ÖT Néha úgy tûnt, már évszázadok múltak el azóta, hogy itt várt a falban, s az évszázadokról késõbb majd kiderül, hogy talán csak órák vagy még inkább percek voltak. De most minden megváltozott: elõtte állt a menekülés lehetõsége. A lelke a puszta gondolatra is szárnyalni kezdett. Nem áltatta magát - nagyon csekély volt ez az esély. Számtalan tényezõ hiúsíthatja meg a sikert minden erõfeszítése ellenére. Julia, például. A többiektõ1 alig különbözõ, folyton magát illegetõ nõként emlékezett rá, akiben a neveltetés elfojtotta a szenvedély lángját. Õ persze fel tudta benne kelteni újra, de csak egyetlenegyszer. Némi elégedettséggel emlékezett arra a bizonyos napra a több ezer hasonló aktus közül. A nõ csak annyira állt ellen neki, amennyire az a hiúsága kielégítéséhez feltétlenül szükséges volt, és utána olyan leplezetlen szenvedéllyel adta meg magát, hogy õ is kis híján elvesztette a fejét. Más körülmények között talán elcsaklizza a nõt a leendõ férjecske orra elõ1, de a családi kapcsolatokat tekintve ez nem lett volna bölcs. Egy-két héten belül úgyis beleun a dologba, és akkor nemcsak hogy körülötte lézeng egy nõ, akinek a láttára kiveri õt a hideg, de még a bosszúszomjas öcsikéje is ott liheg a nyakába. Nem érte volna meg a felhajtást. Amellett akkor még ott voltak neki a meghódítandó új világok. Másnap utazott el Keletre: Hongkong, Sri Lanka, vagyon és kalandok. Volt is része bennük - legalábbis egy darabig. Elõbb-utóbb azonban minden szétfolyt az ujjai közül, és idõvel töprengeni kezdett, vajon a körülmények teszik-e, hogy sosem képes megtartani, amit megszerzett, vagy õt nem érdekli, hogy meg tudja-e tartani. A gondolat már megszületett az agyában, nem tudta kitörölni. Amerre csak nézett, a roncsok közt az utóbbi, igencsak keserû megállapítás bizonyítékait látta: hogy soha semmi olyannal nem találkozott egész életében, lett légyen az személy, tárgy, gondolat, testi vagy lelki állapot, amire eléggé
vágyott volna, hogy akár múló kellemetlenséget is elszenvedjen érte. Ekkor került a lejtõre. Három hónapot töltött el depresszióban és önsajnálatban, és gyakran játszott az öngyilkosság gondolatával. Újonnan felfedezett nihilizmusa azonban ezt a megoldást is megsemmisítette. Ha semmi sem ér annyit, hogy az ember meghaljon érte, hát akkor ebbõ1 egyenesen következik, hogy semmi sem ér annyit, hogy az ember meghaljon érte, ugye? Az egyik steril, halva született gondolattól vakon bukdácsolt a másikig, míg csak minden gondolata el nem rothadt a narkómámorban, amihez bármilyen kábítószer megfelelt, amit csak apróbb bûntények árán vásárolhatott meg. Hol is hallott elõször Lemarchand dobozáról? Nem emlékezett már. Talán egy bárban vagy az utca porában fekve, valamelyik hozzá hasonló csatornatölteléktõ1? Akkor csak egy pletyka volt - álom a gyönyörök házáról, ahol azok, akik már rég beteltek a triviális gyönyörûségekkel, amelyeket az emberi lét kínált, most talán fényt deríthetnek az öröm egy teljesen újfajta meghatározására. És mi a helyzet a Paradicsomba vezetõ útvonallal? Több út is vezet oda - legalábbis ezt suttogták -, többfajta térkép van, ami megmutatja, hol találkozik a valóságos és a még valóságosabb; a térképeket olyan utazók rajzolták, akiknek már a csontjaik is elporladtak. Az egyik ilyen irat a Vatikán boltívei alatt rejtõzött, kódolt formában, egy teológiai munkában, amelyet a reformáció óta nem olvasott senki. Volt egy másik, egy origami leírása; papírból kellett összehajtogatni valamilyen formát. Ez állítólag de Sade márki birtokában volt, és amikor becsukták a Bastille-ba, elcserélte egy õrrel papírra, amire megírhatta a Szodoma százhúsz napjá-t. Volt végül egy harmadik