SZÖVEGÉRTÉS SZÖVEGALKOTÁS. Tanulói munkatankönyv

SZÖVEGÉRTÉS–SZÖVEGALKOTÁS

Tanulói munkatankönyv

6

A kiadvány a Nemzeti Fejlesztési Terv Humánerõforrás-fejlesztési Operatív Program 3.1.1. központi program (Pedagógusok és oktatási szakértõk felkészítése a kompetencia alapú képzés és oktatás feladataira) keretében készült.

SZAKMAI VEZETÕK

P Á L A K Á R O LY

S Z A K M A I I G A ZG AT Ó

P U S K Á S AU R É L

F E J L E S Z T É S I I G A ZG AT Ó H E LY E T T E S

RÁPLI GYÖRGYI

FEJLESZTÉSI PROGRAMVEZETŐ

VEZETŐ FEJLESZTŐK

A PROGRAMFEJLESZTÉSI KÖZPONT VEZETŐJE

KORÁNYI MARGIT

A R AT Ó L Á S Z L Ó KÁLMÁN LÁSZLÓ

S Z A K M A I B I Z OT T S Á G

B Ó K AY A N TA L

ELNÖK

B Á N R É T I Z O LT Á N CSERHALMI ZSUZSA GYÕRI JÁNOS SCHEIN GÁBOR

A L K OT Ó S Z E R K E S Z T Õ

S Z A K M A I L E K TO R O K

MURÁNYI YVETT

A S Z A K M A I B I Z OT T S Á G TAG J A I PETHŐNÉ NAGY CSILLA

FELELÕS SZ ERKESZ TÕ

NAGY MILÁN

BORÍTÓGRAFIKA

S Z Ű C S É D UA

TIPOGRÁFIA

BÁRD JOHANNA

© S U L I N O VA K H T. © MURÁNYI YVETT

A KIADVÁNY INGYENES, KIZ ÁRÓL AG Z ÁRT KÖRBEN,

KIADJA A SULINOVA KÖZOK TATÁS-FEJLESZTÉSI ÉS PEDAGÓGUS-TOVÁBBKÉPZÉSI KHT.

KÍSÉRLETI-TESZTELÉSI CÉLL AL HASZNÁLHATÓ.

1134 BUDAPEST, VÁCI ÚT 37.

KERESKEDELMI FORGALOMBA NEM KERÜLHET.

A KIADÁSÉRT FELEL: PÁL A K ÁROLY ÜGY VEZETŐ IGA ZGATÓ

MÁSOL ÁSA, TERJESZTÉSE SZIGORÚAN TILOS!

NYOMDAI MUNK ÁK: PÁTRIA NYOMDA ZRT., 2007

B Ű N Ü G Y I T Ö R T É N E T E K

Tanulói munkatankönyv

Fejlesztők Fűköh Borbála Schafferné Varga Judit

TARTALOM

BŰNÜGYI TÖRTÉNETEK

5

BŰN – BŰNHŐDÉS – ÍTÉLET

27

K É T K L A S S Z I K U S D E T E K T Í V N OV E L L A Ö S S Z E V E T É S E

86

K É T M Ó R I C Z - N OV E L L A

137

V Á L A S Z T H AT Ó B Ű N T É N Y N OV E L L A „ A ” V Á LTO Z AT: S Z A B Ó I S T V Á N : A L Á Z A D Ó

18 1

VÁ L A S Z T H ATÓ B Ű N T É N Y N OV E L L A „ B ” V Á LTO Z AT: C S Á T H G É Z A : A N YAG Y I L K O S S Á G

19 7

KOSZ TOL Á N Y I DE Z SŐ: ÉDES A NNA

2 32

A R A N Y J Á NOS: VÖRÖS R ÉBÉK

1. BŰN – BŰNHŐDÉS – ÍTÉLET Ebben a fejezetben bűnügyi történeteket vizsgálunk meg. Arra keressük a választ, hányféleképpen lehet elmondani egy bűnesetet, és a megformálásból fakadóan milyen élményt tud nyújtani egy, az irodalomban a kezdetek óta nagy szerepet játszó téma, a bűn. Miért olyan népszerű? Mire helyezi a hangsúlyt az elbeszélő? Mi az olvasónak szánt szerep a nyomozásban? Mi a különbség detektívtörténet és bűnesetből kiinduló novella között, mi az, ami elválasztja, mi az, ami rokonítja őket? Van-e létjogosultsága ma a kriminek, vagy már azon is túlhaladt az idő? Az első modulban a bűn, bűnhődés, büntetés, törvény, norma kérdéseivel foglalkozunk. 1. Figyeljétek meg jól a képet! a) Mit ábrázol?

b) Melyek a központi szimbólumai?

c) Mit sugallnak az arányai, mit a térbeli elrendezés?

d) Milyen motívumok ismétlődnek a képen belül, milyenek a keretben?

e) Mi lehet ezeknek a jelentése?

6

S Z Ö V E G É R T É S - S Z Ö V E G A L K O T Á S

•

1 0 .

É V F O L Y A M

f) Házi feladat Írj a kérdések alapján 10-14 mondatos elemzést a képről!

g) Házi feladat Olvasd el Hamvas Béla, XX. századi író, filozófus eszmefuttatását a bűnbeesésről, majd válaszolj a kérdésekre! A bűnbeesés következtében az ember a halál birodalmába zuhant. Éberségét elvesztette; megvakult, megnémult, fénye kialudt, a szellemi természettel való kapcsolata megszakadt. Elmerült az anyagban és ott önmagáról és a világról való teljes tudattalanságban, holtan, megdermedve, kihűlten, elsötétedve megkövült. Ez az állapot nem jelképes. Nem az ájultság szimbóluma. A hagyomány a bűnbeesés ősképében azt a helyzetet látja, amely a teljes megsemmisülés előtt az utolsó előtti fokon áll. ha egy fokkal mélyebbre zuhan: feloszlik és semmivé válik. A bűnbeesett ember, amikor anyaggá vált, a tökéletes megsemmisülés küszöbéig rohant és itt megmeredten megállt. Erről az állomásról nincs mit mondani. Ez az, amit a semmitől csak egyetlen kis árnyalat választ el; az utolsó előtti lépcső. Ez a nemlét határa előtt való állomás: tudattalan, fénytelen, értelem nélküli, szeretet nélküli, szívtelen, szellemtelen, testtelen, alaktalan, lényegtelen, gondolattalan. A bűnt, amit az ősember elkövetett, ma nem értjük. (…) azért nem, mert már nem tudjuk elkövetni. Az egyiptomi és a héber hagyomány e bűnbeesés emlékét a körülmetélés rítusában őrzi.

B Ű N

–

B Ű N H Ő D É S

–

Í T É L E T

Hogy ez mit jelent, senki sem fejtette meg. A Pert em heru némely része mintha távolról utalna rá: a lélek ősbűnére, hogy megnézte magát kívülről, s ezzel a mozdulattal a teremtő szeretet-ismeretet kifelé fordította: kifelé, ami annyit jelent, hogy a középpont helyett a periféria felé – Isten helyett önmaga felé. A harmadik állomás: az ébredés. Az ébredés az a fok, amit a történeti kor az ember keletkezésének tart. Amikor lezuhant, a nemlét határára hullott, a megsemmisülés előtt megállt és megdermedt ember a föld elfedettségéből, a sötétség és halál birodalmából a hívásnak engedelmeskedik, és felébred. Innen ébredt fel elsőnek Ádám, aztán Éva s azóta ébredünk fel sorra mind. A teremtés urának helyét eljátszottuk, most a földi életre hívnak bennünket. A zuhanás következtében az ember az ősi ismeretet és szeretetet elvesztette, s most a földből való megszületésekor ebből annyit kell visszaszereznie, amennyit tud. Ebben az alakjában az ember már a Hatalmak bélyegét viseli (typos) és individuális karaktere van (Én). Térben és időben él határolt és kimért életet. A típus, a karakter, a tér és az idő nemcsak határ: ezek azok a képességek és lehetőségek, amelyek az ember számára adottak, hogy visszatérhessen. A típusban rejlenek azok az erők, amelyeket az ember felhasználhat; az Én az az eszköz, amellyel a lélek az erőket kifejlesztheti; a tér az a terület, ahol élhet, és amely tevékenysége számára nyitva áll; az idő a legnagyobb kegyelem: ha az embernek azonnal, egyszerre és visszavonhatatlanul kellene döntenie, az anyagba erőtlenül visszahullana; az idő a felébredésre adott lehetőség meghosszabbítása – mert a léleknek a visszatéréshez időre van szüksége. (Hamvas Béla: Az emberi lét állomásai, részlet) –

Hogyan értelmezi a bűnbeesést ez az írás?

–

Mit veszített el az ember a bűnbeeséssel a szerző értelmezése szerint?

–

Hogyan nyerheti vissza, amit elvesztett, milyen lehetőségei vannak erre a szerző értelmezése szerint?

7

8


•

1 0 .

É V F O L Y A M

2. Olvassátok el az alábbi rövid ismertetést Dante művéről! A feladatok ehhez kapcsolódnak. Dante Isteni színjáték című műve a középkor tudásának szintézise. Bemutatja a kor gondolkodásának megfelelően a bűnök hierarchiáját is. A pokoljáró hős a történet szerint maga a költő, aki az „emberélet útjának felén” eltéved, s egy sötét erdőbe jut. (Ez az időpont harmincöt éves korát jelenti, vagyis az 1300-as évet, amikor Firenze priorjaként [elöljáró] a leginkább belebonyolódott a császárság és pápaság hatalmi harcaiba. Jelképes útja 1300 nagycsütörtökének éjszakáján indul, és húsvétvasárnap reggelén, Krisztus feltámadásakor hagyja el a poklot.) Három vadállat, egy párduc, egy farkas és egy oroszlán állják útját (ezek Firenze bűneit jelképezik), és csak úgy juthat ki megkerülésükkel az erdőből, ha átkel az alvilágon. Szerelme, Beatrice a mennyből figyeli útját, s kalauzt küld elé: Vergiliust. Együtt ereszkednek alá a tölcsér alakú alvilág egyre szűkülő körein át, ahol lejjebb és lejjebb hatolva egyre súlyosabb bűnökkel, egyre kínzóbb bűnhődésekkel szembesülnek. Végül egy szűk kúthoz érnek, ahol jégbe fagyva áll a szörnyű óriás: maga a sátán, szájában a három legsúlyosabb bűnt elkövetővel, az árulókkal, Júdással, Brutusszal és Cassiusszal. A Pokol beosztása (A körök lefelé egyre szűkebbek. A legalsó kör a Föld centruma.) DIS VÁROSÁN KÍVÜL Közönyösek a kapunál I. kör: (Tornác) Kereszteletlenek II. kör: Szerelemben mértéktelenek III. kör: Étel – italban mértéktelenek IV. kör: Pénzben mértéktelenek V. kör: Indulatban mértéktelenek DIS VÁROSA (Kárörvendők és baromiságban – nem emberként, hanem úgy, mint az állat – élők) VI. kör: Eretnekek, hitetlenek VII. kör: Erőszakosak személyek ellen: zsarnokok, vérengzők 1. gyűrű: Erőszakosak felebarátaik birtoka ellen – rablók 2. gyűrű: Erőszakosak önmaguk személye ellen – öngyilkosok önmaguk birtoka ellen – önnön javaik rongálói 3. gyűrű: Erőszakosak Isten személye ellen – káromlók. Isten birtoka, a természet ellen – természetellenes kéjelgők (Sodoma) Isten birtoka, a művészet, mesterség ellen – uzsorások VIII. kör: Csalók IX. kör: Árulók (Akik bennük bízókat csalnak meg. Legszűkebb kör, itt székel Dis.)

B Ű N

–

B Ű N H Ő D É S

–

Í T É L E T

a) Alkossatok ötfős csoportokat, válasszatok nevet is! Írjátok fel a csomagolópapírra! b) Mit tartotok bűnnek? A csoport minden tagja fogalmazza meg önállóan álláspontját! Hallgassátok meg egymás véleményét! c) Bíráljátok felül (ha szükséges) elgondolásotokat az Értelmező kéziszótár szócikke alapján! bűn fn. 1. A törvény megsértése | Erkölcsi szabály megsértése. Valamit ~ül ró fel valakinek. 2. Vall. Az Isten iránti engedetlenség állapota, ill. vmely valláserkölcsi törvény megszegése. ~be esik. 3. Helytelen cselekedet, mulasztás. ~ volna azt vélni, hogy… 4. vál Megrögzött rossz szokás v. jellembeli fogyatékosság. Iszákosság a ~e. [?tör] ~bak fn Akire – noha ártatlan – ráfogják a mások bűnét. ~ot keres. [~ném] d) Közös bűn-definíciótokat írjátok fel a csomagolópapírra! e) A csoport minden tagja írja fel magának azt a 9 (3 enyhének ítélt, 3 közepesen súlyosnak, 3 megbocsáthatatlannak tartott) bűnt súlyosságának megfelelő sorrendben, melyet elítél! (Ezek lehetnek a dantei bűnök is, de mások is.) f) Jussatok egyezségre! 15 percetek van a konszenzus kialakítására. Beszéljétek meg, hogy a csoport közösen mely 9 bűnt, és miért tartja elfogadhatatlannak! Ezt írjátok fel a csomagolópapírra! g) Ki volna, kik volnának a Pokol legmélyén? Minden csoporttag 2 perc gondolkodás után tegyen javaslatot! Szigorúan tilos személyeskedő, bántó javaslatot tenni! h) Beszéljétek meg a javaslatokat, majd indoklással írjátok fel a csomagolópapírra a „győztest”! i) Hasonlítsátok össze a dantei bűnökkel munkátokat! Melyek azok a bűnök, melyek szerintetek ma sem megbocsáthatók? Melyek enyhébb, melyek súlyosabb bűnök? j) Tegyétek ki a falra munkátok eredményét! k) Válasszatok egy képviselőt a csoportból, aki válaszol az érdeklődőknek! l) Nézzétek meg a többi csoport munkáját, tegyetek fel kérdéseket a képviselőknek! 3. Franz Kafka, német anyanyelvű, zsidó származású prágai író A per című 1925-ben megjelent kisregényének önállóan is publikált betétnovelláját értelmezzük. A szöveget szakaszos olvasással dolgozzuk fel. A kisregény főhőse Josef K., akit egy napon váratlanul letartóztatnak. Nem ismeri büntetése okát. Ez annyira elviselhetetlen számára, hogy igazolást akar találni szenvedésére: keresi a vétkét, végül, csak hogy békére leljen, könyörög, hogy ismerjék el bűnösnek. (Első részlet) Hallgasd meg figyelmesen a novella első részét, majd válaszolj egyénileg a kérdésekre!

9

10


•

1 0 .

É V F O L Y A M

A TÖRVÉNY KAPUJÁBAN A Törvény kapujában őr áll. Ehhez az őrhöz eljő messze földről egy férfi, s bebocsátást kér a Törvény hajlékába. De a kapuőr azt mondja, hogy most nem engedheti be. A férfi gondolkozik, s aztán megkérdezi, hogy hát akkor később beléphet-e majd. – Meglehet – mondja az őr –, de most nem. – Mivel a Törvény kapuja nyitva áll, mint mindig, a férfi lehajol, hogy belessen a kapun. Amikor az őr ezt észreveszi, nevet, és azt mondja: – Ha annyira csábít, kíséreld meg, eredj be tilalmam ellenére. De jegyezd meg: én hatalmas vagyok. S nem vagyok más, csak a legkisebb kapuőr. Ám teremről teremre őrök állnak, egyik hatalmasabb a másiknál. Én magam sem bírom elviselni már a harmadik őr látványát sem. – Ilyen nehézségekre sem számított a messziről jött férfi, hisz a Törvénynek, gondolja, mindig és mindenki számára elérhetőnek kell lennie, de amikor most jobban megnézi a szőrmebundás kapuőrt, nagy sasorrát, hosszú gyér, fekete tatár szakállát, mégis úgy dönt, hogy inkább vár, amíg engedélyt nem kap a belépésre. Az őr leülteti egy zsámolyra, oldalt a kapu mellé. a) Mi a Törvény? Segítségképpen olvasd el az alábbi szócikket!

A z Értelmező kéziszótár szócikke TÖRVÉNY fn 1. Az államhatalom legfelsőbb szervétől alkotott jogszabály. | Ezeknek öszszessége, rendszere. A ~ szelleme, betűje; tiszteli a ~t; a ~ kívül áll: a jogszabályok nem védelmezik. 2. Az igazságszolgáltatás vmelyik szerve. ~ elé állít. | elav. Bíráskodás, ítélet. ~ t tesz. | elav. Jog(tudomány). ~t tanul. 3. A társadalmi magatartás (íratlan) szabálya(inak összessége). Erkölcsi ~ek; iskolai ~ek. | Vmely működési területre, tevékenységre vonatk. szabály(ok összessége). A szónoklás ~ei. 4. Az objektív világ jelenségeinek lefolyásában érvényesülő szabályszerűség. A természet, a fejlődés ~ei. | Ilyen szabályszerűségeknek tudományos megfigyelésen és következtetésen alapuló megállapítása, ill. annak megfogalmazott formája. pl. Newton ~e. b) Milyen szöveghagyományt idéz fel a szó: Törvény?

c) Mit tudunk a Törvényről a szöveg alapján, és mit nem?

d) Mi a szerepe a határozott névelőnek és a nagybetűs írásmódnak (Törvény) a cím értelmezésében?

B Ű N

–

B Ű N H Ő D É S

–

Í T É L E T

e) Milyen gondolatokat, képzeteket társítasz a kapu motívumához? Készíts pókhálóábrát!

f) Olvasd el a Szimbólumtár alábbi szócikkét, ennek alapján más színnel egészítsd ki pókhálóábrádat azokkal a jelentésekkel, melyeket Kafka szövegére is érvényesnek gondolsz! KAPU: Két terület között áthaladás és határvonal jelképe. Kozmikus szimbólumként a különböző régiók közötti átjárhatóságot jelzi (ég / menny kapuja, alvilág / pokol kapuja). • Erotikus jelképként a nyíló kapu a csábításnak való engedést fejez ki. A kapu kulcsainak átadása és a kapu megnyitása a meghódítás, a birtokbavétel aktusát jelképezi. • A zsidó hagyományban a városkapu az egész közösség számára szent hely, a királyok bíráskodtak itt. A templomkapu a szent helyre való belépés szakrális jelentőségű helyszíne. • A Pászka éjjelén kinyitott templomkapu az Isten és népe közti szoros kapcsolat, Isten szeretetének és gondoskodásának kifejezője. • Az Édenkertből történő kiűzetés ábrázolásakor szintén kapu választja el a Paradicsomot a külvilágtól. • A kereszténységben Jézus Krisztus jelképeként az üdvözülés egyedüli lehetőségét fejezi ki. • A középkori liturgia bűnbánat-gyakorlatában a kapu különleges szerepet kapott. Hamvazószerda, a nagyböjt első napja – a nyilvános bűnbánat és vezeklés ideje – kezdetétől a vétkesek a nagyböjt időszaka alatt nem mehettek be a templomba, csak a kapuban állhattak, s a nagyböjt végén, nagycsütörtökön, bűneik megbocsátásakor a templom valamennyi kapuját megnyitva vezették be őket ismét; ez a jelképes aktus Ádám és Éva Paradicsomból való kiűzetésére, majd a megváltó általi visszafogadására utalt. (Szimbólumtár. Szerk.: Pál József és Újvári Edit, Balassi kiadó, 1997, részletek) g) Miért hiányos a cím? Milyen hatást kelt? Mivel egészítenéd ki?

h) Mit gondolsz, hogyan fog folytatódni a történet? Miből gondolod?

11

12


•

1 0 .

É V F O L Y A M

(Második részlet) Olvasd tovább az elbeszélést néma olvasással, majd válaszolj a kérdésekre! Ott ül napokig, évekig. Sok mindent megpróbál, hogy bebocsássák, s kifárasztja az őrt könyörgésével. A kapuőr gyakran kisebb kihallgatásokon vallatja, szülőföldjéről és sok egyébről kérdezgeti, ám ezek részvétlen kérdések, mint a nagyurak kérdései, s a végén újra és újra azt mondja neki, hogy még nem engedheti be. A férfi, aki útjára sok mindennel fölszerelte magát, arra költi mindenét, a legértékesebb holmiját is, hogy megvesztegesse a kapuőrt. Az ugyan mindent elfogad, de közben azt mondja: – Csak azért fogadom el, hogy azt ne hidd: valamit elmulasztottál. – A sok-sok év során a férfi szinte szakadatlanul figyeli az őrt. Megfeledkezik a többi őrről, s úgy érzi, csak ez az első őr akadályozza meg belépését a Törvény hajlékába. Az első évben hangosan átkozza a szerencsétlen véletlent, később, ahogy öregszik, már csak magában dünnyög. Gyerekessé válik, s mivel éveken át tanulmányozta a kapuőrt, s már szőrmegallérja bolháit is ismeri, még a bolháknak is könyörög, hogy segítsenek rajta, bírják jobb belátásra az őrt. Végül meggyengül a szeme világa, s nem tudja, valóban sötétedik-e körülötte, vagy csak a szeme káprázik. Ám most egyszerre fényt lát a sötétben, kiolthatatlan fény árad a Törvény kapujából. Most már nem sokáig él. Halála előtt kérdéssé sűrűsödnek agyában az itt töltött egész idő tapasztalatai; ezt a kérdést eddig még sosem tette föl a kapuőrnek. Int neki, mert merevedő teste már fölegyenesedni sem tud. Az őrnek mélyen le kell hajolnia hozzá, mert a nagyságkülönbség nagyon megváltozott a férfi kárára. – Mit akarsz még most is megtudni? – kérdezi a kapuőr. – Telhetetlen vagy. – Mindenki a Törvényre törekszik – mondja a férfi –, mi az oka, hogy e sok-sok év alatt senki sem kért rajtam kívül bebocsátást? i) Miben felelt meg előzetes elvárásaidnak a folytatás? Miben volt eltérés?

j) Mennyi idő telt el az ember, mennyi az őr szempontjából?

k) Milyen új információkat kapunk a Törvényről? Hogyan viszonyul hozzá az ember?

l) Mi az, ami továbbra is rejtve marad?

m) Mit gondolsz, hogyan fog válaszolni az őr az ember utolsó kérdésére? Miért gondolod?

B Ű N

–

B Ű N H Ő D É S

–

Í T É L E T

(Harmadik részlet) Hallgasd meg a befejezést! – Az őr látja, hogy a férfi már a végét járja, s hogy elhaló hallását még elérje a szó, üvöltve mondja: – Itt nem mehetett be senki más, mert ezt a bejáratot csak neked szánták. Most megyek és becsukom. (1914; 1916 – Szabó Ede fordítása) n) Mennyiben felelt meg a zárlat előzetes feltevéseidnek?

o) A Törvény szerepében, jelentésében mi az, ami biztosan állítható, és mi maradt továbbra is bizonytalan?

p) Hogyan értelmezhető az ember, az őr és a Törvény esetében a bűn fogalma?

q) A Törvény kapujában példázat. Miben tér el ez a példázat az általad ismertektől? (Gondolj például A magvető vagy A tékozló fiú parabolájára!)

r) Írj rövid (6-8 mondatos) esszét arról, hogy saját életedre vonatkozóan milyen tanulsággal szolgálhat Kafka példázata!

13

14


•

1 0 .

É V F O L Y A M

4. Házi feladat Ez a feladat szövegalkotói és szövegértési képességeidet teszi próbára. Csak akkor van értelme, ha pontosan betartod az utasításokat és a sorrendet! Mindig csak az aktuális résszel foglalkozz, ne olvass előre! a) Olvasd el az alábbi kifejezéseket, majd írj a felhasználásukkal egy rövid történetet! A kifejezéseket ragozhatod, sorrendjüket megváltoztathatod! Adj címet írásodnak! koldustarisznya, határrendőrség, kiképzett tulajdonság, Styx folyó, protekció, ajánlólevelek, vámvizsgálat, határátlépés, vám, elkobzott tárgyak, testi szépség, üres kézzel, csempészet

b) Az előbbi feladatban felhasznált kifejezések a következő alakban fordulnak elő Hamvas Béla írásában: Styx folyó, határrendőrség, kiképzett tulajdonságot, protekciót, koldustarisznya, vámvizsgálat, határátlépés, vámot, üres kézzel, elkobzott tárgyak, ajánlólevelek, testi szépség, csempészet Illeszd be őket a megfelelő helyre! A ............................................................ rendesen nem zajlik le simán. A ............................................. ................... szigorú, semminemű idegen tárgyat a túlvilágra bevinni nem szabad, még akkor sem, ha az ember érte ................................................... hajlandó fizetni. Ahogy Goethe mondta, útravalóul csak a ........................................................... szabad elvinni. Vannak, akiknek ilyesmijük egyáltalán nincs, s így ezek kénytelenek ............................................................ megérkezni. A határon az .............................................................................. múzeuma áll, s ezt érdemes megnézni. Mindenféle tárgy található itt: zsebkendő, elszáradt virág, kis szalagocska, ami a földön maradt kedvesre, férjre, asszonyra, gyerekre emlékeztet, van itt jócskán pénz, főképpen arany, ruha, ............................. ................................................., vannak könyvek, van, ................................................ kutya, ló, kard, minden, amihez ember ragaszkodott. A nem ismer irgalmat, mindent elkoboz, a tárgyakat le kell tenni, még azoknak emlékét is. Köztudomású, hogy a Túlvilág határa a ........................................., igen rohamos folyású és mély víz, amin a ......................................... lehetetlen. A túlvilági oldalon egyébként állandó határrendőrségi járőrök cirkálnak, a partokat fényszórókkal világítják meg, s

B Ű N

–

B Ű N H Ő D É S

–

Í T É L E T

eddig még senkinek sem sikerült tiltott tárgyat, emléket stb. a határon átcsempésznie. A Földön némelyek tanításának hatása alatt az a nézet terjedt el, hogy az ember jó és rossz tulajdonságait a határon szétválasztják, a jók a Mennyországba, a rosszak a Pokolba kerülnek. Ebből egy szó sem igaz. A személyiség a maga egészében megmarad, csak azt veszik el, ami nem tartozik szorosan hozzá. Némelyek megkíséreltek .................................... igénybe venni, de ...................................., rokonságra stb. való hivatkozás eddig minden esetben eredménytelen maradt. c) Tagold a szöveget bekezdésekre! d) Ellenőrizd munkádat! A határátlépés rendesen nem zajlik le simán. A vámvizsgálat szigorú, semminemű idegen tárgyat a túlvilágra bevinni nem szabad, még akkor sem, ha az ember érte vámot hajlandó fizetni. Ahogy Goethe mondta, útravalóul csak a kiképzett tulajdonságot szabad elvinni. Vannak, akiknek ilyesmijük egyáltalán nincs, s így ezek kénytelenek üres kézzel megérkezni. A határon az elkobzott tárgyak múzeuma áll, s ezt érdemes megnézni. Mindenféle tárgy található itt: zsebkendő, elszáradt virág, kis szalagocska, ami a földön maradt kedvesre, férjre, asszonyra, gyerekre emlékeztet, van itt jócskán pénz, főképpen arany, ruha, testi szépség, vannak könyvek, van koldustarisznya, kutya, ló, kard, minden, amihez ember ragaszkodott. A határrendőrség nem ismer irgalmat, mindent elkoboz, a tárgyakat le kell tenni, még azoknak emlékét is. Köztudomású, hogy a Túlvilág határa a Styx folyó, igen rohamos folyású és mély víz, amin a csempészet lehetetlen. A túlvilági oldalon egyébként állandó határrendőrségi járőrök cirkálnak, a partokat fényszórókkal világítják meg, s eddig még senkinek sem sikerült tiltott tárgyat, emléket stb. a határon átcsempésznie. A Földön némelyek tanításának hatása alatt az a nézet terjedt el, hogy az ember jó és rossz tulajdonságait a határon szétválasztják, a jók a Mennyországba, a rosszak a Pokolba kerülnek. Ebből egy szó sem igaz. A személyiség a maga egészében megmarad, csak azt veszik el, ami nem tartozik szorosan hozzá. Némelyek megkíséreltek protekciót igénybe venni, de ajánlólevelek, rokonságra stb. való hivatkozás eddig minden esetben eredménytelen maradt. e) Hol volt eltérés? Fogalmazd meg a hiba okát!

f) Milyen olvasónak tartod magad? Miért?

Ha nem tért el megoldásod az eredetitől, azt jelenti, hogy nagyon figyelmes, értő olvasó vagy! Gratulálunk!

15

16


•

1 0 .

É V F O L Y A M

g) Mire hívja fel figyelmünket ez az írás? Fogalmazd meg 3-4 mondatban! Egyetértesz-e ezzel a véleménnyel? Indokolj is!

5. Egy bűnügyi történet tanulságai Mint már tanultuk, a ballada olyan műfaj, melynek tárgya valamely tragikus esemény, annak ábrázolásában pedig szerepet kapnak drámai, epikus és lírai vonások is. Ismert számotokra ez a ballada is. Most elsősorban témája okán, a bűntett elkövetése, következményei és megítélése szempontjából vesszük szemügyre. Hallgassátok meg a verset művészi tolmácsolásban!

Arany János ÁGNES ASSZONY Ágnes asszony a patakban Fehér lepedőjét mossa; Fehér leplét, véres leplét A futó hab elkapdossa. Oh, irgalom atyja, ne hagyj el.

1

Odagyűl az utcagyermek: Ágnes asszony, mit mos kelmed? „Csitt te, csitt te! Csibém vére Keveré el a gyolcs leplet.” Oh, irgalom atyja, ne hagyj el.

2

Összefutnak a szomszédnők: Ágnes asszony, hol a férjed? „Csillagom, hisz ottbenn alszik! Ne menjünk be, mert fölébred.” Oh, irgalom atyja, ne hagyj el.

3

Jön a hajdu: „Ágnes asszony, A tömlöcbe gyere mostan.” „Jaj, galambom, hogy mehetnék, Míg e foltot ki nem mostam!” Oh, irgalom atyja, ne hagyj el.

4

B Ű N

–

B Ű N H Ő D É S

–

Í T É L E T

Mély a börtön: egy sugár-szál Odaférni alig képes; Egy sugár a börtön napja, Éje pedig rémtül népes. Oh, irgalom atyja, ne hagyj el.

5

Szegény Ágnes naphosszanta Néz e kis világgal szembe, Néz merően – a sugárka Mind beléfér egy fél szembe. Oh, irgalom atyja, ne hagyj el.

6

Mert, alighogy félrefordul, Rémek tánca van körűle; Ha ez a kis fény nem volna, Úgy gondolja: megőrülne. Oh, irgalom atyja, ne hagyj el.

7

Ím azonban, időtelve, Börtönének zárja nyílik; Ágnes a törvény előtt Megáll szépen, ahogy illik. Oh, irgalom atyja, ne hagyj el.

8

Öltözetét rendbe hozza, Kendőjére fordít gondot, Szöghaját is megsimítja Nehogy azt higgyék: megbomlott. Oh, irgalom atyja, ne hagyj el.

9

Hogy belép, a zöld asztalnál Tisztes őszek ülnek sorra; Szánalommal néznek őrá, Egy se mérges vagy mogorva. Oh, irgalom atyja, ne hagyj el.

10

„Fiam Ágnes, mit miveltél? Szörnyű a bűn, terhes a vád; Ki a tettet végrehajtá, Szeretőd, ím, maga vall rád.” Oh, irgalom atyja, ne hagyj el.

11

„Ő bitón fog veszni holnap, Ő, ki férjedet megölte; Holtig vízen és kenyéren Raboskodva bűnhödöl te.” Oh, irgalom atyja, ne hagyj el.

12

17

18


•

1 0 .

É V F O L Y A M

Körültekint Ágnes asszony, Meggyőződni ép eszérül; Hallja a hangot, érti a szót, S míg azt érti: „meg nem őrül.” Oh, irgalom atyja, ne hagyj el.

13

De amit férjéről mondtak, A szó oly visszásan tetszik; Az világos csak, hogy őt Haza többé nem eresztik. Oh, irgalom atyja, ne hagyj el.

14

Nosza sírni, kezd zokogni, Sűrű záporkönnye folyván: Liliomról pergő harmat, Hulló vízgyöngy hattyu tollán. Oh, irgalom atyja, ne hagyj el.

15

„Méltóságos, nagy uraim! Nézzen istent kegyelmetek: Sürgetős munkám van otthon, Fogva én itt nem ülhetek. Oh, irgalom atyja, ne hagyj el.

16

Mocsok esett lepedőmön, Ki kell a vérfoltot vennem! Jaj, ha e szenny ott maradna, Hová kéne akkor lennem!” Oh, irgalom atyja, ne hagyj el.

17

Összenéz a bölcs törvényszék Hallatára ily panasznak. Csendesség van. Hallgat a száj, Csupán a szemek szavaznak. Oh, irgalom atyja, ne hagyj el.

18

„Eredj haza, szegény asszony! Mosd fehérre mocskos lepled; Eredj haza, isten adjon Erőt ahhoz és kegyelmet.” Oh, irgalom atyja, ne hagyj el.

19

S Ágnes asszony a patakban Lepedőjét újra mossa; Fehér leplét, véres leplét A futó hab elkapdossa. Oh, irgalom atyja, ne hagyj el.

20

B Ű N

–

B Ű N H Ő D É S

–

Í T É L E T

Mert hiában tiszta a gyolcs, Benne többé semmi vérjel: Ágnes azt még egyre látja, S éppen úgy, mint akkor éjjel. Oh, irgalom atyja, ne hagyj el.

21

Viradattól késő estig Áll a vízben, széke mellett: Hab zihálja rezgő árnyát, Haja fürtjét kósza szellet. Oh, irgalom atyja, ne hagyj el.

22

Holdvilágos éjjelenkint, Mikor a víz fodra csillog, Maradozó csattanással, Fehér sulyka messze villog. Oh, irgalom atyja, ne hagyj el.

23

És ez így megy évrül-évre, Télen-nyáron, szünet nélkül; Harmat-arca hő napon ég, Gyönge térde fagyban kékül. Oh, irgalom atyja, ne hagyj el.

24

Őszbe fordul a zilált haj, Már nem holló, nem is ében; Torz-alakú ránc verődik Szanaszét a sima képen. Oh, irgalom atyja, ne hagyj el.

25

S Ágnes asszony a patakban Régi rongyát mossa, mossa – Fehér leple foszlányait A szilaj hab elkapdossa. Oh, irgalom atyja, ne hagyj el.

26

a) Csoportmunkában értelmezzétek a táblázatokban megadott szempontok alapján ennek a bűnügyi történetnek tanárotok által kijelölt részletét! Az értékelést közvetítő motívumok értelmezéséhez használjátok Hoppál – Jankovics – Nagy – Szemadám: Jelképtár (Helikon, 1997) és a Szimbólumtár (szerk.: Pál József és Újvári Edit, Balassi kiadó, 1997) alább idézett szócikkeit! (Motívumértéke lehet bármely dolognak – pl. tárgynak, állatnak, növénynek, fényjelenségnek – egy adott szövegen belül. Azzal a szóval, képpel, mellyel megnevezünk valamit vagy valakit, egyúttal értékelünk is. Nem mindegy például, hogy valakit „arany bogárnak” vagy „sötétkének” nevezünk.)

19

20


•

1 0 .

É V F O L Y A M

A) I. 1–4. versszak H ELY

IDŐ

SZEREPLŐK

CSELEKMÉNY

INFORMÁCIÓ A BŰNÜGYRŐL

M E G VÁ L A S ZO L AT L A N KÉRDÉSEK

A Z ELBESZÉLŐ NÉZŐPONTJA

KÖZP ONTI MO TÍVUM (A Z ÉRTÉK ELÉS ESZKÖZE)

H ELY

IDŐ

SZEREPLŐK

CSELEKMÉNY

ÚJ INFORMÁCIÓ A BŰNÜGYBEN

M E G VÁ L A SZO L AT L A N KÉRDÉSEK



B) II. 5–7. versszak

B Ű N

–

B Ű N H Ő D É S

–

Í T É L E T

C) III. 8–19. versszak H ELY

IDŐ

SZEREPLŐK

CSELEKMÉNY





H ELY

IDŐ

SZEREPLŐK

CSELEKMÉNY





D) IV. 20–26. versszak

21

22


•

1 0 .

É V F O L Y A M

ÁRNYÉK (ÁRNY): Egyrészt a fény, a Nap pozitív alapelvének ellentéte, másrészt a képzeletbeli, nem valóságos dolgok képe • A természeti népeknél a második én vagy a lélek szerepét tölti be. Aki árnyékát elveszíti, a lelkét is elveszíti. • A védelem, oltalom szimbóluma is; az apostolok árnyékának csodálatos, gyógyító erőt tulajdonítottak. Jelenti ezzel szemben a gonosz, a sötét jelenlétét. • Jelentheti az árny a bűn, a tudatlanság állapotát is. • Jung (1875–1961, svájci pszichiáter; úgy vélte, a lélek mélyén őstipikus emlékképek és motívumok is rejlenek) szerint az árnyék a személyes tudattalan megjelenítője, s mindig az ellentétes nemre utal. FÁTYOL / LEPEL: Az elrejtés, a titok, a világtól való eltávolodás, ill. az érintetlenség szimbóluma. A lepel nemcsak bizonyos bűnök elrejtésére szolgál, hanem a szégyenteli bűnösség eltakarására is. • A katolikus ikonográfiában a női szentek tisztaságát általában világos fátyollal érzékeltetik. • A reneszánsz Veritas filia temporis (Az igazság az idő lánya) emblémákon elfátyolozott nőalak testesíti meg a rejtett Igazságot, akinek leplét végül az Időatya lebbenti föl. • Jelentheti a lényeg, a végső tudás elfedését is. • A földi értelem számára elrejtett. • A magyar nép hiedelemvilágában a lepel funkciója az elrejtés, a rontás elhárítása. FÉNY / VILÁGOSSÁG ÉS SÖTÉTSÉG: Egymást föltételező oppozíciók (szembenállások), ellentétes vagy egymást kiegészítő elvek szimbólumai. Míg a sötétség a káosz, az isteni világrend előtti vagy azzal ellentétes erők, a bűn, a tudatlanság, a halál kifejezője, addig a fény az isteni kinyilatkoztatás, a kozmikus teremtés, a tudás, az élet, az üdvösség, a boldogság, az igazság, a hit, a megvilágosodás jelképe. • A fény hiánya az egyéni boldogtalanság kifejezője lehet. GYÖNGY: A világ női alapelvéhez tartozó szimbólum, amely kapcsolatban áll a legfontosabb feminin jelképekkel: a vízzel, a holddal, a kagylóval. A Magna Mater (Nagy Anya – ősanya) életadó erejét, a kozmikus életet, annak kezdetét és törvényét képviseli. HARMAT: A hajnal szimbolikájához kapcsolódva a lelki megújulás, az áldás, a béke és a jólét szimbóluma. HATTYÚ: Mivel a levegőhöz és a vízhez egyaránt kapcsolódik, az élet madara. Fehér színe a tisztaság, az őszinteség és a fény. • A keresztény szimbolikában szeplőtlen fehérsége és kecsessége miatt Szűz Máriával azonosítják. A mártíromság jelképe. LILIOM: A tisztaság, az ártatlanság, a fény jelképe, ugyanakkor erotikus jelentése is ismert. A világ bűnei között megőrzött tisztaság, a kiválasztottság képe. A hit, a gondviselésnek való engedelmesség kifejezője. b) Jegyzeteljetek a többi csoport beszámolói alapján a fenti táblázatokba! c) Tekintsétek át a szövegvizsgálat eredményét, majd beszéljétek meg az alábbi kérdéseket! (1) Mi eredményezi az előadásmódban a drámaiságot, feszültséget?

(2) A szöveg egyik hangsúlyos eszköze a refrén. Ez bibliai utalás, Pál apostolnak a korinthusbeliekhez írt második levelének részlete. A bibliai utalás hogyan terjeszti ki a történet értelmét?

B Ű N

–

B Ű N H Ő D É S

–

Í T É L E T

(3) Mi Ágnes asszony bűne?

(4) Mi a büntetése?

(5) Ki hozza meg az ítéletet?

(6) Ágnes asszony megőrülése büntetés vagy kegyelem? Indokoljatok!

(7) Fontos-e, hogy tudjuk, részt vett-e férje megölésében? Indokoljatok!

(8) Ha detektívtörténetet írnátok ebből a bűntényből, milyen eseménnyel kezdenétek, kik lennének a szereplők, és ki lenne a főhős? Mi okozná ebben a történetben az olvasó számára a feszültséget, izgalmat?

d) Választható házi feladat Írj izgalmas detektívtörténetet-kriminovellát a ballada alapsztorijából! Természetesen alkothatsz a krimi műfajának megfelelő új szereplőket. A történet ne legyen hosszabb két A/4-es oldalnál! e) Választható házi feladat Értelmezd az alábbi (Szörényi László és Angyal Pál irodalomtudósok által készített) táblázatot! Hányféleképpen olvasható (magyarázható) Ágnes asszony bűne és ítélete?

23

24


METAFIZIKAI OLVASAT

MITIKUS OLVASAT

JOGI OLVASAT

•

a földi létben

az Ördög = (szerető) csábítása bűnbe taszítás

az öröklétben

elkárhozás

1 0 .

É V F O L Y A M

felbujtóként bevádolja

őrület

vezeklés a Földön

isteni kegyelem nyitva marad

közös szenvedély

tettestársak

hiábavaló munka (a „magyar nincs Danaida”) feloldás

vád – gyilkosságra való felbujtás

börtön

védelem (enyhítő körülmény)

tartós elmezavar (kényszergyógykezelés)

lappangó skizofrénia tudatzavaros állapot

nincs megoldás

Írj a táblázat alapján maximum 10 mondatos összefüggő szöveget az Ágnes asszony lehetséges olvasatairól!

6. Házi feladat Olvasd el a szöveget! Elméletek a női bűnözésről Általános az a nézet – és ezt mind a mai napig megerősítik a kriminálstatisztika adatai is –, hogy a női bűnözés aránya az összbűnözésen belül alacsonyabb, mint a férfiaké. Ez a – bűnözésben való – számszerűségében egyértelműen kisebb részvétel alapját képezte olyan túlzó megállapításoknak, amelyek szerint a női bűnözés önálló probléma, és sajátos, öntörvényű, a férfi bűnözéstől eltérő jellegzetességekkel rendelkezik. Ennek következtében vitatják és elutasítják a kriminális magatartás általános magyarázatának a női bűnözésre való közvetlen alkalmazhatóságát. Mások viszont hangsúlyozzák, hogy a rendelkezésre álló empirikus adatok alapján kétséges vállalkozás a női kriminalitás specifikumai után kutatni, mivel – a kisebb arányszámon, az erőkifejtést igénylő bűntettek

B Ű N

–

B Ű N H Ő D É S

–

Í T É L E T

elkövetésén és a közös elkövetés ritka előfordulásán kívül – alig akad számottevő eltérés. Ez a három jellegzetesség viszont nem elegendő ahhoz, hogy a női bűnözés önálló törvényszerűségeiről beszélhessünk. Ami viszont a rejtett bűnözést illeti, több kriminológus hangsúlyozza, hogy itt a női bűnözés aránya már sokkal kiegyensúlyozottabb. A rejtve maradás okát a hatóságoknak a nőkkel szembeni elnézőbb bánásmódjának, valamint a cselekmények jellegének és kisebb súlyának tulajdonítják. Azt, hogy a nők részvétele a látens bűnözésben nagyobb, mint a regisztrált bűnözésben, a jelenkori kriminológia egyes képviselői is megerősítik. Bizonyos becslések alapján a regisztrált bűnözésben 1:3, míg a rejtett bűnözésben 1:2 a férfi és a női részvétel aránya. A női bűnözés okainak jellegzetes vonásai között az egyes szerzők kiemelik a nő konzervativizmusát, a nőt mint apolitikus lényt, a nők moralitásának különbözőségét, a környezeti hatás eltérő feldolgozását, stb. Meg kell jegyezni, hogy az előbbiekben felsorolt és a nőknek tulajdonított jellegzetességek megfelelő cáfolatáról is gondoskodott a kor tudománya. A kriminológusok tehát rendkívül eltérő nézeteket sorakoztattak fel a női bűnözést illetően. Hermann Mannheim, neves angol kriminológus ironikus megfogalmazását idézve: „Már a Lombroso és követői által felsorolt pszichológiai és szociológiai különbségek listája is imponáló, ha nem is annyira meggyőző volta, mint inkább hosszúsága miatt.” A férfi és a nő személyiségének különbözőségéről felettébb könynyű listákat gyártani, de rendkívül nehéz bizonyítani, hogy az állítólagos eltérések egyáltalán relevánsak-e, s milyen szerepet játszanak a bűnözés alakulásában. a) Próbáld meg az olvasott szöveg összefüggéseiből kikövetkeztetni az alábbi szavak jelentését, majd szótárak (Értelmező kéziszótár, Idegen szavak szótára) segítségével ellenőrizd magad! JELENTÉSE SZERINTEM ÖNTÖRVÉNYŰ KRIMINÁLIS EMPIRIKUS SPECIFIKUM KRIMINOLÓGUS KO N Z ER VAT I VIZ MUS* APOLITIKUS L ÁT EN S PSZICHOLÓGIA

JEL EN T É SE A SZÓTÁ R SZ ER IN T

25

26


•

1 0 .

É V F O L Y A M

SZOCIOLÓGIA IMPONÁLÓ R EL E VÁ N S

*KONZERVATIVIZMUS: a szövegösszefüggésből nem következtethető ki, de esetleg ismerheted ezt a szót. b) Készíts a magad számára 5 pontból álló tartalmi vázlatot a fenti tanulmány alapján!

7. Milyen új, számodra fontos dolgot tanultál meg, értettél meg bűnről, bűnhődésről, büntetésről ebben a két órában? Miután leírtad, beszéld meg a padtársaddal!

2. K É T K L A S S Z I K U S D E T E K T Í V N O V E L L A Ö S S Z E V E T É S E Emberek milliói olvasnak, néznek krimit, számos klasszikusa van ennek a műfajnak. Bizonyos változatai érdektelenek, nem érik el az igényes szórakoztatás színvonalát, mások pedig lassan bevonulnak az irodalmi kánonba. Ma egyébként is a kulturális kódok közötti átjárhatóság idejét éljük, azt tapasztalhatjuk – különösen a vizuális kultúrában –, hogy egyre nyitottabbá, befogadóbbá válik mind a népszerű, mind a klasszikus kultúra, elszigeteltségük számos téren megszűnni látszik. Hogyan született a krimi műfaja, mitől vált rövid időn belül rendkívül népszerűvé? Mi jellemzi világképét, szerkezetét? Ezekre a kérdésekre keressük a választ ebben a modulban. 1. Szórakoztató irodalom a) Mit olvastál mostanában? Mit, miket olvasnak környezetedben (barátaid, ismerőseid, családtagjaid)?

b) Sorolj fel minél több műfajt, stílust, témát, ami szerinted a népszerű, szórakoztató irodalom körébe tartozik!

c) Az alábbi idézetet értelmezve fogalmazd meg saját véleményedet a népszerű, szórakoztató irodalomról! „Szerencsémre elkerültem a sznobizmusnak1 azt a formáját, amely a múltból elfogadja a szórakoztató olvasmányokat, a jelenből azonban csak a magasröptű irodalmat.” (Raymond Chandler)

d) Sorolj fel olyan műveket irodalmi tanulmányaidból vagy korábbi olvasmányélményeidből, amelyek kalandosságuk vagy egyéb sajátosságaik miatt a szórakoztató irodalom körébe sorolhatók!

1

sznobizmus: a mintaként követett társadalomi csoport szokásait mindenáron majmolni akaró magatartás; előkelősködés

28


•

1 0 .

É V F O L Y A M

2. A népszerű irodalomnak számos elnevezése van. Idézd fel az Amit a pad alatt olvasunk fejezetben tanultakat, illetve nézz utána, mit jelentenek a táblázatban szereplő kifejezések! Összesítsd ezek alapján, mi az általános megítélésük a népszerű műveknek! Nevezd meg gyűjtőmunkád forrásait! Javasolt források: internet, Irodalmi fogalmak kisszótára A–Zs, Idegen szavak szótára, Értelmező kéziszótár, Világirodalmi lexikon, Középiskolai irodalmi lexikon FORR ÁS

JELENTÉS

TÖMEG IRODALOM

S Z Ó R A K O ZTATÓ IRO DALOM

P O N Y VA

BESTSELLER

A népszerű, szórakoztató irodalom általános jellemzése elnevezései alapján:

K É T

K L A S S Z I K U S

D E T E K T Í V N O V E L L A

Ö S S Z E V E T É S E

3. Véleményed szerint mennyire éles a határ tömeg- és elitkultúra, magas irodalom és szórakoztató irodalom között? a) Álláspontod alátámasztására gyűjts minél több érvet abba a csoportba, mellyel inkább egyetértesz! (3 perc) NIN C S ÉL E S H ATÁ R

ÉL E S A H ATÁ R , N E M ÉR IN T K E Z N EK

Alkoss csoportot azokkal, akik veled egy véleményen vannak! Egyeztessétek érveiteket! Most egyeztessétek érveiteket egy azonos véleményen levő másik csoporttal is! Rangsoroljátok érveiteket a meggyőzőerő szempontjából! Válasszatok képviselőt, aki ismerteti a csoport véleményét! Tartsátok meg beszédeteket! Az ellenérvek meghallgatása után fogalmazzátok meg álláspontotokat! Írd le saját álláspontodat a tömeg- és elitkultúra elkülönültségéről:

29

30


•

1 0 .

É V F O L Y A M

b) Olvasd el az alábbi cikket, majd oldd meg a hozzá kapcsolódó feladatokat! Olvasási szokások: könyvfaló 5 százalék A magyar felnőtt lakosság 42 százaléka tavaly nem olvasott könyvet. Röpke három év alatt a másfélszeresére növekedett a „könyvkerülők” aránya: 2002-ben ugyanis a népességnek még csak 27 százaléka nem vett kezébe könyvet – állítja a Társadalomkutatási Intézet Rt. reprezentatív vizsgálataira hivatkozva. A rendszeresen olvasók száma az elmúlt három évben ugyancsak visszaesett, éspedig 32 százalékról 24 százalékra. A nagykorú népesség tagjai közül tavaly egyébként minden hetedik személy (15 százalék) olvasott el havonta átlagosan egy könyvet. A „könyvmolyok” főként a nők és az idősebbek közül kerülnek ki. A regionális adatok szerint a könyvfogyasztás KözépMagyarországon és a Dél-Alföldön a legmagasabb. A Magyar Tudományos Akadémia Szociológiai Kutatóintézetének egy 2003. őszi felmérése ezzel szemben azt jelezte, hogy a Dél-Alföldön kétszer akkora a könyvet nem forgatók aránya (29 százalék), mint a központi régióban (15 százalék). A betűéhség a legkevésbé az Észak-Alföldre jellemző, ott a 14–70 év közötti népesség 38 százaléka nem vesz kezébe könyvet. A szociológusok nem kevesebb, mint hat típusát különböztették meg a hazai olvasóknak. A könyvfogyasztók 14 százaléka szerintük „mindenevő”, míg 16 százaléka az érzelmes, 12 százaléka pedig a kalandregények hívének számít. További 5 százalékot „intenzív sztorikeresőnek” keresztelték el a kutatók, az ide tartozók átlagosan 42 könyvet „falnak fel” egy év alatt. Egy újabb csoport a praktikus információkra vevő (14 százalék), míg a maradék közel 40 százaléknyi „kocaolvasó” többség főként a hobbikönyveket és a könnyű irodalmat kedveli. A naponta vagy hetente többször könyvet olvasók aránya régiónként (százalék): NYUGAT-DUNÁNTÚL

30

KÖZÉP-DUNÁNTÚL

41

DÉL-DUNÁNTÚL

32

KÖZÉP-MAGYARORSZÁG

47

DÉL-ALFÖLD

29

ÉSZAK-ALFÖLD

24

ÉSZAK-MAGYARORSZÁG

31

A könyvolvasás gyakorisága Magyarországon a 14–70 éves népesség körében (százalék): HETENTE EGYSZER

5

HETENTE TÖBBSZÖR

16

NAPONTA

19

NEM SZOKOTT OLVASNI

29

HAVONTA EGYSZER

7

HAVONTA TÖBBSZÖR

9

RITKÁBBAN

17

(Forrás: HVG 2006. június 10.)

K É T

K L A S S Z I K U S



–

Mi volt a meglepő számodra a cikkben olvasottakban? Miért?

–

Tegyél fel néhány kérdést arra vonatkozóan, hogy az olvasási szokásokkal kapcsolatban az olvasottakon kívül mi érdekelne!

–

Te hány könyvet olvasol évente?

–

A cikkben olvasható kategóriák szerint a könyvfogyasztók melyik csoportjába tartozol?

–

Véleményed szerint miért nőhetett 3 év alatt a könyvet nem olvasók száma másfélszeresére?

–

Hogyan viszonyul a témához a cikk szerzője, miben nyilvánul meg ez a viszonyulás?

c) Választható házi feladat Valós félelemnek tartod-e a tömegkultúra egységesítő, egyszerűsítő, leépítő hatását? Indokold álláspontodat! „Az egész tömegkultúra egyre inkább a mass media [tömegmédia] kezére jut, s az, minthogy a földgolyó történetének egységét kívánja szolgálni, fokozza a redukciót2 és egy adott irányba vezeti, az egész világon ugyanazokat a kliséket3 terjeszti el, vagyis azokat, amelyeket vélhetően minél több ember, az egész emberiség elfogad. Nem sokat számít, hogy a tömegkommunikáció különböző orgánumaiban4 különböző politikai érdekek nyilatkoznak meg. A felületi különbség mögött közös a szellem.” (Milan Kundera: A regény művészete) –

Kundera állítása összefoglalóan:

2

redukció: csökkentés, (le)egyszerűsítés, visszafejlődés

3

klisé: közhely, elkoptatott szólam

4

orgánum: sajtótermék

31

32


–

Saját álláspontom:

–

Érveim, példáim:

•

1 0 .

É V F O L Y A M

4. Jellemezd tanulópároddal a népszerű regényt Vitányi Iván művelődéskutató írása alapján! a) Készítsetek hétpontos vázlatot a kulcsfogalmak kiemelésével! „… (A népszerű regény világképe) alapjában véve azonos a vallásos világképpel, még ha nem igényli is hozzá isten fogalmát. A menny – föld – pokol beosztást fogadja el, minél egyértelműbben elkülöníti a jót és a rosszat, a feketét és a fehéret (ezért nevezik fekete-fehér ábrázolásnak). Megnyugtatja tehát az olvasót, hogy a világ olyan, mint amilyennek a kisvilágban (magánszféra) kiismeri, azaz ott nyert magyarázatai kis áttétellel mindenre érvényesek, mindezt vissza lehet vezetni a szerelem és a harc egyszerű motívumára. Ha végigelemezzük a leginkább közkedvelt, milliók által olvasott regényeket, beigazolódik az a feltevésünk, hogy éppen ez a világkép a közös – mondhatjuk – valamennyiben, hogy ez az a tulajdonságuk, amely bestsellerré teszi őket. (…) Az olvasók a tömegkultúrában kapnak egy olyan világot, amelyen mintha isten uralkodna, amely ezért áttekinthető, csak a jó és a rossz értékpólusát fogadja el, nem ismeri a többértelműséget…” (Vitányi Iván: A népszerű regény világképe) (1) (2) (3) (4) (5) (6) (7)

K É T

K L A S S Z I K U S



b) Választható házi feladat Gyűjts példát olvasmányaid (vagy filmélményeid) alapján az alábbi két állításhoz! –

A népszerű regény a szerelem és a harc egyszerű motívumára vezethető vissza.

–

A népszerű regény csak a jó és a rossz értékpólusát fogadja el.

5. Házi feladat Találj ki eddigi olvasmány- és filmélményeid alapján egy detektívfigurát! Adj neki nevet, írd le megjelenését, belső tulajdonságait, szokásait, jellegzetes tárgyait, módszerét!

33

34


•

1 0 .

É V F O L Y A M

6. A detektívtörténet születése a) Miért jó krimit olvasni, nézni? Készíts listát!

b) Olvasd el Chesterton vélekedését a krimiről, jelöld meg azokat a részeket, melyeket Te nem soroltál fel a krimi erényei között! Egészítsd ki listádat más színnel az olvasottak alapján! Ki kellett alakulnia egy nyersen népszerű irodalomnak, amelyből kisugárzik a modern város rejtett romantikája. Ennek adott formát a népszerű detektívirodalom, nyersen és üdítően. (…) (A népszerű irodalom) nem hajlandó a jelent prózainak, a hétköznapit közönségesnek tekinteni. De még valami jó van a detektívtörténetekben. Míg az ősi Ádámban örökkön él egy hajlam lázadni minden olyan univerzális és mesterkélt dolog ellen, mint a technikai civilizáció, (…), a rendőrség munkája bizonyos fokig éppen azt tárja szemünk elé, hogy ez a civilizáció maga a legfantasztikusabb szembefordulás és a legromantikusabb lázadás. Mert míg a detektívtörténet társadalmunknak eme, szemüket soha álomra nem hunyó őrszemeiről beszél, arra figyelmeztet bennünket, hogy mind ugyanabban a katonai táborban élünk, mind harcban állunk a káosszal, ahol a bűnöző, a káosz gyermeke, valójában nem egyéb, mint ismeretlenül közöttünk élő áruló. Mikor a detektív ott marad egymagában, szinte tanácstalanul, de félelem nélkül a rablóbarlang lakóinak karmai és gyilkos fegyverei között, gondoljunk arra, hogy ő a társadalmi igazságosság ügynöke, ő az igazán eredeti, a poétikus alak, míg a betörők és útonállók csupán a kozmosz békés, öreg konzervatívjai, akik önelégülten adják át magukat az emberszabású majmok és a farkasok időtlen beidegződéseinek. A rendőrség regénye tehát az emberiség regénye.(…) Arra hívja föl a figyelmünket, hogy az emberi társadalmat védelmező rendőrség zajtalan, láthatatlan munkája nem más, mint sikeres lovagi kaland. c) Készíts vázlatot tanulópároddal az alábbi tanulmányrészlet alapján a detektívtörténetek kialakulásának okairól! Bűn és bűnhődés azóta van, mióta ember él a földön. Az intézményes bűnüldözés és büntetés ennél újabb keletű jelenség. A rabszolgatársadalmat és a feudalizmust már törvények szabályozták, független bírák helyett azonban jobbára a hatalom birtokosai ítéltek, a nyomozást rendszerint kínvallatás helyettesítette világi és egyházi perekben egyaránt. Európában a felvilágosodás hozott mélyreható szemléleti változást: a haladó társadalomfilozófusok minden embert születésénél fogva szabad lénynek nyilvánítottak, kialakult az emberi jogok – hosszú ideig differenciálatlan – fogalomköre, s véle a személyiségé és az emberi méltóságé. Felelősséggel, bizonyítható módon kellett már vádolni. Létrejöttek a hivatásos bűnüldöző testületek: Párizsban Francois Vidocq detektívirodája 1817-ben, majd a Süreté, Berlinben a Negyedik Ügyosztály, Londonban a Bow Street Runners, amit 1829-ben a Scotland Yard követett, 1845-ben pedig New Yorkban is létrehoztak egy központi bűnüldöző testületet. Új mesterség keletkezett, a nyomozóé. Szükségszerű volt, hogy a detektív az irodalom tükrében is megjelenjék, képzelt bűnesetek zseniális földerítőjeként.

K É T

K L A S S Z I K U S



Ehhez azonban még valami más is kellett. Amióta a múlt században az oktatás forradalmaként – elsőként 1870-ben, Angliában – bevezették az ingyenes állami népiskolai oktatást, s legalábbis az európai földrészen és ennek „kulturális árterületén” visszaszorították az írástudatlanságot, egy új típusú olvasóközönség jött létre. Véle pedig egy vadonatúj kulturális intézmény, a kölcsönkönyvtár, amely tüneményes gyorsasággal hálózta be a városokat. Tömeges igény keletkezett a kalandos olvasmányok iránt, amelyet ez a közönség könnyebben be tudott fogadni, mint – mondjuk – a klasszikus szerzők remekeit. Írók és kiadók igyekeztek csillapítani a hirtelen támadt olvasási éhséget, néha magas színvonalú, többnyire azonban silány, szinte méterre vagy kilóra gyártott írásművekkel. Ez idő tájra már az irodalom belső fejlődése is kimunkálta a krimihez szükséges alkotóelemeket (igaz, e műfaji megjelölés még ismeretlen volt, például a „detektív” szót is csak 1856-ban alkalmazták először angolul a ’nyomozást végző személy’ értelmében). Őse a szóbeliség közegében tenyésző irodalmi egysejtű lehetett: az enigma, a találós kérdés, a jóslat. Előzményei visszavezethetők a Bibliáig. Káin és Ábel históriájában például akad bűntett, gyilkos, áldozat, indítóok, bűnjel, a bűn rejtésére irányuló kísérlet, sőt még a fegyver is megsejthető: ásó, kapa vagy cséphadaró lehetett, hiszen Káin földmíves volt. Éppen csak a detektív hiányzik, de hát az Úrnak mi szüksége lett volna nyomozóra! Sőt a krimi gyökereit keresve még mélyebbre is áshatunk, hiszen az Oidipusz királyban már a bűntett felderítője is adva volt: maga az uralkodó végzi a nyomozást, amely szörnyű meglepetéssel zárul. Detektívtörténetbe illő, ahogyan Arkhimédész jutott egyik tudományos fölfedezéséhez: van gazdag megbízó (Hieron király), gyanúsított (a szobrász), tökéletesen rejtett bűn (aranylopás), nagy tekintélyű nyomozó (a tudós), aki mellesleg éppoly különc, mint Poe vagy Conan Doyle detektívjei, és egy zseniális megoldás, ami meglepő eredménnyel és a tettes leleplezésével zárja a történetet. A szanszkrit, perzsa, arab, török meseirodalom is tele van bűnügyi motívumokkal. A XVIII. század elejétől írott pitavalok,5 igaz bűnügyi krónikák, majd a kialakuló zsurnalisztika6 törvényszéki tudósításai tovább csigázták az olvasóközönség bűntettek iránti érdeklődését. Az Angliában műfajjá kristályosodott kísértethistóriák meg a XVI–XVIII. században népszerű rémtörténetek még jelentősen befolyásolták Edgar Poe, Conan Doyle és más úttörő mesterek munkáját. Thomas de Quincey angol író 1827-ben esszét kanyarított két valóságos gyilkosságban föllelhető esztétikai elemekből: A gyilkosságról mint a szépművészetek egyikéről. Íme, minden adva volt már a krimi műfajjá rendeződéséhez. A bűntettek kinyomozásán és megtorlásán alapuló sajátos elbeszélésforma történelmileg elsőnek Kínában, a középkor századaiban alakult ki és nagy népszerűségnek örvendett. Ez persze több összetevőjében más, mint az általunk ismert „európai” detektívtörténet, amelyet egy európai kultúrán nevelkedett amerikai költő és író, Edgar Allan Poe alakított ki. Persze, ő sem egymagában. Előtte is, utána is remekírók hosszú sora alkalmazta a ma krimi néven ismert műforma több-kevesebb elemét, technikáját: pl. Apuleius, Balzac, Boccaccio, Dumas, Dosztojevszkij, Graham Greene, Hemingway, Shakespeare. (Keszthelyi Tibor nyomán)

5

pitaval: nevezetes bűntények történetének gyűjteménye, az elnevezés az első ilyen könyvek kiadójáról, a francia F. G. Pitaval nevéből ered

6

zsurnalisztika: hírlapírás

35

36


•

1 0 .

É V F O L Y A M

A detektívtörténet kialakulásának okai: (1) (2) (3) (a) (b) (c) (4) (a) (b) (c) (d) (5) (a) (b) (c) (d) (e) (f) 7. A detektívek őse – az első kriminovella E. A. Poe: A Morgue utcai kettős gyilkosság című novellája (1841) a detektívtörténetek őse. Részletekben fogjátok megismerni a művet, s az egyes részletekhez kapcsolódó kérdések, feladatok segítségével feltárjuk a detektívnovella sajátos szerkesztését, világképét, kommunikációs modelljét. Olvassátok el a novella első részletét, majd oldjátok meg a csoportotok feladatát!

E. A. POE: A MORGUE UTCAI KETTŐS GYILKOSSÁG Az 18… év tavaszát és nyarának egy részét Párizsban töltöttem el. Ott megismerkedtem Monsieur C. Auguste Dupinnel. Igen kiváló, sőt nagy hírű család gyermeke volt ez a fiatalember, de különböző sorscsapások olyan nyomorúságba döntötték, hogy feladta a harcot, visszavonult a társadalmi élettől, és meg sem kísérelte elveszett vagyonát visszaszerezni. Hitelezői jóvoltából maradt egy kis pénzecskéje hajdani örökségéből, és ennek szűkös kamatából a legaprólékosabb beosztással eléldegélt. Lemondott minden felesleges kiadásról – csak egyetlen fényűzést engedett meg magának. Rajongott a könyvekért, és ezt a szenvedélyét Párizsban könnyen kielégíthette.

K É T

K L A S S Z I K U S



A Montmartre utca egy homályos könyvesboltjában ismerkedtünk meg; a véletlen, hogy mindketten ugyanazt a ritka és fontos művet kerestük, közeli kapcsolatot teremtett közöttünk. Újra meg újra találkoztunk. Nagyon érdekelt családja rövid története, amelyet a franciákra, ha önmagukról beszélhetnek, oly jellemző nyíltsággal mesélt el nekem. Elámultam, hogy mit és mennyit olvasott – de különösképpen képzelőerejének vad láza és élénk frissessége hatott rám. Minthogy akkoriban meghatározott célú kutatást folytattam Párizsban, úgy véltem, hogy az ilyen ember társasága számomra felbecsülhetetlen kincset jelent. Ezt nem is titkoltam előtte. A vége az lett, hogy arra az időre, amelyet Párizsban szándékoztam eltölteni, összeköltözködtünk, és mert anyagiak dolgában valamivel jobban álltam, mint ő, beleegyezett, hogy én béreljek és rendezzek be egy lakást, amely megfelel mindkettőnk furcsán mélabús kedélyének. Találtam is egy idő rágta, fura házikót, amely régóta lakatlan volt, bizonyos babonás hírverés következtében, amelyet mi nem firtattunk. A roskatag lak a Faubourg St. Germain egy félreeső, elhagyatott részén állott. Ha a világ tudta volna, milyen életet folytatunk az elhagyott házban, bizonyosan azt mondja rólunk, hogy őrültek vagyunk – ha mindjárt ártalmatlan őrültek is. Magányunk tökéletes volt. Látogatót nem engedtünk be. Remeteségünk helyét még ismerőseim előtt is gondosan eltitkoltam. Dupin pedig már esztendők óta nem ismert senkit, és őt sem ismerte senki Párizsban. Csak magunknak éltünk. Barátomnak volt még egy bogara (mi másnak is nevezhetném?): magáért az éjszakáért szerelmes volt az éjszakába; és mint a többi különcségét, a legnagyobb lelki nyugalommal, minden meggondolás nélkül követtem ezt a fantasztikus szeszélyét is. Az éjsötét istenség nem részesíthetett kegyeiben egész nap, de mi magunk köré varázsoltuk jelenlétét. A hajnal első sugarainál már bezártuk ódon házunk nehéz ablaktábláit: meggyújtottunk egypár erősen beillatosított viaszgyertyát, melyekből kísérteties, halavány fény áradt. Így álomba ringattuk lelkünket – olvastunk, írtunk, társalogtunk, amíg csak az estharang szava nem figyelmeztetett, hogy leszállt a valódi éj. Kart karba öltve rögtön az utcára siettünk, tovább folytattuk nappal megkezdett vitáinkat, vagy pedig minden cél és értelem nélkül kóboroltunk késő éjszakáig, hogy a népes város vad fény- és árnyékzuhatagában megtaláljuk azt a végtelen szellemi izgalmat, amelyet csak a nyugodt megfigyelés kelthet. Így kóborolva, önkéntelenül is hányszor kellett tudomásul vennem és megcsodálnom (bár ismerve gazdag szellemét, nem volt számomra váratlan) Dupin ritka analitikai tehetségét! Ő maga sem tagadta, milyen örömet szerez neki ez a játék, és milyen nagy kedvét leli, ha nem is éppen kiteregetésében, de gyakorlásában. Halk, visszafojtott nevetéssel dicsekedett, hogy a legtöbb ember úgy tűnik fel neki, mintha ablakot hordana a mellén – és ezt az állítását meglepő és közvetlen tényekkel nemegyszer rajtam bizonyította be. Viselkedése ilyenkor hűvös és teljesen személytelen volt, szeme üres, máskor oly árnyalt tenor hangja fülsértően magas, és ezt csak állításainak meggyőző tisztasága és szabatossága enyhítette. Ha ebben a hangulatában láttam, el-elgondolkoztam a „kettéhasadt lélek” régi elméletén, és azzal szórakoztam, hogy Dupint két embernek képzeltem el: egy alkotónak és egy elemzőnek. De mindazok után, amiket itt elmondtam, nehogy azt higgyék, hogy holmi rejtélyt akarok boncolgatni vagy regényes történetet akarok írni. Amit francia barátomról elmondok, nem más, mint egy feszült vagy talán beteg szellem megnyilvánulása. De jobb lesz, ha magyarázat helyett példával jellemzem akkori észjárását és megjegyzéseit. A Palais Royal szomszédságában meghúzódó egyik hosszú és piszkos utcában bandukoltunk egy éjszaka. Mindegyikünk annyira elmélyedt gondolataiba, hogy legalább tizenöt percig egy szót sem szóltunk. De egyszerre csak Dupin azt mondja: – Az igaz, hogy nagyon kicsi a fickó, és jobban illenék a Théâtre des Variétés-be. – Ehhez kétség sem fér! – válaszoltam rá önkéntelenül, és az első pillanatban észre sem vettem

37

38


•

1 0 .

É V F O L Y A M

(annyira elmerültem önmagamban), hogy Dupin megjegyzése milyen rendkívüli módon vágott egybe gondolataimmal. De észbe kaptam, és mélységesen elcsodálkoztam. – Dupin – mondtam komoly hangon –, ez meghaladja értelmemet. Nem röstellem kijelenteni, hogy roppantul meg vagyok lepve, és alig hiszek a fülemnek. Hogy lehet, hogy úgy beleláttál gondolataimba? Hogy tudhattad...? Itt egy kis szünetet tartottam, mert kíváncsi voltam, hogy valóban tudja-e, mit akartam mondani. – ...hogy Chantillyről van szó – de mért tartasz szünetet? Arra gondoltál, hogy kis termete alkalmatlanná teszi arra, hogy tragédiában lépjen fel. Pontosan erre. Chantilly valaha foltozó varga volt a rue St. Denis-ben, de magával ragadta a színpad őrülete, és próbaképpen fel is lépett Crébillon tragédiájának, a Xerxes-nek címszerepében. Köztudomás szerint csúfosan megbukott. – Az isten szerelmére! – kiáltottam fel. – Áruld el módszeredet, ha ugyan van valamilyen módszer erre, amellyel képes voltál lelkem mélyébe látni?! Valójában még sokkal jobban meghökkentem, mint amennyire mutattam. – A gyümölcsárus – felelte barátom – adta meg az utolsó lökést, hogy azt a következtetést vond le: a varga nem elég magas Xerxes et id genus omne7 szerepekre. – A gyümölcsárus? Hogy értsem? Semmiféle gyümölcsárust nem ismerek! – Dehogynem! Nincs egy negyedórája sem, hogy neked szaladt, amikor az utcába befordultunk. És most eszembe jutott, hogy csakugyan nekem jött egy gyümölcsös ember, fején nagy kosár almával, és majdnem fellökött, amikor a rue C.-ről ebbe a sikátorba befordultunk – de mi köze ennek Chantillyhez?... Sehogy sem értettem. Pedig Dupin szavaiban nem volt semmi charlatanerie8 . – Megmagyarázom – szólt –, hogy világosan megértsd. Nyomon követjük visszafelé gondolataid sorát, attól a pillanattól, amelyben kiejtettem Chantilly nevét, egészen addig, amikor összeütköztél a gyümölcsös emberrel. A lánc fontosabb szemei: Chantilly, Órión, dr. Nichols, Epikurosz, a sztereotómia, utcakövek, a gyümölcsárus. Kevés olyan ember van, aki ne kísérelte volna meg néhanapján, hogy visszafordítsa gondolatai menetét, és így vizsgálja meg, hogyan jutott bizonyos következtetésekre. Ez mulatságos és gyakran igen érdekes játék; és aki először kísérli meg, elcsodálkozik, hogy milyen határtalan a távolság és milyen laza az összefüggés a kiindulási és a megérkezési pont között. Mekkora volt hát ámulatom, midőn hallottam barátom szavait, s el kellett ismernem, hogy igazat beszél! Ő tovább folytatta: – Ha jól emlékszem, éppen lovakról beszélgettünk, mielőtt elhagytuk a rue C.-t. Ez volt az utolsó közös témánk. Befordultunk ebbe az utcába, és egy gyümölcsárus, fején jókora kosárral, amint elsietett mellettünk, nekilökött egy kupac utcakőnek, amelyet járdajavításra készítettek oda. Az egyik kövön megbicsaklott a bokád, arcodon bosszús, kicsit fájdalmas érzés kifejezésével megfordultál, a kőre néztél, néhány szót mormogtál magadban, azután némán továbbmentél. Ne hidd, hogy különösképpen ügyeltem volna rád, de az utóbbi időben a megfigyelés életszükségletemmé vált. Szemedet a földre szegezted – haragos arccal nézted a járdán levő lyukakat és gödröket (ebből arra következtettem, hogy még mindig a kövekre gondolsz), amíg el nem érkeztünk a Lamartine közhöz, amelyen most próbálják ki az újfajta, összeragasztott fakockákból álló útburkolatot. Itt földerült a tekinteted, és ajkadról, ha mindjárt mormolva is – de mégis tisztán, érthetően – ez a szó hallatszott: – Sztereotómia! – Ezt az útburkolási módszert hívják elég nagyképűen így. Ismerve téged, tudtam, hogy a sztereotómiáról az atomokra ugrik gondolatod, s így Epikurosz elméletére, amelyről nemrég annyit beszélgettünk. Beszélgetésünk kapcsán – emlékezz csak vissza – én azt mondtam, milyen furcsa dolog, ha nem is említi senki, hogy a nagy görög bizonytalan tapogató7

és az összes efféle (latin)

8

szemfényvesztés, sarlatánság (francia)

K É T

K L A S S Z I K U S



zásait mennyire igazolta napjainkban a ködfolt-kozmogónia. Ha mindez eszedbe jutott, lehetetlen volt, hogy ne jusson eszedbe az Orion csillag nagy ködfoltja, és biztosra vettem, hogy felnézel az égre. Így is történt. Ebből azt láttam, hogy minden pontban helyesen következtettem. Emlékszel még, abban az éles kirohanásban, amely a Musée tegnapi számában jelent meg Chantilly ellen, a szatíra írója néhány kellemetlen célzás után a „foltozó vargára”, aki a papucsot felcserélte a koturnussal, egy latin sort idézett, amelyet mi is sokszor citálunk. Ez a sor: Perdidit antiquum litera prima sonum.9 Említettem már, hogy ez a sor Orionra vonatkozik, ezt régebben Úriónnak írták, és biztosra vettem, hogy nem felejtetted el, mert néhány tréfás megjegyzést is fűztem hozzá. Most már majdnem természetes volt, hogy gondolatod Orionról Chantillyre ugrik. Hogy valóban ez történt, azt az ajkadon elsuhanó mosoly árulta el. Szegény foltozó varga csúfos bukása jutott eszedbe. Eddig görnyedten mentél, most láttam, hogy kihúzod magad, s erről arra következtettem, hogy Chantilly apró termetére gondolsz. Ekkor zavartam meg gondolataidat, és mondtam, hogy: „Az igaz, hogy nagyon kicsi a fickó, és jobban illenék a Théâtre des Variétés-be.” A) Gyűjtsétek össze Poe hősének legjellemzőbb vonásait!

