Tatabányai Múzeum 2011

Tatabányai Múzeum 2011

Tatabánya 2012.

Tatabányai Múzeum 2011 Tatabányai Múzeum Évkönyve II.

Sorozatszerkesztő: Fűrészné Molnár Anikó Szerkesztő: Kisné Cseh Julianna – Kiss Vendel Lektor: Czajlik Zoltán, Kemenczei Tibor Angol fordítás: Tóth Zsuzsanna Borítóterv: Vágó-Lévai Katalin

Készült a Nemzeti Kulturális Alapprogram támogatásával Kiadja: Tatabánya Megyei Jogú Város Tatabányai Múzeum H-2800. Tatabánya, Szent Borbála tér 1. Telefon: 36 (34) 310-495 e-mail: [email protected] www.tbmuzeum.hu Felelős kiadó: Fűrészné Molnár Anikó HU-ISSN 2062-7122

Tatabányai Múzem Évkönyve 2.

3

Tartalom - Contents

Eichardt János – Kutasi Csaba: Oroszlány a Vértes ölében (Oroszlány: a Town embraced by the Vértes)...................................................................... 5 Groma Kata: Csónakfibulát tartalmazó sír Tatabánya-Dózsakertből (Bestattung mit Navicellafibel in Tatabánya-Dózsakert)....................................................37 Tokai Gábor: A Kárpátokra vonatkozó ókori ismeretek (Ancient knowledge on the Carpathian Mountains)...........................................................51 Simonik Péter: Egy elfeledett közösség. Adalékok „Tatabánya, Felsőgalla, Alsógallai Izraelita Fiókhitközség” megalakulásának és működésének történetéhez (A Forgotten Community. Additional Information of the Formation and Operation of the Jewish Community of Tatabánya, Felsőgalla and Alsógalla)..........67 Kiss Vendel: „A munkásságra nevelő hatással lenni.” A bányatársulat által irányított népművelés céljai, eszközei és eredményei a tatabányai bányatelepen a két világháború között (‘TO EDUCATE WORKERS’ The objectives, tools and achievements of the Mine Company in the Tatabánya mining site between the two World Wars)...........77 Horváth István: A tata-tóvárosi angolkert forrásai – kísérlet Budapest vízellátására (Springs in the English garden of Tata-Tóvároskert – an attempt to supply Budapest with water)...........................................................................................85 Vámosi László: 85 éve született Brém Ferenc tatabányai szobrász- és éremművész (On the 85th Anniversary of the Birth of Ferenc Brém, Sculptor and Medallic Artist from Tatabánya)...................................................................93 Kovács Éva: Múzeumpedagógia a Tatabányai Múzeum Szabadtéri Bányászati Múzeumában és Ipari Skanzenében (2006–2012) (Museum education in the Open Air Museum of Mining and Industry of the Tatabánya Museum from 2006 to date)............................................107


5

Oroszlány a Vértes ölelésében Eichardt János – Kutasi Csaba (Oroszlány Város Gimnáziuma és Szakképző Iskolája, Oroszlány – Bakonyi Természettudományi Múzeum, Zirc) Kutatástörténet Az Oroszlányi-medence és a közeli Vértes észak, északnyugati oldalának kutatástörténete jól szemlélteti, mennyire hiányos bizonyos élőlénycsoportok vagy élőhelyek kutatása. A Vértes vegetációját ugyan számos kutató vizsgálta már, de ezen adatok és gyűjtések többsége a déli oldalra vonatkozik. Csak néhányan végeztek megfigyeléseket és adatgyűjtéseket a hegység északi, északnyugati oldalán. A térség első botanikai jellegű adatait Kecskéd településhez kötötten Feichtinger említi még a 19. század végén.1 Őt követte Láng, aki a Vértesből először közölt a babér boroszlán (Daphne laureola) és az erdei ciklámen (Cyclamen purpurascens) jelenlétéről adatokat, majd Keller J. Vértessomlói megfigyeléseiről tesz említést.2 A Vértes előterének és magának a hegységnek a kutatása Boros Ádám tevékenységének köszönhető, aki 1920 és 1968 között számos publikációt adott ki e térség növényvilágáról.3 Később Ujvárosi Bokod növényzetét mérte fel,4 míg Szőcs a Vértes bükköseit kutatta.5 Az erdőgazdálkodással kapcsolatban tanulmány jelent meg Majer A. tollából,6 aki a berkenyéket és erdőgazdasági jelentőségüket vizsgálta. A botanikusok érdeklődése – bár megnőtt a Vértesalja iránt –, valójában a Bársonyosról (kistáj) 1956-ban kiadott Borhidipublikáció az első, melyet a homoki gyepekről írt. A térségről az 1980-as évektől jelennek meg újabb és újabb közlemények és adatok,7 többek kö 3

Feichtinger 1899. Láng 1914.; Keller J. 1941. Boros Ádám gyűjtései: Boros 1920, 1925, 1931–40, 1948–49, 1953–54, 1957; publikációi: Boros 1933, 1937, 1938, 1949, 1954a, b. 4 Ujvárosi 1970. 5 Szőcs 1971a és b, 1972. 6 Majer 1955. 7 Ambrus 1988.; Barina 2000 és 2001.; Isépy 2004.; K eller 1995, 1998.; K ézdy 1994.; Pinke et al. 2003.; R iezing 2001, 2002, 2003, 2006 a, b, 2007, 2008.; R iezing –Óvári 2004. valamint Nagy–Baranyai 2006. 1 2

zött Majkpusztán, a Majki-hegyen is folytak cönológiai felvételezések.8 Pókokkal foglalkozó (arachnológiai) tanulmányok főleg a hegység déli oldalával kapcsolatban készültek. Legjelentősebb összegzés Loksa Imre nevéhez fűződik, aki hazánk karszt-bokorerdeinek kutatása során a Vértesben Csókakő és Csákvár pókfaunáját is vizsgálta. Eredményeit 1966-ban 500 oldalas monográfiában tette közzé.9 A Vértes déli előteréből vannak még adatai Szinetár Csabának Vértesboglárról, és Horváth Rolandnak a Csíkvarsai láprétről. Az Oroszlányi-medence pókfaunájáról Eichardt János írt szakdolgozatot.10 E vizsgálat a pokoli cselőpók (Geolycosa vultuosa) populációváltozásait írja le a városból és környékéről. 2008-tól kezdődött kutatásai a Nagy-tiszta és a Som-hegy füves élőhelyeihez kötődnek. A korábbi rovartani szakirodalmakban jórészt csak egyes fajok lelőhely-adatainál találkoztunk vértesi adatokkal. Az utóbbi évtizedben nőtt meg örvendetesen a hegység rovarfaunáját tárgyaló szakmai cikkek száma. Leginkább ezekből nyerhetünk betekintést Oroszlány környékének rovarfaunájába. A fentieken kívül egyes múzeumok anyagai között is találunk városunkból és környékéről származó, ízeltlábúakról szóló anyagot. Így például a gyöngyösi Mátra Múzeum futóbogár-gyűjteményében számos oroszlányi adat található, a bogarakat Podlussány Attila az 1970-es években gyűjtötte Mindszentpusztán.11 Szintén Mindszentpusztáról, valamint a pusztavámi Pátrácos-tetőről származtak azok a példányok, melyek alapján Retezár Imre 1974-ben új változófutrinka alfajt írt le a Vértesből,12 nevezetesen a vértesi változófutrinkát (Carabus scheidleri vertesensis). Ez az alfaj a Vértesen kívül a Bakony magasabban fekvő területin is elterjedt.

Kutasi 1990. Loksa 1966. 10 Eichardt 2000. 11 Hegyessy–Szél 2002. 12 R etezár 1974. 8 9

Eichardt János – Kutasi Csaba

6

Mindezen eredmények ellenére Oroszlány rovartani szempontból legjobban kutatott területe mégsem Mindszentpuszta. Kutasi Csaba, a Bakonyi Természettudományi Múzeum rovarásza 1994től, mintegy egy évtizeden keresztül gyűjtött bogarakat és poloskákat Majkpusztán és környékén. A területen található futóbogarakból külön szakcikk is született.13 A Vértest tárgyaló publikációk részeként kerültek közlésre a holyvák14 és a poloskák.15 Majkpusztai adatok adják a gerincét a „Védett bogarak a Vértes-hegységből és környékéről” című cikknek is.16 Számos majkpusztai adat szerepel további, a Vértest tárgyaló szakcikkekben, így Szeöke Kálmán lepkékről17 és Haris Attila levéldarazsakról18 íródott dolgozatában. A rovarokon kívül más ízeltlábú állatokat is vizsgáltak Oroszlány környékén. Kontschán Jenő, aki jelenleg az MTA zootaxonómiai kutatócsoportjának tagja, a 2000-es évektől magasabb rendű rákokat gyűjtött a területen.19 Később talajatkákkal kezdett foglalkozni, a hazai faunát tárgyaló cikkeiben számos oroszlányi adat szerepel.20 A hazai kaszáspókok adatait közlő dolgozat is sok majkpusztai adatot tartalmaz.21 Majkpusztán és Mindszentpusztán kívül azért természetesen más területeken is folytak rovartani vizsgálatok, többek között a Labanc-dűlőn és a Kőhányás-erdőben gyűjtött nappali lepkéket Kontschán Jenő.22 A vértesi levéldarázs adatok között is szerepelnek további oroszlányi lelőhelyek.23 Poloskákat és bogarakat gyűjtöttek Új-Mindszent és a Kiss Ferenc erdészház környékéről is. Eichardt János pókokkal foglalkozó kutató – az Oroszlányi Gimnázium és Szakképző Iskola biológia tanára – rovartani vizsgálatokat végzett 2006-ban és 2007-ben a Labanc- és a Svandabergi-patak mentén. A kétéltűek és hüllők kutatása hiányos, pótlására szükség lenne, hiszen nedves és vizes élőhelyekben gazdag a terület. 15 16 17 18 19 13 14

20

22 23 21

Kutasi–Szél 2000. Ádám 2004. Harmat et al. 2007. Kutasi 2002. Szeöke 2007. Haris 2010. Kontschán 2001, 2001a, 2002, 2004a és Kontschán–Berczik 2004. Kontschán 2002a, 2003, 2004, 2006, 2007, 2008. és Salmane–Kontschán 2005, 2006. Lengyel–Murányi 2006. Kontschán 1998. Haris 2010.

A térségből, Majkpuszta madárvilágáról Szvezsényi számol be éveken át tartó megfigyeléssorozatának eredményeiről. Olyan madárkülönlegességeket figyelt meg a területről, mint a jégmadár és a darázsölyv.24 Oroszlány faunájának tárgyalásakor mindenképp szólnunk kell Orbán Ferenc és Orbán Ferencné által írt, a város természeti értékeit bemutató ismeretterjesztő kiadványáról.25 A fontos, hiánypótló kiadványnak rovartani szempontból csak az róható fel, hogy a közölt fajlistához a friss rovartani szakcikkeket nem használta fel.

Az Oroszlányi-medence és a Vértes északnyugati oldalának élővilága Oroszlány az Által-ér völgyében található. A város Tatabánya után a kistáj második legnagyobb települése. Magyarország kistájainak térképén is jól látható, hogy a Vértes peremvidéke mintegy körbeveszi a várost, így a címben szereplő megállapítás találó megfogalmazása a terület elhelyezkedésének. Az Által-ér völgyében az egykori erdei vegetáció ma már csak nyomokban látható, jelentős, közel 40%-os a szántóterületek aránya. Ezeken a kulturterületeken főként búzát, őszi árpát, kukoricát, napraforgót és lucernát termesztenek. A kistáj területének negyedét erdők alkotják, ezek jellemzően cseres- és gyertyános-tölgyes, valamint ártéri erdők. Természet közeli élőhelyek még a vízfolyások mellett kialakult vízparti vegetációmozaikok és a száraz gyepek.26 A várostól délkeleti irányban fekszik a törésekkel szabdalt, szerkezetileg töréses röghegység, a Vértes. A jégkorszakban e törésvonalak kiszélesedtek, medencéket hoztak létre, melyek közül az egyik az Oroszlányi medence. A hegység felszínét felsőtriász kori dolomit és a főleg észak, északnyugati oldalán található dachsteini mészkő alkotja.27 A közigazgatásilag Oroszlányhoz tartozó több terület, például Majkpuszta is, már a Vértes peremvidékén található. Alapkőzete mélyebben található középidőbeli (kréta időszak) mészkő, dolomit, márga és az eocénben keletkezett agyag, jégkorszaki lösz és homok. A várostól délre, délkeletre a Vértes lankái kezdődnek. A hegygerincet elválasztó közigazgatási határ (Fejér megye és Komárom-Esztergom megye 26 27 24 25

Szvezsényi 1979. Orbán–Orbán 2004. Döményi 2010. Orbán–Orbán 2004.

Oroszlány a Vértes ölelésében határa) csupán emberi szempontból létező vonal, s nem az élővilágot elválasztó biológiai gát. A hegység észak-északnyugati oldala sokszínű erdőtársulásaival tűnik ki a más, hasonló jellegű hegységekhez képest. A hegyoldal magasabban fekvő területein a hűvösebb klímát kedvelő bükk (Fagus sylvatica) és a rejtettebb részeken a kocsányos tölgy (Quercus robur) egyedei alkotnak hol sűrűbb, hol ritkább, ligetesebb szerkezetű erdőfoltokat (I. tábla 1.). A legnagyobb állományt a csertölgy (Quercus cerris), a klímazonális társulásalkotó kocsánytalan tölgy (Quercus petraea) és a közönséges gyertyán (Carpinus betulus) alkotja (I. tábla 2.). A cseres-kocsánytalan tölgyesek (a továbbiakban cseres-tölgyesek) képviselik hazánk legnagyobb kiterjedésű zonális erdőtársulását. A 250400 m-es tengerszint feletti magasságokban (délies kitettség esetén akár 600 m-ig is), tehát a dombés hegyvidékeinken találhatók. A csertölgy a magyar dendroflóra szubmediterrán jellegű eleme, ami legszembetűnőbben az alacsonyabb fagytűrésében nyilvánul meg. Törzseik kemény téli fagyokon hosszirányban gyakran megrepednek. A sérülés általában csak a szíjácsig, ritkábban a gesztig hatol, és nem okozza a faegyedek pusztulását. Az erdészeti és faipari szaknyelv fagylécnek hívja azt a feltűnő fahibát, ami a cserfák törzsén e fagyrepedések begyógyulását követően ormosan kidomborodó hegszövet formájában messziről látható.28 Ültetett és tájidegen erdőalkotó fajként jelenik meg a hegy lábánál a feketefenyő (Pinus nigra) és a szintén behurcolt, majd invazívvá váló fehér akác (Robinia pseudoacacia). Az akác alkotta erdők aljnövényzete néhol még jelzi az eredeti társulás nyomait. Tavasszal, lombfakadás előtt számos hagymásgumós növény jelenik meg, s borítja be szinte ös�szefüggő virágszőnyegként a talajt. Ekkor nyílik az odvas keltike (Corydalis cava; I. tábla 3.), a törpe keltike (Corydalis pumila), a hóvirág (Galanthus nivalis), a bogláros szellőrózsa (Anemone ranunculoides), a salátaboglárka (Ficaria verna) és a galambvirág (Isopyrum thalicroides). Áprilistól virágzik a levélrózsás, sárga szirmú tavaszi kankalin (Primula veris; I. tábla 4.). A Vértes bükk elegyes erdeinek jellegzetes védett meleg kori reliktum növénye a babérboroszlán (I. tábla 5.), mely az egyik tipikus jelzőnövénye a Dunántúli-középhegység bükköseinek (Daphne laureola). Virágai jellegtelen zöld színűek, melyek 28

R iesing 2011.

7

a száron jelennek meg. A töveit gyakran összekeverik a hasonló megjelenésű, ám tejnedvvel rendelkező erdei kutyatejjel (Euphorbia amygdaloides). Egyes helyeken tömegesen virágzik a tölgyesekben a kisvirágú hunyor (Helleborus dumetorum), mely szintén a Dunántúli-középhegység jellegzetes tavaszi növénye. Májusban bont virágot az illatos gyöngyvirág (Convallaria majalis), a különleges virággal rendelkező kontyvirág (Arum maculatum; I. tábla 6.), majd június elején a Majkon is nagy számban virágzó, védett turbánliliom (Lilium martagon; II. tábla 7.). A legszebb virágaink közé tartozó kosbor-fajok is előfordulnak erdeinkben: például a fehér madársisak (Cephalanthera damasonium), a szárazabb erdőfoltokban és irtásokban nyíló madárfészek-kosbor (Neottia nidus-avis; II. tábla 9–10), vagy a hasonló élőhelyen, de ritkábban megjelenő bíboros kosbor (Orchis purpurea; II. tábla 8.) és a bodzaszagú ujjaskosbor (Dactylorhiza sambucina). Szintén májusban virágzik a kosbor-félék közül legnagyobb állományban jelenlévő agárkosbor (Orchis morio; II. tábla 11–12.) is, melynek számos színváltozata teszi különlegessé a fajt, valamint a zöldes sarkvirág (Platanthera chlorantha; II. tábla 13.), mely a ligetes, üde erdők ritka faja, s jelentéktelennek tűnő virágzatával könnyen elbújik a kíváncsi szemek elől az erdők szegélyében. A hegység változatosságát mutatja, hogy az erdőségek közé bokorerdők és sziklagyep-foltok ékelődnek be. Ezek a füves élőhelyek számos ritka fajnak adnak otthont. E sziklagyepek közül Oroszlányhoz legközelebb a Nagy-tiszta (418 m) található. Délies jellegű, meredek lejtővel és viszonylag nagy területével kitűnik a hegység északnyugati oldalán. Az élőhelyen több védett faj is előfordul a sziklai vegetációban, melyek közül egyesek tipikusan a Vértes déli oldalán jelennek meg tömegesen. Ilyen az apró nőszirom (Iris pumila; III. tábla 17.), a piros pozdor (Scorzonera purpurea; III. tábla 15.), valamint a természetes előfordulású, védett magyar zergevirág (Doronicum hungaricum; III. tábla 14.), és az árvalányhajak egyetlen nem védett faja, a kunkorgó árvalányhaj (Stipa capillata). E mozaikos élőhelyen találjuk az ajakosok közé tartozó sarlós gamandort (Teucrium chamaedrys), a mezei zsályát (Salvia pratensis) a csabaírét (Sanguisorba minor) és a magyar szegfűt (Dianthus pontederae). Fehér virágaival ott díszlik az ernyős sárma (Ornithogalum umbellatum), a védett epergyöngyike (Muscari botryoides) és a sárga virágú közönséges napvirág (Helianthemum ovatum). De számos más virág is jelentős állománnyal bír a sziklás, lej-

8


tős területen, úgymint a kakukkfű (Thymus sp.), a fehér somkóró (Melilotus albus), az enyvesszegfű (Viscaria vulgaris), a lila ökörfarkkóró (Verbascum phoeniceum; III. tábla 16.) és a védett magyar repcsény (Erysimum odoratum). Erdei tisztásokon és ligetesebb erdőkben fordul elő a koratavasszal elsők között virágzó védett fekete kökörcsin (Pulsatilla grandis spp. Nigricans; III. tábla 18–19.). Állománya meglehetősen stabil, ami talán annak köszönhető, hogy egyedei a korai virágzással és a viszonylag szórtabb elterjedésével rejtettek maradnak az emberi szem előtt. A hegység magasabb régióiból lejjebb ereszkedve szárazabb tölgyesek, valamit ültetett feketefenyvesek és akácosok váltják fel a bükkösöket és a gyertyános-kocsánytalan tölgyeseket. Elegyfaként megjelenik a virágos kőris (Fraxinus ornus) és a patakokat kísérő, társulás alkotó mézgás éger (Alnus glutinosa). A hegylábnál az erdőket végleg felváltják a legelők és a rétek. A két élőhely típus határán cserjést alkotó egybibés galagonyák (Crataegus monogyna), kökények (Prunus spinosa), gyepűrózsák (Rosa canina), bibircses és csíkos kecskerágók (Euonymus verrucosus és E. europaeus), valamint a nitrogénben gazdagabb helyeken a bodzák (Sambucus nigra) teszik változatossá az átmenetet. A fentebb már említett, védett magyar zergevirág (Doronicum hungaricum) a Majki-hegy cseres-tölgyesében is előfordul. Az erdőszélen található növényfajok közül fontos génalaptartalék az aszúszegfű (Tunica prolifera) és a kis ezerjófű (Centaurium minus). A hegylábnál lankákkal és kisebb dombokkal tagolt sík területre érünk ki. Ezek a kőtörmelékes, homokos vagy agyagos talajú legelők és rétek adják a következő élőhely-típust, melyek növény- és állatvilága teljesen eltér az erdei társulásokétól. Az Oroszlányhoz legközelebbi legelőkön (Hamuházi-dűlő, Labanc-dűlő, Kövecses, Homokdűlő-legelő, Községi-legelő stb.) kétféle állattartáshoz alkalmazkodott legelőt különböztethetünk meg. A juhok legeltetéséhez a taposás tűrő és legeléstűrő fajok alkalmazkodtak a legjobban, ezek a rövidfüves legelők. Ilyen az angolperje (Lolium perenne), a pusztai csenkesz (Festuca rupicola), a homoki csenkesz (F. vaginata) és a tarackbúza (Agropyron repens). A másik legelőtípus a hosszúfüves legelő, mely szarvasmarhák legeltetésére alkalmas. Itt fordul elő a franciaperje (Arrhenatherum elatius), mely kaszálórétek jellemző faja, és a nedvesebb részeken a mezei komócsin (Phleum pratense), mely a patakvölgyek szegélyében tömegessé is válhat (pl.: a Labanc-berek mentén).

A legelőket átszelve több patak is tart az oroszlányi tó (tavak) felé, melynek végállomásaként annak vízutánpótlását biztosítja. A Labanc-patak égerliget-erdeivel kísérve torkollik be a Pénzes-patakba, majd együtt folytatják útjukat a vasúti tó felé. A másik nagyobb vízhozamú patak a Svandabergi-patak, melynek a vizét két forrásegyüttes adja. A legkisebb patak a Kertalja-patak, mely az Alkotmány utcai házak kertvégéből ered. Jelentősebb élővilággal az első három kis vízfolyás rendelkezik. A Labanc-patak a hegylábi forrásokból ered (IV. tábla 20.). Középső szakaszán, ahol a legelő síkjára kiér, egy kisebb kiterjedésű berek alakul ki, s itt virágzik a mocsári sás (Carex acutiformis), a mocsári gólyahír (Caltha palustris; IV. tábla 22–23.), a réti kakukkszegfű (Lychnis flos-cuculi) és a keserű kakukktorma (Cardamine amara).29 A patakot – a város határának közelében – a XX-as akna rekultiváción átesett meddőhányója szegélyezi. A meddőhányó élővilága szegényes, egyedi talaj- és klimatikus viszonyai miatt általában szárazságtűrő és mészkedvelő fajok tudnak megtelepedni rajta. A rézsűk növényzetét főleg az ezüstfa (Eleagnus angustifolia) és a gyepűrózsa (Rosa canina) adja, de megjelent egy-két nyárfa (Populus sp.) is közöttük. A Svandabergi-patak két forrása közül a nagyobb ág felső folyásának patakvölgyét csertölgyes égeres erdősáv kíséri, amit a kiskertek alatt patakparti égerliget vált fel. Aljnövényzete hasonló a Labanc-patak középső folyásán tapasztaltakhoz (IV. tábla 22–23.). A kisebbik ágat akácos szegélyezi, majd rövid szakasz után a kiskerteket ölelve éri el a „fő” folyást. A város határától mindössze egy kilométerre található Majkpuszta. Az itt kanyargó Majki-patak (régebbi nevén: Bug-ér) egyes szakaszait mesterségesen kiszélesítették, és tavakat hoztak létre. A legkisebb tó 2, a középső 4, a legnagyobb pedig 5,1 hektáros, ez utóbbi a remeteség alatt található (IV. tábla 24–25.). Mindhárom tavon lehetőség van horgászatra. A patakot égeres kíséri, míg a remeteség alatti legnagyobb tó szegélyét nagy kiterjedésű nádas szegélyezi. A legkisebb tó előtt egy ingoványos, békabuzogányos (Sparganium erectum) sásos társulás alakult ki, melyben a réti füzények (Lythrum salicaria) lila virágai díszlenek. Majk különlegességei közé tartozik a kolostorpark és a kastélypark, melyben olyan fakülönlegességeket találunk, mint a mexikói ciprus (Cupressus lusitanica) és az oregoni álciprus (Chamaecyparis 29

R iesing 2007.

Oroszlány a Vértes ölelésében lawsoniana). Sajnos 2008-ban az utolsó senyvedő állapotban lévő mamutfenyő (Sequia sp.) is kipusztult.30 Bokod és Oroszlány között található a Vértesi hőerőmű hűtőtava, amelyet 1961-ben az Által-ér felduzzasztásával hoztak létre. A jelentős méretű, 135 hektáros tó a hűtő funkció mellett horgásztóként is üzemel, partján stégek sorakoznak. A környékbeli horgászok körében kedvelt tó vize sosem fagy be teljesen. Szegélyében nádasok és gyékényesek felváltva sorakoznak, egyes stégek között tündér- és tavirózsák lebegnek a víz felszínén. A Bokodot Oroszlánnyal összekötő út másik oldalán található a 4 hektáros bokodi Öreg-tó, amely természetes partjával, nádasaival az állatvilág számára is jó búvóhelyet nyújt. Nem szabad megfeledkeznünk a város környékén és a Vértesben található gombafajokról sem, hiszen néhány gombafaj hasznossága és étkezésünkben betöltött szerepe vitathatatlan. Így a tölgyekkel együtt élő ízletes vargányától (Boletus edulis; V. tábla 30.) kezdve a réteken, legelőszéleken megtalálható mezei és erdőszéli csiperkéig (Agaricus capestris és A. arvensis) több fajuk is jelen van tágabb környezetünkben. Erdeinkben van egy faj, mely halálos mérgezést is okozhat, ha valaki tévedésből leszedi és elfogyasztja. Ez a gyilkos galóca (Amanita phalloides; V. tábla 26.), melyet az erdőszéli és a mezei csiperkével, egyesek fiatal példányait a bimbós pöfeteggel is összetévesztik. Pedig, ha valaki egy kicsit figyelmesebben megnézi a galócát, láthatja, hogy bocskora és gallérja is van, valamint a lemeze nem rózsaszínű vagy barna, hanem fehér.31 Más gombafajok is előfordulnak erdeinkben, így a szürke és lila pereszke (Tricholoma protentosum és Lepista nuda), a réteken és a legelőkön boszorkánykört alkotó mezei szegfűgomba (Marasmius oreades), a ritka óriás pöfeteg (Calvatia gigantea v. Langermannia gigantea) vagy az ős�szel tömegesen megjelenő nagy- és piruló őzlábgomba (Macrolepiota procera és M. rhacodes; V. tábla 27.). Erdeinkben korhadt fatörzseken bukkanhatunk rá nyáron a nyári laskagombára (Pleurotus pulmonarius;), míg az őszi időszakban a késői laskagombára (P. ostreatus; V. tábla 28. ). Sorolhatnánk még azon gombákat, melyek tágabb környezetünkben fellelhetők, például a gyapjas

30 31

Orbán–Orbán 2004. Tanuljuk meg felismerni e mérgező fajt, mivel városunkban már többször is okozott halálesetet a fogyasztása!

9

tintagomba (Coprinus comatus; V. tábla 29.) vagy a „mesegomba”, a légyölő galóca (Amonita muscaria), az ehető piruló galóca (Amanita rubescens), a többféle galambgomba (Russulaceae család). Nincs mód e lapokon az északnyugati Vértes változatos állatvilágának teljes körű bemutatására, ezért csak néhány, ám annál fontosabb vagy érdekesebb faj ismertetésére szorítkozhatunk. A hegység nem csak természetvédelmi és turisztikai, hanem vadászati és erdészeti szempontból is jelentős. Sok mindennek köszönhető ez a helyzet, hiszen a települések jobbára csak a hegylábnál terülnek el. Az intenzív bányászati és erdészeti tevékenység ellenére a hegység magasabban fekvő részein még szinte érintetlen területeket is találunk. Az Észak-Vértes turisztikai vonzereje a számos várromnak és egykori kolostornak is köszönhető (pl. Vitányvár, Várgesztes, Gerencsér-vár, Majk, Vértesszentkereszt). Hajnaltól estig egy adott erdőrészben a napszaktól függően más-más állatot láthatunk, hallhatunk. Pirkadatkor gímszarvasok (Cervus elaphus; VI. tábla 31–32.) és őzek (Capreolus capreolus) jelennek meg az erdei utakon és tisztásokon, időnként csörtető vaddisznó (Sus scrofa; VI. tábla 34.) csorda szeli át a cserjést. Mezei nyulak (Lepus europaeus) ugrálnak ki a legelő szélére, muflonok (Ovis aries orientalis; VI. tábla 33.) járják az erdei ösvényeket. Az éjszakai vadászatról visszatérve rókák (Vulpes vulpes) és borzok (Meles meles) pihennek a kotorékukban. Ahogy a Nap emelkedik az erdő fölé, úgy kelnek a madarak, dalukkal betöltik az erdő minden szintjét. A citromsármány (Emberhiza citrinella), az erdei pinty (Fringilla coelebs), a vörösbegy (Erythacus rubecula), az ökörszem (Troglodytes troglodytes), a széncinege (Parus major) és a különösen nagyhangú feketerigó (Turdus merula) ébreszti az erdő lakóit. Egerészölyv (Buteo buteo) emelkedik a felszálló meleg légáramlatokkal (termik) a magasba, hogy kiszemelt áldozatára minél magasabbról és a lehető legjobb szögből csapjon le. Néha, a hegy északi oldalának erdei és legelői felett köröznek párban a hollók (Corvus corax), melyek a déli oldalról repülnek át élelmet keresni. Az erdő mélyén szajkók (Garrulus glandarius) lármázzák fel az erdőt, ha arra jár valaki, figyelmeztetve a veszélyre, bármi legyen is az. A fekete harkály (Dryocopus martius) hullámos röptével szeli át a két fa közötti távolságot. Zöld küllő (Picus viridis) fürdik az erdei vöröshangyák (Formica rufa) milliós egyedszámmal rendelkező bolyában, hogy a jótékony „savfürdővel”

10


az élősködőitől megszabaduljon. Csuszkák (Sitta europaea) járják a fatörzseket, hogy a kéreg alól kiszedjék az ott megbújó ízeltlábúakat. Az erdő éjszakai állatai közül a macskabagoly (Strix aluco) és az erdei fülesbagoly (Asio otus; VII. tábla 35.) jellegzetes hangjukkal törik meg az erdő csendjét. Aki szereti a dolgokat más szemszögből is szemlélni, annak érdemes a gyepszint magasságába „leereszkedni”. Kis türelemmel szemünk elé tárulhat egy másik világ, mely csak akkor és annak mutatja meg a szépségét, aki hajlandó kivárni a megfelelő pillanatot. Láthatjuk az avar közt megbúvó futrinkákat (Carabus sp.), a lehullott leveleken futkosó farkaspókokat (pl.: Pardosa alacris), a virágokat látogató méheket és darazsakat stb. Júliusban, a tölgyesekben szinte tömegesen jelennek meg párzási szándékkal a szarvasbogarak (Lucanus cervus; VII. tábla 36–37.). A hímek egymással vetélkedve döntik el, kié legyen a kiszemelt nőstény. A szarvasbogarak (Lucanidae) családjának fajait könnyen felismerhetjük hosszú nyelű, erősen térdes csápjukról, melynek utolsó ízei lemezszerűen kiszélesednek. A szarvasbogár az idősebb tölgyesekben sokfelé előfordul. Feltűnő ivari kétalakúsága, a hím rágói a nősténnyel ellentétben agancsszerűen megnövekedtek, s ezzel együtt akár a 10 cm-t is elérheti. Lárvája öt éven keresztül idős tölgyekben fejlődik. Rokona, a kis szarvasbogár (Dorcus parallelepipedus) jóval gyakoribb, korhadt fában a környék minden erdős területén megtalálható. Erdei ösvényeken, utakon és csapásokon gyakorta figyelhetünk meg álganéjtúró bogarakat (Geotrupes sp.), amelyek hasznos munkájukkal eltüntetik a nagyobb állatok ürülékét, hogy majd abba lerakott utódaik fejlődni tudjanak. Természetesen végtelenségig lehetne sorolni az ízeltlábú fajokat, melyekkel kirándulások vagy csak egyszerű túrázások során találkozhatunk. A hegységből eredő patakok élővilága is feltárhatja szépségét, ha a patakvölgyeket óvatosan közelítjük meg. A Svandabergi-patak egy ritka és védett halfajnak, a kövi csíknak (Barbatula barbatula) ad otthont. Megjelenése időszakos, nem minden évben találkozhatunk egyedeivel ugyanazon a patakszakaszon. Gyakran láthatunk a környező erdeinkben erdei békát (Rana dalmatina; VII. tábla 38.), mely az avarban az elhullott levelekhez hasonló bőrével tökéletesen beleolvad a környezetébe. Ráakadhatunk a ritkán fellelhető barna ásóbékára (Pelobates fuscus) is, mely igyekszik kihasználni az erdő nyújtotta táplálkozási lehetőségeket, hogy a téli időszakot a talajban át tudja vészelni.

A bányaművelés hozadékaként visszamaradt tavak tavasztól nyár elejéig zengnek a békakurut�tyolástól. A vöröshasú unkák (Bombina bombina) rövidebb vagy kissé hosszabb „unkogásukkal”, míg a kecskebékák (Rana esculenta; VII. tábla 39.), a tavi békák (Pelophylax ridibunda) és a kis tavibékák (Pelophylax lessonae) jellegzetes „kuruttyolásukkal” hívják fel magukra a figyelmet. A hüllők közül az aszfaltozott erdei utak mentén gyakran sütkérezve találkozhatunk a lábatlan gyíkkal, más néven kuszmával (Anguis fragilis). Sajnos sokan kígyónak vélik, de elég egy kicsit jobban odafigyelni az állat bőrére, mely kékes pöttyökkel szegélyezett, illetve a fejét alaposan szemügyre venni, mely inkább szögletes, mint lapított. Valódi és néha félelmetesnek is tűnő „kígyónk” az erdei sikló (Zamenis longissimus; VIII. tábla 41.), mely másfél méteres is lehet, s ha veszélyben érzi magát fejét felemelve, fenyegetően sziszeg. Csak fele ekkorára nő meg a Majkpusztán is előforduló rézsikló (Coronella austriaca; VIII. tábla 40.), melynek mintázata emlékeztet a keresztes viperára, ezért a kirándulók gyakran mérges kígyónak hiszik. A nyíltabb, naposabb erdei tisztásokon a zöldgyíkot (Lacerta viridis) és a kisebb fürge gyíkot (Lacerta agilis; VIII. tábla 43.) is láthatjuk. Az előbbi veszély esetén akár két méteres magasságba is felmászik egy cserjére vagy kisebb fatörzsre. A mélyművelésű bányák bezárását követő rekultivációk eredményeképp több bányató is létrejött a Vértesben. Mellettük más tavakat is kialakítottak. Ilyenek Oroszlány és Vértessomló között a homokbányai tavak, Vértessomló és Várgesztes között a külfejtési tó. E vizekben mocsári teknős (Emys orbicularis) és vízisikló is előfordul (Natrix natrix). A hegység egyes részein az erdőségek közé sziklagyep-foltok ékelődnek. Az oroszlányi községhatár közelében lévő, de már Gánthoz tartozó Nagytiszta nem csak ritka növény-, hanem ritka állatfajoknak is otthont ad. Sziklás-füves, valamint cserjés élőhelyei a fű között megbújó élővilág legjelentősebb ízeltlábú csoportjainak nyújtanak menedéket és táplálkozó helyet. E fajok legtöbbje a bogarak, a pókok, a sáskák, a szöcskék, a lepkék, a darazsak és a legyek közül kerül ki. Ritka faj a magyar aknászpók (Nemesia pannonica), mely elsősorban a déli oldal sziklagyepjeinek lakója. E faj jellegzetessége, hogy csapóajtóval rendelkező, általában függőleges tárnában várja az arra tévedő rovarokat. Hozzá hasonló életmódot folytat a tölgyes torzpók (Atypus affinis; VIII. tábla 44–45.), csak e pók vízszintes, ujjnyi szövedékben

Oroszlány a Vértes ölelésében bújik meg, majd ha az arra tévedő ízeltlábú rálép, a szövedéket átszúrja csáprágójával s megbénítja azt. A hegység két ritkaságának számító pókfaja a piroslábú döcögőpók (Ballus rufipes) és a védett bikapók (Eresus cinnaberinus). Ezek kifejezetten a déli lejtők lakói. Nem tekinthetők gyakori fajnak, hiszen az előbbi legközelebbi előfordulása a Sas-hegyen (Budai-hg.) van, míg az utóbbi főként a Vértes déli oldalának lakója. Egyes fajok nemcsak a sziklagyepekben, hanem a hegylábi legelőkön is gyakran előfordulnak. Ilyen a sziklagyep és a legelő fűtakarójában megbújó védett sisakos sáska (Acrida hungarica; IX. tábla 48.) és a nyíltabb, növényzettel kevésbé fedett talajon saját tárnája bejáratánál gubbasztó, szintén védett pokoli cselőpók (Geolycosa vultuosa; IX. tábla 49.). A száraz területeken ritka, szórványos előfordulású holyvákkal is találkozhatunk. Ilyen faj a száraz gyepek, legelők jellegzetes faja a kurtaszárnyú ganajholyva (Philonthus nitidulus). Oroszlányon a Labanc-dűlőben, a legelőn korhadó növényi maradványokon, fadarabok és kövek alatt fordul elő. A hegység füves élőhelyei több színpompás lepkének is élőhelyet biztosítanak. Láthatunk itt Atalanta lepkét (Vanessa atalanta), citromlepkét (Gonepteryx rhamni), hajnalpír lepkét (Anthocharis cardamines) és kis Apolló lepkét (Parnassius mnemosyne) is. Az araszolólepkék hernyóinak jellemzői, hogy haslábaik hiányoznak, így jellegzetesen araszolva mozognak. Számos fajuk él Oroszlány környékén, egy fajuk természetvédelmi szempontból igen jelentős. Hazánkból írták le 1861-ben a magyar téliaraszolót (Erannis ankeraria). Ez a fokozottan védett, pontomediterrán elterjedésű faj hazánkban éri el elterjedésének északi határát. Az idős karsztbokorerdők az élőhelyei ennek az egész országban lokális előfordulású fajnak. A Vértesben több helyről, így Majkpusztáról is előkerült. Oroszlány egyik kiemelt turisztikai látványossága a várostól keleti irányban található majki kamalduli remeteség. Majkpuszta változatos élővilága akár külön tanulmányt is megérdemelne. A cseres-tölgyesek, gyertyános-kocsánytalan tölgyesek és éger-ligeterdők önmagukban garantálják a gazdag állatvilágot. Korábban a folyami rák (Astacus astacus) a Majki-patakban is élt, az újabb kutatások során már csak a remeteség alatti, legnagyobb tóban sikerült kimutatni.32 A patakban rengeteg bolharák (Gammarus sp.), tegzeslárva és kérész-, valamint szitakötőlárva éli mindennapos életét. A 32

Kontschán 2001.

