TÁRSADALOM TÁRSADALOM

MŰVÉSZET

MŰVÉSZET

TUDOMÁNY

TUDOMÁNY

TÁRSADALOM – TÁRSADALOM

Magyar Tudományos Akadémia • Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetsége • Magyar Írószövetség

Prof. Vizi E. Szilveszter akadémikus, elnök MTA Simonffy Márta elnök, MKISZ Prof. Pléh Csaba akadémikus, főtitkár helyette, MTA Konok Tamás festőművész, a SZIMA tiszteleti tagja Kalász Márton író, a Magyar Írószövetség elnöke

Művészet és tudomány: együtt és egymásért Miért?

A művészet új tudománya A tudomány és a művészet párhuzamos törekvései Narcisztikum és brutalitás között

Ács Margit író, a Kortárs szerkesztője

Új rabszolgák

Szokolay Sándor Kossuth-díjas zeneszerző

Az alkotások azonosságai és különbségei

Prof. Freund Tamás akadémikus, agykutató

Tanulási folyamatok és belső világunk

Prof. László János pszichológus, egyetemi tanár

Mit köszönhet a pszichológia a történeteknek?

Prof. Csányi Vilmos akadémikus

Művészet és tudomány: kreatív kommunikáció

Lánczi András politológus, egyetemi tanár

A kultúra és a művészet a politikai bölcseletben

Csaba László közgazdász, egyetemi tanár

A közgazdaságtan, mint az arányok művészete

Prof. Hámori József akadémikus, agykutató Devich János egyetemi tanár

Az agykutatás eredményei és a művészetek oktatása A zene mindenkié?

Végh Attila író, újságíró

A művészet igazsága

Ekler Andrea irodalomtörténész, szerkesztő

Cselekvő értelmiség

Prof. Marosi Ernő művészettörténész, akadémikus Sturcz János művészettörténész, tanszékvezető egyetemi tanár

Művészet és tudomány; művészettudomány Cinizmus és miszticizmus

Művészet és tudomány: együtt és egymásért

Vizi E. Szilveszter

Művészet és tudomány: együtt és egymásért

A Magyar Tudományos Akadémián, de mondhatjuk úgy is, hogy a tudomány templomában kerül sor erre a konferenciára, amelyen a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetsége a Magyar Írószövetséggel közösen vesz részt. Méltó a hely, mert a magyar nyelv művelése tradicionálisan a magyar tudományosság legfontosabb feladata. Vallják ezt, akik tudják, hogy a reformkorban a magyar nyelv művelése egyet jelentett a nemzet megmentésével. Aminthogy 1825-ben Széchenyi István gróf is ezt tűzte ki az Akadémia legfőbb céljául: a világ tudományos, szellemi értékeit magyar nyelven, mindenki számára közérthetően kell közzétenni. Hogy az intézmény és a magyar nyelvben való létezésünk összhangját még inkább kihangsúlyozzam, újra el kell mondani: ennek az Akadémiának a főtitkára, az épületünk dolgos munkatársa Arany János volt. De itt dolgozott Bartók Béla is, amint Kodály Zoltán, az Akadémia egykori elnöke szintén. S az említetteken kívül Akadémiánk tagjai között más nagy művészeket, például festőművészeket is találunk. Ha azt nézzük, mi a feladata egy természettudósnak – például nekem – akkor valamennyiünk részéről egyértelmű lehet a válasz: feladatunk az igazság keresése, felderítése és felmutatása,. És mi a művész és író feladata? A szépség keresése és felmutatása. Tehát míg én az igazságot keresem, a művész kimondja a szépet. És tudjuk, ahogy Keats írta Görög váza című ódájának végén: Beauty is truth, truth beauty. Ami szép, az igaz, ami igaz, az szép... Tehát ami igazán szép, az csak igaz lehet, és ami igaz, az csak szép lehet. Valamiképpen tehát az emberi élet értelme az igazság és a szépség együttes megjelenése. Kant esztétikumnak nevezte, ami a jelenségek lényegét jeleníti meg, s ami csak az embernek jelent valamit, mert azt csak az ember tudja érzékelni. Nem az értelmével, hanem a szívével. Amint A kis herceg-ben a róka mondja: „... jól csak a szívével lát az ember...”. Igen, szükség van, nagyon nagy szükség van erre az összhangra és erre a látásra. A XXI. században gyakran megfeledkezünk a lényegről, megfeledkezünk azokról a kapcsolatokról, kapcsolódásokról, amelyek csak az embert jellemzik, És itt van hihetetlen jelentősége a kis-közösségeknek: az egyházaknak, az iskoláknak. Szerepük, hogy megjelenítsék, ami igaz, ami emberi. Ezért oly fontos számunkra is a művészet. Igaz, mostanában azt szokták mondani, hogy a művészet válságban van. Én azonban ezt tagadom. Nem a művészet van válságban, hanem az ember. Az ember, akinek kötelessége volna észrevenni azt, amit kizárólag a művész tud megtalálni és bemutatni. Kötelessége volna, de néha nem teszi. Talán az érzékei tompultak el? Talán az érzékelési képessége csökkent, s már nem észleli, „amit csak a szívével lát az ember”? Meggyőződésem, hogy korunk száguldó világában, a pénznek, a szerzésnek, az anyagi javak túlzott felhalmozásának minden kulturális értéket maga alá gyűrő jelentősége van. A célokat és elvárásokat annak tükrében látjuk és jelenítjük meg, hogy kinek men�nyije van; mit ért el és milyen gyorsan. Ebben a helyzetben a művészetnek és a tudománynak különös jelentősége lehet. Újra és újra meg kell fogalmazniuk a szépség és az igazság egységét. Hogy majd készen legyen a válaszok, ha az emberek ismét a teljes harmóniát keresik majd, amit a szerzés sohasem nyújthat. S ezt a célt, művészet és tudomány csak együtt és együttműködve érhetik el.

5

Simonffy Márta

Miért?

Miért?

MŰVÉSZET – TUDOMÁNY politika – politika TUDOMÁNY – MŰVÉSZET Művészet és tudomány. Mikor a két terület fontosságáról, kultúránkban betöltött szerepéről, egyetemességéről beszélünk, beszélnek rólunk, megkérdeznek e bennünket és megkérdezzük-e magunkat szerepünkről, helyzetünkről és a területek egymáshoz való viszonyáról, kapcsolatáról, felhasználási módjairól, lehetőségeiről. Nem mindig, vagy talán egyáltalán nem. Ezért gondoltam, kérdezzük meg egymást, kérdezzük meg magunkat és kérdezzük meg, mondjuk el a politika szereplőinek, mi mit szeretnénk és mi a kultúra „csinálók”mit várunk tőlük. Itt a lehetőség, hogy elmondhassuk, hogy a kultúra e két jelentős ága mit adhat, mit adnak, mit nyújtanak és mit nyújthatnak egymásnak. Fontosak a hazának, fontosak a nemzetnek? Hatnak egymásra? Milyen módon? Vannak lehetőségek? Kapcsolódási pontok? Mondjuk el a közös gondokat, azokat a tényeket, azokat az értetlenségeket, amelyek nyomasztóak és amelyek körbevesznek bennünket! Talán nemcsak egymáshoz szólnánk! Talán megértenének bennünket! Talán jobban látnák, jobban értenék, hogy egy nemzetnek művészete, tudománya az egyik legfontosabb alkotó eleme, elengedhetetlen feltétele megmaradásának. Integráló szerepe az egyetemes kultúrához olyan evidencia, amelyhez nem fér kétség. A művészet és tudomány szereplői értéket teremtenek, nemzetnek, világnak, hazának. Érdemes odafigyelni rájuk! Mi is a művészet? Az emberiség egyetemes nyelve. „Világképünk a művészet nélkül tökéletlen lenne” (C. Fiedler) Egy olyan eszköz, amely a lényegnek, a leglényegesebb mozzanatát tárja elénk! A művészet nem üres absztrakció, hanem a szellem önmegismerésének módja és lehetősége. A művészet célja és rendeltetése, hogy a gondolatot megjelenítse, közvetítse és mindezt, érzéki módon valósítja meg. Összekötő elem a fogalom és a létező között. A művészet a lélek és a szellem teljes körű közlésére képes. Célja, hogy szemléletessé tegye, ami az ember tudatában, emóciójában jelen van. A tiszta gondolat, az érzékfeletti világ érzéki régió közvetlen ábrázolását nyújtja. Egy olyan láncszem fogalom és a természet között, amely megjelenít, ábrázol. Tartalmát formába önti, rajta keresztül jelenít meg. A szellem kifejezésének lehetősége. Objektivitása és függetlensége lehetővé teszi a gondolat szabadságának és igazságának kimondását. Platón megállapítása szerint: a művészet képes a lényeg feltárására, közel áll a filozófiához és a megismerés egyik lehetősége. Az eszme, amely nem kötődik az érzéki világunkhoz ez az abszolútumunk a lelki igazságunk, a vallásunk, a hitünk, melyek fizikailag rögzíthetetlenek. Bizonyítva, hogy a lélek szabad. Sokszor a vallási állítások fizikailag abszurdak, érzékileg sem észlelhetők, de ezáltal válik ténnyé, hogy a lélek valós, autonóm tényező. A művészet az egyetlen, amely képes a lélekben lévő vallási tartalmat transzformálni, megjeleníteni. Olyan képekkel és képzetekkel dolgozik, amely az emberi képzetből ered. Mivel önmagukban megismerhetetlenek, csak képmások alakíthatóak róluk, amely az idők során folyamatos megjelenítési változásokon mennek keresztül. Abban közösek, hogy az alkotás akármilyen tökéletes művészet szempontjából, a hit transzcendenciája megmarad. Tehát a psziché túl van a művészeten. A hit csak benső érzékelés, lelkünkben létező. A művészettel közelebb hozhatjuk, rávezethetjük a hit létezésére, segít a szubjektum megismerésében. A művészetet ellenben megérthetjük, érzékelhetjük. A művészethez való viszonyunk, reflektálás. Tudjuk, hogy a műalkotás felett véleményt formálunk, elgondolkozunk róla, vizsgálódunk, ítélkezünk, ahogyan ezt a művészet tartalma és anyaga szükségessé teszi. A művészet emberi alkotás és ember számára készül, érzékiből származik, a gondolaton keresztül az érzékhez szól. Az alkotásnak, a műnek mindig célja van, hiszen a gondolatnak, a tudatnak tárgyiasított, megjelenített formája. A MŰVÉSZET NEKÜNK SZÓL! A TUDOMÁNY ÉRTÜNK!

7

Pléh Csaba

A művészet új tudománya A művészet új tudománya Nem vagyok sem művész, sem tudós, úgyhogy Elnök Asszony és Elnök Úr emelkedett szavai után had köszöntsem kicsit földhöz ragadottabb módon az összejövetel résztvevőit. Pszichológus vagyok. A pszichológusok számára a művészet különleges kihívás és különlegesen érdekes és izgalmas téma volt, legalább 150 éve, amióta a modern pszichológiáról beszélhetünk. Arra szeretném csupán felhívni a figyelmet – és ezt az előadások is mutatni fogják – hogy változik maga az a kapcsolat is, ahogyan a tudományok és művészetek egymáshoz közelítenek, egymás számára mondanivalóval bírnak. Tudom, hogy az itt lévő művészek meg vannak győződve arról – egész munkásságukat ez irányítja – hogy a művészet állandóan változó nyitott rendszer. Eközben azonban sokszor él bennük az az illúzió, hogy maga a tudomány megközelítés módjaiban fix pontnak tekinthető. Nem minden szempontból rögzített azonban a tudomány sem. Módszertanának alapelveiben, az érdeknélküli és személytelenített megismerésben, bizonyos erkölcsi, a megismeréssel kapcsolatos elkötelezettségeit tekintve kétségtelenül állandó megoldásokat követ a tudomány, de változik abban a tekintetben, a minket most érdeklő kérdésben, hogy hogyan is közelít a művészethez, melyik oldalát állítja előtérbe. Térjünk vissza a pszichológiára! 150 éves évfordulóját ünnepeljük Sigmund Freudnak. Freudtól kezdve mindannyiunk számára világos, hogy a művészet egyik különleges érdekessége a pszichológia számára természetesen a művész személyisége. Hogyan hozhatta létre éppen azt a művet? Freud óta velünk lévő program ez. Nem is szorul háttérbe ma sem, de kiegészítette – legalább a XX. század második felétől – egy másik program: mit kezdünk mi, egyszerű halandók, nem művészek, magukkal a művekkel, hogyan olvassuk őket, hogyan észleljük a képek szépségét, a képekben lévő szimmetriák-aszimmetriák hogyan befolyásolják érzelmi reakcióinkat és így tovább. Arra szeretnék utalni – és ezt a tudósok részéről tartott előadások nagy része szépen meg fogja mutatni – hogy az utóbbi két évtizedben egy harmadik módon is érdekes lett a pszichológia, a nyelvészet, részben pedig a természettudományok számára a művészet. Ez az új megközelítés a művészetet egészében tekinti. Nem az egyedi alkotókra kíváncsi, nem is a befogadó befolyásoló paramétereire, hanem azt a kérdést veti fel, hogy az ember, mint sajátos antropológiai lény esetében hogyan lehetséges egyáltalán a művészet. Hogyan lehetséges az, hogy az emberré válás meglehetősen kezdeti fokaitól kezdve a megjelenítés olyan fontos volt már az első emberek számára – gondoljunk itt a barlangrajzokra – hogyan lehetséges az, hogy a művészet által kihasznált kulturális mintázatok – mint például a népmesék – állandóan visszatérő patterneket követnek, mintegy egyetemes gondolatmenetben örökítik meg az embert befolyásoló alapvető feszültségeket és megismerési mintákat. A pszichológia az idegtudománnyal s az evolúciós biológiával sajátos kölcsönhatásában jelenik itt meg. Egy olyan új megközelítés körvonalazódik a művészethez, amely a modern tudomány egyik nagy konvergenciáját használja ki a művészetre vonatkoztatva. Nevezetesen azt a konvergenciát, hogy az embert egyszerre tekintjük, mint sajátosan evolúciósan kialakult lényt, és mint egy sajátos idegrendszeri képletet, egyszerre közelítünk például a művészethez az idegtudomány módszereivel, a kísérleti pszichológia módszereivel és az evolúciós biológia attitűdjével. Őszintén remélem, hogy ez a típusú új tudományos megközelítés, vagy új friss hang, a művészek számára is igazolni fogja, hogy nemcsak a művészet változik állandóan, hanem az is, ahogy a művészet és tudomány egymással érintkezésbe kerülnek. Ennek jegyében kívánok az egyik szervező és a konferenciának helyet biztosító Magyar Tudományos Akadémia nevében sok sikert és sok újdonságot a résztvevőknek.

9

A fénytan kutatásai tették lehetővé az emberi szem érzékeléseiben jelentkező optikai csalódások megismerését, amely hatással volt az „op-art” képalakításaira. Viktor Vasarely vagy többek között Bridget Riley festményei, a képsíkból kiemelkedő és mozgásérzeteket keltő alakításai is erről tanúskodnak.

Konok Tamás

A tudomány és a művészet párhuzamos törekvései

A fizika színelméletei és az elektronika tették lehetővé az urbanisztika tereiben megvalósult monumentális installációkat. Például a párizsi Défense negyed egyik központjába létesített színes műanyagcsövekből épített ragyogó alkotást, vagy az ugyancsak ott látható a görög képzőművész Takis, medencébe állított pulzáló, színes fényt sugárzó szemaforrendszerét, amely utópisztikus világkép érzetét idézik. Az elektromágnesség elve inspirálta a belga Pol Buryt. A szerkezet áram megszakításokkal szétgörgeti, majd újra és újra egymáshoz húzza a párizsi Palais Royale udvarán felállított kettős mozgó kútján a

A tudomány és a művészet princípiumai a kezdetek óta kölcsönhatással vannak egymásra. Amíg a tudomány fejlődik az idők folya-

hatalmas tükörfényesre polírozott fémgolyókat. Nosztalgikus poézissel idézve a napoleoni idők ágyúgo-

mán az egymásra épülő ismeretek egyre szélesedő rendszereiben, addig a művészet kifejezésformája az időtlen érzetében, csupán

lyóit, melyeknek felületein tükröződik a történelmi épület belső homlokzata.

változik. Tudjuk, hagy a művészet individuális, szubjektív szempontok alapján értékel, a tudományok megállapításai viszont, csak bizonyítható tények alapján válhatnak elfogadható igazsággá. Mondhatjuk úgy is, hogy: intuíció és racionalitás, nem ellentétet; inkább egymást kiegészítő gondolkodást jelent. Az elmúlt évszázadot a technika és a tudományok fejlődésének hihetetlen felgyorsulása jellemzi... Érthető, hogy az ismeretek bővülése specializálódáshoz az egyes tudományágak szakosodásához vezetett. A reneszánsz korának polihisztora még egymásba tudta ötvözni a művészetet és azon idők tudományainak ismereteit. Így egy személyben hordozója lehetett kora ismereteinek, és egyben jeles művészt is ünnepelhettek személyében. Napjaink kutató tudósa az egészre utaló részprobléma kiművelésén fáradozik. Kutatásai az egyén teljesítőképességein túlmutatva már csoportmunkák szervezettségét teszik szükségessé. A modern idők művészete is változott: Az impresszionizmus volt az első, amely kilépett az akadémizmus klasszikus kompo-

Az elektronikusan vezérelt géprendszer mozgatja a svájci Bernhardt Luginbühl óriás billenő emelő-

A tudomány és a művészet párhuzamos törekvései

darura emlékeztető gépszobrát az „Atlaszt”. A sínen guruló és dübörgő hangot kiváltó vasgolyó meggyőző erővel emlékeztet földünk gravitációs vonzására. A kibernetikus művészet 1968-ban indult a Londoni Institute of Contemporary Art-ban rendezett „Cybernetic Serendipity” (a gondolkodó gép művészete) címen rendezett kiállításon, amely egyben a modern tudomány és művészet együttélését demonstrálta. A monstre bemutató, korunk tudományos boszorkánykonyhájára emlékeztetett. Megjelent ott az akkori idők összes technikai vívmánya: a lézer és hologram berendezések mellett a távközlés minden lehetősége és látványossága, az elektronikus zene új hanghatásainak kíséretében. A mozgalom alapítója Abraham Moles mondta: „A művész immár nem egyedi művek létrehozója, hanem művek eszméit alkotja. A művészet információ, ami egyenlő a gondolkodó gép kreációjával. A klasszikus alkotás korát jellemezte a magányos művész. Az elektronika korát a kollektív laboratórium, az „alkotócsoport” munkastílusa határozza meg.”

zíciós rendszerék dogmáiból, elhagyva a merev szabályokat: a fényre, a színekre, illetve a pillanatok benyomásaira koncentrált.

A kibernetikus művészet egyik teoretikusa Herbert Franke szerint: „A képzőművészet a közelmúltig túlnyomórészt ugyanolyan

Mondhatjuk azokra specializálódott. Ezzel ellentétben az expresszionizmus az ember lelkében feszülő érzelmek megjelenítésére

technikát és anyagokat használt, mint az őskor embere a barlangfestészetnél, rajzolást, vésést, modellálást, az ecsettel vagy szórás-

összpontosított, a látványt csupán ürügynek tekintette. A kubizmus a forma analízisét és új térrendszer kialakítását tűzte céljának.

sal történő festékfelvitel manuális eszközeit. A számítógép bizonyos értelemben rákényszeríti a művészt, hogy tegye meg az ugrást

A futurizmus a dinamizmusra – a konstruktívizmus az elvont geometrikus architektúrára –, míg a szürrealizmus a valóság feletti

a kőkorból a számítógépek korszakába...”

abszurd álomlét vízióiban látta a művészet célját. A második világháború utáni atomkorban még fokozottabban felgyorsult a változások üteme az „action,” illetve „informel”-től a „process” és „új vadak” mozgalmáig. A nyolcvanas évekig, közel negyven izmus és irányzat hirdetett egymásnak nem egyszer, ellentmondó szépségideálokat, illetve célokat.

A művészek a költséges berendezések miatt legtöbbször csak specializálódott intézetekben tudják megvalósítani elképzeléseiket, mint például a „Group de recherche d’Art Visuel” párizsi intézete, vagy más nagy amerikai egyetemek hasonló szándékkal alapított fakultásai. A cél Robert Wiener szerint az, hogy a művész együtt alkosson a mérnökökkel, tudósokkal, matematikusokkal és filozófusokkal.

Korunk művészetéből eltűntek az úgynevezett „főművek,” amelyek mintegy kiteljesedést és ideált jelentettek egy-egy művész

1966-ban Bily Klüver és Robert Rauschenberg elindította New-Yorkban az „Experiment in Art and Technology” csoportosulást,

megítélésében. Ma inkább az egész életmű, az alkotások összessége, egységes következetessége és nem egyszer jelentéktelen

amelyben többek között John Cage, Fuller, Yvonne Rainer és Kepes György is részvettek. Kepes 1967-ben megalapítja a „Massa-

dolgoknak tűnő rátalálások felfedezése és kiművelése jelent rangot és hírnevet az alkotóknak. A tudományok viszont a világ számos

chusette Institute of Technology”-ban működő intézetét, ahol a tudósok együtt dolgoznak a művészekkel.

intézetének kutatásaiból, részeredményeiből és felfedezéseinek összességeiből építkezik. A tudomány és művészet specializálódásainak jelenségei mellett, számos más, fontos kölcsönhatásról kell még beszélnünk.

Ma már külön fejezetben beszélünk a „Video-art”-ról. Legnevesebb mestere a koreai Nam June Paik, aki látványos videokamerák füzéreiből épít installációkat és különböző időeltolódásokban megjelenített programokat.

Kölcsönhatást említettem. Példának hoznám az építészet számos technikai és tudományos felfedezését, amely nem egyszer,

A „Land art” művészeinek egyike, Walter da Maria a meteorológia tudományos eredményeit felhasználva két időjárási zóna

művészeti stílust teremtett. Gondoljunk csak az egyiptomi kultúra piramisaira, vagy az európai művészetben a kupolaszerkezetek

találkozásánál, egy viharokról ismert arizonai völgyben közel száz, tíz méter magas villámhárító oszloprendet épített. A becsapódó

számítási eredményeire, amelyek remekműveket eredményeztek. A tudomány és művészet összműködése, a statikai számítások

villámkisülések és mennydörgések élményeibe gyönyörködhet az odasereglő turistaközönség.

felfedezései és a feltörekvő lélek tette lehetővé a gótika korának égbetörő katedrálisainak megvalósulását. A reneszánsz művészei dolgozták ki a kétdimenziós képsíkon a térábrázolás modern perspektíva rendszerét és lettek tudósai a geometriának, amely újjászületést hozott Európánk szellemének. A polihisztorok, mint a festőművész, tudós Leonardo gyönyörű rajzai nyitottak utat a modern anatómiának, vagy tették lehetővé az ember légbeemelkedését. A hangszereket is a fizika technológiája fejlesztette egy szebb és tökéletesebb hangzás irányába. 1826 őszén, vagy 1828 tavaszán a franciaországi Saint Loup la Varennes-i házának ablakából Joseph Niépce, camera obscurajával, nyolc órás exponálási idővel, sikerrel rögzítette bitumenes fémlemezén a múlt idő pillanatképét, és ezzel a jövő arculatát is forradalmasította. Új művészet és új tudományszemlélet született: a fényképezés. Jelentőségét azt hiszem felesleges lenne méltatni, hiszen a bennünket körülvevő mikro és makrokozmoszba, ahogy André Gide nevezte: „A gépi szem” ad hiteles bepillantást.

A legújabb idők zseniális színpadképtervezője és installátora Robert Wilson a tudomány, technika és hanghatások új „összművészetét” teremtette meg. A vizualitás az akusztika és a filozófia legfantasztikusabb összhatásait egyesítette. Az említett új technikai lehetőségek és változások hihetetlenül kiszélesítették a művészetek határait, mégsem mondanak ellen a „klasszikus” alkotások egyidejű létének. A tradicionális vonal tartalmában, szellemiségében, vagy akár a kifejezésformáiban, (mint például a strukturalitás, szerialitás vagy a látvány ábrázolásának újfajta szemléleteiben) a táblaképeken is tükrözhetik a korszellemet. Pallas Athéné és a Múzsák a mai napig kölcsönhatásban vannak egymással. A tudománynak hitelt a mérhető és bizonyítható igazság jelent –, a művészeteknek viszont rangot, egyedül a kvalitás és az etika mércéje szabhat. Most, hogy e sorokat írom, József Attilának egyik kétsoros verse jut eszembe:

Nem sokkal később Edward Muybridge a Francia Akadémia kiírásának kérdésére, hogy: „Elhagyja-e a ló vágtában a talajt?” Mozgásba lendült emberekről és állatokról, 38 összekapcsolt és sorba állított kamerával, rögzíti a mozgásfázisok pillanatait és ezzel utat

„Ahol a szabadság a rend,

nyitott a kinetika addig ismeretlen folyamataira és egyben egy új művészeti ágnak a filmművészetnek a születését is megalapozta.

mindig érzem a végtelent.”

A századforduló idejében a fotókamera zárrendszere már az ezredmásodpercek rögzítését tette lehetővé. Számos művészileg gyönyörű és egyben az időfolyamatok tudományos megismerését is bizonyító felvételt ismerhetünk. Az 1920-as években Moholy-Nagy megvalósítja „Fényszobrát”. Az elektromos árammal forgatott plasztikára, vetített fénnyel a falon mozgó árnyékot jelenít meg. Művének hatása új stílust teremt: A kinetikus művészetet. 10

11

Nem szemben. Lehet ezzel különféleképp vitába szállni, mint minden állításnak, ennek is lehet érzékenység s elfogultság a következménye; tanulsága olyan megfontoltság is, hol s miképpen vonjuk meg másutt, nem a szellemtudomány, inkább a szellemi közösség határait. Naiv módon mondanám? A szellemi közösség kompenzációs testület – nem oly módon érteném ezt most , mint

Kalász Márton

Narcisztikum és brutalitás között

Odo Marquard, Jauss vagy mások, de hát bármiképpen az ő következtetésük is kiegészült közben, akár az identitáskérdést, akár mást próbálunk vizsgálni, a napi brutalitást többfelől is támad – akkor is, ha olyan elegánsnak vélt fogalmakkal fenénk el vagy hidalnánk át, mint az élménytársadalom, csoportnormák, kánonokat kreálnánk vagy mást. Az igazi szellemi események egyre kevésbé tarthatnak igényt, hogy társadalmiak legyenek – szembenárad velük az az igénytelenség, amit egy mechanizmus élménynek nevez, mer nevezni, ami valaha gátszakadásszerűen árasztott el bennünket. Az igazi brutalitás benne az a föl- vagy föl sem ismert szándék: ha már politikailag nem, legalább így lehessen bennünket szintelen-szagtalan masszává silányítani, amelynek közben nem a szel-

Nemes Nagy Ágnes Között című gyönyörű költeményében a „között” fogalmával kapcsolatban többféle elgondolkodnivalót kínál

lem, a gondolkodás legtermészetesebb emberi igénye, csupán az ösztönszerű tapogatás s bárminek lelkierő híjával való elfogadása.

(mi s mi között); egyik közülük igen keményen, szinte csak kalapácsütésszerű, egytagú mondatokból áll: „Éghajlatok. Feltételek. /

Nem mondanám, hogy máris ezt éljük, de a szándékot, akár pénzről, akár egyéb, rontó célok eléréséről

Között. Kő. Tanknyomok.” Ha bevallanám is, hogy mondanivalóm címét kissé ötletszerűen mondtam telefonba, hozzátehetném,

van szó, itt érzékeljük. A stratégiák mindennek kivédésére, s egy kellő szellemi, lelki fölvértezettségű tár-

régi tapasztalat, a legötletszerűbben kiejtett mondatok is egy sugallat következményei, a sugallat egyik árulkodó hajlamaképpen

sadalom fönntartására elméleti s kevésbé gyakorlati készenlétűek. Ha könnyebb volna a világ helyzete,

pedig ránk vall, mi foglalkoztat bennünket intenzíven, még akkor is, ha legbelül. Narcisztikum és brutalitás, magam legalábbis úgy

még mosolyogni is lehetne azon, hogy azok, épp akik, legmakacsabb, szinte azt mondtam, legvirtuózabb

érzékelem, emlegetett s el is hallgatott fogalmak – az emlegetéssel létünket, legalizálásukat vagy relativizálásukat igyekszünk hang-

módon vezénylik ma a világot efelé az úgynevezett élmény felé, ha kicsit is beletekinthetünk létünkbe, az

súlyozni, vagy divatos „nyelvgazdagító” szóval elmaszatolni. A között, nevezzük így, terrénumának mind e közben egyre nagyobb

ő életvitelükbe – ők tűnnek igazi narcisztikusoknak, ők állnak a bizonyos, korábban már említett nyilvá-

s fontosabb szerepe van létünkben, működésünkben (s itt nem csupán a mi közösségünk, pályánk lehetőségeire, kényszereire kell

nossági aranytükör előtt. S mi irigyen rájuk csodálkozunk.

Narcisztikum és brutalitás között

gondolunk): én azt hiszem, minden között terepét választja ki végül ki-ki próbálkozásaira, szellemi, morális végzések, nyűgöktől

Ha a magunk szerepére s föladatára gondolunk, nem ülhetünk önnön pesszimizmusunkon, tudjuk, egyikünk se véli, sem-

való megszabadulás s más jellemezheti mindezt. Van az ebben való megfogódzás, cselekvés részleteiben idealizmus is bizonyosan,

milyen eszköz sincs a változtatásra, megújulásra. Érzékelhetően nő persze a csábítás az igazodásra – művek, magatartások sora

de elegendő mellérendelt józanság – lehet persze vitatni minden gondolatmenet eredményességét, igazságát, eszközeit, ennek

demonstrálja, s a vele járó sikerre sem lehetünk közömbösek, tartja egy növekvő vélemény. Érvként kétségtelenül ott van, hogy a

is. Egyről semmiképp sem feledkezhetünk meg: a két pólusról, amely a közöttet akár jótékonyan, de kétségtelenül erőszakosan is,

sokat aposztrofált élménytársadalom is tagozódik, de még az úgynevezett triviálisabb ízlésű része se veszne el, ha az alkotóvilág

befolyásolja.

még olyan nyelven szólna, amely nekik is lehetőséget adna a párbeszédre. Itt nem egyszerűen valamilyen túlfinomultságról vagy az

Mondanivalóm címébe a brutalitás sem véletlenül került – még ha egyébről sem esnék is itt szó, csupán arról a tevékeny-

utcai létnél is durvább nyelvhasználatról volna szó – másnak is azonosulni tudó gondolatmenetekről, egy még ezután kidolgozandó

ségről, amelyet magam is gyakorlok, az irodalomról. De előbb talán említsük a másik oldalon megnevezett fogalmat. Narcizmus,

lehetséges nyelvről ehhez a párbeszédhez, inkább úgy mondanám, olykor szükséges elmélyüléshez. A társadalom meghatározó

narcisztikus, narcisztikum. Olcsó volna talán most azt mondanunk, mióta önmagával küzd s önmagában tetszeleg az emberi nem,

személyiségei, intézményei sem tehetik meg azonban, hogy nem vesznek tudomást e küzdőtérről. Nem félek kimondani, a globali-

tudunk róla, gyakoroljuk értelmesen is, értelmetlenül is. Az sem éppen új megfigyelés, nem kell a személyiségnek föltétlenül mű-

záció, az ebbe belesétált világ egyoldalú jóléte, a társadalmi rétegek ismételt szétválasztódása ugyancsak észlelt vagy nem észlelt,

vészettel, szellemi alkotótevékenységgel összefüggésben lennie – ami engem személyesen olykor zavar, bár hozzátenném, nem

de mindenképp irányított brutalitás. Amelyben a kultúra támogatásának nevezett csuklógyakorlatai egyelőre ritkán mutatnak túl

bizonyos, hogy megfigyelésem, megfigyelésünk megalapozott: újabban mindinkább olyan hivatások, magatartáslehetőségek

bármin is – narcisztikus kitérőmondatokon. Ha statisztikai adatokat is bele kívánnék szőni e helyzetbe, elmondhatnám, harminc-

árulkodnak erről a tulajdonságról, ahol minden emberi fogyatékosság lehetőségeiből épp ezt kellene legtudatosabban kizárni.

valahány támogatást kérő levélre szerencsés esetben három válasz érkezik, természetesen kitérő válasz. Mégis igényt tartunk arra,

De legalább annyit megtenni; a közéletet, fogadjuk el, pillanatról pillanatra s elfogulatlanul követő média a nyilvánosságnak

hogy kultúra- művészettámogatásnak nevezzük az eseményt. Egy mondatban összefoglalva: az állam a társadalomra hárítaná a föl-

ne aranykeretű tükörrel ékesített enteriőrt mutasson be s hogy közéletünk valamely szimbólum a nyilvánosság előtt szeretettel

adatot, a társadalom lassan megfeledkezik szemrehányással illetni az államot. Vagy nincsen is miért? Ki a brutális, ki a narcisztikus?

cirógatja önmagát. Meglehet, udvariatlan s durva is ezt így megfogalmazni, a durvaság őszinteségként prezentálva bennünket

Átvitt értelemben persze.

is elég gyakran utolér. Célját persze akkor éri el, vagy akkor sem, ha következménye legalább bizonyos beismerés – de beisme-

Nagy Károlyról és köréről szokás említeni, amit a művelődés, az institúciók megteremtése, a nyelv s a tudás közvetítése terén

résre egyoldalúan késztetni sem éppen helyes gyakorlat. Szemmel láthatóan indulatot is kelt – s eme indulat kifejezésére, úgy

teremtett, túlélte politikai művét: a birodalom nemsokkal halála után végtére széthullott, a művelődés intézményei évszázadokon

gondolnánk, a nyelv alkalmas, így is van, de aztán naponta tapasztaljuk, vannak a hangot való adásnak mindezen túl keményebb

keresztül működtek, a kultúra, a művészet érdekében. Olykor nehéz az embernek magából kiirtania a nyilvánvalóan túlzó érzést, az

eszközei is. Csak annak az a kellemetlen tulajdonsága, hogy egy kisebb rész gyakorolhatja, a nagyobb közösség pedig magyarán

iménti s még jónéhány változatban említhető, valóban sok-sok századot túlélő, minden ínséggel, tragédiával együtt is termékenyítő

szólva kiszolgáltatott.

folyamat, magatartás most kíván kiüresedni, amikor minden kontinuitást csúcsra vihetnénk, az eredményeket summázhatnánk.

De talán kerüljük az elemzés neglizséjébe bujtatott célzásokat – bár ilyesmi nyílt kimondása is hovatovább beletartozik cé-

Elfogadhatónak tetszik, hogy új világ vette kezdetét, új magatartást kívánva, gondolkodást is, szemléletet, ahol bizonyos habitusok

heink önvédelmi rendszerének kidolgozásába. A brutalitás fogalmának említése azonban több irányba indíthatja el gondolatme-

óhatatlanul egy lépéssel hátrébb kerülnek – de azért kérdezzük meg a párhuzamok eddigi természetes meglévősége felől ma-

netünket, úgy, hogy működési, alkotói világunkkal így is, úgy is, összetettebben találkozik, mint néha magunk is érzékelnénk. S itt

gunkat. A hajdan alapított scolák egységes törekvése a szellem tágítására, a tudás expanziójára nem azt indította el, aminek ma is

szeretném hangsúlyozni, nem szabadna ilyen értelemben pusztán a magunk terepére, mondjuk az irodalomra, leszűkítenünk. A mi

össze kell tartoznia? Iktassuk ki persze a naivitást magunkból, de ha már Nagy Károly tudta, a szellemi, a benső igény nem pusztán

dolgunk, hogy valóban tudomány, művészet, társadalom egységét lássuk, annak működési, keserűbb szóval fönnmaradási küz-

valamiféle természetes joggal jár, s azt elismerni muszáj – de mindennek egysége teremtő erejű, s mint olyan kínos-vagyon. Ha már

delmét – de nem csupán azt. Önmaga szintjének, európai, világszínvonalának megmutathatóságát, őrizhetőségét, a fejlesztést, a

a középkor hamar fölismerte a „Graecum est, non legitur” (ez görögül van, nem olvassuk) lehetetlenségét, metaforikusan szólva, mi

fölzárkózást. Ennek elhanyagolása, bármi okból következnék is, szintén brutalitás. Többféle vélemény alakult kis van újraalakulóban,

se formáljunk ilyen mondatokat, s a már meglevőket oldjuk saját érdekünkben végre föl. Minden ember persze korának gyermeke

mit is nevezünk kultúrának, szokás a kultúrát s a művelődést kettéválasztani, a szellemtudományok válságáról beszélni – rendbe

s ez meg is határozza látásmódjukat, de új törvényszerűségeket mégis csak együtt s ennek sokszínűségében tudnánk teremteni.

tenni csak ott lehet bármit is, ahol az okokat is kutatjuk. Nem az én fölismerésem, nagyobb s mélyebb kutatást végző személyiségek

Éppen a szellem, a tudomány, a bölcselet s a művészet föladata, hogy múlt s jelen, hagyomány s új alakzatok közt közvetítsen. S akik

ezzel kapcsolatban legitimáció-inségről beszélnek (izgalmas nyelvi vonatkozás is, akár egy mai versben képként helye volna), Odo

a múltról narcisztikus fanyalgással vagy durván szólnak, talán meg is szívlelnék, ha ismernék a hajdani mondatot: „Amíg a múltat

Marquard munkásságára kell itt föltétlenül hivatkoznunk. Egyik izgalmas tételét, ha nincs is n etán közvetlen vonatkozása ide, de

nem ismerjük, az nolens volens uralkodik rajtunk.” S ehhez még hozzátehetjük: igyekezzünk, hogy semmilyen öncélú műveletnek

miért ne lehetne, hadd idézzük. „A szellemtudományok arra valók, hogy a természettudományok okozta modernizációs folyamatot

ne essünk áldozatul.

– egy folyamat, amelynek haladtában világunk egyre áttekinthetetlenebb lehetne – kompenzálja s így elviselhetőbbé tegye, s teheti

Az ismeret viszont sose teszi az egyént áldozattá. S az sem közhely pusztán, az ismeret kiküzdése, elsajátítása közösség dolga

azzal, hogy történeteket mond el, történeteket a szenzibilizálódás, a megzőrzés, az orientálódás érdekében.” Érdemes még tovább

igazán. A közösség, bármilyen arányban, az a bizonyos között, annak légköre, ahol nincsenek ártó s elviselhetetlen szélsőségek. Kis

idézni; Marquard fácitja: „Minél modernebb lesz a világ, annál elkerülhetetlenebbek a szellemtudományok. A szellemtudományok,

nyelvek, nagy irodalmak (mondhatnók, művészetek, tudományok), s hasonló, jobbára jószándékkal világra hívott s akár finanszíro-

mint kompenzációs tudományok, mint a múltba visszanyúló, identitást serkentő ellensúly az embert önmagától is elidegenítő ter-

zott szólamok se ejtsenek bennünket túlságos bűvületükbe. Az identitás fogalma korábban matematikusok, filozófusok szakmai

mészettudomány és technika dinamikájával szemben.”

fogalomkörébe tartozott, mondja az irodalom, ma világszerte mindannyiunkat utolért, s nem véletlenül. Kiélezett helyzetet vélünk

12

13

óhatatlanul, ahol a fogalom csak elhangzik vagy létünk középpontjába kerül. Ügyelnünk akkor kell, mikor a divat minimumára süllyesztjük. Ilyen számomra az úgynevezett kis nyelvek kifejezés divattá válása is. Agyamban szinte a kisebbségi nyelv párhuzama visszhangzik ilyenkor. Iso Camartin, önnön tapasztalatától általában függetlenítve magát, azt mondja: „Egy kis nyelv hozzátartozói szeretik irodalmukat, a kívülállók gyanakszanak, sem egyik, sem másik nem elvből, tapasztalatból teszi.” Az igazi magatartás azonban, én úgy gondolom, a kellő öntudattal való viselés volna, viszont semmiképp sem: egy félreértésből gátlástalan nyelvújítás címén nyelvirtás vagy legalábbis nyelvnyomorítás; másfelől a túlzott aggodalmú bezárkózás, nyelvféltés. Sosem a nyelv válik kon-

Ács Margit

Új rabszolgák

zervatívvá, pontosabban maradivá, inkább a gondolat. A ló magával ragadja a lovast, szoktuk hajdanta szépen mondani – gondolat s kifejező nyelv akár fordítva rendelkezhetik. Ezzel még nem akarnám vitatni, amiben magam is hiszek, a nyelv mindenkor sugall gondolatot. A nyelv jelenti, úgy gondolom, nem csak az irodalmat, szimbóluma az inkább absztraháló zenének, a látvány-teremtő képző-

Előadásomban a művészet és a tudomány – a művész és tudós – társadalmi megítélésének változatait kísérlem meg fölvázolni.

művészetnek is. A tudomány a nyelv megszokott határait nyilvánvalóan átlépi, ez szerencséje is, nemcsak sajátossága, kicsit irigy-

A megítélésükben mutatkozó eltérést is szeretném érinteni, de úgy vélem, mai helyzetünkben több a rokonság az elitművészet és

kedhetünk rá. Talán dilettantizmus, de én kihallani vélem a zenéből a nyelvet, valóban, s anem csupán a magyar zenéből a magun-

tudományos kutatás elfogadottsága és létfeltételeinek biztonsága tekintetében, mint a különbözés, s ezért kisebb zavarral szólalok

kát, egy-egy képen a betű elvontságát – s nem tagadom, hol a képzőművészet, hol a zene törvényei, konstrukciói szerint igyekszem

meg e falak között irodalmárként, mint egyébként a tudomány iránti elfogódott tiszteletem engedné.

megírni egy-egy szöveget. Lehet, ez több is mint tanulási vágy. Egy nagyobb összetartozás ösztöne, vágya, absztrakciója. Gyakorlat – amit köznapjaink valósága mindinkább sugall, zorduló léttörvények pedig kikényszerítenek.