B) Miért tartja szükségesnek az elbeszélő, hogy a bűntett és a nyomozás bemutatása előtt hosszasan ismertesse Dupin visszakövetkeztetéses módszerét? Véleményetek szerint követhetők-e, kitalálhatók-e az ember gondolatai ilyen visszakövetkeztetéses módszerrel?

9

Az első betű elvesztette eredeti hangzását (latin)

39

40


•

1 0 .

É V F O L Y A M

C) Mi lehet Dupin véleménye a világ megismerhetőségéről, milyen mértékben tarthatja rendezettnek vagy véletlenszerűnek a világot? a) Olvassátok el az alábbi ismertetést a korabeli gondolkodásról! Keressetek kapcsolatot az elbeszélés és a leírt filozófiai irányzatok között!

Kant, német filozófus így összegzi a XVII. és XVIII. század szellemtörténeti fejlődését: „A felvilágosodás az ember kilábalása a maga okozta kiskorúságból. A kiskorúság az arra való képtelenség, hogy valaki mások vezetése nélkül gondolkodjék.” Tehát a felvilágosodást az ész használata és a gondolkodó individuum (egyén) önálló teljesítménye határozza meg. A felvilágosodás jellemzője továbbá, hogy eltávolodik a hagyománytól és a tekintélytől, nagyra becsüli a szabadságot, és az összes kérdés ésszerű megoldására való képességet pozitívan értékeli. Ezt az újraalapozást két irányban kísérlik meg: A racionalizmus fő képviselői annak lehetőségét állítják, hogy a valóság gondolkodás révén megismerhető. A világ logikus rendje lehetővé teszi a világ visszakövetkeztetéses megragadhatóságát. Az empirizmus a megismerés alapját az (érzéki) tapasztalatban látja. Csak az egyedi tárgyak és jelenségek valóságosak. Az értelem helyes használata képes ezeket rendezni és belőlük következtetéseket levonni.

K É T

K L A S S Z I K U S



b) A krimi világképe, szerkezete hogyan áll összefüggésben Dupin módszerével?

D) Ki az elbeszélő? Milyen szerepet játszik a cselekményben? Milyen viszonyban van a főhőssel? Milyen többletet jelent ez az elbeszéléstechnika egy olyan megoldáshoz képest, melyben maga Dupin lenne az elbeszélő?

8. A következőkben a novella elé írt bevezetést, illetve a novella második részletét olvashatjátok. Továbbra is csoportokban fogtok dolgozni. A) Figyelmes olvasás után válaszoljátok meg a kérdéseket!

41

42


•

1 0 .

É V F O L Y A M

A MORGUE UTCAI KETTŐS GYILKOSSÁG Hogy mit énekeltek a szirének, és milyen nevet vett föl Akhilleusz, mikor elrejtőzött a nők között, fogas kérdés, de nem megoldhatatlan. Sir Thomas Browne Azok a szellemi tulajdonságok, amelyeket elemzőnek szoktak nevezni, önmagukban véve nehezen elemezhetők. Igazában csak hatásukban tudjuk értékelni őket. Többek közt azzal is tisztában vagyunk, hogy akikben megvan ez a képesség, ha az rendkívüli, nagy örömüket lelik benne. Amint az erős ember is szereti kifejteni testi képességeit, és élvezi a testmozgást, amint izmait gyakorolja, úgy lelkesíti az „elemző” lelket a megfejtés lelki feladata. A leghétköznapibb időtöltésben is örömét leli, ha az működésbe hozza e képességét. Szereti a rejtvényeket, a szójátékot, a titkosírást – és megoldásai olyan sziporkázók és ötletesek, hogy az egyszerű ember szinte természetfeletti csodát lát bennük. Az elért eredmények, amelyekhez szigorú módszeresség és következtetés útján jutott, a valóságban pusztán az intuíció szülötteinek látszanak. Az ilyen megfejtőkészséget valószínűleg élénkítik a matematikai tanulmányok, különösen a magasabb matematika, amelyet helytelenül, és pusztán regresszív műveletei miatt neveztek el par excellence10 „analízis”-nek, holott a számolás önmagában véve még nem elemzés. Például a sakkjátékos műveli az egyiket, anélkül, hogy a másikra ügyelne! Éppen ez az oka annak, hogy a sakkjátéknak az észre gyakorolt hatását nagymértékben tévesen ítélik meg. De most nem írok értekezést, hanem csak egyszerűen bevezetést egy javarészt véletlen megfigyelésen alapuló furcsa történethez, éppen ezért felhasználom az alkalmat, és kijelentem, hogy a következtető elme legjobb képességét sokkal inkább próbára teszi és hasznosabb munkára serkenti a színtelennek tetsző ostábla, mint a sakkjáték mesterkélt léhasága. Az utóbbiban a különböző alakú és értékű figurák eltérő és bizarr mozgásukkal bonyodalmat okoznak, s ezt sokan (gyakori tévedés) a mélységgel tévesztik össze. A sakk feszült figyelmet követel. Ha ez a figyelem csak egy pillanatra is ellankad, vagy a játékos valamit elnéz, az már hátránnyal vagy éppen vereséggel jár. A lehetséges lépések nemcsak sokfélék, hanem bonyodalmasak is, ezért az efféle elnézés valószínűsége megsokszorozódik – és tíz eset közül kilencben a kitartóbb figyelmű játékos győzi le a tehetségesebbet. Az ostábla figurái egyformák, mozgási lehetőségeik azonosak, a játék nem olyan változatos, kevesebb az elnézés eshetősége, nincs is akkora szükség figyelemre, s a sikert az élesebb, a tehetségesebb elme vívja ki. Hogy példával is éljünk, tegyük fel, hogy az ostáblajátékban négy „dáma” kivételével minden figuránk elveszett. Ugyanígy áll ellenfelünk is. Elnézéstől, figyelmetlenségtől tartani nem kell – világos tehát, hogy a győzelmet csak valamilyen recherché mozdulat döntheti el; az elme valamilyen rendkívüli erőfeszítésének eredménye. A rendes és megszokott lépéseket megkerülve, az analitikus elme behatol ellenfelének gondolatvilágába, azonosítja magát vele – és megtörténik az a gyakori eset, hogy felvillanásszerűen megtalálja az egyetlen lehetőséget (sokszor milyen hihetetlenül egyszerű!), amellyel ellenfelét megtéveszti, vagy téves lépésre szorítja. A whistjáték már régtől híres arról, hogy mennyire kifejleszti a számító képességet – és sok ragyogó eszű emberről jegyezte fel a fáma, hogy boldog szenvedéllyel hódolt és hódol a whist látszólag megmagyarázhatatlan élvezetének, míg a sakkot léhának tartja, és kerüli. De kétségkívül nincs is más játék, amely annyira próbára teszi a játékos elemző képességét. A földkerekség legjobb sakkozója alig valamivel jobb a kiváló sakkozónál – de aki a whistben kiváló, az bizonyára kitűnik minden vállalkozásban, és sikert is ér el mindenütt, ahol csak ész ütközik ésszel. Kiváló! 10 voltaképpen(i), igazi (francia)

K É T

K L A S S Z I K U S



– ha ezt mondom, azt értem rajta, aki a tökéletesség biztonsága mellett tisztában van a játék minden fogásával, amellyel megengedett előnyökre csak szert tehet. Oly sokféle s oly bonyolult ilyen fogás van, s ezek gyakran a gondolkozás olyan zugaiban húzódnak meg, hogy a köznapi értelem talán fel sem éri őket. Feszülten figyelni annyi, mint tisztán és pontosan emlékezni! Eddig a pontig a figyelmes sakkjátékos a whistben is derekasan megállja a helyét, különösen, ha Hoyle szabályai szerint játszik, amelyek (mert a játék gépies módját adják meg) mindenki számára megfelelőek és érthetőek. Ezek alapján azokat a whistezőket, akiknek meglehetős emlékezőtehetségük van, és „a könyv” szerint játszanak, általában tökéletes játékosnak tartják. De van, ami túllépi a közismert és betanulható szabályokat, és itt mutatkozik meg, hogy ki a legény a gáton, ki az igazi analitikus játékos! Hallgat, gyűjti a megfigyeléseket, következtet. Meglehet, hogy ezt teszi ellenfele is. S a szerzett tudás terjedelmének különbsége nem annyira a következtetés helyes voltában, mint inkább a megfigyelés minőségében rejlik. Azt kell tudni, hogy mit figyeljen meg az ember. Játékosunk nem állít maga elé korlátot, s bár a játék a cél, nem hagy figyelmen kívül egyetlen következtetést sem, amely a játékon kívülről származik. Megfigyeli a partnere arcát, és gondosan összehasonlítja ellenfelei arcjátékával. Mérlegeli, hogyan tartják kézben a kártyát, hogy számolgatja pillantásuk a trükköket és honnőröket. Amint a játék kibontakozik, megjegyzi az arcok valamennyi rezdülését, és tőkét kovácsol a nyugalom, meglepetés, győzelem vagy bosszúság kifejezéseiből. Abból, hogy az ellenfél mint visz haza egy ütést, megítéli, hogy üt-e még. A cselből kihívott lapot felismeri arról, milyen arckifejezéssel csapták az asztalra. Közönyös vagy elejtett szó; egy véletlenül elhullajtott vagy megfordított kártya s az azt kísérő aggodalmaskodó vagy gondtalan pillantás; a trükkök számolgatása, elrendezése; habozás, kapzsi mozdulat, nyugtalanság – látszólag „intuitív” érzékelése számára mind-mind a való helyzetről árulkodik. Az első két-három hívás után tisztában van vele, ki mit tart a kezében, s olyan halálos biztonsággal hívja ki lapjait, mintha a többiek mind kiterített lappal játszanának. Az elemző készséget ne tévesszük össze a találékonysággal, mert míg az analitikus elme szükségképpen találékony, sok találékony ember gyakran képtelen az elemzésre. A szerkesztő vagy kombináló készség – amelyben a találékonyság rendszerint megnyilatkozik, de amelynek a frenológusok11 szerint (azt hiszem, hogy ez a megállapításuk téves) az agyban, mint minden ősi képességnek, külön központja van – igen gyakran félkegyelműséggel határos embereken ütközik ki, amint ez lelki jelenségekkel foglalkozó íróknak már gyakran fel is tűnt. A találékonyság és az analitikai képesség közt nagyobb a különbség, mint a köznapi értelemben vett képzelet és a voltaképpeni képzelőerő között, pedig jellegzetes tulajdonságaiban milyen hasonló a kettő! Annyi tény, és ezt megállapíthatjuk, hogy a találékony embernek mindig van fantáziája, és a valódi képzelőerő mindig analitikus. Ennek a rövid fejtegetésnek szolgáljon mintegy magyarázatául az alábbi történet. a) A mottó Sir Thomas Browne, XVII. századi angol orvos Urnatemetés című művéből származik. Mi a szerepe a novella élén, mit sugall az olvasónak?

11 frenológia: koponyatan; az ember észbeli és erkölcsi tulajdonságai és a koponya külső formája között kapcsolatot feltételező tan

43

44


•

1 0 .

É V F O L Y A M

b) Mi a témája az olvasott bevezetésnek? Miért szerepeltetheti az elbeszélő a történet előtt ezt az eszmefuttatást?

c) Hogyan gazdagítja a nyomozó figuráját ez a történetet megelőző értekezésszerű bevezetés?

B) A novella főhőse, Dupin az alábbi „cikkből” értesül a bűntényről. Próbáljatok az információk alapján következtetéseket levonni, megoldani a rejtélyt! Nem sokkal ez után az eset után a Gazette des Tribunaux egyik esti kiadásában a következő cikk keltette fel figyelmünket: RENDKÍVÜLI KETTŐS GYILKOSSÁG! „Ma, hajnali három órakor, a Quartier St. Roch lakóit álmukból rettenetes ordítozás zaja verte fel. A rémes hangok a Morgue utca egy négyemeletes házának legfelső emeletéről hallatszottak. A házban tudvalevően csak Madame L’Espanaye és leánya, Mademoiselle Camilla L’Espanaye lakik. A szomszédok közül nyolcan-tízen két zsandár kíséretében rögtön fel akartak sietni az emeletre, de a kapu el volt reteszelve, és csak miután feszítővassal kinyitották, sikerült némi késedelemmel a házba behatolni. Időközben az ordítozás és sikoltozás megszűnt, de amikor a társaság az első emeletre ért, két vagy több nyers, veszekedő hang hallatszott újra, alighanem a ház legfelső emeletéről. A második emeletre érve ez a zaj is megszűnt, és a felsiető embereket teljes némaság fogadta. A kis csoport szétoszlott, és szobáról szobára sietve keresték, hogy mi történt. Így érkeztek a negyedik emelet egy nagy hátsó szobájához, amelynek ajtaja belülről kulccsal volt bezárva, és ezért fel kellett törni. A szemük elé táruló látvány minden jelenlevőt megdöbbenéssel és rémülettel töltött el. A szobában borzasztó rendetlenség, a bútorok összetörve, szétdobálva. Az ágyból az ágynemű a földre szórva, a szoba közepén hevert; egy széken pedig véres borotvát találtak. A kandallóhoz két-három, vérrel átitatott, hosszú ősz hajtincs tapadt, amelyeket nyilván gyökerestül téptek ki. A padlón szétdobálva négy Napóleon-arany, egy topáz fülbevaló, három nagy ezüstkanál, három kisebb kanál pakfonból, és két zacskó, amelyben majdnem négyezer arany frank volt. A sarokban álló íróasztal fiókjai kiráncigálva és szemmel láthatóan kifosztva, bár még sok holmi maradt bennük. Az ágynemű (és nem az ágy) alatt egy kis vasládikára bukkantak, a kulcs a zárban, a ládika nyitva, de csak néhány régi levelet és más jelentéktelen írást találtak benne. Madame L’Espanaye-nak sehol semmi nyoma nem volt, de a kandalló tűzlapján szokatlanul sok volt a korom. Ez gyanússá vált, és arra indította a kutatókat, hogy közelebbről megvizsgálják a kéményt. Rettenetes leletre bukkantak! A lány holttestét úgy kellett kicibálni, mert fejjel lefelé jó magasra begyömöszölték a kandalló szűk kéményébe. A hulla még egészen meleg volt. A vizsgálat során igen sok horzsolást találtak rajta, amit nyilván az okozott, hogy erőszakkal szorították be a kéménybe, és erőszakkal húzták ki onnan. Az áldozat arcán több mélyebb karmolás volt, nyakán, a torok táján, sötét foltok és körmök bemélyedt nyoma, ami arra vallott, hogy a lányt megfojtották.

K É T

K L A S S Z I K U S



Az egész házat alaposan átkutatták, de sehol másutt nem találtak semmit, csak mikor a ház mögötti szűk, kikövezett udvarra értek, bukkantak rá Madame L’Espanaye holttestére. Teljesen átvágott nyakkal, vértócsában feküdt a kövezeten; mikor a testet fel akarták emelni, a fej egyszerűen levált róla. A test, akárcsak a fej, annyira össze volt zúzva és nyomorítva, hogy szinte elvesztette minden emberi formáját. Értesülésünk szerint a szörnyű rejtély megfejtésére mind ez ideig semmi nyomot nem találtak.” A B Ű N T E T T FELTÁ R Á S Á H OZ F O N TOS INFOR MÁCIÓK

A Z I N F O R M ÁC I Ó B Ó L L E VO N H ATÓ KÖVETKEZ TETÉS

9. A nyomozásban fontos szerepet töltenek be a tanúvallomások. Olvassátok el a novella folytatását! Másnap az újság a következőket írta: A MORGUE UTCAI TRAGÉDIA „A Morgue utcai rendkívüli és szörnyű esettel kapcsolatban igen sok embert hallgattak ki, de a titok megoldásához egy lépéssel sem jutottak közelebb. Az alábbiakban ismertetjük az összes fontosabb tanúvallomást: Pauline Dubourg, mosónő, kijelenti, hogy három éve ismeri mind a két áldozatot. Ennyi ideje mos rájuk. Az öreg hölgy és leánya békésen éltek, nagyon szerették egymást. Kitűnően fizettek. Életmódjukról, megélhetésükről bővebbet mondani nem tud. Azt hiszi, hogy Madame L. jövendőmondással foglalkozott. Azt beszélik róla, hogy megtakarított pénze van. A házban sosem találkozott idegennel, akárhányszor járt ott a fehérneműért. Annyi bizonyos, hogy szolgálót nem tartottak. A negyedik emelet kivételével sehol sem volt bútor a házban.

45

46


•

1 0 .

É V F O L Y A M

Pierre Moreau, trafikos, tanúsítja, hogy Madame L’Espanaye körülbelül négy év óta vevője. Kisebb mennyiségben dohányt és tubákot vásárolt nála. Tanú ott született a ház szomszédságában, és mindig is ott élt. A meggyilkolt asszony és leánya több mint hat éve lakott a házban, ahol holttestüket megtalálták. Előttük egy ékszerész lakott ott, aki az emeleti szobákat különböző személyeknek adta ki. A ház Madame L. tulajdona volt. Megelégelte bérlőjének visszaéléseit, és maga hurcolkodott a házba, az üresen maradt lakásokat senkinek sem adta ki. Az öreg úriasszony különben gyermekes természet volt. Tanú a hat év alatt alig ötször-hatszor látta a hölgy leányát. Rendkívül visszavonult életet éltek – híre járt, hogy van pénzük. A szomszédok azt rebesgették, hogy Madame L. jósolni is szokott – ő nem hiszi. Sohasem látta, hogy az öreg hölgyön és leányán kívül bárki is járt volna a házba, legfeljebb olykor-olykor egy-egy kihordó és nyolc-tíz esetben az orvos. Több más tanú, szomszéd is hasonló értelemben nyilatkozott. Senki sem tudott olyan emberről, aki a ház gyakori vendége lett volna. Nem tudják, hogy Madame L.-nak és lányának van-e élő hozzátartozója. Az utcai ablakok fatáblái ritkán voltak nyitva, a hátsó ablakok mindig be voltak zárva, a negyedik emeleti nagy hátsó szobáénak kivételével. A ház jó karban van, nem nagyon régi. Isidore Muset, zsandár, azt vallja, hogy hajnali három óra felé hívták a házhoz. A kapun húsz vagy harminc ember próbált behatolni. Muset végül szuronnyal és nem feszítővassal nyitotta ki. Nem volt nehéz munka, mert szárnyas, kettős kapuról van szó, amely sem alul, sem felül nem volt bereteszelve. Míg a kaput kifeszítették, bentről állandó sikoltozás hallatszott, de ez egyszerre megszűnt. Halálos veszélyben forgó személy (vagy személyek) kiáltozása volt ez, hangos és elnyújtott, nem rövid és szapora. Amint tanú felsietett a lépcsőn, az első emeletre érve hangos és dühös kiáltozás, kétféle hang ütötte meg a fülét. Az egyik durva, a másik sokkal rikácsolóbb – különös, idegenszerű hang. A durva hangnak néhány szavát meg tudta érteni, franciául beszélt. Bizonyos benne, hogy nem volt női hang. A sacré és diable12 szavakat tisztán hallotta. A rikácsoló hang idegen nyelven beszélt. Nem tudja határozottan, női vagy férfihang volt-e. Az értelmét nem tudta kivenni, de azt hiszi, hogy spanyolul beszélt az illető. A szoba és a holttestek állapotát a tanú ugyanúgy írta le, mint tegnapi cikkünk. Henri Duval a szomszédban lakik. Ezüstműves. Az elsők között volt, akik a házba hatoltak. Általában megerősíti Muset vallomását. Amikor benyomultak a házba, bezárták maguk mögött a kaput, hogy kirekesszék a tömeget, amely odakint a kora hajnali óra ellenére is összeverődött. A rikácsoló hangról azt hiszi, hogy olasz volt. Hogy nem francia, az biztos. Azt nem tudja, hogy férfihang volt-e. Lehetett női hang is. Nem tud olaszul. A szavakat nem tudta megkülönböztetni, de a hangsúlyról és a kiejtésről biztosra veszi, hogy csak olasz lehetett. Ismerte Madame L.-t és leányát. Mindkettőjükkel gyakran beszélt. Azt biztosan tudja, hogy a rikácsoló hang nem volt egyik áldozat hangja sem. Odenheimer, vendéglős. Önként jelentkezett. Nem tud franciául, tolmács útján hallgatták ki. Amszterdamban született. A sikoltozás idején ment el a ház előtt. A lárma néhány percig – talán tíz percig is – tartott. Elnyújtott, hangos kiáltások voltak – borzasztó, kétségbeejtő hangok. Ő is bent járt a házban. Ugyanazt vallja, mint az előbbiek, egyetlen pont kivételével. Biztos benne, hogy a rikácsoló, éles hang férfihang volt – francia férfié. Az egyes szavakat nem tudta megkülönböztetni. Gyorsan, egyenetlenül hangzottak, egyszerre a félelem és a harag hangjai. A hang érdes – nem anynyira rikácsoló, mint inkább érdes volt. Semmi esetre sem rikácsoló. A durva hang azt ismételgette: sacré, diable, és egyszer: mon Dieu. Jules Mignaud, bankár, a Mignaud & Fils (rue Deloraine) cég tagja. Ő az idősb Mignaud. Madame L’Espanaye-nak van némi vagyona. Nyolc évvel ezelőtt, tavasszal, folyószámlát nyittatott az ő bankjában. Gyakran helyezett letétbe kisebb összegeket. Nem vett ki sohasem pénzt, csak most, 12 átkozott, az ördögbe (francia)

K É T

K L A S S Z I K U S



halála előtt három nappal, személyesen, négyezer frankot. Az összeget aranyban fizették ki, és egy bankalkalmazott kíséretében küldték haza. Adolphe Le Bon, bankhivatalnok a Mignaud & Fils cégnél. Elmondja, hogy a kérdéses napon délben hazakísérte Madame L’Espanaye-t a két zacskó arannyal. Mikor az ajtót kinyitották, a kisasszony lépett ki rajta, és átvette tőle az egyik zacskót. A másikat az idősebb hölgy vette el. Tanú köszönt, és elment. Az utcán senkit sem látott, senkivel sem találkozott. Mellékutca, nagyon elhagyatott. William Bird, szabó, szintén egyike azoknak, akik a házba hatoltak. Angol. Két éve lakik Párizsban. Az elsők között volt, akik a lépcsőn felértek. Hallotta a feleselő hangokat. A durva hang francia volt. Több szót megértett, de már nem emlékszik rájuk. Egészen biztosan hallotta a sacré és a mon Dieu szavakat. Olyan volt a zaj, mintha több ember veszekedett volna – dulakodás, taszigálás zaja. A rikácsoló hang nagyon hangos volt – sokkal hangosabb, mint a durva. Annyi bizonyos, hogy nem volt angol beszéd. Németnek hangzott. Lehet, hogy női hang volt. Nem ért németül. A fent nevezett tanúk közül négyet újra kihallgattak, és mind a négyen azt vallották, hogy mikor felértek, annak a szobának ajtaja, amelyben Mademoiselle L. holttestét megtalálták, belülről be volt zárva. Odabenn néma csönd – sem nyögés, sem másféle zaj. Mikor felfeszítették az ajtót, a szobában semmit sem láttak. Az utcai és a hátsó szoba ablakai be voltak húzva és belülről gondosan elzárva. A két szoba közt levő ajtó be volt csukva, de nem volt bezárva. Az első szobából a folyosóra nyíló ajtó be volt zárva, a kulcs benne volt a zárban. A negyedik emeleten a folyosó végén van egy kis szoba, amelynek ajtaját félig nyitva találták. Ez a szoba az utcára néz. Amolyan lomtárféle lehetett, mert régi ágynemű, néhány láda, és más ilyesmi volt benne összezsúfolva. Minden egyes darabot gondosan elmozdítottak és megvizsgáltak. Egyáltalán, nem volt egy talpalatnyi helye a háznak, amelyet a legnagyobb gonddal át ne kutattak volna. Minden kéményt kéménykotróseprűvel végigtisztítottak. A ház négyemeletes, padlásszobája is van. A tetőről csapóajtó nyílik, de láthatólag évek óta nem nyitották ki, be is volt szögezve. A tanúk vallomása arra az időre vonatkozólag, amely a veszekedő hangok észlelése és az ajtó feltörése között eltelt, nem egységes. Van, aki szerint három perc volt, másik szerint öt perc is lehetett. Az ajtót nehéz volt kinyitni. Alfonso Garcio, temetkezési vállalkozó. A Morgue utcában lakik. Spanyolországban született. Szintén bent járt a házban, de nem ment fel a lépcsőn. Ideges ember, és nem akarta magát izgalmaknak kitenni. Mégis hallotta a civakodó hangokat. A durva hang francia volt, az egyes szavakat nem értette. A rikácsoló beszéd angol volt – egészen bizonyos, hogy angol. Ő maga nem tud angolul, de a hangsúly és kiejtés angol volt. Alberto Montani, cukrász. Egyike azoknak, akik elsőnek értek fel a lépcsőn. Hallotta a kérdéses hangokat. A durva hang franciául beszélt. Néhány szót meg is értett. A beszélő feltétlenül korholó hangon szólott. A rikácsoló beszédet nem értette meg. Gyorsan, hadarva, egyenetlenül hangzott. Azt hiszi, hogy orosz lehetett. Különben úgy vall, mint a többiek. Tanú olasz születésű, sohasem beszélt orosz emberrel. Több tanút újra kihallgattak, és mindegyik azt vallotta, hogy a negyedik emelet valamennyi szobájának kéménye oly szűk, hogy azon ember nem fér át. Kéménykotróseprűn olyan henger alakú kefét értettek, amilyennel a kéményseprő tisztítja a kéményeket, a kéményben fel-le húzogatva. Semmiféle hátsó lejárat nincs, amelyen valaki elhagyhatta volna a házat, mialatt a tanúk felmentek a lépcsőn. Mademoiselle L’Espanaye teste olyan szorosan volt begyömöszölve a kéménybe, hogy négy-öt ember megfeszített, egyesült erejébe telt, hogy kihúzhassák. Paul Dumas, orvos, azt mondja, napkeltekor hívták át, hogy megvizsgálja a holttesteket. Akkor már mind a kettő az ágy derékalján feküdt, abban a szobában, amelyben a lányt megtalálták. Mademoiselle L. teste zúzódásokkal és horzsolásokkal volt tele. Ez magától értetődő, ha meggondoljuk, milyen erővel gyömöszölték a kéménybe és húzták ki onnan. A torka körül volt legfőként

47

48


•

1 0 .

É V F O L Y A M

elkínozva. Álla alatt mély karmolások éktelenkedtek, meg egy csomó ólmos, kékes folt – kétségtelenül fojtogató ujjak nyomai. Az arc szörnyen elszíneződött, a szemgolyók kidülledtek üregükből. A nyelv részben át volt harapva. Gyomortájon hatalmas zúzódást talált, valószínűleg egy térd erőteljes nyomását. Az orvos véleménye szerint Mademoiselle L’Espanaye-t egy vagy több ismeretlen tettes fojtotta meg. Az anya holtteste szörnyen össze volt zúzva. A jobb láb és kar csontjai szinte kivétel nélkül el voltak törve. A bal szárcsont szilánkokra zúzódott, ugyanígy valamennyi bal oldali borda is. Az egész test rettenetesen összevissza zúzódott. Szinte elváltozott. Nem lehet megállapítani, hogy a sérüléseket mivel okozták. Egyaránt lehetett nehéz dorong vagy vasrúd, vagy súlyos szék, vagy bármilyen más nehéz, nagy tompa fegyver valami roppant erős ember kezében. Annyi bizonyos, hogy asszonyi erő ilyen ütésekre semmiféle fegyverrel nem képes. Madame L. feje, mikor a tanú látta, teljesen levált törzséről, és a felismerhetetlenségig össze volt roncsolva. Torkát láthatólag valamilyen rendkívül éles eszköz – lehetséges, hogy borotva metszette el. Alexandre Etienne sebészt Dumas orvossal együtt hívták a holttestekhez. Ugyanazt mondja, amit az orvos, és csatlakozik szakvéleményéhez. Kihallgattak még más tanúkat is, de más fontos vallomás nem hangzott el. Ilyen rejtélyes és minden részletében meglepő gyilkosság – ha ugyan egyáltalán gyilkosságról lehet szó – Párizsban még sohasem történt. A rendőrség teljesen tehetetlen – ami ilyen természetű eseteknél elég szokatlan jelenség. A titok nyitjának még csak árnyékát sem látjuk.” Az újság esti kiadása arról az izgalomról számolt be, amely a Quartier St. Roch-t magával ragadja. A házat újra és újra átkutatták, minden tanúvallomást a leggondosabban fontolóra vettek, a tanúkat keresztkérdések alá vetették, de minden fáradság és nyomozás hiábavalónak bizonyult. A legújabb hír szerint Adolphe Le Bont, a banktisztviselőt letartóztatták és bebörtönözték – bár az ismertetett tényálláson túl semmi terhelő bizonyíték nem merült fel ellene. Úgy látszik, Dupint rendkívül érdekelte az ügy valamennyi mozzanata – legalábbis viselkedéséből erre következtettem, mert ő maga nem nyilatkozott, és nem kísérte megjegyzésekkel az esetet. Csak miután Le Bon elfogatását is közölte az újság, kérdezte meg tőlem, hogy mi a véleményem a kettős gyilkosságról. a) Összegezzétek a tanúvallomásokat a megadott szempontok szerint!

TA NÚ

A N YOMOZ Á S TOVÁ B B I M EN ETÉBEN FONTOS INFORMÁCIÓ LEHET

EGYBEHANGZÓ TÉNYEK A VA L L O M Á S O K B A N

ELLENTMONDÓ TÉNYEK A VA L LO M Á S O K B A N

K É T

K L A S S Z I K U S



b) A tanúvallomások alapján milyen következtetés(eke)t tudtok levonni?

c) Elegendő információt kaptatok-e ahhoz, hogy megoldjátok a rejtélyt? Mit nem tudtok, ami fontos lehet a tettes megállapításához?

d) Mi lehet az elbeszélő szándéka az információk visszatartásával?

e) Írj meggyőző beszédet a banktisztviselő védőügyvédjeként!

49

50


•

1 0 .

É V F O L Y A M

10. Fejezd be a novella olvasását, majd válaszold meg az egyik kérdéscsoportot pároddal együtt! Én is csak azt mondhattam neki, amit minden párizsi, hogy megoldhatatlan titokkal állunk szemközt. Nem látom, hogyan juthatnánk a gyilkos nyomára. – Erről nem szabad véleményt alkotnunk – felelte Dupin –, amíg a vizsgálat ilyen mederben folyik. A párizsi rendőrség, amelyet annyit dicsőítenek éleslátásáért, ravasz, de semmi több. Nincs az eljárásában rendszer, csak azt teszi, amire a pillanat ösztönzi. Hatalmas csinnadrattával intézkedik, de intézkedései gyakran annyira nincsenek összhangban az esettel, hogy az engem egyenesen Monsieur Jourdainre emlékeztet Az úrhatnám polgár-ból, aki pongyoláját kéri, hogy jobban hallja a zenét. Igaz, sokszor meglepő eredményeket ér el rendőrségünk, de ez többnyire ernyedetlen szorgalmának és buzgóságának a jutalma. Ha ez a két tulajdonság nem elegendő, akkor a gépezet csődöt mond. Vidocq például jó szimatú és kitartó rendőr volt, de mert gondolkodása nem volt iskolázott, akármilyen odaadással kutatott is, újra meg újra hamis nyomra tévedt. Túlságosan közelről nézte a dolgokat, és ez megzavarta látását. Lehet, hogy egy-két részletet rendkívül tisztán látott, de az egészet éppen ezért szem elől tévesztette. Ez gyakran megesik azzal, aki nagyon is mélyre néz. Az igazság nincs mindig a kút fenekén. Sőt, ami a fontos dolgokat illeti, én azt vallom, hogy mindig a felszínen lebegnek. A mélység ugyan lent van a völgyben, de a hegycsúcsról pillanthatjuk meg. Az ilyesfajta tévedések mikéntjét és forrását legjobban egy példa világíthatja meg: az égitestek látása. Ha úgy pillantunk rá egy csillagra, a szemünk sarkából, hogy sugara recehártyánk külső

K É T

K L A S S Z I K U S



részét érje (amely érzékenyebb a gyenge fényre, mint a belső), akkor a szóban forgó égitestet teljes fényében látjuk, ragyogóbbnak, mint amikor teljesen feléje fordulunk, és merőn, hosszan nézzük. Csillogása annyira és olyan arányban homályosul el, amennyire és amilyen erővel tekintetünket reá szegezzük. Így szélesebb kévében hull ugyan szemünkbe sugara, de a kép az előbb érzékelhetőbb volt. A szükségtelen elmélyedés megzavarja és gyengíti gondolatainkat, még maga a Vénusz is eltűnik az égboltról, ha túlságosan sokáig, túlságosan merőn és aprólékosan figyeljük. Visszatekintve a gyilkosságra, vizsgáljuk meg előbb mi magunk a tényeket, mielőtt véleményt formálnánk róluk. Szórakoztató nyomozás lesz. (Furcsának találtam ezt a megállapítást, de szó nélkül vettem tudomásul.) Különben is Le Bonnak egy szolgálatáért hálával tartozom, és most fizetni akarok. Elmegyünk és megnézzük magunk is a tett színhelyét. G. rendőrfőnököt ismerem, és azt hiszem, minden különösebb nehézség nélkül megkapom a szükséges engedélyt. Így is történt, és máris a Morgue utcába indultunk. Nyomorult sikátor, amely a rue Richelieuből a rue St. Roch-ba torkollik. Nagyon messze van a lakásunktól, úgyhogy csak a késő délutáni órákban értünk oda. A házat könnyen megtaláltuk, mert a túlsó járdáról egy csomó ember bámulta céltalan kíváncsisággal a behajtott zsalugátereket. Közönséges párizsi ház volt, kapualja egyik oldalán tolóablakos kis fülkével, a concierge13 odújával. Mielőtt bementünk volna, bekanyarodtunk egy szomszédos utcácskába, majd befordultunk, és így a ház mögé értünk. Dupin ritka, szinte kínos gonddal figyelte nemcsak a házat, hanem az egész környéket, aminek, őszintén szólva, nem sok célját láttam. Azután visszatértünk a ház elé. Becsengettünk, felmutattuk engedélyünket, és az őr bebocsátott. Felmentünk a lépcsőn, egyenesen abba a szobába, amelyben Mademoiselle L’Espanaye-t megtalálták, és ahol még ott feküdt a két áldozat. A szobában, amint ez már ilyenkor szokás, mindent a helyén hagytak. Nem láttam semmi mást, csak azt, amit a Gazette des Tribunaux-ban olvastam. Dupin mindent aprólékosan megvizsgált – a két holttestet is. Benéztünk a többi szobába, lementünk az udvarra – persze, mindenüvé elkísért egy zsandár. Késő estig vizsgálódtunk, és miután elhagytuk a házat, Dupin útközben egy pillanatra benézett az egyik újság kiadóhivatalába. Már szóltam barátom szeszélyeiről, és hogy francia kifejezéssel élve – je les ménageais14. Most azzal szórakozott, hogy másnap délig a gyilkosságról egy szót sem szólt, majd váratlanul megkérdezte tőlem, hogy a tett színhelyén nem tűnt-e fel nekem valami különös. A „különös” szót olyan hangsúllyal ejtette ki, hogy nem tudom, miért, megborzongtam. – A Gazette nem hangsúlyozta eléggé a gyilkosság szokatlanul borzalmas voltát. De talán ne is törődjünk a hírlap szokványos véleményével. A jelek szerint ezt a rejtélyt pontosan azért tartják megoldhatatlannak, aminek a valóságban meg kéne könnyítenie megoldását: hogy minden részlet annyira túlzott. A rendőrséget megzavarja, hogy nem talál semmi indítóokot, nem is magára a gyilkosságra, hanem hallatlanul kegyetlen voltára. Az is megfoghatatlan (a rendőrség szemében), hogy bár a tanúvallomások szerint a meggyilkolt Mademoiselle L’Espanaye szobájából ingerült és izgatott hangok párbeszéde hallatszott, a szobát mégis üresen találták, és a benyomuló sokaság a lépcsőn felmenet senkivel sem találkozott. A szobában levő vad rendetlenség, a kéménybe fejjel lefelé begyömöszölt hulla, az öregasszony félelmetesen összetört holtteste, azok a jelenségek, amelyeket az imént említettem, és ezenkívül sok minden, amit fölösleges most felsorolnom, megbénította a rendőrség nyomozó tehetségét, és tévútra vezette annyiszor megdicsért éleslátását. A rendőrség abba az általános és közönséges hibába esett, hogy a szokatlant összetévesztette a rejtelmessel, holott éppen a szokottól való eltérések fonalát követve találjuk meg az igazsághoz vezető utat. Az ilyen esetekben, mint amilyen ez is, nem azt kell kérdezni, hogy „mi történt”, hanem azt, hogy „mi történt, ami eddig sohasem történt meg”. Az a könnyedség, ahogy megtalálom, vagy már meg is 13 házmester (francia) 14 tiszteletben tartottam őket (francia)

51

52


•

1 0 .

É V F O L Y A M

találtam e rejtély megoldását, egyenes arányban áll megoldhatatlanságának a rendőrség által vélt mértékével. Néma csodálkozással bámultam Dupinre. – Most – folytatta szavait, és szobánk ajtajára nézett –, most ide várok valakit, aki ha nem is maga a gyilkos, és nem is okozója ennek a mészárlásnak, de bizonyos mértékben részese, ha az elkövetett bűn legförtelmesebb részében talán ártatlan is. Remélem, nem tévedek ebben a feltevésemben; mert éppen erre építettem az egész talány megoldását. Ide várom – minden pillanatban megjöhet –, ebbe a szobába. Megeshet, hogy nem jön, de valószínű, hogy igen. Ha eljön, itt kell tartanunk. Pisztolyunk van, kezelni tudjuk, ha a helyzet megkövetelné. Átvettem a pisztolyt, nem is igen tudva, mit cselekszem, miközben hitetlenül hallgattam barátom szavait. Dupin folytatta, mintha magában beszélne. Már említettem, hogy ilyen hangulatban mennyire személytelen. Látszólag hozzám beszélt, de hangja, ha nem volt is hangos, mégis úgy csengett, mintha valaki távol lévőhöz szólna. Szeme üresen meredt a falra. – A veszekedés, amely a szobából kihallatszott – mondta –, semmi esetre sem volt a két nő hangja; ezt valamennyi tanúvallomás hangsúlyozta. Ez fölment bennünket az alól a feltevés alól, hogy az öregasszony előbb meggyilkolta a lányát, azután öngyilkosságot követett el. Ezt a lehetőséget csak a rend kedvéért említem, hisz Madame L’Espanaye erejétől nem tellett volna ki, hogy lányát a kéménybe gyömöszölje, úgy, ahogy ott megtalálták. A testén talált zúzódások és sebek jellege is teljesen kizárja az öngyilkosságot. Gyilkosság történt, s a gyilkos biztosan harmadik személy volt. A lépcsőkre lehallatszó hangok ettől a harmadiktól eredtek. Nézzük most – ha nem is terjeszkedem ki a hangokra vonatkozólag az összes tanúvallomásokra –, hogy mi volt rendkívüli a tanúk kijelentéseiben. Nem vettél észre valami rendkívülit? Azt feleltem erre, hogy a tanúk egybehangzóan azt vallották, hogy a durva hang francia volt, de arra vonatkozólag, hogy a rikácsoló, vagy mint az egyik kifejezte, „érdes” hang milyen nemzetiségű volt, mindegyikük véleménye eltért. – Így vallottak a tanúk – felelte Dupin –, de nem ez volt a különös a vallomásokban. Úgy látszik, nem vettél észre semmi különöset, pedig volt valami egészen rendkívüli. A tanúk, mint te is mondtad, egybehangzóan és egyértelműen egyetértettek a durva hangra vonatkozólag. De ami a rikácsoló hangot illeti, az erről szóló vallomásokban nem az a különös, hogy ellentétesek, hanem az, hogy az olasz, az angol, a spanyol, a hollandus és a francia, mikor közelebbről meg akarja jelölni, mind azt vallja, hogy idegen hangja volt. Mindegyik bizonyos abban, hogy a hang nem honfitársáé, mindegyik más nyelvű beszédhez hasonlítja, nem a magáéhoz, hanem éppen ellenkezőleg. A francia azt mondja, hogy spanyolosan hangzott, és idézni is tudna néhány szót, ha véletlenül tudna spanyolul, a hollandus azt mondja, hogy franciául hangzott, de ő maga „nem tud franciául, tolmács útján hallgatták ki”, az angol azt hiszi, hogy német volt a hang, de „nem ért németül”, a spanyol „bizonyos benne”, hogy angol beszéd volt, de csak „a hangsúly és kiejtés” alapján, mert „ő maga nem tud angolul”, az olasz azt hiszi, hogy orosz beszéd volt, de „sohasem beszélt orosz emberrel”. Egy második francia azt állítja, és ebben különbözik az első franciától, hogy a hang egészen biztosan olasz volt, de mivel „nem tud olaszul” – ő is, akár a spanyol tanú, csak „a hangsúlyra és a kiejtésre” alapítja véleményét. Mindezt összefoglalva: milyen furcsa, szokatlan lehetett az a hang, melyről ennyi tanú ennyifélét állít! Öt nagy európai nyelvet beszélő ember mind másképpen hallotta! Persze, azt mondhatnád erre, lehetséges, hogy a hang egy ázsiai vagy afrikai ember ajkáról hangzott el. Párizsban ilyen ember nincs sok, de anélkül, hogy e lehetőséget tagadnám, néhány dologra fel kell hívnom a figyelmedet. Az egyik tanú azt mondta, hogy a hang inkább érdes, rekedtes volt, mint rikácsoló. Két másik szerint a titokzatos idegen hadarva, töredezve, egyenetlenül beszélte azt a nyelvet. Egyetlen tanú sem tudott szavakat vagy szavakhoz hasonló hangokat megkülönböztetni.

K É T

K L A S S Z I K U S



Nem tudom – folytatta Dupin –, hogy mit szólsz fejtegetésemhez, de nem habozom kijelenteni, hogy a durva és rikácsoló hangra vonatkozó tanúvallomások már magukban is olyan következtetést tesznek lehetővé, olyan gyanút keltenek, amely a rejtély ügyében folytatandó nyomozás irányát a továbbiakban megszabja. Azt mondtam most, hogy lehetővé tesznek bizonyos következtetést, de ez nem fejezi ki pontosan véleményemet. Az a véleményem, hogy ez a következtetés az egyetlen helytálló következtetés, és eredményeként óhatatlanul felmerül a gyanú. Hogy mi ez a gyanú, azt most még nem akarom elmondani. Csak arra akartam figyelmedet felhívni, hogy ez a gyanú a helyszínen végzett nyomozásomnak formát és határozott irányt szabott. Képzeljük most magunkat újra a szobába, ahol a gyilkosságot elkövették. Mit keressünk ott először? Az utat és módot, ahogy a gyilkosok elmenekültek. Annyi bizonyos, hogy sem te, sem én nem hiszünk természetfeletti erőkben. Madame és Mademoiselle L’Espanaye-t nem szellemek gyilkolták meg. Akik végrehajtották a tettet, hogy így fejezzem ki magam, „anyagi lények” voltak, és menekülésük is csak „anyagi” lehetett. De hogyan és merre? Ha helyes következtetést akarunk levonni, szerencsére egyetlen út marad előttünk nyitva, és ez az út el kell hogy vezessen bennünket a végkövetkeztetéshez. Vizsgáljuk meg tüzetesen a menekülés lehetőségeit, egyiket a másik után. Annyi bizonyos, hogy a gyilkosok, amikor a tanúk felsiettek a lépcsőn, abban vagy a közvetlenül mellette levő szobában voltak, amelyben Mademoiselle L’Espanaye holttestét megtalálták. Tehát csakis a két szoba egyikéből menekülhettek el. A rendőrség átfésülte a padlót, a mennyezetet, és végigkutatta minden irányban a falat. Titkos ajtó vagy más kijárat nem kerülhette volna el a figyelmüket. De én nem bíztam meg a rendőrök szemében, a magam szemével néztem a dolgok után. Titkos kijáratot én sem fedeztem fel. A szobák ajtaja, mely a folyosóra nyílik, belülről gondosan kulcsra volt zárva. De nézzük a kéményeket! Ezek, bár szélességük a kandalló fölött szabály szerint 8-10 láb, annyira összeszűkülnek, hogy egy jól megtermett macska sem férne át rajtuk. Miután bebizonyítottuk, hogy a menekülés ezen a két úton teljesen lehetetlen, maradnak még az ablakok. A ház homlokzatán levő ablakokon át nem távozhattak, hiszen rögtön észrevette volna őket az utca bámészkodó népe. Így hát a hátsó szoba egyik ablakán kellett a gyilkosnak vagy gyilkosoknak elmenekülniük. Nos hát, miután elkerülhetetlenül ehhez a megoldáshoz értünk, nem szabad elvetnünk ezt csak azért, mert látszólag legyőzhetetlen akadályokkal állunk szemközt. Az egyetlen út, amely számunkra megmarad, annak bizonyítása, hogy ezek az akadályok csak látszólagosak, és nem legyőzhetetlenek. A szobának két ablaka van. Az egyiket semmiféle bútor nem állja el, teljesen szabad. A másiknak alsó részét az elébe tolt ágy ormótlan fejrésze takarja el. Az első ablak belülről be volt zárva. Hiába igyekeztek többen is, hogy felhúzzák, nem sikerült. A bal oldali ablakkeretbe igen vastag szög volt mélyen beverve, a feje is alig látszott ki. A másik ablakba ugyanott hasonló szöget vertek, és itt is hiábavalónak bizonyult minden igyekezet, hogy az ablakot kinyissák. A rendőrség ennyivel be is érte – erre se menekülhetett senki! Fölöslegesnek tartották a szöget kihúzni és kinyitni az ablakokat. Én valamivel gondosabban néztem utána a dolognak, mégpedig a mondott érvek alapján. Erre kellett távozniuk még akkor is, ha ez látszólag lehetetlen. Tudtam, hogy a valóságban ez a lehetetlenség nem bizonyulhat lehetetlennek. Tovább következtettem tehát – a posteriori15. A gyilkosok feltétlenül a két ablak egyikén át menekültek. De ha ez így volt, akkor az ablakokat nem hozhatták rendbe belülről, nem zárhatták le, pedig a vizsgálat mindkettőt zárva találta. Ez olyan körülmény, amelyet tekintetbe véve, a rendőrség fölöslegesnek is tartotta, hogy ebben az irányban tovább kutasson. Az ablakok belülről zárva voltak. Így tehát maguktól kellett záródniuk! Ebből a feltevésből nem engedhettem. A szabad ablakhoz léptem, némi erőlködés árán kihúztam a szöget, és fel akartam emelni a tolóablakot. Hiába, 15 utólag (latin)

53

54


•

1 0 .

É V F O L Y A M

nem sikerült! Ezt így is gondoltam! Most már tudtam, hogy valahol egy rejtett rugónak kell lennie, és elképzelésem igazolódása meggyőzött alapfeltevésem helyességéről, bármilyen titokzatosnak látszanak is a szöggel kapcsolatos körülmények. Alapos és gondos vizsgálat után meg is találtam a rejtett rugót. Megnyomtam, és a felfedezéssel elégedetten lemondtam arról, hogy az ablakot is felhúzzam. Helyére tettem a szöget, és figyelmesen megvizsgáltam. Ha valaki ezen az ablakon menekült volna el, kívülről leszoríthatta volna, és a rugó a helyére pattan – de a szöget lehetetlen lett volna újra visszatenni a helyére. Ez a megállapítás tiszta, világos volt, és szűkebb körre korlátozta vizsgálódásomat. A gyilkosok feltétlenül a másik ablakon szöktek meg. S mivel a két ablak feltehetően egyforma rugószerkezetre jár, az eltérésnek a szögek között, vagy legalább megerősítésük módja között kellett adódnia. Az ágy szalmazsákjára álltam, úgyhogy beláthattam az ágy fejével félig eltakart ablakmélyedésbe. Mélyen benyúltam, és rögtön rátaláltam a rugóra. Megnyomtam: ugyanolyan szerkezetű volt, mint a másik. Most a szöget vettem szemügyre. Vastag volt, mint a másik, és látszólag ugyanúgy is volt beverve – majdnem a fejéig. Ha azt gondolod, hogy erre megrökönyödtem, teljesen félreértetted levezető módszeremet. Hogy sportnyelven szóljak, eddig nem volt egyetlen „hibapontom” sem. A nyomot egy pillanatra sem veszítettem el. A lánc egyetlen szeme sem lazult meg. A legvégső megoldásig követtem a titkot: és ez a megoldás a szög volt. Mondtam már, hogy a másik szöggel mind nagyságra, mind elhelyezésére nézve azonos volt, de maga ez a tény (akármilyen fontosnak látszott is) egyáltalában semmit nem nyomott a latban, mihelyt szembeállítottam azzal, hogy ennél a pontnál megszakadt a nyom. „Itt valami nincs rendjén a szög körül” – mondtam magamban. És megfogva a fejét, kihúztam; körülbelül egy negyedhüvelyknyit tartottam a kezemben belőle. A másik vége benn maradt a lyukban. A kezemben levő darab a törésnél rozsdás volt, tehát a törés régi lehetett, és valószínűleg kalapácsütés okozta; ez annál valószínűbbnek látszott, mert a szög feje majdnem egészen bemélyedt a fába. Gondosan betettem helyére a letört részt, a törés láthatatlanná vált, és senki se hitte volna, hogy ott egy törött szög rejtőzik. Megnyomtam a rugót, néhány hüvelyknyire felemeltem az ablakkeretet, vele együtt a szög feje is felemelkedett, de a tört rész nem ugrott ki a fából. Újra becsuktam az ablakot, és a szög ismét egésznek és hibátlannak látszott. Tehát a rejtélyt idáig kibogoztam. A gyilkos az ágy fejénél levő ablakon keresztül menekült el. Lehet, hogy távozása után az ablak önmagától csúszott vissza, ha ugyan nem szántszándékkal eresztették le kívülről, de annyi bizonyos, hogy a rugó zárta le s nem a szög, a rendőrség pedig, a rugó szerepét összetévesztve a szögével, minden további nyomozással felhagyott, mert feleslegesnek találta. A következő kérdés az volt, hogy a gyilkos hogyan ereszkedhetett le az ablakból. Erre a kérdésre megtaláltam a feleletet, mikor veled körüljártam a házat. A szóban forgó ablaktól öt és fél lábnyira villámhárító húzódik. Erről a távolságról lehetetlennek látszik, hogy akárki is elérhesse az ablakot. De észrevettem, hogy a negyedik emelet ablaktáblái abból a különös fajtából valók, amelyet a párizsi ácsok ferrade néven ismernek. Ma már ritkán alkalmazzák, de Lyon és Bordeaux öreg házain még gyakran láthatók. Közönséges ajtóhoz (nem szárnyas ajtóhoz) hasonlítanak, alsó felük kerti rács formájú, úgyhogy a kéz pompásan megkapaszkodhatik benne. A szóban forgó fatáblák körülbelül három és fél láb szélesek. Emlékszel rá, hogy mikor ott vizsgálódtunk a ház hátsó frontján, félig nyitva voltak, körülbelül derékszögben állottak a falnak. Lehetséges, hogy a rendőrség, mint jómagam is, megvizsgálta az épületnek ezt a részét, talán látta is a ferrade-ot, de nem ötlött szemébe nagy szélessége, vagy teljesen elkerülte a figyelmét, és nem tette vizsgálat tárgyává. Mivel az volt a meggyőződése, hogy erre senki sem menekülhetett, nagyon felületesen nézte a dolgokat. De előttem rögtön világos volt, hogy a kérdéses ablaktábla kihajtva kétlábnyira megközelíti a

K É T

K L A S S Z I K U S



villámhárítót. Világos tehát az is, hogy egy rendkívül ügyes, bátor ember az ablaktábla segítségével a villámhárítóról könnyen a szobába mászhatott. Feltéve, hogy az ablakszárny egészen ki volt csapva, a betörő két és fél láb távolságról erőteljesen belekapaszkodhatott az ablaktábla rácsos alsó részébe, így megkapaszkodva, és lábát a falnak feszítve, elrugaszkodott a villámhárítótól, és az ablaktábla becsukódott; s ha feltételezzük, hogy akkor az ablak éppen nyitva volt, máris a szobába lendíthette magát. Még egyszer figyelmeztetlek, és jól jegyezd meg, hogy rendkívül ügyes és mozgékony valakiről beszélek, amikor azt bizonyítom, hogy igenis lehetséges ez a vakmerő és kockázatos bravúr. Azt akarom bebizonyítani, hogy a dolog megtörténhetett, és szeretném, ha megértenéd, hogy a rendkívülinél is rendkívülibb erő és majdnem természetfeletti ügyesség kellett a vállalkozás véghezviteléhez. Jogászi nyelven szólva, nyilván azt mondanád most, hogy feltételezésem elfogadtatása érdekében okosabban tenném, ha inkább lebecsülném, mintsem hangsúlyoznám a rendkívüli testi ügyességet és emberfölötti rugalmasságot. Lehet, hogy ez beválik a jogászi gyakorlatban, de nem használható az ész elemző munkájában. Az én végcélom pusztán az igazság. Közvetlen célom pedig az, hogy szoros összefüggésbe hozzam benned az annyiszor hangsúlyozott „rendkívüli, szokatlan ügyességet” a „különös, rikácsoló (vagy érdes) hanggal”, azzal az egyenetlenül hangzó beszéddel, amelynek nemzetiségére vonatkozólag nem volt két egybehangzó vélemény, és amelynek kiejtésében egyetlen érthető szótagot sem lehetett felfedezni. E szavakra agyamban hirtelen felbukkant valami bátortalan félelképzelés arról, hogy voltaképpen mit is akar mondani Dupin. Mintha a megértés határáig jutottam volna, anélkül, hogy meg is értettem volna; ugyanúgy, ahogy az ember néha érzi, hogy majdnem emlékezik valamire, és mégis képtelen emlékezni. De barátom tovább folytatta: – Látod, hogy a menekülés kérdését a behatolás kérdésére fordítottam. Kimenetből bemenet lett! Rá akartalak vezetni, hogy a kettő voltaképpen egy! De térjünk vissza a szoba belsejébe, nézzünk itt szét. Azt mondták, hogy a kiráncigált szekrényfiókokat kirabolták, bár sok tárgy szemmel láthatóan a helyén maradt. Ez a megállapítás teljesen képtelen. Puszta feltevés, semmi több, de ennek is oktalan. Honnan tudják, hogy a fiókokban talált holmi nem egyezett meg a fiókok eredeti tartalmával? Madame L’Espanaye és lánya nagyon visszavonult életet élt, társaságot alig fogadott, ritkán hagyta el a házat: nemigen volt szükségük változatos ruhatárra. Azok a ruhák, amelyek „ott maradtak”, semmivel sem értéktelenebbek, mint amilyeneket a hölgyek rendszerint hordtak. Ha tolvaj járt a házban, miért nem vitte el a legértékesebbeket, miért nem vitte el valamennyit? S főleg: mért hagyott ott négyezer arany frankot, hogy helyette egy batyu fehérneművel terhelje meg magát? Mert az aranyat otthagyták! Monsieur Mignaud, a bankár, négyezer frankról beszélt. Ezt az összeget majdnem hiánytalanul megtalálták a padlón heverő zacskókban. Jól teszed tehát, ha kivered a fejedből azt a megtévesztő indítóokot, amelyhez a rendőrség ragaszkodik: hogy itt rablógyilkosság történt, hogy pénzért gyilkoltak! Csak mert néhány tanú azt vallotta, hogy az ajtóban néhány napja pénzt adtak át! Sok minden történik nap mint nap, ami tízszer jobban egybevág, mint az, hogy valakinek pénzt adnak át, és az illetőt három napon belül meggyilkolják – és ezeknek mégsem tulajdonítanak semmi jelentőséget. „Egybevágó események!” – gyakran ez a nagy szikla állja el azoknak a gondolkodóknak tiszta látását, akik nem nevelkedtek a valószínűségszámítás elméletén, azon az elméleten, amelynek az emberi kutatás legdicsőbb eredményeit és ezek legdicsőbb magyarázatait köszönhetjük. Az adott esetben: ha az arany eltűnt volna, akkor az a tény, hogy három nappal ezelőtt adták át, többet jelentett volna puszta „egybevágás”-nál. Úgy szerepelhetett volna, mint a gyilkosság indítóoka. De az adott esetben, ha feltesszük, hogy az arany volt a gaztett oka, azt is fel kell tételeznünk, hogy a tett elkövetője nem lehetett olyan habozó hülye, hogy otthagyja az aranyat, az „indítóok”-ot.

55

56


•

1 0 .

É V F O L Y A M

De mindazt szem előtt tartva, amire felhívtam figyelmedet – a különös hang, a rendkívüli ügyesség, és ennek a párját ritkítóan brutális gyilkosságnak meglepően hiányos indítóoka –, vessünk egy pillantást a mészárosmunkára. A lányt megfojtották. Kézzel fojtották meg, és fejjel lefelé gyömöszölték a kandalló kéményébe. Közönséges gyilkos nem folyamodik ilyen módszerekhez. Nem így bánik el áldozatával. Be kell látnod, hogy a módban, ahogy a holttestet a kéménybe gyömöszölték, van valami határtalanul szertelen, valami, amit nem hozhatunk összhangba az emberi gonoszságról való fogalmunkkal, még akkor sem, ha feltesszük is, hogy a gyilkosok a legelvetemültebb alakok. És képzeld el, milyen rettenetes erőnek kellett annak lenni, amely képes volt annyira felnyomni a kéménybe a holttestet, hogy több ember egyesített erőfeszítésével lehetett csak lehúzni onnan. És még sok másban is megmutatkozik ez a csodálatos, rendkívüli erő. A kandallóhoz néhány vastag, nagyon vastag ősz hajtincs tapadt. Gyökerestül szakították ki. Tisztában vagy azzal, milyen rettenetes erő kell ahhoz, hogy csak húsz vagy harminc szál hajat egy csomóban tépjünk ki a fejből? Te láttad ezeket a hajcsomókat... Csakúgy, mint én. A gyökerük (rémes látvány!) magával tépett húscafatokat a fejbőrrel együtt – rettenetes erő! Gondold meg, egyszerre, egy rántással legalább félmillió hajszálat kellett kiszakítania. Az öregasszony nyaka nemcsak hogy el volt metszve, hanem a fej egyszerűen elvált a törzstől – és mindez egy borotvavágással! Gondold meg, micsoda vad brutalitás kell ehhez! A Madame L’Espanaye testén levő sérülésekről nem beszélek... Monsieur Dumas és érdemes segítőtársa, Monsieur Etienne már elmondta, hogy valami tompa eszköz okozta ezeket – és ebben a két úrnak teljesen igaza van. A tompa tárgy kétségtelenül az udvar kövezete volt, amelyre az áldozatot ledobták az ágy fejénél levő ablakon át. De a rendőrség természetesen erre se gondolt, mint ahogy elkerülte figyelmét az ablaktábla széles volta is. A rendőrségnek elég volt az, hogy a szögekről tudott, és ezzel agyát is elzárta légmentesen attól a lehetőségtől, hogy az ablakokat valaha is kinyitották! Most vegyük mindehhez, amit magad is láttál, hogy milyen furcsa összevisszaságban volt a szoba, és akkor egybefoglalhatjuk mindazt, amit eddig megállapítottunk: bámulatos ügyesség, emberfeletti erő, vad brutalitás, az indokolatlan mészárosmunka, a szörnyűségnek minden emberiességéből kivetkezett, szinte „groteszk” volta, a különböző nemzetiségű emberek előtt érthetetlen hangok, amelyekből a fül egyetlen szótagot sem tudott kivenni – kérdezem tőled, hogy mit gondolsz minderről, merre indul a képzeleted? Hideg futott végig rajtam, mikor Dupin ezt kérdezte tőlem. – Egy őrült... Őrült lehetett a gyilkos – feleltem –, egy dühöngő elmebeteg, aki valamelyik szomszédos Maison de Santé-ból16 szökött meg. – Bizonyos szempontból – felelte – egészen helytálló a gondolatod. De az őrültek hangja még legvadabb dühöngésükben sem olyan, amilyen az a lépcsőházba lehallatszó, különös hang volt. Az őrülteknek is van nemzetiségük, valamilyen néphez tartoznak, és ha összefüggés nélkül beszélnek is, beszédükben meg lehet különböztetni legalább a szótagokat. Ezenkívül az őrülteknek nincs olyan hajuk, mint amilyet itt tartok a kezemben. Madame L’Espanaye görcsösen összecsukott ujjai közül bontottam ki ezt a kis hajcsomót. Milyen haj ez, mit gondolsz? – Dupin – mondtam szinte lélegzetemet vesztve –, ez a haj nagyon furcsa – ez nem emberi haj! – Nem mondtam, hogy az – válaszolta –, de mielőtt véleményünket kimondanánk, kérlek, nézd meg ezt a vázlatot, amelyet papírra vetettem. Pontos mása annak, amit a tanúvallomások „sötét foltok”-nak és „körmök bemélyedt nyomának” neveznek Mademoiselle L’Espanaye nyakán, s amit Dumas és Etienne urak szakvéleményükben e szavakkal jelöltek meg: „egy csomó ólmos, kékes folt, kétségtelenül fojtogató ujjak nyoma”. 16 Elmegyógyintézet (francia)

K É T

K L A S S Z I K U S



Azt csak megengeded – folytatta barátom, s elém terítette az asztalra a papirost –, hogy ez a rajz kemény és biztos szorításnak az érzetét idézi fel. Ebből a kézből kicsúszás nincs! Minden ujj megtartotta (valószínűleg az áldozat haláláig) rettenetes szorítását azon a helyen, amelyet az első pillanatban megmarkolt. Tedd most ujjaidat a megfelelő helyekre. Megkíséreltem, de nem sikerült. – Valószínűleg nem jól végezzük a kísérletet – mondta. – A papiros sík felületen van kiterítve, az emberi nyak pedig henger alakú. Itt van egy fadarab, alakja körülbelül olyan, mint egy nyaké. Tekerjük köré a vázlatot, és tegyünk újabb kísérletet. Megtettem, de most is kudarcot vallottam. – Ez nem emberi kéz nyoma! – jegyeztem meg végre. – Olvasd fel most Cuvier könyvének ezt a bekezdését – szólított fel Dupin. A kelet-indiai szigetek hatalmas, vörös orangutánjának pontos anatómiai leírása volt az olvasmány, amelyet elém tett. Mindenki ismeri ennek az emlősnek óriási termetét, emberfölötti erejét s mozgékonyságát, vad állatiasságát és utánzó tehetségét. Egyszerre megértettem a gyilkosság borzalmainak minden részletét. – Az ujjak leírása – mondtam, mikor a szakasz végére értem – teljesen megegyezik a rajzzal. Ezek a nyomok tökéletesen megfelelnek az itt leírt orangutánnak, és a kitépett vöröses szőrcsomó is fedi Cuvier leírását. De mégsem értem a félelmetes titok minden részletét. Különösen azt nem, hogy két hang feleselt, és az egyik kétségtelenül francia volt. – Úgy van, és emlékezz vissza, így kiáltott fel: Mon Dieu! Ezt a két szót az egyik tanú úgy jellemezte (Montani, a cukrász), hogy korholást, feddést fejezett ki. Erre a két szóra építettem fel minden reményemet, hogy megoldjam a titkot. Egy francia tudott a gyilkosságról. Lehetséges – sőt majdnem bizonyos –, hogy ártatlan volt a véres cselekedetben. Az orangután valószínűleg elszabadult tőle, ő egészen a szobáig üldözhette, de a bekövetkezett izgalmas körülmények megakadályozták benne, hogy elfogja. Az állat még ma is szabadon van. De nem sorolom tovább ezeket a feltevéseket (másnak nem nevezhetem, nincs jogom hozzá), mert az okoskodás, amelyen alapszanak, oly homályos és elégtelen, hogy magam is alig foghatom fel, tehát nem tehetem érthetővé mások számára sem. Ezért nevezzük csak feltevéseknek, és beszéljünk is így róluk. Ha a szóban forgó francia csakugyan ártatlan a gyilkosságban, akkor ez a hirdetés, amelyet tegnap este, mikor hazajöttünk, a Le Monde-ban közzétettem, feltétlenül hozzánk vezeti. (A Le Monde a hajózás dolgaival foglalkozik, és főképpen tengerészek olvassák.) Egy papírlapot nyújtott át, és én ezt olvastam rajta: „ELFOGTAK a Bois de Boulogne-ban ... napján (a gyilkosság reggelén), a kora reggeli órákban egy rendkívül nagy, vöröses orangutánt a borneói fajtából. Tulajdonosa, egy máltai hajón szolgáló matróz, a kellő személyazonosság igazolása mellett, és ha megfizeti az orangután elfogatásáért és őrzéséért járó kis összeget, sértetlenül visszakapja az állatot. Jelentkezni lehet rue ... (az utcánk neve és a ház száma), Faubourg St. Germain, au troisième17.” – Hogyan, honnan tudtad meg – kérdeztem –, hogy az orangután tulajdonosa matróz, és hogy máltai hajón szolgál? – Nem tudom, barátom, éppenséggel nem tudom – legalábbis nem vagyok biztos benne – mosolygott Dupin. – De itt van egy szalagdarabka, és annak a szélességéről és zsíros mivoltáról arra következtetek, hogy a matrózok szokásos hajfonatából való. Ez a csomó meg olyan rajta, amilyet csak kevés matróz köt, és főleg máltai. A villámhárító törésén találtam ezt a szalagot. A meggyilkoltaké nem lehetett. De ha tévedtem is a szalagra vonatkozó következtetéseimben, újsághirdetésem nem árt senkinek. Legfeljebb azt fogja hinni a francia, hogy valamilyen körülmény folytán tévedtem, de eziránt nem fog érdeklődni. Ha viszont igazam van, akkor megütöttem a főnyereményt! 17 a harmadik emeleten (francia)

57

58


•

1 0 .

É V F O L Y A M

A francia, aki tud ugyan a gyilkosságról, de ártatlan benne, természetesen habozni fog, vajon jelentkezzék-e a hirdetésre vagy sem, és visszakérje-e az orangutánt. Gondolatmenete a következő lesz: „Ártatlan vagyok, szegény vagyok, a majom nagy érték, az én körülményeim között egész vagyon. Mért veszítsem el némi kockázatért? Megvan, majdnem a kezemben! A Bois de Boulogne-ban találták meg, nagyon messze a gyilkosság színhelyétől. Ki gyanakodhatnék arra valaha is, hogy egy oktalan állat követte el a gyilkosságot? A rendőrség teljesen hamis úton jár, kiejtette kezéből a legegyszerűbb nyomokat is. De ha kinyomoznák is az állatot, lehetetlen bebizonyítani, hogy én is tudok a gyilkosságról, vagy ha már tudok is róla, hogy bűnös vagyok benne. De ami a legfontosabb, tudnak rólam! Aki közzétette a hirdetést, tudja, hogy az enyém az állat. Arról ugyan fogalmam sincs, hogy mit és mennyit tud. De ha nem jelentkezem egy ilyen értékes jószágért, amely az enyém, gyanút kelt. Rossz politika, ha magamra vagy az orangutánra terelem a gyanút. Jelentkezem, visszakapom az orangutánt, és jól elzárom, amíg az egész ügy el nem alszik.” E pillanatban léptek hallatszottak a lépcső felől. – Vigyázz – mondta Dupin –, készítsd elő a pisztolyt, de ne használd, és ne is mutogasd, amíg nem intek. A ház kapuját nyitva hagytuk. A látogató csöngetés nélkül lépett be, és felfelé igyekezett a lépcsőn. De most megállt; úgy tűnt, tétovázik. Egyszerre csak megfordult, és elindult lefelé. Dupin az ajtóhoz sietett, de visszahúzódott, amikor meghallottuk, hogy újra felfelé jön. Másodszor nem fordult vissza, hanem határozott, erős léptekkel feljött, megállt, és bekopogott. – Tessék! – mondta Dupin derűs, szíves hangon. Az ember belépett. Valóban matróz volt, magas, erőteljes, izmos alak, arckifejezése vakmerő, de nem ellenszenves. Napbarnított arcát félig elborította a bajusz és szakáll. Kezében hatalmas tölgyhusáng, de különben fegyvertelen. Félszegen meghajlott, francia hangsúllyal „jó estét” kívánt, de bár párizsinak látszott, volt a kiejtésében valami svájci íz is. – Üljön le, barátom – mondta Dupin. – Ugye az orangutánért jött? Szavamra, irigylem érte, olyan remek, kétségtelenül nagy értékű példány. Mit gondol, mennyi idős? A matróz mélyen fellélegzett, mint akinek nagy kő esett le a szívéről, aztán nyugodt hangon válaszolt: – Pontosan nem tudnám megmondani, de nem lehet idősebb négy-öt évesnél. Itt van? – Nem, nem! Itt nincs megfelelő hely a számára. A rue Dubourg-on van, a szomszédban, bérelt istállóban. Holnap reggel megkaphatja. Azt, hogy a magáé, tudja írással igazolni? – Hogyne, uram! – Sajnálom, hogy vissza kell adnom! – mondta Dupin. – A világért sem akarnám, hogy potyára tartsa – mondta a matróz. – Erre egy percig se gondoltam. Valami méltányos összeget ajánlanék a megtalálónak... – Rendben van – felelte Dupin –, eddig minden a legnagyobb rendben van. Mennyit is, mit is kérjek?... Várjon, ezen gondolkoznom kell... Már meg is van. A jutalma legyen az, az... hogy minden felvilágosítást megad, amit csak a Morgue utcai gyilkosságról tud! Dupin ezeket a szavakat nagyon halkan és igen nyugodtan ejtette ki. Éppen olyan nyugodtan indult az ajtóhoz, rázárta, és zsebébe dugta a kulcsot. Azután elővett egy pisztolyt, és a legkisebb izgalom jele nélkül maga elé tette az asztalra. A matróz arca lángvörös lett, mintha fojtogatnák. Talpra szökkent, megmarkolta a husángját, de a következő pillanatban visszahanyatlott a székbe, egész testében remegés fogta el, és a homlokán halálos veríték ütött ki. Egy szót sem szólt. Szívem mélyéből megsajnáltam. – Kedves barátom – szólt Dupin nyájas hangon –, feleslegesen izgatja fel magát... egészen feleslegesen. Mint úriember, és mint francia, biztosítom arról, hogy a legkevésbé sem akarunk ártani önnek. Biztosan tudom, hogy ártatlan a Morgue utcai kegyetlenségben. De tagadhatatlan, hogy

K É T

K L A S S Z I K U S



van hozzá némi köze. Abból, amit mondtam, tisztában lehet azzal, hogy kellőképpen értesültem a dolgokról, olyan helyről, amelyről ön nem is álmodik. A dolog így áll: ön semmi olyat nem tett, amit elkerülhetett volna, egész határozottan semmit, amiért megvádolhatnák. Még rablásban sem bűnös, holott büntetlenül rabolhatott volna. Nincs semmi titkolnivalója. Nincs oka, hogy titkolózzék... de másrészről a becsület arra kötelezi, hogy mindent bevalljon, amit csak tud. Egy ártatlan embert zártak be, és azzal a bűnnel vádolják, amelynek a tettesét ön jól ismeri. A matróz Dupin szavai alatt csaknem teljesen magához tért, de eredeti biztonságát nem nyerte már vissza. – Isten engem úgy segéljen – szólalt meg rövid szünet után –, hogy mindent elmondok, amit csak tudok, de attól tartok, hogy a felét se hiszik el... ostoba volnék, ha ezt hinném. De ártatlan vagyok, és ha belepusztulok, akkor is kiöntöm a szívem! Röviden összefoglalva ezeket mondta: Legutóbb a kelet-indiai szigetek közt hajóztak. Néhányadmagával kiszállt Borneóba, és csak úgy mulatságból kirándult a sziget belsejébe. Ott egy társával együtt foglyul ejtette az orangutánt. Bajtársa útközben meghalt, és így ő lett az állat egyedüli tulajdonosa. A bestia fékezhetetlen vadsága sok bajt és kellemetlenséget okozott neki az úton, de végre is sikerült Párizsba hoznia és lakásán elzárni úgy, hogy a szomszédok kényelmetlen kíváncsiskodását elkerülje. A hajón egy szálka fúródott az orangután lábába; csak arra várt, hogy ez a sebe begyógyuljon, azután jó pénzért el akarta adni. Egy éjszaka, azaz pontosabban a gyilkosság hajnalán, vidám matrózmulatságból hazaérve, a majmot hálószobájában találta, ahova a szomszédos kamrából tört be. (Pedig a kamra biztos zárkának látszott.) Kezében borotva, pofája beszappanozva, így ült borotválkozásra készen a tükör előtt, ahogy ezt a kamra kulcslyukán át leskelődve gazdájától megtanulta. A matróz a szobába belépve, egy pillanatra azt se tudta, mitévő legyen! Meghökkenve látta a vad természetű állat kezében a veszedelmes fegyvert, amelyet használni is tudott. Hirtelenében nem jutott más eszébe, mint hogy az ostorhoz nyúl, mellyel a vadat máskor legféktelenebb kedvében is meg szokta zabolázni. Utánakapott, de az orangután, észrevéve szándékát, hirtelen felugrott, az ajtónál termett, leszaladt a lépcsőn, s egy nyitva felejtett ablakon át kivetette magát az utcára. A francia kétségbeesve utána! A majom a borotvával hadonászva néha meg-megállt, visszasandított üldözőjére, és mikor az a közelébe ért, fürgén újra elinalt. Így fogócskáztak hosszú ideig. Még hajnali három óra sem lehetett, az utca kísértetiesen üres volt. Egyszerre csak, mikor egy sikátoron a Morgue utca mögé értek, a menekülő állat figyelmét világosság ragadta meg. A negyedik emeletről, Madame L’Espanaye szobájából tört az utcára a fény. A ház felé iramodott, egyenesen neki a villámhárítónak, hihetetlen ügyességgel felkúszott rá, megkapaszkodott a kitárt, rácsos ferrade-ban, és egy lendülettel az ablakon át az ágyon termett. Az egész egy percig sem tartott! Az ablaktábla megint kicsapódott a szobába ugró orangután lendületétől. A matróz meghökkenve, de ugyanolyan örömmel is látta ezt! Minden reménye megvolt ahhoz, hogy könnyen elfoghatja, mert a csapdából, amelybe beleesett, aligha menekülhet, hacsak nem a villámhárítón. De ennek az alján egyenesen a karjába fut! Másrészt aggodalom fogta el. Mit művel az állat a házban? És sietve elindult ő is a villámhárítón, hogy utolérje a szökevényt. Villámhárítón felmászni nem valami nehéz, különösen egy matróznak nem, de mikor felért az ablak magasságába, egyszerre ott volt a „nincs tovább”! Csak lógott, és azzal kellett beérnie, hogy belessen a szobába. S a pillantás, amelyet a szobába vetett, olyan halálos rémülettel töltötte el, hogy ijedtében majdnem eleresztette a villámhárítót. Ekkor támadt az a rettenetes sikoltozás, amely felverte álmukból a Morgue utca lakóit. Madame L’Espanaye és lánya hálóöltözetben éppen azzal foglalatoskodott, hogy a vasládikóból (melyet a szoba közepén találtak a gyilkosság felfedezése után) bizonyos iratokat vegyen ki. (A ládikó nyitva volt, tartalma szétszórva hevert a földön.) A két áldozat valószínűleg

59

60


•

1 0 .

