„Így írtok ti …” szépíró verseny 2010.10.27 A munka megkezdése előtt kérem, töltse ki e két adatot: Jeligém: Kornél Kódom: 0309 A választott feladat száma: 4 Jó munkát! A) Körúti fák Ahogy a körúton hajlanak a virágos fák, Úgy sóhajt csöndben a pesti ifjúság. Nem értik mi lesz, a csodára várnak, S kezdetét várják a sűrű éjszakának. Azt hiszik ők nyertek, tudják a rejtélyt, S megújították a régi báli estélyt, Hogy ők tudják mi a jó, az idősek buták, Kik úgy ülnek otthon mint a körúti fák. Dúdolva kezdődik minden áldott est, Övék a város, a Buda és a Pest, A lombos parti sétány, a bíbor Margit-sziget, A Lánchíd, az Alagút, és a Városliget. Övék az éjszaka, övék minden álom, S hatalmuk majd messze nyúl, túl a hét határon, Övék lesz a jövő, övék a dicsőség, Övék a hajnal, a múló sötétség. De a körúton a fák más illatot engednek, A szagos rózsaligetből más hangzatok repkednek, És más dallamot dúdol a kongó Budai vár, Nem engedi, hogy elvegyék régi hatalmát. Itt van még a remény, a lombos körúti fákban, A koszos erkélyekben, a pesti kisszobákban, Az ész kel majd életre, a tiszta, fiatal ész, Ez jusson eszedbe, te, ki a jövőbe mész. C) Karácsony Apró üveggolyócska, a kezemben elfér, Gyere itt maradunk, odakinn az erkély Veszélyes, leesel az ólmos kövezetre, Összetörsz, megsérülsz, csorba lesz a tested Gyere inkább játsszunk egyet, vár ránk a képzelet, Mi szem-szájnak ingere, azt tőlem kérheted, Szent István Közgazdasági Szakközépiskola és Kollégium
1
„Így írtok ti …” szépíró verseny 2010.10.27 Elkényeztetlek majd, csak rád fogok gondolni, És segítem az ingedet szépen be is gombolni. Nézd odakinn a tűzfalak mi vörösen csillognak, S a szirénák lenn az utcán, jaj de kéken villognak. Biztos meghalt, biztos sérült, oda megy a mentő, S a rendőr bácsi, a szigorú, mindent leteremtő. Nézd, odaát a szomszédban, gyerekek álmodoznak, Örülnek a karácsonyi, kis műanyag motornak. Peti, Pisti, Karcsi, Julcsi, de vidáman játszanak, S eltörik majd a csontjukat, hogyha karamboloznak. Nézd, most fentről hogyan hullik, lassan száll a hópihe, Messziről jön, fagyoskodva, leesik most a földre. És odalenn, a mocsokban, latyak lesz majd belőle, Mit az autó könnyen felcsap minden járókelőre. Nézd az újság, de érdekes, sok hírt le is közölnek, Nézd a házat, nézd a képet, mennyi üvegcserepek! Valami baleset, nem tudom, ne kérdezd, Tegnap történt, ott valahol, nem tudom, ne kérdezd. Nézd, a jégcsap, most hogyan leng, imbolyog a párkányon, Valakire még ráesik, s elvérzik a járdámon, Nem lesz jó ez, üssük csak le, még valakit eltalál, S felébreszt majd az éjszaka, ahogy itten kiabál. Nézd, vihar jön, nézd a villám, átcikkan az égen, Felragyogtatja a felhőt a sűrű sötétben. De nyugodt ez, milyen vidám, karácsonyi emlék, Lefényképezhetjük ezt is, nagyon szép lesz a kép. Tegyük be az albumba ezt, csak a jóra gondoljunk, Gyere mostan meleg ágyba, hamarosan pattanjunk. Olvassunk még esti mesét, a vidámat, a mackóst, S összebújhatunk azután, játszhatunk majd rablóst.
B) Kalap Fényes égen, réges-régen, Kalap ring a kerítésen. Ki hagyta ott? Egy idegen, Odamegyek, és leveszem. Felpróbálom, pont rám illik, Hajam szála meg sem hajlik, S hogy felvettem, megváltozott A világ s az összes titok Szent István Közgazdasági Szakközépiskola és Kollégium
2
„Így írtok ti …” szépíró verseny 2010.10.27
3
Megnyílt, s dalolt palotákról, Csillagvilágok hadáról, Változékony, könnyű népről, Meg nem énekelt meséről. Magában keringő, félelmes szörnyről Édes és szomorú idegen könnyről, Más világról, csillagosról, Meseszépről, játékosról. De eljött a jó idő, s eltűnt a kalap, Társtalan bolyongok, nem járok alatt A csillagos égnek, a régi meséknek, A daloló kalapnak, s véges az élet.
