PETER ZELENÁK
Szlovákia 1918–1939 közötti politikai és területi integritásának problémája*
Bevezető Szlovákia 1918 és 1939 közötti területi és politikai integritásának kérdése látszólag egyszerű problematikát képez, belső tartalmát tekintve azonban viszonylag összetett, hiszen éppen a két háború közötti időszak kulcsfontosságú abból a szempontból, hogy a lakosság és a politikai elit Szlovákia területéhez való viszonya miként alakult. A probléma még bonyolultabbnak tűnik, ha figyelembe vesszük azt a tényt, hogy a szlovák nemzet politikai és nemzeti emancipációjának folyamata ebben a viszonylag rövid időszakban gyorsan bontakozott ki. Másfelől pedig a nemzetiségi kisebbségek is bonyolult és gyakran ellentmondásos feltételek között alakították ki az államhoz és Szlovákiához fűződő viszonyukat. Mindezek, de további tényezők és összetevők is közrejátszottak Szlovákia földrajzi és politikai felfogásának kialakulásában, megszilárdulásában. Én csupán néhány aspektusát érintem e kérdés fejlődésének, azoknak a változásoknak az összefüggésében, amelyek az 1918 és 1939 közötti években következtek be – figyelembe véve a szlovák politika törekvéseit, hogy leküzdje a bécsi döntés következményeit, akár annak revíziója árán is –, továbbá a cseh–szlovák állam helyreállításáért folytatott harc függvényében. Nemcsak a politikai elit, hanem a szlovák társadalom mint közösség tudatában is egyértelmű fogalom létezett már Szlovákia területéről. Ha Szlovákiát az említett összefüggésekben vizsgáljuk, akkor nyilvánvaló, hogy önállóan nem értelmezhetjük, hanem csak a cseh–szlovák állammal együtt, annak részeként. Jelentős szerepet játszottak Közép-Európának e térségében a nemzetközi politika összefüggései, egyes országok és nemzetpolitikai érdekeik hatalmi törekvései, valamint a nagyhatalmak érdekei. Éppen ebben az értelemben kerül előtérbe – és meg kell mondani, hogy nem utolsó helyen – a szlovák politikai elit készsége, hogy reflektáljon ezekre a viszonyokra, továbbá hogy meghatározza a lehetőségeit a területi kiterjedés terén, amelyben elsődlegesen érvényesülni akart. Ebből a szempontból aztán az integritás kérdése Szlovákia (mint területi-politikai egység) fokozatos elhatárolódási folyamatának látszik egy létező állam keretei között, illetve önálló alanyként az 1938–1939 közötti időszakban. A folyamat nemcsak belső dimenzióval rendelkezett, amely *
A szlovák nyelvű tanulmányt Hausel Sándor fordította magyarra. – A téma iránt érdeklődők figyelmébe ajánljuk még Kocsis Károly, Romsics Ignác, valamint Szarka László tanulmányát.
