EME
SZEMLE Magyarként ember vagy emberként magyar? Az erdélyi etnicitás illékonyságáról Rogers Brubaker − Feischmidt Margit − Jon Fox − Liana Grancea: Nacionalista politika és hétköznapi etnicitás egy erdélyi városban. L’Harmattan, Bp. 2011. 461 oldal Rogers Brubaker − Feischmidt Margit − Jon Fox − Liana Grancea: Nationalist Politics and Everyday Ethnicity in a Transylvanian Town. Princeton University Press, Princeton−Oxford 2006. 504 oldal A szociológia és antropológia területeiről verbuválódott nemzetközi kutatógárda több szempontból is figyelemre méltó és újszerű megközelítéseket elegyített e közös, angolul és magyarul is megjelent kötetben. A szerzők az etnicitás és a nemzeti mivolt kutatásának konstruktivista hagyományához csatlakozva és azt továbbgondolva az etnicitás politikában és mindennapi életben való megjelenését (vagy meg nem jelenését) vizsgálták egy erdélyi nagyvárosban, Kolozsváron. A hatévi, 1995−2001 között zajló kutatás elméleti alapja az az Eric Hobsbawm által megfogalmazott programadó gondolat volt, miszerint a nemzethez tartozást és a nacionalizmust „alulról” és „felülről” egyaránt elemezni kell. A kutatás e kettős irányultsága határozza meg a könyv szerkezeti felépítését is: a szerzők egyfelől a makroelemzések szélesebb perspektívájától haladnak a mikroelemzések koncentráltságáig (a 19. századi Kelet-Közép-Európától Erdélyen keresztül a posztkommunista Kolozsvárig), másfelől a felülnézet diakronikus megközelítésétől az alulnézet szinkronikus megközelítéséig vezetik az olvasót. Fontos megjegyzés, hogy noha az alapkutatás elsősorban Kolozsváron zajlott (a szerzők előkutatásokat végeztek Marosvásárhelyen, Nagyváradon és a szlovákiai Kassán is), a szerzői szándék szerint a kötet elméleti következtetései erdélyi viszonylatban kiterjeszthetők. Marvin Harris émikus-etikus fogalompárjának bevezetése az antropológiai gondolkodásba
(1964) már jó néhány évtizede a belső és külső nézőpontok kapcsolatára és a megértés korlátaira irányította a figyelmet az etnicitás tudományos kutatásában (lásd Thomas Hyland Eriksen: Kis helyek – nagy témák. Bevezetés a szociálantropológiába. Gondolat Kiadó, Bp. 2006. 54−55.) Úgy gondolom, jelen esetben a különböző kulturális háttérrel rendelkező társszerzők együttműködése egy az antropológa tudományával kvázi egyidős probléma kiküszöböléseként is értelmezhető. Rogers Brubaker az amerikai egyesült államokbeli Los Angeles-i Egyetem szociológiaprofesszora, a kolozsvári származású Feischmidt Margit a Pécsi Tudományegyetem docense és az MTA Kisebbségkutató Intézetének tudományos főmunkatársa, Jon Fox az egyesült királyságbeli Bristoli Egyetem Szociológia Tanszékének tanára, Liana Grancea a Los Angeles-i Egyetem munkatársa. Egy ilyen munkacsoport esetében az idegen és saját kultúrában kutatók hátrányai és előnyei kiváló komplementerei lehetnek egymásnak. A „kívülálló” kutató kulturális inkompetenciája („bennszülötté válás” problémája), de nagyobb objektivitásra való képessége és a „bennszülött” kutató kulturális kompetenciája (emellett „kulturális vakság” problémája), de nagyobb szubjektivitásra való hajlama jól kiegészíthetik egymást. A szóban forgó kötet kétségkívül fontos állomás a kelet-európai etnikai identitások kutatásában. Tekintve az etnicitáskutatás utóbbi évtizedekben
Győri Tamás (1986) – néprajz szakos magiszteri hallgató, BBTE, Kolozsvár,
[email protected]
EME SZEMLE