D) Mindenképp mártír Hogy hanyadika volt aznap, azt már elfeledte. Arra az egyre emlékezett, hogy őszi kora délután volt, Az eső bágyadtan szemerkélt a házakra, apró pocsolyákba gyűlve össze a járdán a csatornafedelek körül. A galambok se dugták ki az orrukat a fák alól, még az utolsó megmaradt levelek oltalmában igyekeztek megvédeni a tollaikat a víztől. - Szóval biztos vagy benne? – szólalt meg a nő. - Egészen biztos A nő a fotelban kérdően nézett a férfira, mint aki épp valami olyasmit vállalt volna el, amit épeszű ember soha meg nem tenne. Valamilyen szinten igaza is volt. - És hogy fogod megtenni? - Azt még nem tudom… - Hát, a te döntésed. - Az enyém – válaszolta a férfi teljes beletörődéssel. - Akkor, azt hiszem, már nem fogunk találkozni. - Nem bizony. - Akkor további szép napot. - Neked is, Alíz, neked is. A férfi a kalaptartóhoz ment, leakasztotta a kabátját, a hátára kanyarította, a barna kalapját a fejébe nyomta, és kilépett az ajtón. A nő egyedül maradt a füstös panziószobában. Valószínűleg úgy érezhette, nincs elég füst a helyiségben, mert diszkréten egy újabb cigarettára gyújtott. Mélyet szívott bele, és felkapta az asztalon heverő újságot. Érdektelenül elolvasta a hírt, hogy a pápa megint a városba utazik, megpróbálta átérezni a cikk írójának azon mondatát, miszerint neki most épp nagyon büszkének kéne lennie arra, hogy a kerületben lévő Thótos pályaudvarra érkezik be a vonata, és így tovább, és így tovább. Mély megvetéssel dobta vissza a kávézóasztalra az újságot, és tovább cigarettázott. Így üldögélt, csöndben, egymagában, egész délután. A férfi lesietett a lépcsőházban, ami megint olyan vizes volt, mint a Duna-part apálykor, mert valami csöves bemászott az eső elől éjszaka, és ott aludt. Háromszor is majdnem hasra esett ahogy lefele szaladt. Kiérve a panzió előtt az utcára, imát mormolt el, hogy volt annyi esze, hogy előző este a kalapjában indult el, és most nem kell az eső elől a kabátgallér felhúzásával védekeznie.
Szent István Közgazdasági Szakközépiskola és Kollégium
„Így írtok ti …” szépíró verseny 2010.10.27
4
Tudta, hogy amire készül, megbocsáthatatlan tett, és hogy most ezt az elkövetkezendő pár óráját úgy kell eltöltenie, hogy lehet, hogy ezek az utolsók. Az első gondolata egy hatalmas képviselőfánk volt, kávéval, így a város híres cukrászdája felé vette az irányt, hogy oda beüljön, és szépen nyugodalmasan elfogyassza az utolsó uzsonnáját. Hirtelen elállt az eső. Mintha egy reneszánsz festményben sétált volna, az ég egy darabon szétnyílt, a felhők elvékonyodtak, és aranyló sárga napsugár sütött az ázott, koszos utcákra. A férfi csak ettől tartott. Szombat délután lévén valószínűleg minden barátja le fog jönni a főtérre, és ott fognak korzózni mindenki előtt, és neki majd beszélgetni kell velük, meg jópofiznia, és úgy tenni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Minden álma az volt, hogy ezt elkerülhesse, ezért gyorsan felugrott a megállóban álló villamosra, és eközben kitervelte, hogy elmegy vele két megállót, és a túloldalról fog visszasétálni, hogy kihagyhassa a gyaloglás során a főteret. Nagyon jó tervnek tűnt. Felpattant a járműre, ülőhelyet nem talált, ezért az ajtó mellé állt meg, és jól megkapaszkodott. - Hé, Attila! A férfi szíve összeszorult. Olyan lassan fordult meg, mint az elítélt, akit akasztani visznek. Háta mögött ott integetett Béla, a gyerekkori iskolatársa. - Szevasz, hát mi van veled? Ezer éve nem láttalak! Attila még mindig nem felelt, valami jó ürügyen