Mind a tudományos, mind a művészeti hivatást, tevékenységet a társadalmi környezet mindenkor rendkívülinek, azaz renden kívülinek tartotta. A közember ellentmondásosan viszonyult a mindennapi

Hugo von Hofmannsthal 1902-ben fiktív levelet ír Francis Bacon angol filozófusnak. Ebben közli, nincsen nyelv, amelyen leg-

uralkodó hierarchiában alig-alig elhelyezhető élethivatásokhoz. Az ősi vallási kultuszok visszfényeként

fontosabb élményeinket s tapasztalatainkat, a személyeseket is közölhetnénk, úgyhogy ő a jövőben lemond az írás lehetőségéről.

enyhe szorongással, idegenkedéssel átszőtt tisztelet járt ki a különleges tudásnak és képességeknek,

A hiányzó nyelv, véljük ma is, bizonyosan egyik legfontosabb problémafölvetése lehet a kezdődő huszonegyedik század humaniz-

ugyanakkor a bizonytalan társadalmi státuszt bizalmatlansággal és némi fölénnyel illette mindenki, aki

musának. Elhallgatnak-e akkor vajon a költők, az írók, a nyelv őrzői, tökéletesítői, kiszolgáltatottjai? Visszatérhetnénk megintcsak

a renden, a társadalmon belül tudta magát. Egy-egy sikeres művészt rajongás övezett, a magas rangú

egy pillanatra a már említett tömegkultúra hangosságára, amelyben a humán szó, a költői hang időről időre alámerülhet – mi azon-

pártfogó is adott rá, hogy vele dolgoztasson, környezetébe vonja, s ezért elemi igazságtalanság nyilvá-

ban, mondaná Tadeusz Rózevicz „mindenre emberi hangon reagálunk”. Ironikusan azt is mondhatnánk, az „emberi hang” mindenkor

nult meg abban, hogy ugyanakkor a bármily nagy tudós is csak szűkebb szakmájában volt elismert, fény, népszerűség alig jutott

van olyan nehezen fölfogható, sok értelmű, akár néma is – hogy nyugodtan lehet a kortárs poézis hangja. Mindazonáltal olyan

neki, annál több veszély lesett rá, ha magára vonta az egyház vagy a világi hatalom elégedetlenségét. Később a romantika korában

nyelvnek kell lennie, a mely ideológiai vagy egyéb szemellenző nélkül szólal meg a közelmúlt, a jelen s jövő bármilyen ügyében.

a hőskultusz folyományaként a művésztől elvárható lett, hogy nagyformátumú személyiségként lépjen elő, mintegy megalkotva

Tudjuk, a kultúra lehet éles fegyver a különböző nézetek érvénytelenítésére, de nevetségessé tételére, eltiprására való nézet is nem

önnön mítoszát is, amely gyakorta fontosabb lett, mint a művei. Byronról, George Sande-ról az is tud, aki egy sort sem olvasott tőlük.

egy észlelhető. A mi küzdelmünk, hogy a zorduló irány láthatatlan keze, nevezhetjük tömegmédiának is, ne lökdösse kíméletlenül a

A XIX. század megnövelte a művelt emberek számarányát, és egyúttal a nyilvánosság is megnőtt, az információ piaca, a sajtó hatása.

társadalmi élet peremére. S tudnunk kell, az említett „emberi nyelv” nem csak az, le legyen az, ami kommercionálisan körülvon ben-

Ez feltétele és részben indukálója volt az imént említett egyéniség-kultusz elterjedésének. A művészek továbbra is előnyben voltak

nünket, s giccsé tenne minden jóravaló szándékot. Narcisztikum és brutalitás között. Leszek Szaruga lengyel költő érdekes tanulmá-

ugyan a tudósokkal szemben közismertség tekintetében, azonban ekkor már a tudományos felfedezéseknek is híre kelt, a polgári

nyában attól tart: „A rossz mind gyarapodó esztetizálása hovatovább a rosszba való beletörődéssé válik.” Lehetne a rossz fogalmát

létforma része lett az efféle tájékozottság is, és a tudóst egyre inkább respektálta a társadalom. A tudomány presztízse kezdett a

gonosznak is fordítani. Mindenképp: egyik az aggályok közül. Gondolkodjunk el rajta.

művészet fölé emelkedni, annak arányában, ahogy a közemberben tudatosult, hogy egész civilizációja a tudományos eredmények

Új rabszolgák

függvénye. A tájékozottság persze felszínes volt, de mégis ápolni lehetett azt az illúziót, hogy a természettudomány mibenlétét, egyes nagy eredményét bárki megtudhatja, aki veszi a fáradságot az ismeretszerzésre. Különösen a kirobbanó technikai fejlődés növelte meg a tudós presztízsét, hiszen a gyakorlatias polgári szellemiség számára a találmányok haszna nyilvánvaló volt, kevés nyoma maradt a középkori borzongásnak, amely a titokzatos erőkkel paktáló „boszorkánymesternek” járt ki. Legfeljebb a csetlőbotló, bogaras tudós sablonja árulkodik a humorral oldott idegenkedésről, ennek ellenére a tudomány a társadalom szemében a tudományos forradalom küszöbén már mindenestül a „komoly” világhoz sorolódik. A művészet ellenben „komolytalan”. Természetszerűleg minősül így az általános fogyasztásra kerülő populáris, szórakoztató művészet, amelyet mindazonáltal kedvel és magáénak érez a közönség. Ám voltaképpen „komolytalan”, mert „haszontalan” az úgynevezett komoly művészet is a többség szemében. Ekkor azonban az átlagember még nem vonja meg tőle a tiszteletét, holott a legkevésbé sem érzi magáénak, sőt nem ritkán ellenséges indulatokat vált ki belőle. Mégis, ha semmit sem ért is belőle, meghódol egy homályos, távoli szellemi régió előtt. A XX. század megfosztja a társadalmat attól az illúziótól, hogy ismeri a természettudomány mibenlétét. Amíg érzékelhető men�nyiségekről, minőségekről volt szó, például vegyi reakciókról, közönséges fizikai jelenségekről, az ember otthonosnak érezhette magát az anyag történései között. Amikor azonban a tudományos kutatás messze került a tapasztalati szférától, az emberi képzelet nem tudta tartani vele a lépést, az általános fogalmi készlet sem elegendő azon történések megragadásához, amelyek már csak egy exkluzív nyelven, a matematika nyelvén írhatóak le. Ez megrázó tapasztalat, hiszen eközben átalakul a világ, és minden változás összefügg azzal a tudományos robbanással, amelyről, lám, felszínes közhelyeken kívül semmit sem tud az emberiség zöme. Így a társadalom számára voltaképpen újra titokzatos folyamatok, jelenségek tárházává vált a világ, amilyennek a teljességgel metafizikai világképek korszakaiban ismerte, csak épp a sámánok helyét a jobbára névtelen, arctalan természettudóssal: fizikussal, matematikussal stb. töltötte be. Tudja ugyan, hogy nem természetfölötti, hanem nagyon is természeti mindaz, amivel a beavatottak foglalkoznak, s ami mellékesen egyre kényelmesebbé teszi közlekedését, élelmezését, háztartását, társasági érintkezését, munkáját, de roppant kevés kivételtől eltekintve használati tárgyai, munkaeszközei működéséről s pláne annak tudományos alapelveiről fogalma sincs. Az egyes ember hol a világot uraló fölényét éli meg, hol pedig végletekig kiszolgáltatott, tökéletesen tudatlan pondrónak érzi magát. Főleg olyankor, amikor hiába nyomogatja a gombokat elromlott szerkentyűjén. Ráadásul a tudományos forradalom következtében kialakult új civilizáció nemcsak több tudással, hanem elemi ismeretek és képességek felejtésével, elsorvadásával is jár. Németh László ezt már 1950-ben baljós jelnek látta. „[Korábban] Az emberek, a legléhábbak is, kénytelenek voltak fölfele élni, 14

15

vagy legalábbis fölfele is élni, mint a futónövény, üdvösségük zsinórjához voltak kötve. A tudomány elvette egyéni létük méltóságát

ágak közül azonban mégiscsak az irodalom az, amely a legtöbb kapcsolatot tartja fenn mindenkor kora természettudományos

(…) ami egy embertől, Istentől számon tartott mű volt, a forrva »fejlődő« anyag pillanatnyi buborékja lett. A technikai jólétnek, ha

világképével. A Föld, amely keserű levében forog, az ember, amely majd vegykonyháján szintén megteszi azt, amit az Alkotó, azért

ugyan megjön, óriási ára van: fölösleges, fejét szűkítő vívmányokért állati éberségét, az alkotás örömét, emberi autonómiáját adta

jelenhetnek meg a verssorokban, mert mélyen és természetesen hatja át a világegyetem képe a költőt. Simonyi Károly nagyjelentő-

cserébe. Az emberiségért küzdő elit eltűnik – helyébe az állam szolgái lépnek. A gépek mindent átvilágító, megdermesztő hatalmá-

ségű munkássága után közhelyszámba megy a kétféle kultúra összefonódását emlegetni, egy nem elcsépelt példát mégis szeretnék

val ők igázzák le, s teszik absztrakció-termesszé Isten mását.” (Újkor) Súlyos szavak, de persze nem árt tisztázni, hogy mindezt nem a

ideidézni az aktuális tudományos diskurzusnak az irodalomban való megjelenéséről. A XIX. század végi magyar novellisztikában

tudomány okozta, nem írható a számlájára például, hogy elvette „egyéni létünk méltóságát”. Ha megfosztotta is az emberiség nagy

gyakran merül fel a struggle for life fogalma, mint az élet alaptörvénye. A Darwini tantétel különösen kapóra jött egy új léttapasz-

részét az ősi genezis-mítoszokban való hitétől, s a lét biológiai esetlegességével szembesítette, ugyanakkor épp a tudomány ébresz-

talat, a liberális verseny drámai könyörtelensége megjelenítésében, tudatosításában. A magyar „ködlovagok” kissé irtóztak ugyan

tette rá az embert intellektusa beláthatatlan erejére, s úgy gondolom, a szellemi minőséget mindennél nagyobbra becsülő, a Tanut

a mindenen átgázoló erőtől, részvétük a gyengéké volt, de meghajtották fejüket az életrevalóság előtt, mint a biológiai lét nagy

szerkesztő-író Németh László se gondolta ezt másként, csak feltehetőleg töredékesen fogalmazta meg revelatív gondolatát. A fölfe-

igazsága előtt. Holott tán lázongtak volna ellene a finomabb, szellemibb igazságok nevében, ha csak a társadalmi törtetést látták

le élést nem a tudomány ásta alá az emberi pszichében, hanem egy agresszíven haszonelvű, a mennyiségi növekedést kényszeresen

volna benne. Ám rávetítvén biológiai genezisünk alaptörvényét, mely a kor nagy tudományos témája volt, mást, többet kezdtek

hajszoló világszellem, pontosabban a világnak erre az elvre épülő gazdasági és intézményi szerkezete. Az azonban sajnos igaznak

benne látni, és saját szplínjüket, dekadenciájukat pedig mint rossz óment viselték, holott talán csak idejekorán ráéreztek az emberi

bizonyult Németh László víziójából, hogy mihelyt az „állam szolgái” rendelkezni kezdenek a „gépek” (és atomrakéták, biológiai fegy-

lényeget fenyegető veszélyre, s rossz kedvük innen származott.

verek) arzenáljával, az emberi élet még a termesz létnél is kevesebbé: absztrakcióvá válik. A vízióhoz mi, fél évszázaddal később élők

A XX. században betetőződött a már korábban megkezdődött folyamat: világossá vált, hogy az emberi szellem a legnagyobb

hozzátehetjük, hogy a mennyiségi verseny kényszerpályájára került és minden technikai eszközzel rendelkező világgazdaság újabb

eredményeket a tudományban éri el. Nem a művész, még csak nem is a filozófus tette rá névjegyét e

és újabb árat szab ki ránk a civilizációs vivmányokért. Például a földi élet végleges kipusztulásának esélyével kell egy ideje szembe

századra, hanem a tudós. A művészet igyekezett megtartani világértelmező prioritását, ám nem tudott

néznünk, amit rettenetes szenvedéseket hozó klímaváltozások előznének meg – lassú kínhalál, amely unkáinkra vár? Még mi, akik

olyan elemi befolyással lenni az emberek tudatára, mint az új tudományos világkép. A művészi alkotás

számolunk a veszéllyel, sem vagyunk elég erősek ezt a jövőt végiggondolni. S ha netán mégis megmarad a Földön az élet? Az em-

maga is meg kívánt felelni az új gondolatoknak, de ez csak abban nyilvánulhatott meg, hogy tüntetően

beriségnek fel kell készülnie arra, hogy az automatizálás határtalan lehetőségei folytán nagyon kevés munkavállalóra lesz szükség

szembefordult a triviális, tradicionális gondolkodásmódokkal, s minden módon a konzervatív szerkeze-

a javak megtermelése során. Milliárdnyi ember válik fölöslegessé, tudásukra, teljesítményükre nem tart többé igényt a világ. A fo-

tek lebontásán kezdett fáradozni, s a maga eszközeivel új látásmódot létrehozni. Legalábbis Európában

gyasztásukra igen, s ezért bizonyos mértékig gondoskodnak fennmaradásukról. Kiszolgáltatottságuk totális, hisz elpusztulnak, ha

és az Észak-Amerikai kontinensen. A fenti törekvések az avantgárd művészetben, a különböző izmusok-

elmarad a segély. Már most is borzongató találkozni például Nagy Britanniában a második generációs munkanélküliekkel, akiknek

ban léptek színre. A régi harmonikus formákból való kiábrándulás nemcsak a régi tudományos világkép felülírásának a következmé-

a szülei sem dolgoztak soha. Az ilyen sors tömeges méretekben felmérhetetlen mélységekbe züllesztheti az emberi lényt. Olyan

nye, hanem az első világháború traumájának is. A művészeti lázadáshoz érzelmi fedezetet a tömeges pusztítástól való elborzadás,

minőségi különbség jöhet létre ember és ember között, mint a rabszolgaság idején, csak ezúttal más a szereposztás. A rabszolga

intellektuális fedezetet pedig a forradalmi tudomány adott.

emberi munkagép volt – ez a henye, vegetáló, lefokozott emberi forma valószínűleg még alantasabb életszintet prognosztizál. Könnyen lehet, tehát, hogy ha nem a Földről, akkor az emberből hal ki az emberi.

Új rabszolgák

Köztudott, hogy a múlt század első felében a magyar művészetben és főleg az irodalomban nem tudott igazán tért nyerni a formabontó modernség. Megújulás ment végbe nálunk is, de nem az avantgárd jegyében. A lírában a klasszikus modernség, a

S ki mástól várhatnánk, hogy megtalálja e tendencia ellenszerét, ha nem a tudóstól. Nem azért, mert ő szabadította ki a szelle-

prózában az úgynevezett valóságábrázoló, lélektani motívumokkal vagy metaforikus sorslátással feldúsított regény- és elbeszélés-

met a palackból, hisz ettől még ő sem parancsolhat neki, sőt, ő is áldozata, mihelyt nem szolgálja közvetlenül a falánkságát. Inkább

típus kanonizálódott. A magas irodalom akkor is kevesek ügye volt, mégis voltak a nagy írók között is, akik igen népszerűek voltak

azért, mert a tudós képviseli legtisztábban az emberi értelemben rejlő erőt, ő aztán igazán „fölfelé” él, osztozik a teremtés gyönyö-

a tömeg előtt, az olvasás kultúrája sem a munkások között, sem a parasztok körében nem volt ismeretlen. A kort meghatározó ter-

rűségében. Improduktív újrabszolgává válni nem képes, önként nem butul el, s ha egyszer a világelit szűk körű klubja úgy tartja,

mészettudományos szenzációk viszonylag kevés írónkra hatottak, a humán tudományokkal viszont erős kapcsolatot tartottak nagy

hogy láb alatt van, ki kell irtaniuk, másként nem szabadulhatnak meg tőle. A védekezéshez azonban a tudósnak is ki kell pillantania

íróink. A történelem, a filozófia, egyeseknél az új tudomány, a lélektan, s az írók egy igen széles körénél a szociológia mindennapi

szaktudósi cellájából vagy laboratóriumából. Mert hiszen elővigyázatlan volt, amikor beszorult oda. Amikor elhitte, hogy csak a di-

szellemi táplálék volt.

lettánsok értenek „mindenhez”, az igazi tudós a saját területét ismeri csak töviről hegyire. Mert ha nem is mindenhez, a saját emberi

Honnan eredhetett ez a világtrendtől eltérő esztétikai igény és szellemi tájékozódás? E kérdésre valójában még nem kaptunk

közegéhez értenie kell, sőt magasabb értelemben felel is érte. És akkor is tévedett, amikor szakmai arisztokratizmusból a legkisebb

választ az irodalomtudománytól. Mindössze a jelenség leírásáig jutottunk el, ám ebben is túl gyakran nem ’eltérésről’, hanem ’elma-

erőfeszítést sem tette annak érdekében, hogy a laikusok számára megismerhetővé tegye kutatási területét, vagy legalább a kuta-

radásról’ esik szó, s az okot egy végzetszerű történelmi késlekedésben jelölik meg az elemzők, mintha ez a sajátos útja irodalmunk-

tásai tétjét, azt, hogy voltaképpen mire megy ki a játék. Vajon mire jut a babonás tekintéllyel, amelyet imaginárius tevékenységével

nak a retardált szellemi állapottal volna egyenértékű.

a közemberek szemében elért? Hihetetlenül nehéz persze, s olykor feltehetőleg lehetetlen általános fogalmi szintre lefordítani azt,

Pedig feltehetőleg ez irodalmunk fénykora volt. Nemcsak a hatalmas életművek tanúskodnak a jó csillagállásról, hanem az is,

ami valójában csak néhány tucatnyi ember számára érthető a világon. Mégis fontos, hogy legalább a rá való törekvés megmutatkoz-

hogy maga a magyar klasszikus modernség eredendően egészséges kulturhistóriai modell. Az íróink, költőink ugyanis nem távoli

zék, s bizonyára nem lenne teljesen eredménytelen. Nem csorbítaná a tudós tekintélyét, ha a gyanakvást és aggodalmat oldaná az

hatásokra reagáltak, hanem részint egymásra, részint pedig az adott, hazai közegre, amelyre egyszersmind hatni is akartak. A ma-

emberekben, ellenkezőleg: ha széles körben ismét elfogadottá válik a szellemi teljesítmény tekintélye, tért veszt a primitív, utilitárius

gyar közönséghez szólnak a művek, függetlenül attól, hogy olvassa-e majd őket a címzett egyáltalán, s ez a beágyazottság a törté-

létstratégia, nőnek az élet immanens értékeinek esélyei, hogy tartalmassá tegyék milliók létezését.

nelmi közösségbe olyan természetes hitelt ad a legkiemelkedőbb műalkotásoknak, hogy érvényük egyetemes.

Közemberi reakcióimat soroltam az imént a tudomány és a társadalom viszonyáról, most végre hazai vizekre evezek: az irodalom és a tudomány, az irodalom és a társadalom viszonyának XX. századi alakulását követem nyomon.

Sajnos, nem állíthatom, hogy e fénykor egyszersmind sikertörténet is. Hogy jobb minőségű lett-e a ráhangolt, ráillő irodalmától az átlag magyar ember – ki tudhatná. Én magam mindenestre jobb minőségű lettem tőle, mint nélküle lettem volna, ezt bizton ál-

A tudomány a művész számára egyfelől az esztétikai tudományosságot jelenti, vagyis művészettörténészeket, zeneesztétákat,

líthatom. Az irodalom csak egyetlen igazi sikert érhet el: hogy szavára az emberek megváltoztassák az életüket. Ebben az országban

irodalomtudósokat. E szakágak a művészet kezdeteinél még természetesen nem léteztek, a művészeti műfajok effajta intézményesü-

túl sok brutális külső körülmény változtatgatta a múlt század közepén az emberek életét, a szavak hatása, ha volt hatásuk egyáltalán,

lése újabb kori jelenség, s talán emiatt a művész fenntartással és olykor iróniával szemléli a műalkotások esztétikai hittételek szerint

elenyészni látszott, s a lélek mélyére szorult.

történő interpretálását, műfajának tudós „pápáit”. Mindazonáltal nem tudja és nyilván nem is akarja függetleníteni magát műfaja

A hatvanas-hetvenes években valamiféle kapcsolat a társadalom és az írók között mégiscsak létrejött és kitartott a rendszervál-

esztétikai rendszerétől, hatással vannak rá a kor irányzatai, olykor túlságosan is meg akar felelni a kialakult normáknak. Más humán

tozásig. Az író–olvasó találkozók például azért voltak népszerűek, mert a sivatagos információ-szegénységben ezek a beszélgetések

tudományok: a történetírás, a szociológia állandó forrása a művészetnek, tehát az ezekkel való kapcsolata kezdetektől nyilvánvaló.

hírforrásnak számítottak, úgyszólván valós véleménycserének, legalábbis annak illúzióját adták. Egyes könyvek hasonló szerepet

Mégis a tudomány ismérveit általában a természettudományhoz köti a művész is, mert a természettudományos vizsgálódás módsze-

töltöttek be. Hosszú sor kígyózott a könyvhetek alkalmával Moldova György előtt szókimondónak vélt szociográfiái miatt. Illyés

ressége és objektivitása a művészi intuíció komplementer színe, s e két szín alkotja az ember szellemi adottságainak teljességét.

Gyula vagy Petri György előtt sokkal kevesebben álltak meg (nem is tudom, ültek-e egyáltalán könyvsátornál a Vörösmarty téren),

A természettudomány jelenségköre hagyományosan témája is a művészetnek. A festőt, a grafikust izgatják a gépek, a mű-

de az ő írásaikban a leleplező (vagy ál-leleplező) szociográfiánál mélyebben, lényegi kérdésekben talált az értelmiségi tábor őszinte

szerek, a csillagászat rejtelmei, és viszont: a természettudós pedig, mondjuk, a szem működéséről talál adatokat a festészetben.

szavakat. Oka volt a hatalomnak arra, hogy Illyés Szellem és erőszakját a magyar nemzeti közösség érzetének feltámasztása miatt,

(A felvillanó példában Linksz Artúrra, az USA-ba származott magyar szemorvosra gondoltam, aki klasszikus festőművészek alkotá-

Petri verseit pedig a belőlük sugárzó renitens, sőt anarchista állampolgári engedetlenség miatt jó ideig karanténban tartsa. Sorol-

sait vizsgálva következtetni tudott az egykor élt művész valamely látáshibájára, s e kutatása világszerte ismertté tette.) A művészeti

hatnám más veszélyes igazmondók neveit, Nagy Gáspárét, Csoóriét, idézhetném a sorjázó eseteket, botrányokat, amelyeknek mind

16

17

visszhangja volt a társadalomban, ha nem is minden rétegét érintően, de meglehetősen széles körben. Abban az időben irodalmi eseménynek véltük ezeket, vagyis az irodalom, az írók ügyének tekintettük, holott nyilvánvaló, hogy elsősorban politikai események voltak, s csak másodsorban írásművek – holott kiváló írásművek voltak – recepciójának az izgalmai. A rendszerváltozás után az irodalom nagyon sokat veszített az imént jelzett politikai jelentőségéből. Az írók ugyan nagy számban politizálni kezdtek, akár mint professzionális politikusok, akár pedig erős publicisztikai jelenléttel, de maga az irodalom: a születő művek az irodalmi intézményrendszer belügyei maradtak. E belterjesség kialakulásához az új művészeti paradigma nagy

Szokolay Sándor

Az alkotások azonosságai és különbségei

térhódítása is hozzájárult. A jelentőségvesztéssel együtt az intézményrendszer átalakulása, meggyengülése is sújtotta az írókat, amelynek korrigálása, a jobb publikálási feltételek elérése érdekében azért nem tudott az írótársadalom fellépni, mert a rendszerváltozás kezdetétől politikai pártállás szerint háborúzik egymással. Csurranó-cseppenő támogatásokból meglepő sok mű jelenik meg, azonban a roppant alacsony példányszám, a szakmai reakció gyér volta, a reklám hiánya miatt e könyvek jórészt pszeudoki-

Születésnapjának hetében a Koncerthausban hallgathattam Mozart muzsikáját. A hely szelleme, és a közreműködő művészek – köz-

adványok maradnak, nincs „becsapódásuk”. Van persze néhány sikerkönyv, de e sikerek is hervadékonyak, új szenzációk, új hírek, új

tük zongorista Balázs fiam is – rendkívüli élményt jelentettek. Könnyű volt „hangolódnom”. Ausztriában az idén minden Mozartról

sztárok söprik le őket a porondról. Ha onnan nézzük az irodalmi életet, hogy vannak már úgynevezett világhírű íróink, író-sztárok,

szól. Óriásplakátok, kirakatok, rendezvények százai jelzik a szép ünnepet.

akik kiemelt honoráriumaikkal, díjaikkal, médiaszerepléseikkel a siker képzetét keltik, továbbá hogy milyen magas az évi megjelent

Néhány héttel később – farsang végén az éjszakában Salzburgon átutazva – különös társaság vonta magára az álmos utasok

műszám – minden rendben van. Ha onnan nézzük, hogy az írótársadalom zöme elemi gondokkal küszködik, a kutya se áll szóba

figyelmét. Egy tucat illuminált maskara, parókások Mozartnak öltözve szórakozgatott, mint a magyar kortársaink a vesztes futball-

vele, munkája visszhangtalan, miközben a média zavaros értékrendet tukmál rá a maradék irodalom iránt érdeklődő közönségre

meccsek után. Elborzadtam. Ez is a jubileum része? Üzlet és cirkusz. Annak idején a Bartók-centenárium évében nálunk is nagy volt

– már csüggesztő a kép. Ha onnan nézzük, hogy a legújabb olvasásszociológiai felmérések szerint a megkérdezettek 40%-a egy év

az igyekezet, még a legújabb bankjegyre is a zeneszerző került. Nyáron Bartók jegyében tartották a Kecskeméti Népzenei Találkozót

alatt egyetlen könyvet sem vett a kezébe, nemhogy irodalmi művet nem, semmilyen könyvtermékkel nem találkozott – gondolom,

– magam is vendége voltam a rendezvénynek, ifj. Bartók Bélával együtt. Egy tv-stáb javaslatára elvegyül-

nem sok kedvünk marad az efféle eszmefuttatásokhoz. Nem sok kedvünk marad írni, egyáltalán.

tünk a sokadalomban, ők pedig várták, hogy felismerjenek minket. Nem ismertek fel.

Az új rabszolgák már közöttünk élnek. Hogy még fizetésből, nyugdíjból, vagy már segélyből – mindegy. Nincs ügyük, nincs felelősségük, nincs is igényük ilyesmire – hálásan adják át magukat mindennek, ami elszórakoztatja őket. Egy tévé műsor valóságo-

A riporter provokáló kérdéseire az egyik atyafi megszólalt: „Az a soványabb az ezerforintosra emlékeztet”. Így nézett ki a jubileum hordaléka otthon.

sabb izgalmat hoz az életükbe, mint amit önerőből megélnek, s voltaképpen valódibb életnek érzékelik, mint a sajátjukat. Hipnoti-

Kinek van szüksége a jubileumokra – az ünneplőknek, vagy az ünnepelteknek? Nyilván nekünk, utó-

kus életálmukban bármire rávehetőek. Autonómiájuk nulla. Autonómiájuk kevesebb az ókori rabszolgáénál, hiszen az legalább azt

doknak. A géniuszok életműve kész, a teremtők, az alkotók kincseket hagyományoztak az utókorra. Mi

gondolt, amit akart. Az új rabszolga a programozás szerint gondolkodik.

pedig megpróbáljuk hálánkat évfordulókra időzíteni. Kiábrándító törekvés ez. Az átlagember – aki való-

S ha kedve nem maradt is, az írónak e helyzetben azért kell írnia, hogy csírájában megőrizze az önálló ítélkezés képességét. A szabad akaratot és a szabadság akarását. Az elmúlt évtizedekben az írók egy része gyanútlanul asszisztált az elemi igazságok

Az alkotások azonosságai és különbségei

színűleg még hírből sem ismer egyetlenegy Bartók- vagy Schumann-művet sem – legfeljebb azt jegyzi meg, hogy mennyit áldoz a költségvetés az ő adóforintjaiból, vagy esetleg azt, hogy milyen profit várható, és kinek a zsebébe kerül.

lebontásához. Irodalmi műveket szentelt az általános és abszolút tagadásnak. Zárójelbe helyezte önmagát, nehogy összetévesszék

A Teremtő Isten egyeseket talentummal áldott vagy vert meg, alkotásra készteti a kiválasztottjait. A géniuszok életműve kincs.

a korszerűtlen, igehirdető írókkal. Erre láthatóan nincs már szükség. A jelenleg ránk záruló zárójelnél megsemmisítőbbet a legrelati-

Az emberiség kulturális öröksége felbecsülhetetlen érték. Az utókor feladata, hogy sáfárkodjék vele, méghozzá méltó módon, mert

vistább író sem tud kreálni. Az igazságokat már nem lehet tovább bontani. Az író jól teszi, ha erről a pontról már visszafordul.

az örökséggel illik, sőt kötelező elszámolni. Mert mi végre is kaptuk a művészetet? Hogy szerves része legyen életünknek, hogy el-

Hogy mennyire az irodalom utóvédharcához érkeztünk, egy olyan regényrészlettel szeretném érzékeltetni, amely a legteljesebb illúziótlansággal beszél az irodalom, a kultúra helyéről az új világban. Viktor Pelevin, a fiatal orosz írógeneráció világhírű

lensúlyozza a mindennapokat, a gyakorlatban hasznosíthatót, az elhasználhatót, hogy mágikus erővel, varázslatával emberré tegye az embert. Merek banális lenni – igenis, hogy boldogítson.

fenegyereke Számok című regényének főhőse, egy pénzmosásból naggyá lett üzletember, a KGB-ből kifejlődött maffia kegyeltje

Belátom, ósdi, korszerűtlen dolgokat beszélek. Anyagiasult jelenünkben embertársaink zömének boldogságához minden kell,

fejti ki a koncepcióját. „Tudod, az ország hosszú időn keresztül sokkal több politikát termelt, mint amennyit a belső piac igényel.

csak nem a művészet és az esztétikai értékek. A jólét, a még jobb lét, az anyagi javak birtoklása még nagyobb mennyiségben – ko-

Most olyan idők járnak, hogy nem igazán világos, mivel foglalkozzanak a politikusok, és egyáltalán mi a fenének kellenek. Másrészt

runk vezérlő eszméje ez. A haszonelvűséget sulykolja belénk a médiumok hada, erről szól a nevelés, erre tanítják gyerekeinket az

politika nélkül sem megy. Ez olyan, mint a kultúra és a foci – vedd el, és rögtön hiányozni fog valami. Úgyhogy van egy olyan elkép-

iskolában. A tantervekből tervszerűen szorulnak ki a múzsák, a fantáziát és művészi érzéket serkentő elemek, minden, ami az emberi

zelés, hogy a politikát fokozatosan a sport, a játék szintjére kell áthelyezni, ahol zajosan fog fortyogni, anélkül, hogy ténylegesen

élet alapjait képezheti. Pedig a felnövekvő generációnak joga van a teljes értékű neveléshez, a kultúrához, a művészethez, a tudo-

ártana valakinek. Érted?”

mányhoz. Az emberi jogok törvénye biztosítja a jogot általános képzéshez, de a művészeti nevelés nem esik kellő súllyal latba, akkor

Most olyan idők járnak, hogy a politika is játékszer a tényleges hatalom kezében. Igen, érezhető, hogy zajos fortyogásra valamiképpen szükség van, hogy az emberek úgy érezzék, élnek és történik valami, de hát ténylegesen nem történik semmi. Még a fociban sem, ott is egyre kevésbé valódi a játék. A kultúra meg örülhet, hogy még fortyoghat egyáltalán, zajosan és ártalmatlanul.

ne csodálkozzunk, ha végérvényesen úrrá lesz a haszonelvszerűség. Európa kulturális zsákutcába téved, ha hagyja, hogy a technika az etika fölé kerüljön, és a tárgyi világ fontosabb legyen az emberi értékeknél. A kulturális és oktatási hatóságokat rá kell kényszeríteni, pedagógusokat-nevelőket pedig ösztönözni kellene, hogy merjenek

Hát ez az, amibe valamire való író, szellemi ember, tudós soha nem törhet bele. S lám, itt van Pelevin, aki be is mutatja, hogy

helyet szánni a tantervben, időt áldozni a tanórákon – sőt azon kívül is – a nem eladhatóan hasznos, de végtelenül fontos művészet-

milyen a nem ártalmatlan, a nem manipulálható kultúra. Ha szabadon a fontos dolgokról is merünk írni, talán mi is hozzájárulhatunk

re. Kodálynak ebben is igaza van. Az óvodában kell kezdeni, ott kell kialakítani, helyes irányba fordítani azokat a belső antennákat,

a szellemi tekintély megerősödéséhez a médiasztárok primitív kultuszával szemben, amelyről a tudomány kapcsán előadásom első

melyekkel a mágikus hullámok vételére alkalmas lesz az emberpalánta.

felében beszéltem.

A művészet, legyen vizuális vagy auditív, elsősorban a lélekre hat, és a fantázia birodalmában működik. A művészet erőt képvisel, hatalma van. Nem véletlen, hogy a világhatalom újra és újra megpróbálja a saját céljaira felhasználni, saját érdekei céljára, lassan csak arra. És persze csak rövid időre sikerülhet ez, vagy egyáltalán nem, mert a valódi művészet szuverén. Kisajátítani, bekebelezni nem lehet. Az ilyen kísértéseknek makacsul ellenáll és parádés bosszút áll azokon, akik ezt megkísérlik. Varázslatos nyelvén elmondható az elmondhatatlan, kimondhatóak a nagy igazságok akkor is, amikor már elfogytak a szavak, és amikor az egyszerű igen és a nem már nem képes a dolgokat érzékeltetni. Mindig érdekelt a különböző művészetek összehasonlítása, az azonosságuk és különbségük. A társművészeteket figyelemmel kísérve számos, saját alkotómunkámat érintő kérdésemre kaptam választ. Egymástól látszólag távol eső tevékenységek, a művészet más-más területén különböző érzékszervek, a szem és a fül élményével hatva hasonlót érzékeltetnek. A művészetek belső szerkesztésének szigora közös. A létrehozott alkotás a tudomány és művészet – más szavakkal – a tehetség és a mesterségbeli tudás közös eredménye. Számomra átvitt értelemben minden nagy és értékes zenemű igazi építmény. És mindannyiszor lenyűgöz, amikor egy építészeti remekmű hatása utórezgésszerűen harangütésként muzsikál bennem. Igaz lehet, hogy

18

19

a szobrászat is megfagyott zene. A muzsika anyaga pedig nem carrarai márvány, hanem a leganyagtalanabb jelenség – a hangzó

– szemétdombjára beszorult – csúfolódó, szarkasztikus, kergető hangvétel tette játékossá a tételt. Bárcsak ezt többször is elmond-

csoda. Nagy tisztelettel és egy kis irigységgel gondolok Michelangelóra – a zseniális polihisztorra –, aki alkotóként észlelte a külön-

hatnánk: hogy a szemétdombjába beszorult…

böző műfajok azonosságait és a különbözőségeket. Vajon mi határozta meg lelkében, hogy az adott gondolatot kőbe vésse, vagy

A zenei ábrázolás gyakran túloz – szíve-joga. Balettzene írása közben – ha jól azonosulok a téma belső világával – jelentősen

szonettet faragjon belőle? Különböző művészek sok azonos műszót használnak – görög eredetüktől többnyire, hiszen közös alap

különbözik zeném a szokásostól. Leginkább ritmikailag, s éppen a mozdulatok érzékeltetésének igénye miatt sokszor megszólal a

az antik görög kultúra. Csak párat – mindenki tudja, de ha a zenére gondolunk és az építészetre, akkor döbbenetes, hogy mennyi

gesztusjelleg. Ez már tudatalatti azonosulásnak tűnik számomra.

szavunk közös. Tonalitás, kromatika, dinamika, statika, horizontalitás, vertikalitás, mikrokozmosz, makrokozmosz, harmónia, poézis,

Bartók azt is kimondta, hogy a praxist ne előzze meg az elmélet – előre gyártott elméletek. A praxisból szűrjük le a vélemé-

stílus – sorolhatnám. Ahány műfaj, annyi jelentés. A művek belső rendje, építkezése, statikája magánügy. Az alkotó technikája, az

nyünket. Szerinte a mű időtállóságát a nép és az idő dönti el. A festészet színeit a zene is ismeri. A hangnemeknek is lehet színük

alkotás gyötrelme és gyönyörűsége – titok. Cél a látható vagy hangzó csoda létrejötte, a gondolat valóságának érzékeltetése. A bizo-

– ezek persze inkább csak érezhetőek, mint bizonyíthatóak. A fény vagy homály már jobban körülírható. Magam szeretek zenehall-

nyítás a tudomány privilégiuma. A művészet érintéssel, elmélyítéssel, átlényegítéssel hat, és Plutarkhosz szerint az étosz, az erkölcsi

gatás közben francia, impresszionista színeket magam körül. Sok örömöm tellett a festők műveiről készült kisfilmek kísérőzenéjének

megerősödést kell, hogy szolgálja. Az sem baj, ha közérthetően.

írásában. Kontrasztos zenei variációk írása közben – nem tagadom – elhalványodnak, auditív, vizuális élményekre támaszkodom

Kodályt idézem: „Egyszerűség, világosság még nem zárja ki a mélységet, sőt a legmélyebb művek sokszor a legvilágosabbak. A magyar ízlés mindig a lényeget keresi és mindig idegenkedni fog oly művektől, amelyek a belső ürességet bonyolult külsőségekkel takarják. A magyar nem szereti a ceremóniát, de megadja a formáját, a módját mindennek. A gordiuszi csomót inkább szereti kettévágni, mint kibogozni.” Sokszor felteszem a kérdést magamnak: mi is a magyar művészetünkben? A változó nagyvilággal mindenáron lépést tartani nem érdemes, mert sem nyelvünk, sem magyar módon való gondolkodásunk nem hasonlít más népekhez. És ebben a magyar

– magam is vizuális típus vagyok. Álmomban nagyon ritkán hallok zenét, de színes világot szoktam látni. Legnagyobb öröm számomra, ha képzőművészeti kiállításokat nyithatok meg. Olyankor fedeztem fel azt, ahogyan összehangolódik a vizualitás és a zene, és többnyire a zene illeszkedik. Azonosságban és különbségben bővelkedő közös dolgaink talán több figyelmet is megérdemelnének. Egymás kezét fogva, sorainkat szorosra zárva, elszántabban nézhetünk farkasszemet a korszellemmel, mely mi tagadás, volt már kedvezőbb is. Ne lapítsunk úgy, mint a fél ország.

nyelv a leg-szinonima-gazdagabb szerintem a világon. A kultúra más nemzeteknél is évszázadok alatt érlelte nemessé eredményeit

A minap szűkebb pátriámban egy vezető figyelmeztette a kultúra egyik elszánt terjesztőjét, hogy

közös gyökerek által. Nekünk semmi okunk sincs abba a tévedésbe esnünk, hogy Bartók és Kodály minden nemzeti sajátságunkat

venné már észre: olyan időket élünk, hogy nem a magas művészetnek áll a zászló. A nép szórakozni akar,

kiaknázta volna. Németh László (a XX. század legnagyobb művész-jelleme) elveti a seszínű internacionalizmus követését. Bartók és

lazítani. Joga van hozzá – nem kényszeríthetjük. Művészet – ne adj’ Isten legföljebb bűvészet (sic!!!). Az

Kodály tette hazánkat zenei világhatalommá. Az általuk kijelölt utat elhagynunk – szerintem kalandorság. A két géniusz a pentató-

látványos, szórakoztató. Elő lehet varázsolni a cilinderből a nyulat, el lehet tüntetni egy zsebben milliár-

niában vélte megtalálni a nemzeti hangsort. A népdalgyűjtés legértékesebb kincse az ősi magyar népdaltípus, ennek jellegzetes

dokat. Ez a korszerű, ez a sikeres!

hangneme a pentatónia. Nem valami őshazai idill – mint sokan írják és mondják –, hanem a hangok közt feszülő belső építészeti

Minden művészet közös feladata, hogy szép legyen, gyönyörködtessen. Nem röstellem kimondani

rend jelenik meg benne. A zene, amit Bartók és Kodály ebben a rendszerben alkotott, mély gyökerű. A magyar lélek nyelvén, sőt

– adott esetben pihentessen. Csodálatosan jókat tudok aludni Mozart és Bach zenéi mellett, amikor nem

azon túlmutatva szól. Tiszta erővel árad, mint a fenyvesek ózondús levegője. Oly kikristályosodottan tudott magyar maradni, hogy

kapcsolom ki este. Biztos, hogy gyógyító hatása van még álmomban is.

Az alkotások azonosságai és különbségei

mégis mindig európai és egyetemes ötvözetű. „Én részemről egész életemben, minden téren, mindenkor, minden módon egy célt

Segítsen megújulni, napi hajszában megfogyatkozott erőinknek közvetítsen örömöt, szeretetet. Nem közhelyeket mondok, de

fogok szolgálni – a magyar nemzet és a magyar haza javát” – mondta az ifjú Bartók Béla, aki keveset és ritkán szólt önmagáról. Ezt a

legyen tükör is, melyben megláthatjuk önmagunkat. Szembesülhetünk a korral, melyben élünk, és mutassa meg a ránk leselkedő

korai ars poeticát gigantikus életmű igazolta és hitelesítette minden szavában, sőt szótagjában is. A titkait műveibe rejtő muzsikus

veszedelmeket. Figyelmeztessen, ha szakadék szélén járunk. Nem tudom elfogadni, hogy ebből a különleges Isteni ajándékból csak

a természet csodáit közel hozza, vigasztal és biztat. Ismeri, de féken tartja a pusztító erőket. Aranymetszéseiben Einstein gondolatát

a kivételesen kevesek részesülhetnek. Kodály után 124-ben Magyarországon milliók vannak, akik nem hallották az Esti dalt. Nem

erősíti: „oly arány, mely a rossz létrejöttét megnehezíti, a jóét pedig megkönnyíti”. És ezt mondják őshazai idillnek.

tudják, mi fán terem az Este a székelyeknél.

A pentatónia: elhivatott nemzeti hangsorunk. És nem igaz, hogy eleget merítettünk belőle. Bartók Béla a zenetörténet egyik legnagyobb nagytakarítására vállalkozott. Művészetének misztériumát kivételes csend-érzékenység jellemzi – bárcsak egyszer az

Nem nyugodt a lelkiismeretem. Valamit rosszul csináltunk. Adjon Isten, a művészetek Istene utódjainak sokkal boldogabb évfordulókat, és érjük meg mindig többen.

egész nemzet észrevenné. Kodály Zoltán röviden, tömören, kertelés nélkül mondta ki, ami a szívén volt. Ki a jó zenész? című írásában négy pontban foglalta össze a jó muzsikus kellékeit. „Kiművelt hallás, kiművelt értelem, kiművelt szív és kiművelt kéz.” Nem véletlen, hogy a virtuóz módon, mégis üresen zongorázó, muzsikáló embereket a sor végére teszi, pedig maga is tudja, hogy a technika is nagyon fontos. A társművészetek legtöbbje ugyanezt követeli: kiművelt értelmet, szívet, és kezet. Egy különbözik, ami a hallás helyére kerül: a kiművelt látás, vagy érzés, vagy más. Az sem baj, ha valaki mind a hat erény boldog birtokosa. A magyar költészet és a zene nagy közös műfaját Kodály teremtette meg, szinte a semmiből. Petőfi, Vörösmarty, Berzsenyi, Ady zenésítései hirdették és felerősítették a nemzeti költészetet, élesztették a nemzeti érzést. Kodály vokális alkotásaiban ötvöződik a hit és a hazaszeretet. Történelmi szorultságunk, nemzeti küzdelmeink eredményeként és következményeként a Psalmus Hungaricus a magyar zenének egyszeri, sűrített pillanata. Ezt a hatalmas tornyot körülvevő várerődítmény Kodály egész kórusművészete. A pályája csúcsán lévő mester biztos kézzel választotta ki és emelte maga mellé egykor a tizenéves költőt, Weöres Sándort. Az öregek című vers megzenésítése két művészet és két generáció összekarolása volt. Ezt felejtették el Kodályról – és gyalázat, hogy ebben az országban ki merik mondani a két zenei óriásra, hogy az egyik zseni, a másik tehetség. Fogalmuk sincs, hogy mi közük egymáshoz. A szöveg-zenésítés során a komponista – főleg, ha előző életében prozódiát tanított a Zeneakadémián – a gyakorlatban szembesül az azonosság és a különbség kérdésével. A vers és a zene dramaturgiája nem mindig azonos. A zenedramaturgia építkezése öntörvényű folyamat. Gyakran hallottuk tanulmányaink során, hogy a zenésítés nem lehet a szöveg szolgálóleánya. Természetesen a zene nem ellenkezik a vers mondanivalójával, és bár követi azt, az ideális művészi hatást önálló zenei formába kívánkozó építmény biztosítja. Kosztolányi a műfordítás gondjairól mond hasonlókat; rímhűség, szótagszám-hűség, versforma-hűség stb. Olyan ez, mint bilincsben táncolni. (Halkan mondom, a házasság is ilyen). A zenésítés önmaga – kiemel. Átsiklik dolgokon, vagy éppen felnagyítja azokat, nem kötelező az adott hangulat kifejezése. Amikor A Tűz márciusa című Ady-oratóriumot írtam, a csatakép végén, az ellenség csúfondáros kergetésével zárult. Csak egy pillanatra idézem, hogy a költő mennyi zenét adhat, gyáva kakasként fut az ellenség, gyúlt bóbitájú, nyomorult fellegvárába beszorult 20

21

az agykéreg gátlósejtjeit. Tehát nem a serkentősejtek hálózataival foglalkoznak, hanem csak az ott lévő gátlósejtekkel, azoknak a működését összehangolják, és innentől fogva a teljes idegsejtállomány szinkron módon fog kisülni. Mivel pacemaker sejtekről van szó, ezek ritmikusan gátolják az agykérgi gátlósejteket, azaz ritmikusan gátlástalanítják az összes serkentő sejtet. Így generálódnak

Freund Tamás

Tanulási folyamatok és belső világunk

az agyhullámok, ami nem más, mint az összes agykérgi sejt serkenthetőségének a hullámoztatása. Így egyszerre érkeznek minden egyes hullámnál a legserkenthetőbb fázisba, s pontosan egyszerre fognak kisülni. Ilyen egyszerűen keletkeznek az agyhullámok, nincsen ebben semmi misztikus. Az agyhullámok nem olyanok, mint a rádióhullámok vagy a sugárzás stb., amelyek az éterben terjednek – mint ahogy azt több telefonáló megkérdezte már tőlem egy-egy tévévagy rádióinterjú után: – „ha vannak agyhullámok, akkor már tudom, hogyan manipulálják a gondolataimat” – szólt a gyanakvó kérdés. Itt egyszerűen arról van szó, hogy a sejtek szinkron módon hullámoztatják a serkenthetőségüket a gátlósejtek segítségével,

Mindannyian minél teljesebb életet szeretnénk élni. Ennek egyik kulcsa az, hogy minél több antennával érzékeljük a minket körülve-

illetve a gátlósejtekre érkező ugyancsak gátló impulzusok révén, amelyek a ritmusgeneráló sejtektől jönnek. Tehát a ritmusgeneráló

vő világot, annak minden rezdülését, ugyanakkor belső világunk, érzelmeink, motivációnk révén ezeket az információkat megfelelő

sejtek képesek ily módon az agyi hullámtevékenységet biztosítani, ezáltal meghatározni a tanulási és memóriafolyamatok haté-

kontextusban és mélységben raktározzuk el az agyunkba. Az agykutatás eredményei ma már képesek az idegsejthálózatok szintjén

konyságát.

magyarázatot adni a memórianyomok keletkezésének izgalmas jelenségeire, a hatékony és kreatív előhívás számos részletére.