adott volt a politikai emancipációval, hanem saját kapcsolódásával erőteljes módon befolyásolta a közép-európai térség kialakítását, annak rendezését is. Ennek kapcsán meg kell jegyeznünk, hogy bármennyire jelentős volt a szlovák államalkotó kezdeményezés, és bár ezzel Szlovákia Európa politikai színterére lépett, biztonsága, határai, területi integritása, politikai rendszere, a szomszédos országokhoz való viszonya stb. Csehszlovákia létezéséből és nemzetközipolitikai helyzetéből származott és következett.1 Szlovákia fogalma úgy, ahogy a vizsgált korszakban létrejött, nemcsak azoknak a változásoknak az eredménye volt, amelyek az első világháború befejeződésének következményeként keletkeztek, hanem annak is, ahogyan az 1938– 1939-es években a viszonyok kikristályosodtak. Ez a felfogás tehát nemcsak az időszerű politikai számítás eredménye volt, hanem mélyebb okokkal is bírt. A nemzeti emancipáció fokozatos és bonyolult folyamatából eredt, amelynek elsődleges eleme a két háború közti időszakban a szlovák politikai és a tágabb nyilvánosság tudatában éppen a területi integritásnak mint a nemzeti létezés meghatározó tényezőjének rögzülése volt. E folyamat kezdetei a messzi múltba nyúlnak vissza. Ha eltekintünk a szlovák értelmiség próbálkozásaitól, hogy követeléseit a szlovák nemzet történetiségének bizonyításával vezesse le, ahol a terület és a lakosság folytonosságának kérdése mind az állam múltjának tudatával, mind a történeti Magyarország létrejöttében és építésében való aktív részvétellel bizonyítást nyert, akkor a felvilágosodás korának csúcsán a terület meghatározására irányuló első releváns törekvések összekapcsolódtak a monarchia modernizációjával. A jozefinista kerületek – Szlovákia területén három volt –, bár nem etnikai alapon jöttek létre, mégis bizonyos kölcsönösségben voltak ezzel az elvvel, egyúttal ezeknek a kerületeknek a határai tükrözték az adott területi egységről meglévő történeti tudatot, és hát többé-kevésbé a mai Szlovákia területével is egybeestek. Bár hamarosan megszűntek, létrejöttük puszta indoka – az állam beosztását összhangba hozni a modern igazgatás elveivel – mégis tovább élt, különböző formákban találkozhatunk vele a későbbi századokban is. A szlovák politikai közéletben – amely végső formáját alapjaiban a XIX. század közepén nyerte el – látható a törekvés, hogy világosan kifejezzék a szlovák nemzet önállóságát, amely a szuverenitás hordozója a saját, jóllehet még meg nem határozott nagyságú területén. Az önrendelkezés elve, amely a természetjog modern felfogásából származik és a szlovák politika alappillérévé vált, nemcsak a saját nemzeti platform meghatározását tette lehetővé, hanem a nemzet és a terület helyzetéét is, amelyen lakik: a történeti Magyarországon, illetve a 1
Azok a megfontolások, amelyek hatással voltak Csehszlovákia geopolitikai viszonyaira, részben visszatükrözték Szlovákia – azonban csak mint államrész – problémáját, s ebben az értelemben a déli határ problémáját is. Lásd pl. Korčák, J.: Geopolitické základy Československa jako kmenové oblasti. Praha, 1938, Národnostní otázky; Štefánek, A.: Čo je geopolitika. Časopis svobodné školy politických nauk v Praze, r. III. 1931, 133. A legújabb munkák közül lásd Fabian, J.: Trvalé faktory geopolitického postavenia Slovenska. In: Vojenskopolitické a geopolitické súvislosti vývoja Slovenska v rokoch 1918–1945. Trenčín, 1992, 5–15.
monarchia keretei között. Az az igény, hogy e terület kiterjedését egyértelműen meghatározzák, 1861-ben érte el csúcspontját a szlovák körzet tervének kidolgozásával, amely a szlovák nemzet memorandumával együtt szlovák államjogi programmá vált a következő évtizedek számára, és lényegében az első világháborúig létezett. Annak ellenére nem sikerült megvalósítani, hogy a kísérletek a monarchia átalakításáról meglévő általános elképzelés részei voltak. A nemzet területhez való viszonyának eszméje annyira jelentőssé vált, hogy a szlovák politika tartós eleme lett. A döntő mozzanat azonban, amely minőségileg megszabta ennek a viszonynak az új paramétereit, az 1918-ban a történelmi