SZEMÉLYAZONOSÍTÓ OKMÁNYOK

Hajdú-Bihar Megyei Levéltár Évkönyve XXIX

401

SZEMÉLYAZONOSÍTÓ OKMÁNYOK A XIX–XX. SZÁZADI MAGYARORSZÁGON NAGY PÁL – PAPP JÓZSEF

A

z ember ősi idők óta társas lény utazik, társasági életet él, ügyeit intézi, felfedi kilétét és céljait. De vajon az-e az illető, akinek mondja magát?

Történelmi tényként tudjuk, hogy voltak küldöttek, követek, akik megbízóik különleges okmányaival igazolták magukat és szerepüket, de a köznép számára olyan írásos dokumentum sokáig nem létezett, amivel hitelt érdemlően igazolhatta volna kilétét. Nem túl nagy létszámú, és zárt közösségekben nem volt gond: mindenki ismerte egymást. Emberi emlékezetük 2–3 generáció rokoni kapcsolatait is képes volt megőrizni. A szájhagyomány, a tanuk nyilatkozatai szükség esetén az adott személy kilétét elfogadható módon igazolták. A krónikák, évkönyvek, önéletrajzok, emlékiratok, egyéb hivatali feljegyzések – pl. céhes feljegyzések, katonai összeírások, népszámlálások, telekkönyvek, periratok, a nemesi származás igazolása, móring (házasság) levelek, testamentumok, sírfeliratok, gyászjelentések, emléktáblák, temetői parcellakönyvek, stb. – is őrzik az emberek adatait, tanúsítva eredetüket, kilétüket. Azonban ezek az iratok még nem általánosan használtak, nem a személyazonosság igazolására készültek, mivel ilyen célra való felhasználásuk igen körülményes lett volna. Az első hivatalos nyilvántartás az anyakönyv, szabatosabb nevén az „egyházkönyv” volt, amely már általánosságban – bár még nem kizárólagosan – a személyazonosság igazolására is alkalmas volt. A kéziratos könyv az egyház, illetve a lelkészi hivatal hiteles könyve, mely a hívek nem szentségi életének adatait tartalmazta: újszülött kereszteltek, bérmálkozók, házasulók és halottak neveit. Az anyakönyveknek jelentősége azóta is változatlan, a személyi és családi jelentősége mellett, többek közt történeti- statisztikai, helytörténeti szempontból is igen fontos kortörténeti dokumentum. Az egyházi, felekezeti anyakönyvek megjelenése a XV. századba nyúlik vissza. A katolikusokra nézve az anyakönyvek használatát a tridenti zsinat tette kötelezővé. Magyarországon 1515-ben a veszprémi egyházmegyei zsinat rendelte el az anyakönyvek bevezetését. 1611-ben a nagyszombati zsinat a keresztelésen túl már a házasságok feljegyzését is elrendelte. Bár a protestánsok anyakönyv-vezetési jogát

402

Nagy Pál - Papp József: Személyazonosító okmányok…

II. József 1785-ben adta meg, a legkorábbi magyar evangélikus anyakönyv 1592-től, a református anyakönyv pedig már 1624-től ismert. Az 1790–91-es országgyűlés XXVI: tc.-ével szűnt meg a katolikus püspökök felügyeleti joga a protestáns egyházak felett. Az izraelita vallású lakosság anyakönyvezése csak a Bach-korszakban vált kötelezővé 1851-ben, az egyház anyakönyvi kerületeit egy 1885-ben kiadott miniszteri rendelet szabályozta. Az egyedi szabályozás az 1895. XLII:tc. elfogadásával szűnt meg, mivel az izraelita vallást is a „bevett” felekezetekhez sorolta.1 Az anyakönyv, mint személyazonosító okirat Az első példa egy nemességigazolási ügy, a „Mi Bihar Vármegye Egyházi Fő Rendjeinek 1835. Esztendő Karácsony hava 14-ik napján Várad Olasziban tartott Köz Gyülés”-éből származik: „Hogy pedig ezen Nemes Nagy Mihálynak István fiától származtak az esedezők Sándor és Ferenc, Sándornak pedig ismét Sándor, Gábor és Pál, Ferencnek pedig ismét Ferenc, Károly, Gábor István törvényes és egyenes maradékai származtanak, mindnyájan pedig fent kitett elődök Nemes Nagy István ivadékai, azt teljes hitű anyakönyvi kivonatukkal, sőt törvényesen meghitelesített tanúvallomásokkal, melyekből egyszersmind, valamint számos előadott rendes nemesi úti levelekből, szakadatlanul fenntartott nemesi jussuk gyakorlását tökéletesen próbálták, úgy mi is kérését meghallgatva kiadtuk e jelen nemesi bizonyságlevelünket, hiteles pecsétünkkel megerősítve, a közigazság azt javasolván. Kelt az ezernyolcszázharmincnegyedik esztendő Pünkösd hava tizenötödik és több napokon tartott közgyűléséből” Az anyakönyvi kivonatokat házasságkötéseknél is felhasználták, így a Debrecenben, 1856. decemberében kelt Házasság-engedélyi bizonyítványban is. Az engedély arra vonatkozik, hogy a jegyes felek, akik másodíziglen vérrokonsági kapcsolatban vannak, „felmentvényi díj” lefizetése esetén szabályszerű egyházi szertartással „megeskedhetnek”. A XIX. században az anyakönyvek nagy jelentőséggel bírtak. Rajtuk keresztül bepillantást nyerhetünk a korabeli igazoló dokumentumok világába: – egy katonai, századosi nősülési engedélybe – egy rokonsági kimutatási okiratba s annak püspöki ellenjegyzésébe