tapasztalt népszerűségét, kutatástörténeti vázlat gyanánt alább csak a legfontosabb elméleti-módszertani paradigmák felsorolásszintű megemlítésére szorítkozom Feischmidt Margit tanulmánykötetének bevezetőjére támaszkodva. Az előzményekre tekintve két nagy (sokszor egymást kizáró) paradigma jelenlétére érdemes a figyelmet ráirányítani: a kulturalista és a strukturalista megközelítésre. Az etnicitás idővel formálódó jelenségeire, először a szociológia, antropológia és más társtudományok dolgoztak ki ezek megragadására alkalmas fogalmi apparátust. A kulturalista hagyomány elkötelezettjeiként említhető primordialisták voltak azok (nyelv, szokások, vallás és kultúra azonosságára apelláló emocionális kötődés), akikkel szemben Fredrik Barth megfogalmazta áttörő jelentőségű gondolatait sokat idézett ‘69-es tanulmányában (etnicitás mint viszonyjellegű és nem szubsztanciális fogalom). Ebben az esetben a kulturalista és strukturalista látásmód együttes alkalmazásáról van szó, ami Max Webernél jelentkezik először. Húsz évvel később Thomas Hylland Eriksen próbálta visszaterelni a szót a kultúra fogalmára (kultúra mint émikus kategória). A cultural studies (kritikai kultúrakutatás) továbbmegy a kultúra megkonstruáltságának gondolatán, és annak politikai megkonstruáltságára hívja fel a figyelmet. A szintén konstruktivista hagyomány követőjeként definiálható brit ethnic and racial studies az etnicitás társadalmi, politikai és gazdasági körülményire koncentrál. Az etnicitás osztályelmélete Gunnar Myrdal hatvanas években kidolgozott underclass fogalmáig nyúlik vissza (etnikai/etnicizált diskurzus mögött meghúzódó társadalmi különbségek). Pierre Bourdieu tőkeelmélete az etnicitáskutatás területére is begyűrűzött (például: a gazdasági, kulturális és társadalmi tőke mennyisége és milyensége meghatározza az egyén társadalomban elfoglalt helyét). Az etnikai kategóriák és identitások felől a következő megközelítések hangsúlyosak: Az ezredforduló után nem sokkal Rogers Brubaker volt az, aki ismét a többoldalú megközelítések híveként weberi és fenomenológiai alapon értelmezi az
143 etnicitás fogalmát, figyelve a különbségek hétköznapi megfogalmazásaira. Richard Jenkins, szintén Barth munkásságához visszanyúlva, különbséget tesz etnikai csoport és etnikai kategória között (belső és külső kategorizáció; Jenkins az utóbbi kutatására helyezi a hangsúlyt). Ezt túlhaladva Brubaker egyenesen ignorálja az etnikai csoport fogalmát, azt állítva, hogy a „csoportként létezés” csak etnopolitikai projektek következménye. Az egyének identitásstratégiáinak rekonstrukcióját célzó kutatások újabb kutatási irányt eredményeztek az etnicitás kutatásában. Ezen a területen szemmel látható, hogy az etnikai csoport fogalma után az etnikai identitás fogalmát is kikezdték a dekonstrukciós elméletek (például magyarországi viszonylatban Kovács Éva, nemzetközi téren Peter Stachel vagy Rogers Brubaker kutatásai). Az identitáspolitikák és társadalmi kontroll felől nézve az etnicitás problémáját a következő elméletek emelhetők ki: Katherine Verdery az etnicitást a domináns nacionalizmusoknak alárendelt viszonyában elemzi (kulcsfogalmak: homogenitás és egység mítosza). Egy tágabb, transznacionális szinten a rasszdiszkurzusok figyeltek fel a rasszkategóriák társadalmi következményeire (strukturális különbségek létrehozása és megmerevítése). Visszatérve a recenzált kötet konkrét tartalmához, a szerzők először Kelet-Közép-Európa elmúlt százötven évének történelmét tekintik át, a nemzetek (Benedict Anderson „elképzelt közösségek” értelmében véve) és az állam viszonyát előtérbe helyezve. Meglehetősen objektív képet kap az olvasó arról, hogy Európának ebben a többkultúrájú (és immár többnemzetiségűvé tett) szegletében hogyan generálták és keresztezték egymást (sokszor eleve logikailag egymásnak ellentmondó) nacionalista érdekek és ellenérdekek; vagy miként váltak identitást meghatározó tényezővé/etnikai frusztrációk alapjává az áttelepítések, a háborúk újrarajzolta államhatárok vagy a kitelepítések. Lábjegyzetben olvasható, de annál jelentősebb gondolat, miszerint a 19. századi nacionalizmus nemzetközileg elterjedt, divatos