Akkor vált ez a felfedezés igazán izgalmassá, amikor rájöttünk, hogy nemcsak a szeptumban lakoznak ezek a szuperpolipként

Az 1990-es évtized az agykutatás évtizedének lett kikiáltva, és akkor szállóigévé vált, hogy az agy megismerése korunk legna-

működő ritmusgeneráló sejtek, hanem számos más ősi kéreg alatti agyterületen is, és ezek valamennyien a gátlósejtek működését

gyobb kihívása. Ez különösképpen igaz az agykéregre, amely legmagasabb rendű idegműködéseink központja. Itt, ebben a 2-3 mm

szabályozva képesek globálisan meghatározni az alapvető agykérgi működéseket, mint például a szelektív figyelem, a hullámtevé-

vastag kis köpenyszerű képződményben összpontosulnak olyan lényeges funkciók, mint a tudatos érzékelés, a cselekvések terve-

kenység frekvenciája, amplitúdója, vagy az alvás, ébrenlét fázisai. Egy közös tulajdonságuk van ezeknek a kéreg alatti területeknek:

zése, indítása, a tanulási és memóriafolyamatok többsége, de a kreatív alkotó tevékenység kontrollja is. Ezt az agykérget több mint

az, hogy érzelmi és motivációs impulzusokat szállítanak, és testünk általános fiziológiás állapotáról hoznak információkat. Nevez-

százmilliárd idegsejt építi fel. Az idegsejtek abban különböznek összes többi testi sejtünktől, hogy igen gazdag nyúlványrendszerük

hetjük ezek összességét belső világunknak is, melyhez azonban szervesen hozzátartozik az emberiség több ezer éves kulturális

van, és ezen keresztül kommunikálnak egymással. Az úgynevezett dendritek a fogadónyúlványok, amelyeken mint antennákon

öröksége, ami természetesen nem a kis, kéreg alatti struktúrákban tárolódik, nem is öröklődik, hanem tanult, és agykérgi szinten

keresztül az idegsejt kb. 20–30 ezer másik idegsejttől képes impulzusokat fogadni. Van egy másik, jóval gazdagabban elágazó,

tárolt információ. De érdekes módon ugyanezeken a pályákon keresztül fejti ki a hatását, a „szuperpolip”

hosszabb nyúlványrendszerük is (axon), ez továbbítja az impulzusokat más idegsejtekhez. Tehát minden egyes agykérgi idegsejt fo-

mechanizmus révén képes biztosítani a megfelelő szinkronitást, az idegsejtek precíz együttműködését

gadónyúlványaira impulzus érkezik 20–30 ezer másik sejttől, míg a leadó nyúlványán keresztül 40–60 ezer másik idegsejthez képes

az agyi hullámtevékenység generálása útján, ami elengedhetetlen feltétele a memórianyomok bevésésé-

az elektromos impulzusokat továbbítani. El lehet képzelni, hogy milyen hihetetlenül komplex az a hálózat, amit százmilliárd ilyen

nek. Így biztosítja az agy ugyanakkor a szelektív figyelmet is, azaz hogy ha éppen az akusztikus informá-

idegsejt alkot, melyek mindegyike hihetetlenül nagy konvergenciával és divergenciával kommunikál egymással. Ezeknek a kapcso-

ciókra koncentrálok, akkor a hallókérgemben lesz megfelelő amplitúdójú ez az agyi hullámtevékenység

latoknak az erőssége ráadásul nem is állandó, ami még komplexebbé teszi a rendszert, és tulajdonképpen ez jelenti a memóriarak-

vagy oszcilláció, hogyha vizuális információra figyelek, akkor pedig éppen a látókérgemben, és így to-

tározás sejtszintű alapját. Ezeknek a kapcsolatoknak (szinapszisok) hatékonysága képes használattól függő módon megerősödni

vább. De ugyanígy az alvás és ébrenlét folyamataiban is ezek a pályák a meghatározóak.

vagy gyengülni, s ezeknek a folyamatoknak ma már a molekuláris mechanizmusát is ismerjük. Ahhoz, hogy két idegsejt között tartósan megerősödjön a kapcsolat, arra van szükség, hogy az impulzust továbbító és fogadó

Tanulási folyamatok és belső világunk

Levonhatjuk a következtetést, hogy a hatékony tanulás kulcsa a belső világ impulzusainak társítása a külvilági információcsomagokkal a tárolási folyamatok során.

idegsejt pontosan egyszerre, 2-3 millisecundumon belül süljön ki. Ha ez a fokú szinkronitás nem jön létre, akkor köztük a szinapszis

Joggal kérdezheti bárki, hogy ha több milliárd idegsejt van az agykérgünkben, és mindegyik 60–80 ezer másikkal alkot kap-

nem megerősödni, hanem gyengülni fog. Néhány millisecundumon múlik, hogy tartósan erősödnek-e a szinapszisok, vagy gyen-

csolatot, és ezek a kapcsolatok ráadásul még plasztikusak is – miért nem végtelen az agyunk tárolókapacitása? Az agykutatás jelen

gülnek, azaz hogy tanulni fogunk-e vagy felejteni. Természetesen egy memórianyom rögzülését nem úgy kell elképzelni, hogy egy

állása alapján úgy gondoljuk, hogy szinte minden esemény, ami velünk valaha történt, maradandó nyomot hagy az agyban, és

darab ilyen szinapszis megerősödik, hanem több százezer, vagy akár egymillió idegsejt is ezen a mechanizmuson keresztül képes

ha ezek le is csengenek időnként, az álom során történő visszajátszás újra erősíti őket. Tehát szinte minden tapasztalásunknak a

egymással megerősíteni a kapcsolatát, és ez a sejtegyüttes ezután előszeretettel együtt fog kisülni. Ez már jelent egyfajta memóri-

nyomát megtalálhatjuk az agyban. Hol van akkor a probléma? Az emléknyomok előhívásában. Nem tudjuk ezeket az élményeket

anyomot. A kulcsmomentum itt az együttes, szinkron kisülés.

adresszálni, megszólítani, amikor elő akarjuk őket hívni. Egyszerűbb lenne, ha az agyunk úgy működne, mint postafiókrekeszeknek

Izgalmas kérdés, hogyan képes az idegrendszer biztosítani ezt a néhány millisecundumos pontosságot a szinkronizációban.

a rendszere: amikor valamilyen eseményt el akarok tárolni a memóriámba, akkor csak megcímkézem, ráírom a postafiókszámot, és

Ehhez kellenek a gátló idegsejtek. Egy példán szeretném illusztrálni, hogyan lehet gátlással szinkronizálni. Képzeljük el, hogy itt

bedugom abba a rekeszbe, aztán amikor szükségem lesz rá, akkor elég, ha bemondom azt a számot, és rögtön beugrik az emlékkép.

mindenki egy medencében úszkál – én egy polip vagyok, amelyiknek az a feladata, hogy összehangoljam valamennyiüknek a lé-

Sajnos nem egészen így működik a memória, de azért van egy pecsétnyomó szerkezet az agyunkban, amelyik meg tudja címkézni

legzetvételét. Semmi más dolgom nincs, mint rengeteg karommal mindenkit egyszerre a víz alá húzok, majd jó egy perc múlva

ezeket az emléknyomokat. Ez a pecsétnyomó szerkezet pedig nem más, mint a belső világunk, annak impulzusai. Ezért rendkívül fontos

mindenkit egyszerre felengedek. Nyilván az első lélegzetvétel mindenkinél egyszerre fog történni. Ugyanígy csinálják ezt a gátló

az, hogy hagyjunk időt, kapacitást agyunkban, hogy minden külső információ társítódjon belső világunk impulzusaival az elraktáro-

idegsejtek is. A serkentő idegsejtek összevissza kisülögetnek egészen addig, míg az őket beidegző gátlósejttől nem kapnak egy

zás során. Ez jelentősen fokozza az előhívhatóságot, azaz az emlékezés hatékonyságát, de egyben kreatívabbá is tesz.

impulzust, ami egy pillanatra elhallgattatja őket. Ez a hallgatás azonban összehangolja őket, és a gátlásból kijőve már tökéletesen

Mert mitől lesz kreatív valaki? Nyilván nem az agyban tárolt információmennyiségtől, hiszen ma már az interneten keresztül

egyszerre fognak „megszólalni”. Ha pedig nem csak az első, hanem az összes lélegzetvételt össze akarjuk hangolni, akkor a víz alá

gyakorlatilag minden információ könnyedén elérhető bárki számára. Az lesz kreatív, akinek erről az adott információról, eseményről,

húzást ritmikusan ismételgetni kell. A gátlósejtek is ezt csinálják, periodikusan eltávolítják a sejtek membránfeszültségét a kisülési

jelenségről más jut az eszébe, mint az átlagembernek. Miért juthat neki más az eszébe? Azért mert fejlett, egyedi, komplex belső

küszöbtől (azaz gátolják a „megszólalásukat”), majd elengedik őket, majd gátolják, és újra elengedik. Így már minden kisülés szink-

világgal rendelkezik, és amikor ezeket az emlékképeket, információblokkokat elraktározza, akkor egészen egyedi színezetet tud

ronizálható, és ez nem más, mint az agyi hullámtevékenység.

hozzájuk rendelni a belső világ impulzusai révén. Egyedivé teszi ezeket az emlékképeket, hogy aztán egészen más kontextusban, a

Azonban nem oldottuk még meg a problémát, hiszen egy ilyen gátlósejt csak körülbelül ezer serkentősejtet tud szinkronizálni.

legváltozatosabb kombinációkban is elő tudja hívni őket.

De egy legprimitívebb kis memórianyomhoz is több százezer idegsejt működését kell szinkronizálni! Ez az előző példánkkal úgy

A beszűkült tudós mit csinál? Egymás mellé pakolgatja a megszerzett információtéglákat, és nem jön rá, hogy ezeket egymás

érzékeltethető, hogy nem egy, hanem több medence létezik. Mindegyikben van egy polip, amelyik a maga ezer „emberének” léleg-

tetejére is lehet rakni. Akkor leszünk kreatívak, ha rájövünk, hogy ezekből építeni is lehet egy újabb dimenzióban, és a szükséges

zetvételét képes szinkronizálni. Kell hogy legyen azonban egy „szuperpolip”, amelyik valamennyi medence fölött állva mindegyik

habarcs nem más, mint a gazdag belső világ.

medencébe kinyújtja a karját. Ott azonban nem az egyes emberekkel foglalkozik, hanem az ott lévő polipokkal. Amíg azokat gátolja,

Az információrobbanás globalizálódó világunkban, a túlhajszolt, stresszes életvitel egyre kevesebb időt hagy arra, hogy foglal-

azok nem tudják gátolni az emberek légzését. Ha elengedi őket, akkor ezek az embereket fogják a víz alá húzni. Megvalósul tehát a

kozzunk ezzel a belső világgal, a pecsétnyomó szerkezettel. Az információ olyan mértékben árasztja el agyunkat, hogy radikálisan

medencék közötti szinkronitás is.

megváltoztatja agyunk információs környezetét, ami egyfajta adaptációs nyomásként nehezedik az emberi agyra. Amiből persze

Van-e ilyen „szuperpolip”-ként működő sejt az agyban? Sikerült bizonyítani, hogy igenis van, méghozzá ezek a szeptum nevű

az emberi agy is keresi a kivezető utat, mint számos más biológiai rendszer. Milyen menekülési stratégiákat láthatunk manapság?

agyterületen lévő pacemaker – ritmusgeneráló – sejtek. Ezekről nekünk sikerült először bizonyítani, hogy szelektíven beidegzik

Egyre gyakrabban hallani, hogy az ember próbál kiköltözni a nagyvárosok forgatagából a környező kistelepülésekre, sőt kidobja

22

23

otthonról a televíziót – ami a mai műsorválaszték mellett nem is túl meglepő –, van, aki nem nagyon használ internetet, mobiltelefont – ez egy bizonyosfajta menekülés az információözön elől. Sokkal rosszabb stratégia az alkoholizmus és a drogok világába való menekülés, amikor az agy a mámor lila ködjébe bújik, mert nem bírja a terhelést. Hasonlóan rossz, amikor az ember minél többet próbál elsajátítani a szelektálatlan információáradatból, de az esetek többségében ez rendszeres kudarcélményt eredményez. Ez az oka annak, hogy rohamosan terjednek a pszichiátriai és neurológiai betegségek – a depresszió, pánikbetegség, szorongás, skizofrénia stb. A WHO előrejelzései szerint a 21. század legsúlyosabb egészségügyi problémái a lelki betegségek, azon belül is a depresszió,

László János

Mit köszönhet a pszichológia a történeteknek?

szorongás és következményei lesznek. Az, hogy mégsem kellett eddig a pszichiátriai klinikák befogadóképességét többszörösére növelni, azért van, mert párhuzamosan fejlődött az agykutatás, gyógyszerkutatás is, és ezeknek a betegségeknek a többségét ma már tudjuk ambulánsan is kezelni. Ez persze nem jelenti azt, hogy hajszoljuk csak az információt gátlástalanul, aztán majd az orvos

A történetekről vagy az elbeszélésekről hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a fikció, azaz a művészet birodalmába tartoznak.

felír valami gyógyszert. Ez nyilván így nem működik. Általános receptek nincsenek, egy következtetést azonban az eddigi fejtegeté-

A tudományon belül legfeljebb a szellemtudományok, például az irodalomtörténet vagy az irodalomtudomány érintheti őket, míg

seim alapján biztosan levonhatunk: több időt, kapacitást kell hagyni az agyunknak a belső világ impulzusainak hatékonyabb megje-

a természettudományos beállítottságú pszichológiának a történetekkel különösebb dolga nem lehet. Az utóbbi évtizedek fejlemé-

lenítésére, bevonására magasabbrendű idegműködéseinkbe, többek között a külvilág információinak eltárolásába, előhívásába. Ez

nyei rácáfoltak erre a hiedelemre.

megoldást jelenthet az információözön kezelésése, ugyanakkor megakadályozza a lelki elsivárosodást, és növeli a kreativitást.

De mit is kezd a napjainkban a tudomány – a természettudományos beállítottságú pszichológia – a történetekkel? Kezdjük on-

Igazán nagy baj akkor van, hogyha nincs mit megjeleníteni, bevonni, mert sivár a belső világ, kifogyott a tinta a pecsétnyomó

nan, hogy az elbeszélés életünkben mindenütt jelen van. Hordozhatja a beszélt, vagy az írott nyelv, de képekben, filmekben, sőt

szerkezetből. Ezért mondtam el már számos fórumon, hogy a fiataloknak sokkal többet kellene foglalkozniuk az érzelemvilágot

templomi üvegablakokon is látható. Az elbeszélést a narratív gondolkodás hozza létre, amelyben sajátos oksági viszony érvényesül.

leginkább gazdagító művészetekkel, fejleszteni (és nem leépíteni) kell a művészetoktatást a középiskolákban, és vissza kellene hoz-

A narratív okság ellentétes a természettudományos oksággal, ami a logikus-tudományos gondolkodásban érvényesül. A termé-

ni az erkölcsi-etikai-vallási nevelést is. A diákok járjanak színjátszó körbe, szavaljanak, írjanak verset, rajzoljanak, fessenek, járjanak

szettudományos okság univerzális igazságra törekszik – ha azt mondom, hogy ha 0 fok alá csökken a hőmérséklet, akkor megfagy

kerámia szakkörbe, vagy muzsikáljanak, ha a hangszer nem megy, énekeljenek kórusban. Nem szükséges, hogy már az egyetemi

a víz, vagy, a pszichológiához közelebb lépve, ha gyors tárgy közeledik a szemem felé, akkor behunyom a szememet. Ezek általános

anyagot is megtanulják a természettudományi tárgyakból, hogy biztosan felvegyék a gyereket – azt majd ráérnek az egyetemen.

feltételek, amelyeknek a tudomány esetében mindig teljesülniük kell, hogy az oksági kapcsolat igaz legyen.

De az érzelemvilág gazdagításának igenis ebben a periódusban van itt az ideje. Minél szélesebbre kell tárni bennük a befogadás folyosóját a külvilág és az agy között, mert ugyanezen a folyosón közlekedik a kreativitás is, csak éppen az ellenkező irányba. A magyarság rendkívül érzelemgazdag nemzet. Ennek sajnos elég sok negatívumával is találkozunk. Tartósan dobogós helye-

Ezzel szemben a narratív okság az életszerűségre, hitelességre tör. Amikor azt mondom, hogy meghal a király, és akkor meghal a királynő – értelmes, összefüggő kijelentéseket teszek. Beszédem koherens, mert ki tudom tölteni életszerű, hiteles tudással, hogy miért hal meg a királynő, amikor a király meghal – történetesen kultúrától függően többféle variációval ki tudom tölteni a két állítás

zésünk van alkoholizmusban, öngyilkossági és válási statisztikákban. Van azonban ennek az érzelemgazdagságnak pozitív hozadé-

közötti összefüggést. Ezt azért tudom megtenni, mert tudom, hogy az emberi cselekvéseket vágyak, vé-

ka is – aki annak idején kilátogatott a Millenáris Parkba, az „Álmok álmodói, világraszóló magyarok” című kiállításra, az megtapasz-

lekedések, elméletek, értékek vagy intencionális állapotok motiválják.

talhatta a magyar elme páratlan kreativitását. Itt az ideje, hogy megtanuljuk ennek az örökségnek pozitív oldalát kihasználni. Úgy

Az elbeszélésnek két síkját írták le. Az egyik, az, ami előreviszi a történetet, a cselekvés síkja, a célok

kell tanítani, nevelni a fiatalokat, a középiskolásokat, hogy ez a gazdag érzelemvilág pozitív gondolkodással, megismerni vágyással

és a célokat kielégítő tetteknek a mezeje. A tudatosság síkja egy másik sík. Minden elbeszélésben ben-

párosulva kreatív tevékenységben öltsön testet, hogy minél több alkotó elménk legyen az ország előtt álló rendkívül nehéz felada-

ne van, amit az elbeszélő vagy a szereplők tudnak, éreznek, gondolnak, illetve az olvasó sokszor tudja,

tok megoldására.

amit a szereplő nem tud, nem érez, amire nem gondol, nem vágyik stb. Amikor előállítom vagy olvasom

Mit köszönhet a pszichológia a történeteknek?

a történetet, ezek a tudások, mentális állapotok jelen vannak. Ezeknek a mozgósítása teszi integrálttá, koherenssé az elbeszélést. Ha ez így van, akkor két logikus következményével kell számolnunk. Egyfelől az emberi élmények kifejezésének legalkalmasabb formája alighanem az elbeszélés. A másik, az előbbivel összefüggésben, hogy az ember pszichológiája a történetekből kibontható. Meg kell mondanunk, hogy ezzel a lehetőséggel sokáig inkább az írók éltek, mint a tudósok. A regény- és drámairodalom az emberi magatartásokat sokkal érdekfeszítőbben írta le és kommentálta, mint ahogyan azt a sematizáló pszichológusok tették. A történetek pszichológiai elemzésének egyik lehetséges módja, hogy van egy modellünk arról, hogy milyen az ember lelki működése, ösztöneinek, vágyainak, szorongásainak a rendszere, és megnézzük, hogy egy tartósan fennmaradó, nagy hatású szöveg mit hordoz ezekből a modellbe foglalt pszichológiai folyamatokból. Erre klasszikus példa lehet a pszichoanalízis és a mese világa. Ha a pszichoanalízis optikáján keresztül nézzük a Piroska és a farkas történetét, egy oedipális konfliktus lefutását látjuk. A mese szereplői szimbolikus kifejezői a gyermek fantáziájában élő fenyegetéseknek, szorongásoknak és vágyaknak. A Piroska és a farkasban megjelennek a bekebelezési és inceszt fantáziák, amelyek egyébként a gyermek normális lelki fejlődésének részei. Figyeljük meg, hogy a pszichológiai értelmezés a pszichoanalízis esetében úgy történik, hogy a műalkotás adott tartalmi vonatkozásait rávetítjük egy pszichológiai modellre, nevezetesen a pszichoanalitikus személyiségfejlődési modellre, és a szöveget e szerint a modell szerint értelmezzük. Vajon a modelleknek a szövegekre történő alkalmazása csakis egy interpretáló megközelítés keretében lehetséges, vagy pedig empirikus, természettudományos tevékenység is lehet? A tudományos pszichológiának két lehetőségét látjuk. Az első egyre inkább az idegi folyamatok felől értelmezi a lelki folyamatokat. A másik lehetőség – és ez a nyelv közvetítésével valósul meg – a nyelv és a kultúra irányába történő redukció, tehát amikor a pszichológiai folyamatokat olyan nyelvi folyamatokra próbáljuk redukálni, amelyek összetettsége megfelel a vizsgálni kívánt pszichológiai jelenség összetettségének. Ez utóbbi megközelítésnek nagy lendületet adott a számítógépek megjelenése. Az első nagy számítógépes tartalomelmező szótár, ami a Harvard Egyetemen készült 1966-ban, már tartalmazott pszichológiai alszótárakat. Az ilyen szótárak már alkalmasnak bizonyultak pszichológiai modellek ellenőrzésére is. Az első kifejezetten pszichológiai célú nyelvi számítógépes programot a 70-es évek közepén a Yale Egyetemen egy pszichológiai modell ellenőrzése céljából fejlesztették ki. Ez a modell érdekes módon éppen a művészeti evolúcióra vonatkozott. A modell alkotói abból a megfigyelésből indultak ki, hogy az emberek számára létezik egy optimális izgalmi szint, amit az ingerek komplexitása állít be. Túl komplex ingerkörnyezetben az izgalmi szint kellemetlenül megemel24

25

kedik, míg alacsony ingerkomplexitás vagy ingerszegénység mellett az izgalmi szint kellemetlenül lecsökken. A szervezet számára

A tudományos narratív pszichológia tehát az elbeszélést úgy fogja föl, mint a lelki tartalmak komplex mintázatát. Ezáltal a

tehát létezik optimális ingerkomplexitás. Nagyon egyszerűen: a túl bonyolult dolgokat és a túl egyszerű dolgokat nem szeretjük,

történetiség szempontjai a személyiség és a társas világ tanulmányozásában bevezetésre kerülnek, és tulajdonképpen, miután az

unalmasnak érezzük. Ha optimum komplexitás van, akkor a művészeti irányzatok, stílusok változásában kell lennie egy olyan tör-

írásbeliség vagy a nem írásos történeti dokumentumok – például a képregényeknek is felfogható barlangrajzok – megnyitják az utat

vényszerűségnek, amely valamiképpen ezt az optimum komplexitást kifejezi.

a személyiségfejlődés és a kulturális evolúció hosszú távú folyamatainak tanulmányozására.

Colin Martindale-nek támadt az a gondolata, hogy műalkotás tartalmi komplexitását a gondolkodás és képzetáramlás Freud

Végül röviden tekintsük át, hogy milyen motiváló tényezők vannak e megközelítés mögött! Nyilvánvaló, hogy a globalizálódó

által leírt két folyamatával jellemezze. Az úgynevezett másodlagos folyamatgondolkodás logikus és racionális, míg az elsődleges

világban új racionalitások keletkeznek, amelyekre az a fajta univerzális tudományosság, felfogás – ami a pszichológiában sokáig

folyamatgondolkodás fantáziaszerű vagy álom jellegű. Martindale a tartalmi komplexitást megfeleltette az elsődleges folyamat-

uralkodó volt – nemigen tud választ adni. A másik motivációs tényező a technológiai haladás. A számítógép, a világháló olyan

gondolkodást képviselő szavak és kifejezések mennyiségének (például, álom, utazás, vágy stb.), és ezeknek a szavaknak a gya-

lehetőségeket hozott, amelyek korábban nem álltak rendelkezésre. Ezt a pszichológiai embermodell változását fogom most szem-

korisági mérésére fejlesztette ki a Regresszív Képzeleti Szótárat. Természetesen a formai komplexitást is vizsgálta olyan változók

léltetni.

mentén, mint szabályosság, újszerűség vagy szimmetria. Ezeket a különböző művészeti ágakban meglehetős egzaktsággal mérni

A hírközlés fejlődése során először a telefon volt egy olyan ugrás, ami nyomán az elmét mint telefonközpontot képzeltük el,

lehet. Verseknél például az időmértékek vagy rímek sajátosságaival. Művészeti és a műalkotásban – legyen az irodalmi vagy más – a

úgy, hogy az asszociáló embert tekintettük egyfajta „telefonközpontnak”, s ezen keresztül akartuk megalkotni az elmeműködés mo-

tartalomban tetten érhető a másodlagos és elsődleges folyamat is, illetve a formában egyfajta bonyolultság, komplexitás. Az ezzel

delljét. Később, a korai számítógépek ismeretében az elmét, mint számítógépét, mint információfeldolgozó rendszert modellezték.

az eszközzel végzett kutatásai megerősítették azt a feltevését, hogy a tartalmi és formai komplexitás egymás ellenében hat. Ami-

A negyedik generációs számítógépek és a világháló beköszöntével az elme már mint kulturális termék válik modellezhetővé. Ennek

kor megnő a formai komplexitás, csökken ez a bizonyos elsődleges folyamat gondolkodás a szövegben, illetve amikor csökken a

következtében az embermodell hangsúlya az információfeldolgozó emberről a szívünknek talán kedvesebb, realisztikusabb jelen-

komplexitás a formában, akkor megnő az elsődleges folyamat gondolkodás a tartalomban. Ez a dinamika jelentősen hozzájárul a

tésalkotó emberre helyeződik át. A jelentésalkotás megértéséhez pedig a történeteken át vezet az út.

művészeti változások magyarázatához. Napjainkban már nem csak szótárakat, hanem bonyolult nyelvi mintázatokat megragadni képes nyelvi algoritmusokat is alkalmazunk a nyelvi elemzésben, és érdeklődésünk kiterjed olyan bonyolult lelki jelenségekre is, mint a személyiség vagy az identitás. Ebben az elbeszélés, mint elméleti modell, és mint nyelvi anyag egyaránt fontos szerepet játszik. Az identitásnak legalább két értelmét különíthetjük el. Az egyik értelem a teljesen hasonló vagy azonos – ami a latin idem szóból származik. A másik az önazonosság – tehát az én vagyok tegnap, holnap, holnapután – változó térben és időben, a latin ipse szónak felel meg. A két identitásforma között feszülő ellentmondást az én narratív felfogása oldhatja fel, ami az ént az élettörténetben ragadja meg. Az élettörténetben azonos a szereplő és az elbeszélő. Amit az élettörténetemben átélek, annak én vagyok a szereplője mindenkor, minden helyzetben. A pszichológia is kétféle identitással számol. Az egyiket szociális identitásnak hívják. Ez az identitásnak a valamivel való azonosságát képviseli. Azáltal, hogy egy csoport a tagja vagyok, azonosulok a csoport értékeivel, tulajdonságaival. Megkülönböztetem a saját csoportom és a másik, idegen csoportot.

Mit köszönhet a pszichológia a történeteknek?

A személyes identitás – az én folytonosságának, egységének kérdése – Erikson pszichoszociális identitás elméletében gyökerezik, és azt mondja, hogy az élettörténetünk az, ami az identitások folytonosságát és egységét, koherenciáját megteremti. Ez a gondolat egybecseng az én narratív felfogásával. Ez nagyon lényeges, mert az élettörténeti elbeszélést innentől kezdve a pszichológiai folyamatok és jelenségek fontos hordozójának tekinthetjük. Tehát olyan elbeszélő szövegnek, amelyben különböző elemzési technikák révén tetten érhetjük az egyénekben, vagy – csoporttörténetek esetében – a csoportokban lejátszódó pszichológiai folyamatokat. Ebből a célból dolgoztuk ki a narratív pszichológiai tartalomelemzés számítógépes eljárásait. Abból indultunk ki, hogy a személyes és csoportos identitást egyéni élettörténeti vagy csoporttörténeti elbeszélések révén alkotjuk meg. Így például a nemzeti identitás a nemzeti történelem, a nemzet mint csoport elbeszélésein keresztül van jelen életünkben. Az elbeszélésből az identitás minőségeire, állapotaira, konstrukciójára vonatkozó információk bonthatók ki. Szemben a korábbi, kvalitatív megközelítésekkel, a tudományos narratív pszichológiai vizsgálat az elbeszélési nyelvi, szerkezeti tulajdonságainak azonosítására és egzakt mérésére épül. A narratológia az elbeszélések kompozícióját illetően véges számú alkotóelemet és ezeknek az alkotóelemeknek véges számú variációját írta le. Az egyes alkotóelemek, illetve változataik a szöveg szintjén megbízhatóan azonosíthatók. Ugyanakkor az elbeszélés így meghatározott komponenseihez élményszintű pszichológiai jelentések társíthatók. Az elbeszélés véges számú strukturális vagy kompozíciós „helyet” tartalmaz, amit ugyancsak véges számú pszichológiailag jelentésbeli tartalommal lehet kitölteni, miközben a felszíni szöveg végtelenül változatos lehet. Természetesen az elbeszélésnek nagyon sok narratív kompozíciós eleme van. Ezek közül csak néhányat említek most meg. Minden történetnek van időbeli lefutása. Ez lehet folyamatos, lehet szaggatott, számos egyéb változat is van. Az idői viszonyok nyelvi szinten meglehetősen jól kezelhetők. Megbízható nyelvi algoritmusokat lehet építeni annak feltárására, hogy egy történetben melyik szereplő mennyire aktív, cselekvő vagy passzív, az eseményeket elszenvedő. Ugyanígy megállapítható, hogy egy történetben a szereplőkhöz milyen érzelmi állapotok kapcsolódnak, vagy az, hogy az események kinek a nézőpontjából kerülnek bemutatásra. Ezeket az elemzéseket nyilván diagnosztikai célokra lehet felhasználni a személyes és csoportidentitás állapotvizsgálatára. Például vizsgálatainkban az érzelmi stabilitás jelének mutatkozott a visszatekintő elbeszélő pozíció, az egységes időhorizont, a kevés tagadás, kevesebb önreferencia és a több közelítő kifejezés. Honnan tudjuk azt, hogy ezek a nyelvi szerkezeti és tartalmi összefüggések valóban az általunk föltételezett pszichológiai állapottal vagy folyamattal kapcsolódnak össze? Onnan, hogy az élettörténeti elbeszélőt meg tudjuk vizsgálni arra vonatkozóan, hogy az általunk feltételezett formai vagy tartalmi mozzanat valóban hordozza-e azt a pszichológiai jelentést, amit neki tulajdonítunk. 26

27

Sokszor felteszik azt a naiv kérdést, miért kellett az embernek matematika, miért kellett olyan képességgel rendelkezni, hogy felfogjon véges és végtelen számokat és egyenleteket. Nem azért, hogy számoljon, és egyenleteket használjon, hanem mert szüksége volt az absztrakció képességére, hogy a közösséget, a közös célokat, a közösség történetét, azt, hogy honnan jött és hová megy,

Csányi Vilmos

Művészet és tudomány: kreatív kommunikáció

és miért van, és ezt fel tudja fogni. Mert ha mindezt fel tudja fogni, akkor már nagyon sok egyebet is megért, amit esetleg a modern világ hoz számára. Természetesen nemcsak a közösség jelenik meg absztrakt formában, hanem a személyiség is, amely mindig a közösség hatására alakul ki. A közösséggel való interakció a forrása annak, hogy hűséges vagyok a közösségemhez, hogy én egyáltalán vagyok, hogy felelősségem van, meg tudom különböztetni a jót és a rosszat. Megint egy absztrakciós képességet jelent, és a személyiség a közösség teremtménye.

Az embert az állatoktól, ha egy mondatban akarjuk a különbséget meghatározni, a közösségek megjelenése választja el. Az ember,

Amikor a gondolkodás képességének ez a formája megjelenik, akkor azt láthatjuk, hogy nagyjából két nagy birodalom van, ami-

ha egy valódi közösség tagja, hajlandó a saját érdekeit a közösség érdekei mögé helyezni. Alapvető tulajdonságunk, hogy kialakult

ről gondolkodhatunk. Az egyik a környezet: hogy milyen állatok, milyen növények vannak, hideg-meleg, jó idő, rossz idő, az élelem és

a közösség megszervezésére való képességünk. Ennek egyik fontos jellegzetessége az, hogy minden közösség tagjai hajlandóak és

nyugalom megszerzéséhez szükséges technikák, azok az eljárások, amikkel egy ilyen ősi közösség mindennapjaiban az erőforrásokat

nagyon szeretnek közös akciókban részt venni. A második, hogy ezek a közös akciók mindig közös hiedelmek alapján szerveződnek,

megszerzi. Ez az egyik gondolkodási lehetőség. Ebben nagyon sok racionalitásnak van helye, ha nem is teljesen racionális.

amelyek a vallásos hittől a mindennapi tevékenységgel kapcsolatos tudásig nagyon széles skálán mozoghatnak. A rendszerszervezés harmadik tulajdonsága az, hogy nagyon szívesen veszünk részt közös konstrukciók készítésében. (Ezek szociális koncepciók: a

A gondolat másik birodalma, amikor önmagáról gondolkodik, amikor elhelyezi magát a közösségben, érzelmei, hangulatai, kapcsolatai alapján, megszerez és megtart egy státust.

közösség szabályainak, mindennapi életének kialakítása, de természetesen az anyagi konstrukciók is ide tartoznak.) Szívesen ve-

Ha ugrunk egy nagyot, hogy megnézzük, miből lett a tudomány, az a külső környezettel kapcsolatos racionális mechanizmu-

szünk részt olyan munkában, tevékenységben, ami a természettel kapcsolatos, hajlandók vagyunk munkával eszközöket, tárgyakat

sokkal alakult ki. Tömören azt mondhatjuk, hogy az embernek mindig vannak megérzései, ijedelmei, megfigyelései. Tudós ember

készíteni. Ezek is lehetnek közös konstrukciók.

ezekből egy elméletet csinál. Az elmélet szabad. Azt gondolok, amit jónak tartok. De a tudományt az különbözteti meg a gyakorlat-

Elég jól ismert, hogy ha velünk születik ez a rendszerszervező képesség, és ha valaki elég hosszú ideig képes a közösségben

tól, hogy az elméletemnek valamiféle bizonyítását, igazolását – és ez mindig valamilyen gyakorlat által lehetséges – kívánja meg.

közös akciókat, közös hiedelmeket, konstrukciót gyakorolni, akkor megjelenik benne egy fontos tulajdonság, ami megkülönböztet

Gondolhatom azt, hogy egy rézdrótban az elektronok kis golyóként száguldanak, de csak akkor fogadom el az elméletet, ha

bennünket az állatoktól: a közösségéhez való hűség. Az, hogy úgy gondoljuk, hogy az adott közösség az övé, és abban ő maga is

kiderül, hogy a mágnes pofái közé helyezett rézdrótra valamilyen erő hat, kis ügyességgel motort tudok belőle csinálni, vagy meg-

elfogadott tag.

fordítva: forgatom a rézdrótot a mágnes tekercse között, és áram keletkezik. Tehát az elméletemet kizárólag és csakis a gyakorlat

Ez a tulajdonság tesz minket emberré. Az emberi közösségek kialakulásának nagyon hosszú története van. A csimpánzzal közös

igazolja.

ősünk hat és fél millió évvel ezelőtt élt, és a csimpánzok fejlődési vonalától való elszakadás hozta létre az emberi közösségeket. Ennek

Ami persze még nem elég, hiszen egy kísérlet, egy megfigyelés és egy gyakorlati bizonyítás még semmi. A tudomány egy

részleteibe most nem tudunk belemenni, de van egy fix pont, amelyből ki kell indulni. Ez pedig a kommunikációs kényszer. Szokás

nagyon szervezett és nagyon korlátozott hiedelemrendszer. Nem azért nem hiszünk a telepátiában, mert összeesküdtünk, hogy

ugyan állati kommunikációról is beszélni, de ez nagyon szerencsétlen elnevezés, mert az állatok nem olyan értelemben kommunikál-

azoknak az embereknek, akik azt gondolják, hogy ilyen van, ne higgyünk, és ki akarjuk azt rekeszteni

nak, ahogy ezt a szót az ember esetében használjuk. Az állatok ugyanis nem kommunikálnak gondolatokat. Az állati kommunikáció

a konzervatív tudomány várából, hanem azért, mert a telepátiával kapcsolatban nincs megismételhe-

egy genetikailag rögzített jelrendszer, ami nem különbözik a hormonális rendszertől, attól, hogy bizonyos jelekre az állati agy megha-

tő megfigyelés és nincs egy olyan elmélet, ami a meglévő elméleteinkhez csatlakoztatható. Csak olyan

tározott viselkedési formákkal reagál. Ha egy pávakakas udvarol, akkor a farktollainak a színei előidézik azokat a viselkedési mintáza-

tudományos elméletet veszünk komolyan, amelyik valamilyen módon csatlakozik a már meglévő bizo-

tokat a pávatyúkoknál, ami a sikeres szaporodáshoz kell. Nincs szerelem, nincs gondolat, semmiféle emberi analógia nem érvényes.

nyítékokhoz. Amikor egy kémikus egy bizonyítékot közöl, akkor használja az összes eddigi bizonyítékot,

Az ember esetében viszont felmerült a kommunikációs kényszer problémája. Egy olyan csoportot, amelyik először kismértékben, aztán egyre jobban együttműködik, amelyik bizonyos szabályokat követ, szabályok szerint él, amelyben zárt a csoport-

Művészet és tudomány: kreatív kommunikáció

amit több száz év alatt halmozott fel a tudomány. Van tehát egy teljesen átjárható, logikus, racionális, összeszervezett hiedelemrendszerünk, amely-

szerkezet, közel vannak egymáshoz a csoporttagok, amelynek az aktivitását szinkronizálni kell, mindenki ugyanezt csinálja, amikor

nek minden egyes pontjához csatlakoznak gyakorlati bizonyítékok, és csak azt hisszük el, és csak azt fogadjuk el tudományos el-

tárgyakat és viszonyokat konstruál, ezeket a feladatokat nem lehet megoldani egy merev jelrendszerrel.

méletnek, ami ehhez csatlakoztatható. Ebből lesz a szupertudomány. Az utolsó évtizedekben a fizikához csatlakozott a kémia, a

Ezért jelent meg az emberi kommunikáció, a gondolatok kommunikációja. Azt is tudjuk, hogy ennek kialakulása nem a nyelv-

kémiához a biológia, a biológiához előbb-utóbb a pszichológia és a társadalomtudományok, és ezek a rendszerek teljesen átjár-

vel kezdődött. Különböző vizsgálatok szerint az ember csak az arcával kb. 200–250 különböző üzenetet tud kommunikálni. A csim-

hatóak lesznek. Minden bizonyíték, amit egy speciális területen szereznek, ezt a szupertudományt erősíti, de az átjárhatóságnak

pánzoknál 10–15 ilyen jelről tudunk, az emberi arc tehát egy nagyságrenddel többet tud. Ha az egész testet igénybe vesszük,

tökéletesnek kell lenni.

kommunikációs céllal imitálunk, vagy mímelünk valamit, akkor még nagyobb lesz a az üzenetek száma.

Ha említek két tényt, az egyik mondjuk a fizika világából, atomok, a másik az orvostudomány, cukorbetegség, akkor a kettő

Valószínűleg az evolúció végén jelent meg az emberi nyelv. Egy nyelvben ragokkal és miegyebekkel kb. egymillió szó van.

között meg kell hogy találjam a logikai, racionális láncot. Meg is találom: a cukorbetegség típusa hasnyálmirigy, inzulin, egy fehérje

Tehát fantasztikusan nagy az az elemkészlet, amivel az emberi gondolatokat ki lehet fejezni. A kommunikációs kényszerben nagyon

51 aminosav, ami molekulákból épül fel, a molekulában atomok vannak. Össze tudom kötni a fizikai ismereteimet egy egészen

lényeges az a változás, hogy az ember képes az absztrakcióra. Ennek kialakulásában valószínűleg maga a közösség volt a döntő.

felső szintű jelenséggel. Tudományról akkor beszélünk, ha ezeket az átjárásokat meg lehet tenni. A mai modern tudomány nem az

A közösség lehetett az első önálló gondolat.

elefántcsonttoronyban üldögélő tudós fantáziája a világról, hanem egy nagyon komoly, folyamatos kreatív kommunikáció ered-

Az állatok tanulmányozásából azt látjuk, hogy reakciójuk mindig nagyon konkrét. Jeromos kutyámnak beszélhetek a cicámról,

ménye. A tudományos folyóiratokban, konferenciákon állandóan bizonyítanunk kell, hogy amit találtunk, az új, és az új csatlakozik

ha az nincs ott, akkor a beszédnek semmi értelme nincs. Csak az ott lévő üldözhető, elkapható cica vagy nyuszi érdekes számára,

a meglévő tudásunkhoz. Erről szól tulajdonképpen a tudomány. Természetesen ez a világ a külső világgal kapcsolatos, és a racio-

absztrakcióra nem képes, pedig a kutyák egyébként nagyon fejlett kommunikációval rendelkeznek.

nalizáláson alapszik.