É V F O L Y A M

háttal ült az ablaknak, és az orangután megjelenését nem vette rögtön észre. Bizonyos időnek kellett eltelnie a sikoltozásig. Az ablaktábla csapódását bizonyára a szélnek tulajdonították. Mikor a matróz benézett, a hatalmas állat éppen az idősebb hölgyet ragadta meg hajánál fogva (ki volt bontva, fésülködés után), és a borbély mozdulatait utánozva, arca előtt hadonászott. A lány ájultan, élettelenül terült el a földön. Az öregasszony viaskodott, sikított (ezalatt tépte ki a bestia a haját); ez a dulakodás vadította meg az állatot, és változtatta dühvé valószínűleg békés szándékát. Izmos karjának egyetlen mozdulatával szinte lemetszette a fejet a törzsről. A vér látása haragját tombolássá fokozta. Fogát csattogtatva, tüzet lövellő szemmel az ájult lánynál termett, borzasztó körmeit a nyakába vájta, és ki nem engedte szorításából, míg csak utolsót nem lélegzett. Kutató, vad pillantása ekkor az ágy fejére esett, és ott az ablakon át megpillantotta gazdáját, akinek arca megdermedt a borzalomtól. A rettegett ostor juthatott eszébe, mert dühe legott félelemmé változott. Ludasnak érezte magát, és mert a megérdemelt büntetéstől tartott, el akarta tüntetni véres cselekedete nyomait, izgatott idegességében fel-alá ugrált a szobában, összevissza dobálta és törte a bútorokat, kiráncigálta az ágyból a párnákat. Majd megragadta a lány holttestét, begyömöszölte a kéménybe, ahol később megtalálták, visszaugrált az öreg hölgyhöz, és testét felkapva, egyszerűen kivágta az ablakon. Mikor a majom megcsonkított terhével az ablakhoz ért, a matróz rémülten húzódott vissza a villámhárítóhoz, inkább csúszott, mint mászott lefelé, hazarohant, és remegve a véres gyilkosság következményeitől, még örült, hogy megszabadult, és sorsára hagyta az orangutánt. A szavak, melyeket a lépcsőn felrohanó emberek hallottak, a francia matróz borzalommal és rémülettel telt szavai voltak, amelyek beleszövődtek a vadállat ördögi csaholásának érthetetlenségébe. Sok mondanivalóm már nincs. Az orangután valószínűleg a villámhárítón menekült el, mielőtt betörték az ajtót. Az ablakot bizonyára becsapta maga mögött. Gazdája később maga fogta el, és adta el busás áron a Jardin des Plantes-nak18. Miután a körülményeket tisztáztuk a rendőrprefektus előtt (Dupin néhány magyarázó megjegyzése kíséretében), Le Bont a rendőrség nyomban szabadon bocsátotta. A rendőrprefektus, ha mindjárt jóindulattal fogadta is barátomat, nem rejthette el bosszúságát a dolgok ilyetén fordulatán, s megengedett magának egy-két gúnyos megjegyzést, hogy jobb volna, ha mindenki a maga mesterségénél maradna. – Hadd beszéljen! – szólt Dupin, és még csak válaszra sem méltatta. – Hadd locsogjon, könnyít vele a lelkiismeretén. Elég nekem, hogy saját mesterségében főztem le. Különben pedig nem is csodálkozom annyira, mint ő, hogy nem jött rá a titok nyitjára. Mert ami igaz, az igaz, prefektus barátunk sokkal ravaszabb, mintsem hogy igazán mélyen járó elme lehessen. Gyönge alapokon áll a bölcsessége. Csupa fej, de nincs törzse, olyan, mint Laverna istennő képe. Vagy még inkább: csupa fej és váll, akárcsak a tőkehal. De azért rendes fickó! Különösen az a mesterfogása tetszik nekem, hogy el tudja hitetni a világgal, hogy eredeti! Azt értem ezen, ahogyan ő tudja nier ce qui est, et d’expliquer ce qui n’est pas19. (Pásztor Árpád fordítása) A) Az olvasó szerepe a) Mik voltak azok az információk, melyeket nem tudhatott az olvasó?

18 Növénykert (francia) 19 tagadni, ami van, és magyarázni, ami nincs (francia)

K É T

K L A S S Z I K U S



b) Lapozzatok vissza a tanúvallomásokhoz, és jelöljétek meg bennük azokat az információkat, melyek a további nyomozás szempontjából félrevezetők vagy lényegtelenek voltak! Mi lehet a szerepük ezeknek az olvasó szempontjából?

c) Kinek a szerepével azonosítható az olvasóé? Mi ennek a hatása?

d) Fontosnak tartjátok-e, hogy hiteles, lehetséges történet legyen a bűntény és a nyomozás eseménysora? Miért?

e) Hol, hogyan, miért változik meg a lineáris elbeszélés rendje a krimikben? Próbáljátok meg az időrend modelljét ábrázolni! (Mit mi után tudunk meg a történetből, milyen sorrendben történhetett volna meg mindez valójában?)

B) A nyomozó szerepe a) Milyen módszert alkalmaz Dupin a helyszín átvizsgálásakor? Hogyan oldja meg a „bezárt szoba” rejtélyét?

b) Mire lehet következtetni abból, hogy a pénz ott maradt a helyszínen?

61

62


•

1 0 .

É V F O L Y A M

c) Hogyan hozza összefüggésbe Dupin a rendkívüli ügyességet és az érthetetlen hangot?

d) Hogyan, miből azonosítja a gyilkost?

e) Miből következtet az orangután tulajdonosára?

f) Jellemezzétek Dupin és a rendőrség viszonyát!

11. Egy másik klasszikus: Conan Doyle Sherlock Holmesa Olvasd el a novellát! Figyelj arra, miben hasonlít Poe novellájára, miben tér el tőle!

CONAN DOYLE: AZ ELTŰNT MENYASSZONY Lord St. Simonnak különös véget ért esküvője már régóta nem beszédtémája azoknak az előkelő köröknek, amelyekben a peches vőlegény forog: háttérbe szorították frissebb botrányok, melyeknek pikánsabb részleteivel szívesebben foglalkozik a pletyka, mint ezzel a négy évvel ezelőtti drámai eseménnyel. Mivel azonban azt gyanítom, s talán nem ok nélkül, hogy a teljes igazságot még senki nem tárta föl a nagyközönség előtt, továbbá, mivel Sherlock Holmes barátomnak igen komoly része volt az ügy tisztázásában, ide kívánkozik, legalábbis vázlatosan, ez a figyelemre méltó kaland, amely nélkül Holmes működésének leírása nem volna teljes. Még azokban a napokban történt, amikor együtt laktam Holmesszal a Baker Streeten, de már a saját esküvőmig is csak néhány hét volt hátra, hogy a barátom egyik délutáni sétájáról hazajövet egy levelet talált az asztalán. Én otthon töltöttem az egész napot, az idő ugyanis hirtelen esősre fordult, kellemetlen őszi szelek fújtak, és az afgán hadjáratról emlékbe hazahozott kósza puskagolyó

K É T

K L A S S Z I K U S



kitartóan szaggatott és lüktetett a karomban. A karosszékbe süppedve ültem, lábamat fölraktam egy másik székre, és körülvettem magam egy halom újsággal. Végül, elegendő napi hírt szíván magamba, félrelöktem a lapokat, és fásultan elnyúltam, közben pedig az asztalon heverő boríték címeremblémájára és monogramjára tévedt a tekintetem. Lustán tűnődtem, ki lehet vajon a barátom kékvérű levelezőpartnere. – Igen előkelő episztola várja az asztalon – szóltam Holmeshoz, amint belépett. – Míg a reggeli postával, ha jól emlékszem, egy halásztól és egy kikötői vámostól kapott levelet. – Igen, a levelezésem tagadhatatlanul nem egysíkú – válaszolt mosolyogva –, és minél közönségesebb a feladó, rendszerint annál érdekesebb a levél. Ez itt nyilván meghívó valamely társasági eseményre, ahová vagy elmegy az ember unatkozni, vagy egy ügyes hazugsággal kimenti magát. Feltörte a pecsétet, és egy pillantást vetett a levél tartalmára. – Nocsak, lehet, hogy a végén mégsem lesz teljesen érdektelen. – Nem társasági esemény? – Nem, kifejezetten szakmai ügy. – És arisztokrata ügyfél írta? – Anglia egyik legelőkelőbb személye. – Gratulálok, kedves barátom! – Őszintén biztosíthatom, kedves Watson, hogy az ügyfeleim társadalmi rangja a szememben eltörpül maguknak az ügyeknek a jelentősége mellett. Ebben az új nyomozásban azonban úgy tűnik, hogy talán az utóbbinak sem leszünk híján. Az elmúlt napokban, ha jól láttam, szorgalmasan tanulmányozta a lapokat, nemdebár? – Csakugyan jól látta – mutattam bánatos képpel a sarokban heverő paksamétára. – Nem volt jobb dolgom. – Ez most kapóra jön nekem, hiszen így talán föl tud világosítani engem. Én ugyanis csak a bűnügyi híreket és az apróhirdetéseket olvasom. Ez utóbbiak mindig rendkívül tanulságosak. Ön azonban, ha figyelemmel kísérte a friss eseményeket, bizonyára olvasott Lord St. Simon esküvőjéről. – Ó, hogyne, méghozzá élénk érdeklődéssel. – Nagyon helyes. A kezemben lévő levelet ugyanis maga Lord St. Simon írta. Felolvasom önnek, cserébe pedig fellapozza az újságokat, és ismerteti velem, amit az ügyről írtak. Íme a levél: „Kedves Mr. Sherlock Holmes! Lord Backwater biztosított arról, hogy maradéktalanul megbízhatom az Ön ítélőképességében és diszkréciójában. Úgy döntöttem tehát, hogy Önhöz fordulok tanácsért azzal az igen kínos esettel kapcsolatban, amely az esküvőm után történt. A Scotland Yard felügyelője, Mr. Lestrade, már nyomoz az ügyben, de semmi kifogása sincs az ellen, hogy Ön is közreműködjék, sőt úgy hiszi, ez növelné a megoldás esélyeit. Délután négykor meglátogatom Önt. Remélem, ha más elfoglaltsága volt erre az időpontra, azt el fogja halasztani, a szóban forgó ügy ugyanis mindennél fontosabb. Őszinte híve: St. Simon” – A levelet, mint a keltezésből kiderül, a Grosvenor Mansionban írták. Azt is látom, hogy lúdtollal, és hogy a nemesúr közben összetintázta a jobb kisujját – jegyezte meg Holmes, miközben összehajtogatta a levelet. – Azt mondja, négyre jön. Most három óra van, tehát egy óra múlva itt lesz. – Akkor éppen annyi időm van, hogy tájékozódjam az ügyben, persze ha ön is segít. Lapozza fel azokat az újságokat, és szedje időrendbe az ide vonatkozó híradásokat, amíg én utánanézek, ki is az ügyfelünk! – Egy vörös kötésű kötetet vett le a kandallópárkány mellett sorakozó kézikönyvei közül. – Meg is van! – lelkendezett, majd leült, és a nyitott könyvet kisimította a térdén. – Lord Robert Walsingham de Vere St. Simon, Balmoral hercegének második fia. Tyűha! A címere: vilá-

63

64


•

1 0 .

É V F O L Y A M

goskék mezőben fekete sáv, benne három kereszt. 1846-ban született, eszerint negyvenegy éves, vagyis nem éppen korán nősült. A legutóbbi kormányban a gyarmatügyi miniszter helyettese volt. Apja, a herceg egy időben külügyminiszter is volt. Egyenes leszármazottai a Plantagenet-háznak, leányágon pedig a Tudoroknak. Ejha! Na, mindegy, ez nem különösebben tanulságos számunkra. Magához kell fordulnom, Watson, némi kézzelfogható adatért. – Nem volt nehéz megtalálnom, amire szükségünk van – mondtam –, az események ugyanis egészen frissek, és az eset már akkor szemet szúrt nekem, amikor először olvastam. Csak azért nem hozakodtam elő vele önnek, mert tudtam, hogy most egy bizonyos üggyel foglalkozik, és ilyenkor nem szereti, ha más dolgokkal zavarják. – Ja, arra a piszlicsáré kis ügyre gondol, a Grosvenor téri bútorszállító kocsival kapcsolatban? Már minden részlete tisztázódott, sőt, tulajdonképpen az első pillanattól kezdve teljesen világos volt. Hát akkor, legyen szíves, mutassa be a szemlézése eredményét. – Íme, az első adalék, ennél régebbit nem találtam. A The Morning Post pletykarovatában jelent meg, amint látja, már néhány héttel ezelőtt. Azt mondja: „Ha hinni lehet a szóbeszédnek, hamarosan előkelő esküvőre kerül sor. A vőlegény Lord Robert St. Simon, Balmoral hercegének második fia, a menyasszony pedig az amerikai Miss Hatty Doran, aki egyetlen lánya Mr. Aloysius Doran úrnak (San Francisco, Kalifornia).” Ennyi az egész. – Tömör és lényegre törő – jegyezte meg Holmes, és hosszú, vékony lábát a tűz felé nyújtotta. – Már ugyanazon a héten az egyik társasági lapban bővebben is foglalkoztak a hírrel. Itt van, ni! „Úgy látszik, nemsokára védővámrendelkezéseket kell bevezetni a házasságpiacon, ugyanis a dívó szabadkereskedelmi elvek csöppet sem kedveznek a hazai áruknak. Nagy-Britannia arisztokrata otthonainak kormányrúdját egymás után ragadják kezükbe óceánon túli bájos rokonkák. A múlt héten újabb fődíjjal gyarapodott a lista, amelyen ezeknek az ellenállhatatlan betolakodóknak a nyereményei sorakoznak. Lord St. Simon, aki több mint húsz éven keresztül védettnek bizonyult a pajkos istenség nyilaival szemben, most végérvényesen bejelentette közelgő házasságát Miss Hatty Dorannel, egy kaliforniai milliomos elbűvölő lányával. Miss Doran, akinek kecses termete és feltűnően szép arca sokak figyelmét magával ragadta a Westbury House bálján, atyja egyetlen gyermeke, és az a hír kering róla, hogy a hozományának összege bizonyosan hatszámjegyű lesz, a jövőbeli örökségről nem is beszélve. Mivel nyílt titok, hogy Balmoral hercege az utóbbi néhány év során kénytelen volt festményeit eladogatni, Lord St. Simonnak pedig egy kis dirchmoori birtokot kivéve nincs saját vagyona, kézenfekvő, hogy nem a kaliforniai örököslány az egyetlen nyertese ennek a frigynek, amely, az immár egyszerű és megszokott módon, egy republikánus hajadonból brit grófnőt kreál.” – Egyéb? – ásított Holmes. – Ó, rengeteg van még. Egy újabb híradás a The Morning Postban közli, hogy az esküvő teljesen csendes, zártkörű lesz, a Hanover téri Szent György-templomban tartják, csak fél tucat közeli barát lesz meghíva, és azután a násznép a Lancaster Gate-en berendezett házba vonul, amely Mr. Aloysius Doran tulajdona. Két nappal később, vagyis múlt szerdán, egy rövid közlemény adta hírül, hogy az esküvő lezajlott, és a pár a mézesheteket Lord Backwater birtokán, Petersfield közelében tölti. Nagyjából ennyi jelent meg a menyasszony eltűnése előtt. – Mi előtt? – kapta fel a fejét Holmes. – A hölgy eltűnése előtt. – Miért, mikor tűnt el? – Az esküvői ebéd alatt. – Nocsak! Ez érdekesebb, mint gondoltam volna. Sőt, mondhatnám, egész drámai. – Igen. Nekem is úgy tűnt, mintha ez a fejlemény kissé elütne a szokásostól. – Az egészen gyakran előfordul, hogy valaki még a szertartás előtt eltűnik, olykor az is, hogy a

K É T

K L A S S Z I K U S



mézeshetek alatt, de effajta időzítésről még nem hallottam. Ugyan avasson már be a részletekbe, Watsonom! – Figyelmeztetnem kell, hogy az adatok meglehetősen hiányosak. – Mi talán ki tudjuk majd őket egészíteni. – Egyetlen cikk foglal magában mindent, a tegnap reggeli lapban jelent meg. Felolvasom. A címe: „Rendkívüli incidens egy előkelő esküvőn”. Nos: „Lord Robert St. Simon családját mélyen lesújtotta az a furcsa és kínos esemény, amely a lord esküvője után történt. A szertartásra, amint azt már a tegnapi lapok röviden hírül adták, tegnapelőtt délelőtt került sor, de csak mostanra kerültünk abba a helyzetbe, hogy megerősítsük a makacsul terjengő szóbeszédet. Annak ellenére, hogy a család barátai megkísérelték eltussolni az ügyet, mostanáig igen széles nyilvánosság szerzett róla tudomást, és immár semmi értelme nem lenne, ha megpróbálnánk tudomást sem venni a szóbeszédről. A szertartáson, amely a Hanover Square-i Szent György-templomban, szűk körben zajlott, a menyasszony édesapján, Aloysius Doran úron kívül csak Balmoral hercegnője, Lord Backwater, Lord Eustace és Lady Clara St. Simon – azaz a vőlegény öccse és húga –, továbbá Lady Alicia Whittington volt jelen. A násznép azután Mr. Aloysius Doran házához ment, a Lancaster Gate-re, ahol ebéd várta őket. Itt egy bizonyos nő, akinek a neve nem derült ki, állítólag kisebb zavart támasztott, megpróbált ugyanis a násznép nyomában erőszakkal behatolni a házba, mondván, hogy bizonyos követelései vannak Lord St. Simonnal szemben. Egy inasnak és a komornyiknak csak hosszas és kínos jelenet után sikerült kituszkolnia. A menyasszony, aki szerencsére még ez előtt a kellemetlen közjáték előtt lépett be a házba, a többiekkel együtt asztalhoz ült, majd hirtelen rosszullétre hivatkozva visszavonult a szobájába. Amikor hosszas távolléte miatt már megjegyzések hallatszottak, az apja utána ment, a szobalánytól azonban azt kellett hallania, hogy Hatty kisasszony csak egy pillanatra rohant be a szobájába, magára kapta felöltőjét és sapkáját, majd nyomban leszaladt a lépcsőn. Az egyik inas közölte, hogy ő látott egy ilyen öltözékű hölgyet kisietni a házból, eszébe sem jutott azonban, hogy az úrnőjével azonosítsa, hanem a társaság egyik tagjának vélte. Miután Aloysius Doran meggyőződött róla, hogy a leánya eltűnt, az ifjú férjjel egyetértésben azonnal értesítették a rendőrséget. Pillanatnyilag széles körű nyomozás folyik, amely remélhetőleg rövidesen tisztázza ezt a rendkívül különös esetet. Tegnap késő estig azonban még semmi sem derült ki az eltűnt hölgy hollétéről. Szárnyra kapott a hír, hogy bűntény történt, és a rendőrség állítólag le is tartóztatta azt a nőt, aki először a rendzavarást okozta. Azt gyanítják, hogy talán az ő féltékenysége játszhatott közre a menyasszony titokzatos eltűnésében.” – Ennyi az egész? – Még van egy bekezdés a reggeli lapban, rövidke, de lényegre törő. – S mi légyen az? – Az, hogy Miss Flora Millart, aki a zavart keltette, csakugyan letartóztatták. Kiderült, hogy régebben az Allegro táncosnője volt, és jó néhány éve ismeri a vőlegényt. Egyéb részletekről nem tudósítanak, úgyhogy az ügy most már az ön kezében van – legalábbis annyi, amennyit a sajtóból megtudhatott róla. – No, annak alapján kimondottan érdekes ügynek látszik. A világért sem szalasztanám el. De már szól is a csengő, Watson, és mivel néhány perccel múlt négy, ez nyilván főrangú ügyfelünk lesz. Eszébe ne jusson elmenni, Watsonom; nagyon szeretném, ha lenne egy tanúm, ha másért nem, hogy valaki ellenőrizze a memóriámat. – Lord Robert St. Simon! – jelentette be inasunk, és sarkig tárta az ajtót. Szimpatikus, finom vonású úriember lépett be. Halovány arcbőre, pisze orra, a szája körül játszadozó gőgös ráncocska, a tágra nyitott szem, a merev tekintet mind-mind olyan emberre vallott, aki beleszületett a hatalomba, és megszokta, hogy mindig engedelmeskednek neki. Mozdulatai elevenek voltak, egész

65

66


•

1 0 .

É V F O L Y A M

megjelenése mégis idősebbnek mutatta a koránál, ugyanis kicsit görnyedten tartotta magát, és kissé behajlított térddel járt. Ahogy levette hajlott karimájú kalapját, látszott, hogy körben a haja is őszül, és a feje tetején már ritkul. Öltözéke szinte már a piperkőcség határait súrolta. Magas gallért viselt, fekete császárkabátot, fehér mellényt, sárga kesztyűt, bőrcipőt és világos kamáslit. Lassú léptekkel jött beljebb a szobába, fejét jobbra-balra forgatta, jobb kezében pedig aranycsíptetőjének zsinórját himbálta. – Jó napot, Lord St. Simon! – állt föl meghajolva Holmes. – Kérem, foglaljon helyet a fonott karosszékben! Ez az úr a barátom és munkatársam, dr. Watson. Jöjjön közelebb a kandallóhoz, hadd beszéljük meg az ügyét! – Képzelheti, mennyire kínos nekem ez az ügy, Mr. Holmes! Rendkívül érzékenyen érint. De, úgy tudom, ön több hasonló kényes ügyet oldott már meg sikeresen, bár aligha ugyanebből a társadalmi osztályból származtak a megbízói. – Nem, egyre lejjebb adom. – Tessék? – A legutóbbi ilyen jellegű ügyemben egy király volt a megbízóm. – Csakugyan? No, ezt igazán nem tudtam. És melyik király volt az? – Skandinávia királya.20 – Hogyan?! Az ő felesége is eltűnt? – Nyilván meg fogja érteni – mondta Holmes nyájasan –, hogy egyéb ügyfeleimnek ugyanolyan diszkrécióval tartozom, mint amilyet önnek ígérhetek ebben az ügyben. – Ó, hogyne! Nagyon helyes! Nagyon helyes! Bocsánatot kell kérnem. Az ügyemmel kapcsolatban pedig kész vagyok megadni bármilyen felvilágosítást, amely a segítségére lehet a következtetéseihez. – Köszönöm. Értesültem már mindarról, ami a sajtóban megjelent, de semmi egyebet nem tudok. Feltételezem, hogy ezek a híradások helytállók, például itt ez a cikk, amely a menyasszony eltűnéséről ír. Lord St. Simon átfutotta. – Igen, helyénvaló, legalábbis amennyit elmond az esetről. – Ahhoz azonban, hogy valamilyen elképzelést alkossak, még bőséges kiegészítésre lesz szükségem. A leghelyesebb, ha egyenesen önt kérdezem, és úgy szedem össze a részleteket. – Parancsoljon! – Mikor ismerkedtek meg Miss Hatty Dorannel? – Egy évvel ezelőtt, San Franciscóban. – Ön akkor az Egyesült Államokban utazgatott? – Igen. – Akkor jegyezték el egymást? – Nem. – De már szívélyes viszonyban voltak? – Jól éreztem magam a társaságában, és ezt ő is látta rajtam. – A hölgy apja nagyon gazdag? – Azt mondják, ő a leggazdagabb ember a csendes-óceáni parton. – És hogyan szerezte a pénzét? – A bányáiból. Pár évvel ezelőtt még semmije sem volt, aztán egyszer csak aranyra bukkant, a hasznot ügyesen fektette be, és öles léptekkel haladt egyre előre. – Milyen benyomások alakultak ki önben az ifjú hölgy... vagyis a feleségének jelleméről? Az arisztokrata kissé gyorsabban kezdte himbálni a csíptetőjét, és a tűzbe bámult. – Az az iga20 Ilyen király természetesen nem élt a múlt század hetvenes éveiben sem, de Doyle ezt írta – az effajta tévedés afféle nemes hagyomány az angol irodalomban, hiszen Shakespeare Csehországnak tengerpartot tulajdonított.

K É T

K L A S S Z I K U S



zság, Mr. Holmes – mondta –, hogy a feleségem már húszéves volt, amikor az apja gazdag ember lett. Addig szabadon jött-ment a bányavidéken, barangolt az erdőkben, hegyekben, így a neveléséről inkább a természet gondoskodott, mint az iskola. Mi vadócnak és ördögfiókának mondjuk az ilyen szabad, független természetű lányokat, és odaát ráadásul semmilyen hagyomány sem rak béklyót rájuk. A feleségem lendületes, mondhatnám sodró egyéniség. Egy pillanat alatt dönt, és aztán bátran belevág a dologba. Másrészről viszont, természetesen, nem ruháztam volna rá azt a nevet, amelyet viselni magamnak is megtiszteltetés (itt egy fensőséges köhintés következett), ha nem volnék meggyőződve arról, hogy ő alapjában nemes lélek. Úgy hiszem, hogy képes hősies önfeláldozásra, és távol áll tőle mindenféle becstelenség. – Van fényképe róla? – Ezt hoztam magammal. – Kinyitott egy medaliont, és egy nagyon szép női képmást tárt elénk. Nem fénykép volt, hanem elefántcsont miniatűr, melyen a művésznek sikerült kifejezően ábrázolnia a fénylő fekete hajat, a hatalmas fekete szemet és a gyönyörű szájat. Holmes sokáig nézte, s miután alaposan áttanulmányozta, becsukta a medaliont, és visszaadta Lord St. Simonnak. – Az ifjú hölgy tehát Londonba jött, és önök felújították az ismeretséget? – Igen, az apja áthozta a londoni báli szezonra. Találkoztunk néhányszor, eljegyeztük egymást, és végül elvettem feleségül. – Úgy értesültem, hogy a hozománya igen tekintélyes. – A hozomány kielégítő. Nem nagyobb, mint amekkora a mi családunkban szokásos. – Amely, természetesen, az öné marad, hiszen a házasság már „fait accompli”. – Efelől egyáltalán nem érdeklődtem. – Ez nagyon is érthető. Találkozott Miss Dorannel az esküvő előtti napon? – Igen. – És jó hangulatban volt a menyasszonya? – Nagyon jó kedve volt. Egyfolytában a jövendő terveinkről beszélt. – Hm. Ez igen érdekes. És az esküvő délelőttjén? – A lehető legderűsebb volt, legalábbis, amíg a szertartás véget nem ért. – És akkor látott rajta valami változást? – Az igazat megvallva, akkor láttam az első jelét annak, hogy a modora kissé csípős. Az eset azonban annyira jelentéktelen, hogy nem érdemes szót vesztegetni rá, semmiféle köze nem lehet az ügyhöz. – Azért csak mondja el nekünk! – Gyerekes dolog. Ahogy a templomban a sekrestye felé tartottunk, elhaladtunk az első padsor előtt, és a feleségem beejtette a csokrát a padba. Rövid fennakadás támadt, de a padban ülő úr visszaadta a csokrot, amelynek egyébként nem lett semmi baja. Mégis, amikor említést tettem róla a feleségemnek, hirtelen felcsattant, és még hazafelé a kocsiban is nagyon izgatottnak tűnt e miatt a semmiség miatt. – Nahát! Szóval azt mondja, hogy egy úr ült az első sorban. A nagyközönség köréből is voltak tehát az esküvőn? – Igen. Nem lehet kitiltani őket, ha a templom nyitva van. – Nem a felesége egyik barátja volt ez az úr? – Nem, dehogy. Úrnak is csak udvariasságból nevezem, ugyanis teljesen közönséges külsejű alak volt. Nem is nagyon vettem észre. Azt hiszem azonban, hogy alaposan elkalandoztunk a tárgytól. – Lady St. Simon tehát kevésbé derűs lelkiállapotban tért vissza az esküvőről, mint ahogyan odament. Mit csinált akkor, amikor újra belépett az apja házába? – Azt láttam, hogy a szobalányával beszélget.

67

68


•

1 0 .

É V F O L Y A M

– Ki ez a szobalány? – Amerikai, Alice a neve. A feleségem hozta magával még Kaliforniából. – Bizalmas szolgálója? – Kissé túlságosan is az. Mintha az úrnője kissé sokat engedne meg neki. Amerikában, persze, másként vélekednek ezekről a dolgokról. – Milyen hosszan beszélgetett a felesége ezzel az Alice-szel? – Ó, csak egypár percet. Nekem közben egyéb dolgokon járt az eszem. – Nem hallotta, miről beszélgettek? – Lady St. Simon valami „rátenyerelést” emlegetett. De fogalmam sincs, mit akart ezzel mondani. – Mit csinált a felesége azután, hogy befejezte a társalgást a szobalánnyal? – Bevonult az ebédlőbe. – Az ön karján? – Nem, egyedül. A maga feje után ment az ilyen kis dolgokban. Aztán, amikor már körülbelül tíz perce ültünk az asztalnál, hirtelen felállt, pár bocsánatkérő szót mormogott, és kiment a szobából. Nem is jött vissza. – De tudomásom szerint ez a szobalány, Alice, azt vallotta, hogy a lady a szobájába ment, menyasszonyi ruhájára egy hosszú köpenyt kanyarított, kalapot tett a fejére, és kiment a házból. – Pontosan így van. Azután pedig látták, hogy bemegy a Hyde-parkba, Flora Millar társaságában. Ő az a hölgy, aki korábban háborgatta Mr. Doran házát. Most már őrizet alatt áll. – Ahá! Szeretném, ha mondana néhány dolgot a hölgy kilétéről, és hogy milyen viszonyban áll vele. Lord St. Simon vállat vont, és felhúzta a szemöldökét. – Jó viszonyban voltunk néhány éven keresztül, talán mondhatom úgy, hogy nagyon is jó viszonyban. Flora táncosnő volt az Allegróban. Nem voltam hozzá szűkmarkú, és igazán semmi oka sincs, hogy panaszkodjék rám, de tudja, milyenek a nők, Mr. Holmes! Flora nagyon kedves teremtés, de rendkívül forrófejű, és odaadóan ragaszkodott hozzám. Rémes leveleket irkált nekem, amikor megtudta, hogy meg fogok nősülni, és az igazat megvallva, azért is rendeztem ilyen csendes, zártkörű esküvőt, mert attól tartottam, hogy botrány tör ki a templomban. Miután visszatértünk Mr. Doran házához, ő is odajött, megpróbált erőszakkal behatolni, és gyalázkodó kifejezésekkel illette a feleségemet, sőt fenyegette is. Én azonban számítottam ilyesmire, és odarendeltem jó előre két civil ruhás rendőrt, akik egykettőre ki is tessékelték. Le is csillapodott, amikor látta, hogy semmi értelme sincs patáliát csapni. – A felesége hallotta mindezt? – Nem, hál’ istennek nem. – És utána mégis ezzel a nővel látták sétálni? – Igen. Éppen ezt a fejleményt tartja igen súlyosnak Lestrade felügyelő. Úgy véli, hogy Flora kicsalhatta a feleségemet, és valami szörnyű csapdát állított neki. – Nem lehetetlen. – Ön is így gondolja? – Azt nem mondtam, hogy valószínű is. Ön sem gondolja, hogy ilyesmi számításba jöhet, ugye? – Szerintem Flora a légynek sem tudna ártani. – No persze a féltékenység igen különös jellemváltozásokat is okozhat! Mondja el, kérem, mi az ön elképzelése mindarról, ami történt! – Én azért jöttem, uram, hogy halljak egy elképzelést, nem pedig, hogy előterjesszek egyet. Ön elé tártam a tényeket. Mindazonáltal, ha már megkérdezte, lehetségesnek tartom, hogy az esemény izgalma, a hatalmas társadalmi emelkedés tudata valami zavart váltott ki a feleségem idegrendszerében.

K É T

K L A S S Z I K U S



– Egyszóval hirtelen megzavarodott volna? – Nos, ha tekintetbe veszem, hogy képes volt hátat fordítani... nem is nekem, hanem mindannak, amire oly sokan sikertelenül vágyakoznak, akkor aligha tudnék más magyarázatot adni. – Hát, természetesen, ez a feltételezés is elképzelhető – mondta mosolyogva Holmes. – Akkor, Lord St. Simon, azt hiszem, majdnem minden adat a kezemben van. Még csak egyet kérdeznék. Úgy ültek az asztalnál, hogy kiláttak az ablakon? – Igen, az út túloldalára és a parkra láttunk a helyünkről. – Helyes. Akkor nincs szükség rá, hogy tovább tartóztassam. Értesíteni fogom. – Remélem, nem hagyja cserben a szerencséje, és megoldja a rejtélyt – állt fel az ügyfelünk. – Már meg is oldottam. – Hogyan? Jól hallok? – Igen, már meg is oldottam. – Akkor hol van a feleségem? – Rövidesen ezt is tudom majd közölni. Lord St. Simon a fejét rázta. – Sajnos, az az érzésem, ehhez bölcsebb koponyák szükségesek, mint az öné vagy az enyém – mondta, majd méltóságteljesen, régimódiasan meghajolt és távozott. – Igazán nagy megtiszteltetés Lord St. Simon részéről, hogy a koponyámat egy szinten emlegeti a sajátjával – szólalt meg nevetve Sherlock Holmes. – Most pedig a keresztkérdések után jól fog esni egy whisky szódával, utána pedig egy szivar. Az üggyel kapcsolatos következtetéseim már készen voltak, mielőtt az ügyfelünk belépett volna a szobába. – Na de Holmes! – Több hasonló esetről vannak feljegyzéseim, bár, mint említettem, egyik sem volt ennyire gyors és váratlan. Az egész vizsgálódásom csak arra irányult, hogy a sejtésemet bizonyossággá változtassam. A közvetett bizonyíték olykor igen meggyőző lehet, mint például az, ha valaki pisztrángot talál a tejben, hogy Thoreau példáját említsem. – De hát én is hallottam mindazt, amit ön. – Nincs azonban tudomása azokról a korábban előfordult esetekről, amelyeknek én itt nagy hasznát veszem. Volt egy ugyanilyen ügy Aberdeenben pár évvel ezelőtt, és egy igen hasonlatos Münchenben, egy évvel a francia-porosz háború után. Ez olyan eset, amikor... áá, de nézze csak, itt van Lestrade! Jó napot, Lestrade! A kredencben talál még egy poharat, és vegyen szivart a dobozból! A Scotland Yard detektívje durva viharkabátot és kravátlit viselt, nagy fekete vászontáska volt a kezében. Ebben az öltözékben inkább tengerésznek tűnt, mint felügyelőnek. Kurtán üdvözölt minket, majd leült, és rágyújtott a Holmes kínálta szivarra. – Mi újság? – kérdezte felcsillanó szemmel Holmes. – Bosszúsnak látszik! – Az is vagyok. Ez a St. Simon-féle házasságügy pokolian bonyolult. Nem tudok eligazodni rajta. – Csakugyan nem? Ez meglep. – Az ördög látott még ilyen kacifántos ügyet! Minden, ami nyomra vezethetne, egyszerre kisiklik a markomból! Egész nap ebben az ügyben voltam talpon. – És jócskán át is ázott, úgy látom – tapogatta meg Holmes Lestrade kabátjának ujját. – Igen, a Serpentine-tóban kotorásztam. – Te jó ég! Minek? – Lady St. Simon hulláját kerestük. Sherlock Holmes hátradőlt a széken, és szívből felnevetett. – A Trafalgar téri szökőkútban nem nézte? – kérdezte. – Miért? Ezt miért mondja?

69

70


•

1 0 .

É V F O L Y A M

– Ott sincs rá kisebb esélye, hogy megtalálja a hölgyet, mint a Hyde-park tavában. Lestrade dühös pillantást vetett a társamra. – Maga természetesen már mindent tud, ugye? – morogta. – Csak nemrég ismertem meg a részleteket, de már levontam a következtetést. – Valóban? És az a véleménye, hogy a Serpentine nem játszik szerepet az ügyben? – Úgy vélem, hogy ez nagyon valószínű. – Akkor talán lenne olyan kedves megmagyarázni, hogyan lehetséges, hogy ezt ott találtuk! – Kinyitotta a táskáját, és kirázott belőle a padlóra egy átázott, selyem menyasszonyi ruhát, egy pár fehér szaténcipőt, egy koszorút és egy fátylat. Minden lucskos volt és elszíneződött. – Tessék! – tett a rakás tetejébe Lestrade egy új jegygyűrűt is. – Ezt a diót szíveskedjék feltörni, Mr. Holmes! – Nahát! – A barátom füstkarikákat fújt a levegőbe. – Tényleg a Serpentine-ből kotorta ki ezeket? – Nem. A tó szélén lebegtek, a parkőr talált rájuk. Megállapítottuk, hogy Lady St. Simon ruhái, és úgy gondoltam, ha ott van a ruha, a test sem lehet messze. – Ha ezt a briliáns okoskodást követnénk, minden embert a ruhaszekrénye mellett kellene keresnünk. De mondja el, kérem, milyen eredményre számított mindebből? – Bizonyítékot kerestem arra, hogy Flora Millarnak köze van a hölgy eltűnéséhez. – Azt hiszem, ez elég nehéz lesz. – Úgy gondolja? – csattant fel keserűen Lestrade. – A maga dedukciói és indukciói, Holmes, nem túl gyakorlatias dolgok. Maga most két perc alatt ugyanannyi baklövést követett el. Ez a ruha igenis bizonyítja, hogy Flora Millarnak köze van az eltűnéshez. – Hogyan? – A ruhán van egy zseb. A zsebben van egy névjegytárca. A névjegytárcában van egy cédula. Itt van. – Kivágta Holmes elé az asztalra, mint egy kártyalapot. – Nézze csak! „Ha ennek vége, találkozunk. Majd jelzek. F. H. M.” Az én elképzelésem kezdettől fogva az volt, hogy Flora Millar valahogy elcsalta Lady St. Simont, és nyilván az ő, meg persze a cinkosai lelkén szárad az eltűnése. Itt van a monogramja a cédulán, amelyet valószínűleg az ajtóban csúsztatott a kezébe, és ezzel sikerült a ladyt a maga közelébe csábítania. – Nagyszerű, Lestrade! – mondta nevetve Holmes. – Na, hadd nézzem! – Közönyös képpel vette kezébe a cédulát, de egyszerre megkeményedett a tekintete, és elégedett kiáltást hallatott. – Ez csakugyan nagyon fontos – jelentette ki. – Szóval maga is úgy gondolja? – De még mennyire! Fogadja forró gratulációmat. Lestrade diadalittasan felállt, és közelebb hajolt. – Hé! – kiáltott Holmesra. – Maga nem a jó oldalát nézi! – Dehogynem. Ez a jó oldal. – Ez? Maga megbolondult! Az üzenetet a másik oldalra írták ceruzával! – Ezen az oldalon viszont egy részlet van egy szállodai számlából. Ez engem nagyon érdekel. – Nincs benne semmi. Már megnéztem – mondta Lestrade. – Október 4: szoba 8 shilling, reggeli 4 shilling 6 penny, koktél l shilling, ebéd 2 shilling 6 penny, egy pohár sherry 8 penny. Nem látok semmit ebben. – Ezen nem is csodálkozom. Mindazonáltal mégis igen fontos. Ami az írást illeti, természetesen az is fontos, legalábbis az aláírás az, úgyhogy ismételten gratulálok magának. – Na, eleget vesztegettem az időt – állt fel Lestrade. – Én a kemény munka híve vagyok, nem hiszek a kandalló mellett szövögetett elméletekben. Viszontlátásra, Mr. Holmes, és majd meglátjuk, melyikünk jut el előbb a megoldáshoz. – Fölvette a menyasszonyi holmikat, belegyűrte a táskájába, és az ajtóhoz indult. – Adok magának egy hasznos tippet, Lestrade – szólt a riválisa után Holmes. – Sőt, elmondom az ügy igazi megoldását. Lady St. Simon csak legenda. Nincs, és soha nem is létezett ilyen személy.

K É T

K L A S S Z I K U S



Lestrade szomorúan nézett a társamra, aztán felém fordult, komoly képpel háromszor a homlokára paskolt, és elsietett. Alighogy becsukta maga mögött az ajtót, felállt Holmes is, és felvette a felöltőjét. – Van valami abban, amit a pasas a terepmunkáról mond – jegyezte meg –, úgyhogy egy kicsit magára hagyom az újságjaival, Watsonom! Öt óra elmúlt már, amikor Holmes eltávozott, de nem sokáig maradtam egyedül, ugyanis egy órán belül megjött a fűszeres segédje egy hatalmas lapos dobozzal. Hozott magával egy inasgyereket is, akinek a segítségével kipakolta, és nagy meglepetésemre egy pillanat alatt lukulluszi szintű hidegvacsora terült szerény bérlakásunk ebédlőasztalára. Egy pár hideg szalonka, egy fácán, libamájpástétom és számos pókhálós, öreg palack került elő a dobozból. A két látogató megterített, aztán eltűnt, mint az Ezeregyéjszaka dzsinnjei. Csak annyit mondtak, hogy mindezek a finomságok ki vannak fizetve, és erre a címre küldették velük. Nem sokkal kilenc óra előtt Holmes lépett fürgén a szobába. Vonásai komorak voltak, de csillogó szemén láttam, hogy következtetéseiben nem kellett csalatkoznia. – Á, szóval feltálalták a vacsorát! – mondta a kezét dörzsölve. – Ön ezek szerint vendégeket vár. Öt személyre terítettek. – Igen, azt hiszem, egy kis társaság fog betérni hozzánk – mondta. – Tulajdonképpen csodálkozom, hogy Lord St. Simon még nincs itt. De azt hiszem, éppen az ő lépteit hallom a lépcsőn. Csakugyan délutáni látogatónk lépett be, csíptetőjét most még szaporábban lengette, és arisztokratikus vonásain zaklatott kifejezés ült. – Ezek szerint megkapta az üzenetemet – fordult hozzá Holmes. – Igen, és meg kell mondanom, hogy a tartalma szerfölött feldúlt. Van alapja mindannak, amit állít? – A lehető legszilárdabb. Lord St. Simon egy székre rogyott, és homlokát végigsimította a kezével. – Mit fog szólni a herceg – dörmögte –, ha meghallja, hogy a család egyik tagját ilyen megaláztatás érte? – Merő véletlenről van szó. Nem látok ebben semmilyen megaláztatást. – Ön más szemszögből nézi ezeket a dolgokat. – Szerintem nem lehet hibáztatni senkit. Nemigen hiszem, hogy a hölgynek módjában lett volna másképp cselekedni, bár az, hogy ilyen kurtán-furcsán elrohant, kétségkívül kifogásolható. Nincs édesanyja, aki ilyen válságos helyzetben tanácsot adhatott volna neki. – De ez packázás volt, kedves uram! Nyilvánosan semmibe vettek – háborgott Lord St. Simon, miközben az asztalon dobolt az ujjával. – Tekintettel kell lennie rá, hogy ennek a szegény lánynak igazán példátlan helyzetben kellett cselekednie. – Nem veszek tekintetbe semmit. Nagyon haragszom, mert gyalázatosan bántak velem. – Azt hiszem, csengettek – mondta Holmes. – Igen, lépéseket hallok odalent. Ha én nem tudom rávenni, hogy legyen elnéző, Lord St. Simon, lesz itt még egy szószólója az ügynek, ő talán több sikerrel jár. – Kinyitotta az ajtót, és betessékelt egy hölgyet és egy urat. – Lord St. Simon – fordult hozzá –, engedje meg, hogy bemutassam Mr. és Mrs. Francis Hay Moultont. A hölggyel, azt hiszem, már találkozott. A jövevények láttán kliensünk felugrott a székből, és kihúzta magát, gőgösen maga elé nézett, kezét pedig császárkabátja gombolásába dugta a mellén. Maga volt a megbántott méltóság. A hölgy gyorsan előrelépett, és kezét nyújtotta neki, de a lord még csak rá sem nézett. Talán jól is tette, mert ha ráemeli a tekintetét, veszélyben az eltökéltsége, a hölgy könyörgő arcának ugyanis nehéz lett volna ellenállnia. – Maga haragszik rám, Robert! – szólította meg a hölgy. – Persze minden oka megvan rá.

71

72


•

1 0 .

É V F O L Y A M

– Kérem, ne mentegetőzzék! – mondta Lord St. Simon szemrehányóan. – De igen, tudom, hogy rútul bántam önnel, és el kellett volna mondanom mindent, mielőtt elmentem, de nem voltam egészen magamnál. Attól fogva, hogy viszontláttam Londonban Franket, nem is tudtam, mit csinálok, mit beszélek. Csodálom, hogy nem rogytam össze ájultan az oltár előtt. – Mrs. Moulton, ha óhajtja, a barátom és én szívesen kimegyünk a szobából, hogy zavartalanul megmagyarázhassa a dolgot – mondta Holmes. – Ha szabad közbeszólnom – mondta az idegen férfi –, már eddig is túl sok volt a titkolózás ebben az ügyben. Részemről örülnék, ha egész Európa és Amerika meghallaná az igazságot. – Alacsony, izmos, napbarnított férfi volt, borotvált arcának határozott vonásai talpraesett elevenséget sugalltak. – Akkor elmondom a történetünket most azonnal – kezdte a hölgy. – Frank és én 84-ben ismertük meg egymást a McQuire-táborban, a Sziklás-hegység közelében, ahol apa a bérelt bányaterületén dolgozott. El voltunk jegyezve egymással. Egy napon azonban apa gazdag érre bukkant, és igen megtollasodott, szegény Frank bányája viszont kimerült, és nem hozott semmit. Apa egyre gazdagabb lett, Frank egyre szegényebb, végül apa nem volt hajlandó tovább fenntartani az eljegyzésünket, és elvitt engem Friscóba. Frank persze nem nyugodott ebbe bele, utánam jött, és apa tudta nélkül találkozgattunk. Apa őrjöngött volna, ha megtudja, így aztán mindent magunk rendeztünk el. Frank azt mondta, hogy elmegy, és ő is meggazdagszik, és nem is jön vissza addig megkérni a kezemet, amíg nincs annyi pénze, mint apának. Én megígértem, hogy várok rá akár az idők végezetéig, s megfogadtam, hogy senki máshoz nem megyek hozzá, amíg ő él. „Akkor miért nem házasodunk össze most rögtön?” – kérdezte Frank. – „Így biztos lehetnék felőled; és amíg vissza nem jövök, senkinek sem mondom el, hogy a férjed vagyok.” Megbeszéltük a dolgot, Frank mindent elintézett szépen, kerített papot is, aki ott helyben összeadott minket. Frank aztán elment szerencsét próbálni, én pedig visszamentem apához. Frankről legközelebb Montanából érkezett hír, aztán tudatta velem, hogy átment aranyat ásni Arizonába, később pedig Új-Mexikóba. Végül az újságban olvastam, hogy egy bányásztábort megtámadtak az apacsok, és a meggyilkoltak között Frank nevét is felsorolták. Én majdnem holtan rogytam össze, utána pedig hónapokig nagyon beteg voltam. Apa azt hitte, hogy tüdővészt kaptam, és San Francisco minden második orvosával megvizsgáltatott. Utána több mint egy évig nem jött semmi hír, így hát nem kételkedtem benne, hogy Frank csakugyan meghalt. Aztán Lord St. Simon eljött San Franciscóba, később mi jöttünk át Londonba, és megbeszéltük a házasságot, aminek apa nagyon örült, de én egész idő alatt éreztem, hogy szegény Frankem helyét soha senki sem tudja elfoglalni a szívemben. Azért, természetesen, ha együtt éltem volna Lord St. Simonnal, teljesítettem volna a kötelességemet iránta. A szerelmünknek nem tudunk parancsolni, de a cselekedeteinknek igen. Én azzal a szándékkal mentem vele az oltár elé, hogy olyan jó felesége leszek, ami csak tőlem telik. De képzelhetik, hogy mit éreztem, amikor az oltár elé érve hátranéztem, és azt láttam, hogy Frank néz rám az első sorból. Először azt hittem, a kísértetét látom, de még egyszer hátranéztem, és még mindig ott volt, és a tekintete mintha azt kérdezte volna, örülök-e neki vagy sem. Csodálom, hogy nem estem össze. Úgy éreztem, minden forog körülöttem, és a pap szavait is csak valami távoli zsongásnak hallottam. Nem tudtam, mit tegyek. Szakítsam félbe a szertartást, és csináljak jelenetet a templomban? Még egyszer Frankre néztem, ő pedig nyilván kitalálta a gondolataimat, mert az ujját a szája elé emelve jelezte, hogy maradjak nyugton. Aztán láttam, hogy egy darab papírra ír valamit, s tudtam, hogy az nekem szól. Amikor indultunk kifelé, odaejtettem hozzá a csokromat, ő pedig a kezembe csúsztatta a cédulát, amikor visszaadta a virágot. Csak egy sor volt, arra kért, hogy amikor jelt ad, menjek hozzá. Afelől egy pillanatra sem volt kétségem, hogy most már elsősorban neki tartozom engedelmességgel, így kész voltam megtenni, akármit mond is.

K É T

K L A S S Z I K U S



Amikor visszaértünk a házba, elmondtam mindent a szobalányomnak, aki ismerte Franket még Kaliforniából, és mindig a pártján állt. Utasítottam, hogy senkinek se szóljon, csomagoljon össze néhány holmit, és készítse ki a köpenyemet. Tudom, hogy szólnom kellett volna Lord St. Simonnak, de borzasztó nehéz lett volna ott az anyja meg a sok előkelő ember előtt. Úgy döntöttem, hogy egyszerűen elszököm, és majd később megmagyarázok mindent. Talán tíz perc sem telhetett el, amikor az ablakon át megláttam Franket az utca másik oldalán. Intett nekem, aztán lassan elindult a park bejárata felé. Én magamra kaptam a köntösömet és utána siettem. Közben egy nő jött oda hozzám, és beszélt valamit Lord St. Simonról (ebből úgy vettem ki, hogy a lordnak is volt valami ügye a házasság előtt), de végül sikerült leráznom, és hamarosan utolérnem Franket. Kocsiba szálltunk, és a Gordons téri bérelt lakáshoz hajtottunk, ahol végre, oly hosszú várakozás után, megvolt az igazi menyegzőm. Kiderült, hogy Franket az apacsok foglyul ejtették, de megszökött tőlük, San Franciscóba ment, ott kiderítette, hogy én halottnak hittem, lemondtam róla, és átjöttem Angliába. Utánam jött, és végül éppen a második házasságkötésem napján rám talált. – Az újságban olvastam a hírt – szólt közbe az amerikai. – Közölték a neveket és a templomot, de azt nem, hogy hol lakik a hölgy. – Azután megbeszéltük, hogy mit tegyünk. Frank amellett volt, hogy tálaljunk ki mindent, de én úgy szégyelltem magam az egész miatt, hogy úgy éreztem, inkább eltűnök örökre, ne is lássak senkit többé, majd legfeljebb küldök apának egypár sort, hadd tudja meg, hogy még életben vagyok. Borzasztó volt arra gondolni, hogy az a sok lord és lady ott ül az asztal mellett, és várják, hogy visszajöjjek. Frank hallgatott rám, ezért fogta a menyasszonyi ruhámat, összekötötte egy batyuba, és eldobta valahol, ahol senki sem találhat rá. Azt akarta, hogy ne jussanak a nyomomra. Valószínűleg Párizsba mentünk volna holnap, ha ez a kedves úr, Mr. Holmes, nem jön el hozzánk. Azt egyáltalán nem értem, hogy talált ránk. Bebizonyította nekem, hogy nem nekem, hanem Franknek van igaza, most már hiba lenne titkolóznunk. Felajánlotta, hogy beszélhetek négyszemközt Lord St. Simonnal, erre mi azonnal idejöttünk. Nos, Robert, most már mindent hallott, igazán bocsánatot kérek, ha fájdalmat okoztam, és remélem, nem gondol nagyon rosszat rólam. Lord St. Simon merevsége egyáltalán nem engedett, a hosszú történetet összeszorított ajakkal és összeráncolt szemöldökkel hallgatta végig. – Bocsásson meg – mondta –, de nem szokásom a legszemélyesebb magánügyeimről ilyen nyilvánosan folytatni beszélgetést. – Nem bocsát meg nekem? Nem fog velem kezet, mielőtt elmegyek? – Dehogynem, ha ez önnek örömet okoz. – A lord előrenyúlt, és hűvösen megszorította a hölgy kezét. – Azt reméltem – próbálta megkörnyékezni Holmes –, hogy velünk tart egy baráti vacsorára. – Azt hiszem, túl sokat vár tőlem, uram – válaszolta őlordsága. – Kényszerűségből bele kell nyugodnom ezekbe az új fejleményekbe, de azt aligha várhatják el tőlem, hogy még jókedvű is legyek. Ha megengedik, én most távozom. Jó éjszakát! – azzal meghajolt, és méltóságteljesen kisétált az ajtón. – Akkor legalább azt remélem, hogy önök kitüntetnek a társaságukkal – mondta Sherlock Holmes. – Mindig örülök, amikor amerikaiakkal találkozom, Mr. Moulton, ugyanis azok közé tartozom, akik bíznak benne, hogy egy réges-rég elkövetett uralkodói ostobaság meg miniszteri baklövés nem fogja megakadályozni gyermekeinket abban, hogy egy napon ugyanannak a világméretű országnak a polgárai legyenek, amelynek zászlajában egymás mellett vannak a csillagok és sávok meg a Union Jack. – Nagyon érdekes volt ez az eset – szólalt meg Holmes, miután vendégeink elmentek –, mert kiválóan példázza, milyen egyszerű magyarázata lehet egy első pillantásra kibogozhatatlannak tűnő ügynek. Nincs természetesebb annál, ahogyan a hölgy előadta az eseményeket, másfelől

73

74


•

1 0 .

É V F O L Y A M

nincs furcsább annál, amit ezek az események eredményeztek, ha például Mr. Lestrade szemszögéből nézzük a dolgot. – Ön tehát egy pillanatra sem tévedt hamis nyomra? – Két dolog volt számomra feltűnő, mindjárt kezdettől fogva; az egyik, hogy a hölgy vonakodás nélkül kész volt végigcsinálni a házassági szertartást, a másik, hogy a hazatérés után néhány perccel már megbánta. Nyilván történnie kellett valaminek a délelőtt folyamán, ami ennyire megváltoztatta a magatartását. Mi lehetett az a valami? Beszélni nem beszélhetett senkivel azóta, hogy otthonról elindult, mert egész idő alatt vele volt a vőlegénye. Akkor tehát meglátott valakit? Ha igen, akkor annak amerikainak kellett lennie, mert az alatt a rövid idő alatt, amit ebben az országban töltött, aligha tehetett szert valaki akkora befolyásra fölötte, hogy ő a puszta látására teljesen megváltoztassa terveit. Látja, kizárásos módszerrel már addig eljutottam, hogy valószínűleg meglátott egy amerikait. No de ki lehet ez az amerikai, és miért tud ilyen nagy befolyást gyakorolni rá? Nos, amikor Lord St. Simon említést tett az első sorban ülő férfiról, s elmondta, hogy milyen hirtelen megváltozott a menyasszony, tudtam, hogy a csokorelejtés átlátszó trükkje egy üzenet átadását szolgálta, abból pedig, hogy a lady a szobalányával suttogott, és elhangzott az a bizonyos célzás a „rátenyerelésről”, ami az aranybányászok zsargonjában azt jelenti, hogy valaki azt veszi használatba, amire másnak előjoga van, tökéletesen világossá vált a helyzet. A hölgy egy férfival szökött el, és a férfi vagy a szeretője, vagy az előző férje, de valószínűbb, hogy az utóbbi. – De hogy a csodában talált rájuk? – Ez akár elég nehéz is lehetett volna, de Lestrade barátunk kezében olyan információ volt, amelynek értékével ő maga nem volt tisztában. Természetesen a monogram volt a legfontosabb, de talán még annál is értékesebb volt az az adat, hogy egy héten belül az egyik legelőkelőbb londoni szállodában rendezte a számláját. – Miből következtetett az előkelőségére? – A magas árakból. Nyolc shilling a szoba, és nyolc penny egy pohár sherry – ez arra mutat, hogy az egyik legdrágább szállodáról van szó. Londonban nincs sok hely, ahol így megnyomnák a ceruzát. Már a másodikban, a Northumberland Avenue-n kiderült a vendégkönyvből, hogy egy Francis H. Moulton nevű amerikai úr egy nappal ezelőtt távozott, a számlamásolatai között pedig megtaláltam az említett tételeket. Távozásakor meghagyta, hogy leveleit a Gordon Square 226. számra küldjék utána. Én azonnal odamentem, és szerencsére otthon találtam a párocskát. Bátorkodtam néhány atyai jó tanácsot adni nekik, és meggyőztem őket, hogy minden tekintetben jobb lenne, ha tiszta vizet öntenének a pohárba, és mind a nagy nyilvánosság, mind pedig Lord St. Simon előtt tisztáznák a kilétüket és családi állapotukat. Meghívtam őket ide, hogy találkozzanak nálam a lorddal, és, amint látja, őt is rávettem, hogy jelenjen meg a találkán. – De nem járt túl nagy sikerrel – jegyeztem meg. – Őlordsága viselkedése nem volt valami szívélyes. – Ugyan, Watsonom! – mosolygott Holmes. – Azt hiszem, maga sem lenne túl szívélyes, ha hosszadalmas udvarlás és az esküvő után hipp-hopp azon kapná magát, hogy se felesége, se hozománya. Elnézően és szánalommal kell megítélnünk Lord St. Simont, és adjunk hálát a szerencsecsillagunknak, hogy velünk hasonló eset aligha fordulhat elő. Húzza közelebb a székét, Watson, és adja ide, legyen szíves, a hegedűmet. Most az egyetlen megoldásra váró feladvány ugyanis az, hogy miként vészeljük át ezeket a barátságtalan őszi estéket... (Nikowitz Oszkár fordítása)

K É T

K L A S S Z I K U S



12. A következő feladatok Poe és Doyle olvasott novellájának összehasonlítására vonatkoznak. Végezzétek el csoportmunkában a tanárotok által kijelölt feladatokat, majd számoljatok be munkátokról társaitoknak! A) Hasonlítsátok össze a két novella szerkezetét! Találtok-e lényegi eltérést? POE MŰVÉNEK SZERKEZETE

DOYLE MŰVÉNEK SZERKEZETE

Lényegi eltérések:

B) A krimi kialakulása a városiasodással is összefüggésben áll. a) Milyen kommunikációs eszközök útján szerzik értesüléseiket a nyomozók, és milyen eszközöket használnak fel a nyomozásban?

75

76


•

DUPIN

1 0 .

É V F O L Y A M

HOLMES

b) Egy, a mai világban játszódó detektívtörténetben milyen eszközöket vetnétek be? Változtatna-e a krimi jellegén az új technika?

c) Ki az elbeszélő a két novellában, mi a szerepük?

d) Hasonlítsátok össze a két novella elbeszéléstechnikáját (narrációját)! Miben tér el a két történet előadásmódja?

C) A detektívtörténeteket a beavatás-történetek mintájára, a beavatás-történetek világiasodott változataként is értelmezhetjük. a) Töltsétek ki eddigi tanulmányaitok alapján az első ábrát a beavatás szereplőivel (kezdeti és záró állapotukat megnevezve), tartalmaival! b) A másodikban helyettesítsétek be a krimi alakjaival a szerepeket (detektív, tanúk, gyilkos, áldozat, narrátor/olvasó)!

K É T

K L A S S Z I K U S



A háromszög csúcsán a beavatódást működtető lény, tudás álljon! (1)

(2)

D) Keszthelyi Tibor irodalomtudós, a krimi egyik hazai szakértője szerint ez a műfaj a feladat és megoldás köré szerveződik. Ellenőrizzétek a detektívtörténetek sémájának helytállóságát! Helyettesítsétek be a két olvasott novella eseményeit a modellnek megfelelően!

TEREPSZEMLE bűnjelek leltára, boncolás eredménye, áldozat azonosítása, egyéb körülmény A NYOMOZÓ BELÉPŐJE telefonértesítés, SZUBJEKTÍV levél, elbeszélés, SZINT személyes tapasztalat OBJEKTÍV SZINT

VALLOMÁSOK információk értelmezhetővé teszik a bűnjeleket és a körülményeket

MEGOLDÁS bűnjelek és információk hibátlan elrendezése LELEPLEZÉS magyarázat, a magánnyomozó megszégyeníti a hivatásos rendőrt; felkeresi v. csoportos beszélgetésben leplezi le a tettest (ÜLDÖZÉS) ELSŐ ÖSSZESÍTÉS az elemek csalóka elrendezése, az ártatlanul gyanúsított letartóztatása

77

78


•

1 0 .

É V F O L Y A M

POE

TEREPSZEMLE

MEGOLDÁS

LELEPLEZÉS (ÜLDÖZÉS) OBJEKTÍV SZINT

A NYOMOZÓ BELÉPŐJE

SZUBJEKTÍV SZINT VALLOMÁSOK

FELADAT

ELSŐ ÖSSZESÍTÉS

MEGOLDÁS

DOYLE

TEREPSZEMLE

MEGOLDÁS

LELEPLEZÉS (ÜLDÖZÉS) OBJEKTÍV SZINT

A NYOMOZÓ BELÉPŐJE

SZUBJEKTÍV SZINT VALLOMÁSOK

FELADAT

ELSŐ ÖSSZESÍTÉS

MEGOLDÁS

K É T

K L A S S Z I K U S



E) Olvassátok el az alábbi cikket, majd oldjátok meg az utána található feladatot!

JAMES F. O’BRIEN: MILYEN VEGYÉSZ VOLT SHERLOCK HOLMES? Az első Sherlock Holmes-történet, a Skarlát tanulmány, 1887-ben jelent meg, de tekintélyes kiadók még most is publikálnak Sherlock Holmes-folyóiratokat, húsz éve állították össze az Encyclopedia Sherlockianát, és még mindig érkeznek segítséget kérő levelek a Baker Streetre. Sherlock Holmes logikus következtetései az első perctől kezdve szórakoztatják az olvasót. Dr. Watson így emlékezik vissza megismerkedésükre: „– Hogy van, uram? – kérdezte Sherlock Holmes, s úgy megszorította a kezemet, hogy ekkora izomerőt ugyan ki nem néztem volna belőle. – Amint látom, ön Afganisztánban járt?... – Hogy a csudába találhatta ki ezt? – kérdeztem álmélkodva” (A brixtoni rejtély). Holmes csak két hónap után magyarázza el gondolatmenetét: „Itt van ez a gentleman, aki orvos, de a külseje, tartása katonás. Világos tehát, hogy katonai orvos. Trópusi vidékről kellett jönnie, mégpedig nem is nagyon régen, mert az arca nagyon lesült, pedig bőrének természetes színe nem lehet a barna, mert a haja és a bajusza szőke. Beteg volt, és sok bajon eshetett át: ez látszik az arcán és az egész alakján. A bal karja megsebesült, mert mereven és szokatlan módon tartja... Melyik trópusi országban szenvedhetett sokat egy angol katonaorvos?... Világos, hogy csak Afganisztánban” (A brixtoni rejtély). Watson később így jellemzi lakótársát: „Tökéletes volt mint okfejtő és oknyomozó masina; művészi fokon művelte a mesterségét” (Botrány Csehországban). A tökéletes masinát Arthur Conan Doyle találta fel. Holmes tudományos módszere Ha figyelmesen olvassuk Watson történeteit, kiderül, hogy Holmes tisztában volt az elmélet és a hipotézis fogalmával. Még pályája elején kijelenti: „Adatok nélkül ... kapitális hiba lenne bármit is feltételezni. Az ember ilyenkor az elmélet kedvéért ész nélkül megmásítja a tényeket, ahelyett hogy fordítva cselekednék” (Botrány Csehországban). Véleményéhez később is ragaszkodik: Holmes: Mi a véleménye az elméletemről? Watson: Csupa feltételezés. Holmes: De legalább megfelel a tényeknek. Majd akkor tesszük újra megfontolás tárgyává az egészet, ha akad egyetlen olyan adat, amit nem tudunk beilleszteni. (A sárga arc) Holmes hatvannégy esetben említi az elméletet és huszonkilencszer a hipotézist. Számtalanszor állít fel „munkahipotézist”. Legfontosabb eszközei a megfigyelés, a dedukció és az indukció. Ő az a detektív, akit a tudós is szerethet. Holmes és a kémia Watson „kitűnő vegyész”-ként írja le Holmes-t, míg Isaac Asimov egyenesen „hebehurgya vegyész”-nek tartja. A detektív mindenesetre szívesen bocsátkozik kémiai kísérletekbe. A Gloria Scott-esetet még egyetemi hallgató korában oldja meg: „Mindez a nyári szünet első hónapjában

79

80


•

1 0 .

É V F O L Y A M

történt. Londonba jöttem, és hét héten keresztül szerves kémiai kísérleteket végeztem” (A „Gloria Scott”). Az sem ritka, hogy az éjszakát kémcsövei, lombikjai fölött tölti. Dolgozik acetonokkal és kátrányszármazékokkal, báriumvegyületeket elemez, módszert dolgoz ki a vérvizsgálatra, ért a drágakövekhez. Acetonok Asimov – többek között – a „talán máskorra halasztom az acetonok vegyi elemzését” mondatot kifogásolja (A Vérbükkös tanya), mondván, hogy csak egy aceton van, ezért a többes szám használatával Holmes elárulja, hogy nem ért a kémiához. De Holmes idejében még más volt a kémiai nyelv. Egy 1885-ös szerves kémiai könyv Holmes terminológiáját használja: „Egy paraffin ugyanazon, közbülső szénatomján két hidrogénatom helyettesítésével olyan származékok keletkeznek, ... amelyek közül az oxigénvegyületeket ... ketonoknak vagy acetonoknak nevezik.” Kátrányszármazékok Angliában talán egyetlen ember unta Sherlock Holmes-t – Arthur Conan Doyle. Egyik levelében azt írta édesanyjának, hogy a tizennegyedik történetben megöli a detektívet. A mama tiltakozott, de Holmesnak mennie kellett. Doyle éppen akkoriban látogatta meg a Reichenbach-vízesést Svájcban, és erről juthatott eszébe, hogy a dulakodó Holmest és Moriarty professzort a szakadékba taszítsa (Az utolsó feladat). A Strand című folyóirat előfizetését húszezren mondták le... Holmes háromévi kalandozás után tér csak vissza A lakatlan házban. Kóborlásai közben egy ideig kátrányszármazékokkal kísérletezik Dél-Franciaországban. Talán festékek után kutat. Az első természetes festékek legértékesebbike az antikbíbor volt, amelyet kb. Kr. e. 1000 óta használtak. A drága festéket a föníciai Türoszban készítették először a bíborcsiga (Murex brandaris) váladékából. Türosz (ma ez a libanoni Sur) állítólag bűzlött a partjain rothadó rengeteg csigától, kagylótól. Az antikbíborról azóta kiderült, hogy az indigó dibróm-származéka. Sherlock Holmes idejében még alig voltak mesterséges festékek. A 18 éves William Perkin 1856-ban találta fel az elsőt. Az anilinbíbor olyannyira divatba jött Angliában, hogy 1859-ben már attól tartottak, hamarosan az omnibuszokat és a házakat is bíborra színezik. Perkin eljárása során a kátrányból előállított benzolt nitrálták, majd anilinné redukálták. Az anilin oxidációjakor fekete csapadék képződött, amely bíborszínnel oldódott az etil-alkoholban. Az angol festékipar azonban nem sokáig volt világelső; 1881-ben már Németország állította elő a mesterséges festékek felét, 1900-ban pedig 90%-át. Nem véletlen, hogy a festékipar felkeltette Holmes érdeklődését. Egy tanulmány szerint Holmes azért vizsgálta a kátrányszármazékokat, hogy fellendítse a lemaradó angol festékipart... Báriumbiszulfát Sherlock Holmes a szervetlen kémiát sem hanyagolta el. Az eltűnt vőlegényben a betegtől hazatérő Watson karosszékében szenderegve találja Holmest. „Az asztalon sorakozó lombikok, kémcsövek, a sósav átható, tiszta szaga mind arról árulkodott, hogy a napot egyik kedvenc foglalatosságával, vegytani kísérletezéssel töltötte. – Nos, megoldotta? – kérdeztem, amikor beléptem. – Igen. Báriumbiszulfát volt! – Nem, én a rejtélyre gondolok.” A báriumbiszulfát (bárium-hidrogén-szulfát) nem közönséges vegyület; még a CRC handbook of chemistry and physicsben sem szerepel. Először Berzelius állította elő bárium-szulfát meleg, koncentrált kénsavas oldatának hűtésével.