EME 144 politikai nyelvezet volt, amit előszeretettel vett át a művelt elit és idomított a helyi igényekhez. (40.) A megjegyzés a folyamat konstruáltságának és irányítottságának jobb megértését segíti. Rogers Brubaker egy korábbi tanulmányában az etnopolitikai vállalkozók csoportteremtésben betöltött szerepéről a következő kijelentést teszi: „Miközben csoportokra hivatkoznak, arra törekszenek, hogy életre hívják, feltámasszák, létrehozzák őket.” (R. B.: Csoportok nélküli etnicitás. = Kántor Zoltán − Majtényi Balázs szerk.: Szöveggyűjtemény a nemzeti kissebségekről. Rejtjel, Bp. 2005. 112−125.) A kötet szerzői tágabb társadalmi folyamatok lokális lecsapódásaiként veszik elemzés alá Erdély nemzeti mozgalmait. Előzményképpen a politikai és egyéb privilegizált jogokat biztosító középkori natio fogalma és az etnokulturális vonatkozású modern nemzet fogalma közötti különbségtételre irányítják a figyelmet. Az Erdélyben létező székely és főleg szász kvázietnikai rendek lehetővé tették, hogy később a natio fogalmát a modern nemzet fogalmával helyettesíthessék. A hatalomváltások által hozott nemzetiesítő politikák kitermelték és/ vagy felértékelték az identitás fenntartására, megerősítésére szolgáló intézményeket, melyek közül az egyházi és oktatási szféra bizonyultak a kulturális túlélés legfontosabb eszközeinek. A város nevének Kolozsvárról Clujra, majd (döntően csak a hivatalos nyelvhasználatban) ClujNapocára történő változtatása az uralkodó hatalmak és ideológiák váltakozásának ritmusát követi. A fejezet végigkíséri a magyar és román nacionalista politikákat, melynek következtében a (többségében magyar) város a (többségében román) vidék népességét asszimilálta, majd fordított relációban a betelepítések folytán a vidék asszimilálta a város népességét. A hatalomváltások nyomán a város szimbolikus földrajzának újrarajzolása ment végbe, melyek építkezésekben, utcák és terek újranevezésében, új emléktáblák elhelyezésében, szoborállításokban manifesztálódtak. Az etnicitás szempontjából fontos fejezete a várostörténetnek a hatvanas évek vége és a rendszerváltás közötti
SZEMLE
időszak, amikor a fokozódó gazdasági nehézségek elhalványították az etnicitás mint referenciapont jelentőségét: a mi-ők különbségtétel sokkal inkább az átlagember és a mindenki által gyűlölt rezsim közé helyeződött át. A szerzők az etnicitást nem szubsztanciálisan, hanem olyan prizmaként képzelik el, ami a társadalmi valóság értelmezéséül szolgál. Ennek az etnicitásszemléletnek érdekes példája annak az eseménynek az elemzése, amelyre a forradalom hevében égő Kolozsváron került sor 1989 decemberében, amikor is Ceauşescu elmenekülésének hírére az utcán gyülekező emberek euforikus állapotban ölelkeztek és énekelték (magyarok és románok együtt) a Desteaptă-te rămâne! című hazafias dalt, amelynek egyes sorai egymás ellen uszítanak. A könyv második, történeti részének tárgya nem maga a történelmi múlt, hanem a múlt által a jelen tisztább megvilágítása. Az etnicitás kutatásának itt indirekt megközelítése érvényesül, aminek lényegét a kötet szerzői Emanuel Schegloff találó gondolatával a következőképpen fogalmazták meg: „célunk, hogy az etnicitás, amikor az releváns, előállhasson, nem pedig az, hogy kikényszerítsük, hogy előálljon.” (177.) E fejezet megírásához több mint száz interjú, több mint harminc fókuszcsoportos interjú, a helyi sajtó mint forrásanyag és éveket átfogó etnográfiai megfigyelések szolgáltak alapul. A kötetnek ez a része olyan kolozsváriak portréit rajzolja meg, akiknek életútja az etnicitás és nacionalizmus megélésének különböző módjait hivatott reprezentálni. A biográfiák jól rámutatnak azokra a generációs, osztálybeli, szocializációs és alkati különbségekre, amelyek egymástól oly különböző világokat teremthetnek. A szerzők ezután a megélhetési gondokról szóló tematizált beszélgetéseket vesznek górcső alá. A nem szokványos megközelítések jól illusztrálják a szerzői elhatárolódást attól az etnikai és nemzeti tudományokban elterjedt attitűdtől, amely hajlamos a kutatás túletnicizálására. Az etnicitás megtapasztalásának aszimetrikus voltát vélik felfedezni magyarok és románok között. A magyarok inkább hajlamosak etnikai prizmán keresztül szemlélni a világot,
EME SZEMLE