magyar államisággal való szakítás és a cseh nemzettel állami és nemzeti együttélésre történt egyesülés volt. Elsődleges fontosságúvá vált a Szlovák Nemzeti Párt 1918. májusi bizalmas értekezlete, nemcsak abból a szempontból, hogy a résztvevők határozatot fogadtak el, amelyben egyértelműen kinyilvánították a szlovák nemzet jogát az önrendelkezésre, hanem azért, mert egyúttal tömören meghatározták elképzelésüket arról is, hogy miként váljon ki az új államalakulat. Eszerint az új államnak Szlovákiából, Csehországból, Morvából és Sziléziából kell állnia.2 Figyelemre méltó, hogy Matuš Dula 1918. október 30-án egy táviratot küldött Prágába, amelynek a tartalma éppen ez a határozat volt. Az adott pillanatban nem voltak világos elképzelések arról, hogy Szlovákiának mekkora lesz a területi kiterjedése, mivelhogy a történelmi Magyarországon belül még csak közigazgatási egységet sem képezett. Természetesen még határai sem lehettek meghatározva, mivelhogy erről a kérdésről a nagyhatalmak érdemben nyilatkozni csak a háború befejeződése után tudtak. Azonban lényeges, hogy az adott pillanatban a szlovák politikai elit számára Szlovákia nem csupán politikai fogalmat jelentett, hanem már nyilvánvalóan reális tartalommal is bírt. Így van ez nemzeti, de területi értelemben is. Tanúskodik erről az a tény is, hogy a hazai politikai körök elfogadták a cseh–szlovák diplomácia azon lépéseit, amelyek a demarkációs vonal, vagyis hamarosan Szlovákia határainak megállapításához vezettek.3 Azoknak az akadályoknak a megszüntetésével, amelyek közös nevezője az a törekvés volt, hogy etnikai alapon, asszimilációval hozzák létre a politikai nemzetet, létrejöttek a feltételek a nemzeti szervezetek nagyon gyors kifejlődéséhez, mind területi, mind belső szerkezeti szempontból. Kiderült, hogy az olyan tervek, mint Szlovákia régiókká alakításának elképzelése – amely bizonyos területek nyelvi és kulturális sajátosságaiból indult ki és a különböző etnikumok jegyeire emelte azokat –, csak mesterséges konstrukció.4 Ez megmutatkozott a Holotík, Ľudovít (zostavil): Sociálne a národné hnutie na Slovensku od októbrovej revolúcie do vzniku československého štátu. Dokumenty. Bratislava, 1979, 220. 3 Lásd ehhez Marián Hronský következő tanulmányát. 4 Ez az elképzelés a legkövetkezetesebben Kelet-Szlovákiában valósult meg, megnyilvánulása a szlovákokról mint önálló etnikai csoportról alkotott elmélet volt. A mindennapokba főleg a Naša Zastava című hetilap közvetítésével jutott el, amely az 1907–1918 közti években jelent meg. Kivihetetlenségéről tanúskodik a kelet-szlovákiai tanács működésének kudarca és a Szlovák Népköztársaság kikiáltásának kísérlete is. V. Dvorsták, ennek az elméletnek egyik megalkotója kezdeményezte, majd szintén kudarccal 2
köztársaság megalakulásának kezdeti szakaszában, abban az időszakban, amikor már megszűnt hatni a magyarosítás mechanizmusa, de ugyanakkor még nem voltak meghatározva Szlovákia határai, és még csak körvonalazódni kezdtek a szlovák–cseh együttélés milyenségének alapvonalai.
1. Szlovákia megszervezése Az a mód, ahogyan Szlovákia betagolódott a Cseh–Szlovák Köztársaságba, kétségkívül kijelölte további fejlődésének kereteit is. Bár a szlovák államalkotó kezdeményezés erejének fontos szerepe volt a köztársaság keletkezésénél, a szlovák politika a korábbi fejlődés következtében mégsem volt képes azonnal reagálni az új helyzetre, és világosan meghatározni saját elképzelését az állam megszervezéséről, illetve az azon belül elfoglalt helyéről. Az eredeti elképzelések, amelyek Szlovákiát az új állam önálló, széles körű önigazgatáson nyugvó részeként feltételezték, nem valósultak meg. Ehelyett a Szlovák Nemzeti Tanács megszüntetése következett, a minisztérium pedig Vavor Šrobárral az élén teljes erővel Szlovákia igazgatása mellett állt ki. Szlovákia így odacsatolt terület szintjére jutott, annak minden államjogi következményével. A politikai és más struktúrák nem Szlovákia belső erőforrásai és belső mozgása alapján jöttek létre, hanem egy egyetemes, egységes állam építésének elvéből indultak ki. Emellett, és ezt