Szenti Tibor
ELMÉLKEDÉS TÁRSADALMI VISZONYAINKRÓL A társadalomalkotó ember Amikor a társadalomkutató egy államhatárok között jól vagy rosszul működő, sokajkú népesség közösségi viszonyairól kíván elmélkedni, a földrajzi és gondolati mikrovilág boncolgatása előtt szembe kell kerülnie azzal az alapvető általános kérdéssel, hogy maga az ember milyen szerepet tölt be az univerzumban és hol a helye? Emberöltővel ezelőtt, középiskolás biológia tanárom szavai, mint a csöndbe hasító robbanás iszonyú zaja ivódtak emlékezetembe és ma is fölver legmélyebb gondolataimból, ha rá emlékszem. „Az összes élő és holt organikus anyag anorganikus megsemmisülése felé törekedik.” E világmindenségben minden mozog, változik, pusztul, múlik, kiegyenlítődik. Földünkön a hegyek sziklái szétmállnak és legördülnek a völgyekbe, a föld mélyedései, a vizek medrei föltöltődnek. A világűrből naponta több megatonna kozmikus por hull bolygónkra. Évszázadonként nő a föld tömege, ennek következtében mind magasabbra kerül az élet színtere, településeinken a járószínt, egyre lejjebb temetve a korábbi civilizációkat. Tanárom szavait azóta a természettudományos gondolkodású filozófusok megerősítették. Ma úgy fogalmaznak, hogy „a természet célja vesztett, tehát értelmetlen tévedése volt az élet megszületése; az életnek pedig az ember kifejlesztése, amely mint csúcsragadozó kivált a természet közösségéből.” Ez alapvető tény és elgondolkodtató. Ha égitestünkön meg is született az élet, majd kibontakozott a 4–4,5 milliárd éve fejlődő és természeti közösséget alkotó biológiai egyensúly, belőle miért jött létre olyan faj, amely saját kiépített, új társadalmával ezt az egyensúlyt rombolja? Ezek után költői a kérdés, vajon az ember káros, vagy hasznos-e az univerzumban; ha már egy létező, jobb közösséget pusztít, vajon milyen értékű lehet a sajátja? Még kínosabb a helyzet, ha van hitünk, és az életet, ill. az embert Istentől eredeztetjük. Miért tévedt ekkorát a Mindenható? Milyen jövőképet szánt ennek a kártékony lénynek és meddig hagyja tevékenykedni? Az kétségtelen, hogy a társadalom – akár az állam vagy a házasság – nem jó intézmény, de nincs jobb. A közösséget létrehozó humán emlős saját világát dehumanizálta, devalválta és denaturálta. Ennek első áldozata a szociális biztonság volt, amely korábban a csoport minden tagjára kiterjedt. Mind inkább elembertelenedett közegben élünk, és egyedül mi vagyunk okai. Az összetartozás szelleme, és az életfönntartó cél érdekében történő együttműködés volt az a nagyszerű tény, amely kiemelt bennünket a személyiség nélküli állatvilágból. „Az ember önmaga megalkotója” – fogalmazták a materialisták, pl. Gordon Childe régész, az őstársadalmak kutatója. Az általunk kifejlesztett tulajdonságainkat mind gyorsabban elveszítjük és „csupasz majomként” kezdünk ismét visszacsúszni oda, ahonnan jöttünk. Minden emberi közösségnek a család lenne az alapja, amelyet rendre átgyúrunk és természetellenesen változtatunk. Ebben a közegben mind inkább elveszik az anya mint érték, aki gyermekeivel megalkotta a családot és még mindig kiutat jelenthetne. Kommunákat, gyermeknevelő intézményeket hoztunk létre, de utódainknak a közös
2 vérségi, gazdasági és szellemi csoportoknál ma sem tudunk jobbat teremteni. Szüntelenül kísérletezünk és hol új ágakat, hol vad hajtásokat sarjasztunk. Fölmerül az a kérdés is, hogy amikor a dementiát, a leépülést, az öregkori szenilitást még mindig nem tudtuk kellő mértékben megelőzni és gyógyítani, van-e értelme az életkort mind inkább kitolni, mikor egyes orvosok vélekedése szerint ezzel „csak az elhülyülés állapotának időtartamát növeljük”. A társadalomkutatónak talán az a legfőbb föladata, hogy a káros jelenségeket kellően sarkítva és ezzel szembetűnővé téve, a jobbítás szándékával vizsgálja. Erkölcsi normák elvesztése Legdrágább kincsünk minden valószínűség szerint az erkölcs volt. Kezdetben, a „paradicsomi állapotban” egyetlen ilyen ideál működött, a humánum, amellyel más élőlény nem rendelkezett. A baj ott kezdődött, amikor a csoporton belüli állati hierarchia mint atavisztikus visszaütés elkülönítette a nagycsaládot, és minden kasztbelinek más-más erkölcsi normákat hozott létre. Ez a magunk ellen viselt háborúban „amit szabad Jupiternek, nem szabad az ökörnek” mondás alapján, a közös értéket fölszabdalta és kijelölte a boldogulás útját: a másik kárára. Az erkölcsi normákat misztikus elképzeléseink táplálták, és vallási, kultikus megerősítést nyertek. Példatárai voltak a különböző ideológiai elképzelések szerint a Védák, a Talmud, a Biblia, a Korán és más szent írások. Alapvető elképzelésük a túlvilágba vetett hit, amelynek két fontos rugója a fenyegetettség és a boldogság elnyerése. Az egyik visszatartó, a másik ösztönző erővel rendelkezett. A hit elvesztésével ezek az erkölcsi tanítások mint szabadon hagyott éter elpárologtak. A hitre épülő vallás és egyház, az erkölcsi normák fenntartói a két világháborút követő nagy kiábrándulás hatására mind inkább súlyukat veszítették. Erkölcs helyett norma érvényesül: akinek hamarabb működésbe lép a fegyvere, az marad meg, a legyőzött pedig szabad prédává válik. Miközben egyes civilizációk jogról és erkölcsről szólnak, szórakoztató és tanító filmjeikben egyaránt ezt az üzenetet tükrözik. Az alkotás mint az élet képmása áll előttünk. Az utóbbi hónapokban a globalizáció ellen tüntetők és a „rendet” őrzök – létszámukban mindig agresszív kisebbséget védenek – egymáson elkövetett brutalitása minderre bizonyító értékű. A képernyőre a kor „modern” erkölcsi mocskában véres utcakövek, betört fejek, haldoklók és tetemek kerülnek. Ezekhez járulnak a bűnbandák közötti leszámolások, a túszejtések, Isten nevében elkövetett tömeges öngyilkosságok, kisebbségi érdekekért folyó alattomos robbantások és nyílt fegyveres lázadások. Állítólag az első világháborúban 40, a másodikban 60 millió ember pusztult el. A XX. században, a háborúk közötti békeidőkben zajló helyi háborúk és leszámolások eredménye szintén 100 millió ember pusztulása volt. Hol vannak itt és milyen erkölcsi normák? Szabadság, demokrácia és liberalizmus Amikor Magyar Imre orvosprofesszort a riporterek arról faggatták, hogy a menthetetlen beteggel miért nem közlik várható halálát, bölcsen úgy fogalmazott, hogy ez a társadalom még éretlen rá. Így vagyunk a szabadsággal, a demokráciával és a liberalizmussal is. Mindhárom korán és egyszerre szakadt a nyakunkba. Nem tudunk velük