11

kifejlett szitakötők közül feltűnik a sávos szitakötő (Calopteryx splendens) és a nagyméretű laposhasú acsa (Libellula depressa; IX. tábla 50.). A pókoknak természetesen, mint mindenhol, itt is számos faja él. A nyíltabb cserjés, magas-füves részeken a koronás keresztespókon (Araneus diadematus) kívül a négyes keresztespók (Araneus quadratus) és a ritkább márványos keresztespók (Araneus marmoreus; IX. tábla 51.) is megtalálható. A patakot kísérő erdők aljnövényzetében farkaspókok (Lycosidae sp.) riadnak meg lépteink nyomán és keresnek menedéket az elhullott levelek között. A nádasokban állaspókok (Tetragnatha sp.) feszítik ki hálójukat az este eljövetelével. Majkpuszta környékén az 520 hazai futóbogárfaj mintegy 40%-a előfordul. A család nagytestű fajai hazánkban védettséget élveznek, jóllehet számos fajuk az erdők talaján mozgó rovarok leggyakoribb képviselői. Ezek a gyorsmozgású, ragadozó bogarak rendszerint alkonyatkor indulnak zsákmányszerző körútra, étrendjükön meztelencsigákat, rovarlárvákat, férgeket és kisebb ízeltlábúakat találunk. Oroszlány környékéről eddig összesen 16 védett futóbogár-fajt sikerült kimutatni. A futóbogarakra jellemző, hogy veszély esetén bűzös váladékot bocsátanak ki, ilyen szempontból legaktívabbak a nevükkel is jelzett bűzfutók (Chlaenius sp.). Tíz hazai fajuk közül öt előfordul a Majki tavak növényzettel benőtt partvidékén, ahol sokszor kövek, fadarabok alatt húzzák meg magukat. A fajok közül a szegélyes bűzfutó (Chlaenius festivus) országosan is ritka, nagyon dekoratív faj: zöldesen csillogó szárnyfedőjét sárga szegély övezi. Legnagyobb futóbogarunk a bőrfutrinka (Carabus coriaceus), ez a faj a dunántúli kékfutrinkával (C. germari; IX. tábla 52.) és a ligeti futrinkával (C. nemoralis) együtt Majkpuszta és Mindszentpuszta erdeiben mindenütt megtalálható, az utóbbi faj a Labanc- és a Svandabergi-patak égereseinek is lakója. A domború futrinkát (C. glabratus; IX. tábla 54.) és a selymes futrinkát (C. convexus) Majkpuszta magasabban fekvő területein és a patakvölgyi égeresekben figyelhetjük meg. Az aranypettyes futrinka (C. hortensis; IX. tábla 55.) hazánk erdeinek egyik leggyakoribb futóbogara, szárnyfedőin – nevéhez hűen – 3-3 sor aranyos gödröcskét visel. Majkpusztán üde gyertyánosban, valamint az oroszlány környéki patakok égerligeteiben él. A száraz gyepeket kedvelő érdes futrinka (C. scabriusculus) a Majki-hegyen és Pénzes-forrásnál levő szántók szélén fordul elő. Vízparti ligeterdőkben él az egyik leggyakoribb futrinkánk, a mezei futrinka (C. granulatus). A hasonló megjelenésű re-

12


zes- (C. ullrichii) és ragyás (C. cancellatus) futrinkák egyik biztos lelőhelye a Majki tavak környéke. A terület legérdekesebb védett futóbogara a dunántúli vízifutrinka (C. nodulosus), amely sajátos módon, víz alatt mászkálva kutat zsákmánya után. Erre a ritka fajra a Majki-tó, a Pénzes-forrás, és a Labanc-patak vízparti égereseiben akadhatunk. A Mindszentpuszta környéki erdőkben él a vértesi változófutrinka (C. scheidleri vertesensis), kidőlt bükkfák leváló kérge alatt vadászik zsákmányára a lapos kékfutrinka (C. intricatus; IX. tábla 53.). A hernyók túlszaporodását gátolja az aranyos bábrabló (Calosoma sycophanta), amely zsákmányáért a fára is felmászik. A behurcolt kártevő lepkefajok megfékezésére az 1900-as évek elején betelepítették Észak-Amerikába, ahol mára már honosnak tekinthető. Környékünkön a Majki-hegyen találták. Rokona a kis bábrabló (C. inquisitor) szintén áldásos tevékenységet folytat, Majkpusztán és Mindszentpusztán is megtalálható. Hernyójárásos években mindkét faj állománya megnövekszik, ekkor gyakrabban kerülhetnek a szemünk elé. Két hazai fajuk van a cirpelőfutóknak, melyek közül az egyik Majkpusztán is előfordul. A fekete cirpelőfutó (Cychrus caraboides) hegyvidékeink erdeiben, valamint patak menti égerligetben fordul elő. Jellegzetesen megnyúlt fejükkel és hosszú rágóikkal könnyen megragadják a házaikba menekült csigákat. A ganéjtúró bogarak (Scarabaeidae) védett fajai közül a Majki-hegyen a holdszarvú ganéjtúró (Copris lunaris) is előfordul. Fejpajzsa félhold alakú, melynek közepén a hím hátrahajló tülköt visel. Ivadékgondozásuk figyelmet érdemel. Kora tavasszal a földbe 20 cm mélyen kamrát ásnak, ahol a lehordott trágyadarabokból lepényt gyúrnak. A bogárpár együtt marad, július végén a nőstény az érett lepényből kis galacsinokat gyúr, melyekbe petét rak, s ezeket kikelésükig őrzi. Az orrszarvú bogár (Oryctes nasicornis) hímje fején tülköt visel. Erre a nagy – közel 5 cm-es – sárgásbarna bogárra a Majki-hegy tölgyeseiben akadhatunk. Fejlődhet korhadó tölgyekben, valamint kertészetek, fűrésztelepek komposztjában is. Korhadó tölgyekben fejlődik a smaragdzöld színű pompás virágbogár (Cetonischema aeruginosa) is akadhatunk. Ez a bogár a legnagyobb hazai rózsabogárfajunk, egy-egy kifejlett példánya akár a 3 cm-t is elérheti. Rokon fajainak többségével szemben nem viráglátogató, a lombkoronaszintben tartózkodik, ezért ritkán találkozhatunk vele. A Majki-hegyről ismerjük a szarvas álganéjtúrót (Bolbelasmus unicornis) is, amely az álganéjtúró bogarak (Geotrupidae) képviselő-

je. A hímbogár fején – nevéhez hűen – szarvat visel, azonban a nőstény csak három bütyökkel büszkélkedhet. Ez a ritka, védett bogárfajunk földalatti gombákban él. A cincérek (Cerambycidae) családjába tartozó fajok csápja általában hosszú, alkatuk nyúlánk és jellegzetes, cirpelő hangot hallatnak. Lárváik fákban, dudvák szárában, vagy a talajban gyökerek között, gyökerekben élnek. A nagy hőscincér (Cerambyx cerdo; X. tábla 56.) lárvája idős tölgyfákban fejlődik négy éven keresztül. A Majki-hegy tölgyerdőiben régen gyakran pillanthattuk meg, mára állománya megritkult. Időnként az idősebb tölgyesek részleges letermelése után a napfénynek kitett fákban kedvező élőhelyet talál, amin jellegzetes rágásképei árulkodnak jelenlétéről, a repedezett kéreg alatt a kifejlett bogarat is fellelhetjük. Leginkább farakásokon pillanthatjuk meg a Majkpuszta tölgyeseiben és a Mindszentpuszta környéki bükkösökben is megtalálható gyászcincért (Morimus funereus; X. tábla 58.). Ez a röpképtelen faj hamvasszürke szárnyfedőjén 2-2 bársonyfekete foltot visel. A bükkösök jellemző cincérfaja a havasi cincér (Rosalia alpina; X. tábla 59.). Egész testét sűrű, hamvas kékesszürke szőrzet borítja, előtorán és szárnyfedőin bársonyfekete foltokat találunk. Nagysága (3,5 cm) és színezete révén Európa legszebb bogarai közé tartozik. A Mindszentpuszta környéki bükkösökben is előfordul. Nedvesebb gyepekben, így a Gesztesi-patak mentén is előfordul a melegkedvelő hengeres szalmacincér (Theophilea subcylindricollis), amely az 1970-es évektől terjedő faj hazánkban. A cincér lárvái (pondrók) a tarackbúza (Agropyron repens) szárában fejlődnek. A kifejlett bogár 1 cm-nél valamivel kisebb, nevének megfelelően keskeny alkatú, színe pedig fénylő kékesfekete. A feltűnő színezetű bíborcincér (Purpuricenus budensis) az alföldeket szegélyező dombvidékek lakosa, ez a védett, viráglátogató faj a Majki-hegyen a szelídgesztenye porzós barkavirágzatából lakmározott. A Majki-tavak sekély, növényzettel benőtt részein él a csíkpoloska (Ilyocoris cimicoides). Ez a hazánkban szélesen elterjedt faj veszedelmes ragadozó, a vízi rovarokon, csigákon kívül még a kis halakat is megtámadja. Szúrása az embernek is fájdalmat okoz. Nem érdemes csupasz kézzel megfogni a ragadozó vízi-skorpiót (Nepa cinerea) sem, amely magyar nevével ellentétben az előző fajhoz hasonlóan a poloskákhoz tartozik. A csíkpoloskánál gyakoribb, az állóvizek sekély mocsaras részein vadászik. Ritkább és inkább csak a nagyobb tavakban fordul elő a vízi botpoloska (Ranatra linearis), amely hos�-

Oroszlány a Vértes ölelésében szú, növényi szárhoz hasonló alakjával, könnyen elbújik a vízinövények között, áldozatait lesből ejti el. Ez az érdekes rovar az oroszlányi tóban is él. A holyvák (Staphylinidae) a bogarak egyik legfajgazdagabb családja, szinte mindenütt előfordulnak, sok vízparti faj is akad közöttük. Ezek közül jellegzetes megjelenésükkel tűnnek ki az apró méretű szemesfutók (Stenus sp.). Az idetartozó fajok közös jellemzője, hogy összetett szemei aránytalanul nagyméretűek. A Majki-tavak partján él a hazai Vörös Könyvben szereplő ritka lápi szemesholyva (Stenus kiesenwetteri). A kétéltű szemesholyvát (Stenus fornicatus) a Vértesben csak a Gesztesipatak vízparti területeiről ismerjük. Ez a szórványos előfordulású, ritka faj hazánkban jórészt csak a nagyobb mocsár- és lápvidekeken fordul elő. A Kiss Ferenc erdészház melletti tóparton él a ligeti szemesholyva (Stenus excubitor), amely a hegyvidék és a dombvidék erdős tájainak jellemző, ritka állata. A Bokodi-tó partján sorakozó nyárfák barkáiban fejlődik az egyenesorrú hangormányos (Dorytomus filirostris) lárvája. A hangormányosok, nevükhöz hűen potrohuk és a szárnyfedőik összedörzsölésével hangadásra képesek. A tóparti homokos területeken, nyár elején, alkonyatkor repülnek a kávébarna színű pusztai cserebogarak (Anoxia pilosa). Lárváik növények gyökereit rágják, a kifejlett bogarak viszont már nem táplálkoznak. A különböző rovarfajok jól alkalmazkodnak a különböző életterekhez, így a négyfoltos kéregfutó (Dromius quadrimaculatus) teste lapított, a kéreg alatti életmódhoz idomult. Ez a színes faj a majki patakvölgyet övező tölgyek kérge alatt fordul elő. A tavak homokos partjain több helyütt korongszerű gömböcfutókat (Omophron limbatum) pillanthatunk meg, amint sebesen futnak járataik felé. Hazánk faunájára új atkafajként került elő Majkról, erdei avarból a Podocinum pacificum nevű nyűgatka.33 Ez a ragadozó faj előszeretettel viteti magát álganéjtúró fajokkal (Geotrupes sp.). Megjelenése elég feltűnő, mivel első pár lába nagyon hos�szú és vékonyabb a többinél. Étlapján ugróvillások, kisebb atkák és rovarlárvák szerepelnek. Majk madárvilága semmivel nem marad el a Vértes más erdeinek madárvilágától. 1969-től 1975ig Szvezsényi László terepi megfigyelései alapján több védett és ritka madárfajt írt le a területről. A Majki-patak mentén (a Bugér-forrástól) és a mesterséges tavaknál figyelte meg a következő madarakat, melyeknek listája a teljesség igénye nélkül a 33

Kontschán–Ujvári 2008.

13

következő fajokat tartalmazta: kis vöcsök (Podiceps ruficollis), búbos vöcsök (Podiceps cristatus), bakcsó (Nycticorax nycticorax), cigány réce (Aythya nyroca), csörgő réce (Anas crecca), héja (Accipiter gentilis), karvaly (Accipiter nisus), kabasólyom (Falco subbuteo), fogoly (Perdix perdix), haris (Crex crex), jégmadár (Alcedo attis), búbos banka (Upupa epops; X. tábla 60.), zöld küllő (Picus viridis), szürke küllő (Picus canus), nádi tücsökmadár (Locustella luscinioides), nádirigó (Acrocephalus arundinaceus), cserregő nádiposzáta (Acrocephalus sicrpaceus), foltos és énekes nádiposzáta (A. schoenobenus és A. palustris), örvös légykapó (Muscicapa albicollis), barázdabillegető (Motacilla alba), sárga billegető (Motacilla flava), tövisszúró gébics (Lanius collurio; X. tábla 61.), és még sorolhatnánk tovább.34 A megfigyelt madarak közül mára egyesek teljesen eltűntek, vagy csak nagyon ritkán kerülnek szemünk elé. A város déli oldalán elterülő rétek, legelők és telepített erdők szinte körbefogják a nádasokkal szegélyezett oroszlányi hűtőtavat, vagy más néven a Bokodi-tavat. Mivel e tó horgászoknak nyújt lehetőséget kedvenc időtöltésükhöz, rengeteg halfajt telepítettek az igények kiszolgálására. A tóban fogható halfajok a következők: ponty (Cyprinus carpio), amur (Ctenopharyngodon idella), csuka (Esox lucius), fogassüllő (Sander lucioperca), lesőharcsa (Silurus glanis), dévérkeszeg (Abramis brama), vörösszárnyú keszeg (Scardinius erythrophthalmus), ezüstkárász (Carassius auratus gibelio), aranykárász (Carassius carassius), balin (Aspius aspius), pettyes busa (Hypophthalmichthys nobilis), fehér busa (Hypophthalmichthys molitrix), törpeharcsa (Ameiurus nebulosus, korábban Ictalurus nebulosus), fekete sügér (Micropterus dolomieu), naphal (Lepomis gibbosus), szélhajtó küsz (Alburnus alburnus), compó (Tinca tinca), bodorka (Rutilus rutilus). Védett fajként nádasok szegélyében fordul elő a tüskés pikó (Gasterosteus aculeatus) és az Által-érből néha felúszó selymes durbincs (Gymnocephalus schraetzer). Természetesen nem csak a Bokodi-tóban lehet ezekkel a halfajokkal találkozni, hiszen a város környékén, így Majkon is, a tavak hasonló lehetőségeket biztosítanak a horgászni vágyóknak. A Vértes lábánál, annak egyik kisebb lankáján terül el Oroszlány. A hegység erdei szinte körülölelik a várost, kelet felől a Majki-erdő, míg nyugatról az aszfaltozott utakkal behálózott tölgyesek határolják (XI. tábla 62–63.). 34

Szvezsényi 1979.

14


Ha valaki már látta Oroszlányt légi felvételekről, akkor feltűnhetett neki, hogy zöldterületekben gazdag város. Központjában a Haraszt-hegy áll, melynek területén a gondozott parkerdő és a volt Vidámpark, majd a megszűnt gyermek-kreszpálya részen egy kissé vadregényesebb erdőfolt található. A parkerdő túloldalán a szintén rendezett katolikus templom és a sírkert fekszik. A tömblakások között parkok, játszóterek és az utcákat kísérő fasorok teszik szellősebbé a várost. A falurészen és a Borbálatelepen található kertes házak gyümölcsfái és veteményesei is hozzájárulnak a város összképéhez. A parkok és utcák ültetett fái között találhatunk kis- és nagylevelű hársakat (Tilia cordata, T. platyphyllos), korai és hegyi juharokat (Acer pseudolatanus és A. platanoides), ezüst juharokat (Acer saccharinum), platánfákat (Platanus occidentalis), bokrétafákat (vadgesztenye: Aesculus hippocastanum), nyugati ostorfákat (Celtis occidentalis), és nemes-, valamint jegenyenyárfákat (Populus hibridek). A tóparton „szomorúfűzek” (Salix alba nemesített változatai) és nyárfák nyújtanak árnyékot a látogatóknak és horgászóknak. A Haraszt-hegyen, a város parkjaiban és a magánházaknál az említett fákon kívül különböző nyitvatermők is előfordulnak, például jegenyefenyő (Abies alba), nyugati tuja (Thuja occidentalis), fekete és erdei fenyő (Pinus nigra és P. sylvestris), különböző boróka fajok (Juniperus sabina, J. virginiana), vörösfenyő (Larix decidua), és lucfenyő (Picea abies). A város „ligetes erdei” és rendezett gyepjei többnyire az ember igényeinek megfelelően kialakított mesterséges élőhelyek. Előnye ennek a környezetnek, hogy a gondozásukat tekintve kis energia-befektetést igényelnek. Ez csak néhány fajnak kedvez, így a tájidegen és/vagy invazív fajok könnyen „betörhetnek” és elszaporodva kiszoríthatják az őshonos fajokat. Sajnos rendezett környezetünkben, minden óvintézkedésünk ellenére megjelennek ezek a fajok, melyek akár népegészségügyi problémát is okozhatnak. Ilyen például a parlagfű (Ambrosia artemisiifolia), mely észak-amerikai eredetű, s nálunk szinte minden elhagyott vagy gyomos élőhelyen megtalálható. Gyepjeink leggyakoribb fajai közé tartozik az angolperje (Lolium perenne), a lóhere és a fehérhere (Trifolium pratense és a T. repens), a csomós ebír (Dactylis glomerata), valamint a repkény (Glechoma hederacea). A sportpályákon, játszótereken taposástűrő fajok telepednek meg, úgymint a lándzsás és a réti útifű (Plantago lanceolata és a P. media). A városi tavak partján nád (Phragmites australis), sárga vagy másik nevén mocsári nő-

szirom (Iris pseudacorus), ágas békabuzogány (Sparganium erectum) és bodnározó gyékény (Typha latifolia) töveivel találkozhatunk más vízi vagy partmenti növényekkel együtt. Minden város állatvilága valamennyire tükrözi a körülötte lévő területek élővilágát. Oroszlány szerencsésnek mondható, elhelyezkedése garantálja a természet közelségét, amit a városon belüli parkoknak, a sok zöldterületnek, patakjainak és a tavainak köszönhet. Ennek legjobb bizonyítéka a sokféle madár, melyeket többfelé láthatunk városszerte, a tóparttól egészen a parkokig. Leggyakoribb madárfajaink a feketerigó (Turdus merula), az énekes rigó (Turdus philomelos), a tengelic (Carduelis carduelis) és a széncinege (Parus major; XII. tábla 66.), de találkozhatunk a parkolóban futkosó búbospacsirtával (Galerida cristata; XII. tábla 67.), vagy a házi rozsdafarkúval (Phoenicurus ochruros) is. A fecskék egyedszáma (füsti- és a molnárfecske – Hirundo rustica és Delichon urbica; XII. tábla 64–65.) a 2007-es és a 2009-es évek pusztulásait követően lecsökkent, így más fajok vették át a szerepüket. Ilyen a szürke légykapó (Muscicapa striata), mely akár két fészekaljat is kinevel egy szezon alatt a bőséges rovar-tápláléknak köszönhetően. A parkokban a balkáni gerle (Streptopelia decaocto) és a házi veréb (Passer domesticus) hangját hallhatjuk a nap bármely időszakában. A Haraszt-hegyen (Öreg-hegy) a sárgarigó (Oriolus oriolus) különleges éneke hangzik fel időnként, míg a tóparton és a sportpályákon a dolmányos varjak (Corvus corone cornix) „károgását” hallhatjuk. A tó szigetein tőkésrécék (Anas platyrhynchos) fészkelnek, majd úsztatják fiókáikat. A tó felett néha feltűnik egy-egy szürke gém (Ardea cinerea) vagy a nagy- és kis kócsag (Egretta alba és E. garzetta) egy-egy példánya. Ritka alkalmak egyike, ha valaki láthatja a héját (Accipiter gentilis) városi környezetben, vadászat közben, hiszen e faj alkalmanként énekesmadarakra és akár naposcsibékre is lecsap. Öreg fákon és fa villanypóznákon kopogtatva keresi a kéreg alatt megbúvó rovarlárvákat a nagy fakopáncs (Dendrocopos major). Téli vendégek is felbukkannak csapatostul vagy magányosan a parkok kopasz ágain. A szőlőrigó (Turdus iliacus) és a fenyőrigó (Turdus pilaris) késő ősszel, míg a csonttollú (Bombycilla garrulus; XII. tábla 69.) februárban jelenik meg. Ritkábban kerül szemünk elé, s általában hangjáról könnyebben felismerhetjük a süvöltőt (Pyrrhula pyrrhula; XII. tábla 68.), melynek piros-fekete tollruhás hímjei és barna-fekete nőstényei kisebb csapatokban ér-

Oroszlány a Vértes ölelésében keznek észak felől. A város felett, főleg hideg telek idején hatalmas csapatokban repülnek a vetési varjak (Corvus frugilis), majd szállnak le a parkok fáira vagy a várost körülvevő legelőkre, szántásokra. A világszerte egyre fogyatkozó kétéltűek több faja is él városunkban. E nyálkás bőrű, egyesekben undort keltő fajok vizes élőhelyek közelében élnek. A tavakban kis tavibéka (Pelophylax lessonae) és a kecskebéka (Rana esculenta), a kiskertek és parkok bokrai és fái között zöld levelibéka (Hyla arborea; XIII. tábla 70–71.), míg a talajon főleg éjszaka mozgó barna és zöld varangy (Bufo bufo és Bufo viridis) egyedeivel találkozhatunk. A hangjuk jellegzetes, minden fajnak egyedi, ezért könnyű azonosítani őket. A város talán egyik legrejtettebb állatcsoportja az ízeltlábúak. Bár sok fajt „hagyományból” és „közönségessége” miatt sokan ismernek, mégsem mondható el, hogy mindent tudunk róluk. Sok emberben felvetődött már az a kérdés, vajon miért félünk annyira az ízeltlábúaktól. Több okot is fel lehet sorolni, de talán a legfőbb az eltérő testfelépítésük és a viselkedésük. Vannak közöttük „kedvesnek” tartott és „kellemetlennek”, vagy „vis�szataszítónak” vélt fajok is. Ám ha vesszük a fáradságot, és nem rögtön elutasítva szemléljük ezeket az élőlényeket, biztos megtaláljuk bennük a szépséget, sőt a hasznosságukat is. Az egyik legősibb csoportot alkotó pókok nem büszkélkedhetnek a „legkedveltebb állatok” címével, bár emberi szempontból végzett tevékenységüket elismerjük. Városi környezethez jó pár faj tudott alkalmazkodni és elterjedni. Az egyik legnagyobb, védett fajunk a pokoli cselőpók (Geolycosa vultuosa; XIII. tábla 72–73.) is megtalálható Oroszlányban és annak környékén. Jellegzetes függőleges tárnáját ott fúrja, ahol a talaj lazább szerkezetű és a növényzet kevésbé fedi a területet. Ilyenek a sportpályák és parkok, néha játszóterek. Tartja a mondás „ne nyúlj hozzám, én sem bántalak”, tipikusan a fajra jellemző viselkedést takar, hiszen a faj ha ingerlik, akkor hevesen támadhat és akár fájdalmasan megcsípheti az embert. Mivel többnyire éjszakai aktivitású, ezért ritkán láthatók kóborolni vagy a tárnájuk bejáratánál gubbasztani. Egy másik faj, mely az előzőnél jóval kisebb, a városi hamvaspók (Dyctina civica). Ahol megjelenik, otthagyja nyomát. Fonadéka kezdetben fehér, majd ahogy telítődik zsákmánymaradványokkal és porral, egyre szürkébbé válik. Mivel a házfalak vakolat-szemcséi tökéletes helyek számukra, ezért sokszor az egész épületet beborítják.

15

Magasfüves vagy kaszálatlan részeken főleg augusztusban találkozhatunk a darázspókkal (Argyope bruennichi; XIII. tábla 76.). Látványos megjelenése figyelmezteti a ragadozókat mérgező vagy ehetetlen mivoltára. Hálójának jellegzetessége, hogy cikk-cakkos fonadékot fon bele a pók, mely az UV tartományban látó rovarok (pl. méhek) számára érzékelhető. A házak körül, cserjéken, verandák felső szögletében főleg az augusztustól októberig tartó időszakban nagy, kerek hálót készítő koronás keresztespókot (Araneus diadematus; XIII. tábla 77.) fedezhetünk fel. A házakban csupaszpók (Scytodes thoracica) ejti el zsákmányát különleges módszerével, azaz nem hálóval vagy egyszerű rárontással, hanem ragadós fonalat lövell cikk-cakkos sugárban az áldozatára, s „ragasztja” azt le, hogy ne tudjon menekülni. Hűvösebb, nyirkosabb, de néha szárazabb helyiségekben, lakásokban is álkaszáspókok (Pholcus phalangoioides és P. opilionides) csüngenek laza, finom szövedékű hálóikban, s várják a repülő rovarokat. A házi zugpók (Tegenaria domestica) és a háromszöges faggyúpók (Steatoda triangulosa) is tökéletesen alkalmazkodó faj, egyedei szinte csak antropogén környezetben fordulnak elő. E fajok csáprágója oly kicsi és gyenge, hogy az emberi bőrt nem képes átharapni. Pókcsípést egyébként általában vékonyabb bőrfelületen vagy a gyerekek bőrén tapasztalhatunk. A tóparton és a patakok mentén különböző szitakötőket, légi vadászokat és acsákat láthatunk. Vadászati stratégiájuk jellemzője, hogy a repülő rovarokat levegőben ejtik el. A rovarvilág legjobb felbontású összetett szemével rendelkeznek, s többek között ennek köszönhetik vadászati sikerességüket is. A szitakötők közül gyakran előfordul a gyakori légivadász (Coenagrion pulchellum; XIV. tábla 78.). A parkokban és a nyíltabb füves részeken sáskák és mezei tücskök (Gryllus campestris) ciripelését hallhatjuk, míg a nyári éjszakákon a lombkoronából felhangzó éles ciripelés a zöld lombszöcskétől (Tettigonia viridissima) származik, melynek rokona a farkos lombszöcske védett (Tettigonia caudata). Az előbbi fajok főleg növényi eredetű táplálékot fogyasztanak, ezzel szemben a lombszöcske ragadozó, s ha betéved olykor-olykor a nyitott teraszon keresztül lakásunkba, vigyázva kell „kiterelni” vagy megfogni, mivel védekezésképpen erős rágójával átharaphatja bőrünket. Lepkéket szinte mindenhol – kertekben és a nagyobb parkokban – láthatunk repülni. Számukra

16


egy-két fontos dolog létezik a világon: legyen gazdanövény, melyre petéiket lerakhatják és legyen nektárt adó virág, melyekből a kifejlett rovarok táplálkozhatnak. A látványos fajok közül a nappali pávaszem (Inachis io) és az atalanta lepke (Vanessa atalanta) egyedeiből láthatunk több példányt is. A kardoslepke (Iphiclides podalirius; XIV. tábla 80.) és a fecskefarkú lepke (Papilio machaon; XIV. tábla 79.) főleg kertes házaknál jelenik meg. Éjszaka, lámpafénynél találkozhatunk nyárfaszenderrel (Smerinthus populis L.; XIV. tábla 81– 82.), övesbagollyal (piros övesbagoly: Catocala nupta) és különböző bagolylepkékkel (Noctuidae fajok). A nagy éjjeli pávaszem egyedei (Saturnia pyri) nagyon ritkán mutatkoznak meg, s városi környezetben kifejezetten ritka vendégnek számítanak. A városból sem hiányozhatnak a rovarok legnépesebb csoportjának képviselői, a bogarak. Májusban jelenik meg a talán leglátványosabb és egyben legnépszerűtlenebb bogár, a májusi cserebogár (Melolontha melolontha). Szürkületi repülésének a denevérek örülnek a legjobban. A járdákon a fekete gyalogcincér (Dorcadion aethiops) keresi párját, miközben az emberek lába alatt próbál meg észrevétlenül kereket oldani. A gyepterületeken találjuk meg a nagytestű zömök futrinkát (Zabrus spinipes), amely közeli rokonához, a gabonafutrinkához (Z. tenebrionides) hasonlóan növényi részeket fogyaszt. A fekete olajosbogár (Galeruca tanaceti) júniustól ősz végéig van jelen a városi gyepekben, időnként nagyobb tömegben is megjelenik. A parányi fűcincér (Phytoecia pustulata) cickafarkon él, a parkokban is előfordul. Az utak szélén időnként feltűnik a védett dunántúli kékfutrinka (Carabus germarii) is. Tavasszal a parkok virágzó fáit, bokrait tömegesen veszik birtokba a lágytestű bogarak. Az egyik legfeltűnőbb és leggyakoribb fajuk a piros testű, fekete szárnyfedőjű suszterbogár (Cantharis rustica), az útszéli gyomtársulások ernyővirágzatú növényeit pedig nyáron a feketevégű lágybogarak (Rhagonycha fulva) lepik el. A parkokban vagy a tóparton növő idős fűzfákon is felfigyelhetünk a fémesen csillogó, védett pézsmacincér (Aromia moschata) jelenlétére. Ez a bogár a ragadozók számára riasztó pézsmaillatot termel, melyet tápnövényéből, a fűzfa leveléből szintetizál. Nappal kövek alatt rejtőzik a sima csigarabló (Ablattaria laevigata), ami éjszaka a városi csigákra, férgekre vadászik. A pincékbe és a földszinti lakásokba is begyalogol a közönséges bűzbogár (Blaps lethifera). Ez a nagytestű, fekete faj röpképtelen, szárnyfedőinek vége farokszerűen ki-

húzott. Éjszaka mászkál, és ha megzavarjuk, nevéhez hűen erős szagú váladékot bocsát ki. Június végén szarvasbogarak (Lucanus cervus) zümmögő reptét lehet hallani a levegőben, s néha landolását követően az adott egyeddel is találkozhatunk. Ritka városi vendégként fel-felbukkan az orrszarvúbogár (Oryctes nasicornis) is. Az orgonabokrok virágzását követően egészen júliusig a rózsabogarak (Cetonia sp., Potosia sp.) mélyhangú zümmögő repülésétől hangosak a bokrok. A poloskák közül is sok faj alkalmazkodott városi környezethez. A verőköltő bodobács (Pyrrhocoris apterus) tömegét láthatjuk legtöbbször hársfák tövében, hiszen annak magját szívogatva jutnak táplálékhoz. Szaporulatuk együtt marad a kifejlett egyedekkel. Az útszéli platánfasorok nyújtanak élőhelyet a platánbodobács (Arocatus longiceps) számára, amely 13 éve tűnt fel először hazánkban, azóta sokfelé elterjedt. Gyümölcsösökben és néha a kerti asztalon kinnfelejtett gyümölcsökön mászkál a zöld színű bogyómászó poloska (Palomena prasina). Kellemetlen vendég, hiszen bűzmirigyeinek váladéka keserű ízt hagy a gyümölcsön, s így az már veszít élvezeti értékéből. A háztájak bosszantó vendégei közé tartoznak a fájdalmas, néha allergiás tüneteteket is adó darazsak. Sajátosságuk, hogy a méhekkel ellentétben a fullánkjuk sima és többszöri szúrásra is alkalmas. Több fajuk is előfordul városunkban. A franciadarázs (Polistes gallicus; XIV. tábla 83.) kisebb-nagyobb papírfészket készít hullám-palák, vagy ereszek alá. Természetes környezetben a sűrű növényzet közé rejti fészkét, és bőszen védi minden idegentől, vagy betolakodótól. Hozzá hasonló, de kisebb és zömökebb a német darázs (Vespula germanica) és a kecskedarázs (Vespula vulgaris). Mindkét faj föld alatti gömbszerű papírfészket készít magának. E darazsak mindegyike ragadozó, ám az utóbbi fajok néha dögökre vagy az asztalon hagyott gyümölcsökre és húsokra is rájárnak. A legnagyobb darázsfaj, mely veszélyt is jelenthet az emberekre, a lódarázs (Vespa crabro). Akár három egymás utáni csípése súlyos allergiás tüneteket, gyengébb szervezetűeknek és gyermekeknek halált is okozhat! Szerencsére ritkán kerülünk vele konfliktusba, bár az emberi környezetben nem kívánt jövevényeknek számítanak, főleg a méhészek körében, hiszen a méhkas teljes állományát képesek kiirtani a lárvákért és a kincset érő nedvért, a mézért. A levéldarazsak (Tenthredinidae) a növényevő darazsak csoportjához tartoznak, számos kerti károsító is akad közöttük (pl. füstösszárnyú levéldarázs (Caliroa limacina), egyes fajai viszont

Oroszlány a Vértes ölelésében kifejezetten ritkák. A Vértes faunájának vizsgálata során több mintavételezés is történt városunk környékén.35 A Kőhányás-erdőben hölgypáfrányon (Athyrium filix-femina) egy ritka levéldarázs faj is előkerült (Aneugmenus temporalis). A faj lárváját – az úgynevezett álhernyót – eddig csak saspáfrányról (Pteridium aquilinum) ismerték. Az emlősök közül is több faj tudott az emberi környezetbe beilleszkedni vagy ahhoz alkalmazkodni. Nappal vadon élő emlősökkel ritkán találkozhatunk. Azok a fajok, melyek az emberi környezethez alkalmazkodtak, általában éjszakai aktivitásúak, rejtőzködő életmódúak. Azokban a parkokban, ahol a tölgyek és fenyők több egyede is előfordul, a vörös mókus (Sciurus vulgaris) nyomaira lelhetünk, bár gyakran csak a lecsupaszított tobozok és „makkmaradványok” árulkodnak jelenlétükről. A városi parkokban és a kertekben néha feltűnik a keleti sün (Erinaceus roumanicus). Szuszogva keresi a gerincteleneket és a lehullott gyümölcsöket. A városok és falvak leggyakoribb „bentlakó” emlőse a nyest (Martes foina). Padlásokon és néha a kertek szerszámos-kamrájában is fészket alakít ki. Kellemetlen szomszédságként élik meg azok, akiknek volt már szerencséjük hallgatni éjszakánként a padláson futkosó nyesteket. A nagy pele (Glis glis; XV. tábla 84.) éjszakai látogatója a kiskertek gyümölcsöseinek, s néha a házak ereszét vagy lugasok fakeretét használják mászókának. Van egy emlőscsoport, mely kizárólag éjszaka aktív: a denevérek. Hanglokációval tájékozódnak és keresik a repülő rovarokat. Oroszlányban több fajuk is előfordul, például a korai és a kései denevér (Nyctalus noctula és a Eptesicus serotinus) vagy a törpedenevér (Pipistrellus pipistrellus). Tömblakások közötti résekben pihennek nappal, s csak szürkületkor hagyják el helyüket. A kiskertek környékén gyakran felbukkan egy-egy vörös róka (Vulpes vulpes; XV. tábla 85.), mely potenciális zsákmányt keres, legyen az akár valamilyen hulladék vagy kisrágcsáló.36 35

36

Haris 2010. A képek készítői: Eichardt János: 1.; 2.; 3.; 5.; 7.; 10.; 11.; 12.; 13.; 14.; 15.; 16.; 17.; 18.; 19.; 20.; 22.; 23.; 24.; 25.; 27.; 28.; 29.; 30.; 35.; 36; 38.; 42.; 43.; 44.; 45.; 46.; 47.; 48.; 49.; 62.; 63.; 76.; 77.; 80.; Egresy István Péter: 75.; Horváthné dr. Harmat Beáta: 39.; 65.; 83.; 84.; Kutasi Csaba: 21.; 31; 34.; 37.; 40.; 41.; 52.; 53.; 54.; 55.; 56.; 57.; 58.; 59.; 60.; 61.; 66.; 67.; 68.; 69.; 70.; 79.; 81.; Stepancsics Gusztáv: 26.; Fénnyel festők Klubja, Oroszlány: 32.; 33.; 50.; 64.; 78.; 85. Segítségüket ezúton is köszönjük.

17

Oroszlány: a Town embraced by the Vértes János Eichardt – Csaba Kutasi Our town, Oroszlány lies surrounded by forests and meadows on the northmost slopes of the North of the Vértes Mountains. Its population is less than 20,000. The town is fortunate to have many green areas, parks and tree lanes—thus it may seem that the town and the na tural habitats of the mountain are intricately intertwined. Only a few studies deal with the research of habitat clusters on the North or Northwest parts of the Vértes or in Oroszlány, although its biological diversity—due to its rare and unique species, and to its forests, meadows, streams and lakes—is as great as that of other Vértes regions. Oroszlány is situated in the valley of Által-ér; it is the second largest town of the micro-region (the first one being Tatabánya). As the map of Hungary’s micro-regions shows, the edge of the Vértes almost surrounds the city—hence the title of the study. Although an administrative border runs along the Vértes near Oroszlány, this study ignores it, since for habitats and animals there are no such borders. If you start your walk at the ridge of the mountains, you cross beech forests and Turkey oak and oak forests, and then pastures and meadows before arriving to the town. The fauna and flora of our va riegated forests offer beautiful scenes for lovers of nature. In spring, the small open areas in the forests are covered with carpets of flowers. Tourists can hardly find a place to step on on the ground covered with Corydalis, snow drops and Anemone. From May on, you can enjoy the sight of beautiful species belonging to the Orchid family: the Lady Orchid, the Green-winged Orchid and the rare Bird’s Nest Orchid. As for the fauna, you can spot Rosalia Longicorn and stag beetle in the beech and oak forests, respectively; while large wild game appear during dawn or—for the patient observer—on hidden clearings. Walking downwards, you will reach the grasslands where you can have a look at the habitats at the feet of the hill. In the grasslands, in the habitats of protected species, Iris Pumila and the rare ladybird spider live. The alder groves along the streams stretch as far as the lakes in the town. On these pastures, intertwined by small streams, sheep and Hungarian grey cattle graze. The undergrowth of the alder groves has adapted to the swamp conditions. In these areas

18


you can spot the protected Carabus Nodulosus or— in the mating period—the agile frog. Majk, a settlement situated on the edge of the Vértes, could be a subject of a separate study due to its great environmental and cultural values. The artificial lakes and the alder forests of Majki-patak is a most interesting subject of researchers of plant bio logy or zoology. Results of research on entomology, ornithology and other fields of taxonomy evidence the extraordinary biodiversity of the region. As you arrive to the town, you see parks, squares, tree lanes and the system of lakes. At first, it is difficult to believe how many species of plants and animals coexist with us in this partially artificial environment. Trees are mute witnesses of the changes of the environment, while the presence or absence of certain bird species reflects them very quickly. As for other creatures, human beings tend to notice them only if there is a direct contact, which, in most cases, is a negative experience for humans. This fact is especially true if we have prejudice or do not have adequate knowledge. While we think that the majority on the living beings who live in their natural habitats are in their proper place, we find it difficult to tolerate their presence in the manmade environment, no matter how well they adap ted to it. But these species are useful, even if they do not seem to be so at the first glance. Being aware of these facts, we decide not to destroy but simply to avoid them. Let’s protect our natural values, because this is what makes our habitat diverse, and this is what offers us rest we can enjoy when we quit our everyday activities for a while.

Irodalom Ádám 2004 Ádám L.: A Bakony és a Vértes holyvafaunája (Coleoptera: Staphylinidae) In: A Bakony Természettudományi Kutatásának Eredményei 28 (2004.) Barina 2007 Barina Z.: A Vértes és környéke florisztikai kutatásának eredményei I. Kitaibelia 12 (2007) 30–40. Barina 2008 Barina Z.: Adatok a Dunántúli-középhegység és környéke flórájához. Flora Pannonica/Jurnal Phytogeography and Taxonomy/ 6 (2008) 3–23. Boros 1934 Boros Á.: A Vértes-hegység növényzetéről. Magyar orvosok és természetvizsgálók 1933-ban Budapesten tartott 41. vándorgyűlésének munkálatai. Bp. 1934, 300–301. Boros 1954a Boros Á.: Florisztikai Közlemények IV. BotKözl 45/3–4 (1954) 247–250. Boros 1954b Boros Á.: A Vértes, a Velencei-hegység, a Velenceitó és környékük növényföldrajza. FöldÉrt 3/2 (1954) 280–310. Döményi 2010 Döményi Z. (szerk.): Magyarország kistájainak katasztere. MTA Földrajztudományi Kutatóintézet Bp. 2010. Eichardt 2000 Eichardt J.: Adatok a pokoli cselőpók (Geolycosa vultuosa C. L. Koch, 1838) biológiájához (szakdolgozat). 2000 BDTF. Levéltár. Haris 2010 Haris A.: Sawflies of the Vértes Mountains (Hymenoptera: Symphyta). Natura Somogyiensis 17 (2010) 209–238. Harmat et al 2007 Harmat B. – Szeőke K. – Kutasi Cs.: Poloskafajok (Heteroptera) a Vértes hegységből. A Bakonyi Természettudományi Múzeum Közleményei 24 (2007) 59–79.

Oroszlány a Vértes ölelésében

19

Hegyessy–Szél 2002 Hegyessy G. – Szél Gy.: A Mátra Múzeum bogárgyűjteménye, Carabidae (Coleoptera). Folia Historico-Naturalia Musei Matraensis 26 (2002) 189–220.

Kontschán 2001 Kontschán J.: Adatok Majk (Észak-Vértes) magasabbrendű rák (Crustacea: Amphipoda et Isopoda et Decapoda) faunájához. Folia HistoricoNaturalia Matraensis 25 (2001) 65–68.

Isépy 1970 Isépy I. (1970): Phytozönologische Untersuchungen und Vegetationskartierung im Südostlichen VértesGebirge. ActaBot 16 /1–2 (1970) 59–110.

Kontschán 2001a Kontschán J.: Adatok az Észak-Vértes és a Gerecse (Komárom-Esztergom megye) Peracarida (Crustacea: Isopoda et Amphipoda) faunájához. KEMMK 8 (2001) 383–388.

Isépy 1996 Isépy I.: A Vértes növényvilága. In: Béni K. – Viszló L. (szerk.): A Vértes hegység és környéke. – Pro Vértes Közalapítvány 1996, 61–86. ISÉPY 2004 Isépy I.: A Vértes hegység flórája. Kézirat. ELTE Botanikus Kert. Bp. 2004. K eller 1941 Keller J.: Adatok a Vértes flórájához. Borbásia 3 (1941) 81–83. K eller 1995 Keller I.: A babérboroszlán jellemzése, hazai előfordulásai, gyakorlati természetvédelme. Diplomadolgozat. Erdészeti és Faipari Egyetem. Sopron 1995. K ézdy 1994 Kézdy P.: A Vértes-hegység berkenyéi és erdőgazdasági jelentőségük. Diplomadolgozat. Erdészeti és Faipari Egyetem. Sopron 1994. Kontschán–Berczik 2004 Kontschán J. – Berczik Á.: A Dunántúli-középhegység (Gerecse, Vértes, Bakony-vidék) Peracarida (Crustacea) faunája II. Szárazföldi fajok (Isopoda: Oniscidea). Folia Musei Historico Naturalis Bakonyiensis 21 (2004) 73–82. Kontschán–Ujvári 2008 Kontschán J. – Ujvári Zs.: A Dunántúli-középhegység szabadon élő korongatkái és nyűgatkái (Acari: Mesostigmata: Uropodina, Gamasina, Sejina és Anntenophorina). Bakonyi Természettudományi Múzeum, adattár. Kézirat 2008. Kontschán 1998 Kontschán J.: Diurna adatok a Vértesből. Kézirat 1998.

Kontschán 2002 Kontschán J.: Összehasonlító magasabbrendű rák faunisztikai vizsgálat néhány Vértes környéki kis tó medrében és parti régiójában. Kis-tó projekt 2002. Életfa Természetvédelmi Szövetség. Eger 2002. Kontschán 2002a Kontschán J.: Adatok Komárom-Esztergom Megye korongatka (Acari: Uropodina) faunájához. KEMMK 9 (2002) 345–351. Kontschán 2003 Kontschán J.: Újabb adatok Komárom-Esztergom megye korongatka (Acari: Uropodina) faunájához. KEMMK 10 (2003) 295–301. Kontschán 2004 Kontschán J.: Újabb adatok Komárom-Esztergom megye korongatka (Acari: Uropodina) faunájához 2. KEMMK 11 (2004) 299–304. Kontschán 2004a Kontschán J.: The aquatic Amphipoda and Isopoda (Crustacea) of the Transdanubian Mountains in Nordwest Hungary. Lauterbornia 49 (2004) 73–76. Kontschán 2006 Kontschán J.: Check list of the Hungarian Mesostigmatid mites. I–II. Zerconidae and Macrochelidae. Folia Historico-naturalia Musei Matraensis 30 (2006) 129–136. Kontschán 2007 Kontschán J.: New and rare Mesostigmatid mites to the fauna of Hungary. Folia Historico-naturalia Musei Matraensis 31 (2007) 99–106. Kontschán 2008 Kontschán J.: Adatok Komárom-Esztergom megye Zerconidae faunájához (Acari: Mesostigmata). KEMMK 13–14 (2008) 425–433.