1

Az anyakönyv, mint forrás ... 10–19. o.


403

– igazolás a szent vallás tanainak ismeretéről és az úrvacsora vételére való alkalmasságról – egy hitvallási áttérésről szóló kivonat (római katolikusról református hitre)2 A házasulók közötti vérségi rokoni viszony (amit a születési anyakönyv bizonyít) ellenére megkötött házasságra vonatkozó dokumentumok alapján érdemes megemlíteni, hogy milyen kapcsolatok is jelentettek problémát, és jelenhetnek még napjainkban is: – elsődleges rokoni kapcsolat: gyermek és szülő viszonya, testvérek viszonya, testvérek feleségeihez való viszonya (sógorság), – másodlagos rokoni kapcsolat az első unokatestvérség (az unokatestvérek szüleinek valamelyike egymásnak testvérei), – harmadlagos rokoni kapcsolat: másod-unokatestvérség (a nagyszülők valamelyike egymásnak testvérei), – negyedleges rokoni kapcsolat: harmad-unokatestvérség (a dédszülők testvérei egymásnak). Minél távolabbi a rokoni kapcsolat, annál veszélytelenebb a megkötött házasság az utódokra nézve. A születési anyakönyvi kivonatok mellett egyéb iratok is alkalmasak voltak a személyazonosság igazolására. Így pl. a katonai sorozásra vonatkozó főszolgabírói igazolás, a szülésznői bizonyítvány, főszolgabírói vagyoni igazolás, stb. Látható, mindinkább egybefonódnak a vallási, felekezeti, államigazgatási és települési elöljárósági dokumentumok; vagyis a születési (keresztelési) anyakönyv, az egyházi okiratok, a felsőbb hivatalok és a helyi elöljáróságok dokumentumai. Mindezek együttesen, de akár külön-külön is alkalmasak voltak a személyazonosság igazolására, egy-egy speciális alkalomból és célból rögzített adat bizonyításán túl.3 A születési anyakönyvi kivonatok jelentősége a XVIII. században, főként a városokban nőtt meg. A nemesi családok leszármazási pereiben az anyakönyvi adatok bizonyító erejűek voltak. Sok esetben az eredeti anyakönyvek szerepeltek a bíróság előtt, de a lelkészek, plébánosok, mint anyakönyvvezetők által másolt példányokat is elfogadták. Az is előfordult, hogy az anyakönyvek vezetői nem tudtak felvilágosítást adni, mert a régebbi matrikulák elvesztek, vagy olyan időkből kellett volna igazolást adni, amikor az adott településen még meg sem indult az anyakönyvvezetés. Általában az emberek csak saját szűk pátriájukat ismerték. Viszont a párválasztás, az iskolába járás (peregrináció), a katonáskodás, a szakmai célú, például a céhlegények vándorlása, az üzleti és hivatalos ügyek miatti eljárás, majd a későbbiekben az idénymunka-vállalás, még később a világjárás (turistáskodás) divatja kimozdította az embereket lakóhelyükről. Az egyik helységből a másikra gyakorta vándorlók, pl. cselédek, béresek, idénymunkások, vándorcigányok, kóborlók, koldusok esetében állandó mozgásuk, gyakori költözködésük nem egyszer kizárta őket az anyakönyvezésből. A szatmári békekötés után sok falusi templom úgy épült, hogy papja sem 2 3

TtREL I. 62. a. 4 ua.