3 mit kezdeni. E három, társadalmi méreteiben egyébként mindeddig megvalósíthatatlan eszme káoszt teremtett és különösen a piramis alján növelte az elégedetlenséget. A korábbi magyar filmgyártás egyik értéke volt a sólymokkal vadászó ember életét bemutató Magas lesen című alkotás. A történet lényege az, hogy a vadásznak volt egy kedves sólyma, amelyet hosszú pórázon tartott, következésképpen ez a madár előnyösebb helyzetben, több szabadságot élvezett mint a társai. Hatalmas vihar tört ki, amely elől a megrémült madarak ösztönösen menekülni akartak. A katasztrófát azok élték túl, akik rövid pórázra fogva csupán leestek ülőfájukról, míg a kedvenc sólyom belegabalyodott és megfulladt a hosszú béklyótól. A szabadság ritka és drága madár, amely minden esetben elröpül és a vágyakozáson túl csak a pusztulás marad utána. Mindez semmi másnak nem köszönhető, mint az emberi viselkedésnek; magatartásunk alapvető tulajdonságának, amelyet az etológusok régen és jól ismernek. „Teher alatt nő a pálma” – vallja a közmondás. Ha egy közösségen belül nincs megfelelő, tehát építő terhelés; ha az embert akaratának beteljesítésével szabadjára hagyják, akkor jön a pusztítás, a többség által mind elviselhetetlenebb megnyilvánulások egész sora. Egyetlen példát szabad legyen említeni: az iskolai szabadságot, amelyben éretlen gyerekek diákparlamenteken tágítgatják szocializációjuk és erkölcsi nevelésük határait, tanáraik elmarasztalásával, a felnőttekre kényszerített normáik elfogadásával. Következménye a mind kaotikusabb iskolai nevelés, a renitensek felelősségre vonása esetén a tiltakozások, végső esetben a pedagógusok elmarasztalása. Nem kívánom vissza és nem nosztalgiázom, de diákkoromban kötelező volt minden nyári iskolaszünetben legalább néhány hetet a mezőgazdaságban vagy az iparban dolgozni. A tíz hónapi ülő munka után jól esett a másfajta izmok megmozgatása. Ma, amikor a tanulóknak még csak munkalehetőséget sem biztosítanak, bandákba verődve éjszakánként diszkóról diszkóra ténferegnek, jobb esetben színes festékkel tönkreteszik a középületek falát, bemázolják a vasúti kocsik oldalát, esetleg lefűrészelik a lebontott templom emlékét őrző keresztet. Ugyanakkor egyik keresztfiam hatodik éve küzd a technikusi bizonyítványért, amelyet, ha megkap, kitűzheti a WC ajtajára, lapjait jobb célra ajánlva, mert ezzel elhelyezkedni alig tud; az érte járó kezdő fizetésből magát eltartani képtelen lesz, hiszen „csak” egy középfokú oklevelet szerzett. Ez beismerése annak, hogy 20 éves korára az iskolapadokban eltöltettek vele közel másfél évtizedet úgy, hogy az addigi nagy szabadosságot, és vele az egész képzésrendszert utólag minősítették. Milyen ellentmondása mindez társadalmunknak, pedig ez csak egy kis kiáramló szellő ama föntebb említett helyiség falán tátongó lyukból, amely azonnal viharrá dagad, ha belépünk ajtaján és megnyílik alattunk a kloáka. A demokráciát a görög szó fordításával népuralomnak nevezzük. A nép mindig szabadságot igényelt uralkodó rétegétől és szerette volna a saját sorsát kezébe venni. E törekvéssel eddig nincs is gond. Kezdetben véres forradalmakkal szerezték meg a hatalmat, utóbb szavazással döntenek. Ettől kezdve már belülről indul meg a civakodás a hatalomért. Olyan jelenet zajlik pártok, azután párton belüli frakciók között, mint amikor az állatketrecbe bedobják a napi fejadagot. Ha mindenki annyit venne el belőle, amennyivel jóllakna, a táplálkozás civakodás nélkül érne végett. Csakhogy elindul a kapzsiság. Nincs elég – ezt a fogalmat nem ismerik, akik a jelentését sejtik, azok is elfelejtik – és a legjobb falatért akár véres küzdelem folyik. A demokrácia előbb-utóbb anarchiába fullad, ahol már
4 senki sem akar a „nép fia”, kis kezdőbetűvel írt „nemecsek” lenni, hanem mindenki a koncot igyekszik megragadni és élvezni. Az ember még tudat alatt is kiváltságokra tőr, és ezeket legtöbbször érdemtelenül, mások legázolásával éri el. Még egy szomorú példa. Minden évben valahol a világon előfordul, hogy egy tömeges befogadó-, ill. szórakozó helyen tűz, vagy lövöldözés miatt pánik keletkezik. Ha fegyelmezett rendben elhagynák a termet, mindenki megmenekülne. Csakhogy kitör a menekülési ösztön. Ettől kezdve a humanitás tojáshéjként lepattan és fékevesztett áradatként csupán a valós belső késztetés marad. Egymást letaposva bennégnek, vagy szálig lelövik őket. Ha volna más égitestről származó, fejlett űrlény, fölmérve, hogy mi vár rá, bolygónkról hanyatt-homlok elmenekülne. A liberalizmus még a XIX. században is tiszteletreméltó, és a jövő fejlődése érdekében követendő eszme volt. Krisztust liberális ideológiájáért feszítették meg, mert – többek között – a gazdag kereskedőknek, papoknak azt a képtelenséget hirdette, hogy osszák meg vagyonukat a szegényekkel, és viszonzásul „országában” elnyerik majd jutalmukat. Csakhogy a gazdag attól lett vagyonos, mert a szegények tálából többet vett ki, mint amennyit el tudott fogyasztani, ezért fölhalmozott. Miért adná ezt nekik vissza? Akkor értelmetlen volt a harca. Az ige hirdetője keresztfán végezte. Széchenyi István, a „legnagyobb magyar”, aki apjával együtt hitelt nyújtó bankért, államilag ellenőrzött állattenyésztésért, hídért, múzeumért, akadémiáért küzdött, liberális eszméiért elmeotthonban végezte. Sorolhatnánk még a példákat, hogyan fonódott össze az újért küzdő, a mártíromságot is vállalók sorsa a liberalizmus eszméjével. Mára nagyot fordult a helyzet. Ezt a szót és fogalmat: liberalizmus, sikerült úgy lejáratni, hogy a közösség sorsáért kicsit is aggódó ember már hallatára elfordul tőle. Egyet jelent a gátlástalansággal, az erkölcsök, a társadalmi vonzó- és húzóerő föllazításával. Résnyitás az egyébként is roskadozó bástyán; ék, amely kis terjedelme ellenére is behatol a hatalmas faderékba és aprózni kezdi, míg a lángok könnyen megemésztik. Jelen formájában többféle, a társadalom kialakult normái, erkölcsi rendje, ill. egész léte ellen szélsőséges eszközökkel küzdő, ezért negatív értékrendet követők kisebb-nagyobb csoportjai tartoznak ide, akik korábbi elszigeteltségükből, sőt üldöztetésükből erényt és jogot kovácsolva, mind egységesebben összefonódó, egyre jelentősebb tömegé alakulnak, akikkel már számolni kell. Szubkultúrák kialakulása Ahogy a XX. században az erkölcs lepusztult, abban a mértékben a bűnözés és a társdalom rendje ellen való lázadás fölépült. Ez a folyamat az európai jellegű civilizációk esetében mindenütt a világon beleszövődött a jogrendszerbe. Megdöbbenéssel olvassuk, halljuk azokat a híreket, ha egyes, még mindig feudalista jellegű iszlám országokban lopásért, rablásért levágják a tolvaj kezét, megkövezik a házasságtörő asszonyt, és lefejezik a gyilkost. Valóban kegyetlen és embertelen ítélet-végrehajtások. De az elkövetett tettek nem voltak ember- és vagyonellenesek? Vajon a társadalomnak nem szabad minden eszközzel védekeznie, ha föllazítják és létét fenyegetik? Mert minden betörés, brutális erőszak a többség létének veszélyeztetése. A bibliai metafora: „ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel”, „az erőszak erőszakot szül”; vagy „attól nem csökken a gyilkosságok száma, ha a gyilkost kivégzik”,