útmutató, amit egy Lemarchand nevû mesterember csinált - éneklõ madarakat gyártott egyébként -, és zenélõ doboz formája volt, olyan bonyolult alakzatban összerakva, hogy akár egy életen át is elszórakozhat vele valaki, mégse találja meg a nyitját. Történetek. Történetek. Mégis - mióta nem hitt egyáltalán semmiben, már sokkal könnyebben megküzdött a bizonyítható igazságok rémuralmával. Az idõ is jobban telt, ha az ember ilyesmiken mélázott, amikor jól berúgott. Düsseldorfban jutott a fülébe újra a történet, amikor heroint csempészett Németországba. Újra felébredt a kíváncsisága, ezúttal azonban addig nyomozott, míg meg nem találta a történet forrását. A férfi neve Kircher volt, noha még vagy hat más névre is jogot formálhatott volna ezzel az erõvel. Igen, a német megerõsítette a híresztelést, hogy a doboz létezik, és igen, hajlandó megszerezni Frank számára, ha lehet. Az ára? Apróbb szívességek itt-ott. Semmi különleges. Frank megtette a kért szívességeket, mosta kezeit, és kérte a fizetségét. Kircher instrukciókkal is ellátta õt, hogyan legcélszerûbb feltörni a Lemarchand-rejtély pecsétjét, az instrukciók részben gyakorlati, részben metafizikai természetûek voltak. Kircher azt mondta, a rejtvény megoldása
olyan, mint egy utazás, vagy valami ilyesmi. Úgy tûnt, a doboz nemcsak annak a helynek a térképe, hanem maga az oda vezetõ út is. Ez az újfajta megszállottság gyorsan kigyógyította a narkóból és az italból. Talán van más módja is annak, hogy az ember az álmaihoz igazítsa a való világot. Visszajött a Lodovico Street-i házba, az üres házba, aminek a falai most fogva tartják, és Kircher részletes utasításainak megfelelõen felkészült, hogy megoldja a Lemarchand-doboz rejtélyét. Eddigi életében sosem dolgozott még ilyen elszántan, és ilyen önmegtartóztató életet sem élt még soha. A kirakós megfejtése elõtti napokban olyan életet élt, ami egy szentet is megszégyenített volna, és minden erejével az elõtte álló rituáléra koncentrált. Arrogánsan, önhitt módon kezelte a Marcangolás Rendjének tagjait, ezt most már világosan látta, de a világon mindenütt - és a világon kívül is - olyan erõk uralkodnak, amelyek bátorítják az effajta arroganciát, hiszen ebbõ1 élnek. Ez önmagában még nem lett volna elég, hogy a vesztét okozza. Nem - az igazi hiba az volt, hogy balga módon feltételezte, hogy a kenobiták ugyanazt értik gyönyörön, mint õ. A helyzet azonban úgy állt, hogy gyönyör helyett mérhetetlen szenvedéssel ajándékozták meg. Túlterhelték az érzékeit, addig izgatták, míg már az õrület környékezte, aztán pedig olyan tapasztalatokba vezették be, amelyek felidézésétõ1 még mindig visszarettent minden idegszála. Õk ezt gyönyörnek hívták, és talán komolyan is gondolták. Talán nem. A gondolkodásmódjukat nem lehetett kiismerni; reménytelenül, tökéletesen kétértelmûnek bizonyult. Nem voltak felismerhetõ elveik a jutalom vagy büntetés terén, amelyekbe belekapaszkodva elkerülhette volna a kínzásokat, és süketnek bizonyultak minden könyörgésre. Megpróbálkozott ez utóbbival is a hetek, majd hónapok leforgása alatt, amelyek a doboz felnyitása és a jelen pillanat közt elteltek. Az Ûrnek ezen az oldalán nem volt részvét vagy könyörület, csak sírás és nevetés. Néha örömkönnyek jöttek (egy óra telt el félelem nélkül, vagy akár csak egy lélegzetvételnyi idõ, néha pedig, paradox módon, valami új szörnyûség késztette nevetésre, amelyet a Mérnök a kín finomítására szánt. A kínzás egy további, kifinomult módszerével is éltek a kenobiták - láthatóan olyan szakértelemmel rendelkeztek e téren, amely pontosan átlátta a szenvedés különbözõ válfajait. A foglyok átnézhettek abba a világba, amelynek egyszer õk maguk is a lakói voltak A pihenõhelyük, amelyet akkor használhattak, amikor a kenobiták éppen nem szórakoztatták õket, arra a helyre nézett, ahol ki-ki megfejtette a Rejtvényt, amely ebbe a másik világba vezette. Frank esetében ez a hely a Lodovico Street ötvenötös számú háza volt, még pontosabban annak egyik emeleti szobája. Az év nagyobbik részében a látvány vigasztalan volt - egy lélek se tette be a lábát a házba. És akkor jöttek õk: Rory és a bájos Julia. És újra feltámadt a