gondolkozott, amivel frappánsan kivághatná magát a helyzetből, és mégsem kéne most beszédbe elegyednie. De ahogy gondolkozott, telt múlt az idő, és a barátja kérdően mosolyogva bámult a szemébe. - Semmi, semmi, villamosozok… - válaszolta végül esetlenül. - Na, ne hülyéskedj, ezt én is látom. Hova mész? - A Pállóczinébe. - Hallod, akkor menjünk együtt, én is bekapnék valamit. Attila mélyet sóhajtott. - Rendben – egyezett bele azért végül. Így hát együtt mentek a villamoson, két megállóval később leszálltak, és sétáltak a frissen támadt őszi napsütésben. - Szeszélyes ez az Október, nem? – törte meg végül Béla a csendet. - De, valóban az. - Egyik pillanatban még esik, aztán… - Bizony, bizony… - És mesélj, Alízzal mi van? Megvagytok? - Honnan tudsz róla? - Jaj, ne csináld már, mindenki tud róla. - Megvan minden, tőle jövök. - Akkor jól van, Atikám, jól van. - Jól bizony… - Olyan szótlan vagy. Bánt valami? - Nem, csak… Fáradt vagyok. - Ja, az mindjárt más – válaszolta Béla, sokatmondó arckifejezéssel. Megérezte, hogy barátja titkol valamit. Meg is érkeztek közben a cukrászda elé. A díszes, klasszikus stílusú ajtó fölé arany betűkkel volt felkanyarítva a Pállócziné név. Attila és Béla közös gyermekkora ezen az utcán telt, mindig ide jártak fagyizni iskola után, és a cukrászda melletti parkban játszottak és fogócskáztak minden délután. - Azért valljuk be, ahhoz képest milyen pici város ez, egy bécsi kávéházban nem kapsz olyan jó képviselőfánkot mint itt, nem igaz? – lökdöste meg barátja vállát Béla. - Hát ezzel azért senki sem merne vitatkozni – válaszolta a férfi, és a délután folyamán először egy apró mosoly jelent meg az arcán. Beléptek. Odabent kellemes meleg volt, a régi, XIX. századi város hangulatát idézte minden. A hangos eszpresszógép a pult mögött, a kecsesen libegő fekete-fehér ruhás pincérlányok, akik Szent István Közgazdasági Szakközépiskola és Kollégium
„Így írtok ti …” szépíró verseny 2010.10.27
5
ezüsttálcán hordták a süteményeket a vendégeknek, a kedves idős pultos néni, aki a kávét mérte, és az ódon fabútorok mindenütt. Alig fogyasztottak éppen páran, egy idős házaspár ült a pulttól nem messze, régi, apró csészékből kávézgatva, és kedvesen egymásra mosolyogva, valamint egy fiatal párocska, kettesében összebújva az egyik sarokban, aprósüteményeket majszolgatva. Attila elhatározta, úgy fogja végigcsinálni ezt a délutánt, hogy semmire sem figyel. Csak megeszi a képviselőfánkját, megissza a kávéját, valami pimasz bájcsevejt megejt Bélával, aztán megy a dolgára. Este 8-ra a pályaudvaron kellett lennie. Megrendelték mind a ketten a süteményt és a kávét, aztán leültek egy asztalhoz. Megint Béla törte meg a csendet. - Hallom jól elbánt veled az élet. - De mi történt pontosan? - Hosszú történet… - Akkor legalább egészítsd ki azt, amennyit eddig tudok. Azt tudom, hogy otthagyott a feleséged, ugyan azon a napon a szüleidnek lezuhant a repülője, és még a macskádat is elütötték. Veled aztán jól kiszúrt a sors… - Vicces történet, tényleg. - Ne hülyéskedj már, tényleg sajnállak. A régi csapatból mindenki rád gondolt, és tökre aggódtunk. Biztos jól vagy? - Egészen biztos, semmi bajom. - Nagyon egykedvű vagy. Féltünk, Atus, féltünk. - Ne féltsetek, tényleg megvagyok. - Ha te mondod… Csendben majszolták a cukrászremekműveket tovább, szinte az összes morzsa az ölükbe hullott, és mellé hangosan szürcsölték a kávét, mint gyerekkorukban a kakaót. Amikor mind a ketten befejezték, hátradőltek nyugodtan. - És mesélj, Alízzal mi