5 szép ideák, de gyakorlatban nem alkalmazhatók. Maga a keresztény egyház is évszázadokon keresztül kínzókamrákba, istenítéletekre és máglyákra küldte megbotlott híveit, az eretnekeket, és a közönséges bűnözőket. Az a vezető tengeren túli nagyhatalom, amelyik ma szóban leginkább küzd az emberi jogokért és szabadságért, máig nem törölte el, ill. visszaállította a kivégzést. Fölveszik a méreginjekcióval megölt ember fizikai megsemmisülését: haláltusájában hogyan roskad össze a vonagló test, és a tévécsatornák az egész világon sugározzák. Valószínűleg rájöttek, hogy a halálos bűnnek a „szemet szemért, fogat fogért” hitelv alapján csak a halál a méltó büntetése, és akkor is van visszatartó ereje, ha a bűnt elkövetők száma nem csökken, mert ellenkező esetben, a föloldott erkölcsi normák következtében hatványozottan növekedne. Mára a bűnhődés a mi társadalmunkban sincs arányban a bűn súlyával. Joghézagok, „kiskapuk” és korrupció segítik a bűnözést. Be lehet épülni társadalmi, közéleti és bűnüldöző szervezetekbe, vezető pártokba, minisztériumokba; a társadalom minden fontos szövetébe burjánozva, akár a rosszindulatú daganat. A maffiák speciális, mindig az éppen legjövedelmezőbb bűnözésre csoportokat hoznak létre, és az ő „termékváltásuk”, gyors piaci reagálásuk sokkal jobb a társadaloménál. Tanulhatna tőlük pl. az iparunk, hogyan kell rugalmasan és gyorsan profilt cserélni; tőkét, munkaerőt pár napon belül más vállalkozásba átcsoportosítani. Minden társadalomban van egy réteg, amely önmagának koholt ideológiai meggyőződésből nem kíván a társadalomnak semmit sem nyújtani. Ők azok, akik sohasem raknak a közös tányérba, annál többet vesznek ki belőle. Velük született lustaságuk, alkalmatlanságuk miatt képtelenek arra, hogy szakmát tanuljanak, állandó munkát végezzenek, esetleg több műszakban, kötött föladatokat ellássanak. Még mindig törzsi társadalmi szinten, kiterjedt nagycsaládban, kommunákban, faluközösségekben, gettókban érzik jól magukat. Antiszociális magatartásuk számukra természetes, amelyet valamilyen jelzővel ellátott, többnyire üldözöttnek kikiáltott kisebbségként el akarnak fogadtatni a helyettük dolgozó és őket eltartó többséggel. Ez az a tipikus helyzet, amikor a farok akarja csóválni a kutyát! Nem kell ehhez „faji” hovatartozás. Évtizede a világ egyik legismertebb amerikai üdülőhelyén: Miami Beachon a tengerparton egymás mellett láttam a homokban egész nap alkalmi tolvajlásra várakozó, társadalmon kívüli fehéreket, négereket, dél felől az államokba beszökdöső, különböző népességek keveredéséből született latinokat, hobókat. Ami közös bennük, az nem faji jellegű volt, hanem életszemléleti és életviteli. Mindahányan egyetlen, nagy és mind inkább növekvő szubkultúrát képviseltek. Nincs ez másként nálunk sem. Hol vagyunk már attól, amit úgy neveztek, hogy „megélhetési bűnözés”. Még a keresztény erkölcsök is eltűrték, hogy „aki éhhalállal küzd, bűntelenül szakíthat más kertjéből és fogyaszthat annyi gyümölcsöt, amennyi megmenti.” Lapokban gyakran olvasható, hogy a hajléktalan betört az élelmiszer üzletbe és magával vitt néhány ezer forint értékű árút; vagy másnap reggel nyitáskor ott találtak rá, mert amikor bezabált, szomját oltandó a boros üvegeket ürítgette, és részegségében a menekülési ösztönét is elveszítette. Nálunk a börtön kevés és rossz minőségű. A kisstílű elítéltek sorban állnak büntetésük letöltésére várva. Az enyhe büntetéseket a liberalizmus szellemében, (ál)humánus meggondolásból hozzák, szinte ösztönözve a törvénytelenségek elkövetésére. Lehet csalni, lopni, rászedni, magán személyek, közösségek és az állam javait
6 eltulajdonítani. Megéri, mert a bűntényt nagy valószínűséggel föl sem derítik, vagy későn, amikor a bűn elévült, esetleg nincsenek tanúk, a dokumentációt eltűntették, az eset már kinyomozhatatlan. A társadalmi elismeréssel, támogatással létrehozott szervezetet (bűnbandát) jogutód nélkül föl lehet oszlatni. A felelősség elől ezer felé lehet menekülési utat találni, és talán nem utolsó sorban: jó védőügyvéd a dolgot elkenheti. Ha valamelyik vezért mégis elfogják, a börtönben viselt jó magatartása miatt büntetése egy részét elengedik, és a különben is enyhe ítélet után szabadon távozva, előzőleg a családtagokra íratott becstelen vagyonból főúri módon megél. Az utódok, akik a szülők jogtalan vagyonszerzéséből eredő villában növekedtek, külföldi egyetemeken tanultak, önálló vállalkozásba fogtak, többszörös milliomosként már megbecsült tagjai a társadalomnak. Így is lehet szubkultúrát létrehozni, korszerű alapon. Nincs aki kiáltsa: „mezítelen a király!” Eszmei gondom van két társadalmi kategóriával: a kisebbséggel és a mássággal. Előbbi kezdetben egy országhatáron belül, a többségben élő népesség mellett, azzal vagy szerves egységet alkotó, vagy – életmódjában, kultúrájában, ill. származását illetően – az elkülönülő létszámában kevesebb állampolgárból álló csoportot jelölte. Ők az anyaország rokonszenve vagy ellenszenve, a befogadó készség szerint élhettek viszonylagos vagy a többséget megillető szabadságban, ill. elnyomás alatt. Az utóbbi évtizedekben új „kisebbség” született, amelyet a politika hozott létre, és ez a másság. Ők a társadalom jól elkülöníthető, kevesebb lelket számláló népességének csoportjai. Mára meglehetősen jól körvonalazódott a tevékenységük: polgárpukkasztó szélsőségekkel, deviáns magatartással, bűnözéssel a társadalmat bomlasztani. Nekik elsősorban jogaik vannak, a kötelességeikről rendre megfeledkeznek, vagy azokat tudatosan elutasítják, mert a többséggel nem hajlandók együttműködni. Értük liberális közéleti emberek: tudósok, művészek, politikusok rendre kiállnak; kiáltványokat, tiltakozásokat és a legkülönbözőbb fórumokhoz följelentéseket fogalmaznak meg. Legfőbb föladatuknak tekintik a másság teljes társadalmi elismertetését kivívni. Minden értéket szerető, haladó gondolkodású ember hajlamos arra, hogy valamennyi korszerűtlen, jogellenes társadalmat elutasítson vagy megjobbítson; kész együttműködni minden pozitív