404


volt, így az anyakönyvvezetés sem lehetett teljes körű. Hivatalos nyilvántartás híján, az érsek rendelkezése szerint a keresztszülők, vagy ha elhaltak, egyszerűen a tanúk aláírásával ellátott bizonyítvány is helyettesíthette a keresztlevelet. A keresztlevelek személyazonosító dokumentumértékét mutatják a korabeli céhek számára kiadott, a Magyar Helytartó Tanács által is jóváhagyott céhszabályzatokban foglaltak. Például az 1814-ben kelt „közönséges czéhbeli czikkelyek /.../ XII. cikkely” szerint:) „A’ vándorló legény helyre érkezvén, a’ szálló helyre, a’ fogadóba venni magát és ott, hol ez nem volna, legalább második nap a Czéhmesternél, vagy ennek jelen nem létében, az öregebb Mesternél megjelenni, munkát kérni, és az ajánlott műhelyt vonakodás nélkül felvállalni tartozik: mindenek előtt pedig származását, megkeresztelését, s felszabadítását bizonyító levelét és tanúbizonyságát (KUNDSCHAFT-ját) az előbbieket ugyan a helyről, hol inaskodott, az utolsót pedig onnét, hol utolszor dolgozott, előmutatni és a Czéhládába reá gondviselés végett bététetni, s abban hagyni köteles mindaddig, a míg tsak ott fog dolgozni.” 4 Az idézetből két dologra külön is érdemes figyelni: egyrészt a bejelentési kötelezettségre, másrészt a személy igazolásának alapvető dokumentumára, a keresztlevélre. Ez abban az értelemben is igaz, hogy a személyazonosító igazolvány – elnevezésétől függetlenül – egyik alapvető dokumentuma a keresztlevél volt és maradt is. Ennek igazolása az I. Ferenc császártól, az „1829-ik esztendő Szent György Havának 14-ik napján kelt, a Magyar Helytartó Tanács által 18.492 szám alatt országszerte közhírül adatott” rendelése a céhek szabályzására. („Czéhszabályok Első Czikkelye”:) „Minek előtte valaki Czébéli Gyülekezetbe inasnak beírattatik, szükséges, hogy azon Mesternél akihez béállni kivánkozhat, keresztelő levelét, vagy születése helyéről más egyéb hiteles tanúbizonyságait előterjeszti és azt a Czéhládába betenni köteles”5 A fentiekben már említett Kundschaft (Tanú Levél) is személyazonosító okmánynak tekinthető, mert az a közösség vezetői által kiállított olyan dokumentum volt, amely elengedhetetlen feltétele volt a mesterré válásnak. A Kundschaftot 1816-ban a Vándorló Könyv váltotta fel, amelyet a Magyar Királyi Helytartó Tanács 1816. július 16-án kelt rendeletével hozott létre. A Vándorló Könyv már részletes személyleírást is tartalmazott, ezért tekinthetjük a személyazonosító okmányok egyik korai formájának is. A legény, vándorlása során, akár országon belül, akár külhonban, ezzel igazolta magát. 6

4

HBML IV.A.1012/f.1., HBML/HbL–IX.46/1. HBML.IX. 46/1. 6 Déri Múzeum DV.605, DV.713/9 5


405

Szintén a személy azonosítására szolgáltak a különböző úti levelek. Ez az „úti levél”, vagy „levél”, máshol „útlevél” is alkalmas volt az egyén személyének igazolására Adattartamuk attól függött, hogy a személy honnan hová utazott. Akik egy adott helyen állandó jelleggel éltek, nem hagyták el környezetüket, azok számára nem volt szükség azonosító okmányra, csak ha utazásra szánták magukat akkor kellett részükre úti levél. Példaként említhető a Debrecenben, 1839. május 25én kelt levél: „Levelünket mutató helybéli Polgár Bagdi István Ő’ Klme V. N-ro 225. kinek élet ideje 63 esztendő, vallása református, állapotja feleséges polgár, élelme tímár mesterség, termete magas, haja barna őszös, szeme fekete, óra7 rendes, ábrázatja tiszta, rendes. Isten kegyelméből egészséges helyről ezen Városból szándékszik utazni maga alkalmatosságán vásárokra, s egyébb céljához szükséghez való hellyekre is. Arra nézve minden Tekintetes Törvényhatóságok és illető Tisztviselő Urak illendőképpen és viszonti szolgálatunk ajánlása mellett hivatalosan kérettetnek, hogy a fentemlített polgár Bagdi István ő K’lmét Háza népével és cselédjeivel eggyütt igaz járatbeli személyeknek lenni ismervén, mindenütt, Országunk Törvényei által meg7