20


Kutasi 1990 Kutasi Cs.: Szántó, mező és a mellette húzódó erdősáv növényzetének vizsgálata Majkpusztán. Szigorlati dolgozat. Kertészeti és Élelmiszeripari Egyetem, Növénytani Tanszék és Soroksári Botanikus kert. Bp. 1990. Kutasi 2002 Kutasi Cs.: Védett bogarak a Vértes-hegységből és környékéről. Limes – Természetvédelem 15. évf. 51. (2002) 35–44. Kutasi–Szél 2000 Kutasi Cs. – Szél Gy.: A vértesi Majkpuszta környékének futóbogarai (Coleoptera: Carabidae). Folia Entomologica Hungarica 61 (2000) 282–295. Lengyel–Murányi 2006 Lengyel G. D. – Murányi D.: Data to the Hungarian harvestman (Opiliones) fauna. Folia HistoricoNaturalia Matraensis 30 (2006) 117–128. Loksa 1966 Loksa I.: Die Bodenzoozönologischen verhältnisse der Flaumeichen-Buchenwälder Südostmitteleuropas. Bp. 1966. Orbán–Orbán 2004 Orbán F. – Orbán F-né: Oroszlány természeti értékei. In: Molnár F. (szerk.): Oroszlány kincsei. Oroszlány 2004, 61–135. Pastorális–Szeőke 2011 Pastorális G. – Szeőke K.: A Vértes hegység molylepke kutatásának eddigi eredményei. e-Acta Naturalia Pannonica 2/1 (2011) 53–100. R etezár 1974 Retezár I.: Két új Carabus scheidleri Panz.-forma a Dunántúlról (Coleoptera: Carabidae). Folia Entomologica Hungarica 27 (1974) 187–191. Riesing 2006 Riezing N.: Adatok az Által-ér-völgy flórájához. Kitaibelia 10/1 (2006) 128–134 Riesing 2007 Riezing N.: Adatok a Vértes északi előterének flórájához. BotKözl 94 (2007) 75–90. Riesing 2011 Riesing I.: A Várgesztesi-medence élővilága. Tatabányai Múzeum évkönyve 1 (2010) 41–81.

Salmane–Kontschán 2005 Salmane, I. – Kontschán, J.: Soil Gamasina Mites (Acari, parasitiformes, Mesostigmata) from Hungary. I. Latvijas Entomologs 42 (2005) 39–44. Salmane–Kontschán 2006 Salmane, I. – Kontschán, J.: Soil Mesostigmata Mites (Acari: Parasitiformes) from Hungary II. Latvijas Entomologs 43 (2006) 14–17. Szeőke 2007 Szeőke K. (2007): A Vértes-hegység lepkefaunája (1971–1985) (Lepidoptera: Macrolepidoptera). Natura Somogyiensis 10 (2007) 341–360. Szvezsényi 1979 Szvezsényi L.: Madártani megfigyeléseim a Bug-ér mentén. A tatai Herman Ottó Kör munkái 6 (1979) 23–32.


21

3. 1.

4.

2.

6.

5.

I. tábla 1. Középhegységi bükkös 2. Gyertyános tölgyes 3. Odvas keltike 4. Tavaszi kankalin 5. Babérboroszlán 6. Foltos kontyvirág


22

7.

8.

9. 11.

10. 12.

II. tábla 7. Turbánliliom 8. Bíboros kosbor 9–10. Madárfészek kosbor 11–12. Agárkosbor fehér és lila változata 13. Zöldes sarkvirág

13.


23

14.

15.

9.

10.

16.

17. 19.

18.

III. tábla 14. Magyar zergevirág 15. Piros pozdor 16. Lila ökörfarkkóró 17. Apró nőszirom 18–19. Fekete kökörcsin


24

20.

21.

22.

23. 25.

24.

IV. tábla 20. Labanc berek 21. Mocsári gólyahír 22–23. Svandabergi-patak felső és középső szakasza 24–25. A Majki-patak és kiszélesedése a remeteség alatti legnagyobb tó előtt


26.

25

27.

28.

29.

30.

V. tábla 26. Gyilkos galóca 27. Nagy őzlábgomba 28. Laskagomba 29. Gyapjas tintagomba 30. Ízletes vargánya


26

31.

32.

33.

34.

VI. tábla 31. Gímszarvas borjú 32. Gímszarvas 33. Muflon 34. Vaddisznó


27

35.

36.

37. 38.

VII. tábla 35. Erdei fülesbagoly 36–37. Szarvasbogár 38. Erdei béka 39. Kecskebéka

39.

28


40.

41.

42.

43.

44.

45.

46.

47.

VIII. tábla 40. Rézsikló 41. Erdei sikló 42. Zöldgyík 43. Fürge gyík hímje 44. A torzpók szövedéke 45. Tölgyes torzpók 46. Piroslábú döcögőpók 47. Bikapók


48.

49.

50.

51.

52.

53.

54.

55.

IX. tábla 48. Sisakos sáska 49. Pokoli cselőpók egy éves példánya 50. Laposhasú acsa 51. Márványos keresztespók 52. Dunántúli kékfutrinka 53. Lapos kékfutrinka 54. Dögből lakmározó domború futrinka 55. Aranypettyes futrinka

29

30


56.

57.

58.

59.

60.

61.

X. tábla 56. Nagy hőscincér 57. Kis hőscincér 58. Gyászcincér 59. Havasi cincér 60. Búbosbanka 61. Tövisszúró gébics


62.

63.

XI. tábla 62–63. Oroszlány látképe a Nagy-tisztáról

31

32


64.

65.

66.

67.

68.

69.

XII. tábla 64. Füsti fecske 65. Molnárfecske 66. Széncinege 67. Búbospacsirta 68. Süvöltő 69. Csonttollú


70.

71.

72.

73.

74.

75.

76.

77.

XIII. tábla 70–71. A levelibéka zöld és barna változata 72–73. Pokoli cselőpók nőstény és hím 74–75. A hím védekező testtartásban, és a vörös csáprágós nőstény 76. Darázspók 77. Koronás keresztespók

33

34


78.

79.

80.

81.

82.

83.

XIV. tábla 78. Gyakori légivadász 79. Fecskefarkú lepke 80. Kardoslepke 81–82. Nyárfaszender hernyója és kifejlett egyede 83. Franciadarázs


84.

85.

XV. tábla 84. Nagy pele 85. Vörös róka

35


37

Csónakfibulát tartalmazó sír Tatabánya-Dózsakertből Groma Katalin (ELTE BTK Régészeti Intézet − Budapest) Bevezetés Munkánk Vékony Gábor és Vadász Éva vezetésével feltárt tatabánya-dózsakerti temető 9. számú, bronz csónakfibulát is tartalmazó sírjának bemutatását célozza. Ennek keretében elsőként a lelőhelyet és a feltárás folyamatát ismertetjük, majd a sírba helyezett tárgyakat vizsgáljuk és gyűjtjük össze párhuzamaikat Magyarországról és a Hallstatt-kultúra kelet-alpi területéről.1 Tatabánya-Dózsakert a hallstatt-kori sík, vagy köznépi temetők közé tartozik. A látványos halmos sírmezők – mint például a megyén belül Süttő – korán meginduló feltárásai mellett ennek a második típusnak első hazai képviselőit a 20. század első harmadában tárta fel a régészeti kutatás. Ebben a tekintetben meghatározó a Veszprém megyében található Nagydém-Középrépáspuszta, ahol Rhé Gyula előzetes gyűjtőtevékenységét követően 1937-ben Nagy László munkájának köszönhetően egy 22 síros temetőrészlet vált ismertté.2 Hasonló jellegű anyag származik Halimbáról, ahol 1959-ben Lengyel Irina végezte a feltárásokat, amelynek eredményeképpen 34 körív alakba rendezett sír kibontására került sor.3 A Rába-régióba tartozik egy további ismert urnatemető-részlet, az 1975 és 1978 között Pusztai Rezső vezetésével kutatott 6 síros Győrszemere-Tóthtag.4 Az eddigi három temető kerámiájával mutat hasonlóságot a Lábatlanról ismert anyag (elsősorban a grafitdíszes csészék, a fedők, a kúpos nyakú edények és a behúzott peremű tálak). Sajnos a leletek kontextusa máig tisztázatlan, hasonlóan a Dorogról

1

4 2 3

Jelen munka kivonatát képezi 2010-ben készített BA-szintű szakdolgozatomnak, amelyben a sír fibulájának kapcsolatrendszerére koncentráltam és az ékszertípus utolsó nagy, magyarországi összefoglalása (Fekete 1985) óta feltárt darabokat gyűjtöttem katalógusba. Nagy 1939, 39. Lengyel 1959, 159. Pusztai 1975, 11–12. és Pusztai 1978, 10–11.

és a Nyergesújfaluról múzeumokba került darabokéhoz.5 Az 1970-es években az északkelet-dunántúli és hozzájuk kulturálisan kapcsolódó délnyugat-szlovákiai hallstatt-kori síktemetők kérdését Kemenczei Tibor kutatta, ennek során bemutatta Szob-Öregfalu és Ipolyszakállos (Ipelský Sokolec) gazdag kerámiaanyaggal ellátott kőpakolásos sírjait, valamint a délnyugat-szlovákiai temetők körébe (Chotín, Hurbanovó, Mala nad Hronom) illeszkedő pomázi és szigetszentmártoni lelőhelyeket vizsgálta.6 Újabban az ország nyugati feléből közöltek a kora vaskor végére keltezhető síktemetőket. Molnár Attilának a vas megyei Hegykőről ismert 7 sír bemutatását köszönhetjük.7 A Fertőrákos-Kőhidai dűlőn Pusztai Rezső leletmentése során feltárt 13 hamvasztásos sírból álló temetőrészletet Ďurkovič Éva ismertette.8

Tatabánya-Dózsakert földrajzi környezete A dózsakerti temető a jégkorszakban még jelentős vízfolyásnak számító Által-ér és a Gallapatak között emelkedő dombháton – tehát igen kedvező természeti környezetben – fekszik.9 A mocsaras terület és a közeli Vértes és Gerecse tölgyesei és bükkösei – amelyek kiterjedése csak a 19. századi vágások következtében csökkent le jelentősen –, vadgazdagságával, a rendelkezésre álló fa-, és kő nyersanyaggal tette megtelepedésre rendkívül alkalmassá a vidéket.10 Komárom-Esztergom és Fejér megye területe más szempontból is kedvező földrajzi adottságú. Az itt húzódó törésvonalak – mint a Bakony és Székesfehérvár közötti Móri-árok –, és északnyugat-délkeleti lefolyású patakvölgyek – köztük a Nyergesújfa 7 8 9 5 6

10

Patek 1982, 315–322. K emenczei 1977, 68–74. molnár 2006, 199–230. Ďurkovič 2009, 51–83. K isné 1990, 3. K isné–Vékony 2002, 8.

Groma Katalin

38

lutól délre fakadó és Százhalombattánál a Dunába ömlő Szent-László patak – kedvezően szabdalták fel a felszínt, mind mezőgazdaságra, mind pedig az állattartásra alkalmassá téve azt.11 A vizsgált Dunakanyar-vidék középhegységi tája nemcsak földrajzi értelemben különül el a környező területektől, hanem a kora vaskor időszakában kulturális szempontból is egy önálló egységet határoz meg itt a régészeti kutatás.12 Az északkelet-magyarországi Hallstatt-csoport elterjedésének földrajzi határai közül legbiztosabbnak látszik északon és keleten a Duna völgye – annak ellenére, hogy egyes, a vizsgált kultúrkörhöz köthető jelenségek előfordulásával még a Börzsöny lábainál is számolhatunk –, és a mai Nyugat-Szlovákia kora vaskori lelőhelyei is szoros kapcsolatokat mutatnak az északkelet-dunántúli leletanyaggal. Délen a mezőföldi régió, míg nyugaton a Dunántúli-középhegység zárja a csoport elterjedését. Utóbbi a korábbi urnamezős időszakhoz képest jelentős eltéréseket mutat a Hallstatt időszakban, hiszen a kora vaskori népesség elsősorban a magaslatok között fekvő sík területeket kedvelte, és kerülte a hegyvidékek belső részeit.13

A Tatabánya-Dózsakerti feltárás A dózsakerti temető vaskori sírjai lakótelep építkezés, valamint a hozzá kapcsolódó sóderbányászat során kerültek elő, és jutott anyaguk a lelkes gyűjtő, és a későbbi feltárások során is jelentős segítséget nyújtó Homola István kezébe, aki tájékoztatta a tatai múzeumot a birtokába került anyagról.14 A Vékony Gábor vezette leletmentés munkálatai az ásatási napló tanúsága szerint 1976. október 22-én vették kezdetüket, de ebben az évben mindössze 3 napig tarthatott a kutatás a beköszöntő rossz idő következtében. A munka folytatására 1977-ben került sor, a szezon végéig 27 sírt tártak fel, köztük a bronz csónakfibulát tartalmazó 9. számút is. 15 1978-ban, a Régészeti Füzetekben az ásató a következő leírást adta közre az eredményekről: „A leletmentés során földmunkák által megbolygatott koravaskori temető sírjait tártuk föl. Összesen 34 sírt volt módunkban részben vagy egészben föltár-

13 14 15 11

12

Patek 1993, 124. és Patek 1982, 71. Teržan 1990, 167. Patek 1982, 62–63. K isné–Vékony 2002, 7. Kuny Domokos Múzeum Régészeti Adattára 166‑79. dokumentum 1.

ni, illetve megfigyelni. A sírok kőpakolásosak, mint a dunántúli HC köznépi temetők egy részében.”16 A feltárás 1980-ban egy kevesebb, mint két hónapos őszi periódusban folytatódott, ekkor már Vadász Éva is részt vett a munkában. Október végére a feltárt és rajzban rögzített sírok száma 40-re emelkedett (I, III. tábla).17 A kora vaskori temetővel kapcsolatban fontos megjegyezni, hogy feltehetően használata idejében nagyobb kiterjedésű volt – hiszen a lelőhely benyúlik a ma Tatabányához tartozó egykori Bánhida falu temetőjének-, valamint a dózsakerti lakótelep területére is. Eredeti kiterjedése azonban már megállapíthatatlan, hiszen a temetőt a rátelepülő kora középkori és a későbbi századok településobjektumai jelentősen bolygatták.18 A dózsakerti területen a feltárási munkák az 1990-as évektől kezdődően Cseh Julianna vezetésével folytak tovább. Az ebből az időszakból származó leletanyag már csak nagyon kis részben volt a kora vaskorra datálható. Jelen ismereteink szerint mindössze két további hamvasztásos urnasír kibontására került sor 1995. augusztus 8-án és 10-én. Az első temetkezés egyetlen tartozéka egy vízszintes bütyökfüllel ellátott barna urna volt, míg a másodikból egy szintén barna színű, facettált peremű, gömbös hasú urna került feltárásra.19 Dózsakert területe az őskor korábbi szakaszában is lakott volt. Ezt bizonyítja, hogy már a neolitikus Dunántúli vonaldíszes kultúra időszakából sikerült szórványos leleteket azonosítani, melyek a Kottafejes kerámia népéhez és a Zseliz kultúrához voltak köthetőek. A késő rézkori Baden-kultúrát egyetlen gödör alapján lehetett azonosítani, míg a kora bronzkori Makó-kultúra megtelepedését egy részben földbe mélyített épület és egy jelképes sír vagy áldozati együttes képviselte a gazdag kerámiaanyag mellett. A mészbetétes edények középső bronzkori kultúráját az urnamezős kultúra megjelenése követte, amely a terület szinte minden részletét használta, az 1990-es évek ásatásain jóformán minden objektumban sikerült azonosítani a késő bronzkori műveltség emlékeit – többek között két oszlopos szerkezetű épület maradványait, több gödröt, egy félig földbe mélyített műhelyt, amelyhez délalföldi kapcsolatokat mutató kerámia tartozott, to

16 17

18

19

Vékony 1978, 27. Kuny Domokos Múzeum Régészeti Adattára 16681. dokumentum 1–8. Vékony 1988, 283–284. Kuny Domokos Múzeum Régészeti Adattára 2042002. dokumentum 6–7.

Csónakfibulát tartalmazó sír Tatabánya-Dózsakertből vábbá megfigyelhető volt egy részleges erődítés is a Templomdomb irányába.20 A kora vaskort követően a La Tène kultúra emlékei is feltárásra kerültek Tatabánya-Dózsakertben, három nagyméretű, földbe mélyített objektum, valamint a belőlük előkerült salak- és vasmaradványok, s jelentős mennyiségű kerámiatöredék formájában. A római kori használatra néhány terra sigillata töredék és egy Nerva érem szolgál bizonyítékként. Sokkal figyelemre méltóbbak az Árpád-kori település nyomai. Az Által-ér vonalát követően félig földbe mélyített szabályos építménysor húzódott, a vízfolyástól távolabb pedig földbe süllyesztett objektumok különböző csoportjai, amelyek között a feltételezések szerint fa szerkezetű, földre épített boronaházak emelkedtek, továbbá állattartó karámokat és garádokat sikerült azonosítani. A kerek alaprajzú gödröt patkó alakú tűzhellyel – mely a lelőhely egyik legismertebbé vált emléke – jurtával azonosították.21 Mivel a kora középkori kerámia pontos kronológiája még ma is számos kérdést vet fel, Tatabánya–Dózsakert vegyes anyagával kapcsolatban annyit állapíthatunk meg, hogy a legkorábbi darabok – egy cserépbogrács töredéke és egy hengeres nyakú edény – alapján már a honfoglaló magyarság megtelepedésével számolhatunk a területen, történeti adatok alapján a kabar Katapán nemzetség szállásterületéhez tartozott a vidék.22

A 9. sír leírása (II. tábla) A kora vaskori temető északkeleti részén elhelyezkedő 9. sír kibontására 1977. február 22-én került sor. A 145 × 150 cm-es sírgödör alaprajza – ellentétben a többségben tapasztalható kör formával –, négyszögletesedő, hasonló jelenség a 12. és 16., valamint kevéssé világos formában a 23. és a 24. sír esetében volt megfigyelhető.23 A sír 52 cm mély volt, déli részén közel ép nagy urna helyezkedett el (1). A másik urnát a sírgödör északi részébe helyezték, (2). A déli részen, a nagy urnától délre csontokat (3), délnyugati irányban faszenet (4) azonosítottak. A sírgödör keleti oldalán három csésze feküdt egy nagyobb kő körül és alatt (5–7), melyek épek voltak, csak a felületén hasadozott 7-es számúnak csorbult ki a pereme. A csészecsoporttól északra, két kő között egy combcsontot figyeltek meg (8), míg a bronz csónakfibula (9), az északi ré 22 23 20 21

K isné–Vékony 2002, 10–11. és K isné 1990, 3–5. Vékony 1996, 5–7. K isné–Vékony 2002, 11–12. és K isné 1990, 13–14. K isné 1990, 18–19.

39

szen, a 2-es számú urna töredékei között helyezkedett el (II. tábla). Az általunk áttekintett dokumentáció szerint 10 sír tartalmazott hamvakat, köztük a 9. számú, de arra vonatkozóan, hogy ezek a maradványok az urnák valamelyikében, vagy a sírgödörben szétszórva kerültek feltárásra, nem rendelkezünk információval. A sír egyetlen fém melléklete a 6,2 cm hos�szúságú, felületén több helyen patinával borított bronz csónakfibula (IV. tábla 7.). Állapota jó, a sírmellékletek között 8-as számmal szerepel. A fibula kengyele díszítetlen, rugója hiányzik, ma csak az egykori rögzítő szegecs van meg. A kengyel hos�szát meg nem haladó láb egyszerű, gomb nélkül záródik, a kengyel felőli oldalán néhány bekarcolt vonal díszíti. A mellékletek között 1-esként rögzített 30,4 cm magasságú, 18,7 cm peremátmérőjű, és 11 cm fenékátmérőjű kettőskúpos urna alsó harmadán legömbölyített törésvonal figyelhető meg. A széles szájú, enyhén kihajló peremű darab vállán enyhe árkolás fut körbe négy hegyes bütyökkel, melyek mellől ék alakban szabálytalanul 3-4-5-ös kötegekben, gyengén behúzott barázdák futnak a törésvonalig. Az urna jó állapotú, ragasztott és kiegészített (IV. tábla 1.). A sírrajzon 2. urnaként szereplő edény formáját tekintve füles fazék. A 22,5 cm magas, 19,6 cm peremátmérőjű, 8,8 cm fenékátmérőjű edény mély, szája széles, alakja legömbölyítetten kettőskúpos, pereme kihajló. Vállán az enyhe árkolást 3 kicsi bütyök szakítja meg, és erre támaszkodik a nyak alól kiinduló kerek nyílású fül. A tál alja megnyúlt, erősen összeszűkülő, külső felülete erősen kopott, belül barna, kívül fekete, és a has törésvonaláig grafit bevonat látható rajta (IV. tábla 2.). A sír 5. számú melléklete 5,2 cm magasságú, 13,2 cm peremátmérőjű és 7 cm fenékátmérőjű lapos, fordított csonkakúp alakú csésze. A fal vastag, durva kidolgozású, szemcsés anyagú. Az ép tárgy alakja kissé szabálytalan, kívül fekete, belül vörösbarna, szürke foltos (IV. tábla 3.). A 6. számú csésze 4,7 cm magasságú, 12,7 cm peremátmérőjű, 7,5 cm fenékátmérőjű darab. A kissé szabálytalan, lapos, fordított csonkakúp alakú, enyhén profilált agyagedényke fala vastag, durva kidolgozású, anyaga szemcsés, kívül fekete, belül vörös-szürke foltos. A tárgy állapota ép (IV. tábla 4.). A sír tartozékai közötti 7-es számú harmadik csésze 6,2 cm magasságú, 12,4 cm peremátmérőjű, és 2 cm fenékátmérőjű. Alakja mély, félgömbös, fenekén kicsiny omphalos figyelhető meg, belül feke-

Groma Katalin

40

te – grafitos díszítés nyomával –, kívül vörös. Vékonyfalú, aprószemcsés finomkerámia, melynek ép pereme kissé csorba, felülete hasadozott (IV. tábla 5.).24 A sírrajzon nem szerepel egy további, a leltárkönyv szerint a sírból származó mély, behúzott peremű tál, amelynek magassága 8 cm, peremátmérője 20 cm, fenékátmérője pedig 7,6 cm. A belül sötétszürke, kívül fekete-vörösbarna foltos kerámia apró kavicsos anyagú, belül simított, ragasztott és kiegészített (IV. tábla 6.). A sírban nagyobb mennyiségű állatcsontot is feltártak, ezek négy további tételként kerültek leltározásra. Ezek mellett egy kis kupac hamvasztott emberi csont is bekerült a múzeumba az 1. urna környezetéből. Amint azt korábban megjegyeztük, a hamvak helyzetére vonatkozóan nem rendelkezünk adatokkal, míg egy szintén leltározott rágcsálókoponya valószínűleg recens darab.25

A kerámia és a fibula kapcsolatrendszere és kronológiai helyzetük

Mivel a fibulával alább részletesebben foglalkozom, a sírba helyezett tárgyak kapcsolatrendszerének áttekintését a kerámiákkal kezdem. Az edények jól illeszkednek az Észak-Dunántúlon feltárt Hallstatt síktemetők kerámia-spektrumába, de formai párhuzamaik szélesebb körben, a Kelet-Hallstatt kultúra területén belül gyakran megjelennek. Erős szálakkal kötődnek az ausztriai Kalenderbergkultúra, valamint a morvaországi és délnyugat-szlovákiai kora vaskori temetők sírjainak kerámia-formái felé. Az 1. urna (IV. tábla 1) legjobb magyarországi párhuzamát a nagydém-középrépáspusztai temető 22. sírjának anyagában találtuk. Az innen származó két urna közül a magasabb ugyan díszítetlen, de fenék felé szűkülő formájával és hastörésével – amely a tatabányaitól eltérően a középrépáspusztai darab esetében az edény arányait tekintve a nyakhoz közelebb esik –, az általunk áttekintett anyagban leginkább közelíti a dózsakerti formát. Ugyanennek a nagydémi sírnak másik hengeres nyakú edényén a tatabányai urnához hasonlóan a hastörés felett fel24

25

A csésze belső grafitdíszítését személyes megfigyelésünkkor nem sikerült azonosítani. Jelen állapotban a félgömbös alak sem igazolható, a kerámia állapota a leltározáskor leírthoz képest rosszabbnak tűnik. A leletek leírásánál a Kuny Domonkos Múzeum leltárkönyvi adataiból indultam ki, ezen felül személyes megfigyelésekre támaszkodtam.

felé álló bütyköket helyeztek el, melyeket itt alulról határolnak behúzott sávok.26 Hasonló – bár bütykök nélküli, díszítetlen formát – látunk a chotíni (Hetény) síktemető 32. hallstatt-kori sírjának anyagában.27 Szintén megjelenik ez a körte alakú forma a stájerországi Sulm-vidék jól feltárt halomsíros temetőjében, Kleinkleinban. A Claus Dobiat által készített tipológiai rendszer a hengeres nyakú urnák 5 formai variánsát különíti el. A tatabányai edény ezek közül a 2. típusba sorolható, amelynek jellegzetessége a lekerekített kettőskúpos-körte formájú test és díszítőelemként a bütykök és barázdakötegek.28 A barázdás vonalkötegekből felépülő lecsüngő, vonalas díszítés legközelebbi párhuzamaként a középrépáspusztai temető 13. sírjának kis urnáját említhetjük, bár ezen az edényen csak behúzott ív fogja körül a bütyköket.29 Az északabbi osztrák temetők anyagában is gyakran előfordulnak hasonló ornamentikai elemek. Ismerjük őket gemeinlebarni és unterzögersdorfi urnákról,30 míg a Kalenderbergkultúra területéről a legjobb párhuzamként a statzendorfi temető A019-es sírjából származó urna díszítményére kell felhívni a figyelmet.31 A 2. urna (IV. tábla 2.) legközelebbi formai párhuzama a halimbai temető 35. sírjának nagy edénye. Ez a darab szélesebb alját és magasabbra húzott fülét leszámítva teljesen egyezik a tatabányai példán�nyal.32 A délnyugat-szlovákiai és dél-morvaországi temetők leletanyagában is megjelenik ez a széles szájú, erősen keskenyedő aljú típus. Ezt bizonyítja a Nové Zámky (Érsekújvár) temető 6. sírjának 12. edénye, és valószínűleg ilyen lehetett a 11. sír 7. számú urnája is.33 Fül nélküli változatban gyakran megjelenik a forma a morvaországi temetők anyagában, ahogy ezt Brno-Líšen és Mohelno síregyüttesei bizonyítják.34 Távolabbi, kissé módosult változatban megtalálható a típus az osztrák kalenderbergi anyagokban is, így például a statzendorfi temető A010-es sírjának urnája – kerekebb hassal és rövidebb nyakkal – hasonló formát mutat.35 28 29 30 31 32 33 34 35 26 27

Patek 1993, 61. (43/ 14–15.) Dušek 1957, 144. (7/3) dobiat 1980, 69. Nagy 1939, 41. Nebelsich et al. 1997, 61–62. R ebay 2006, 273. Lengyel 1959, 163. Stegmann-rajtár 2009, 91–92. Stegmann-R ajtár 1992, 12–13. és 44–45. R ebay 2006, 270.

Csónakfibulát tartalmazó sír Tatabánya-Dózsakertből Kisebb csészék gyakori elemei a Hallstatt köznépi temetők sírjainak, de testük általában gömbölyűbb, és a peremek befelé hajlanak, így a dózsakerti két egyenes oldalú, fordított csonkakúpos darab (IV. tábla 3, 4.) viszonylag ritka formának tekinthető. Hasonló tálka került feltárásra Középrépáspusztán a 20. sír 2. edényeként,36 valamint Nové Zámky 11. és 12. sírjából, de ennek ellenére sem tűnik ez a forma különösen általánosnak.37 Nem állítható hasonló a nyaknál élesen megtörő kis tálakkal kapcsolatban, amilyen a dózsakerti 5. darab (IV. tábla 6.) is. Ez az edénytípus szinte minden, a párhuzamok tekintetében az eddigiekben említett temetőben – Magyarország mellett Szlovákiában, Morvaországban és Ausztriában – nagy számban ismert. Általában 3-5 darabot helyeztek belőlük a sírokba. Az ilyen szettek közül megemlíthetjük a Tatabányához igen közel eső tatai halomsír feltárásából származó 5 tálkából álló együttest.38 Hasonlóan gyakori elemek a Hallstatt temetkezések leletanyagában a dózsakerti 7. edényhez hasonló kicsi, félgömbös, gyakran omphaloszos aljú csészék, amelyeknek belsejét sok esetben grafitos, geometrikus mintákkal látták el (IV. tábla 5.). Ez a díszítési megoldást tálak esetében is sűrűn alkalmazták, különösen gyakran találkozunk vele a Kalenderberg-kultúra területén és a Sopron-csoportban. 39 Magyarországról a típus legszebb képviselői talán a lábatlani edények, de Nyergesújfaluról és Tokodról is impozáns darabokat ismertettek.40 A fibula (IV. tábla 7.) itáliai eredete általánosan elfogadott nézet a szakirodalomban, de a ruhakapcsoló tűknek ez a csónakos kengyelű változata nagy számban fordul elő szlovéniai, ausztriai, morvaországi és szlovákiai hallstatt-kori együttesekben is a dunántúli leletek mellett. A széles földrajzi határok közötti megjelenést indokolhatják a korszak kiterjedt kereskedelmi kapcsolatai, de szem előtt kell tartanunk a hazai darabokkal kapcsolatban azt a véleményt is, amely szerint ezek a helyi fémművesség termékei. Bizonyítani látszik ezt, hogy a feltételezett kézműves központokban – így a vas megyei Sághegyen és Velem-Szentviden – nagy számban kerültek elő nemcsak ép, hanem félkész és rontott öntvényei is ennek a típusnak.41 38 39 40 41 36 37

Nagy 1939, 43. Stegmann-rajtár 2009, 63. és 92–93. Vadász 2003, 91. Nebelsich et al. 1997, 72. Patek 1982, 66. Fekete 1985, 87. és Patek 1982, 69–70.; Vadász 1993, 96.

41

Biba Teržan a csónakfibulák 5 típusát különítette el és vitte térképre elterjedésüket a KeletHallstatt körben. Két típus a mai Magyarország területéről hiányzik, míg a kengyelén keresztbordával ellátott változat és a szlovéniai Šmarjetáról elnevezett, a kapcsolótű testével párhuzamos zsinóros díszítésű megoldás nagy számban fordul elő a Dunántúlon. Az összefoglalásból az is kiderül, hogy számos, kerámiaformáink párhuzamát szolgáltató síktemetőből ismerjük ezt a fibulatípust, így a halimbai sírmező ruhakapcsa a keresztbordás típusba sorolható, míg Lábatlanról és a tatai halomból Šmarjeta-fibula került feltárásra.42 Figyelemre méltó, hogy tatabányai ruhakapcsunk legközelebbi párhuzama a típus nagy dunántúli sűrűsége ellenére nem innen, hanem az Alföld déli részén fekvő Csanytelek egyik sírjából ismert. A Galántha Márta által feltárt temetőbe nem a Hallstatt, hanem a szkíta jellegű szentes-vekerzugi kultúra népe temetkezett, ami azt jelenti, hogy a Dunától keletre eső régióban is ismert volt a nyugati területek divatja.43 A fibula-típus megjelenése még az Alföldnél keletebbi régióból is ismert. Tiberiu Bader gyűjtőmunkájának köszönhetően jelenléte Románia keleti részén (Constanţa) és a Bánát vidékén (Gogoşu) is igazolható.44 Így tehát megjegyezhetjük, hogy amellett, hogy a B. Teržan által összeállított elterjedési térképekhez képest a dunántúli csónakfibulák száma is növekedett az elmúlt két évtized kutatásainak köszönhetően,45 a fibulatípus jelenlétével a Dunától keletre eső régióban is számolnunk kell. Áttérve a dózsakerti sír kronológiai helyzetére először is rögzíteni kell, hogy a Hallstatt kultúra időszaka a német Reinecke-féle kronológiai rendszert alapul véve két időrendi egységre, Hallstatt C (ezen belül HaC1 és HaC2), valamint Hallstatt D (HaD1, HaD2 és HaD3 alfázisokkal) időszakra bontható. A HaC időszak kezdete abszolút dátumokkal kifejezve a 8. század közepére, utolsó harmadára helyezhető, zárása pedig a 7. és 6. század fordulójára. A HaD1 időszak megközelítőleg a Kr. e. 6. század első két harmadát jelenti, míg a HaD2-HaD3 a

Teržan 1990, 217–220. Tatára vonatkozóan lásd Vadász 2003, 90. 43 Galántha 1984, 73–74. 44 Bader 1983, 108–112, képekre vonatkozóan 36. tábla/346–350. 45 Az újabb darabokra vonatkozóan lásd többek között: Érd-Hosszúföldek: Tóth-Vásárhelyi 2008.; Mezőörs-Alsó-tag: T. Németh 1996. Az összefoglalásokból korábban hiányzó Tata: Vadász 2003. 42

42

Groma Katalin

6. század utolsó harmadában indul és megközelítőleg az 5. század közepéig tart. Természetes éles határok az egyes fázisok között nem húzhatóak, itt a kora vaskor időrendi tagolódását csak nagyobb vonalakban vázoltuk.46 Mivel a fibulák a már a vaskorban is gyorsan változó női divat elemei voltak, keltező értékük a sokáig változatlan formájú kerámiákhoz képest kiemelt, így a dózsakerti 9. sír időrendi besorolásában is elsősorban a csónakfibulára támaszkodhatunk. Ez a típus a hazai anyagban hosszú életű, akár a késő vaskorig is számolni kell jelenlétével. Ahogy ezt Peter Romsauer kimutatta, különösen igaz ez az északdunántúli és délkelet-szlovákiai Hallstatt temetőkre. A vizsgált területen a sírok és telepek leletanyagában a csónakfibulák már sárkány- és Certosa-fibulákkal együtt jelentkeznek. Utóbbiak a HaD időszakban tűnnek fel, és hosszú ideig a fibuladivat részei maradnak, hiszen még a La Tène B periódus együtteseiben is jelen vannak47 – sőt Sajópetri-Hosszú-dűlő Kr. e. 3. századi településének leletanyagában is van Certosa-fibula.48 A csónakfibula alapján a tatabánya-dózskerti sírt a HaC2-HaD1 időszakra, tehát a Kr. e. 7. század második felére, 6. század elejére helyezhetjük.49 Ez az időrendi besorolás a Hallstatt sík-, vagy köznépi temetők esetében a szakirodalomban általánosan elfogadott, ennél pontosabb meghatározás a szegényes fémanyag miatt nehézségekbe ütközik. Összegzésként tehát elmondhatjuk, hogy a tatabánya-dózsakerti sír mind kerámiáját, mind fémanyagát és kronológiai helyzetét tekintve jól illeszkedik az északkelet-dunántúli, és tágabb földrajzi környezetben a délkelet-szlovákiai, morvaországi és ausztriai hasonló lelőhelyek sorába, amelyekben valószínűleg a kora vaskori népesség állattartó, földművelő népeinek egyszerű temetőit kell látnunk.50

46

49 47

48

50

Kovács–K emenczei–Szabó 1998, 14. és Jerem 1971, 86. Romsauer 1987, 109–110.; Jerem 1971, 85–87. Szabó 2007, 314. Itt meg kell jegyezni, hogy a csanyteleki és további keleti előfordulásai a csónakfibuláknak a keltezés finomításában nem visznek előre, hiszen ezeknél a daraboknál a keresztdatálás módszerével éppen a Hallstatti területről származó ruhakapcsok időrendi helyzetéből indulnak ki a leletek időrendi elhelyezésénél: Galántha 1984, 97–98. és K emenczei 2009, 77. Cikkünk lektorálásáért Kemenczei Tibornak fejezzük ki köszönetünket.

Bestattung mit Navicellafibel in Tatabánya-Dózsakert. Zusammenfassung Groma Kata Tatabánya-Dózsakert ist eins der hallstattzeitlichen Flachgräberfelder in Nordost-Transdanubien. Die Forschung dieser Fundort – Typen hat mit Nagydém-Középrépáspuszta in 1939 begonnen. Andere wichtige Gräberfelder wie Halimba-Cseres, Győrszemere-Tóth-tag, Szob-Öregfalu, Ipelský Sokolec/Ipolyszakállos, Pomáz und Szigetszentmiklós wurden erst in der zweiten Hälfte des 20. Jahrhunderts publiziert. Neulich haben wir auch Ergebnisse aus dem westlichen Teil von Transdanubien erhalten: Hegykő wurde von Attila Molnár, FertőrákosKőhidai-dűlő von Éva Ďurkovič geforscht. Tatabánya-Dózsakert liegt in einer sehr guten Umgebung, zwischen den zwei Bächen Által und Galla, in einem waldbedeckten Gebiet, das zur nordostpannonischen Hallstattgruppe gehört, und das als Teil der kulturellen Einheit des Donau – Knies der frühen Eisenzeit betrachtet werden muss. Die Ausgrabung von Tatabánya-Dózsakert hat im Jahre 1976 begonnen. Nach dem Bericht des Archäologen Gábor Vékony wurden bis Ende 1977 bereits 27 Gräber ausgegraben. Die Arbeit wurde 1980 mit der Führung von Éva Vadász fortgeführt und da wurden dreizehn neue Gräber gefunden. Diese Ergebnisse folgten weitere zwei Gräber, die von Júlia Kis-Cseh untersucht wurden. Tatabánya-Dózsakert ist ein sehr grosser Fundort und wurde lange Zeit benutzt. Dies unterstützen die Funde aus drei verschiedenen Zeiten: ein Fund aus dem Neolithikum (linienbandkeramische Zseliz aus der Notenkopf Kultur), einer aus der Kupferzeit (Baden-Kultur), und einer aus der Früh-, Mittel-, und Spätbronzezeit (Makó-Kultur, Inkrustierten Keramik Kultur, Urnenfelderkultur). Vereinzelt gab es auch Siedlungsspuren aus der Keltenzeit beziehungsweise aus der Römerzeit. Darüber hinaus wurde das Gebiet auch im Mittelalter (10–11. Jh.) intensiv bewohnt. Das untersuchte 9. Grab ist viereckig, 52 cm tief und enthält 2 Urnen. Die eine Urne – ein birnenförmiges Kegelhalsgefäss – liegt südlich im Grab. Sie ist mit einer drei – bzw. fünffachen Linienfurche und 4 spitzigen Knollen verziert. Die zweite Urne – ein biokonischer Henkeltopf mit 3 Knollen an der Schulter und Grafitbemalung bis zum Bauchbruch – wurde im Norden des Grabes untergebracht.

Csónakfibulát tartalmazó sír Tatabánya-Dózsakertből Im östlichen Teil des Grabes wurden zwei kegelstumpfförmige Schalen, und eine halbkugelförmige, innerlich mit Grafit bemalte Schüssel mit Omphalos platziert. Obwohl sie auf der Grabzeichnung nicht zu sehen ist, gehört – nach dem Inventar – auch eine hohle Schüssel mit eingezogenem Rande zum Grab. Die einzige Metall-Beilage des Grabes – eine bronzene Kahnfibel – ist nördlich von der Schalengruppe zu finden. Sie ist nicht verziert, und selbst ihr Fuss hat keinen Knopf am Ende. In der Knochenfunde ist am besten der Schenkelknochen erhalten. Daneben ist auch wenig Holzkohle und kalzinierte Knöchern zu sehen. Die Keramikbeigaben haben die besten Pa rallelen in den Flachgräberfeldern von der Nordostpannonischen Hallstattgruppe, wie Nagydém-Középrépáspuszta, Halimba-Cseres und Lábatlan. Wir können der ersten Urne ähnliche Gefäße in der österreichischen Sulmtal-nekropole nachweisen. Nach der C. Dobiats Typologie kann das Kegelhalsgefäss in die 2. Gruppe eingereiht werden. Zur 2. Urne finden wir Parallelen aus der südmährischen und südwestslowakischen Hallstattzeit. Da halbkugelförmige Schalen, bzw. Schüsseln mit eingezogenem Rand für die ungarischen, slowakischen, mährischen und österreichischen Keramikgrabinventare typisch sind, haben kegelstumpfförmige Schalen weniger Parallelen. Die Form der Kahnfibel ist typisch norditalienisch, ist aber auch im Gebiet der Osthallstadt-Kultur verbreitet. Biba Teržan hat die Fibeln in fünf verschiedene Gruppen geteilt. Drei Gruppen dieser Typologie wurden auch in Transdanubien gefunden. Interessant ist, dass dieser Typ von Fibeln (in die auch diese Kahnfibel gehört) auch östlich der Donau (Csanytelek) und auch in Rumänien (Banat) vorkommt. Der beste Ausgangspunkt zur Datierung des 9. Grabes von Tatabánya-Dózsakert ist die Fibel. Wir können sie in den Übergang HaC-HaD stellen. Dies stimmt mit den allgemeinen Datierungen der Flachgräberfelder im Nordost-Transdanubien überein, und bedeutet ungefähr das Ende des 7. Jahrhunderts und den Anfang des 6. Jahrhunderts v. Chr. 51

43

Irodalom Bader 1983 Bader, T.: Die Fibeln in Rumänien. Prähistorische Bronzefunde 14.6. München 1983. Dobiat 1980 Dobiat, C.: Das hallstattzeitliche Graberfeld von Kleinklein und seine Keramik. Beiträge zur steinerischen Vor- und Frühgeschichte und Münzkunde. Graz 1980. Ďurkovič 2009 Ďurkovič Éva: Kora vaskori temető FertőrákosKőhidai dűlőn. ComArchHung 2009 (2009) 51–83. Dušek 1957 Dušek, M.: Die Hallstattkultur der Chotín-Gruppe in der Slowakei (Zusammenfassung). SlovArch V-1 (1957) 73–173. Fekete 1985 Fekete Mária: Adatok a koravaskori ötvösök és kereskedők tevékenységéhez. – Beiträg zur Tätigkeit der früheisenzeitlichen Toreuten und Händler. ArchÉrt 112. (1985) 68–91. Galántha 1984 Galántha Márta: The schitian age cemetery at Csanytelek-Újhalastó. IN: Jerem Erzsébet (szerk.): Hallstatt kolloquium Veszprém 1984. Anteus 3. Jerem 1971 Jerem Erzsébet: Késővaskori sírleletek Beremendről (Baranya megye). JPMÉ 16 (1971) 69–91. K emenczei 1977 Kemenczei Tibor: Hallstattzeitliche Funde aus der Donaukniegegend. FolArch 28 (1977) 67–90. K emenczei 2009 Kemenczei Tibor: Studien zu den Denkmälern skytisch geprägter Alföld Gruppe. Inventaria Prae historica Hungariae 12. Bp. 2009. Kisné 1990 Kisné Cseh Julianna: Egy település élete. Tatabánya 1990.

51

A német összefoglalás elkészítésében nyújtott segítséget Czajlik Nórának köszönjük.