változással, amely minőségileg akarja a társadalmat megújítani. Ne legyünk tekintélyimádók, elfogultak vagy a kialakult hegemóniát állandósítók. Romboljuk le a megszokott normákat, ha kell, a társadalmat is, és építsünk helyette jobbat. Csakhogy nem látom a receptet, a hozzá vezető biztos utat. Azt a nyilatkozatot sem olvastam még, amelyik pontosan meghatározza, mit kell ehhez tenni. Pedig évszázadok óta éppen elég született. Itt van mindjárt a Kommunista Kiáltvány. Az általa kijelölt szabályok és ideológus diktátorai által a népekkel végigjáratott „fényes ösvény” óriási gazdasági, erkölcsi, szellemi csődhöz vezetett, nem is egészen egy évszázad alatt. Olyan pusztítást hagyott maga után, amelyet – talán – több évszázad során lehet kiheverni. Igazi arculatát: a társadalom nélküli társadalmat leginkább Kambodzsában mutatta meg az utcákon a szél által kergetett, elutasított pénz, az átnevelő táborok, a kínzó kamrák és a milliókat rejtő tömegsírok formájában. A mai pusztítás nem ennyire látványos, de hatékony, mert lelket ölő. Itt van mindjárt a drogkérdés. Nem tudománytalan tévedés, amikor azt állítom, hogy a drogismeret és
7 használat hamarabb volt, mint az emberré válás. A legtöbb melegvérű gerinces, főleg az emlősök ismerik a füvek és termések egy részének kábító, ill. fájdalomcsillapító hatását. A Sivatagi show című természeti filmben láthattuk, hogy az érett gyümölcsöt és a gyomrukban megerjedő alkoholt miként kedvelték a majmok, elefántok. Az állatokat a papagájtól a lóig alkoholistává lehet nevelni. Az ember rendszeresen élt a különböző növényi termékek bódító hatásával. Egy alapvető különbség azonban van abban, ahogy ezt a terméket a természeti népek használták és abban, ahogy a mai korszellemben élvezik. A drogokkal egykor elsősorban a sámánok, a gyógyító emberek bódulatkeltő hatást váltottak ki, és révületet okoztak, amelyben a transzcendens világgal kívántak kapcsolatba lépni. Ez tehát kultikus, és mindig rituális jellegű volt. A csoport erre kiválasztott embere élt vele. A drog másik fölhasználása a már említett gyógyítás és fájdalomcsillapítás, tehát tüneti kezelés volt. Tömegméretekben frissitő hatásáért kedvelték, mint pl. a kokacserje vagy a kat levelet. A boldogság varázsát keltő bódulatélvezet, a téveszmés menekülés az egyéni gondok elől időben ezután következett és máig elkülönülő, dekadens kultúrhatást jelöl. Magyarországon korunkban a rendszerváltás előtti utolsó években, és ezeket követően, amikor még nem ismertük a sárkánynak mind a hét fejét, csak az általuk fújt tűz füstjéről kaptunk ijesztő beszámolókat, hivatalból magam is cikkekben igyekeztem oltalmazni tőle társadalmunkat. Akkor még naivan úgy gondoltam, hogy bárki is elolvassa, majd megszívleli és akik tehetik, védelmükbe veszik a veszélyeztetett korosztályokat és népességet. Rá kellett jönnöm, hogy csak a sárkány tüzét szítottam öntudatlanul, mert fölhívtam a figyelmet a veszélyre, és ezzel a propagandával a kábítószer élvezetének kibontakozását segítettem; igyekeztem szakmai irányt mutatni, ezzel pedig az ellentábor védekezését fejlesztettem. Hadakozásom akkor már késő volt. Nemzetközi szinten mindazok, akik ez által dollármilliárdos haszonhoz jutnak, régen eldöntötték, hogy térségünkben Magyarország előbb átmeneti forgalmi központ, majd célország lesz. A mai fölvilágosító munka sajnos körülbelül annyit ér, amennyit évtizedekkel korábban a szexuális nevelés területén elértünk: még inkább fölcsigáztuk az érintetlenek figyelmét, hogy kipróbálják, és ha már benne vannak, élnek a lehetőséggel. A veszély elhárítására fölajánlottuk segítségül az óvszereket, a kábítószerek esetében szintén drága pénzért a gyógyító és rehabilitáló intézményeket, megadva a lehetőséget, hogy élj nyugodtan a tiltott gyümölccsel, – egyes közéleti emberek is azt sugallják, nem kell azt tiltani –, ha bajban jutsz, majd a társadalom az adófizetők és nem a drogterjesztők zsebéből kivett forintokért gondodat viseli. Hazánkban mára kialakult a drogos szubkultúra, amelynek létszáma és áldozata az elnéző megítélés, ill. a visszatartásra alkalmatlan felelősségre vonás miatt óráról órára növekedik. A másik erősödő és ehhez társadalmi segítséget kapó szubkultúra a nemi deviánsokból tevődik össze. Szűkítve a kört és tanulmányunkból kihagyva a gyermekekért, öregekért, ön- és mások kínzásáért, önkielégítésért, fétisekért, poligámiáért, csoportszexért stb. rajongó perverzeket, a legvitatottabb rétegük a homoszexuálisok tábora. „Melegek”, leszbikusok, transzvesztiták, akik vagy saját neműeket szeretnek, vagy született nemiségüket elutasítva, a másik nemet fogadják el és annak normáival élnek. Bárhogyan is van, ők valóban mások. Amit világosan lehet tudni, hogy az emberi fajt és a társadalmat egyedül a heteroszexuális emberek, elsősorban vérségi családi közösségekben tudják fönntartani. Ez
8 még akkor is igaz, ha vezető genetikusunk szerint az emberek tíz százalékának tudatosan nincs utóda. De potenciálisan adottak rá! A homoszexuális a társadalmat utódokkal nem tudja ellátni – az örökbefogadás és ezzel az imprinting, a magatartási bevésődés további meleg emberek nevelésével ezt a kérdést nem oldja meg –, ezért nem humánus, hanem biológiai szempontból vizsgálva, megtartó erőt sem képvisel. Két rétegük különböztethető meg: egyik a ma már genetikailag (kromoszómálisan) és az agy egyik lebenyének eltérőségével (anatómiai és élettani vonatkozásban) is kimutatható, veleszületett defektussal rendelkeznek, amelyről ebben az állapotában az ember nem tehet, mert nem önhibájából szerzett betegségben szenved. Esetében a természet hozott létre mást, mint aki lehetett volna. A másik réteg a születését követő, pubertásában még kialakulatlan, bizonytalan, esetleg ingadozó, tehát befolyásolható fiatal, akit csábítással, ösztönzéssel, kényszerítéssel, a másik nemben való csalódásának mesterséges kiélezésével, a másik nem által adható szeretet degradálásával és eltitkolásával stb. lehet homoszexuálissá formálni. Ez az utóbbi az elkövetőket illetően társadalomellenes bűntény, az elszenvedők esetében szexuális nevelés kérdése. Bármiként is van, az egészséges lelkületű, a fejlett személyiségű emberektől eltérő minőséget hoz létre. Ennek következtében a mentális sérülés, ha úgy tetszik másság egyértelmű. Egyik részük partneréhez terhes féltékenységgel, kisajátító módon ragaszkodik, másik részük promiszkuis életmódot folytat. Ők azok, akik az aktus során legföljebb fizikailag érik el vágyuk beteljesülését, de kielégületlen lelkük miatt szüntelen keresésben