hangsúlyoznunk kell, nem nyert elismerést a szlovák nemzet alanyisága, államalkotó funkciójának eredetisége. Így van ez annak ellenére, hogy a maga módján éppen a mesterségesen megszerkesztett „cseh–szlovák nemzet” fogalom részben érvényesített szlovák érdeket is. Szlovákia azonban mint közösség nem szerzett olyan mértékű önigazgatást, amely meghatározta volna politikai pártok, pártpolitikai struktúrák, politikai rendszer és más társadalmi és gazdasági struktúrák alakítását. A strukturális viszonyok alakulásakor éppen az önigazgatás immanens mechanizmusainak hiánya mutatta, hogy Szlovákia mint egység nyitott rendszert alkotott. Ebből a szempontból jelentősen torznak tarthatjuk Szlovákia intézményi és politikai szférájának rendszerét, még ha figyelembe vesszük is, hogy éppen a két háború közötti időszakban a demokratikus elvek általános érvényesülésének következtében Szlovákiában kialakultak a civil társadalom elemei. A rendszer torzsága különösen kidomborodott a politikai pártokkal való összefüggésben, amelyek nemzeti alapon alakultak meg. Közöttük eléggé nagyok voltak a különbségek, egy dologban azonban közösek: abban, hogy a nemzeti szempontokat hangsúlyozták az össztársadalmi problémák megoldásánál, végződött újraélesztési kísérlete a bécsi döntés után. Bővebben lásd Tajták, L.: Dvortsákovo separatistické hnutie a maďarská iredenta. In: Príspevky k dejinám východného Slovenska. Bratislava, 1964, 248–269.; Kászonyi Ferenc: A szlovák kérdés. Kisebbségvédelem, (VI. évf.) 1943/3–4., 1–15.; Tajták, L.: Národnodemokratická revolúcia na východnom Slovensku v roku 1918. Bratislava, 1972, 130–150.; Miškovič, A.: Maďarské úmysly so Sloviakmi. Bratislava, 1944.
actio radiusukat ennek az érdeknek a határa szabta meg. Ez létrehozta azt a bázist, amelyen kialakultak az állami berendezkedés átalakításának tervei. Tekintettel az egyes szereplők nemzeti meghatározottságára, formai és tartalmi elképzelésére, a szlovák autonómia érvényesítésének, illetve a nemzetiségi kisebbségi önigazgatásnak a módjával kapcsolatban kölcsönösen különböztek. Elvben azonban mondhatjuk, hogy az összes szereplő átérezte, programjaiban be is mutatta a minőségi változás szükségességét, olyat, amilyen nemcsak Szlovákia, hanem az egész állam fejlődésének előfeltétele. Az autonóm elképzelések sorsa igazolta, hogy éppen a rendszer nyitottsága az, amely keletkezésük forrása, egyúttal megvalósulásuk döntő akadálya volt. Jellemző, hogy a parlamenti választások eredménye ellenére a nemzeti beállítottságú pártoknak csak minimális lehetőségük volt az állam szervezéséről meglévő elképzeléseiket megvalósítani, és nemcsak összköztársasági szinten, de Szlovákiában sem tudták erőteljesebben befolyásolni a létező struktúrákat. A választási és egyéb politikai mechanizmusok lehetővé tették az úgynevezett államalkotó pártoknak – amelyek döntő mértékben hajlamosak voltak a központosított állammodellre – a szlovák politikai élet szótöbbséggel való leszavazását. Ez volt az egyik ok, amiért az autonómia gondolata, bár a magyar pártok is támogatták, nem járt sikerrel a köztársaság megalakításának kezdeteinél. A kísérlet, hogy Szlovákia érdekeit más módon vegyék figyelembe, és ugyanakkor állását lényegesen ne változtassák meg, hatását vesztette és többé-kevésbé hajótörést szenvedett. Ez érintette mind a megyerendszert, mind a megyeszövetség eszméjét, de az országos rendszer szerkezetét is.5
2. Következtetés A szlovák politika megszabása, amely majdnem kizárólag a szlovák–cseh államjogi megegyezésre koncentrált, és az a nyomás, amit a nemzetiségi kisebbségek orientálására fejtettek ki, kétségtelenül meghatározta a lakosság azonosulásának folyamatát Szlovákia területével. Ez a folyamat azonban nyilvánvalóan autonóm természetű volt, mert viszonylag intenzíven lezajlott, tekintet nélkül a szereplők és a politikai integritás problémáját illető nézetkülönbségekre, amelyek Szlovákiában fennállottak. Ez abban a pillanatban világosan megmutatkozott, amikor a XX. század végén feltűnt a határrevízió lehetősége. A szlovák nyilvánosság már csak az utalásait is spontán elutasította, és kinyilvánította a köztársasághoz való hozzátartozását, mint Szlovákia és az állami sértetlenség megőrzésének alapfeltételét.6 Jellemző volt, hogy pl. az 1938-as területvesztést Krajčovičová, Nataša: Župný zväz a úsilie o jeho vytvorenie v rokoch 1920–1926. Historický časopis, (41. évf.) 1993/4., 379–393. 