Ha végiggondoljuk, hogy micsoda komoly feladat a kialakult közösség felismerése; felfogása, hogy annak tagja valaki, hogy ő

De megvan a belső világunk is, megvannak az érzelmeink, a hiedelmeink, és időnként fellépnek szinkronizáló hatások, együtt-

részének tekinti magát, és az befogadja, akkor látjuk, hogy ez egy absztrakció. A közösség előttem is volt, mikor megszülettem, és

érzünk más emberekkel. Ugyanazt gondoljuk, független attól, hogy ez a dolog igaz vagy nem, szeretünk együtt gondolkodni,

utánam is lesz, a közösség több, mint a tagok gyülekezete, hiszen a tagok elmennek, születnek és mégis változnak, és mégis ugyan-

együtt hinni másokkal. A kommunikációs kényszer itt is jelentkezik. Szeretjük elmondani másoknak a belső állapotunkat, tudni,

arról a közösségről beszélek. Tehát el kell tudni gondolni ezt a dolgot, hogy megjelenik egy új entitás, a közösség mint entitás. Aki

hogy mások mit gondolnak. Mit gondolnak rólunk, mit gondolnak olyan dolgokról, amit mi szeretünk, egyáltalán, mit gondolnak

ezt el tudja gondolni, az képes egyfajta absztrakcióra. Aki viszont el tudja képzelni a közösséget mint egy tagoktól független dolgot,

a világról.

az már nagyon sok minden mást is el tud képzelni.

Antropológusok megdöbbenve írták, hogy a busmanok az idő legnagyobb részét beszélgetéssel töltik, pedig nagyon szegény

Tehát úgy gondoljuk, hogy az evolúció kényszerítő lépése a közösségek megjelenése miatt alakult ki, és egyben megnyitott

sivatagi területen élnek, mindennapi táplálékuk megszerzése hetenként két nap, világosban eltöltött időt jelent. Beszélgetésük

egy csodálatos képességet: szellemeket, tündéreket, démonokat, Istent is el lehet képzelni, ha a közösséget el tudjuk képzelni. Ter-

nem valami különös információátadás, róluk szól, egy jelen idő megteremtéséről, egy érzelmi közösség kialakításáról, hogy mit

mészetesen olyan dolgokat is, amelyekre akkoriban nem nagyon volt szükségünk.

álmodtak, hogy milyen az ég, milyen volt tegnap és milyen lesz holnap. Tehát nagyon fontos, de nem feltétlenül anyagilag felhasz-

28

29

nálható dolgokról beszélgetnek, hanem olyan belső dologról, amit minden normális ember, aki nem tévénézéssel tölti az idejét, hanem beszélgetéssel, meg szokott tenni. Itt jutunk el a művészetekhez, a közösség ebben a folyamatban is szereplő. Hiszen mindig valamilyen közösségi értelmezés van amögött, hogy milyen hangulatunk van, hogy magunkról mit gondolunk, milyen tradíciókat követünk, milyen meséket hallgatunk, milyen történeteket hallgatunk meg, és milyen történetek iránt érdeklődünk. Ez mindig a közösség szintjén dől el. Ebben az értelemben a közösség értelmezi a saját belső világunkat. Még akkor is, ha úgy gondoljuk, hogy ezt az analízist mi magunk végezzük el.

Lánczi András

A kultúra és a művészet a politikai bölcseletben

Természetesen ez is állandó kommunikációt jelent és igényel. Tulajdonképpen ez a művészet lényege. Nagyon sokan beszéltek itt különböző problémákról, és nagyon egyszerűen lehet ezeket a problémákat értelmezni. Azok a közösségek elmúltak, amelyekről beszéltem, a közös akciók, a közös konstrukciók, a közös hiedelem, amely létrehozza a hűséget. Nincs olyan közösség, ahol elegendő időnk lenne arra, hogy ezt a három dolgot gyakoroljuk, hogy hűségünk megjelenjen.

A politika, a kultúra és a művészetek közti viszonyt a politikai bölcselet a kezdetektől, azaz Platón kora óta tárgyalja – de nem akár-

Vannak közösségek, vannak csoportosulások, amelyek közösségnek hívják magukat, szeretnénk, ha mi a tagjai lennénk. Számtalan

hogy és nem akármilyen módon. Politikának és kultúrának többféle viszonya lehetséges.

ilyen közösség van, és ha az ember megszámolja, hány szervezetnek, hány csoportnak a tagja, akkor nagyon nagy számok jönnek

Az egyik, amelyet ma leggyakrabban szoktak használni, a politikai kultúrának a fogalma. A politikai kultúra nem a politikának

ki. De hol vannak a közös akciók, közös hiedelmek, közös konstrukciók, és hol van a hűség? A közösségeink elsorvadtak. Vannak

a kultúráról kialakított véleménye, hanem a modern demokratikus körülmények között az állampolgári viselkedés mozgatórugóit

csoportok, amelyeket egy-egy gondolat, egy-egy akció, egy-egy hiedelem összekapcsol, részt veszünk bennük, megunjuk, mást

vizsgáló politikatudományi terület. Éppen ezért a fő szempontjai olyan fogalmak mentén alakulnak ki, mint a család, nyelv, vallás,

csinálunk, nem érünk rá, máshová fordulunk: nincs közös nyelv.

iskola, média, munkahely. Csak egy példát szeretnék említeni, amely bemutatja, hogy a család nagyságának milyen politikai kultúrát

A közös nyelv nemcsak olyasvalami, mint egy nemzetnek a hivatalos nyelve. A közös nyelv az, hogy tudom, ki hogy viselkedik,

formáló hatása van. Egy francia kutató, Emmanuel Todt váltig állítja, hogy a kis gyerekszám feltétele a demokráciának. Vagy így van,

hogy mit fog mondani, ha valamit megemlítek. A közös nyelv mindig arról szól, hogy a másik érzelmeit is pontosan tudom. Lehet,

vagy nem: rögtön Indiát szokták felhozni. Mert mi történt a második világháború után a világ legnagyobb demokráciájában? A gye-

hogy valaki magyarul beszél, de nem biztos, hogy azt érzi, mint én, amikor meglát egy képet vagy elolvas egy művet. Megszűnt az

rekszám egyáltalán nem volt kicsi, és az írni, olvasni tudás, amelyet Todt a demokrácia másik feltételeként jelöl meg, szintén nem állt

a világ, amikor a kép megpillantása, a mű elolvasása után volt elegendő alkalom arra, hogy beszéljünk róla, hogy a közös érzelmek

magas szinten. Ebből is látszik, hogy a politikai kultúra fogalma nem tartozik mostani vizsgálódásunk körébe.

kialakuljanak. Miután ezek gyakorlatilag megszűntek, megszűnt a közös nyelv.

De még csak az sem, amikor a politikum fogalmát vizsgáljuk, amelynek szintén van közös metszéspontja a kultúrával és a mű-

A tudományt ez másképp érinti, mint a művészetet. A tudományt összetartja a szervezettsége. A szupertudományt nagyon szi-

vészetekkel. A politikum ugyanis megjelenik a legszélesebben értelmezett kultúrában és a művészetekben. Régi kutatási terület,

gorúan meghatározzuk, megszabjuk, hogy mit nevezünk tudománynak, mit nevezünk elméletnek, gyakorlatnak, bizonyításnak, és

például, Shakespeare drámáiban, tragédiáiban megvizsgálni azt, hogy milyen politika képe van a szerzőnek, vajon Shakespeare

ez mindenki számára, aki tudományt akar művelni, kötelező. Ez tartja meg a tudományt ebben a mai állapotában. Hogy a művésze-

ismerte-e Macchiavellit, és ha igen, milyen módon használta és jelenítette meg a politikum realista felfogását. Az 1960-as években

tek esetében mi a mai helyzet, azt nem tudom, nem tudjuk, hogy van-e valódi művészet a közösségben, előfordul-e még, hogy vala-

jelent meg Shakespeare politikája címmel (Allan Bloom, Harry V. Jaffa: Shakespeare’s Politics. The University of Chicago Press, 1964) az

ki valami csodálatos dolgot csinál, és köré állunk, és azt mondjuk, hogy igen, én is erre gondoltam. A közösségek elsorvadása mellett

egyik fontos, a fenti kérdéseket taglaló mű. De ide tartozik az a kérdés is, hogy Dante vajon miért írta meg az egyeduralomról szóló

igazán nagy probléma az, hogy a rendszerszervező képességünk természetesen megmaradt. Úgy tűnik, hogy ez a rendszerszervező

kis munkáját, amely tisztán politikai mű. Holott nem volt politikai filozófus. Akárhogy nézzük is, bármilyen szempontot veszünk is

képesség másképp is tud működni. Csak közösséget nem tud létrehozni. Hanem létre tud hozni egyszemélyes, egytagú csoportot.

alapul, a politikának és kultúrának a viszonyrendszere bonyolult, és ebből csak az egyik a kultúrának és művészeteknek a politikai

Úgy tűnik, hogy az ember képes olyan létformában élni, amikor közösségnek képzeli magát. A közös akció az, amit ő akciónak gon-

bölcseletben való megjelenése, amelyről az alábbiakban szeretnék szólni.

dol, és magának kitalál. Lehet, hogy csak tévét néz. A közös hiedelem az, amit az információáradatból összeszed, ami az övé, amit

Ehhez azonban először tisztázni kell, mi is a politikai bölcselet vagy politikai filozófia. Arisztotelész

elhisz: ez az ő saját magával közös hiedelme. A közös konstrukció többé nem az, hogy egy közösség tagjaként annak közös céljait és

úgy fogalmazott, hogy ha meg akarjuk érteni a közösség dolgait, akkor „állambölcselet”-re van szüksé-

közös életét élje. A közös konstrukció már csak saját maga. És már csak ehhez, vagyis saját magához lesz hű, és senki máshoz.

günk. Állambölcseletnek szokták magyarra fordítani a „politiké philosophia”-t (vö. Arisztotelész: Politika.

Sok embernek az a létforma sikeres. Jól érzi magát benne. Úgy tűnik, a többségnek ez nem elegendő, nem érzi jól magát,

1282b). Ez a kettő tehát ugyanaz, a politikai filozófia vagy állambölcselet az állam erkölcsi alapjának és

mindenféle válságról és egyebekről beszél. Ennek ellenére a tudomány nem rendelhet értékkategóriákat ehhez. Azt tudjuk csak

intézményeinek értelmezésével és igazolásával foglalkozik. Ebben az összefüggésben kívánom értelmez-

megállapítani, hogy kétféle létformánk van, az ember genetikai felépítése, evolúciója mindkettőt lehetővé teszi. Hogy örülhetünk-e

ni a kultúra, a művészetek és a politika viszonyát.

ennek, azt az idő mutatja meg.

A kultúra és a művészet a politikai bölcseletben

Az egyik legfeltűnőbb dolog talán az, hogy a politikai bölcselet nagyon sokáig, mint önálló témával, nem foglalkozott a kultúrával és művészetekkel. Megjelentek utalások, de önálló témaként nem szerepelt. Ennek oka, hogy a kultúra fogalma feloldódott a politikai filozófiában vagy bölcseletben. Ahogy nem volt egymástól elválasztható tudomány és filozófia fogalma, kultúra és filozófia sem volt egymástól megkülönböztethető. Nem volt szükség arra, hogy külön kultúráról beszéljenek. A kultúra fogalma, mint ilyen, a felvilágosodás terméke; az első jelentős kultúrfilozófia, amely politikai tartalmon belül artikulálódott, Rousseau nevéhez fűződik. Az első feltűnő és ezért magyarázatra szoruló jelenség, hogy miért nem jelent meg a politikai bölcseletben a kultúra és a művészet mint önálló téma. Az egyetlen kivétel Platón, ezért róla néhány szót szólnom kell. Nem szabad elfelejtenünk, hogy az európai kultúra egészen a középkor végéig lényegesen nem különbözött semmiben más kultúráktól. Mindegyiknek transzcendens alapja volt, a bölcselet magába olvasztotta a teológiai, filozófiai és a praktikus tudás elemeit. Egyik sem volt fölényben a másikkal szemben. Az európai civilizáció vagy kultúra a középkor végéig – a politikai gondolkodás oldaláról nézve – egyszerűen azt fejezte ki, hogy a hit és a ráció közti feszültség alárendelődött egy tradicionális politikafelfogásnak, amelyben a természetjogi, vallási metafizika uralta az antik és a középkori keresztényi gondolkodást. A politika a klasszikus természetjogi és a középkori isteni jogú felfogáson nyugodott. Egyedül a filozófia feszegette filozófia–tudomány–teológia tradicionális egységét. A politika védte önmaga transzendens alapját, aki megkérdőjelezte, könnyen osztozhatott Szókratész sorsában. Platón volt az első, aki kétségbe vonta a tradicionális politikafelfogás jóságát. Platón dialógusai akkor kezdődnek a nagy politikai kérdésekről, mint az igazságosság, az állam és az ehhez hasonló témák, amikor az öregek eltávoznak a beszélgetők köréből. Érdemes megnézni a platóni dialógusok kezdetét, különösen a politikai tárgyú dialógusokét. Amikor az öregek nyugovóra térnek, akkor kezdenek a fiatalok olyan dolgokról beszélni, amelyek valószínűleg sértették volna a közösség érdekét, megkérdőjelezik a tradicionális szokásokat. Platón racionális utópiájában azért tér ki a művészetekre, mert a gondolatban felépített állama racionális és nem tradicionális alapon áll, azaz semmi sem magától értetődő: sem a politikai intézmények, sem a nevelés. Amit nem szabályoz a

30

31

tradíció, azt másképpen kell szabályozni. Platón ezt teszi Az állam X. könyvében, itt mondja el zömében, hogy milyen szerepet szán

A kiszámíthatóság utáni vágy azonban nem szünteti meg az emberi természet kettősségét: egyszerre akar lezártságot, bizton-

a művészeteknek államának nevelési koncepciójában. Platón ismeretelméletéből következik, hogy nem felel meg bármilyen mű-

ságot és kiszámíthatóságot, illetve szabadságot, újítást, izgalmat. Bizonyos értelemben ez az értelme a magas és alacsony kultúra

vészeti alkotás a nevelésben. A művészetek politikai szempontból veszélyesek is lehetnek. Használhatók jól, de rosszul is. A platóni

megkülönböztetésének is. A magas kultúra a kockáztatni kész, a szabadságot előnyben részesítő karakterekhez szól, míg az ala-

ismeretelmélet szerint a művészet lényegében a valódi létezők másolatának a másolata vagy utánzata, hiszen a valódi létezők, az

csony kultúrát a megnyugtatás funkciója élteti. Innen már csak egy apró lépés annak a kérdésnek a feltétele, hogy kiből lesz irányító

ideák érzékszervileg nem tapasztalhatók, a látható valóság csak az ideák leképeződése, így a művész már csak a másolat másolatát

és kiből irányított a politikában.

adja. A művészetek messze állnak a valódi létezőktől, ezért nagyon félrevezetők lehetnek. Emiatt veszélyes Homérosz, ezért ve-

A modern európai kultúra ráadásul a természettel szemben alakított ki egy olyan felfogást, amely más kultúrákra nem jellem-

szélyesek a művészi alkotások. A zenében sem mindegy, mit tanítunk, mert a zene a lélekre hat, közelítheti, de el is távolíthatja a

ző. Más kultúrákban a természet változásaihoz alkalmazkodni akarnak. Az európai kultúra az elmúlt 400 évben viszont azt tűzte ki,

hallgatót a valódi létező megismerésétől. Ezért kell különbséget tenni a zenei alkotások között. Pontosan itt van a dolog lényege:

hogy szembeszáll a természettel, legyűri, legyőzi. Éppen ezért az európai identitásnak a kulturális összetevői is ezt szolgálják, ezen

Platón felfogásában az állam nem egyéb, mint az emberi lélek nagyban, tehát az államnak a harmóniája a lélek harmóniájától függ.

nem változtat az sem, amikor tiltakoznak a természet alávetése ellen. Ennek mérhetetlen politikai következményei vannak. Elsősor-

Innentől kezdve pedig csak nagyon szigorú elképzelés létezhet arról, mely művészeti alkotásnak van helye az államban. Később,

ban azáltal, hogy a politikai jót kizárólag szerződésre vezeti vissza, amelyben mindenki részt vesz, azaz a politikai hatalom alapja a

modern szemmel nézve sokan a totális diktatúrák gyakorlatát vélték ebben megpillantani. Platón felfogását osztotta Arisztotelész

népszuverenitás. A politikai jót ebben az értelemben a sok ember véleményének az átlaga fogja meghatározni. Ez a felfogás sajátos

is, hiszen minden tradicionálisellenes gondolkodási formának – így a politikai filozófiának – meg kell tudni mondani, hogy azt a

ízlést is létrehoz, sajátos kultúrát igényel, amely a közepet akarja megcélozni. A kultúrát innentől kezdve a középszer ízlése fogja

funkciót, amit addig a tradíciók láttak el, mi fogja az új, racionális koncepció szerint ellátni. A tradicionalitás és a racionalitás közti

áthatni. Rousseau-nak egyik baja az, hogy a kitűnni vágyás, az ambíció teszi tönkre az ember természetes jóságát, ebből viszont az

feszültségben kell keresni a kultúra önálló területének a körülhatárolási igényét is – de ez csak az újkorban következett be.

következik, hogy ahogy a politikában a népszuverenitásnak, a többség akaratának kell érvényesülnie, a kultúrában a középszernek

Az első jelentős politikai tartalmú kultúrelméletet Rousseau alkotta meg azzal a bizonyos 1750-ben, a dijoni akadémia pályáza-

kell utat engedni. A kultúra azonban mindig is az egyedit, a kimagaslót, a zsenit részesíti előnyben. Így a politikai demokrácia egali-

tára írt első értekezésével. Ha közelebbről megnézzük, azt látjuk, hogy Rousseau számára is Platón a forrás. Idézi is, hogy Szókratész

tarizmusa ellentétben, feszültségben áll a kultúra belső hierarchikusságával, tekintélyelvűségével. A művészetek fejlődésének való-

hogyan veti el a művészeteket, hogyan kételkedik a tudományok erejében. Rousseau-nak a tudományok és művészetek kétséges

jában inkább megfelel egy arisztokratikus, mint egy demokratikus politikai rend – de ennek az ellentmondásnak a megtárgyalását,

hatására vonatkozó kijelentéseire mindenki emlékszik, de arra a momentumra már kevésbé, miszerint Rousseau szerint az emberi

fölfedezését nem várhatjuk Rousseau-tól.

énnek két oldala van. Van egy külső énünk, amelyet a belénk nevelt szokások irányítanak. Ezzel szemben van egy belső énünk,

Rousseau az elindítója a politika és kultúra összefüggését tárgyaló politikai bölcseleti irodalomnak, és innentől kezdve senki

amely ellentétben áll a külső énünkkel. Rousseau egész filozófiája arra irányul, hogyan lehet feloldani ezt a kettősséget. Rousseau

nem kerülheti meg ezt a kérdést. Egyre-másra fedezik fel a politikai gondolkodók azt az erőt, amely a művészetekben és a kultú-

szerint – ez az igazán érdekes a témánk szempontjából – a művészetek és tudományok nem segítenek ebben, hanem gátolnak.

rában rejlik, és hogy ezek miért, hogyan függnek össze politikai eszmékkel és politikai cselekedetekkel. Edmund Burke, mielőtt

Az európai identitás mai napig ennek a belsőnek a feltalálását, a belső énünknek az újra megtalálását tűzi ki célul. Ebben van Rous-

politikai írásokat tett volna közzé, megírta a fenségesről és a gyönyörűről szóló értekezését, amelyben elmondja, mi a különbség

seau vulkanikus erejű hatása. A tudományok és művészetek – felfogása szerint – tönkreteszik az ember természetes tulajdonságait,

a fenséges és a gyönyörű között. A fenséges az eredetire, az egyénre jellemző, valami egészen kiemelkedőre irányul, a gyönyörű

mint a kedvesség, félénkség, szelídség. A társadalomban élő ember kialakította magának az erkölcsöt, amelyben a tudomány és a

azonban a rutin, a szürkeség, a középszer kifejezője, olyasmi, amit elvárunk az alkotástól. Ugyanakkor mindkét fogalomnak politikai

művészetek olyan tulajdonságokat táplálnak, mint a hiúság, becsvágy, gyűlölet, hazugság, hízelgés és kíváncsiság. Az irodalmi alko-

tartalma van, mert mindkettőnek a közösség formálásában van jelentősége, és abból, hogy mit tartunk gyönyörűnek, mit tartunk

tásokat és a művészeteket pedig a fényűzés, léhaság, illetve a dicsőség utáni vágy hozza létre. A művész ugyanis – hiszen ő is tagja

fenségesnek, a kultúra két fogalma vezethető le. A köznapi kultúráé, melyet Rousseau és mások úgy fogalmaztak meg, mint valami

a romlott erkölcsű világnak – ünneplésre vágyik. Ebből viszont csak egy dolog következik: az erkölcsök eleve a romlás és hanyatlás

külsődlegest, ami a civilizáltságot adja, az együttélés lehetőségét biztosítja, s kifejeződik abban, hogyan köszönünk egymásnak,

jelei, az ízlés sem más, mint a hanyatlás szubjektív kifejeződése. Vagyis az emberiség katasztrofális helyzetbe kormányozta magát,

mennyire vagyunk udvariasak egymással, hogy az indulatainkat hogyan fojtjuk el, röviden, az önmérsékletnek az erényeit. Ehhez

legalábbis Rousseau elképzelése szerint.

kapcsolódnak politikai intézmények, ezt nevezi később Herder civilizációnak. A kultúra viszont más.

Van azonban más kortárs megközelítése is a kérdésnek a politikai bölcseletben. David Hume két fontos esszéjében (The Rise

A kultúra valami belső, ahogy Rousseau gondolja, a teljes énünkhöz kötődik. A legbelső gondolataink,

of Arts and Sciences, Of Refinement in the Arts) amellett érvel, hogy „minél inkább finomodnak a művészetek, annál társiasabbá vál-

érzelmeink, az őszinteség, az eredetiségünk, az újszerűségünk kapcsolódik hozzá. De ez a kettő különvá-

nak az emberek”, vagyis az emberi természet csiszolódásában óriási szerepük van a művészeteknek és a tudományoknak. Hume

lik, és a civilizációnak és a kultúrának a kettéválása ma nagyon jól látszik.

A kultúra és a művészet a politikai bölcseletben

azért gondolkodik Rousseau-val ellentétesen, mert szerinte az emberi fejlődés nem egyéb, mint fokozatosság, az érintkezés során

Hosszú utat tett meg politika és kultúra fogalmi szétválasztása, ennél sokkal rövidebb idő alatt ment

kialakuló kölcsönös csiszolódás. Nincs mihez visszatérni, mert nem vesztettünk el semmit, legfeljebb elértünk valamit, amelyet

végbe a civilizáció és kultúra fogalmának a megkülönböztetése. A megkülönböztetés egyben a három fo-

a tapasztalatainkon keresztül szereztünk meg. A civilizáltság nem felfogás, hanem állandó érintkezés kérdése. A politika erkölcsi

galom viszonyának a finomodásához is vezetett. Hogy mennyire szorosan összefüggnek, arra bizonyíték

alapjai nem térnek el az emberi élet egyéb dimenzióiban gyakorolt erkölcsös viselkedéstől. Ráadásul Hume szerint összefüggés fi-

a keresztényi kultúra és politika, illetve az iszlám kultúra és politika közötti küzdelem. Két univerzális igény áll egymással szemben.

gyelhető meg az államforma és a művészetek, tudományok fejlődése között. Minél szabadabb egy politikai közösség, annál inkább

Az iszlám univerzalizmusnak is megvannak a maga érvei, és megvannak az európai-amerikai civilizációnak is az érvei. A civilizáció

fejlődnek a művészetek. S megfordítva, minél több impulzust nyújtanak a művészetek, annál nyitottabb, szabadabb lesz a politikai

termékei utazhatnak, exportálhatók. A hamburgert bárhol megsütik, mindenütt ugyanolyan, sőt, hogy ez mennyire kölcsönösen

rezsim. A lelke mélyén a legtöbb ember így is gondolkodik, mert a haladásba, fejlődésbe vetett hit a modern európai ember egyik

működik, a bonszájt is meg lehet találni az európai civilizációban. A kultúra nem képes ugyanerre a mozgékonyságra. Nagy kérdés,

legmélyebb meggyőződése. Azt is mondhatnánk, hogy Hume a politika és kultúra konzervatív felfogását szolgáltatja azáltal, hogy

hogy a demokráciát kulturális vagy civilizatórikus intézménynek fogjuk-e fel. A civilizáció és a kultúra tehát két különböző fogalom,

a szerves, evolutív fejlődés képét rajzolja elénk.

és attól függően, melyik filozófus, melyik politikai bölcselő érvelését fogadjuk el, vagy kultúrpesszimista álláspontra jutunk, és akkor

Ha azonban Rousseau gondolatát fogadjuk el, akkor mi lehet a kiút? Az ő megoldása radikális politikai megoldás, míg Hume-é

valamiképpen Nietzschének a modernségellenességéhez jutunk, vagy pedig elfogadjuk, hogy minden a haladás érdekében tör-

inkább társadalmi-kulturális. Ezt azért fontos látnunk, mert nagyon sokat szoktunk ma is vitatkozni átpolitizált életünkről, de el kell

ténik, és még a kultúrában és az erkölcsben is van haladás. De bármelyiket fogadjuk is el, csak ott munkál a probléma, vajon nem

fogadnunk, hogy az európai civilizáció a felvilágosodás óta politikai megoldásokat keres az ember problémájára. Nem az a kérdés,

Nietzschének van-e igaza, amikor azt mondja, hogy nincs cél, nincs válasz a miértre a modern európai kultúrában. T. S. Eliot szerint

hogy a politika és a kultúra mire való, hanem az, hogy az egész európai kultúra eltér más kultúráktól, politikai megoldást keres a ba-

a kultúra nem szakítható el a vallástól, ez akadályozza meg, hogy unalomba fulladjon az életünk, és értelmetlennek érezzük a lé-

jokra, a lét alapkérdéseire. Ebből született meg a demokrácia mindent elsöprő modern koncepciója, miszerint a demokrácia képes

tünket. Hogy milyen más válaszok lehetségesek, ahhoz kitartóan kell tanulmányozni, miként függ össze politika, kultúra, művészet

a tartós béke megteremtésére. Amit Rousseau ajánlott és az elmúlt 3-400 év bölcselete többé-kevésbé követett, az gyakorlatilag

és tudomány.

a középnek a megtalálására irányult. Ez azt jelenti, hogy a politikát mint az emberi lét alapkérdéseinek a megoldását, ragadjuk ki a transzcendens, hierarchikus hátteréből. Istennek nincs köze a politikához. A politikából száműzzünk minden metafizikai összefüggést, és mondjuk ki, hogy a politika lényegében emberek közötti megállapodás, egyezség, szerződés, a célja pedig a belső béke megteremtése. Kultúránkat szeretjük a szabadság kultúrájának feltüntetni az elmúlt néhány száz évben. Ez bizonyára így is van, de a szabadságot megelőzi egy másik fogalom, a kiszámíthatóságnak a fogalma. Az európai civilizáció vagy kultúra sajátossága, hogy nem viseli el a végtelen tudatát, ezért mindent lehatárol: Isten a kezdet és a vég, az időt feldaraboljuk percekre, órákra, a kertemet kerítéssel veszem körbe, a politikának pedig a kiszámíthatóságon kell alapulnia. 32

33

Az igazán izgalmas dolog ezzel kapcsolatban az, hogy miközben egy szinten nyilvánvalóan igaz, egy másik szinten nagyon nehezen bizonyítható. Különösen a Világbank kedvelte Where has all the education gone (Hová lett az a töméntelen oktatás) típusú elemzéseket, amelyekben bebizonyítják, hogy egy országban lehet nagyszámú kiművelt emberfő, egy ország adhat számos világhírű közgaz-

Csaba László

A közgazdaságtan, mint az arányok művészete

dászt a világ közvéleményének és a tudomány számára, de ha pénzügyminiszternek egy agrármérnököt neveznek ki, akkor a tudás hasznosulása az elképzelhetőnél és az optimálisnál bizonyára alacsonyabb szintű lesz. Tehát az emberi tőke meghatározó tényező, de önmagában nem hat kényszerítő erővel és semmiféleképen nem függvényszerűen. Ez nagyon fontos dolog: a magyar oktatási reform összefüggésében mindig büszkén szoktak hivatkozni arra, hogy nálunk a felsőoktatásban a beiskolázás 60%, a jóval gazdagabb Németországban pedig csak 40 %. Vagyis hiába a nagy létszámú felsőoktatás, a minél több (inkább csak alacsony szinten, vagy félig) kiművelt emberfő, ebből még nem következik, hogy nagyobb lesz a gazdasági növekedés. Ez elvileg sincs így, gyakorlatilag

A közgazdaságtan általában a kétségbeesés tudományaként ismeretes. Abból szoktunk kiindulni, hogy embertársaink önérdeküket követik, és ezért racionális várakozásokat tudunk kialakítani velük szemben, és ebben ritkán csalatkozunk.

pedig inkább bizonyos erőforrások elpazarlásáról, rossz irányú képzésről és emiatt a növekedés lassulásáról lehet beszélni. A harmadik téma, ami az emberhez kötődik: van-e az embernek munkája, milyen mértékben sújtja a társadalmat és a gazda-

Mielőtt arról beszélnék, hogy e feltételezésen túl mi a közgazdaságtan, arról is szólnék, hogy mi nem a közgazdaságtan.

ságot a munkanélküliség. Általában egy-két mutatót szoktunk vizsgálni: ilyen az álláskeresők és az aktívak aránya egy-egy korosz-

Így nem a közgazdaságtanon múlik az, ha egy országban a kulturális tárca kiadása bruttó hazai terméknek a 0,6%-át éri el, ami

tályban, ami azt jelenti, hogy polgártársaink közül vannak, akik valami gazdasági tevékenységet folytatnak, akár csak egy napot is

arányaiban 1/3-a például a szlováknak, más országot nem is említve. Nem közgazdaságtani kérdés az, hogy az operában az éne-

kereső tevékenységgel töltenek el

keseket nem fizetik ki. Nem közgazdaságtani kérdés az sem, hogy a kutatásra és fejlesztésre 15 éven keresztül még 1%-ot sem költ a magyar állam.

Tudjuk, hogy Magyarország egyik baja az, hogy nálunk száz, 15 és 70 év közötti emberből 57-en dolgoznak, az Egyesült Államokban 73-an. Még ha eltekintünk is a termelékenység különbségétől, és feltételezzük, hogy ezek az emberek nemcsak a saját

Ezek tipikusan politikai döntések a következményei, nem lehet semmiféle közgazdasági tételre visszavezetni őket. Sőt: amit

maguk adminisztrálásával vannak elfoglalva, akkor is nagyon nehéz elképzelni, hogy pusztán azért, mert mi kevésbé vagyunk fejlet-

a közgazdaságtan mond, az mindezeknek lényegében az ellentéte: a közgazdászok szerint a növekedés kiváltója végső soron az

tebbek, utol fogjuk őket érni. Az is jól látható a statisztikákból, hogy a magyar munkanélküliségi ráta elsősorban az alacsony magyar

innováció a motorja a kutatásnak és fejlesztésnek. Csak olyan országok tudtak tartósan jelentős fejlődésnövekedést felmutatni, ahol

aktivitási faktor miatt simul bele az európai átlagba.

a kutatási-fejlesztési ráfordítások aránya elérte a 2,5-3%-ot. A mindennapi élet szintjén sem sokkal jobb a közgazdaságtan megítélése. A tapasztalat esetleg azt mondatja, hogy az a közgazdász, aki, ha baj van egy kórházban, azt mondja: „egy zsömle helyet egy szelet kenyeret adjunk a betegeknek, ezzel majd hely-

De mit mond a munkanélküliségről a közgazdaságtan? Először azt, hogy van egy szintje, ami valószínűleg elkerülhetetlen. Ez a mai fejlettség szinten 3-4 % körül mozog, és ha ennél magasabb, az valószínűleg a hibás szabályozás következménye. Biztos, hogy baj, ha e tekintetben nagy kilengések vannak.

reáll az egyensúly”. Vagy pedig azt tekintik közgazdásznak, aki, ha már elunta az eszköznélküliséget, és behoz egy eszközt, akkor

Ma két szakmai szempontból érdekes modellt láthatunk. Az egyik, amely 2000-es években figyelhető meg, főleg Nyugat-Euró-

azt elmagyarázza, hogy azt miért nem lehet hat vagy nyolc héten keresztül bevételezni. Mindennek azonban semmi köze nincs a

pában, de a feltörekvő országokban még sokkal inkább egy új jelenség: a munkahelyteremtés nélküli növekedés. A termelékenység

közgazdaságtanhoz, ez az intézmény működtetésének az ügye.

növelésével könnyen előfordulhat ugyanis, hogy a gazdaság előre halad, és mégsem teremt munkahelyeket. Másrészt a szolgáltató

Mi tehát akkor a közgazdaságtan? Adam Smith, a szakma megalapítója, A nemzetek gazdagsága címmel írta munkáját és azzal

szektorban, ami az európai gazdaság jövedelem termelésének a ¾-ét adja, nem nagyon növelhető a termelékenység. Ha a fogorvos

foglalkozik, hogy különféle országok mitől jutnak előre, mi kell ahhoz, hogy meglegyen az a jólét, amiből a valamilyen szintre jutó

termelékenysége megnőne, az azt jelentené, hogy egy óra alatt nem egy, hanem három-négy beteget látna el, ami valószínűleg

társadalom fenn tudja tartani azt a részét, amely tevékenységeinek az értelme.

nem vezetne sehová. Nem kell olyannak lenni a fejlődésnek, amelyik nem teremt munkahelyeket mindenféle okok miatt. Ilyenné

A közgazdaságtan kezdetben holisztikus tudomány volt, éppen úgy, mint a 19.-20. század fordulójáig az összes társadalomtu-

vált a fejlődés.

domány. Aztán, ugyanúgy, mint a többi tudományszakban, elkezdődött a „mélyfúrás”, egy-egy kérdés alapos vizsgálata bizonyos

Mi ennek az oka? Erre két ellentétes magyarázat van. Az egyik, hogy a gazdaság nagy kilengésekkel működik, az állam nem

racionalitási posztulátumból kiindulva. A közgazdaságtudományban ennek értelmében föltettük, hogy ha valaki saját hasznát

tesz eleget annak érdekében, hogy „kisimítsa” a gazdasági tevékenységét. Ez a Keynes-i magyarázat, ami az angol birodalomra

követi, az egyéni döntésekből kialakul valami módon a társadalom működése. Ezen az úton izgalmas számszerű eredményekhez

igaz is volt a 20-as, 30-as években, de nyitott gazdaságú, kis országokra nem igaz. A másik Friedmann

lehetett jutni.

magyarázata, aki először számolt, és utána építette fel az elméletet. Végignézte az Egyesült Államok

A közgazdaságtan legerősebb fellegvára a chicagói egyetem, amelyik a legtöbb Nobel díjast adta. Ott az a mondás járja, ki is

gazdasági helyzetének 130 éves alakulását. Végül arra a következtetésre jutott, hogy nagy kilengések

van írva a közgazdasági fakultásnak a bejáratára, hogy csak arról szabad beszélni, amit számszerűsíteni tudunk. A közgazdaságtan

akkor vannak, ha a kormány úgy érzi, hogy boldogítania kellene a társadalmat. Akkor általában sikerül is

tehát törekszik arra, hogy konkrétan számszerű legyen, hogy jó lehessen bizonyítani, hogy a pszichomákból hogyan adódnak a

neki. De a kormányzati beavatkozások hatására a gazdaság sokkal nagyobb kilengésekkel működik, mint

következtetések.

hogyha békében hagyják. Friedmanntól származik az a gondolat, hogy ezért, különösen a pénzpolitika

A legtöbben, akik már valamilyen módon találkoztak közgazdaságtannal, legalább egy éves kiegészítő kurzuson voltak, vagy egy szörnyűséges, standardizált oktatási rendszeren mentek keresztül, ahol van egy alapszint, aminek a felét tanítják, és amit egyébként amerikaiak írtak, és a náluk érvényes összefüggéseket tartalmaz. Ezért aztán a legtöbben, önhibájukon kívül, de általában nem találkozhattak azzal, hogy ez a tudomány miket talált ki az elmúlt időszakban. A közgazdaságtan első nagy felismerése, hogy pénz nélkül nem lehet mulatni. A beruházások hajtják a gazdasági növekedést. Bizonyos megtakarításokat át kell alakítani beruházássá, és ha elég sok a beruházás, akkor elég nagy a növekedés. Igen ám, de má-

A közgazdaságtan, mint az arányok művészete

tekintetében, hasznos lenne a népboldogítást szabályok közé szorítaná. Ez megakadályozná az inflációs politikát, megakadályozná az adóbevételek önkényes és célszerűtlen elköltését. Említettem, hogy 19.-20. századforduló óta hajlamosak vagyunk az embert racionális és maximáló lényként felfogni. Ez a fajta leegyszerűsítés, ami az ökonómiai közelítéshez és a formalizáláshoz elkerülhetetlen, sokak kritikáját, gúnyolódását kiváltotta. Szeretném jelenteni, hogy a komoly közgazdászok, most a Nobel díjasokról beszélek, nem gondolják, hogy az ember egy maximáló gép, amelyik minden esetben racionális kalkulációk révén próbálja a maga céljait elérni.

sok rájöttek, hogy ez nincs egészen így. Matematikailag is bemutatható, hogy a beruházások növekedése csak átmenetileg tudja

Az elsők, akik a kételyeket megfogalmazták, Herbert Simon, Reinhart Selten, Danny Kahneman izraeli tudós egyaránt arra ju-

megnövelni a gazdasági növekedést. Annak hosszú távú alakulását lényegében a műszaki haladás üteme határozza meg. A későbbi

tottak, hogy az ember valahogy furcsán racionális lény: bizonyos esetekben nagy döntéseket hoz, akkor inkább racionális, mint nem

elemzések pedig azt is bebizonyították, hogy inkább csak olyan értelemben van szükség a beruházásokra, hogy nélkülük a gondo-

racionális. Kis ügyekben, ami az esetek 99.98%-a, nem így jár el, hanem csak nagyon korlátozottan racionális. Az ember igazából

lat a számítógépen vagy a papíron marad, és nem lesz belőle technikai haladás. Azaz nem tud létrejönni az a tevékenység, aminek

kockázat kerülő lény, lélektanilag nem úgy van, mint a matematikában, hogy +10 és -10 eltérés ugyanannyi eltérést mutat a nul-

a révén a jólét megalapozódik. Ezért ez a furcsa eredmény adódik, hogy igazából valószínűleg a növekedés teremti meg magának a

lához képest, hanem olyan a lelki beállítottságunk, hogy 10 dollár vagy 10 euró veszteséget kétszer-háromszor olyan erőteljesnek

beruházási alapot és nem annyira fordítva! A közgazdaságtudomány sohasem igazolta az aranytojást tojó tyúkról szóló vélekedést,

érzékelünk, mint 10 dollár vagy 10 euró nyereséget. Emiatt az embert döntéseinek a túlnyomó részében van valami, ami vegetatív,

azt tehát, hogy nagyon sokat kell beruházni és ez idővel meghozza a vágyott eredményeket.

reaktív, valójában átgondolatlan, ösztönös kockázat kerülés.

A második gondolatkör, ami a közgazdaságtant foglalkoztatta: az emberi tőke. Az erre vonatkozó tudás Gary Becker és Theodo-

E felismerések igen jó támpontot adtak ahhoz, hogy milyen módon kell a pénzpiacot, kereskedelmet, gyakorlati ügyeket mo-

re W. Schulze elsősorban munkásságához kötődik, lényegében azt jelenti ez, amit nálunk röviden a Széchenyi emlegette „kiművelt

dellezni, és majd a modellekből használható megoldásokat levezetni. A következő ugyancsak az emberhez kötődő felismerés, hogy

emberfők”-re utalva szokás gondolni. Az ugyanis látható, hogy az innováció úgy jön létre, és főként úgy terjed el a társadalom-

az ember közösségi lény, zoón politikon. Ezért nem mindegy, hogy milyen makro-keretben szervezi a gazdasági tevékenységét. E te-

ban, hogy kellően magas színvonalú az oktatás, ha be tudják fogadni az új gondolatokat, és ennek révén a társadalom előrehalad.

kintetben elsősorban Douglass North, de mások munkára is lehet támaszkodni, akik rámutattak arra, hogy nincs sehol sem fejlődés,

34

35

ahol nincs magántulajdon, ahol nincs szerződéses szabadság, ahol nincs szabálykövető magatartás. Tehát olyan feltételek szükségesek amelyek csak a nyugati kultúrában és civilizációban jöttek létre. Kevin O’Rourke, dublini egyetemi tanár, gazdaság történész, bemutatja, hogy az 1200-as években Európa, a fekete Afrikával párhuzamosan, az egész világgazdaság legelmaradottabb régiója volt, és az összes nem európai kultúra, különösen a kínai és az indiai, magasabban állt. De ezeknek a civilizációknak belső elrendezkedéséből hiányoztak a fejlődés fenti feltételei. Ismereteik, tudásuk volt, Kínában például milliós nagyságban nyomtattak könyveket már a 13-15. században, de valahogy nem tudott igazából elterjedni még a nyomtatás sem, mert ezek a feltételek hiányoznak. Tehát

Hámori József

Az agykutatás eredményei és a művészetek oktatása

nem mindegy, hogy az ember milyen módon szervezi meg a maga közösségét, érvényesülnek-e benne ezek a felismerések. Minél inkább megyünk a makro viszonyoktól az emberi viszonyok felé, annál inkább vissza kell, hogy jöjjön a közgazdaságtan eredendően szkeptikus volta, hogy mennyi ideig hihetjük, hogy a miniszter a köz szolgája, hogy aki a közpolitikában szerepel, köz érdekét képviseli, hogy ha látunk valamit egyenetlenséget, akkor az állam után kell kiáltani, és az majd rendet teremt. E tekintetben

Agykutatással foglalkozó előadáson sokszor felteszik a kérdést: az agynak hány százalékát használjuk ki? Vannak különböző becslé-

a közgazdaságtan a szkepszist erősítették James Buchanan, Robert Lucas, Mancur Olson munkái.

sek, hogy az agy kapacitásának 17 %-át, 27 %-át, vagy csak 5 %-át és így tovább. Tudnunk kell azonban, hogy a 200 milliárd agyi sejt-

Ezek tanulsága, hogy azt próbálják mondani, a politikusoktól félni kell, minél több ígéretet tesznek, annál jobban kell tőlük fél-

nek – akár több funkciót lát el, vagy csak egyet -, valamilyen formában működnie kell ahhoz, hogy életben maradjon. Ugyanakkor,

ni. Mi tehát akkor a teendő, mit lehet tenni az országok felemelkedése érdekében? Biztosítani kell, hogy valamiféle átláthatóságot,

ebből következik, hogy valóban van az emberi agynak olyan része, amelyet kevésbé használunk mint a másikat. A két agyféltekéről

hogy legyenek szabályok, amelyek alapján el kell járni. Ez az alkotmányos politikai közgazdaságtannak az előirányzata, hogy legye-

van szó. A bal félteke, amivel most beszélek és van a jobb félteke, amivel majd a művészetekről szeretnék „beszélni”. Tehát van két fél-

nek olyan jogszabályok 50% +1-el megváltoztatni. Fontos dolog, és ebben mindenki egyetért, hogy antiinflációs megoldásokat kell

teke, amelyek közül mi, az u.n. „euroatlanti”, verbális kultúrán nevelkedettek a bal féltekét használjuk elsősorban, míg a jobb féltekét

beépíteni, mert a demokrácia maga hajlamos a túltöltésre, elsősorban azért, mert a választó nem látja át azt az összefüggést, hogy

kevésbé. Ez az euroatlanti kultúrának alapvető problémája, mivel túlságosan verbális és hanyagolja a művészetekkel, kreativitással

a mai kiadásnövelés a holnapi adóemeléssel egyenlő. Egy definíció szerint minél inkább állítják az ellenkezőjét, annál nagyobb

foglalkozó jobb féltekét. Szeretném felolvasni röviden a Nobel díjas Roger Sperrynek a megjegyzését. Az agykutatásban ő volt az,

adóemelést jelent ez a későbbiek folyamán. Emiatt korlátozni kell a parlament adósság csináló képességét.

aki az agy két féltekéjének a különböző funkcióit vizsgálta ezelőtt 30-40 éve. A következőt mondta: „Oktatási rendszerünk, beleértve

A deficit ugyanis nem lehet közömbös, ahogyan az adósság sem, mert minél nagyobbra nő, annál inkább jövő felélő jellegű,

a tudományt is, elhanyagolja a nem verbális intelligenciát. Ennek oka, hogy modern társadalom diszkriminálja a jobb féltekét”. Elő-

és beszorítja a gazdálkodás lehetőségeit és korlátozza a szabad választást is. Nagyon fontos, hogy az állam ne vállaljon magára

adásomban arra szeretnék tényeket felsorakoztatni, hogy mit is csinál az egyik és mit csinál a másik félteke. Arra vonatkozólag sze-

olyasmit, amit nem tud biztosítani. A családi béke nyilván nagyobb érték annál, mint a gazdasági növekedés üteme, vagy az, hogy

retnék néhány megjegyzést tenni, hogyha már ilyen túlzott aszimmetria alakult ki a két félteke között a mi társadalmunkban, hogy

egyensúlyban van-e a költségvetés. De a családi békét mégsem lehet a Pénzügyminisztériumtól elvárni, annak megőrzése a család

lehetne ezen pedagógiával, az iskolarendszerünkkel, oktatási rendszerünkkel segíteni. Tehát, hogy kiegyensúlyozottabb legyen a

feladata. Hasonlóképpen sok minden mást, a környezetvédelemtől kezdve a nemek egyenjogúságáig nem pénzpolitikával lehet

személyiségünk és akkor mindkét féltekénk megfelelőképpen lesz „kihasználva”. Csak röviden: a Broca terület amivel beszélünk a bal

megoldani. Azt azonban igen, hogy ha elég gazdag és elég civilizált a társadalom, költsön azokra a célokra, amik a gazdaságot és a

féltekében van általában és amivel értjük a beszédet, a Wernicke terület ugyancsak a bal féltekében található az emberek 96 %-ban.

társadalmat elég civilizálttá teszik.