vannak és egyre több szexuális kapcsolatot létesítenek. Ezzel korunkban újabb társadalmi veszélyforrás jelentkezett: a máig legyőzhetetlen AIDS, amelyet legföljebb fékezni lehet, és ebben a melegek életösztöne erősebb volt szexuális szokásaiknál, mert jelentős segítséget nyújtottak hozzá. A megoldatlan gond egyelőre ott van, hogyan ismerhető föl, ki melyik csoporthoz tartozik, és mit lehet tenni a társadalom érdekében úgy, hogy ők sem legyenek károsultak? A hagyományos paraszttársadalomban baromfit akkor vágtak, ha vész pusztított köztük, beteg volt valamelyik családtag és „erőleves” kellett neki, ünnepre készültek, vagy ha a gazdasszony észrevette, hogy valamelyik tyúkja kukorékolni és kergetni, tojózni kezdte a másikat. Ez utóbbi esetben nem vártak sem vészre, sem ünnepre. Az ilyen jószág még az nap a tálba került. Ösztönösen a többieket védelmezték a deviáns háborgatástól. Ezt a módszert eléggé el nem ítélhető módon, különösen a középkorban a homoszexuális embereknél is alkalmazták, noha betegeknek vélték őket. Hitler csoportos irtásukba kezdett. Az tény, hogy üldözöttekké váltak és ez az állapot a mai napig sem szűnt meg, csak mérséklődött. Ők azok, akik védelmet kívánnak, hiszen nem akaratuk és választásuk szerint olyanok, amilyenek. Ezek többségükben mindaddig, amíg föl nem bujtogatják őket, másságukkal nem kérkednek. Nem rendeznek hiányos öltözékben szemérmetlen és botránkoztató bacchanáliákat a köztereken, nem mutogatják szexuális különcségüket, hanem titkolják, elviselik, vagy egyszerűen magánügynek tekintik, amely nem tartozik a nyilvánosságra. Vezető genetikusunk a Délvilág 2001. aug. 4-i számában interjút adott, amelyben arra hivatkozott, hogy a homoszexuálisok között milyen kiváló alkotó emberek voltak, megemlítve például Leonárdot, Shakespearet, Csajkovszkijt, Ferencsik Jánost és
9 Pilinszkyt. A genetikai kutatás azzal viszont még adós maradt, hogy az ő kreativitásukban mennyire játszott szerepet homoszexualitásuk, és milyen életművet hagytak volna hátra akkor, ha heteroszexuális közösségben élnek? De itt nem is ez a kérdés. Az egész magatartásforma akkor válik perverzé, amikor önmutogató, jogokat követelő, erőszakos lesz, és a többségi heteroszexuális életet, valamint az ehhez társult erkölcsöt gyakorlókat szándékosan provokálja. Ezzel magukat közösítik ki és alkotnak szubkultúrát. Világossá kívánom tenni, hogy itt nem a kisebbség ellen, hanem az egészségesnek mondható honfitársaim mellett szólok, és ezt a természetes védekezést engedjék meg nekünk, mind inkább degradált többségnek. Ismerjük el és védjük őket. Ez lehet humánus tolerancia és társadalmi parancs. Azt már nehezebb erőszakolni, hogy szeressük is őket, azt pedig végképpen nem, hogy ők az értékesebb embertípus, ezért ez a szexuális magatartásforma a jövő divatos, felvilágosult útja lehet. A mentális és intellektuális promiszkuitásnak van egy további, különös féregnyúlványa, amely a második világháborút követően fejlődött ijesztővé. Fiatal koromban, akár a legtöbb kortársam, sportoltam. Soha, egy percig sem fordult meg bennünk, hogy ennek révén pénzt szerezzünk és társadalmi kiváltságokat. Akkor már mind többet elhangzott a „kis pénz, kis foci” mondás, amellyel inkább a rosszul sikerült meccsek eredménytelenségét kívánták magyarázni, de a tömegek testedzésére ez nem volt jellemző. Azután megszűnt a tömegsport és a sportkörök megfelelő támogatása. Lefaragták a szorgalmas vidéki háttérképzés jelentős részét. Az ifjúság heti két tornaórán – a többnyire tornaterem nélküli iskolákban a padok tetején vagy az udvaron – ugrabugrált és elidegenedett a testmozgástól. Amikor a fiúk sorozásra kerültek, harmad részüket, utóbb közel felét nem lehetett katonának állítani, mert a tizennyolc éves fiatalnak alig volt ép foga, gerincferdülésben szenvedett, szaporodott köztük a cukorbeteg, az elhízott és a magas vérnyomásos. A jelenséggel párhuzamosan zárt „elitképzőkben” megjelent az élsport, amely anyagi és társadalmi előnyöket jelentett. Az új minőség megannyi vadhajtást hozott, amelyet társadalmunk nem tudott megfelelően kezelni és a sport tisztaságát megőrizni. Mint az elanyagiasult világban mindenütt, itt is megjelent a korrupció, játékosoknak mint árucikknek az adása-vétele, a keletkező tőke egyéni célú fölhasználása és a beteges favorizálás, amely hírnevével együtt a sportoló piaci árfolyamát növelte. Hol vagyunk már attól a görög példától, amikor a stadionban győző fejére fölteszik az egy évig erkölcsi megbecsülést jelentő babérkoszorút, és anyja a lelátóról bekiabálja: „most halj meg”; mert fönn van a csúcson és ezt a boldogságot többé meg nem ismételheti. Örömmel tapsolok a képernyő előtt a kiváló öklözőnknek és büszkeség tölt el, hogy ahhoz a nemzethez tartozom, amelynek színeiben rendre föláll a dobogó legfölső fokára. Azután megjelenik a bulvárlapokban, életének mind több intim részét ország-világ megismeri. Hatalmas utcai reklámplakátokon, írott és elektronikus médiákban mindenféle árucikket ajánlgat. A világbajnoki övért zsonglőrként táncol, elhajol és az utolsó menetben győz. Már látszik, hogy ez a sportoló nem az a győző, akinek korábban láthatatlanul a fejére került a babérkoszorú és láthatóan nyakába megannyi aranyérem. Valami alapvetően megváltozott a szemléletében, de elsősorban a környezetében, amelyik űzi, hajtja egyre tovább és a nyilatkozó szakemberek nem akarnak tudomást venni arról, hogy a babérkoszorú levelei mint ősszel a természetben, hulldogálnak. Jön a következő nagy mérkőzés. Újra elkezdődik sportolónk káprázatos tánca a szorítóban, amely tűzbe hozza a