K É T

K L A S S Z I K U S



Vérvizsgálat A vérelemzések mindig fontos információkat szolgáltattak a detektívek számára. Holmes saját módszerrel is büszkélkedhetett: „Megtaláltam!... Megtaláltam! ... Megtaláltam a reagens szert, amelyet csakis a hemoglobin csap le, és semmi más! ... évtizedek óta nem fedeztek fel semmit, aminek nagyobb gyakorlati haszna lenne a bűnügyi orvostudományban!” (A brixtoni rejtély). A Holmes-féle teszt egymilliomod résznyi anyagot is kimutatott. Christian Schönbeim 1859ben publikált gvajakum-tesztje, amelyet a múlt század második felében igen sokan használtak, tizedekkora érzékenységű volt. 1829 és 1871 között egyébként tizenegy módszert javasoltak a hemoglobin kimutatására. Számos cikk jelent meg a publikálatlan Sherlock Holmes-féle vérvizsgálatról is. Asimov úgy gondolja, hogy Holmes rosszul becsülte meg módszere érzékenységét. Az ő számításai szerint Holmes egyötvened milliliter (egy csepp) vért oldott egy liter vízben, tehát az arány egy az ötvenezerhez. Holmes egy a millióhoz aránya is érthető azonban, ha nem térfogati arányokkal számolunk. Holmes szerint 100 milliliter vérben 5 gramm hemoglobin van. Ha Asimov becslését használjuk, vagyis Holmes 0,02 ml vért adott egy liter vízhez, akkor azt kapjuk, hogy (5 g hemoglobin/100 ml víz) x (0,02 ml vér/1000 g víz) = 1 x 10 –6 hemoglobin/g víz Holmes igen jó pontossággal határozta meg 1887-ben a hemoglobin koncentrációját – a mostani adatok szerint 100 ml vérben nem 5, hanem 15 gramm hemoglobin van. Drágakövek Asimov a „kék karbunkulus” kifejezést is kifogásolja, amely az azonos című elbeszélésben jelenik meg. A kék karbunkulus – állítja – ellentmondás, mert csak a piros színű gránátot, a Fe3Al2(SiO4)3 öszszetételű almandint vagy vasgránátot nevezik karbunkulusnak. Holmes a drágakövet 40 granum kristályos szénként is emlegeti – Asimov szerint azért, mert a karbunkulust összetéveszti a gyémánttal. Úgy gondolom, Holmes nem tévedett. A XIX. században gyakran viseltek olyan ragasztott ékköveket, amelyek fölső része vékony gránátból készült. A ragasztással sokféle drágakövet utánoztak, különböző színeket állítottak elő. A dublettekhez (két részből álló kövekhez) gyakran használtak gránátot. A kék karbunkulus olyan kék dublett lehetett, amelynek vékony fölső része almandin volt. Az alsó részt kék gyémántból készíthették. A gyémánt dublettek fölső része azonban mindig gyémánt volt – hogy a ragasztott drágakő nagyobb, értékesebb legyen. A gránátból és gyémántból készített kék karbunkulus tehát egyedi darab, s éppen ezért értékes. Milyen vegyész volt Sherlock Holmes? Minden jel arra utal, hogy Holmes az analitikai kémiát kedvelte. A Négyek jelében Watson arról számol be, hogy Holmes esténként obskúrus kémiai elemzéssel foglalatoskodott. Egy érdekes kémiai elemzés kedvéért még egy fontos ügyet is félbehagyott. De Holmes nem volt tudós, csak hobbyból űzte a kémiát. Az eseteket nem kémiai eszközökkel oldotta meg. A brixtoni rejtélyben leírt vérvizsgálatot soha nem használta fel. Olyan ember volt, aki mélyen elmerült abba, amit csinált. Egyszer, amikor házvezetőnője, Mrs. Hudson megkérdezte, mit óhajt vacsorázni, „holnapután este fél nyolckor” volt a válasz (A Mazarin-gyémánt esete). Egy fontos szerről azonban még nem esett még szó. Watson: Ma mit használ, morfint vagy kokaint? Holmes: Kokaint. Hétszázalékos oldat. Kipróbálja? (Négyek jele)

81

82


•

1 0 .

É V F O L Y A M

Watson önmérgezőnek nevezte barátját (Az öt narancsmag). Sem a kandallón, sem Holmes karjában nem bírta nézni a fecskendőt – végül is leszoktatta Holmes-t a kábítószerről. Sherlock Holmes különc volt. Szivart tartott a szeneskannában és dohányt egy bőrpapucsban, rugós késsel szögezte ki megválaszolatlan leveleit a fa kandallópárkányra, bűzös kémiai kísérleteket folytatott, és a királynő nevének kezdőbetűit dumdum golyók nyomával írta föl a szemközti falra (A Musgrave-szertartás). Még hegedűjátéka is különc volt: általában „csak úgy vaktában és találomra hegedült, ahogy a fantáziája vitte” (A brixtoni rejtély). Talán épp ez a különcség élteti már több mint száz éve „az emberek legnemesebbikét és legtehetségesebbikét” (Az utolsó feladat). (forrás: http://www.kfki.hu/chemonet/hun/teazo/gyujt/holmes.html) –

Hasonlítsátok össze Holmes és Dupin alakját halmazábra segítségével! Miben térnek el leginkább? (Módszer, hangvétel, szokások, rendőrséghez való viszony, társadalmi helyzet stb.)

HOLMES

MINDKET TŐ

DUPIN

13. Az alábbiakban hamis vagy igaz állításokat olvashattok a detektívtörténetekről, a krimiről. Döntsétek el, melyik helytálló, melyik nem! Érveljetek állításotok igazsága mellett! (1) A detektívtörténet első számú tárgya maga az olvasó.

(2) A detektívtörténetben mindent (stílust, alakokat, cselekményszövést, helyszíneket stb.) a rejtély mozgat.

K É T

K L A S S Z I K U S



(3) A detektívtörténet a rend illúzióját kelti, a társadalmi rend híve.

(4) A detektívtörténet nem alkalmas a társadalmi konfliktusok ábrázolására.

(5) Kulturális termék, piaci áru.

(6) Értékválasztást indít el.

(7) Nyelvezete metaforikus, története többértelmű.

(8) Megkérdőjelezi a tettes bűnösségét.

(9) Mondandója, hogy a társadalomban a jó menetrendszerűen diadalmaskodik a gonosz felett.

(10) A bűntény másodlagos, alá van rendelve a társadalmi összefüggések feltárásának.

(11) Etikailag bűnnek ítéli a gyilkosságot, melyért a tettesnek bűnhődnie kell.

(12) Hisz egy ésszerűen megalkotott, okozatisággal magyarázható teljes világban, amelyben van bűn és nyomor, de létezik mérték, áttekintés és felelősség is.

(13) Hisz a társadalom- és természettudományok módszertani és szemléleti igazában.

(14) Hisz abban, hogy a cselekedetek mozgatórugói megfejthetők.

(15) Az olvasónak a nyomozóéval egyenlő esélyeket biztosít a rejtély megoldására, ezért minden áruló jelet világosan és pontosan közöl.

83

84


•

1 0 .

É V F O L Y A M

(16) Logikus következtetés vezet a leleplezéshez. Megengedhetetlen a véletlen vagy az alá nem támasztott beismerés.

(17) A gyilkosság elkövetésének módja és a nyomozás módszere mindig ésszerű és tudományos szempontból is helytálló.

(18) A szemfüles olvasó számára már hamar nyilvánvalóvá válhat a megoldás.

(19) Az olvasó feszültsége abból a vibrálásból ered, amely a gyilkos tevékenysége (bűnjelek, rendezetlen információk halmaza) és a nyomozóé (rendbe állított információk) között keletkezik. A tudat vibrálása addig tart, amíg a kettő közti ellentmondás mozgásteret enged a fantázia számára. A leleplezés szünteti meg ezt a feszültséget.

(20) Megkérdőjelezi a világ rendjét, elbizonytalanít az erkölcsi értékek tekintetében.

(21) A detektívtörténet egyik lehetősége az, hogy cselekvési és magatartási mintaként szolgál, akárcsak a szappanoperák.

(22) „Ha valamilyen könyv, bármilyen könyv, bizonyos művészi erővel hat, irodalommá válik. Ez az erő sugározhat stílusból, helyzetekből, alakokból, megindító hangból, gondolatokból vagy egy fél tucat más dologból. Fakadhat abból is, hogy az író tökéletesen ellenőrzi az események gördülését, mint amikor valaki tökéletesen tud bánni a labdával.” (Raymond Chandler levele Gardnerhez) A detektívregény része az irodalomnak.

(23) „A detektívregény olvasása szellemi emberhez méltatlan dolog.” (Szerb Antal)

(24) Detektívtörténetet írni mechanikus, lenézett munka.

(25) Egy zűrzavaros, kiismerhetetlen, egységét vesztett korban a krimi a rendet képviseli.

(26) „(…) Maguk a cselekményt logikusan építik fel, úgy tesznek, mintha sakkoznának, (…) itt a gonosztevő, ott az áldozat, (…) a detektívnek csak a játékszabályokat kell ismernie, és lejátszhatja a partit, már ki is ütötte a bűnöst, győzött az igazság. Dühöngök, amikor ezt a fikciót hallom.

K É T

K L A S S Z I K U S



Mert logikával csak részben tudunk hozzáférkőzni a valósághoz (…), a legtöbb esetben csak a vadászszerencse meg a véletlen hozza meg a sikert. Vagy a balsikert. A maguk regényeiben viszont nincs szerepe a véletlennek, s ha olykor valami véletlennek látszik is, akkor az nyomban a sors és az eleve elrendeltség funkcióját kapja; mert (…) maguk, az írás mesteremberei (…) meg se kísérlik, hogy megküzdjenek a valósággal, amely minduntalan kicsúszik a kezünk közül, hanem felépítenek egy világot, hogy aztán térdre kényszerítsék. Ez a világ talán tökéletes, csak éppen hazug.” (…) (Dürenmatt)

14. Házi feladat a) Lapozd át a munkatankönyvedben a modul anyagát, és készíts vázlatot a detektívnovella műfaji sajátosságairól!

b) Választható házi feladat Írj egy rövid kriminovellát, mely megfelel a vázlatpontokban leírtaknak!

85

3. K É T M Ó R I C Z - N O V E L L A Bár a krimiirodalomnak is vannak klasszikusai, műfaji szempontból jellegzetesen eltér a hagyományos, úgynevezett szépirodalmi novelláktól. Ebben a modulban két klasszikus novellával ismerkedünk meg. Megfigyeléseink elsődleges szempontja a hasonló témából eltérően megalkotott szövegvilágok értelmezési lehetőségeinek összevetése. Miben különbözik a kriminovella és a hagyományos novella nyelvi megalkotottsága, milyen viszonyban van a bűntény a megalkotott szereplőkkel, helyzetekkel, vagyis a valóságelemekkel, mit mond a társadalmi összefüggésekről, lélektani motivációkról egyikük és másikuk? Ezekre a kérdésekre keressük a választ. 1. Olvasd el nagyon figyelmesen az alábbi szövegrészleteket! a) Figyeld meg a nyelvhasználat jellemzőit! Figyeld meg, hogy a bűntény, a nyomozás, a rejtély szervezi-e a szöveget, s ezeknek van alárendelve a nyelvi megformálás, vagy fordított a helyzet! Ezek alapján próbáld meg eldönteni, hogy inkább átlagos krimi-szövegrészletet vagy bűntény tárgyú klasszikus szöveget olvasol-e! Nagy valószínűséggel el lehet-e dönteni? b) Húzd alá azokat a mondatokat, részleteket mindegyikben, amelyek alapján besoroltad a szöveget, majd fogalmazd meg, hogy a nyelvhasználat, szemléletmód milyen jellegzetessége alapján döntöttél! c) Beszéld meg padtársaddal megfigyeléseidet! (1) Úgy látszott, hogy ez a megoldás, de nem az. Nem, uram, nem az. Itt van mindjárt a rendőrorvos jelentése. Augusztus 13-án kora délelőtt érkezett a szigetre. Nem sokat tudott mondani, amivel a segítségünkre lehetett volna. Csak annyit tudott megállapítani, hogy akkor már valamennyien legalább harminchat órája, sőt valószínűleg még régebben, halottak voltak. Amstronggal kapcsolatban azonban igen határozottan leszögezett valamit. Kijelentette, hogy legalább nyolc-tíz óra hosszat a tengerben volt, mielőtt a hullámok partra vetették a holttestét. Ebből az következik, hogy Amstrongnak a 10-éről 11-ére virradó éjszaka kellett a tengerbe kerülnie, rögtön el is mondom, miért. Megtaláltuk azt a helyet, ahol a víz partra vetette a holttestét, két szikla közé szorult, ruhafoszlányokat, hajat, satöbbit találtunk a sziklákon. Nyilván 11-én sodorta oda a dagály, délelőtt tizenegy óra körül. Utána ugyanis elült a vihar, és a vízállás jóval alacsonyabb lett. Erre azt mondhatná az ember, hogy Amstrong a másik három áldozatot előbb tette el láb alól, s csak utána fulladt éjjel a tengerbe. Csakhogy van egy lényeges pont, ami fölött nem lehet átsiklanunk. Amstrong holttestét kihúzták oda, ahol a dagály nem érhette el. Jóval a vízmosta rész fölött bukkantunk rá. Gondosan kinyújtóztatva feküdt a földön. Vagyis ez egyvalamit minden kétséget kizáróan bizonyít. Valaki Amstrong halála után is életben volt a szigeten.

K É T

M Ó R I C Z - N O V E L L A

(2) Gyuri kimeredt szemmel, hangosan zihálva nézte a haldokló pulit. Rekedt kiáltás szakadt föl a melléből. A présházba ugrott, fölkapta a fejszéjét, s magasra emelve, szitkozódva rohant a győzelemtől s a vértől megrészegült, vadul tobzódó komondorra. Éppen le akart sújtani rá, amikor hátulról visszarántották a hajánál fogva. A nagyobbik Ihász volt. Gyuri látta dühtől lángoló arcát, s megdermedt. Látta azt is, hogy nagyot lendült egy tenyér – szeme szikrát vetett a fájdalomtól, s máris ott hempergett a fűben. Látta, hogy három kaján röhögő arc mered rá. Egy pillanatig fölbámult fektéből az irgalmatlan, őszi égre, s hirtelen megvillant előtte minden: megperzselt lábujjai, Bogár fölszakított torka, a régi pofonok, rúgások, szidalmak, amit gyerekkorától vénségéig az emberektől kapott. Egész életében megalázták. Mindenki tegezte, de neki még a csecsemőt is magáznia kellett. Talpra ugrott, s magasra emelt fejszével rontott a legényekre. A nagyobbik Ihász állt hozzá legközelebb, a győztes komondort becézgette. A fejsze lesújtott a szőke, hullámos hajba. A legény csodálkozva kapott a fejéhez, arca eltorzult. Tántorgott egy kicsit, majd lassan lerogyott, s elnyúlt a fűben. Gyuri eldobta a fejszét, bambán meredt maga elé, s mikor a másik kettő rárontott, nem is érezte a súlyos ütéseket. Amikor pedig megkötözték a kezét, révülten mosolygott.

(3) – Drágám – kérdezte Brenda fojtott hangon –, nem maradtál túlságosan sokáig? – Hol? – Judith Walkernél. Brenda fölegyenesedett. Most már nem a fehér ruhát viselte, hanem ugyancsak fehér színű fésülködőköpenyt. – Ne hidd, hogy izgat a dolog – mondta hadarva. – ne aggódj, nem izgat. Csak azt hittem, örülsz neki, hogy hazajöttem. Az asszony határozatlan, ingerült mozdulattal nyomta el a cigarettát. – Ma délután úgy látom, örülsz nekem. Most nem vagyok biztos, hogy… – Hogy örülök-e? Uramisten! Gyere ide! Brenda a nyakába ugrott. Mark elhajította a papírokat, amelyek lassan ereszkedtek alá a sötétségbe. A fenébe a kérdésekkel, válaszokkal, az egész bölcsészfontoskodással! Most már semmi sem számított azon a testen kívül, amelyet a karjában tartott. Pedig még semminek sem volt vége, és a szándékosan elfelejtett kérdések nehéz perceket szereztek neki, amikor másnap Rose Lestrange életének és halálának ügye utolsó, de legkegyetlenebb fordulójához érkezett.

(4) – Nem – mondta Scharlach. – Valami mulandóbbat és romlékonyabbat keresek: Erik Lönnrotot. Három évvel ezelőtt a Rue de Toulon egyik kártyabarlangjában maga elfogta és lecsukatta a testvé-

87

88


•

1 0 .

É V F O L Y A M

remet. Engem az embereim rendőrgolyóval a hasamban mentettek ki kocsin a csetepatéból. Kilenc nap és kilenc éjszaka agonizáltam ebben a lakatlan szimmetrikus villában; levert a láz, a förtelmes kétarcú Janus, aki az alkonyt és a hajnalt is nézi, iszonyatossá tette az álmomat és a virrasztásomat. Kezdtem utálni a testemet, kezdtem úgy érezni, hogy két szem, két kéz, két tüdő éppolyan szörnyű, mint két arc. Egy ír megpróbált Jézus hitére téríteni; a goim jelmondatát ismételgette: Minden út Rómába vezet. Éjszaka a lázálmomat ez a metafora táplálta; úgy éreztem, a világ labirintus, amelyből lehetetlen menekülni, mert minden út, tartson bár látszólag északnak vagy délnek, valójában Rómába visz, ott van a négyzetes börtön is, ahol a testvérem haldoklik, meg a Triste-leRoy villa is. Ezeken az éjszakákon megesküdtem az istenre, aki két arccal lát, s a láz és a tükrök minden istenére, hogy labirintust szövök aköré, aki börtönbe juttatta a testvéremet. Megszőttem, és szilárd: anyaga egy halott eretnekségtörténész, egy iránytű, egy tizennyolcadik századi szekta, egy görög szó, egy tőr, egy festőműhely rombuszai.

(5) – Látja, kedves barátom, most én is bakot lőttem. De így jár az ember, ha elégtelen előzményekből akar következtetést levonni. Tudva azt, hogy a ház körül cigányok tanyáznak, s ismerve a haldokló leány célzását a szalagra, egészen hamis ösvényre tévedtem. Csak azt az érdemet nem tagadhatom meg magamtól, hogy a helyszínen rögtön tisztában voltam azzal, hogy veszedelem se az ajtó, se az ablak felől nem fenyegeti. Mihelyt szemembe ötlött a szelelő, s a csengőzsinór, ami az ágy felett lógott, végül az odaerősített ágy, nyomban tudtam, hogy azon a zsinóron kell a veszedelemnek az ágy felé közelednie, mégpedig tudva azt, hogy a doktor indiai állatokkal veszi magát körül – kígyó képében. Csakis egy Keleten járt orvostól származhatott az az ötlet, hogy olyan méreggel öl, amit a vegyészek fel nem ismernek. Az ő részéről az is nagy előny volt, hogy a méreg gyorsan hatott... Minő éles eszű és éles szemű vizsgálóbírónak kellett volna annak lenni, aki azt a parányi kis barna pontocskát észreveszi, amelyen át a méreg a vérbe hatolt!... A doktor természetesen idomította kígyóját, hogy a szelelőn át átsétáljon áldozatához, s a zsinóron visszatérjen tejéhez, s hogy a meghalt leány többször sziszegést hallott, annak az volt az oka, hogy a kígyó nem első kirándulásakor marta meg.

(6) A hulla ötven körüli, jól ápolt férfi volt, s mindaz, ami rajta vagy nála találtak, amolyan finomabb holminak számított. Első pillantásra egy tekintélyes úriember, bankár vagy menedzser. Lassan szállingózott a hó, de nem volt olyan hideg, hogy megmaradjon, a park útjain azonnal elolvadt, s éppen csak a fűszálak élén akadt fenn. A helyszínelők az előírásoknak megfelelően jártak el, s az időjárási viszonyok miatt valamelyest igyekeztek. A környéket lezárták, a területet az óra járásával egyirányban, spirálisan befelé haladva szabályszerűen átkutatták, hogy bizonyíthassák és rögzíthessék a nyomokat. A hullát egy fekete plasztikból rögtönzött paraván mögött óvatosan levetkőztették, ám idegenkezűségre utaló jelet nem találtak. A tetemet egy fiatalember fedezte föl, aki minden hajnalban itt futott. Ő volt az egyetlen, akit kikérdezhettek. Teljesen sötét volt még, amikor futni indult, s majd minden napon azonos úton, azonos időben.

K É T


Ha nem így lett volna, ha nem minden kő és árny külön a szemébe írva, akkor valószínűleg fel sem fedezi a hullát. A távoli lámpák fénye alig hatolt el idáig. A padon heverő, félig lecsüngő testet azért vette mégis észre, magyarázta izgatottan a rendőröknek, mert ezen a sötét kabáton valamennyi hó megmaradt. S amint egyenletesen futott, mintha oldalról villanna bele a szemébe, mesélte túl hangosan. Miközben beszélt, a kordonon belül egyszerre több férfi tevékenykedett. Ideálisnak mondható körülmények között dolgoztak, hiszen ebben az órában rajtuk kívül egyetlen lélek sem időzött a parkban, nem voltak kíváncsiskodók. Egyikük villanófénnyel fényképezett valamit a csupasz és felázott földön, amit a két bűnügyi technikus előzőleg már sorszámmal jelölt ki. Miközben harmadszor belekezdett, a fiatalember idegesen észlelte, hogy immár minden nyom sorszámmal van kijelölve, s ennek láttán olyan szorongás fogta el, mintha nem is ő fedezte volna fel a hullát, nem is ő jelentette volna be, hanem ő lenne a tettes, és rögtön szembesítik a bűnjelekkel. Olyan volt, mint egy él, de nem tudta volna megmondani, hogy minek az éle, talán penge vagy a gondolat hidege, erről azonban nem beszélt. Valójában az volt az első gondolata, hogy a saját apját gyilkolta meg. Nem tudta mire vélni, miért gondol ilyesmire, miért kívánja ennek az embernek a halálát, ám erről sem beszélt a rendőröknek hangosan. Alig maradt valami, amiről hangosan beszélhetett.

2. Olvassátok el az alábbi újsághírt, majd oldjátok meg a feladatot! Két hónapja nyomtalanul eltűnt a csobori pusztán B. juhász 12 éves fiával, 300 juhával, 2 szamarával és 3 kutyájával. A rendőrség kéri, hogy aki bármit tud az üggyel kapcsolatban, jelentkezzen a területileg illetékes kapitányságon. Gondolkodjatok el a bűnügy kétféle elbeszélhetőségén a megadott szempontok szerint! Mi volna, ha detektívtörténetet, mi, ha bűntény tárgyú novellát kerekítenénk a hírből? SZEMPONTOK ELBESZÉLŐ (KIC S O DA , M I LY EN V I SZO N Y B A N VA N A Z EL B E SZ ÉLT TÖRTÉNET TEL) O LVA S Ó S Z E R E P E

KRIMINOVELL A

B ŰN T ÉN Y TÁ RG Y Ú N OV EL L A

89

90


•

1 0 .

É V F O L Y A M

FŐSZEREPLŐ

FŐSZEREPLŐ KIE M ELT T U L A J D O N SÁGAI (L EG FELJEBB 3) SZEREPLŐK

A CSELEKMÉNY TERE ÉS IDEJE

PROBLÉMA

MEGOLDÁS

N Y E LV I M E G ALKOTOT TSÁG (O K- O KOZ AT I ÖSSZEFÜGGÉSR EN D VAG Y U TA L ÁSOS, TÖBBÉRTELMŰ)

3. Írd meg a kriminovella vagy a bűntény tárgyú novella lehetséges, legalább 20 centis első bekezdését!

K É T


4. Házi feladat Olvasd el Móricz Zsigmond Barbárok című novelláját!

MÓRICZ ZSIGMOND: BARBÁROK

1

A kis kutya, a puli, fülelt, szimatolt s a következő percben vicsorítva kezdett ugatni. – Mija? – szólt rá a juhász. A kutya csak még jobban ugatott. – Városifélék? – kérdezte a juhász. A kutya egy pillantásig hallgatott. – Pusztabéli? A kutya ugatni kezdett. – Akkor mi bajod? A juhász végigheveredett a subáján, a szamár árnyékában és többet nem törődött az egésszel. Egy idő múlva a két komondor is észrevette, hogy idegenek közelednek s mély konduló ugatással ők is rákezdték. Olyan fertelmesen acsarkodtak, mintha nyúznák őket. De a juhász már tudta, hogy valamelyik pásztortársa közeledik, a puli azt jól megmagyarázta neki. Jósokára volt, mikor a két szamaras juhászt ki lehetett venni, ahogy a leégett pusztán közeledtek. Lassan jöttek a szamáron, és a szamár lába előtt két kutya is ott poroszkált. A puli a gazdája lábához állt s abba nem hagyta egy pillanatra a csikorgó csaholást. A komondorok lassan meg-megbékéltek, hogy felismerték a sorstársat. Talán a kutyákat is megismerték. Egy-egy időt hallgattak, aztán egy-egy verset ugattak, de nem vették nagyon a lelkükre az ugatási munkát.

91

92


•

1 0 .

É V F O L Y A M

Csak a puli nem hagyta abba, az úgy visított, mintha késsel metélték volna. Mikor a két vendég ideért a nyáj közelébe, a komondorok összeverekedtek a jövevény kutyákkal, egybekeveredtek s a földön mardosták egymást. Az egyik juhász a szamárról rájuk bőgött, a botját is felemelte, hogy mindjárt agyoncsapja valamelyiket, de aztán csak hagyta s bedöcögött a baktatóval a bunda felé. – Hé. – Netehé. A juhász felkönyökölt és nézte a közeledőket. Elkurjantotta magát: – Iszkite. Erre az ebek kicsit barátságosabban marták egymást. Az egyik vendég már a földön volt és hosszú kacsázó léptekkel közeledett. – Aggyon isten. – Fogaggy isten. Felállott a becsület kedvéért, pedig a vendég nem érdemelte a megbecsülést, mert rosszakarója volt. Hallotta a múltkor is a csárdában, hogy azt mondta, hogy az ő nyája a puszta betyárja. Mér mond ilyet. Mikor neki módja van, hogy arra legeltessen, ahová csak szegődése engedi? De hát nem mutatja meg az ember mindjárt, hogy mit érez és mit gondol. Kezet fogott velük és azt mondta: – Szájj le tésis. Erre a másik juhász is leszállott a szamárról s a két csacsit kicsapták. Azok ottmaradtak egy álltó helyükbe s meg se moccantak többet, csak a bőrük reszketett a pőcsik csípése alatt. De különben legfeljebb csak a fülüket mozgatták s egy igét se szóltak. A két juhász levette a szamaráról a bundát, ők is leterítették a kiégett földre s ráheveredtek. Így ültek szembe egymással, s maguk elé néztek. Nem beszéltek. Nyájajuhász volt mind a három ember, olyan juhász, aki egész esztendőt kinn töltött a nyájánál, soha falunak színét se látta, hacsak lakodalomba be nem mentek, vagy vásárra olykor. Kemény pusztai emberek voltak. Körülöttük a nagy ég, semmi más, mert az égen csak kerengtek a felhők, de a földön nem volt más, csak a tücskök peregtek. Meg egy vadkörtefa búsult görbén nemigen messze. A nagy nyáj messzebb járt, a kisfattyú volt vele. A juhász kisfia, olyan tizenkét esztendős sihederke, csak egy nagy kalap, meg egy kis szűr, ennyi volt az egész gyerek, meg egy kis kíváncsiság. Úgyhogy el is kezdte visszafelé terelni a nyájat és alkonyat felé ide is ért az apjához. Ezek még akkor is hallgattak. A juhász napokat el tud tölteni hallgatva. Ha együtt vannak, együtt hallgatnak. Még ilyenkor, ha vizitába jön, akkor se vakognak. – Hát az asszony – mondta az egyik vendégjuhász. Aki megszólalt, nagy veres ember volt. Szeplős, nagy kemény ember. Kék szemű és verhenyes bajszú. Hogy a haja milyen volt, nem igen látszott, mert a kalap egész a szemöldökére volt akasztva. A másik vendég is megmordult. Az kisebb ember volt, tömpe orrú, vizslató szemű. Szíjta a pipáját, odanézett, de nem szólt. – Itt vót. – Mikor? – Van egy hete. – Mikor gyün megint? – Majd elgyün. – Van eleség? – Van valami.

K É T


– Elég lesz két hétre? – Tíz napra. – Tíz nap. Újra hallgattak. Most mán a gyerek is itt állott. Csak állott a görbe kampójára támaszkodva, és szótlanul nézte a vendégeket. Szerette volna kitalálni, mit akarnak, minek jöttek, de nem mert szólni. Meg nem is akart. Ha azok nem, ő sem. Nem sürgős. Mán lassan lefelé konyult a nap. Az is kíváncsian nézte a három embert, a se tudta, kik ezek s mit akarnak. Sajnálta is, hogy neki mán el kell menni a maga nyájával az akolba. Vajjon odáig kisül-e? Hát nem sült ki, mert csak feküdt a három ember és pipázott. Ültek, keresztbevetett lábbal. A vendéglátó gazda csak egyszer pillantott körül, akkor is úgy tett, mintha a nyáj után nézne, pedig azt nézte, hogy a botja kézügybe van-e? Mikor a nap lement, egy kicsit megelevenedett a határ. Madarak kezdtek felettük repkedni, apró madarak nagy csapatban. A muslincák felhősen kavarodtak fel a fűből, vagy honnan, arra vadásztak. – Hallod. – No. – Van neked egy szíjad? – Van. – Láttam tavaly búcsúkor, ki van verve rézzel. – Megvan. – Aztat kéne eladni. – Eladni? – El. – Nem eladó. – Nem? – Nem. – Mír nem? – Hát csak nem. Magamnak csináltam. – Magadnak? – Magamnak. Meg a fiamnak. – Meg a fiadnak? – Annak. – Kettőtöknek? – Hát. Evvel újra tovább ültek. Aztán már egészen setét lett. Olyan hirtelen lett setét, mintha elfújták volna a gyertyát. – Hát nem adod el? – Mondtam. Erre a nagyobbik juhász vette a botját s csendesen közelebb húzta magához, mintha fel akarna állani. A gazdajuhász meg se moccant, lesett, mint a komondor, de résen volt. – Ez az utolsó szavad? De mán akkor a gazda ugrott is felfelé. A másik kettő meg rá. Egy, kettő, csattantak a botok. Elébb a két bot az egy boton, azután az egyik bot a gazda fejin. Az megtántorodott. – Ezir gyüttetek?

93

94


•

1 0 .

É V F O L Y A M

Nem szólhatott többet, a két vadember ráhajtott, és egy perc alatt agyonra verték. Ott feküdt a juhász a földön s még akkor is vágtak egyet-egyet rajta. A kisfiú ott volt mellettük, s csak nézett. Olyan hirtelen esett a dolog, hogy meg se moccanhatott. – Vedd le az apád szíjját – mondta neki a veres ember. A fiú állott. – Veszed le rögtön? A gyerek halálsápadtan s az embereket szemmel tartva, odament az apjához s annak a derekáról leoldotta a szíjat. – Add ide. A gyerek a szíjat felemelte s nézte, hogy melyiknek adja oda. Csak nézett s nem vette észre, hogy az egyik bot a levegőbe emelkedett és fején érte. Olyan sújtást kapott, hogy abba a percbe leesett s kiadta a lelkét. A négy kutya, mintha nem értette-volna a dolgot, csak most jött észbe. A két komondor nekiesett a másik kettőnek s torkon kapta egymást és hempergett. Vérben és nyíva, ordítva. A puli meg ráugrott a veres juhászra s a lábába harapott. Az a botjával verte s rúgta, míg agyon nem csaphatta. A négy komondort látni se lehetett a sötétben. Azok kikészítették egymást. A két ember állva, botra támaszkodva várta el, míg a kutyáik végeztek s mikor azok véresen és sebeiket nyalogatva a közelbe jöttek, akkor azt mondta a veres juhász: – Kaparjatok. A két kutya hozzáfogott kaparni. Gödröt. De lassan ment. Erre az emberek elővették a szamár hátáról a kurta nyelű ásót, és segítettek nekik. Hogy a gödör megvót, a kisebb juhász fogta a gyereket, beletette. De az ember mégis, nagy vót. – Ott a szíj. Rákötötte a nyakára, avval húzta bele. Mire a hold feljött, akkorra be volt kaparva a vendéglátó gazda fiastól és három kutyájával. Tüzet raktak a sírra ganéból s megsütötték a szalonnájukat. Jóízűen megvacsoráztak. – No e megvan, – mondta a veres juhász – akkor ballagjunk. Megindította a nyájat, a háromszáz juh elindult a pusztán, de nehezen indult meg, mert már szerettek volna éccakázni. Nem értették, hogy mért kell éhomra tovább sétálni a nagyságos pusztán. De ha kell, csak mentek. Utánuk ballagdogált a négy szamár, meg a két sebesült komondor. A két juhász nyugalmasan lépdelt megettük. 2 Tíz nap múlva egy magas, fekete asszony bodászott a nagy pusztán. Fejér vászonruhája volt, a lábán nagy bocskor volt, madzaggal erősen megkötözve, és feje be volt kötve vászonkendővel. A hátán batyu volt s sebesen ment, pedig már harmadik napja gyalogolt. Nagyon messze van a falu, mert az ura, hogy a maga nyáját legeltette, nem könnyen kapott mezőt. Már örült a szíve, mikor meglátta messziről a görbe vadkörtefát, ennek a táján szokott volt az ő ura legeltetni. De most sehol se látta az embert. Tanya, falu errefelé napi járóföldre nem volt. Ember sehol, csak a merő puszta. Ha valaki nincs a helyén, azt meglelni s megkeresni ember nem tudja. Lelte a régi tűzhelyet, elüldögélt felette. Az egész napot járta azon a tájon, ahol emlékezett. De még a nyáj nyomát se lelte. Nem találta a friss csapást, az apró fényes birkabogyókat. Elszáradt régi nyomok, többhetes. Eső is volt, vihar, már régen elmosta.

K É T


Meghált a nagy és ijedelmes ég alatt, s nem bírta ésszel felérni, hova lett az ember. Kevés szunnyadás után útrakelt napkelet felé, hogy más juhászokat leljen, akik talán tudnak valamit róla mondani. Elérkezett olyan tájra, hogy füstöt látott, vidám füstöt. Ez nem az ő embere, már a tűzből látta. Az ő emberének, szegénynek még arra se volt kedve, hogy tüzet égessen, ha nem kellett. Szárazon szeretett mindent, s hidegen az ételt. Az reggelibe sose rakott tüzet, úgy ette a kenyeret, szalonnát s hajmát. Csak déllére tüzelt, vagy estére, hogy tarhonyát, vagy lebbencset vessen, azt is a gyerek miatt. Nagy veszett kutyák rontottak rá, de nem félt tőlük, tudott a nyelvükön, juhászgyermek volt, juhászné maga is. A kutyák aztán csahitoltak, de nem bántották. – Jó napot, jóemberek – állított be a tűzhöz. Nagy veres juhászgazda volt ott, három bojtár. – Nem látták, merre jár az én uram a nyájjal. Az az én uram, aki napnyugatra jár. – Háromszáz birkával. – Háromszázzal, igen. Az az, éppen az. Bodri juhász. Az a neve nekie. – No üjjön le kend, nénémasszony. Az asszony csak állott, de hogy nem volt sürgős a szó, kicsit leguggolt úgy batyustól, s a két bokájára guggolva, juhászosan pihent. – Hát én nem tudom, merre van az ura. Elment napnyugtára. – Ugyan hová ment volna. – Azt meg nem mondta, hová megy. Dunántúlra eredt. – Dunántúlra? – Tizenkét napja, vagy tizenhárom, erre járt. Mondta, hogy egy kicsit el kell innen menni neki, mert valami baja van a fogdmegekkel. – Neki? – Neki. – Fogdmegekkel? – Törvénnyel. – Sose mondta. Éppen ma két hete voltam itt nála. Nem szólt felőle. – Hallgató ember volt. – Hallgató, de azt megmondta. A veres juhász odaadta a villát, amivel a bográcsot keverte. – No egyék kend. – Ettem. – Egyék csak, mintha a magáét enné. Nem szánom én kendtül. De az asszony csak megingatta a fejét. Nem nyúlt a villához, nem merített a bográcsba, pedig abba jó hús volt, kásával. Jól élnek ezek így reggelente már. Nézte a juhokat. Volt ott vegyesen birka is, magyarszőrű juh is. Csak nézte, csak nézte mereven, mintha a magáét nézné. Ha az ura elment, nem lesz neki többet se birkája, se juha. – Még arra is emlékszek, – mondta a veres juhász – hogy mikor itt járt, volt neki egy szíjja. Rézzel volt kiverve. – Az ü vót, – mondta az asszony – szerette aztat a szíjjat, mindig a derekán viselte. – Kértem tülle, adja ide, nem adta. – Nem. Azt nem adta volna senkinek ez világon. – Ígértem neki mindent, de meg se billent rá. – Ó, én lelkem, egy uram – riadt fel az asszony, s a kezeit összekulcsolta. – Akkor mondta, hogy el kell neki menni.

95

96


•

1 0 .

É V F O L Y A M

– Mondott-e engem? – Nem, csak kérdeztem, nem felelt. – Egy szót se? – Annyit mondott: vót itt. Kérdeztem, mikor: vagy egy hete. Így mondta. – Vagy egy hete? Úgy mondta? – Úgy. – De hát akkor csak egy hete, hogy itt járt. – Csak egy hete vóna? Az asszony körülnézett a legényeken, de azok nem tudták. – Ezek nem látták, mert akkor még nem voltak itt. – Hun vótak? – Ki erre, ki arra. – Újak? – Újak, nem újak, nem vótak velem. – Mégis akkor minek gyütt? – Csak elgyütt. Erre került a nyájjal, kicsit eldarvadozott. Valaminek kelletett lenni, mert nagyon hallgatott. – Ü vót – mondta az asszony. Száraz szemekkel nézett maga elé, de egyre jobban nyugtalan lett a szíve. – Semmi jelt nem hagyott? – Jelt? Minek? Nem volt olyan adó. – Hát akkor… Felállott. – A gyerek nem vót vele? – Gyerek? Láttam eccer, egy suttyó gyerekkel ketten voltak a nyájjal. – Igen. – Két komondora is vót, meg egy pulija. – Úgya, úgy. – Hát várja meg, talán visszagyün őszre. – Majd utánamék. – Hát csak menjen kend. Itt is elmaradhat. Vagyunk emberek. Itt is elmaradhat egy napot. – Dunántúlra mondta? – Dunántúlra. – Hát akkor elmegyek utána a Dunántúlra. – Csak mindig napszállat felé. – Majd megkérdezem. Evvel az asszony felállt, megrázta a vállán a batyuját, aztán biccentett egy kicsit s elment. A juhászok soká néztek utána. Ettek, ittak. Bort a csobolyóból. Azután felkeltek, s a nyáj után néztek. Az asszony pedig ment, ment, elment. Elveszett a nagy pusztán. A nap egyre feljebb hágott az égen, s nézte, ahogy a fekete asszony vászonfehérben tovább ballagott a pusztán. Az pedig csak ment, csak ment. Haza se nézett, csak elment, addig ment, addig ment, míg a puszta el nem nyelte. Addig ment, addig ment, míg el nem érte a Dunát. Azon is átalment, ladikos embert lelt, az áttette. És ment. Ment, amerre hallotta, hogy juhászok szoktak legeltetni. Ment az egész nyáron, ment, amíg csak a hó le nem esett, minden fődet bejárt, minden nyájat megkeresett, minden juhásszal leült s megkérdezte, ilyen meg ilyen derék kis hallgatag embert a háromszáz juhával.

K É T


Téllére hazament a falujába. Kinyitotta a házat az ereszbe dugott kulccsal s eltöltötte a telet. Mán akkorára a malaca is megnőtt, a tyúkjai, csibéi megszaporodtak, mert a szomszédok vigyáztak rá, míg ő odajárt. Tavasz nyíltával nem bírt maradni tovább. Volt a pulinak egy fia, az is olyan okos kis fekete kutya volt, azt mondta neki: – Gyere puji, keressük meg a gazdád nyomát. Ment újra a pusztára. Vitt magával, amit a hátán vihetett, s kigyalogolt, ahol tavaly hagyta volt a gazdát. Rátalált a nagy körtefára megint. Letanyázott, mintha ott akarta volna eltölteni a nyarat. Ott is volt két hétig, háromig, nem számolta. A kutyát őrizte. Mikor elfogyott az elesége, megint hazament, s aztán újra megpakolta magát és kiment. Ki a nagy pusztába, ahol már más juhász terelte a nyájat. Teltek a meleg napok, az esős napok. De ő nem tudott elszakadni a helytől, csak téblábolt a nagy merevenben. Egyszer augusztusban a puli valamit talált. Egy kalapot hozott. – Az uramé, – mondta az asszony – hol vetted puji? A kutya elvezette. Egy kicsi, sima homokban kotort a kutya. Dühösen vakogva, csahintva, vicsorgatva. Kapart. Aztán egy kezet kapart ki. Az asszony a tíz körmével esett neki a homoknak s nemsokára ott volt előtte az ura. Megrothadva, megundokodva. A nyakán volt a rézveretes szíj. A fiát is meglelte. Úgy feküdt a gyerek hason, a fejében volt a nagy kalapja, ahogy azt megemelte, ott volt a fejecskéjén a nagy szakadás. Nézte az anya száraz szemekkel. Csak egy botütés és vége. Nem szenvedett soká. Egész nap elült a sír mellett. Estére bekaparta a homokot. Kis dombot rakott rá s a dombba két kórót tűzött kereszt formán, akkor elment kelet felé. Reggelre nyájat ért. – Hun van az a veres juhász, – kérdezte – aki tavaly errefelé legelt? – Szögedébe – mondták idegen juhászok. – Ugye. – Sok csintalanságot leltek rá a pandúrok, elvitték vallatni. Az asszony meg se szállt, elindult s ment Szögedébe. Harmadnap odaért. Ment a csendbiztoshoz s mindent előmondott. Pandúrok mentek ki s őt is vitték, szekéren, lovon. Felásták a sírt, leírták, amit láttak. Levették a szíjat a hótt juhászról s vissza Szögedébe. 3 A vizsgálóbiztos vallatott. Egyik rabot a másik után. Szó szóra ment, ez a szó a másikra hajazott, a veres juhászra lassan sereg lopás, gyilkosság igazolódott. Már megérett a kötél, mikor azt mondja a vizsgáló ember: – Hát a Bodri juhász? A veres ember szeme meg se rezdült. – Bodri juhász? – Az, úgy híjták, míg élt. – Míg élt? – Míg élt, Bodri juhász volt a neve. Hát az hova lött? – Nem esmerem, uram. – Ott legeltetett kendtek mellett a csobori pusztán. A kisfiával.

97

98


•

1 0 .

É V F O L Y A M

– Lehetséges. – Esmeri mán? – Hajazok. Amék elment a Dunántúlra. – Azt kellene tudni, hova ment. Dunántúlra-e, vagy merre? – Vót nálam, mikor elment, igen. Hogy valami baja van a törvénnyel, egy időre elmegy napszállatra. – Szállatra, vagy nyugovásra? – Nyugovásra, gondolom. – Én is úgy gondolom. Hát azt is kend nyugtatta el. – Én uram? – Fiával egybe. – Soha, uram. – Nézze, gazda, magának mán úgyis kész az igazság. Még ezt az egyet meg kell ismernie. Mit tett magának a Bodri juhász? – Semmit, uram. – Semmit se tett? – Nekem egy szalmaszálat se tett keresztbe. – Akkor mér mondta kend a csüri csárdában, hogy a Bodri juhász is ott legeltet, ahun nem kéne? A veres juhász megrántotta a szemöldökét. – Nem mondtam én azt. – Hallották. – Azt nem hallotta senki fia. – Hallották, maga tudja jól. Kinek mondta? – Ha mondtam, nem azért mondtam. – Hát miért? – Nem miatta szóltam, juhásznak ott szabad legeltetni, ahova szegődése volt. – Háromszáz juha volt. Hova lett vele? Főd hátán el nem sikkadhatott. Igaz? – Igaz. – De ha ő nincs, a juhának meg kell lenni. Birka vót, vagy juh? – Inkább birka vót, ha vót. – Vót, vót. Övé vót, vagy uraságé vót? – Ü tudná megmondani. – Magának hogy mondta? – Én nem szóltam vele soha. – Akkor honnan tudja? – Mondták. Láttam. Mellettem legeltetett. Nem volt beszélő ember. Hallgató ember vót. – Hallgatott? – Hát… hallgatott. – Akkor is hallgatott? – Mikor? – Mikor kendtek agyonverték a bottal. Ütet is, meg a fiát is. – Fia is vót? – Vót egy fia. Csak egyet vágott kend a fejére, kész vót. – Ne tessék nekem ilyet mondani. Én nem beszéltem vele soha, se vele, se a fiával. – Ha nem beszélt, akkor nem beszélhetett. Hallgatós ember volt. – Mit akar tőlem a tekintetes úr? Hogy megkönnyebbüljön. Eggyel több vagy kevesebb. – Ami nem illet, nem vállalhatom.

K É T


– Gondolkozzon rajta. – Nincs mit gondolkozzak. – Ásót is vittek magukkal? – Ásót? – A szamáron. – Szamáron? – Mer tiszta munka vót. – Nem enyém, uram. – A birkát elhajtották? – Vót nekem birkám, tekintetes uram, nem vótam kíváncsi a máséra. – Pedig szép birka vót. Háromszáz. Derék ember vót a Bodri juhász. Maga szerezte, maga takarította. – Lehetséges. Nem tudok felőle. – Ott van a birka még most is a nyájjal, vagy eladta kend? – Nekem ilyet ne tessék mondani. – Hajja-e kend? Nem gyermek! Aki beismerte minden bűnét, ne cigánykodjon háromszáz birka miatt. Mi az kendnek? Most mikor már tisztán mehet az Isten elibe, a Bodri juhász szennyezze be a lelkit kendnek? – Nem tehetek róla. – Szembe köpöm kendet, mint egy taknyos gyereket. Odamentek napszállat után, fejbeütötték, a kutyákat is elölték, a homokba ásták. A veres juhász megmakacsolta magát, a szeme égett és szembenézett a vizsgálóbíróval. – Nem illet, uram. – Lóduljon kend, pimasz. Nem akarom többet kendet látni. A juhász megingott. – Ki a szemem elől. Nyájajuhász kend? Csorvasz himpellér! Tudja meg, hogy az akasztófán sem lesz békessége. – Ami nem enyém, nem vehetem magamra. – Mars! A juhász megfordult, s elindult nagy, kemény léptekkel az ajtó felé. Mikor odaért, s a kezét rá akarta tenni a kilincsre, hátratántorodott. Nem tudott a kilincshez nyúlni. Nem tudott moccanni, csak nézett, nézett mereven, és a szája elkezdett habot verni. A kilincsre akasztva ott lógott a szíj rézzel kiverve. A juhász lassan a fejéhez nyúlt, aztán visszafordult. – Tekintetes uram… Beismerem… A vizsgálóbíró nem szólt egy szót se, csak nézett az emberre parázs szemmel, csak úgy égett a szeme. – Mink öltük meg Bodri juhászt a háromszáz birkájáért, meg a két szamaráért. Evvel meghajtotta a fejét. A vizsgálóbíró nézte, azután csengetett. Két pandúr lépett be. – Vigyétek. Adjatok neki huszonöt botot. A juhász lehajtotta a fejét és megrokkadtan ment ki az ajtón. – Köszönöm alássan. A bíró utána nézett s eltűnődött: – Barbárok. (1931)

99

10 0


•

1 0 .

É V F O L Y A M

5. Alkossatok 3-5 fős csoportokat, és tanárotok útmutatása szerint végezzétek el a kijelölt feladatot! A) Készítsétek el a három rész történetpiramisát az alábbiak szerint! 1. (a főszereplő) (2 szó jellemzés) (3 szó a helyszínre) (4 szó a problémáról) (5 szó az egyik eseményről) (6 szó egy másikról) (7 szó a megoldásról) (8 szó személyes vélemény, reflexió) 2. (a főszereplő) (2 szó jellemzés) (3 szó a helyszínre) (4 szó a problémáról) (5 szó az egyik eseményről) (6 szó egy másikról) (7 szó a megoldásról) (8 szó személyes vélemény, reflexió) 3. (a főszereplő) (2 szó jellemzés) (3 szó a helyszínre) (4 szó a problémáról) (5 szó az egyik eseményről) (6 szó egy másikról) (7 szó a megoldásról) (8 szó személyes vélemény, reflexió)

K É T


a) Milyen hatása van a hármas tagolásnak?

b) Milyen műfaji hagyományt (konvenciót) hív elő ez a szövegtagolás?

B) Töltsétek ki a táblázatot! 1. ADJATOK CÍMET A RÉSZEKNEK! TAGOLJÁTOK KISEBB EGYSÉGEKRE A RÉSZEKET! JELÖLJÉTEK A SZÖVEGBEN A RÉSZEK KEZDETÉT, ÉS ADJATOK EZEKNEK IS CÍMEKET! NEVEZZÉTEK MEG AZ ISMÉTLŐDŐ MOTÍVUMOKAT ÉS SZEREPÜKET AZ EGYES RÉSZEKBEN!

2.

3.

10 1

10 2


•

1 0 .

É V F O L Y A M

C) Vizsgáljátok meg a novella három részét a megadott szempontok szerint! A tér és idő meghatározásához írjatok idézeteket is! 1.

2.

TÉR

IDŐ

AZ IDŐ MÚLÁSÁNAK ÉS AZ ELBESZÉLT ESEMÉNYEKNEK AZ ARÁNYA

ELBESZÉLŐ ÉS PÁRBESZÉDES RÉSZEK ARÁNYA

HIÁNY

Foglaljátok össze a vizsgált szempontokból levonható következtetéseket! a) Mi jellemzi a történet tér- és időkezelését, tempóját, milyen hatása van ennek?

3.

K É T


b) Milyen műfaji konvenciókat hív elő az elbeszélő és párbeszédes részek aránya, illetve a hiány?

D) Készítsétek el a szereplők jellemtérképét! Minden szereplő 3 legmeghatározóbbnak vélt tulajdonságát írjátok fel! Támasszátok alá 3-3 érvvel (a vizsgálóbíró esetében 1-1 érvvel) ezeket a tulajdonságokat! Az érvek között legyen idézet is!

VERES JUHÁSZ

BODRI JUHÁSZ

10 3

10 4


•

1 0 .

É V F O L Y A M

BODRI JUHÁSZ FELESÉGE

VIZSGÁLÓBÍRÓ

K É T


a) Milyen következtetéseket tudtok levonni a szereplők elnevezéséből? (Mit jelenthet a névtelenség?)

b) Mi lehet a szerepe a fiúnak a mű egészében?

E) Azonosítsátok a krimielemeket, illetve a krimi műfaján túlmutató jellemzőket a novellában! K RIMIELEMEK A NOVELL ÁBAN

K R I M I N T Ú L M U TATÓ E L E M E K A N OV E L L Á B A N

F) A novella esztétikai (művészi) hatásának egyik forrása a nyelvi megalkotottság. a) Soroljátok be az idézeteket a megadott nyelvi regiszterekbe (hangvételbe), illetve nyelvváltozatba! (Egy-egy részletben több jellegzetesség is megjelenhet.) VÁ L A SZ T ÉKOS

TÁ R S A LG Á SI – BIZALMAS

MESEI

K I H AG YÁ S O S, TÖREDÉKES

TÁ J N Y E LV I

10 5

10 6


•

1 0 .

É V F O L Y A M

(1) – Csak egy hete vóna? (2) Olyan hirtelen lett setét, mintha elfújták volna a gyertyát. (3) Meghált a nagy és ijedelmes ég alatt, s nem bírta ésszel felérni, hova lett az embere. (4) Az pedig csak ment, csak ment. Haza se nézett, csak elment, addig ment, addig ment, míg a puszta el nem nyelte. Addig ment, addig ment, míg el nem érte a Dunát. (5) – Esmeri mán? – Hajazok. Amék elment a Dunántúlra. (6) Csak egy botütés és vége. (7) Még ilyenkor, ha vizitába jön, akkor se vakognak. (8) – Neki? – Neki. – Fogdmegekkel? – Törvénnyel. – Sose mondta. Éppen két hete voltam itt nálla. Nem szót felőle. (9) Megrothadva, megundokodva. (10) Pandúrok mentek ki s őt is vitték, szekéren, lovon. (11) Sajnálta is, hogy neki mán el kell menni a maga nyájával az akolba. (12) Száraz szemekkel nézett maga elé, de egyre jobban nyugtalan lett a szíve. (13) – Hun vótak? – Ki erre, ki arra. (14) – Mikor gyün megint? – Majd elgyün. (15) Tíz nap múlva egy magas, fekete asszony bodászott a nagy pusztán. (16) Ment az egész nyáron, ment, amíg csak a hó le nem esett, minden fődet bejárt, minden nyájat megkeresett. b) Fogalmazzátok meg, mi a hatásuk az egyes regisztereknek, illetve a tájnyelvi változatnak!

6. Foglaljátok össze egy bekezdésnyi, közösen megírt szövegben csoportotok kutatásának eredményét a következők szerint! a) Írjatok egy, a kutatásaitokra vonatkozó (kijelentő vagy kérdő) tételmondatot! b) Kutatási eredményeitek és a kérdésekre adott válaszaitok alapján fejtsétek ki, bizonyítsátok a tételmondatot! Állításaitokat, észrevételeiteket, véleményeteket támasszátok alá néhány példával is! (kb. 5-6 mondat) c) A tételmondathoz visszatérve foglaljátok össze az eredményt, vonjatok le következtetést, formáljatok véleményt! (kb. 2 mondat)

K É T


7. Tegyétek közzé munkátokat! a) Válasszatok csoportszóvivőt, és mutassátok be írásotokat a többieknek! b) Készítsen mindenki jegyzeteket a maga számára a többi csoport előadásából!

10 7

10 8


•

1 0 .

É V F O L Y A M

8. Mi a véleményed? Írj rövid válaszokat! –

Miért nem vallotta be Veres juhász ezt a gyilkosságot?

–

Miért ítélt 25 botot a vizsgálóbíró Veres juhásznak?

–

Hogyan mondhatta a bíró az utolsó szót? Mit fejezett ki ezzel?

9. Házi feladat Olvasd el Móricz Zsigmond Szegény emberek című novelláját!

SZEGÉNY EMBEREK Két szegény ember forgatta a földet a kert felső szélén. Egymás mellett mentek az ásóval. Az öreg folyton diskurált, s a fiatal annyira szórakozott volt, hogy szinte tehetetlenül állott meg, valahányszor az öreg megakasztotta a munkában hiábavaló beszédével.

K É T


Ez a fiatal munkás kemény fekete ember volt, vásott barna ruha volt rajta, katonabakancs és rendkívül ócska katonasapka, amilyet csak azokon a lenyűtt és félig csontvázzá vált katonákon látni, akik tíz, tizenöt, húsz hónapos lövészárok után vánszorognak olykor végig az utcán, apatikusan és gépiesen. – Má mondtam a vénasszonynak, hogy dugja el a fokhajmát – szólt az öreg, aki a feleségét mindig vénasszonynak emlegette, s megint megállott, az ásó nyelére támaszkodva. – Aztat ilyenkor kő eldugnyi a fődbe. Ősszel. Akkor lesz jó tavasszal. – Nem fagy ki? – szólt tűnődve a fiatal. – Nem. Sohase. Nem árt annak egyátajján semmit a fagy, ha a fődbe van. Mer ha rágyün a főd, akkor be van takarva, akkor nem árthat neki a fagy... Pedig most az is drága, a fokhajma. A fiatalember, mintha ráléptek volna, összerándult. – Minden drága – mondta sötéten, s az ásóját emelte. – Minden nagyon drága – bólintott az öreg. – Rettenetesen drága. Egy kiló kenyérnek az ára huszonhat krajcár; e még nem vón drága, de nem lehet kapni. A nagy világér sehun nem lehet kapni. Abba a mi falunkba meg a jóisten tudja micsoda jedző szorult, hogy minálunk sose kapni lisztet, cédulás lisztet. Más falukba mindenütt elláttyák az emberiséget, csak éppen minálunk nem. De meg a minap avval jön a vénasszony, hogy a jedző még aszongya, hogy aszongya: aki pedig űtet a szentekkel esszeházasítja, annak ű ellássa majd a baját. Megcsóválta a fejét, s kicsit nevetett. – Pedig a mostani világba könnyen megy, hogy az ember a jedzőt a szentekkel esszeházasíttya. A fiatalember most keményen a szemébe nézett az öregnek, s mintha nagy és erős dolgot jelentene ki, így szólt: – Látja, István bátyám, én csak három napja vagyok itthon, de ezt én nem érthetem. Rossz világ ez! Tuggya... Én huszonhat hónapig voltam a fronton, de mondhatom, nekem semmi rövidségem nem vót. – Meghiszem. – Nekem ételem, italom megvót. Hús annyi vót, marhahús, hogy mán nem is akartuk ennyi. Mán kifordult az ember szájábul a hús. – Hő, jó vón itt. Egy kiló marhahúsnak az ára tizenkét korona. Aszongyák. Mer én bion nem vettem. A fiatalember kissé fátyolos szemmel soká nézte; szembenézett vele. – Mit evett fröstökre? – Hát igen jó paprikát vettem én a múltkor a szerbtűl, Kovács Jánostul, merhogy ű most a szerb, mióta nincsen szerb... Tizenkét darabot adott tíz krajcárért. Még nem is drága, aszondom. Azt ettem vagy kettőt, kenyérrel. A katonaember már nem figyelt, már a szeme megint messze kalandozott, magába merült. De az öreg folytatta. – Ebédre meg igen jó iborkát savanyított nekem a feleségem, hát ebédre meg aztat eszek a kenyérhe. Ha osztán vacsorára hazamegyek, főz a vénasszony. Bablevest vagy krumplilevest, ahogy gyün, máma ugyan káposztát. Mer az embernek megterem a kertjibe a krumpli is meg a káposzta is, az idén bion nem sok termett, de az is jó, azt is meg kell köszönni a jóistennek. – Lisztje van? – Hát van két méter búzám. Tiszta. Muszáj nekik őrlési engedélyt adni. Azt kaptam részibe. Meg a cédulás lisztet is kiszedi a vénasszony. – Zsírja van? – Avvan, hála istennek, jó órába legyen mondva. Avvan, hogy ne hazuggyak, van még vagy két liter.

10 9

110


•

1 0 .

É V F O L Y A M

– Csizmája van? – Hát ammán nemigen van. Ezt a bakancsot vettem. Ki győzne most hatvan pengőket adni egy pár csizmáér, még ennek is nagyon örülök, hogy erre a bakancsra szert tehettem. Az ember lassan elfordította a szemét az öregről. – Huszonnyóc napom van, szabadság. Mi az itt, huszonnyóc nap! Most két nap Vargáéknál vótam, kaptam este négy pengőt. Vett a feleségem egy liter tejet harminc krajcárér, vett egy negyed kiló szalonnát két forint ötven krajcárér, két kenyeret, kicsi pékkenyér, egy forint tízér, maratt tíz krajcár... Mi az huszonnyóc nap... – Peig most mán rövidebb a nap, kisebb lesz a napszám – szólt a vén. – Nekem semmim sincs télire... Három gyerekem van... – mondta nehéz szóval, mintha a tüdejéből szakadna ki a szó. – Gyerekek!... Bolondság! – mondta az öreg. – Elég bolondság. Sok embert bizony a vére ver meg. Csinálják a gyereket, osztán a gyerek nem kérdezi, apám hun veszi kend. Az kiköveteli az élést. Eriggy lopni!... Kérj a szomszédoktul; ha nem ád, vágd agyon... Az öreg, vén korhelyek tágas hangján utánozta a más szavát, de a fiatal szinte megdermedt, szinte jéggé vált, csak rámeredt az öregre, s a szeme meghomályosodott, aztán lassan lehunyódott a szempillája, s szédülő fejjel esett rá az ásó nyelére. Talán el is bukik a hirtelen szédületben, ha meg nem kapaszkodik benne. – Dógozzunk mán! – mondta morogva. – A nem kíméli az embert – fordult az öreg is az ásóra, s kényelmesen kezdett hozzákészülni a munkájához. – A gyerek. Az bőg, ha éhes... Avval is csak hasítja az ember szivit... Az ásó belemélyedt a földbe. Öt-hat nyomot vetett fel, már megint nem bírta szó nélkül. – A nem jó, az a te ásód. Nem ilyen kötött fődhöz való ásó. Avval nehéz dógozni. Szaporátlan, mer igen hosszú ásó. Kurta ásó kell az ilyen nehéz fődhö. Acélásó. Mint az enyém. Nem is túl hoszszú, könnyen megy a fődbe, van neki nyomintója is: mingyán szaporább a munka vele. A kapám is acélkapa. Micsoda. Evvel az acélkapával szétvágom az idevalósiak minden kapáját. A fiatalember odanézett az öreg ásójára s nagyot sóhajtott. Azután a maga ásóját nézegette el. Gyenge ásó, csínján kell vele bánni, mert hajlik. Csupa kín vele dolgozni ebbe a szijjas fődbe. S most egész tisztán látta, hogy be fog menni a házba. Ott van a bal sarokba a sifón. A sifónból vett ki pénzt a gazdasszony. Azt a sifónt egy szeggel ki lehet feszíteni, s annyi pénz van benne, ezrek!... – Hát sturmba vótál-é? – kérdezte az öreg. Ráemelte a szemét, a szeme előtt fátyolos volt a világ, nem értette a szót. – Sturmba. Ugyi sokszor. Csak bólintott. Nem jött ki hang a torkán. – Fene lakodalom lehet – nevetett kicsit az öreg, s megcsóválta a fejét. – Csak neki egymásnak a késekkel, oszt a torkára... Kit öltél meg először?... Embert... A fiatal munkás lassan megmozdult. Úgy, elkésve értette meg a szavakat. – Nem embert – mondta fejét megcsóválva csendesen. – Lyányt... Fiatal lyányt először... – Lyányt – mondta természetesen az öreg, mintha a világon a legegyszerűbb dologról volna szó. – Mikor Sabácba vótunk – mondta lassan, kicsit rekedt, szórakozott szóval a fiatalember, s a katonasapka alá felhúzta tűnődve a szemöldökét, gondolkozva, emlékezve. – Kilőttek egy házbul, az ablakon... Hármat lőttek; az egyik golyó úgy mellettem pattant el a kövön, a másik golyó a szakácsnak ment bele a tarisznyájába, így-e el is szakasztotta a combját, a harmadik meg a cugszfirernek ment be itt a bal pofáján, de olyan bitang szerencséje volt, hogy két fogát kiütötte, avval elment.

K É T


Akkor a kapitány Jurovics kiadta a parancsot, hogy egy fénrik hat bakával menjen be, s aki a házba találkozik, mindenkit le kell vágni, a gyereket is. Nyugodtan s komolyan beszélt, de a keze aludva babrált az ásó nyelén, s folyton arra gondolt, hogy mire elindul: elkésik... Valaki hazajön s akkor nem lehet megcsinálni... Megállott, hogy abbahagyja a beszédet is, amit kezdett s azonnal induljon... De a lába nem akart mozdulni, a keze nem akarta elereszteni az ásó nyelét... s a nyelve újra kezdte, folytatta a beszédet. – Akkor bementünk a házba. Olyan kicsit emeletes vót a ház. Három az aljába levő szobákba ment, lenn is egy lakás vót, meg fenn is. Ők odale mit csináltak, nem tudom, de mi ketten a fénrik úrral bementünk az emeleten a házba. Ott vót egy rendes szoba, urasan, bútorok, minden... ott vót egy asztal, körül székek, az asztal meg vót terítve, étel, ebéd vót... mert éppen úgy vót, hogy dél vót, ott ültek... – Ha. – Igen. Ebédültek... De a fénrik úr olyan vót, mint a sárga halál, „zofort” aszongya... Azoknak villa vót a kezébe, meg kés, ettek... Az ablak be vót zárva... nem ők lüttek... Aztán megfogtuk a palláson, egy lyány vót ott, olyan szolgállólyány, az puffogtatott a pallásrul... Minek az. Egy bolond vászoncseléd azt tegye fel magába, hogy ű lövöldöz... mikor úgy jöttünk doppelrájba, az utcán. Kellett neki háromszor lűni... – Osztán tik? – Mi? – kérdezte a fiatalember, mintha álomból ébredne. Az öreg rábámult. – Osztán tik mindenkit levágtatok? – Csak úgy, szuronyhegyivel... – morogta a katona. – Osztán lyány vót az első?... – Mi? – Aszontad, hogy az első lyány vót... De a katona, mintha megállott volna az esze, csak maga elé meredt, s mintha valahova távolba figyelt volna. – Nagylyány, vagy kislyány?... – Várjék csak – szólott a fiatalember hirtelen –, hazalépek egy kicsit, mert elfelejtettem az aszszonynak megmondani, hogy hun a láda kócsa... Gyorsan lenyomta az ásót a földbe. – Most ütötte a tízet a toromba. Ő maga is csak akkor vette észre, hogy kimondta a hazugságot, hogy a távoli óraütésekre figyelt: így határozta ő ezt még az éjjel, hogy mikor kilencet üt, elindul, de előbb azt fogja mondani, hogy tíz óra. Akkor osztán, ha valaha faggatnák: lesz egy tanú, hogy ő tíz órakor még itt vót... Az öreg megcsóválta a fejét, s utánanézett, ahogy nagyokat lépve, szinte szökdelve ment a katona a kivörösödött bakancsaiban, a gyűrött szürke sapkát a szemébe húzva. – Mit beszél ez? – mondta magában félhangon. – Hogy mán tíz óra. Kivette a nikkelóráját a zsebéből, s jól megnézte. Kilenc óra volt rajta, három perccel múlt el kilenc óra. A katona kiment az utcára s rendes, lassú léptekkel ment előre a templom felé. Úgy ment, ahogy előre elgondolta. Se nem lassan, se nem szaladva, de inkább gyorsan, mert munka közben ment el egy kicsit. Hát sietni kellett... Figyelt, hogy nem látja-e ismerős, akinek köszönni kell, de mégis, mikor a kerítésen kinézett egy nagy bajuszú ember, úgy meredt rá, mintha váratlanul a hóhérját látta volna meg. A szíve, mintha nagy kalapács lett volna belől, ritka nagy kondulásokkal verte a mellét. Mint mikor félreverik a harangot.

111

112


•

1 0 .

É V F O L Y A M

A templom mellett magas orgonabokrok közt kellett bemennie a setét útra. A bokrok már meglehetősen üresek voltak, a levél sárgán hullott le a földre, balról fiatal diófák állottak az út szélén s nagy, tágas felszántott kert, jobbról mély árok, szakadék, s annak a fenekén a patak rendesen csúszott. Az árkon túl volt a ház. Körülpillantott, nem látja-e senki. Errefelé már senki sem lakik, senki sem jár. Lemászott az árokba. Kicsit még mosolygott is magában, azelőtt sose jutott volna eszébe, hogy ebbe az árokba leereszkedjen. Csúnya akácos gödör, még a gyerekeknek se okos belemászni. De miket tanult ő katonasorban!... Hol járt, micsoda faluvégeken, hogy lopakodott ellenség után, vedettát lefülelni, házakat megkerülni, falut felgyújtani, disznót, csirkét leverni, tehenet kihasítani, felét kivágni, a többijét otthagyni; szinte úgy érezte, mióta itthon van, most került először kedvére való helyre. Mi is ez az élet... Ez az igazi, dolgozni! Ésszel megkerülni az ellenséget, s hátába támadni... Mi lenne a kevés magyar katonából, ha sokat törődne avval, hogy hány az ellenség, micsoda veszedelmekkel jár a játék. Közepibe!... Nincs most se törvény, se igazság! Csak erő, meg ész. Aki bírja, marja. Ilyen parton se tudna átmászni? Hát az olasz parton, a part ezer méter magas, osztán két kilométer szélességbe, fél kilométer mélységbe nincs egy tenyérnyi föld, akit a gránát meg ne mozgatott volna, szétvetette a vas, kitépte a belét, elszórt mindent, követ, földet, vassal bevetette, mint itt búzával a szántást... osztán mikor megáll az ekrazitos eső, bele az átkozott, agyagos földbe, kidülledt szemmel bele, az agyag megmarkolja a lábát, lehúzza a testét, minden tenyérnyi darabjára ágyú tátja a száját, gépfegyver köpködi a golyót, mint a fergeteg a csupasz síkságon, a puskagolyó pereg, mint nyáron a jégeső, s hogy tusakodtak ott, hogy mentek neki a halálmezőnek, az oslaviai temetőnek... Míg a gödör szélén, akár az éhfarkas, ott leselkedett pár pillanatig, s zúgó fejében a csaták zúgása szikrázott végig: mégis mintha a lelke fenekén valami olyan gyávaság kushadna, amit sohasem érzett a harctereken. Hiányzott a kommandó. Nem állott megette a káplár paranccsal, se a Fähnrich úr a suttogó rendelettel, senki se mondta: rajta, kutya, szorítsd... s hideg verejték volt a homlokán. Ahogy végre észrevette magát, hogy már sok lesz a megdermedt heverésből, s ki akart ugrani, egy fiatal akácfavesszőbe akadt, s amint mérgesen ki akarta magát szakítani, egy tövis kegyetlenül beleszúródott a csuklójába, az ingen keresztül. – Azt a mérges istenit! – mormogta s kicibálta a tövist. A vér szivárgott utána. Bekapta a szájába a sebet, s kimászott az árokból. Valami vad düh nőtt benne, dühös ingerültség, a szeme égett. – No megájj! – mormogta magában, s nem tudta, kire és mért fenekedik. Nehéz, nagy léptekkel, lesütött fővel ment a házig, az ároknál nem volt kerítés, s a házig füvön ment, csak néhány lépést. A ház sarkánál megállt, s a szívébe nyilallott. A nótás szájú, gőgös, vasvillaszemű bakákra gondolt: ha látnák most, milyen patrujjba jár... Összerántotta a szemét: most a szegénység az úr, most a szegénység kommandíroz... Az arcához nyúlt kemény ujjaival, mintha még egyszer bele akarna markolni az agyveleje gondolataiba... csakugyan kell-e, csakugyan muszáj? Meghallotta a saját hangját messziről: azt mondta a felesége adósságárul „délig megadom”. Délig megadom!... Délig megadom... – forrt benne, mint mikor jobbról-balról gránát csapkod le, s rettenetes tölcséreket szaggat a fekete volhyniai földbe. Így állott ott, akkora ropogás, durrogás, az őrületes csattogás közepett, mikor az égre lőttek a földről a fekete sarak, és a domb tetején a horvátok fojtogatták a szibériaiakat... Akkor a tisztek kihúzták a kardjukat, s szájról szájra járt: „Nem lehet tovább... forverc!” Most is úgy rohant be előreszegezett fejjel a tűzbe. Egy pillanat múlva áttörte a tüzes falat a baka, a magyar: mindig legjobb előre!... S bent állott a konyha sötétjében.

K É T


Csak úgy zihált a melle... Csak a fegyvere volna itt vele. Fújt a tüdejéből a forró gőz, s a karja a vasvilla után nyúlt, ami az ajtó mellett volt odatámasztva. Most mi lesz. A konyha sötét volt és alacsony, szabad tűzhely, alatta fehérre meszelve a kemence... cserépfazekak... s vasvilla a kezében. Ezek a Vargáék is szegények voltak a háború előtt, csak most, hogy eladták a tehenet meg a bornyút, most vannak az ezrek... – Mija? – kiáltott bentről egy gyereklány. A katonának kinyílt a szája, s megállott a vére. – Itthon vannak – motyogta. Sápadt lett a fekete arca, s visszább torpadt. Egy fiatal lány kinyitotta a szoba ajtaját, s ijedt és bámész szemmel, tátott szájjal nézett. Hosszú pillanatokig néztek szembe. Lassan megismerte, hogy ez nem a Vargáék gyereke, hanem Szabó Eszter, a Szabó András lyánya... – Itthon vannak? – kérdezte végre rekedten. – Neem. – Hát. – Elmentek reggel. – El? – Egen, a vásárba. Hásze maga látta. A katonának tágra nyílt a szeme. Ahá. Ez már támad. Ez már ellenség. S erre mindjárt nyugodtabb lett, s folytatta a szeme a villámlást, mintha már joga volna felülkerekedni... A lány mögött a Vargáék kislánya dugta ki a fejét. Ez is olyan gyerekesen ijedt szemmel meredt rá... Úgy nézett rá, éppen úgy, mint az a lány... ott a háború elején... a legelső gyerek... ott Sabácban... Megmarkolta a vasvillát, a vére leszállott a szívére, s várt. Várta a parancsot... Meredten s fakón vadult rájuk, amitől a gyerekeknek elállott a szava. A fejében alig fordult meg gondolat, tudta, hogy meg kell lenni. – Délig megadom! – mondta hangosan, azzal felemelte a vasvillát s keresztülszúrta a kislányt. A Varga gyereket, az ellenséget... Látta, ahogy belement a vasvilla a torkába, s vér szökött ki. Ezen már megkönnyebbült. Hogy ismerte már ezt a vért!... Hány embert szúrt már agyon... Mindenkinek így szökik a vére... Kirántotta a vasat, s a gyerek, mint egy kis tömlő, bukott el a sötétes szobában. A nagyobbik hangtalanul, eltátott szájjal, mint a remegő vad, meredt rá a katonának minden mozdulatára. Ez intett, hogy be. A lány hátrafelé bement, de a szemét egy pillanatra se vette le az emberről. Ez utána ment, kemény, egyenes katonaléptekkel. A nagy szekrényre nézett, amiben az ezresek vannak. – Hol a kócs? – mondta. A fiatal lány minden tagja folyton rázódott, mint valami gépszerű reszketéssel. – Hol van a kócs? – kiáltotta újra a katona. – Nem tudom – nyöszörgött a lány, s a foga zörgött. – Ha meg nem mondod, téged is agyonszúrlak. – Bent van a másik szobában a sifonban. A katona intett neki, s előrement. Gyorsan kihúzta a sifon fiókját, s kétségbeesve kotorászott benne. – Hamar!

113

114


•

1 0 .