6 A szlovák politika szereplőinek és a széles nyilvánosságnak spontán reakciójára volt példa a lord Rothermere elképzelésével szembeni elutasítás, amely a közép-európai térség és főleg a szlovák–magyar határok háború utáni elrendezésének revíziós lehetőségét vetette fel. Közelebbről lásd pl. História protirothermereovej akcii. In: Zlatá kniha Slovenska. Bratislava, 1929, 411–415.; Rudinský, J.: Revízia trianonskej smluvy. Praha, 5
Magyarország és Lengyelország javára egyértelműen agressziós cselekvésként fogta fel ezen államok részéről, s nemcsak a köztársaság, hanem elsősorban Szlovákia területi integritásának megsértéseként értelmezte. Ennek az eltolódásnak a tudatosodásában a szlovák társadalom tudatában nyilván Hlinka Szlovák Néppártja (HSZNP) magatartásváltozásának is része volt. Az 1938. október 6-ai nyilatkozatban kinyilvánították ugyan annak szükségességét, hogy Szlovákia integritását meg kell őrizni, de egyúttal kiálltak „a vitás problémáknak a müncheni egyezmény szellemében való megoldása mellett”.7 Az ellentét, amely a nyilatkozat szövegében éppen a további fejlődés szempontjából kritikus időszakban megjelent, nem volt véletlen, azonban a HSZNP-nek és általában a szlovák politikának a már említett nemzeti zártságából származott. Már az is igazolja az említett irányvonalat, hogy a nyilatkozat nem tett említést a nemzeti kisebbségekről, ami talán elvárható lett volna, tekintettel a zsolnai egyezmény államalkotó jellegére, figyelembe véve azt is, hogy az adott pillanatban a magyar kisebbség politikai képviselete már nem kapcsolta össze a kisebbség jövőjét azzal a kérdéssel, hogy hogyan oldódik meg Szlovákia helyzete a megcsonkított köztársaságban. A külföld felé kinyilvánított jelzés a nyilatkozattal – amely elsősorban Németország támogatásának megnyerésére törekedett a Magyarországgal meglévő területi vita megoldásánál – kissé bizonytalannak, és ha figyelembe vesszük a HSZNP képviselőinek tájékozódásait a szomszédos országokban, akkor elgondolását tekintve tanácstalannak hangzott.8 Korábban a továbblépést jelentő biztonsági garanciák kereséséről volt szó, amit a HSZNP választott a köztársaság új alapokon való helyreállítására, illetve a szlovák államiság építésére a müncheni egyezmény következményeinek reális értékeléséből, Szlovákia területi egységének megőrzése érdekében. Ezek a tényezők megmutatkoztak a komáromi tárgyalások során is.9 A szlovák fél azzal a meggyőződéssel vett azokon részt, hogy közvetlen részvételével képes olyan kompromisszumot elérni, amely elvben nem sérti Szlovákia területi egységét, és ezzel egyúttal nemzetközi téren is felmutatja a szlovák államalkotó mozgalom erejét a közép-európai térség változó összefüggéseiben. A tárgyalások folyamata azonban nem váltotta valóra a várakozásokat. A tárgyalásokra Magyarország erős nyomása alatt került sor, amely tudatára ébredt Cseh– Szlovákia már de facto nemzetközi-politikai elszigetelődésének, és saját területi követeléseit ultimatív módon nyújtotta be. Mondhatni, hogy ennek a konfrontációnak a nyomása alatt a szlovák politika és képviselete egyre világosabban kezdte felismerni lehetőségeit a döntő folyamatok befolyásolásában, és egyúttal a tartós külpolitikai távolmaradás következményeit is politikája tartalmá1932; Janota, M.: Nápor proti Trianonu. Boj o obnovu svätoštefanskej ríše. Bratislava, 1932; Fabián, J.: Z aktivít maďarskej iredenty na prelome 20. a 30. rokov (Rothermerovská akcia). In: Slovensko v politickom systéme Československa. Bratislava, 1992, 170–173. 7 Idézi Čarnogurský, P.: 6. október 1938. Bratislava, 1993, 128. 8 Jozef Tiso budapesti és Karol Sidor lengyelországi, 1938. májusi látogatásának eredményeiről lásd Deák, Ladislav: Hra o Slovensko. Bratislava, 1991, 98–99. 9 Uo. 158–163.