Kisné–Vékony 2002 Kisné Cseh Julianna – Vékony Gábor: Régészeti kutatások Tatabánya-Dózsakertben (1993–1999). IN:

44

Groma Katalin

Kisné Cseh Julianna (szerk.): Központok és falvak a kora Árpád-kori Magyarországon. Tatabánya Múzeum Tudományos Füzetek 6. Tatabánya 2002. Kovács–K emenczei–Szabó 1998 Kovács Tibor – Kemenczei Tibor – Szabó Miklós: Á la frontiere entre l’Est et l’Ouest. L’art protohistorique en Hongrie au premier millénaire avant notre ere. Bibracte, Musée de la Civilisation celtique 21 mars–27 septembre 1998. Bibracte 1998. Lengyel 1959 Lengyel Irina: A halimbai (Veszprém megye) kora vaskori temető. ArchÉrt 86 (1959) 159–169. 2006 Molnár Attila: Hallstatt-kori temető Hegyfalu határából. Savaria 30 (2006) 199–230. molnár

Nagy 1939 Nagy László: A középrépáspusztai (Veszprém megye) kora vaskori temető. FolArch 1–2 (1939) 39–53. Nebelsich et al. 1997 Nebelsich, L. – Eibner, A. – Lauermann, E. – Neugebauer, J-W.: Hallstattkultur im osten Österreichs. Pölten 1997. Patek 1982 Patek Erzsébet: Die nordosttransdanubische Hall stattgruppe: ein Überblick. Antaeus 12/13 (1982/ 1983) 59–84. Patek 1993 Patek Erzsébet: Westungarn in der Hallstattzeit. Weinheim 1993. Pusztai 1975 Pusztai Rezső: Győrszemere-Tóth tag. RégFüz I/28 (1975) 11–12. Pusztai 1978 Pusztai Rezső: Győrszemere-Tóth tag. RégFüz I/31 (1978) 10–11. R ebay 2006 Rebay, K. C.: Das hallstattzeitliche Gräberfeld von Statzendorf in Niederösterreich. Möglichkeiten und Grenzen der Interpretation von Sozialindexberechnungen I–II. Bonn 2006.

Romsauer 1987 Romsauer, P.: Zur Jung- und Späthallstattzeitlichen Entwicklung in der Westslowakei. Mitteilungen der österreichischen Arbeitsgemeinschaft für Ur- und Frühgeschichte 37. (1987) 109–115. Stegmann-R ajtár 1992 Stegmann-Rajtár, S.: Grabfunde der Älteren Hallstattzeit aus Südmähren. Košice 1992. Stegmann-rajtár 2009 Stegmann-Rajtár, S.: Žiarové pohrebisko východohalštatskej a vekerzugskej kultúry v nových zámkoch. – Das Brandgräberfeld der Osthallstattkultur und der Vekerzug-Kultur in Nové Zámky. SlovArch 57/1 (2009) 57–116. Szabó 2007 Szabó, M, (dir.): L’habitat de l’époque de La Tène à Sajópetri-Hosszú-dűlő. Bp. 2007. Teržan 1990 Teržan, B.: Starejša žejezna doba na Slovenskem Štajerskem – The early Iron Age in Slovenian Stryria. Ljubljana 1990. T. Németh 1996 T. Németh, G.: Angaben zur hallstattzeitlichen Topographie des südlichen Teils der kleinen Tiefebene. In: Jerem Erzsébet – Lippert, A.: Die Osthallstattkultur Akten des Internationalen Symposiums (Sopron, 10–14. Mai 1994). Bp. 1996, 365–378. Tóth-Vásárhelyi 2008 Tóth-Vásárhelyi Máté: Kora vaskori falu a Benta-völgyében (Érd-Hosszúföldek). In: Gyöngyössy Márton – Ottományi Katalin (szerk): Képek a múltból. Az elmúlt évek ásatásaiból Pest megyében. Szentendre 2008, 52–53. Vadász 2003 Vadász Éva: Kora vaskori halomsír Tata határában. In: Kisné Cseh Julianna (szerk): Régészeti adatok Tata történetéhez. Annales Tataienses III. Tata 2003, 89–136. Vékony 1978 Vékony Gábor: Tatabánya-Dózsakert. RégFüz 1. (1978) 27. Vékony 1988 Vékony Gábor: Későnépvándorláskori és Árpádkori települések Tatabánya-Dózsakertben. In: Bíró

Csónakfibulát tartalmazó sír Tatabánya-Dózsakertből Endre – Szatmári Sarolta: Komárom megye története 1. Komárom 1988. Vékony 1996 Vékony Gábor: Honfoglaló magyar szállás. X. századi magyar falu az Által-ér mentén. Régészeti kiállítás a Tatabánya-dózsakerti feltárás anyagából. Tatabánya 1996.

45

46

Groma Katalin

I. tábla Tatabánya-Dózsakert feltárási térképe (forrás: Kisné 1990, 18–19.)

Csónakfibulát tartalmazó sír Tatabánya-Dózsakertből

II. tábla A 9. sír rajza

47

48

Groma Katalin

III. tábla Eredeti fotók a 9. sírról

Csónakfibulát tartalmazó sír Tatabánya-Dózsakertből

IV. tábla 1–2. kerámia (1:4) 3–6. kerámia 7. bronz (1:1)

49


51

A Kárpátokra vonatkozó ókori ismeretek Tokai Gábor (Magyar Nemzeti Galéria − Budapest)

Bevezetés Bármilyen furcsán is hangzik, az ókori irodalomban nem maradt nyoma annak, hogy egységes hegy vonulatként ismerték volna a Kárpátokat (az egyes részeit akár külön névvel illetve is). Ez termé szetesen nem azt jelenti, hogy valóban nem tudtak volna róla, hiszen Dacia meghódítása (Kr. u. 106) és kiürítése (Kr. u. 271) közt ez meglehetősen hihetetlennek tűnik. Különösen a markomann háborúk idején (Kr. u. 166–180) nehéz ezt elképzelni, mikor is jószerével az egész Kárpát-medence római csapatmozgások területévé vált.1 A helyzet azonban az, hogy az ismert források nagy része vagy Dácia meghódítása előtti, vagy feladása utáni időkből származik.2 Használható földrajzi munka a jelzett időszakból lényegében egyedül Klaudiosz Ptolemaiosz Geógraphika című műve,3 ám ez is a markomann háborúk előtt (Kr. u. 2. század közepe táján) íródott. A hegyvonulat (bizonyos részeinek) Kárpátok elnevezése a Kr. u. 2. században tűnik fel először Ptolemaiosznál (illetve a munkájához alapvető forrásként használt Türoszi Marinosznál4), és a legelfogadottabb értelmezés szerint a hegységtől keletre élő karpok ne-

Alföldi 2004, 135. Sajnálatos tény, hogy a 2–3. századról egy tévedésekkel és tudatos ferdítésekkel teli műre vagyunk kénytelenek hagyatkozni, a Historia Augustára, ld.: Havas 2003, 11. Egyedül Héródianosz 8 könyvből álló műve maradt fenn teljesen. Legújabb szövegkritikai kiadása ld. Hérodianosz; Cassius Dio Róma története című munkáinak vonatkozó kötetei (68–80. könyvek) sajnos csak kivonatban maradtak fenn, ld. Cassius Dio. 3 Ld. Ptolemaiosz. A római településekre és úthálózatra nézve ugyanakkor pótolhatatlan a későbbi időszakból származó Tabula Peutingeriana néven ismert útvonaltérkép, ld. Tabula Peutingeriana. 4 Ld. Honigmann: Marinos (2.): PREdcA 14. Bd. 1930, col. 1767–1796. 1 2

vével áll összefüggésben.5 Ha ez a vélemény helytálló, akkor azt feltételezhetjük, hogy a később az egész hegylánc megjelölésére alkalmazott név eredetileg csak egy kisebb szakasz elnevezése lehetett, melyben a környékén lakó nép neve jelzőként szerepelt („a karpok hegye”). Ilyen ad hoc jellegű elnevezésekre éppen a Kárpátok esetében még a Kárpátok név felbukkanása utáni korokból is találunk példát (Alpes Bastarnice a Tabula Peutingerianán, serrusok hegye, Caucalanda – ez utóbbi valószínűleg a Ptolemaiosznál szereplő kaukoénszioi < lat. *caucoenses nép nevéből – Ammianus Marcellinusnál), de efféle elnevezésnek látszik a szarmata iazygok településterületének északi részén lévő Szarmatikosz orosz Ptolemaiosznál, mely legvalószínűbben az Északi-középhegységre (más vélemények szerint a Kárpátokra) vonatkoztatható (a részletekről bővebben ld. alább). Az ilyen helyi és időben is korlátozott érvényű nevek viszonya a „tudós” elnevezésekhez jóformán megállapíthatatlan. Gyaníthatóan elméleti megfontolásokat és nem valós viszonyokat tükröz a szomszédos hegyvonulatok (pl. Haimosz, Hercynia silva) nevének „ráragasztása” egy-egy földrajzi alakulatra.

A Déli-kárpátok, mint Haimosz Történt kísérlet arra, hogy a Hérodotosz által említett Alpisz és Karpisz folyókat az Alpok, ill. a Kárpátok nevével hozzák összefüggésbe.6 E folyók azonosítását egy korábbi tanulmányban tárgyaltuk,7 azonban hogy a Kárpátok neve ilyen korai forrásokban felbukkanhatott-e, remélhetőleg e cikk elolvasása során is egyértelműen ki fog derülni az olvasó számára. A Kárpátok déli hegyláncaira vonatkozó első ismeretek valószínűleg még Hekataiosz korából szár Ld. Herrmann: Karpates: PREdcA 10. Bd. 1919, col. 1999–2000. és Patsch: Carpi: PREdcA 3. Bd. 1899, col. 1608-10. 6 Ld. Brandis Danuvius címszava: PREdcA 4. Bd. 1901, col.2103–2133. (2111.) 7 Ld. Tokai 2010. 5

52

Tokai Gábor

maznak. Hérodotosznál8 az Isztrosz (Duna) leírá sában van három jobb parti mellékfolyó, az Atlasz, Aurasz és Tibiszisz, amelyek a szerző szerint a Haimosz (Balkán) magaslatáról tartanak északnak (IV.49.). A Tibisziszt több kutató a mai Temes folyóval próbálja azonosítani, amely azonban a Kárpátokból folyik és délre tart. Stephanosz Büzantiosz egyik szöveghelye: „Agathürszoszok: nép a Haimosz belső oldalán”9 alapján azonban valószínűsíthető, hogy a Haimosz elnevezést bizonyos esetekben a Déli-Kárpátokra is vonatkoztathatták, mint a Balkán hegységgel összefüggő hegyvonulatra. Ezáltal tehát az is feltételezhető, hogy a három folyó az eredeti forrásban a Haimosznak nevezett Déli-Kárpátokból folyt, s az északi irány csak utólagos értelmező megjegyzés.10 Mivel a fentebbi három folyót említő mondatnak az első fele szerint éppen az agathürszoszoktól folyik a Marisz (Maros) is az Isztroszba, még azt is feltételezhetnénk, hogy az eredeti forrásban szerepelt a Sztephanosz Büzantiosznál fennmaradt információ is (Hekataiosztól), melyet tévedésnek tartva Hérodotosz kihagyott volna. Vagyis az eredeti szöveghelyet így lehetne rekonstruálni: „Az Isztroszba ömlik továbbá a Haimosz belső oldalán lakó agathürszoszok földjén eredő Marisz és a Haimosz magaslatairól déli irányba tartó három nagy folyó: az Atlasz, az Aurasz és a Tibiszisz is.”

A K árpátok, mint Hercynia Silva Ettől eltekintve azonban a rómaiak térségben való megjelenéséig (Kr. e. 1. század) egyértelműen a Kárpátokra vonatkoztatható információ nem maradt ránk. Julius Caesar és Sztrabón az elsők, akik a Herkünia erdőt (a Dunát északon követő hegyvonulat)11 tárgyalva utalnak arra, hogy az talán a germánok vidékeit elhagyva is folytatódik, és ebben mindenképpen a Kárpátokra vonatkozó információkra ismerhetünk. Caesar12 VI. 24. „… Így történt, hogy a volcus tectosasok hatalmukba kerítették Germania legtermékenyebb tájait, a hercyniai erdőség vidékét, amelyet – mint Ld. Hérodotosz. Steph. Byz. p.12. ld. Brandis Danuvius szócikkét: PREdCA 4. Bd. 1901, col.2111. 10 ld. Brandis Danuvius címszava, PREdCA 4. Bd. 1901, col. 2111. 11 Hang: Hercynia silva: PREdcA 15. HalbBd. 1912, col. 614–615. 12 A szöveghelyeket az alábbi kiadás alapján idézem: Caesar (Gaius Iulius Caesar: De bello gallico). 8 9

látom – hírből Eratoszthenész és néhány más görög szerző is ismert és Orküniának nevezett …” VI. 25. „…Az erdőség [ti. a hercyniai erdő] a helvétek, nemesek és rauracusok földjénél kezdődik, aztán a Danubius vonalát követi egészen a dacusok (daci) és az anarsok (anartes) földjéig; innen balra fordul, elhagyja a folyó vidékét, és még nagyon messze terjed, számos más törzs földjét is érinti.” Sztrabón13 VII.1.3. „…Itt van a Herkynios erdőség is és a soébosok törzsei, amelyeknek egy része az erdőségen belül lakik… más részük pedig azon kívül, a geták határáig nyúlóan.” VII.3.1 „…Germánia déli felén közvetlenül az Albison túl most a soébosok laknak. Azután mindjárt a geták földje következik; ez kezdetben keskeny s délen az Istros mentén, az ellenkező oldalon pedig a Herkynia erdő hegyvidéke mentén nyúlik el és a hegyek egy részét is felöleli, azután észak felé a tyregetákig szélesedik ki…” Pliniusnál is szerepel egy hasonló értelmű szöveghely (IV. 80–81.), a többszörösen összetett mondat értelmezése azonban nem egyszerű, ezért itt az eredeti latin mondatot szeretnénk idézni (központozás nélkül, ugyanis már ez is fontos részét képezi az értelmezéseknek): Historia Naturalis, IV, 80–81. „…inter Danubium et Hercynium saltum usque ad pannonica hiberna Carnunti Germanorumque ibi confinum campos et plana Iazyges Sarmatae montes vero et saltus pulsi ab his Daci ad Pathissum amnem a Maro sive Duria est a Suevis regnoque Vanniano dirimens eos adversa Basternae tenent aliique inde Germani”14

A szövegrészeket az alábbi fordítás alapján idézem: Sztrabón. 14 Ld. Plinius. A különböző értelmezésekre példaként két magyar nyelven megjelent fordítást mellékelnék: Váczy 1973, 136–137.: „A Danubius felső folyása és a hercyniai erdő s vidék közötti részen a pannoniai téli szállásokig (amelyek a germánokkal szomszédosak), a carnuntusok, a mezei és sík részeken pedig a szarmata jazygesek laknak. A Pathyssus folyóig terjedő hegyes és erdős vidéket a dákok lakják, akiket az előbbiek a lapályos vidékekről kiűztek. A Marus ill. Duria folyó mentén, mely e népeket a suevisektől és Vannius birodalmától választja el, a velük szemben levő vidéken a basternusok laknak, majd pedig más germán népek következnek.” Vékony 1989, 78–79. (a fordítás nem tartalmazza a teljes szöveget): „a Duna és a Carnuntumig terjedő 13

A Kárpátokra vonatkozó ókori ismeretek Brandis szerint Plinius (eltekintve attól, hogy már a iazygok bevándorlása okozta új helyzetet is figyelembe veszi) gyakorlatilag ugyanazt az etnikaipolitikai-geográfiai képet tükrözi, amit Caesarnál és Sztrabónnál megismerhettünk: a germánok lakóterületének szélétől (azaz a Morva folyótól) a Duna és a Hercyniai erdő (amely elnevezés legalábbis a Kárpátok legnyugatabbi láncait is magába foglalja) közti területet a dákok uralják.15 Mint látni fogjuk, az Orküniosz erdő Ptolemaiosz térképén is a Kárpátok nyugati vonulatát jelöli. Kijelenthetnénk tehát, hogy a Kr. e. 1 – Kr. u 2. század közötti időszakban a Herkünia elnevezést a különböző források a Kárpátok nyugati részeire – a Dunát északról kísérő hegylánc természetes folytatásaként – alkalmazták. A kulcsfontosságú szöveghelyek értelmezésére később még visszatérünk, előzetesen csak arra szeretnénk utalni, hogy Arisztotelésznél (Kr. e. 4. század) ugyan hasonló értelemben fordul elő az Arkünia név – a Dunától északra elhelyezkedő hegységként −, ebben a tekintetben azonban feloldhatatlan ellentmondásnak tűnik, hogy Hannibal hadjáratáig az antik földrajztudomány még az Alpok létezésével sem volt tisztában.16 Ugyanez a probléma a Kr. e. 3. századból származó, Arisztotelész neve alatt ismert Peri thaumaszión akuszmatón (De mirabilibus auscultationibus − ‘A hallott csodálatos dolgokról’) című mű17 megjegyzésével is, miszerint a Duna a Herküniosz erdőségből ered.18 Hogy a szintén e században élt Eratoszthenész is tudott a hegységről Orkünia néven, az a fentebb idézett Caesar szöveghelyből derül ki – minden további információ nélkül.

15

16

17

18

Hercynia erdő, – tehát a Kárpátok – között a síkságon a jazigok vannak, a hegyekben és az erdőkben a dákok, akiket a jazigok elűztek a Marus folyótól a Pathissusig”. Brandis: Dacia: 4. PREdcA Bd. 1901, col. 1948– 1976. (1952–53.) Első említése a Kr. e. 3. században Lükophronnál fordul elő Szalpia-ként, ld. Partsch Alpes szócikke: PREdcA 1.Bd. 1894, col. 1599–1612. (1599–1600.) A mű Theophrasztosz (Kr. e. 371–287) és Timaiosz (Kr. e. 356–260) műveit kivonatoló kompiláció, melyet az általános vélekedés szerint nem sokkal Kr. e. 260 után állítottak össze. Ld. Gercke Aristoteles (18.) szócikkét: PREdcA 2. Bd. 1896, col. 1012–1054., a szóban forgó műről col. 1048–49. A szerző a művet legkorábban Hadrianus idejére teszi, a felhasznált művekből vett adatok azonban így is a Kr. e. 3. századi ismereteket tükrözik. Pszeudo-Arisztotelész de mirabil. auscult. 105. Ld. Brandis: Danuvius: PREdcA 4. Bd. 1901, col.2103– 2133. (2113.)

53

Tacitus Tacitus (Germania) nem nevezi néven a Kárpátokat, de amikor hegyekről beszél, nyilvánvalóan tud róla. 1. „Germania egészét a galloktól, raetusoktól és pannonoktól a Rhenus és a Danuvius folyó, a szarmatáktól és a dákoktól a kölcsönös félelem, vagy hegyek választják el …” 43. „Visszafelé a markomannok és quadok hátában a marsignusok, cotinusok, osusok, burusok zárják le a sort. Közülük a marsignusok és burusok nyelvben és életmódban a suebekhez hasonlítanak; a cotinusokra a gall, az osusokra a pannoniai nyelv bizonyítja rá, hogy nem germánok … S mindezek a népek csak kevés mezőséget, különben erdőket, hegycsúcsokat s hátságokat szálltak meg. Suebiát ugyanis egy folyamatos hegyhát szakítja meg és vágja ketté…” 46. „Itt van Suebia határa. Nem tudom, vajon a peucinusok, venedusok és fennusok törzseit a germánokhoz vagy a szarmatákhoz soroljam-e, bár a némelyektől bastarnáknak nevezett peucinusok nyelvben, életmódban, lakóhely és házak dolgában olyanok, mint a germánok. (…) A venedusok sokat átvettek szokásaikból, mert a peucinusok és a fennusok közt vonuló erdőkben és hegyekben rablók módjára portyáznak. Mégis inkább a germánok közé sorolandók….”19 A quadokat, marsignusokat, cotinusokat, osusokat és burusokat Tacitus leírása alapján a földrajztudomány a Duna−Északi középhegység vonal és az Északi-Kárpátok közé helyezi. Ezt a lokalizációt megerősíti Ptolemaiosznál az Orküniosz drümosz (az Északi-Kárpátok nyugati fele) vidékén élő népsáv: a szidónesz, kógnoi uiszbirgioi, melynek két utolsó tagját a cotini, osi buri rontott alakjának lehet értelmezni.20 A „peucinusok (a Duna-delta Peuké nevű szigetéről kaphatták nevüket) és a fennusok (valószínűleg a Balti-tenger vidékén) közt vonuló erdőkben és hegyekben”, ahol a venedusok laknak, földrajzi okok miatt ugyancsak a Kárpátokat kell keresnünk, ezt megerősíteni látszik a Tabula Peutingeriana is (segm. VII), ahol a Daciai úthálózatot a Venadi Sarmatae, majd a Duna-torkolat felett a Venedi fel19

20

A szöveghelyeket az alábbi kiadás alapján idézem: Tacitus Ld. S. Gutenbrunner: Uiszburgioi: PREdcA II. Reihe 17. HalbBd. 1961, col. 348–349.

54

Tokai Gábor

irat kíséri, a kettő közti részen pedig egy sematikus hegyvonulat látható az Alpes Bastarnice és Blastarni nevekkel. Hasonlóképpen írja Ptolemaiosz, aki szerint Dakia fölött a peukinoi és a baszternai laknak (III.5.19.), a Visztula forrásánál pedig a szidónesz (II.11.21.), akik Sztrabón szerint (VII.3,17) ugyancsak a bastarnák törzse. A jelek szerint tehát itt a későrómai Tabula Peutingeriana is Kr. u. 1–3. századi etnikai helyzetet tükröz,21 melyben a Kárpátok ívét bastarna és venéd népek településterülete vette körül, mintegy negatív lenyomataként az egységes hegyláncnak.

Ptolemaiosz A Kr. e. 1. század–Kr. u. 1. század földrajzi ismereteinek rekonstruálásához érdemesebb először a területet részletesen leíró Ptolemaiosz leírásával tisztában lennünk. Ptolemaiosz térképének 22 Kárpát-medencét ábrázoló részén (1. ábra)23 a legA bastarnák és peucinusok legkésőbbi említései a Kr. u. 3. századból származnak, ld. Ihm: Bastarnae: PREdcA 3. Bd. 1899, col. 110–113. (111.) és E. Polaschek: Peucini, -eni, -enni: PREdcA 19. Bd. 1938, col. 1391–92. 22 Honigmann szerint Ptolemaiosz térképe szinte kizárólag kortársa, Türoszi Marinoszén alapul, ld. Honigmann: Marinos (2.): PREdcA 14. Bd. 1930, col. 1767–1796. (1768.) 23 Az általam készített térkép már részben Ptolemaiosz adatainak értelmezését is tartalmazza. A Morva folyónak csak a torkolatát határozza meg Ptolemaiosz (a folyó nevének említése nélkül, azonban ez a túlpart koordinátái alapján egyértelmű), a folyó csak az egyébként ismeretlen nevű városok összekötésével (abból kiindulva, hogy a jelentősebb települések folyók közelében találhatók), valamint az egyéb földrajzi adatok ismeretében került feltételesen ábrázolásra. Ugyanez a helyzet a Vág és a Garam esetében is. A Tiszát szintén nem említi a szerző, ám ennek a torkolata egyértelműen meghatározható, és ismerjük még egy pontját, Partiszkont, melyet a kutatás általában Szegeddel azonosít, a további folyását az előbbi elvek szerint rajzoltuk meg. Nem úgy került viszont a térképre a Temes, ahogy a szöveg leírja: a Tibiszkosz a szerző szerint a Kárpátokban ered, megadja továbbá egy kanyarulati pontját és a torkolatát, s a folyó határt alkot Iazügia és Dakia közt (a térképen szaggatott vonallal jelölve); mindez alapján ezt szokás a Tiszával azonosítani. A Szeret vonalát a torkolata, valamint a partján fekvő 3 város alapján egyértelműen be lehet rajzolni. A Dnyeszternek három pontját határozza meg Ptolemaiosz: torkolatát, kanyarulatát

21

feltűnőbb egy hatalmas szakadás, amely eltávolítja egymástól az Északi-Kárpátok összeillő részeit. A térképrészlet másik, mai szemmel talán legszokatlanabb jellegzetessége, hogy az északi irány erősen nyugat felé tér ki. Legszembetűnőbben ez a Dunának a Dunakanyar és a Dráva-torkolat közti részén és a torkolat előtti dél-északi irányú szakaszán figyelhető meg (a térképet a jobb alsó sarokból nézve áll helyre nagyjából a valóságos helyzet). Ugyanez az eltolódás figyelhető meg a Dnyesztert illetően is, ami azzal magyarázható, hogy Ptolemaiosz tagolásában a folyó a Dnyeper torkolatáig terjedő partszakasszal együtt Moesia Inferior provinciához tartozik, így nyilván a Duna alsó szakaszával egy időben lett felmérve (a Dnyeszter a térképen nyugat-keleti irányú a valós északnyugatdélkeleti helyett). Valószínűnek látszik, hogy a szerző itt két különböző eredetű térképrészletet illesztett össze: az egyik Pannonia (valamint a provinciát északon és keleten határoló kliens államalakulatok), a másik pedig Alsó-Moesia területének felmérése során készülhetett, még Dacia meghódítása előtt, s és a „végét”, 3 további városról pedig tudjuk, hogy a partján feküdt. A Zsilnek és az Oltnak csak a torkolatát írja le a szerző, a folyók irányát egy-egy partján fekvő város alapján lehet berajzolni. Mivel azonban a Munténiába helyezhető városokat nem ismerjük, az Olt folyásának szaggatott vonallal még két lehetséges variánsát is megadtuk. Az erdélyi folyókat, valamint a Déli-Kárpátok sávját Dakia városainak elhelyezkedése alapján lehet fölvázolni. A Kárpátoknak mindössze csak a kezdő koordinátáit adja meg Ptolemaiosz, egy másik pontja pedig a Türasz forrása (a szövegben „vége”) által határozható meg. A Luna hülé és az Orküniosz drümosz kiterjedését (melyeknek egyetlen pontja sincsen megadva) csak a szöveg összefüggései alapján lehet a térképre rajzolni. Bizonytalan a Kárpátok szövegben is említett kiterjedésének, és a városok által meghatározott déli sávjának összekötése, mivel a Porolisszon és Angusztia közti egyenes (ez lett feltételesen bejelölve) és a Szeret közti városok közül egy sem azonosítható. A Ravennai Geográfus leírásából tudunk egy Porolissumból a Keleti-Kárpátok belső vonalán az Olthoz, majd innen a Dnyeszter torkolatánál fekvő Tyras városához vezető útvonal állomásairól is (Geogr. Rav. IV 5, 178, 1–8., ld. Fluss: Sturum: PREdcA II. Reihe 4. Bd. 1932, col. 425–426.), ám a fenti helységnevekkel egy sem azonosítható. Az ismert régészeti lelőhelyek alapján (ld. DAICOVICIU, 1977, Abb.1.), és a térkép vélhető torzulásai miatt szaggatott vonallal a Keleti-Kárpátok vonalára két alternatív lehetőséget is felvázoltunk.

A Kárpátokra vonatkozó ókori ismeretek

55

1. ábra A Kárpát-medencét ábrázoló térképrészlet Ptolemaiosznál

a független dák királyság léte akadályozhatta meg a két térség adatainak egységes szempontú értékelését. Ptolemaiosz anyaggyűjtése a kutatás szerint Kr. u. 110. körül zárulhatott le,24 s úgy tűnik, a Kárpátmedencét illetően az esetleges későbbi információk a szerző figyelmét már elkerülték. Így azt kell gondolnunk, hogy Ptolemaiosz számára nem volt egyértelmű, hogy a térséget egy egységes hegyvonulat határolja. A Kárpátok legnyugatibb részét Orküniosz drümosz-nak nevezi (illetve a Kis-Kárpátokat Luna hülé-nek),25 Dakia északi határaként pedig megemlíti a Kárpátokat, melynek csak egyetlen pontját, a kezdetét (valahol a közepén!) adja meg, egy másik pontját pedig a Dnyeszter forrásaként megadott koordináta valószínűsíti. Mivel Dakia további leírásában sem említ hegyeket, nem lehet egyértelműen eldönteni, hogy a kezdőpontjával megadott hegyláncnak mekkora szakaszát ismerhette a szerző. Ptolemaiosz ismertetését ezzel látszólag le is zárhat24

25

Honigmann: Marinos (2.): PREdcA 14. Bd. 1930, col. 1767–1796. (1768.) A két hegység eltérő értelmezésére ld. Franke: Luna hülé: PREdcA 13. Bd. 1927, col. 1812–13.

nánk, ám műve olyan hatalmas információmennyiséget közvetít a Kárpát-medencével kapcsolatban, amelynek elemzése a megelőző korszak adatainak értelmezéséhez is hozzájárulhat.

A K árpát-medence Ptolemaioszi térképrészletének forrásai

Mint előbb említettük, a térkép jellegzetes vonása a tájolás abszolút északi iránytól való eltérése. Hasonló dolgot lehet megfigyelni az ager Savariensis mezsgyehálózatának (centuriatio), valamint Savaria utcáinak tájolásában is, melyek 2223 fokkal (Savaria utcahálózata 25 fokkal) tértek el északtól nyugat felé.26 Ez a jelenség bizonyára a római térképészet módszereivel, a gromatikai tudomány (földmérés) szabályaival magyarázható, és mindenképpen köze van a Nap pályájának évszakonkénti váltakozásához. (A nyári napforduló idején a napkelte 23 fokkal tér el a keleti iránytól.) Ha azonban Dakia területét nézzük, egészen eltérő kép

26

Mócsy 1965, 32–34., 11. kép; Hasonló tájolást mutat Aventicum (Avenches) utcahálózata, ld. 33., 9. kép.

56

Tokai Gábor

bontakozik ki előttünk. Az északi irány itt éppen az ellentétes oldalra, keletre tér ki (Szeret, Olt, Zsil),27 de az is megfigyelhető, hogy az Olt (Aluta) és a Zsil (Katarabón) torkolata (az ismert túlparti helységek alapján) ugyanakkor nyugat felé mozdul el. Ezek a jelek arra utalnak, hogy ezeket az adatokat egészen más évszakban, a Nap éves pályájának éppen az ellentétes pólusán mérhették fel. Megerősíteni látszik ezt az a Zermizirgából (Germisara, Algyógy) induló, Dacia provincia nyugati határától (Porolissum–Micia–Lederata)28 nyugatra fekvő, nagyjából egyenes, észak-nyugat felé vezető vonal, amelyen öt ismeretlen város helyezkedik el.29 Ezen a vidéken nem ismerünk dák várakat, de még településeket sem, nem is szólva a Trajanusról elnevezett római városról. Ha azonban elvégezzük azt a korrekciót, ami az említett három folyó eltéréseit kiküszöböli (ezt legegyszerűbben úgy tehetjük meg, ha Dakiára a térkép bal alsó sarka felől nézünk), ez a vonal egy nagyjából kelet-nyugati útvonalat rajzol ki. Germisara a Maros partján feküdt, a Maros vonalán pedig a terepbejárások és szondázó ásások a provincia határától nyugatra éppen 5 római tábor feltételezett nyomaira bukkantak, melyeket azonban még nem kutattak meg.30 Azt természetesen hiba lenne biztosan állítani, hogy ez az öt tábor pontoA Tabula Peutingeriana szerint (segm. VI.) Amutria a Drobetából a Zsil és az Olt völgyében Apulumba vezető út legelső állomása, így fekvése valószínűleg a Zsil vízgyűjtő területére esett. Angusztia az Olt mellékfolyója, a Feketeügy mellett feküdt, és ismert az Olttól délre fekvő, még Erdélyben lévő Komidaua helye is. Mindkét helyen a település nevére utaló feliratok kerültek elő, ld.: Alföldi 2004, 111.; Gudea 1977, Abb. 4. Hasonló eltérést mutat Emona (Ljubljana) utcahálózatának tájolása, ld. Mócsy 1965, 32., 7.kép 28 Ptolemaiosz Dakia-térképén nagy gondot okoz ugyan a városok maradéktalan azonosítása, a Porolisszon–Zermizirga és Zermizirga–Druphegisz ill. Zermizirga–Uiminakion közti útvonalak a Tabula Peutingeriana és egyéb források alapján azonban nagy bizonyossággal azonosíthatók. A provincia nyugati határa a térképen tehát lényegében a Porolisson–Uiminakion közti vonalon húzódott. 29 Zermizirgától indulva: Szingidaua, Ziridaua, Ulpianon, Dokidaua és Rhukkonion. 30 GUDEA 1977, Abb. 4.: 1. Bulci, 2. Aradul Nou, 3. Sînicolaul Mare, 4. Cenad, 5. Szeged. Bulci, Németcsanád és Szeged leleteiről már MAX FLUSS: Tisia (3.) PREdcA II. Reihe 6. Bd. 1937, col.1469–1478. (1478) szócikkében is tudósított. Az útvonalat biztosító táborokat Alföldi 2004, 21., 131. és Mócsy 1974, 105. is említi.

27

san megfeleltethető a ptolemaioszi térkép fentebbi öt városának, de hipotetikus kiindulási pontnak megfelelhet. Régóta ismert tény, hogy Ptolemaiosz Dakia térképénél nem a provincia leírását, hanem valószínűleg egy, a két dák háború (Kr. u. 101/102 és 105/106) közötti időszakból származó felmérés adatait használta fel31 (mindez megerősíteni látszik azt a feltevést is, hogy az anyaggyűjtés valóban Kr. u 110 körül fejeződhetett be). Az előzőekben említett két térképrészlethez tehát egy harmadikat kell csatolnunk. Azonban amíg a Pannoniát és Alsó-Moesiát ábrázoló térképek összeillesztéséhez egyedül a Duna vonala szolgálhatott útmutatásként, Dakia helyét egyértelműen kijelölte az alsó-moesiai térképen megadott Dnyeszter (Kárpátok)–Al-Duna „keret”. A 2. ábrán megpróbáljuk bemutatni, milyen lehetett az a térképrészlet, amelyet ebbe a viszonylatba kellett a szerzőnek „belepasszíroznia”. Ezáltal válik érthetővé a Szeret, az Olt és a Zsil iránya, de az is, hogy miért került a két utóbbi folyó torkolata nyugatabbra: az irányok és a területi arányok megtartásával egyszerűen megoldhatatlan lett volna a Dunavonalra való helyes illesztés. Az elvi rekonstrukció a Dakia nyugati határaként leírt Tibiszkosz (valójában a Tisza) különös megjelenésére32 is magyarázatot tud nyújtani.

Dakia népei Ptolemaiosznál A legnagyobb jelentősége ennek a feltételezésnek abban áll, hogy Dakia népeinek felsorolása a valószínűsíthető kiinduló helyzetre illesztve egészen más elrendezést mutat. Az anartoi keltának feltételezett népe ezek szerint a Maros alsó folyása vidékén élt, a teuriszkoi (a Noricumban élő névrokonaik alapján szintén kelták lehettek) pedig a Porolissummal szemközti Érmelléken (a Sebes-Körös és a Kraszna közt), éppen ott, ahol az Alföld nyugati peremének kelta leletanyagában sűrűsödés mutatkozik.33 Egy 3. századi daciai mérföldkő ugyan azt mutatja, hogy ekkoriban már az anartiusok is az utóbbi területre költöztek (bizonyára a szarmaták további terjeszkeBrandis: Dacia: 4. PREdcA Bd. 1901, col. 1948– 1976. (1953–54.) és Vékony 1989, 85–86. 32 Max Fluss: Tisia (3.) PREdcA II. Reihe 6. Bd. 1937, col. 1469–1478. (1470.) E. Polaschek: Partiszkon PREdcA 36. Halb Bd Letzte Drittel, 1949, col. 2045–46. 33 Crişan 1978, Abb. 1.; ZIRRA 1975, fig. 1. Kelta leletek: anartoi: Maros alsó folyásánál, teuriszkoi: Érmelléken (Sebes-Körös és Kraszna közt)

31


57

2. ábra A dakiai térképrészlet eredeti tájolásának rekonstrukciója (a mai fokhálózat metszéspontjaival)

dése miatt),34 a 2. századot illetően azonban ez nem cáfolja a fenti feltételezést. A koisztobókoi elhelyezkedésében kezdettől fogva egyetértés van a kutatásban, s ezen nem változtat ez az értelmezés sem.35 A következő népsáv elhelyezését egyértelműen meghatározza az ez alatti népsáv középső tagja (buridauénszioi), mely a biztosan azonosítható, a Kárpátokon túl az Olt mentén fekvő Buridava település (Tabula Peutingeriana, segm. VI.) környékén élő népeket jelölhette. Az e fölött, a központi dák területre, a „davák vidékére” eső rhatakénszioi így valószínűleg egy dák törzs neve lehet, a davák délnyugati előterében élők neve pedig tökéletes összhangban van földrajzi helyzetükkel: predauénszioi. A Maros, a Küküllők és a Szamosok vidékén élhet34

35

Brandis: Dacia PREdcA 4. Bd. 1901, col. 1948– 1976. (1950.) Sebesváralja mérföldkő CIL III Suppl. 8060. Tomaschek: Anartes PREdcA I. Bd. 1894, col. 2063–64. Nagyalmási mérföldkő CIL III 8060: XVI m. p. a R…ul. vico Anart… Ld. v. Premerstein: Kostoboken: PREdcA 11. Bd. 1922, col. 1504–1507.

tek a kaukoénszioi,36 akiknek a neve Kárpátok erdélyi részének Caucalanda37 helynevével és talán a Caucasus38 névvel mutat kapcsolatot.

36

37

38

Ptol. III 8,5. ld.: Patsch kaukoénszioi címszava: PREdcA 3. Bd, 1899, col. 1801–1802. Vékony 1989, 77. és 91. szerint a kaukoénszioi bastarna törzs lehetett, sokkal valószínűbbnek látszik azonban, hogy az Erdélyi-medence kelta leletanyagának népességét láthatjuk bennük: ld. Crişan 1978, Abb. 1.; Zirra 1975, fig. 1., kaukoi nevű (kelta) néptörzset ugyanis Ptolemaiosz Írországban is említ, és az Ibériai-félsziget keltibérek lakta vidékén is élt egy kaukaioi nevű törzs, ld. a Wikipédia Cauci szócikkét, irodalommal. Amm. Marc. XXXI 4,13. ld.: Patsch Caucalanden sis locus címszava: PREdcA 3.Bd, 1899, col. 1801. Egy kölni felirat szerint „ad Alutum flumen secus mont(em) Caucasi”. ld.: Patsch Caucasus mons címszavát: PREdcA 3. Bd., 1899, col. 1801. Patsch a három nevet összekapcsolja, Ptolemaiosznál azonban szerepel egy Alonta (*Alouta-ból?) nevű, a Kaszpi-tengerbe ömlő folyó is (V.9.12.), ami miatt ez utóbbi név nem biztos, hogy ide tartozik.

58

Tokai Gábor

A buridauénszioitól jobbra a Tacitus cotinusaival azonosított koténszioi39 található, akiknek a területe elvi megfontolások alapján azonban még a Kárpátokon belülre, az Olt vidékére eshetett. 1895-ben Frascatiban előkerült egy töredékes elogium, melynek szövege szerint „M. Vinicius a dákok és bastarnák seregét legyőzte és megfutamította, a Cotinos, …, …, … és Anarti[os] népeket a római fennhatóság elismerésére kényszerítette”. Hogy mikor történt ez a hadjárat és hova vezetett, valamint hogyan rekonstruálható az olvashatatlan 3 népnév, arról különböző vélemények láttak napvilágot.40 Vékony Gábor feltételezése alapján41 a felirat összekapcsolható Sztrabón alábbi szöveghelyeivel: VII.3.11. „…Most, amikor Augustus Caesar hadsereget küldött ellenük [ti. a dákok ill. geták ellen], öt részre voltak szakadva …” VII.3.13. „Rajtuk [ti. a dákokon ill. getákon] keresztül folyik a Marisos a Danuiosba. Ezen szállították a rómaiak a hadikészleteiket. (…)” Ha a feltételezés helyes, éppen a Maros völgyének, ill. Erdélynek a két szélén lévő népek neveit olvashatjuk, az Anarti[os]-t és a Cotinos-t, ami teljesen megfelelni látszik e népek általunk feltételezett elhelyezkedésének. Noha a buridauénszioi egy helységnévből képzett „népnév”, a név első fele egy létező népcsoportot takar, ahogy már láttuk Tacitusnál, amelyet azonban Daciától északra lehet lokalizálni.42 De a nép neve felbukkan a burok követjárásakor az első dák háború idején (Dio LXVIII.8.), amelyet körülményes lenne az északon élő törzzsel összefüggésbe hozni.43 Hogy ez a nép a dák birodalomban az ismertnél jelentősebb szerepet játszhatott, arról ta Ld. Ihm: Cotini: PREdcA 4. Bd. 1901, col. 1676. v. Premerstein 1904. Max Fluss: Tisia (3.) PREdcA II. Reihe 6. Bd. 1937, col. 1469–1478. (1582.); E. Polaschek: Osi PREdcA 35. HalbBd. 1939, col. 1581–1584. (1582.) 41 Vékony 1989, 75. 42 További említései a Kárpát-medence északi területeiről: Tabula Peutingeriana (segm. IV. Carnuntum és Aquincum közt, sarmaták és quadok közt: „bur...”), Dio LXXI 18., LXXII. 3 burroi a quadok szomszédai, Dio LXXI 18, LXXII 2: Marcus Antonius és Commodus harcai Észak-Dáciában., Hist Aug. Marc. 22: Burei a markomann-háború népei közt. ld. IHM Buri szócikkét: PREdcA 3. Bd. 1897, col.1067. 43 Ld. a burokról ugyanilyen értelemben Brandis: Dacia: 4. PREdcA Bd. 1901, col. 1948–1976. (1950.)

núskodik még Burebista, továbbá Piroboridava (Ptol. III.10.15.) helység neve is Moldvában.44 Egymástól elszakadt népcsoportokkal már találkoztunk a tauriscusokkal kapcsolatban is, az azonban roppant különös, hogy Daciában három egymás közelében élő nép (buri/dauénszioi, koténszioi és rhatakénszioi) rokonai északabbra ugyancsak egymás közelében éltek. A cotinusokkal és burusokkal Tacitusnál már találkoztunk, azonban Ptolemaiosznál (II.11.26) az Orküniosz drümosz alatt, a koadoitól délre a Danubiosznál olvashatók a kampoi rhakatai és (betoldással) a rhakatriai nevek is, amit a dák kerámia kisalföldi megjelenése miatt már régóta összekapcsol a kutatás az erdélyi rhatakénszioi névvel (ez utóbbi névalakban nyilvánvalóan hangátvetés történhetett). 45 Tacitus ugyan a cotinusokat keltáknak, a burusokat pedig germánoknak tartja, azonban a markomann háborúk során Pannoniába telepített cotinusok túlnyomórészt dák neveket viseltek,46 a Havasalföldön élő burokkal kapcsolatban pedig fel sem merülhet a germán – annál inkább a dák – eredet. Mintha a Kárpát-medence északi területein létezett volna egy „Dacia minor” terület… A térkép alapján a buridauénszioi-tól nyugatra élő biéphoi a szomszédaikkal együtt valószínűleg már szintén a Kárpátokon kívül lakhattak, azonban lakóhelyükként a túloldal is szóba jöhet. A potulaténszioi neve feltételezésem szerint hangátvetéssel a *potalutenses névből származhat, ugyanis a Tabula Peutingeriana szerint (segm. VI.) éppen Buridavától délre, 13 m. p.-ra volt egy Ponte Aluti nevű állomás, ennek rontott alakja szolgálhatott a népnév alapjául. A többi nép közelebbi azonosítására – a topográfiai érveken túl − semmi támpontunk sincs.47

39

40

44

47 45

46

Jokl 1929, 289. szerint a trák (és dák) nyelvterületen a folyami átkelőhelyek elnevezésében jellemző a Burt-, Burd-, Bort- elem, és noha mind Buridava, mind Piroboridava folyók mellett feküdt, a példák közt a szerző a két település nevét nem említi. Ezekben a helynevekben a -d- egyébként is a -dava szóhoz tartozik, és a két tagot az -i- kötőelem is elkülöníti. Burebista nevének második tagjára ld. Vékony 1989, 97. magyarázatát. Vékony 1989, 77.; Mócsy 1974, 21. Mócsy 1974, 62.; Mócsy 1975, 27–28. Vékony 1989, 90. a biéphoit, piephigoit és sénsioit szarmata törzsekként értelmezi.