É V F O L Y A M

A lányka iszonyatos rémülettel nézett fel rá ott guggolásából. – Elvitte a néni magával. A katona megvetően rántotta meg a száját, s a vasvillával a hasába szúrt. De a villa hegye nem ment át a ruhán, ezért újra fogta a villát, felemelte s teljes erővel belevágta. Még most sem halt meg a gyerek, mert közben oldalt fordult s most karja a villa két szára közé került. A katona körülnézett s meglátta az asztalon a nagy kenyérszelő kést. Visszament érte a nagy szobába, aztán be ismét, s kétszer a nyakába szúrt, aztán egy erős harmadik vágással az egész torkát kettémetszette, úgyhogy a feje szinte leesett. – A fene egyen meg benneteket – egyenesedett fel. A keze csupa vér volt, lecsapta róla a földre s látta, hogy a vér végigfrecskelt az ágyon s a szekrényen, ezen újra elmosolyodott. Nagyot fognak nézni, ha hazajönnek. Ebben a pillanatban a bölcsőben felsírt a kisbaba. A katona odanézett, s látta, hogy a picinek kiesett a szájából a cucli, azért sír. – No, ne haragudj. Kis zsivány – mondta neki –, csak a kezemet hadd törüljem meg. De a kicsi éktelenül kezdett sivalkodni. Erre ő szinte ijedséggel futott hozzá, fogta a cuclit, s a szájába nyomta. A gyerek mohón kapta be s elhallgatott. – Véres lett egy kicsit, – mondotta a katona, s csendesen mosolygott. – Nem baj, sose tudod, mitől hízol – szólott szelíden. – Hát mikor én három napig olaszt ettem... Fanyarul elhúzta a száját, ahogy eszébe jutott a borzalmas kilenc nap, mikor a doberdói hegyeken az elesett bajtársakat rakták maguk elé fedezéknek, s amikor elfogyott minden a kenyértarisznyából, egy frissen elesett olasznak a vérét szívta ki, mint a hörcsög a csirkéét. Most megtörülte újra a kezét, s oda-odanézett a kicsinek cuppogó arcocskájára... A zsivány, a betyár kölyök... – mondogatta magában. Aztán a késsel hozzáfogott kifeszíteni a szekrényt. Nem ment, a vasvillát vette elő, de ezt előbb ki kellett cibálni a testből, s a vér csorgott róla. Most már aztán türelmetlenül feszítette a szekrény sarka alá s az egészet kiemelte. Megfogta, hogy le ne zuhanjon s lármát ne csináljon. Mindjárt meglátta a barna kis vászonzsákot, amelyből tegnap kivették a bőrtárcát, a sok pénzzel. Körömmel bontotta ki a spárgát, amivel be volt kötve; nyugodtan és rendesen. Aztán a markába öntötte, ami benne volt. A nagy bőrtárca nem volt benne. Azt elvitték a vásárra – mondta magában, s mérges lett saját magára. Egész éccaka ezen gondolkodott, aludni se tudott, kétszer is felkelt s a felesége kérdésére, hogy mi baja, azt mondta, hogy „hallom az ágyúzást...” mert csakugyan hallotta... S hiába gondolt végig mindent, mégse tudott mindent kigondolni... Erre se számított, hogy a gyerekeket itthon hagyják s a szomszédból híjnak hozzá egy pesztonkát... úgy gondolta, inkább űket adják oda valakihez... Arra se gondolt, hogy az ajtó nyitva lesz-e vagy se... meg erre se, hogy a bugyellárist elviszik. – Egész meg van már rothadva az eszem – mondta –, a kefe vigye el... Örült, hogy mégis valami pénz van a kis szütyőben. Az asztalra öntötte, s megszámlálta. Papírés ezüstpénz volt, összesen száznegyvenöt forint meg valami krajcárok. – Nem sok – mondta, s két tízest a lajbija zsebébe dugott. – Most má nem adhatja meg az egész adósságot, mert akkor megint nem marad egyébre. Meg hadd is várjon az a vén gazember... Háborúban adósságot kérni. Az ezüstből kivett egy forintot, akkor bekötötte az egész pénzt egy zsebkendőbe, ami az asztalon volt. Mielőtt bekötötte volna, kivett még egy koronát is, mert itt nagy a drágaság, biztosan több kell most arra is. A zsebkendő kis csomagját összetekerte, ahogy a dohányzacskót szokták, s a kabátja külső zsebébe tette.

K É T


Ezzel be volt fejezve a dolga, s most megállott némán, és újra mély szórakozottsággal nézett maga elé. Az ajtó előtt ott feküdt a kicsi lány teste, úgy hevert ott, mint egy kis kutya a küszöb előtt, ő csak nézte, nézte s bólogatott. – Ilyen kutya világ ez a mai – mondta, aztán nagyot sóhajtott. – Hát mikor a cigányszigeten bementünk... a fárul úgy ráztuk a komitácsit, mint a rothadt szilvát... Rottmann hadnagynak a nyakát keresztüllőtték, a kezét rászorította a sebre, s az ujja közt csak úgy húgyozott a vér, meg a száján... csakúgy ropogott a koponya, így hajigáltuk a levágott kezeket meg a koponyákat, egymásra feküdtek a szerbek meg a magyarok, osztán egymás torkát keresztülharapták... A bölcsőbe megmozdult a piciny... erre föleszmélt, maga sem tudta miféle álomból... Most, hogy már el volt végezve, zsebében volt a pénz, már nem izgatta semmi... Szétnézett, nincs-e valami tennivaló... Egy pillanatra arra gondolt, hogy a kis testeket felrakja az ágyra... Ne feküdjenek ott szegények... de hirtelen összeborzongott, s úgy érezte, a világért sem tudna hozzájuk nyúlni... Gyorsan elindult, elkerülte a küszöbnél a piciny hullát, nem lépte keresztül, eszébe villant a babona: ha keresztüllépik a gyereket, nem nő meg... Kint a pitvarban odatámasztotta a vasvillát, ahonnan elvette, aztán kilépett a szabadba. Fel akart sóhajtani, hogy végre az ég alatt van, s amint a száját kinyitotta, hogy teleszíjja magát friss levegővel, egyszerre bezárta s kedvetlenül fojtotta magába a mozgást... Ki csak innen, még meglátják... Mintha fonákul volna valami... Máskor ilyen gyilkolás után büszkeségtől pattant szét a melle, most pedig... Gyorsan elkushadt a ház mögé, s mélyen lehajtott felsőtesttel vetette be magát a sűrűbe. Az árkon olyan gyorsan átjutott, hogy észre sem vette, aztán a setét úton visszament a templom felé. Ahogy a kerítés mellett elment, valaki rákiáltott: – Hé, öcsém. Fakó arccal nézett oda az ismerős hangra. Akkor ráeszmélt, hogy István bácsi az ásásból kiált. – No. Gyere ásni má. Má kerestek. – Má nem megyek délig. Megyek, veszek egy ásót. Mert avval nem lehet ásni. – Hun veszel? – Átmegyek a vásárba... István bácsi... hány óra is vót, míg dógoztam... Tíz, ugye? Az öreg nevetett. A katona nem merte firtatni a kérdést: – Hallottam, mikor ütött... Avval továbbment, de valahogy az a gyanú vett erőt rajta, hogy az öregnek órája van. Mintha az után nyúlt volna a zsebébe, de visszanézni nem mert többet. A falu másik részébe ment, a sárközbe, ott bement ahhoz az úrhoz, akinek a felesége adós volt ötven forinttal. – Meghoztam, amit tudtam, tekintetes úr – mondta a szikár kis öregnek. – Jól van. – Nem tudok többet adni, csak húsz pengőt. Az öreg elvette a pénzt. – Jól van. Hun szerzett maga reggel óta. Magának még reggel nem vót pénze. Most meg mán van. A katona sötéten nézett az öreg, kopott úrra, aki cinikusan járt, s kegyetlen szókkal leplezte, hogy mégiscsak sajnálja a szegény embereket. – Maguk, barátom azt hiszik, hogy elég kölcsön kikunyorálni a pénzt, azután majd megadja a nagyharang. Ismerem én jól az ilyenféle urakat. Meg kell egy kicsit szorongatni a gégéjüket, akkor

115

116


•

1 0 .

É V F O L Y A M

eszükbe jut, hogy kötelesség is van a világon. – S nagyot nevetett kurta, döcögős hangján. – Mint a huszár a kozáknak... – fecsegett tovább, s egy háborús anekdota jutott eszébe. – Magával nem történt valami ilyen história? A katona már el akart menni, de nem akarta megsérteni az urat azzal, hogy végig sem hallgatja a beszédét: – A kórágyon feküdt két sebesült baka, az egyik a szerb csatatérről került oda, a másik az északiról... Na... Azt kérdezi az, amék a szerb csatatéren sebesült meg: Mongyad csak cimbora, csakugyan olyan borzasztók azok a kozákok? Igaz, hogy torzonborz nagy szakálluk van? A fejükön olyan nagy medvebőr kucsma, s rettentő huj-huj kiáltással törnek előre? A katona úgy állott a mozgékony kis ember előtt, mint egy iskolásgyerek, nehezen lélegzett, s csüggedt, szomorú arcán borzasztó unalom volt, míg az öregúr ugrálását nézte, és oktató, leckéztető hangját hallgatta. De az öreg, akinek a keze nagyon mocskos volt, mert éppen műtrágyaoldatot csinált, s a munkát hagyta abba a katona kedvéért, fás hangján tovább mondta az adomát. – Hát, aszongya az, aki az északi harctérről jött: hát tudod, testvér, így mondja: amikor először gyütt ránk (s hangsúlyozta népiesen, hogy gyütt) vagy ezer darab muszka, hát e kicsit szorongtunk, de azután eltaláltuk a fortélyukat... Na... Hogyhogy? kérdi a másik sebesült, a szerb harctérrül való, mert az még nem látott muszkát, hát örült, hogy na, most meg fogja tudni a fortélyukat!... Hát tudod, azt mondja az orosz földön jártas-kőttes katona, már mint az ilyen okos emberek szokták elárulni a tudományukat: azt mondja, hogy: hát tudod, mikor gyün a kozák, akkor az nagyot ordít! De mikor az ember beleszúrja a hasába a bajonétot, hogy az hátulról gyün ki –, akkor a kozák elcsendesedik! Nagyot kacagott hozzá. Ahogy egészséges emberek, akik sose voltak a harctérnek felé sem, nagyot tudnak nevetni azoknak a harctéri adomáknak, amelyektől, ha komolyan veszi az ember, egy kicsit a hátába áll a hideglelés. Hja, de hát ezek a mai idők! – teszi hozzá. – Azér mondom, barátom, hogy: ez a magyar ember!... Ilyen huncut kutyavér van a magyar emberbe a háborúba. Másféle ember, francia vagy angol megijedne, osztán sokat beszélne, hogy hű, az borzasztó, amilyen a kozák! Nagy süvege van, meg borzasztóan ordít, mikor támad... Így mondaná el egy tót vagy olá vagy egy sváb... A magyar? A magyar meg azt mondja rá: kitanultuk a fortélyukat!... Mikor az ember úgy beleszúrja a hasába a bajonétot, hogy az hátulról gyün ki: akkor a kozák elcsendesedik, hahahaha... Azt meghiszem, az ebatta, akkor elcsendesedik... No jól van, kedves barátom, csak azt az egyet tanulja meg, hogy adós sose legyen... soha adósságot! Soha... Minden bűnnek az a melegágya: az adósság... Inkább koplalni, nélkülözni, dolgozni! Csak adósság ne legyen... – Hát, Sóvágó úr, ha én itthon lettem vóna, akkor nem is gyűlt vóna az az adósság... – Jó, jó, jó van na, jó, jó... csak azért mondom – motyogta kicsit megsértődve az öregúr, hogy nem tekintetes úrnak szólította, s megveregette a vállát a nagy fekete embernek, aztán mit sem törődve vele, sietve nekilátott a munkájának. A katona kiment az udvarról azzal az érzéssel, hogy a pénzével együtt annyi ennek az úrnak, mint egy légy. Mi köze hozzá, mit törődik az ővele, érdemes volt azért... hogy ennek visszaadjon húsz forintot... Csámpásan, kedvetlenül ballagott most hazafelé. S hát igazán olyan nagy valami az az adósság?... Ennek annyi a pénze, hogy ez soha, míg él, nem fogja elkölteni azt a húsz forintot... akkor mire neki... akkor mér követeli annyira? Hogy még a húsából is kész volna kivágni... mikor ő maga is tudja, hogy az asszonynak kellett, míg ő oda volt huszonhat hónapig... Hogy éljen meg három gyerekkel? Míg ő oda harcol... meg kórházakban fekszik, meg újra oda harcol... A katonasapkáját a fejébe húzza, s busaszemmel, véreres szemmel néz körül. Minek éljen az ember, ha csak arra él... Huszonhat hónapig odaki lenni, olyan időkbe, hogy se foglyot, se sebesültet: csak halottakat csinálni... Ez a haszna, ez a vége...

K É T


Benyitott a kis kapun a kis udvarra. Egy kicsi házba lakott a felesége a három gyerekkel. A gyerekek az udvaron játszottak a kis kocsival, kert nem volt a házhoz; csak olyan kis zsellérház volt az; putriféle. – Hát te minek jöttél haza? – kérdezte csodálkozva az asszony. Az ember megállott, és csöndesen nézett rá... – Ne beszélj sokat, hanem gyere. – Hová? – Majd megtudod – s elfordította a fejét, úgy mondta –, a vásárba... – A vásárba? – Oda. Nem szólt többet; az asszony gondolkozva nézte, ahogy bement a házba. – Mit akarsz venni? – kérdezte s utánament. – Ásót akarok venni, mert avval nem lehet ásni. Nem való az az ásó ilyen kemény fődbe – mormogta –, homokra való ásónak megjárja, de ilyen fődbe nem... Az asszony nem szólt, gondolta, valahol kért vagy egy forintot ásóra. Restellte is magát, mert eladta az ura új ásóját húsz krajcárér. A legnagyobb gyerek beszaladt, s az apja térde közé futott. – Édesapám. – No fiam – s megtörölte az ujjával a gyerek orrát. De a kisfiúnak kerekre nyílt a szeme. – Mi van a kezén? – kérdezte. – Mi? – Piros. – Piros? – Megvágta? – szólt a gyerek. Az asszony is odanézett. – Nem én vágtam meg, fiam, hanem te. Te vágtad meg a kezed, nem én. – Én? – s a gyerek csodálkozva nézegette a saját kezét. Az apja nem hagyta, hogy soká nézze, a nagy erős markába fogta a gyerek kicsi fekete kezét. – Várjál, bekötöm. A gyerek zsebébe volt egy kendő, azt kihúzta, s gondosan bekötötte vele a gyerek kezét. Ez csodálkozva nézte, mit csinál az apja, de nem szólt ellene, mint gyerek, nem szokta az apja tettét bírálni; elfogadta, hogy annak úgy kell lenni. Egy perc múlva már otthagyta az apját, s újra kiszaladt. Az ember sokáig csöndesen ült, nézte, hogy a felesége szó nélkül, mintha valamit nem értene, de csöndesen, engedelmesen készülődik. Persze a vásárra, most jutott eszébe. Ott ült a rozoga asztalnál, a kezét ott fektette maga előtt. Szelíden nézte a feleségét, ahogy csöndesen mozgott a szobában; szomorúan nézte. – Reggel, mikor mentem a munkába, az úton találkoztam a vén Sóvágóval. Az asszony még lejjebb hajtotta a fejét. – Kérte a pénzt? – mondta gyorsan. – Kérte. – Mit mondtál? – Hogy délig megadom. Az asszony ijedten nézett fel. – Délig? – Délig.

117

118


•

1 0 .

É V F O L Y A M

– Mingyán dél... – Mán megadtam. A szók lassan pattogtak el, közben csönd volt, és valami rettentő feszültség. – Megadtad! – mondta az asszony elfulladva. – Meg – szólt lehajtva a fejét az ember. Nagy bánat volt a szívében, és nagy szomorúság, de alig állotta, hogy ne mosolyogjon, ha a felesége arcát nézte. Most mit fog szólani, ha az egészet megtudja!... Csak úgy tett, mintha szomorú volna és megtörött... – Nem az egészet – mondta később, s az asszony lassan kötözte a szoknyája madzagát. – Csak húsz forintot. – Húsz forintot – ismételte az asszony. – Húszat. – Hol vetted? – Hát... Vargáéktul. Az asszony gondolkodva nézett rá. – Vargáék – mondta csodálkozva, sőt titkos ijedséggel. – Azok elmentek a vásárra. Az ember intett, s nem nézett rá. Nem mert ránézni. Nem érzett semmi ijedséget és sajnálkozást, sem meghatottságot. Szerette a feleségét, de mulatott rajta, de semmibe se vette, mert csak asszony... Szerette a feleségét, érette tette, s most félt, hogy el ne mosolyodjon: mint a temetésen a koporsó mellett; mert nem illendő nevetni a nehéz komoly dolgokon... – Akkor hogy adtak neked pénzt? Az ember nem szólott, kissé elmeredve nézett, aztán felemelte a fejét. – Hallod: kiraboltam űket. Az asszony nem szólott: úgy maradt, ahogy volt, s fekete szemeit ráfüggesztette az urára. Csak nézte, nézte s nem szólott. – Mikor tegnap ott voltam a napszámér... előttem vették ki a pénzt a sifonbul... mán akkor gondoltam... az éccaka is azt gondoltam... Az asszony szeme fölvilágított: megértette, mi baja volt az urának az éccaka, hogy nem tudott aludni, pedig máskor úgy alszik, hogy szinte szégyen... ha a gyerek fölébred, észre se veszi... – De azért nem gondoltam, hogy meg kell csinálni... csak hogy lehetne... Reggel osztán, hogy az öreg Sóvágó olyan sokat beszélt, hogy az adósság így-úgy... akkor mán tudtam, hogy meglesz... Az asszony sóhajtott, nehezet, kínosat. – Hanem otthun hagyták a gyerekeket... Meg a Szabó András lyányát velük, hogy játsszon velük... Az asszony csak nézett, nézett, s a szája lassan kinyílt. Az ember lassan, minden szót ritkán bakkantva ki, mondta: – Azokat muszáj vót... megölni. Az asszony még mindig nem szólott, csak állott. – Te errül senkinek se szólj; a szegénység vitt rá – szólt az ember a példabeszéd bibliai egyszerűségével. Avval felállott. – Hozzál vizet – mondta kevés tűnődés után –, véres vagyok. Az asszony szótalan, sokára megfordult, kiment. Akkor ő levette a kabátot, az ingujja csupa vér volt. Levetkőzött, az inget is levette. – Mosd ki – mondta az asszonynak, mikor az bejött. Az asszony fogta az inget, s a ládából a másikat vette elő, de az inget egy pillanatra sem tette le. Mikor az ura jól megmosdott, törülközőt adott a kezébe, aztán az inget, a tisztát. Kivitte a vizet s másikat készített. A tálat a konyhába tette le, addig folyton a hóna alá volt szorítva az ing, úgy volt kinn az udvaron is.

K É T


Aztán hozzáfogott s mosta az inget. Mikor az ember a csizmáját kipucolta, megmosdott, felöltözött, egészen jól érezte magát. A fésűt a hajába vájta, s a tükörbe nézegette magát. Jó lett vóna egy-egy sturm után ilyen mosakodás. Meg a tiszta ing – mondta magában –, de akkor abba a fertelmes vérbe kellett lenni egész hétig is, míg megszáradt az emberen, pedig de büdös... Hangosan is szerette volna elmondani, de érezte, hogy a felesége rettenetesen meg van zavarodva, s szégyellte azt mutatni, hogy ő nem érzi a bajt... Az ajtóba állott, s elnézte, az asszony milyen buzgón mossa a véres inget, különösen az ujját. Még ki is önti a vizet kétszer is, nagyon jól kimossa. – Meglesz mán? – szólott – Mert én délután még dógozni megyek. Az asszony megnézte a világoson az inget, nem látott rajta semmit, kiterítette a kis kamarában. A gyerekei után kiáltott. – Jóska, gyertek csak. A kisfiú kicsi kocsiban húzta a legkisebbet, s ragyogott az arca. Most mindig kinn vannak, pedig már csípős az idő, mert nagyon büszkék a kis szekérre, amit apjuk csinált az első éjszaka, mikor hazajött. – Vigyázz, baj ne legyen – szólt az anya. – Vigyázz, mert agyonverlek. Megyek a vásárba. – Mit hoz? Az apa elmosolyodott: – Mízeskalácsot – mondta. – Csak vigyázz, baja ne legyen a kicsinek! Az asszony hirtelen felnézett rá. Az ember megértette a gondolatát. – Másnál is van olyan pici – mondta kerülő szóval –, kis gyámoltalan pondró... Az asszony kicsit megnyugodott, látta, hogy azt nem bántotta. Mikor vasárnapiasan kimentek az udvarról, egymás után, elöl az ember, utána az asszony, aki még messziről is visszakiabált a kis gyerekeire, úgy haladtak előre, mint boldog falusiak, akik örülnek, ha kimozdulhatnak egyszer-egyszer az unalomig megszokott hétköznapból. De az arcuk komolyabb volt, mint az élet rendes parasztkomolysága: amely a legkomolyabb kifejezést edzi be a vonásokba: a testi kimerültség nyugalmát. Az arcukon valami nehéz komorság borongott. A férfi kicsit bólogatva, maga elé sötétedve haladt előre, s észre sem vette, hogy a felesége lassan sírásra pityeredett arccal szaporázza a lépést utána. Kimentek a faluból, végig a nagy utcán, kiértek a szántóföldek közé. Az út sáros volt, de nem volt mély a sár. A novemberi természeten ott borongott az állandó őszi köd, a lekopasztott fák üresen s óbégatva állottak. Mikor felértek a töltésre, amelyen végig kellett menni, hogy rövidítsék a kanyargó országutat, az ember egyszer megállott. – Nézd csak, nézd csak. Az asszony ijedve nézett fel; semmit se látott. – Így van szembe velünk a muszi frontja – szólt az ember. Kinyújtotta a karját, s végigmutatott a folyó túlsó partján. – Ott a falu, csakúgy, mint itt... Templom van a közepin... Csak ott jobban látszik a domb odaát... Te, mán én nem is értem, hogy maradhat a víz partja drót nélkül... Hindernisz... milyen jól lehetne itt grábnit csinálni a jó kemény fődbe. Az asszony kereken kötött kendője alól csodálkozva nézett az urára. Mióta itthon van, még ilyen beszédesnek nem látta. – Szép az – mondta az ember csillogó arccal –, ahogy ez a tőtés megy, úgy van a stellung, csak nem áll ki a fődből, hanem lefelé van ásva; árok... Csak épp annyi áll ki, az ember feje amennyi, hogy el lehessen látni a fődeken. Vigyázz...

119

12 0


•

1 0 .

É V F O L Y A M

Azzal rémülten leugrott a töltésről a belső oldalra. Olyan gyorsan és egyszerre, hogy a felesége azt hitte, fővel bukott lefelé. – Gyere le onnan – kiáltott rá az ura –, gyere le rögtön, az istent beléd... mer leváglak... Az asszony belesápadt, úgy megrémült az ura villogó szemétől. Gyáván és ijedten lekuporodott, lesuttyant a töltésről. A ruhája csupa sár lett. A katona hirtelen nagyot nevetett rajta, ahogy látta az asszony keserves csúszását, le is ülepedett szegény a sárba. – Látod, ilyenek vagyunk odaki a felden, mindig sárosak, mint az ürgék... Phű, mikor esők járnak, osztán vederrel kell kihányni az árokból a vizet. Egész nap, egész éccaka furt dógozik az ember. Mer van ugyan, van a víznek olyan kútféle ásva, vizesgödör, de nem mindenütt elég a... Sokat megmerül a bakancs, még a tiszturak is, míg végigmegy a major úr a süccgrábnin, csizmaszárig gázol a latyakban... – Minek híjtál ide a sárba – mondta az asszony gyáva mormogással. Nem mert most úgy, mint valaha kipattanni az urára, nem volt vele tisztában, hogy józan-e. A katona nevetett. – Legalább megtanulod, hogy milyen a katonasors. Különben egy percig hallottam is ágyúszót... Meg úgy láttam, mintha odaát muszi mozogna... Tudja isten: csak úgy láttam... Átnézett a töltésen a túlsó partra. – Mán úgy megszokja az ember az ilyet... Mer szigorújan ki van hagyva a kommandó, hogy nem szabad fenn járni a főd színén, mert leszedik az embert! De ha megyünk a vízért, mer négyezer-ötszáz lépésre kell vízér menni, sose megy az ember a lóvgrábniba, hanem fenn. Nem bolond a muszka, hogy egy emberre ágyúval lőjjön... Meg szamár is, nem tudja eltalálni... Hanem azér néha így rájön az emberre, hogy: hű a mérges istenit, most!... akkor osztán leugrik az árokba ész nélkül... Pedig hát mindegy... eccer úgyis meg kell halni... Az arca szomorú volt, sóhajtott is egyet, a kemény fekete szeme olyan szomorúan nézett. Az asszony most megérezte a hangján, hogy megbánta... hogy fél... Fél már szegény... – Látod te – mondta a katona, és sokáig nézte a vízpartot... – Ha itt vóna most a hátunk megett a sveerehabic, akkor eccer csak hallanád, hogy: bumm!... aztán megindulna fenn a gránát... sziiij... hasítana a levegőbe. Számolnál, de hiába nézel utána az égbe, ott nem látni semmit, hogy merre megy, csak a hangja sivít, mint a vasdaru... ssiiiijju... akkor le: ropp!... s ott a falu megett fel egy nagy füstfelleg, nagy kétaraszos, ott az ég alatt, nagy fekete füst, felveti a fődet, fát, sarat, követ, mindent, amit tanál... Akkor a bóbakter beleszól a telefonba, hogy kétszázzal rövidebbet. Barátom: az az igazi világ... No mennyünk fel innen, mer átázik a cipőd. Megfogta az asszony kezét és felsegítette olyan figyelmesen, mint egy kisgyereket. Tovább indultak, de az asszony visszalesett arra a helyre, ahol voltak, ott maradt a nyomuk a sáros dombparton, a cipőjéről nagy vastag sarat rázott le. Teremtő isten, ez az ember nem tiszta... Lehajtotta a fejét, és a szemében lassan könnyek gyűltek... Siratta a régi urát. Sokáig mentek, ballagtak a vízparton a töltés peremén. – Hallod! – fogta meg hirtelen az asszony karját az ember. Ez rettenve nézett rá: már megint? De az ember szelíden nézett reá: – Hallod!... – szólott, s csak a hangjában volt valami kimondhatatlan gyöngédség, amit szóba kiadni nem tudott, mert az ilyen szegény emberek nem tudják szóval becézni egymást. – Hallod!... milyen ez a világ... úgy van köztünk a víz, mint itt... Ilyenformán is... De akik ezen a partján vannak, azok mind egytestvérek, egymást segítik, kedvelik, egykézre kell dógozzanak... aki meg a másik parton van: azt mind le kell lűni... Sokáig nézett mély sugárzással az asszony szemébe...

K É T


– Folyik a víz, folyik csendesen, úgy folyik, mint az embernek a napjai folynak, mindig folynak, mégse múlnak el... De aki a másik parton van, azt mind le kell lűni... geveerrel, masingeveerrel, ágyúval, sverével, handgranáttal, mindennel, azt mind le kell lűni... érted ezt te... Az asszony félve meredt az ura szemébe, nem értette, nem is figyelt a szavaira, mert folyton attól reszketett, hogy ha rájön az őrülés, torkon fogja s bedobja a vízbe... Pedig nem félt tőle. Ha megtette volna, se félt volna szegénytől. Hiszen ismerte. Tudta ő, hogy ki volt... ez az ember... azelőtt... s ha most nem is az, aki vót, azért ő nem félt tőle... nem, ő úgy odaadta magát neki, a drága emberének; hát istenem, ha úgy rendelte az Isten, fogja torkon, ölje meg: dobja a vízbe... szegény, miket kellett neki abba a háborúba szenvednie, hogy odáig jutott... S a szája sírósan elbiggyedt, a szeme nedvesen elfátyolosodott, s úgy odaemelte az arcát, a nyakát a drágája elé, úgy kínálta magát: úgyse lehet ezt tovább folytatni, soká nem lehet ezt vinni... nem lesz jó vége... A katona szeme nem látta azt, ami előtte van, csak a saját gondolatát látta... – Pedig hallod – mondta eltűnődve –, én azt mondom neked: nem a muszka van a másik parton... hanem a másik parton vannak a gazdagok... Mink vagyunk itt, tudod, ezen az ódalon, a szegény emberek... mind itt vagyunk, akiknek büdös putrija van... rongyos ruhája, nincsen enni való kenyere... csak sok gyereke, pedig az a gyerek nem mondja, hogy hun veszed: azt mongya, ereggy lopni... csak sír: avval is fájdítva a szülei szívét... Az asszony nézte, elcsorduló fájdalommal, nézte a szegény vergődő emberének a szemét. – Minek mondod ezt – kérdezte lecsorduló könnyel. A katona előrehajlott. – A másik parton van a tiszti menázs... ott vannak a szép nagy házak, terített asztalok meg a nagy hambárok, sok búza benne, sok bab, kolbász, ódalas, sonka... Oda süt még a nap is, még a madarak is oda járnak, mert ott jó danolni... ott vannak a jó emberek, amékek senkit se bántanak, mert krajcárt adnak a kódusnak. Mintha megszűnt volna gondolkozni. Az asszony nem mert moccanni, szólani, csak nézte a szegény meggyűrt arcot, csak nézte, s egyre jobban elcsiporodott a szíve csipegő sírásra. A katona felemelte a kezét lassan a sipkájához, s azt egy parányit lejjebb igazította a szemére. – Azér most ott is megtanulták egy kicsit, hogy kell sírni... Átalintett a másik partra, s belekacsintott a felesége szemébe, hamisan, malíciával. – A gránát nem nézte... sok úrfi elpotyogott... el ám... Harmadikán este masíroztunk el Koltovból, reggel három óra tájban értünk egy erdőbe, Lukovicéből mentünk; osztán Zizimbe állottunk meg az erdőbe. Aszonták, ott a svarmlénia. Fenét vót. Semmi se vót. Kezdtünk celteket csinálni. Egyszer csak három gránát lecsap. Semmi puskalövés, semmi, csak jön a gránát. Szalad egy baka, hogy mi az, mi az. Hát tegnap elszórták itt a mieinket. Rögtön sturmolni: hát ötkor mentünk sturmolni, már nyóc órakor meghalt egy kadett, megsebesült a hadnagy Sándorfi, a hadnagy Órás, a dinsztfürende őrmester; nem is maradt több tiszt, csak a kompanikommendáns. Na... mind, mind vége lett az uraknak... én meg itt vagyok... Kicsit bólintva, magába merülten cuppantott: – Ott mindegy... honnan gyütt... a túlsó partrul vagy az errülső partrul... ha mán ott van, a gránát nemigen válogattya... – Hirtelen mély fájdalommal kiáltott: – De hogy itten még azután se mindegy... azt a kutya mindenségit ennek a világnak: hát itten még most se mindegy? Hát mi az istennyila ez, hogy haza kell nekem huszonhat hónap után gyünni, osztán itt van az én három gyerekem, meg itt van az én egy feleségem, osztán semmitek sincs téllére... Se liszt... se zsír... se lencse... semmi isten fenéje... Hisz énnekem huszonnyóc napra vissza kell menni... hát mit csináltam vóna annyi kis időn veletek, hogy ellássalak. Nem ad nekem ezen a fődön egy ember se egy darab kenyeret, ha minden gyermekem éhen döglik is... Elfordult, s a szeme síróra húzódott...

12 1

12 2


•

1 0 .

É V F O L Y A M

Az asszony mélyeket sopántva lélegzett. Már látta, elveszett ember... De az ember egyszerre megindult, nehéz lépésekkel, de ment előre... Az asszony is utána eredt, s meg sem állottak a városig, a vásárig. Nem is szólottak egymáshoz. Úgy mentek a sokadalomban, csámpásan és bolyongva, olyan idegenül... Az asszony elbámészkodott, elszórakozott is a sok ember közt... Falusi asszonyok, hátukon s mellükön cipelték a kosarat, a kosárban tejfel volt, és gombolyagba összenyomott túró... Nem főzött a gyerekeinek túrós galuskát, amióta az ura odavan, csak kétszer... Odapillantott az emberre: vajon észreveszi-e. De az ember nem látott semmit, csak ment előre. Kis csizmákat látott az asszony. A gyerekek még most is mezítláb vannak... s már reggelre fagy volt. Ruhát is látott... jó kis ócska ruhákat árultak egy szekérről, ócsón lehetett vóna szerezni... De az ember csak ment, lépegetett előre, idehajtott fővel, ment előre tovább... Húsz darab libát olvasott meg egy ház tövén, micsoda libák, istenem... neki csak három tyúkocskája van... egyik tojik, szegény mán hagyogató, nincs kedve ebbe a hidegbe... Szinte elmaradt az embertől, aki már eltűnik a szeme elől... Lám, ott áll a vasas zsidó sátora előtt... Utánaballagott. Az ember türelmesen állt, várt, ásót válogatott. Felvette, letette sorba. A legjobbat akarta. Pengette a kövön, egymáshoz ütötte, a hangját figyelte. Körömmel próbálta a keménységét. Végre egyet megtartott. – Mi az ára? – kérdezte. – Forint negyven. – Sok. – Tegye le. Az asszony ijedten villant rá az urára, akinek a szeme lángot vetett. Jaj, azt hitte, rögtön agyonvágja a zsidót avval az ásóval. Nem, csak a zsebébe nyúlt, s odaadott három koronát. Visszakapott egy hatost. Azt odaadta az asszonynak. – Ne... vegyél a gyerekeidnek mézest... Az asszony azt hitte, meghal... Mézest... egy hatosért... Elöntötte szemét a forró könny. Hát az ura is ilyen kemény tud lenni... Jól tudja, hogy nincs otthon semmi, se csizma, se ruha, se étel... Osztán vegyen egy hatosért mézest... Összeszorította a fogát, elfordult, hogy meg ne lássa a síró szemét, felszíjta az orrát, s mézeskalácsost keresett... Soká nézegette az apró mézes mogyorót... be hitvány... kukoricaliszttel van csinálva... be sovány... méz nélkül, és jóisten, be drága... Felduzzasztotta a száját betegen: hát evvel megy haza... Mézessel a vásárból... egy hatos ára mézes... Az ember már türelmetlenül várt rá, oda se pillantott, megérezte, mikor közel ért, megindult gyorsan hazafelé az úton. Az asszony nem mert pisszenni sem. Ment, ment megtörten, csüggedten, életkedve vesztett, csak ment szaporán a nagylépésű ura után. Mikor a töltésre értek, a katona mindig a másik partot nézte. Egyszer megállt. Megfogta az asszony karját s hozzáhajolt. – Köztünk van a víz... – mondta. Az asszony nem értette.

K É T


– Nem értjük meg egymást soha, mert köztünk van a víz... – Ejh! – rántotta meg a vállát az asszony. Most már unta az ura bolondságát. Már nem is számított neki. Ez is csak magának rabol, még a gyerekeire se gondol... – Így nem is lehet megérteni egymást, ha köztünk van a víz... mondta az ember. – Mikor a muszkák átjönnek s itt maradnak nálunk... meglátjuk közelről a képüket, a szakállukat, a beretvált arcukat... a szemüket, csak épp hogy a szavukat nem értjük: akkor már nem vágjuk le őket... enni adunk nekik... amit mink eszünk... csak addig ellenség az ellenség, amíg köztünk van a víz... Hirtelen a zsebébe nyúlt s kivett belőle egy kis csomót. A markában tartotta egy percig, s nézte... egy gombolyagba kötött kis kendő volt, ahogy nézte az asszony. Akkor kinyújtotta a karját, s messze bevetette a vízbe... Az asszony éles szemmel meredt rá. Kitalálta, hogy ez a rablott pénz. – Ajjaj – sóhajtott, s azt gondolta: Ezér érdemes volt?... Hát érdemes volt ezér?... Aztán megindultak. Lassabban, mint az elébb, mint aki elvesztette a célt. De egyformábban, ahogy az életet robotolja a szegény. Nem szóltak többet egymáshoz egy szót sem. Mintha elidegenedtek volna, mintha meggyűlölték volna egymást. Mikor a faluba beértek, mindjárt a szélső háznál, beszélgetőket láttak. Egyszerre belenyilallott mind a kettőjükbe, hogy arról beszélnek. Vásárról hazamenőknek beszélte Suta Kis Istvánné: s mikor a házaspár megállott a közelükben, egy kicsit elhallgatott s rájuk bámult. – Hallják a gyereksírást – folytatta aztán –, csak hallják, pedig ott volt a Szabó Andrásék lánya velük, amán jóforma lány, tizennégy esztendős, mi van azokkal a gyerekekkel, hogy egyre sír... átküldték a kis Erzsust, nézze meg. A gyerek nem tudott bemenni, mert a kapu be volt zárva, bemászott a kerítésen. Bemegy szegény gyerek, hát bokáig való vérbe ott fekszik a szegény ártatlan meggyilkolva... A Vargáék nagyobbik lyánya az ajtóba, a másik, az Eszter meg a kis házba. – Borzasztó, borzasztó – tördelték az asszonyok a kezüket... – Borzasztó – mondta a katona felesége, mert úgy érezte, mindenki őket nézi –, borzasztó – s húzta az urát, hogy menjenek onnan. A katona nem szólott egy szót sem, csak nézte a vajákoló asszonynépet, undorral és megvetéssel. Ilyen ordítást csapni... ezek igazán nem tudják, mi a háború... Elment csöndesen, szinte észrevétlen a felesége után, aki szinte futva ment előre. Mikor utolérte, lihegve a sietéstől, ráförmedt: – Hová szaladsz mán no... Az asszony vissza sem nézett, még gyorsabban igyekezett előre. – Én is úgy hagytam a három kicsit – mondta aztán vissza elfúlt szóval. Az ember hirtelen megállott, megtorpant. A három kicsit... az ő három gyermekét... Hideg verejték ütött ki a homlokán. Ah, ha ő most úgy találná meg azokat... Kettévágott gégével. De hát az nem lehet... ki bántaná!... Ne szaladj, akarta kiáltani: hisz én itt vagyok... Az egész falu végig felfordulással volt. Mindenfelé asszonyok, gyerekek szaladtak a templom felé. A katona kezdett megzavarodni. Ez az általános és közfelzúdulás, a borzalomnak ez a teljes becsülése egyszerre az ő idegeire is rászállott, s ahol elvetett szót meghallott, az mind korbácsütéssel hasított végig a lelkén. Úgy megnyugodott, mikor a kapun beért.

12 3

12 4


•

1 0 .

É V F O L Y A M

A gyerekei ott állottak a ház előtt, s az anyjuk leguggolt hozzájuk és csókolta őket. Komolyan, fakó arccal nézte a kedves gyerekeit, aztán megfordult, még mielőtt megcsókolta volna valamelyiket, ahogy az ajka kívánta. Érezte, hogy keresik. Két csendőr állott meg a kapuban. Az egyik leemelte a fegyverét, s lövésre készen tartotta. Neki a szeme se hunyorított. A csendőrök rászegzett szemmel jöttek az udvarra. – Járt maga a Varga-házba mámma? – kérdezte a fekete, az őrmester. – A Varga-házba? – szólott a katona nyugodtan. – Mégpedig ma. – Éppen ma? – Éppen ma. – Mer tegnap jártam. A csendőr a szemébe meresztette a szemét. – Azt tudom, hogy tegnap járt. Napszámért. – Napszámért. Igen. – De mámma vót ott? – Mámma?... Minek lettem vóna? – Mi van a zsebedbe? – kiáltott rá a másik csendőr. A katona hidegen odanézett a tegezésre, de akaratlan lepillantott a zsebére. Egy fehér kendőnek a csücske lógott ki s véres volt. Nyugodtan kihúzta, gondolkozott, micsoda vér ez. – Hogy magyarázza ezt? – szólott az őrmester. – Hogy? – szólott a katona. – Ki vele! – S a két csendőr úgy emelintette a szuronyos fegyvert, hogy bármely pillanatban használhassák. A katona csendesen elmosolyodott, s mintha nem törődött volna velük. – Megvágta magát a kisfiam. Az ő kezét törültem le vele. Be is kötöttem. A csendőrök meglepetve figyelték. A gyerek után néztek, aki nagy, okos szemmel bámészkodott rájuk az anyja mellől. Az asszony reszketve fojtotta könnyeit, s nem is nézett reájuk, a legkisebb gyerekét szorította a szívére, másikat kezén tartotta. – Mér van bekötve a kezed, kisfiam? – kérdezte szépen az őrmester a gyereket. Az még nagyobbra nyitotta a szemét. – Én nem tudom – mondta s az apjára nézett. – Édesapám bekötötte, mikor hazajött, pedig az övé vót véres. Mindenkinek az arcán meglepetés volt, a katona azonban hosszan elnézte a kisfia okos, csillogó arcát. Szeretettel nézte, elmosolyodva nézte... – No fiam – mondta –, most csendőrkézre adtál. Akkor odafordult bizalmas egyszerűen a két csendőrhöz, a fekete őrmesterhez. – Hát én vótam... csendőr urak... A kapu, a kerítés rakva volt rémült arcú, bámészkodó falusiakkal. Mindenki kidülledt, kimeredt szemmel nézte a borzalmas gyilkost. Csak ő maga nem volt megrémülve. Hidegen, nyugodtan hagyta bilincsbe tenni a kezét. – Hát tuggya, csendőr úr – mondta mégis, gyerekes mentegetőzéssel, mintha egy kicsit szépítgetni akarná magát –, azelőtt én se tudtam vóna ránézni a gyilkosságra... Ha édesanyám csirkét ölt... vagy a feleségem: megmondhassák! Én bizony oda se dugtam az orrom... de hát a háborúba sok mindent megszokik az ember, amiről nehéz osztán idehaza leszokni...

K É T


Mikor indulni kellett a csendőrökkel, akkor tért észre még egyszer. Végre. Mikor a családjátul vinni akarták. Akkor végignyilallott benne, hogy mindennek vége, nagyot nyögött, nyöszörgött, s kétségbeesett tekintettel nézett a kisfiára, aki eltorzult arccal, elgörbült ajkakkal sírni kezdett. – Fiam – mondta –, kisfiam! hoztam neked egy kis mézest... idesanyádtul kérd el... A gyerek felnézett az anyjára, s ő azalatt gyorsan kiment a kapun. (1916) 10. Milyen jelentései lehetnek a Szegény emberek szókapcsolatnak?

11. Állóképek a) Alakítsatok 6 csoportot! Minden csoport húzzon egy kártyát, és rövid felkészülést követően jelenítsétek meg a kártyán szereplő helyzetet egy állóképben! b) Tegyétek időrendbe a képeket! c) Szólaltassátok meg a belső hangok technikájával (első személyben) a szegény embert a különböző helyzetekben! 12. A novella szerkezetének és összefüggéseinek részletes vizsgálata A) A novella szerkezeti egységei a) A novella áttekintő olvasásával töltsétek ki a táblázatot a drámajáték során szerzett tudásotok alapján! A SZEGÉNY EMBER AK TUÁLIS SZEREPE, A Z ELBESZÉLŐ Á LT A L I M E G NEVEZÉSE

H ELY S Z Í N

IDŐ (ÉVSZ AK, NAPSZAK)

ESEMÉNY

( 1)

A SZERKEZETI EGYSÉG SZÖVEGBELI KEZDETE

12 5

12 6


•

1 0 .

É V F O L Y A M

(2)

(3)

(4)

(5)

(6)

b) Milyen értékítéletet fejez ki az elbeszélő a főhős megnevezésének váltogatásával?

B) A szegény ember tapasztalatainak szövegvilága a) A novella két világot, világlátást, kétféle tapasztalatot és hozzájuk tartozó nyelvet ütköztet és minősít át az egymásra vetítéssel. Keressetek idézeteket a megadott szempontokhoz a novella megfelelő szerkezeti egységeiből!

K É T

HÁTORSZÁG –


FRONT

OTTHON 1.

1.

DRÁGASÁG

JÓLÉT, BŐSÉG

HIÁNY

ÉLETVESZÉLY

SZEGÉNYSÉG

GYILKOSSÁG – CSALÁD/GYEREK

MUNKA

GYILKOLÁS

12 7

12 8


•

1 0 .

É V F O L Y A M

2.

2.

BÉKESSÉG –

PUSZTÍTÁS

NYUGALOM FIGYELEM – RAVASZSÁG

TÖRVÉNY:

TÖRVÉNY: A TÚLÉLÉS

AZ ERKÖLCSI NORMA, A SZEMÉLYES FELELŐSSÉG

FÉLELEM – GYÁVASÁG

BÁTORSÁG – BÜSZKESÉG FEGYELEM

EMBER – EMBERSÉG ELLENSÉG – EMBERTELENSÉG

3.

3.

A HÁBORÚ

A HÁBORÚ VALÓSÁG

ANEKDOTA

HAMIS IDENTITÁS

K É T


4.

4.

FÉRJ, APA

KATONA

EMBERIBB LÉT

ÁLLATI LÉT

5.

5.

TÖLTÉS

FRONT – KATONAI ÁLLÁS – LÖVÉSZÁROK

ELVESZETT EMBER

ELVESZETT EMBER

KILÁTÁSTALANSÁG

KILÁTÁSTALANSÁG

6.

6.

BORZALMAS

ELGÉPIESEDETT, EL-

GYILKOS

TÁRGYIASULT EMBER

b) Foglaljátok össze röviden, hogyan értékelődnek át a dolgok, tárgyak, tettek a novellában! Milyen kétféle értékrend vetítődik ugyanazokra a dolgokra?

12 9

13 0


•

1 0 .

É V F O L Y A M

C) A szegény ember lelki folyamatainak szövegvilága Az idézetek a novella szerkezeti egységeit követve a katona viselkedésére, a benne lejátszódó folyamatokra vonatkoznak. Írjátok le azt az eseményt, amely a reakciót kiváltotta, majd fogalmazzátok meg saját szavaitokkal a katonában lejátszódó folyamatokat! Osszátok fel a feladatot részenként a csoport tagjai között! IDÉZETEK 1. A fiatalember, mintha ráléptek volna, összerándult. ...már nem figyelt, már a szeme megint messze kalandozott, magába merült... ...de a fiatal szinte megdermedt, szinte jéggé vált, csak rámeredt az öregre, s a szeme meghomályosodott, aztán lassan lehunyódott a szempillája, s szédülő fejjel esett rá az ásó nyelére. S most egész tisztán látta, hogy be fog menni a házba. Ráemelte a szemét, a szeme előtt fátyolos volt a világ, nem értette a szót. ...mintha álomból ébredne. 2. A szíve, mintha nagy kalapács lett volna belől, ritka nagy kondulásokkal verte a mellét. Mint mikor félreverik a harangot. ...mégis mintha a lelke fenekén valami olyan gyávaság kushadna, amit sohasem érzett a harctereken. Valami vad düh nőtt benne, dühös ingerültség, a szeme égett.

ESEMÉNYEK

ÉRTELMEZÉS

K É T

...s a szívébe nyilallott. A nótás szájú, gőgös, vasvillaszemű bakákra gondolt: ha látnák most, milyen patrujjba jár... Fújt a tüdejéből a forró gőz... Sápadt lett a fekete arca, s visszább torpadt. A katonának tágra nyílt a szeme. Ahá. Ez már támad. Ez már ellenség. S erre mindjárt nyugodtabb lett, s folytatta a szeme a villámlást, mintha már joga volna felülkerekedni... Megmarkolta a vasvillát, a vére leszállott a szívére, s várt. Várta a parancsot... Meredten s fakón vadult rájuk, amitől a gyerekeknek elállott a szava. A katona megvetően rántotta meg a száját... ...látta, hogy a vér végigfrecskelt az ágyon s a szekrényen, ezen újra elmosolyodott... Fanyarul elhúzta a száját, ahogy eszébe jutott a borzalmas kilenc nap... Ezzel be volt fejezve a dolga, s most megállott némán, és újra mély szórakozottsággal nézett maga elé. ...eszébe villant a babona: ha keresztüllépik a gyereket, nem nő meg...


13 1

13 2


3. A katona sötéten nézett az öreg, kopott úrra, aki cinikusan járt, s kegyetlen szókkal leplezte, hogy mégiscsak sajnálja a szegény embereket. A katona úgy állott a mozgékony kis ember előtt, mint egy iskolásgyerek, nehezen lélegzett, s csüggedt, szomorú arcán borzasztó unalom volt, míg az öregúr ugrálását nézte, és oktató, leckéztető hangját hallgatta. A katonasapkáját a fejébe húzza, s busaszemmel, véreres szemmel néz körül. 4. ...s elfordította a fejét, úgy mondta –, a vásárba... Szelíden nézte a feleségét, ahogy csöndesen mozgott a szobában; szomorúan nézte. A szók lassan pattogtak el, közben csönd volt, és valami rettentő feszültség. Nagy bánat volt a szívében, és nagy szomorúság, de alig állotta, hogy ne mosolyogjon, ha a felesége arcát nézte. Most mit fog szólani, ha az egészet megtudja!... Csak úgy tett, mintha szomorú volna és megtörött... Az ember intett, s nem nézett rá. Nem mert ránézni. Nem érzett semmi ijedséget és sajnálkozást, sem meghatottságot. Szerette a feleségét, de mulatott rajta, de semmibe se vette, mert csak asszony...

•

1 0 .

É V F O L Y A M

K É T

5. Az arcukon valami nehéz komorság borongott. A férfi kicsit bólogatva, maga elé sötétedve haladt előre... – Szép az – mondta az ember csillogó arccal Az asszony belesápadt, úgy megrémült az ura villogó szemétől. Sokáig nézett mély sugárzással az asszony szemébe... Elfordult, s a szeme síróra húzódott... Az asszony ijedten villant rá az urára, akinek a szeme lángot vetett. 6. Hideg verejték ütött ki a homlokán. A katona kezdett megzavarodni. Ez az általános és közfelzúdulás, a borzalomnak ez a teljes becsülése egyszerre az ő idegeire is rászállott, s ahol elvetett szót meghallott, az mind korbácsütéssel hasított végig a lelkén. A katona hidegen odanézett a tegezésre, Szeretettel nézte, elmosolyodva nézte... Akkor végignyilallott benne, hogy mindennek vége, nagyot nyögött, nyöszörgött, s kétségbeesett tekintettel nézett a kisfiára, aki eltorzult arccal, elgörbült ajkakkal sírni kezdett.


13 3

13 4


•

1 0 .

É V F O L Y A M

13. Ki ül a vádlottak padján? Rendezzetek bírósági tárgyalást! Bűnös-e a szegény ember? a) Alkossatok 6 csoportot! b) Minden csoport húzzon egy szerepet! c) Készüljetek fel a szegény ember tárgyalására úgy, hogy érveket gyűjtötök a szegény ember ellen vagy mellett, a szerepnek megfelelően! d) A védő és vádló csoport írja meg beszédének vázlatát, gondolja végig, melyik tanútól mit fog kérdezni! e) A tanúk csoportjai gondolják végig, milyen kérdésekre számíthatnak, illetve mit tudnak felhozni a szegény ember mellett vagy ellen! f) Érvelni a novellában szereplő, abból kifejthető tényekkel lehet. Az érveléshez ezen kívül felhasználható az alábbi két kritika és egy orvosi diagnózis. Olvassátok el figyelmesen a három szöveget, válasszatok belőlük érveket a szerepeteknek megfelelően! A kötetet bezáró novella egy frontról szabadságolt katonának odahaza a falujában rablógyilkosságra vetemedését mondja el. Róla kapta az egész kötet a címet. Csakugyan a legkülönb fajsúlyú lenne, már abból is következőleg, hogy ebben a színhely is jól távol esik a harctértől. A parasztlélek ismeretére valló jó vonásokkal indul meg, de művésziségét rontja egyrészt a hős undok rémtettének moziattrakció módján való részletességgel előadása, másrészt tettének a háború logikai következményéül odaállítása, a bűnösségi és pathologikus vonatkozások elsikkasztásával. Így állítva be a dolgot, a szerző valójában nem is a háború ellen beszél, hanem igazolja, ami belőle következik, amitől már csak egy lépés a keringőre felhívás. Szóval az a bizonyos erkölcsi felháborodás, melyet Móriczban felfedezett egyik igazolásával megbízott kritikus, ezúttal megint nem a legszerencsésebben nyilatkozott. Egy kis bolseviki ízzel, ahogy most mondani szokták. Pedig minél brutálisabb a téma, annál nemesebben, előkelőbben, korrektebb erkölcsi felfogással kell azt kezelni. Egyáltalán nincs okunk örvendeni annak, hogy nyugatos oldalról irodalmunk megint egy torzszülöttel, az igazolt rablógyilkos alakjával gazdagodott. (Dr. Várdai Béla, Magyar Kultúra, 1918. február 20.)

Akut pszichózis Heveny elmebetegség. Pszichózisos az, akinek kóros „észrevevései” vannak, illetőleg, aki nem képes különbséget tenni a saját szervezetében keletkező és a külvilágból reá ható ingerek között. A valóságot nem veszi figyelembe, vagy nem olyannak fogja fel, amilyen. Tünetei: 1. Az érzékelés zavarai. Az inger nem a valóságból ered, hallucinációt okoz. 2. A gondolkodás zavarai. A valóságra nem reagáló beszéd vagy beszédhiány. Bizonyos beszédelemek, frázisok és mozdulatok folytonos, visszatérő használata. Kényszeres jellegűek a leküzdhetetlen és ismételten kóros gondolatok, érzések vagy cselekvések, melyek tudatos logikával nem háríthatók el. Az ítéletalkotás zavara, és az elképzelt jövő realitásának hibás érzékelése.

K É T


3. Az érzelmek és az indulati élet zavarai. Az egyén egy adott, mindennapi élethelyzethez nem illő reakcióban nyilvánul meg. Egyik formája az ambivalencia, vagyis ugyanarra a tárgyra adott ellentétes reakció. 4. Az aktivitás zavarai. Lehet kórosan felfokozott túlmozgékonyság vagy éppen lecsökkent, nehéz, álomszerű mozgás, tartós mozdulatlanság. (Orvosi lexikon) … a Szegény emberek tanulmány egy neurotikus lelkiség viselkedésformájáról… Egy szerepébe belevadult ember tragédiáját mondja el az író, a robotember mechanikus mozdulataival végrehajtott gyilkosság lelki és társadalmi okaira derül fény benne… Móricz névtelen szegényembere huszonhat hónapig volt a fronton, és huszonnyolc napos szabadságra ment haza, de már a harmadik napon utána nyúlt a front, ahol tulajdonképpen jobban érezte magát, mint odahaza a rosszvilágban… Elég a legkisebb ok is, hogy a lélek gátszakadása megtörténjék, és a hős lelkén a háború lelkisége legyen úrrá… a több, mint két esztendő, amit a csatatereken töltött, elég volt, hogy automatizálódjék benne a gyilkolás szokása, mechanikus szerkezetté váljék, amelyet csak be kell indítani… Nem klasszikus kronológiai sorrendben következnek a kisregény eseményei. A háború markáns epizódokként tör felszínre a tudat kérge alól: a sabáci vérfürdő…, azután az orosz front…, végül Doberdo… Ezek a képek hívó szavakra bukkannak fel a regényhős tudatában, és Móricz a mű első felében ezekre a hívó szavakra adott feleletek során vezeti a figyelmet, lelki reakciókat rögzít, pszichikai folyamatot ábrázol, olyan erővel, hogy a külső események most már valóban csak a lélek változásainak érzékeltetését szolgálják… A szemképzet megnövekedett funkciója jelzi, hogy az író különleges jelentőséget tulajdonít neki: a szem tükrében akarja tetten érni a „heveny elmezavar” jelentkezését… A Móricz-művek nagy kérdése, a „mi is az élet?” mered ránk kisregényének ezen a kritikus pontján, de a hőst már hívja az olasz harctér élményének örvénye, amelyről nem lehet másképpen, csak expresszionisztikus lázbeszéddel szólni, mert ekrazitos eső verte halálmezőn látja magát, ahol nincs se törvény, se igazság. Fordulóponttá érnek itt a fejlemények, és az ember és szerep azonosulása teljes lesz, az ember robottá válik… Valószínűleg a háborús neurózisok szakértője sem találna kifogásolni valót Móricz lélekrajzában… Nem hagy motiváció nélkül egyetlen mikrorészletet sem, hogy megmutassa milyen okok hálójában vergődik a háborúba kényszerített lélek, hogyan torzul, hogyan tárgyiasul el, mennyire bábja csupán a sorsnak és sorsának. A Szegény emberek nem nélkülözi tehát a művészi újdonságok ismérveit sem – legalábbis a Móricz művek rendjében… A Szegény emberek katonája a világ nevében beszél, de nem az író közvetlen szócsöve. S ha már itt tartunk, hadd jegyezzük meg azt is, hogy éppen ebben a Móricz-műben hullik darabokra a magyar glóbusz… (Bori Imre, Újvidék, 1982) g) Válasszátok meg, hogy ki testesíti meg csoportotokból a szerepet! A többiek az esküdtszék tagjai lesznek, akiknek az ítéletet meg kell hozni. h) Rendezzétek meg a tárgyalást! i) A vádló és a védőügyvéd röviden ismertesse álláspontját! j) Szólítsák a tanúkat! k) Az esküdtszék hozza meg ítéletét, és rendhagyó módon indokolja is meg!

13 5

13 6


•

1 0 .

É V F O L Y A M

14. A tárgyaláson elhangzottak alapján fogalmazd meg saját véleményedet a szegény ember tettével kapcsolatban, 8-10 mondatos esszében! Fogalmazásodban szerepeljenek a következő szempontok is: Bűnös, mert…; Nem bűnös, mert…; A felelősség a ……………….. terheli.

4. V Á L A S Z T H A T Ó B Ű N T É N Y N O V E L L A „ A”

VÁ LTOZ AT

–

SZ ABÓ

IST VÁ N:

A

L Á Z A DÓ

Ebben a modulban egy újabb bűnténynovellával ismerkedtek meg. A modulnak két célja van: egyrészt fejleszti az epikus szövegek értelmezési folyamatában való jártasságot, másrészt a felvetett lélektani, illetve társadalmi problémához alakít ki személyes viszonyulást. A modul végén önállóan írt esszében adtok számot a három óra alatt elsajátított tudásotokról. 1. Készíts listát az alábbi témákban! MI ELLEN LEHE T L Á Z A DNI?

MI LEHET A CÉLJA A L Á Z ADÁSNAK?

M I T Ő L F Ü G G H E T, H O G Y VA L A K I B Ő L L Á Z A D Ó L E S Z- E ?

M I LY EN F O R M Á B A N Ö LT H E T T E S TE T A L Á Z ADÁ S?

MI LEHET A Z EREDMÉNYE A L Á Z ADÁSNAK?

MI L EHE T A H ATÁ R A A L Á Z ADÁSNAK? ERKÖLCSI SZEMPONTBÓL

a) Alkoss csoportot 3 társaddal, és egyeztessétek listáitokat! b) Jelöljétek, ha valamely probléma mindenkinél felmerült! c) Egészítsétek ki listátokat más színnel a társaitok ötleteivel!

TÖRTÉNELMI/ TÁ R S A DA L MI SZEMPONTBÓL

13 8


•

1 0 .

É V F O L Y A M

d) Írjatok néhány konkrét szituációt (erkölcsi, illetve történelmi szempontból), melyben véleményetek szerint a lázadás elkerülhetetlen! Erkölcsileg fenntarthatatlan helyzet:

Történelmileg fenntarthatatlan helyzet:

e) Gondoljatok végig egy-egy helyzetet! Ki lázad? Hogyan, mivel? Mi lehet a negatív és pozitív kimenetele, és ezek következménye? Ábrázoljátok a folyamatot! ERKÖLCSILEG FENNTARTHATATLAN HELYZET

POLITIKAILAG FENNTARTHATATLAN HELYZET

V Á L A S Z T H A T Ó

B Ű N T É N Y N O V E L L A

2. Szabó István: A lázadó című novelláját szakaszos olvasással dolgozzuk fel. Hallgassátok meg az első részletét! Gyuri, a teknővájó, hazafelé battyogott. Fejszéjét két behajlított karjával a derekához szorította, s fejét lehajtva, ráérősen lépegetett a gyalogúton. Nézte az út finom porát, a lábnyomokat, a fürgén szaladgáló hangyákat, bogarakat, néha felkapott egy-egy eltaposott csikket, s a mellényzsebébe dugta. Vállára omló hosszú, göndör haja minden lépésnél meglibbent. Sötétbarna bőre úgy csillogott a rongyok résein, mintha olajjal kente volna meg. Csak egy agyonfoltozott, de mégis mindenütt lyukas nadrág volt rajta, meg egy ugyancsak zsíros és rongyos mellény. Inget, gatyát sohasem viselt. Csontos térde, combja, feneke minduntalan megvillant az őszi napfényben, mellénye kurta volt, nem takarta a derekát, s elöl nem volt rajta egyetlen gomb sem: szőrös mellét, barna hasát szabadon cirógathatta az incselkedő szél. Fütyörészett és ábrándozott, sorra vette az elmúlt napokat. Két hétig dolgozott egy helybeli gazdánál, teknőket, melencéket1 készített szép fehér, egyenes szálú, puha nyárfából. Ma délben végzett a munkával, el is számoltak egymással. Fele részért egyeztek meg. Neki is jutott egy mosóteknő, egy kis teknő meg két melence. Fát is kapott, afféle hulladékot, majd abból meg farag egy csomó főzőkanalat, s a teknőkkel, melencékkel együtt eladja a Márton-napi vásáron. Kunyerált még valami ráadást is, és a paraszt nagy nehezen, de azért adott egy kis zsírt, lisztet, babot, néhány szem krumplit, egy-két fej hagymát meg gyümölcsöt. Azonkívül szavát adta, ha döglött baromfi lesz a háznál, nem dobja el, hanem értesíti Gyurit, s neki ajándékozza. a) Ki lehet Gyuri származását, társadalmi és gazdasági helyzetét tekintve? J AVA SL AT

IDÉZET

SZÁRMAZÁS

TÁRSADALMI HELYZET

GAZDASÁGI HELYZET

b) Milyen az elbeszélés hangulata? Mivel teremti meg ezt az elbeszélő?

1

melence: teknő alakú tál

INDOKLÁS

13 9

14 0


•

1 0 .

É V F O L Y A M

c) Az elbeszélői hang, a megjelenített tér és idő milyen folytatást sugall? Írj egy lehetséges néhány mondatos folytatást!

d) Húzd alá a szövegben a Gyuri magatartására, viselkedésére vonatkozó szavakat! 3. Folytasd néma olvasással a történetet! Húzd alá ebben a részben is a Gyuri magatartására, viselkedésére vonatkozó szavakat, kifejezéseket! Olyan volt ez a két hét, mint az aranykor: a biztos munka meg a nagy evések ideje. Ahogy visszagondolt a jó, bőséges reggelikre, ebédekre, uzsonnákra, amit a gazdánál kapott, s egy asztalnál ülve a családdal, együtt fogyasztott el: nyála megcsordult, gyomra bizsergett, s a szíve dobogott a meghatottságtól, hogy íme, egy módos gazda nem átallott asztalához ültetni egy rohoncos, vén cigányt, elbeszélgetni vele, mint bárki mással. Ennek most egyelőre vége, míg új munkát nem vállalhat. Talán vége lesz hamarosan a lanyha, szelíd melegű, októberi napoknak is, megjönnek a nyirkos, ködös idők, hetekig szakad az eső, hideg, északi szél támad, s a ruhája egyszerre csak igen szellős lesz, vacog a foga, s még kedve sem lesz kibújni a földbe ásott, füstös kunyhóból. Sebaj, keresztülfagyoskodott már ötvenhat telet, s ha eddig bírta, bírja ezután is. Elhessegette a fejéből az aggasztó gondolatokat. Ma még oly jólesően sütögeti derekát a délutáni nap, a gyalogút pora langyos, és milyen jó érzés mezítláb lépegetni benne. Nincs semmi baj. Egy ideig lesz ennivalójuk, pénz is lesz, ha eladja a teknőket. Nem érdemes gondolni a jövőre. A gazda búcsúzóul, áldomásképpen megkínálta jó csípős újborral. Öt pohárral hajtott fel egymás után. Nagy pohár volt, s a gazda mind az ötször csurig töltötte. Amint Gyuri hazafelé indult, érezte, hogy az agyát mind jobban meglepi valami könnyű, édes szédület. Vidám dallamok keltek a nyelvén, lelke olyan könnyen csapongott, mint a tavaszi pille az illatos virágon. A táj békés, barátságos volt, a szőlőlevelek s a megvénült lombok ragyogtak a sápadt, őszi fényben. Ámulva látta, szép a világ, s nagyon jó élni. Tempósan lépegetett, a fejszenyelet derekához szorítva, és hunyori szemével szeretettel nézegette a tájat. Boldog volt. A gyalogút szőlők, gyümölcsösök, szétszórt házak meg pincék között kanyargott a völgy felé. Itt-ott még szüreteltek, odább almát szedett két lány, az egyik gyümölcsösben marhák legelték a második sarjút, az udvarokban meg a házak körül gyerekek vinyároztak. Gyuri hangos alázattal köszöngetett jobbra-balra. A hegybéliek mosolyogva üdvözölték, jól ismerték Gyurit, hiszen a környéken élt régóta. Ismert minden családot a szőlőhegyen, tudta, melyik milyen, ismerte a körülményeiket, egész életüket, hiszen nem volt olyan ház, ahol valamikor ne dolgozott volna. Némelyik ember meg is kérdezte: – Na, hazafelé, Gyuri? Gyuri lelkesen bólogatott fekete üstökével. – Hazafelé, gazduram, hazafelé. – Hát hogy vagy? – Köszönöm, gazduram, csak éldegélek, mint afféle szegény cigány. – Hát az asszony? – Az is él…



Ráncos, fekete képe ragyogott a nyájas szavakra, szolgálatkészen bólogatott, nevetgélt. Alázatosan tekintett mindenkire, mégis úgy vonult keresztül a szőlőhegyen, lassú, méltóságos léptekkel, mint egy magányos fejedelem. Az egyik kanyarulatnál megtorpant. Töprengve nézett jobbra-balra, úgy érezte, mintha valamije hiányozna, vagy elvesztett volna valamit. De a fejszéje ott volt a derekán, a többi szerszámot majd holnap szállítja haza a teknőkkel, liszttel, krumplival együtt. Valami még sincs rendben. Megindult, de mindegyre hátrafordult, hümmögött, s erősen ráncolta a homlokát. Ihászék udvaráról kutyaugatást hallott, s ekkor hirtelen észbe kapott. a) Mennyiben különbözött ez a részlet a te folytatásodtól?

b) Milyen új dolgokat tudtunk meg Gyuriról?

c) A Gyuri helyzetére és viselkedésére vonatkozó részek alapján milyen magatartásra számítasz tőle egy éles konfliktushelyzetben? Írj két lehetséges változatot! Indokold is röviden!

d) Miben különbözik az az állapot, amit Gyuri aranykorként élt meg, a görög mitológiából ismert aranykortól? Ha szükséges, olvasd el az alábbi szöveget a mitológiai aranykorról!

A világ korszakai Az emberek első nemzedéke az aranykorban élt, rajtuk még Kronosz uralkodott, mert akkor még ő volt a király az égben. Az aranykorban még gondtalan szívvel éltek az emberek, akár az istenek, munkátlanul és baj nélkül. Nem volt még nyomorúságos öregség, nem hagyta el őket, amíg csak éltek, kezük, lábuk friss ereje, virágzó fiatalságnak örülhettek mindvégig, s úgy haltak meg, mint akit álom ér utol. Nekik még részük volt minden jóban. Termését meghozta a zsíros földi mező magától, bőségesen és irigység nélkül, s az emberek, ráérő idejükben, tehették, amire éppen kedvük volt. Gazdagok voltak és szerették őket a boldog istenek. Mikor pedig ezt a nemzedéket magába fogadta a föld, belőlük lettek a jó szellemek, a nagy Zeusz akaratából, a földön járó szellemek, a halandó emberek oltalmazói. Ők őrzik az igazságot és figyelik a gonosz tetteket, ködbe burkolózva járják be a földet mindenfelé, a gazdagságot is ők osztják, mert nekik jutott ez a királyi ajándék is. (Hésziodosz: Munkák és napok)

14 1

14 2


•

1 0 .

É V F O L Y A M

e) Hogyan minősíti Gyurit az ő aranykor-képzete?

f) Milyen mozzanatok utalhatnak előre valamilyen tragikus fordulatra?

g) A részlet utolsó előtti bekezdésének záró hasonlata az elbeszélői nézőpontot (értékelési pozíciót) tükrözi. Hogyan viszonyul ez a nézőpont a megrajzolt alakhoz?

h) A külső, objektív nézőpont, beszédhelyzet hogyan változik meg ebben a részletben? Írj példákat is!

4. Hallgasd meg a folytatást! Továbbra is jelöld a Gyuri viselkedését leíró kifejezéseket! – Persze, a Bogár! A Bogár, úgy látszik, elmaradt valahol. Talán ott rekedt Marczaliéknál, hogy fölkutasson és fölfaljon a ház körül minden ehető hulladékot, és okos, ragyogó szemével kikönyörögjön a gyerekektől még egy falat kenyeret. Nem baj, hadd legyen ünnepe neki is, hadd emlékezzék majd ő is szűk napokon a régi jó időkre. Úgyis hazatalál, egy kutyát, pláne Bogár kutyát, nem kell félteni. Megnyugodva ballagott tovább. A gyalogút közvetlenül egy pince előtt vezetett. A nyitott ajtón át harsány nótaszó csapódott feléje. Akkor szép az erdő, mikor zöld, mikor a vadgalamb benne költ. Olyan a vadgalamb, mint a büszke lány, sírva jár a legények után. Felöltötte alázatos mosolyát, s mélyen meghajolva, beköszönt a kapun: – Aggyon isten jó napot! Jó mulatást, fiatalurak. A nóta megszakadt. Ujjongó kiáltások hallatszottak: – Megjött a cigány Gyuri! Bújj be, Gyuri! Úgy lopakodott a pincébe, mintha nagyon restellné magát, görnyedten megállt a nagy prés mellett, s vigyorgott. Három fiatal legény ült a sarokban, a két Ihász Fiú meg Katona Imre. Egy



sajtár bor állt előttük meg egy felfordított kis hordón három tele pohár. Összeölelkezve, ittasan csillogó szemmel ültek egy vastag gerendán. Lelkesen üdvözölték: – Szerbusz, Gyuri! – Szerbusz, te vén akasztófa! – Ülj le! Ülj le az anyád iskoláját! Kezet fogtak vele, megölelgették, istenesen megrázták, tapogatták, szorongatták, végül lenyomták egy kis hordóra. Az ajtóhoz támasztotta fejszéjét, meghatottan kucorgott, képéről egy pillanatra sem tűnt el a sunyi vigyorgás. A kisebbik Ihász megmerített egy literes korsót, és a kezébe nyomta. – Most aztán igyál! Gyuri ivott, hát miért ne ivott volna. Amit adnak, el kell fogadni, még ha nagyon is sok a jóból, mondja az íratlan cigánytörvény. Ivott, ivott, nagy ádámcsutkája föl-le szaladgált a sovány, ráncos bőr alatt. A literből alig maradt. – Jól tudsz inni, az istenedet – mondta Katona Imre. – Adjatok neki még egy korsóval. Kapott még egyet. – Na, most danolsz velünk. Szégyenlősen motyogta: – Nem tudok én, fiatalurak… Két kézre fogta a tele korsót, s olyan óvatosan tartotta maga előtt, mint egy csecsemőt. – Igyál, akkor majd tudsz. Ivott. Azok is merítettek a sajtárból, ittak, majd összeölelkezve, nótába vágtak: De szeretnék hajnalcsillag lenni, babám ablakába beragyogni… Gyuri nem énekelt, csak nézte őket gyönyörködve. Szinte megkövült a csodálattól, sovány karvalyarcán mély áhítat ragyogott, hízelegve mosolygott, mutogatta fogatlan ínyét, elismerően bólogatott, s néha loppal nagyokat húzott a korsóból. – Hát te mért nem dalolsz? – förmedt rá a nagyobbik Ihász. – Nem tudod, hogy névnapom van? Mi? – Máma van Ferenc – toldotta a kisebbik. Gyuri nevetségesen kicsire zsugorodott. – Hát akkor az Isten éltesse, fiatalúr… Sok szerencséje legyen minden lépésin. – Dalolj! – Én igazán nem tudok… – Ne pofázz! Dalolj, mert hozzád vágok valamit! – De mit daloljak, fiatalúr? – Akármit. – Igyál, majd könnyebben megy! – unszolta Katona Imre. Gyuri erősen pislogott, töprengve húzogatta lelógó, őszes bajuszát, torkát köszörülte, köhintett. – Na, csak kezdd el! – nógatták. Felemelte bütykös, fekete mutatóujját, és halk rekedt, öreges hangon rázendített: Az erdei kis pacsirta Mind a két szemit kisírta…

14 3

14 4


•

1 0 .

É V F O L Y A M

Azok is belevágtak, s dörgő basszus hangjuk elnémította Gyuri nyikácsolását. Nem is erőltette magát, s csak éppen hümmögte a nótát, lássák, hogy mozog a szája, danol, ha nem is hallani. A legények olykor szünetet tartottak, megmerítették poharukat a sajtárban, mohón ittak. Gyuri is ivott. Katona Imre buzgón töltögette a korsóját, s egyre unszolta: – Igyál, a hétszentségit! Nem szegült ellen, pedig már nem kívánta a bort. Minden ivásra undor rázta meg a testét, gyomra émelygett, az iménti könnyű, édes szédület most egyre nyomasztóbbá, elviselhetetlenebbé vált. A présház forgott, imbolygott, úszott körülötte, homályos összevisszaságban kavarogtak a tárgyak; emberek, már nem tudta őket megkülönböztetni egymástól. Egy folyam volt a présház, lomha, örvénylő, szürke folyam. Előre-hátra ingadozva ült, s néha majdnem lebillent a hordóról. Az Ihász fiúk röhögve figyelték. a) Az eddigiekhez képest milyen új vonással bővült Gyuri jellemrajza?

b) A történetben új szereplők jelennek meg. Milyen viszonyban vannak Gyurival? SZEREPLŐK

V I SZO N Y UK G Y UR I VA L

IDÉZET A VISZONY IG A ZOL ÁSÁR A

c) Olvasd el egymás után a népdalrészleteket! Mit tapasztalsz?

d) Milyen hangulatot teremtenek, milyen módon értelmezik a helyzetet az utolsó bekezdés metaforái, és mit vetítenek előre?