nak kialakításánál.10 Ennek kifejezője volt az a diplomáciai aktivitás, amit a szlovák vezetők fejtettek ki a komáromi tárgyalások alatt és azok félbeszakadása után. Kiderült, hogy elképzeléseik a zajló folyamatok természetéről és a hatalmi érdekek elrendeződéséről a Közép-Európáért folyó harcban legalábbis torzak.11 A bécsi döntés eredménye ezért elkerülhetetlenül csalódást és kiábrándulást okozott.12 Ezeknek a kudarcoknak a következtében a szlovák politika valós talajra helyezte szemléletét Németországnak mind a térségben, mind európai viszonylatban betöltött helyzetére és feladatára vonatkozóan. Ennek jele nemcsak az egyre egyértelműbb német orientáció volt, hanem a politikai és más struktúrák, valamint a teljes társadalmi élet viszonylag gyors adaptálása azoknak a rendszereknek a mintájára, amelyeket az uralkodó szlovák elit az adott pillanatban nemcsak meghatározónak tartott, hanem fejlődőképesnek is. Nem volt lényegtelen ennek az irányvonalnak a kialakítása során az az egyre világosabban megfogalmazott felfogás sem, hogy a demokrácia és elvei, továbbá a demokrácia mint a társadalmi viszonyok rendezési modellje életképtelen. És ez nemcsak a versailles-i békerendszer válságának teljes sikertelensége szempontjából, hanem elsősorban azoknak a tényeknek a figyelembevételével történt, amelyeket a szlovák politika szerzett a szlovák nemzet függetlenségének és önrendelkezési jogának az elismertetéséért folytatott harcban. Paradox módon ennek a nézetnek a megalapozottsága azzal nyert indoklást, hogy az állam és demokratikus rendjének felbomlása tette lehetővé a nemzet önrendelkezési jogának megvalósulását.13 A nemzetiszocializmus iránti szimpátia, amellyel találkozunk a szlovák politikai nyilvánosság egy részénél, éppen a nemzeti lét adott állapotával való elégedetlenségből származott. Azzal a szükségszerűséggel összefüggésben, hogy reagálni kell a lakosságnak a területvesztéshez való egyértelmű állásfoglalására, a szlovák politikában megjelent néhány új tendencia, amely túllépett az időszerű szükséglet horizontján, és tartós jellegű volt. A bécsi döntés által meghatározott szlovák–magyar Ez a probléma markánsan megmutatkozott Jozef Tisónál, aki a csehszlovák küldöttség vezetője lett a magyarokkal folytatott komáromi tárgyalásokon. Lásd Deák, Ladislav: Zahraničnopolitická koncepcia Jozefa Tisu voči Maďarsku roku 1938. In: Pokus o osobnostný profil Jozefa Tisu. Bratislava, 1992, 105–112. 11 Jellemző volt a magyar területi követelések iránti német álláspont túlságosan optimista interpretációja. Ez érinti annak a megbeszélésnek az eredményét, amit a HSZNP megbízásából Ferdinand Ďurčanský és Alexander Mach folytatott Hermann Göringgel 1938. október 12-én Karinhalléban, valamint Jozef Tiso és Ferdinand Ďurčanský 1938. október 19-ei müncheni, Ribbentroppal folytatott tárgyalásainak eredményét is. Szintén meg kell jegyezni, hogy a szlovák államalkotó törekvések önálló felfogásának szükségességéért kifejtett érvelésük az adott pillanatban elsősorban Szlovákia területi integritásának megőrzését célozta. Lásd Deák, Ladislav: Slovensko v politike Maďarska v rokoch 1938–1939. Bratislava, 1990, 107., 114–116. 12 Az első bécsi döntésről és hátteréről lásd a kötetben Pritz Pál, valamint Sallai Gergely tanulmányát. 13 Vö. pl. Ďurčanský, Ferdinand: Pohľad na slovenskú politickú minulosť. Bratislava, 1943, 206–208., 216–220. 10