Fontos tudni, hogy a kérgi beszéd terület kiterjedése nem egységes, ebben is jelentős egyéni különbségek vannak. Azért szeret-

Végül fontos az is, hogy a közhatalom ne szolgáljon senkit, csak a köz érdekét próbálja biztosítani, úgy, hogy semmiféle érdekcsoporttal ne fonódjon össze. Mi következik mindebből?

ném ezt hangsúlyozni, mert pontosan az egyik fontos tulajdonsága az embernek, hogy minden ember más, másféleképpen látja a világot, minden ember másféleképpen beszél, elemez, gondolkodik. Ami a beszéd kéreg kiterjedését illeti, ezt sikerült egyénről-

Ismeretes, hogy voltak filozófusok, akik azt tartották, hogy a világot már eleget magyarázták, és már az a feladatuk, hogy meg-

egyénre feltérképezni. Ojemann kanadai-amerikai kutató egy agytumort akart eltávolítani. Nem szeretett volna azonban e közben

változtassák, s ez alapozta meg a 20. század nagy kísérletezését, tehát azt, hogy megtalálják az ideális államot és azt mindjárt meg

belevágni a beszédterületbe. Pontosan körülhatárolta ezért a műtét előtt a beszéd kéreg határát egy elektrofiziológiai módszerrel.

is valósítsák.

Ezt – a beszédközpont kiterjedését - ma már az u.n. leképezési módszerrel mindenkinél meg lehet állapítani.

Ezt a gondolatot az emberiségre nézve legveszélyesebb gondolatnak láttatta egy Nobel-díjas közgazdász. Végzetes önhitség-

Mi a helyzet az emberi minőséget alapvetően befolyásoló érzékeléssel, a látással? Descartes, a 17. század nagy tudósa a látással

ről beszélt, ami a közgazdaságtan és részben más társadalomtudományok matematizálásából adódott, s hogy elhitték, hogy ami a

is foglalkozott. Úgy képzelte el a látást is, hogy a látott kép bemegy a szembe, ott megfordul a kép, majd valahogy bejut az agyba,

modelljeikben benne van, az egyben a valóság is. Azt gondolták, hogy ha a modellben szereplő valamelyik paraméteren változtat-

ahol a tobozmirigynél ér véget. Ez azért volt érdekes számára filozófiai értelemben is, mert úgy gondolta, itt, tehát a tobozmirigyben

nak, mondjuk a kamatlábon, akkor erre az összes szereplő, millió számra, hanyatt-homlok rohan úgy cselekedni, mint ahogyan azt

érintkezik a matéria, a lélek és a test. Természetesen ma már tudjuk, hogy egészen másról van szó: a látott tárgy képe a szemből az

a modell készítésekor feltételezték.

agyba és nem a tobozmirigybe kerül! Sőt, az is kiderült, hogy a látott információk mindkét agyféltekébe

A társadalom azonban nem egy gépezet, hanem szabad egyéneknek a közössége, a cél nem eleve adott, hanem valami fajta

jutnak. Modern leképezési technikával készült kép arról, hogy a térbeli elképzeléseink hogyan tükröződ-

összjátékban, jó esetben demokratikus összjátékban, alakul ki. F. A. Hayek – mert hiszen róla beszélek – felismerése szerint (ő volt

nek az agyban. Kiderült, hogy a jobb félteke sokkal erőteljesebben foglalkozik a háromdimenziós látással.

az, aki a Végzetes önhittség című, három kötetes művében tekintette át a 20. század nagy kísérletezését) az innovációnak és a tartós

A leképezési technika azt is kimutatja, hogy a szóbeli, a verbális ingernél csak a bal féltekében van akti-

növekedésnek a szabadság az egyik alapvető feltétele. Az egyedek a szerencsés esetben jóindulatú közhatalomnak sem tárgyai és

vitás, míg a jobb féltekében nincs. Ami különösen fontos az az, hogy a két félteke egészen másképpen

alattvalói, hanem alanyai, ebből adódóan a legszegényebbeknek joguk van meghatározni a saját életmódjukat és a saját életcéljai-

látja el a világot. Modell-kísérletekben (amikor adott elemekből kellett balkézzel, ill. jobb kézzel kirakni

kat. Tehát nem gondoskodni kell róluk, hanem lehetőséget kell adni nekik, hogy ők maguk kitalálják, hogy miben és miként akarnak

egy elképzelt formát) kiderült, hogy a balkézzel összerakott modell (a jobb féltekének a produktuma!)

előre menni.

harmonikus, majdnem hogy szimmetrikus formát volt képes összerakni, nem úgy, mint a bal félteke, a beszédes félteke, ami egé-

Az agykutatás eredményei és a művészetek oktatása

Hogy kitalálhassák, ahhoz nyilván biztosítani kell a közjavak meglehetősen magas szintjét, ami viszont már az állam feladata

szen másképpen (némileg zaklatottabbnak) látja a világot. Említettem, hogy a jobb félteke háromdimenziós látása erőteljesebb.

és ezzel eljutottam a címadáshoz. Akkor hogy is vagyunk az arányok művészetével? (Amartya Sen szerint.) A jó kormányzásnak,

Szeretném jelezni, hogy ez oly mértékben igaz, hogy az arcfelismerésben, ami megint nagyon fontos dolog, talán művészeknél is,

Good Fiscal practices (korrekt állampénzügyi gyakorlat) hívják ezt a nemzetközi szervezetek, ahol egyik oldalról biztos szükség van a

a jobb félteke az, ami erőteljesebben fejlett, bár a hölgyeknél ugyan van, de az arcfelismerés kevésbé jellemző, mint a férfiaknál.

spontaneitásra ahhoz, hogy az új felismerések meg tudjanak formálódni, hogy új szereplők léphessenek a piacra. Ezek a szabályok

A tény ugyanis az, hogy a „gyengébb” nemnél a korai fejlődés során a beszédmegértés egy kisebb területe balról a jobb féltekébe

valamilyen szempontból a közösség érdekeit kell, hogy képviseljék. A másik oldalról pedig arra van szükség, hogy a meglévő sza-

tolódott át, ami azonban az arcfelismerés és háromdimenziós látás kisebb kárára történt. Ettől függetlenül a hölgyek sokkal jobban

bályokat betartsák, hogy ezt ne korrupt és ne részrehajló kormányzat próbálja végbevinni. Vagyis először egy olyan társadalomnak

látnak bizonyos dolgokat!

kell kialakulni, amely a bizalom elvén épül fel, és amelyben a kooperatív játékok a meghatározók; másodszor pedig a spontaneitás

A különböző kísérletek, megfigyelések alapján ma már részletes adataink vannak a két félteke sokszor erőteljesen eltérő funk-

és a szabályozás közötti megfelelő arányt kell kitalálni, amire nincs recept. Ha pedig valamire nincs recept, és valaki mégis ajánlgatja,

cióiról. (Megjegyezve, hogy a 200 millió idegrostot tartalmazó, a féltekéket összekötő kérgestest révén állandó az információ csere

ne higgyünk neki.

a féltekék között! Míg a bal félteke – az esetek 96 %-ban – beszélő, a jobb félteke néma, ellenben van egy nyelve, a muzikalitás az ének és a zene. Mindjárt rátérek, hogy ezt hogy kell érteni. A bal félteke racionálisan, logikusan gondolkodik. A jobb félteke sokszor „irracionális”, ami annyit jelent, hogy olyan dolgokkal is foglalkozik, ami a bal féltekének értelmetlen, mert nem racionális. Egyébként erre szoktam azt a példát mondani, amit Aldous Huxley használt egyik könyvében arra vonatkozólag, hogy mi is fontos

36

37

a világban tulajdonképpen, s ezzel kapcsolatban a ráció és az irráció között mi a különbség. Van egy 360° kör és abból 5-10° az, amit ismerünk. Ezt nevezzük mi racionális tudásnak és 350°nem ismerünk. Ezt pedig irracionálisnak, holott tulajdonképpen ahogy halad a világ, és halad a tudásunk, ez természetesen változni fog. Tehát az irracionálisból racionális lesz, de ehhez hogy ez megtörténjen, a jobb féltekének a tudása kell, ami képes, sőt szeret olyan új dolgokkal foglalkozni, amelyek az agy számára még nem fordultak elő. És mégis ezzel foglalkozik. A hipotéziseket például a tudományban kizárólag a jobb félteke tudja felállítani és kezelni. Miután az új dolgokat feldolgozta a jobb félteke, az egész új adatot átküldi a bal féltekére. A bal félteke raktározza az új adatot, és attól kezdve

Devich János

A zene mindenkié?

úgy foglalkozik vele, mintha a sajátja volna, mintha régóta ismerné. - A bal féltekének nincs humorérzéke, ez kizárólag a jobb félteke tulajdonsága. Aztán van még egy, az időérzék: csak a bal féltekének van időérzéke! Tudom, hogy hány perce beszélek, ha megnézem az órámat, a jobb félteke pedig időtlen, az sokkal szerencsésebb helyzetben van. Van még egy dolog, ami különösen fontos: az érzelmi élet.

Felnőtt korom küszöbét átlépve, zeneakadémiai hallgatóként figyeltem föl először a körülöttem nyüzsgő világra. Ekkor kezdtem

Érzelmi életünk is két féltekés, de elsősorban a jobb félteke foglalkozik azokkal a dolgokkal, amik lényegesek, fontosak szá-

értékelni jó néhány felejthetetlen tanárom áldásos nevelő munkáját; ekkor kezdtem hallgatni apám szavaira, aki a művészetek

munkra. Az érzelmi élettel kapcsolatos a döntésképesség, ami mindenkinél másként jelentkezik, van akinél nagyon erőteljesen meg

területén az értékítéletet állította a műveltség középpontjába, és követni anyám példáját, aki a mindennapi kultúra befogadásához

van, akinél csak gyengén. Ez mindig attól függ, hogy az érzelmi életem mennyire fejlett, mert az érzelmek fogják tulajdonképpen

és gyakorlásához (mint vallás, erkölcs, viselkedés, öltözködés, higiénia) életre szóló útravalóval látott el.

kifejleszteni ezt a tulajdonságunkat, a döntésképességet. Az agykéreg elülső részében van az úgynevezett előhomloki lebeny, ami

De ezekben az években éltem át először a beszélgetés, a vitatkozás, vélemény ütköztetés izgalmas örömét is. Muzsikus baráta-

rendkívül fontos része az emberi agynak. Itt éppenséggel a jobb félteke előhomloki kérgében található az a rész, ahol az érzelmi éle-

immal esténként, koncerthallgatás után egy pohár sör mellett cseréltük ki világmegváltó, de legalább is az akkor kötelező marxiz-

tünknek a tapasztalatai memória formában rögzítődnek és ez fogja megszabni, hogy az illető döntésképes vagy nem. E rész sérülése

mustól messze kalandozó, bizonyára megmosolyogtatóan dilettáns gondolatainkat. Vitatkoztunk művészetről (jelen referátumnak

döntésképtelenséget idéz elő, vagyis nagyon fontos része az intellektuális és emocionális életünknek egyaránt. Van még egy dolog,

is ez a vezérmotívuma), de vitatkoztunk ideológiákról, vallásról, hagyományról, jelenről, jövőről, azaz a kultúráról.

amit nem említettem, de nagyon fontos. Ez pedig a képzelőerő, és ettől nem teljesen függetlenül a kreativitás, ami a jobb félteke tulajdonsága. Tehát ha valami újat akarunk csinálni, új dolgot akarunk alkotni, akkor azt csak a jobb félteke képes megtenni, amen�-

És olvastunk, sokat olvastunk. Elsősorban szépirodalmat persze, de nyitottunk ablakokat a filozófiára, a társadalomtudományokra is. Ez utóbbiak közül számomra a legizgalmasabb kalandot Oswald Spengler filozófiájával való megismerkedés jelentette..

nyiben annak idején a pedagógiai munka során ezt (a kreativitást), nem nyomták el. Sajnos, nem minden iskola képes arra, hogy

Sokat vitatott főművében a „Nyugat alkonyában” a történelmet kultúrák szerint osztja fel. Kultúrák keletkeznek, virágoznak,

ne nyomja el ezt a velünk született tulajdonságunkat. A beszédképesség mellett a kreativitás rendkívül fontos alkotója az emberi

majd hanyatlásnak indulnak – mondja, és ezt a törvényszerűséget véli felfedezni a kínai, a babilóniai, az egyiptomi, az ind, az antik,

személyiségnek. Nagyon fontos, hogy a kreativitás, az alkotóképesség éppúgy, mint a muzikalitás, az általános művészi tehetség,

az arab, a mexikói és az általa faustinak nevezett nyugati kultúrában egyaránt. A nyugati kultúra végnapjait a civilizációban látja, ami

térbeli látás, a képzelőerő, mind jobb féltekések! A bal félteke gondolkodása elvont, absztrakt, logikus, írás-olvasás, a számolás is

ijesztő és bénító jóslat. Szívesen mondanánk ellent, de a micro-chipek és űrszondák világában, ugyanakkor a minket elárasztó álkul-

ide tartozik, természetesen a beszéd is. Mindebből következik, hogy a két emberi félteke másért és másért felelős. Kérdés az, hogy

túrák, álbálványok, áldivatok kóros burjánzását figyelve és nap mint nap megtapasztalva aggodalmakkal terhesen elnémulunk.

ebből, a születéssel magunkkal hozott lehetőségből mit hasznosít a jelenlegi oktatási rendszer. Oktatási rendszerünk erőteljesen

Elnémulunk, de csak egy pillanatra. Mert ugyanakkor tudjuk, hogy a kultúra örök, az ember maga alkotta és elválaszthatatlan

verbális. Erősen a bal féltekére súlyoz. Ez elsősorban Amerikára és Európára is jellemző. Valamikor, amikor még nem volt írásbeliség,

társa, szellemi tőkéje. Csak az emberre jellemző kiváltság. A társadalom érrendszere, ami életet visz annak minden zugába, ideg-

tehát jóval Homérosz előtt, a jobb féltekés képzelőerő, rendkívül fontos volt a döntéshozatalban. Ezt egyébként egy Jaynes nevű

rendszere, ami érzékenyen reagál örömökre, veszélyekre egyaránt.

angol filozófus vezette le, méghozzá Homérosz műveiből; szerinte, jó néhány ezer évvel ezelőtt, amikor még nem volt írásbeliség, az emberek mind a két féltekét egyformán használták, méghozzá, amikor valamit kellett tenniük, akkor jött a sugallat. Általában az

Ezért, ha a fausti kultúra leáldozó ágában vagyunk is, paradox módon éppen ebben van reményünk is: minél mélyebb pontján is vagyunk kultúránk lejtőjén, annál közelebb a fordulat lehetősége, a felfelé törekvés kezdete.

istenek szóltak a jobb féltekéből, voltak a hallucinációk és ezek átkerültek a bal féltekébe és cselekvésre ösztönözték a görögöket,

A magyar történelemből és kultúrtörténetből van mit felidéznünk. A tatárjárás és a török hódoltság iszonyú sebeit kiheverte az

vagy éppen a trójaiakat. Volt egy ilyen korszaka az emberiségnek. Azután az írásbeliség mind jobban visszaszorította a jobb féltekét.

ország, a németajkúság teljes elterjedése előtt a felvilágosodás nagyjai hirdették meg a nemzeti öntudatra ébredés eszméjét, Bartók

Egyébként vannak olyan civilizációk, sőt etnikumok is, ahol nem sikerült az agyat teljesen „aszimmetrizálni”. Például a hopi indiánok-

Béla, Kodály Zoltán, Lajtha László a 24. órában mentette ki a civilizáció szorításából a népzene-kincset, Klebelsberg Kunó a Trianon-

nál, ahol úgy néz ki a dolog, hogy képtelen azt mondani, hogy sas, őnála ilyen gyűjtőfogalom nem létezik. Nála csak egy látott kép

sokkból rázta fel nemzetét a népiskoláktól a külföldi magyar intézetekig ívelő víziójának megvalósításával. De a közelebbi múltat

szóbeli kifejeződése van, méghozzá vagy egy „repülő sas”, vagy egy „fészken ülő sas”, vagy „ragadozó sas”, tehát valami cselekvést

is felidézhetjük: a szoc-reál tiltó ideológiája és napjaink „mindent szabad” jelszavának brutális ízlés-cunamija ellenére a művészet

végző madárról van szó. Hozzá kell tennem, ha a hopi indiánok bekerülnek az angol nyelvű iskolába, azt a nyelvi gondolkodást is

át- meg átszövi életünket. A fejekben működő és a világra hangolt antennák mögé szűrőket kell telepíteni, hogy a ránk zúduló

megtanulják. Tehát ilyen értelemben mindkét féltekéjüket képesek megfelelőképpen használni. Emóciókról volt szó: nagyon fontos

információk halmazából mindenki felismerje az értékeset, és a mára kétes értékűvé vált népszerűség helyett a minőség legyen a

az emóciók és a művészetek nagyon szoros kapcsolata. Egy példán had mutassam be: a zene és az érzelmek kapcsolata. Bámula-

követendő példakép.

tosan fontos. Tolsztoj, aki egyébként szívből nem szerette a zenét, mondta a következőt: „A zene az érzelmek gyorsírása”. És meg is

Egy új és részleteiben is átgondolt kulturális stratégia kimunkálása, hihetetlenül nagy és felelős-

indokolta, hogy miért. Azok az érzelmek, melyek csak nagy körülményességgel írhatók körül szavakkal, megnyilatkozhatnak a zene

ségteljes feladat. Hogy az örök példatárból, a természetből vegyem a hasonlatot: egy erdőt tarra vágni

által. Ez tényleg így van. A szavakkal mi úgy vagyunk, hogy magunk is tudjuk, hogy ha valamit ki akarunk fejezni, akkor közben már

néhány nap munkája csupán, de újratelepíteni, felnevelni évtizedekig is eltarthat. De optimizmust is a

valamit elveszítettünk, amit igazából ki akartunk fejezni. A beszéd sok mindenre jó, arra is jó, hogy kifejezünk valamit vele, és arra is

természetből meríthetünk: a tulipán hagymája, vagy egy cseresznyefa gyökérzete a kemény fagyokat,

jó – Talleyrand szerint –, hogy elrejtsük azt, amit nem akarunk elmondani. Mindenesetre a beszéd nem holisztikusan működik, mint

vagy, hogy aktuális legyek, a gyapjas-hernyók invázióját is képes átvészelni. Az első tavaszi napsugár,

a zene. A zene tehát olyan holisztikus kifejezési eszközünk, amivel sok mindent a teljesség igényével fejezhetünk ki.

vagy permetező eső után fejlődésnek indul, és megérleli termését.

Mi következik mindebből? Kodály Zoltán mondta: zene nélkül nincs teljes emberi személyiség. Hozzátehetjük: a képzőművé-

Szívesen maradok a hasonlatnál. Ami a növények életében a Nap melege, az a kultúra számára a lelki

szetek, festészet, szobrászat, grafika alkotó élvezete nélkül, az egyik legszebb emberi kifejezésmód, a tánc, vagy a mindkét féltekét

és szellemi erők összessége. Ami a tavaszi eső, az a művészetek számára a nélkülözhetetlen anyagi forrás.

A zene mindenkié?

pallérozó költészet nélkül nincs harmonikus, emberi személyiség. Kon Fu Ce, a 2500 éve élt nagy kínai gondolkodó államférfi és

A lelki és szellemi erők gyűjtögetése a családban és az iskolákban kezdődik. Meghatározóan fontos tehát a stratégiában az

filozófus ezért vezettette be az akkori kínai iskolába az egyéb tárgyakkal egyenrangúan a zenét, táncot, rajzot, költészetet, hogy az

oktatás, nevelés szerepe. Egyéni érdekek mentén széttöredezett társadalmunkban nem hangzik ez poros, túlhaladott óhajnak?

állam a társadalom számára „harmonikus”, „értelmiségi” emberek nevelődjenek.

Gyorsan a válasz: nem! A „megcsináltuk” öntelt és meglehetősen körúti magyarsággal kikiáltott jelszó helyett éppen hogy alapozni

Sajnálatos, hogy a mai, magyarországi iskolák döntő többségében ezek a „jobb féltekés” tárgyak, illetve ezek nevelése vis�-

kell, újrakezdésre ösztönözni. Ösztönözni egy jól átgondolt oktatási rendszerre építve (erről sok értékes gondolatot hallottunk a mai

szaszorultak, helyenként már nyomokban sem találhatók meg. Az oktatás-(nevelés!) politikánk gyökeres változtatása nélkül pedig

napon) a műveltséget, azaz a művészetekben való jártasságot, az olvasást, koncertre, színházba, múzeumba járást, a hagyománya-

továbbra sem sikerülhet a Kodály által követelt „teljes emberi személyiség” kinevelése.

ink tiszteletét, a felelősségtudatot, hogy amit nemzetünktől, szüleinktől, tanárainktól kaptunk, továbbadjuk az újabb nemzedéknek. De erre épülhet az egészséges önbizalom és szolidaritás érzésének kialakulása, a tervezni tudás képessége, a természet csodálása, az Isten keresése. És persze a sportolás öröme! Ép testben ép lélek, mondták a görögök. Ez fordítva is igaz: az ép lélek összhangot, azaz egészséget teremt szervezetünkben.

38

39

De vigyázzunk! Ne legyünk telhetetlenek. Ennyi jó tulajdonságot talán még önmagunkban sem tudunk felfedezni, hát még

emberekkel, fesztiválokat, versenyeket közvetít. Csak emlékeztetőül: a nemzetközi karmester versenyek idején a piacon is Kobajashi

egyik napról a másikra másoktól elvárni. Ezért olyan nemzeti kulturális stratégiára van szükség, ami mind ezt az erényt célul tűzi ki

Ken Ichiroról, Győriványi Ráth Györgyről, Héja Domonkosról beszélgettek az emberek. És közben otthonukba halkan beszökött

a társadalom valamennyi tagja számára. Hogy mennyire fontos ez kiderül, ha visszájára fordítom az imént felsorolt kívánalmakat

Mozart, Richard Strauss, Kodály zenéje is.

és lám, felrémlik előttünk egy műveletlen, hagyományaink iránt érzéketlen, felelősséget nem vállaló, testileg elpuhult, önbizalom

Napjainkban a kultúra veszélyben van, mert manipuláló érdekek irányítják. Nem a társadalom szellemi terméke már, hanem

nélküli, istentagadó, begubódzó, jövőkép nélküli, önző egyén, és az őt igénytelenségében kiszolgáló – a jelzőt Csoóri Sándortól köl-

mint egy elszabadult Gólem, alkotóját, megteremtőjét igyekszik az igénytelenség pórázán tartani. Rajtunk tanárokon, művészeken,

csönzöm – „röhögtető” ember. Gyorsan leszögezem, ez az embertípus még nem jellemző a magyar társadalomra. A sok megalázott,

alkotókon, előadókon, vagyis a kultúra szereplőin múlik, mikor és hogyan tudjuk megtervezni, kikövetelni a változást.

sokszor önhibáján kívül mélyre süllyedt embernek pedig nem kulturális stratégiára, hanem előbb és sürgetően szociális támogatásra van szüksége. Ez pedig egy másik konferencia tárgya kell legyen. És a természetből vett hasonlat másik szereplője, a tavaszi permetező eső? A népnyelv szép metaforája mögött: „májusi eső

Hitem és meggyőződésem, hogy a tehetségesek, szorgalmasak, rátermettek, tettre vágyóak sokasága felismeri, hogy ember és művészet csak közösen és harmóniában képes jövőt építeni. Én optimista vagyok!

aranyat ér”, úgy gondolom jól megfontolt érdek is meghúzódik. Az égből kapott és éltető arany a kultúra esetében nem más, mint az államtól, a szponzoroktól, a mecénásoktól kapott pénz, azaz a biztonságos, kiszámítható és tervezhető háttér a kultúra intézményei, közreműködői, befogadói számára. Várjuk azt a kormányt, amelyik ismét álmodni mer, a saját és a nemzet jövője érdekében erején felül áldoz a kultúrára, az oktatásra, kutatásra, művészetekre, és munkanélküliséggel, államháztartási hiánnyal, adósságcsapdával megterhelt hátizsákja ellenére megteszi az első lépéseket egy tágabb távlatot kínáló magaslat felé. A teendő temérdek. Napjainkban az állam és az állampolgár mintha egy folyó két partján nézne egymással farkasszemet. Hidat kell verni közéjük, amelynek szerkezete a kultúra, az erkölcs, a szolidaritás, a humánum, pillérei pedig az egyik oldalon az intézményrendszer, a másikon maga az ember. A kreatív ember, aki képes befogadni és továbbadni a kultúrát. Akinek értékítélete megbízható, és aki környezetéből nem könyökléssel, még csak nem is magas IQ-jával tűnik ki, hanem munkabírásával, ötleteivel, tervezni tudással, fantáziával, nemzete hagyományainak tiszteletével, hazaszeretetével. Zongoratanár, gázszerelő, orvos vagy éppen a tollfosztás hagyományát felelevenítő gazdasszony, egyre megy. Kodály Zoltán azt mondja, nincs ember, akinek rossz hallása van, csak olyan, aki közönyös a hang, az éneklés iránt. Már pedig a közöny, teszem hozzá, a kultúra sírásója. Ha pedig közös cél érdekében sok ember, sok kreatív ember összeáll, létrejönnek a társadalom kulturális sejtjei, a civil szervezetek. Képzeletbeli hidunk ívének közepén állnak, s innen közvetítenek állam és polgár között. A művészetek, a közművelődés, a tudományok elitje mögött önzetlenül, profit-mentesen kéne működniük. Kéne, mondom, mert napjainkban vegetálnak, létükért küzdenek. Az államtól kapott támogatásuk – pedig állítom, hogy jó befektetés – talán a bélyegre, telefonra elég, de ezt a kegyelempénzt is sokszor féléves késéssel kapják meg. Nem segítőtársként, hanem ügybuzgó egyletként tekint rájuk a hatalom. Javaslataik, véleményeik, kérő, sokszor követelő leveleik legjobb esetben az irattárban végzik, megválaszolatlanul. Tekintélyük helyreállítása kiemelt feladat, hiszen e szervezetek tagjai az ezerarcú kultúra valóban önzetlen munkásai, terjesztői, segítői, felkarolói. A jövő kultúrpolitikájának tehát az embert, a művészeteket befogadni képes, kreatív, környezetével és az állammal szolidáris embert kell középpontba állítania. Aki megbízható, mert tanulásra alapozott értékítélettel tud szembeszállni a társadalom békéjét is aláásó legfőbb ellenségekkel: a cinizmussal, a rágalommal, az igénytelenséggel, a közönnyel. Meglehet, a „kiművelt emberfő” már 150 éves gondolat. De egyre időszerűbb, hiszen akkor csak ugart kellett feltörni, ma előbb még szemétdombot is el kell takarítani a jó termés reményében. Jelen referátumnak nem lehet célja a feladatok részletes feltérképezése. Ezért csak néhány sürgető tennivalóra hívnám fel a figyelmet. – Amiről már szó volt: biztonságossá és kiszámíthatóvá kell tenni a civil szervezetek működését. – Az iskolákban bővíteni kell a művészet-oktatás óraszámát, és emelni azok színvonalát. – A Magyar Rádió Bartók-adóját kizárólag és profil-tisztán a kultúra számára kell megőrizni. – Biztosítani kell a színházak, zenekarok, múzeumok legalább 2 évre szóló költségvetési bázisát. – A kulturális diplomácia sikere érdekében bőkezűbb támogatást kell adni a külföldi magyar intézetek programjaihoz. – Meg kell szüntetni a Nemzeti Kulturális Alapprogram Budapest-központúságát úgy, hogy 6 vidéki nagyvárosunkban – lélek-

A zene mindenkié?

szám arányos pénzelosztás mellett – helyi „kiskuratóriumok” dönthessék el régiójuk pályázatainak színvonalát, fontosságát. – Egy újság tartalmába, szerkesztésébe nem lehet beleszólni. De ösztönözni –talán éppen a civil szervezetek, mint közvetítők segítségével – ösztönözni lehet a fővárosi és vidéki napilapokat, hogy állandó rovatcímmel és logóval, mindig ugyanazon az oldalon, és a hét ugyanazon napján kritikát olvashasson az olvasó városa, környezete művészeti eseményeiről. – Meg kell jelölni – tudom, ehhez politikai bátorság szükséges – azt a 20-25 irodalmi-közéleti folyóiratot, amelyek vagy kiemelt támogatást kapnak, vagy amelyek példányait – állami pénzen – el kell juttatni könyvtárakba, könyvesboltokba, felsőoktatási intézményekbe. A Kelet népe, a Nyugat, a Ma, az egyszemélyes Tanu, a Válasz, hogy csak néhány nagy elődöt említsek, szellemi műhelyek voltak, amelyek irodalmi nyelven formálták koruk közgondolkodását. Ezt várja és kapja a társadalom a mai kiadványoktól is. A biztos működésükhöz nyújtott többlet költség pedig (honoráriumra, nyomdára, terjesztésre, reklámra) nem érné el egy nagyobb színház évi költségvetésének felét sem. – És végül, talán legfontosabb javaslatként: el kell fogadnunk, hogy napjaink kultúrájának terjedése első sorban vizuális jellegű. Ezért új közszolgálati és kizárólag kulturális műsorokat szóró TV-csatornát szükséges indítani. Naprakészet, pergőt, szórakoztatva nevelőt. Amelyik ablakot nyit műtermekre, könyvtárakra, színház- és hangversenyéletre, hagyományokat őriz, megismertet jeles 40

41

hogy ő tankölteményében olyan „ontológiai” felismeréseket fogalmaz meg, amelyek abban a korban még nem jutottak szóhoz.) Mindenesetre a phüszisz (lét) és a to on (a létező) már ekkor elkülönülő fogalmak. Feltevésünk szerint – melyet az alábbiakban igyekszünk majd megvilágítani – a Rilke-vers Apollónja azt közli velünk, hogy éle-

Végh Attila

tünket meg kell változtatnunk, ha azt akarjuk, hogy méltó legyen a létről való gondolkodás hagyományához. Hogy mindezt egy vers

A művészet igazsága

– és azon belül egy szobor – közli velünk, az nem véletlen, hiszen már Rilke is úgy érezhette, hogy az ember életéből a lét művészi tapasztalata kiveszett. A lét kérdésének, amely a századok során feledésbe merült, talán éppen a művészet lehet emlékeztetője. Heidegger, a nagy létfeledés-kutató így ír erről: „Hogy ki az ember, azt nem valami tudós definíció hozza tudomásunkra, hanem csak úgy szerzünk tudást róla, hogy az ember vitába bocsátkozik a létezővel, amennyiben megkísérli azt létre hozni, azaz a határai

Képzőművészeti kiállítások felkentjeinek megnyitó-beszédét hallgatva, festészeti albumokat lapozgatva, művészeti tárgyú írásokat

közé és alakjába állítani, azaz valami újat vet bele a világba, azaz eredendően költ, költőien megalapoz. (...) Egyedül a művészet teszi

olvasva hányszor, de hányszor szidtam már magamban szegény páriát, a művészettörténészt (esetleg „művészeti írót”), és az ő

lehetővé, hogy a lét működő kibomlása, amelyben a létező „fennáll”, megjelenéshez jusson.”

művészet iránti érzéketlenségét! Szegény – mondtam magamnak –, hosszas keresgélés után talált magának egy módszert, amely

A torzóban először is ott a görög múlt. Egy szebb, boldogabb kor, amely már csak töredékeiben szól hozzánk. Ebben az arany-

alkalmas arra, hogy az ember tudatkomódja fiókjaiba tömködje műalkotások regimentjét. Szakmunkás ő, akiben a szokások és

fényű időben az isteni rend fölött Apollón őrködött. Mindez már csak mítoszokban, irodalmi művekben, szobrokban él. Az ókori

példák keltette, rangsoroló, korszakoló és adatoló, petyhüdt műmegértés munkál. Fölemlegeti a mű méretét, anyagát, szüzséjét és

görögök szellemi világa elmúlt. Letűnt az a kor, amelyben az emberek együtt éltek isteneikkel. Amit majd később a keresztények

faktúráját, a művet megalkotó művész életeseményeit, majd elsorolja, kik voltak mesterei, végül munkásságát gondosan szakaszol-

hitnek neveznek, az nem más, mint a pisztisz. Ez a görög felfogás szerint a dolgokról való ismeret alacsonyabb foka. A torzó látja a

ja. Közben folyamatosan hivatkozik, adatol. Nem a művészet arcát keresi, hanem a maszkját. Mindig azt, ami rögtön azonosítható.

fogyatkozást (belülről látja, hogy az utókor: torzó), és megítéli. Ő a fényisten, a tiszta, szennyezetlen (a-pollón), aki tisztában van vele,

Nem megérteni akar, csak működtetni a módszert. Figyelméből hiányzik az a belső súly, amely értelmet adhatna neki. A műalkotást

hogyan szennyeződött be a világ. De mivel szoborról van szó, Rilke versének záróparancsa a szobrok, a művészet erejéről is tanúsko-

esztétikai tárgynak véli, ezért földarabolja. Csakhogy azok az elemek, amelyekhez így eljutunk, összegükben nem adják ki a művet.

dik. A műalkotás, mi úgy tudjuk, egység, amelyhez ha hozzáteszünk vagy elveszünk belőle, az egység megbomlik. Egy torzó maga a

Valami tehát a vizsgálat közben elvész. Ez az értekezés megkísérli, hogy rámutasson: ami elvész, az maga a mű.

megbomlott egység. Ebben a torzóban azonban ott a múlt fénye, amely szétsugárzik, s amely ítélőn ránk vetül.

Tévedés ne essék: a műkritikus csak azért határozhatja meg korunk esztétikai gondolkodását, mert valamennyire mindannyian

Apollón azonban, ne feledjük, többek között a jóslás (mantiké) istene. A görög jós általában vak. Abban a világban, amelybe ő

így gondolkodunk. A művészet ontológiai relevanciája életünkből eltűnt. Puszta vasárnapi látványosság az állatkert és a ligeti csó-

belelát, nem kellenek szemek. Ott a képek mögé kell látni, a létezés alapvonalait kutatva. Jóslata pedig azért homályos, mert abban

nakázás között, és ha a múzeum előtt többszáz méteres sor kígyózik, annál jobb: így eltölthet bennünket az érzés, hogy kultúrem-

a világban szavak sem élnek meg. A jós látása a képeken túli világból emel ki valami olyat, amit hangja a szavakon túli világból mond

berek vagyunk, hiszen mi megszenvedtünk azért, hogy egy divatosabb név kiállítására bejuthassunk. És ha a művészet komolyan

ki. A jósisten tekintetéhez nem kellenek szemek, hiszen minden képen túllát. És jósol. Jóslata pedig így szól: „Változtasd meg élted!”

érdekel bennünket, akkor sem jobb a helyzet. Nem hiszünk már a művészet ontológiai erejében. Nemrég muzulmán fanatikusok

Gondoljunk csak Oidipuszra! A vétek, amit ő elkövet, éppen abban áll, hogy belepillant az emberfölötti világba, abba a terrénum-

ledöntöttek valahol egy hatalmas Buddha-szobrot. Az eset világszerte megdöbbenést keltett. Nos, a világ éppen azért döbbent

ba, amelybe nem lett volna szabad, mert túl van mindenen, ami emberi. (Nem véletlen, hogy a szfinx rejtvényének megfejtése maga

meg, mert már nem érti, hogy a művészet létkérdés. Ma már csak a képrombolók vannak tisztában azzal, hogy egy szobornak lehet

az ember, hiszen hogy mi az ember, az emberi szintről nem látható.) Oidipusz megfejtette a Szfinx rejtvényét, és ezzel emberfölötti

tekintete. Ők még hisznek a művészet ontológiai erejében. A művelt világ barbárnak, fanatikusnak nevezi és kitaszítja őket.

tudásról tett tanúbizonyságot. Majd nyomozni kezdett apja gyilkosa után, mígnem megpillantotta a rettenetes igazságot. Büntetése kettős. Egyrészt a társadalom csúcsáról annak mélyére zuhan, látóból vak lesz, királyból koldus. Vaksága másrészt a jós vakságának pa-

Nem ismerhettük hallatlan fejét,

ródiája, hiszen attól még, hogy valaki megvakítja magát, nem nyeri el automatikusan a lényeglátás képességét. Ez az öncsonkítás azt

melyben szeme almái égtek. Ám a

mondja: nézzétek, itt egy nyomorúságos vak koldus, aki azt hitte, látása emberfölötti, és keresni kezdte a vétkest, miközben az éppen

csonka test mégis izzik, mint a lámpa,

ő maga! A nagy látnok épp önmagát nem látta! Ha jól sejtem, és ez a szobor nemcsak lelkiismeret-metafora (amelynek hívás-jellege

melybe mintegy visszacsavarva ég

persze már önmagában elég volna ahhoz, hogy ontológiai irányba tolja Rilke versét), hanem példa is, akkor a költő azt is tudtunkra adja: életünket olyanná kell változtatnunk, amilyen ez az archaikus torzó. Hogy – ha ember módra is, de – lássuk a dolgok lényegét.

nézése. Különben nem hintene

Elképzelem, ahogy Rilke álldogál Apollón szobra előtt. És egyszer csak megérzi a szobor figyelő tekintetét. A tekintet visszhang-

melle káprázatot s a csöndes ágyék

ként pattan vissza a márványról, de már a szobor tekintetével gazdagodva. Aki nem jut el idáig, aki nem látja meg a szobor figyelő

íves mosollyal, mely remegve lágy még,

tekintetét, annak számára csak „suta kő”. De aki látón közeledik felé, az megpillanthatja torzó-Apollón igazságát. Apollón igazsága,

a nemző középig nem intene.

hogy a tekintet a kőben nem nyelődik el, hanem érzőn visszaverődik. Ez a márványtömb ugyanis nyitott. Magába engedi a tekintetet, és megváltoztatva visszaküldi saját, nemlétező, sugárzó, transzcendens szemeiből.

Különben csak torzult és suta kő

Apollón tehát változásra hív fel, ám megváltoztatni nem tud. Azt nekünk magunknak kell megtennünk. Önmagunkat kell meg-

lenne, lecsapott vállal meredő,

változtatnunk, meg kell éreznünk, merre van életünk súlypontja, és arrafelé kell magunkat kormányoznunk. Önmagunk alakítóivá,

nem villogna, mint tigris bőre, nyersen,

szobrászaivá kell válnunk, hogy helyesen éljünk, hogy visszaszerezzük igazi, az idők során kialudt látásunkat, és végre egész testünkkel lássunk, végre lássuk az életösszefüggéseket, azaz: lássuk, mi történik velünk. Látni az összefüggéseket,

s nem törnék át mindenütt busa fények,

az Egészet sosem téveszteni szem elől, mindig tisztában lenni azzal, ami velünk történik: talán a legfon-

mint csillagot: mert nincsen helye egy sem,

tosabb feladatok ezek. Az elfeledett, torzóként élő hagyományt kell megértenünk. Ekkor lehetünk látók.

mely rád ne nézne. Változtasd meg élted!

Ebben az összefüggésben az Archaikus Apolló torzó ellenverse A párduc:



A művészet igazsága

(Tóth Árpád fordítása) Szeme a rács forgó futását nézi

Rilke híres versének, az Archaikus Apolló torzónak tárgya, a fej nélküli szobor nézi nézőjét. Visszanéz rá. „Nincsen helye egy sem,

s úgy elfáradt, hogy már semmit se lát,

mely rád ne nézne.” A szobormaradvány tehát figyel. És nemcsak figyel, hanem ítél is. Ítélete kategorikus imperatívusz: változtasd

s amíg ezernyi rúdját nézi, érzi:

meg élted! Hogyan lehetséges ez? Mi rejlik e nem létező, mégis (vagy tán éppen azért) megítélő, parancsoló tekintet mögött?

csak rács van, s nincs a rács mögött világ.

A parancs, amit Apollón Rilke tolmácsolásában kihirdet, ontológiai jellegű. A szoborba tehát olyan rejtett képességek vannak belekódolva, amelyek a lét felől szólítanak bennünket, létezőket. A lét és a létező megkülönböztetése, amely Martin Heidegger

Az izmos járás halk-puha lépésben

filozófiájában az ontológiai differencia nevet kapja, a gondolkodás legmélyebb gyökereihez visz bennünket. Már a preszókratikus

a legparányibb körpályán halad,

gondolkodóknál találkozunk ezzel a distinkcióval, bár az ő korukban a nyelv még nem volt alkalmas a precíz elkülönítésre. (Par-

erők kerengő tánca, hol középen

menidésznek például rendszerint felróják, hogy nyelve nehézkes, hexameterei nem igazán gördülékenyek, holott csak arról van szó,

kábultan áll egy roppant akarat.

42

43

De néha néma függönyét széttárja

játításával érthető meg. „Mindenekelőtt Herder volt az, aki a felvilágosodás perfekcionizmusát az ’emberré képzés’ új eszményével

a szembogár: egy kép most feltűnik,

helyettesítette, s ezzel előkészítette a talajt, amelyen a 19. században kibontakozhattak a történeti szellemtudományok.” A képzés

belép, a test feszült csendjét bejárja

fogalmának kialakulása Kant és Hegel között válik teljessé, összefonódva a kultúra fogalmával, mondja Gadamer, ám Humboldt,

s a szívhez érve megszűnik.

aki már jelentéskülönbséget érez kultúra és képzés között, így ír: „...de amikor mi a mi nyelvünkön képzést mondunk, akkor valami

(Farkasfalvy Dénes fordítása)

magasabbra és ugyanakkor belsőre gondolunk, tudniillik arra az érzékre, mely a teljes szellemi és erkölcsi törekvés ismeretéből és érzéséből árad ki harmonikusan az érzésmódra és a jellemre”. A Bildungban tehát feltámad tetszhalálából a Bild. A fogalomban újjá-

A rácsvilág pörgésébe beleroskadt tekintet, a kábult lét versének végén egy kép mégis bejut a végtelenül kifáradt, vak tudatba, ám mielőtt megtudnánk, mi az, kialszik. Eléri ugyan a lélek centrumát, a szívet, ám ott elhal. A rab élőlény tudata holt centrum,

éled az a misztikus hagyomány, amely szerint Isten képét az ember lelkében hordja, amelynek mintájára teremtetett, és amelyet fel kell építenie magában, azaz amelyhez fel kell építenie magát, megváltoztatva éltét.