ME TA FOR A A PRÉSHÁZ FORGOTT, IMBOLYGOTT HOMÁLYOS ÖSSZEVISZSZASÁG A PRÉSHÁZ LOMHA, ÖRVÉNYLŐ, SZÜRKE FOLYAM

A Z A ZO N O SÍ TÁ SS A L MEG T E R E M T E T T Ú J H A N G U L AT, H E LY Z E T, V I L Á G É R Z É K E L É S

VÁ R H ATÓ E SE MÉN Y



5. Folytasd a novellát néma olvasással! Jelöld a Gyuri magatartására utaló kifejezéseket! Bogár kétségbeesetten turkálta, szaglászta Marczaliék trágyadombját. Nem talált semmit. A bűz csavarta orrát, s hiába ásott egyre mélyebbre, nem akadt egyetlen kenyérhéj, egyetlen csont darabka sem, csak a bűz meg ganéj mindenütt. Körülnyargalta a házat, ki tudja, hányadszor, s hevesen szimatolt valami ehető hulladék után, ami még elkerülte a figyelmét. Hiába. Reggeltől fogva már mindent letarolt, mindent felfalt, s kutya legyen a talpán, amelyik még talál bármit is a ház körül. Sokat evett reggel óta, de sárga szeme most is éhesen, mohón csillogott, teste reszketett a vad izgalomtól. A levegőbe szimatolt. Ekkor észrevette, hogy a Marczali gyerek fölkap az udvaron egy követ, s feléje hajítja. Rémülten húzta be a farkát, lelapult; a kő ott zúgott el közvetlenül a feje fölött. Vadul menekült keresztül a réten, a gyalogúton meglelte a gazdája nyomát, s nekiiramodott. Gyakran repült feléje egy-egy kő, a parasztkutyák is űzőbe fogták, de melyik vehette föl a versenyt a könnyű testű, inas cigánykutyával? Sorra elmaradt valamennyi. Bogár sértetlenül loholt, lobáncás szőre fürtökben lobogott utána. Egy pince előtt hirtelen megtorpant, a nyomok nem vezettek tovább, s orrát erősen megcsapta a gazdája jellegzetes szaga. Nyilván odabenn van, gondolta. Farára ült, s nyüszített. Gyuri a földön feküdt két hordó között, és ostobán vigyorgott. Katona Imre egyre ráncigálta, felültette, de újra meg újra összeroskadt és elterült. – Hát egyáltalán nem danolsz? – kiáltotta arcába a nagyobbik Ihász. Gyuri gagyogott valamit. – Hát ha nem danolsz, beporozzuk a… – Ez az! – helyeselt a kisebbik. A nagyobbik intett. – Fogjuk meg! Ruhájába markoltak, s kivitték a pince elé. Letették a földre. A friss levegőn magához tért egy kissé, nehéz kábulata engedett, de azért hagyta, hogy a legények tegyenek vele, amit akarnak. Gyenge és tehetetlen volt. A két Ihász keményen lefogta kezét-lábát. Katona Imre meg rátérdelt, s nagy sietséggel kigombolta a ruháját. Gyuri nem ellenkezett, bárgyún nevetett föl az őszi égre. Amazok néhány pillanatig röhögve nézték… Katona Imre megmerítette a korsót vízzel, meglocsolta az ágyékát. Gyuri kuncogott, vinnyogott a hideg víztől, de nem kapálódzott. Imre felmarkolt egy csomó port a gyalogútról, s bőven meghintette a hasát, szőrzetét, közben vizet is loccsantott hozzá, jól megköpdöste, majd az egészet jól összedörzsölte a rongyos nadrággal. Gyuri teste merő sár lett. Egy ideig nézték a munkájukat, majd nekiengedték az öreget. Nadrágját markolva, vigyorgó arccal tápászkodott föl. – Látod, mért nem danoltál? Kellett ez neked? – mondta Katona Imre feddően. Körülállták, s figyelmesen nézegették, vizsgálták tetőtől talpig, töprengve néztek egymásra, erősen gondolkoztak. – Gyuri. Tudsz csillagot rúgni? – kérdezte a nagyobbik Ihász. – Nem tudok, kérem szépen… – Na, majd megtanítunk. Nem nehéz ám. Feküdj le! Engedelmesen hanyatt feküdt a füvön. – Fogjátok le a szemét! – susogta Ihász Ferkó. Papírt vett elő a zsebéből, szalagokra tépte, sorba a Gyuri lábujjai közé illesztette őket, majd valamennyit meggyújtotta. Gyuri szemét lefogta egy nagy, durva tenyér, nem látott semmit, így hát türelmesen várt. Hirtelen nagyot ordított, hevesen rugdosott az ég felé. A levegőben röpködtek az égő papírdarabok, némelyik azonban megszorult a lábujja között, s égette, míg csak utolsót nem lobbant. Eszeveszetten kapálódzott. Nem nyúlhatott hozzá, kezét a földre szorították. Mikor már valamennyi papír elégett, nekiengedték. Röhögtek.

14 5

14 6


•

1 0 .

É V F O L Y A M

– Tudod már, hogyan kell csillagot rúgni? Gyuri fölült, kábán nézett egyikről a másikra, szeme könnyes volt a fájdalomtól, de nem haragudott. – Tudom, tudom, kérem szépen… Tudom már. – Nem volt nehéz, mi? – Nem. Csak fájt. – Hja, a tudást nem adják ingyen! – mondta Katona Imre. Bogár a gazdája mellé lopódzott, panaszosan szűkölt, s közben félénken pislogott a három idegenre. a) Beigazolódott-e a Gyuri viselkedésére tett jóslatod? Miben tért el?

b) Az előző részlettel összevetve figyeld meg a kutya szerepét a történetben! PÁ R HUZ A M A SZERKESZTÉSBEN

EG Y ÉB PÁ R HUZ A MOK

c) Foglald össze a két utolsó részlet alapján a bemutatott folyamatot! A GYURIT ÉRT MEG A L Á Z TATÁ S

G Y U R I „VÁ L A S Z A”

A F I Ú K „VÁ L A S Z A”

1.

2.

3.

d) Jósolj! Mit tesznek még a fiúk, mit „válaszol” Gyuri? Indokold meg!



6. Hallgasd meg a folytatást! – A te kutyád ez, Gyuri? – kérdezte a nagyobbik Ihász, s meg akarta fogni, de Bogár vicsorogva kapott a kezéhez. – Nézzétek, ez a rohadt dög még megharap! – Belérúgott. Bogár a bakancs orrába harapott, vad dühvel rázta, majd eliszkolt tízlépésnyire, onnan vicsorgatott, morgott az emberek felé, s közben egész testében reszketett. A nagyobbik Ihász indulatosan nézte. – Még kibabrál velünk ez a nyavalyás cigánykutya! – Fölkapott egy jókora követ, Bogár felé hajította. De az nem menekült el, hanem még bőszebben morgott, s még vadabbul csattogtatta a fogát. Látszott, hogy mindenre kész, akár neki is ugrik valamelyiküknek, de nem tágít a gazdája mellől. Még ha agyonverik sem. Ferkónak fejébe szállt a vér ekkora pimaszság láttán. Arca vörös volt a dühtől. Hirtelen sötéten elvigyorodott. – Na, majd eltakarodsz te innen, te rohadás! – mondta fenyegetően. Gyorsan megindult a házuk felé, s közben füttyögetett, kiabált: – Bobi! Bobi, ne! Bobi! Hatalmas, fehér komondor szökkent át az alacsony kerítésen, s farkcsóválva szaladt a legényhez. Meghempergett a fűben, hátára feküdt, négy lába az égnek állt, majd fölpattant, csaholva körülnyalogatta a fiút, néha olyan magasra ugrott, hogy hideg, nedves orra az arcát érintette. Majdnem szétrobbant a jókedvtől. Végül figyelmes, vidám pofával leült, szemét Ferkó arcára szegezte, s közben nagy, lompos farkával ütögette a földet. A legény gyöngéden megsimogatta. – Jól van, Bobi. Jól van, kiskutyám. Megfogta a kutya nyakörvét, s Bogár felé mutatott. – Látod, Bobi? Cigánykutya. Bobi vidám szeme hirtelen elkomorodott, teste ellenséges, támadó tartásba kövült. Torkából halk, szaggatott morgás tört elő. Bogár is észrevette a hatalmas, idegen kutyát, s szinte megdermedt a rémülettől. Gazdájához akart menekülni, de Katona Imre feléje sújtott egy hosszú karóval, mire előbbi helyére iszkolt, s némán mutogatta vakítóan fehér fogait. Gyuri sejtette, mi készül. Mellében nagy szorongás támadt, s míg összeégett lábujjait nyálazta, dörzsölgette, esengő szemmel nézett a fiatalokra. – Ne bántsák Bogárt, kérném szépen!... A kisebbik Ihász ráförmedt: – Ne pofázz! Most meglátjuk, mit tud egy cigánykutya! Gyuri rekedten szólítgatta a pulit, az ment is volna szívesen, de a legények nem engedték hozzá. A nagyobbik Ihász meg egyre jobban ingerelte, dühítette a komondort. Mikor az nekilódult, hogy a pulira rontson, nyakörvénél fogva visszarántotta, s közben hevesen uszította: – Nézd, Bobi! Fogd meg! Fogd meg, Bobi! Bobi őrülten tajtékzott, rángatta a legényt, s már-már őt is megharapta vak dühében. Erre aztán eleresztette a nyakörvet. Bobi vadul rontott a kis cigánypulinak, hogy azonnal széttépje. Bogár az utolsó mentséghez fordult. Pajkosan a hátára hemperedett, hogy elvegye a nagy komondor mérgét, s játékba, hancúrozásba, kergetőzésbe csalogassa. Bobi azonban kíméletlenül a puli hátába harapott, fölemelte, megrázta a levegőben, s földhöz csapta. Bogár bőszen felpattant. Megértette, hogy ez a hatalmas parasztkutya nem ismer tréfát, itt harc lesz, ádáz, életre menő harc, küzdeni kell, foggal, körömmel, az inak és izmok végső megfeszítésével, minden csepp erővel s ügyességgel. Látta a komondor iszonyú erejét, s érezte, hogy itt a halál, az ég beborul fölötte.

14 7

14 8


•

1 0 .

É V F O L Y A M

Pupillájuk kitágult, két vadul örvénylő szempár meredt egymásba, mintha mindegyik meg akarta volna bénítani a másik izmait, lenyűgözni akaratát. Mozdulatlanul álltak, csak a két szempár küzdött, két szörnyű, lángoló, könyörtelen világ. Ekkor a nagyobbik Ihász megint uszította a komondort: – Fogd meg, Bobi! Bobi idegesen megrándult, nekilódult, s hatalmas állkapcsával a puliba mart. Bogár azonban félreugrott, oldalról pattant a komondor felé, s máris ott csüngött a torkán. Elszántan, hogy vagy átharapja, vagy elpusztul. Bobi meglepődötten rázta lomha testét, de a puli csökönyösen mélyesztette fogait a torkába. Tépte, szaggatta a kis cigánykutyát, forgolódott, hempergett, s végre sikerült az ágyékába harapnia. Bogár eleresztette a nagy kutya torkát, s fájdalmas vonítással kapott oda, agyarát Bobi orrába ütve. Mindketten szabadon álltak, de most kezdődött meg az igazi, véres harc. Bogár hol itt, hol ott, jobbról, balról, elölről, hátulról kapott Bobi testébe, szökkent, gurult, perdült, ugrott, lelapult, hogy elhárítsa a komondor támadásait, s közben ügyesen odaharapott, ahol az védtelen volt, de a torkát már nem tudta megkaparintani. Bobi nagyon vigyázott az első lecke után. Miközben elhárította Bogár fürge, villámgyors kapásait, egyre azon törekedett, hogy ő markolja el a puli torkát. De valahányszor beleharapott, szája fojtó, büdös, gubancos szőrrel telt meg, fogai alig érintették a puli bőrét. Csupa szőr volt a kis cigánykutya, nem is volt teste, nem tudta megsebezni. Nagyon bőszítette ez a kis fürge szőrgombolyag, s elborult szemmel igyekezett átharapni a torkát. A két Ihász meg Katona Imre karban nógatta, biztatta, ingerelte. – Csípd meg! Fogd meg! Ne engedd! Bobi! Fogd meg! Izgatottan topogtak, hadonásztak, krákogtak, tolongtak a két elszántan viaskodó kutya körül. Bobi minden egyes harapását ujjongva dicsérték, s még jobban izgultak. Gyuri félig sírva, fájdalmas arccal szaladt egyiktől a másikig, átkulcsolta karjukat, s görnyedten rimánkodott nekik: – Fiatalurak, az Isten áldja meg magukat… fiatalurak, ne engedjék… ne bántsák… jaj a kiskutyám… Bogár! Nevetve rázták le magukról, rá sem hederítettek, mind hangosabban uszították a komondort. – Rajta, Bobi! – Kapd el! Ne engedd! – Tépd széjjel! – Bobi! Bobi! A két kutya már elvakultan küzdött. Lihegtek, vicsorogtak, fuldokolva hörögtek, hemperegtek, összegabalyodtak, s marták egymást, ahol csak érték. Mindketten véreztek már. Bobi négyszer akkora, s tán tízszer erősebb volt, mint Bogár, de lomhább, ügyetlenebb. A puli fürgeségével, hallatlanul ügyes mozdulataival ellensúlyozta a komondor erejét. A céljuk sem ugyanaz volt, Bobi csak parancsot teljesített. Szét kellett tépnie a pulit, mert a gazdái egyre azt követelték tőle. Bogár azonban a puszta drága életéért küzdött, s nem állt mögötte senki, csak az elszántság. A leselkedő halál érzete vad erőt öntött izmaiba. Az egyik pillanatban Bobinak sikerült a terve. Bogár éppen az oldalába mart, de valahogy megakadt a foga, s nem tudott időben hátraugrani. Bobi lomhán odanyúlt, s elkapta a torkát. Levegőbe emelte, földhöz csapta, mellső lábával leszorította, s egészen ránehezedett súlyos testével. A puli moccanni sem tudott. Bobi vadul szaggatta a gégéjét, mellét, hasát. Vér csordult a fűre, vörös húscafatok röpködtek szanaszéjjel, Bogár elhaló hangon vonított, nyöszörgött. A küzdelem eldőlt.



a) Mi történt az előző jóslatodhoz képest?

b) Hogyan változik Gyuri viselkedése ebben a részben?

c) Melyik szövegrészlettel igazolható, hogy a fiúk nem csupán az alkohol, hanem az előítéletek miatt viselkednek így?

d) Keress a kutyák viselkedésének leírásában olyan részeket, melyek gazdáik sorsellentétével párhuzamosak! BOBI

BOGÁR

7. Folytasd néma olvasással! Gyuri kimeredt szemmel, hangosan zihálva nézte a haldokló pulit. Rekedt kiáltás szakadt föl a melléből. A présházba ugrott, fölkapta a fejszéjét, s magasra emelve, szitkozódva rohant a győzelemtől s a vértől megrészegült, vadul tobzódó komondorra. Éppen le akart sújtani rá, amikor hátulról visszarántották a hajánál fogva. A nagyobbik Ihász volt. Gyuri látta dühtől lángoló arcát, s megdermedt. Látta azt is, hogy nagyot lendült egy tenyér – szeme szikrát vetett a fájdalomtól, s máris ott hempergett a fűben. Látta, hogy három kaján röhögő arc mered rá. Egy pillanatig fölbámult fektéből az irgalmatlan, őszi égre, s hirtelen megvillant előtte minden: megperzselt lábujjai, Bogár fölszakított torka, a régi pofonok, rúgások, szidalmak, amit gyerekkorától vénségéig az emberektől kapott. Egész életében megalázták. Mindenki tegezte, de neki még a csecsemőt is magáznia kellett. Talpra ugrott, s magasra emelt fejszével rontott a legényekre. A nagyobbik Ihász állt hozzá legközelebb, a győztes komondort becézgette. A fejsze lesújtott a szőke, hullámos hajba. A legény csodálkozva kapott a fejéhez, arca eltorzult. Tántorgott egy kicsit, majd lassan lerogyott, s elnyúlt a fűben. Gyuri eldobta a fejszét, bambán meredt maga elé, s mikor a másik kettő rárontott, nem is érezte a súlyos ütéseket. Amikor pedig megkötözték a kezét, révülten mosolygott.

14 9

15 0


•

1 0 .

É V F O L Y A M

a) Szemtanúként írd le pontosan, tárgyilagosan, csak a tényeket közölve, hogyan történt a gyilkosság!

b) Mi a véleményed Gyuri tettéről? Húzd alá azt az állítást, amelyikkel egyetértesz, indokold is meg! – Nem tehetett másként, hiszen megölték a kutyáját, akit nagyon szeretett. – Helyesen cselekedett, hiszen ő könyörgött, hogy ne bántsák a kutyáját, mégsem hallgattak rá. – A gyilkosságot semmi nem indokolhatja, mindenképpen elítélendő. – Nem bűnös, hiszen ő is csak a kutyát akarta megölni, de a fiúk tovább bántalmazták. – Jogosan ölt, ennyi megaláztatás ellen fel kell lázadni, akár gyilkolással is. Indoklás:

c) Ebben a részben is találkozunk a tájra kivetített létérzéssel. Keresd meg ezt a részletet!

d) Mit gondolsz, mi lesz az ítélet? Hogyan fejeződik be a történet? Miből gondolod?

8. Hallgasd meg a novella befejezését! Minden csip-csup eseményre összetódulnak az emberek. Alig telt el egy negyedóra, Ihászék pincéje előtt már nagy sereg férfi, nő, gyerek ácsorgott. Legjobban az asszonyok zsinatoltak, a férfiak hallgatagon pillogtak egymásra, hümmögtek, s csak néha böktek ki egy-egy kurta szót. A gyerekek riadtan sugdolóztak. A halott legény s a szétmarcangolt puli ott feküdt a földön. Katona Imre meg keményen markolta az öreg teknővájó karját, s közben elszalasztott egy fiút a rendőrőrsre. A kisebbik Ihász már hetedszer mesélte el a dolgot: – Iddogáltunk a pincében, az öreg meg idevetődött. Beszélgettünk. Közben a mi Bobink összeveszett a Gyuri kutyájával, nem tudtuk széjjelválasztani, pedig egyre csitítottuk őket. Persze, a mi kutyánk volt az erősebb, megölte a pulit. Erre az öreg olyan mérges lett, hogy nekiment fejszével a Bobinak. Nem engedtük agyonütni, hát ez a vén rosseb, mire észbe kaptunk, fejbe vágta a bátyámat. A nők sopánkodtak, szörnyűködtek: – Nahát, ez a vén gazember!



Loholva érkeztek meg a legény szülei. Az asszony jajgatva, zokogástól fuldokolva borult a fiára, az ember meg csak nézte, bambán, sápadtan. Majd sorra nézett mindenkin, végül az öreg teknővájón akadt meg a szeme. Nagyot ordított, nekiesett, bőszen ütötte-verte, rugdosta a mindent egykedvűen tűrő cigányt, csépelte, ahol csak érte, majd ő is a fia mellé roskadt, s arcát két nagy tenyerébe rejtette. Az asszonyok csak sápítoztak: – Istenem, egy ilyen derék, fiatal legény…! – És éppen a neve napján…! – Nem tudom, az a szegény Annus lány mit szól hozzá… – Az ám, az Annus! Odább egy sereg asszony susogott, szipogott egy könnyező, csinos arcú kislány körül. Csitítgatták, simogatták reszkető vállát. – Ne sírj, Annus… ne sírj… – Majd fölakasztják ezt a vén csirkefogót! Annuska a zsebkendőjébe temette arcát. – De hát mit ér…? Istenem, mit ér az már? Megérkeztek a kék ruhás, komoly rendőrök. Megvizsgálták a halottat, aprólékosan kifaggatták a kisebbik Ihász fiút meg Katona Imrét, s az egyik szaporán jegyzett a füzetébe. Végül leoldották Gyuri kezéről a kötelet, acélbilincset raktak rá, hátára kötötték a fejszéjét, s elvezették. Az öreg cigány megindult közöttük. A nap már leáldozóban volt, hideg szél támadt észak felől, zörögtek a fakó, megvénült falevek. Néhány veréb fázósan tollászkodott Ihászék kerítésén. Gyuri fásultan, nemtörődöm arccal lépegetett kísérői között, idegenül hallgatta a bilincs csörgését. A kanyarulatból még visszanézett az emberekre meg a halott pulira, s végignyalta cserepes száját. Szomjas volt. (1953) a) Mi nem felelt meg a várakozásodnak a befejezésben?

b) Mi a meglepő az első mondatban? Milyen értékítéletet fejez ki?

c) Milyen hazugságok vannak az Ihász fiú beszámolójában?

d) Mi a különös a rendőrök eljárásában?

15 1

15 2


•

1 0 .

É V F O L Y A M

e) Gyűjts a novella előző részeiből olyan mozzanatokat, melyek ellentétben állnak valamiképpen a befejezéssel! MEGELŐZŐ RÉSZEK

BEFEJEZŐ RÉSZ

TERMÉSZET

GYURI ÁLLAPOTA

A HELYBELIEK VISZONYA GYURIHOZ

f) Szólaltasd meg a „fásult, nemtörődöm” arcú Gyuri belső hangját!

g) Értelmezd többféleképpen az utolsó mondatot!

9. Lapozz vissza az első feladathoz! a) Nézd meg, hogy az egyes szempontok között szerepel-e Gyuri esetét leíró fogalom! b) Kapcsold össze az ott szereplő szempontokat Gyuri esetével!



c) Készítsd el a folyamatábrát Gyuri esetére!

10. Házi feladat Gondolkodjunk el másképp Gyuri esetén! Készülj fel a csoportodnak kijelölt dokumentumokból kiselőadásra! Olvasd el otthon a csoportodnak megfelelő dokumentumot, és készítsd el belőle egy kiselőadás vázlatát a megadott szempontok szerint! A kiselőadás maximum 7 perces lehet! A) Az alábbiakban Orsós Jakab beszéli el élete történetét. Olvasd el az emlékezést, készíts vázlatot kiselőadáshoz az alábbiak szerint: a) Nevezd meg a témát és a forrást! b) Foglald össze, amit a romák hagyományos társadalmi szerveződéséről és normarendszeréről megtudtál a visszaemlékezésből! c) Mi az, ami ellentmond ebből a mai előítéleteknek, sztereotípiáknak? d) Az emlékező melyik életszakaszában milyen problémákkal került szembe, hogyan sikerült az adott helyzetre megoldást találnia? (egyéni jóindulat? emberség? intézményes segítség? állami beavatkozás? – netán egyszerre több is?) e) Keress a szövegben három elgondolkodtató, összegző-tanulságlevonó mondatot! Támaszd alá hitelességüket egy-egy példával az élettörténetből! f) Fogalmazz meg személyes véleményt! (Mennyiben járult hozzá ez az emlékezés a múlt órán olvasott novella jobb megértéséhez? Mi volt számodra teljesen új ismeret? Mennyiben változtatta meg véleményedet az előítéletek kérdésében?)

15 3

15 4


•

1 0 .

É V F O L Y A M

– Egy kora őszi délutánon, 1928-ban, ott dőlt el az egész életem. Soha nem jutottam volna el, ahova elértem, ha akkor a tanító és a jegyző nem jön el, hogy megszámláljon minket. A vándorcigányok táborában azon a délutánon is mindenki foglalatoskodott valamivel. Ki teknőt vájt, ki vacsorát főzött, volt, aki éppen a feleségét ütötte, mert egy fél tükröt talált nála – minek az neked, te rongy! A gyerekek – az egyik félmeztelenül, a másik pucéran, sárosan, lucskosan – futkároztak, vagy valami más játékkal foglalták el magukat – hetven év után már mit tudom én, mivel –, de arra úgy emlékszem, mintha most lett volna, hogy egyszerre csak megjelent a színen két úriember. A jegyző, meg a tanító. Abban a szempillantásban minden megállt, a férfiak abbahagyták a teknők vájását, a férj a felesége püfölését, az asszonyok megfeledkeztek a vacsoráról, mind körülállták a két jövevényt, és bámulták őket levett kalappal, tátott szájjal, mert olyan még nem volt, amióta világ a világ, hogy két úr az erdőbe keveredjen, a vándorcigány tábor kellős közepébe. A jegyző inkább katonás volt, a tanító viszont nagyon kedves arcú – és egy olyan lobogó kabát volt rajta, amit a tanáremberek hordtak akkoriban. Na de mit keresnek itt? Rögtön megtudtuk ezt a tanítótól, aki azt mondta: kedves asszonyok, kedves emberek, azért jöttünk, hogy nyilvántartásba vegyük magukat. De hogy miért? És kinek? Nem magyarázgatta el ezt se a tanító, se a jegyző. Csak később tudtuk meg, hogy kerültek ok mihozzánk tulajdonképpen. Népszámlálás volt a faluban. Maradt még egy csomó karton, és a tanítónak valami az eszébe jutott. – Úgy tudom, itt az erdőben táboroznak valamilyen cigányok, nem gondolod, hogy őket is nyilvántartásba kellene venni? – Hát, ha van még karton, vigyük ki hozzájuk – így vélekedett a jegyző is. Volt még karton, hát elindultak. Szóval, ott állt a jegyző meg a tanító az erdőben, és nekifogtak a munkának, ami azzal kezdődött, hogy – felírjuk a neveket, és hogy ki mikor született, hát azt is. Az asszonyok könyörgésre fogták a dolgot. Ne írjanak mirólunk semmit, nagyságos urak, eddig is megvoltunk úgy, hogy nem számolt meg senki se minket, hát miért ne lennénk meg továbbra is. De megnyugtatták őket: ettől nem lesz semmi bajuk. Na jó. Ha egyszer muszáj, hát muszáj. Hanem akkor jött el még a haddelhadd. – Asszonyok, szeptember van, már meg is kezdődött a tanítás, mi dolog az, hogy itthon fogják a gyerekeiket? Holnap mindegyiket, kicsitől nagyig, ott lássam az iskolában. Törvény van rá – így a tanító. No, amikor ezt az asszonyok meghallották! Soha nem felejtem el, a tanítónak foltos volt a cipője, azt csókolgatták, úgy könyörögtek, drága jó tanító úr, mi is megvagyunk írás-olvasás nélkül, ne tegye tönkre ezeket a gyerekeket! Jaj, jaj, mi lesz velük, ha elviszik őket az iskolába, jaj, jaj! Zavarba jöhetett a két úr a sok jajgatástól, mert egyelőre abbahagyták az iskola firtatását, és rátértek arra, hogy nohát akkor, ki hány éves a gyerekek közül. Hogy hány évesek? Megszültük őket, vannak – de hogy hány évesek? Jaj, tanító úr, honnan is tudnánk? Akkor legalább arra próbáljanak visszaemlékezni, mi minden történt, amikor ezek a gyerekek megszülettek. Hát, a Jakab akkor született, amikor... izé... a vadrózsa nyílott. – Jó. Írjuk be, hogy májusban született, – az a lány meg – az anyám a nővéremre mutatott –, az a nagy jégveréskor. Mikor is volt az? De a legtöbben nem is tudták semmiféle emlékezetes eseményhez fűzni azt, hogy mikor is látta meg a fiuk vagy a lányuk a napvilágot. Itt hát megállt a tudomány. A jegyző, aki, mint mondtam, katonás ember volt, egyszer csak megelégelte a nagy összeviszszaságot. Gyula, aszondja a tanítónak, csinálok én, aszondja, rendet. Azt pedig úgy vitte végbe, hogy nagyság szerint sorba állította azokat a gyerekeket, akik iskolás korúaknak látszottak. A legkisebbekre kimondta, hogy ezek hét évesek. Aki akkora volt, mint én: ezek nyolc évesek. És így sorba ment ez, tizenháromig – a bátyámat is az utóbbiba sorolta.



Így lett ő 1915-ös születésű, míg az én világra jöttömnek 1920 májusára mondták ki az idejét. Harminc gyereket számolt így össze a jegyző meg a tanító. – Tudják, hol van Fűzvölgy község? – Hogyne, kérem. – Ezek a gyerekek hétfőn – tudják, mikor lesz hétfő? – eljönnek az iskolába, és írástudók lesznek. Hát bizony, elérkezett a hétfő. Az asszonyok kora reggel már a tűz körül gyülekeztek – mert a sátrak előtt tüzet égettünk ezen a napon –, sírtak, de hogy ám! A hajukat tépték. És zokogtak. Hogy mi lesz ott a gyerekekkel. Meg, miben küldjék őket iskolába. Mert nem volt miben. Mi félig vagy egészen meztelenek voltunk. Jó, a tíz éves lánynak már volt valami rongy a valamilyén, meg a mellét is kicsit betakarta. Ennyi. Hát akkor most mi legyen? No mindegy, valami rongyokba beburkoltak minket, és a Jóska, a tizenhárom évesnek kikiáltott bátyám vezette a csapatot. Hogy miért éppen ő? Mert mi, gyerekek, csak cigányul tudtunk. Az öregek tudtak a cigány mellett horvátul is, magyarul is. De mi csak cigányul. Na, a Jóska bátyám, az tudott vagy nyolcvan magyar szót. Ő a faluban is többször járt az anyámmal együtt árusítani, és azt is tudta, hogy hol van az iskola. Sosem felejtem el, beállítottunk mind a harmincan oda. Ötvenhat fős volt az osztály, az az egy tanító kínlódott velünk. Igaz, hogy az osztály fele részét megtángálta, de rend volt. Most azonban minden nebuló a pad tetejére ülve leste, mikor jönnek be már azok a kis vademberek. És amikor megláttak minket! Ahogy mi kinéztünk! A tanító egy kétméteres pálcával leparancsolta a gyerekeket a padról, karba tett kézzel ültek – ez is milyen furcsa volt nekünk, mint minden, ami a szemünk elé tárult! – mert hisz mi mind teljes szabadsághoz szoktunk az erdőben. Aztán a tanító úr kiszólított néhány gyereket, rongyot fogatott velük, töröljék le a pajtában a kimustrált iskolapadokat, és hordják be a tanterembe. Na, minket leültettek azokra a furcsa izékre – és egy pillanat múlva mind a harmincunk szeme fent volt a mennyezeten. Hát, tudod: elsápadtunk mind. Megszédültünk. Hogy mi van velünk, azt akkor még nem tudhattuk – de hát valójában az volt, hogy eddig a napig nem láttunk belülről egy épületet. Hogy lehet az, hogy forog a plafon? Mert forog. Azt mondja a tanító a tolmácsnak, mármint a bátyámnak: – Te, Jóska fiam, miért néztek ti mind felfelé? – Hát azért, tanító úr, mert forog. – Ha forog – azt mondja a tanító – úgy látszik, megértette, hogy miért forog –, ne oda nézzetek, hanem a földre. Az nem forog. – Nézzetek a földre – tolmácsolta a tanító szavait a bátyám. Egyszerre mindegyik cigánygyerek lesütötte a szemét. Parancsszóra. De a többi gyerek, az mind csak minket nézett. Le nem tudták venni a szemüket rólunk. Nem csoda. Tényleg úgy néztünk ki, mint a vademberek. Jöttek a szünetek, tudod, mi volt akkor a kedvenc játék. Ilyen golyók, olyan golyók, az nyert, aki a legtöbbet gurította be egy lyukba. Odaálltunk mi is, bámultuk a guruló golyókat – de hogyan bámultuk! Mint a birkák, amikor rájuk jön a farkas. A világért se mozdultunk volna el. Vagy hogy valaki bele is kapcsolódjon a játékba? Nem. Valami furcsát éreztünk. Amit addig még soha. Ma azt mondom rá, hogy szégyenkezés. Szégyelltük magunkat, hogy mi milyen mások vagyunk, mint a többiek. Mi az erdőben nem ismertük azt, hogy szégyenkezés. Közben szép rendben folyt a tanításunk. Jóska tolmácsolt, amennyire a magyar tudásából tellett, és volt ott egy nagyon szép sváb lány, ő vezette a kezünket a palatáblán, el nem engedte volna – vízszintes vonal, függőleges vonal –, aztán megmosta a kezét. Hát persze!

15 5

15 6


•

1 0 .

É V F O L Y A M

Mi nyáron lombsátrak alatt aludtunk, ha jött egy nagy eső – na és? Legalább lefürdeti a gyerekeket. De máskülönben... Fürdés? Még mosakodás is csak néhanapján. Télen meg gyeptéglával fedett kunyhóban laktunk, ami nem volt nagyobb egy jókora sírhelynél. Az egész család úgy aludt, olyan testközelségben, mint az állatok. Egymást melegítettük – de akármilyen kicsi is volt az a kunyhó, olyan parányi nem lehetett, hogy mások is ne fértek volna mégiscsak bele. A cigányok összejártak télen is, ez hozzátartozott az életükhöz. De hogy fértek el? Úgy, hogy ha kimentek a kunyhóból ketten, másik kettő meg bejött helyettük odakintről. Vagy kimentek a gyerekek levegőzni, és átadták a helyüket a kívülről jövőknek. Ment a beszélgetés. Ez volt az iskolánk, ez volt az egyetemünk. És – hiszed, hiszed nem – a mosdatlanság, fésületlenség mellett se kapták meg a gyerekek a betegségeket. Mi sose köhögtünk, soha nem prüszköltünk, nem voltunk náthásak, lázasak. Talán mert a piszokréteg miatt eltömődtek a pórusok? És a bacilusok nem tudtak befurakodni? Sokan kérdezték már tőlem, hogy miért halnak meg a cigányok mégis olyan korán. Amikor én gyerek voltam, nem haltak meg korán. Ami később sokakat sírba vitt, azok a rossz szokások – főleg az italozás – akkor még nem voltak divatban. Legalábbis minálunk. Én gyerekkoromban soha nem láttam részeg embert. De csípőficamosat sem. De buzit sem. De kopaszt sem. Én ilyen cigányembereket nem ismertem. Apám, ha jó vásárt csinált – úgy kéthavonként –, megengedte magának, hogy igyon valamit. A többiek is: ha nagy néha ittak, akkor is mértékkel. Aki lerészegedett, azt kizárták a közösségből. Mehet, amerre a szeme ellát. Utána se nézünk. Mert a részeg cigány könnyen ránk hozhatta volna a bajt. Azt könnyen megvehették a magyarok, az elárulhatta azokat a belső mozgásokat, azt a belső erkölcsi törvényt, ami a közösséget, a törzset összetartotta. De aminek sok vonása mások számára idegen volt, sőt sokszor visszás, elítélendő, lehet, hogy a törvény előtt is számon kérhető valami. Ami titok, az legyen titok. Így hát aki részeges, az nem való a törzsbe. Azt se fogadták be szívesen, akit a magyarok be tudtak fogni katonának. Az az ember nem tudja kijátszani a törvényeket, nekünk pedig ki kellett játszanunk, ha élni akartunk. Főleg a katonai szolgálatot kerültük el. Bármi áron. A cigányok mindig is tudták, hogy a föld nem az övék, üldözötteké. Ezért a földért haljanak meg? Ezért menjenek gyilkolni? És inkább levágták a kezüket, de nem mentek el katonának. Hogy micsoda színjátékokat játszottunk mi el a csendőröknek, hogyha rossz szándékkal jöttek közénk – és melyik jött be oda jó szándékkal? Mondjuk egy asszony elkezdett veszettül ordítani, minthogyha szülési fájdalmak jöttek volna rá. A másik, mintha bábaasszony lenne, úgy sündörgött a „szülő asszony” körül. Egy öregember meg nekiállt haldokolni: két hatéves gyerek ott zokogott fölötte, õk is szépen be voltak trenírozva. Hát a csendőrök? Ilyenkor nem bántottak minket. Ők is emberek voltak, nem? Nekik is volt gyerekük meg öregapjuk, nem? Ha kijátszottuk őket, akkor a törvényeiknek mondtunk nemet. És ha ezek után valaki azt gondolja, hogy a cigányok a közösségeikben olyanok voltak, mint a luftballonok – csak tengtek-lengtek és belül nem volt semmi –, az nagyot téved. Voltak saját törvényeink, ezeket szentül betartottuk, és őrük is volt ezeknek a törvényeknek. Mindig a legtisztább, a legfeddhetetlenebb, a legalkalmasabb embernek volt ez a tisztje. Fogadok, hogy mindenki azt gondolja, a vajda volt ez. Pedig dehogy. A vajda nem is cigány szó, mások találták ki, mint ahogy mások jelölték ki azt, hogy ki legyen a vajda. Te leszel az, és ezentúl te felelsz a többiekért is, téged fogunk megbüntetni, ha ők nem tartják be a mi törvényeinket. Nem. Nem a vajdára hallgatott a cigány. Arra hallgatott, annak a sátrát tisztelte meg, akit őmaga a legtisztább lelkületűnek, a legfeddhetetlenebbnek tartott. Olyant is ismertem, akit 13 éves korában tisztelt meg ezzel a közösség. 1960-ban halt meg – 103 éves korában. Kilencven évig meg tudta tartani a tiszteletet! Reggelenként odasereglettünk a sátra elé, és ő mindenkinek megmondta, hogy



ma milyen legyen a napja. És az volt a kiindulás, hogy az az ember azon az éjszakán mit álmodott. Az egyik ember azt álmodta, hogy egy dühös bika kergeti. A másik azt, hogy nagy, zavaros vízen kell átkelnie. A harmadik meg azt álmodta, hogy az ördög állt elejbe, és valamit megkérdezett tőle. Vagy: egy dámvad keresztülment előtte az úton, egyszer csak megtorpant, és olyan különösen nézett szemközt vele. Mintha mondani akart volna valamit. Egy ökörszem sokáig kísérte az egyik cigányt. Ilyen álomra is emlékszem. Minden állatnak, minden állat viselkedésének külön is megvolt a jelentése. Ha felbőszült bikával álmodtál: ne hagyd el ma a sátradat, mert különben megtámad egy gonosz ember. Hogyha disznót láttál kukoricát enni, akkor ma szerencsés napod lesz, fogj bele olyasmibe, ami nem sikerülne máskor. Se szeri se száma nem volt az ilyen útmutatásoknak. Amelyeket majdnem mindig betartottunk. Szentül hittük, hogy rajtaveszt, aki mégse hallgat a jó szóra. Mert csavarinthatja bárki bármiről a szavát, mondhat bármilyen hazugságot, de amit álmodunk, az színigaz. És hogyha mégse volt az? Akkor se gondolta senki, hogy becsapták. Mindennap történik valami, amit így is lehet magyarázni, meg úgy is. Ha az, ami történt, az útmutatásnak csak a farkincáját is érinti, a hiszékeny ember úgy fogja fel, hogy lám, megmondták nekem, hogy ez fog érni. De nemcsak ennek a köztiszteletben álló embernek volt meg a kijelölt helye, minden másra is kijelölték a megfelelő embert. Orvos is volt eszerint. Bába is volt. Bíró is. Ügyvéd is. Ügyész is. De a legfőbb bíró maga a közösség volt. Annak megfellebbezhetetlen volt az ítélete. Aki szembeszállt vele, azt kiközösítették. Nem maradhatott a törzzsel tovább. Márpedig az egyedül kóborló cigány halálra volt ítélve, mert előbb-utóbb agyonverte valamelyik paraszt. Azt tehettek vele, ha egyedül volt, amit csak akartak, mert ki kereste volna? A hatóságok nem is tudták, hány cigányt öltek meg, és mikor. Akiről tudtak, annál sem keresték, hogy ugyan ki ölhette meg. A törzsben sokkal védettebb volt a cigány, habár akkor is volt mitől félnie. Mert a falvakban a sok tisztességes ember mellett mindig volt zsivány is, és az kiszámítottan, szánt szándékkal akkor lopott, akkor ütötte agyon a sógorát, akkor állt bosszút az ellenségén, amikor cigányok jártak arrafelé. Jöttek a pandúrok: – Jártak itt idegenek? Jártak. A cigányok. – Merre mentek? Erre. Gyorsan utánuk, vasra verték őket, és ha agyonütöttek közülük valakit, ki kérte számon?! Ezért ha utaztunk, nem mentünk mi végig a falun, hanem valahogy megkerültük. Az asszonyok leszálltak, elintézték az üzleti dolgokat, mi meg addig az erdőben vártuk, hogy visszajöjjenek. Az asszonyokra nem foghatták rá, hogy raboltak, gyilkoltak. De hogyha a férfiak ott voltak, akkor csak ők gyújthatták fel a pajtát, csak ők törhették fel a pincét, más nem is csinálhatta a gazemberségeket, hogyha arra jártak, csakis ők. Jobb volt nekünk az erdőben tanyázni. Ott magunk között voltunk, egyikünk se bántotta a másikat, nem volt bosszúállás, nem volt haragtartás, az se volt, hogy megszólják a másikat a háta mögött. Na, szemtől szemben, egyszer egy hónapban, az asszonyok igen. Ahány asszony volt, az mind leült ilyenkor törökülésbe, és kígyót-békát kiabáltak egymásra. Levették a kendőjüket, verték a földhöz, csókolták a földet, átkozódtak, volt ott minden az égvilágon. De legalább kiadták magukból a mérgüket, és a hónap többi napján nem bántották egymást. Ilyenkor a férfiak elvonultak. Bölcselkedtek. Az élet apró dolgait elemezték. Ami a törzsön belül történt. Meghányták-vetették, hogy hogyan tovább. A cigányok ott, az erdőben favájásból éltek. Jó piaca volt a faárunak abban az időben. Ahány mészáros volt például Nagykanizsán, annak mindnek kellett faedény, amiben forrázta és sózta a disznókat, és rájöttek az emberek arra is, hogy jobb ízű a hús azokban a faedényekben. Ha nem tudtak jó üzletet kötni az egyik faluban, vagy ott már nem találtak vevőre, befogták a lovakat, és egy másik faluban vagy egy közeli városban próbáltak szerencsét. Úgy vitték a népek a nagy hozzáértéssel kivájt teknőket, edényeket, mint a cukrot – de nagyon meg kellett dolgozni ezért.

15 7

15 8


•

1 0 .

É V F O L Y A M

Harmincöt éves koromban egyszer csak rájöttem, hogy én még szebb dolgokat tudok a fából kifaragni. Az apám egyszer betoppant hozzám, és megkérdezte: fiam, te ezt honnan tanultad? – Tőled, apám. – No de hát, mikor? Mindig az eget nézted, amikor a tuskón ültél – mert öt-hat éves korukban már odaültették a gyerekeket, figyelni –, és nem azt, hogy én hogyan faragom ki a fát. – No, mondom, azért oda is figyeltem. És amit akkor láttam, az felnőtt koromban, mint egy filmvásznon, úgy pergett le előttem. A szerszámok fogása. A fa ismerete. Melyikkel hogyan kell bánni. Az a mód, ahogyan apám elérte, hogy amit ő kifaragott, az a fa nem repedt el soha. Igaz, én azon, amit az apám csinált, továbbléptem. Ő csak használati tárgyakat készített, én meg szobrászkodom is. Faragtam én Latinovitsnak, faragtam Péter Jánosnak – rengeteg embernek. Még aztán, visszamentem ötszáz évet, és elkezdtem parasztbútorokat faragni. Amit mondok, azt nem fogod elhinni. A parasztbútorok készítését azért hagytam abba, mert ha tovább csinálom, meggazdagodtam volna. És ha mindennel telítve vagy, miért iparkodnál? Ez nem nekem való. A cigányok tudod, milyen boldogok voltak néha, szegényen is? Mert szegényen éltek azok is, akik mesterei voltak a fafaragásnak. S el is adták azt, ami elkészült, de csekély áron. Abból nem lehetett rendesen megélni. És ott volt mindenütt az a sok gyerek. Nyolc is, tíz is majd minden családban. Enni még csak ettek valamit, de ruhára, lábbelire már nem futotta. Ha nincs, hát nincs. Eb, aki bánja! Ha pucéran futkos a gyerek az erdőben, hát akkor pucéran. Igen ám, de ezzel szembe került az a rendelet, hogy még egy gyerek se járhat meztelenül. És mivelhogy féltek a büntetéstől, hát felrakták a gyerekeket arra a rossz szekérre, ringyes-rongyos ponyvákat terítettek rájuk. Nem láttak semmit sem a nagyvilágból, úgy képzeld el, amíg csak úgy tizenhárom éves nem lett a fiú. Akkor befogta őt az anyja, hogy segítsen a városban eladni a portékát. De amikor engem iskolába parancsoltak, én még csak nyolcéves voltam. Mindaddig ki se nézhettem a ponyva alól. Hát el lehet képzelni, micsoda változást hozott az életembe az iskola. Na, el is jártunk mi oda rendesen. De egy napon azt mondta a tanító: Te, Jóska, két hete figyellek titeket, ti nem esztek semmit. Hát itt nem, tanító úr, csak este. Otthon. És napközben nem is szeretnétek enni? Dehogynem szeretnénk. De mennyire hogy szeretnénk! Erre a tanító úr, tudod, mit csinált? Rábízta a gyerekeket, képzeld el, a vigyázóra, végigjárta a falut, és minden gyereknek szerzett két családot. Egyik nap az egyiknél voltunk vendégek délben, másik nap a másiknál. Amíg csak abba az iskolába jártunk. Több mint öt éven át! Nekem egy sváb és egy zsidó család jutott. A svábok jómódú gazdálkodók voltak, a zsidók – Hirschlerék – malomtulajdonosok. Volt egy fiúk is, a Pityu, az – képzeld el! – a napokban felhívott telefonon. Hallotta, hogy élek (biztosan a tévében látott), és kíváncsi volt rá, hogy mi van velem. Majdnem hetven év után! Amikor a Hirschler családhoz jártam, még életben volt a papa – olyan kis kerek sapkája volt –, a mama is élt még, az Aranka néni, annak a Pityunak az anyja, aki felhívott. Gyönyörű asszony volt! Szép fekete haja volt – és igen nagy konyhája. Fehér kötényben szeretett sütni-főzni. Volt egy lány is a családban, azt hiszem, ő a malom ügyeit intézte. Már motor is volt abban a malomban. Hétfőn kellett menni a malomtulajdonoshoz – a Hirschlerékhez –, kedden a sváb gazdához, a Ginzfelderékhez, akkor szerdán vissza a Hirschlerékhez. Na most, kérlek szépen... Ebédre mentünk. De nem ám a macska táljából adtak enni, hiszen a mester – a tanító – kérte meg őket, akit nagyon tiszteltek – volt is miért! –, hanem a diófa asztalhoz ültettek. Az asztal gyönyörű, illatos szőttessel volt leterítve, ott gőzölgött a tejfeles bableves, meg a jó diós meg mákos mácsi, érted? Úgy éreztem, egy csodás tündérvilágba csöppentem bele. Leültettek, megmutatták, hogyan kell a levesből merni, hogyan kell szelni a kenyeret, kést meg villát hogyan kell használni. Mindent megmutattak. De olyan tapintattal, hogy nem éreztem egy percig sem szégyenkezést.



Jött a tél. Mi lesz most, hiszen a gyerekeknek nincsen cipőjük. Miben járjanak iskolába? Erre is kitalált valamit a tanító. Összeszedte, ami csak ócska, rossz cipő volt a faluban, ezeket elosztotta a suszterek között: négyen voltak. És mind a négy elvállalta ingyen a cipők javítását. Heder Józsefnek hívták azt a susztert, akinek én jutottam, kedves, szép ember volt, a felesége is egy nagyon szép sváb asszony. Ez a Heder József, mert sehogy se tudta befejezni az én cipőm javítását sötétedésig, kedvesen azt mondta: – Ha nem szégyelled felvenni, odaadom neked a feleségem box cipőjét holnapig. Hosszú szárú cipő volt, finom meleg, még hozzáérni is élvezet volt, nemhogy hordani. – Reggelig legyen nálad, addigra a tiedet megcsinálom. És amikor hazamentem, anyám, és a 18-as születésűnek kimondott nővérem, hát, egész este azt a cipőt tapogatták. Ilyent még sohasem fogtak a kezükben. Másnap reggelre aztán a suszter tényleg megcsinálta az én cipőmet. A szülők mindaddig búsultak, sírtak, a hajukat tépték az iskolába járásunk miatt, amíg meg nem hallották, hogy egész mondatokat olvasunk a könyvből. Akkor szereztek valahonnan egy újságot. Nézzük már meg, mi van beleírva. Felolvastuk. Később megint hoztak egy másikat. Kezdte őket érdekelni, mi van a világban. No nem nagyon. De azért mégis. És attól fogva leszoktak a jajgatásról. No, ahhoz a zsidó és ahhoz a sváb családhoz jártam én öt éven át. Hihetetlenül gyorsan megtanultam magyarul, és ott, azokban a tiszta lakásokban, azoknak az ételeknek az illatából, azokból az emberekből sugárzó emberségből kialakult bennem egy olyan szép iránti igény, ami az egész életemen végigkísért. Amíg ott étkeztünk velük az asztalnál, az a két család, valamit mondott nekünk. Érted? Valami biztatást. Valami nyugtatást, hogy ne érezzük másoknál kisebbeknek magunkat, érted? Valami olyan erőt adtak nekünk, éppen abban a korban, amikor a gyerekek fogékonyak. Az lesz belőlük később, ahogyan kiskorukban formálódtak, mert ahogyan a fát is csak fiatal korában lehet hajlítani, hogy jó és szép legyen, ugyanúgy az ember is csak kiskorában hajlítható. A fát is, a gyereket is nagyon megviseli, ha későbben fognak hozzá, lehet, hogy több rossz fakad belőle, mint amennyi jó. Saját tapasztalataimból mondom ezt. Vegyük a sváb családot. Az az étkezési kultúra, amit ott láttam, átéltem, az a gond, ahogyan a sváb gazda a lovakkal bánt! Micsoda szépek voltak azok a lovak, mennyire ápoltak! Csak úgy csillogott, ragyogott minden szerszámuk, amikor a piacra mentek velük a tejjel, a vajjal, a tojással. Meg a kocsi! Az is mindig ragyogott. Ez a kép annyira megmaradt bennem, hogy most is mintha látnám! Belém ivódtak ezek a képek azoknál az embereknél, akiket sohase fogok elfelejteni. Öt évig voltunk vendégek a gazdáknál, de aztán elhagyta a törzsünk azt a helyet, ahol addig éltünk – ott már nem találtunk vevőkre. Kerestünk hát valahol, nem túlságosan messze, egy másik erdőt, ott letanyáztunk. Az élet ott is ugyanúgy folyt, ahogyan régen. De mi, harmincan, már nem voltunk ugyanazok. Mikor kimaradtunk az iskolából, képzeld, ugyanezek a gazdák mindig üzentek, hogy jöjjünk. Megfogták a kezünket, megmutatták, hogyan kell gereblyézni – nem mindenki tudta ám –, hogyan kell beleszúrni a villát a kazalba, és így, fokozatosan mindazt megtanultunk, amit odahaza nem tudtunk volna elsajátítani, mert ott senki se értett a mezőgazdasághoz. Mire 15-16 évesek lettünk, megtanultunk dolgozni. Volt a közelben egy major, kérlek szépen, zsidó volt a tulajdonos, de megmagyarosította a nevét, Újnepi Elek Ernőnek hívták. Oda, kérlek szépen, elmentünk dolgozni. Egész nyáron kapáltunk, nyolcvan fillér napszámért. Az jó pénz volt. Több mint tíz kiló kenyér. Ezerkilencszázharminckettőt vagy harminchármat írtak akkor. Egy szép napon kijött az intéző meg az uraság. Sorba állították a gyerekeket: most pedig futóversenyt rendezünk. A legjobb futókat az intéző kiválogatta. A süldőket kellett őrizniük, legeltetniük – olyan jól futó süldők voltak, hogy gyorsan kellett szaladni utánuk. Ott is nyolcvan fillért adtak. Kéthetenként megkaptuk azt a pénzecskét, és odaadtuk a szülőknek.

15 9

16 0


•

1 0 .

É V F O L Y A M

Az én sorsom, azt hiszem a második évben, megváltozott. Kijött hozzánk a disznófarmra az úr lánya. Gyönyörű szép zsidó nő volt, bogárfekete szemű. Már jócskán előrehaladott volt a terhessége. A jóisten tudja, miért engemet – de engemet kiszúrt. Gyere – azt mondja –, beszélgetni akarok veled! Az úriasszony nemsokára megint kijött. – Hogy hívnak? – Jakabnak. – No, Jakab, beszélgessünk megint egy kicsit. Hallottam – mondta –, hogy a cigányasszonyok nagyon könnyen szülnek. Meg tudod mondani, miért van ez? Hát a gyaloglástól. Mert ők mindennap 10-15 kilométert is mennek. Amikor gyereket várnak, hát akkor is. Láttam az anyámnál, meg a többi asszonynál, hogy ez így van. Hát kérlek szépen, az a szép úriasszony vett magának egy hátizsákot, és mindennap – úgy képzeld el –, megtette azt a 15 kilométer utat. Egy napon ez az asszony hívott, hogy menjek el hozzá, a kastélyba. Ott volt az ura is, Mihálynak hívták. Szép ember volt, érdekes arcú, és – ma is emlékszem – a fehér ingéhez mindig búzakék meg piros nyakkendőt viselt. Nekem más dolgom nem volt, megreggeliztettek bőségesen, aztán az asszony karon csípett engem, hatalmas park volt, abban sétálgattunk. Dél volt, megebédeztetett, mondta, hogy pihenjek, adott könyveket az olvasáshoz. Ott ismerkedtem meg Móricz Zsigmonddal, meg ezekkel, meg azokkal, érted? 15 éves voltam akkor. De a legtöbbször azzal telt az idő, hogy karon kellett őt fogni, érted, és sétáltunk, leültünk, beszélgettünk. És képzeld el, egyszer csak nagyon kíváncsi lett ez az asszony az öreg vajdára – tudod, akiről az előbb elmondtam, hogy 13 évesen lett ő a legtekintélyesebb, legtiszteltebb ember a törzsünkben, és 103 éves volt, amikor meghalt. Fejébe vette, hogy menjünk el Beregbe. Hozzá. Én is örültem, hogy láthatom az öreget, aki még akkor is teknővájással kereste a kenyerét. Hát el is mentünk. Gatyában volt, idáig érő hajjal, be volt fonva a haja, és egy ezüstgomb tartotta össze. Az úrnő úgy el volt ragadtatva tőle, hogy azután mindennap meglátogattuk. Az öregnek tüzet kellett raknia – a szobalány hozott egy kosarat, volt szalonna, hagyma, meg minden, és ott hármasban az öreggel sütöttük a tűznél a szalonnát. Közben az uraság mindent megváltoztatott a gazdaságban. Búza meg kukorica helyett sárgarépát, petrezselymet termesztett. Ősszel szalmába tettük ezeket, és tavasszal olyan volt az egész, mintha akkor szedtük volna le. Megint csak tanultam valami újat. De nem maradtam meg ezen a helyen. Mert megint csak jött egy fordulat. Az úrnő egy szép napon egy ismeretlen férfit hozott magával. Az az úr kikérdezett, és utána tudod mi történt? Állást kaptam a MAORT-nál. A Magyar Olajipari Részvénytársaságnál. Nagy szó volt az akkor! A MAORT-hoz kerülni! Amerikai vállalat volt ez, nagy munkálatok folytak itt, Zalában. Csővezetékeket fektettünk le. Biztos munka, és az akkori viszonyok között szép fizetés. A fateromat is felvették, és még sok más cigányt is, de őket földmunkára. Én aztán katona lettem, szakaszvezető, és amikor már leszereltem volna, kivittek a frontra. Fogságba estem, ott letöltöttem, az Észak-Urálban, három kemény évet. Mikor hazajöttem, visszavettek a MAORT-hoz. Ott maradtam a háború után is, onnan mentem végül is nyugdíjba. Ahogyan most végignézek az életemen, hát, bizton mondhatom, hogy boldogulónak érzem magam. És boldognak is. 78 éves koromban még mindig keresem, és meg is találom a boldogságot. A szerelemben is, meg kell mondanom. A családban is. Négy gyerekem van, mind tanult, mind boldogult. Az unokám is elvégezte már az egyetemet. Na most, még arról akarok beszélni, ami nekem az életben a legfontosabb. Ahogy hazajöttem a háború után a fogságból, azon nyomban láttam, hogy nekem ez a hivatásom. Hogy mi? Az, hogy a cigányokért tegyek valamit. Tettem is értük, nem is keveset. Arra csábítottam el őket, hogy



dolgozzanak – munkát is találtam nekik, kijártam közéjük a cigánytanyákra, érted? Meg se tudnám számolni, hogy hányszor. Már 43 éve dolgoztam az olajiparban amikor egy szép napon azt mondja nekem a vezérigazgató: – Nézze, itt kétezer ember teremt értéket a munkájával. Maga egy a kétezer közül – más is elvégezheti azt, amit maga. De amilyen értéket a cigányok között teremt, abban senki más nem helyettesítheti. Menjen! Tegye most már egész nap, amire eddig a szabadidejét áldozta! A fizetését persze megkapja minálunk ezután is. Jó lesz így? De mennyire hogy jó volt! Aztán nyugdíjas lettem. Amit addig, azt tettem azután is. Ezt teszem most is, 78 évesen. Engem ezalatt egyetlenegy cigány soha meg nem bántott. És ha azt mondom nekik, hogy erre menjetek, hát akkor erre mennek. Milyen fizetség lehetne nagyobb ennél? Sorban jönnek a felkérések még ma is, Baranyától Somogyig – legutóbb Pécsett voltam –, hogy jöjjek el, mesélni. Másról nem mesélek, csak a saját életemről: abban minden benne van, amit csak elmondhatok nekik. Az iskolákban, ahova meghívnak, azt látom, hogy amióta a történetemet – egy cigányember történetét – megismerték, másképpen élnek együtt a magyar gyerekek a cigány gyerekekkel, mint azelőtt. A cigányok pedig, meghallgatva, hogy mi minden történt velem az életem során, azt mondják: ha te el tudtál jutni, Jakab, onnan idáig, hát akkor mért ne tehetnénk meg mi is ezt az utat. És hogy mi lett a többi cigánygyerekből, akik velem együtt kezdtek iskolába járni? Majdnem mind idősebb volt nálam, és én is hetvennyolc vagyok. A legtöbbjük nem él már. De volt közülük agronómus. Volt katonatiszt, százados. Volt tanító, asztalos, személyzeti osztályvezető. És mindegyikünk életpályáját azokból a parasztházakban magunkba szívott illat, az az emberség, ami ott volt a levegőben, az a mesés légkör, ami ott körülvett minket, indította el, és kísérte el életük végéig. (Juhász Júlia: Találkoztam boldoguló cigányokkal is című könyvéből, 1999, Osiris Kiadó) B) A Gallup Intézet 1993-tól folyamatosan felmérést végzett a romákkal szembeni idegenkedés szociológiai hátteréről. A felmérés eredményeit grafikonokon rögzítette. a) A grafikonok alapján mutasd be a felmérés eredményét! b) Keress kapcsolatot az egyes témák között! c) Vonj le következtetéseket az ábrák alapján! d) Tegyél fel kérdéseket a számodra meglepő eredményekkel kapcsolatban! e) Próbálj meg válaszokat találni a jelenség okaira!

MAGYAROK ÉS ROMÁK A Gallup elemzése a romákkal szembeni idegenkedés szociológiai hátteréről A Magyar Gallup Intézet 1993 őszétől folyamatosan végzett, az ország teljes felnőtt lakosságát reprezentáló mintákon, személyes megkérdezéssel lefolytatott vizsgálatai, továbbá az 1997. december elején, ugyancsak személyes megkérdezéssel az ország teljes felnőtt lakosságát reprezentáló 1837 fős mintán végzett kérdőíves közvélemény-kutatása szolgált az elemzések bázisául. Minden egyes vizsgálat során más és más embereket kerestek fel a Gallup kérdezői, de a minták összetétele nem, életkor és a lakóhely településtípusa szerint minden alkalommal pon-

16 1

16 2


•

1 0 .

É V F O L Y A M

tosan követte az ország felnőtt lakosságának az említett jellemzők szerinti összetételét. A minta úgynevezett sztenderd hibája a használt mintanagyságnál legfeljebb + / – 3,2 százalék. Ez azt jelenti, hogy az általunk közölt adatok a teljes mintára vonatkozóan biztos, hogy csak ennél kisebb mértékben térnek el attól az eredménytől, amit abban az esetben kaptunk volna, ha minden egyes felnőtt magyar állampolgárt megkérdeztünk volna.

1. ábra

2. ábra


3. ábra

4. ábra


16 3

16 4


5. ábra

6. ábra

•

1 0 .

É V F O L Y A M



7. ábra

C) Olvasd el egy középiskolai pályamunka alább közölt részleteit! a) Mutasd be röviden, mit tartalmaz a pályamunka! b) Keress ellentmondásokat, pontatlanságokat a szövegben! c) Magyarázd meg, miért tartod helytelennek a kiemelt részeket! d) Fogalmazd meg, mi volt benne számodra újszerű, elgondolkodtató vagy meglepő!

16 5

16 6


•

1 0 .

É V F O L Y A M

OLÁH VERA – SZARKA ZSUZSANNA: A RASSZIZMUS (PÁLYÁZAT) Részletek2 Mottó: „A hús – hús, a vér – vér, a másik – másik, azidegen mindig idegen.” (Sumér közmondás) Bevezetés Az előítélet sohasem helyes, függetlenül attól, hogy negatív vagy pozitív. Véleményt alkotunk valamiről anélkül, hogy igazán megismernénk jó és rossz tulajdonságait, előnyeit, hátrányait. Az előítéletekkel pedig szinte mindig együtt jár az általánosítás. Egy egyed negatív vagy pozitív összképe válik egy csoport ismertetőjévé, ami nagy hiba. És lévén az ember „tökéletlen”, tele van előítéletekkel. Nem fogadja el a másságot. Azt véli hibátlannak, amiben ő és közössége (környezete) hisz, a legapróbb változtatást is nehezen viseli el, szilárdan ragaszkodik életritmusához, szokásaihoz, és féltékenyen őrzi azokat. Előítéletektől senki sem mentes. „Van, aki bevallja, van, aki tagadja...”, de tény, hogy létezik. Ez mindaddig teljesen „egészséges” érzelem, amíg az előítéletből nem lesz általánosítás, az általánosításból pedig gyűlölet. A gyűlölet nagyon veszélyes. Arra használja az agyat, hogy segítsen fellelni minden hibát (feledve az értékeket), azokat túlozza el, és tegye elnézhetetlenné, ezáltal támassza alá a már amúgy is téves téziseket. Az az ember pedig, aki a gyűlölet rabságába esett, megpróbál minél több hívet toborozni maga köré, és őket meggyőzni hamis igazáról. […] Ha a gyűlölet alanyainak szerencséje van, akkor ez nem sikerül, mert a hallgatóság intelligens volt, és képes volt átlátni a hazug téveszmék káoszán. És ha nincs szerencséjük? Kérdezzük erről az indiánokat, négereket, zsidókat és cigányokat! Azt hiszem, lenne mit mesélniük (mármint azoknak, akik egyáltalán életben maradtak). Ma, a XXI. század küszöbén szerencsére nincs ilyen. Fontos a tanulás, sok az intelligens és kevés a primitív ember. Képesek vagyunk elfogadni a másságot, nem általánosítunk, eltérő bőrszín vagy nézet miatt nem gyűlölünk senkit. Ma már nincs fajgyűlölet. – Állítólag. Minket nem hagyott nyugodni a téma. Kutattunk... Mit is takar ez a fogalom? A lexikon így fogalmaz: „Fajelmélet (rasszizmus): a különböző emberfajok, népek, nemzetek értékbeli különbözőségét, fölé- és alárendeltségét hirdető reakciós, áltudományos elmélet.” Mégis ez az „áltudományos elmélet” az évszázadok során mindig talált követőkre; emberekre, akik szívesen fogadták, hogy ők átlagon felüli tulajdonságaiknál fogva eleve uralkodásra termettek, míg a többiek csak az ő szolgálásukra méltók és képesek. A fajelmélet, mint kidolgozott rendszer, először a gyarmatosítás kezdetén jelent meg, azt hirdetve, hogy a felsőbbrendű „fehér faj” törvényszerűen uralkodik a primitív, alacsonyabb rendű színes bőrűek felett. Ezzel kívánták elméletileg igazolni a kizsákmányolást. A hitleri fasizmus rémtetteinek nagyrészt a rasszizmus az ideológiai alapja. Magában foglalja a zsidóüldözést (antiszemitizmus) és az angol-amerikai fajelméletből a négerüldözést. A II. világháború alatt ennek az elméletnek a jegyében milliószámra irtották ki az európai zsidókat, szlávokat, cigányokat. Eljött a hamis próféta ideje, aki 2

Oláh Vera és Szarka Zsuzsanna pénzügy szakos (1997/98. 11/C) tanulók pályázata a Soros Alapítvány felhívására



nagyságot és szabadságot ígért, de ehelyett csak a földi poklot hozta el: milliókat irtottak ki az irracionális gyűlölködés hevében, a német népet Hitler egyetlen csordává aljasította le, hogy vakon kövessék az ő aljas ideológusai által kiforgatott idegen tanokat. A szerencsétlen zsidó családok szétszakadtak egymástól, és csak remélni tudták, hogy a borzalmak végeztével viszontláthatják családjukat. Remény. Ez maradt minden vagyonuk, hiszen értéktárgyaikat, ingatlanaikat elkobozták tőlük, csupán a rajtuk lévő ruhát tarthatták meg. Kegyetlenül kiirtottak mindenkit, kortól, nemtől függetlenül. A koncentrációs táborok felszabadítása után egy világ állt döbbenten. Halálra dolgoztatott, kínoztatott emberek csonttá soványodott, meggyötört tetemei, élőhalott férfiak és nők tömkelege mutatott vádlón az emberiségre, aki közömbösen hagyta terjedni és teret hódítani a rasszizmus elméletét. A második világháborúhoz hasonló eseményeknek nem szabad még egyszer megismétlődniük. És ezért mi vagyunk a felelősek. „Mindannyian mások vagyunk...” Nem mi döntjük el, hova születünk. Abba sincs beleszólásunk, hogy milyen színű a bőrünk, kik a szüleink. Ami rajtunk múlik, az az egyéniségünk, a természetünk, a többi emberhez való viszonyunk. Ha eleve elítélünk valakit olyan dolgokért, amiről nem tehet, rákényszerítjük arra, hogy állandó küzdéssel teljen az élete, pusztán azért, hogy bebizonyítsa: ő is ugyanolyan ember, mint mi... ... A világtörténelem egyik legszégyenteljesebb foltja a II. világháború. Több okból is. Egyrészt rengeteg ártatlan áldozatot követelt magának, másfelől pedig ezzel az eseménnyel újfent sikerült bebizonyítani és alátámasztani, hogy az emberi butaság végtelen. Ez a bizonyítás azonban tömérdek fájdalomba került. A legjobban a megsemmisítésre ítélt embercsoportok szenvedtek. Egy tudatlan, tanulatlan politikus, Hitler döntött a sorsukról, és az emberek, mint hű kutyák szó nélkül teljesítették parancsait. Hinni akartak neki, hiszen annyira jól hangzott, hogy a német a felsőbbrendű faj, minden más nép az ő szolgálatukra hivatott. Özvegyek, árvák, halottak ezrei. De a teljes megsemmisítésre ítélt faj mégis túlélte... “Én csak reménykedni tudok benne, ha ma még nem is, de később lesz annyira érett az emberiség, hogy megtanulja elfogadni a másságot.” (Mátyás, a Fejér megyei zsidó hitközség vezetője) Ahhoz, hogy pályázatunk időszerű legyen, és napjaink helyzetéről is tudósítson, szükségünk volt különböző korú, műveltségű, szociális helyzetű és foglalkozású emberek véleményére is a témával kapcsolatban. 200 embernek tettünk fel olyan kérdéseket, amelyekből megállapíthattuk, hogy függ-e – a kortól, – a nemtől, – az iskolai végzettségtől a rasszizmus? – Valamint tisztában vannak-e az emberek a rasszizmus fogalmával? A kérdőívek alapján megállapíthatjuk tehát: 1. A férfiak 67 %-a ért egyet a rasszizmussal, míg a megkérdezett nőknek csupán 24%- a válaszolt igennel. Leszűrhetjük hát a tanulságot: a férfiak agresszívabbak, hajlamosabbak az előítéletekre, gyűlölködésekre.

16 7

16 8


•

1 0 .

É V F O L Y A M

2. A válaszok alapján megtudhattuk, hogy a rasszizmus nem függ össze – az életkorral – különböző korosztályok köréből kerültek ki a fajelmélettel szimpatizálók, nem általánosíthatunk; – az iskolai végzettséggel – a kérdőív válaszaiból kiderült, hogy a fajgyűlölet nem függ az iskolai végzettségtől, sokkal inkább az intelligenciától. Tehát lehet valakinek felsőfokú végzettsége (okos), mégsem biztos, hogy nem rasszista, mert az intelligencia és az okosság két külön dolog. 3. Megdöbbentő adat, hogy az emberek döntő többsége (99%-a) azt hiszi, hogy tisztában van a rasszizmus fogalmával, de csak 82%-uk tudja helyesen megfogalmazni, mit is jelent valójában. Sőt a 82%-ból 80% a fajgyűlölet szóval magyarázza a fogalmat, ami inkább szinonimája, mintsem jelentése a rasszizmusnak. 4. Másik ellentmondásos adat az, hogy bár az emberek 73%-a nem ért egyet a rasszizmussal, mégis csak 27%-uk nem nevezett meg olyan népcsoportot, amelyet kevésbé szível. „Igénytelenség vagy életforma?” Magyarországon a legnagyobb arányú kisebbség a cigányság... Mások, mint mi. Más az értékítéletük; más a fontos és a lényegtelen. Mi így szoktuk meg, ők úgy. Mindegyikünk a saját igényei szerint él, ahogy azt a legjobbnak ítéli. Kinek van igaza? Ki tudja! Meg kell tanulni elfogadni őket, és nekik is meg kell tanulni kicsit alkalmazkodni. Teljes asszimiláció? Lehetetlen, hiszen az azzal járna, hogy valamelyikünknek fel kell adnia elveit, szokásait. Sokkal inkább az a fontos, hogy tudjunk egymás mellett nyugodtan és békességben élni. És ez rajtunk és rajtuk múlik, tehát megvalósítható. Andi 25 éves, 6 éve gyámügyi előadó: Mindenkiben benne van az előítélet a mássággal szemben. Nem csak a skinhead fajgyűlölő, a közösség is az, aki nem fogadja be őket. A többség nem tudja elfogadni szokásaikat, ebből adódik, hogy a beolvasztási kísérletek nem jártak sikerrel. Az, hogy nem tudtak, és nem tudnak beilleszkedni, nemcsak a magyar közösség hibája, mindkét népcsoport felelős érte. A cigányok döntő többsége nem igazán akar beilleszkedni, és mi nem akarjuk őket elfogadni. Féltékenyen őrizzük a régit, az „idegeneket” hibáztatjuk sérelmeinkért (munkanélküliség stb.), ebből adódik az idegengyűlölet. Az ellentét újból és újból előtör. Vegyünk példának egy Romániából érkezett családot. Mindenki nagyon barátságos velük, hiszen ők is magyarok, befogadják őket, beilleszkednek. De a beilleszkedés csak látszólagos! Folytassuk a példánkat! Tegyük fel, hogy a szomszéd magyar családok nagy áldozatok árán építették fel otthonaikat. Ellenben a románok, hátrányos helyzetük miatt az állam által támogatottak, nem kényszerülnek hitelfelvételre, az adományokból felépíthetik otthonaikat. Ennyi elég ahhoz, hogy az ellentétek ismét előbukkanjanak. Már nem a kedves szomszédok, hanem ingyenélő bagázs, aki a „mi pénzünkből” (adó) telepednek meg jólétben a mi hazánkban. Az idegengyűlöletet megszüntetni igazán sohasem lehet. Vegyünk egy másik példát! A közösségben közkedvelt jólelkű, jószívű, emberszerető férfiról van szó, aki magát „idegenszeretőnek” nevezi, bevallása szerint semmi kivetnivalót nem talál a másságban. Történik egyszer, hogy EGY cigány ellopja vadiúj bőrdzsekijét. Mi történik főhősünkkel? Gyűlölni kezdi az ÖSSZES cigányt, ezek után ő hangoztatja leghangosabban: „ingyenélők”, ki kéne telepíteni őket”, „büdös cigányok”. Ez történik egy „nem fajgyűlölő” emberrel az első őt ért negatív hatás után. A cigányok persze kihasználják az előítéleteket, a kelleténél sokkal többször hivatkoznak másságukra.



Balázs 18 éves, 5 éve skinhead: A legfőbb skinhead eszme manapság: „Üsd a cigányt!”. Minket úgy kellene tekinteni, mint polgárőrséget, és a rendőrség feladata lenne támogatni bennünket. Hogy miért rühelljük őket? Egyszerű! Elveszik a magyarok elől a munkát, lopnak, csalnak, hazudnak, azt hiszik övék az ország. A magyar linkekkel más a helyzet, hisz ők legalább itthon vannak. Én egyébként tök egyszerűen megoldanám ezt az egész cigánykérdést: vagy eltakarodtok a fenébe, vagy... Szabadon dönthetnének, melyiket választják. A fajgyűlölet mindig helytelen. Senkinek sincs joga a másikat alacsonyabb rendűnek tekintenie pusztán azért, mert más külső (!) tulajdonságokkal rendelkezik, mint ő. Hiszen minden ember ember. Te sem vagy több, és Ő sem kevesebb. Jó lenne ezt mindannyiunknak megtanulnia, és együttes erővel küzdeni azért, hogy a II. világháborúhoz hasonló események ne történhessenek meg újra. D) Olvasd el Rostás-Farkas György Cigányságom vállalom című könyvének alább közölt részleteit! Készíts vázlatot kiselőadáshoz az alábbi szempontok alapján! a) Miért fontos tisztázni a cigányság helyzetét? b) Miért nehéz a cigány származás (identitás) felvállalása a cigányok részéről? c) Milyen lehetőségeket lát a szerző a cigányság helyzetének megváltoztatására? d) Milyen akadályai vannak ennek a cigányság és a magyarság részéről? e) Mi a cigány nyelv szerepe? Mit tudtál meg a nyelvükről, irodalmukról? f) Foglald össze, amit a cigányság rétegződéséről megtudtál! g) Fogalmazd meg azt is, hogy számodra miben jelentett újdonságot ez az írás, illetve azt, hogy az olvasottak hatására megváltozott-e valamiben a véleményed, a kérdéshez való viszonyod!