itt: orra

406


erősített Polgári szabadságához képest, vám, rév, 30-ad és hellypénz fizetés nélkül szabadon és békével botsátani, s botsáttatni ne terheltessenek. Csató István Debrecen város jegyzője.”)8 Nem csak az úti levél, hanem a Vándorló Könyv (érvényben 1816–1872 között), a Munkakönyv (érvényben 1872–1950 között), a Cselédkönyv (érvényben 1872–1945 között) is tartalmazott személyleírást, sőt a cselédkönyvbe 1915 után fényképet is tettek. Mégis, mai értelemben nem tekinthetők személyi igazolványnak, mert e könyveket munkába álláskor le kellett adni azoknak, akik alkalmazták (céhmesternek, mesternek, gazdának, stb.). A születést igazoló egyházi okiratok (keresztelő anyakönyv, születési jegyzék) mind fontosabbá válása a XVIII. század végétől kezdve arra késztette az egyházi vezetőket, hogy ezeket az anyakönyveket mind gondosabban kezeljék. A világi jogi esetek elbírálása során a bírák mindinkább az anyakönyvekhez fordultak, azokból igyekeztek ellenőrizni például, hogy hány évesek az előttük tanúskodók. Kezdetben kizárólag a születési (keresztelési) anyakönyv, a későbbiekben pedig a házassági és a halálozási anyakönyv is a bizonyítás eszközévé vált. Az 1848 előtti, feudális jogrendszerből és az „ősiség”-ből következő birtoköröklés jogcímét legpontosabban a leszármazást bizonyító keresztlevéllel lehetett igazolni. Az anyakönyvek szerepe a polgári perekben is megnőtt. Mivel sok esetben magukat az anyakönyveket vitték el a bíróságra, amely azok sérülésével és elvesztésével is járhatott, így ezt a helytelen gyakorlatot az állam az 1770, 1774 és 1778-ban hozott rendelkezésekkel kívánta megakadályozni. Megtiltották, hogy az anyakönyveket bármilyen jogcímen elvigyék az egyház hivatalos helyiségéből. A betekintésre is csupán a népesség összeírásakor volt lehetőség. A különböző okokból szükséges másolatok kiadását a papok kötelességévé tette a helytartótanács. A nemességvizsgáló bizottság feladatait az 1783-ban felállított külön ügyosztály vette át. Egy nemességigazolás felülvizsgálati eljárásának (III. Károly és Mária Terézia uralkodása alatt) a legkülönbözőbb okai lehettek. Általában az elszegényedett nemesi családok kiváltságra való jogosultsága körül merültek fel kételyek. Esetenként a család egyes ősei nem éltek nemesi előjogaikkal, így az utódok nemességét erre hivatkozva vagy a vármegye, vagy más nemesi családok vonták kétségbe. Sokan törvénytelen úton, legtöbb esetben hamisítással próbáltak maguknak nemességet igazolni, és erre derült fény. Gyakran feljelentések miatt kellett megindítani az igazolási eljárást. Más esetben a vármegyékből való elköltözés miatt kérték a nemességet igazoló bizonyságlevél kiadását, mivel az új lakóhelyen csak az igazolás felmutatása esetén ismerték el a nemességet. A megye által kiállított nemességi igazolásban leírták, hogy a kérelmező mely őse kapta a nemességet, és részletesen levezették a kérelmező leszármazását is. Az ügyosztály által felülvizsgált nemességi igazolásokat a nemesi vármegye tanácsülésének határozatával – a kancellárián keresztül – az uralkodó elé terjesztették. Mind a helytartótanács, mind a kancellária részéről mindvégig az a törekvés érvényesült, hogy a nemesi leszármazási igazolá8

HBML IV.A.1016.5.cs.


407

sok száma mind kevesebb legyen. A nemesi kiváltságot élvezők ugyanis kikerültek az adózó alattvalók köréből. Igazoló jegy A XIX. század derekának társadalmi mozgásai, átrendeződései miatt egyre inkább hiányzott egy kizárólag a személyazonosságot bizonyító hivatalos irat, amellyel kellő biztonsággal igazolható, hogy valaki azonos önmagával és minden kétséget kizáróan az, akinek mondja magát. Ezzel kapcsolatban 1857. február 9-én kelt a 31.

sz. császári rendelet és a végrehajtási rendelkezés („új útlevél-rendőrségi szabályok”): (1.§) „Belföldieknek belföldöni utazások végett útlevélre rendszerint nincs szükségük. Ők azonban igazolási jegyekkel kötelesek magukat ellátni, melyeket a járási hivatalok főnökei egy év tartamára adnak ki azon személyek számára, kik hivatalkörletökben tartják rendes lakásukat” (17. §): „Az igazolási jegy a 1 a vezeték és melléknév (keresztnév), 2. a rang vagy foglalkozás, 3. lakhely, 4. kor /.../ előszabott kivántatóságokat tartalmazandja.” Az 1857. február 15-én kelt rendelet a településre érkező idegenek bejelentési kötelezettségével foglalkozik: „Idegenek alatt azok értendők, kik a községhez nem tartoznak, vagy legalább ott rendes lakhelyük nincs.” 9 9

Birodalmi törvénylap 1857. február 21. Ref. Nagykönyvtár, CsML/SzL–V.145.b.73.

