, magyarázta, és nem hagyhat mindent Gyuri bácsira), de megvárta, hogy Lana elmesélje, amit megtudott. – Elég hihetetlen történet – mondta, amikor Lana befejezte. – Hiszel neki? – Annyira hihetetlen, hogy akár még igaz is lehet – felelte a nő elgondolkozva. – És nincs benne ellentmondás, ahhoz képest, mint amit már eddig is tudtunk. – Akkor elvállalod? – mosolyodott el a férfi. – Mégiscsak botcsinálta magánnyomozó leszel? – Beszélgetni, kérdezősködni, másokat meghallgatni végül is jól tudok – vont vállat Lana. – Ez Poirot módszere is, nem igaz? Csak hagyni kell az embereket beszélni. – Ha te mondod – hagyta rá a férfi. – Eljöttök az éjféli misére? – A többiek biztos nem. De én szeretnék... ha értem jössz. Attila kutatóan nézett a szemébe. Lana állta a tekintetét. – Biztos, hogy ezt akarod? Tényleg készen állsz erre? Mindketten tudták, hogy nem az éjféli miséről van szó. – Biztos vagyok benne – bólintott Lana. – Még soha életemben nem voltam ilyen biztos semmiben. Hé, összetöröd a csontjaimat! – tiltakozott nevetve, mert Attila hirtelen magához szorította, mint valami nagy, barátságos medve. Aztán megcsókolta, de úgy, hogy Lanának megrogyott a térde. És Jancsi emléke köddé lett, mintha sosem lett volna. Tudta, hogy soha többé nem tud fájdalmat okozni neki.

53