ROSTÁS-FARKAS GYÖRGY: CIGÁNYSÁGOM VÁLLALOM

(I.) CIGÁNYSÁGOM VÁLLALOM Ki a cigány? Mi a cigány? Etnikum? Nemzetiség? E kérdések megközelítése nehézzé, de szükségszerűvé vált napjainkban. A társadalmi kategóriák, alakzatok, viszony- és pozíciórendszerek heves és párhuzamos felbomlása, átrendeződése megnehezíti e kérdések megválaszolását. Ugyancsak zavaró tényező az identitás megközelítésében, az önazonosság meglelésében, hogy a közvetítő kategóriák összefonódnak (törzs, etnikum stb.). Az identitást meghatározó keretek (nemzet, osztály stb.) bizonytalanokká váltak. Szükségszerű az önmeghatározás mégis, mivel az emberek, a csoportok léte, a biztonságkeresési igénye ezt mellőzhetetlenné teszi.

16 9

17 0


•

1 0 .

É V F O L Y A M

Cigányvolta a cigányembernek a legtöbbször természetes életélmény, s konkrét szituációkban tudatosul. Az önmeghatározás minden nép számára társadalmi szükséglet. Különösen nagy társadalmi mozgások, folyamatok között van szükség olyan kapaszkodókra, mint az identitás. Különösen felerősödik ez az igény értékválságok idején, így a mai korban is. Az önmeghatározás kérdése megközelíthető a személyes én oldaláról, amely az egyéni életrajz, az egyedi jellemzők, illetve annak folyamatos belső, érzelmi meg- és átélése. A másik megközelítés a szociális identitás, a szociális én oldala. Míg a perszonális én a személy egyediségének, egyszerűségének leképeződése, addig a szociális identitás az egyén társadalmi minőségének, különösségének megjelenése. Olyan sajátszerűségeké, amelyekben másokkal is osztozik, jóllehet ezt is maga egyéni módján teszi. A személyes ént főként minősítő-értékelő kategóriákkal jellemezhetjük, a szociális én meghatározásában viszont a besoroló kategóriákkal élünk, mégpedig a hozzájuk kapcsolódó értékelésekkel, érzelmi-, indulati jellemzőkkel és viselkedési késztetésekkel együtt. A szociális én harmóniája alapvetően meghatározza a perszonális én kiegyensúlyozott megélését, és fordítva, a hatás kölcsönös. A cigányok önmeghatározása ellentmondásos. „Amennyire cigány vagyok, annyira magyar is”, vallják sokan. De a „cigány” mint olyan, mindaddig csak személyes élmény maradhat, amíg a köztudatban a „cigány” fogalom oly sok félét jelent. Hazánkban ma tudományosan „a cigányság etnikum, mely sajátos történeti és társadalmi múlttal rendelkezik” a köznapi élet szintjén. Ez azonban nem így van, sok negatívum tapad hozzá. „A cigányok koszosak, putriban élnek, sok köztük a bűnöző, mások a törvényeik, mint a nem cigányoké”. Így a mások által kimondott, gondolt, gyakran negatív előítélettel terhelt, cigány „szociális én” a „perszonális én”-nel kemény ellentétben áll. A cigányember számára tehát a cigány önmeghatározás nem természetes, nem nyilvánvaló, hanem ellentmondásokkal terhes élmény. A magyarság élmény talán természetes lehetne, de mivel Európa területén mindenhol élnek cigányok, ez sem teljesen tisztán megélhető kategória, bár a magyarsággal vaki azonosulás lehetősége adva van. De lehet-e ez cél? Aligha. A saját nyelv, a saját kultúra, a saját hagyományok a nemzetiséggé válás irányába mutatnak. Nehezíti a cigányság önmeghatározását a cigány volt vállalását a nem cigányok körében virágzó előítéletek, a történelmi, a társadalmi múlt, de a szerveződött cigányság belső heterogenitása, pozícióharca is. A cigány értelmiségiek és a telepi deviánsok közötti óriási távolság: érték, igény, belső késztetés stb. különbsége is nehezíti a cigányok önmeghatározását, a cigányság vállalását. Mivel a cigányságot az őt körülvevő népek a történelem folyamán majd minden esetben perifériára szorították, leértékelték, ezért életükben más értékek váltak meghatározóvá. Gyakran éppen ellentétei a körülöttük élők törvényi és erkölcsi előírásainak. Igazán ki sem alakulhatott az önmaguk vállalása, s a hozzájuk tartozó viselkedésformák mellett önmeghatározásuk, helyük az őket körülvevő világban. A cigány embernek a „cigányság” kategóriájához fűződő érzelmi viszonyulása is szituatív jellegű lehetett csak: más ha „maguk között” vannak, más ha „magyarok” között, hivatalos helyen, vagy nem hivatalos helyen. Nehéz vállalni a „cigány”-ságot olyan közegben, ahol a negatív előítélet a domináló. A személyes én védelmében kényszerülnek vagy éppen természetes módon választanak olyan megoldásokat, amelyek formálisan „felemelik” személyüket, s ezzel támaszt nyernek önmegbecsülésükhöz. (Például házasság magyar nőkkel, magyar férfiakkal, agresszivitás, a nyers erő fitogtatása; türelmes bizonyítás a „külső emberek”, az idegenek számára stb.) Ez az önbecsülés – ami adott szituációban létezik – nem mindig azonos a személyiség értékével. Legtöbb esetben rendelkeznek értékekkel, de a mások által elvárt és az önmagukról alkotott kép távolsága bizonytalanságot szül bennük.



Ezek az identitászavarok, élmények késztetik a cigányságot arra, hogy megélt, de íratlan történelmüket elfogadtassák; gyökerüket, származásukat deklarálják; nyelvüket, szokásaikat, hagyományaikat elfogadtassák mindenkivel. Az alapvető bizonytalanságot jó1 mutatja, de egyfajta pozitív fejlődést mutatnak a NYELV egységességére utaló törekvések, viták. Igaz, hogy ma nem egészen egységes a cigány nyelv. Ez egyrészt a különböző nyelvjárások (lovári, másár, khelderás, színtó stb.), másrészt a nemzedékek hosszú során át egy helyen élő cigányok nyelvi zártságának eredménye. Ez utóbbi esetében a nyelvi formák zártak, szituációs jellegűek. Így a más területen élők nem értik egymást. Ez viszont történeti, társadalmi örökség is. A cigányok lapjai, a cigányok által írt kétnyelvű irodalom azonban eredményes és jelentős törekvés az egységesség kialakításában. A cigány nyelv egységesítése, irodalmivá tétele lehetséges, mivel minden európai cigány nyelvjárás alapszókincse megegyezik. Ez pedig az önmeghatározás érdekében az önmeghatározás folyamatában elengedhetetlen. A cigány szokásrendet a történelem határozta meg. A kasztrendszer még ma is él. A lovárik magasabb törzsi rendet képviselnek, igen sok vajda ebből a törzsből került ki. (Például: Duduma, Csokó, Pulya, Neneka, Gurano stb.) A belső kasztrendszerből eredő ellentmondások még nehezebbé teszik az önmagukra találást, ha az előítéleteket még ráterheljük a jelen helyzetre. A pillanatnyi jelen által meghatározott lét, mint biztonság, a cigányság esetében többet jelentett, mint a jövőre való készülődés. A mindenkori gyökértelenség miatt nem alakulhatott ki jövőkép sem. A hazánkhoz való kötődés hiányát pótolhatta a ma is élő nemzetségekhez (kasztokhoz) kötődés, ami tulajdonképpen bizonyos elégtételt, öntudatot is jelenthet a cigányoknak, hiszen a „magyarok” közül ki hivatkozhat arra. hogy „Álmos, Előd stb.” törzsébe tartozik. Érdekes tehát – igaz, hogy sokszor történelmi-társadalmi hátrányt is mutat –, hogy a mai cigányság a törzsére hivatkozik önmeghatározásában. Ugyanakkor ez indentitáskeresésük jele is, tehát pozitív jelenség, mert keresik a kapaszkodókat, ami ez esetben a nemzetségeket jelenti. De ki értékeli ezt? Régmúlt történelmi formáció a nem cigányok életében. Nehezíti a helyzetet az is, hogy a magyarok körében is felvetődnek identitás-gondok, – ki a magyar, milyen a magyar, gyakori kérdések ezek a magyarságnál is. A nemzetben való hit az, ami segíti őket a kérdés megoldásában, megélésében. Nem politikus dolog ütköztetni a cigány és nem cigány kérdést, és nem is hálás. A cigány ember olyan közegben keresi a múltját, ami az indentitás szempontjából nagyon is bizonytalan. (Gondoljunk a „nyelvében él a nemzet”, az „állam a nemzet” stb. kitételekre.) Nem könnyű feladat tehát a cigányság indentitásának megtalálása, elfogadtatása. Harc, kompromisszum, előítéletek fellazítása. De ez nem csak a cigányok feladata. A nem cigányoknak is feladatuk az olyan előítéletek feladása, amelyek a nemzet együttműködését gátolják. Deklaráljuk a demokráciát, mégis tudjuk, hogy ez a cigányság szempontjából még kevésbé teljes, (munkahelyről elbocsátás, stb.) – de az indoklás valamiféle jogi, gazdasági, mint a nem cigányok számára. Az biztos, hogy ha a cigányok megtalálják önmagukat, ráébrednek személyiségük és nemzetiségük értékeire, könnyebben megoldják külső és belső ellentmondásaikat. A külső ellentmondások leküzdésében azonban szükségünk van a nem cigányság tűrő-, megértőképességére, segítségére is. A cigányságnak ugyanakkor szembe kell néznie azzal a ténnyel is, hogy a szociálpolitikai kedvezményeket nem minden cigány kezeli szerényen és megfelelően, sokan vissza is élnek ezekkel. A nem cigányok természetesen ettől még előítéletesebbé válnak. Ugyanolyan gazdasági körülmények között élő cigányok „jár nekem” jelszóval szociális előnyhöz jutnak a nem cigánnyal szemben. (Pl. bérlakás, olvasótábor, ingyen ruha, ingyen étkezés a napköziben.) Egy hazában élünk, de az együttélés biztonságáért sokat kell tennünk mindkét részről. El kell ismerni a cigányság létét, jogait. Joguk van az élethez, de kötelességük figyelembe venni a jogok mellett a kötelességeket is adott hazájukban. A történelmi-társadalmi múlt magyarázatot ad, de fel-

17 1

17 2


•

1 0 .

É V F O L Y A M

mentést nem adhat. A cigány népnek kötelessége ugyanúgy élni, mint a nem cigányoknak. Ugyanakkor érdemes megőrizni és tovább építeni, újjászervezni hagyományaikat, azokat a szokásokat, amelyek emberileg is értékesebbekké teszik őket a maguk és a környezetük számára. És vannak ilyenek – nem is kevesen. (3.) Mai viszonyuk önmagukhoz Cigány vagyok: Együttműködöm a cigányokkal, nem cigányokkal a cigányok felemelkedése érdekében. Cigány vagyok, szégyellem, mert kisebbségi érzésem van, az előítéletek miatt. Cigány vagyok, ezért hántanak. Nem tudok hova beilleszkedni, nem fogadnak be. Cigány vagyok, mert ebből előnyöm van. Származásom előnyöket jelent, tanulási lehetőségem van. (Költő, író.) Cigány vagyok, de csak az anyagi jólét érdekel. Cigány vagyok, az is akarok maradni, hagyományosan élek, nem akarok magyar lenni. Cigány vagyok, az is akarok maradni, de úgy akarok élni, mint a nem cigányok. Cigányok között vallom csak cigánynak magam, mert eddig csak hátrányom volt a cigányságomból. A helyzet dönti el, hogy minek vallom magam. Cigány vagyok, de nincs kapcsolatom a cigányokkal. Cigány vagyok, de csak az értelmiségi cigányokkal tartom a kapcsolatot. Én még cigány vagyok, de a gyerekeim már nem cigányok. Büszke vagyok származásomra, mert őseim kultúráját, nyelvét őrzöm, gyerekeimet is tanítom cigányul. Gyerekeimet iskoláztatom, hogy értelmesek legyenek, legyen szakmájuk, de ismerjék a hagyományos cigány életet is, ne hagyják veszni a cigány kultúra értékes elemeit. Cigánynak vallom magam, bár ebből eddig csak hátrányom volt. Cigány vagyok, mert fekete a bőröm, már messziről látszik, hogy ki vagyok. Ez egy kicsit zavar, de nem tehetek róla. Élek, ahogy tudok. Nem vagyok cigány: Mert szégyellem. Én már művelt vagyok, a többiek műveletlenek. Nem vagyok cigány, mert eddig nem volt dicsőség cigánynak lenni. Szégyen cigánynak lenni. Kisebbségi érzésem van. Mert félek, hogy megint üldözni fogják a cigányokat. Nem vagyok cigány, a cigányoktól távol tartom magam, nem élek cigány környezetben. (4.) Út a helyes viszonyhoz A cigányságon belüli ellentmondások Az egyes csoportok ellentmondása A két cigány csoport, a kárpáti cigányok (első hullám) és az oláhcigányok (második hullám) térben és időben eltávolodtak egymástól. A kárpáti cigányok zöme az elmúlt századokban nyelvét kénytelen volt feladni, törzsi-nemzetiségi szervezetük felbomlott. Egy részük még beszéli az ún. kárpáti dialektust (pajibano, szinto). Egy részük zenészként helyezkedett el, magukat „úri” cigánynak tartják. Más részük kovácsmesterséggel foglalkozott, a többség alkalmi munkából élt. Az oláhcigányok hosszabb időt töltöttek együtt, nagyobb csoportokban, törzsi-nemzetiségi szervezetük ma is fennáll. Ennek egyik bizonyítéka a nyelvi dialektusok. A kapitalizmus mesterségesen állította szembe a két cigány csoportot. A XX. század elején igen sok negatív vélemény jelentkezett az oláhcigányokról, mivel kultúrájukat, szokásaikat nem ismerték, és különböztek a már letelepedett cigányoktól. A vándorláshoz, lótartáshoz szokott oláhcigányok nehezebb helyzetbe kerültek, mint azok, akik már több száz éve éltek itt. Így az oláhcigányok befelé fordulása egyre nőtt, és sem a



másféle cigányokkal, sem a nemcigányokkal nem barátkoztak, a kapcsolatuk a minimálisra csökkent. Ehhez még az is hozzájárult, hogy belső szervezettségük eltérő volt. Az oláhcigányok erősen ragaszkodtak nyelvükhöz, mert ez számukra bizonyos védettséget jelentett, a valahová tartozás biztonságát. Az oláhcigányok magukat csacso romnak – igazi cigánynak – tartják, mivel nyelvüket, szokásaikat megtartották. Tulajdonképpen az oláhcigányok a hordozói a cigány hagyományoknak, nyelvnek, kultúrának az egész világon. Ez nem azt jelenti, hogy a többi cigány már nem volna cigány, csak azok kevesebbet tudtak megőrizni az ősi kultúrából. A cigányul nem tudókat romungrónak (magyar cigány) nevezik. Ez az elnevezés tágabb értelemben azt jelenti, aki nem tud cigányul, az romungro, bármely országban él is. Azt is meg kell jegyezni, hogy helytelen az az osztályozás, ami a cigányokat ország szerint veszi figyelembe. Mivel az oláhcigányok minden országban megfordulnak, ezért nem lehet azt mondani: angol cigány, német cigány, magyar cigány, francia cigány stb. Az a helyes, ha magyarországi kárpáti cigány, romániai oláhcigány, franciaországi oláhcigány a megnevezés. Egy közelebbi meghatározás még jobban helytálló, ami a nyelvi dialektust is feltünteti. Így pl. franciaországi khelderash, svédországi lovári, lengyelországi pajibano, stb. A cigányul nem tudók a cigányokat tartják cigánynak (az oláhcigányokat), de azt mondják róluk, hogy kortorárok (varázslók), veszettek. A lovárók a többi cigányt (oláhcigányt) csurárnak nevezik. Azok is cigányok, csak nem olyanok, mint mi, nem olyan szokásaik vannak, nem úgy beszélnek, mint mi. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy egymás beszédét nem értik. Az oláhcigány dialektusokon belüli eltérés nem megy a megértés rovására. Minden cigány a maga törzsét-nemzetségét tartja az igazinak, s a maga nyelvi dialektusát tartja a legjobbnak. A mai cigány törzsek-nemzetségek még funkcionálnak, bár szerepük egyre csökken. Ennek bizonyítékai a nagycsaládok összetartozása, a szokások továbbélése, a nyelvi dialektus további léte. A nemzedékek ellentmondása kiélezettebb, mert a gyorsuló idő türelmetlenséget szül. Az idősek nevelési módszerei nem változtak, az idősek másképpen látják a fejlődést, a fiatalok csak a szórakozásnak akarnak élni, ezért is kerül egy részük összeütközésbe a törvénnyel. A fiatalok nem akarják átvenni az idősek foglalkozását, sok helyen a ló helyett az autó veszi át a szerepet. Rétegződés Az anyagi és kulturális rétegződést külső és belső tényezők befolyásolják. A nem cigányok anyagi jóléte, a cigányok anyagi nehézségei az ellentmondásokat csak erősítik. Az anyagilag jobban álló cigányok lenézik a többieket, hasonlóan a tanult cigányok a nem tanultakat nézik le. A kultúrálódást befolyásolja az a tény is, hogy otthon kevés a biztatás, illetve a sorozatos iskolai kudarcok elveszik a tanulási kedvet. A cigány értelmiségen belül is megtalálhatók az ellentmondások. A kultúra kérdésében eltérőek a vélemények, pl. abban, hogy a cigány nyelv mennyire szükséges a felemelkedéshez. Aki tud cigányul, az azt bizonyítja, hogy feltétlenül szükséges a cigány nyelv, mert „nyelvében él a nemzet”, aki nem tud cigányul, az csak azért nem áll a nyelv mellett szilárdan, mert ő nem beszéli, de szeretné! Az értelmiségiek egy része elszakadt a gyökerektől, mivel munkája más irányú, nincs kapcsolata a cigányokkal. Előítéletek a nem cigányok részéről Az előítéletek azóta hatnak, mióta a cigányok üldözése megindult. Mivel a cigányokat nem értették, hiszen az ősközösségi viszonyok között élő cigányok vándor életmódja, és a földhöz kötött feudalizmus több száz éves antagonizmusa a cigányok előítéletének is hordozója lett. A cigányok nem bírtak megbarátkozni a számukra idegen földműveléssel, a kötöttségekkel, igyekeztek a törvényeket kijátszani, ezáltal az ellentmondások egyre növekedtek, s a cigányok be-

17 3

17 4


•

1 0 .

É V F O L Y A M

felé fordulása is egyre nőtt. Mivel befogadásról szó sem lehetett, befogadó közeg híján a cigányok ott tengették életüket, a periférián, a falvak, városok szélein, s alkalmi munkával, lopással, koldulással voltak kénytelenek élelmet szerezni maguknak. Az előítéletek megszüntetésének útja lehet a cigányok elfogadása, a cigány szó helyett saját népnevük használata: rom (ember). A kategorizálás, sztereotipizálás már az iskoláskorban megszüntethető, vagy ott kell elkezdeni? A megoldás a cigányok felemelkedése. A cigány haladó hagyományok ápolásának lehetősége, a cigány nyelvű irodalom létrejötte, a cigány nyelvújítás kérdései. Anyanyelvi iskolázás, továbbtanulás. Nagyon fontos a humanitás. Minden népnek legyen lehetősége kultúrája, nyelve ápolására. E) Az alábbiakban egy fotóesszéhez írt kísérőszöveget, egy rövid írást a cigány hitvilágról és egy cigány népmondát olvashatsz. Kiselőadásod vázlatát az alábbi szempontok alapján készítsd el! a) Hogyan nyilvánulnak meg az előítéletek a cigánysággal szemben háborúk esetén? b) Mit tudtál meg a cigányság hitvilágáról? c) Hogyan fogalmazza meg a népmonda a cigányság helyzetét a világban, önmagához való viszonyát?

RAJKO DJURIĆ: ELVESZETT LELKEK NYOMÁBAN A délszláv háborúkban két tűz közé került cigányokról nem sokat tud a világ. Ők nem voltak harcoló felek, nem bombázott értük a NATO, nem szerzett nekik békét az Európai Unió, nincs országuk, amely kiállt volna értük. Így lettek ők szimplán csak áldozatok. 1997-ben kiállítást rendeztek Berlinben a Zyklop Foto Fabrik csoport roma menekültekről készített képeiről. Az alkotók között volt a Berlinben élő szerb fotós, Nihad Nino Pušija is. Az alábbiakban a tárlat katalógusába írt két kísérőszöveget olvashatják. Éveken át kutattam a népem, a romák és a szintók történelmét. A 11. század óta – amikor az arab hódítók elüldözték őket Indiából – napjainkig a romák sok háborút és szerencsétlenséget éltek meg. Minden ellenük van: az ég, a föld és az emberek. A romák megsemmisítése és szenvedése létük látható jele. Ahogy örökké ebben a bűvös körben mozognak, inkább csak léteznek, mint igazán élnek. Lehet győző az egyik és vesztes a másik, de mindannyian alulmaradnak az élettel szemben. A 2. világháború alatt a nácik és a fasiszták nap mint nap deportálták a romákat teherautókkal és marhavagonokkal szerte Európában. Agyonlőtték, leöldösték, kalapáccsal agyonverték, a gázkamrákba küldték őket… Náci orvosok, mint Mengele, roma és szintó gyerekek szemét szúrták ki (az auschwitz-birkenau-i Mechau-gyerekek), Buchenwaldban pedig a lágerparancsnokok megparancsolták, hogy a franciaországi Simon bőrét nyúzzák le. Amikor Berlin utcáin sétálok, úgy érzem, hallom népem és őseim jajkiáltását. A remény és az emberekbe vetett hit kedvéért úgy érzem, az lenne a legjobb, ha ezt az egész szörnyűséget elfelejtenénk. De a gyilkosságokról és aljasságokról szóló hírek most Jugoszláviából, abból az országból érkeznek, ahol születtem, és ahol azt vallották, hogy a rossznak és szörnyűnek az emléke is megszűnik. Már 1991 augusztusában 250 roma család menekült el Mostarból. Két hónappal később nekem is el kellett hagynom Belgrádot. Így lett az 1979-ben megjelent Otthon nélkül, sír nélkül című verseskötetem a romák és szintók sorsának elnevezése.



Ha rápillantok a boszniai – ahol 1991-ig kb. 300 000 roma élt – háborús menekültek fotójára, mintha csak azoknak a romáknak a végtelen oszlopát látnám, akiket 1943 tavaszán hurcoltak a horvátországi Jasenovacba. (Jasenovacban a 2. világháború idején koncentrációs tábor volt.) Százakat, ezreket, a Beganovićokat, Hudorovićokat, Hasimovićokat… megmaradt bennem egy fiúnak és egy lánynak a képe, akinek a blúza a buchenwaldi Simon lenyúzott bőrére emlékeztetett. A fiú lábánál egy labda. Miközben ez a fiú a fényképhez pózolt, bizonyára semmit nem tudott arról a szarajevói roma fiúról, aki egész családját elvesztette egy nap alatt. Arról a zenicei fiúról sem, akinek egy akna térdből leszakította a lábát. Sötét szeme mögött fehér konténerek látszanak, amik engem egymásra pakolt koporsókra emlékeztetnek. A háttérben a fák mintha az égig érnének. Nem hallani a golyót, ami a mosolya mellett süvít el. Az a bensőséges ölelés, ahogy ez a fiú és ez a lány átkarolják egymást, mintha a hazájukat szimbolizálná, ahonnan elüldözték őket. A romáknak van egy siratóénekük, ami így hangzik: „Meg fogok halni. Meg kell halnom! Nem bánom, hogy elvisz a halál, de nagyon sajnálom, hogy nem fog senki megsiratni.” És valóban: bánkódik bárki is amiatt ezen a világon, ha a romák szenvednek és meghalnak? Amikor Auschwitz megtörtént, azt mondtuk: Nem tudtuk, hogy létezik. Hála „őfenségének”, a televíziónak, az egész világ látta a boszniai koncentrációs táborokat, amelyeknek foglyai között romák is voltak. Miközben sokan ezt mondják: nem értjük. A berlini roma menekültek nem szívesen nézik a híreket. A tévé inkább videólejátszóként működik számukra. Családi ünnepeikről, egykori településükről készült felvételeket néznek. Ilyenkor úgy érzik, mintha még mindig ott lennének. Nézik és sírnak. Mint az ünnepeiken: mulatnak és sírnak. Roma települések százai tűntek el: Jasenje, Kalesija, Teočak, Zavidovići, Brčko… Ezért szorítják az emberek a kezüket a hasukra, miközben a tévét nézik: hogy ne robbanjon szét a szenvedéstől és a szomorúságtól. Egyik kezük a hasukon, a másik a szívükön. A legtovább annál a fényképnél időztem, amelyiken tarka szőnyegek mellett egy fiú áll, és az égre tekint. Mintha az elveszett lelkeket keresné; Indiától Boszniáig. A berlini temetőkben megmaradnak a boszniai romák nyomai és jelei. Más kertek ajtajai zárva maradtak számukra. A sors egyértelműen úgy döntött, hogy a romák névtelen (vető)magját csak a temetőkben lehet elvetni. Ki tudja, egyszer talán még ez a mag is kicsírázik 1991 óta több boszniai roma családot is megismertem, akiknek a sírjai Berlinben vannak; még egy fiatalember temetésén is részt vettem. A hodzsa azonban nem volt hajlandó a temetőbe jönni, így ez a szomorú esemény kínszenvedéssé vált. Ha romákról van szó, bármi megtörténhet. A jugoszláviai háború előtt néhány helyen megtiltották a romáknak, hogy halottaikat a helyi temetőben temessék el. Goran Matković, a kétévesen elhunyt kisgyerek szüleinek hat napig kellett várniuk a helyiek „kegyére”. Vagyis éppen annyi ideig, amennyire Istennek volt szüksége a teremtéshez. Az életből és a tapasztalatokból okulva a romák ősidők óta énekelnek egy dalt, amelyben Istennek ezt ajánlják: „Szedd össze magad, ha a világot újra akarod teremteni.” A keresztény és muszlim romák toleránsak minden vallással. Johann Erich Biester a következőt állapította meg róluk: „Számomra a cigányokban a gondolkodásmódjuk mellett leginkább hitetlenségük, vagy sokkal inkább a mindenféle babonáktól való mentességük a legérdekesebb. A felvilágosodás sem hirdet mást, így a cigányok Európa vagy akár az egész világ legfelvilágosultabb emberei…” (A cigányokról, különös tekintettel a Porosz Birodalomra. Berlinische Monatsschrift 21. Berlin, 1793.) Náluk nemcsak a vallási őrületnek nincs semmi nyoma, de annak a faji, nemzeti őrületnek sem, amiért pedig annyi úgynevezett felvilágosult nép lelkesedik. A roma egyébként azon kevés nép közé tartozik a Földön, amelyik soha nem vezetett háborút más nép ellen, és amelyik a háborút a legnagyobb rossznak tartja. Antonio Machado spanyol költő a romák sorsát Jézus Krisztuséhoz

17 5

17 6


•

1 0 .

É V F O L Y A M

hasonlította: „Énekelj neki egy dalt, kedves törzs! / Még várja a cigány-Jézus, hogy megmosd véres kezedet / amely majd megszabadítja őt a kereszttől.” A 12 millió európai roma Európa legkevésbé védett nemzeti kisebbsége és emberi közössége. De számukra – és ezt szociológusok és antropológusok bizonyítják – a szabadság és a szeretet a legfontosabb és mindenekfölötti értékek. Ezért tűnhet számukra még ez a világ is szebbnek, mint amilyen valójában, és úgy tűnik, ezért találnak könnyebben és gyorsabban értelmet az életben és a halálban is. (Fordította: Gróf Ágnes)

A CIGÁNYOK MESE- ÉS MONDAVILÁGÁRÓL A cigányok hiedelem-, mese- és mondavilága az egykori csodálatos és egyben ellentmondásos, indiai hitvilág elemeire épül. A hajdani és a mai cigány mesékben is még mindig elevenen élnek a Káli istennő köré csoportosuló legendák. A Szent Sára-kultusz és egyéb jellegzetesen indiai istenségek a mesék fő alakjaiként ma már csak a cigányság mese- és mondavilágában léteznek. A cigányság az az egyetlen Indiából elvándorolt nép, mely évszázadokon keresztül elevenen megőrizte a csak az indiai emberekre jellemző népi és vallási motívumokat. A mesevilágukban hordozott szent és vallási motívumok meghatározóak voltak életvitelükre és életformájukká vált mindennapjaikban. Az Indiában szentként és istenként tisztelt alakok az évszázadok során családokra, családfőkre, szülőkre, mindenki által tiszteletben tartott egyes családtagokra orientálódtak. A ma is legendaként élő meséknek ők lettek fő alakjai. Az indiaihoz hasonló bizonyos kasztszellem cigányságunknál a XIX. századig szintén fellelhető volt. A törzsi tagozódás úgy nyelvileg, mint foglalkozás és családok szerint választotta szét az egyes törzseket egymástól. Így jöttek létre a Dudumeshtyi, a Duceshtyik, Nenekeshtyi törzsek. Ezek vezetői, vajdái voltak: Duduma, Duca, Neneka, akik rátermettségüknél, alkalmasságuknál fogva a legnagyobb tiszteletben álló személyiségekké váltak. Kötelesek voltak betartani és betartatni a ROMANI KRIS-t (Cigány Törvény). Az ebben foglaltak mindenki számára irányadók és kötelező érvényűek voltak. A Romani Kris belső parancs által vezéreltetve jött létre. Ez volt az az erő, mely az évszázados vándorlások és megpróbáltatások idején is megtartotta és megőrizte a cigányság egységét és méltóságát. A Romani Kris által nyerte el a cigány ember egyéniségét, tartását, arculatát. A Törvény szent és sérthetetlen volt, mely szerint kétfajta bűn létezik: az örökös és a megbocsájtható. A kiválasztott törzsfők, vajdák élő legendaként, a törvény nagyköveteiként jártak el a törvény megszegőivel szemben. Ez volt az egyetlen lehetséges útja annak, hogy megőrizzék és átmentsék ősi szokásrendszerüket és kultúrájukat. A törzsek felbomlása után az ősi kultúra őrzői és hordozói maguk az erős kötelékben élő családok lettek. A családi viszonyokat ezt követően a patriarchális rendszer jellemezte, bár a családokban a meghatározó és összetartó erőt mindig az anya jelentette. A cigányság ma már legendássá vált anya- és gyermekszeretete szintén ebből az ősi erőből táplálkozik. Az ebből fakadó mesevilág alapja ma is a cigányság gazdag érzelemvilágának tükre. Ez az álomvilágnak tűnő mesekincs az a mindig megújulni képes katartikus erő, mely minden ember számára dús életélményt és hitet képes adni a lélek feltöltődéséhez. (Forrás: http://www.amrita-it.com/ciganysag/index.htm)



MIÉRT VAN A MI URUNK, JÉZUS, HÁROM SZEGGEL FELFESZÍTVE Cigány népmonda, Bartos Tibor feldolgozásában Pedig hát négy szöggel szokták az ilyesmit abban a világban. Hát elég az hozzá, mikor az okosok már elhatározták, hogy keresztre feszítik a mi Urunkat, s meg is ácsoltatták a keresztet hozzá, elküldtek három katonát, hogy hozzanak szeget hozzávalót, négyet. Adtak velük nyolcvan krajcárt, hogy jó erős legyen a szeg, megbírja a mi Urunkat. El is ment a három lándzsás katona még kora délután, azzal, hogy várják meg a szeget, mert holnap reggelre kell. Mentek szóval, az úton, de igen viszkedett a zsebükben a pénz, meg meleg is volt nagyon, hát betértek az úton egy kocsmába, egy-egy kétdecire. Aztán, ahogy az már lenni szok, gyere pajtás még egyszer megbuktassuk, na gyere még egyszer, elpiázgatták a felit a pénznek, aztán meg sehol semmi szeg, csak már alkonyodik. De még jóidőben észhez tértek, mert annyibul rendes katonák voltak, hogy nem itták magukat eszméletlenre és kifordultak a kocsmából szegkovácsot keresni. No, nem is messze leltek egy arábust, bementek hozzá a sufnijába és mondják: – Hallod-e, te arábus! Négy jó szeg kéne nékünk, keresztfába való, kalapáld ki sebtibe. A Krisztus Jézust nyújtsuk meg holnap, amiért király akart lenni. Alighogy meghallotta ezt az arábus, fölkapott egy vödör vizet, kioltotta vele a tüzét, és azt mondja: – Nem úgy van az, katonák! Hallottam én arról a Krisztus Jézusról, nagyon egy nagyszerű ember az. Ha ti azt fel akarjátok akasztani, én abba nem segítek nektek. – Jól meggondold, arábus! Mink szépen beszélünk veled, hát hallgass a szép szóra. Mert ha nem, beszél ez helyettünk. És a lándzsájukra csaptak. De bizony az arábus csak megkutyálta magát, hogy ő nem. – Jól van – mondták a katonák, és átszúrták a lándzsájukkal. Aztán mentek tovább egy házzal. Igen ám, de már másik szegkovácsot nem volt olyan könnyű találni. Kétszer is megkerülték a várost, amíg egy udvarból megint kalapálást hallottak. Zsidó verte ott a vasat. A katonák bemennek és mondják: – Hallod-e, te zsidó! Négy erős szög kell keresztfába, megvárjuk. – Annyit már okosodtak, hogy nem szóltak a Krisztusról. A zsidó munkához is látott. Levágott négy vasat egyformára, aztán fogta a dudát s jól felszította a tüzet. Hát ahogy a vasat belenyomja a koksz közé, kicsap a láng magosra, és megszólal belüle a halott arábus: – Ne csináld, zsidó, ne csináld, mert a legnagyobb prófétát feszítik fel vele! A Krisztus Jézus keresztjére kell a szeg! A zsidó, hogy ezt meghallja, eldobja a kalapácsot. Megreszket egész testjiben és így beszél: – Nem, nem, ha én kerülök mellé, akkor sem! Én láttam a múlt vasárnap, amikor megjött a szamár hátán. Addig-addig, mígnem a lándzsások átszúrták őtet is. Az ám, de közbe öreg este lett. És a katonák hazamenni sem mertek üres kézzel, mert a fele pénznek a seggire vertek. Hová legyenek hát? Most már nincs a szeget ki megcsinálja, szakadó éjnek idején.

17 7

17 8


•

1 0 .

É V F O L Y A M

Hát amint meg-megállnak, mennek, csak úgy se ide, se oda, pislancs kis világot látnak jó meszsze az út mentén. Elmennek odáig, gondolják, megnézik, mi az, látják ám, hogy egy cigány ül az árokszélen, mellette kis halomban faszén parázslik. A cigány kezibe fogó, szeget tart az üllőre, a felesége meg ráver a nagykalapáccsal, ahogy régen szokásba volt. – Del o Dél lacsi rat – emeli a cigány a kalapját tisztességgel, ahogy a vitéz uraknak kijár. – Jó estét, te cigány. Csinálj csak olyan szeget nekünk még hármat, amilyen a kezedbe van, azt meg add ide. Negyven krajcár az ára, azt is megmondjuk, se több, se kevesebb. Nagy pénz volt az a negyven krajcár akkor, hát még a cigánynak! Kétszer se kellett szólni neki, már hegyezte is az újat. De ahogy a tüzet fújtassa, neki is megszólal ám a halott arábus, meg a zsidó lelke is. Azt mondják: – Ne csináljad, cigány, ne csináljad, mert a legnagyobb prófétát feszítik fel vele! A Krisztus Jézus keresztjébe kell a szeg! Az asszony nem hallotta, a katonák se hallották, csak a cigány hallotta. Nézett egyikről a másikra, nem tudta, mitévő legyen. Nagy ember a Krisztus Jézus, azt már hallotta egy öreg szegkovácstól, de hát a vitéz urak nagy emberek, lándzsájuk van. S ahogy nézi a lándzsájuk hegyit a cigány, látja ám, hogy véres. Több se kellett neki, csak intett az asszonynak, hogy verjen rá. El is készült így még két szeg, a késszel együtt, amit a katona az iszákjába tett, három, elkészül a negyedik is, ledobja az üllő mellé, mert tüzes még. Haj, Dévla, Dévla, nagy a te hatalmad! Mert csudát kerásztál akkor az egész romaságnak! Mert bizony a szeg nem akart kihűlni, nem is hűlt, csak ott feküdt a földön tüzesen. Hiába loccsintott rá a cigány vizet, hiába hányt rá földet, hiába, hiába! A katonák elnézték egy darabig, hogy kínlódik az utolsó szeggel a cigány, aztán ők is megszagolták a csudát, s lándzsa ide, lándzsa oda, elszaladtak három szeggel. A szegény cigány is odábbállt még azon éjjel. Hol itt ütötte fel a sátrát, hol ott. De hogy miért, azt nem tudják. Hát azért, mert valahol csak bútízgatni kezdett, a szög egyszer csak nem hűlt ki, izzott, mint a parázs, hányta rá a földet, loccsintott rá vizet, aztán csak szaladt kocsin, lovon, mintha ki a világból. Hát így jutott a mi Urunk Jézus Krisztusnak csak három szeg. Drága Déloro, ne verd már ezt a szegény, szerteszét népet! 11. Bíráljátok el a csoporton belül az otthoni munkákat, válasszatok magatok közül előadót, és tartsátok meg kiselőadásotokat!



12. Készíts házi dolgozatot az alábbiak szerint! a) Olvasd el a következő szemelvényt, és használd esszéd megírásakor a benne foglalt ismereteket!

Sztereotípiák Szociológusok vizsgálják, hogy a valamely rasszhoz tartozás hogyan befolyásolja az emberek viselkedését. Ugyancsak kutatás tárgya az etnikai hovatartozás kérdése. Etnikai csoportnak az egy országon belül élő, sajátos jellegzetességekkel rendelkező embercsoportot nevezzük. Az etnikai csoport tagjainak közös a kulturális öröksége, összetartozásuk büszkeség forrása lehet, a szolidaritás érzését válthatja ki a csoporton belül. De a rassz kategóriához hasonlóan az etnikai hovatartozás is kiválthat előítéletet és hátrányos megkülönböztetést. Az előítélet szóban az „előre ítéletet alkotni” kifejezésre ismerhetünk. Ítéletet alkothatunk egy emberről például, ha megtudjuk, hogy egy adott etnikai csoport tagja, még mielőtt őt magát megismernénk. Az előítélet a következőképpen jellemezhető: 1. Egyes csoportok között meglévő valós vagy képzelt különbségeken egyaránt alapul. 2. Ezekhez a különbségekhez értéket társít, mégpedig úgy, hogy a többséget alkotó csoportot tekinti mércének a kisebbség rovására. 3. Az előítélet általánosítás, vagyis a csoport minden tagjára vonatkozik. Hátrányos megkülönböztetésről (diszkriminációról) akkor beszélhetünk, ha az előítélet tettekben is megnyilvánul. Például, ha egy munkaadó azt mondja, hogy minden cigány lusta, előítéletesnek nevezhetjük. De ha nem is hajlandó cigány munkaerőt felvenni, akkor már mondhatjuk róla azt is, hogy hátrányosan megkülönbözeti egy csoport tagjait. Nem minden előítéletből következik hátrányos megkülönböztetés, sőt léteznek pozitív előítéletek is – és ezek sokszor ugyancsak különös hátrányokat okozhatnak az érintetteknek. De akármilyen értékítéletet fejez is ki, a hatása ugyanaz: egyes embereket beskatulyáz, azaz sztereotípiákat használ. A sztereotípia tehát olyan állítás, mely egy embert a csoportja (vélt) sajátosságaival jellemez. (Részlet a Szemtől szemben a történelemmel és önmagunkkal. Társadalomismereti szöveggyűjtemény középiskolások számára című könyvből) b) Az alábbi témafelvető kérdések segítségével írj esszét „Az előítéletekről Szabó István A lázadó című novellája kapcsán” címmel! – – – – – – –

Szerinted van a népeknek, népcsoportoknak karakteres, jellemző tulajdonságuk? Ha igen, hogyan jelenik ez meg a mindennapi ember életében? Szorgalmasak a svábok? Mindegyik szorgalmas? Milyenek a magyarok? Segít vagy hátráltat az életben való eligazodásban a sztereotípiák használata? Van-e olyan tulajdonságuk a magyaroknak, amelyik minden magyarban megtalálható? Mitől lesz egy nép „lelke” olyan, amilyennek aztán a világ minősíti? Mit jelent szerinted a kultúra fogalma, ha egy egész népről beszélünk? Mi tartozik bele? Fogalmazd meg magad számára a diszkrimináció, a sztereotípia, az etnikai csoport kifejezések tartalmát!

17 9

18 0


•

1 0 .

É V F O L Y A M

c) Írásodat a következő szempontok szerint értékeli tanárod: –

Tartalom: Helyesen használod-e a témakör fogalmait? A szociológiai ismereteket összekapcsolod-e a novellával? Felhasználod-e az órai novellaelemzés és a kiselőadások tapasztalatait? Személyes véleményt fogalmazol-e meg?

–

Nyelvhasználat, szövegalkotás: Írásod nyelvi regisztere megfelel-e az esszé követelményeinek, vagyis igényes, tudományos megalapozottságú? Nem követsz-e el súlyos nyelvhelyességi hibákat? A szövegalkotásban tartod-e a klasszikus hármas tagolást, ha szükséges tagolod-e a szöveget, kisebb egységekre is? Szövegalkotásodban érvényesül-e a szövegösszetartás mikro- és makroegységek szintjén egyaránt, vagyis logikus kapcsolatot tartasz-e a részek között?

–

Helyesírásod a szabályoknak megfelel.

–

Terjedelem: 2 A/4-es oldal

4. V Á L A S Z T H A T Ó B Ű N T É N Y N O V E L L A „B” VÁ LTOZ AT NOVELL ÁJA

–

CSÁTH

GÉ Z A

EG Y

BŰNTÉN Y-

Ebben a modulban szintén egy bűnténynovellával ismerkedtek meg, azonban az eddigiektől különböző megvilágításba kerül a bűn elkövetése. A novella címét szándékosan hagyjuk titokban, a modul végén kiderül. A modul önálló esszéírással zárul, melyben számot adtok a három óra alatt elsajátított ismeretekről. 1. Tanulmányaid során számtalanszor találkoztál már a szövegekben toposzokkal, szimbolikus elemekkel. Milyen szimbolikus jelentéseit ismered az alábbi szavaknak? padlás

ajtó, ablak

éjszaka, éjfél

erdő

bagoly

fa

a) Hogyan függhetnek össze ezek a képzetek? Szimbolikus tartalmaikból kiindulva teremts közöttük kapcsolatokat!

b) Mi lehet azon novella cselekményének tere és ideje, melyben a fenti toposzok szerepelnek? Miből gondolod?

18 2


•

1 0 .

É V F O L Y A M

c) Hogyan kapcsolódhatnak egy bűntényhez ezek a képek? Miből gondolod?

d) Milyen megközelítését várod ezek alapján a bűnténynek? Feltehetően miben fog különbözni az eddig megismert bűnténynovelláktól?

2. Csáth Géza az elsők egyike volt Magyarországon, aki megismerkedett Sigmund Freud munkásságával – Álomfejtés című művéről előadást is tartott a XX. század elején, nem sokkal a könyv megjelenése után. (Sigmund Freud nevével már találkozhattatok, például a 8. évfolyamon, A sziget mint kísérleti laboratórium fejezetben vagy a Kosztolányi-fejezetben a lélek struktúrájának leírása kapcsán.) Az emberiség kultúrájában, művészetében kezdetektől kiemelt szerepet kap az álom. Freud úttörő módon bevonta ezt a tudattalan tevékenységet a pszichológia tárgykörébe: az álmot vágyteljesítésnek tekintette, amelyben értelmezése szerint tudattalanunk, ösztönös, mélyebb létezésünk, rejtett vágyaink fejeződnek ki. a) Az elbeszélő Csáth Géza mai órán megismerendő novellájában hőseinek két álmát írja le. Olvasd el az álmokat! Álmukban együtt jártak végig nagy mezőket, óriási fehér lovak hátán, veszett vágtatásban. Szédítően magas hegycsúcsokról repültek lefelé, és meleg, véres tengereket úsztak át. Ami fájdalom és szenvedés csak lehetett a földön, mind ott vonaglott, sikoltott és üvöltött a lovak patái alatt. Otthon, az ágyban is még a lég asszonyairól beszélgettek. Be is jöttek. Nesz nélkül siklottak be, az ablaküveget alig érintették bársonyos hátukkal, és lebegve, úszva odanyújtóztak melléjük a paplanra, a vánkosra. A nyakukat odahajtották a […] szájához és arcához, majd ismét továbbcsúsztak ernyedt, lusta és mégis könnyed mozdulatokkal. Egész éjszaka velök maradtak a szobában. Öszszefogóztak hajladozva, mosolygó arccal lebegtek az ablak felé, majd újra feléjük kúsztak, reájuk feküdtek, és hozzájuk simultak. Csak amikor a nappal ragyogó, meleg sugarakkal betört a szobába, távoztak el az ablakon keresztül, lassú, álmatag, vánszorgó surranással, és szétfoszlottak a friss reggeli levegőben.



b) Jósolj az álmok alapján! Kik lehetnek a novella szereplői? Miből gondolod?

c) Milyen vágyakról számolnak be az álmok képsorai? Milyen szimbolikus tartalmuk lehet a képeknek?

d) Milyen bűntényre számítasz? Miért?

3. A novellát szakaszos olvasással dolgozzuk fel. Hallgassátok meg az első részletet, majd dolgozzatok a feladatokon párban! Ha szép és egészséges gyermekeknek korán meghal az apjok, abból rendesen baj származik. Witmannak két fia volt már, négy- és ötévesek, amikor egy napsugaras, csak kissé szeles novemberi délutánon búcsút mondott a világnak. Elég könnyen halt meg, és egészben nem sok bánatot hagyott maga után. A felesége, az özvegye szép asszony volt, de szelíd természetű és erősen önző. A férjét sohase kínozta, de egy bizonyos fokon túl sohase is szerette. Férfiaknál sokkal megbocsáthatóbb ez, mint asszonyoknál, akiknek egész életét igazolja, menti, sőt értékessé is teszi az ilyen erős, bár sok tekintetben oktalan érzelem. Witmannénak azonban szintén meg kell bocsátanunk, mert végre is két szép és erős fiút hozott a világra. Az utcában, ahol egy kétemeletes rozoga falépcsőjű házban laktak, a szőke, gyászruhás Witmannét határozottan méltányolták. Pedig eleinte gyenge csípőjű és gyerekszemű volt ez az asszony. Mondom, mint ember: se jó, se rossz. A két fiát éppen olyan keveset csókolta, mint verte. Kevés közük volt egymáshoz, amint az lassanként mindjobban kiderült. A fiúk a szomszédba jártak játszani. Hosszú délutánokon át késő estig nem mutatkoztak. Keveset és csak egymás között beszéltek. Fekete kis szemeikben Witmannak, az apjoknak lelke csillogott. Padlásokra mászkáltak, régi ládákban szaglásztak, macskákat hajkurásztak. Gyakorta utánuk mászva padláslyukakon át ki, a háztetőre is a magas tűzfalakig, a sajátságos formájú, füstösszagú kéményekig. Míg a nyár tartott, fürödni jártak a folyóhoz, és madarakat fogtak az erdőben. Witmanné enni adott nekik, és tiszta alsót szombaton este. Az iskolába is velök ment, ha iratkozni kellett. Különben csendesen élt, és csendesen hízott. Egy bankhivatalnokkal ismerkedett meg férje halála után fél évre, aki fiatal és szép gyerek volt, borotvált állal, széles vállakkal, de finom, rózsaszínű és lányos arcbőrrel; Witmanné vágyott reá, és bár nehezére esett, sőt fáradtságába került: kacérkodott is vele. A hivatalnok kísérgette, meglátogatta, teát kapott és csókokat. A férfi unalomból meg lustaságból nem hagyta ott a nőt.

18 3

18 4


•

1 0 .

É V F O L Y A M

Witman fiai keveset törődtek az anyjokkal meg a szeretőjével; terveik és dolgaik voltak. Gimnáziumba kerültek. Megnyúltak, vékony és erős csontjaikon mint acéldrótok feszültek ki kicsiny izmaik. A tanulást könnyen intézték, felkelés után, negyedóra alatt. Az iskola egyáltalán nem játszott szerepet az életükben. Nagyúri foglalkozásnak ismerték föl az élést, s öntudatlanul és korán a saját szükségleteikhez formálták az időt. a) Töltsétek ki a táblázatot! Az idézeteknek csak a kulcsszavait írjátok le! IDÉZET A CSELEKMÉNY TERE

A CSELEKMÉNY IDEJE

AZ ANYA TULAJDONSÁGAI

AZ ANYA KAPCSOLATAI

A FIÚK ÉS KAPCSOLATAIK

ELLENTÉTEK

BALJÓSLATÚ ELŐREUTALÁS



b) Mit mond az elbeszélő a szerelemről?

c) Milyen lehetséges konfliktusokat rejthet magában az alaphelyzet?

d) A történetben kétféleképpen „telik az idő”: másként a felnőttek, és másként a gyerekek számára. Milyen ez a kétféle időszemlélet?

e) Az első részlet olvasása után úgy tűnhet, az apa halála a később tragédiába torkolló események oka. Mit gondoltok, mi lehet még? Miből gondoljátok?

4. Folytassátok néma olvasással! A padlás egyik rejtett zugában rendezték be a kis boszorkánykonyhájukat. Nyilak, gumipuskák, kések, fogók, kötelek és csavarok voltak itt összegyűjtve, elrejtve és osztályozva. Szeles őszi estéken, ha megették a vacsorát – az anyjok egy piroskötésű német regénybe merült –, halkan és gyors léptekkel lesuhantak az utcára, futásnak eredtek, bejárták a fél várost. Lesbe álltak. Kóbor kutyáknak hurkot vetettek a nyakába és hazacipelték. Bekötötték az állat száját, és deszkára húzták. Apró lámpájuk, mint az erdő elátkozott kastélyának távoli világa, fénylett a nagy padlás barna, nedves homályában. A két fiú pedig óvatos, izgatott lassúsággal fogott hozzá munkájához. Fölhasították a kutya mellkasát, leitatták a vérét, s munkájuk közben hallgatták az állat rettenetes, tehetetlen nyögését. Megnézték a dobogó szívet, kezük közé vették a meleg, mozgó kis gépet, apró szúrásokkal rontották el a tömlőt, a billentyűket. Kifogyhatatlanul érdekelte őket a fájdalom misztériuma. Nemegyszer megkínozták egymást is, közös megbeszélés szerint, veréssel vagy csipkedéssel. Az állatkínzás pedig komoly és természetes szenvedélyükké vált. Egész légió macskát, csibét, kacsát pusztítottak el, folyton fejlődő sajátságos módszereikkel. S a dolgaikról senki se tudott. Biztonsággal, férfias gondossággal és meggondolással tudtak elrejtőzni. Különben a házban kevesen törődtek velük. Az első emeleten egy öreg törvényszéki hivatalnok lakott, aki alig volt otthon, és egy varrónő, aki négy lánnyal dolgozott. A második emeletet Witmanékon kívül csak a ház tulajdonosa lakta. Egy egészen fiatal ember, a volt tulajdonos fia, aki nem sokat törődött se a házzal, se a lakóival. A földszinten egy üveges és egy rőfösüzlet volt. Senki se tudta, hogy ezekben a boltokban mikor jártak vevők. A Witman fiúk a maguk számára foglalhatták le a házat. A kis piszkos udvarban sohase lehetett embert látni. Az egyetlen ecetfa, amely az udvar közepén állott, és annyi esztendeje meghozta rügyeit, leveleit és virágait, valószínűleg érezte, hogy mindez nem jól van. Az élet azonban a kis emeletes házban is haladt előre, mint mindenütt másutt. A lakók közül csak a két fiú volt, akik jól mulattak, mindig mertek gondolni a holnapra és holnaputánra is.

18 5

18 6


•

1 0 .

É V F O L Y A M

Egy szeptemberi estén kipirulva, lihegve jöttek haza. Egy összekötözött baglyot cipeltek magukkal. A régi templom padlására másztak érte. Egy hétig kutattak utána, megbeszélték, hogyan fogják el, és hogyan ölik meg. Sikerült. Csillogott a szemük, és erős vállaikban egy férfi erejét érezték, amikor vágtatva sötét utcákon, hazaérkeztek a diadallal. A bagoly régen érdekelte őket. A feje olyan, mint két nagy szem. Az agyában csodálatos régi mesék vannak elrejtve. Száz évnél is tovább él... Bagoly kellett, kellett... Megvolt. Egyenként szedték ki a pihéket a melléből, és figyelték, amint a titokzatos madár szemében a fájdalom színes tüzei egymás után kigyúlnak. Azután drótokkal csavarták körül a szárnyának a tövét, a lábait, a csőrét, és így kipeckelve, sokáig, szótlanul bámulták. Arról beszéltek, hogy a madár tulajdonképpen csak egy ház, ahová a Kín beköltözött, és ott lakik, míg csak a baglyot meg nem ölik. De hol lakik? Minden valószínűség szerint a fejében. Azután elhatározták, hogy éjjelre otthagyják, mert úgy izgalmas és szép lesz az ágybafekvés. Valóban, izgatottan vetkőztek le, és azután csak arra hallgattak, hogy a padlásról jön-e valami nesz. Úgy érezték, hogy valami feszes ruganyosság szállja meg a tagjaikat, mintha a lekötözött, vonagló állat hiába pazarlott ereje feléjük, rájuk suhanna. Így aludtak el. Álmukban együtt jártak végig nagy mezőket, óriási fehér lovak hátán, veszett vágtatásban. Szédítően magas hegycsúcsokról repültek lefelé, és meleg, véres tengereket úsztak át. Ami fájdalom és szenvedés csak lehetett a földön, mind ott vonaglott, sikoltott és üvöltött a lovak patái alatt. Ébredéskor napsugaras reggel mosolygott reájuk; könnyen ugrottak ki az ágyból. A cselédtől elkérték a reggelit, mert Witmanné tíz óráig szokott aludni. A bagolyhoz siettek, és egy óra alatt most már végeztek vele. A szemeit szedték ki előbb, azután a mellkast bontották föl, most már felszabadítva a madár száját, mert a hangját akarták hallani. Ez a hang, ez a csontig ható, rémes hang, minden képzelőerőt felülmúlt, de éppen emiatt rövidesen kellett intézni a dolgokat, a kivégzést és az elásást, mert félni lehetett, hogy meghallják a házban. Egészben nagyon meg voltak elégedve, a dolog megérte a fáradságot. a) A fiúk tevékenységeihez a következő képzeteket kapcsolja az elbeszélő: erdő, padlás, misztérium, titok. Mit szeretnének a fiúk? Az értelmezéshez használjátok fel az első feladat megoldásait és a Szimbólumtár következő információit! Jelöljétek meg a novella részletében a válaszotokat alátámasztó részeket! ÉJSZAKA: A világegyetem kialakulása előtti, ill. az egyéni élet szintjén a születés előtti sötétséget jelenti, amely megelőzi az újjászületést, a beavatást és a megvilágosodást. Szimbolizálja a káoszt, a halált, az őrületet, a széthullást és a világ magzati állapotához való visszatérést; a terhesség, a vajúdás, a csírázás, valamint az összeesküvés idejét. Belépni az éjszakába annyi, mint visszatérni a meghatározatlanságba, ahol a rémálmok, szörnyek és sötét gondolatok keverednek. ERDŐ: A lélek és a feminin princípium jelképe. A beavatásra és az ismeretlen veszélyre is utalhat. A sötét vagy elvarázsolt erdőbe való belépés határ-szimbólum: a lélek megmerítkezése az ismeretlenség veszélyeiben (számos mesében szerepel ebben az értelemben, pl.: Piroska és a farkas; Jancsi és Juliska). Az erdő a halál birodalma; a természet titkait rejti. Spirituális világ, amelyen áthatolva az ember megtalálja a jelentést.



BAGOLY: Éjszaka vadászó ragadozómadár. Jelentései szerint két bagolyfajtát különböztethetünk meg. Általában a kistestű kuvikhoz kapcsolódnak a negatív jelentések, míg a fülesbagoly a pozitív értékek hordozója. A kuvik a legtöbb ősi kultúrában a vészhozó, a halálhírnök; a gonoszság, a bűnözés, a vakság megtestesítője, így a keltáknál, Kínában, Egyiptomban, Indiában, Japánban, Mexikóban és Etiópiában. • A görög-római kultúrában a fülesbagoly a bölcsesség szimbóluma; Pallasz Athénével hozták összefüggésbe („bagolyszemű Pallasz”) ( Pallasz Athéné/Minerva). A könyvhalomra telepedő bagoly az istennő jellegzetes attribútuma. A kuvik viszont vészhírhozó madár: „bagoly, mely a földi lakók számára iszonyjel” (Ovid. Met., V. 550).

Goya: Ha az értelem alszik, előjönnek a szörnyek c. művén (Caprichos-sorozat, 1797–1799, Madrid, Prado) az éjszakai rémálmokra utal.

b) Miért elégedettek a fiúk?

c) Fokozható-e a fiúk által megélt élmény? Mivel? Juthatnak-e nagyobb tudáshoz?

d) A novella egy másik rétege a külvilág megidézése. Milyen újabb információkat kapunk a fiúk környezetéről? Húzzátok alá a szövegben az erre vonatkozó részeket! Foglaljátok össze saját szavaitokkal, milyen ez a világ!

18 7

18 8


•

1 0 .

É V F O L Y A M

e) A helytelenítés egyetlen szimbolikus szinten fogalmazódik meg. Értelmezzétek a mondatot! Az egyetlen ecetfa, amely az udvar közepén állott, és annyi esztendeje meghozta rügyeit, leveleit és virágait, valószínűleg érezte, hogy mindez nem jól van. FA: A növényvilág ciklikusan pusztuló és újrasarjadzó részeivel, elsősorban a virágokkal szemben az életerő (és különösen az örökzöld fa) az öröklét szimbóluma ( virág, zöld). A fa mint világtengely a mitikus világképek egyik leggyakoribb motívuma; elnevezése: világfa, kozmikus fa. Ábrázolják a káosz óceánján lebegő kozmikus tojás hajtásaként, amelynek növekedése a kozmosz, a világrend kiteljesedését fejezi ki. Mivel gyökereivel a földbe hatol, törzsével a földi, ágaival az égi szférában él, a világ vertikális egységeinek összekapcsolója; az alvilág, a földi és az égi világ közti kommunikációt teszi lehetővé. A szellemvilágba, az isteni szférába emelkedés útját; az ezoterikus tudás, a gnózis elérését fejezi ki. A földi világ szakrális középpontja, a hármas kozmikus rendszer alappillére ( köldök, középpont). A föld mélyén, a világ közepében gyökerezik. Kapcsolatban áll az ősi vizekkel, és belenő az idő világába, gyűrűket fejlesztve, hogy kinyilvánítsa korát; ágai viszont elérik a mennyet, az örökkévalóságot, így bejáratként szolgál a szoláris hatalomhoz. A világrend tér- és időbeli tagoltságát reprezentálja.

f) Mit olvashat az anya? Az „olvasás” a fiúk tevékenységében is megjelenik. Kapcsoljátok össze a kétféle olvasást! Hogyan csatolható vissza az előző rész ellentéteihez?

g) Milyen összefüggést láttok az emberi környezet és a fiúk magatartása között?



5. Hallgassátok meg a folytatást! Délután az idősebb fiú egyedül ment el hazulról. Egy házban fölfedezett valamit. Félig mezítelen lányt látott az ablakon keresztül az egyik szobában, aki rózsaszínű ingben fésülködött. Az utcasarokról visszafordult, még egyszer benézett a szobába. A lány most háttal állt a szoba mélyén, fehér válla szinte csillogott a napfényben. A fiú bement a ház kapuján. Egy öregasszony jött felé, de ugyanakkor az oldalfolyosó végén megjelent a fésülködő lány. A fiú feléje ment, és azt mondta, hogy közelebbről látni akarta őt, mert nagyon tetszett neki. A lány gyengén megsimogatta a nyúlánk, rövid nadrágos fiú tiszta arcát, aki egy szökéssel átölelte a nyakát, és ajkaival hozzátapadt az arcához. Ezalatt körös-körül ajtók nyíltak ki halkan, és fiatal lányok fejei tekintettek ki rajtok; csakhamar azonban nesztelenül visszahúzódtak a fejek. A folyosó végén kék üvegű mécs égett, arra vezette a lány a nagyobbik Witman fiút. Lebocsátották a függönyt, a délutáni napfény sárgán szűrődött be a parfőmillatos szobába. A lány a szőnyegre hengeredett, és mozdulatlanul engedte magát csókolni, ölelni. Witman fia a bagolyra gondolt, és átvillant az eszében az, hogy mindaz, ami az életben szép, nagyszerű és izgalmas, miért rettenetes, megmagyarázhatatlan és véres egyszersmind. Csakhamar azonban ráunt a játékra. Csalódottan kelt fel, várt, és tágra nyílt szemmel nézte a nőt. Hamarosan elbúcsúzott azután, de megígérte, hogy máskor is eljön. Megkérdezte a lány nevét – Irénnek hívták –, igen szépnek találta a nevet, és végül ezt mondta: – Kezét csókolom. Aznap késő estig a mezőkön bandukolt a két Witman fiú. A történtekről nem esett szó. A nagyobbik azt mesélte, hogy a levegőben lények laknak, amelyek az emberekhez hasonlítanak, s ha enyhe szél fúj, érezni, mint úszik a testük a levegőben. Azután megálltak, behunyták a szemeiket, és kiterjesztették karjaikat. Az idősebb fiú azt állította, hogy hatalmas, puha testű légi asszonyok imbolyognak körülötte, és a hátukkal és mellükkel az arcához érnek. Néhány perc múlva az öccse jelentette, hogy szintén érzi az asszonyokat. Otthon, az ágyban is még a lég asszonyairól beszélgettek. Be is jöttek. Nesz nélkül siklottak be, az ablaküveget alig érintették bársonyos hátukkal, és lebegve, úszva odanyújtóztak melléjük a paplanra, a vánkosra. A nyakukat odahajtották a fiúk szájához és arcához, majd ismét továbbcsúsztak ernyedt, lusta és mégis könnyed mozdulatokkal. Egész éjszaka velök maradtak a szobában. Összefogóztak hajladozva, mosolygó arccal lebegtek az ablak felé, majd újra feléjük kúsztak, reájuk feküdtek, és hozzájuk simultak. Csak amikor a nappal ragyogó, meleg sugarakkal betört a szobába, távoztak el az ablakon keresztül, lassú, álmatag, vánszorgó surranással, és szétfoszlottak a friss reggeli levegőben. Ezen a napon a két Witman fiú együtt ment a leányhoz. Meleg májusi délben, az iskolából jövet arra kerültek, és besurrantak a kapun. A nő feléjük jött mosolyogva, kócosan, de üde, hangos nevetéssel, és bevezette a Witmanokat a szobájába. Lerakták a könyveiket, a szőnyegre kucorodtak, lehúzták magukhoz a leányt, csókolták, harapták, ölelték. A nő csukott szájjal nevetett, és lehunyta szemeit. A fiúknak egymásra villant a szemük. Mind a ketten ütni kezdették. A leány most már teli szájjal kacagott, mintha csiklandozták volna. A két Witman birtokába vette a leányt, csipkedték, leszorították, hengergették és megkínozták. A nő mozdulatlanul, lihegve engedte, hogy tegyenek vele, amit akarnak. A fiúk vörösre pirult arccal simultak rózsaszínű selyempongyolájához. Később összeszedték a könyveiket, azt mondták a leánynak, hogy ő a legszebb nő mindazok között, akiket valaha is láttak. Irén azt felelte, hogy szereti őket, de ha másszor jönnek, hozzanak neki valamit, édességet vagy virágot. A nagyobbik Witman kijelentette, hogy meg lesz elégedve azzal, amit hozni fognak. A leány a kapuig kísérte a kisfiúkat, és megcsókolta a kezeiket. Ebéd után a szobájukba zárkóztak, és a leányról beszéltek; megállapodtak abban, hogy amit tapasztaltak, az összehasonlíthatatlanul felülmúlja összes eddigi kalandjaikat, még a bagoly kínzását is. – Csak ezért érdemes élni – mondta a kisebbik. – Ez az, amit annyi fáradsággal kerestünk – jelentette ki a másik.

18 9

19 0


•

1 0 .

É V F O L Y A M

a) A lét faggatásának, megismerésének újabb szimbolikusan megjelenített terei szerepelnek ebben a részben. Gyűjtsétek össze az első bekezdés szimbólumait, értelmezzétek őket! SZIMBÓLUMOK, SZIMBOLIKUS H E LY Z E T E K , T E R E K

LEHETSÉGES ÉRTELMEZÉSÜK

b) Keressétek meg a szövegben az idősebb fiú kételyeit megfogalmazó mondatot! Hogyan függ ez össze csalódottságával? A lánnyal való későbbi viselkedésben hogyan tárgyiasul ez a képzet?

c) Milyen létértelmezés fogalmazódik meg gyönyör és fájdalom összekapcsolásában? (Mit gondolhat a világról az, aki számára ez a két dolog feltételezi egymást?)

d) A részletet a megtalált cél zárja. Milyen fordulatra számítotok ezek után? Miért?



6. Olvassátok tovább a történetet! Ragyogó meleg májusi délutánban, könyvek nélkül indultak az iskola felé. De egyenesen a ház elé, a leány ablakához mentek. Nem volt ott senki. Visszafordultak: másodszorra meglebbent a függöny, és kinézett a leány. Megálltak. A leány kinyitotta az ablakot. – Holnap délben jöttök? – kérdezte mosolygó arccal. – Jertek akkor, hozzatok valamit. – Intett, és becsukta az ablakot. A fiúk elpirultak, és szívdobogást kaptak a látásától. – Ékszert fogunk neki hozni, arany karcsatot vagy gyűrűket – jelentette ki hosszú hallgatás után a nagyobbik Witman fiú. – Igen, de honnan veszed? – Van anyának, kérünk tőle. – Nem ad. – Az üvegszekrény kulcsát megszerezzük. – Nem adja ki a kezéből a kulcsokat. – Pedig négy arany karcsatja van, és hét gyűrűje van. – Az ujján is hord három gyűrűt. Este ott settenkedtek a szekrény körül, és szemlét tartottak anyjuk drágaságai fölött. Volt közöttük két pompás rubintokkal és gyöngyökkel kirakott karperec. Kérték Witmannét, mutassa meg nekik a holmit. Az asszony – nyakas természetű, puha, szőke nő – kikergette őket. Kissé félt a fiaitól, nagyon távol érezte őket magától. A fiúk az utcára szaladtak tanácskozni. – Nem lehet tőle kérni. – Semmi szín alatt. – Nem fog adni. – Nem, nem. – Ki kéne törni a szekrényt. – Fölébred, lármát csinál, megint csak nem vihetjük el neki. – Nem fog fölébredni! Tele volt a szívük gyűlölettel a szőke, kék szemű, lusta és kövér anyjuk iránt, szerették volna őt is megkínozni. – Én betöröm az egyik kis üvegfalat a késem nyelével, és több zaj nem lesz. Te világítasz a tolvajlámpával, benyúlok, és kiszedem az összes karcsatokat és gyűrűket. – Ne vigyük el mind! – De igen, mind elvisszük; neki nem kell, ne maradjon neki semmi, hadd bőgjön utánuk. A padlásra szaladtak föl, a szerszámok között szemlét tartottak, magukhoz vettek egy vésőt, egy harapófogót, megvizsgálták a lámpást, és mindezt zsebrevágták. Sietve lementek azután, és lefeküdtek. Előbb azonban átnéztek az ajtó alatti résen, és láthatták, hogy az anyjuk szobájában már sötét van. Vetkőzés közben elhatározták, hogy csak éjféltájban mennek át. A harisnyát a lábukon hagyták, nehogy ropogjon a padló, és úgy feküdtek le, éberen, de nyugodtan. Az ágyaikban felkönyökölve, suttogva tervezgették, hogy délben, iskola után, szaladva mennek a leányhoz. A kincseket a padláson fogják elásni és apránként elhordani. Reggel tagadni fognak, és ha anyjok ütni akar, elszaladnak. Örömet éreztek arra a gondolatra, hogy ő dühös lesz, tehetetlenül sírni fog, ha majd nem fogja találni az ékszereket. Egy pillanatra se került többé szó arról a lehetőségről, hogy fölébredhet. Majd fölkeltek az ágyból, kinyitották az ablakot, és kihajoltak a langyos májusi éjszakába. A kutyaugatások, a kocsik zörgése, amelyek időnkénti fölhangzásukkal szakaszokra tagolták az éjszakát, nem rövidítették meg az órák lassú múlását.

19 1

19 2


•

1 0 .

É V F O L Y A M

a) Miben tér el a történet a jóslatotoktól?

b) Hogyan változik az idő (évszak, napszak) ebben a részben? Milyen érzésekkel és cselekedetekkel kapcsolódik össze a nappal, s milyenekkel az éjszaka? Mi lehet ennek a jelentése?

c) Gyűjtsétek ki az anya és a fiúk kapcsolatára vonatkozó részeket, jellemezzétek viszonyukat! Minek a következménye mindez?

d) Keressétek meg a novella előző részeiben azokat a mondatokat, cselekedeteket, melyek azt mutatják, hogy a fiúk számára nem létezik akadály, ha vágyaik, szükségleteik kielégítéséről van szó! Mire lehet ebből következtetni?

e) Mi a különbség a lány megismerése előtti gyönyörszerzésben és az az utániban? Miért kell, hogy tragédiába forduljanak az események?

7. Hallgassátok meg a befejezést! Mikor végre a toronyóra lassan elverte az éjfélt, készülődni kezdtek. Meggyújtották a kislámpát, a fiatalabb Witman fiú a harapófogót, a reszelőt és a lámpát vette magához, a másik csak a hosszú pengéjű nyitott zsebkését. Ő ment elöl. Biztos nyugodtsággal lopóztak át a középső ebédlőszobán,



azután a nagyobbik fiú előrement, és kinyitotta a Witmanné hálószobájába vezető ajtót. Az ajtósarok semmit se nyikorgott. Föllélegeztek. Witmanné a fal felé fordulva, nyugodtan aludt, csak a kövér, széles háta látszott belőle, amelyet kötött hálóköntös takart. Elhelyezkedtek a szekrény előtt. A fiú fölemelte a kést, hogy beüsse a szekrény kis üvegfalát. Pár pillanatig habozott, azután rácsapott az üvegre. A csörömpölés nagy, szörnyű erős volt, olyan erős, mintha egy csomó üvegpoharat ládába csomagolva dobtak volna le valami emeletes ház ablakából. Witmanné megmozdult, megfordult, azután felkönyökölve, kinyitotta a szemeit. Az arca bosszúságot és csökönyös haragot fejezett ki, de szóhoz nem jutott Witmanné, mert az öregebbik Witman fiú odaugrott az ágyhoz, és késével a mellébe döfött. Az asszony hátrahanyatlott, és a jobb kezével a levegőbe hadonászott. A kisebbik már akkor az ágyon volt, és lefogta a lábait. A nagyobbik kihúzta a véres kést az anyja melléből, és még egyszer bedöfte. Nem volt reá szükség, mert már halott volt. A melléből a vér lassan patakzott benn a paplan alatt. – Na, ez rendben van – mondotta az idősebbik –, most szedjük elő a dolgokat. Kirakták a szekrényből az ékszereket, a karcsatokat, a melltűket, a gyűrűket, az órát és a hoszszú arany óraláncot. Nyugodtan kirakták az asztalra a megszerzett, elhódított kincset, osztályozták és egyetértően elosztoztak rajta. – Most siessünk, meg fogunk mosdani és átöltözünk. Átmentek a szobájukba, megmosták kezeiket, kiöntötték a vizet, de átöltözésre nem volt szükség, a ruháikon sehol nyoma sem volt vérnek. Majd újra visszamentek a színhelyre. A fiatalabb Witman fiú kinyitotta a középső szoba ablakát, és ott várta a bátyját, aki Witmanné szobáját belülről bezárta, és az ablakból a párkányra kilépve, bejött a nyitott ablakon. Az utca koromsötét volt, halálos csönd uralkodott, de sietni kellett, mert a toronyóra egyet ütött, és ők még aludni akartak. Levetkőztek, ágyba bújtak, és az izgalmaktól holtra fáradva, pár pillanat múlva már mind a ketten mélyen aludtak. Reggel a takarítónő ébresztette fel őket, aki mindig pontosan fél hétkor érkezett. Megszokta már, hogy Witmanné tízkor kel, és ezért a szobájába nem is ment. Az ebédlő tisztogatása után rendesen a fiúkat verte föl, akik hamarosan megmosdottak, megreggeliztek és eltűntek, zsebeikben a kincsekkel. – Még iskola előtt! – Jó! – Az előadáson pontosan ott kell lenni. – Hogyne, ma különösen. – Tizenegy órára úgyis hazahívnak. – Siessünk. A ház kapuja nyitva volt. Míg a folyosón a leány ajtajához jutottak, senkivel sem találkoztak. Benyitottak. A nő kipirult arccal, mélyen aludt, kitakarták és megcsókolták, azután előszedték a zsebeikből a drágaságokat. Reárakták a hasára, a melleire, a combjaira. – Nesze, ezt hoztuk. – Ez mind a tied. A nő nehezen, de mosolyogva tért öntudatra, magához ölelte a két gonosztevő kemény kis koponyáját, köszönte a látogatást, és befelé fordult. – Ma vagy holnap jövünk. A fiúk ezzel búcsúztak, és elsiettek az iskolába.

19 3

19 4


•

1 0 .