408


A kapcsolódó, 32. sz. alatt, a „jelentkezési ügy tárgyában”, báró Bach, báró Kempen miniszterek neve alatt kiadott, 19 paragrafusban megfogalmazott rendelet tartalmazza mindazokat a követelményeket, amelyek a lakhatással, a lakónyilvántartással kapcsolatban hosszú időre meghatározták a nyilvántartás módját és adattartamát. (Példaként említhető a majd száz évvel későbbi, a „bejelentési kötelezettség teljesítésének szabályozása” tárgyában kiadott 253.600/1946. B.M. számú rendelet.) Az osztrák-magyar monarchia megalakulása után a 46.356. B.M. számú, 1876. évi rendelet bevezette – nem kötelező jelleggel – az IGAZOLÓ JEGY-et, ami tartalmában azonos volt az 1857-beli rendeletben kiadottal. Az igazoló jegy tartalmazott anyakönyvből átvett személyi adatokat, sőt személyleírást is, de fényképet még nem. Mindezek ellenére az igazoló jegy a személyi igazolvány ősének, az első – nem kötelező – személyi igazolványnak tekinthető. (A minden magyar állampolgár részére kötelező személyazonosító dokumentumot csak 1954-ben vezették be, ennek részletezésére majd még kitérünk.) A nem kötelező jelleget azért kell külön hangsúlyozni, mert Igazoló jegyet csak akkor kértek az emberek, amikor lakóhelyüket elhagyták, hogy idegenben igazolni tudják magukat.

Igazolványok Az 1876. évi rendelet szerinti Igazoló jegyet a magyar kir. belügyminisztérium 1927-ben, a 203.000/1926. BM. számú rendelettel hatályon kívül helyezte és bevezette az új tartalmú igazolványt, amelyet szintén „Igazoló jegy”-nek neveztek, amelyben már kötelezően előírták, hogy arcképpel kell ellátni. A fényképpel kapcsolatos követelmények: új (egy éven belüli), szembenéző, kalap nélküli, szakáll- és bajuszviselettel egyező, 6x6 cm nagyságú legyen, amelyet a hivatal szárazbélyegzőjével kell lepecsételni. Az igazolványnak a tulajdonos saját kezű (hatóság előtti) aláírását is tartalmaznia kellett; 3 évre lehetett kiállítani; utazási okmányt pótolhatta; száma szerint kellett nyilvántartani; csak magyar állampolgár kaphatta. Kiadásához igazolni kellett a honosságot, a személyazonosságot, erkölcsi és politikai megbízhatóságot, körözés és elfogató parancs mentességet, külföldi állampolgár esetén lakhatási bizonylatot. Az új igazolvány kiállítására a rendőrhatóság volt jogosult, és az „Igazoló jegy”-el való visszaéléseket szigorúan büntették. A fentiek alapján is belátható, hogy az 1926/27-es Igazoló jegy minden vonatkozásban alkalmas volt a személyazonosság megbízható igazolására. Több állami nyilvántartást is érintett, így pl. bűnügyi vonatkozása is volt: szerepelt benne az erkölcsi-,


409

politikai megbízhatóságra, valamint a büntetőeljárással kapcsolatos mentességre vonatkozó adat is. A szinte teljes körű személyes adattartam ellenére még nem volt kötelező okmány, és nem tekinthető kizárólagos személyazonosság-igazoló okmánynak sem. Az 1920-as évektől 1946-ig terjedő időszakban használt egyéb igazolványok igen változatos képet mutatnak. Az alkalmazotti fényképes igazolványok között ismertek voltak: a Magyar Államvasutak (MÁV) alkalmazottainak arcképes igazolványai, az ügyvédi kamarák ügyvédjeinek fényképpel ellátott „Tanúsítvány”, a kereskedelemben dolgozó üzletkötők részére kiállított, szintén arcképes igazolvány, az arckép nélküli polgári személyi lap, stb.

Személyazonosító kódok a nyilvántartásokban Az 1945 előtt kiadott 70.300/1937. BM számú rendelet bizonyítja a törekvést, hogy a lakosságot olyan számozott, egyedi igazolvánnyal lássák el, amely kellően bizonyítja a személyazonosságot. A rendelet jelentős intézkedéseket tartalmazott a személyi nyilvántartás korszerűsítésére. Az 1938. január 10-i hatállyal egy új rendszerű, manuális személyazonossági szám bevezetését tette kötelezővé. A rendelet bevezetése nemzetközi vonatkozásokat is közöl: „1929. évi július 27-én a Genfi Nemzetközi Vörös-Kereszt Bizottság a személyazonosság igazolására új „Azonossági jegy” rendszeresítését határozta el. Az „Azonossági jegy” lényeges adata az azonossági szám.” A belügyminiszteri részletes szabályozásból: „1.§ (l) Az 1938. évi január 10. napjától kezdődően az állami születési anyakönyvekből kiállított minden születési anyakönyvi kivonaton és értesítésen a címfelirat felett fel kell tüntetni a gyermek azonossági számát. (2) Az azonossági szám tíz számjegyből áll. Az első négy számjegy az anyakönyvi kerület sorszáma, a következő két számjegy a gyermek születésének bejegyzését tartalmazó anyakönyvi évfolyam két utolsó számjegye, az utolsó négy számjegy a