ez azonban nem valamiféle népkarakterológiai premisszára utal vissza, hanem a kisebbségi lét természetes következménye. Ez volt az a kutatói észrevétel, ami magyar részre történő hangsúlyeltolódásra sarkallta a kutatókat. A nyelvhasználatnak szentelt vizsgálódások végkövetkeztetései interferálnak azzal a jelenséggel, miszerint a kisebbségi helyzetben lévő magyarok helyzetüknél fogva létrehozzák az etnicitás magasabb tapasztalati szintjét. A mindig valamilyen szintű aszimmetriát mutató kétnyelvűség (ami a magyarokra jellemző) az etnicitásteremtés egyik kulcsmozzanatát világítja meg: a nyelvi otthonosság és idegenség érzését. A „magyar világ” újratermeléséhez jelentős mértékben járulnak hozzá a különböző magyar intézmények. Ebben a reprodukciós folyamatban esszenciális szerep jut az oktatásnak és egyháznak, melyek között sokszor intézményi összefonódások is tapasztalhatók. A konklúziók szerint ezek az intézmények sokkal inkább a homogén nyelvi és szocializácóiós közeg (mely barátságok, gazdasági vállalkozások és endogám házasságok útjait egyengeti), mintsem ideológiai tartalmuk által biztosítják a kultúra fennmaradását. Elutasítják azokat a kizárólagosságokban elgondolt fogalmakat, miszerint a magyar világ párhuzamos világ vagy enklávé lenne, habár bizonyos mértékben mindkettő jellegzetességeivel rendelkezik. Míg az előbbi részben azok a keretek jelentették az elemzés tárgyát, amelyek összefogják és újratermelik a „magyar világot”, a következőkben az ezt megbontó/meggyengítő határhelyzetek és kifelé fordulás témái kerülnek előtérbe. A szerzők arra mutatnak rá, hogy a kolozsvári magyarok jelentős részének más etnikai hátterű házastársa van (a magyarok által köttetett házasságok egynegyed része exogám), a tágabb rokonság tekintetében pedig a keveredés tapasztalata még jelentősebb. E fejezetekben szembeötlő az a fogalmi distinkció, miszerint a névleg és tapasztalatilag interetnikus találkozások nem feltétlenül fedik egymást. A migráció olyan jelentős társadalmi jelenséggé vált az egész erdélyi (és nem csak az erdélyi) társadalom
145 számára, amely etnikai hovatartozástól függetlenül érint nagy tömegeket. Az eddigiekben érintett identitásstratégiák a migráció körülményei között könnyen a fejük tetejére állnak: előfordulhat például a „román” állampolgársági kategóriától való elfordulás (példaként a közismertté vált „hattyúevő románok” esete) vagy a magyarok esetében a nemzeti befogadás retorikája és a nemzeti kirekesztés tapasztalata között támadhatnak feszültségek. A könyv záró részében a politika szférájához való visszatérést úgy is értelmezhetjük, hogy a kötet szerzői ezzel tematikai keretszerkezetet alakítottak ki. Azonban a kötet utolsó része nem a politikai elit diskurzusairól, hanem az arról való hétköznapi beszédről szól, olyan „nem specifikus” vélekedésekről, mint a korrupció, az inkompetencia vagy a különböző önös érdekek érvényesülése. Külön fejezetrészt szánnak az RMDSZ-nek, amely sajátos etnopolitikai pártként és tágabb értelemben ernyőszervezetként működik, tehát megítélése a közvéleményben sokkal inkább az etnikai hovatartozás, mint pártpolitikai ideológiák függvénye. („Lehet, hogy csirkefogó, de a mi csirkefogónk.” − 369.) A végkövetkeztésben arra szólítanak fel a szerzők, hogy a magyar etnicitást csak akkor érthetjük meg, ha mélyebbre hatolunk a Gheorghe Funarféle nacionalista retorika kritikájánál, és ha nem rekedünk meg a felszínes részigazságok önmagában hamis társadalomképénél. Az értelmezés során a fenn zajló politikai csatározások vizsgálata mellett a befogadás és hatás kérdéseire is kell hogy összpontosítsunk. A szerzők a nemzetpolitikát újrakódoló, nagy történelmi „átalakító események” mellett az interakciók és dinamikák mikroszintjének jelentőségét emelik ki, amelyek jórészt függetlenek a makroeseményektől, és állandó mozgásban vannak. Különösen érdekes példa erre a függelékben közölt beszélgetés elemzése arról, hogy miként nacionalizálódnak bizonyos fogalmi kategóriák egyazon beszélgetés ideje alatt, a kommunikáció pillanatnyi kontextusától függően. A megfigyelések szerint a kolozsváriak zöme nem etnikai keretben értelmezi mindennapi gondjait és aggályait.