Dakia leírásán kívüli források Feltűnő, hogy a Keleti-Kárpátokon túl élő népekre – jóllehet Dakia keleti határa a Szeret, a felsorolásból nem következtethetünk. Egy másik helyen (III.5.21.) azonban – a távoli Peuké hegységhez viszonyítva – él egy újabb népsáv: az igülliónesz, koisztobókoi és transzmontanoi. Egy ÉNY–DK irányú elhelyezkedést feltételezve, és a koisztobókoi-t fedésbe hozva az előző felsorolásban szereplőkkel, a transzmontanoi elnevezésben éppen a Keleti-Kárpátokon túl élő lakosság leírását feltételezhetjük (az igüllióneszről nincs mit mondani, hacsak nem azonos a Hist. Aug. v. Marci 22-ben szereplő halani néppel). Ez annál is valószínűbb, mivel a népsáv így a Duna-torkolatban lévő Peuké szigetével kerül viszonyba, s ez egyben a téves lokalizáció okára is rávilágít. Egy másik okot gyaníthatunk abban is, hogy Ptolemaiosz nem tudósít Dakia belső területein hegyekről, a „transzmontanoi” nevet így nem tudta értelmének megfelelő földrajzi alakzathoz kötni Peuké szigetének vonatkozásában, ezért láthatta valószínűbbnek az adat Peuké-hegységhez kötését. Ugyanez (ti. hogy Ptolemaiosz a jelek szerint nem tudott Dakiában hegyekről) lehet a magyarázata egy harmadik népsáv – feltételezésem szerinti téves – elhelyezkedésének is. A földrajztudós a Visztula forrása és a Kárpátok közé helyezi az ombrónesz, anartophraktoi burgiónesz, arsziétai, szabókoi, piengitai, biesszoi népeket. Mint térképe szétválása alapján láttuk, nála a két földrajzi alakulat közt egy hatalmas üres terület helyezkedik el, ahova ezek a népek befértek – valójában pedig a két pont gyakorlatilag egybeesik. A nevek közül különösen az anartophraktoi kelt gyanút, mivel mint fentebb láttuk, az anartoi és a rhatakénszioi (a rokon rhakatai, rhakatriai népek neve a második taghoz közelebb áll) a Maros völgyében egymás szomszédságában éltek. A burgiónesz név ugyanakkor egy, az Orküniosz drümosz (tehát a Kárpátok nyugati fele) vidékén élő népsáv egyik tagjára emlékeztet: a (szidónesz,) kógnoi uiszburgioi népsort ugyanakkor Tacitusnál a quadoktól keletre, a Kárpát-medencében élő (marsigni,) cotini, osi, buri népekkel szokás fedésbe hozni (lásd fentebb). A Dacia északi vidékeinél élő burokról pedig – mint láttuk – több adat is szól. A szabókoi neve egy jellegzetes daciai helyés népnév típusra emlékeztet (koisztobókoi, Napoca, albokénszioi).48 A Historia Augusta Marcus Aure48

A szabókoi és koisztobókoi törzseket Jokl 1929, 280. is kapcsolatba hozta. Hasonló képzést fedez hetünk fel azonban a Rajna-vidéken élő germán

59

lius életrajzában előforduló sosibessicobotes nevet ugyanakkor Polaschek az osi, bessi saboces népnevek téves olvasataként értelmezi,49 s ha így van, a biesszoi népnevet is erre a környékre lokalizálhatjuk. Roppant gyanús tehát, hogy itt a Kárpát-medencében élő népekről lehet szó, s amennyiben a két viszonyítási pont helyes, a Visztula és a Déli-Kárpátok közére kell gondolnunk, ami ugyancsak azt a látszatot erősíti, hogy Ptolemaiosz Dakia hegységeinek névviszonyaival nem volt kellőképpen tisztában. Ha az ombrónesz és anartophraktoi viszonyában topográfiai viszonyt is feltételezünk, érdekes az ombrónesz és a Maros-völgytől északra található Ampelum nevének hasonlósága. Az arsziétai-ról nem lehet közelebbit említeni, hacsak nem kapcsolható össze a némileg hasonló hangzású, ugyancsak egyetlen helyen említett marsignivel (közös (m)arsitő). Latin-görög átfordítást feltételezve viszont azonosíthatjuk a biesszoi és biéphoi nevet is, a korabeli latin kurzív írásban az s és f betűk ugyanis rendkívül hasonlítottak egymásra (lat. *[bieſſi] > biéphoi).50 Első ránézésre kevésbé egyértelmű, de talán ugyanilyen módon a piéphigoi és piengitai is megfeleltettriboci (E. Linckenheld: Triboci: PREdcA II. Reihe 6. Bd. 1937, 2405–2413.), a Kisázsiába került kelta tolisztobogioi (Felix Stähelein: Tolistobogioi (Tolistoagioi): PREdcA II. Reihe 6. Bd. 1937, col. 1673–77.) törzsek, valamint a Ptolemaiosznál (II.15,5 és II.11,10) említett germaniai Melibokosz hegység nevében. A tolisztobogioit azonban a legkorábbi említések tolisztoagioi néven említik, és ha hegységről, nem pedig egy mocsárról lenne szó a Melibokosz név variációjaként lehetne értelmezni a Melánál (III. 29) szereplő, ugyancsak germaniai Melsyagum nevet is (Franke: Melsyagum: PREdcA 15. Bd. 1932, col. 590.). Ez utóbbi összefüggésben lehet megemlíteni a galliai bellovaci (belloakoi) törzset is (Ihm: Bellovaci: PREdcA 3.Bd. 1899, col. 257–258.). A daciai és germán-kelta neveket különböző összefüggésekben együtt tárgyalja Herrmann: Szabókoi: PREdcA II. Reihe 1. Bd. 1920, col. 1606. és v. Premerstein: Kostoboken: PREdcA 11. Bd. 1922, col. 1504–1507. (1505.) szócikkeiben. Elképzelhető tehát, hogy itt egy eredeti kelta névképzéssel van dolgunk, s ez esetben talán a körbe bevonható a dakiai keiagiszoi népnév is. 49 E. Polaschek: Osi: PREdcA 35. HalbBd. 1939, col. 1581–1584. (1582.), s ha a saboces eredeti formáról nem is lehetünk meggyőződve, egy hangátvetést (*toboces) mindenképpen feltételezhetünk, s így egy újabb –bok végződésű nevet kapunk. 50 Maunde Thompson 1912, 310–339. és összehason lító táblázatok a 335–337. oldalakon.

Tokai Gábor

60

hető egymásnak, egy eredeti *piessitae [pieſſitae] alakot feltételezve (a *ΠΙΕΦΙΤΑΙ–ΠΙΕΦΙΓΟІ ill. * ΠΙΕCCΙΤΑΙ – ΠІΕΓΓΙΤΑІ [piengitai] alakokat későbbi másolási hibának tarthatjuk, melyekre a Ptolemaiosz-kéziratokban van példa).51 A biéphoi és piephigoi népek azonban elhelyezkedésük alapján Havasalföldre helyezhetők (bár az első nép elhelyezkedésével kapcsolatban eleve megengedőek voltunk a Kárpát-medence belsejét illetően is), míg a biesszoi és piengitai52 a Kárpátokon belülre. Ha feltételezzük, hogy a *biessi és *piessitae szarmata néptörzsek, talán a iazüg Pesszion városnévvel is összekapcsolhatjuk a neveket, és vagy egy időben több helyen élő törzsrokonokat, vagy a különböző adatok felvétele közt eltelt idő alatti vándorlásokat is feltételezhetünk. Talán túlzás ilyen messzemenő következtetéseket levonni, de úgy tűnik, a burgiónesz–arsziétai– szabókoi „tömböt” a népsor elejére téve, az egyben talán a valós topográfiai helyzetet is tükrözi Dacia nyugati széléről/határterületéről. A népsáv ilyen elhelyezése alapján arra következtethetünk, hogy Ptolemaiosz idején a Kárpátok nagy részének már egységes neve lehetett.

A K árpátok a Kr. e. 1. században Látszólag messze távolodtunk eredeti témánktól, valójában az utóbbi fejezet vizsgálódásának célja Ptolemaiosz topográfiai ismereteinek felderítése is volt. A Dakiát lakó népek elhelyezkedésének elemzése pedig a Kr. e. 1. századi adatok értelmezéséhez nyújt felbecsülhetetlen forrást. Lássuk újra, hogyan fest Caesar leírása: VI. 24. „… Így történt, hogy a volcus tectosasok hatalmukba kerítették Germania legtermékenyebb

51

52

A Τ és a Γ eleve hasonlít egymásra, a Σ helyett azonban már a Kr. e. 4. századtól C-t írtak, ami közelebb áll a Γ alakhoz, ld. Maunde Thompson 1912, 104–147. A kurzív írásban nemcsak a t és a g, hanem az s és g is meglehetősen összetéveszthető alakokat vettek fel, különösen a Kr. u. 4–5. szá zadban, ld. Maunde Thompson 1912, 148–197. és összehasonlító táblázatok a 191–194. oldalakon. A t és a g összetévesztéséhez a Ptolemaiosz-kéz iratokban ld. a Druphegis (III.8.10) alakot, amely a Tabula Peutingeriana-n (segm. VI.) Drubetis formában szerepel; az s és a g összetévesztéséhez ld. a Paszürisz (<*Pagürisz) alakot (III.5.27.), mely Pliniusnál (IV. 84.) Pacyris formában szerepel. Jokl 1929, 280.: a biesszoi-t a trák bésszoi törzzsel, a piengitai-t pedig a trák Pinkosz folyónévvel hozza kapcsolatba.

tájait, a hercyniai erdőség vidékét, amelyet – mint látom – hírből Eratoszthenész és néhány más görög szerző is ismert és Orküniának nevezett …” VI. 25. „…Az erdőség (ti. a hercyniai erdő) a helvétek, nemesek és rauracusok földjénél kezdődik, aztán a Danubius vonalát követi egészen a dacusok (daci) és az anarsok (anartes) földjéig; innen balra fordul, elhagyja a folyó vidékét, és még nagyon messze terjed, számos más törzs földjét is érinti.” A dacusok és anarsok földjénél a Danubius vonalától balra kanyarodó hercyniai erdőséget a kutatás mindeddig az Északi-Kárpátokra vonatkoztatta, elsősorban az anartes ptolemaioszi lokalizálása miatt. A Maros alsó folyásánál élő kelta törzs, valamint a dákok törzsterülete (rhatakénszioi és valószínűleg predauénszioi és koténszioi is) valójában azonban a Déli-Kárpátok vidékéhez esik közel, oda, ahol a hegység balra kanyarodva elhagyja a Dunát! A Caesar-szöveghelyet tehát csak úgy lehet értelmezni, ha feltételezzük, hogy a felhasznált eredeti forrás az Orküniára vonatkozott, melyet Caesar a nyugaton megismert Hercynia silvával azonosított, s – nem ismervén jól a Kárpát-medence viszonyait – közvetlenül az általa ismert terület széléhez illesztett. Ugyanezt figyelhetjük meg Sztrabónnál is: VII.1.3. „…Itt van a Herkynios erdőség is és a soébosok törzsei, amelyeknek egy része az erdőségen belül lakik… más részük pedig azon kívül, a geták határáig nyúlóan.” VII.3.1. „…Germánia déli felén közvetlenül az Albison túl most a soébosok laknak. Azután mindjárt a geták földje következik; ez kezdetben keskeny s délen az Istros mentén, az ellenkező oldalon pedig a Herkynia erdő hegyvidéke mentén nyúlik el és a hegyek egy részét is felöleli, azután észak felé a tyregetákig szélesedik ki…” azaz a geták földje, ami kezdetben az Istros és a Herkynia erdő (részben a hegyvidéket is felölelve) közti keskeny terület, nem más, mint a Duna és a Déli-Kárpátok közti terület, vagyis a Havasalföld szalagja (részben a DéliKárpátokat is felölelve), amely a Tyras (Dnyeszter) vidékén élő tyregetákig szélesedik ki (a Duna-torkolatot követően). A Déli-Kárpátokra vonatkozó adatot ezek szerint Sztrabón a névhasonlóság miatt ugyancsak közvetlenül az ismert részek (a germánok) mellé illesztette. A Kárpát-medencéről mindkét szerzőnek nagyon kevés ismerete volt, vagyis a nyugati és keleti adatokat a Duna vonalán egyszerűen csak összekapcsolták, egybecsúsztatták.

A Kárpátokra vonatkozó ókori ismeretek Ha így tekintünk Plinius szöveghelyére, akkor azt a következőképpen rekonstruálhatjuk: „inter Danubium et Hercynium saltum … campos et plana Iazyges Sarmatae, montes vero et saltus Daci … adversa Basternae tenent aliique” azaz a Duna és a Déli-Kárpátok közötti síkságot a iazyg szarmaták, a hegyeket a dákok, szemben (ti. a Vaskapuval) a bastarnák és mások foglalják el. A iazygok Kárpát-medencébe települése előtti helyzetet tükröző szakaszba a szerző a Duna-Tisza közébe behatoló nép térfoglalását tükröző, későbbi időkre vonatkozó betoldást helyez el: „Daci pulsi ab his [Iazyges Sarmatae] ad Pathissum amnem” (a iazygok a dákokat a Pathissus – Tisza – folyóig szorították, ld. Ptolemaiosz térképét is, ahol még ez köztük a határ). Az előző szakaszt a Kárpát-medencére értelmezve, az „adversa” kifejezést magyarázandó, Plinius a nyugati határra vonatkozó információkat vet közbe: „usque ad pannonica hiberna Carnunti Germanorumque, ibi confinum … a Maro, sive Duria est, a Suevis regnoque Vanniano dirimens eos [Iazyges Sarmatae et Daci]” azaz a pannoniai carnuntumi téli táborig és a germánokig ugyanott van a határvonal, a Marustól kezdve (pontosabban már a Duriától kezdve, mely őket a suevektől és Vannius királyságától választja el), mely információk párhuzamait Tacitus Annales-eiben találhatjuk meg (egyedüli különbség Vannius királyságának keleti határa).53 II.63. „a … barbárokat … a Danuviustól északra, a Marus és a Cusus folyók közé költöztetik, királyul pedig a quadok népéből való Vanniust adták nekik.” XII.29. „Vanniust, kit még Drusus Caesar állított a suebusok élére” Végül az első szakasz értelmezéséből fakadó, lezáró, átkötő betoldás: „inde Germani [tenent]” (az ezután következő vidéket germánok foglalják el). Természetesen nem a többféleképpen értelmezhető és fordítható Plinius-idézet a perdöntő a kérdésben, a Caesar és Sztrabón által felhasznált szöveghelyek egyértelműen arra utalnak, hogy a Herkünia

53

A két folyót különböző szerzők a Vággal és az Ipollyal azonosítják, mivel a Garam nevét Marcus Antoniustól ismerjük (Granuas), ld. Tomaschek: Cusus: PREdcA 4. Bd. 1901, col. 1904.; Tomaschek: Duria (amnis) (3.): PREdcA 5. Bd. 1905, col. 1852. Az azonosításnál esetleg még a Zsitva és a Nyitra is szóba jöhet.

61

kifejezés itt a Déli-Kárpátokat jelöli. Ebben az ös�szefüggésben tűnik valószínűnek, hogy a Dunától északra fekvő Arkünia Arisztotelésznél ugyancsak a Duna jól ismert alsó szakaszára, és az ettől északra lévő Déli-Kárpátokra utalhatott. A PszeudoArisztotelész által közvetített információt sem hihetjük a Duna forrásáról szóló pontos információnak, sokkal inkább a jelek szerint már jobban ismert Herküniosz hegy elméleti megfontolásokat tükröző kiterjesztésének. Nem elképzelhetetlen végül, hogy a Caesar által idézett szöveghely forrása maga Eratoszthenész volt, és az eredeti szövegben az Orkünia név szerepelt. Mindezek után felmerül a kérdés, hogy valóban Hercynia/Herküniosz volt-e a neve a Duna forrásvidékén lévő hegyeknek? Lehetséges-e, hogy a Duna forrásvidékét soha nem nevezték Hercynia-nak, csak Arisztotelész tekintélye miatt (a Peri thaumaszión akuszmatón szerzőjéről csak a modern kutatások derítették ki, hogy álnéven írt) került be a földrajzi irodalomba? Ptolemaiosz például a Kárpátoktól nyugatra már egyáltalán nem ismeri a Herkünia (Orküniosz) nevet, a korábban így számon tartott hegységrendszernek mindenhol önálló elnevezései vannak. A másik lehetőség viszont az, hogy nem vonjuk kétségbe Caesar és Sztrabón Duna-forrásvidékről közölt adatainak hitelét, s akkor innentől a Déli-Kárpátokig húzódó, lényegében egységesnek érzékelt hatalmas hegyvonulatot kell feltételeznünk, melyet a helyi lakosok ugyanazon a néven ismertek. Mivel a hegység neve először Arisztotelésznél jelenik meg a Kr. e. 4. században, elképzelhető, hogy ez összefüggésbe hozható a kelták nagy közép-európai vándorlásával ugyanebben a században. A Kárpát-medencébe érkező népcsoportok a Duna vonalát követve jutottak el ide, miközben azt érzékelhették, hogy balról folyamatosan hegyek kísérik a folyót. A medence teljes birtokbavétele során nyilván az is világossá válhatott számukra, hogy a hegység megszakítás nélkül folytatódik a Vaskapuig, s nem elképzelhetetlen, hogy az eredetileg talán csak egy nyugati hegyvonulatra használt Herküniosz/ Herkünia nevet az egész térség hegyvidékére kiterjesztették (és ebben az esetben az is érthető volna, ha a Peri thaumaszión akuszmatón szerzője által közvetített információ első kézből való híradás lett volna).

62

Tokai Gábor

Epilógus Hogy milyen ismeretei lehettek a különböző barbár népek által birtokba vett Kárpát-medencéről a Duna védelmi vonalára visszahúzódó rómaiaknak Dacia feladását követően, s hogy a korábbi időszakban szerzett ismeretek mennyire szivároghattak be az általános földrajzi képbe, arról érzékletes képet nyújt – az egyébként élénk geográfiai érdeklődésről tanúbizonyságot tevő − Ammianus Marcellinus történeti műve.54 Ammianus háromszor tesz említést az Al-Duna vidéki események kapcsán a hegyekbe (értelemszerűen a Kárpátokba) visszavonuló csapatokról, ám két esetben teljesen ismeretlen nevet említ (serrusok hegyei – 27.5. és Caucalanda55 – 31.4.), egyszer pedig néven sem nevezi azt (27.5.). A hegyvonulat egységes megjelenésére a tudós földrajzi képben újból századokig kellet várni.

Ammianus Marcellinus (Ammiani Marcellini Rerum Gestarum Libri) 55 Mint korábban erre már utaltunk, a név összefüggésben állhat a Daciában egykor honos caucusok nevével. 54

Ancient knowledge on the Carpathian Mountains Gábor Tokai The study deals with knowledge on the Carpathians in the period from the 6th century BC and the 4th century AD. Earliest information shows that the ancient name of the Balkans (Haimos) denoted the (South) Carpathians, while the West parts of the Carpathians were referred to with the name of the neighbouring mountainous region (Hercynia silva). The name ‘Carpathians’ appears first on Ptolemy’s world map. Most of the present study is dedicated to the analysis of this map as it contains most ample information on this topic. The author states that Ptolemy created a consolidated version of three maps of various origins and orientation. The study offers a partly new interpretation of the geographical and ethnic conditions of the inner regions, based on the presumed original orientation of the Dacia map section. Another consequence is that the name ‘Hercynia’—found in Caesar’s, Strabo’s and, most probably, Pliny’s sources probably referred to the South Carpathians, just as it did in the 4th–3rd centuries BC, in Aristotle’s, Pseudo-Aristotle’s and Erastothenes’s works. The author elaborates two possible solutions for the problem that arises from this assumption. The first one is that later sources referred to the mountains West of the Carpathians as Hercynia exclusively because of Aristotle’s prestige; the second is that the Celts who moved towards the West used this authentic name and introduced it in the region up to the South Carpathians.


63

Antik források

Irodalom

Ammianus Marcellinus Ammianus Marcellinus: Róma története (Ford.: Szepesy Gyula) Bp. 1993.

Alföldi 2004 Alföldi András: Magyarország népei és a római birodalom. Keletmagyarország a római korban. Máriabesnyő–Gödöllő 2004.

Caesar Julius Caesar: A gall háború (Ford.: Szepessy Tibor) Bp. 1964. Cassius Dio Dio’s Roman History (Szerk.: E. Capps – T. E. Page – W. H. D. Rouse; Ford.: Earnest, Cary) London – New York I–IX. köt. 1914–1927. Hérodianosz Herodianus: Regnum post Marcum (Ed.: C. M. Lucarini) München–Lipcse 2005. Hérodotosz Hérodotosz: A görög–perzsa háború. (Ford.: Muraközi Gyula) Bp. 1998. Historia Augusta Császárok története (Historia Augusta) Multiplex media – DUP Debrecen 2003. Plinius C. Plinius Secundus d. Ä.: Naturkunde (Ford.: Gerhard Winkler) München–Zürich (III/IV. könyv) 1988. Ptolemaiosz Claudii Ptolemaei Geographia (Ed.: Carolus Müller) Párizs (I. kötet, 1. rész) 1883. Sztrabón Strabón: Geógraphika. (Ford.: Földy József) Bp. 1977. Tabula Peutingeriana Levi, Annalina – Levi, Mario: Itineraria Picta. Contributo allo studio della Tabula Peutingeriana. „L”Erma” di Bretschneider. Róma 1967. Tacitus Tacitus összes művei. (Ford.: Borzsák István) Szeged 1998.

Crişan 1978 Crişan, Ion Horaţiu: Die Anfänge der Latènezeit bei den Geto-Dakern. Dacia 22 (1978) 143–154. Daicoviciu 1977 Constantin Daicoviciu: Dakien und Rom in der Prinzipatszeit. In: Hildegard Temporini (szerk.): Aufstieg und Niedergang der Römischen Welt. II.6 Berlin–New York 1977, 889–918. Gudea 1977 Gudea, Nicolae: Der Limes Dakiens und die Verteidigung der obermoesischen Donaulinie von Trajan bis Aurelian. In: Hildegard Temporini (szerk.): Aufstieg und Niedergang der Römischen Welt. II.6 Berlin–New York 1977, 849–887. Havas 2003 Havas László: Előszó a Historia Augustához. In: Császárok története (Historia Augusta). Debrecen 2003, 9–50. Jokl 1929 Jokl, Norbert: Thraker (B. Sprache). Reallexikon der Vorgeschichte, 13. Bd. Berlin 1929, 278–298. Maunde Thompson 1912 Maunde Thompson, Edward: An Introduction to Greek and Latin Paleography. Oxford 1912. Mócsy 1965 Mócsy András: Savaria utcarendszerének rekonstrukciójához. ArchÉrt 92/1 (1965) 27–36. Mócsy 1974 Mócsy András: Pannonia a korai császárság idején. Bp. 1974. Mócsy 1975 Mócsy András: Pannonia a késői császárkorban. Bp. 1975.

Tokai Gábor

64

PREdcA Paulys Real-Enciclopädie der classischen Altertumswissenschaft, Stuttgart szócikkei: Brandis: Dacia: 4. PREdcA Bd. 1901, col. 1948– 1976. Brandis: Danuvius: PREdcA 4. Bd. 1901, col.2103– 2133. Fluss: Marus: PREdcA 14. Bd. 1930, col. 2054. Fluss: Sturum : PREdcA II. R eihe, 4. Bd. 1932, col. 425–426. Max Fluss: Tisia (3.): PREdcA II. R eihe 6. Bd. 1937, col.1469–1478. Franke: Luna hülé: PREdcA 13. Bd. 1927, col. 1812–13. Franke: Melsyagum : PREdcA 15. Bd. 1932, col. 590. Gercke: Aristoteles (18.): PREdcA 2. Bd. 1896, col. 1012–1054. S. Gutenbrunner: Uiszburgioi: PREdcA II. R eihe 17. HalbBd. 1961, col. 348–349. Hang: Hercynia silva: PREdcA 15. HalbBd. 1912, col. 614–615. Herrmann: Karpates: PREdcA 10. Bd. 1919, col. 1999–2000. Herrmann: Szabókoi: PREdcA II. R eihe 1. Bd. 1920, col. 1606. Albert Herrmann: Transmontanoi (1.): PREdcA II. R eihe 6. Bd. 1937, col. 2174. Honigmann: Marinos (2.): PREdcA 14. Bd. 1930, col. 1767–1796. Ihm: Bastarnae: PREdcA 3. Bd. 1899, col. 110–113. Ihm: Bellovaci: PREdcA 3. Bd. 1899, col. 257–258. Ihm: Buri: PREdcA 3. Bd. 1897, col.1067.

Ihm: Cotini: PREdcA 4. Bd. 1901, col. 1676. E. Linckenheld: Triboci: PREdcA II. R eihe 6. Bd. 1937, 2405–2413. Partsch: Alpes: PREdcA 1. Bd. 1894, col. 1599– 1612. Patsch: Carpi: PREdcA 3. Bd. 1899, col. 1608–10. Patsch: Caucalandensis locus: PREdcA 3. Bd, 1899, col. 1801. Patsch: Caucasus mons: PREdcA 3. Bd., 1899, col. 1801. Patsch: Kaukoénszioi: PREdcA 3. Bd, 1899, col. 1801–1802. E. Polaschek: Osi: PREdcA 35. HalbBd. 1939, col. 1581–1584. E. Polaschek: Partiszkon: PREdcA 36. Halb Bd Letzte Drittel, 1949, col. 2045–2046. E. Polaschek: Peucini, -eni, -enni: PREdcA 19. Bd. 1938, col. 1391–92. E. Polaschek: Transmontanoi (2.): PREdcA II. R eihe 6. Bd. 1937, col. 2174–2175. Premerstein: Kostoboken: PREdcA 11. Bd. 1922, col. 1504–1507. v.

Felix Stähelein: Tolistobogioi (Tolistoagioi): PREdcA II. R eihe 6. Bd. 1937, col. 1673–77. Tomaschek: Anartes: PREdcA I. Bd. 1894, col. 2063–64. Tomaschek: Cusus: PREdcA 4. Bd. 1901, col. 1904. Tomaschek: Duria (amnis) (3.): PREdcA 5. Bd. 1905, col. 1852.

A Kárpátokra vonatkozó ókori ismeretek v.

Premerstein 1904 v. Premerstein, Anton: Ein Elogium des M. Vinicius Cos. 19 v. Chr. Jahreshefte des Österreichischen Archäologischen Instituts in Wien. Bd. VII. (1904) 215–239. Tokai 2010 Tokai Gábor: Hérodotosz ismeretei a Duna középső és felső szakaszáról. Tatabányai Múzeum 1. 2010 (2011) 115–122. Váczy 1973 C. Plinius Secundus: A természet históriája (Ford.: Váczy Kálmán). Bukarest 1973. Vékony 1989 Vékony Gábor: Dákok, rómaiak, románok. Bp. 1989. Zirra 1975 Zirra, Vlad: Influence des Gèto-Daces et de leurs voisins sur l’habitat celtique de Transylvanie. Alba Regia XIV (1975) 47–64.

65


67

Egy elfeledett közösség. Adalékok „Tatabánya, Felsőgalla, Alsógallai Izraelita Fiókhitközség” megalakulásának és működésének történetéhez Simonik Péter (Nyugat-magyarországi Egyetem Apáczai Csere János Kar – Győr) Az 1947-ben négy település (Alsógalla, Bánhida, Felsőgalla, Tatabánya) egyesülésével létrejött Tatabánya város elődközségeinek 1945 előtti történetéről viszonylag keveset tudunk. Miután a helytörténeti tanulmányok többsége az 1896-ban a Magyar Általános Kőszénbánya Rt. (MÁK Rt.) irányításával megindult szénbányászat és ennek gazdasági és társadalmi hatásaival foglalkozik, ezért az Eszterházy család fennhatósága alá tartozó és a 18. század közepétől ismételten benépesülő szlovákok lakta Bánhida, valamint a németek által lakott Alsógalla és Felsőgalla 18–19. századi históriájáról csak kevés ismerettel rendelkezünk. Az e téren meglévő tudáshiány egyik legfőbb oka az, hogy Tatabánya város elődközségeinek múltjáról szóló források többsége a második világháború alatt szinte teljes egészében megsemmisült, s Komárom vármegye levéltári anyagának megmaradt része pedig jelenleg – rendezetlen állapotban – Szlovákiában, a nyitraivánkai fióklevéltárban található. Ennek ismeretében a helytörténeti kutatók forrásfeltáró munkája csak néhány folyóméternyi anyagra korlátozódhat. Ezt az előbbiekben említett kedvezőtlen helyzetet csak tovább rontja, ha a kutatás fókuszában egy olyan kérdéskör vizsgálata áll, amelyet hosszú évtizedeken át tabuként kezeltek. Ezen témák közé tartozott az elődközségekben élt zsidóság története is. Közel négy esztendeje megkezdett és azóta is tartó kutatómunkánk során magunk is megtapasztalhattuk, hogy a terület kutatója nem számíthat vaskos iratkötegekre és adatbőségre, hanem szinte minden egyes információ megszerzése érdekében több száz dokumentumot át kell olvasnia ahhoz, hogy azokból aprólékos munkával kigyűjtse a téma szempontjából érdekes és értékes adatokat, sok esetben csupán „adatmorzsákat”. Jelen tanulmány célja, hogy a fennmaradt levéltári források felhasználásával bemutassuk a helyi zsidóság és a hitközség megalakulásának történetét, amely egyúttal megfelelő kiindulási alapként is szol-

gálhat a tatabányai zsidóság 20. századi történetének további vizsgálatához. A zsidóság megjelenése a magyarországi településeken elsősorban a többségi társadalom és az ezen felekezethez tartozók közötti viszony átalakulásával függött össze. A Habsburg abszolutizmus időszakában számos olyan rendelkezés született, amely a korábbi szigorú szabályokhoz képest (pl. beköltözési és földszerzési tilalom, bizonyos foglalkozásoktól való eltiltás stb.) lényegesen elnézőbb volt a zsidókkal szemben, bár hozzá kell tennünk, hogy egyenjogúsításukra ezt követően még csaknem egy évszázadot várni kellett. Mindezek alapján látható, hogy a zsidóság helyzetében a 18. század hozott jelentős változást, így a következőkben azt nézzük meg, hogy mikor és miért érkeztek az első családok a mai Tatabánya elődközségeinek területére. A török világ alatt elnéptelenedő Komárom vármegyei települések 18. századi újbóli benépesülése a térségben egyre nagyobb befolyással bíró Eszterházy család telepítési politikájának volt köszönhető. Egy, a század harmadik évtizedéből származó adat szerint az első zsidó betelepülők (36 család) ún. askenázi zsidók1 voltak, akik főleg Morvaország területéről érkeztek a vármegyébe cseh és német társaikkal együtt.2 A zsidók betelepülését nagymértékben elősegítette, hogy a 18. századra már bevett gyakorlattá vált, hogy nemcsak az uralkodó, hanem a nemesek is oltalmukba fogadhatták a zsidókat. Ebben az időszakban a földesúri védelem kétféle gyakorlata alakult ki. A gazdagabb főurak birtokán olyan zsidó Az askenázi szó jelentése ’német’, és arra utal, hogy a kora középkorban egy jelentősebb csoportjuk Németországban és Észak-Franciaországban élt. A későbbiekben a zsidóüldözések miatt keletre vándoroltak és lengyel, valamint litván területeken telepedtek meg, majd onnan érkeztek az OsztrákMagyar Monarchia területére, főként KeletMagyarországra. 2 Edelényi–Szabó 1927, 28. 1

68

Simonik Péter

községek létesültek, amelyek különböző privilégiumokkal rendelkeztek (pl. Tata is ide tartozott). A kisebb birtokosok pedig legtöbbször csak kevés zsidó családot fogadtak be, és velük külön szerződést kötöttek. Az Eszterházy család tatai uradalmába költöző zsidók többsége kocsmák és épületek bérlőjeként (árendásként), valamint gabonakereskedőként kapcsolódott be a helyi gazdasági életbe.3 Az uradalom központjától távolabb eső településeken az Eszterházy család a legtöbbször csak egy-két zsidó család letelepedését engedélyezte. Az 1768/69-es esztendőben felvett adatok szerint Alsógalla és Bánhida községekben egy-egy, Felsőgallán pedig két zsidó család is lakott.4 A Bánhidán 1744 óta jelenlévő Per Elias foglalkozását tekintve kereskedő volt, de Felsőgallán ugyanő kocsmát is működtetett, s ugyanezen a településen a vele vélhetően rokonságban álló Per Jákob kereskedőként dolgozott.5 Alsógallán Herschl Lázár három évre kért és kapott letelepedési engedélyt, évi 10 forint megfizetése mellett, kereskedelmi tevékenység folytatására. A század végén Bánhida község területén egy újabb kereskedő kezdte meg működését. Lázár Jakab a településen évi 65 forint megfizetése mellett folytathatta üzleti tevékenységét, amely a kereskedelem mellett – legalábbis a fennmaradt hagyatéki árverésekben szereplő adatok tanúsága szerint – kisebb kölcsönök folyósítására is kiterjedt.6 A 19. század elején Bánhida területén hét, Felsőgallán pedig kilenc zsidó élt.7 Az 1810-es évek legelején érkezett Bánhidára Schaiber (vagy Saiber) Márkus, aki hosszú évtizedeken keresztül kereskedőként működött a településen. A kereskedelmi tevékenység gyakorlása mellett rendszeresen hitelezett is a falu lakosainak, de elődjéhez (Lázár Jakab) hasonlóan ő is többnyire csak az adós halálát követően juthatott hozzá a pénzéhez.8 A felsőgallai zsidók közül ki kell emelnünk az 1810-es évek végén már a faluban tartózkodó Nobl (vagy Nobel) családot, amelynek feje Nobl Ábra 5 6 3 4

8 7

Gyüszi–Hunyadi 1995, 79. és 81. Edelényi–Szabó 1927, 27. Tatabánya története I. 1972, 30. Tatabánya története 1. 1972, 39. és Tatabánya Megyei Jogú Város Levéltára /TbL/ XV./33. 5. doboz 4. dosszié Homola Márton hagyatéka. Bánhida 1799. Edelényi–Szabó 1927, 27. Tatabánya Megyei Jogú Város Levéltára (a továbbiakban: TbL) XV./33. 5. doboz 5. dosszié: Bánhidai Béres József meg=halálozván ¼ telkes háza ingó és ingatlan javai általunk megböcsültetvén eképpen eladassanak 1839dik esztendő September 25én.

hám zsidó árendásként a községben boltot működtetett. Nobl üzleti sikereit jól jelzi, hogy amikor 1832-ben Felsőgallán tűz ütött ki, akkor az érintett 38 háztartás közül Noblék 2946 Ft-os kárt szenvedtek, amelyből csaknem 1400 Ft-ot tett ki a tűzben elégett készpénz összege. Amennyiben ezt összevetjük a település lakóit ért kár nagyságával (26.923 Ft), úgy rögvest láthatóvá válik, hogy a kereskedő egyike volt a falu legmódosabb lakóinak. Ezt a hipotézist erősíti meg az is, hogy a tűzben elpusztult ingóságok között több olyan tárgyat is találunk, amely a család jó anyagi helyzetét mutatja (pl. két pár ezüst kés és villa, aranypaszomány két aranygyűrűvel, valamint réz, cin, vas és porcelán konyhai edények).9 Az 1840-es évek két jelentős változást hozott a vármegyei zsidóság életében. Egyrészt az Eszterházy uradalom területén ebben az évtizedben kezdődött meg az áttérés a tőkés gazdálkodásra, másrészt pedig a zsidóság szabad költözködési jogának bevezetésével (1840) jelentős mértékben nőtt az uradalomhoz tartozó területekre beáramló és letelepedési engedélyt kapó zsidók (főként árendások) létszáma. Az 1848-as szabadságharc idején az ország különböző területein felbukkanó antiszemita jelenségek arra késztették Szemere Bertalan belügyminisztert, hogy a zsidók letelepedési jogát garantáló 1840. évi XXIX. törvénycikkben foglaltak betartatása érdekében intézkedéseket foganatosítson. A belügyminiszter 1848. május 13-án Komárom vármegye vezetőjéhez eljuttatott levelében a következő feladatok elvégzésére utasította a vármegye vezetését. A vármegyének öt napon belül bizottságot kellett alakítania a megye területén élő zsidók összeírására, majd két hónap alatt ezen munkát el is kellett végeznie, s az eredményeket a belügyminisztériumba megküldenie.10 A vármegye alispáni hivatala két hónappal később el is küldte a belügyminiszternek a zsidóság helyzetére vonatkozó jelentését. E szerint Komárom vármegye területén az 1840-es évektől kezdődően jelentős mértékben nőtt a zsidóság lélekszáma, amely részben bevándorlásuk növekedésével, rész-

9

10

TbL XV./33. 2. doboz 7. dosszié Községi iratok. Conscriptio az Felső-Gallai Lakosoknak el égett vagyonanyaikról 1832. nov. 4. TbL XV./33. 2. doboz. 22. tekercs: Conscriptio Judaeorum 1848 Szemere Bertalan belügyminiszter levele Komárom vármegye vezetőjének 1848. máj. 13.

Egy elfeledett közösség… ben pedig a zsidó családok magasabb népszaporulatával függhetett össze.11 Az 1848-as Conscriptio Judeaorum szerint Bánhida községben egy három fős, Felsőgallán pedig két, összesen nyolc főt számláló zsidó család élt. A bánhidai család feje a korábbiakban már említett és az összeírás idején a 60. életévében járó, tatai születésű Scheiber Márkus volt, aki egy háztartásban élt 18 éves Júlia és 15 éves Veronika nevű lányaival. Schaiber az összeírók szerint olyan jó magaviseletű kereskedő volt, aki már 38 éve Bánhida községben élt. Az 1848-as összeírás idején Felsőgallán Nobl Ábrahám és Nobl Ferenc családjai éltek. Az előbbi 61 éves, tatai születésű boltos volt, aki ekkoriban már 30 éve lakott a településen feleségével, Josepha Rosznerrel (59), fiával Joseph Nobl-lal (23), valamint lányaival Roszival (25) és Klárával (18). A másik család feje, Nobl Ferenc 38 éves, zsemlei születésű házaló kereskedő volt, aki feleségével, Kutna Stefivel (29) és Antal nevű fiával (3) élt Felsőgallán.12 Az 1848-as forradalom és szabadságharcot követő esztendőkben az elődközségekben élő zsidó népesség kezdetben lassú, majd a bányanyitást (1896) követően egyre dinamikusabb növekedése figyelhető meg. Amíg az 1869-es évben a három településen összesen 38 zsidó vallású személy élt, addig ez a szám az 1900-as népszámlálás idejére 99 főre, az 1910-es esztendőre pedig 302 főre nőtt.13 Ez az emelkedő tendencia azonban csak részben függött össze a szénbányászat megindulásával, hiszen a zsidóság migrációját még egy további, el nem hanyagolható tényező is befolyásolta: az 1860-as évek végén bekövetkező egyenjogúsításuk, valamint az izraelita felekezetnek az ún. bevett vallások (azaz az állam által elismert) kategóriájába történő besorolása (1895). A 20. század második évtizedére már egy viszonylag nagy létszámú, főként Felsőgalla és Tatabánya községekben koncentrálódó csoportról számolnak be a korabeli források, s ez a létszámbeli gyarapodás egyúttal a közösséggé szerveződés igényét is magával hozta.

a hiTKözség MegalaKulásánaK TörTéneTe Az elődközségekben élő zsidóság a tatai izraelita hitközséghez tartozott. Az állami anyakönyvvezetés bevezetését megelőzően Tatán regisztrálták az itteni születéseket, a házasságkötéseket, valamint a haláleseteket, 1895 után a hivatalos bejegyzések megtételére azokon a településeken került sor, ahol ezen események bekövetkeztek. A tatai zsidóság hitéletéről viszonylag keveset tudunk. A hitközség a győri izraelita kerülethez tartozott, a tatai rabbi pedig 19 környékbeli község zsidó lakóinak felügyeletét látta el. Már a 18. században találunk utalásokat arra, hogy a helyi zsidóság viszonylag korán létrehozta az egyik legismertebb segélyező szervezetét, a Chevra Kadisát, amelynek kiemelt szerepe volt a temetők fenntartásával és általában a temetkezéssel kapcsolatos teendők ellátásában, a rituális fürdők és a szegényházak működtetésében. A 20. századi forrásokban pedig ezen kívül már az iparosok és kereskedők önsegélyező egyletének, valamint az Izraelita Nőegylet nevével is találkozhatunk. A tatai hitközség az ún. kongresszusi vagy neológ14 irányzathoz tartozott és ennek megfelelően az istentiszteletek nyelve is a magyar volt.15

14

11

12

13

TbL XV./33. 2. doboz 22. tekercs: Conscriptio Judaeorum 1848 Komárom vármegye Alispáni Hivatalának a belügyminiszterhez írott levele 1848. júl. 13. TbL XV./33. 2. doboz 22. tekercs: Conscriptio Judaeorum 1848. edelényi–szabÓ 1927, 27.

69

15

Az 1868/69-es ún. izraelita egyetemes gyűlést (vagy kongresszust) követően az addig egységes zsidóság három irányzatra szakadt (neológ, ortodox és status quo ante). A köztük lévő különbség elsősorban abban mutatkozott meg, hogy miként vélekedtek a zsidóság polgárosodásának folyamatáról, illetve a vallási hagyományok megőrzésének fontosságáról. A neológok a megváltozott körülményekhez való igazodás mellett álltak, elfogadva ezzel a zsidók polgárosodását is. gyüszi–hunyadi 1995, 88–89.