életének mozgásait a rablét belső súlytalansága szervezi üressé. Ez a párduc fekete lyuk: minden, ami az ő világa, benne hal el. Lát

Gadamer utal rá, hogy a képzés humanista fogalmában esetleg a megismerés sajátos forrása rejlik, mely mára elapadt, mert a

ugyan a nemes ragadozó, de csak a kerengő űrt látja. Az élet bejárt felületei alól kiveszett a lét. És a világtalanság közepén ott a

módszerfogalom uralma kiszárította. A humanista tradíció elhalványult, mert alapfogalmait, melyek korábban ismereterővel ren-

kiürült párduclélek centruma: a kábult akarat. Mivel ez a párduc természetesen ember is, Heideggerrel szólva elmondhatjuk, hogy

delkeztek, a módszereszményt követő gondolkodók elsorvasztották, „végzetesen esztétizálták”. Az ítélőerő és az ízlés fogalma is erre

ez a jelenvalólét szétszórtságának verse.

a sorsra jutott. A kanti esztétizálás ellényegtelenítette e formákat, eltagadta tőlük megismerési funkciójukat. Ezután mindaz, ami

A párducvers szomorú sötétjébe belehasít a világló torzó tekintete. Apollónnak nincs szeme, nincs feje. Megszólíthatatlan.

esztétikai, csak esztétikai: nem tartozik a megismerés birodalmába. Ez arra kényszerítette a művészetet és a szellemtudományokat,

Nincs arca, ami tanúsítaná, hogy itt valaki van. Fejetlen tömb. Csakhogy ebbe a torz, vak és néma kőbe valahogyan bele van kódolva

hogy iparkodjanak megfelelni a természettudományos mércéknek, és hogy módszertanuk alapjait a modern tudomány felé keres-

az Egész, amely figyel. Bennünket, késő utódokat néz. Nekünk van fejünk, mégsem látunk, mert világtalanok lettünk. És azért let-

sék. Ezzel prostituálódott a humanista tradíció, melyben a szellemtudományok magukra ismerhettek volna.

tünk világtalanok, világunk azért távozott el tőlünk, mert életünkből eltűnt a belső súly. Apollón látja ezt. A művészet hermeneutikai szerepéről alkotott véleményünket megelőlegezve már most, vizsgálódásaink elején kijelenthetjük: Apollón torzója azért lát és ítél, mert szép. A szépség a görögök számára nem esztétikai jellemvonása valamely létezőnek, amelyhez

Gadamer felmutatja a hermeneutika 19. századi történetében a historizmus aporiáit. Ezek legfontosabbika, hogy miközben a historizmus elismeri minden emberi tudás történetiségét, mégis a történelem abszolút ismeretére tör. Holott az előítéletek transzcendentális feltételei a megértésnek. A megértés ugyanis mindig szituált.

e tulajdonság mintegy adalékként, másodlagosan járul, hanem fény, amely lehetővé teszi a látást. A szépség tehát olyan erő, amely

Érdekes módon az ókori görögök tudatlanul is tudatában voltak szituáltságuknak. Számukra a különböző szituációkban az em-

a szép dolgokból, azok mélyéről, lényegéből sugárzik. Sugárzása iránymutató az ember számára: a természet, a harmónia, a lét felé

ber nem olyan szubjektumként jelenik meg, amely előtt az objektumok világa húzódik, hanem olyan lényként, amely organikus

irányítja a tekintetet. A görög módon értett szépség az ontológiai megismerés transzcendentális szubsztrátuma. A szép ontológiai

része a szituációnak. (Ezt Ernesto Grassi a vendégbarátság példáján mutatja meg.) A heideggeri vizsgálódások egyik kulcsfogalma

relevanciája már Homérosznál nyilvánvaló, ám kifejtett formáját csak Platón és Arisztotelész írásaiban nyeri el. Az Odüsszeiában a

a világban-benne-lét, mely hasonlóképp a merev objektum-szubjektum dichotómiát hivatott feloldani, és a jelenvalólét eredendő

szép – ahogy Ernesto Grassi írja – „kifejezi e világ összes dolgainak tökéletességét, egy világét, melybe az ember csak különleges

szituáltságát átvilágítani. Ezt az átvilágítást nevezzük megértésnek, az előzetes megértés tudatosításának. (Ez persze csak akkor volna

sorsa folytán juthat, és amelyben nem maradhat örökké, mivel ember. A ’szép’ itt, akárcsak a többi epitheton, egy isteni, teljes lét

maradéktalanul teljesíthető, ha a hermeneutikai körből ki tudnánk lépni. A hermeneutikai szituáció megértésének feladata mind-

eme magasabb fokának jelölésére szolgál.” Így szép a torzó is: kifejezi az őt megalkotó világ tökéletesség-hitét, számunkra pedig,

azonáltal rávilágít arra, hogy az igazság mindig történeti. Megértése egy múltbeli, előzetes megértést kapcsol össze egy jelenbelivel.)

késő utódok számára azt a tökéletességet is felmutatja, amelyet mi a letűnt koroknak tulajdonítunk.

A megértés mindig egy előzetes megértésből indul ki. Megérteni csak azt tudjuk, amit előzőleg már valahogyan megértünk. A megértés folyamatában a már előzetesen értett folyamatos módosulásokon, utólagos megértéseken megy át, ám ezek a módosulások

Hans-Georg Gadamer főművében arról az igazságról ír, ami a művészet sajátja. Célja, hogy felmutassa az igazság olyan tapasz-

sosem szakadnak el az előítéletek talajától. Az értelmezésben előzetes és utólagos dialógusa hívja elő a megértendőt az eredendő

talatát, amely különbözik a természettudományos igazságétól. A tudomány ugyanis elorozta a művészettől az igazságra-irányultság

elrejtettségből. Alétheia történik: kirajzolódik „a dolog”. Sem akkor nem lehet szó megértésről, ha nem rendelkezünk előzetes megér-

képességét; egy új transzcendentálé-háború során az igazat elszakította a széptől. Gadamer, aki a szellemtudományok öneszmé-

téssel –, hiszen akkor nem áll elő az a talaj, amelyen a megértés végbemehet –, sem akkor, ha az értelmezés során mindvégig előítéle-

lését hivatott kivívni, ezt a szellemtudományi igazság feltárásán keresztül célozza. Munkája a szellemtudomány birodalmának fel-

teink foglyai maradunk. „Az egyén előítéletei alkotják, sokkal inkább, mint ítéletei, létének történeti valóságát” – mondja Gadamer.

szabadítása a tudományos megismerés-modell uralma alól. Ez a megismerés fenoménjének hermeneutikai kidolgozását igényli.

Az összes előítélet meghaladása maga is előítélet, melyet revideálni kell. Mert a hagyomány talaján állni nem azt jelenti, hogy

A történelem, a filozófia és a művészet olyan igazságot tár fel, amely nem induktíve ismerszik meg, amelynek egyedisége nem

rabnak lenni. Minden egzisztencia sokféleképp feltételezett. Az abszolút ész eszméje naivitás. Az ész csak mint történeti ész létezik.

hozható semmiféle általános fogalom vagy törvény alá, amelynek megértése sosem választható el feltárulási formájától. Gadamer

Nem a történelem a miénk, hanem mi vagyunk a történelemé. Az egyén önreflexiója csak villanás a történelem zárt áramkörében.

műve az esztétikai tudat kritikájával kezdődik, mert a hermeneutikai alapvetés számára kulcsfontosságú, hogy felmutassuk azt, amit

Az előítéleteknek mint a megértés feltételeinek megpillantása lehetőséget ad Gadamernek arra, hogy – az autoritás és a hagyo-

a műalkotás a maga igazságában tár fel.

mány fogalmainak rehabilitálása után – megpróbálja visszanyerni a hermeneutikai alapproblémát.

Heideggeri értelemben vett destrukcióra van szükség. A természettudományos gondolkodásra épülő pozitivista tudományel-

A természettudományos ismeretelmélet módszerének alapja a definíció. A definitio az az ítélet, amely megadja egy terminus

mélet azt a feladatot állította a szellemtudományok elé, hogy ha valóban „komoly” tudománnyá akarnak válni, dolgozzák ki módsze-

jelentését, azaz a terminusnak megfelelő fogalmat. A definíció szubjektuma az adott terminus, predikátuma a terminusnak meg-

reiket és a természettudományhoz hasonló megismerés-elméletüket. Ezek szerint a szellemtudományoknak is az volna a feladatuk,

felelő fogalom. Mindez arisztotelészi örökség. Arisztotelész következtetéselméletében minden olyan ítéletet figyelmen kívül hagy,

hogy olyan törvényszerűségeket kutassanak fel, amelyek alá a szellemtudományok egyedi jelenségeit besorolhatják. Így azok kön�-

amely nem szubjektum-predikátum típusú (pl. azonossági, egzisztenciális ítéletek).

nyen kezelhetők és előre megjósolhatók lennének. E tudományfelfogással a német historizmus vette fel a harcot, és megpróbál-

Egy létező esszenciális definíciója a dolog esszenciáját tökéletesen leírja, melynek révén a dolog

ta felszabadítani a szellemtudományokat a felvilágosodás uralma alól. A historizmus szakított az induktív természettudományos

elhelyezhető a kategóriák táblázatában. Az így elhelyezett létező kimeríthető, hiszen tökéletes kategó-

módszerrel, az általános szabályok és törvényszerűségek kergetésével, és történeti ismereterejét az egyedi jelenségek megértése

ria-táblát feltételezve a benne elhelyezett dolgok valamennyi esszenciális tulajdonságai bizonyíthatók,

felé kormányozta. A fordulat szíve a történeti, megismételhetetlen egyediség eszménye volt. A historizmus leszámolt a naiv induk-

hasonlóan az ezekből levezetett tulajdonságaihoz. Nos, a műalkotás esszenciájának totális egyedisége

cióhajszolással, ám hermeneutikai érzékenység híján egy másfajta naivitás csapdájába esett. Nagy erővel tapadt ugyanis az egyedi

kicsúszik mindenféle definíció alól. A természettudomány módszereszménye számára azonban az egye-

eseményhez, s a rálátás történeti távolságát – mint torzító közeget – igyekezett kiküszöbölni. „Vissza magához az eseményhez”

diség haszontalan: nem fakadnak belőle általános törvényszerűségek. A módszer az egyedet nem érti.

– mondta, és őszintén hitt abban, hogy a történeti megértésből a múló idő (azaz éppen a történetiség) kiiktatható. A hermeneutiká-

A historizmus épp ellenkezőleg: csak az egyediséget érti. Ennek bálványozása közben megfeledkezik az

nak ebben a helyzetben elsődleges feladata, hogy – elhatárolódva az „objektív” megismerés racionalista eszményétől – a megértést

ész történetiségéről, a megértés szituáltságáról. Hol lehet az igazság?

A művészet igazsága

visszavezesse önmaga történetiségéhez. A szellemtudományok öneszmélése akkor következhet be, mondja Gadamer, ha sikerül megtalálni azt a horizontot, amely az emberi élet végességét, időbeliségét, történetiségét nem akadályként, hanem adottságként,

A hermeneutikai alapfenomén kidolgozásának gadameri hajtóereje az applikáció problematikája. A hermeneutika régebbi

sőt, lehetőségként mutatja fel. Az autoritás, a hagyomány és az előítélet fenoménjeit kell „működésre bírnunk” a megismerés terü-

hagyományában még megkülönböztették a subtilitas intelligendit, a subtilitas explicandit és a subtilitas applicandit. Megértés-értel-

letén, hogy a művészet igazságára vonatkozó kérdést visszanyerjük.

mezés-alkalmazás: e három mozzanat alkotta a megértés végrehajtásmódjait. A romantika azután felismerte intelligere és explicare

Az Igazság és módszer egyik kiinduló tétele, hogy a szellemtudományok tudományjellege nem a modern tudomány módsze-

belső egységét, hogy tudniillik az értelmezés nem utólagosan járul a megértéshez, hanem a megértés mindig explikáció. A megér-

reszményéből, hanem a „humanista vezérfogalmak” hagyományának, elsősorban a képzés (Bildung) hagyományának újbóli elsa-

tés e két mozzanatának fogalmi összeolvadása a harmadik mozzanatot, az applikációt kiszorította a hermeneutikából. Tovább kell

44

45

hát mennünk, mint a romantikus hermeneutika, és fel kell ismernünk, hogy a megértés mindig alkalmazás is, javasolja Gadamer.

jut el, és amely megmondja neki, hogy az emberi élet végcélja bizonyos, két szélsőség között álló cselekedetek révén érhető el a

A 18-19. századig a hermeneutika nem csak filológiai, de jogi és teológiai hermeneutikát is jelentett. Gadamer rámutat, hogy ez

legjobban. Az erkölcsi erény nem más, mint az e szabálynak történő engedelmeskedés. Arisztotelész filozófiájában nincs szó arról,

a helyzet a történeti tudat kibontakozásának következményeképpen változott meg, amikor is a filológiai hermeneutika és a histori-

hogy ezt a szabályt (logosz) az ideákra pillantva kellene fölismernünk. Az arisztotelészi etika a Jó (to agathon) platóni ideáját mint

ka a szellemtudományok módszertanaként önállósodott. Az alap azonban, amelyen a filológiai, jogi és teológiai hermeneutikának

üres általánosságot elveti. Vele szembeállítja az emberi jó, a „praktikus” jó fogalmát. Kritikája nyomán az erény és a tudás azonosí-

korábbi szerves egysége nyugodott, az applikációnak mint a megértés integráns elemének elismerése volt. Hiszen az alkalmazás

tása, mely a platóni etika alapja, naivitásnak bizonyul. Az olyan általános tudás, amelyet nem lehet konkrét helyzetre alkalmazni, az

központi kérdése mindhárom értelmezési területnek, hiszen mindegyik az általános szabály vagy szöveg egyedi esetekre való al-

arisztotelészi kritika szerint értelmetlen, sőt, elfedheti a helyzetből fakadó valódi követelményt.

kalmazhatóságával foglalkozik.

Az arisztotelészi etika praktikus idea-ellenességét Gadamer arra használja, hogy megvilágítsa: a szellemtudományban a mo-

A szellemtudományok megértése mindig történeti, mindig lényege szerint applikációs, hiszen ott is csak azt a szöveget értjük

dern természettudomány módszerének átvétele hamisításhoz vezetett. A léttől elválasztott, tiszta tudás egyszerűen értelmetlen.

meg, amelyet mindig másképp értünk, mondja Gadamer. Az alkalmazás azonban mindig alkalmazkodás. A szöveget, ha alkalmazni

A hermeneutikai kérdés ugyanis éppen az, amit az arisztotelészi etika okosság-fogalma illusztrál: hogyan egyeztethető össze az

akarom a saját életemre, nem úgy kell megközelítenem, mint egy birtokba veendő objektumot. (A hermeneutika nem állatkert, ahol

elmélet az alkalmazással, hogyan gondolkodjunk az egyesről úgy, hogy közben az általánost nem tévesztjük szem elől?

ketrecbe zárt, párducléptű vadak köröznek.) Ellenkezőleg: nyitottá kell válnom a megértendő szolgálatára. „Ebben a jogi és teológiai

Az erkölcsi tudás, mondja Arisztotelész, nem tárgyi tudás, hanem olyasvalami, amit tenni kell. Hogy ez nem olyan ismeret,

hermeneutika az igazi példakép. A törvényakarat értelmezése, „az isteni ígéret értelmezése nyilvánvalóan nem az uralom, hanem

amilyen a tudományoké, az Arisztotelész előtt világos. A phronészisz nem lehet episztémé. A kérdés azonban az, hogy vajon a phro-

a szolgálat egyik formája.” Aki képes arra, hogy alkalmazón-alkalmazkodón megnyíljon a szövegnek, az birtokában van annak az

nészisz lehet-e tekhné? „A tevékenységnek tudás általi irányításáról ott van szó, ahol tekhnéről beszélnek. A mesterségbeli tudás ez,

erénynek, amelyet Arisztotelész többek között a Nikomakhoszi etikában tárgyal, és amelyet phronészisznek, azaz okosságnak, kö-

a kézműves tudása, aki elő tud állítani egy meghatározott dolgot. A kérdés az, hogy az erkölcsi tudás ilyen jellegű-e.” Vajon az ember

rültekintő, megfontolt okoskodásnak nevez.

önmagát is úgy állítja elő, hogy közben önmaga eidosza a szeme előtt lebeg? – kérdezi Gadamer.

A hermeneutikai probléma lényege, hogy bár a megértésre szoruló hagyomány változatlan, mégis mindig másképp kell ér-

Az ember, amikor erkölcsi lényként önmagát alakítja, nem a tekhnitész tudását alkalmazza. Olyan mesterember ő, akinek mun-

teni. Ezen a ponton Gadamer – titokban Nietzschét is szem előtt tartó – vizsgálódásai elérik Arisztotelészt. Platón tanítványa azzal,

kadarabja önmaga. Ebből adódik az a különbség, hogy míg a mesterember előzetes, szilárd tudás birtokában alkotja meg az egyedi

hogy „a ’mi a Jó’ kérdésében korlátozta a szókratészi-platóni intellektualizmust, az etikának mint a metafizikával szemben önálló

tárgyat, az általános erkölcsi tudás, mielőtt egyedi esetre alkalmaznánk, nem szilárd adottság. A kőtömbből az egyedi eset vésője

diszciplínának megalapítójává vált”. A jó tudásából immár nem következik a jó cselekvése, az areté nem azonos a logosszal, az etika

bontja ki önmaga bíráját. A mesterember esetében minden eltérés az előzetesen eltervezettől lemondást jelent, míg az erkölcsi

saját lábára állt. Arisztotelész a Nikomakhoszi etikában külön kiemeli a jóról való gondolkodás antiintellektuális-gyakorlati mivoltát,

döntés létrejöttének terét éppen az efféle eltérés nyitja meg. A kép, hogy mi a helyes, homályos általánosságában előttünk lebeg

amikor kijátssza az ethosz-éthosz szójátékot. Az persze, hogy az erény (éthosz) összefügg a szokással (ethosz), jóval több egyszerű

ugyan, de csakis szituáltságában élesedik ki. A mesterember, amikor tudását adott helyzetre alkalmazza, akkor a belső képet aláveti

szójátéknál, hiszen az erkölcsi ismeretek történeti, hagyományozott jellegére utal. A szójáték, ha megalapozni nem is tudja, leg-

az adott cselekvési helyzet uralmának. Az erkölcsi cselekvési helyzet, például a bíráé, egészen más. Amikor ő enged a törvényből,

alább felvillantja előttünk az arisztotelészi etika és a hagyomány megértése közötti kapcsolat hermeneutikai relevanciáját.

nem lemondásokkal él. Épp ellenkezőleg: a lehető legjobb jogot találja meg.

A művészet igazságára vonatkozó kérdést is akkor tehetjük fel újra, mondja Gadamer, ha a szellemtudományok területén sza-

Gadamer phronészisz-elemzését követve a hermeneutika applikációs problematikájához jutottunk. Ez egyben az erkölcsi

kítunk a módszer ideájának egyeduralmával. Az ítélőerőnek és az ízlésnek valamikor megismerési funkciója volt, ám ez a funkció

megértés társadalmi vetületét is felmutatja. A phronészisz, a körültekintő megfontolás erénye mellett ugyanis ott van a szüneszisz,

homályosulni kezdett, majd Kant munkássága révén végleg eltűnt. Az ítélőerő kritikája az ízléstől eltagadta a megismerésben ját-

a megértés erénye. Ez az erkölcsi tudás erényének módosulása. Azáltal van adva, hogy itt nem rólunk, hanem másokról van szó.

szott szerepét. Annak tehát, hogy az esztétika kiszabadult a természettudományos módszer eszményének hatásköre alól, az volt az

A szüneszisz is alkalmazásában kristályosodik ki, lévén annak a helyzetnek a megértése, amelyben a másik embernek cselekednie

ára, hogy könnyűvé, áttetszővé vált, és elszakadt a megismeréstől. A művészek és műélvezők tevékenységének terepe immár egy, a

kell. Ez nyitja meg az erkölcsi megértést a közösség felé. Azt az embert, aki zseniális képességekkel bír, de az erkölcsi lét irányítása

valóságtól egyre inkább elrugaszkodó birodalom. E folyamat visszafordításának érdekében Gadamer felidézi az arisztotelészi phro-

nélkül, a másokra való tekintet nélkül használja azokat, Arisztotelész deinosznak, rettenetesnek nevezi.

nésziszt, mert e fogalom tükrében válhat nyilvánvalóvá, hogy miképpen az erkölcs területén sem várható el a teória, a módszer zord követése, a szigorú matematikai pontosság, úgy a szellemtudományoknak is másfajta elvárásoknak kell megfelelniük. Az arisztotelészi filozófiában a léleknek öt olyan minősége van, amelynek segítségével eljutunk az igazsághoz. Ezek a következők: tudomány, mesterség, okosság, ész, bölcsesség. 1./ A tudomány (episztémé) azzal foglalkozik, ami szükségszerű, örök, és tanítás útján közölhető. A tanítás valami ismertből

A phronészisz tehát, miközben az egyesre figyel, szemmel tartja az általánost. Az applikáció nem utólagos része a megértésnek, hanem egyik meghatározója. Az interpretáló, amikor alkalmazza a hagyományt, nem valami előzetesen meglévőt használ fel utólag. Ellenkezőleg: az interpretáló semmi mást nem akar, mint megérteni a szöveget, ezt az általánost, azaz megérteni, amit a hagyomány mond, ami a szöveg jelentése. De ha ezt meg akarja érteni, nem tekinthet el önmagától, és attól a konkrét hermeneutikai szituációtól, amelyben van. Erre a szituációra kell vonatkoztatnia a szöveget, mert a szövegnek ez az értelme.

indul ki, és indukció vagy szillogizmus segítségével halad előre. 2./ A kontingens dolgok kezelése során vagy cselekedni akarunk valamit (praxisz), vagy létrehozni (poiészisz). A cselekvő lelki

Megérteni a történelem, a művészet vagy egy múltbéli szöveg igazságát, ez annyit tesz, mint alkalmazkodón alkalmazni azt

alkat más, mint a létrehozó lelki alkat. Ez utóbbi a mesterség (tekhné). A létrehozó lelki alkatnak önmagán kívüli célja van (szemben

saját életünkre, saját szellemi helyzetünkre, és teret engedni magunkban a kívülről érkező értelem feltárulásának. Az értelem feltá-

a cselekvő lelki alkattal, melynek célja maga a jó cselekvés). A mesterség az a lelki alkat, amelynek révén a helyes szabály (logosz)

rulása a heideggeri filozófiában azonos a görög igazságfogalommal (alétheia). A parmenidészi-platóni alétheia Heidegger létértel-

segítségével alkotunk valamit. A mesterség terméke egyben eszköze valami további tevékenységnek, amely az ő célja. Így a mes-

mezésében – el-nem-rejtettség néven – egzisztenciál-ontológiai kulcsfogalommá vált, mely az igazságfenomént az eredendő létfe-

terség az okosságnak van alárendelve.

ledésből való visszahívottként állítja a vizsgálódás hatósugarába. Mindez a platóni anamnészisz-tanhoz kapcsolódik. Platónnál az

3./ Az okosság (phronészisz) ama megfontolás képessége, hogy mi válik az ember javára a jó élet szempontjából. Az okosság

igazság megértése nem más, mint visszaemlékezés. Az eredendő felejtésből előhívni az elfeledetlent, a

gondolkodással párosult cselekvő, igaz lelki alkat. Az okosság – a véleményhez hasonlóan – azzal foglalkozik, ami másképpen is le-

felejtés talaján állva kiharcolni az emlékezést: ez a megismerés. Az elfeledetlen elő-állítása, napvilágra ho-

hetne, mint ahogy van. A phronészisz tehát az emberi dolgokra vonatkozik, azokra, amelyek megfontolás tárgyai lehetnek. (Hiszen

zatala az alétheia. A szó maga a felejtést jelentő léth- gyök privatív alakja. Az igazság eredendő létállapota

senki nem szokott olyan dolgokat fontolgatni, amelyek nem lehetnek másképpen, teszi hozzá Arisztotelész.) „Ámde az okosság nem

tehát az elfeledettség, amelyhez képest a privatív alak későbbi. Ez utal arra, hogy az igazság megnyitása

csupán egyetemes érvényű dolgokra vonatkozik, hanem az egyes eseteket is ismernie kell, mert hiszen cselekvéssel függ össze,

nem adottság, hanem emberi létfeladat.

márpedig a cselekvés mindig egyes esetekben történik.” 4./ Az ész – az intuitív ész – (nusz) segítségével ragadjuk meg azokat a végső premisszákat, amelyekből a tudomány kiindul. E premisszákat az ész indukcióval ismeri meg: bizonyos számú eset után megragad egy egyetemes igazságot, és azt a továbbiakban magától értetődőnek tekinti.

A művészet igazsága

Az alétheiaként értett igazság szükségképpen történeti fogalom, hiszen már a kifejezés magában hordozza a kezdeti, eredendő sötétséget, amelyből a dolog az el-nem-rejtettség tisztására lép. Az igazság kiharcolása a rejtettségből örök feladat, állandó történés, ismeret és önismeret nem szűnő ölelkezése és vitája. A gadameri hermeneutika a megértést – mint a 3. fejezetben láttuk – szolgálatként fogja fel. Mestere, Heidegger, éppen

5./ A bölcsesség (szophia) a legmagasabb fok. Annyival magasabb az okosságnál, amennyivel tárgyai azok (égitestek – embe-

ellenkezőleg: az elrejtetlenségbe lépőt zsákmánynak tekinti, az alétheiát olyasvalaminek, amit ki kell kényszeríteni az elrejtettség-

rek). A szophia itt magába foglalja a metafizikát, a matematikát és a természetfilozófiát. A Nikomakhoszi etika X. könyvében arról

ből. „Az igazságban a létezőt kiragadják az elrejtettségből. Az igazságot a görögök zsákmányként értik, olyasmiként, amit ki kell

van szó, hogy e három tárgy szemlélése a legmagasabb rendű emberi élet célja.

ragadni az elrejtettségből egy olyan összeütközésben, melyben épp a phüszisz törekszik arra, hogy elrejtőzzék.” Heidegger zse-

Csak a természet adta erények létezhetnek egymástól elszigetelten, az erkölcsiek nem, mivel mindegyikük feltételezi az okos-

nialitása más lelki alkat talaján áll, mint tanítványáé. Heidegger erőszakos interpretátor, aki ha monográfiát ír vagy monografikus

ságot, az pedig az összes erkölcsi erény meglétét. A helyes szabály az, amelyhez az okos ember megfontoláson alapuló elemzéssel

előadássorozatot tart, akkor sem képes arra, hogy alázatos szolgája legyen alanyának. Ehelyett megalkotja saját Parmenidészét,

46

47

Platónját, Kantját, Nietzschéjét. Ám érzékeny erőszakosság ez, mely zseniális lényeglátással párosul. Hogy az igazság és az erősza-

Narkisszoszt berántja az örvény. Képmása láttán nem látja, hogy tükörképről van szó, és nem „menekül tovább” a képtől, nem

kosság kapcsolatát aláhúzzuk, talán elegendő, ha Artemiszre vetünk egy pillantást. Ezt az istennőt Homérosz költeményeiből úgy

húzódik önmaga lélekmélyére, hanem a csillogó árnyékfelületre tapad. Ha látna, akkor saját tükörarca azt mondaná neki: ismerd

ismerjük meg, mint aki Zeusz és Létó leánya, Apollón testvére. Artemisz alakja fejlődésének ezen a fokán Apollón jóstehetségében

meg magad! Narkisszosz azonban alkalmatlan az önmegismerésre, mert nem lát túl a hullámzó arcon. Tekintete saját vízmaszkjára

is osztozik. Gyilkos istennő, aki bárkit leteríthet nyilaival, ám emellett jóstehetség, aki a létezőt minden határon túlról képes elrej-

tapad, és ő ott marad saját tükörarca igézetében. Az arc helyett a maszkot választotta. Az arc mindig változik, mindig a pillanat

tetlenségre kényszeríteni.

tanújele. A maszk lényege az elfedő változatlanság. Az arc az igazság, a maszk a módszer.

Hogy az igazság megértése alázat vagy vadászat, az a görögök számára nem eldöntendő kérdésként merült fel. Az ő viszo-

Az életünket körülvevő arcok változatlanjáért meg kell harcolnunk: meg kell ismernünk az embereket. Meg kell tanulnunk azt

nyuk a megjelenéshez, a megjelenítéshez egészen más volt, mint a miénk. A jelenség nem valami csökkent értékű metafizikai árut

a képességet, hogy tekintetünk ne álljon meg arcuknál: a lelkükig lássunk. Ehhez őszinte érdeklődés kell, vagyis az, hogy kimozdul-

jelentett. A görög felfogás szerint ami létezik, az megjelenik, és ami megjelenik, az létezik. A görög világ nem olyan objektumok

junk magunkból. Hogy ne csak magunkba figyeljünk, hanem el tudjunk tekinteni magunktól. Aki mindig, minden helyzetben el tud

tömkelege, melyek arra várnak, hogy ismereterőnk kiballagjon értük szubjektumunkból, és érzéki adatokkal megrakottan térjen

tekinteni magától, saját jelenvalóságától az általános felé ki tud lépni, azt szellemi embernek nevezzük. Csakis a szellem adhat súlyt

vissza a szubjektumba, ahol szépen felépíti belőlük a világot. A görögök világa eredendően kívül esik az újkori ismeretelméleti viták

az életnek. Narkisszosz ebben az értelemben súlytalan lény. (Olyan, mint a megismerési funkciójától megfosztott ízlés allegorikus

birtokán: a tudatot, azaz a lelket ekkor még nem pecsétviaszként gondolják el, amelybe a világ jelenségei belenyomódnak, és nem

alakja.) Caravaggio híres Narcissus-festményén az ifjú, miközben elbűvölten nézegeti magát, bal kezével mintha a víz tükrére támasz-

is olyan ismereterőként, amelyhez a világnak – Kant kopernikuszi fordulata értelmében – alkalmazkodnia kell. A görög létező olyan,

kodna. Ez a fizikai lehetetlenség metafizikai (és morális) ítéletet jelenít meg: így jár, aki súlytalan, aki életét a felszínre alapozza.

mint Apollón szobra: miközben figyeljük, ő is figyel. Amikor aztán ez a szobor objektum lesz, azaz szubjektumunk ismerettárgya, eltűnik a varázsa. Heidegger azt mondja: a létező veszendőbe megy. Apollón torzója olyan szobor, amelynek tökéletessége elveszett, azaz a láthatatlanba visszalépett. Ha valakinek – mondjuk Rilkének – sikerül megpillantania a torzó szépségét, az azt jelenti, hogy nézője felfogta a szobor szépségét, azaz tökéletességét. És

A kötethez írt utószavában Hermann Zoltán azt írja: valójában Kerényi Károly, és nem Weöres Sándor volt az, aki Ungvárnémeti drámáját felfedezte a huszadik századnak. Egyben ő volt az is, aki elsőként cáfolta „...a Nárcisz ’autentikus’ klasszikai eredetét, s inkább a késő barokk operai párhuzamokban vagy a pásztorjáték műfaji hagyományaiban jelöli meg Ungvárnémeti drámájának előzményeit.”

mivel a torzó tökéletessége, harmóniája a láthatatlanban lakozik, az archaikus Apolló torzó kapcsán a szépséget olyan elvnek kell

És valóban, a drámát olvasva úgy érezhetjük, hogy Ungvárnémeti kezei között az antik világ léttömbje szelíd pásztorjátékká

látnunk, amely a láthatatlanból a láthatóba küld egy fényjelet. A szépség felismerése e fényjel felfogása. Így lesz ontológiai szerepe

olvad. Hermann Zoltán véleménye azonban az, hogy szerzőnk inkább már a preromantika vízfelületén tükrözteti föl Nárcisz arcát.

a szépnek, így teszi lehetővé az elrejtettségből előlépő megpillantását.

„A preromantikus lélek: mintha egy ház volna erdő közepén, melynek a vihar betörte összes ajtóit, ablakait, elfújta minden lámpáját;

A szépnek mint a művészetekben tapasztalható alétheiának effajta ontológiai érvénye azonban Platón előtt még ismeretlen

a ház lakói a sötétségben várják a rablókat, a vadállatokat és a kísérteteket.” – mondja Szerb Antal. Elképzelem Ungvárnémeti lelkét.

volt. Ő az Állam X. könyvében a festészetet mimétiké tekhnének, utánzó művészetnek nevezi, és megvizsgálja, mi a státusza a lét, a

A görög kultúrába szerelmes költőnek – aki még verselni is tud is ezen a nyelven – olyan kor adatott, amely végleg elfordult a görög

megismerés, a lélek és a polisz rendjében. Az eredmény lesújtó: a festészet (és a költészet is) minden szempontból utolsó.

világtól. 1816-ban megjelent verseskönyve glosszáiban Ungvárnémeti szabadkozik is amiatt, hogy a sok görög mitológiai név „an�-

A lét rendje hármas tagolású: az istenség, a démiurgosz készíti el a dolgok, például az asztal ideáját, azaz a valóban létező dolgot,

nyi helyet értetlenné tesznek” munkájában. Ekkor ugyanis már az olvasóközönség nagy része semmit sem tud a görög mitológiáról,

amelyből szükségképpen csak egy van. (Ha ugyanis az asztalnak két-három ideája lenne, akkor az visszamenne megint csak egy

efféle oktatásban nem részesült. A klasszika letűnt, a romantika lelki forradalma még nem jött el. A múlt kollektív távlatai elvesztek,

ideára.) Az asztalosmester erre az ideára tekintve alkotja meg az asztalokat mint tárgyi létezőket. A festő ezeket a tárgyi létezőket

a belső végtelen még nem támadt fel. Ungvárnémeti pedig nekiül, és megírja önnön tükörképét, a Nárciszt, az önmagát szólongató

megfigyeli, és bizonyos részleteiket kiragadva, különböző nézőpontokból képek sokaságát készíti el róluk. Az ideától, azaz a valódi

visszhang foszladozó hátterű drámáját.

létezőtől az ő műve áll a legtávolabb.

Hermann Zoltán kijelöl bizonyos szempontokat a dráma értelmezéséhez. Kimutatja, hogy a kortársak és az utókor képtelenek

A festészet a megismerés rendjében is utolsó, hiszen a festő teljesen tudatlanul alkot: a dolgok használatának ismerete és a

voltak megtalálni azt az értelmezési keretet, amelyben olvasva a dráma elnyerhette volna méltó helyét önmaga recepciótörté-

dolgok elkészítésének ismerete után harmadik helyen áll a dolgok utánzásának ismerete. Hogy a praxisznak, a dolgok, képességek

netében. Kazinczyék az elmúlt klasszika értelmezési tartományába utalták a művet, az utókor irodalomtörténészei pedig általában

használatának ismerete mennyire központi helyet foglal el Platón (és kora) gondolkodásában, azt az Euthüdémosz egy szöveghelye

– Kerényi Károlyhoz hasonlóan, aki egyébként Hermann Zoltán szerint a mű 20. századi felfedezője (nem pedig Weöres), valamiféle

mutatja meg: „...sőt, még az a tudás is haszontalan – ha van ilyen –, amely halhatatlanná képes tenni az embert, ha nélküklözi annak

megkésett 18. század végi műként olvasták. Ezek az „olvasási hibák” eredményezték azt, hogy ez a mű teljesen kiszorult a kánonból.

ismeretét, hogy hogyan használjuk a halhatatlanságot”.

Mintha ezt a sorsát előre látta volna Ungvárnémeti, s ezt láttatta volna a dráma elé biggyesztett Arisztophanész-mottóval, mely

A festő művészete árnyképeket hoz létre, márpedig a platóni filozófiában – amely a tudást mindig látásként érti meg, emlé-

(szabad fordításban) így hangzik: „Kilóra mérni a tragédiát? Persze, hoznak majd vonalzót, mérőrudat, s téglavető keretet is, majd

kezzünk csak a híres barlang-hasonlatra – az árnyképek és tükröződések megpillantása a megismerés legalacsonyabb fokát jelenti.

hoznak mérőlécet, végül vasékeket.” Anélkül, hogy – csatlakozva az előfutár-keresés több évezredes mozgalmához – Ungvárnéme-

Az utánzó művészet „a gondolkodástól legtávolabb álló lélekrésszel társalog”, amit az is mutat, hogy – és itt már a költők sem mene-

tit a filozófiai hermeneutika előfutáraként igyekeznénk beállítani, megjegyezhetjük, hogy ezzel a mottóval mintha Gadamernek a

külnek – az eposz- és tragédiaköltő a léleknek arra a részére apellál, amely siránkozik és jajveszékel a bajban. Márpedig a nemes lelkű

tudományos módszer uralmával, valamint a művészet saját igazságával kapcsolatos elképzelését előlegezné meg.

ember, ha baj éri, nem siránkozik, hanem elfojtja bánatát, és nyugalomra inti fájó lelkét. Ez azonban nehezen utánozható, ezért a költők - a „sokfejű” tömeg tetszését keresve – hisztériát szít. Ez a tevékenység végtelenül káros a poliszra, a költőket és festőket ki kell

Gadamer a hermeneutikát egészében úgy kívánja meghatározni, hogy érvényre tudja juttatni a művészet tapasztalatát. Min-

zárni az államból. Platón meggyőződése tehát az Államban az, hogy a művészet a lehető legtávolabb áll az igazságtól. Mindez per-

den megértést annak az értelemtörténésnek a részeként kell elgondolni, amelyben a kijelentéseknek – a művészet és minden

sze nem jelenti azt, hogy Platón ne lett volna tisztában a külső szépség és a belső, lelki szépség kapcsolatának tényével. A költészet

egyéb hagyomány kijelentéseinek – az értelme képződik és játszódik” - írja az Igazság és módszerben.

és a dráma – szemben azokkal a tekhnékkel, amelyeket ma iparművészeteknek nevezünk – éppen azért taszíttatik ki az államból,

A mű igazsága nem tárul fel, ha a művet terminusok segítségével közelítjük meg. A művészi szép

mert Platón ítélete szerint ezek művelése – a gyarló jellemek utánzása következtében – közvetlenül az erkölcs, a jellem elkorcso-

nyelvi megközelíthetősége – mely amúgy is kérdéses – csak olyan logosszal lehetséges, mely a mű phü-

sulásához vezet. „Nemde minden eszközt igénybe kell vennünk, hogy ifjaink se maguktól kedvet ne kapjanak rá, hogy táncban és

sziszéből bomlik ki. Lehetetlen, hogy ez a kibomlás „szakszövegben”, azaz terminusokban történjen meg.

dallamban új utánzások után kapkodjanak, se másvalaki rá ne vegye erre, változatos élvezetekkel kecsegtetve őket?” – kérdezi a

A művészet filozófiája nem már eleve kész nyelvi sablonokat illeszt rá – mintegy tésztaszeletelőként – a

Törvényekben (798 e) az Athéni, s kérdése Kleiniasz buzgó helyeslésére talál. Ami a Törvényekben ezek után következik, az nem más,

műre, hanem vár arra a logoszra, amely a műből sarjad. A művészettörténeti módszerek és terminusok

mint a múzsai művészetgyakorlás törvényes kereteinek egyiptomi mintákat követő megfogalmazása, melynek elméleti hátterében

a keresést megmerevítik, és elfedik a szép hagyományát, melynek ápoló lebontásában kell megtörténnie

az az Államból ismert megfontolás áll, hogy a mimétiké tekhné a tükörképek, az árnyak birodalma, mely nemhogy haszontalan, de

a mű igazságának. A terminus megkövült szó, mondja Gadamer, a szavak terminológiai használata pedig

egyenesen káros az ifjúság lelki fejlődésére.

a nyelven elkövetett erőszak. Csakhogy – teszi hozzá – tisztán terminológiai beszéd nem létezik. A terminusok ugyanis a beszélt, élő

A művészet igazsága

nyelvbe olvadnak bele. Ez az értetlen műértő szerencséje, ez az akadálya végső megmerevedésüknek, és ez az oka annak, hogy még Ungvárnémeti Tóth László 1816-ban megjelent drámájában az erdőben eltévedt Nárcisz az őt útba igazító Ekhóval vitázik. Azt

a leginkább terminológiai beszéd is feltárhatja a mű igazságának egy-egy szeletét.

mondja neki: „Tarts éktelennek, csak mutasd meg útamat.” Mire Ekhó: „Meg mutatom útad’, csak fedezzd fel szívedet.” Később az

Hogy a művészetnek is van igazsága, sőt, hogy a művészetnek saját, semmihez nem hasonlítható igazsága van, azt Heidegger

Őrlélek (Nárcisz daimónja) így szól: „Körben forognak mindenek az emberek körűl, / És a’ vezérsugárokon folynak belénk, / Mellyek

A műalkotás eredetében adja tudtunkra. Heidegger a művészetet nem művészeti tárgyak, műalkotások tömegeként fogja fel. A mű-

csupán a’ gondolat nyüst-szálai. / Boldog, ki a’ csendes középponton pihen, / Nem tántorog, ’s nem függ sem egy, sem más fele: /

vészet-fenomén felmutatásával egyidejűleg Heidegger leválasztja arról az „esztétikai szférát”, a művészet műalkotásokban létező

Ellemben a’ kit akármi tárgy ki kaphatott / Nyugvó helyéből, azt az örvény rántja be.”

tárgyiságát, és a művészet eredetére kérdez rá. A művészet nem más, mint a lét elrejtetlensége, az igazság (alétheia) működésbe

48

49

lépése a feltárulás értelmében. Ahol alétheia van, ott van igazságérvény is. A művészet igazságérvényét a „lét művészi megnyílása”

lingnél az esztétikai megismerés rendje a létezés rendjével fordított: a művet előbb a széppel hozza kapcsolatba, azután az igazság-

szavatolja. A műalkotás dologi mivoltának, dologszerűségének megértése során – miután a dologszerűség fogalmai kimerültek

gal, mely annak alapja. Heidegger alétheiája áttöri ezt a konstrukciót: a műben láttatja a lét igazságát, a lét igazságában a művet.

– Heidegger eljut az eszköz eszközlétének kérdéséhez, melyet a dolog-meghatározás alapjának lát. Az eszköz eszközléte az eszköz

Heidegger kutatási rendje a lét rendjével egybevág: a mű nem eszköz és nem dolog, de hogy mi az eszköz és mi a dolog, azt nem

alkalmasságában áll, mondja. Innen – miután a mű eszközjellegének fenoménje is ráalkonyul – a megbízhatóság kérdéséhez jut,

a hagyományos eszköz- és dologfogalmakból tudhatjuk meg, hanem a műből. A műtől vezet az út a dologhoz, a léttől a létezőhöz.

majd mielőtt ez is elsötétülne, megáll Van Gogh parasztcipőt ábrázoló festménye előtt.