viszony kihatott a szlovákiai magyar kisebbség iránti magatartás változására. A szlovák kormány szinte azonnal a kölcsönösség elvének megvalósításához kezdett.14 A régi-új gondolat, amely gyakorlatilag attól a pillanattól élt a szlovák társadalomban, amikor elkezdtek megjelenni a szlovák–magyar viszonnyal kapcsolatos fontolgatások, az állami politika részévé vált. Ugyanakkor nem csupán arról a törekvésről volt szó, hogy biztosítani kell legalább minimálisan a magyarországi szlovákok nemzetiségi jogait, illetve rávenni a politikát mindkét országban a kisebbségek iránti kiegyensúlyozott helyzetre. Ez az elv egyúttal megpróbált eszköz lenni, hogy kiküszöbölje a magyar kisebbség lehetséges befolyását Szlovákia belpolitikai életére. Mindez úgy következett be, mint azon tapasztalatok értékelésének terméke, amelyeket a szlovák politika 1918 utáni tevékenységével szerzett, és részese volt az állam és Szlovákia területi integritásának lerombolásában. A háború befejeződéséig ez a felismerés képezte a magyar kisebbséghez és általában a kisebbségi kérdéshez fűződő viszony alakulásának alapját is. Nyilván részben ebből az okból a szlovák politika végeredményben elfogadta és támogatta azokat a megoldásokat, amelyek országos szinten elfogadást nyertek – és a londoni cseh–szlovák kormány talaján született mérlegelések eredményei voltak – annak szükségszerűségéről, hogy biztosítani kell a belső stabilitást és a köztársaság biztonságát nemzetiségi struktúrájának egyszerűsítése révén. És ez így van annak ellenére, hogy olyan radikális eljárás, mint pl. a német és magyar lakosság elszállítása, nem tartozott programcéljaihoz és nem felelt meg a társadalom demokratikus változásainak tartalmáról vallott elképzeléseinek sem.15 Még erőteljesebben mutatkozott meg a folyamatosság a szlovák politikában a területi integritás helyreállításának nézetében, mint a kisebbségekhez való viszony alakításának esetében. Összhangban a nyilvánosság álláspontjával, de annak nyomása alatt is, a szlovák kormány kezdettől fogva különböző formában és eszközökkel felvetette a bécsi döntés revízióját. Törekvése, hogy ezt Németország közvetítésével érje el, az adott hatalmi viszonyok és a háború közepette hatástalan és eléggé illuzórikus volt.16 Kivihetetlensége ellenére objektíve elmélyült a szlovák köztudatban Szlovákia területi sérthetetlenségének, kiterjedésének és határainak mint már történelmileg meghatározott kategóriáknak a tudata. Az illegalitásban működő személyeknek és az ellenállás szervezeteinek ugyan eltérő érdekeik és céljaik voltak, de szintén hittek a területi integritás helyreállításának szükségességében. Sőt, ez a gondolat képezte egységbe tömörülésük egyik alappillérét, éspedig olyan mértékig, hogy tekintettel a közmegLásd továbbá Vietor, Martin: Dejiny okupácie južného Slovenska 1938–1945. Bratislava, 1968, 53–55. 15 Šutaj, Š.: Maďarská menšina na Slovensku v rokoch 1945–1948. Bratislava, 1993, 19–33. Ebben az összefüggésben szükséges megemlíteni, hogy a lakosságcsere gondolata nemcsak pótmegoldásként merült fel az elszállítás helyett, hanem a szlovák politikában – legalábbis 1938-ban – már jelen volt. Lásd pl. Čarnogurský, P.: i. m. 262. – A második világháborút követő telepítésekről lásd Vadkerty Katalin tanulmányát. 16 Lipták, Ľubomír: Maďarsko v slovenskej politike za druhej svetovej vojny. In: Príspevky k dejinám fašizmu v Československu a Maďarsku. Bratislava, 1969, 199–210. 14