410


születési anyakönyvi bejegyzés folyószáma. Ha az első és az utolsó számcsoportnak megfelelő szám négynél kevesebb számjegyből áll, úgy azt a szám elé írandó „0” szám alkalmazásával kell négy számjegyből álló számmá kiegészíteni.” A rendelet fontosságát mutatja, hogy 1946-ban és 1948-ban is körrendelettel fordultak valamennyi anyakönyvi felügyelő hatósághoz (91.440/1946. BM, 110.776/1948. BM. sz.) a rendelet pontos és lelkiismeretes végrehajtására és a szigorú helyszíni ellenőrzésre. Az azonossági szám képzéséhez az anyakönyvi kerületek sorszámát a Magyar Közlönyben közlölték. Az 1938. január 10-én bevezetett új rendszerű, manuálisan vezetett nyilvántartás elsődlegesen rendészeti és katonai érdeket szolgált. Ezt bizonyítja az 1945 előtt forgalomban lévő, úgynevezett „ Polgári személyi lap” is. A „Polgári személyi lap” a következő adatokat tartalmazta: város, község népmozgalmi nyilvántartójától. Személyi lap száma: Polgári személyi lap részére. Azonossági szám, Szülőanyjának leánykori családi és utóneve, Születésének ideje, helye, Vallása: Foglalkozása (állása, alkalmazása), szakképzettsége (tanult mestersége), Tényleges katonai (csendőri) szolgálatot teljesített-e, Különleges esetre szóló polgári beosztása, a beosztás helyének közelebbi megjelölésével, tartalma, év, hó, nap, helye és közelebbi címe, melyik nyilvántartó jegyzete be, dátum helye, pecsét helye, népmozgalmi nyilvántartó aláírása. „Figyelmeztetés. Ez a lap a személyazonosság igazolására is szolgál, melyet saját érdekében gondosan őrizzen meg. Ha a lap elvész, megsérül, vagy olvashatatlanná válik, ezt a körülményt köteles haladéktalanul bejelenteni az állandó lakóhelyen lévő népmozgalmi nyilvántartónak, (községi), (kör) jegyzőnek, polgármesternek, Budapesten a kerületi elöljárónak. A személyi lappal való bármely visszaélést szigorúan megbüntetik.” A személyazonosság igazolására szolgáló „IGAZOLÓ JEGY” kiadásról rendelkező 203.600/1926. évi B.M. számú rendeletet a 315.500/1947.B.M. számú rendelet hatályon kívül helyezte. Egyben elrendelte, hogy a személyazonosság igazolására kizárólag arcképes „Személyazonossági igazolvány” adható ki. Az igazolvánnyal kapcsolatban néhány fontosabb követelmény: – a 6x6 cm nagyságú fényképnek teljesen sértetlennek kell lennie – a fényképet a kiállító hatóság előtt sajátkezűleg kell aláírni – az igazolvány legfeljebb egy évre állítható ki – az igazolvány csak magyar állampolgárnak adható ki – a külföldi állampolgárok személyazonosságukat a fényképes lakhatási engedélylyel igazolják.