Simonik Péter

70

Az előbbiekhez képest még kevesebb információval rendelkezünk a Tatabánya elődközségeiben élő zsidóság hitéletéről. A bányanyitást követő gazdasági és társadalmi változások eredményeképpen az addig néhány családot számláló elődközségi zsidóság lélekszáma is jelentős mértékben növekedett, s az 1920-as népszámlálási adatok alapján már a 335 főt is elérte.16 Ezek az adatok némiképp azt is jelezhetik számunkra, hogy ezen több száz főt számláló csoport tagjainak fejében vélhetően egyre gyakrabban fogalmazódott meg az az igény is, hogy hitüket helyben, és ne csak Tatán gyakorolhassák. A fennmaradt levéltári forrásokból az nem tudható, hogy pontosan melyik esztendőben, de az szinte egészen bizonyos, hogy az 1920-as évek folyamán alakult meg a tatai zsidó hitközség fíliájaként a „Tatabánya, Felsőgalla, Alsógallai Izraelita Fiókhitközség”. A hitközségi rendszer a középkortól jelenlévő ún. zsidó községeket, mint igazgatási egységeket váltotta fel a zsidóság politikai és jogi emancipációját (1867) követően és vált az izraelita felekezethez tartozók kulturális, szociális és vallási szervezetévé. A tatabányai fiókhitközség felépítéséről és működéséről viszonylag keveset tudunk. A szervezet élén az elnök és a titkár állt. Az elnöki tisztséggel járó teendőket az 1920-as évektől kezdődően – egé16

edelényi–szabÓ 1927, 27.

szen az 1930-as évek végén bekövetkezett nyugdíjazásáig – a MÁK Rt. főépítésze, Székely Jenő látta el. A fennmaradt dokumentumokból az nem tudható meg, hogy miért éppen Székely töltötte be ezt a tisztséget, de kiválasztása mellett két érv mindenképpen szólhatott. A főépítész a helyi társadalom egyik legmegbecsültebb tagja volt, mivel a vállalat megbízásából ő tervezte a mindenki által ismert és használt tatabányai vallási, kulturális és szociális intézmények többségét. Mivel a vállalat nagyon fontosnak tartotta, hogy munkavállalóinak életét a munkaidőn túl is ellenőrizze, ezért Székely személye egyfajta garanciát is jelentett arra, hogy a társulat a fiókhitközségben folyó valamennyi tevékenységről tudomást szerezzen. A főépítész nyugdíjazását követően az 1936ban még titkári feladatokat ellátó Landau József MÁK tisztviselő töltötte be az elnöki posztot. A titkári teendőket 1926-ban Lusztig Ferenc felsőgallai kereskedő, 1928-ban Berényi Oszkár, a bányatárspénztár vezetője, 1940-ben pedig a szintén felsőgallai Abramovits Gyula kereskedő látta el. A fiókhitközség vezetőinek első feladatai közé tartozott a vallási előírásoknak is megfelelő temetkezési hely megszerzése, és a hit gyakorlásához szükséges zsinagóga felépítése.

a zSidó temető léteSítéSe Az 1920-as éveket megelőzően az elődközségekben elhunytakat a tatai zsidó temetőben helyezték örök nyugalomra. A hitközség megerősödésével azonban már az 1920-as évek végén felvetődött egy helyi zsidó temető létesítésének gondolata. Berényi Oszkár titkár és Székely Jenő elnök először a Felsőgalla határában lévő, mezőgazdasági művelésre alkalmas földek közül szeretett volna megfelelő területet vásárolni, de ezen földeket a felsőgallai gazdák vagy nem akarták eladni, vagy pedig abban üzleti lehetőséget látva, irreálisan magas áron kívánták értékesíteni. Miután a fiókhitközség csak szűkös anyagi forrásokkal rendelkezett, ezért ezeket az ajánlatokat a vezetők kénytelenek voltak elutasítani. Ezen kísérleteket követően a hitközség vezetői 1928 októberében azzal a kéréssel fordultak a MÁK Rt. Tatabányai Bányaigazgatóságához, hogy szívesen megvásárolnák temető céljára a csákányi dűlőben, a társulat tulajdonában lévő 606 négyszögöles földterületet. Ezt a területet két okból is megfelelőnek tartották. Egyrészt földrajzi elhelyezkedésénél fogva a falu központjához közel esett, másrészt

Egy elfeledett közösség… a vállalat bányaművelés céljára a későbbiekben sem kívánta azt felhasználni.17 Rehling Konrád bányaigazgató 1929 januárjában a fiókhitközség vezetőivel folytatott tárgyalását követően arról értesítette a társulat budapesti központját, hogy bár támogatja a zsidó temető létesítésének gondolatát, de azt nem a fiókhitközség által megjelölt telek átengedésével, hanem egy másik, 709 négyszögöles földterület értékesítésével látja kivitelezhetőnek.18 A MÁK Rt. központja február elején megküldte a bányaigazgatóság számára az adásvételi szerződés két példányát aláírásra, ám ez év májusában Rehling válaszlevelében arról tájékoztatta a vállalat vezetését, hogy a kijelölt földterületet a fiókhitközség nem tartja megfelelőnek, mivel az a felsőgallai út szintjének több, mint egy méterrel való felemelése miatt temető létesítésére alkalmatlan. Ennek ismeretében a fiókhitközség egy másik, 481 négyszögöles parcella megvásárlása iránti igényét jelezte, négyszögölenként 1,33 aranykoronás áron.19 A társulat helyi vezetése üzleti megfontolásból júniusban úgy döntött, hogy a kért terület helyett a mellette fekvő 481 négyszögöles földet ajánlja fel megvételre. Az 1929. június 26-án aláírt szerződés értelmében a fiókhitközség 742,08 pengős vételáron megvásárolta a MÁK Rt-től az előbbiekben említett ingatlant.20 Az 1930-as évek elején azonban fény derült arra is, hogy a társulat helyi vezetése a szerződés kötésekor figyelmen kívül hagyta azt a körülményt, hogy az ingatlant visszavásárlási jog terheli, mivel az eredetileg egy felsőgallai gazda tulajdonát képezte, akinek szóbeli megállapodás alapján a vállalatnak 1959 után évente kb. 20 koronányi bért kell majd fizetnie. Miután a visszavásárlási jogukat az eredeti tulajdonosok csak akkor gyakorolhatnák, ha a társulat 1959 után nem teljesítené fizetési kötelezettségét, ezért a földterület 1959-ig továbbra is a vállalat kezelésében marad. Ezen jogi problémák rendezése

17

18

19

20

TbL XV./33. 8. doboz 5. dosszié: Tatabánya, Felsőgalla, Alsógallai Izraelita Fiókhitközség levele a MÁK Rt. Tatabányai Bányaigazgatóságának 1928. okt. 30. TbL XV./33. 8. doboz 5 dosszié: Rehling Konrád levele a MÁK Rt. Jogügyi Osztályának 1929. jan. 26. TbL XV./33. 8. doboz 5 dosszié: Rehling Konrád levele a MÁK Rt. Jogügyi Osztályának 1929. máj. 25. TbL XV./33. 8. doboz 5. dosszié: Adásvételi szerződés 1929. jún. 26.

71

érdekében a MÁK Rt. egy azonos méretű cseretelek felajánlása mellett döntött.21 A tulajdonjogi kérdések tisztázatlansága miatt a fiókhitközség vezetése 1936 márciusában kérelemmel fordult a MÁK Rt. Tatabányai Bányaigazgatóságához és kérte a területtel kapcsolatos jogi problémák rendezését. Levelükben azonban azt is megemlítették, hogy a temető céljára 1929-ben megvásárolt területre annak idején a főszolgabírói engedélyt nem sikerült megszerezniük, ezért a kérdéses ingatlant dr. Lázár Imre felsőgallai orvosnak eladták. Miután Lázár ezen a területen lakóházat szeretett volna építeni, emiatt számára egyáltalán nem volt közömbös a telek jogi helyzete.22 A fennmaradt dokumentumokból az nem olvasható ki egyértelműen, hogy mikor is került sor a napjainkban emlékhelyként működő temető kialakításra, és mikor temették oda az első halottat. Az 1936-os keltezésű levél alapján azonban azt feltételezhetjük, hogy erre csak valamikor az 1930-as évek elején kerülhetett sor.

A felsőgallai zsinagóga épülete (A felsőgallai zsinagóga fényképe az izraeli Yad Vashem Intézet fotóarchívumából származik http://collections.yadvashem.org/photosarchive/enus/27383.html. Letöltés: 2012. május 30.)

21

22

TbL XV./33. 8. doboz 5. dosszié: Vida Jenő levele a Tatabányai Bányaigazgatóságnak 1931. ápr. 14. TbL XV./33. 8. doboz 5. dosszié: Tatabánya Felsőgalla, Alsógallai Izraelita Fiókhitközség levele a MÁK Rt. Tatabányai Bányaigazgatóságának 1936. márc. 26.

Simonik Péter

72 A zsinagóga építése

Az 1920-as évekig a Tatabánya elődközségeiben élő vallásos zsidók számára nem állt rendelkezésre helyben zsinagóga, ezért vagy a tatai zsinagógát látogatták, vagy pedig egy helybéli családnál imádkoztak.23 Az évtized gazdasági konjunktúrája és az ezzel együtt járó népességnövekedés nemcsak a zsidó lakosság létszámbeli gyarapodását hozta magával, hanem annak az igényét is, hogy a hívő zsidók vallásukat helyben is gyakorolhassák. A „Tatabánya, Felsőgalla, Alsógallai Izraelita Fiókhitközség” 1926 tavaszán azzal kereste meg a MÁK Rt. helyi vezetését, hogy a társulat a felsőgallai vásártéren (a volt Edison, majd Szabadság Filmszínházzal átellenben lévő területen) zsinagógaépítés céljára egy 300 négyszögöles területet engedjen át a fiókhitközség számára. A Tatabányai Bányaigazgatóság 1926 májusában helyt adott a kérelemnek, és a lehetséges megoldási módok mérlegelését követően az ezzel kapcsolatos elképzelését jóváhagyásra továbbította a társulat budapesti központjába. Rehling bányaigazgató azt javasolta, hogy a társulat tulajdonában lévő, de visszavásárlási joggal terhelt két parcellát vonjanak össze, és az így kialakításra kerülő területnek egyik 311 négyszögöles részét bocsássák a fiókhitközség rendelkezésére. Miután a szerződés megkötése a korábbi visszavásárlási joggal rendelkező tulajdonosok rövid távú érdekeit nem sértette, ezért az említett ingatlan 32 évre, vagy a bányaüzem működésének időtartamára eladható. Mivel a zsinagóga céljára kijelölt terület a vásártér egyik posványos oldalára esett, ezáltal az is megállapítást nyert, hogy az épület ily módon nem csökkentené a vásárok megtartására alkalmas terület nagyságát sem, ráadásul a szerződés megkötése esetén mindez a vállalatnak 6-8 milliós korona bevételt is eredményezne.24 A vállalat helyi és központi vezetése között folyó egyeztetések során az adásvétel tárgyát képező ingatlan vételárát végül 6 millió koronában határozták meg.25 Az adásvételi szerződés megkötésére 1926 júliusában került sor, azzal a kikötéssel, hogy a fiókhitközség az eredeti tulajdonos (Felsőgallai Volt Úrbéres Telkes Gazdák) és a MÁK Rt. között 1898-ban 23

24

25

K elemen 1994, 94. TbL XV./33. 8. doboz 6 dosszié: A MÁK Rt. Tatabányai Bányaigazgatóságának levele a MÁK Rt. Jogügyi Osztályának 1926. máj. 6. TbL XV./33. 8. doboz 6 dosszié: Rehling Konrád levele a MÁK Rt. Titkárságának 1926. máj. 17.

létrejött szerződés értelmében 1959 után az 1200 négyszögölenként évi 50 korona fizetését vállalja. Amennyiben ezen kötelezettségének nem tenne eleget, úgy a társulat élhetne visszavásárlási jogával.26 A szerződéskötést követően az eredeti tulajdonosok a MÁK Rt. Tatabányai Bányaigazgatóságánál megjelentek és tiltakoztak a fiókhitközség templomépítési terve ellen. A fiókhitközség vezetői időközben már több alkalommal is tárgyaltak a gazdákkal és azt is jelezték feléjük, hogy hajlandóak lennének 7 millió koronát fizetni azért, hogy 32 év múlva az eredeti tulajdonosok visszavásárlási jogukról lemondjanak. Ezzel az ajánlattal azonban nem éltek, hanem a társulat vezetésétől szerettek volna egy házépítésre alkalmas terület tulajdonjogát megszerezni.27 A Tatai járás Főszolgabírája 1926 decemberében a zsinagóga és a mellette kialakításra kerülő metszői lakás építéséhez szükséges engedélyt megadta, a felsőgallai gazdák által felvetett problémák rendezésére pedig a bírósági utat javasolta.28 A felsőgallai gazdák (ill. örököseik) 1939-ben ismételten megjelentek a MÁK Rt. Tatabányai Bányaigazgatóságán, és azt szerették volna elérni, hogy a társulat előre kárpótolja őket későbbi (1959 utáni) veszteségeik miatt. A vállalat egy némileg nagyobb területű, ám azonos forgalmi értékű parcellát ajánlott fel csereként az eredeti tulajdonosoknak.29 A társulat által felajánlott ingatlanok azonban először nem nyerték el az egykori tulajdonosok tetszését, ezért a két fél között az év folyamán több alkalommal is egyeztetésre került sor. A volt tulajdonosok kárpótlásának kérdését csak 1940 júliusában sikerült véglegesen rendezni. A vállalat által felajánlott csereingatlant a társulat vezetése eladta dr. Lindenberg Dezső felsőgallai orvosnak, és a területért kapott 700 pengőt átadta a gazdák képviselőjének, akik ezen aktussal lemondtak a vásártéren ingatlanukkal kapcsolatos valamennyi jogukról.30

26

27

28

29

30

TbL XV./33. 8. doboz 6 dosszié: Az eredeti adásvételi szerződés hivatalos másolata. 1926. jún. 2. TbL XV./33. 8. doboz 6. dosszié: Rehling Konrád levele a MÁK Rt. Jogügyi Osztályának 1926. nov. 24. TbL XV./33. 8. doboz 6. dosszié: A Tatai járás Főszolgabírájának 7431/1926. sz. véghatározata 1926. dec. 16. TbL XV./33. 8. doboz 6. dosszié: Rehling Konrád levele a MÁK Rt. Jogügyi Osztályának. 1939. nov. 6. TbL XV./33. 8. doboz 6. dosszié: A gazdáknak a MÁK Rt. központjába küldött nyilatkozata. 1940. júl. 25.

Egy elfeledett közösség… A templomépítés pontos időpontja nem ismert, egyes feltételezések szerint 1930-ban,31 mások szerint 1935-ben32 készült el és vették használatba a vélhetően Székely Jenő, MÁK főépítész által tervezett zsinagógát. Miután az általunk hivatkozott munkák mindegyikéből hiányoznak mind az építészre, mind pedig az építés időpontjára vonatkozó pontos forrásmegjelölések, ezért jelen pillanatban ezen adatok hitelessége nem bizonyítható.

A fiókhitközség működése A fiókhitközséghez tartozó hívek számának alakulásáról nem maradtak fent írásos dokumentumok, ezért csak a magyarországi hitközségek legfontosabb adatait tartalmazó 1944. áprilisi kimutatások állnak a rendelkezésre. Az 1940-es évek közepén a tatai hitközség fíliájának nyilvántartásában 221 hívő szerepelt, s közülük 95-en a fiókhitközség rendszeres adófizetői voltak. E két kategória megkülönböztetése azért lényeges, mert csak az adófizetők vehettek részt a hitközségek működését érintő legfontosabb döntések meghozatalában. A szertartások lebonyolításában a tatai anyahitközség két rabbija, a kiváló tudós, dr. Goldberger Izidor anyakönyvvezető rabbi, valamint dr. Rosenthal László vett részt. A szervezet költségvetésének kiadási tételeit áttekintve jól látható, hogy a fiókhitközség fedezte az iskolai hitoktatással kapcsolatos kiadások egy részét (1272 P), támogatta a helyben élő és valamilyen okból nélkülöző híveket (1526,90 P) és természetesen a szertartási személyzetet (3573 P), valamint a szertartásokkal kapcsolatos dologi kiadásokat (775 P) is finanszírozta.33 Ezen kiadásnemek is jól jelzik, hogy a fiókhitközség a rituális élet megszervezése mellett nagy hangsúlyt helyezett a hívek oktatására és szükség esetén szociális ellátására is. Az 1930-as években az elődtelepüléseken élő zsidó gyermekek hitoktatásával kapcsolatos teendőket a MÁK Rt. elemi iskoláiban, valamint a polgári iskolában Borsodi Béla, a társulat tanítója látta el, aki a polgári iskolában hitoktatói fizetésként 1939ben és 1940-ben évi 308 pengőt kapott.34 A szociális szempontból rászorult szegények megsegítésében és az elesettek támogatásában fontos szerepe volt az 1931-ben megalakult Izraelita Jótékony Nőegylet 33 34 31

32

K elemen 1994, 94. és Bárdos 1992, 77. Gallai 2007, 5. Schweitzer–Frojimovics 1994, 691. TbL V./103.1. Felsőgalla község iratai 7. doboz 45/13/1940.

73

nek.35 A zsinagóga mellett működő kultúrteremben a hívek számára lehetőség nyílott különböző vallási összejövetelek megtartására is, amelyek megszervezése az 1940-es évek elején a Felsőgallai Izraelita Kultúrbizottság, illetve Bibliakör feladatai közé tartozott.36 A zsidó vallási előírásoknak megfelelő szertartások lebonyolításában jelentős szerep hárult a kántorokra, akik közül csak az 1940-es évek elején hadba vonult Banda Lajosról37 maradtak fent adatok. A kántor fizetését a fiókhitközség költségvetéséből fedezték, s Banda havi illetménye 1940-ben 150 pengő volt. A munkaszolgálatra történő behívását követően feladatait egy helyettes kántor vette át, aki ugyanezek ellátásáért 120 pengős illetményben részesült.38 A korábbi esztendők kántorairól csak közvetett adataink vannak. A városi levéltárban őrzött állami anyakönyvek másodpéldányaiban található bejegyzések alapján két olyan személyt is sikerült beazonosítani, akiknek neve mellett foglalkozásként a hitközségi kántor szerepel. Az 1910-es évek végén az alsógallai Slamovics Mózesről, valamint az 1930-as évek közepén a pozsonyi illetőségű, de felsőgallai lakcímmel rendelkező Haberfeld Salamonról feltételezhetjük azt, hogy helyben, vagy Tatán teljesíthettek szolgálatot.39 A zsidó vallás előírásainak megfelelően minden megszületett fiúgyermeket a születését követő nyolcadik napon körül kellett metélni, ez alól csak a nagyon gyenge és a beteg gyermekek kaphattak felmentést, pontosabban haladékot. A körülmetélést a mohel végezte. A 19. század végén az elődközségek területén élő fiúgyermekek körülmetélését végző személyek nevét az utókor számára a tatai izraelita hitközség születési anyakönyvei40 is megőrizték. A Bánhidán, Alsógallán és Felsőgallán született gyermekeknek a zsidó közösségbe fogadását szimbolizáló rítusát az 1870-es évek végén Kohn Mór és Klein Herman, az 35

36

37

38

39

40

TbL V./103.1. Felsőgalla község iratai 10. doboz 17/23/1942. Kimutatás a Felsőgalla község területén megalakult egyesületekről. TbL V./103.1. Felsőgalla község iratai 10. doboz 17/19/1942. Bárdos 1992. tanulmányában tévesen László szerepel. TbL V./103.1. Felsőgalla község iratai 6. doboz 38/1/1940. A Tatabánya, Felsőgalla, Alsógallai Izraelita Fiókhitközség kérelme. TbL XV./80. Felsőgalla születési anyakönyv 1918. okt. 20. és 1934. dec. 17. TbL XV./33. 2. doboz 29. tekercs: Izraelita anyakönyvek Tata 1868–1895.

74

Simonik Péter

1880-as években Kohn Mór, Handler Márk és egy ismeretlen keresztnevű Steiner nevű férfi, az 1890-es években pedig Friedman József végezte. A vallásos zsidó háztartásokban kiemelt jelentősége volt a rituális szempontból is kifogástalan (azaz kóser) ételek fogyasztásának. Minden olyan ételt, amely nem felelt meg az előírásoknak, tréflinek tekintettek. Ezek közé tartoztak például a vérből készült, vagy véres ételek is, amelyek fogyasztását az étkezéssel kapcsolatos regulák is tiltották, mivel a zsidó vallásban a vér és az élet egyet jelentett. A vallási előírásoknak megfelelő rituális vágást a metsző, vagy sakter végezte, s az ő feladatai közé tartozott az is, hogy a vágást követően meggyőződjön arról, hogy a levágott állat nem rendelkezett-e valamilyen szervi rendellenességgel. Amennyiben a metsző valamilyen eltérést észlelt, úgy az állatot tréflinek minősítette. A nagyobb települések hitközségei általában saját saktert alkalmaztak, és nem volt ez másként a „Tatabánya, Felsőgalla, Alsógallai Izraelita Fiókhitközség” területén sem. A fiókhitközség megalakulása előtt a vallásos zsidó háztartásokat kóser húsfélékkel a századforduló környékén felsőgallai metszőként működő Brück Sámuel, az 1910-es évek közepén pedig az Alsógallán élő Slamovics István látta el.41 (Ez utóbbi személy azonos a korábban már említett és a másik anyakönyvben Slamovics Mózes néven szereplő kántorral. A fiókhitközség megalakulását követően a szervezet vezetői nemcsak a zsinagóga felépítéséről döntöttek, hanem célként fogalmazták meg, hogy a zsidó templom mellé egy metszőházat is építenek.42 Mindezek jól mutatják, hogy a századfordulót követő első két évtizedben egy létszámában gyarapodó és az elődközségek életében egyre jelentősebb szerepet játszó zsidó közösség alapjai teremtődtek meg. Ez a 18. században még alig néhány főt (családot) számláló csoport a 20. századra a szó szoros értelmében vált közösséggé: őrizte hagyományait, megtartotta ünnepeit, és igyekezett kiépíteni legfontosabb vallási intézményeit. Bármennyire is jól sikerült beilleszkedniük a négy község életébe az 1930as évek második felének antiszemita hulláma őket sem kerülhette el, s az ennek jegyében született ún. zsidótörvények fokozatosan a helyi társadalom peremére sodorták a közösség tagjait. 41

42

TbL XV./80. Felsőgalla születési anyakönyv, 1915. márc. 22., Tatabánya halotti anyakönyv, 1919. jan. 4. TbL XV./33. 8. doboz 6. dosszié: A Tatai járás Főszolgabírójának 7431/1926. sz. véghatározata. 1926. dec. 16.

A Forgotten Community. Additional Information of the Formation and Operation of the Jewish Community of Tatabánya, Felsőgalla and Alsógalla Péter Simonik The study is aimed at giving an insight into the evolution of the local Jewish community on the basis of extant archive sources. It may also serve as a good starting point for further research on the 20thcentury history of the Jewish community in Tatabánya. The author—relying on archive sources and contemporary press—makes an attempt to reconstruct the evolution of the community, the creation of the Jewish cemetery and the construction of the synagogue, and to show the everyday life of the community. All these sources show that in the first two decades of the 20th century, there evolved the basis of a gradually growing Jewish community with an increasingly important role in the predecessor settlements. The community, which consisted of only a few persons (or families) in the 18th century, had become a community proper by the 20th century: it preserved its traditions, celebrated its festivals and attempted to create its own major religious institutions. However well they managed to adapt to the life of the four settlements, they were hit by the wave of antisemitism in the second half of the 1930s, when—as a consequence of the acts on Jewish persons—they were pushed to the margins of society.

Egy elfeledett közösség… Irodalom Bárdos 1992 Bárdos István: Adalékok Tatabánya keresztény egyházainak és zsidó hitközségének történetéhez. In.: Fűrészné Molnár Anikó (szerk.): Tatabánya 45 éve város. Az elődtelepülések és Tatabánya város története. Tata 1992, 63–79. Edelényi–Szabó 1927 Dr. Edelényi – Szabó Péter: Komárom megye felekezeti és nemzetiségi viszonyai a mohácsi vésztől napjainkig. Bp. 1927. Gallai 2007 Gallai Rezső: Gondolatok egy régi fotó nyomán. Itthon 2007. február 2., 5. Gyüszi–Hunyadi 1995 Gyüszi László Ifj. – Hunyadi Imre: A Tata-Tóvárosi zsidóság és a polgárosodás. In.: Csombor Erzsébet (szerk.): Komárom-Esztergom Megyei Levéltár Évkönyv 1995. Esztergom 1995, 77–90. K elemen 1994 Kelemen Emma: A Komárom-Esztergom megyei zsidóság története. In: Králl Csaba (szerk.): Holocaust emlékkönyv. Bp. 1994, 92–95. Schweitzer–Frojimovics 1994 Schweitzer József – Frojimovics Kinga (szerk.): Magyarországi zsidó hitközségek, 1944. április I. rész. Adattár. Bp. 1994. Tatabánya története I. 1972 Gombkötő Gábor – Horváth Géza (szerk.): Tatabánya története I. Tatabánya 1972.

75


77

„A MUNKÁSSÁGRA NEVELŐ HATÁSSAL LENNI” A bányatársulat által irányított népművelés céljai, eszközei és eredményei a tatabányai bányatelepen a két világháború között Kiss Vendel (Tatabányai Múzeum) Az 1891-ben alapított Magyar Általános Kőszénbánya Részvénytársulat (MÁK Rt) a magyarországi nagyipar egyik meghatározó vállalata volt a 20. század első felében. A cég országos jelentőségű vállalkozássá tatabányai szénbányászatának megindításával vált, a szénbányászat felfutásával párhuzamosan dinamikusan nőtt a cég tőkeállománya és jelentősége. A tatabányai szénbányászat termelési mutatói 1913-ig töretlen növekedést mutattak, a vállalat folyamatos beruházásokkal és a legkorszerűbb termelési eljárások alkalmazásával növelte a kitermelt szén mennyiségét.1 Korszerű termelési és üzletpolitikája mellett a vállalat a közvélemény előtt alkalmazottairól gondoskodó, példamutató szociálpolitikát, komoly munkásjóléti intézményrendszert fenntartó vállalatként jelent meg. A MÁK Rt a tatabányai telephelyén valóban számos munkásjóléti intézményt működtetett, színvonalasan gondoskodott alkalmazottai egészségügyi ellátásáról, oktatásáról.2 Az alkalmazottakról való gondoskodás részét képezte a művelődési intézményhálózat kiépítése a bányatelepen, aminek elemeit munkásotthonok, munkáskaszinók és a Népház képezték. Felvetődik a kérdés, egy gazdasági vállalkozás miért működtet a szorosan vett gazdasági tevékenységéhez nem kapcsolódó intézményeket? Ráadásul a korabeli forrásokból kiderül, hogy a társulat a kulturális infrastruktúra létrehozása mellett tevékeny szerepet játszott a tartalom kialakításában is. A társulat vezetőinek hivatalos megnyilatkozásaiban a művelődési intézmények mint a munkásjóléti rendszer elemei szerepeltek, ilyen vonatkozásban a vállalat humanisztikus civilizátori szerepét voltak hivatva bizonyítani. A háború után született munkák a vállalat kulturális tevékenységét egyszerűen manipulációnak tekintették, melynek célja a „munkások

1 2

Tatabánya 1972; MÁK Rt 50 éve. 1942. A MÁK Rt szociálpolitikai tevékenységéről az ezredforduló óta számos kiváló tanulmány született Simonik Péter tollából. A fontosabbak a következők: Simonik 2003, 2007. és 2007a.

politikai ideológiai befolyásolása” volt.3 Az ezredforduló óta készült, a vállalat szociális tevékenységét vizsgáló tanulmányok teljesen más megközelítésben, a vállalati szociálpolitika részeként vizsgálták a vállalat közművelődési tevékenységét. Ebben a megközelítésben a vállalati szociálpolitika részét alkotó kulturális intézményeknek a feladata egyrészt a sokféle kulturális háttérrel érkező munkavállalók értékés normarendszerének egységesítése, illetve a vállalat érdekeinek megfelelő átformálása volt. A jóléti intézmények létrehozásában − így a munkásművelődés támogatásában is −, ugyanakkor fontos szempontot jelentett a vállalat gazdasági érdeke.4 Kérdés ezek utánmilyen, a forrásokból kibontható céljai voltak a társulatnak a népművelés támogatásával, és mennyire tudta a társulat e céljait elérni? Az iskolán kívüli népművelés története Magyarországon a kiegyezés után kezdődött. Nemzeti felemelkedés, polgári fejlődés a kor gondolkozásában szorosan kapcsolódott a műveltség kérdéséhez. A kiegyezést követő időszak a népiskolai hálózat kiépülése mellett a vidéki művelődési egyletek, olvasókörök gyorsütemű alakításának az időszaka. Eötvös József vallás és közoktatásügyi miniszterként első intézkedéseinek egyikeként 1867. július 3-án kelt körlevelében népművelő egyesületek alakítására buzdított.5 Természetesnek tekinthető, hogy az ekkor alakulófélben lévő új társadalmi osztály, az ipari munkásság is létrehozta − szoros kapcsolatban politikai és érdekvédelmi szervezeteivel −, saját művelődési szervezeteit. A hivatalos politika viszonyulása a munkásság kulturális szervezeteihez kezdetben nem volt ellenséges, már csak azért sem, mert az ipari munkásság társadalmi súlya a századfordulóig meglehetősen csekély volt. A munkáltatók egyes csoportjai azonban már viszonylag korán a társadalmi rendre ve 5 3 4

Tatabánya története I. 278–289. Lásd a 3 sz jegyzetben említett tanulmányokat. Gulyás 1913.

78

Kiss Vendel

szélyt jelentő tényezőt láttak a munkásság kulturális szerveződésében, s a hatóság igénybevételével igyekeztek betiltani ezen egyleteket. Éppen a bányászat területén találunk erre példát, a resicai bányamunkások önképző körének megalakítását az oraviczai bányakapitányság a következő indoklással utasította el: „egy oly munkások képző egylete, Resicán az ott létező viszonyok között nem lenne egyéb, idő és pénz vesztegetésnél, s alapja a napi munkájából élő csendes nép erkölcsi romlottságának, a bányaságnál nélkülözhetlen rend és fegyelem bomladozásának s időnként a munka folytatás megzavarásának.”6 A szakszervezetek erősödésének és a szocialista eszme terjedésének a hatására a 19. század végétől jelentek meg azok a törekvések részben állami, részben különféle társadalmi szervezetek részéről, hogy a szocialista eszmék terjedését kulturális eszközökkel, a népnevelés szervezett és részben államilag támogatott eszközével ellensúlyozzák.7 A századforduló táján már külön, a bányászat területén is szakirodalma volt a munkásművelődés kérdésének. Ennek alapján a bányamunkások művelődését szolgáló intézmények létesítésének a legfőbb feladata a munkavállalók szokásainak és gondolkodásmódjának a megváltoztatása, ezen belül a békére és „szociális belátásra” való nevelés lett volna.8 A MÁK Rt vezetése már az első világháború előtti időszakban támogatóan lépett fel a munkásművelődés területén. Az ebből adódó feladatokat tatabányai bányatelepén a népakadémiai egyesület támogatásával próbálta megoldani. Az 1903-ban alakított Erzsébet népakadémiai egyesület ismeretterjesztő előadások és gyakorlati tanfolyamok szervezésével igyekezett a munkásművelődés ügyét előremozdítani. Az alapításról szóló sajtótudósítás a szervezet tanfolyamok által elérni kívánt célját a következőképpen határozta meg: „hátha az elvakult szocializmust adja cserébe a műveltségre szert tett munkásság.”9A társulat a népakadémia törekvéseivel való teljes egyetértés jegyében engedélyezte az egyesületnek a társulat közösségi tereinek használatát a tatabányai bányatelepen. A bányatelep legfontosabb kulturális intézménye az 1917-ben átadott Népház nem utolsó 7 6

9 8

Szilágyi 1979, 53. Az első világháború előtt az állam által szervezett, részben a munkásság oktatását célzó formákról lásd Gulyás Pál már idézett tanulmányát: Gulyás 1913, 124–127. A munkásmozgalom erősödésére a századforduló táján adott liberális és konzervatív törekvések összefoglalását adja: Schlett 1987. Oczwirk 1914, 351–361. Az Esti Újság tudósítását közli Schlett István: Schlett 1987, 187.

sorban a népakadémia tevékenységének volt hivatva helyet biztosítani. A társulat vezetőségének az elképzelése szerint az épületben a népakadémiának „magasabb rendű oktató, ismeretterjesztő hazafias és kulturális célú” előadásokat kellett volna szerveznie.10 A népakadémiai egyesület tatabányai megalakulására nincsenek pontos adatok, valamikor 1909– 1910 között jött létre, vezetője a társulati iskolák igazgatója volt, és előadói kara is nagyobbrészt az iskolák tantestületéből verbuválódott.11 A népakadémiai egyesület tevékenysége a bányatelepen azonban a munkásság érdektelensége miatt pár év után megszűnt. A Népházban, mire az elkészült, már csak mozielőadásokat tartottak a népakadémia nevében. A háborút és forradalmakat követően a tantestület és a tisztviselői kar megpróbálkozott ugyan a népakadémia feltámasztásával, ismeretterjesztő előadásokkal „a munkásságra nevelő hatással lenni”, de mindez az előadók számára olyan kiábrándító eredménnyel járt, hogy azok felhagytak az előadások szervezésével. A munkásság az előadásokat elutasítóan fogadta „mert azokat a tisztviselők és a vállalat részéről célzatosnak tekintették.”12 A bányatelep vezetősége a társulat által szervezett népoktatási forma kudarcát tudomásul véve az 1920-as évek elejére felhagyott az előadások szervezésével, nem így a központi igazgatóság. Nagyjából akkor, mikor Tatabányán feladták az előadások szervezését 1922-ben a központ a tokodi bányatelepén „munkásainknak erkölcsi nevelése és szélsőségesen nemzetietlen irányzat elleni megóvása céljából” népművelési tanfolyamot indított.13 A tatabányai bányatelepen 1924 őszétől indultak újra a népművelő előadások, de most már állami irányítással. A Tanácsköztársaság traumája az államhatalmat birtokló konzervatív-liberális hatalmi elit számára is nyilvánvalóvá tette a közvetlen állami szerepvállalás szükségességét a népművelés területén. Ebből a felismerésből jött létre az 123500/1922. VKM rendelet az Iskolánkívüli Népművelés Országos Bizottságának felállításáról. A rendelet követ10

11

12

13

Magyar Országos Levéltár (MOL) Magyar Általá nos Kőszénbánya Részvénytársulat (MÁK Rt), Tit kárság, Z 252. 46. cs. 234 d. A központi igazgatóság 1924. február 21-i 0978 sz. levele 549–552. A tatabányai bányatelepen az első világháború előtt a társulat által támogatott népművelési tevékenységhez: K iss 2004. MOL MÁK Rt. Z 252. 46. cs. 234. d. A tatabányai igazgatóság levele 1924. február 15-i 763. számú levele 553–552. MOL. MÁK Rt. Z 252. 46. cs. 234 d. 698.

„A munkásságra nevelő hatással lenni”… keztében 1923-tól megyei szinten is megalakultak a megyei Népművelődési Bizottságok. Feladatuk volt a népművelési munka megszervezése, személyi és tárgyi eszközrendszerének biztosítása. Komárom-Esztergom vármegyék népművelési titkára 1924 szeptemberében kereste meg a társulati iskolák vezetőségét és megállapodott az iskolánként tartandó előadások számáról és tárgyáról.14 Mindez természetesen csak a MÁK Rt igazgatóságának teljes támogatásával történhetett, hiszen a helyet és a személyeket a társulat biztosította. Az előadások színhelye a három telepi iskola volt (ótelep, újtelep, mésztelep), az előadók pedig a társulati iskolák tantestületéből toborzódtak. A három telepen három önálló előadássorozat indult, a helyszín mindenhol a társulati iskola volt. Az előadások október hónapban indultak és március végéig tartottak. A 20-as években egy előadássorozat 16-18 előadásból állt. Az előadás kicsit megtévesztő megjelölés ezekre az alkalmakra, mert az előadások tulajdonképpen műsoros kulturális rendezvények voltak. Évenként változó időpontokban, délután 6 vagy este 7 órás időponttal kezdődtek és közel két órás időtartamúak voltak. A tulajdonképpeni ismeretterjesztő előadás mellett, ami körülbelül félórás terjedelmű volt, szavalatok, szóló- és kórusművek hangzottak el. A szavalatok kivétel nélkül hazafias, gyakran irredenta szellemiségű versek voltak, a dalok és kórusművek pedig hazafias és magyaros jellegű darabok, illetve népdalok. Verses és zenés programpontok mellett 1925-től kisebb egyfelvonásos színdarabok vagy egyéni prózai jelenetek színesítették a repertoárt. Ezen darabok általában vidám, szórakoztató jellegű művek voltak. Az előadások tematikája vegyes volt, a 20-as években döntően történeti-földrajzi, egészségügyi, gazdászati, vallási-erkölcsi, de voltak csillagászati, sporttörténeti és jogi, előadások is. Összességében az előadássorozatok programja kevéssé átgondoltnak, némileg ötletszerűnek tűnik.15 A 30-as évek elején változás történt a programok összeállításában, szerkezetében. Valószínűleg mindez összefügg azzal, hogy új személy ke14

15

MOL. MÁK Rt. Z 252. 46. cs. 234 d 511–517. Jelentés az 1924/25 tanévben október 1-től március hó 31-ig terjedő időszakra iskoláinknál megtartott Iskolánkívüli népművelési előadásokról. Az előadások programjának lefolyásáról a társulati iskolák igazgatója minden évben jelentést tett a központi igazgatóságnak. A jelentésekből pontosan lehet tudni az előadások részletes programját, helyszínét, időpontját, időtartamát, valamint az előadók nevét és foglalkozását.

79

rült a társulati iskolák élére. Tóth Sándor igazgató az 1931/32-es évet még a régi módon szervezi meg, de az 1932/33-as évre már teljesen új koncepciót dolgozott ki, és elképzeléséhez megnyerte a MÁK Rt igazgatóságának támogatását is.16 Radikálisan csökkent az előadások száma évi tízre. Tudatosabb lett az előadások összeállítása is. A hazafias nevelés célját szolgáló történeti-irodalmi tematika mellett az egészségügyi és gazdálkodási (növénytermesztési és állattenyésztési ismeretek) előadások váltak a meghatározóvá ezen időszaktól egészen a vizsgált korszak végéig. A hitéleti, erkölcsi tematikájú előadások csak a karácsonyi ünnepkör kapcsán jelentek meg a programban, évi egy alkalommal. Az előadások tematikája szemben a korábbi gyakorlattal egységessé vált mind a három helyszínen. Lényeges változást jelentett az is, hogy az ismeretterjesztő előadások mellett önálló tanfolyamok indultak mind a három telepen − hasonló tematikában −, évenként ismétlődő jelleggel. Ezen tanfolyamok esetén lehet a legkönnyebben tetten érni a társulat civilizatórikus tevékenységét és érzékelni a közvetlen gazdasági érdeket. A tanfolyamok egyrészt gyakorlati ismereteket adtak (főzés, varrás-kötés, kézimunka, egészségügyi ismeretek, ipari szakrajz!), másrészt egyfajta kulturális-civilizációs felzárkóztató szerepet töltöttek be (analfabéta tanfolyam, otthongondozó tanfolyam, házimunka), harmadrészt pedig a tanfolyamok között a harmincas évek végétől egyre nagyobb arányban szerepelnek a klasszikus népművelő célzatú, az uralkodó történelemszemléletet, tulajdonképpen a fennálló társadalmi normák elfogadását célzó történelmi, honismereti tanfolyamok. A képzés szerkezetének megváltozásával változott az előadók összetétele is. Az első 1924/25-ös évben az előadók szinte teljesen a társulati iskolák tantestületéből kerültek ki. A későbbiekben, egészen a 30-as évek elejéig az előadói kör kiszélesedett. Az előadók nagy részét továbbra is a tanítók tették ki, de mellettük már csak a tematika alakulása miatt is számos előadást tartanak az orvosok (bánya-, kör- és állatorvosok), valamint aktív részt vállaltak az előadások megtartásában a telepen működő keresztény felekezetek képviselői (a római katolikus egyház, a református egyház és az ágostai evangélikus egyház lelkészei). A „szakelőadók” mellett több előadást tartottak bányatisztviselők, a közigazgatásban dolgozó hivatalnokok, de akad az előadók között MÁV tisztviselő és rendőrfogalmazó is. Ami érdekes, hogy 16

Tóth Sándor tervezete 1932. október 24. MOL. MÁK Rt. Z 252. 46. cs. 234 d. 412.