egyezésre, még kinyilatkoztatni sem volt szükséges. A helyreállításához vezető utat nem a bécsi döntés revíziójában látták, hanem Csehszlovákia jogfolytonossági elvének elfogadásával a müncheni egyezmény és az abból következő agressziós cselekedetek érvénytelenségéből indultak ki. A Szlovák Nemzeti Felkelés lehetővé tette a területi integritás helyreállítását, és egyúttal létrehozta a feltételeket is Szlovákia jogi és politikai alanyiságának megvalósításához az új állami kapcsolatokban.17 A minőségi elmozdulás, amely a 30-as évek végén történt meg, Szlovákiának – mint a közép-európai térség területi és politikai alanyának – felfogásában a szlovák államalkotó kezdeményezés erejéről tanúskodott. Ez ugyan már 1918ban összekapcsolódott a közös állam létrehozásával, ami a nemzetközi és főleg a belső változásokra tekintettel a magyar szupremácia alóli megszabadulás egyetlen reális alternatívája volt, később is jelen maradt benne. Szlovákia az új köztársaságban sem érte el az adminisztratív egység állását, ami az önigazgatás olyan megfoghatóbb fokával bírt volna, mely visszatükrözi a szlovák nemzet politikai alanyiságát. Azonkívül a belső fejlődés befolyásolására a szlovák politika lehetőségei, figyelembe véve Szlovákia érdekeinek az államon belüli és külpolitikai orientációját, eléggé korlátozottak voltak. Ha elő is fordult, akkor nem intézményi biztosításából, hanem létének puszta tényéből, és az államnak mint közösségnek prioritást adva. Legérthetőbb érvényesítésük csak az állam belső berendezkedésében hozhatott változásokat. Szlovákia függetlenségért folytatott harca így a meghatározásáért folytatott törekvés kifejezőjévé vált, mégpedig területi, valamint politikajogi létének meghatározásáért. Az autonómia-elképzelésnek ugyan megvoltak a határai, azonban legitimitása elsődlegesen abból az elvből volt levezetve és származtatva, amelyen a köztársaság keletkezett, azaz a nemzet önrendelkezési jogán. Ebben az értelemben a szlovák államalkotó kezdeményezés jelen maradt nemzetközi viszonylatban is, ami pedig a háború utáni európai építkezés alakulásában való részesedéséből és a nemzeti elv tartós strukturális elemként való elismeréséből következett.
17
Jellemző, hogy bár a szlovák felkelés képviselői Szlovákia nemzetpolitikai alanyiságának felfogásából indultak ki, az új államberendezkedés gondolatát nem voltak képesek megvalósítani. A föderációs terv, amit a Szlovák Nemzeti Tanács dolgozott ki, már későn jött. A szlovák politika be volt szorítva abba a helyzetbe, hogy Szlovákiának az államon belüli állását védje. Ez a kezdeti szakaszban egy aszimmetrikus modell rögzülését jelentette, amit követett egy átmenet az egytagú állam felépítéséhez. Ez a mozzanat már megmutatkozott a Szlovák Nemzeti Tanácsnak a kormánnyal folytatott első tárgyalásainál, aminek az eredménye az úgynevezett első prágai egyezmény lett. Vö. Barnovský, M.: Na ceste k monopolu moci. Bratislava, 1993, 37–59.; Letz, R.: Slovensko v rokoch 1945-1948 na ceste ku komunistickej totalite. Bratislava, 1994, 22–23.