411

Ez az igazolvány azonban még nem volt mindenki számára kötelező, azt az állampolgárok kérésére állították ki. (A minden magyar állampolgár számára kötelező okmányt az 1/1954. /I. 9./ M.T. számú rendelet vezeti be.) 1945 után – különös tekintettel a II. világháború eseményeire – szükségessé vált az állampolgárok nyilvántartásának rendezése. Budapesten lakó személyek részére már 1945. márciusában kötelezővé tették az egyszeri bejelentkezést, majd a 253.600/1946. BM számú rendelet országosan elrendelte az állampolgárok be- és kijelentkezési kötelezettségét, lakcímváltozások bejelentését. Az állampolgárok olyan igazolványt nem kaptak, amely személyazonosságuk és egyéb adataik hitelt érdemlő igazolásra alkalmas lett volna. A bejelentőlap szelvénye igazolta a lakóhelyet, de fénykép hiányában azt bárki felhasználhatta. Az egyéb adatok igazolására sok más okirat, bizonyítvány, stb. használatára volt szükség. Ezen a helyzeten kívánt segíteni az 1945 után alkotott első új állampolgársági törvény, az 1948. évi LX. törvénycikk, amely 1949. február 1-én lépett hatályba. Ez a 33. §-ában a magyar állampolgárok nyilvántartásba vétel céljából való összeírását rendelte el. A személyi nyilvántartás létrehozását célozta a 458.300/1949/218 BM számú rendelet, amely az egyszeri általános bejelentkezési kötelezettséget írta elő. A rendelkezés szerint az 1949. évi november hó 1. napjának 0 órájában az ország területén állandó jelleggel lakó minden személynek– a területenkívüliséget élvező személyek kivételével – állampolgárságára, nemére és korára, továbbá arra való tekintet nélkül, hogy állandó lakásán be van-e jelentve, vagy nincs, az 1949. évi november hó 1. és 15. napja közötti időben lakcímbejelentést kell teljesítenie. Az általános bejelentkezési kötelezettség elrendelése és végrehajtása nem oldotta fel az egységes, a személyazonosságot hitelt érdemlően bizonyító igazolvány rendszeresítésének hiányát. Egységes, kötelező érvényű személyi igazolvány Első és mindenki számára kötelező érvénnyel 1954-ben vezették be a személyi igazolványt. Az 1/1954. (I.9.) MT. számú rendelet és annak végrehajtására kiadott l/1954. BM. számú rendelet alapján került sor első esetben az ország 16 éven felüli lakosságának személyi igazolvánnyal történő ellátására. 1954-ben Budapesten, Bács, Pest és a dunántúli megyékben (Baranya, Fehér, Győr, Komárom, Somogy, Tolna,

412


Vas, Veszprém, Zala) 1955-ben Békés, Borsod, Csongrád, Hajdú, Heves, Nógrád, Szabolcs, Szolnok megyében osztották ki az első személyi igazolványokat. A magyar állampolgárok teljes körére kötelező személyi igazolványt a Miniszter Tanács az 1/1954. (I.9.) M.T. sz. rendelete vezette be. A rendelet végrehajtását az 1/1954. (I.9.) B.M. számú belügyminiszteri rendelet szabályozta. Ennek alapján az országban lakó 16 éven felüli minden magyar állampolgár számára kötelező a személyi igazolvány. A belügyminiszteri rendelet az 1946-os lakásbejelentéssel kapcsolatos szabályokat is tartalmazza, ezért azt részletesebben ismertetjük. Az első rész a lakosság személyi igazolvánnyal való ellátását, a második a be- és kijelentési kötelezettséget, a harmadik a büntető rendelkezéseket, a negyedik az átmeneti és záró rendelkezéseket tartalmazza. A lakosság személyi igazolvánnyal való ellátásával kapcsolatos rendelkezések: Minden magyar állampolgárnak – egy időben – egy személyi igazolványa lehet. Kétféle igazolvány van forgalomban: állandó és ideiglenes személyi igazolvány. Az állandó személyi igazolvány kivitelezését tekintve 8x12 cm méretű, bordó színű könyvecske, mely bőrvászonnal bevont karton fedőlapból 3–30-ig számozott oldalból áll. Az első fedőlap külső oldalán az első kiadásban aranyozott, a második kiadásban saját színében dombornyomással MAGYAR NÉPKÖZTÁRSASÁG, SZEMÉLYI IGAZOLVÁNY felirat és a Magyar Népköztársaság címere látható. Az 1954 és 1957 közötti időben kiadott igazolványon az 1949. évi államcímer látható. („Kétoldalt búzakoszorúval egybefogott kerek, világoskék mezőben kalapács és búzakalász, a mező felső részében a mezőbe sugarakat bocsátó vörös csillag, alján piros–fehér–zöld színű szalag.”) A lapok hajszálvékony, szabálytalan alakú köríveket ábrázoló, összefüggő, világosbordó színű alnyomatos papírból készültek. Az oldalakon alnyomásszerűen a SZEMÉLYI IGAZOLVÁNY felirat és a Magyar Népköztársaság címere látható. A személyiigazolvány páratlan oldalának alsó szélén, díszes rajzolatú kerettel körbefogva, fehér betűkkel a Magyar Népköztársaság felirat olvasható. A páros oldalon található a személyi igazolvány sorozata és száma. A sorozat két betűből és esetenként római számból áll. Közvetlen mellette az igazolvány hat számjegyű száma, a 100.000-en aluli számoknál helypótlóként 0 áll. Az igazolvány lapjain vízjel látható. Az első kiadásban a Szabadságszobor, a második kiadásban ötágú csillag, a középpontból kiinduló és csúcsokban végződő belső árnyékolással. Az igazolvány második oldalán felül 4x4 cm méretű hely van fénykép számára. A belügyminiszteri rendelet szerint a kiadott személyi igazolvány tartalmazta az igazolvány tulajdonosának: fényképét, a kiállító rendőri szerv szárazbélyegzőjének lenyomatát, a tulajdonos sajátkezű aláírását, családi és utónevét (asszonynál a leánykori családi és utónevét is), születési helyét, születése idejét (év, hó, nap), foglalkozását, szakképzettségét, katonai igazolványának számát, állampolgárságát, anyjának leánykori családi és utónevét, apjának családi és utónevét, a személyi igazolvány