remény... Suttogták, hogy néha kínálkozik mód a menekülésre, és vannak a rendszerbõ1 kifelé vezetõ utak, amelyeket meg lehet találni, ha valaki elég ravasz, elég kitartó, és akkor visszajuthat arra a helyre, ahonnan ide érkezett. Ha egy fogoly képes elmenekülni innen, akkor a fõpapok nem tudják követni. Õket át kell hívni a Szakadékon át; meghívás nélkül olyanok, mint a kutyák a küszöbön, kaparásszák az ajtót, de be nem juthatnak. Éppen ezért, akármilyen kicsi is az esély a menekülésre, ha egyszer mégis sikerül, teljes szabadságot jelent a volt fogoly számára, a kötelék végleg felbontatik. Megéri a kockázatot - tulajdonképpen nincs is kockázat. Ki lehetne-e találni borzalmasabb büntetést, mint a fájdalom gondolatát a szabadulás reménye nélkül? Szerencséje volt. Voltak olyan foglyok, akik úgy hagyták el a való világot, hogy nem hagytak maguk után megfelelõ emléket, amibõl újraépíthetnék a testüket, ha a körülmények változása folytán szerencsés fordulat következne be. Õ viszont hagyott ilyen emlékeztetõt. Utolsó tette az volt, mielõtt még ordítani kezdett volna, hogy a magját a padlóra ürítette. A halott sperma csekélyke maradványa volt csak lénye legfontosabb részének, de elegendõ. Amikor az öccse, Rory (az õ drága, vajszívû öcsikéje) elvétette a mozdulatot, és beleszaladt a kezébe a vésõ, Frank egy cseppnyi része ott volt, hogy hasznot húzzon az eseménybõ1. Kapaszkodót lelt, szert tett egy szikrányi erõre, ami talán segít majd, hogy biztonságos helyre jusson ismét. Most már Julián múlik minden. Néha, amikor ott szenvedett a falban, azt gondolta, a nõ cserbenhagyja majd félelmében. Ha pedig nem azért, mert fél, akkor azért, mert megmagyarázza magának a víziót, és úgy dönt, csak álmodott. És akkor õ elveszett. Nincs elég energiája, hogy újból megjelenjen. Voltak azonban reménykeltõ jelek. Az a tény például, hogy a nõ kétszer vagy háromszor is visszajött már azóta a szobába, csak állt a félhomályban, és figyelte a falat. A második látogatás alkalmával mormolt is néhány szót, noha õ csak foszlányokat tudott elkapni belõlük. Köztük volt az a szó, hogy itt, aztán a várj, és talán a nemsokára. Ez elég volt ahhoz, hogy ne essen kétségbe. A bizakodásának volt egy másik oka is. A nõ nem találja a helyét, ebben biztos volt. Látta az arcán, amikor az öccsével együtt jelent meg a szobában egy nappal azelõtt, hogy Rory megvágta volna magát. Õ tudott olvasni a sorok közt, elkapta azokat a pillanatokat, amikor Julia arcáról lecsúszott a maszk, és látni lehetett rajta, milyen szomorú, milyen elveszett. Igen, elveszett. Olyan emberhez ment férjhez, akit nem szeret, és nem lát kiutat a helyzetbõ1. Most legalább itt van neki õ, Frank. Megmenthetik egymást úgy, ahogyan a költõk mondani szokták a szerelmesekrõ1. Benne ott van a rejtély, a sötétség,
mindaz, amirõ1 a nõ álmodozik. És ha megszabadítja õt, akkor addig szolgálja a nõt, míg a gyönyörtõ1 el nem jut arra a pontra - ó, igen -, amelyen túl, mint minden ilyen küszöbön túl, ott az a hely, ahol a gyöngék elhullanak, és az erõsek még erõsebbé válnak. Itt a gyönyör fájdalom, és a fájdalom gyönyör. És õ eléggé ismerte ezt a helyét ahhoz, hogy az otthonának hívhassa.