EME 146 Végül néhány észrevételt fogalmazok meg. A negyedik fejezetben a szerzők arra a kérdésre keresik a választ, mi az oka annak, hogy míg Marosvásárhelyen a rendszerváltást követő zűrzavaros időszak erőszakos összecsapásokba torkolhatott, addig Kolozsváron semmi hasonló eseményt nem regisztráltak. Ez a kérdésfelvetés a következő oknál fogva kelti a tájékozatlanság gyanúját: a konfliktus kirobbanása mögött meghúzódó döntő ok a tragédiát jól ismerő helyi társadalomtudósok számára a kutatás ideje alatt már nem volt kérdéses. A fekete márciusra való tízéves megemlékezés alkalmából (2000) a Pro Europa Liga Tolerancia hete programjának keretén belül a kérdéssel foglalkozó szakavatott kutatók folytattak kerekasztal beszélgetést. A megszólaltak döntő többsége világosan kifejtette a titkosszolgálat és más szervezeteknek az eseményekben játszott döntő szerepét (Altera VI.[2000]. 14. 73−107.). A hetedik fejezetben az etnicitáskategóriák tárgyalásánál, a magyarországi magyar helyett erdélyi magyar megjelölést használnak, ami a helyi viszonyokat nem ismerő olvasó számára félrevezető lehet: „Az erdélyi magyarok számára a nemzetiség, az állampolgárság, illetve az ország szerinti önazonosítás elválik egymástól, míg az erdélyi magyarok számára ezek általában egybeesnek.” (227.) Továbbá arra az esetleges félreolvasási lehetőségre is felhívnám a figyelmet, amelynek csapdájába az önkritikát kevésbé viselő (magyar) olvasó
SZEMLE
beleeshet a szövegben megjelenített magyar nacionalizmus kapcsán. Véleményem szerint a szerzők itt nem valamiféle ideáltipikus egyenlőségelv érvényesítésére törekszenek, hanem egyszerűen kihelyeződnek az adott kor természetesnek vett állapotából (csak így érthető meg a „másik érdek”, ha belátjuk a meggyőződések „mindenkori természetességének antagonisztikus jellegét”). Sokkal inkább Katherine Verdery szellemisége érhető tetten a nacionalizmusok és a kisebbségi identitások ilyetén összevetésében, miszerint mindkettő ugyanannak a politikai projektnek része, azaz a heterogenitás valóságát a homogenitás mítoszával helyettesíti. Így válhat a hasonló működési elvek feltárása a méricskélő értéktulajdonítás csalóka látszatává. A könyv erősségének tekinthető a különböző metodológiai módszerek jól összeválogatott együttes alkalmazása. Továbbá kiemelt módon kell értékelnünk a könyvben közölt adatokra és ezek feldolgozására vonatkozó részletes tájékoztató közreadását, ami által a kötet szerzői a tudományosság egyik alapkritériumának, az ellenőrizhetőségnek állítanak példamutató mércét. A szerzői objektivitás szintén példaértékű, aminek egyik következménye az a tudósi magatartás, amely sokkal inkább a dolgok tényleges meglátására, mint azok bizonyos módon történő láttatására koncentrál. Győri Tamás