van? - Ezt már kérdezted. - Jó, tudom, de valami részletesebbre gondoltam. - Nem szeretnék részletesebbet mondani. Most rendben vagyok, és az a lényeg. - Jó hát ezt mondtad már. Csak nem értem miért viselkedsz úgy mint egy vértanú. - Mert az vagyok, Bélukám, az vagyok. - De tudod, lehet rendes segítséget is kérni, nem csak magányosan szenvedni, mint ahogy te szoktál. Teljesen megváltoztál legutóbbi találkozásunk óta. Azt sem tudom ki vagy már. - Azt én sem tudom – válaszolta volna Attila, de ekkor az eszpresszógépben felforrt a víz, és a sípolás teljesen elnyomta szavait. Bélának ez mintha fel sem tűnt volna, bólogatott, és felhörpintette a kávéjának a végét. - Na, azt hiszem, egyre későbbre jár az idő. Mennem kéne – mondta végül. - Jól van, akkor menjünk. Felálltak, kifizették a számlájukat, elköszöntek, megköszöntek a néninek mindent, és aztán kiléptek az utcára. A cukrászdában gyorsabban telik az idő, mint ahogy azt az ember érzékeli. Időközben besötétedett, és közelgett az este hét óra. - Te, figyelj, nekem nyolcra a Tóthosban kéne lennem, ha nem haragszol… - mentegetőzött Attila. - Semmi baj, semmi baj, menj csak nyugodtan. Attila buszra szállt, és végre egyedül folytathatta az útját. Most már, ilyen közel az adott időponthoz, más sem járt a fejében, csak az, amire készült. Hetek óta tervezte. Eleinte nem szólt senkinek, mert tudta, hogy megvetnék, kitagadnák, elszakadnának tőle. Aztán, végre valahára elmondta Alíznak, gyermekkori szerelmének. Ő befogadta, és megfogadta, hogy megváltoztatja az álláspontját. Együtt olvasták a Bibliát, Alíz istenített könyvét, szentképeket néztek, szentekről olvasgattak. Aztán egyre inkább összemelegedtek, és végül a gyermekkori szerelem új lángra ébredt. Attilában ez, mint minden más, elég hamar kialudt. Most, ahogy a sötétben suhant a buszon, érezte igazán, hogy végre Szent István Közgazdasági Szakközépiskola és Kollégium
„Így írtok ti …” szépíró verseny 2010.10.27
6
teljesen egyedül van újra. Tudta, hogy gonosz volt Alízzal, és nem volt szép amit tett, de hát szüksége volt erre a lángra, hogy útravalóként felmelegítse. Sajnálta a lányt. Megérkezett a pályaudvarhoz. Az óra nagymutatója lassan a kilenceshez ért. Tizenöt perce volt összesen, hogy összeszedje még a gondolatait. Tudta, hogy ezek után nem nagyon gondolhat már semmit, mert úgysem fog számítani. Besietett az állomásra, és a legtávolabbi vágányhoz szaladt. Ide nem teljesen jutottak el a bejárati lámpák fényei, és ilyen későn, tulajdonképpen semmilyen fény nem szűrődött ide. A távolban egy vonat közelgett ehhez a vágányhoz. Díszes különvonat, lassan zakatolt befelé. Attila az égre nézett. A csillagok fényesen ragyogtak, minthogy a felhők még délután elvonultak az égről, és lassan a hold ezüstsarlója is felmászott az égre. A férfi mélyeket sóhajtott, zakatolt a szíve, a vonattal együtt. A kabátzsebébe nyúlt. Kitapintotta a kemény, fémes tárgyat, és elővette. Egy ezüstszínű revolver volt, hat golyóval, frissen, erre az alkalomra vásárolva. A férfi szemébe könnyek szöktek, annak a tettnek a gondolatára, amire készült. Állandóan barátja mondata járt a fejében: „Azt sem tudom ki vagy már.” Ő sem tudta, és magától folyton ezt kérdezgette. Aztán, amikor eljött az idő, még mindig csak félig tudta megválaszolni. - Hogy ki vagyok? – suttogta a pályaudvar sötétjében csöndesen. – Fogalmam sincs. De mindenképp mártír. Azzal a pisztoly csövét a szájába helyezte, és meghúzta a ravaszt.
Szent István Közgazdasági Szakközépiskola és Kollégium