10 szurkolókat, miközben az ellenfele gyorsan padlóra küldi. Istenem, ebben a sportban megtörtént ez már jelentősebb ökölvívókkal is, csakhogy látszik, még nincs teljesen önmagánál. Nem kellene újra küzdelembe hajszolni. Elmarad a törülköző bedobása. Senki sem meri bevallani, hogy „meztelen a király”. Fölzeng a bíztatás és amikor a következő menet elején végleg kiütik, a padlóról való kétségbeesett tápászkodás már szégyenteljes. Becsapottságának minden fájdalmát magunkban érezzük és sajnáljuk. Ellenfele a helyszínen, a kamerák előtt adott interjúban kertelés nélkül kijózanít egy egész álomba ringatott nemzetet: „amatőr maradt, nem lett volna szabad profi ringbe küldeni.” Lelkesen figyelem előbb a budapesti EB-n, majd a japán VB-n mindkét nemű kiváló vízilabdás csapatunkat. A férfiaknál látszik, hogy akadozik a játék. Ez a csapat már nem az, amelyik olimpiát nyert. Tele van agyondicsért, külföldi menő csapatokban játszó favoritokkal. Egyenként zsonglőrei a labdának, de a csapatmunka csikorog. A szerényebb képességű, de lelkesebben játszó csapatok szorongatnak bennünket, majd hideg zuhanyként kikapunk. A tévé előtt kiváló, régi sportolók, a mai szakemberek nyilatkoznak, kisiklásról, fáradságról, különböző alibiket hozva föl mentségül. Egyik sem meri kimondani: „mezítelen a király!”; sőt biztatnak, hogy pár hét múlva a világbajnokságon érvényesülni fog a nagyobb tudás. Újra bizakodunk, lelkesedünk, miközben hajnalonként kialvatlan szemmel figyeljük az egyre lehangolóbb mérkőzéseket, és már bosszankodunk a „szakértők” változatlan hurrá-optimizmusán. Mintha nem ugyanazt a mérkőzést látnánk. Egy kialakult dicsfényt nem lehet kioltani, annak még akkor is lobognia kell, amikor a tápláló tűz kormot vetett. Az újabb kudarc kegyetlen és kijózanító. Nem esett volna olyan rosszul, ha a valóságos helyzetre készítenek föl bennünket; hogy nem vagyunk már az első számú esélyesek, mert ez sport, ahol gyorsan változik a tudás szintje, forgandó a szerencse, és újabb győzelemre éhesek születnek, akik még nincsenek elkapatva. Elgondolkodtató az is, és ezt már éve a női kézilabda olimpiai döntőben épp úgy tapasztaltuk, mint most a vízilabdás lányaink VB-döntőbeli szereplésekor, hogy élsportolóink nem bírják a kiélezett küzdelmekkel járó mentális terhelést. Megbénulnak, mintha tudás nélkül lépnének pályára, vagy vezetésük, elégedettségük birtokában kiengednek. Szétesik a csapatmunka, nem hozzák egyéni teljesítményüket, megijednek a nagy téttől és így tovább. Fölvetődik a kérdés, milyen lehet a pszichológiai fölkészítésük? Miért mindig minket kísér ez az átok? Hogy van az, hogy amikor már az elszalajtott döntőbe jutás után, a futottak még között, a sokadik helyért játszunk, végre fölszabadulunk a „nyomás” alól és akkor lehet látni a valódi, addig ki nem jött tudást. Hol van már az a kor, amikor a török túlerővel szemben küzdő magyar végvárakban nem ijedtek meg és maroknyi küzdő csapat hősiesen védte megmaradásunkat, pedig nem állt mögöttük jó fizetésért kirendelt lélektani fölkészítő, sem nagypénzű segítő. A labdarúgás az érdeklődést tekintve vezető sport a világon és a legtöbb pénzt hozza. Valamikor ez is férfias küzdősport volt, amelynek lelkes szurkolói még akkor is kitartottak csapatuk mellett, amikor annak teljesítménye hullámvölgyben volt. Mára minden megváltozott. A pénz, a háttérben, a stadionokon kívül és a pályán folyó szellemi iszapbirkózás, valamint az eldurvult fizikai csatározás ezt a sportágat is kifordította önmagából. Az összecsapás előtt napokkal vagy órákkal korábban megérkeznek a dühöngő szurkolók, akik alkoholos, drogos mámorban, útjukban mindent szétvernek, tönkretesznek, amit a szorgos társadalom építeni tud. Ütlegekkel, pirotechnikával egymásnak esnek.
11 Jönnek a rendőrök, a karhatalom, a pályaőrök. Már azt sem lehet tudni, hogy ki kit üt. Bíróverés, játékosok meghajigálása, végül a forgatókönyv az, hogy leszakad a lelátó, tömegsebesülés és halál jár nyomában. Nézem a két „nagy” magyar labdarúgócsapat 2001. július végi összecsapásának közvetítését. Játék még nincs. Félvad, félmeztelen, elállatiasodott emberek hada tőr, zúz, hajigál, ütlegel, kisebbségeket sértő kifejezéseket üvöltözik, „zsidózik és cigányozik”, végül az egyik beleköp a fölvevőgép lencséjébe. Elképesztő. Ők az átlag szurkolók. Az elit védelmet nyújtó kalitkában fönn ül a páholyokban és mint a baronesz, aki lovaglás közben nem hajlandó észrevenni, hogy lova dolgát végzi, szenvtelenül figyeli az eseményeket. A példa ragadós. Ugyanezekben a napokban képeket látunk megrongált zsidó temetőkről, kiskorúak által több tucatnyi ledöntött katolikus sírkeresztről, összetört protestáns fejfáról. Ilyen lehet a hurrikán, a tájfun, a pusztító orkán szerte a világon, csak ez a természet törvényei által szabályozott, öntudatlan tevékenység. Az emberek között végbemenő dühöngés hátterét senki, vagy a jobbításáért tenni tudók közül kevesen keresik, pedig ott van mélyen beágyazva örökölt hajlamainkban, tanult és egyre kevésbé szabályozott magatartásunkban, az egész romló, pusztuló társadalomban. Látunk és olvasunk híradásokat szerény létszámú önképző, kézműves, művészeti, néptáncos, régészeti nyári táborokról. Egy közös van bennük: mind nyomorog. A tiszántúli református püspök a bibliaolvasó és vallási táborok gondjairól beszél. Nincs elég pénz, támogatás, következésképpen a fiatalok kis részét tudják befogadni. Ugyanakkor a társadalom jobb érzésű többségét évek óta stresszben tartó ifjúsági rendezvényre özönlik a fiatalság. 2001-ben már 350 ezer főt vártak. Erre van pénz. Kapnak és hoznak magukkal minden devianciát, amely a hámból való kirúgáshoz, az „egyszer élünk, használjuk ki” gondolkodáshoz szükséges. A rendezvénysorozat még meg sem kezdődik, amikor a társadalmi érdekeket sértő mozgalmak korlátozásával, a természetes védekezéssel szemben elindul az összefogás, amelyet jelentékeny külföldi személyiség is pártfogásba vesz. Az első napokban bejelentések érkeznek, hogy az éjszakai zaj miatt a dolgozó, a még megmaradt, a társadalmat a hátán cipelő lakosság nem tud pihenni. A tévé bemutatja, hogy a résztvevő fiataloktól higanyt, drogot, ütő és szúrófegyvereket, lőszert, pirotechnikát, koboznak el. Ennél azonban sokkal nagyobb veszélyeket rejtenek azok a szokások, amelyeket a kapunál a táskákba matató őrök nem találnak meg, mert a részt vevők a homlokuk mögött viszik magukkal. Üvölt az érzékeket fölszabadító zene, sátorról sátorra terjed a szabad szerelmet érvényesítő őrület. Az egész „elvarázsolt” szubkultúra „Popsiszigetté” változik. Úgy tetszik, mintha itt folytatódna az a fékevesztett kicsapongás, amely a sportpályákról átterjedve „példát” mutat. Fölhúzták a kloáka zsilipjét és föltartóztathatatlanul zúdul előre a szennyes áradat. Már nemcsak mezítelen, de hatalmát is vesztett a király. Itt-ott talán még van egy-két hang, aki erre figyelmeztetne és a romlást látva, végső kétségbeesésében kiáltana, de elnyomja a „mondjon le!” kurjongatásokból összeálló dübörgés. Rettenetes vízióként merül föl bennem a kiszáradt afrikai szavannákon enyhülésért küzdve, a zöld mező és itató után tömegesen futó állatok között anyjától elmaradt borjú fájdalmasan rémült ordítása, amely vele együtt elveszik a trappoló paták keltette zajban, porfelhőben. Értékek megítélése és eltiprása