A schellingi absztrakció éppen azt a világot nélkülözi, amelyet a heideggeri „műértésben” a mű igazsága állít fel. Ez a világ történik

Van Gogh műve választ ad a „mi az eszköz?”, „mi a parasztcipő?”, „mi a műalkotás?” kérdésekre. A parasztcipőt, ezt a létezőt a

meg, amikor Van Gogh képén egy pár parasztcipő „léte fényébe állíttatik”, s a létező léte „ragyogásának állandóságába” jut.

mű, amelyen jelen van, hirtelen kiragadja abból az elrejtettségből, amelyből a dologfogalmak boncolgatása nem tudta kiragadni. Alétheia történt, a létező művészi igazsága felnyílt. Épp ez a művészet heideggeri lényege: a létező igazságának működésbe lépése. Csakhogy, mondja a német mester, ez idáig a művészetet nem az igazsággal, hanem a széppel hozták kapcsolatba.

A kép, a művészet iránti érzékenység hiányának, a felszíni szemléletnek egy másik aspektusa: szétszálazni a műalkotás szellemi erővonalait, a műben feltáruló igazságot egyetlen elvre visszavezetni. E vezérelvek külsődlegesek, ridegek: életrajzi, tárgytörténeti,

Annak érdekében, hogy a művet az igazság megnyílásaként értsük meg, a műalkotást le kell választani annak eszközjellegéről.

alkotás-lélektani elvek. Uralmuk a műalkotás egyedisége, az abban feltáruló alétheia sajátos gazdagsága iránti értetlenségről, a

A mű nem az alkotás folyamatának egyszerű végterméke. (Ha az volna, az alkotáslélektan képes volna kimerítően megmagyarázni

természettudományos módszer uralmáról tanúskodik. Hogy az így elsikkadó gazdagságnak nyomába eredjünk, fogadjuk fel lélek-

a művet.) Ám a mű dologszerűsége sem adhat támpontot a művészet megértésének útján. (Hiszen akkor a művészettörténész, a

vezetőül Hermészt!

tárgytörténész venné át a művészetfilozófus helyét.) A mű tehát nem eszközszerű, és nem is természeti létező. Ám a műalkotás alétheiájában megnyílik az eszköz és a természeti létező igazsága is. Ezzel Heidegger megnyitja az utat egy olyan művészetértelmezés felé, amelyet tanítványa, Gadamer dolgoz ki. A művészetnek vissza kell szereznie megismerésjellegét, mondja ő. S „az esztétikának végül fel kell oldódnia a hermeneutikában”.

A művészi megnyilvánulások megjelölésére a görögök a következő kifejezést használták: muszikosz. A zene jelentésű muszika, musziké főnév számos nyelvben ma is él. A múzsák (muszai) nevét őrzi a múzeum (muszeion), amely a múzsáknak szentelt helyet jelent. A múzeum azonban az emlékezés helye is. Ez sem véletlen, hiszen a kilenc múzsa anyja Mnémoszüné, az emlékezés istennője. Klió, Euterpé, Thália, Melpomené, Terpszikhoré, Erató, Polümnia, Uránia és Kalliopé a Helikón és a Parnasszosz berkeiben,

E solutio heideggeri belátásokon alapul. Az egyik ilyen, hogy a tudomány nem az eredendő igazság megtörténése, hanem „min-

barlangjaiban élnek. Kötődnek a forrásokhoz. (Ez is Mnémoszünével való kapcsolatukra utal, hiszen az emlékezés nem más, mint a

denkor már egy nyitott igazságbirodalom kiépítése”. Heidegger művészetfilozófiájának döntő tette, hogy a művészet igazságának

tudás soha el nem apadó forrása.) A múzsák anyja, Mnémoszüné dajkálta Hermészt is. Hermész mindenre emlékszik, mindent tud

fundamentál-ontológiai státuszt tulajdonít. E státusszal szorosan összefügg a művészetmegértés történetiségének kérdése. A művé-

a dolgok keletkezéséről, okairól. Ezért lehet a hermeneutika névadója. (Neve a kijelenteni jelentésű herméneuein igével függ össze.)

szet igazsága feltárulásának tudatfolyamata az előzetes és utólagos megértés köztes terében zajlik. Befogadás-lélektani szemszög-

Hírnöki, valamint lélekvezetői szerepe közismert, ám a fennmaradt források egy zavarbaejtően ellentmondásos természetű istenről

ből: katharzis történik. A valódi katharzis jelei merőben vegetatív jellegűek: megborzongunk, végigfut a hátunkon a hideg, sírva

tanúskodnak.

fakadunk stb. Mi történik ezalatt a művel? Kilép az el-nem-rejtettségbe. A művészet igazságának történése ez. Az előzetesen már

Kerényi Károly ragyogó Hermész-tanulmányában nyomába ered a látszólagos ellentmondásnak, a Hermész-eszmét több me-

valahogyan megértett változásra hív fel: alkalmazkodnunk kell a mű igazságához, hogy azt alkalmazni tudjuk saját létünkre. Ez azon-

netben világítva meg. Az ősi, nyers Hermész-kép, amely a hermákon megpillantható, új elemmel gazdagodik, ha az Iliászt kezünk-

ban nem két külön folyamat. Alkalmazás és alkalmazkodás, mint fentebb megállapítottuk, egymás integráns elemei. A műalkotás

be vesszük. Az Iliász világa persze nem Hermész világa. Heroikus világ, amelyet hősei elrendelt sorsa határoz meg. Az Iliászban „a

megpillantásakor beinduló applikáció, amely a megértési folyamat eleme, az általános sugarában az egyedire figyel, és megfordítva.

hős vele született sorsdémona (kér-je) haláldémonná érik”. A halál itt a hős saját ügye, nem egy tőle idegen haláldémon csábítja

Az arisztotelészi phronészisz példája erre világított rá, valamint arra, hogy a mű megértésekor lezajló phronészisz egyben szüneszisz:

el. Hermész egyszer sem azért jelenik meg az Iliászban, hogy pszükhopomposzként, lélekvezetőként elcsábítson vagy kíséretébe

a mű általánosán túl az emberi általánosra figyel. Ezt egyszerűbben úgy mondhatnánk: a művészet közösségteremtő elv.

fogadjon egy lelket. Az ő hatóköre kívül esik azon a világon, amelyben a halál mint az élet ellenpólusa jelenik meg, mondja Keré-

Narkisszosz úgy nézi az arcképet, ahogy napjaink értetlen műértői a műalkotást: értetlenül, megelégedve a saját arcával. Nem látva a kép objektumon túli mozzanatát. Lelkét ezért „az örvény rántja be”. Erósza nem tudott eljutni a másikig. Ezért tragikomikus sors vár rá: önmagába lesz szerelmes. A belső útból, ha az nem talál külső támpontot, útvesztő lesz. Narkisszosz lelke a jótól elszakított szép táncterme.

nyi. Hermész világában a halálnak egészen más az arca. Hermész állandó jelzője itt az akakéta, amely őt mint szelíd, jó szándékú halálistent jelöli. Kerényi megmutatja nekünk, hogy az Odüsszeiából egészen más Hermész-kép bontakozik ki. A „sokfele bolygott” hős története – szemben az Iliász hősi eposzával – igazi hermészi terep, amit az is érzékeltet, hogy minduntalan találkozunk vele. Hermész alakjának követ-aspektusa az Odüsszeiában bontakozik ki. Az isteni követ itt igazán elemében van. (Odüsszeusz maga is Hermész

Schelling egy dialógusában a szép és az igaz kapcsolatával foglalkozik. Hogy e két princípium egymástól elválaszthatatlan,

leszármazottja, hiszen annak fia, Autolükosz nem más, mint Odüsszeusz nagyapja. A hős tehát minden furfangos tehetségét dédap-

azt Schelling később, würzburgi művészetfilozófiai kurzusán fejti ki félreérthetetlenül. „Olyan igazság, amely nem szépség, nem is

jától, a tolvajistentől örökli.) A legyilkolt kérőket aranypálcájával a holtak birodalmába tessékeli. Hermész itt „szelíd és aranyló aspek-

abszolút igazság – és megfordítva; olyan jóság, amely nem szépség, nem is abszolút jóság – és megfordítva” – idézi Gyenge Zoltán.

tusát egy nem pusztán földi világban mutatja meg, hanem abban, amelynek hőse és szimbóluma maga Odüsszeusz”. Az Odüsszeia

Azzal, hogy e princípiumokat Schelling ilyen apodiktikus kapcsolatban állítja elénk, egyrészt rendet teremt, másrészt zavart kelt.

nem az egyszeri, elháríthatatlan halállal szemben álló élet költeménye, hanem azé az életé, amelyet a folytonosan jelenlévő halál

Rendet teremt, mert a művészetnek ezzel fundamentál-ontológiai státuszt harcol ki, és zavart kelt, mert ez a győzelem korántsem

jár át, mondja Kerényi.

problémamentes. Az a következmény ugyanis, hogy filozófiai háttér nélkül a művészetről semmi hiteles közlés nem lehetséges, vis�-

A homéroszi Hermész-himnuszban aztán a már így is eléggé zavaros Hermész-képünk tovább bonyolódik. Az akakéta jelző

szafordul és lerombolja a műalkotás épp kivívott ontológiai érvényességét. Durván fogalmazva: az igazság itt olyan eidosz, amely-

ebben a műben egyszer sem fordul elő, ráadásul itt a pszükhopomposzi szerep is távol áll Hermésztől. A himnuszból megtudjuk,

nek a szépség csupán eidólonja lehet. A „szabad és megfontolt szemlélet” léghajóján utazva túlemelkedünk ugyan az egyedi érzéki

hogy Hermész hogyan talált rá arra a teknősre, amelyet azután megölt, hogy páncéljából elkészítse a csodálatos lantot, amelyet

szép horizontján, ám a mű igazsága (hogy azt ne mondjam: a föld) is ködbe vész. A művészet fundamentál-ontológiai érvénye

azután maga Apollón kunyerál el, cserébe átengedve a tolvaj Hermésznek – aki hiába próbálta vétségét

szimbolikussá olvad.

kimagyarázni – az általa elkötött marhákat. Rátalálni, megölni, lantot készíteni, lopni, esküdözni: mind-

Radnóti Sándor szerint Heidegger az ontológiai differencia tételezése óvja meg attól, hogy a művészet ilyetén érvényessége szimbolikussá sorvadjon. És valóban, A műalkotás eredetének fundamentál-ontológiai vizsgálódásai a művészet igazságát nem terelgetik efféle szimbolikus korlátok közé. Mi lehet ennek az oka? Miben különbözik a schellingi igazság és a heideggeri alétheia?

mind újabb szerep, és mindegyik Hermésznek egy-egy fontos attribútumára világít rá. Íme, előttünk áll az érthetetlen Hermész, a titáni, vérengző erő, a khthonikus sötétség, a szél és a

A művészet igazsága

levegő, az álom, az emberi szerencse és az olümposzi furfang istene! A tolvajistenhez „a letagadott oldal

Azt is mondhatnánk, Schelling és Heidegger művészeti igazságfogalma között ontológiai differencia van. Schelling számára

is hozzátartozik: a phallikus csakúgy, mint a szellemi, a szemérmetlen csakúgy, mint a szelíd és a kegyes,

a mű esztétikai tárgy, „in actu abszolút létező”, és mint ilyen, absztrakció eredménye. Ebben a létezőben van valami igaz, amely fel-

még ha mindezek összefüggése nem is világos számunkra.” Az összefüggés nem is lehet világos. Hermész

színre hozható, megfelelő filozófiai előképzettséggel megérthető. Ez a műigazság tehát nem művészeti, hanem filozófiai. Schelling

a sötétség istene.

persze elhatárolódik a wolff-i metafizikában gyökerező, a Baumgarten nevével fémjelezhető esztétikától, az érzékelés tudományán

Az égi sötétség a bizonytalanság ideje. Az éjszakai vándor időérzéke összezavarodik, a pillanat fojtogatón megnyúlik, és ő úgy

nyugvó esztétikai ítéletek körén, és a műalkotáshoz mint abszolút létezőhöz akar felemelkedni. Ám a mű azon igazsága, amely a

érzi, a sötétnek sohasem lesz vége. Az éjszaka a bizonytalanság tere is, mert a vándor a tömbszerű sötétben a végtelenség egysze-

Schelling által megvont horizonton feltűnik, a széppel még mindig a régi, metafizikai kapcsolatot tartja. A szép jelenségnek ugyanis

mélyes útvesztőjét érzi. Éjszaka az ember alszik. Amikor az ember elalszik, a külső sötétségre belső sötétséget vetít. Kint és bent

az igazság, a filozófiai lényeg áll a hátterében. Itt a metafizika kétvilág-elméletének esztétikai verziója.

összeolvad, és az alvó, ahogy Hérakleitosz mondja, „külön világba lép”, azaz álmodik: a harmonikusan egybeolvadó sötétben belső

Heidegger másképp látja a dolgot. Kijelenti: „A műben nemcsak valami igaz, hanem benne az igazság működik”. Az elrejtőzött

képek kelnek életre. Az éjjeli vándoron azonban sötét bizonytalanság lesz úrrá. A külső éj képtelensége az időt és teret magába

lét a művön felfénylik, és ez a fény maga a szép. „A szépség annak a módja, ahogy az igazság el-nem-rejtettségként jelen van.” Schel-

zárja, a szemléletet kiúttalanná teszi. A belső képek most nem elég erősek ahhoz, hogy átüssék az éjszaka falát, mert az ébren levő

50

51

nem képes arra, hogy külön világba lépjen, hiszen „az ébren levőknek egy a világuk”. Az éjjeli vándornak ebben az értelemben nincs saját világa: az általános lét bizonytalansága sötétül rá, annak terhe nyomasztja. Immár minden bércet csend ül. Halk lomb, alig érzed,

Ekler Andrea

Cselekvő értelmiség

lendül: Sóhajt az éj. Már búvik a berki madárka, te is nemsokára

Ahogy az egyes ember életében a minőségi lét egyik alapfeltétele az időszakonkénti számvetés, úgy egy-egy közösség számára ez

nyugszol, ne félj.

éppoly elengedhetetlen, ha létét nem kívánja a létezés vegetációjába süllyeszteni. A szembenézés nem tűri a hazugságot, de még az

(Tóth Árpád fordítása)

eufemizálást sem. A szembenézés prognózis és gondolkodás, múlt, jelen és jövő találkozása. „A megközelítés- és értelmezésmódot (...) úgy kell megválasztanunk – írja Heidegger –, hogy (...) a létező önmagában és önmagától mutatkozhassék meg. E létezőnek úgy

Goethe verse, A vándor éji dala a vándorlás toposzát az életre mint metaforikus vándorlásra fekteti rá úgy, hogy az út végét a

kell megmutatkoznia, ahogyan mindenekelőtt és többnyire van: átlagos mindennapiságában. Nem tetszés szerinti és véletlenszerű,

megnyugtató halálban jelöli ki. Mi más volna a filozófia, mint örök vándorlás? A gondolatot állandóan kitenni a bizonytalannak,

hanem lényegi struktúrákat kell kimutatnunk benne, amelyek a faktikus jelenvalólét valamennyi létmódjában létmeghatározók ma-

sóhajtó éjben, csendes bércek között kérdőn menni előre, az ismeretlenbe. A megnyugvás ebben a vándorlásra feszített életben

radnak.” (Lét és idő. Gondolat, Bp. 1989. 107.) „Mi mindig mindenről elkésünk” – háborog Ady, azonban a késlekedés most végleges

csakis a halál lehet. Hermész, a vándoristen egyben a megértés istene.

útvesztéssel járhat létminőségünket illetően, amelynek szerves része a kultúra, a szellemi élet helyzetének alakulása. Mindenesetre

Persze többféle éjszaka létezik. Hermész éjszakája nem a tátongó, khaotikus sötétség hona. Ez a feketeség az embert nem a

aggodalomra ad okot, hogy míg például Lengyelországban az értelmiség véleményének jelentős alakító ereje van az országot

létezés üres gyomrába cipeli. Éppen ellenkezőleg: ebben a sötétben Hermész aranypálcája mutatja előttünk az utat, örökös válto-

érintő létkérdésekben, itt a maradék gazdasági és lelki erőket is próbára tévő kampányidőszak alatt a programokról szólva egy árva

zásra, önmagunk megváltoztatására, „isteni énünk” megközelítésére híva fel. Hermész éjszakája az elmélyült gondolkodás, a filozó-

szó sem esett (egyebek mellett) a kultúráról. Nem vagyok politikus, sem közgazdász, egyszerű állampolgárként csak kérdezem,

fia napszaka. Ennek legfőbb jele, hogy Hermész zavarba ejtő tulajdonságait illetően bizonytalanok vagyunk: az éjszaka vándorai.

miért nem érdeklik a döntéshozókat a minőségi könyv- és folyóiratkiadás, tudományos szervezetek, színházak, múzeumok, oktatási

Filozofálni annyi, mint bizonytalannak lenni, és a kérdezést bizonytalanságban tartani. A filozófiai gondolkodás mindig újabb és

kísérletek nehézségeiről, problémáiról több orgánumban közzétett viták, petíciók, nyílt levelek? Miért kényszerülnek sokan ingyen

újabb bizonytalanságra fut ki. Hermész halálvilága, amint láttuk, olyan tér, amely nem az élet negatív pólusaként áll, hanem azt

munkára, ha fontosnak tartják a kulturális, szellemi értékek közvetítését? Miért kell a kiadóknak, szerkesztőségeknek, színházaknak,

átszövőn fogadja be a holt lelkeket. Ebből pedig az következik, hogy Hermész éjszakáját nem fényhalálként kell látnunk, hanem

múzeumoknak, tudós társaságoknak hónapról hónapra vergődniük? Nyilván, mert az ő helyzetük az ország helyzetének létmódját

titokzatos világosságot érlelő éjként. Előttünk imbolyog az aranypálca fénye. Nem világít meg semmit, de gyengéden mutatja az

képezi le. De ez másra is utal. Egyrészt arra, hogy vannak még, és sokan vannak, akik számára az értelmiségi lét nem az így-úgy

utat. Azt nekünk magunknak kell megvilágítanunk. Hogy is mondja Hérakleitosz? „Az úr, akié a jóshely Delphoiban, nem mond ki

megszerzett diploma mint statusszimbólum elérését, majd a „papír” követelőző lobogtatását jelenti, hanem hivatást, felelősséget.

semmit, nem rejt el semmit, hanem jelez.” Apollón nem mond ki semmit, nem rejt el semmit, hanem jelez. És ha most felidézzük a

(Szükség lenne az értelmiség, értelmiségi lét devalválódott fogalmának átértékelésére, definiálására is.) Másrészt, hogy rendkívüli

platóni halálontológiát, akkor oda jutunk, hogy Hermész, a holt lelkek vezetője ugyanazt teszi, amit Apollón, amit a hagyomány:

morális és értékválsággal küszködünk a gazdasági nehézségek mellett, mely megnehezíti, hogy a kultúra, a szellemi élet képviselői

jelez. Aki életét a filozófiának szentelte, mondja Platón, az halála után az istenekkel fog lakomázni, ám aki méltatlan életet élt, az a

által fontosnak tartott értékeket értékként tekintse az a közösség, amelynek közösségi létéhez ezen értékek effektíve elengedhe-

Hádész sarában feredőzik majd. A méltatlan életű kérőket az Odüsszeiában Hermész az őket megillető helyre

tetlenek. Görömbei András így fogalmaz Kultúra, nemzet, identitás (Szabad Újság, 2006.) című írásában: „A kultúra az ember fizikai

tessékeli. Platónnál a halál után a méltó lélek a teljes tudást, a teljes anamnésziszt nyeri el, melyet az ideák közvetlen szemlé-

létezésének is feltétele. Ahhoz, hogy élni tudjon, a kultúra szimbolikus értelemvilágára van szüksége, mely lakhatóvá teszi számára

lete jelent. Hermész alakja innen nézve megismerés-allegória. Az életen túl – tehát a teljes tudásban – elfoglalt helyünk attól függ,

a világot. A kultúra viszont nem képzelhető el közösség nélkül. (...) Az egyénnek és a közösségnek egyaránt létfeltétele az, hogy azo-

milyen tisztán sikerült megvalósítanunk az anamnésziszt, milyen mélységben ismertük föl azokat a képeket, amelyeknek birodal-

nos lehessen önmagával, hogy legyen azonosságtudata, identitása. (...) A nemzeti közösség összetartozásának legfontosabb ténye-

mából lelkünk evilágra érkezett.

zője a nemzeti önismeret és a nemzeti öntudat. A nemzeti önismeret azonban nemcsak a közösség sajátosságainak tudatosítását

Hermészt megérteni annyi, mint megérteni a hagyományt. Változón megérteni a változatlant. Hermészi tekintettel belehe-

és őrzését jelenti, hanem állandó alakítást, formálást, gazdagítást igényel.” Ha egy nemzetnek, közösségnek nincs saját kultúrája,

lyezkedni a hagyományba. Rilke röviden így mondja ezt: „Változtasd meg élted!” Hiszen attól, hogy megváltoztatom, az életem még

elenyészik nyelve, identitása, léte a relativizmus ködébe vész, azt pillanatnyi földrajzi, gazdasági, társadalmi szerepe határozza meg,

ugyanaz marad. Hermész ellentmondásosságát megérteni annyit tesz, mint megérteni: életem csakis akkor marad egy és ugyanaz,

ha egyáltalán rendelkezik még vele. Albert Einstein véleménye szerint a kultúra „Fejlődéséhez elsősorban némi jólétre van szükség.

ha megváltoztatom. A hagyomány csakis akkor maradhat élő, ha minden kor, minden ember másképpen érti meg. Hermész levegő-

Ez valamely ország lakosságának bizonyos töredékét olyan helyzetbe hozza, hogy az élet fenntartásához nem feltétlenül szükséges

isten, aki egyszerre több helyen van ott. A levegő Egy, mégis mindenütt más. Hermész a görögök előtt olyan „sokoldalú” istenként

dolgokkal is foglalkozhat. Ehhez különben a kulturális javak és teljesítmények értékelésének erkölcsi hagyományai is szükségesek,

jelent meg, akinek egyenirányított, egyetlen elvre vagy attribútumra visszavezetett értelmezése nem képzelhető el. Ő nem egydi-

mert ennek a rétegnek a másik – a közvetlen életszükségletek kielégítésén dolgozó réteg ezeken keresztül nyújt életlehetőséget.”

menziós isten, ezért minden olyan kísérlet, amely Hermész „jelentését”, a Hermész-figura „értelmét” próbálná kifürkészni, egyetlen

– Igen ám, de mi történik, ha „Hirtelen hiányozni kezd a szellemi értékeket alkotó munkások részére szükséges többlet. Ezzel a lét-

vezérelvben feloldva mitikus jelenlétének sokrétűségét, eleve kudarcra ítéltetett. Hermész lélekvezető, tolvaj, hírvivő, továbbá a

feltétellel a hagyománynak is pusztulnia kell, és a kultúra dús termőtalaja pusztává válik.” (Kultúra és jólét. In: Hogyan látom a világot?

levegő, a szél, a szerencse, a megtalálás, a gazdagság, a jóakarat, a halál, a termékenység, az esküdözés, a furfang istene. Hogyan

Gladiátor, Bp. 1997. 76-77.)? Einstein kijelentette, én kérdezem... A virágzó, „dübörgő” gazdaság, az általános jólét, sőt, sokak számára

lehetne ezt a létkaleidoszkópot egyetlen képre, „funkcióra” visszavezetni, „tudományosan feldolgozva”, azaz módszeresen elintézve

még az emberhez méltó lét is utópisztikus kép csupán. De ha az utópia valósággá is válna, a szellem, a

Hermészt? Hermész ügyében hogyan juttathatna igazsághoz bennünket a módszer?

gondolkodás mindenkori tükre - a tudomány, a művészet nélkül, a közösségi lét egyediségben megnyi-

Módszer görögül methodosz. Ez a szó összevonás eredménye: meta hodosz. Meta hodosz annyit tesz: valaminek utánajárni, vagy-

latkozó és az egyediség közösségi létbe kívánkozó megnyilvánulása nélkül a jólét is csak falanszter lenne.

is utána járni. (Szó szerint: úton túl.) Ez azt jelenti, hogy amit kutatunk, az már nincs ott, folyton már máshol van. Annak az igazságnak,

A tartás, a gerincesség, a szelíd, de határozott gondolkodás Nagy László által zseniálisan szavakba öntött

amit a methodosz keres, nincs jelenléte. Bottal ütjük a nyomát. Mire nyomára jutunk, ő már egy újabb elrejtettség távolába ért.

formája, az „Adjon úgy is, ha nem kérem”, ma a kulturális lét tekintetében önmagába forduló büszkeség-

Cselekvő értelmiség

Hermész mitológiai jelenlétének költői, a mi számunkra paradox gazdagsága, és ennek az érthetetlen gazdagságnak a megsej-

nek, sértettségnek, befelé vezető, felőrlő útnak minősül. Itt kérni kell, jó lenne, ha nem hajlongva, nem

tése talán túlemelheti az utókor emberének tekintetét azon a horizonton, amelyet a természettudományos mentalitás, a módszer

elvtelenül, valahogyan tudtára adva a lakosság ama „bizonyos töredékének”, amelyre Einstein is utalt,

uralma vont köré. Az összetettség ilyen szertelen, módszertelen, „görög módra való elgondolása” lehet a záloga annak, hogy végül

hogy egyszer bizony a hegy tetejéig ér majd a megnevezhetetlen vagy burkoltan megnevezett fenyegetettség, hosszú távon az

az esztétika feloldódik a hermeneutikában. Hermész éjszakája az érzékenyen kutató lelket rábízza láthatatlan vezetőjére, hogy an-

ő létminőségüket is befolyásolva. Vannak persze magánkezdeményezések, magántőkén alapuló pályázatok. Vannak tehát olyan

nak irányításával beléphessen a megértő gondolkodás által megnyitott szellemi térbe.

emberek, akik a felismerést követően felelősen cselekednek. Továbbiakat kell keresni, megértetve, hogy ők ezen a módon is sorsformálókká válhatnak. Egykor a gazdasági arisztokrácia egy része igényt tartott a szellemi „arisztokratizmusra” is, olyan szellemi elit

52

53

létrehozására, melyről pontosan tudta, hogy megtermékenyítőleg hat a nemzeti kultúra, nemzeti lét, s egyáltalán az emberi lét egé-

narrációját a „közös tudás”, a „közös kód”, „sűrűbbé”, önértelmezővé, értelmezővé, értelmezhetővé tette. A megkérdezettek maguk

szére. Nem az elszigetelődést célozták tehát, hanem olyan funkciót kívántak betölteni, s lehetőséget adva másoknak is, betöltetni,

is gyűjtőkké váltak, közösségi státuszuk elvesztése ellensúlyozódott „tudásuk” megbecsülésével, fontosságával, értelmet, értéket,

amely által felelősséggel szólhattak bele a nemzet, s a világ sorsának alakulásába. Ma is vannak ilyenek, de hangsúlyozni kell, hogy

jelentőséget nyert ismét személyiségük, maga a hagyományrendszer, s a hagyomány folyamata.

szerepvállalásukkal nem válthatják ki a közösséget képviselő állam felelősségét. Tegyük hozzá, egy részük a kulturális széthúzást erősíti, s ez legalább annyi kárral jár, mint haszonnal, mert hozzájárul a kultúra versenyszerű iparosításához.

Ha szétbombázzák az oktatás „templomait”, a szellem fejlődését a legalantasabb céloknak alárendelve, akkor az adott körülmények között ott végzett munka mellett más lehetőségeket is kell teremteni a szellemi, morális nevelésre, a kulturális, esztétikai

A kultúra soha, semmilyen körülmények között nem lehet a politika csatlósa! Magyarok, kibékülni! – hangzik Németh László

tapasztalatszerzésre. A tömegmédia korában rendkívül fontossá váltak a személyes találkozások, a nemzedékek közötti kapcsola-

felszólítása 1940-ből. Azt írja: „Nem vagyok híve az alkalmi szövetkezéseknek. Jobb szeretem, ha ütköző elveknek az emberek indu-

tok, a párbeszéd, miként azt a Szépirodalmi Figyelő estjének két vendége, Fábián László író és Kovács István költő a közelmúltban

latukkal is utána esnek, mint ha az igazság kicsapó szikráit elbarátkozzák. Nem is azt kérem, hogy véleményét, idegenkedését bárki

hangsúlyozta. Kovács István történészként utalt arra, hogy a rendszerváltozás mellé felsorakozó értelmiség műveltség, tudás és

föladja. Részigazságainkat kell a döntő órákban létünk igazának alárendelni.” Egyelőre idealisztikus elképzelésnek látszik, hogy a

tapasztalat hiányában nem tudott felnőni a feladathoz. Összehasonlításként említette a magyar reformkor nemzedékét, amelynek

reménybeli kurátorok ne politikai elvek és/vagy mondvacsinált „közízlés” szerint ítélkezzenek arról, mi marad és mi hullik ki a kánon-

esetében a másod- és harmadvonal is európai látókörrel, imponáló műveltséggel rendelkezett. Kiemelte továbbá, hogy miután

ból, hanem támogató ítéletüket az értékek mentén haladva hozzák meg. Ezek egész közösséget érintő morális kérdések. Példa lehet

az Európai Unió tagja lettünk, megváltozott a külügyminisztérium feladata is, hagyományos feladatainak egy részét kiszorítja a

előttünk – utalt rá Kovács István költő - az 1848-49-es forradalom és szabadságharc nemzetet integráló hatalmas morális, gazdasági

kulturdiplomácia, a magyar kultúra képviselete, népszerűsítése, értéktudatosítása. Saját példáit tekintve nem karrierdiplomataként

és honvédő teljesítménye. Kossuth fedezet nélküli, értékét mégis a küzdelem utolsó heteiig megtartó papírpénze pedig szimbólu-

számos nagyszerű eredményről számolt be, melyben saját maga is közbenjárt vagy amelyekkel szembesült. (Például, amikor Krakkó

ma annak a bizalomnak, amelyet a nép politikusai iránt táplált. A mi rendszerváltozásunk politikusai e bizalmat hamar elvesztették.

Európa kulturális fővárosa volt, és sikerült kijárnia, hogy a legrangosabb helyi galériában – az óvárosi Művészetek Palotájában – a

Az okok elemzése sürgető feladat. Az általános morális romlás napjainkban bizony nemcsak irányítható embereket teremt, de vissza

Magyar Nemzeti Galéria bemutassa „az impresszionizmus sodrában” született 100 leghíresebb festményét – Krakkóban nyomtatott

is üthet azokra, akik időlegesen élvezhetik ezen irányíthatóság „eredményeit”. A bizalom elveszett, s amint a szó, úgy hamar az írás is

háromnyelvű albumban is közzétéve őket. Említést tett arról is, hogy a galíciai kisvárosban, Jaslóban, 1999 októberében a Makovecz

köddé válik. Az értelmiségnek nem protestálnia, hanem nyíltan és egyértelműen kérdeznie, cselekednie kell. „Ki írta meg, például a

Imre építőművészetének rendezett konferencián derült ki, hogy akkoriban Lengyelországban mintegy hatvan építészhallgató és

harmadik szárszói beszédet közülünk, amelynek a rendszerváltásról és a demokráciáról kellett volna szólnia?” – kérdezi Csoóri Sán-

művészettörténész írta diplomamunkáját vagy doktori értekezését Makovecz művészetéből.)Ezen eredmények arra utalnak, hogy

dor. Valamennyien folytathatnánk a kérdések sorát. Például: az akadémiai munkában résztvevők több mint egyharmada harmincöt

a magyar kultúra még mindig, mindennek ellenére figyelemre méltó funkciót tölt be Európában és világszerte. Fontos tudatnunk,

éven aluli. Hol vagytok? Miért álltok be a sorba? Miért nem hallatjátok a hangotokat? Hol vannak a ti szárszói beszédeitek? Cselekvés

megismertetnünk a világgal étékeinket, kultúránkat. Fontos, hogy a meglévő fesztiválok, rendezvények, konferenciák mellett ki-ki

nélkül létünk lényegéről Nagy Gáspár gyűjteményes kötetének címe mint mementó jut eszembe: szabadrabok.

megtalálja a maga lehetőségeinek keretei között az új utakat is. Meg kell tanulnunk, hogy belső konfliktusaink ellenére/mellett

A morál felől az esztétikum felé haladva adódik a kérdés, igen, így-úgy van folyóirat- és könyvkiadás, film, színház, múzeum,

kifelé ne a negatív kritikát, önkritikát harsogjuk (ami természetesen nem a problémák szőnyeg alá söprését jelenti), mert ha nincs

tudományos élet, de milyen kultúra közvetítődik? Amellett, hogy természetes igénynek és létjognak tartom a „minden” lehetőségét,

tartás, önértékelés, az lenézéshez, rosszabb esetben semmibe vételhez vezet, s ha a szellemi lét gyarmatosíthatónak tűnik, azt

a semmi veszélyét látom. A semmitől persze nagyon messzire vagyunk, de mindig gyorsabban lehet valamit lerombolni, mint fel-

hamarabb gyarmatosítják, mint gondolnánk. Fábián László a Goethe-i elvet idézte szabadon, amely több értelemben is elgondol-

építeni. Nem lehet minden esetben az anyagiakra és a médiára hivatkozni. Számos összetevő közül kettőt emelnék ki, a tudomány

kodtató: azt kell adni, amit kérniük kellene, nem azt, amit kérnek! Ez a külhoni kulturális igényteremtésre éppúgy érvényes, mint az

és művészet kapcsolatát, valamint a kínálat kérdését.

itthonira. Ha megtörténhetett az itt megidézett példák esetén a Sármelléken, Nógrádban és Lengyelországban, s nyilván rengeteg

Munkám során közel kerülhettem mind a tudományos, mind a művészeti élethez. Érdekes módon a számos pozitívum mellett,

más helyen, alkalommal is, talán reális esélye lehet másutt is. A szükséges protestálás és kényszerű sírás mellett be kell tölteni az

mindkét részről egyaránt problémaként vetődött fel tudomány és művészet egymásra hatásának kérdése, a tudományos életben

értelmiségi léttel járó, abból is eredő kérdező szerepet, mert csak így lehet válaszokhoz jutni. Németh László pályáját, életművét

iskolákat teremtő vitaként, a művészetben egyéni vagy csoportos tiltakozásként. Könnyedén belátható, hogy miért válthat ki el-

tekintve lehet színvonalasan vitatkozni, alantasan cívódni, de kétségbevonhatatlan tény, hogy figyelemre méltó példáját hagyta

lenérzéseket, ha a tudomány műveket teremtet a maga igazolására vagy ráerőszakolva magát már meglévő művekre, próbálja

ránk az értelmiségi létmódnak. Erről a szerző szépírói, tudományos, kritikai, közéleti, tanári, orvosi, családfői minősége, tevékenysé-

létét legitimizálni. A jelenkori viták a jövőben dőlnek el, akkor válik világossá, hogy a felmutatott értékek közül melyek bizonyulnak

ge mellett – ahogy Csoóri Sándor is utalt rá Németh László első egészalakos szobrának avatóján a közelmúltban –, fogalmakká vált

valóságos értékeknek, s melyek pillanatnyi mutatványoknak. A különböző nézeteket valló tudományos viták, a legeltérőbb eszté-

esszé- és tanulmánycímei is tanúskodnak – Az értelmiség hivatása, A minőség forradalma, Kiforgatnak a múltunkból, Író és hatalom,

tikai szemléletű művészi alkotások együttes jelenléte, egymásra hatásuk látványos eredményei színvonalas, élénk kulturális életre

Magyarok kibékülni!, Magyarság és Európa, s még sorolhatnám. Aki elmélyed az életmű tanulmányozásában, a cselekvő értelmiségi

utalnak mindaddig, míg a viták, alkotások nem válnak hatalmi harccá, s azok eszközeivé. Sem a tudománynak, sem a művészetnek

léttel szembesül.

nem szabad feladnia függetlenségét, szabadságát, szem előtt tartva, hogy mindkettő akarva, akaratlanul szolgál, de nem kiszolgál.

Görömbei András annak idején első kötetének a Cselekvő irodalom címet kívánta adni, mások azonban másként döntöttek.

A kínálat kérdésével kapcsolatban hadd utaljak Németh Lászlóra, akinek több mint hetven évvel ezelőtt megfogalmazott

Évtizedek múltán csupán az őt köszöntő, előtte tisztelgő kötet címe lehetett az egykor megálmodott. A címet továbbgondolva

gondolatai aktuálisabbak, mint valaha: „Nos igen, olvasnak az emberek, de nem irodalmat! Csak selejtest, csak ami szórakoztató!

kérdeznék rá a cselekvő értelmiségre, melynek létére most nagyobb vagy legalább akkora szükség van, mint valaha, s melynek

Azonban ez sem egészen igaz. Az emberek selejtest olvasnak, de nem mint selejtest olvassák. /.../ Ezeknek az embereknek eszükbe

rendkívül fontos szerepe van a következő nemzedékek szempontjából az oktatás, a kultúra, a művészet, a tudomány terén, másként

sem jut, hogy az nem a legjobb, amit a kiabáló kirakat /.../ a kezükbe nyomott. (...) Akik olvasnak, a jót olvassák, mert hisznek annak

jelenlegi mulasztásainkra évtizedek múlva már nem biztos, hogy lesz aki egyáltalán rákérdezzen. Ady Endre Lenni kell, lenni című

jóságában, amit olvasnak. Nagyobb műveltség, sok kontroll-mű kell ahhoz, hogy az ember rossznak merje találni, amit mint jót

költeménye mintegy az értelmiségi lét pillanatnyi lenyomata is:

vett a kezébe.” (Nephelokokkügia ) Németh László a kínálat, s a kínálat nyújtásának felelősségére hívja fel a figyelmet, mert a kínálat

Rám néznek és minden rendben van:/’Nagy valaki ez, vagy nagy senki.’/Csupán azt nem kérdi senki sem:/Gyűlölni kell-e vagy

meghatározza a keresletet. Ezen túl hitet tesz az olvasó mellett, bízik abban, hogy lehet olvasókat nevelni, meg lehet szerettetni a

szeretni?//Úgy bánnak velem, mint a kisdeddel,/Hol elaltatnak, hol fölráznak./Minek születtem: valakinek,/Prófétának vagy zsigorás-

minőségi irodalmat, művészetet.

nak?//Kóbor kutyának sorsa az enyém?/Ötszáz évre kell újra lenni?/Ostoba sors, ostoba sírás:/Lenni kell, lenni, lenni, lenni.

Csoóri Sándor a Tenger és diólevél című írásában többek között lenyűgöző példával él, hogyan vitatta meg a sármelléki parasztokkal „a művészetfilozófia egyik alaptételét. Azt, amely szerint a valóság is töredékes képet ad az emberről önmagában, és a művészi is. De a kettő, bennünk egyesülve, már teljeset.” Hasonló tapasztalatokra tettem szert etnográfusként egy nógrádi faluban, Dejtáron végzett folklorisztikai vizsgálataim, terepmunkáim során. Az adatközlők és a kutató viszonya a szövegegységekben, nyelvi

Cselekvő értelmiség

megnyilatkozásokban manifesztálódott. Míg a kutató részéről a kérdezés, az adatközlők részéről a válaszként értelmezett szöveg befolyásolja az együttesen létrehozott szövegegység beszédmódját, megnyilvánulási formáját, szüzséjét, struktúráját. A kérdésfeltevés szövegformáló erejére, értelmezési funkciójára utal Heidegger is: „Minden kérdezés keresés. Minden keresésének előre irányt szab az, amit keresünk. A kérdezés a létezőnek a megismerő keresése, az ő hogy- és ígylétében.” (Lét és idő, 91.) A kérdéshorizont az általam rögzített beszélgetésekben előbb mentesült az előfeltevésektől, egyre inkább aktualizálódott; a kutató részéről az irányító funkciót felváltotta a pontosító funkció. A kérdéshorizont változását befolyásolta az adatközlők elfogadó magatartása, mely együtt járt a hagyományozódás folyamatába való bevonással, azaz egy „közös tudás”, „aktivitás”, „megőrzés” feltételezésével. Az adatközlők 54

55

Az „Ars longa, vita brevis” mottója mintegy az örök élettel s a nem múló hírnévvel hozza kapcsolatba a művészetet. Valójában azonban a művészet fogalma szintén újkori történeti fejlemény. Szoros kapcsolatban a dantei „embergőgök hiúságával” s a „véges hírrel”, amelyet éppen az Isteni színjátéknak a művészet nagyjairól, Cimabuéról és Giottóról szóló tercináiban hozott szóba. Kimutat-

Marosi Ernő

Művészet és tudomány; művészettudomány

hatóan nem utolsósorban ennek a helynek a magyarázata is fontos szerepet játszott abban, hogy a 16. századra kialakult a nem kézügyessége, hanem a szellemi teljesítmény elve alapján számon tartott és nagyra becsült mesterek kultusza, akiknek teljesítményét magyarul a nyelvújítás óta a „művészet” szóval tudjuk megkülönböztetni a különféle művesek munkáitól. A 14-16. század időszaka nemcsak a modern művészet kialakulásának, hanem egyben a művész kézművesből értelmiségivé való emancipációjának korszaka is volt, amelyben a művészi munkának a tudománnyal az intellektuális munka értelmében való emancipációja ment végbe. Ennek az egyenjogúsítási mozgalomnak – amelyet lehetne a reneszánsz művész szabadságharcának

Nemrégiben a Tudományos Akadémia közgyűlése foglalkozott azzal, hogy nincs elég támasz, nincs elég pénz. Az a kevés, ami van,

nevezni – egyik legfontosabb, Horatius Ars poeticájából kölcsönzött, valójában persze a festészet és a költészet alkalmi összehason-

nehezen osztható fel tudományágak között. Ezeknek a vitáknak a során elhangzott az is, hogy a tudós helyesen teszi, ha egyenlő

lításából egyenjogúságuk jelentését kiolvasó jelszava: Ut pictura poesis.

távolságra tartja magát a politika irányzataitól. Mint elhangzott: egyenlő NAGY távolságra! Ezt én ebben a teremben alapvetőnek

Ennek az elvnek az értelmében kezdték művészetként számon tartani – és általában megsemmisítő kritikával is illetni – annak

és fontosnak tartom. Abban a hiszemben jöttem, hogy amikor művészettudomány kérdéséről beszélünk, akkor ezek a tudományos

a korszaknak, a középkornak a hagyatékát, amelyben az elv még nem érvényesült, s másrészt magasztalni az antikvitást. Ebben az

diskurzus kérdései lesznek, és nem a politika és utalásrendszere jön be ebbe a terembe, amelyből a Tudományos Akadémia ezt

értelemben a művészet és a tudomány kezdettől fogva korrelatív fogalompárt alkot, összehasonlításban, egymással versengve

igyekszik távol tartani.

tárgyalják őket. Ennek a versengő összehasonlításnak a kifejező formája az olasz művészetelméleti irodalom egyik elterjedt műfaja,

Ennek jegyében választottam úgy, hogy ennek a rövid fejtegetésnek háromszavas címében két szó szerepeljen, amelyet itt is olvasunk. Előbb külön-külön, majd szóösszetételben együtt: művészet és tudomány, művészettudomány. A szóösszetétel egészen mást jelent – és a gondolkodás más territóriumára is tartozik, mint amit tagjai egyenként jelentenek –, illő tehát valamilyen definícióját megkísérelni.

a paragone, amelynek természetes közegét alkották a 16 századi akadémiák, a tudomány és a művészet párbeszédének színhelyei, azok a helyek, ahol a művész értelmiségi mivoltát – persze fejedelmi pártfogójának támogatásával – érvényesíthette. Ennyit a pártfogóval szembeni viszonyunkról. Leonardo da Vinci nemcsak festészetelméleti munkássága után, hanem a tapasztalatra és a természettudományokra alapozott

A művészettudomány (eredeti nyelvén: Kunstwissenschaft), vagy ahogyan gyakran jelzővel ellátva használták, általános művé-

művészi munkássága alapján is méltán tekinthető a művészet és a tudomány viszonyát korán és sok tekintetben máig felülmúlha-

szettudomány a 20. század elejének terméke, s azt az igényt fejezi ki, hogy lennie kell olyan tudománynak, amely a művészet törté-

tatlanul képviselő alkotónak. Festészetelméleti munkájában a paragone egyik nevezetes esete az az anekdota, amelyben Mátyás ki-

netének többé-kevésbé esetleges fejleményeiből elvonja és felmutatja a lényeget, a nagy általános érvényű törvényszerűségeket.

rály dönt a költő és a festő vitájában. Az anekdotabeli Mátyás ítélete szerint persze a látható festészet előbbre való, mint a vakoknak

Az elnevezés a művészetről való gondolkodásban az egzakt tudományosság igényére utal.

való költészet, amelynek képviselője a magáét tartalmasabbnak vagy magvasabbnak tartja a néma képnél.