80

Kiss Vendel

ezen előadók legtöbbje nem saját polgári foglalkozását érintő kérdésekről tartott előadásokat, ami az egésznek előadás-sorozatnak így egyfajta önképzőköri jelleget adott. Az 1932-es évtől az előadásokkal párhuzamosan az előadói kör is egyneműbbé vált. A pedagógusok mellett csak az orvosok, illetve évi egy alkalommal az egyházi személyek maradtak állandó előadók, s mindezt alkalmi jelleggel egy-egy bányamérnök vagy tisztviselő egészítette ki. Bár az előadások programját hivatalosan a társulati iskolák igazgatója állította össze − egyeztetve azt a vármegyei népművelési titkársággal −, az előadások lebonyolítását a társulat igazgatósága ellenőrizte. A népművelési programok tervezetét és a befejezett programokról szóló jelentést mindig megküldte az iskolaigazgató a központi igazgatóságnak, ahol azokat maga a társulat vezetője, Vida Jenő értékelte. Az igazgatóság értékelése több volt egyszerű formalitásnál. Vida számos esetben véleményezte a lebonyolított programokat, rákérdezett egyes előadásokra, sőt javaslatokat is tett.17 Már a legelső 1924/25. évi előadássorozatról szóló igazgatói jelentés kapcsán komoly észrevételeket és elvárásokat fogalmazott meg a társulat vezérigazgatója. A jelentést tevő Helber Ferenc iskolaigazgató a beszámoló elején a következőképpen fogalmazta meg az előadások célját: „Az iskolán-kívüli népművelés nemes és hazafias célja a fennálló társadalmi ellentétek korlátait, melyek a társadalom egyes osztályait egymástól elválasztják, mely korlátok közt az egymás iránti gyűlölet és nem a kölcsönös megértés, tisztelet és megbecsülés foglalnak helyet ledönteni s helyükbe a kölcsönös megértést ültetni. Népszerű, tanulságos és hazafias irányú előadásokkal az ügy iránti meleg érdeklődést a hallgatóságban felkelteni ismeretkörét bővíteni.” A célmeghatározás és a programok részletes ismertetése után az igazgató, kénytelen volt megállapítani, hogy az eredmények szerények voltak: „Sajnálattal kell megemlítenem a telep munkásságának nagy részében gyökeret vert azt a közömbösséget, melyet az iskola ismeretterjesztő előadásaival szemben tanúsít. A hallgatóság a munkásság lélekszámához képest gyéren volt képviselve az előadásokon, különösen Tatabányán. Felsőgalla-Újtelepen és Felsőgalla-Mésztelepen több jóindulatot tanúsított a munkásság az ügy iránt.”18

Vida Jenő válaszában világosan megfogalmazta, miben látja a társulat vezetése a népművelés feladatát: „A most lefolyt sztrájk újabb bizonyságát szolgáltatta annak, hogy mennyire szükséges volna a munkásság oktatása nevelése és a mesterséges agitációval szított ellentéteknek lehető tompítása.19 A helyesen organizált népművelésben e törekvésnek igen alkalmas eszközét látjuk és a Tokodon szerzett tapasztalatok megmutatták, hogy ezzel az eszközzel igen örvendetes eredményeket lehet elérni.” Az előadások hatástalanságának okát Vida abban látta, hogy a szervezők „túlságosan könnyen vették feladatukat”, az előadások megszervezése ötlettelen, sematikus volt. Az oktató célú előadásokat kísérő műsorszámok a munkások számára érdektelenek voltak, így vonzerőt sem gyakorolhattak. Vida a kritika mellett javaslatokkal is élt az eredményesség növelése érdekében. A tokodi tapasztalatokra hivatkozva a gyerekekkel betanított „apró színdarabok” alkalmazását javasolta, miután ezek szórakoztatják a munkásságot, s nagyobb létszámú gyerekszereplő esetén a gyerekek hozzátartozót is megnyeri az előadások számára. Javasolta még az „oktató irányú mozgóképek bemutatását”, melyet alkalmasnak látott az előadások élénkítésére. Felvetette többek között a programok összeállításának jobb megszervezését is, és javaslatokat tett arra, hogy az előadások szervezésébe „iskolánkon kívüli személyek is bevonhatók volnának.”20 Az igazgatói javaslatok a következő évek programjaiban maradéktalanul megjelentek. Az előadások között megnőtt a vetített-képes előadások száma, a kísérő műsorokban pedig állandó helyet kaptak az egyfelvonásos vidám darabok. A 20-as évek előadásainak már korábban említett vegyes előadói köre is a vezérigazgatói instrukciók következtében állt ös�sze. Vida a későbbiekben is figyelemmel kísérte a tanfolyamok lefolyását, szerkezetét, és esetenként konkrét, a tanfolyamok tematikáját érintő kérdésekben is javaslatokat tett. Egyes esetekben egészen közvetlen a kapcsolat a társulat érdekei és az előadások tematikájának alakítása között. 1936-ban például a járványkórháznak az idegen (nem a társulat alkalmazásában álló) betegeiről adott kimutatása késztette a vállalat vezetőjét levélírásra. A kimutatásban magas számban szerepeltek gombamérgezésben 19

17

18

Vida Jenő személyes szerepéről a vállalati jóléti politika alakításában: Simonik 2007a, 45–50. Helbert Ferenc iskolaigazgató levele 1925. április 1.: MOL. MÁK Rt. Z 252. 46. cs. 234 d. 511.

20

1925. február 3-tól április 9-ig a tatabányai bányatelepen 10 hétig tartó nagy sztrájk volt. A sztrájk lefolyásáról lsd. Tatabánya története I. 184– 189. Vida Jenő 1925. április 4-i levele: MOL MÁK Rt. Z 252. 46. cs. 234 d. 508.

„A munkásságra nevelő hatással lenni”… megbetegedettek, ezért felvetette „nem volna-e helyes az 1936/37 évi népművelési előadások keretében a gombamérgezésről az élvezhető és egészségre ártalmas gombafajok felismeréséről előadást tartani.” Tóth Sándor iskolaigazgató már postafordultával jelezte, hogy az ősszel induló előadások programjába felvették a gombamérgezéssel kapcsolatos ismeretek oktatását, mindezt a tavaszi gombaszezonra időzítve.21 Véleményt nyilvánított Vida az előadások tematikájával kapcsolatban is. 1937-ben például túlzottnak találta a történeti témájú előadások számát, és hiányolta az előadások közül a földrajzi, természetrajzi, fizikai és matematikai előadásokat. Észrevételét, mint a jövőben szervezendő előadások során figyelembe veendő szempontot tette meg, illetve érdekes módon javaslatának indokaként az utókorra hivatkozott: „ha valaki évek múltán összefoglalóan vizsgálná a népművelődési előadásokban szereplő tárgyakat, a különféle ismeretanyagok között megfelelő arányosságot állapíthasson meg.”22 Az előadások szervezéséért felelős iskolaigazgató most is dicséretes gyorsasággal akceptálta a vezérigazgató szempontjait. „A jövőben ügyelünk arra, hogy előadásaink változatosabbak legyenek, és hogy a különféle ismeretanyag között megfelelő arányosság legyen” − írta Horváth Sándor válaszlevelében.23 Sőt, az észrevételt azonnal alkalmazhatónak találta már az az évi előadássorozatban is. „egy-két kisebb terjedelmű, nem történelmi vonatkozású második előadást veszünk fel népművelési programunkba.” Megállapíthatjuk tehát, hogy a két világháború közötti időszakban a MÁK Rt vezetése a legfelső szinten kísérte figyelemmel a telepen folyó népművelési tevékenységet, ahhoz a szükséges támogatást biztosította. Milyen eredményei voltak ennek a tevékenységnek, mennyire tudta a „munkásság oktatása nevelése” tompítani a „mesterséges agitációval” szított ellentéteket, megóvni azokat a „szélsőséges nemzetietlen irányzatok” befolyásától? Mint azt láttuk, a társulat által korábban, már az első világháború előtt indított népművelési törekvések a munkásság bizalmatlansága következtében érdektelenségbe fulladtak. Az újra induló előadások

21

22

23

A bányaigazgatóság levele a gombamérgezésben megbetegedettekkel kapcsolatban 1936. szeptember 8.: MOL. MÁK Rt. Z 252. 46. cs. 234 d. 353; Tóth Sándor válaszlevele 1936. szeptember 24.: MOL MÁK Rt Z 252. 46. cs. 234 d. 352. Vida Jenő levele 1937. október 15.: MOL MÁK Rt. Z 252. 46. cs. 234 d. 335–337. Horváth Sándor iskolaigazgató levele 1937. novem ber 4.: MOL MÁK Rt. Z 253. 46. cs. 234 d. 331.

81

fogadtatása sem volt más a 20-as évek elején: a bányaigazgatóság szinte ugyanazon szavakkal jellemzi a munkásság hozzáállását a Népművelési Bizottság által indított előadásokhoz, mint a népakadémiai előadások esetén. Az előadásokat a munkások a társulat által célzatosnak tekintették (miután az előadói kör meghatározó része a MÁK Rt alkalmazottjai közül került ki, nehéz is lett volna ezt cáfolni), és bizalmatlanok, érdektelenek voltak. A 20-as évek végén változás történt, az előadások látogatottsága növekedett. Az 1931-es évi jelentés a három telepen összesen − előadásonként − 1400 fő részvételét jelentette, ezt a részvételt pedig az igazgatóság jó eredménynek értékelte: „megelégedéssel állapítván meg, hogy ezen előadások. amelyek éveken át nagy kezdeti nehézségekkel küzdöttek, ma már teljes sikerrel folynak a bányatelep kulturális életében és immár bizonyos szerepet töltenek be.”24 Az 1932/33-as évben elindított új népművelési programot mind a szervezők, mind pedig a vállalat vezetése eredményesnek ítélte. Ebből az évből szerencsés módon birtokunkban van az előadások és tanfolyamok látogatottságáról szóló összesítés is. Az igazgatóság ellenőrizni kívánván a reform eredményét, részletes jelentést kért a tanfolyam lefolyásáról. „Tekintettel arra, hogy a bányatelepi lakosság kultúrszínvonala szempontjából érdekes kihatású kísérletről van szó…kérjük az iskolaigazgatóságot felhívni, hogy e tanfolyamok befejeztével azok mikénti lefolyásáról, az elért eredményekről, és a hallgatóság magatartásáról tegyenek nekünk részletes jelentést.”25 A kérés következtében a következő év tavaszán Horváth Sándor részletes, statisztikai adatokat tartalmazó táblázattal ellátott jelentést tett a befejezett tanfolyamokról.26 A táblázat első felében helyszínenként összesítette az előadásokon résztvevők számát, a megtartott ismeretterjesztő előadások számát és a kísérő műsorszámokat, műfaj szerint bontva. A táblázat második fele helyszínenként és tanfolyamonkénti bontásban mutatta a tanfolyamokon részt vettek számát, nem és kor összetételét. Nem mélyedve most el a táblázat adatainak elemzésébe csak a részvevők számát figyelve megállapítható, 24

25

26

MOL MÁK Rt Z 252. 46. cs. 234 d. A telepi iskolák igazgatójának jelentése 1931 március 6. 427; az igazgatóság válaszlevele (másolat) 1931. március 17. 425. Az igazgatóság 1932. november 14-i levele: MOL MÁK Rt. Z 252. 46. cs. 246, 410. Horváth Sándor összesítő jelentése az 1932/33-ik évi előadások és tanfolyamok eredményéről, 1933. április 10.: MOL. MÁK Rt. Z 252. 46. cs. 234 d. 404, 405.

82

Kiss Vendel

hogy az előadásokon résztvevők száma nem emelkedett az előző évvel összehasonlítva. A három helyszínen alkalmanként 1300 fő vett részt az előadásokon. Ehhez a létszámhoz jött még a tanfolyamokon résztvevők száma, 230 fő. (Ide tartozik, hogy a tanfolyamot elkezdők száma magasabb volt, 275 fő, de 45 fő menetközben kimaradt.) A jelentést tévő iskolaigazgató a tanfolyamokat különösen eredményesnek értékelte: „A tanfolyam hallgatói a tanulás egész ideje alatt mintaszerűen viselkedtek, magatartásuk komoly volt, örültek annak, hogy tanulhattak, a hálájukat a vezető-tanítók iránt tanúsított nagy tisztelettel és szeretettel igyekeztek kifejezni.”27 Az eredmények mögött egyszerre vannak ott a népoktatásban megújult módszerek, és a munkásság beletörődése, kiábrándultsága, valamint ezzel összefüggésben a szakszervezeti mozgalom gyengülése a 20-as évek végén.28 A tanfolyamok érzékelhető haszonnal is jártak. A legnyilvánvalóbb eredmény az analfabétizmus felszámolása volt a telepen. 1937-től a tanfolyamok között már nem szerepel az analfabéta tanfolyam, és amikor 1944-ben a telep katonai parancsnoka analfabéta tanfolyam indítását javasolta − kétségkívül jó szándékkal, de téves általánosítás alapján − a munkások között, a társulati iskola igazgatója feleslegesnek ítélte ilyen jellegű tanfolyam indítását.29 A tanfolyamok érzékelhető civilizációs-kulturális eredményei mellett látszólag a munkások kulturális nevelése, az uralkodó kulturális és társadalmi normákhoz való közelítése tekintetében sem volt eredménytelen a népművelési munka. A telep szellemisége úgy tűnt, megváltozott. Egy 1932-es tantestületi jegyzőkönyv a bányatelepi iskolákban folyó nevelő munka hatását következőképen értékelte: „a legintelligensebb, legokosabb gyerekek a telepen vannak, ahol azelőtt a szocializmus, a kommunizmus fészkelt, ott most az istenfélelem, hazaszeretet lépett a nyomába.”30 Az 1941-ben megjelent Komárom vármegyei évkönyv szerzői is idilli képet rajzolnak. A kiadvány szerint a MÁK Rt tatabányai telepén „a társadalmi, egyesületi és kulturális élet igen Uo. A '20-as években a bányaigazgatóság több levélben is utalt arra, hogy a munkások a szakszervezet által küldött előadókat igényelnek. A helyi szakszervezeti mozgalom gyengüléséről a 20-as években. Tatabánya története I. 190–192. 29 MOL. MÁK Rt. Z 252. 46. cs. 234 d. 88–89. A tatabányai igazgatóság a központi igazgatóságnak. 1944. január 11. 30 MOL. MÁK Rt. Z. 252. 50. cs. 246. d.

fejlett, a munkásság ennek következtében felvilágosult szorgalmas, jó akaratú, hazafias gondolkodású és csekély kivétellel vallásos érzelmű”31 A bányatelep létviszonyait vizsgáló tudós kutató azonban mást tapasztalt. A Magyary Zoltán által 1938-ban indított, a tatai járás teljes körű felmérését célzó kutatás során Hilscher Rezső végezte a tatabányai bányatelep vizsgálatát. A munkásokkal készített interjúi során a tatabányai bányászok gondolkodásával kapcsolatban egyfajta kettőséget állapított meg. Kiszolgáltatott helyzetükből adódóan a munkások látszólag lojálisak voltak a társulattal és a társulat által közvetített értékekkel kapcsolatban. Amikor azonban a kutatónak sikerült bizalmas viszonyba kerülnie velük azt tapasztalta, hogy a munkások végtelenül bizalmatlanok mindennel szemben, ami a társulathoz köthető, a tanítókig és a lelkészekig bezárólag, mindenkit a társulat emberének tekintettek. A társulattal szemben „a többség különösen a fiatalabb évjáratúak lelkében a visszafojtott gyűlölet él és hisznek abban, hogy egyszer majd elkövetkezik az idő, amidőn elnyomottságukért elégtételt vesznek maguknak.”32 Nem véletlen, és nem kizárólag a szovjet megszállás számlájára írható az a tény, hogy a háború után 1945 tavaszán a kommunista párt szerez meghatározó befolyást a bányatelepen. Mindez nyilvánvaló bizonyítéka a társulat által folytatott népművelési tevékenység eredménytelenségének is. A kérdést szocializációs szempontból megközelítve a társulat népjóléti és népművelési törekvéseinek eredménytelenségét a helyi társadalom merev kasztszerű szerkezetének fenntartása okozta.33 Nem vitatva ezen megállapítás igazát a kudarc közvetlen okát abban a tényben látom, hogy egy alapvetően társadalmi, szociális problémát (ennek része volt a helyi, de a korabeli magyar társadalmi szerkezet kasztszerű merevsége is), a bányászok rossz szociális helyzetét döntően kulturális eszközökkel igyekezett orvosolni a vállalat (és vele együtt a hivatalos kormánypolitika is). Mindezen törekvéseknek a szükséges társadalmi és szociális reformok nélkül szükségképpen kellett kudarcot vallania.

27

28

Beszédes − K eszeg − Nagy 1941. Magyari − K iss 1939, 98–107. 33 Lásd Simonik Péternek a 2. sz. jegyzetben ismertetett munkáinak vonatkozó megállapításait. 31

32

„A munkásságra nevelő hatással lenni”… ‘TO EDUCATE WORKERS’ The objectives, tools and achievements of the Mine Company in the Tatabánya mining site between the two World Wars Vendel Kiss The Hungarian Joint Stock Company for Coal Mining (Magyar Általános Kőszénbánya Részvénytársulat, MÁK Rt), established in 1891, became a major Hungarian company when coal mining started in Tatabánya. The Company followed a modern policy of production and business, and, at the same time – relying on its exemplary employee welfare policy – operated a major system of workers’ welfare Within the framework of this system, the Company paid attention to the education of its workers: a system of educational institutions (workers’ hostel, workers’ casino and Népház) was established in the mining site. The Company supported the organization of adult education lectures and courses. Supporting workers’ education the Company intended to achieve various aims. Firstly, it wanted to decrease social tensions; secondly, it attempted to unify the workers of various origins through the creation of a unified level of culture. And, thirdly, it was in its own economic interest to create a community of miners of a unified level of education and norms who accept the existing political structure.

83 Irodalom

Beszédes−K eszeg−Nagy 1941 Beszédes Lajos − Keszeg András − Nagy Péter: Komárom vármegye Évkönyve az 1941. évre. Sátoraljaújhely 1941. Gulyás 1913 Gulyás Pál: A magyarországi szabadoktatásügyi intézmények, különös tekintettel a könyvtárakra. Bp. 1913. in. Magyar Könyvszemle II. füzet. Bp. 1913 Kiss 2004 Kiss Vendel: Népház, népakadémia: Népművelés vagy szórakoztatás. A Komárom-Esztergom Megyei Önkormányzat József Attila Megyei Könyvtára Évkönyve. Tatabánya 2004, 158–167. Magyary−Kiss 1939 Magyary Zoltán és Kiss István: A közigazgatás és az emberek. Ténymegállapító tanulmány a tatai járás közigazgatásáról. Bp. 1939, 98–107. MÁK Rt. A MÁK Rt 50 éve. 1942. Kézirat: Tatabányai Múzeum adattára. 522–82 Oczwirk 1914 Oczwirk Nándor: A magyar bányászat munkáskérdései III. Bányászati és Kohászati Lapok XLVII évf. 1914/ 6. 351–361. Simonik 2003 Simonik Péter: A Vállalati jóléti politika szerepe a civilizációs folyamatban. Pécsi tudományegyetem Illyés Gyula Főiskolai Kar Tudományos közleményei IV. Szekszárd 2003, 146–162. Simonik 2007 Simonik Péter: A Magyar Általános Kőszénbánya Rt szerepe a helyi szociálpolitika alakításában a 20. század első felében. Limes 2007/ 3. 113–128. Simonik 2007a Simonik Péter: Szociális érzékenység vagy gazdasági érdek? Munkásjóléti intézmények a magyar bányaiparban a két világháború között. Doktori disszertáció 2007. Tatabányai Múzeum adattára: 982–2009. Schlett 1987 Schlett István: A „munkáskérdés” és a szocializmus a magyar politikai gondolkodásban. Bp. 1987.

84

Kiss Vendel

Szilágyi 1979 Szilágyi János (összeállította): Munkásmozgalom és kultúra 1867–1945. Bp. 1979. Tatabánya története I. Tatabánya 1972.


85

A tata-tóvárosi angolkert forrásai – kísérlet Budapest vízellátására Horváth István (Magyar Környezetvédelmi és Vízügyi Múzeum – Esztergom)

A 19. század utolsó harmadában rendkívül gyors ütemben fejlődő és 1873-ban hivatalosan is egységesülő magyar főváros a dualizmus néhány évtizede alatt sok tekintetben felzárkózott a modern európai nagyvárosok sorába. Az urbanizáció, a polgárosodás folyamata hatással volt a város infrastruktúrájára is, ebben az időszakban épültek ki többek között Budapest közművei és alakultak meg az azokat kiszolgáló és működtető vállalatok. A városi infrastruktúra fontos láncszeme, a vezetékes vízellátást biztosító Fővárosi Vízművek elődje is ekkor, 1868-ban, az ideiglenes pesti vízmű üzembe helyezésével egy időben kezdte meg működését. Ezzel útjára indult az intézményes vízellátás Pest-Budán, bár a főváros egységes koncepciójú vízvezetéki tervei csak a három elődtelepülés egyesítése után kerülhettek szóba. Ekkor hívták életre az ún. Vízvezetéki Irodát, aminek az egységes vízellátási hálózat kiépítése volt a feladata. Az ideiglenes pesti vízmű már létesítésekor sem tudta kielégíteni a lakosság vízszükségletét, ezért a főváros vezetésének egyre sürgetőbb feladatává vált az összes budapesti háztartást ellátó vízvezeték-hálózat kiépítése. A 19. század folyamán időről-időre visszatérő járványok is siettették a közegészségügyi szempontból is kiemelkedően fontos döntést a főváros végleges és hosszútávra szóló ivóvízellátásának mikéntjéről. A megoldást jelentő végleges pesti vízmű építése azonban elhúzódott egészen az 1890-es évekig: a döntést és a kivitelezés megkezdését évekig tartó szenvedélyes vita előzte meg. Írásunkban a főváros vízellátását megoldani hivatott javaslatok egyikét vesszük górcső alá, egy olyan tervet, mely nem Budapesten és közvetlen környékén vélte megtalálni a főváros ivóvízellátásának forrását. Gróf Esterházy Miklós, a tatai uradalom birtokosa és Feszty Adolf műépítész a tatatóvárosi angolkertben fakadó bővizű forrásokat ajánlotta a döntéshozók figyelmébe, egyúttal részletes tervet dolgoztak ki a források vizének Budapestre való eljuttatására is. Mielőtt e − végül meg nem valósult − tervet részleteiben ismertetnénk, ér-

demes egy rövid kitérőt tennünk, és megismerkedni Budapest vízellátásának 1870-80-as évekbeli általános helyzetével.

Budapest vízellátása a Kiegyezést követően Az 1868-ban átadott ideiglenes vízmű 37504 embert, Pest akkori lakosságának mindössze 1520%-át látta el ivóvízzel,1 a külső kerületek lakói a már ekkoriban is igen szennyezett dunai vízhez ill. saját ásott kútjaik egészségtelen vizéhez juthattak csak hozzá. A VI., VII. és VIII. kerületi lakosok közül azok, akik a Körúton kívül laktak, a vízmű által termelt tiszta ivóvíz és a szűretlen Duna-víz keverékét kapták, a Városliget, a Herminamező, a Tisztviselő-telep, a Népliget és Kőbánya egy részének lakói számára azonban csak az utóbbi jutott.2 A külső kerületek lakói különösen sérelmezték a háztartásaikba eljutó víz minőségét, hiszen a kizárólag tiszta ivóvizet használó belvárosi lakók nyáron az utcák pormentesítését is szűrt vízzel végezték el,3 miközben a Körúton kívüli városrészek lakosainak ivóvíz gyanánt is csak szűretlen víz jutott. Az egyes városrészek adottságai ugyanakkor nem voltak egyformák, a kisebb népességű budai oldal vízellátási problémáit már az 1880-as évek elejére sikerült megnyugtató módon rendezni. Wein János, a Fővárosi Vízművek első igazgatója a meglévő pesti vízmű nagyobbítása mellett már 1876-ban hozzálátott a budai vízmű fejlesztéséhez, javaslatára a budaújlaki Duna-parton a kavicsrétegek természetes szűrését kihasználva vízszintes galéria-rendszerű vízművet létesítettek. E vízmű 1882-től szolgáltatott elegendő mennyiségű és jó minőségű vizet a budai lakosoknak, szükség esetén a pesti oldalra is juttattak itt termelt ivóvizet. Erre gyakran sor is került, hiszen a vízhiány az 1880-as években egyre gyakoribb volt a Duna bal partján. Pest lakossága a dualizmus év 3 1 2

Nagy 1968, 37. Nagy 1968, 40. Kajlinger 1889, 7.

86

Horváth István

tizedeiben rohamos tempóban gyarapodott és közegészségügyi, higiéniai szempontból mihamarabb szükség volt egy olyan modern vízvezeték-hálózatra, amely a város minden lakójának kifogástalan minőségű vizet képes szolgáltatni. Pesten a napi vízfogyasztás az 1874-ben mért 884 m³-ről 1887-re 57019 m³-re nőtt, de ennek a mennyiségnek csupán a fele volt ivóvíz-minőségű.4 A fentiekből látható, hogy bár a budai oldal vízellátása biztosított volt, a jóval dinamikusabban fejlődő és nagyobb lélekszámú pesti oldal komoly vízellátási problémákkal küzdött. Ez még annak ismeretében is igaz volt, hogy a korabeli tudósítások szerint a magyar fővárosban rendkívüli méreteket öltött a vízpazarlás: „...Budapest a földkerekség legvízivóbb városa. Míg ugyanis Berlinben 50 egynéhány literrel éven át fejenként beérik s Bécsben 56 liter fejenként szintén elégnek bizonyul, addig Budapesten a fejenkénti átlagos vízfogyasztás ritkán kevesebb 171 liternél. De vajon csakugyan azt bizonyítja e ez, hogy másutt kevesebb vizet isznak, mint nálunk? Mondjuk inkább, és akkor közelebb fogunk járni bizonyosan a valóhoz, hogy sehol sem ölt oly ijesztő mérveket a vízpazarlás”.5 Ekkoriban a fogyasztók átalánydíjat fizettek és bár sokan szorgalmazták a vízórák alkalmazását, sokáig nem került sor a bevezetésükre, ami nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a lakók nem takarékoskodtak a vízzel. A pesti végleges vízművel kapcsolatosan egy közel negyedszázados vitasorozat vette kezdetét az ideiglenes vízmű üzembe helyezését követően. A szakemberekből álló ún. Közmunkák Tanácsa volt hivatott döntést hozni a különféle víznyerési és szűrési technikát felvonultató ajánlatok között, de a Tanács tagjai által előnyben részesített módszereket a hazai szakemberek többsége (pl. Wein János, Kajlinger Mihály, Lechner Lajos) ellenezte.6 A meddőnek bizonyuló viták és tárgyalások után a Közmunkák Tanácsa nemzetközi pályázatot is kiírt a pesti vízellátás megoldására, az időközben Wein János által kidolgozott, természetes szűrésre alapozott vízellátási tervek bírálatát pedig egy vegyes bizottságra bízta.7 E bizottság Wein ter Vasárnapi Újság 1889. május 26., 338. 5 Uo. 6 Az említett szakemberek a Tanács által javasolt mesterséges vízszűrés helyett a természetes szűrést tartották hatékonyabbnak, a végleges vízmű helyét pedig Káposztásmegyeren, a Duna partján vélték megtalálni. 7 Nagy 1968, 43. Wein tervezetében felvetette egy kettős csővezeték kiépítésének lehetőségét is, az egyik csövön szállított ivóvíz mellett öntözési, 4

vei mellett számos más javaslat megvalósíthatóságát is megvizsgálta. Voltak, akik a meglévő ideiglenes vízmű ugyancsak ideiglenes kibővítését szorgalmazták, mások a káposztásmegyeri végleges vízmű megépítésében látták a fővárosi vízellátás megoldásának kulcsát, ismét mások távoli források vizével enyhítették volna a budapesti vízhiányt.8 Ez utóbbiak közé tartozott Esterházy Miklós gróf és Feszty Adolf építész is, akik tervükkel a főváros ivóvízgondjait hosszú távon kívánták orvosolni, nem mellékesen anyagi hasznot is remélve a beruházástól.9 A beadvány készítői kiviteli tervekkel, részleteiben kidolgozott költségvetéssel próbálták meggyőzni a bizottság tagjait arról, hogy a tata-tóvárosi forrásvizek felhasználása a nagy távolság ellenére mind közegészségügyi, mind gazdaságossági szempontból jobb választás lehet a Duna szűrt vizénél.

Egy lehetséges megoldás: Tata-Tóváros vízkészlete

Az elődtelepülések egyesítése előtt TataTóváros néven ismert Tata területén szinte minde nütt langyos, ill. hideg vizű források törtek a felszínre, ami évezredeken keresztül kedvező feltételeket teremtett a megtelepedésre (ezt számos ős- és ókori emlék, régészeti lelet is bizonyítja). Az egyik forráscsoport alapján az ún. Fényes-források vizét már az ókorban is felhasználták a vezetékes vízellátásban. A Brigetioban állomásozó katonák és a polgárváros lakói számára a hadsereg egy közel 15 km hosszú vízvezetéket épített ki az említett forrásoktól a településig.10 A Tata és Tóváros területén felszínre tört források közül e forráscsoport volt a legbővizűbb, átlagosan 22 ºC-os vizet szolgáltató forrásai a két

8

9

10

mosási célokra a másik cső ülepített vizet szállított volna. Kajlinger 1889, 17. Rózsahegyi Pál osztálytanácsos például a Márianosztra környékén fakadó források vízére hívta fel a bizottság figyelmét, az innen szállítható napi 1500 m³ víz azonban messze nem elégítette volna ki az igényeket, így e javaslatot a bizottság elvetette. A források és a források által táplált tavak mindegyike az Esterházyak tatai uradalmának területén feküdt, azaz a beadvány egyik szerzőjének, Esterházy Miklósnak a tulajdonát képezte. Horusitzki 1923, 41. A szerző az ún. Lo Presti forrásokat tartja a vízvezeték kiindulópontjának, akárcsak Dornyai Béla (Dornyai 1925, 5.), az újabb kutatások szerint azonban a Fényes-források vize táplálhatta Brigetio vízvezeték-hálózatát (Póczy 1980, 60.).

A tata-tóvárosi angolkert forrásai… község határán helyezkedtek el. A Fényes-források mellett még számos, egymástól területileg jól elhatárolható, különböző hozamú forráscsoport létezett a két település területén, a magasabban fekvők jellemzően túlfolyó jellegűek voltak.11 Érdemes megjegyezni, hogy főleg az utóbbi típusú források már az intenzív bányaműveléshez kapcsolódó vízkiemelések előtt is időszakosan elapadtak, de időről-időre vissza is tértek. Sok kis hozamú forrás és kút mellett érdemes megemlíteni az angolparkban eredő Tükörvagy Nagy-forrást,12 a közelében feltörő – a forrásmedencében díszlő ún. Najád-szoborról elnevezett – Angyal- vagy Najád-forrást,13 a vár alatti források csoportját vagy a Lo Presti forrást, melyek vízhozama egyenként elmaradt ugyan a Fényes-forrásokétól, mégis jelentős szerepet játszottak a két település életében, hiszen többségük vize pl. malmok egész sorát hajtotta. A források vizének egy részét az Által-ér, nagyobb részét a Fényes-patak és

87

a Mikovinyi-árok néven ismert csatorna vezette le. Írásunk szempontjából az angolparkban eredő két forrásnak (Tükör- és Angyal-forrás) van különös jelentősége, hiszen Esterházy Miklós és Feszty Adolf e két forrásban látta Budapest vízellátásának kulcsát. Az 1880-as években a vegyes bizottság tagjai előtt csak a Káposztásmegyeren kitermelhető Duna-víz tűnt az egyetlen számba vehető javaslatnak. Bizonytalanság övezte azonban az innen nyerhető víz várható mennyiségét, valamint a kitermelés technikája is vita tárgyát képezte (természetes vagy mesterséges szűrést, vízszintes vagy függőleges gyűjtőcsöveket alkalmazzanak-e, stb.). Budapest lélekszáma ekkoriban az itt állomásozó katonasággal együtt mintegy 400.000 fő volt,14 a lakosság számának gyors növekedése miatt azonban a kialakítandó vízművet ennél jóval nagyobb kapacitásúra kellett méretezni. A bizottság ennek értelmében

1. kép Tata és Tóváros forrásai 1919-ben Horusitzky Henrik térképén

11

12

13

Fogarasi 2001, 5. Dornyai 1925, 17. Dornyai Alsó-forrásnak említi, de Fő-forrásként is ismeretes. Dornyai 1925, 17. Dornyai Felső-forrásnak nevezi, további elterjedt neve Pokol-forrás.

olyan javaslatokat, terveket várt, amelyek segítségével legalább 800.000 ember vízellátását lehet biztosítani. A korabeli vízfogyasztási szokásokat is fi14

Esterházy–Feszty 1886, 10.

88

Horváth István

gyelembe véve ez 120.000 m³ napi vízszükségletet jelentett,15 ilyen mennyiségű ivóvíz előállításhoz sokáig csak a dunai vizét kitermelő és hasznosító vízmű látszott alkalmasnak. A hosszú, évekig tartó vita a dunai/káposztásmegyeri vízmű kialakításának mikéntjéről ugyanakkor lehetőséget adott a bizottság tagjainak arra, hogy más lehetőségeket is számba vegyenek. Így került a bizottság asztalára − egyetlen komolyan vehető javaslatként – Esterházy Miklós és Feszty Adolf beadványa, mely megvalósíthatóságát és gazdaságosságát tekintve egy ideig valódi alternatívát jelentett a dunai vízműnek. A beadvány készítői az Esterházyak tata-tóvárosi angolkertjének két említett – valóban nagy vízhozamú – forrásának és a körülöttük fakadó 10 további kisebb forrás vizét kívánták a fővárosba vezetni egy közel 80 km hosszú vízvezeték segítségével. Az angolkertben eredő összes forrás teljes vízhozamát napi 147.000 m³-re becsülték, ebből az említett 12 forrás 120.000 m³ víz szolgáltatására volt képes, azaz teljesítette a bizottság egyik elvárását a napi minimális vízmennyiséget illetően. Méréseik pontosságát két évtizeddel később Komáromi Károly is igazolta, szerinte az angolpark két forrásának összes vízmennyisége napi 118.000 m³ volt a 20. század elején.16 Az Öreg-tó forrásai nélkül a tata-tóvárosi források teljes napi vízhozamát 287.000 m³re tették a tervezet készítői, akik alaposan alábecsülve Budapest népességének későbbi fejlődési ütemét, úgy tartották, hogy ez a vízmennyiség „150 liter napi fejenkénti vízszükségletet számítva 1.913.333 embernek felelne meg, mely lakossági létszám Budapesten az egyszerű százalékos számítás szerint és a 400.000-nyi jelenlegi lakosszámból kiindulva 2036-dik évben, tehát 150 év mulva éretnék el.”17 Ivóvízről lévén szó, a mennyiségi követelmények18 mellett a víz minősége volt a legfontosabb szempont. A korszak több kiváló szakembere elemezte az angolkerti források vizét az akkor ren Uo. Komáromi 1910, 18. 17 Esterházy–Feszty 1886, 9. 18 A beadványban szereplő vízmennyiség hozzá vetőleg megegyezik a Balló Mátyás által mért vízhozammal. Horusitzky valamivel kevesebbre becsülte az angolkerti források vízhozamát és hangsúlyozta, hogy e források vízhozama erősen változó. A mai kutatások erősen túlzónak tartják mind Balló, mind Horusitzky adatait, így egyáltalán nem vehetjük biztosra, hogy a két forrásból kinyerhető vízmennyiség valóban elegendő lett volna a főváros ellátására (Fogarasi 2001, 12.). 15 16

2. kép A najád-szobor a forrásmedence víztükrén a 30as években (Révhelyi Elemér felvétele, Kuny Domokos Megyei Múzeum, Tata)

delkezésre álló eszközökkel, módszerekkel. Balló Mátyás, fővárosi vegyész Feszty Adolf részére készített vegyelemzést az angolkerti és Fényes-források vizeiről, kutatási eredményeit így foglalta ös�sze: „E vizeket e szerint chemiai szempontból is tiszta, jó ivóvizeknek kell nyilvánítanom; azok valamivel keményebbek a fővárosi vízműnek vizeinél, és szénsavban gazdagabbak, de épen ezért üdítőbb ízűek is.”19 Valamivel később Than Károly is elemezte az angolkerti források vizét, jelentése szerint „organikus anyag a vízben nincsen, ammoniáknak, nitriteknek és nitrátoknak a legkisebb nyoma sincs benne.”20 Ilyenformán minőségi kifogás semmiképpen nem merülhetett fel a tatai vizekkel kapcsolatosan, ivóvízként való nagyarányú felhasználásához azonban további feltételeknek is meg kellett felelni. Horusitzky Henrik, aki évtizedekkel később maga is nagy hasznát vette kutatásai során az 1880-as években végzett elemzéseknek, Tata és Tóváros forrásait vizsgálva három feltételét említi a jó ivóvíznek: kémiai összetétel, keménység, hőmérséklet.21 Mint láttuk, az első akadályt sikerrel vették az angolkerti források vizei. Az idézett kutatók elemzéseik során rendszerint a víz keménységét is vizsgálták, méréseik szerint a kérdéses forrásvizek keménységének értéke valamivel több, mint 23 volt, német keménysé 21 19

20

Uo. 15. Than 1887, 146. Horusitzki 1923, 62–63.

A tata-tóvárosi angolkert forrásai…

89

3. kép A források vizét szállító csatorna tervezett nyomvonala (a beadvány melléklete)

gi fokban kifejezve,22 „a tatai víz ezen szempontból tekintve is jó minőségűnek volt mondható”.23 Ami a jó ivóvíz hőmérsékletét illeti, Horusitzky szerint annak maximális értéke nem lehet több, mint 10-12 ºC. A terv alapját képező angolkerti források azonban átlagosan 20 ºC-os vizet szolgáltattak, a beadvány készítőinek indoklása szerint ugyanakkor a forrástól Budapestig tartó hosszú út során a víz lehűlne an�nyira, hogy a fővárosi háztartásokba már az elvárt hőmérsékletű víz jusson. Ennek érdekében a víz szállítása szinte kizárólag földalatti csatornában történt volna, a víz 78 km-t megtéve, körülbelül 30 óra alatt jutott volna el Budapestig. A források vizét egy gyűjtőmedencébe vezették volna, innen „a földbe fektetett csatorna által nyomás nélkül Tatától egyenesen a hegyek alján a Dunáig vezettetnék, hol Duna-Almás és Neszmélyt megkerülve Süttő, Piszke és Nyerges-Ujfalu felé venné útját. Nyerges Ujfalutól mindig a hegyek tövében haladva a dorogi völgybe jutna, egész Leányvárig, a hol egy szivattyútelep létesítendő, mely által a víz az ott alkalmazandó kisebb reservoirba [víztározó, gyűjtőmedence] emeltetnék. E pontról a víz természetes eséssel folyna a Budai reservoirig és pedig egyenest Csévnek, hol

22 23

Horusitzki 1923, 61–62. Wartha 1887, 167.

egy 4,5 km hosszú tárna által a vizválasztó hegyeken keresztül hatolna. E vizválasztón túl a vörösvári völgybe érve, a csatorna természetszerű menetét venné a hegyek oldalán, Vörösvárt és Solymárt érintve, a csúcshegyi dűlő mentén Kis-Czell mellett egész a Józsefhegyig, hol a nagy reservoir alkalmas helyen építtetnék. Miután ezen reservoir magassága 165 met. a tenger szine felett, a város átlagos járdai szine felett 60 met. magasan fekszik, ezáltal eléretett a főv. tanácsa által kívánt 60 met. nyomás s így Budán szivattyú telep létesítése fölöslegessé válnék, mert a víz a reservoirból kellő nyomással, egyenesen a csőhálózatba veendené menetét.”24 A víz hűlését leginkább a Csévnél létesítendő alagúttól várták a tervezők, mely szerintük akár egymagában is biztosította volna a megfelelő hőmérsékletet. A források vizének viszonylag magas hőfokának ugyanakkor kétségtelen előnye volt, hogy a vízvezeték téli elfagyásától nem kellett tartani.

24

Esterházy–Feszty 1886, 17.

90

Horváth István

Előnyök és hátrányok: a beadott tervezet vitája

A beadvány komoly érdeklődést váltott ki a vegyes bizottság tagjai között, egyúttal a Magyar Tudományos Akadémia Matematikai és Természettudományi Osztályának ülésein is visszatérő téma lett a tatai forrásvíz felhasználásának lehetősége a fővárosi vízellátásban. A tervet különösen vonzóvá tette az a tény, hogy a tervezők szerint a forrásvíz-vezeték kiépítésének és üzemeltetésének költségei nem érték volna el a dunai vízmű kiépítésére korábban számított összeget. Balló Mátyás, aki szakértőként tanúja volt a végleges vízmű megépítését övező vitáknak, a tata-tóvárosi vizeket minden szempontból felhasználhatónak tartotta a fővárosi vízellátásban: „...Eme források vízbősége szinte megmérhetetlen. […] S ez a víz kristálytiszta, szagtalan, a kénhidrogénnek nyomát sem mutatja, s palaczkokban decomponálás nélkül hetekig eltartható, íze pedig határozottan üdítő. […] A víz a 78 kilométernyi úton, melyet eredetétől Budapestig földalatti alagutakon megtennie kell, hőelvezetés útján élvezhető hőmérsékletre, 14 ºC-ra hűlne le.”25 Azzal, hogy az angolkerti források vizei tiszták, egészségesek és üdítőek, minden szakember egyetértett, sokuk egyenesen bűnnek tartotta a tatai források esetleges mellőzését: „...mulasztás vádját vonhatnák magukra, kik e forrás értékesítését mellékes okok miatt könnyű szerrel elejtenék, […] oly kincs ez, melyet meg kell szerezni” – idézte a Vasárnapi Újság újságírója Than Károlyt és Fodor Ferencet a Magyar Tudományos Akadémia szakosztály üléséről tudósítva. Utóbbi szakember Tata kedvező halálozási adataival is igyekezett alátámasztani a tata-tóvárosi forrásvizek egészséges voltát.26 Néhányan azonban aggodalmukat fejezték ki a víz magas ásványianyag-tartalma, valamint viszonylag magas hőmérséklete miatt. Szabó József, aki szintén rendszeres szakértője volt a vízellátási kérdésekben állást foglaló vegyes bizottságnak, a csövek „bedugulásától” tartott: „ezen dolomit-bikarbonátnak nevezhető víz, amelyben a meszet és magnesiát a sok szabad kénsav tartja oldatban, a vízvezetékekben sok bajt okozhatna, mert amily mértékben szabad szénsavát elveszti, annak arányában a mész szilárd állapotban kiválik...”27 A víz Balló 1886, 282. Vizsgálatai eredményeivel és következtetéseivel Than Károly is egyetértett, aki „a tatai víz figyelembe nem vételét határozottan mulasztásnak tartaná.” (Than 1887, 148.) 26 Vasárnapi Újság 1887. február 20., 137. 27 Szabó 1886, 138.

Budapesten várható hőmérsékletével kapcsolatban Stoczek József végzett számításokat, aki nem tudta megerősíteni sem a beadványban szereplő számításokat, sem Balló állítását, miszerint a 20 ºC-os forrásvíz a fővárosi gyűjtőmedencébe érve 14 ºC-ra hűlne le. Stoczek többször is ismertette álláspontját a forrásvizek lehűtéséről, számításai szerint a beadványban megadott paraméterek alapján a víz Budapestre érve csak 17 ºC-ra hűlne le, bár a tatai vizek védelmében hozzátette, hogy az akkori pesti vízmű által termelt víz hőmérséklete nyaranta igen gyakran eléri a 18-19 ºC-t is.28 Ugyanakkor javaslatot is tett, hogy milyen módon tudnák mégis elérni a kívánt hőmérséklet-csökkenést. Ehhez meg kellett volna növelni a víz „menetidejét”, azaz csökkenteni kellett volna a vizet vezető csatorna lejtését annyira, hogy az angolkertben feltörő víz 30 óra helyett öt nap alatt jusson el a fővárosi gyűjtőmedencébe. Emiatt azonban növelni kellett volna a csatorna keresztmetszetét is, hiszen a napi szükséges vízmen�nyiséget a jóval hosszabb ideig tartó út ellenére is el kellett volna juttatni a fővárosi háztartásokba.29 A javasolt változtatások viszont a költségvetés jelentős módosítását, a beruházás költségeinek jelentős mértékű növekedését eredményezték volna. Annak ellenére, hogy a Magyar Tudományos Akadémia ülésein felszólaló és a témában kutatásokat folytató szakemberek többsége a tata-tóvárosi vizek Budapestre vezetése mellett tört lándzsát, a döntéshozók igen bizalmatlanok voltak a tervvel kapcsolatban. A víz viszonylagos keménysége, valamint a hűtésével járó költségek miatt végül a vegyes bizottság is fokozatosan elfordult a tervtől, és az évtized végére ismét a káposztásmegyeri vízmű telep megvalósítása került előtérbe. Az említett okok mellett sem a vegyes bizottság, sem a Közmunkák Tanácsának tagjai nemigen hittek abban, hogy pusztán a forrásvizek hosszú távon ki tudják elégíteni a napról-napra növekvő szükségleteket. Az 1892-es kolerajárványt követően aztán szinte azonnal cselekedni kellett, ekkorra azonban már csupán a – mai szemmel, a tatai források 20. századi történetét ismerve helyesen döntve – káposztásmegyeri vízmű megépítése volt az egyetlen megvalósítható javaslat.