12 Minden humánus társadalomnak az a legfontosabb föladata hogy ne kizsákmányolt adóalanyokat, hanem megbecsült állampolgárokat neveljen. Ez a legnagyobb föladat, mert ennek érdekében építeni és nem rombolni kell, bár utóbbi könnyebben elérhető. Az a társadalom, amelyik megszorító gazdasági intézkedéseket, bevezetőjük nevével jelzett „csomagokat”, rendészeti és végrehajtó hatalommal fölruházott, nyomozó, és ha szükséges ítélkező hatóságokat hoz létre, miközben a szociális háló utolsó szemeit fölfejti, már régen nem humánus, még ha politikusai rendre ezt hirdetik is. Előre jeleznem kell, nem vagyok Amerika-mániás, sőt! Az Egyesült Államokban is nagyon szigorú adóztatás folyik – prüszkölnek is ellene eleget –, mégis van értelme dolgozni, küzdeni, mert a munkának közvetlen látszata van, amikor az emberek a pénztár elé érnek és ki tudják fizetni az igényeik szerint vásárolt javakat. A másik értéket a társadalom önerőből hozza létre, és az adózás ellenszolgáltatásaként visszaadja polgárainak. Néhány éve éjszaka röpültem New Yorkból a floridai Tampába. Amikor tizenegyezer méter magasból lenéztem a partvonalat követő gép ablakából, a több mint három órás út során az összeolvadt települések sorát mint egyetlen tűztengert, világító hatalmas folyamot láttam magam alatt. A legtöbb városnál úgy lehet tudni, hogy az ember hol jár, ha figyeli a jelzőtáblákat. Az utcán az egyik oldal még X, a másik már Y településhez tartozik. Mindenütt rend, tisztaság, díjtalan köz WC-k, amelyeket használatuk után a személyzet azonnal fertőtlenít. Florida mindkét tengeri partvonalát szinte végig egyetlen közös fürdőhellyé építették ki, amelyet a tévékből ismert sorozatfilmben látható módon napközben őriznek. Mentő egységek vigyázzák a fürdőzők életét, és elemi szükségleteket szolgáltató részlegek, zuhanyozók, napozók stb. teszik kényelmessé a strandolásukat. Mindezt díjtalanul kaphatják meg, állampolgári, ha úgy tetszik adófizetői jogon. Nálunk mindez hiányzik, sőt a profit- és piacorientált kapitalista viszonyokra való áttérésre hivatkozva, még az eddigi juttatások is csorbulnak. De nem egyforma szinten. Itt is vannak kivételezettek és határozottan így kell fogalmaznom: üldözöttek. Utóbbiak közé tartoznak a tollforgató emberek. Az irodalom minden nemzet életében mindig a vezető művészeti ág volt. Előbb a költők és írók emelték föl szavukat a társadalmi igazságtalanságokért. A képzőművészeti ábrázolás ritkábban és később követte ezt, sőt egyre inkább az vált elfogadottá, hogy „nem az a fontos, hogy mit ábrázolsz, hanem az, hogyan?”; és a gondolati tartalom helyett mind jobban az esztétikai élménynyújtás lett fontos. Az irodalom máig megőrizte bíráló magatartását, meg is szenved érte! A társadalmak, legyenek azok polgári liberálisok, konzervatívok, jobb vagy baloldaliak, egyet nem tolerálnak, a kritikát, és azt kíméletlenül megtorolják. A tollforgató ember pedig előbb-utóbb összeütközésbe kerül velük, pusztán azon rossz szokása miatt, hogy gondolkodik és művészi eszközökkel ennek még hangot is ad. Nem fölháborító?! Az államnak nem kritizáló, hanem türelmesen végrehajtó alattvalókra van szüksége. Az Acélkorszakban így kerültek lapok és szerzők szilenciumra, ma anyagi támogatás hiányában bukásra ítélve. A képző- és iparművész műterméből könnyebben el tud adni egy-két alkotását „zsebből zsebbe” történő fizetéssel, kikerülve a túlzott adóztatást. Nem irigységből írom le ezt, sőt szurkolok nekik! Ha egy író megjelenik, „bűnének” papíron ott a bizonyítéka. Tíz
13 fillért sem tud elhallgatni. Ha ráadásul még dolgozik is valahol, mert erre megélhetési gondjai miatt rákényszerül, a sovány és megalázó honoráriumként kapott összeg – amelyet értéke szerint egyetlen kormány sem emelt, csak adóztat – hozzáadódik a fizetéséhez, és az év végi elszámolásnál átesik egy magasabb adókulcsba. Még azt is visszafizetheti, amit kapott és közben fölélt. Manuális alkotóknál még el lehet számolni keretet, festéket, követ, gipszet, de egy író mit tud fölsorolni, tollbetét és pár ív papírt? Amióta számítógépen közvetlenül a gépbe írunk, már ez az alibi sem maradt. A társadalom nagyon is jól tudja ezt az anomáliát, mégsem hajlandó rajta változtatni. Ezt a fajta értéket nyíltan ugyan nem tiltja, mint korábban erre is volt példa, de nem is támogatja. Kivétel csak egy szűk, kiváltságos, mindenféle díjakkal elismert íróréteg, amelynek valódi minőségéről majd évszázad múlva az idő rostája mond végleges kritikát. Amikor az adóztatásukat ellenőrzik, nem a cápákat halásszák ki, hanem a tápláléklánc legalján, a beszáradó pocsolyában utolsókat rúgó amőbát, aki nem tud hová menekülni, és akinek senki sem fog segítséget nyújtani. Ez is egy módszer lehet arra, hogy valakinek kiverjék a tollat a kezéből, ha társadalmi gondokról firkál. Tetszik, nem tetszik, van egy tudományos fejlődés, amely korábbi értékeket nyírbál, sőt rendít meg és új igazságok kiderítését szorgalmazza. Ezzel hegemóniát változtat, állandónak vélt értékeket csorbít, kellemetlen igazságokat feszeget. A társadalom – még az oly haladónak mondott is –, lassabban mozdul és későbben reagál, mint ez a fajta természetes fejlődés végbemegy. Különösen így van ez a mi napunk alatt, ahol bűn a régi normákat jobbakkal kicserélni. Vitray Tamás egykori tévéfilmje a „nehéz emberekről” a kutatók, föltalálók világát és katasztrofális társadalmi megítélését ábrázolta. Kiderült, amikor valami új megszületik, az egész szakma ellene fordul. Hiába bizonyítja be a tudomány vagy a gyakorlat, hogy a találmány érték, jelentőségét igyekeznek csökkenteni, devalválni, degradálni. Hány nagyszerű terméket vittek külföldre és váltak vele elismert emberekké, gazdagokká, mert hazánkban máig nem fogadták el. Mi nagyon gazdagok vagyunk, mert megtehetjük. Régen azt mondták, hogy „ha az Isten pozíciót adott, észt is ad hozzá”. mekkorát változott ez az értékrend is. Ma elvileg az kerülne pozícióba, aki valamit bizonyított, de ha dönteni kell, még a józan ítéletét is elveszti. Legjobban az igazság kiderülésétől félünk. Valami elemi rettegés lesz úrrá rajtunk, és ez valóban magyar betegség – ha úgy tetszik: „hungaricum” –, de ezért egy petákot sem adnak a külföldi piacon. Tipikus példa erre a Megamorv Petőfi-bizottság ügye. Évekkel korábban fölmerült, hogy legnagyobb forradalmi költőnk, Petőfi Sándor 1849 nyarán nem halt meg Segesváron, hanem sebesülten cári fogságba került, majd a Bajkál-menti Barguzin lágerébe cipelték, ahol állítólag megházasodott, sőt még verseket is írt. Ezekre levéltári bizonyítékot találtak Irkutszkban és Debrecenben is. Az ismert vállalkozó pénzét nem kímélve, hazahozatott egy csontvázat, amely hol női, hol férfi, hol Petőfi, hol nem. A költő anyjának hamvaiból vett darabka csontminta dönthetne a kérdésben. Húzódik az ügy a legkülönbözőbb ellenszegülések miatt: etikai, kegyeleti, presztízs, ki tudja még milyen megokolásokból. Csakhogy van egy tény: egy csontváz, amelyet ettől a pillanattól kezdve nem lehet „meg nem történtként” kezelni, mert „a tények rendkívül makacsok és nehéz ellenük hadakozni”. „A napot nem lehet tenyérrel eltakarni”, „a gondot a szőnyeg alá söpörni”, mert „a fölfeslett folt álltában éjszaka is tovább szakad”. A dolgot úgy lehetne eldönteni, mint ahogyan az angol a pudingot