É V F O L Y A M

a) Az éjfél, a lámpa, az ajtó, a ház ablaka visszatérő motívumok. Milyen jelentéstöbblettel töltődnek fel itt, hogyan kapcsolódnak az előző részekhez? ELŐZŐ S ZÖV E G H ELY

JELENTÉSMÓDOSUL ÁS

ÉJFÉL

LÁMPA

AJTÓ, ABLAK

b) Az anya és a lány testhelyzete is azonos. Mit jelenthet ez?

c) Mitől különösen hátborzongató a gyilkosság leírása?

d) Adjatok találó, szimbolikus címet a novellának a benne szereplő motívumok alapján!

8. Esszéírás Válassz az a) és b) feladat közül! a) „A rothadás, az újjászületés, a tehetetlenség egyaránt fiziológiai jelenségek. A halál maga is az. Ámde ezzel senkit se lehet megvigasztalni, aki – inkább – csak élni akar.” (Csáth Géza) 30 centis esszében fejtsd ki véleményedet az olvasott novella rövid értelmezésével Csáth Géza fenti gondolatáról!



b) Balzac A szamárbőr című regényének hőse szert tesz egy varázseszközre, egy szamárbőrre, mely minden vágyát teljesíti, azonban minden vágyteljesítéssel zsugorodik is egyben. A szamárbőrön ez az írás áll: „Minden tiéd, ha én a tiéd vagyok. De életed enyém. Isten akarja így. Kívánj, s kívánságaid mind betelnek. De vess számot velök, Mert életedre mennek. Ez a te életed. Minden kívánságodra Megfogy, mint élted napja. Akarsz-e hát? Végy. Isten irgalmas. Teljék be.” Értelmezd az írást, és állítsd párhuzamba Csáth Géza olvasott novellájával 30 centis esszében! Írásodat a következő szempontok alapján értékeli tanárod. Tartalom: – Helytálló-e a témakörben a fogalomhasználatod? – Megfelelően kapcsolod-e az idézetet a novellához? – Felhasználod-e az órai novellaelemzés tapasztalatait? – Személyes véleményt fogalmazol-e meg? Nyelvhasználat, szövegalkotás: – Megfelel-e az esszé követelményeinek a nyelvi regisztered? – Nem követsz-e el súlyos nyelvhelyességi hibákat? – Tartod-e a klasszikus hármas tagolást a szövegalkotásban? – Szövegalkotásodban érvényesül-e a szövegösszetartás mikro- és makroegységek szintjén egyaránt: esszéd a bevezetőben megfogalmazott tételmondat(ok) részletező, logikus rendű kifejtése? 9. Rendezzetek kerekasztal-beszélgetést! Hívjatok meg a következő órára egy kriminológust, egy szociológust és egy pszichológust! (Az sem baj, ha nem mindegyik szakembert sikerül felkutatni, meghívni.) A szervezés, feladatvállalás menete a következő. (1) Olvassátok el erre az órára Csáth Géza A kis Emma című novelláját is! (2) A vendégek meghívásáért felelős: kutassa fel a megfelelő szakembereket, hívja meg őket, mondja el, hogy milyen céllal tervezitek a beszélgetést, és kérje meg őket, hogy olvassák el Csáth Géza Anyagyilkosság és A kis Emma című novelláit! (3) A vendégek fogadásáért, a beszélgetés megkezdéséért és lezárásáért felelős: fogadja a vendégeket, gondoskodjon ásványvízről, kávéról vagy teáról. Vezesse be néhány köszöntő szóval, a

19 5

19 6


•

1 0 .

É V F O L Y A M

vendégek bemutatásával, a beszélgetés céljával a találkozót, zárja le köszönettel a beszélgetést, kísérje ki a vendégeket. (4) Az osztály többi tagja 4 fős csoportokban állítson össze legalább 10 kérdésből álló kérdéssort, melyek a két novella kapcsán felmerült problémákra kérdeznek rá. Mindenki tegyen fel 5 kérdést, majd válasszátok ki ezek közül a tíz legérdekesebbet csoportonként, így biztosan nem lesznek kínos csendek. (5) Beszéljétek meg, kik, milyen sorrendben teszik fel a kérdéseket!

5. K O S Z T O L Á N Y I D E Z S Ő : É D E S A N N A Ebben a modulban egy olyan regényt értelmezünk, melyben (csakúgy, mint a krimikben) a nyomozás intellektuális feladata az olvasóra hárul. Persze egészen másként, mint a krimikben. Itt nem a nyomozás logikai izgalma tartja fenn a figyelmet, itt nem a gyilkos kiléte, az elkövetés módja a rejtély, hanem a miért, melyre a regényvilág összetevőiben keressük a választ. Vajon van-e magyarázat egy látszólag minden ok nélkül elkövetett, brutális kettős gyilkosságra? Meg lehet-e ítélni, fel lehet-e tárni maradéktalanul egy ember tetteinek mozgatórugóit, képes-e a nyelv visszaadni ezeket a belső tartalmakat? 1. Az Édes Anna és a krimik a) Hasonlítsd össze egy klasszikus krimivel az Édes Annát minél több szempontból! Miben egyeznek, miben különböznek? (Pl.: helyszínek szerepe, nyomozás menete, események sorrendje, értékrend, a bűntett szerepe, késleltetés stb.) KRIMI

ÉDES ANNA

b) Egészítsd ki az ábrát más színnel a többiek ötleteivel! 2. Reflexiók a) Ki volt számodra a regény legrokonszenvesebb szereplője? Miért?

19 8


•

1 0 .

É V F O L Y A M

b) Ki volt számodra a regény legellenszenvesebb szereplője? Miért?

c) Melyik jelenetre emlékszel a legélesebben? Miért?

d) Pacsirta és Anna sorsában, személyiségében találsz-e rokon vonásokat?

e) Beszéld meg padtársaddal a válaszokat! 3. Tanárotok útmutatása szerint alkossatok csoportokat, és végezzétek el a számotokra kijelölt feladatsort! Osszátok meg egymás között a munkát és annak eredményét is! A) A regény tere a) Milyen helyszíneken játszódik a regény? Gyűjtsétek össze a színtereket a táblázat szempontjai szerint! A nagyobbtól a kisebb felé haladjatok, az egyes helyszíneken belüli kisebb egységek is jelenjenek meg a táblázatban! M I LY EN F O N TO S A B B E S E M ÉN Y EK KÖ TŐ D N EK A H ELY H E Z , I L L E T V E M ELY I K R EGÉN Y HŐSHÖZ K APCSOLÓDNAK? KÜLSŐ

1.

TEREK 2. 3. 4. 5. 6.

K O S Z T O L Á N Y I

D E Z S Ő :

É D E S

A N N A

7. 8. 9. ( BELSŐ

1.

TEREK 2. 3. 4. 5. 6. 7. 8. 9. 10. 11.

b) Mire alkalmas a regény térbeli sokszínűsége, tagoltsága?

)

19 9

200


•

1 0 .

É V F O L Y A M

c) Hasonlítsátok össze Vizyék konyháját a Markó utcai fogdával!

d) Vizy Kornél kétszer jár Ficsorék konyhájában. Milyennek látja, és miért látja másként ugyanazt a helyet?

e) Vizsgáljátok meg az alábbi részletben tér és idő viszonyát! Most Druma, a daliás termetű ügyvéd rohant föl, s aktatáskájával hadonászva újságolta, hogy elkergették a szociáldemokrata kormányt, polgári kormány vette át az uralmat. Most Drumáné sikoltozva hozta be az utcáról karon ülő kisfiát, mert ott valami verekedés támadt. Most Etel adta hírül, hogy egy kommunistát megint istenigazában helybenhagytak. Most Moviszter doktor rendeléséről távozó szív- és tüdőbetegek politizáltak Vizyék ajtaja előtt. Most Stefi szónokolt, a Drumáék ellenforradalmi cselédje, aki mosogatás után népgyűlésekre járt, s hazajövet lázas arccal mesélte el, mit hallott, és a második emeleti folyosó karfájára hajolva kiabált, hogy minden szocit föl kellene kötni. Vizyné csak néha lépett ki ebbe a bomolt lépcsőházba, hogy Ficsort keresse.

f) Hogyan viszonyul egymáshoz ebben a regényben a tér és a bűntény, összevetve egy krimivel? Miben látjátok a különbséget?

B) A regény ideje a) A regény cselekménye csaknem 3 év alatt játszódik. Kapcsoljatok a történelmi időpontokhoz magánéleti eseményeket a megadottak szerint! (Az országos eseményeket feltüntettük.)


IDŐPONT

1919. JÚLIUS 31. (I–III. FEJEZET)

1919. AUGUSZTUS ELEJE (IV–V. FEJEZET)

1919. AUGUSZTUS 14. (VI. FEJEZET) 1919. AUGUSZTUS MÁSODIK FELE (VII–X. FEJEZET)

1919. SZEPTEMBER (XI. FEJEZET)

1919. OKTÓBER (XII–XIII. FEJEZET)

MI TÖRTÉNIK VIZ Y ÉK K EL , VIZ YÉK HÁ Z ÁBA N?

D E Z S Ő :

MI TÖRTÉNIK A N N ÁVA L?

É D E S

A N N A

MI TÖRTÉNIK A Z OR SZ ÁGBA N? A kommün bukása, „Kun Béla elrepül”.

Miniszterelnöki rendelet a kommün szimpatizánsainak feljelentésére és elítélésére (bizonyíték hiányában is letartóztathatók), román megszállás, a szociáldemokrata kormányt polgári kormány váltja föl.

201

202


1919. NOVEMBER (XIV. FEJEZET)

1919. TÉL (XV. FEJEZET)

•

1 0 .

É V F O L Y A M

Horthy Miklós nemzeti hadsereg élén bevonul Budapestre, a románok kivonulnak.

Fehérterroristák szétdúlják Az Est és a Népszava szerkesztőségét.

1920. JANUÁR (XVI. FEJEZET)

1920. FEBRUÁR 16. (XVII. FEJEZET)

1920. MÁJUS 28. (XVIII. FEJEZET)

1920. NOVEMBER KÖZEPE (XIX. FEJEZET)

Márciusban Horthy Miklóst kormányzóvá választják, a kormány zárolja Károlyi Mihály vagyonát, és megkezdi perének előkészítését, június 4-én aláírják a trianoni békeszerződést. Szeptember: életbe lép a numerus clausus.


1921 TAVASZA (XIX. FEJEZET)

1921 KARÁCSONYA (XIX. FEJEZET)

D E Z S Ő :

É D E S

A N N A

203

Az első királypuccs: IV. Károly Szombathelyre érkezik (nov.: budaörsi csata, a Habsburg-ház trónfosztása). Sopron Magyarországhoz csatlakozik.

1922. JANUÁR (XIX. FEJEZET) 1922. ŐSZ (XX. FEJEZET)

Infláció, Magyarországot felveszik a Népszövetségbe.

b) Mely eseményeknél „áll meg” az idő? Mely fejezetek, jelenetek játszódnak néhány óra vagy néhány (2-3) nap alatt? Miért éppen ezek?

c) Vajon mennyi idő alatt játszódnak le az alábbi részletben leírt események? Milyen eszközökkel érzékelteti a részlet a történelmi időben zajló változásokat, hogyan hatnak ezek az egyén létére?

204


•

1 0 .

É V F O L Y A M

Most Druma, a daliás termetű ügyvéd rohant föl, s aktatáskájával hadonászva újságolta, hogy elkergették a szociáldemokrata kormányt, polgári kormány vette át az uralmat. Most Drumáné sikoltozva hozta be az utcáról karon ülő kisfiát, mert ott valami verekedés támadt. Most Etel adta hírül, hogy egy kommunistát megint istenigazában helybenhagytak. Most Moviszter doktor rendeléséről távozó szív- és tüdőbetegek politizáltak Vizyék ajtaja előtt. Most Stefi szónokolt, a Drumáék ellenforradalmi cselédje, aki mosogatás után népgyűlésekre járt, s hazajövet lázas arccal mesélte el, mit hallott, és a második emeleti folyosó karfájára hajolva kiabált, hogy minden szocit föl kellene kötni. Vizyné csak néha lépett ki ebbe a bomolt lépcsőházba, hogy Ficsort keresse.

d) Hasonlítsátok össze az alábbi részleteket az előzővel! Hogyan érzékelteti az elbeszélő az idő múlását ezekben a mondatokban? Miben hasonlítanak ezek a részletek az előzőhöz? Anna ezt mindig hallotta. Nem bírt elaludni addig, amíg az úrfi léptei el nem hangzottak a szalonban. Minden éjszaka várta. Rárakott a kályhára, fújta, legyezte kötényével, de a tűz csak pislákolt, fojtó füstöt terjesztett, tele lett vele a lakás. Mindig így ment ez, minden áldott nap, hol az egyik, hol a másik szobában.

Miért éppen az Annával történő dolgok elmondásánál találkozhatunk ezzel az úgynevezett gyakorító elbeszéléssel? (Az elbeszélés módjával foglalkozó tudomány az ismétlődések érzékeltetésének ezt a típusát gyakorító előadásmódnak nevezi.)

e) A regényben számos helyen pontos időmegjelöléssel találkozunk. Minek mond ellent ez a hitelességre törekvés?

f) Milyen összefüggésekre irányíthatja a figyelmet ennek a regénynek az időkezelése, időbelisége összevetve egy átlagos krimi időkezelésével?


D E Z S Ő :

É D E S

A N N A

C) A regény szerkezete Vizsgáljátok meg a regény szerkezetét a kérdések, feladatok segítségével! a) (1) Mikor jelenik meg a címszereplő? Mi lehet a funkciója a (regényekben szokatlanul) hosszú késleltetésnek?

(2) Hogyan, miként van jelen Anna a II–V., illetve a XIX. fejezetben?

(3) Mit tudunk meg Annáról megjelenése előtt?

(4) Milyen képzetekhez kapcsolja Vizyné a leendő cselédet? Milyen tervei vannak vele?

205

206


•

1 0 .

É V F O L Y A M

(5) Hogyan módosul Annáról alkotott képünk megjelenésekor? És Vizynéé?

b) (1) Milyen szöveggel kezdődik a regény? Hogyan kapcsolható a regényvilághoz?

(2) Mi lehet a többletjelentése annak, hogy latinul és nem magyarul olvashatjuk?

(3) Ennek a szövegnek a regény mely részén térnek vissza töredékei? Pontosan mely sorai, és mi az ismétlés szerepe?

c) (1) Állapítsátok meg a regény szerkezeti egységeit, adjatok címet a nagyobb egységeknek, indokoljátok döntéseteket! CÍM

1. 2. 3. 4. 5.

INDOKLÁS

FEJEZETEK


D E Z S Ő :

É D E S

A N N A

(2) Fogalmazzátok meg egy-egy tömör mondatban a következőket a regény egészére vonatkozóan! Alaphelyzet: Probléma: Megoldás: (3) A cselekményt Anna színre lépésétől cselédsorsának fordulatai tagolják. Mi történik Annával a VII-től a XIX. fejezetig? Az idézetek segítségével írjátok le, milyen változások következnek be állapotában! ÁLLAPOT, FORDULAT Szaglása, mely éles volt, mint a kutyáé tiltakozott ellene. ...a kis, folyton ismétlődő meglepetések megbolygatták egész lényét... Ez, úgy látszik, tör. Ficsor azonnal fölkergette. Anna nem gondolkozott többé semmiről. ...reggeltől estig a por és szemét glóriájában állott ...már fényezte a parkettet, csúszkálva, görnyedezve, térdepelve, mint egy templomban, valami hosszan tartó örökimádás közben. Anna az asztalt szedte. Az asztalhoz, a pohárszékhez ugrált, tündéri gyorsasággal. Mint egy gép, gondolták, mint egy gép. Nem nagyon kereste a cselédek társaságát.

De mikor a lány a madaras bicskáról kezdett beszélni, melyből annyi-annyi madár röppen ki, már nem figyelt. Elfelejtette a madaras bicskát. Mégiscsak jobb itthon.

Anna pedig eleget vesződött vele. […] Az úrfi nehezen ébredt. Félóráig kellett keltegetni. […] Külön kellett takarítani utána. Ez sokkal jobban meglepte, mint az, hogy éjjel kijött hozzá.

207

208


Nem bírt elaludni addig, amíg az úrfi léptei el nem hangzottak a szalonban. Minden éjszaka várta. És nappal is folyton várta. Marta szájpadlását, égette nyeldeklőjét az a büdös keserűség. Csak a méreg lehet ilyen keserű. Most látta, hogy az úrfi nem is haragszik rá.

...megcsúnyult. Hullott a haja. Egyre több gubanc maradt a vasfésűben. Nem szeretett emberek előtt mutatkozni. Most érzett először fáradtságot, valami oly részeg kimerültséget… ide-oda járkált, karjait lóbálva, a vállára csapkodva ment-ment a folyosóra, onnan vissza, benyitott a szobába, a szalonba. ...zavarta a sok kép, a körülötte ülő közönség. Megköszönte Stefinek, de többet nem ment el.

Anna nem mondott nemet, csak gondolkozási időt kért. ...krumplihámozás közben nyugodtan és egyszerűen közölte asszonyával, hogy keressen másik lányt... Sajnálta a méltóságos asszonyt. Annyira belesimult a ház rendjébe, hogy eltűnt, észre se vették, nem is beszéltek róla sehol. Mint a legtöbb cseléd, ő is utánozni kezdte asszonyát Odatekintett. Vissza akart futni a konyhába, de nekiment a falnak. Ő sem értette, hogy miért tette, de ő elkövette... Utána az előszoba ajtajára borult, mintha ki akarna innen menni valahová. De mást gondolt, hangosan a fürdőszobába futott, onnan a sárga tapétaajtón a hálóba. De most szívét, mely megfagyott az éjszakai halálos szorongásban, egyszerre mégis valami melegség járta át, mint a tavaszi szellő, hogy tegezték, hogy ez a paraszt rendőr, aki olyan volt, mint a legények a falujában, tegezte őt...

•

1 0 .

É V F O L Y A M


D E Z S Ő :

D) A nyitó- és a zárófejezet a) Olvassátok újra az I. és a XX. fejezetet! (1) Kinek, kiknek a nézőpontja, véleménye uralja mindkét fejezetet?

(2) Mennyiben különbözik ez a nézőpont a közbezárt 18 fejezetétől?

b) I. fejezet (1) Alakítsátok át történelemkönyv-szöveggé az I. fejezetet! (A címet is!)

(2) Hasonlítsátok össze írásotokat a regény szövegével! Mit tapasztaltok?

(3) Ki, honnan (milyen perspektívából), mit lát az I. fejezetben?

(4) Mitől válik hiteltelenné a leírás?

É D E S

A N N A

209

2 10


•

1 0 .

É V F O L Y A M

(5) Mit fejez ki az az elbeszélői eljárás, miszerint az aranyláncot megtaláló Patz úrról pontos és részletező bemutatást ad az elbeszélő? Az utolsó mondat hogyan módosítja ezt a képet?

(6) Milyen véleményt mond mindezzel az elbeszélő a történelemről?

c) XX. fejezet (1) Mennyi idő telt el Anna elítélése óta?

(2) Mely szereplők tartanak kapcsolatot a regényvilággal? Hogyan?

(3) Mi lehet az író szerepeltetésének jelentése?

(4) A téma itt is a politika, akárcsak az első részben. Mi az eltérés?

(5) Miben hasonlít az I. fejezethez Druma és kortesei beszélgetése?

(6) Hasonlítsátok össze a fejezetzáró mondatokat! Mit hangsúlyoznak? Minek kapcsán találkozunk ugyanezzel a jelenséggel a II–XIX. fejezetben?

d) Foglaljátok táblázatba megfigyeléseiteket!


I. FEJEZET

D E Z S Ő :

É D E S

A N N A

X X. FEJEZET

SZEREPLŐI TÉMÁJA KÜLÖNBSÉGEK

HASONLÓSÁGOK KAPCSOLATUK ANNA SORSÁVAL

e) Olvassátok el az alábbi részleteket! Hogyan jeleníti meg az elbeszélő a történelmi eseményeket? Milyen nézőpontból láttatja a politikát?

…A románok vonultak be, átkelve a Tiszán, dacolva a nagyhatalmak tilalmával, maguk vették birtokukba a várost. Vadonatúj egyenruhákban feszítettek az éhes, lerongyolódott pestiek között, mintegy kiöltözködve erre a históriai vendégszereplésre. Trombitáik fülsiketítő lármával recsegtek. Egyetlen lépést se tettek e hatalmas, égnek fordított hangszerek nélkül, melyekkel nyilván Trajánus császárt, a római cohorsokat, a világverő légiókat igyekeztek a döbbent, megalázott ország emlékezetébe idézni. Ezt sem a magyarok, sem a románok nem bírták volna elképzelni soha, legvadabb lázálmaikban sem. Meglepődve pillantottak egymásra, csodálkozva azon, hogy mi is történt. Hihetetlen volt. Most Druma, a daliás termetű ügyvéd rohant föl, s aktatáskájával hadonászva újságolta, hogy elkergették a szociáldemokrata kormányt, polgári kormány vette át az uralmat. Most Drumáné sikoltozva hozta be az utcáról karon ülő kisfiát, mert ott valami verekedés támadt. Most Etel adta hírül, hogy egy kommunistát megint istenigazában helybenhagytak. Most Moviszter doktor rendeléséről távozó szív- és tüdőbetegek politizáltak Vizyék ajtaja előtt. Most Stefi szónokolt, a Drumáék ellenforradalmi cselédje, aki mosogatás után népgyűlésekre járt, s hazajövet lázas arccal mesélte el, mit hallott, és a második emeleti folyosó karfájára hajolva kiabált, hogy minden szocit föl kellene kötni.

2 11

2 12


•

1 0 .

É V F O L Y A M

Tatárné elnökölt az asztalfőn, kidagadó, fűzött mellével. Egy-egy ellenforradalmi élc nedves rakétáját próbálták fölengedni, de az már nem pukkant szét. Novemberben cihelődni kezdtek a románok is. A nemzeti hadsereg elővédjei 1919. november 14-én, pénteken reggel nyolc órakor érték el a Duna vonalát. Pesten még karhatalmi osztagok tartották fönn a rendet, mikor az Attila utcán már sastollak lengettek, s közkatonák rohamsisakjai ragyogtak föl a napban. Mindenki az ablakokhoz tódult, lobogtatta kendőjét a zömök alföldi fiúk felé, akik feszesen meneteltek. Túl a pesti oldalon az emberek az erkélyre futottak, látcsővel szemlélték az első katonákat. Csöndes, megindító viszontlátás volt. A bujdosók, mint annyiszor a magyar történelemben, hazaérkeztek. Tizennyolcadikán aztán – ködös, zord délelőtt volt, s a vörös naptányér alacsonyan lebegett az északsarki égen – harangzúgás és püspöki segédlet mellett bevonult a Fővezér a Fehérvári úton. Egy minisztériumi küldöttségben Vizy Kornél is ott állt, kürtőkalapban. Vizyné a parlamenti hölgybizottságban virágokat, gyászfátyolos nemzetiszín szalagokat nyújtott át. (Stefi) Leverten járkált, őt is valami kellemetlenség érte. Amikor már megtanulta a körmagyart, s lakkcipőjét is megvásárolta a bálra, ahol úri kisasszonyokkal együtt táncolt volna, levelet kapott a rendezőbizottságtól, hogy „nagy sajnálatukra el kell tekinteniök szíves közreműködésétől”. 4. Foglaljátok össze egy bekezdésnyi, közösen megírt szövegben csoportotok kutatásának eredményét a következők szerint! a) Írjatok egy, a kutatásaitokra vonatkozó (kijelentő vagy kérdő) tételmondatot! b) Kutatási eredményeitek és a kérdésekre adott válaszaitok alapján fejtsétek ki, bizonyítsátok a tételmondatot! Állításaitokat, észrevételeiteket, véleményeteket támasszátok alá néhány példával is! (kb. 5-6 mondat) c) A tételmondathoz visszatérve foglaljátok össze az eredményt, vonjatok le következtetést, formáljatok véleményt! (kb. 2 mondat)


D E Z S Ő :

É D E S

A N N A

5. Tegyétek közzé munkátokat! a) Válasszatok csoportszóvivőt, és mutassátok be írásotokat a többieknek! Munkátok értékelésének szempontjai: – Tételmondataitok lényeglátók-e, megfelelnek-e a feldolgozott témának? – Kapcsoljátok-e a tételmondathoz a kifejtést, indoklást? – Állításaitok logikusak-e, alátámasztásukban szerepelnek-e példák is? – Összegzitek-e az elmondottakat, következtettek, megfogalmazzátok-e véleményeteket? – Közérthetően, követhetően, hallhatóan adjátok-e elő? b) Készíts jegyzeteket a magad számára társaid előadásából!

2 13

2 14


•

1 0 .

É V F O L Y A M

6. A tanárotok által kijelölt idézetsort elolvasva válaszoljatok a kérdésekre! a) Kit mutat be az elbeszélő?

b) Soroljátok föl, milyen eszközökkel mutatja be!

c) Belelátunk-e a szereplők belső világába, tudatába?

d) Mutassátok be szereplőtök személyiségét, karakterét 5 mondatban!

e) Válasszatok ki egyet az idézetek közül, idézzétek fel a helyzet minden mozzanatát (hol, mikor történik, kik vannak jelen), és – meséljétek el egymásnak úgy, mint egy bizalmas információt, – meséljétek el egyes szám első személyben, az idézetek „főszereplője” nevében, vagyis szólaltassátok meg belső hangját! Mit tapasztaltatok?


D E Z S Ő :

É D E S

A N N A

A) Mikor ennek 1919. július 31-én délután hatkor híre futamodott, […] kikiabált: – Katica. A hang dühösen kiabált. Az ebédlő díványán egy negyven év körüli férfi heverészett, oly elhanyagolt, mint egy csavargó. Csak a sasorr meg az arcát keretező fekete pofaszakáll mutatta, hogy mégis valaki. Mikor a lakás minden ablaka be volt csukva, odalépett Katicához és valami hideglelős, édeskés mosolykával ezt suttogta: – Megbuktak. – A gazemberek – tette hozzá […] táguló orrcimpával, a bosszú édes mámorával. Alig hogy kiejtette ezt, dörömböltek a külső ajtón. […] elsápadt. A levegőbe nézett, mintha a szót keresné, melyet az előbb kimondott és hogy eltüntesse nyomát, utánanyúlt, mint mikor cigarettafüstöt hessegetünk. De bolondja és balekja lévén a szívességtevésnek, abban a reményben, hogy szívességét viszonozzák, régi ismerőseinek, iparosoknak, kereskedőknek megrendeléseket, különböző engedélyeket eszközölt ki, akik ezt azzal hálálták meg, hogy nem hagyták fizetni, mikor üzletükben vásárolt. Ezen ő minden alkalommal megütközött, helytelenítette is, de fájt volna, ha a várt meglepetés elmarad. – Vigyázzon – kiabált a szigorú úr –, megvágom – s a villogó pengét magasba tartotta. – Maga az új lány? Mi a neve? A vezetékneve? Az apja neve? Magyar – állapította meg, mert ő mindig a nagy, politikai távlatokat kedvelte. – Földmívesek. Helyes. Kisgazdák. „Majd jövünk mi” – mondta, s kezét Tatár Gábor vállára helyezte, hogy a közösséget még inkább testivé tegye, mintegy fegyverbarátot keresve a nagy küzdelemre. Szeméből pedig – mint ilyenkor mindig – egy furcsa oldalpillantást lövellt ki, egy sunyi kis tekintetet, amely készenlétről, ragadozásról tanúskodott, s az önzés legszennyesebb gondolatától lelkesedett át, ő azonban ezt önfegyelme folytán abban a pillanatban el is tudta leplezni, át tudta alakítani a közérdekért való rajongássá. Figyelte az urát a füstön át, ki messze tőle a harmadik szobában a miniszter körül buzgólkodott, s bókolt a hölgyeknek azzal a hazug kedvességgel, melyből annál több marad, minél inkább pazarolják. B) Lila pongyolában nyúlánk, előkelően magas hölgy lépett be hajadonfőtt. Üres szemmel nézett maga elé, ahogy szokott, a tárgyakon át, a falakon át, az embereken át, mintha nem azt látná, ami előtte van, hanem valami mást. – Hát aztán? Talán nem vörös? Piszok. Bolseviki. No várj csak...

2 15

2 16


•

1 0 .

É V F O L Y A M

Az asztalról két ujja hegyével fölemelte Katica zsebkendőjét, melyet megszagolt, undorodva a földre dobta, félretolta kézitükrét Nem hallotta, nem hallhatta, mert a vér erős lökéssel fejébe tódult, két füle körül zúgott, s egész lelkével a lányt figyelte, aki közben visszament az ajtó mellé és megállt, kezében a tiszta zsebkendőbe bugyolált cselédkönyvvel, hajadonfőtt, szemét a földre sütve. – Valamit. Jobb szeretem, ha azt mondja, hogy semmit. Ismerem ezt. Mindegyik így beszél, mikor beszegődik. – Ne oda – kiáltott, mikor Anna az asztalra tette batyuját. – A földre. Be ne poloskázza a lakásomat. A feje tiszta? Holnap majd megfürdik. […]ről nem sok jót hallott. Zsugorinak mondták, félbolondnak, aki a halottak lelkével beszélget. Folyton a sarkában pandúrkodott. Izgága jóindulattal leckéztette: „Így, lányom... úgy, lányom... tegye az asztalra... de az Istenért, ne a szélére, mert rögtön leesik...” Semmi se volt jó annak. Ha hallgatott, azt tudakolta, miért hallgat. Ha beszélt, hogy Bartoséknál ezt vagy azt így csinálták, letorkolta, hogy nála viszont majd így csinálják, ne menjen mindig a maga feje után, hallgasson azokra, akik okosabbak nála. C) …tömegmunkát kellett végeznie. Valaha, fiatalkorában, tanársegéd volt egy berlini klinikán, a szívbetegségek szakorvosa. Magyarországra jövet magántanárságért pályázott, de az egyetemen nem habilitálták. Akkor úgy élt, ahogy lehetett. Naponta tíz órát rendelt, belefeküdt abba az emberanyagba, melyet a közkórházakban, a munkásbiztosítónál talált, gépiesen gyúrta a beteg emberiséget. Botjára támaszkodva vonszolta fáradt testét. Amint mosolygott, látni lehetett rozoga fogait, gyulladt ínyhúsát. Feje búbján néhány szál moszatszerű haj lengedezett. …betegebb volt, mint akármelyik páciense. Cukorbaja volt, a legvégső stádiumban. Minden kartársa, minden klinika lemondott róla. – A cselédek, kérem, nem is merik szeretni azt, amit szeretnek. Hát elhitetik magukkal, hogy nem jó az, ami jó. Így védekeznek. Talán az ellen, hogy túlontúl sokat szenvedjenek. Mit megkívánni olyat, ami úgysem lehet az övék? Igazuk is van. Különben nem tudnának élni. – Más megoldás nincs. – De van – mondta […], aki a hintaszéken szórakozottan babrálgatta az óraláncáról lecsüngő Mária-érmet. – Erre kíváncsi vagyok. Micsoda az a megoldás? – kérdezte Tatár fölvetve kövér, okos fejét. – Az irgalom. – Van egy ország, ahol mindenki szolga és úr egyszerre. És egyenlő. Mindig, az év minden napján. – Melyik az az ország? – Krisztus országa. – Az fönn van, a felhőkben. – A lélekben van. – De tessék megvalósítani itten. A bolsevikiekkel, az elvtársakkal.


D E Z S Ő :

É D E S

A N N A

– Nem is kell megvalósítani – szólt […] ingerülten, mert a betegsége miatt ideges volt. – Nem kell. A kommunistáknak is az volt a hibájuk, hogy egy ideált meg akartak valósítani. Egyetlen ideált se szabad megvalósítani. Akkor vége. Csak maradjon fönn, a felhők között. Úgy hat és úgy él. – Nem szeretem, mert még sohse láttam, mert nem ismerem. Az emberiség holt fogalom. És figyelje meg, tanácsnok úr, hogy minden szélhámos az emberiséget szereti. Aki önző, aki a testvérének se ad egy falat kenyeret, aki alattomos, annak az emberiség az ideálja. (…) Csak Péter és Pál van. Emberek vannak. Nincs emberiség. – Hát majd lopni fog. Higgye el: nem is olyan jó az a nagyon jó cseléd. Legyen olyan, mint a többi: jó is meg rossz is. Hát hol vagy, öreg doktor, te haldokló, a gyógyíthatatlan betegségeddel, a nyolcszázalékos cukroddal? Meghaltál azóta, vagy magaddal tehetetlenül fekszel, senyvedve attól az álomkórtól, mely megelőzi az ilyen betegek halálát? Elvesztél te is, és már senki sincs ezen a földön? Ha még élsz, ha csak egy szikrányi lélek lobog benned, akkor teneked most itt a helyed, akkor el kellett jönnöd. El is jött. Ott ült, egészen hátul, elveszve a tanúk széksoraiban, elveszve a bundájában ezen a novemberi napon, már-már kihűlve az elmúlás közelségétől. Időbe telt, míg előretopogott, a botjára görnyedve, már olyan kicsire zsugorodva, hogy sokan fölálltak, úgy nézték, hogy ott van-e. Visszavánszorgott a tanúk székeihez. Ezek különösen tekintettek rá, s mikor helyet foglalt közöttük, elhúzódtak tőle. […] ezt nem bánta. Ő voltaképpen nem is tartozott közéjük. Nem tartozott se hozzájuk, se másokhoz, mert nem volt se burzsoá, se kommunista, egy párt tagja sem, de tagja annak az emberi közösségnek, mely magában foglalja az egész világot, minden lelket, aki él és élt valaha, eleveneket és holtakat. Nyomban el is távozott, ment a dolga után, a többivel már nem törődött. D) – Igen, méltóságos uram, a Váron már künn leng a nemzetiszín zászló. A sógorom tűzte ki. – A szép piros-fehér-zöld – bólongott […], folytatva hazafias álmodozását s oldalt kémlelte Vizy mozdulatlan arcát. – Lesz itt tánc, méltóságos uram, lesz most itt tánc. Visszavitte a létrát. Majd sejtve, hogy a csengettyű és a kézcsók még nem elegendő, vakmerő bizalmassággal, mint aki valami titkot közöl, a közelébe lépett és csaknem fülébe súgta: – Méltóságos asszony – s szemét a földre sütötte –, volna egy lány. – Az Anna, az Anna. Talán nem megfelelő? – és fejét oldalt billentve a méltósága felé sandított. […], aki a díványon pöfékelt, levette agyaráról a pipát, s ráförmedt. A mostohájával fenyegetőzött, hogy majd hazaküldi, az úgyis nagyon szereti, alig várja. Azonnal fölkergette. – Nemcsak ezt mondotta, kérem, hanem mást is. Mikor egyszer összeszidta a méltósága, mert eltört egy tükröt, lejött hozzánk, és azt mondta, hogy elmegy innen, de előbb olyant csinál, hogy maga is megbánja, fölgyújtja az egész házat.

2 17

2 18


•

1 0 .

É V F O L Y A M

E) E négy év – szénszüneteivel, laza fegyelmével – álomszerű gyorsasággal röppent el a fiú fölött. Látta, hogy hullanak el mellőle tanárjai, idősebb osztálytársai, akik máról holnapra hősi halottak lettek. Ő is hamarosan hozzáöregedett a háborúhoz. Nyolcadikos korában besorozták, kiképezték, katonaruhában járt az előadásokra, mindennap várta, hogy a „menet”-be osszák, de erre már nem került sor. Közben kitört a forradalom. Akkor lenyomta a hadi érettségit. ...mozgékonysága ellenére is volt valami kimért, ami a távolságot éreztette közte és azok között, akikkel érintkezett. Kifogástalan, mindig aggályosan elegáns ruházata is ezt a zárkózottságot hangsúlyozta. Erős volt, izmos, de mellkasa szűk. Kis keze száraz. Bőre soha, a legnagyobb hőségben sem izzadt. Rövidre nyírt, érdes bronzhaj tapadt szabályos, de meglepően kicsiny koponyájához, melyen peremtelen fülek lebegtek, oly lazán, mintha papírból vágták volna ki és csak odafércelték volna. Vékony ajaka szívósnak, kegyetlennek mutatta. Arca pedig, mintha fából lett volna, élettelen volt és szabálytalan, csupa szeszélyes sík, egymásra borítva, csupa furcsa ötszög, mint egy kubista faszobor. Legalul két könyv is: egy salátává olvasott, szamárfüles füzet, Karinthy Frigyes műve, az Így írtok ti..., meg egy dióhéj-nyelvtan: Egy óra alatt angolul. Volt neki egy cigarettatárcája, melyből, ha egy cigarettát kivesznek, az egész automatikusan kiugrik, olyan cigarettája is, amely rakétákat szór és bűzölög, gyufadoboza, melynek egyetlen gyufája sem gyullad meg, pálinkáspohara, tele sárga császárkörtelikőrrel, de nem lehet kiinni, mert fölül be van üvegezve, aztán egy nyávogó revolvere s egy nyomtatott villamosszabadjegye, mely viselőjét följogosítja arra, hogy bármely villamos alá ingyen odafekhet. – Az ablak elé – vezényelt […]. – Ide a sarokba. A szekrény mellé. A világosságra. Nézni akarlak. Nézz te is engem. 1920. február 16-án meghalt minden komoly élet számára s ezután csak a vidámságnak él. Miért is a vidám halott ezen a nem szokatlan úton hívja meg barátait a fönti napon este pont 24 órakor a Club des Parisiens-ben tartó kedélyes pezsgős ricsajra, hogy ott vele együtt minden gondot ünnepélyesen eltemessenek. A jókedv kötelező. Le a szomorúsággal! Béke hamvaira! – A szénszakmában dolgozom. Kell nektek szén? Hány vagonnal küldjek? – Gratulálok. Te, nem lehetne valamit csinálni az állammal? Ha Kornél bácsi Bécsbe jön, okvetlen keressen föl. Szép lakásom van, Rothenturm Strasse 1. No, szervusz, Angéla néni, várnak a barátaim, Elekes, az egész brancs, még egyszer viszontlátásra, csókollak, csókolom a kisztihandodat. – Te, öregem: egy repedt sarkú szolgáló. Piszkos és ronda. De jó volt, tyhű, de jó volt. Elekes a díványra könyökölve játszott az ezüst cigarettatárcájával, unta barátját, s örült, mikor a függönyön újra bekandikált a szőke macska, és táncolni hívta. – Elekes – ordított […] torkaszakadtából. – Elekes – és karjait kitárta utána.


D E Z S Ő :

É D E S

A N N A

...erősen ráncolta a homlokát, még mindig gondolkozott, kezében a fölemelt, írásra kész aranytollal, aztán írt, gömbölyű rajzos betűkkel, oly gondosan, mint egy szépírási irkába. Ezt írta: Zöld erdőben járkáltam, Kis ibolyát találtam, Kis ibolya azt mondta, Legyen boldog, Iluska! Nevét is odaírta, alája, a teljes nevét, s azt is – nem tudni, miért – egy fölkiáltójellel, mint a verset, aláhúzva, így: 7. Anna alakja a) Szoktatok-e olyat játszani, hogy nézitek valakinek a mozdulatait, mimikáját, s mondjuk egy fintort, egy arcrándulást, egy elhomályosult szemet, egy megránduló kezet látva elgondoljátok, mi játszódhat le az illetőben? Mennyit lehet „elolvasni” ezekből a jelekből? Miről tudósítanak?

b) Olvassátok el egymás után az Annához kapcsolódó regényrészleteket, beszéljétek meg közösen, milyen eszközökkel mutatja be, formálja meg, jellemzi Annát az elbeszélő! – Olyan lány az – mondta a házmesterné –, hogy meg kellene aranyozni a kezét – és mosolygott, mint aki határozottan lát valakit. Haja, nem dús haja, melyet csak úgy kenőcs nélkül, szárazon simított hátra domború homlokáról, nem volt szőke, hanem a gesztenyeszín és szőke közötti árnyalatú, szöghaj. Orra se „rendes”, hanem határozottan érdekes, a lélegző cimpáival, majdnem különös és pikáns. Termete valamivel magasabb a közepesnél, de gyönge, elmaradott, talán csöppet fiús is még. Szája vérszegény és cserepes, s keze a rendes cselédkéz: durva. Körme kurta és csempe. Amikor ide belépett, a gyomra egyszerre fölémelyedett, olyan rosszullét fogta el, hogy azt hitte, azonnal összerogy. Valami kimondhatatlan büdösséget érzett, mint a patikában, éles, hideg szagot, mely egyre jobban facsarta az orrát, kavarta belét. ...már az első pillanatban ki akart szaladni, és ha egészséges ösztönére hallgat, akkor köszönés és istenhozzád nélkül elrohan, menekül... Most látta először Vizynét: egy sápadt, nagyon magas, jéghideg nő meredt eléje, aki – nem tudta, miért – egy ismeretlen madárhoz hasonlított, szétborzolt, fényes dísztollakkal. Hátrált az ajtó felé. Egy darab kenyeret szelt. De beléje se bírt harapni. A kenyérnek – és a sajtnak is – olyan szaga volt, mint benn a lakásnak. Ha messziről megpillantotta az Attila utca 238. számú házat, összeborzongott.

2 19

220


•

1 0 .

É V F O L Y A M

Amikor például egy reggel véletlenül meghallotta, hogy az urat Kornélnak hívják, érezte, hogy ezen a helyen nem bírja ki sokáig. Maguk a bútorok is valami névtelen rémülettel töltötték meg. Amit zöldnek képzelt, a kályha, fehér volt, a szalon fala viszont zöld és nem fehér, az asztal nem gömbölyű, hanem hatszögletes és alacsony, az egyik ajtó befelé nyílt, a másik kifelé. Ezek a kis, folyton ismétlődő meglepetések megbolygatták egész lényét. Egy Macquart-csokortól, melyből pávatollak nyúltak ki, egyenesen rettegett. Azt hitte, hogy a pávaszemek őt nézik, s mikor elhaladt előtte, félretekintett. Akármit csinált, nem bírta megszokni ezt a helyet. Szaglása, mely éles volt, mint egy kutyáé, tiltakozott ellene. Mit is beszélhetett volna nekik? Hiszen magának sem tudott számot adni, hogy mitől irtózott itt minden nap jobban és jobban. ...reggeltől estig a por és szemét glóriájában állott. Feketét köpött, szürkét tüszkölt. Verte a matracokat, mintha haragudnék rájuk. Loholt föl a lakásba, le az udvarba, százszor is. Csorogtak az ablaküvegek, csobbant a rocskákban a szennylé, loccsant a rongy. Keresztfákhoz kötözködve törölte az ablakokat. Már sikálta a padlót, már beeresztette halovány viasszal, már táncolt a lábára szíjazott keféken, már fényezte a parkettet, csúszkálva, görnyedezve, térdepelve, mint egy templomban, valami hosszan tartó örökimádás közben. ...megcsúnyult. Hullott a haja. Egyre több gubanc maradt a vasfésűben. Nem szeretett emberek előtt mutatkozni. Most érzett először fáradtságot, valami oly részeg kimerültséget, hogy esténként, mikor elvégzett, nem is bírt mindjárt lefeküdni, hanem ide-oda járkált, karjait lóbálva, a vállára csapkodva ment-ment a folyosóra, onnan vissza, benyitott a szobába, a szalonba. Ő erre nem tudott mit felelni, mert azt sem értette, hogy mi az a zsánereim, aztán zavarta a sok kép, a körülötte ülő közönség. Megköszönte Stefinek, de többet nem ment el. Nem ért rá. Annyira belesimult a ház rendjébe, hogy eltűnt, észre se vették, nem is beszéltek róla sehol. Mint a legtöbb cseléd, ő is utánozni kezdte asszonyát. A haját már egészen úgy simította végig, mint Vizyné, s az ismerősök, mikor telefonoztak, gyakran nem tudták, hogy az ő hangját hallják-e vagy az asszonyáét. ...ácsorgott a tűzhely lángjától piros füllel, meghallotta ezt. Odatekintett. Vissza akart futni a konyhába, de nekiment a falnak. ...ide-oda lépegetett. Visszaszaladt a konyhába, evett valamit a sötétben, gyorsan és mohón, ami véletlenül keze ügyébe esett, egy rántott csirke combját meg sok-sok süteményt. Utána az előszoba ajtajára borult, mintha ki akarna innen menni valahová. De mást gondolt, hangosan a fürdőszobába futott, onnan a sárga tapétaajtón a hálóba. Kinyitotta az Attila utcára néző összes ablakokat, hogy ne legyen olyan egyedül. – Mért tetted? – ordított rá a rendőr, szélesre tátva nagy száját a harcsabajuszával, és a szeme


D E Z S Ő :

É D E S

A N N A

221

kidülledt. – Föl fognak akasztani – üvöltötte, szinte magán kívül, kimondván az ítéletet, mint az első fórum. […] tudta ezt. De most szívét, mely megfagyott az éjszakai halálos szorongásban, egyszerre mégis valami melegség járta át, mint a tavaszi szellő, hogy tegezték, hogy ez a paraszt rendőr, aki olyan volt, mint a legények a falujában, tegezte őt, s nem is látta benne a hivatalos személyt, aki kötelességét teljesíti, csak valakit, aki az ő vére, aki az ő atyjafia. Etel bőbeszédű, homályos vallomásában akadt egy figyelemre méltó mozzanat. Tavasszal – egy vasárnap délután- kirándult Annával a Gellérthegyre, a citadellához. Anna lefeküdt a fűbe és elaludt. Pár perc múlva fölriadt, szaladni kezdett lefelé, karjait lóbálva és sikongva, mint valami bolond, nem tudták, hogy mi van vele, csak akkor állt meg, mikor rákiabált, és akkor is sokáig reszketett még. Stefi viszont a gyilkosság előtt körülbelül két héttel a Márvány utcában találkozott vele, egyedül őgyelgett a ház előtt, ahol valamikor Jancsi úrfi lakott. Anna észrevette őt, de beszaladt a lépcsőházba, és amikor később megkérdezte tőle, hogy mit keresett ott, csak hebegett. Ő sem értette, hogy miért tette, de ő elkövette, amit tett, és minthogy már elkövette, ott belül, mélyen, nagyon mélyen bizonyára lehetett valami, amiért föltétlenül, szükségszerűen meg kellett tennie. És aki belülről lát valamit, az másképpen látja, mint aki csak kívülről látja. c) Mennyire látunk bele Anna belső világába? Mit látunk belőle?

d) Foglald össze padtársaddal együtt 10 centis esszében a megbeszélés tapasztalatait! A lélektani megformálás eszközei Anna bemutatásában

222


•

1 0 .

É V F O L Y A M

8. A szereplők rendszere Ismét csoportban dolgoztok. Végezzétek el a csoportotoknak kijelölt feladatsort, töltsétek ki a névjegye(ke)t! A regény szereplőinek jellemzése, egymáshoz való viszonyuk, a regényvilágban betöltött szerepük vizsgálata a feladat. Használjátok a regény szövegét! A) Vizyné Származás: Társadalmi és anyagi helyzet:

Családi viszonyok:

Társas kapcsolatok:

Külső tulajdonságok:

Mániák, fóbiák:

a) Mikor és ki szólítja a keresztnevén? Kinek szól ez?

b) Mire utalhat a keresztneve?

c) Miért alakulhattak ki lelki torzulásai, beteges rettegései, kényszeres cselekedetei, rögeszméi (fóbiái, mániái)?

d) Hogyan érvényesíti akaratát? Hozzatok példákat!


D E Z S Ő :

É D E S

A N N A

e) Mi a szerepe a regényvilágban?

f) Mi rokonítja őt Annával?

g) Milyen viszonyban van Annával? Gondoljátok végig, hogyan szerezte meg, hogyan fogadta, hogyan viselkedett, mikor Anna az ágyára ült!

h) Milyen viszonyban van vele Anna?

i) Mennyiben okozója saját pusztulásának (a gyilkosságnak)?

B) Vizy Kornél Társadalmi és anyagi helyzet:

Családi viszonyok:



223

224


•

1 0 .

É V F O L Y A M

a) Milyen hivatalnok Vizy Kornél?

b) Hogyan viszonyul az elbeszélő Vizy hivatalnokságához?

c) Mi jellemzi Vizy politikai törekvéseit?

d) Mit fejez ki az, hogy hivatali levelet boldogan, gördülékenyen, magánlevelet viszont csak kínkeservvel képes írni?

e) Mi a szerepe a regényvilágban?


D E Z S Ő :

É D E S

A N N A

Druma Szilárd Foglalkozás: Család:

Cseléd, Drumáékhoz való viszonya:

Karrier:

f) Mit gondoltok, miért éppen őt lépteti fel az elbeszélő az utolsó fejezetben?

C) Patikárius János Származás: Társadalmi és anyagi helyzet:

Családi viszonyok:



a) Milyen cselekedeteivel hozható összefüggésbe a neve? Mennyiben emlékeztet Vizynére?

225

226


•

1 0 .

É V F O L Y A M

b) Mikor jelenik meg, mikor toppan be újra, és mikor tűnik el végleg a regényvilágból?

c) Mit rejt Jancsi bőröndje? Mit mondanak a tárgyak tulajdonosukról?

d) Mi lehet a jelentése annak, hogy gyászjelentést küld, hogy nőnek álcázza magát?

e) Mit gondoltok, miért írta be teljes nevét Ilonka emlékkönyvébe?

f) Mennyiben rokonítható Vizy Kornéllal, mennyiben Annával?

g) Véleményetek szerint mennyiben járul hozzá viselkedése Anna gyilkosságban tetőződő állapotához?


D E Z S Ő :

É D E S

A N N A

h) Mit gondoltok, miért nem jelenteti meg az elbeszélő a tárgyaláson?

D) Moviszter Miklós Foglalkozása: Felesége, kapcsolatuk: Cselédje: Viszonya a cselédjéhez:

Megítélése a külvilág szemében:

a) Neve beszélő név: moveor (lat.) = mozdul, megindul, meghatódik; magiszter (lat.) = mester. Keresztneve Szent Miklósra utal. Mire utal mindez?

b) Az elbeszélő kitüntetett figyelme kíséri Movisztert a tárgyaláson. Keressétek meg ezeket az elbeszélői részeket! Mi jellemzi az elbeszélés módját? Mit közvetít ez az elbeszéléstechnika?

227

228


•

1 0 .

É V F O L Y A M

c) Milyen értéket képvisel Moviszter doktor? Lapozzátok fel a piskótás uzsonna jelenetét, illetve a tárgyaláson való szereplését! Értelmezzétek szavait!

d) Milyen metaforikus jelentése lehet annak, hogy már mindenki eltemette, és mégis él?

e) Értelmezők Movisztert a szerző szócsövének (rezonőrének) tartják. Véleményetek szerint mire alapozzák ezt a megállapítást? Érveljetek a regényben olvasottakkal!

f) Moviszter éppolyan magányos az úri társaságban, mint Anna a cselédek között. Mi rokonítja alakjukat? Mit sugall ez a párhuzam?

9. Jegyzeteitek alapján csoportotok egy tagja foglalja össze az osztálynak, amit a szereplőről összegyűjtöttetek! Jegyzeteljétek a többi csoport munkáját! Közzétételeteket tanárotok az alábbiak szerint értékeli: – Hiánytalanul, pontosan töltöttétek-e ki a névjegyet? – A feltett kérdésekre adott válaszokból összefüggő, árnyalt, többrétű bemutatást (leírást–értelmezést) adtatok-e a szereplőről? – Alá tudtátok-e támasztani állításaitokat a regényből vett példákkal? – Nem érveltetek-e olyasmivel, ami a regényben olvasottaknak ellentmond? 10. Miért ölte meg gazdáit Édes Anna? Vitassátok meg a kérdést! a) Olvassátok el az alábbi véleményeket! b) Melyik szerző mivel magyarázza Anna tettét?


D E Z S Ő :

É D E S

A N N A

229

c) Vitassátok meg, kinek a véleményével értetek egyet! Indokoljatok! d) Minden csoporttag véleményét érvényesítsétek a válaszotokban! (1) „Egyik támadóm szememre lobbantja, hogy az Édes Anna című regényből, amelyben leginkább kifejtem politikai meggyőződésemet is, »nem mertem levonni a szociális következtetéseket«. Hiszen ennek minden sora azt hangoztatja, hogy nincsen szociális következtetés, csak emberség van, csak jóság van, csak egyéni szeretet van, és a gyilkosságnál is nagyobb bűn, ha valaki embertelen, ha valaki durva, ha valaki fennhéjázó, amiért egy kés sem elég megtorlás, és a legnagyobb erény a lényegbehatoló, figyelmes tisztaszívűség, mert többet, gyökeresebbet úgysem tehetünk ezen a földön.” (Kosztolányi Dezső) Kosztolányi Dezső magyarázata:

(2) „Vizyné igenis szereti Annát, de ez perverz szeretet, vagy legalábbis szeretetnek éli meg, amit iránta érez… elementárisan vonzódik Annához (gondoljunk az első öt-öt és fél fejezet szabályos Anna utáni vadászatára, a nyomozás-jelenetekre); számára az élet tökéletesen beszűkült a cselédtartásra; életének nagy szenvedélye Anna személyében kiteljesedéshez és kielégüléshez jut: »Ez az Anna. Az én Annám. « – mondja a piskótajelenetben… A kényszer, a mánia azonban nemcsak Vizynére érvényes… Anna – különös vitalitás ez – állandóan tisztogat. Vizyné követelésein felül is; ez a szenvedély a mánia egyik ismert formája… a gazdagság lebírásának egyik változata… Az azonosulás másik oldalán maga Anna áll, akiről a narrátor több helyen is megjegyzi, hogy utánozni kezdte asszonya járását, sőt hajviseletét… A fatális, démoni összeláncoltsághoz tartozik még a gyilkosság pillanata, amelyet Kosztolányi hangsúlyosan így vezet be: »A jövevény nem felelt, csak ült, csak fogta a kezét, nem engedte el… Vizyné még szabad karjával a leány nyakához kapott, hogy eltaszítsa, ellenben oly ügyetlenül lökte el, hogy csak még jobban magához szorította, valósággal ölelte már. «” (Balassa Péter) Balassa Péter magyarázata:

(3) „…Cselédtörténet az Édes Anna, de éppen annyira nem az, mint ahogy a primitív emberek sorsa nem egyéni sors. A kis cseléd története az egészen géppé aljasított, kiszipolyozott, minden ember-

230


•

1 0 .

É V F O L Y A M

ségétől megfosztott és saját legelemibb kérdéseinek intézésétől elütött szegénység sorsát példázza. Ahogy ez a szimpla, szinte állati lény felkerül a fővárosba a maga tisztaságában és természetes őszinteségében, úgy kerül fel a többi ezer és ezer falusi proletárember s a gyárak kapujába magával viszi a föld szagát, a primitív józan észt és a munka gépiességében való megbékélést. Ahogy ezt a kis cselédet lassanként fosztja meg az úrnője minden emberségétől és aljasítja automatává, úgy aljasodik el a falvakból felkerült munkásember is a csattogó gépvilágban; ahogy Édes Anna lassankint teljesen elfelejti a kukoricatáblák suttogását és a Balaton felé repdeső ludakat, s válik a Krisztina körút rabszolgájává, karján bevásárló cekkerrel és agyában a méltóságos asszony utasításaival, úgy válik rabszolgává többi testvére is. Ennek a cselédnek a primitív majmolásában, ahogy a gazdáitól eltanult mozdulattal simítja hátra a haját, kap a fejéhez, ha nem tud valamire egyenes magyarázatot adni, benne van annak a mimikrinek1 sok ezer változata, amellyel a proletariátus a polgári osztály némely tulajdonságát, beteg, dekadens2 és hiú vonását eltanulja. S amikor a cselédkéből minden tisztaságot és minden emberi szabadságot kiöltek, amikor az úrfi szeretője lesz, feláldozva szűz, egészséges testét, hogy utána félrelökjék, amikor a méltóságos asszony meghiúsítja a házasságát is, kiűzi a csendes, polgári élet minden lehetőségéből és álmából, akkor egy éjjel, maga sem tudja: hogyan és miért, a konyhakéssel megöli a gazdáit; mint ahogy az örökös rabszolgamunkával géppé süllyesztett proletariátusban, amely a háború kényszerzubbonyába préselve emberségének utolsó szikráját is elvesztette, benn rejtőzött az ösztönzés, hogy egy nap, maga sem tudja: hogyan és miért, konyhakést ragadjon.3 Azért, hogy megszabaduljon annak a tudatától, hogy ő valakinek és valakiknek a magántulajdona, mint ahogy a kis cseléd is magántulajdona Vizy Kornélné méltóságos asszonynak, anélkül, hogy tudná valamelyikük, de viszont tudat alatt annál kényszerítőbb hatalommal. Az úrnőnek ebből a tulajdonérzetből származó hatalma beleszívódik a primitív lány egész lényébe. Mint valami kiáradó fluidum,4 veszi körül kívül és belül, befonja, bepólyázza, megkötözi testi és lelki életét egyaránt. Nem a szabad munkaadó és vele egyenrangú szabad munkás viszonya ez, amely a törvények hideg, objektív paragrafusaiban van megmerítve, hanem a valóságos, tényleges, az életben fennálló viszony.” (Kodolányi János) Kodolányi János magyarázata:

–

Melyik magyarázattal értetek a leginkább egyet, melyikkel nem? Miért? Kinek melyik megállapítását tartjátok helytállónak? Miért?

1

Tökéletes alkalmazkodás a környezethez.

2

Hanyatló, bomló.

3

Utalás a kommünre.

4

Valakiből (illetve valamiből) kisugárzó erő, szellemiség.


D E Z S Ő :

É D E S

A N N A

231

11. Képzeld el, hogy egy elfogulatlan, pártatlan ügyvéd felterjeszti Anna ügyét, mert nem ért egyet az ítélettel. Írd meg a fellebbezés indoklását a Fellebbviteli Bíróságnak Anna ügyében! (Írásodat kezdd így: Tisztelt Bíróság! ....) Írásodat tanárod értékeli a következő szempontok szerint: Érvényesíted az Anna lelkiségéről az órán elsajátított ismereteket. A gyilkosság lehetséges okai közül legalább hármat kifejtesz. Indoklásod csak olyan megállapításokat, érveket tartalmaz, amelyek a regényösszefüggésből következnek. 12. Töltsd ki a kilépőkártyát! 1. Ebben a fejezetben a számomra legizgalmasabb téma a volt. 2. Ebben a fejezetben számomra a legnehezebb feladat volt. 3. Számomra a leghatékonyabb tanulási módszer volt. 4. Egy kérdésem, mely a témakörrel kapcsolatos, de nem kaptam rá választ:

6. A R A N Y J Á N O S : V Ö R Ö S R É B É K EG Y HOM Á LYOS BŰNÜG Y I TÖRTÉNE T. A Z A K TUÁ LIS TAGOL Á S. VÁ D - ÉS VÉD ŐBESZÉD K ÉSZÍTÉSE Arany János Vörös Rébék című balladája a szerző kései művei közé sorolható. Ezen művekre jellemző a komorabb, ridegebb hangulat, továbbá hogy nagyobb szerephez jutnak a babonás, mágikus balladai világkép elemei. A Vörös Rébék egy bűnügyi történet, amelyben „az a bizonyos balladai homály […] már olyan sűrű, hogy alig látni benne”, a szerkezet szaggatott, az események elmondása a legszükségesebbre van tömörítve, szinte összefüggéstelen töredékekben jut el hozzánk az információ. A fejezet utolsó moduljában ennek a versnek a szövegnyelvészeti vizsgálatát fogjuk elvégezni. 1. Hallgassátok meg Arany János Vörös Rébék című versét Koncz Zsuzsa előadásában, majd közösen beszéljétek meg az alábbi kérdéseket! a) Milyen a vers hangulata? b) A zene hogyan erősíti ezt fel? c) Ki meséli el a történetet? d) Milyen helyzetben? e) Kik a szereplők? f) Mi a történet? g) Mitől homályos?

A R A N Y

J Á N O S :

V Ö R Ö S

R É B É K

2. Második hallgatás közben töltsd ki az alábbi szemponttáblázatot! SZEREPLŐK

MEGÉRTETTEM

NEM ÉRTEM

TUDNI SZERETNÉM

PÖRGE DANI

TERA

VÖRÖS RÉBÉK

VARJÚ

KASZNÁR

3. Alkossatok csoportokat, a csoporton belül mindenki válasszon magának egy szereplőt! Olvassátok el a szöveget úgy, hogy annak a szereplőnek a történetére figyeljetek, akit választottatok!

VÖRÖS RÉBÉK „Vörös Rébék általment a Keskeny pallón s elrepült –”* Tollászkodni, már mint varjú, Egy jegenyefára ült. Akinek azt mondja: kár! Nagy baj éri és nagy kár: Hess madár! * E két sor népmondai töredék. A. J.

1

233

234


•

1 0 .

É V F O L Y A M

Ő volt az, ki addig főzte Pörge Dani bocskorát, Míg elvette a Sinkóék Cifra lányát, a Terát. De most bezzeg bánja már, Váltig hajtja: kár volt, kár! Hess madár!

2

Pörge Dani most őbenne Ha elbotlik se köszön, S ha ott kapja, kibuktatja Orrával a küszöbön. Pedig titkon oda jár, Szép asszonynak mondja: kár! Hess madár!

3

Cifra asszony színes szóra Tetteti, hogy mit se hajt: „Kend meg köztünk ne csináljon Háborodást, házi bajt, Nem vagyok én csapodár.” Rebi néni mondja: kár! Hess madár!

4

Másszor is jön, hoz fehér pénzt, Piros kendőt s egyebet: „Nesze lyányom! e mézes bor Erősítse a szíved: Szépnek úgy nem tenni kár!” – „Hadd jöjjön hát a kasznár.” Hess madár!

5

Háborúság, házi patvar Attól kezdve van elég; De nem hallik a szomszédba: Pörge Dani tűri még. A bölcső is ott van már: Künn egy varjú mondja: kár! Hess madár!

6

„Asszony, ördög! vidd apádnak Haza ezt a gyermeket – Ne! A varjút (hol a puskám?) Útra meglövöm neked.” Varjú azt se mondja: kár! El sem is rebbenti már: „Hess madár!”

7

A R A N Y

J Á N O S :

V Ö R Ö S

R É B É K

Híre terjed a helységben: „Tudjátok, mi az eset? Pörge Dani egy varjút lőtt S Rebi néni leesett!” Rebi lelke nem vón kár: De, mint varjú visszajár. Hess madár!

8

Gyilkost a törvény nyomozza; Szegény Dani mit tegyen? Útnak indul, bújdosásnak, Keskeny pallón átmegyen. Szembe jött rá a kasznár. Varjú elkiáltja: kár! Hess madár!

9

Keskeny a palló kettőnek: Nem térhet ki a Dani; Egy billentés: lent a vízben Nagyot csobban valami. Sok eső volt: mély az ár. Varjú látja, mondja: kár! Hess madár!

10

Bujdosónak kín az élte, Reszket, ha levél zörög: Felvont sárkányt vesz kezébe, Hajtja éh: „Megállj, görög!” Varjú mind’ kiséri: „Kár!... Fennakadsz te, szép betyár!” Hess madár!

11

„Most ebédre, hollók, varjak Seregestül, aki van! De szemét ne bántsa senki: Azzal elbánok magam.” Fekete volt, mint bogár: Asszony ott sír: „Mégis kár! Hess madár!” –

12

Vörös Rébék átalment a Keskeny pallón: most repül; Egy varjúból a másikba Száll a lelke, vég né’kül; S kinek Ő azt mondja: kár! Nagy baj éri és nagy kár. Hess madár!

13

235

236


•

1 0 .

É V F O L Y A M

4. A történet rekonstruálása a) Mindenki mesélje el csoporttársainak az általa választott szereplő szemszögéből a történetet! b) Foglaljátok össze, mi történt! Mi a bűnügy?

Láthattátok, hogy minden egyes szereplőnek külön története van. Kérdés tehát az, hogy miért Vörös Rébék a vers címe? A cím mennyire része a szöveg témájának? Azt jelzi-e, hogy egy róla szóló történetet fogunk olvasni? Erre keresünk választ a következőkben. 5. Olvasd el újra a szöveget a következő kérdésekre figyelve! a) Hányszor szerepelt a „Hess, madár!” és a „kár” a versben?

b) Kinek mondják azt, hogy „Hess, madár!”?

c) Hány szereplő szájából hangzik el a „kár”?

d) Fogalmazd meg saját szavaiddal, mit jelenthet a különböző esetekben a „kár”?

A R A N Y

J Á N O S :

V Ö R Ö S

R É B É K

6. Töltsétek ki a táblázatot! Írjátok be, hogy a „kár” és a „Hess, madár!” kinek a szájából hangzik el! Segítségképp a narrátor szövege helyenként ki van töltve. N A R R ÁTO R 1.

Akinek azt mondja: kár! Nagy baj éri és nagy kár: Hess madár!

2.

Váltig hajtja:

3.

Szép asszonynak mondja:

4.

5.

6.

7.

8.

9.

10.

11.

Rebi lelke nem vón kár Hess, madár!

DANI

REBI

VA R J Ú

TER A

2 37

238


•

1 0 .

É V F O L Y A M

12.

13.

S kinek ő azt mondja: kár! Nagy baj éri és nagy kár. Hess, madár!

7. Olvassátok el az alábbi szöveget, és a kitöltött táblázatban keressétek meg azokat a helyeket, ahol egymásba fonódik a két történet! A szövegnek két értelmezése van, ami a vers szerkezeti felépítésével is alátámasztható. Az egyik értelmezés szerint a ballada Vörös Rébék történetét beszéli el. A főszöveg arról szól, hogy Rebi hogyan változott varjúvá, és azóta is hogyan száll a lelke egyik varjúból a másikba. Ehhez a történethez Pörge Dani házassága csak illusztráció, egyetlen példa a sok megrontott élet közül, amely csak abból a szempontból figyelemreméltó, hogy Pörge Dani volt Rébék átváltozásának okozója. A másik értelmezés szerint a ballada témája Pörge Dani házassága, amelynek elromlásában nagy szerepe volt Rebinek, ő azonban nem főszereplőként van jelen, csak egy „alszöveg” által, amely a cím és a refrén összefűzése révén áll össze. 8. Vizsgáljátok meg közelebbről a második versszakot és annak mondatait! a) Hány mondatból áll a versszak?

b) Az első mondatnak melyik a leghangsúlyosabb szava? Ez milyen összetevője a mondatnak?

c) Kire utal az Ő? Kiről szól az első állítmányi rész? Kiről a második?

d) Kiről szól a második mondat állítmányi része? Kiről a harmadiké?

A R A N Y

J Á N O S :

V Ö R Ö S

R É B É K

e) Miért nincsenek ezek a topikok kimondva?

9. Olvassátok el és értelmezzétek az ismeretközlő szöveget! Korábbi évfolyamokon már tanultatok arról, hogy a mondatok felépítése attól is függ, hogy milyen szerepet játszik a mondat a szövegben. Míg az alanyi rész, az állítmányi rész stb. megválasztásától függ a mondat tartalma, a TOPIK, a KOMMENT és a FÓKUSZ megválasztása azzal függ össze, hogy mi volt a szöveg előző mondatainak TÉMÁJA, és hogyan változik meg a téma az adott mondattól kezdve. Nagyjából ugyanazt a közlést, kérdést stb. különböző szövegekben különböző szórendű mondatokkal fejezzük ki, bár az alanyi részen, az állítmányi részen stb. nem változtatunk. A topik, a komment és a fókusz viszont attól függ, hogy aktuálisan, az adott szövegkörnyezetben milyen szerepet játszik a mondat, ezért ezt a felosztást a mondat AKTUÁLIS TAGOLÁSÁNAK nevezzük. A topik azt jelöli, hogyan változik meg a szöveg témája az adott mondattól kezdve. Ha a mondat nem kezd új témát, akkor a mondat topikját nem mondjuk ki; ilyenkor a topik hiánya természetes. Ha új témát kezdünk (illetve szűkítjük, tágítjuk stb. az előző témát), a topik kötelező. (Például: A kertben méhek zümmögtek. Topik: a kertben. Valószínűleg az ezt követő szöveg is a kertről fog szólni, és a további mondatokban már nem lesz topik. És bizonyos, hogy eddig nem a kertről volt szó.) A mondat maradék része tartalmazza azt, amit a mondat a topikról mond (ebben a példában: méhek zümmögtek). A topik általában a mondat hangsúlytalan kezdő része, a komment pedig a topikot követő hangsúlyos szerkezeti egység. A mondat főhangsúlyos, legnagyobb nyomatékú része a FÓKUSZ. A fókusz arra a dologra utal, amivel kapcsolatban az előzményben (kimondott vagy kimondatlan) kérdés merült fel, vagy ami szembe van állítva az előzőekben egy hasonló funkciójú elemmel. (Például: A telefonszámodat vesztettem el. Nyilván az volt a kérdés, hogy mit vesztettem el, esetleg arról volt szó, hogy valami más veszett el, pl. Tegnap a címedet, ma pedig a telefonszámodat vesztettem el; vagy Juli a címedet vesztette el, én meg a telefonszámodat (vesztettem el). A mondat fókusz utáni része általában elhagyható.) A szövegmondatok egymáshoz kapcsolódása a szövegtípustól függően különböző formákat mutat. Az Arany-balladában ez a tagolás nagyon nehéz feladat, hiszen poétikus szöveg, ami emellett sok elhallgatást tartalmaz. A topikok és kommentek egymáshoz kapcsolódása nem láncszerű, hanem szaggatott és többértelmű. A prózai szövegek, különösen az értekező próza ezzel szemben tisztább szövegépítkezést mutat, ahol a topikok és kommentek egymáshoz kapcsolódása láncszerű: a topikokat ilyen szövegben mindig kimondjuk, ha a téma (amiről a következő szövegrész szól) megváltozik. Ezt a témafejlődést nevezzük TEMATIKUS PROGRESSZIÓNAK.

239

240


•

1 0 .

É V F O L Y A M

10. Figyeljétek meg az alábbi szövegek aktuális tagolását! Hogyan kapcsolódik össze az ismert és az új közléselem? Ábrázoljátok is! Miként függ ez össze a szövegtípussal? a) A fonetika a beszédhangokkal foglalkozik. Beszédhangokon az emberek nyelvi érintkezésben használatos hangjelenségeit értjük. Az emberi beszédben előforduló hangjelenségek mindig nagymértékben egyéniek és egyszeriek. Ezeket az egyéni és egyszeri bélyegeket is tekintve elmondhatjuk, hogy ahány beszédhang, annyiféle.

b) A mérnök kilépett a kapun. Gondosan bezárta maga után − nyikorgott, de nem lötyögött − , a kilincsét is megrázta próbaképpen. Tökéletesen zárva volt. Most már megnyugodott, hogy senki nem nyithatja ki illetéktelenül, hacsak baltával nem megy neki.

A R A N Y

J Á N O S :

V Ö R Ö S

R É B É K

241

11. Ábrázold a következő szövegek aktuális tagolását! a) A nyelv vízszintes és függőleges tagolódása alapján keletkezett nyelvváltozatokat összefoglalóan népnyelvnek nevezhetjük. A területileg differenciálódott nyelvváltozatokat nevezzük nyelvjárásoknak. Az egyes nyelvjárásoknak többé-kevésbé önálló nyelvi rendszerük van. Azonban az önálló nyelvi rendszereket mindjobban elmossa a szomszédos nyelvjárások és még inkább az irodalmi és köznyelv egyre fokozódó hatása.

b) A magyar nyelvészek a múlt század második felétől egészen napjainkig szinte kivétel nélkül azt az álláspontot képviselik, hogy az ómagyar korban nyelvünk kiterjedt kettőshangzó állománnyal rendelkezett. E tétellel szemben alig egy-két ellenvélemény hangzott el. Mészöly Gedeon az ómagyar kettőshangzók u, ü eleme helyébe v-t vesz fel. Beke Ödönnek is vannak megjegyzései, amelyek azt a látszatot keltik, hogy − legalábbis bizonyos esetekben − ő is a v-s olvasat pártján áll. Ezek az ellenvélemények azonban nyelvészeink körében nem találtak komoly visszhangra. Ha ugyanis elfogadnók őket, hangtörténetünk nem egy kérdése az eddigi kielégítő magyarázat helyett megoldatlan maradna. Nincs okunk tehát az ómagyar kettőshangzók kérdésében a régi, sok kiváló nyelvészünktől megalapozott és elfogadott nézetet mással fölcserélni. Az ómagyar nyelv kettőshangzóinak léte nyelvtudományunk mai állása szerint kétségtelennek látszik.

242


•

1 0 .

É V F O L Y A M

12. Olvassátok el a magyarázó szöveget, és minden témafejlődési típusra keressetek példát a megoldott feladatokban! A topik és komment kapcsolódásának a szövegtípustól függően többféle változata van. Ezek a kapcsolatok adják a szöveg TEMATIKUS PROGRESSZIÓJÁT. A tematikus progresszió néhány fajtája: – egyszerű, LINEÁRIS TÉMAFEJLŐDÉS, azaz az előző mondat új információja lesz a redundáns ismert rész a következő mondatban; – VÉGIGFUTÓ TÉMA, azaz ugyanahhoz a topikhoz újabb és újabb kommentek kapcsolódnak; – TÖBBFELÉ ÁGAZÓ KOMMENT: egy kommentből a szövegben több topik vezethető le, amit nyelvi elemek is jeleznek; – TÉMAFEJLŐDÉS UGRÁSSAL, azaz egy topik visszatér a szövegben. 13. Készítsetek vád- és védőbeszédet Pörge Dani és Vörös Rébék bírósági tárgyalására! a) Érvtáblázatba gyűjtsétek az érveket ellenük és mellettük! PÖRGE DANI ELLENE

MELLETTE

A R A N Y

J Á N O S :

V Ö R Ö S

VÖRÖS RÉBÉK ELLENE

b) Készítsetek vázlatot a védő-, illetve vádbeszédekhez!

MELLETTE

R É B É K

243

c) Válasszatok ki a csapatból egy védőt, illetve vádlót, és játsszátok el a tárgyalást!

SZÖVEGÉRTÉS SZÖVEGALKOTÁS. Tanulói munkatankönyv

Recommend Documents