Nem sokkal korábban, a 19. század végén ugyanettől a törekvéstől vezettetve például a stíluskritika módszerének az össze-

A hely végkövetkeztetése szerint a realitás és a fikció kérdésével foglalkozik. Leonardo szerint a költészetnek csak emberi ko-

hasonlító anatómia mintájára való megalapozásakor ugyanilyen javaslattal élt a műértők szubjektivizmusa és az összbenyomásra

holmányokkal van dolga, a festészetet viszont Isten leányának nevezi, mert hozzá hasonlóan teremt. Egy másik – a festők tanul-

alapozott ítélet ellen heves polémiát vívó olasz Giovanni Morelli. Harca – mint tudjuk – nem tudta kiiktatni a műalkotások megha-

mányairól szóló – helyen óv attól, hogy a festő elszakadjon a természettől, és ekképp csupán Isten unokája legyen. Ennek a fejte-

tározása és hitelességük megállapítása folyamatából az átfogó tapasztalat által alátámasztott szubjektum, a műértő, a connaisseur

getésnek előzménye, a quattrocento elejének festészetelméletében Cennino Cennini nevezetes s más összefüggésben Leonardo

szerepét.

által is követett helye a fantáziáról, amelyet ő a horatiusi „ut pictura poesis” értelmében tekintett a festő és a költő egyenrangúságát

Wilhelm Dilthey 1910-ben kiadott munkája (A történelmi világkép kialakítása a szellemtudományokban) után aligha lehetett

bizonyító tényezőnek. Cennini azonban ismerte a „fantastichetto” kifejezést is, azokra a festőkre, akik csak más művészek előképeire

többé arra gondolni, hogy történelmi jelenségekkel s a művészettel kapcsolatban az objektív megismerés természettudományos

akarnának támaszkodni. Leonardónál éppen ezek azok, akik Istennek s a természetnek nem gyermekei, csupán unokái. Leonardo

elvét, s ne a magyarázat követelményét hangoztassák. Dilthey a szellemtudományi interpretáció alapjaként mindenekelőtt az élet

számára a fantázia kiindulópontja a természet tanulmányozása. Erről szól traktátusának az a két nevezetes helye, amelyek különös

és az élettapasztalat jelentőségét hangsúlyozta. Ugyanebben az időben Max Weber a törvényszerűségek érvényéről gondolkodott,

jelentőséget nyertek a 20. század – különösen az absztrakt művészet szempontjából. Az egyik a falhoz vágott szivacsról szóló hely,

megállapítva, hogy a természettudomány törvényei annál fontosabbak és értékesebbek, minél általánosabbak, míg a történelmi

amelyen Botticellinek a tájtanulmányokkal szembeni megvetését tárgyalja – Leonardo szerint ezért nem is csoda, hogy tájai siral-

törvényszerűségek annál tartalmatlanabbak, minél általánosabbak. Ezért a 20. század eleji művészettudomány eleve a művészi

masak. Aki egyetemes akar lenni, nem hanyagolhatja el a tájakat, s nem intézheti el ezeket futólagos és egyszerű tanulmányokkal.

érzéki konkrétságát megőrizve – mindenekelőtt a különféle művészetek összehasonlító vizsgálatára alapozta magyarázatát. Korai

A festék és szivacs által hagyott foltok ugyan leleményekre vezetnek, de belőlük nem tanulható meg a részletek megoldása. Az in-

törekvéseinek jellemző célkitűzése az, amit Oskar Walzel könyvének címében is programként tűzött ki: A művészetek kölcsönös

venció serkentésének ugyanilyen módszereként ajánlja Leonardo egy másik helyen a fal foltjainak vagy a különféle kövek alakza-

megvilágítása (vagy magyarázata). Ez a 20. század elején megfogalmazott célkitűzés azóta a legkülönbözőbb formákban – például

tainak megfigyelését, vagy a hamvadó tűz, a felhők, az iszap szemlélését. Leonardo újonnan feltalált módszerről beszél e helyen.

a szellemtörténet, az ikonológia, a strukturalizmus, mentalitástörténet és a kulturális vagy a vizuális antropológia, újabban a képtu-

Az empíria és a fantázia kombinációja, amely anatómiai tanulmányaiban, technikai tanulmányaiban, találmányaiban és geológiai

domány vagy a hermeneutika módszertani javaslataiban – újra és újra jelentkezik. Helyüket rendszerint éppen azokkal az érvekkel

alakzatok, meg a vízáradatok megfigyeléseiből leszűrt kozmológiai elgondolásaiban öltött vizuális formát, valóban forradalmi újítás

vitatják, amelyeket már a klasszikus művészettudománnyal szemben is felhoztak. Nehéz ugyanis a művészetek különös sajátossága-

közvetlen előzményéhez, a traktátust író Leon Batista Albertihez képest.

it szem előtt tartó tudomány helyét megtalálni az esztétika és művészetfilozófia, illetve a művészetelmélet rokon diszciplínái között.

Alberti festészetelméletének nevezetes helye a képnek az az optikai, geometriai definíciója, amely szerint a kép nem más, mint

Mindez érinti a művészettörténet problematikáját is. Kérdés, hogy vajon lehet-e vagy érdemes-e műalkotásokról másként beszélni,

az érzékelő emberi szem és a tárgy közötti látógúlát metsző síkon keletkező projekció. Azt a problémát, amelyet Alberti és Leonardo

mint történeti konkrétságukban, egyszeri determináltságukban.

koncepciója között észlelünk, éppúgy a művészet és tudomány viszonyok közti alapproblémának tarthatjuk, mint az igényt kette-

A művészettörténet egyik alapelvét Henrich Wölfflin aforizmává vált megjegyzése foglalja össze, amely szerint nem minden le-

jük viszonyának, mintegy a művészet önmeghatározása alkalmaként való állandó számontartására, e viszony gyakori revíziójára.

hetséges minden korban. Az abszolút történetiségnek ezzel a felfogásával szemben azonban a műalkotás szinkron jelenség is: csak

A revízió motívuma lehet a művészet fejlődése, s éppúgy a tudományos haladás is. Számos tudománytörténeti fordulat követelte

az az emberi alkotás számíthat művészetként való befogadásra, elismertetésre, amely a mindenkori jelenben értékkel, jelentéssel

a művészi világkép megfelelő reflexióját – elegendő csak a newtoni világképre, a 18. század fiziológiai és az emberi érzékelésre

rendelkezik. A mindenkori jelen művészeti korpusz különböző korú alkotásokból áll, amelyeket fogyasztóik és használóik többnyire

vonatkozó eredményeire, az evolúciós tanokra, a modern fizikai világképre utalni.

nem különböztetnek meg keletkezési koruk, születési körülményeik szerint, és nem érdeklődnek az általuk hordozott történeti értékek iránt.

Nem maradtak el azok a fejlemények sem, amelyek kezdetben általában annak a szerepnek megfelelően tulajdonítottak döntő szerepet a – rendszerint technikai médiumok útján kibővült – vizuális

Művészet és tudomány; művészettudomány

A recepció elméletei és története szempontjából ezért a művészettörténet extrém és valószínűleg mindig is egy kisebbség

tapasztalatnak, mint Alberti a lényegében a camera obscurának megfelelő perspektívatannak. E szenzu-

által gyakorolt befogadási forma. Nem állítható, hogy nélküle a művészet nem élvezhető, nem fogadható be, s akkor, amikor a mű-

alizmus hatását tapasztaljuk az impresszionizmus értékelésében, a 20. századi tudomány és a médiumok

vészettörténet közeli – vagy állítólag már be is következett – úgynevezett végéről szóló elgondolások látnak napvilágot, szem előtt

képalkotó módszereinek feldolgozását célul tűző képzőművészeti törekvésekben. Pontosan jellemzi ezt

kell tartanunk, hogy a művészettörténet is történelmi fejlemény, amelynek jól ismerjük nem is nagyon távoli kezdeteit, tudni véljük

a törekvést Kállai Ernő hivatkozása „a természet rejtett (azaz: csak technikai eszközökkel, »felfegyverzett

1764-es, Winckelmann ókori művészettörténetének megjelenéséhez köthető születési dátumát is.

szemmel« elérhető) arcára”. Mindez az újabb mediális kutatásokban összegződik. Valamennyi ilyen látási forradalmat kíséri a látási

56

57

formák abszolutizálása, úgy, ahogyan a 19. század végének művészettörténetében vezető szerephez, a magyarázati elv rangjára emelkedett a látásmód. Például Wölfflinnél vagy mint Benedetto Crocénál a pura visibilità elve. Ezeket a szakaszokat rendre és mintegy törvényszerűen követi a médiumok kritikája. Jelenleg is olyan korszakban élünk, amelyben fontosabb a képalkotás, a képi jelentésre vonatkozó reflexió, mint a belefeledkezés a kép objektív tartalmába. A Leonardo festészetében és tudományos kutatásában közös tapasztalati módszer eltér az Alberti által kifejtett szélsőséges

STURCZ JÁNOS

szenzualizmustól. A Leonardónál kulcsszerepet játszó leleménynek kettős értelme van – a kompozíciós invenció értelmében és a tu-

Cinizmus és miszticizmus

dományos felfedezésben, vagy találmányban is. Tolnai Károly l954-ben megfogalmazott Leonardo-interpretációja szerint „Az özön-

A tudomány alkalmazása és tudományra adott reflexiók a kortárs képzőművészetben

víz-tájak sorozatán birtokba veszi a természetben munkáló erőket, s a külső megfigyelés helyébe a természet belső mechanizmusának újjáteremtése lép. A földből feltörő víz, amely szétmossa a sziklákat, az örvénylő szelek, az eső, a felhők csodálatos ornamenssé egyesülnek, s Leonardo ebben az egységben még pusztító munkájukban is a világegyetem zenei harmóniáját csodálja.”

Az utóbbi évtized hazai kiállítási gyakorlata leegyszerűsítve, még mindig a modernizmus tudomány-bűvöletének nézőpontjából

A 20. század elejének progresszív magyar esztétikájában gyökerező Tolnai számára így vált Leonardo az újkori európai művé-

vizsgálta tudomány és művészet viszonyát. Az innováció, a szimmetria, a perspektíva, stb. jelszavaival operáló szervezők nem tudtak

szet megértésének egyik legfontosabb kulcsává. Tolnai művészettörténeti felfogásának egyebek között egyik legfontosabb forrása

valódi kapcsolatokat megragadni a kétféle gondolkodási forma között, s a tudományt a művészet fölé helyezve az „objektív” tu-

itthoni tanítómesterének, Fülep Lajosnak művészetfilozófiája volt. Fülep megelőző kritikai munkássága után 1908-ban megjelent

dás birtokosaként értelmezték, amivel úgymond „korszerűsíteni” lehet a művészetet. A kortárs művészetben azonban ennél sokkal

Új művészi stílus című nagy tanulmányában érkezett el nemcsak az impresszionizmus és a naturalizmus hagyományával, hanem

izgalmasabb és kétirányú párbeszéd folyik a tudománnyal, s pontosan azok az egymást átfedő, vitázó területek tűnnek a leggyü-

mindenféle individualizmussal való szakításhoz. Az új stílus teremtésének rejtett fő kérdése a közönség minősége: „Akik eljutottunk

mölcsözőbbnek, amelyek nem férnek sem egyikbe, sem másikba. A nemzetközi tudományos és művészeti színtéren a tudomány

az igazsághoz, hogy a természet egy és ugyanazon embernek mindig más és más, akik eljutottunk a belső impresszióhoz, honnan

megítélése is jóval kritikusabb. Colin Macilwain szerint a tudósok már egyenesen imázsuk – Hollywoodnak is köszönhető – deval-

vegyük a belső közösségeket, melyek száz esztendő váltásában vannak? A Kr. e. 20. század egyiptomija csaknem egészen úgy látta

válódásától félnek. „A felszentelt, fehérbe öltözött, a bolygót a szegénységtől és a betegségtől megóvó kutató helyét a pénzéhes,

meg művészetének elemeit a természetben, mint a 15. század egyiptomija. Én ma nem látok úgy, mint holnap fogok.”

felelőtlen és kompiláló sarlatán képe veszi át a köztudatban.”1 Észak-Amerikában gyakran éri a tudósokat az a vád, hogy kulturálisan

Fülep itt nemcsak arról beszélt, amiről Cézanne művészete győzte meg – hogy tudniillik az impresszionizmus a művészet fej-

meghatározott szexista és rasszista attitűdjük alapján konstruálnak adatokat.2 De kritikusan látja a helyzetet az európai Hannes

lődésének nem végpontja, hanem szükségszerűen meghaladandó állapota –, hanem arról is, ami kora éppen az impresszionizmus

Böhringer is, aki a nagyiparrá vált tudomány hatásától és sorsától félti a művészetet. „Ahogy a művészet és a tudomány mindenütt

tapasztalatát feldolgozó művészettörténeti, metodikai irodalmának is egyik leglényegesebb kérdése volt. Vajon a művészet törté-

jelenvalóvá, mindenki számára magától értetődővé válik, és majdnem mindenre kiterjed, úgy rejlik el egyre inkább a művészet és a

nete redukálható-e a látási formák történetére?

tudomány mibenléte. Elveszett a különösségük, a köznapoktól eltérő voltuk. A művészet és a tudomány közti különbség immár el-

Fülep radikális tagadó álláspontjának kifejtésére nagy Croce-tanulmánya adott alkalmat 1912-ben. Az emlékezés szerepének

mosódott. ...a művészet, miként a tudomány már jó ideje nagyipar. ...szakadatlan háttérzajjá, környezetszennyezéssé vált. Ha... nem

tárgyalása módot adott számára nemcsak a crocei intuíciótól, hanem a kor művészettörténetének induktív empirizmusától való

tud új, feltáratlan területekre kitörni, akkor a tudományhoz hasonlóan kénytelen lesz mellékhatásaival, káros következményeinek

alapvető elhatárolódásra is. Fülep számára nem az egyes műalkotások vagy a művészi életrajzi adatok jelentik a tényeket, hanem

korlátozásával számot vetni.”3

a formák, amelyekben a tartalmi elemek elválaszthatatlanok az érzéki megjelenéstől, és percepciójukban sem választható külön a

A művészek attitűdje, státusza is radikálisan megváltozott az utóbbi negyven év posztmodern művészetében. Már Duchamp

gondolat és a szemlélet. Így „nem arra emlékszünk, amit látunk, hanem azt látjuk, amire emlékszünk”. Az emlékezés a művészi alko-

kijelentette: „...alapjában véve én nem hiszek a művész alkotó funkciójában. A művész olyan ember, mint a többi, ...Az a munkája,

tásban című tanulmány a kvalitatív szempontot hangsúlyozza. „Amit az intuícióm talál, már nem formálandó valami, nem megalko-

hogy csináljon bizonyos dolgokat, de az üzletember is csinál bizonyos dolgokat.”4 A hatvanas évek végétől már senki sem hisz a

tandó forma, mint amikor legelőször intuálok valamit, hanem egészen kész és megformált dolog.”

műterme magányába bezárkózva ihletre váró, belső hangjaira figyelő zseni fogalmában. A jelen művészei nem pusztán illusztrálják

A Fülep által Croce intuíciófogalmával szembeállított metafizikus művészetértelmezés alapfogalma olyan forma, amely „so-

a tudomány téziseit, imitálják kísérleti szituációit és modelljeit, vagy korszerűségük bizonyítékaként használják a modern technika

hasem fordul elő, mert a természet bármely pillanatát veszem, mindig akcidentális és önkényes lesz, mint a mozgásnak hirtelen

eszközeit, mint a klasszikus és neoavantgárdban. Sokuknak tudományos végzettségük, érvényes tudásuk, kompetens véleményük

megállítása. Még mindig a mozgást fejezi ki, nem a beteljesedést és nem továbbat, míg a művészet világának minden pontja és

van a tudomány kurrens eredményeivel kapcsolatban, s gyakran meglehetősen kritikusan reflektálnak a tudománnyal és a techni-

pillanata véglegesség, és nem utal semmire magán túl. A természet a művészet utánzása. Ha a lét megelőzi a levést, az ideák a jelen-

kával kapcsolatos etikai kérdésekre, például a környezetszennyezésre, génsebészetre, plasztikai műtétekre, klónozásra.

ségvilágot, akkor a művészet megelőzi a természetet”. A metafizikus spiritualizmust programjává tevő Fülep érvelése szerint az örök

Az antik görögségtől a német idealizmusig a természet egységének ideája dominálta a természettudományos világképet.

formák jelenségvilágát a művészet teremti meg, az örök ideavilág mellé. Így egészíti ki a művészetet, a filozófiát és vallást, s csak

A világháborúk által okozott kulturális errózió az univerzumot átfogó nagy teória elképzelését is elmosta, s a posztmodern kor egyik

ebben a hármasságban válik teljessé az emberi szellem világa. A fülepi metafizika hármassága: filozófia, vallás és művészet egysége,

fő jellemzője, hogy igyekszik megbirkózni ennek a víziónak a hiányával. Lynn Gamwell szerint a természet egységének elvesztésére

tanításának legfontosabb öröksége. A 20. századi magyar művészettörténet hagyományához mindenekelőtt világnézet, filozófia és

adott válaszok alapvetően két csoportba, a cinizmuséba és a miszticizmuséba sorolhatóak, s e két gondolkodási forma dominálja

esztétika egységének értékközpontú képviselőjeként járult hozzá, és ezt is tanította.

a művészet, a tudomány és a spiritualitás területeit a 21. század elején.5 E kétféle reakció jellemzi a kortárs művészet tudománnyal

Talán már sikerült igazolnom, hogy a címbe foglalt három fogalommal és ezek mindenkori viszonyával a művészet igen jelen-

szembeni viszonyulását is.

tős problémaköre írható körül. Valójában ez a problémakör szinte kimeríthetetlen teljességet alkot, s nem lehetett a célunk csak az,

A 19. század végi cinizmus a tudományban a termodinamikából indult ki, melyben James Clerk Maxwell felfedezte, hogy a

hogy ebből néhány aspektust kiragadjunk. Talán ezek is igazolják azonban az itt bizonyítandó legfőbb tézist, azt, hogy tudomány és

hőmérséklet emelése véletlenszerű molekuláris mozgásokat eredményez a gázokban. Nem véletlen, hogy a cinizmus első és leg-

művészet nem egymástól független, nem is egymással ellentétes, hanem korrelatív fogalmak. Velük az emberi megismerés külön-

nagyobb hatású képzőművészeti képviselője, Marcel Duchamp egész életművén is végigvonul a gáz és a véletlen témája. A termé-

böző aspektusai írhatók le, de elkülönítésük annyit jelentene, mintha a megismerés funkcióját függetleníteni akarnánk a megismerő

szetben is felbukkanó bizonytalanság és véletlen elv, valamint a felfedezés – hogy óriási különbség áll fenn a látszólag nyugalomban

embertől.

lévő testek külső valósága és hihetetlenül gyors mozgásban lévő mikroszkopikus részecskéik belső univerzuma között – feltüzelte a művészek fantáziáját. Legelőször Alfred Jarryét, aki mindezt a valóság abszurd és inkoherens jellegének bizonyítékaként értelmezte, s a véletlen technikáinak alkalmazásával gúnyolta ki a tudományt. Dr. Faustroll, a patafizikus (1898) című szatírikus memoárjában arról elmélkedik, hogy Maxwell aláásta a precíz mérőeszközöket, a mérőrúdat, az órát és a hangvillát. Mintha csak ennek illusztrációja 1  Nature 367, 1994 Január 6, p. 6. 2  A nyolcvanas-kilencvenes éveknek objektívitás végét” taglaló irodalmát tekinti át kritikailag Paul R. Gross-Norman Levitt: Higher Superstition: The Academic Left and Its Quarrels with Science. Baltimore, Johns Hopkins University Press, 1994. 3  Hannes Böhringer: Későpolgári műipar. Kísérletek és tévelygések. Budapest, Balassi, 1995. pp. 17-18. A francia szellemi életben erőteljes törekvés jelentkezett a racionális objektívitás kulturális relatívizmustól való védelmére. V.ö. Alain Finkielkraut: The Defeat of the Mind. (ford.Judith Friedlander) New York, Columbia University Press, 1995. Cinizmus és miszticizmus 4  Marcel Duchamp: Az eltűnt idő mérnöke. Beszélgetések Pierre Cabanne-nal. Budapest, Képzőművészeti Kiadó, 1991. p. 23. 5  Lynn Gamwell: Exploring the invisible: art, science and the spiritual. Princeton and Oxford, Princeton University Press, 2002.

58

59

lenne Duchamp Három megakasztott mértékegysége (1913-14). Az ember által teremtett önkényes hosszmértékegységet éppen

1945 óta kreatív művészek és tudósok használják újra ezt az utat, hogy maguk mögött hagyják megszokott gondolkodási kereteiket.

a természet egyik főerejével, a gravitációval kérdőjelezi meg. A leejtéskor keletkező eltérő vonalakkal azt is demonstrálja, hogy a

Egy sor eszmetörténész vont párhuzamot Pseudo-Dionysios miszticizmusa, valamint a világháború utáni világnézetet domináló

látszólag azonos szituációk sohasem azonosak. A „patafizikus” kísérlet Heisenbergnek az érzékelésen alapuló mérőeszközök meg-

szellemi irányzatok, az egzisztencializmus, a zen buddhizmus, a frankfurti iskola kritikai teóriája, a negatív teológia és a dekonst-

bízhatóságát firtató kritikáját előlegezi meg. A Nagy üveg „melléktermékeként” készült másik alkotása, a Félszemmel nézendő (az

rukció között.13 Dionysios számára a via negativa a megvilágosodásban kulminált, amely a lélek elmerülése az isteni homályban,

6

üveg túlsó oldaláról), közvetlen közelből, mintegy egy óra hosszat (1918) mintha csak a tudományos megfigyelés paródiája lenne.

az „ismeretlen sötétségében”, amikor Isten a maga megfoghatatlanságában van jelen a lélek számára. Sartre Semmivel azonosított

Duchamp legtöbb későbbi munkájába is bevonta a matematikát, az érzékeléselméletet, az optikát és a kémiát. Tudomány-

tudatdefiníciója vezette a kutatókat arra, hogy hasonlóságokat mutassanak ki a tudat egzisztencialista kontemplációja és a megvi-

kritikája szempontjából fontos, hogy rendkívül korán, már a tízes évek közepén felismerte azokat a gépekben rejlő veszélyeket,

lágosodás misztikus élménye között.14 A posztmodern kor néhány művésze is áttételesen, homályosan, töredékesen, sötétbe bur-

melyeket később Heidegger is megfogalmazott. Főművét, a Nagy üveget is hosszadalmas és alapos mérnöki munkával tervezte és

koltan jeleníti meg tárgyát. Ahogy a misztikusok, ők sem nevezik meg témájukat, hagyják, hogy az önmagát leplezze le, így mutatva

vitelezte ki. Az agglegényei vetkőztetik a menyasszonyt, sőt... (1915-23) egy mérhetetlenül komplex és blaszfémikus virtuális gép,

alázatot az ismeretlen iránt. Ami a posztmodern misztikus művészetet elődeikétől megkülönbözteti, az a közeg, melyben a jelen

amely egy hétköznapi tevékenységet, egy nemi aktust (is) „ábrázol”. Ugyanakkor Duchamp itt már egy másik korabeli tudományos

legtanultabb intellektusai számára sincs transzcendens világ a tapintható valóság mögött. Ezért a jelen misztikusai a kéznél lévőre,

problémával, a negyedik dimenzióval is foglalkozik, amelyet barátja, a négydimenziós kontinuitás matematikája iránt érdeklődő

az adottra koncentrálnak. Vonatkozik ez korunk talán két legkiválóbb misztikus képzőművészére, Wolfgang Laibra és James Turrellre

Maurice Princet és a korában híres, Jarry köréből induló író, Gaston Pawlowski közvetítésével ismert meg.7 Pawlowski szerint a négy-

is, akik látszólag irracionális naivitással, tudományos előítéleteiktől felszabadulva, a megvilágosodottak nyugalmával és tisztaságá-

dimenziós tér nemcsak háromdimenziós világunk kiszélesítése, hanem éppen benne lelhetjük meg a világ valódi alakját: a negyedik

val mutatják fel a természetet, mintegy szembesítenek bennünket olyan egyszerű és misztikus jelenségeivel, mint a tej, a virágpor, a

dimenzió „valamely ismeretlen dolog szükségszerű jelképe, amely nélkül az ismert sem létezhetne.” Chalupecky úgy látja, hogy

fény és az égbolt, magyarán az eredendően létezővel, amelyet szimulakrumoktól elvakított korunk nem képes észrevenni. Wolfgang

Duchamp jegyzetei nem pusztán felszínes és dilettáns érdeklődésről árulkodnak, mélyebb matematikai, geometriai ismereteket

Laib művészete jellegzetes példája a nem sokkal a háború után született generáció életigenlő szemléletének. Munkássága az élet

feltételeznek. A Nagy üveghez kapcsolódó jegyzetekben Duchamp kijelenti, hogy egy olyan realitást keres, amelyet a fizika és a

feltétel nélküli dicsőítése, annak teljes közvetlenségében és anélkül, hogy bármit is állítana az abszolútról. Laib 1950-ben született,

kémia enyhe „felfújása” tehet lehetővé. Ez a physica buffa, a „szórakoztató” vagy „játékos” fizika.

1968 és 1974 között gyógyszerészetet tanult a tübingeni egyetemen, de közben az indiai kultúrával foglalkozó kurzusokat vett fel és

8

Edward-Lucie Smith szerint az 1945 utáni neoavantgárd művészetet nem az újítás, hanem az avantgárdban már jelentkező

megtanult szanszkritul. Ennek hátterében nyilván az is állt, hogy gyerekkorában végigjárta a Keletet, ahol édesapja különböző he-

törekvések végsőkig vitele jellemzi. Mintha csak ezt illusztrálná Wim Delvoye, aki a tudományos törvények Duchamp-nál még

lyeken orvosként dolgozott. Indiát tekinti szellemi otthonának, annak ellenére, hogy családjával, szinte teljes elszigeteltségben egy

enyhe „felfújását” viszi a végletekig. Cloaca (2000) című installációja egy vegyi laboratóriumra emlékeztető, 15 méter hosszú, lom-

kis német falu határában él. Miután elvégezte az egyetemet, elvetette a gyógyszerész karriert, mivel az ősi indiai szövegekhez képest

bikokból, csövekből, pumpákból, keverőkből álló, kompjuterrel vezérelt gép, amely a művész és az antwerpeni egyetem tudósai

(is) túl szűknek érezte azt a természet és test képet, amelyet a nyugati klinikai gyakorlat képvisel. Egy évvel tanulmányai befejezése

közötti hároméves együttműködés eredménye, s az emberi emésztőrendszert modellezi, tökéletes pontossággal.10 A gép szája egy

után készítette első Tejkövét, amelynek egyik komponense egy látszólag minimalista fehér márványnégyzet, melynek felszínére

nyílás, melybe a kiállítás időtartama alatt, naponta kétszer a legdrágább éttermek ételeit töltik, amit azután egy daráló „rág meg”.

finoman, egyenletesen tejet öntött, naponta többször. Laib ilyen módon igyekezett nem minimalizálni, hanem maximalizálni a kő

Innen indul 27 órás útjára az átalakuló anyag, amely egymás után végigmegy a hat üveglombikon, melyek a belső szervek műkö-

által keltett asszociációkat. Az én nyugati, racionalizáló művészettörténész olvasatomban Laib élet és halál elválaszthatatlan egysé-

dését utánozzák. Az elsőben gyomorsavnak megfelelő pepszint fecskendeznek és kevernek hozzá, a másodikban inzulint, majd a

gét sugallja az azonos színű és egymást pontosan fedő, de ellentétes értelmű anyagokkal, az élet-halál ciklus teljességét asszociálva.

májban, a vékony és vastagbelekben termelődő emésztőnedveket. Az emésztés alatt álló ételt végig egyenletesen 37,2 C fokon

(A kőlap síremlék asszociációt is kelt.) A fehér alapon fehér négyzet Malevicset, míg a szerves és szervetlen anyag, a meleg és hideg

tartják, s bonyolult kompjuteres szisztéma figyeli és irányítja, hogy az összes nedv, baktérium és enzim megfelelő időben kerüljön az

energiák, a lágy és kemény kategóriák szembeállítása Joseph Beuysot juttatja eszünkbe. Laib interpretációja azonban valószínűleg

ételhez. Minden nap délután 14 óra 30-kor történik az ürítés, az összegyűlt nagyszámú közönség ovációja közepette. A végtermék

más. Ő bizonyára nem tekinti a követ holtnak, s inkább a két entitás azonosságát és nem ellentétét vallhatja. (A cím talán a Tejútra, a

színben, szagban és állagban tökéletes mása az eredetinek. A mű címét Delvoye a római csatornától kölcsönözte, ám a hirdetések-

kozmoszra utalhat, melyre a dolgok azonossága, semmint a nyugati gondolkodás szembeállításai jellemzőek.) „A Tejkövek közvetlen

ben és a róla kiadott könyvben szereplő logó betűi a Coca Coláét appropriálják. Csak míg a Cloaca Maximának volt célja, Delvoye

válaszok voltak arra, hogy mit hagytam el (a kémiából, S.J.) és találtam meg (a misztikus filozófiában, S.J.) abból, ami a kő és a tej

Cloaca-jának nincs, hacsak az nem, ami a fogyasztói társadalomban mindennek, hogy pénzt termeljen. Merthogy a gépezet 200.

jelentése. A tej nem az, amit egészségtanban tanultam róla. Mindent bemagolhatsz erről a folyadékról, még sincs fogalmad róla.”15

000 amerikai dollárba került, de pénzt is hoz, hiszen a csinosan kiszerelt végtermék adagja 1500 dollárba kerül. A mű természetesen

Laib későbbi műveiben is természetes anyagokat, rizst, majd pollent „használ” – bár ez a lelketlen kifejezés nem fedi metódusát.

értelmetlen és irritáló, hiszen szándékosan negatív kulturális értéket hoz létre. A róla szóló publicisztikák szinte mind megemlítik

A természetet úgy „kezeli” – megint csak idézőjelben – mint ami szent a számára, de nem vallási értelemben, hanem, mint ami szá-

az etiópai éhezőket, s vaskos realizmusában nyilván szerepet játszik, hogy alkotójuk egy szigorú katolikus falusi környezetben nőtt

mára a legnagyobb jelentőséggel bír. Tavasztól őszig szinte minden idejét virágporok gyűjtésével tölti, melyekből a sárga különböző

9

fel. A Cloaca gyilkos és alpári kritikája mind a művészetnek, mind a tudománynak, de mindenek felett abszurd megtestesítője a

árnyalataiban tündöklő, fénylő és illatozó padlóműveit, pollen-négyszögeit készíti, melyeket minden kiállítás után gondosan újra

pazarló, saját ürülékébe süllyedő, kortárs fogyasztói civilizációnak. Delvoye Duchamp ember módra viselkedő gépezeteinek logiká-

összeszed, az életadó anyagot üvegedényekbe zárva és megőrizve. (Az emberi dimenziók számára a pollen szinte örökéletű, hiszen

ját viszi az őrületig. A gép ugyan nem hordoz portrészerű vonásokat, lényegét tekintve hasonlít a géppé alakított, pusztán anyagi-

a sivatag homokjában vagy az Antarktisz jegében megőrzött többszázezer éves virágporból is újra éleszthető az élet.)

11

zsigeri funkcióira redukált tömegemberre, aki nem hagy maga után mást, mint... De azt sokat. A klasszikus misztikus világlátás a görög tudomány azon előfeltevésével szembeni kritikából született, amely szerint a tudás a tökéletesség mennyei birodalmába tartozó ideális létezők – például a pythagorasi számok vagy a platóni formák – tanulmányozásá-

„A tej és a pollen szélsőségesen szép, mint a Nap és az ég. De miért féljünk a szépségtől? Mostanában oly sok művész, különösen a németek gondolják úgy, hogy olyan undorítónak és brutálisnak kell lenni, amennyire csak lehet. A szépség burzsoá dolog – milyen furcsa gondolat. Nagy szerencsém, hogy részt vehetek egy szép dologban.”16

ból ered. Pseudo-Dionysios Areopagita azután lépett fel, miután a kora-keresztény neoplatonikusok ezt az ideális területet az Atya-

Laib művészete nem a tudományról szól és nem is a tudomány befolyása alatt született. Ehelyett, ahogyan a tudomány, erő-

isten birodalmával azonosították, s azt vallotta, hogy az Abszolútum megismerhetetlen, s a kozmosz csakis indirekt módon, hiányai

teljesen a természetre összpontosít, s hagyja, hogy az anyagok leplezzék le önmagukat a leggazdagabb összetettségükben, olyan

által jellemezhető, ám végső soron érthetetlen, leírhatatlan, megfoghatatlan. A tudás csakis egy belső úton – a via negativan – ke-

módon, ami összhangban áll a kortárs tudománnyal.

resztül érhető el, melyben minden előfeltevéstől meg kell szabadulnunk, s azután a természet igazsága leleplezi önmagát előttünk.12

A menny misztikus kutatása áll implicit módon James Turrell művészetének középpontjában, aki ugyanúgy szembesít bennünket a látszólag magától értetődő fénnyel és az égbolttal, mint ahogy Laib a tejjel és a virágporral. Turrell kvéker családban nőtt fel, s

6  V.ö. Linda Darlymple Henderson: Duchamp in Context: Science and Technology in „The Large Glass” and Related Works. Princeton, N.J., Princeton University Press, 1998. 7  V.ö. Jean Clair: Marcel Duchamp, avagy a nagy fikció. Budapest, Corvina, 1988. 8  Jindrich Chalupecky: A művész sorsa. Duchamp-meditációk. Budapest, Balassi, 2002. p. 44. 9  Edward Lucie-Smith: Movements in Art since 1945. London, Thames and Hudson, 1976. pp. 7-24. 10  V.ö. Wim Delvoye: Cloaca. Gent-Amszterdam, Ludion/MUHKA, 2000.; Els Fiers: A Human Masterpiece. www.artnet.com/magazine/reviews/fiers/fiers19-01.asp; Sally O’Reilly: Profile: Wim Delvoye. www.contemporary-magazine.com/profile59.htm; Dan Cameron: Wim Delvoye: Cloaca. www.newmuseum. org/more_exh­cloaca.php; 11  Földes András: Fekália a világpolgár. Index, 2002. október 8. index.hu/kultur/klassz/cloaca1008/ 12  Bernard McGinn: Anagogy and Apophaticism:The Mysticism of Dionysius. The Presence of God: A History of Mysticism. Vol 1. Foundations of Mysticism. New York, Crossroad, 1992. pp. 157-182.

60

bár hosszú ideig nem gyakorolta vallását, megőrizte a kvéker szemléletmódot. A Barátok Társasága hiszi, hogy az egyén a csöndes meditáción keresztül szellemi vezetésre találhat, s felfedezheti „belső fényét”. Turrell Roden Crater tervét is körüllengi a via negativaéval rokon kvéker szellem egyszerűsége, természet előtti alázata, s egyszerre a sötétségre és belső fényre való ráhangoltsága. Turrell

13  Michael Theunissen: The Other: Studies int he Social Ontology of Husserl, Heidegger, Sartre, and Buber. Cambridge, Mass., MIT Press, 1984.; Hans Dieter Zimmermann: Rationalität und Mystik. Frankfurt am Main, Insel, 1981. 14  D.T. Suzuki: Existentialism, Pragmatism and Buddhism. Zen Buddhism: Selected Writings. New York, Doubleday, 1956. 15  Klaus Ottmann interjúja Laibbal. Journal of Contemporary Art, 2001. www.jca-online.com/laib.html. Cinizmus és miszticizmus 16  Wolfgang Laib: LightSeed. Kiáll.kat. szerk. Harald Szeemann. Tokió, Watari-Um. p. 60.

61

már képzésében és indulásában inkább kötődött a tudományhoz, mint a művészethez.17 1943-ban, Los Angelesben született. Apja repülőgépmérnök, anyja világutazó volt. 16 éves kora óta repül, 1959-ben tibeti szerzeteseket mentett repülőn a kínai invázió elől. 12 évig járt a UCLA-re, ahol érzékeléspszichológiát, matematikát, földrajzot, geológiát, csillagászatot, repülőgép tervezést, térképészetet, szobrászatot és művészettörténetet tanult. Mindegyiket kitűnő eredménnyel. Később a gyakorlatban tanulmányozhatta a repülőgép építés, repüléstan és térképészet legújabb módszereit, eszközeit. 1966-ban kibérelt egy elhagyott hotelt, s 2 évi munkával felépítette műtermét, ami inkább emlékeztetett fizikai laboratóriumra, mint művész műteremre. Teljesen kizárta a külső fényt, az ablakokat befalazta, álfalakat húzott, gipsszel, finom polírozással és titániummal hófehér kagylóhéjhoz hasonlóvá tette a falakat, így teremtve ideális körülményeket a vetített színes és fehér fényekkel való kísérletezésre, melyeket titkos nyílásokból irányított. 8 éven át itt végezte fénnyel és térrel kapcsolatos kutatásait. Fényinstallációi az érzékelés határait vizsgálják, képessé tesznek bennünket arra, hogy olyan dolgokat láthassunk, amik nincsenek ott, vagy eltüntet olyanokat, amelyek jelenlévők. (Whitney Múzeum-beli kiállításán egy falat imitált, amire többen rátámaszkodtak és elestek. Egyikük be is perelte.) Korai fényinstallációi éles körvonalú geometrikus testeket illúzionálnak, („Ékművek” – Wedgeworks), a későbbiek misztikus hatású fénytömbök, amelyek lassan derengenek elő a sötét térből, majd teljesen körbefogják a nézőt. Fénnyel kapcsolatos tudományos és világítástechnikai ismereteivel Turrell olyan sűrűvé teszi a fényt, hogy tapinthatóvá, szinte vághatóvá válik. Műve mégsem pusztán a fényről szól, vagy a fényt rögzíti, elemzi. Maga a fény van benne jelen, fény a teste, nem pusztán eszköz – ami megvilágít, láthatóvá tesz – hanem önmaga a megvilágosodás, a látomás. A hetvenes évek közepén elveszítette a műtermét, s a repülés kezdte érdekelni. 1966-74 között teljes befelé fordulás jellemezte, begubózás a fénybe, a belső térbe, az érzékelés világába. 1974-től kilépett a nyílt, természeti, majd kozmikus térbe. Itt folytatott munkásságának csúcspontja Roden Crater a kortárs egy szabadszemen alapuló égmegfigyelő állomás, melyet egy, az észak-arizonai Painted Desert nevű sivatagban lévő, relatíve fiatal, 380.000 éves kialudt vulkánban épít 1972 óta. A megfelelő látási viszonyok eléréséhez minimum 1500 méter tengerszint feletti magasság és 200 méteres hegymagasság volt szükséges. Így a kráter mélyedésébe ereszkedve az ember nem lát mást, mint az eget. A páratartalom 12%-os, a levegő gyakorlatilag szennyezéstől mentes, ezért az égi események szinte paradicsomi állapothoz hasonlóan tisztán láthatók. Hét hónapig kereste repülőgépével a helyszínt, két év alatt győzte meg a tulajdonosokat, hogy adják el a hegyet, újabb egy év kellett, hogy hitelekből, régi autók és repülőgépek restaurálásából, rajzainak, terveinek eladásából és egy maga által irányított szarvasmarha farm bevételéből kifizesse a vételárat. Repülés közben Turrell teljesen ráhangolódott a fény és az atmoszféra különböző minőségeire, megismerte az „égi boltozat” (celestial vaulting) jelenségét, amikor az ég úgy húzódik a repülő feje fölött, mint egy tökéletes boltív, s a Föld felülete is beleilleszkedik ebbe a konkáv formába. Ennek eléréséhez évekig korrigálta a kráter mélyedését egy buldózerrel, végigjárta és tanulmányozta a világ összes nagy kupoláját és amfiteátrumát, de egyik sem volt elég nagy, ezért intuícióját kellett használnia, sikerrel. A vulkán peremét elliptikusra formálta, mivel a látómezőnk is ilyen. A folyamatban lévő építkezés során 28 megfigyelő helyiséget rejt el a vulkán belső oldalába, a föld alá, melyeket alagutak kötnek össze. A 4 fő helyiség a 4 égtáj felé mutat, s a napfény változó minőségeit fogja leleplezni. A 263 méter hosszú alagúton egy elliptikus térbe jutunk, miközben távoli visszhangot és saját szívünk dobbanásait hallhatjuk. A Nap és Hold terem a holdbeli és égi eseményekre fog irányulni. Közepén 4,57 méter magas kőtömb áll, hasonló a Nap tiszteletére állított obeliszkeknek. Itt gyakorlati feladata lesz; segíti a nap és hold jelenségek megfigyelését. Néhány terem a csillagok több millió éves fényét gyűjti össze. Mégis Roden Crater központi élménye az égi boltozat megtapasztalása lesz; a kráter közepének mélyébe helyezett terem mennyezeti nyílásából az ég membránnak, a kráterből hatalmas, mély boltozatnak, a kráter felső pereméről lefelé fordított lapostányérhoz hasonló formának fog tűnni. A maximum négy látogató minimum 24 órát tölthet majd el a megfigyelő állomáson, az ősi obszervatóriumokhoz hasonlóan így erősítve meg kapcsolatunkat a Nap és Hold ciklusaival. Műve remélhetőleg alázatra fogja tanítani nézőit, akik az ősi geológiai térben döbbennek rá arra, hogy a Föld története jóval az emberiség előtti időkre nyúlik vissza. Turrell nem explicite idézi meg a fenségesség vallásos jelentését. Nem a csodát akarja megidézni, hanem a misztikus rátalálást a végtelenre, amelyet bárki megtapasztalhat, amikor felnéz az égre. Munkássága a legkülönbözőbb tudományos területeket fogja át, a pszichológiától a csillagászatig, a térképészettől a mérnöki tudományokig, a matematikától a kultúrtörténetig. A végeredmény azonban túlmutat mindegyiken.

17  A Turrellre vonatkozó adatok forrásai: Craig Adcock: James Turrell: The Art of Light and Space. Berkeley, University of California Press, 1990. ; Daniel Birnbaum, Georges Didi-Huberman, et al. James Turrell: The Other Horizon (kiáll. kat.). Vienna: MAK, Österreichisches Museum für Angewandte Kunst, 1998. (szerk.) Julia Brown: Occluded Front: James Turrell (kiáll. kat.). Los Angeles, The Museum of Contemporary Art and The Lapis Press, Larkspur Landing, Calif., 1985. Lynn M. Herbert, John H. Leinhard, et al. James Turrell: Spirit and Light (exh. cat.). Houston: Contemporary Arts Museum, 1998.

62

Kiadja Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetsége 1061 Budapest, Andrássy út 6. Felelős kiadó Simonffy Márta, elnök 2007 Budapest Nyomdai előkészítés Mészáros Gyula Kivitelezés Szinergia Print Reklámnyomda ISBN 978 963 87432 5 1