25

28 29

Vasárnapi Újság 1887. március 20., 204. Stoczek 1886, 172.

A tata-tóvárosi angolkert forrásai… Epilógus A tata-tóvárosi források budapesti felhasználásának ötlete csak egy rövid kitérőt jelentett a fővárosi vízellátás történetében, gyorsan feledésbe is merült. A Vasárnapi Újság újságírója 1893-ban, a káposztásmegyeri vízmű építésének kezdetén már nem is tudta pontosan a tervet ismertetni, a terv alapját képező angolkerti forrásokról említést sem tett: „Fölmerült az a terv is, hogy a tatai nagy tó vizét vezessék be Budapestre. Ennek az eszmének a tanulmányozása is elrabolt egy csomó időt. Végre is elejtették, mert a tatai víz meleg és mésztartalmánál fogva könnyen eldugaszolta volna a csöveket.”30

30

Vasárnapi Újság 1893. augusztus 13., 552.

91

Springs in the English garden of Tata-Tóvároskert – an attempt to supply Budapest with water István Horváth In the period of the Dual Monarchy, the popu lation of Budapest was growing at an exceptional pace. To meet the demand of the citizens, the construction of the capital’s public utilities started. Among others, the predecessor of the Waterworks of Budapest was established, with the aim to provide the population with good-quality drinking water. However, as the temporary waterworks that started to operate in 1868 could not meet the ever-growing demand, the city management had to find a longterm solution for the pressing problems of water supply. Taking into account the geographical location of Budapest, waterworks on the Danube’s water seemed to be a most convenient solution, albeit numerous experts expressed their doubts regarding the quantity and quality of the water obtainable from the Danube. The professional debates took years. In that period—in the 1880s—Miklós Esterházy, owner of the Tata estate and the architect Adolf Feszty submitted a proposal about the possibility of channelling the water of the springs in the English Garden in Tata-Tóváros to Budapest. According to designers’ calculations, the abundant springs of Tata-Tóváros could have met Budapest’s demand for drinking water for centuries. The water would have been channelled to Budapest in an 80-kilometer-long pipe; water would have got from Tata to Budapest in about 30 hours. The proposal attracted considerable interest; at the Hunga rian Academy of Sciences, several experts presented their opinion about water from Tata-Tóváros. As evidenced by contemporary analyses, the water was extraordinarily clean yet due to its mineral content and relatively high temperature there were some concerns that it cannot be used for the purposes of water supply for Budapest. The study makes an attempt to give a short summary of the water supply of Budapest and its specific problems in the 1880s, and—relying on contemporary written resources—analyses the possibi lity of using the water of the springs in Tata for supplying Budapest. It article follows up the history of the proposal and related experts’ debates, and highlights the reasons for the rejection of this promising proposal.

Horváth István

92 Irodalom

Balló 1886 Balló Mátyás: Budapest főváros ivóvízkérdéséről. TermtudKözl XVIII (1886) 282–283. Dornyai 1925 Dornyai Béla: Tata-Tóváros hőforrásai és közgazdasági jövőjük. Tata 1925. Esterházy–Feszty 1886 Esterházy Miklós – Feszty Adolf: Budapest fővárosnak a tata-tóvárosi forrásvizekkel leendő ellátásának programmja. Bp. 1886. Fogarasi 2001 Fogarasi Sándor: Visszatérnek-e a tatai források? II. Magyar Földrajzos Konferencia poszterelőadása, Szeged 2001 (CD-n jelent meg) Horusitzki 1923 Horusitzky Henrik: Tata és Tóváros hévforrásainak hidrogeologiája és közgazdasági jövője. Bp. 1923. K ajlinger 1889 Kajlinger Mihály: Budapest vízzel való ellátása. Bp. 1889. Komáromi 1910 Komáromi Károly: A tatai völgy földrajzi és földtani viszonyai és a völgy nevezetesebb forrásai. Kegyesrendi tatai gimnázium 1909–1910. évi értesítője. Tata 1910, 15–25. Nagy 1968 Nagy Lajos: 100 éves a Fővárosi Vízművek. Bp. 1968. Stoczek 1886 Stoczek József: A tatai forrásvizek lehűtéséről a csatorna-falakkal való érintkezés következtében. TermTudKöz 1886, 168–172. Szabó 1886 Szabó József: Budapest ivóvízkérdéséhez. Mathematikai és Természettudományi Értesítő V. (1886) 138–140. Than 1887 Than Károly: A tata-tóvárosi főforrás chémiai vizsgálata. Mathematikai és Természettudományi Értesítő V. (1887) 142–152.

Wartha 1887 Wartha Vince: A budapesti ivóvíz kérdéséhez. Mathematikai és Természettudományi Értesítő V. (1887) 162–171.


93

85 éve született Brém Ferenc tatabányai szobrász- és éremművész Vámosi László (Éremgyűjtők Tatai Szervezete titkára)

Brém Ferenc neve és az általa készített érmek, plakettek egy része jól ismert képzőművészeti alkotások az éremgyűjtők, numizmatikusok körében. Több megyei éremgyűjtő gyűjteményében megtalálhatóak a BF mesterjeggyel jelölt öntött érmek, szögletes plakettek. Ebben az évben születésének 85. évfordulójára emlékezünk, ilyenkor újra kézbe vesszük, aprólékosan megnézzük a gyűjteményünkben fellelhető Brém érmeket, újraolvassuk a kiállításai katalógusait illetve a vele kapcsolatos újságcikkeket is. Egy olyan művészre emlékezünk, aki bár a Veszprém megyei Úrkúton született 1927-ben, de élete, működése, művészi munkája nagyrészt Tatabányához és a megyéhez kötötte, hiszen édesapja bányász lévén, már két éves korában Tatabányára költöztek. Itt nőtt fel és itt végezte iskolai tanulmányait is. 1950ig szinte csak fizikai munkásként dolgozott, megismerte és egész életében viselte a bányászok emberfeletti küzdelmét a szénnel. 1947-ben lett tagja a tatabányai Bányász Képzőművészeti Szabadiskolának, ahol nagyon hamar megtalálta a közös hangot művésztársaival. „Jó keze volt a formázáshoz – mondta róla Bondor István szobrászművész –, hamar láttuk, hogy iskolára kell küldeni”. Innen került a budapesti Képzőművészeti Főiskolára, ahol Mikus Sándor és Beck András voltak a tanítómesterei. Tanulmányai befejezése után visszajött Tatabányára, itt telepedett le véglegesen és itt talált otthonra, alkotásra késztető közegre. Ha éremművészeti korszakát akarjuk behatárolni, akkor kezdő évnek 1958-at vehetjük, hiszen ekkor készítette el első érmét, terrakottában, 90 mm-es átmérővel, amely a megyei ifjúsági békefesztiválra készült. Keze alatt az utolsó érem a Benedek Elekről mintázott, a zsámbéki főiskolai mesemondó verseny díjérme volt, 1988-ban öntötték. Ezzel ért véget három évtizedes képzőművészi pályája.

„Brém Ferencet az ember érdekli csak, s a figuratív fogalmazás határvonalát jobbára nem lépi túl, a főként egy vagy többfigurás kompozíciók elegendő teret kínálnak számára ahhoz, hogy a XX. századi ember harmóniaeszményéről, harmóniavágyáról valljon. …a szellemi-művészeti előfutárok, kortársak által bejárt út vonzásában is tud – a hagyományokhoz illeszkedően – egyénit és újat alkotni…” – írta róla Wehner Tibor művészettörténész, egy 1983-as tatabányai kiállítása katalógusában.1 Brém Ferenc egész élete, rajztanári- és művészeti munkája szorosan kötődött Tatabányához, amely nemcsak a művész lakása, műterme meghitt alkotói csendjét biztosította, hanem az ott lakók modellül is szolgáltak alkotásaihoz. Művészi munkáiban elsődleges volt a hely szelleme és annak érvényre juttatása. Érmein, plakettjein végigkísérhetőek a fiatalok, az értékmegőrző munka és nem utolsósorban a bányász- és munkásábrázolás. „... a föld alatti embertelenül nehéz munkát, hősies megpróbáltatások közepette is vállaló bányászok életét, világát, környezetét minden hamisságtól, felületes pátosztól mentesen, emberi hangon, hihető és átélhető, kisugárzó hatású művészi erővel komponálja, formálja éremmé.”2 Ennek éles bizonyítékai a Sújtólégben I, II, III, illetve a Bányásztragédia elnevezésű érmei, amelyeken megjelenik a természettel vívott drámai harc, a bányászok kilátástalan küzdelme a természeti erőkkel, amit újra és újra meg kell vívniuk. „Ezeknél az alkotásoknál jó lehetősége nyílik a művésznek az emberi test – az erős, robosztus bányászkorpusz – és a durván megmunkált, súlyos, érdes textúrájú szénfalak, széntömbök feszült harmóniáját megteremteni. Bányász és szén egymáshoz komponálva bronzból, mintha eleve a teremtő azonos anyagból gyúrta volna őket”.3

Wehner 1983. Uo. 3 E. Nagy 2011, 45. 1

Érmein, plakettjein meghatározó elem az emberközpontúság, a hagyományokhoz való kötődés.

2

Vámosi László

94

Brém Ferencnek 2001. januárban volt az utolsó emlékkiállítása Tatán. A kiállítást Kövesdi Mónika művészettörténész nyitotta meg, aki a művész pályáját a következő gondolattal foglalta össze: „Több, mint harmincéves művészpályája során részt vett megyei kollektív tárlatokon, országos kiállításokon. Tevékeny, termékeny alkotó volt, a megye és Tatabánya legfoglalkoztatottabb művészei közé tartozott. Magas művészi igényesség jellemezte érmeit, kisplasztikáit.”4 1969 és 1988 között 19 egyéni kiállítása volt, majd azt követően még hat. Alkotásait láthatták Skóciában, Lengyelországban, Ausztriában, Németországban valamint a Szovjetunióban is. Az alkotásaiból összeállított katalógus összesen 96 db érem- és plakett alkotásból áll: 65 darab éremből és 31 plakettból. Munkái mellett Brém Ferenc emlékét őrzik a művésztársak, az éremgyűjtők és őrzik a műtermek, a múzeumok. Bár már 24 éve nincs közöttünk, maradandó alkotásai az örök éremművészek közé sorolják.

4

Kövesdi 2001, 3.

Brém Ferenc érméinek és plakettjeinek katalógusa (I–X. tábla) Érmek: Niagara vízesés I. öntött bronz 100 mm Niagara vízesés II. öntött bronz 100 mm Niagara vízesés III. öntött bronz 100 mm Dobroszláv Lajos öntött bronz 100 mm Őrség öntött bronz 100 mm Madonna öntött bronz 80 mm Kernstok Károly öntött bronz 100 mm Kodály Zoltán öntött bronz 90 mm Anya gyermekével öntött bronz 90 mm Köszönet öntött bronz 125 mm Sújtólégben I. öntött bronz 100 mm Sújtólégben II. öntött bronz 100 mm Sújtólégben III. öntött bronz 100 mm Bányásztragédia öntött bronz 128 mm Tiszta levegőért öntött bronz 100 mm Lenni vagy nem lenni? öntött bronz 100 mm H2O öntött bronz 100 mm Halászbástya öntött bronz 100 mm Halászbástya a Hilton tükrében öntött bronz 100 mm Koronázási jelvények öntött bronz 100 mm Babits I. öntött bronz 100 mm Babits II. öntött bronz 100 mm Bazilika gömbje öntött bronz 100 mm Tata várrészlet I. öntött bronz 100 mm Tata várrészlet II. öntött bronz 105 mm Vértesszőlős marokérem, öntött bronz 100 mm Sámuel színre lép marokérem, öntött bronz 90 mm Gyermely-Szomor Pro Regione öntött bronz 100 mm Őrsvezetők nagydíja öntött bronz 115 mm Oroszlány öntött bronz 85 mm Tata öntött bronz 95 mm Barátság öntött bronz 100 mm Művészeti díj öntött bronz 100 mm Ács öntött bronz 100 mm Tatabányai Szénbányák öntött bronz 100 mm Nagyigmánd öntött bronz 90 mm Benedek Elek mesemondó verseny öntött bronz 90 mm 75 éves a Len gyár öntött bronz 100 mm Császár öntött bronz 100 mm Tát öntött bronz 100 mm Kesztölc öntött bronz 100 mm Nyergesújfalu öntött bronz 100 mm VOLÁN 25 éves munkáért öntött bronz 95 mm Nagykőrös öntött bronz 50 mm Békefesztivál öntött bronz 90 mm

85 éve született Brém Ferenc… Dr. Burg Ete öntött bronz 90 mm 40 éves a kórház öntött bronz 90 mm Örökség öntött bronz 100 mm Pro Urbe Tatabánya öntött bronz 100 mm VOLÁN Tatabánya öntött bronz 100 mm Komárom Megyei Vízmű öntött bronz 100 mm HNF Jutalomérem öntött bronz 106 mm Tata jutalomérem öntött bronz 98 mm Tata 25 éve város öntött bronz 93 mm Tata öntött bronz 97 mm Érettségi találkozó öntött bronz 92 mm 20 éves a Hűtőtechnika öntött bronz 70 mm 25 éves a Hűtőtechnika öntött bronz 100 mm Nyári Úttörő Olimpia öntött bronz 94 mm Kisbéri jutalomérem öntött bronz 90 mm Pro Urbe Kisbér öntött bronz 93 mm Komáromi jutalomérem öntött bronz 100 mm Oroszlányi jutalomérem öntött bronz 88 mm Tatabányai Napok 1982 öntött bronz 98 mm Női portré öntött ólom 50 × 55 mm Plakettek: Tatabánya 30 éve város öntött bronz 146 × 64 mm Tatabánya város öntött bronz 145 × 63 mm Tatabánya öntött bronz 150 × 68 mm KOMTÁVHŐ Tatabánya öntött bronz 67 × 142 mm KOMÉP Tatabánya öntött bronz 70 × 142 mm Cementipar öntött bronz 146 × 70 mm Cementipar öntött bronz 182 × 108 mm Oroszlányért öntött bronz 144 × 65 mm Tata 20 éve város öntött bronz 134 × 73 mm Hűtőtechnika Tata öntött bronz 142 × 80 mm Komáromi Állami Gazdaság öntött bronz 140 × 60 mm Tokod öntött bronz 139 × 66 mm Szüleim öntött bronz 155 × 115 mm Bányász család öntött bronz 155 × 115 mm Anya öntött bronz 70 × 130 mm Tűzoltó öntött bronz 70 × 140 mm Tatabányai Szénbányák öntött bronz 135 × 65 mm Eternit öntött bronz 132 × 70 mm Tatabányai Napok 1987 öntött bronz 150 × 65 mm KOFÉM Tatabánya öntött bronz 65 × 140 mm PEMÜ Solymár öntött bronz 125 × 65 mm Tatabánya öntött bronz 150 × 70 mm Tatabánya városért öntött bronz 145 × 60 mm Tatabánya 25 éve város öntött bronz 150 × 70 mm TÁVHŐ 10 éves öntött bronz 105 × 65 mm Úttörő Munkáért öntött ólom. 95 × 70 mm Szövőnő öntött bronz 50 × 75 mm Árpád Gimnázium öntött bronz 65 × 80 mm Törzsgárda Cementipar 33 × 33 mm füles

95

On the 85th Anniversary of the Birth of Ferenc Brém, Sculptor and Medallic Artist from Tatabánya László Vámosi Ferenc Brém and the coins and plaques created by him are well known to collectors and numismatists. The material of several collections in Komárom-Esztergom county includes coins and rectangular plaques signed with the mark ‘BF’. The study commemorates the 85th anniversary of the artist’s birthday with a short summary of his career, of his major individual and group exhibitions and also contains a full catalogue of his works.

Irodalom E. Nagy 2011 E. Nagy Lajos: Brém Ferenc világa. ArtLimes 2011.2. Kövesdi 2001 Kövesdi Mónika: Crisan Marius – Brém Ferenc szobrászművész emlékkiállítása Tatán. KomáromEsztergom Megyei Hírlap. Komárom 2001. január 20, 3. Wehner 1983 Wehner Tibor: Brém Ferenc szobrászművész kiállítása. Tatabánya, Kernstok Terem. Katalógus. Tatabánya 1983. Wehner 2011 Wehner Tibor: A hagyományok vonzásában. Brém Ferenc szobrászata. ArtLimes 110 (2011)

Vámosi László

96

1.

2.

4.

5.

6.

7.

8.

9.

10.

11.

12.

3.

I. tábla

85 éve született Brém Ferenc…

97

13.

14.

15.

16.

17.

18.

21.

19.

22.

20.

II. tábla

Vámosi László

98

23.

24.

25.

26.

28.

27.

30.

29.

III. tábla


99

31.

32.

35.

33.

34.

37.

36.

IV. tábla

Vámosi László

100

38.

39.

40.

41.

42.

43.

44.

V. tábla


101

45.

46.

47.

48.

49.

50.

51.

52.

53.

54.

55.

56.

VI. tábla

Vámosi László

102

57.

58.

59.

60.

61.

62.

64. 63.

65.

66.

67.

VII. tábla


68.

103

69.

71.

72.

70.

73.

74.

75.

76.

77.

VIII. tábla

Vámosi László

104

78.

79.

82.

80.

83.

81.

84.

85.

IX. tábla


105

86.

87.

88.

89.

90.

91.

92.

93.

94.

X. tábla


107

Múzeumpedagógia a Tatabányai Múzeum Szabadtéri Bányászati Múzeumában és Ipari Skanzenjében (2006–2012) Kovács Éva (Tatabányai Múzeum) A Tatabányai Múzeum múzeumpedagógiai tevékenysége

A Tatabányai Múzeum 2012-ben jelentős fejlesztés küszöbén áll. Tatabánya városa az elnyert AGORA projekt révén a „Tatabánya a Vértes agorája” elnevezésű, multifunkcionális, kulturális központot valósít meg a múzeumnak és irodáinak, központi kiállító helyének is helyt adó korábbi Közművelődés Háza helyén. A fejlesztés eredményeképpen továbbra is egy épületben kap helyet a közművelődési intézmény és a közgyűjtemény, de egy teljesen megújított épületben, komolyabb infrastrukturális háttérrel. Az új épületkomplexum átadására 2012. decemberében kerül sor, ami egyben annak birtokbavételét is jelenti: a múzeum irodáinak és gyűjteményeinek visszaköltöztetését, új állandó kiállítás rendezését, s még több kapcsolódó feladatot. Ez a lehetőség új szakmai kihívást jelent számunkra is, aminek egyik egyenes következménye volt a múzeum megújított középtávú munkatervének, s ahhoz kapcsolódóan közművelődési és múzeumpedagógiai tervének megírása is. Ez egyben arra is lehetőséget nyújt, hogy a Tatabányai Múzeum múzeumpedagógiai és közművelődési programjairól, tevékenységéről egy rövid summázatot nyújtsunk. A múzeum a muzeális értékek gyűjtése, megóvása és közreadása mellett, illetve ezekkel párhuzamosan tudományos műhely, s egyben gyűjteményeire s kapcsolataira támaszkodva a nonformális nevelés és az egész életen át tartó tanulás megvalósításának egyik ideális helyszíne is. Széleskörű gyűjtő- és tudományos tevékenységének köszönhetően, mint ilyen, a városban egyedülálló intézmény. Már ez is alapvetően arra ösztönöz, hogy múzeumi alapfeladatok mellett, illetve azokkal párhuzamosan egyre nagyobb hangsúlyt helyezzünk a múzeumpedagógiai és közművelődési munkákra, a múzeumi managementre, és a látogatóbarát kiállítások rendezésére is. Alapvető célunk a szakmai munka

megszervezése és ellátása, illetve a korábbi szakmai színvonal megtartása mellett, és a látogatottság növelésén túl olyan programok szervezése, amik eredménye minél több látogató bevonzása a múzeumba, alternatív oktatási színtérré válás, s talán végső célként úgy fogalmazhatnánk meg, hogy a múzeum a lakosság szabadidős programjainak vagy kulturális tevékenységeiknek egyik alapvető színterévé váljon. Ennek érdekében alapvető feladatunknak tartjuk a látogatókkal való közvetlen és folyamatos kapcsolattartást, ami egyben alapja is a múzeumban őrzött tudásanyag átadásának. A néhány évvel ezelőtt elvégzett látogatói szokásokat vizsgáló tanulmány szerint nincs szignifikáns kapcsolat a nem, és az iskolai végzettség tekintetében a múzeum látogatói esetében. Különösen a múzeumpedagógiai, ill. a családokat, közösségeket megszólító szabadtéri programjaink miatt, a helyi közösség tekintetében a látogatók között legnagyobb számban iskolás csoportokat és családokat találunk. Hétvégenként megnő a nagyszülő-unoka látogatói csoport napi aránya. Méréseink szerint, az utóbbi években növekvő tendenciát mutat a város mellett a Tatabányai kistérségéből érkező látogatók aránya is. Ezeket a szempontokat igyekeztünk figyelembe venni programjaink megszervezésekor. A fentiek figyelembevételével igyekeztünk ös�szeállítani a múzeum közművelődési és múzeumpedagógiai programcsomagját. Rendszeres tevékenységeink közé tartoznak a központi épület felújítása óta (2010) csak a Bányászati és Ipari Skanzenben megtartható múzeumi tárlatvezetéseken (magyar és idegen nyelven) túl az „élő múzeum” megrendezése, az iskolatörténeti múzeumban elindított régi tanítási órák és drámapedagógiai foglalkozások. A kistérség felé nyitás érdekében szerveztük meg a „Múzeumi mesék megyénkben” című programot is, mely lehetőséget nyújtott kistérség oktatási és kulturális intézményeivel való kapcsolatépítésére, valamint a skanzenbe látogatók számának növelésére, az ott folyó múzeumpedagógiai munka népszerűsítése. A program sikerességét mi sem mutatja jobban, mint

108

Kovács Éva

hogy sikerült újabb, kistérségen kívüli helyszíneket is bekapcsolni: pl. Kocs, Szomód. A Tatabányai Múzeumnak jól működő volunter hálózata van, alkalmi és állandó önkéntes segítőink száma több száz. Emellett, mivel a múzeum a bányász hagyományőrzésnek is színtere, a különböző bányász csoportok (pld. Fúvós Zenekar, Tatabányai Bányász Hagyományokért Alapítvány) állandó partnereink. A kortárs művészeti táborok vonzzák a honi és külföldi művészeket, segítségükkel mára a Tatabányai Múzeum művészeti központtá nőtte ki magát. Visszatérve tárgyunkra, a múzeumpedagógus személye, mint minden munkaterületen úgy itt is kulcskérdés – mindenesetre sokoldalú személyiségnek kell lennie. A kiállítások, a bennük lévő tárgyak és feliratok − sok esetben −, önmagukban kevésbé tudják közvetíteni azokat az információkat és üzeneteket, melyeket megalkotójuk, vagy a rendező muzeológus szeretett volna átadni. A gyűjtemény és a látogatók közti értékközvetítés a múzeumpedagógus feladata. A Tatabányai Múzeum esetében ezt a szerepet egy óvónői, tanítói, zene tánc és drámapedagógus látja el, így a művészetpedagógiák közül is kiemelkedő szerepet kap a drámapedagógia.

A drámapedagógiáról Iskoláinkban a tudásnak nevezett tartalmat különböző tantárgyak köré szerkesztjük amiatt, hogy átadásukat megkönnyítsük. Máshogy közvetítjük a világot, ha a természettudós szemével vizsgáljuk, máshogy ha történészként, környezetvédőként, esetleg művészként szemléljük azt. A világról szóló ismereteket részekre tagolva kaptuk annak idején az iskolai oktatásban mi is, részekben is adjuk tovább. A gyerekek számára a világ felfedezetlen. Cselekvéseikben és az újonnan érkező információk feldolgozásában elsősorban képzeletükre és érzékszerveiken keresztül szerzett benyomásaikra támaszkodnak, sem mint intellektusukra. Az iskolában a tudást nagy részben leválasztjuk a személyes és intuitív tartalmakról. Ez a megközelítésmód természetes, s a teljesítmény miatt társadalmi szempontból is elvárt. A teljesítmény elérésének van más módja is. A jelenkori pedagógiában már megjelennek új módszerek, melyek segítségével az élmény megszerzése központi kérdéssé válik, és a cél, az élmény ismerős és értelmezhető ismeretekre való átalakítása.

Ilyen módszer a drámapedagógia is, melyet a múzeumpedagógiai foglalkozások területén a Tatabányai Múzeumban előnyben részesítünk. Segítő lehetőségként látjuk az iskolai oktatás mellett, ami hasonlóan más művészeti tevékenységhez a gyerekek komplex fejlődését szolgálja, kiegészíti és megerősíti az iskolákban megszerzett ismereteket, kinyitja a kaput az önképzés felé. A dráma kihasználja a gyerekek iskolai tudását és saját erőforrásait is, épít a meglévő nyelvi szintjükre, tapasztalataikra, érdeklődésükre, s ezzel lehetővé teszi, hogy önmaguk találjanak kapcsolatot az ismerős és az ismeretlen között. Az így felfogott tanulás lényege a folyamat maga, célja pedig az, hogy a gyerekek megtanulják, miként tudnak önmaguk számára új jelentéstartalmat felfedezni.1 A dráma a képzeletbeli közegben létrejövő tapasztalat befolyásolására koncentrál. Ezt a tapasztalatot a gyerekek a szerepjátékok és szabályjátékok konvenciói által szerzik meg, ez az a közeg, ami alkalmas arra, hogy különböző ötleteket, gondolatokat, értékeket, szerepeket és nyelvi megformálási lehetőségeket cselekvésben (azaz olyan helyzetben, ahogy az a valóságban is megjelenne) kipróbáljanak. Gyakorlati jellegű, azonnali visszajelzést biztosító tevékenység, mely bevonja az érzelmeket és az intellektust is (azt keresi, hogy hogyan kapcsolhatók ös�sze a személyes és intuitív tartalmak a tudományos megközelítéssel). A dráma a cselekvést, mint dimenziót emeli be a munkába azáltal, hogy a tanulást az idő-tér-személyek hármasságának megszerkesztett alkalmazásán keresztül valósítja meg. A dráma a jelentésteremtés társas, interaktív módja. Benne a jelentést a képzeletbeli helyzeten belül érvényes, a valóságos helyzetet szimuláló és azzal megegyező cselekvéseken és nyelvi megformáláson keresztül közvetítjük (azaz a képzeletbeli tapasztalatnak a résztvevők számára valósághűnek kell lennie).

A Tatabányai Múzeum Iskolamúzeumában folyó múzeumpedagógiai programról

A Tatabányai Iskolamúzeum 1987-ben nyílt meg egy 1970-ben még általános iskolaként működő épületben. Bemutatta helyi közoktatásunk dokumentumait, s a legbelső teremben a klebelsbergi népiskolákat idéző osztálytermet. Idővel ez a kiállítási anyag átköltözött a Tatabánya Múzeum Szabadtéri Bányászati Múzeumába, ahol a MÁK Rt. magán elemi népiskola épületének fő szárnya alapján elkészített rekonstrukciója épült fel 2006-ban. Az egyik

1

Neelands 1994.

Múzeumpedagógia osztályteremben a 60-as, 70-es évek állami fenntartású általános iskolai időszakát bemutató, míg a másikban a 20-as évek, a MÁK Rt. által meghatározott népiskolai időszakát rekonstruáló iskola eredeti bútorzata áll. A teremben elhelyezett fapadok, dobogó, tábla, szenes kályha és a korabeli megkopott térképek tökéletesen illusztrálják a látogatóknak azt a kort, amelyet csak film- és olvasmányélményeikből ismerhetnek, ha ismernek, illetve ha meg akarnak ismerni. Egyre több szülő és pedagógus panaszkodik, mivel a gyerekek érdektelenséget mutatnak a múlt történéseivel szemben, nem szívesen olvasnak, a kötelező irodalmat is videón vagy DVD-n nézik meg. Mindez számukra csak történelmi vagy irodalmi tananyag, lecke, amit meg kell tanulni, le kell tudni, majd el kell felejteni, mivel ezek az ismeretek távol esnek mobiltelefonos, számítógépes világuk tapasztalásaitól. Az iskolamúzeum osztálytermeiben azonban minden gyerek, de a felnőttek is, izgatottan és kíváncsian nézik végig a tárgyakat. Beülhetnek a padokba, végig simíthatják kezükkel a nagyszüleik által bevésett gödröket, kitapogathatják a neveket. A fantáziájuk segítségével megelevenedhet előttük a múlt iskoláinak hétköznapi élete. Talán nem is a gyerekek érdektelenek, hanem az eszközeink hiányosak, elégtelenek, hatástalanok. Az emberi kíváncsiság a mi gyermekeinket is, mint ahogy bennünket is annak idején, állandó mozgásra, kutatásra késztet. Milyen is volt az a derék idő, ami tőlünk eltávolodott? A tanúk már nincsenek, nem lehetnek itt velünk. De árulkodnak róluk a padba vésett firkák, a térkép hasadásai, a tintatartó körüli tintafoltok és az osztálynaplóba nevük mellé írt jegyek, megjegyzések. A szenes kályha hidegen ásítozik a fal mellett. Vajon miről beszélgettek körülötte a téli ködös reggeli sötétből iskolába érkező gyerekek? Milyen történeteket mondtak egymásnak? Hogyan öltöztek? Milyen szabályai voltak az iskolai életnek? Mit tanultak? Kik voltak a tanárok? Hogyan tanítottak? Volt-e fegyelmezés? Valóban olyan kegyetlenül büntették a fegyelmezetlen gyerekeket, mint ahogy nagyszüleinktől hallottuk? Számtalan emberi viszonyokat sejtető kérdés, amire a tér, az osztályterem nem ad konkrét választ, de kiprovokálja, hogy utána gondoljunk, hogy elképzeljük a padok között lejátszódott jeleneteket. Az ide látogató gyerekek valószínűleg néha-néha mosolyognak azon, amit látnak. Elnevetik magukat, ha a kiállítás vezetőjétől az ő kis életükhöz viszonyítva furcsa dolgokról hallanak. Azt azonban

109

nem állíthatjuk, hogy közömbösek. Bizonyára zavar s összevisszaság van a fejükben. Tudják a történelmet, hiszen megtanulták, beléjük sulykoltuk, de nem tudják azt, hogy hogyan élték meg ezt a történelmet a korabeli gyerekek. S azt sem tudják, hogy a jövőbéliek szemével ők, most, a 20-21. század fordulójának történelmét élik meg. A gyermekeink gyermekei ugyanilyen tétova bolyongással utasítják el a ma történelmének száraz adatait, mint ahogy ezt a mi gyermekeink teszik, ha a látszólag egymáshoz nem tartozó tények és adatok tömegében nem látják, nem láthatják a cselekvő embert. A hétköznapok történései, apró picinyke mozzanatai közelebb vihetnek bennünket a nagy, nemzetek sorsát fordító történelmi pillanatok megértéséhez, segíthetnek a történelmi összefüggések felfedezésében. Éppen ezek miatt látjuk szükségesnek egy olyan múzeumpedagógiai program megvalósítását, amely a dráma és színház eszközeit segítségül híva, nem csak kiállítási tárlatvezetésből, a tárgyak, dokumentumok bemutatásából áll, hanem olyan helyzetek animálásából és megéltetéséből, amelyeket feltételezetten azok a valakik éltek meg, akik ezeket a tárgyakat használták. Erre az adhat módot és lehetőséget, hogy lényegét tekintve nincs nagy különbség a ma embere és a múlt embere között. Talán csak a használati tárgyaink fejlettségében, életkörülményeink minőségében különbözünk. Az emberi kapcsolatok s az ezekhez társuló érzések, gondolatok és törekvések azonban hasonlóak. Mi is ugyanúgy működünk, mint ők: eszünk, iszunk, szeretünk és meghalunk. A hasonlóságok a pedagógiai-„minta” birodalmában lehetővé teszik az „időutazást”. Hídként összekapcsolják a jelent a múlttal, hogy értelmes jövőt láthassunk magunk előtt. A fentiek alapján az iskolamúzeum múzeumpedagógiai programjának általános céljai a következőkben foglalható össze: • Látogatóink számára a színjátékos tevékenységen és drámajátékokon keresztül a világ elvont, nehezen értelmezhető tartalmait, emberi kapcsolatokban, viszonyrendszerekben tegyük konkréttá, és vizsgáljuk meg. • A múzeumi tárgyak által felidézett, elképzelt dolgokat, eseményeket mindannyiunk által átélhető, „itt és most” eleven élménnyé tegyük, úgy, mintha azok „ott és akkor” történetek volna. • Olyan nevelési és oktatási tartalmak elsajátítására adjunk módot és lehetőséget a gyerekeknek, amik segíthetik megtalálni helyüket a világban.

110

Kovács Éva

A tanári hozzáállást a következők jellemzik: • Információt visz a tanár a játszó csoportba és ezzel irányít. • Segíti a folyamatok kibontakozását, részt vesz a játékban. • Együtt tanul a gyerekkel, a tanulási folyamatot éli meg. Tanár és gyerek egyaránt játszik. Bennünk, felnőttekben felmerülhet a gondolat, mely megkérdőjelezi a játék komolyságát. „A komolyság igyekszik a játékot kizárni, de a játék nagyon is magába foglal komoly mozzanatokat. A játék tehát tágabb fogalom a komolyságnál”. Ezekkel a gondolatokkal várjuk mindazokat a gyerekeket, felnőtteket és időseket, akik ismeretszerzés, múltidézés, identitás és hovatartozás keresés céljából értékek között szeretnének komolyan játszani.

Függelék Múzeumpedagógiai foglalkozások a Szabadtéri Bányászati Múzeum és Ipari Skanzenben (Tatabánya Vágóhíd u.) 1. Korhű óra az Iskolamúzeum 1920-as évek osztálytermében A gyerekek korhű környezetben ismerkednek meg az 1920-as évek iskolájának szokásaival, módszereivel, jutalmazás és büntető rendszerével. Az előkészítő rész után az udvaron korabeli játékokkal játszanak (gólyaláb, lépegető, zúgattyú), majd a kolompszóra, mint régi diákok sorakoznak és a tanító szerepébe lépett drámapedagógus irányításával egy korhű órán vesznek részt. A levezető részben elmondhatják gondolataikat, érzéseiket, megfogalmazhatják tapasztalataikat. 2. Korhű óra az Iskolamúzeum 1960-as évek osztálytermében A gyerekek korhű környezetben ismerkednek meg az 1960-as évek iskolarendszerével, a tanulók mozgalmi életének jelrendszerével, gyerekszerepeivel. Kipróbálhatják az 1960-as évek játékait (roller, karika, ugráló kötél), hangszereit (dob, xilofon, metallofon), megtanulhatnak korabeli, a gyerekeknek szóló mozgalmi dalokat. A levezető részben elmondhatják az óra során megélt élményeiket. 3. „Bányajáték” − játékos foglalkozás a skanzen imitált földalatti térségében A gyerekek az előkészítő rész során megismerkednek a bányászat alapvető fogalmaival, eszközeivel, dolgozói rangsorával, jogaival, kötelességeivel. Ezt követően a bányászok szerepébe lépve drámaórán vesznek részt, mely során megtapasztalhatják közös döntéseik következményeit (előnyeit, hátrányait). A levezető részben elmondhatják az óra során keletkezett gondolataikat, érzéseiket, megtanulhatják a Bányász himnuszt. 4. „Mesterségünk címere” − játékos foglalkozások a skanzen mesterségeket megjelenítő kiállításaiban (cipész, szabó, kozmetikus, fodrász, borbély, pék, fényképész műhelyek) A gyerekek megismerkednek az általuk választott foglalkozás alapvető fogalmaival, eszközeivel. Változatos játékokkal rögzítik tudásukat. Igény esetén kézműves foglalkozáson vehetnek részt.

Múzeumpedagógia

111

Korhű óra az Iskolamúzeum 1920-as évek osztálytermében

Korhű óra az Iskolamúzeum 1960-as évek osztálytermében

Iskola múzeum

Mesterségek háza

112

Kovács Éva

A Tatabányai Múzeum 2010-ben az iskolamúzeumban folyó 1920-as és 1960-as éveket idéző korhű óráiért elnyerte a Nívódíjat a legjobb múzeumpedagógiai kezdeményezés kategóriájában. A címmel együtt járó pénzjutalmat a múzeumpedagógiai program továbbfejlesztésére költöttük, melyből a következő új „órák” születtek. 5. „Himnuszaink” − korhű ének óra az 1920-as évek osztálytermében A gyerekek harmónium kísérettel megtanulják régi himnuszunkat, a Boldogasszony anyánk kezdetű egyházi eredetű éneket, majd eléneklik a mai himnuszunkat is. A dráma módszerének segítségével átélhetik a himnuszok történeti és patetikus mivoltát. 6. „Rajziskola” − korhű rajzóra az 1960-as évek osztálytermében A gyerekek iskolaköpenyben igazi fa rajztáblákon próbálhatják ki korhű másolatok segítségével a sematikus rajzolás módszerét, ami leegyszerűsített mértani formákból alakítja ki a tárgyak, növények, állatok és emberek vázlatos képét. Rajzolás közben az 1960-as évek tipikus zenéit hallgatják. 7. „A szög miatt a patkó elveszett” − múzeumpedagógiai foglalkozás az ipari skanzen eredeti bányakovács műhelyében A gyerekek „igazi” kovácsmester irányításával tanulják meg a patkót felszegelni a farönkre, ahogy annak idején a bányakovács inasok tanulták a bányalovak patkolásának mesterségét. A dráma módszerével magyar népi mondókákat dolgoznak fel. 8. „Sámlisok” – múzeumpedagógiai foglalkozás óvodások részére A kicsik az óvónők által előzetesen kiválasztott, az ipari skanzen állandó kiállításaiban „sámlira ragasztva” népi mondókák és énekek segítségével drámaórán vehetnek részt, fókuszban a kiállításokon szereplő korhű tárgyakkal. Múzeumpedagógiai foglalkozások más intézmények együttműködésével „Múzeumi mesék megyénkben” − játékos foglalkozások Majkon a Kamalduli Remeteségben, Tatán az Eszterházy kastélyban és Gután, Vermes István lovas íjász törzsfőnök jurtájában Majkon a gyerekek megismerik a kamalduli szerzetesek történetét, életmódját. Eredeti cellaházban a fogadalomhoz kötődő néma játékokat játsza-

nak. Gyógynövényeket azonosíthatnak, kérésre illatzsákot köthetnek. Tatán az Eszterházy kastélyban a gyerekek megismerik a reneszánsz kor jellemzőit, művészetét. Részt vesznek a „Mátyás az igazságos” című drámaórán, melyen saját tapasztalatot is szerezhetnek a hamisságról. Gután a gyerekek megismerik a honfoglaló magyarság történetét, életmódját. Délelőtt kipróbálják a csatacsillag hajigálást, kelevéz dobálást, íjászkodást és lovaglást. Szalonnasütés után a korhűen berendezett jurtában Vermes István lovas íjász törzs vezérrel beszélgethetnek az ősmagyar hagyományokról, felvidéki dalt tanulhatnak. Foglalkozások a Szabadtéri Bányászati Múzeum és Ipari Skanzenben • az órák időtartama: 90 perc • tartalmukat a gyerekek életkora, érdeklődése és pedagógusuk kívánsága befolyásolhatja • az órák ára: 600 ft/fő, pedagógusoknak ingyenes, ami tartalmazza a múzeumi belépőt és a tárlatvezetést is. Foglalkozások Tatán, az Eszterházy kastélyban • az órák időtartama: 90 perc • az órák ára: 800 ft/fő, pedagógusoknak ingyenes, ami tartalmazza a múzeumi belépőt és a tárlatvezetést is. Foglalkozások Majkon, a Kamalduli Remeteségben • az órák időtartama: 90 perc • az órák ára: 1000 ft/fő, pedagógusoknak ingyenes, ami tartalmazza a múzeumi belépőt és a tárlatvezetést is. Foglalkozások Gután, Vermes István lovas íjász törzsfőnök jurtájában • a foglalkozások időtartama: 1 nap • a foglalkozások ára: 3000 ft/fő/nap, pedagógusoknak ingyenes, a busz szervezése és fizetése a csoport feladata. Jelentkezés a múzeumpedagógiai programokra A programokra jelentkezni a drámapedagógusnál, Kovács Évánál előzetes időpont, téma, korcsoport és létszámegyeztetéssel lehet a 06‑20‑5100‑192es telefonszámon hétköznap 8–12 óráig.

Múzeumpedagógia

A szög miatt elveszett a patkó

Az a híres Öveges professzor

Himnuszaink Kézzelfogható történelem

113

Kovács Éva

114

Museum education in the Open Air Museum of Mining and Industry of the Tatabánya Museum from 2006 to date Éva Kovács The present study is an overview of the museum education classes of the Tatabánya Museum. It offers information on the reasons for introducing the presently available classes and deals with the planned tasks as well. The reconstruction of the central building of the Museum (to be finished in the near future) and the new permanent exhibition to be organised after that serve as a perfect tool to do so. The personality of the museum educator defines the process of the organization and the conduction of programmes. In the Tatabánya Museum, this person is an expert on pre-school and primary school education, as well as on music, dance and drama education. Thus, drama education plays a key role. It is by no chance that the Tatabánya Museum decided to offer such opportunities: we are convinced that museum education—similarly to other artistic activities—contributes to the complex development of children by complementing and reinforcing the knowledge acquired at school and by opening the gate to self-directed learning. The article also contains a short description of the classes; the appendix is a summarizing list.

Irodalom Múzeumok a „Közművelődésért”. Nemzetközi Múzeumpedagógiai Konferencia. Bp. 2002. Neelands 1994 Jonothan Neelands: Dráma a tanulás szolgálatában. Színházi Füzetek VI. Bp. 1994. Móka 2001 Móka János: Dráma és színházpedagógia a múzeumpedagógia szolgálatában. (Belső használatra) Tatabánya 2001. Huisinga 2000 Huisinga, Johan: Homo Ludens. Szeged 2000.

Tatabányai Múzeum 2011

Recommend Documents