14 próbálja. Már az egészet régen elfelejtettük volna, e kérdésben nem szakadt volna több táborra egyébként is széthúzó társadalmunk, nem fantáziálna egyre sületlenebb dolgokat, és nem nőne az ügy nemzeti kérdéssé. Mert mi van akkor, ha netán mégis kiderül, hogy az idehurcolt csontváz csakugyan Petőfié? A nemzet lánglelkű költője Segesváron „meghalt”. Az én Petőfim lezárta életművét, még akkor is, ha esetleg Ázsiában maradt utána néhány írás. Géniusza ettől nem vált volna sem kisebbé sem hősebbé. Ha pedig a sebesüléstől és fogságtól mentálisan megváltozott, többé már nem az az őrnagy volt, aki Segesváron szál karddal szembefordult a túlerővel, és ebben az esetben különösen nem számít a dolog. Legföljebb a teste élhette túl a kozák dzsidás lándzsaszúrását, és miért ne adhatnánk meg neki a végső tisztességet itt, a szülőföldjén? A szelleme, a lelke ott maradt összegyűjtött verseiben és szárnyal a magyar Parnasszus fölött. Orvosi szempontból nehéz ugyan elképzelni, hogy ez a törékeny, korábban tüdőbeteg ember jókora sebbel a mellkasán, ahol esetleg átszakadt a mellhártya, netán légmellet kaphatott, sérült a tüdőlebeny, bevérzett a mellüreg; a seb a rossz ellátás következtében elfertőződhetett, általános szepszis és magas láz fejlődhetett ki; a feudális kor végén, lovas kocsin hónapokig, esetleg évig tartó rázódás után Szibériában a tajgában, olykor mínusz, máskor plusz 40 oC fölötti hideg télben, forró nyárban, megfelelő ellátás és gyógyszerek nélkül ezt a traumát túlélte, és ráadásul a cár Atyuskának kellett volna egy újabb, munkára képtelen, éhes száj, amikor saját dolgozó embereit sem tudta ellátni; de csodák vannak, és tételezzük föl a fölsoroltak ellenkezőjét… Ha kiderülne, hogy újabb kötetnyi gyönyörű verset írt, hogy mentálisan nem sérült, hogy teste kiheverte a sebzést, és a vizsgált csontváz csakugyan az övé, még inkább megérdemelné, hogy méltó helyen, szülei sírjában nyugodjék. Akár egyik, akár másik föltételezés az igaz, vagy egyik sem helyes, döntésképtelenek vagyunk, mert az igazságvágyunk sérült, vele a szemléletünk elmaradt, és képtelenek vagyunk szembenézni egy esetlegesen megváltozott múltképpel. Merre tart társadalmunk? A XX. században körülöttünk előnytelenül változott meg a társadalom A hagyományos emberi értékek, normák sorra elvesztek, hazugnak bizonyultak. Világjelenségről van szó, amelynek elsősorban a törzsi társadalmak, a kis népek, Európában a széthullott Habsburg Monarchia törmelékei, különösen a legjobban széttagolt magyarság és a Balkán heterogén kultúrái estek áldozatul. Ez a folyamat napjainkban is tart. Társadalmunk globalizálódik, amerikanizálódik és metaforikus értelemben balkanizálódik. Itt már nem arról van szó, hogy egy társadalom nem akar működik, hanem arról, hogy nem is hagyják. Nem a szociológus föladata megítélni, hogy ennek milyen összetevői vannak, mert a gondok túlnőttek határainkon. A politikusok munkája lenne, de őket – bármelyik párthoz tartoznak is – alkalmatlanoknak tartom e föladat elvégzésére, mert nem a tanult szakmájuk, hanem választott „mesterségük” szerint, népüktől elidegenedve kaparnak maguknak! Az emberek mind jobban látják és érzékelik, hogy akár a feudalizmusban, most is egy réteget hordoznak, ill. táplálnak a saját vérükön. Ma úgy fest a fogatunk, mint amelyik bakon egymásnak hátat fordítva, két kocsis pattogtatja az ostort és mindegyik az ellenkező irányba hajtja az egyébként is szakadt
15 lovakat, amelyekről már minden bőrt lenyúztak. „Út viszont ott van, ahol járnak” – tartja a mondás. Miután körülöttünk egyre szélesebb a népek országútja és mindenki igyekszik célba jutni, az ilyen sehová se haladó, előre-hátra lökdösődő járgányért előbb-utóbb darut küldenek és kiemelik a forgalomból. Pusztulásra ítélt az a társadalom, amelyik már képtelen a védekezésre, csupán az ellene ható, deviáns erők elfogadására összpontosít. Tőlem nagyon távol áll a francia forradalom és a mögötte kullogó, vagy nagyon is tetten érhető erőszakos nacionalizmus, amelyet azután minden forradalom, minden kis Napóleon, valamennyi diktátor követett. Egyet viszont magaménak vallok belőle, és századunkban sem tartom avíttnak: a polgári rend értékét, amelyet csírájában magában hordozott; de nemcsak a francia fölvilágosodás, hanem az angol ipari forradalom, a svájci kantonrendszer és a nem mai értelemben vett skandináv liberalizmus szintén értékké növelt. Ezeknek a korunknak is szóló üzenete változatlanul az, hogy a társadalom rugója és értéke a becsületes munka által megtermelt családi, ill. közösségi vagyon létrehozása, gyarapítása és megóvása. A rászorulók, az önhibájuktól függetlenül a kreatív közösségükből kiszorulók méltányos segítése és a megrekedő társadalom kibontakoztatása. Befejezés Bio-pszicho-szociális lények vagyunk. Az embernek van fizikai, mentális és intellektuális Én-je. A XXI. században mind inkább az utóbbi lesz az érték. Az a társadalom maradhat fönn, amelyik szellemi képességeit fejleszti, és ezt aktív energiaként birtokolja, mert benne az előbbi személyiségi jegyek is benne foglaltatnak. Augsburgnál levágták az orromat és a fülemet. A tatár és török dúlás során kitépték nyelvemet, kitolták a szememet. A két világháborúban lecsonkolták végtagjaimat. De még vannak javító szándékú gondolataim. Szálnak, amíg hagyják. Apám után római katolikus, anyám örökségeként református vagyok. Keresztény és keresztyén vallásomat egyforma ragaszkodással, hittel gyakorlom. Két lelki, erkölcsi erőforrás értékeivel gyarapodtam. Sohasem okozott bennem tudathasadást, mert magyar vagyok. Ezt egyre kevesebben valljuk magunkról, mégis a legnagyobb értékünk, amelyet elpusztításunkkal sem tudnak elvenni. Sorainkban emberösvényt hasítanak. Testet, sírhantot eltüntetnek, kultúrákat a földbe döngölnek. A tetejetlen életfát is ki lehet vágni. A favágó már megjelent és fűrészét beindította. Hiszem, hogy küzdő népünk még a gyökerekről is kihajt, és a következő évezredben megújítja lombját. Hódmezővásárhely, 2001. aug. 15. *
16