413

10

kiállításának alapját , a kiállító hatóság megnevezését, a kiállító hatóság nedves körbélyegzőjének lenyomatát, a kiállítás helyét és időpontját, a személyi igazolványt kiállító személy aláírását. A könyvecskében önálló oldalakat biztosítottak az állandó lakcím változásai számára (a 4. oldaltól a 7. oldalig). A különleges bejegyzéseket a 8. oldaltól a 11. oldalig, az ideiglenes lakásváltozásokat a 12. oldaltól a 17. oldalig. A további oldalakon a személyi igazolvány tulajdonosának családi állapotát, házastársának nevét, születési helyét és idejét, a házasságkötés helyét és idejét, valamint az anyakönyvi változásokat, a 16 éven aluli gyermekeinek, valamint a gyámság, gondnokság alatt állóknak a születési adatait, munkakönyvének számát, szakképzettségét, munkáltatójának nevét és pontos címét, „alkalmaztatásának minőségét”, és munkaviszonyának kezdetét. Az igazolvány helyettesíti a születési, házassági és halotti anyakönyvi kivonatokat, az állampolgársági bizonyítványt, valamint hitelt érdemlően igazolja az állandó és ideiglenes lakás be-, illetőleg kijelentését és a munkahelyet. A személyi igazolványba csak az igazolványt kiállító rendőri hatóság és az erre feljogosított szervek tehetnek bejegyzést. A személyi igazolványok formai és tartalmi ismertetésénél fontos hivatkozni a belügyminiszter 2/1957. (III.24.) B.M. számú rendeletére, amely aktuális politikai indíttatásból 1. §-ában az „Állandó vagy ideiglenes személyi igazolvánnyal ellátott valamennyi magyar állampolgár személyi igazolványát – tekintet nélkül kiállításának időpontjára – érvényesíteni kell.” A 3.§-a szerint „A személyi igazolványok érvényesítését az ország egész területén az 1957.évi szeptember hó 30. napjáig kell befejezni. (...) A megjelölt időpontig nem érvényesített iganyolványok érvényüket vesztik.” Az 1956-os társadalmi mozgások szükségessé tették egyrészt az 1954-től kiadásra került személyi igazolványok érvényesítését, valamint cseréjét. 1957-től a személyi igazolvány külső megjelenése lényeges változást mutat, mert az 1947. évi államcímert felváltotta az 1957-ben a Magyar Alkotmány 74. § alapján a Magyar Népköztársaság új címere. („Kétoldalt búzakoszorúval egybefogott világoskék mezőben álló, ívelt oldalú, piros–fehér–zöld színű pajzs. A búzakoszorút balról piros–fehér– zöld, jobbról vörös színű szalag fonja át, a pajzs közepén elhelyezett ötágú vörös csillag aranyszínű sugarakat bocsát a mezőre.”) Az 1957–1990 között forgalomban lévő, sőt érvényessége szerint „határidő nélküli”ként forgalomban is maradó személyi igazolvány mérete, oldalszáma változatlan maradt: 8x12 cm méretű bordó színű bőrvászonnal bevont karton fedőlapos, 32 oldalas könyvecske. A Magyar Forradalmi Munkás–Paraszt Kormány a 38/1969. (XI.17.) számú rendelete a személyi igazolványokról valamint a lakcím bejelentéséről és nyilvántartásáról intézkedik. A rendelet az 1954 és az 1956. évi rendelkezéseket módosítja. A bel10

pl: születési anyakönyvi kivonat

414


ügyminiszter 3/1969. (XI.17.) B.M. számú rendelete a személyi igazolványokról, a 4/1969.(XI.17.) B.M. számú rendelete a magyar állampolgárok lakcímének bejelentéséről és nyilvántartásáról intézkedik. A kormányrendelet szerint: A Magyar Népköztársaság területén állandó jelleggel tartózkodó valamennyi magyar állampolgár köteles a személyi igazolványt abban az évben kiváltani, amelyikben a 14. életévét betölti, illetőleg amikor a kiváltásra jogosulttá válik. (Az 1954. évi rendelet még a 16. évet jelölte alsó korhatárként.) A szülők személyi igazolványába a 18 éven aluli gyermekek nevét, születési helyét és idejét kell bevezetni, szemben az 1954. évivel amikor is a bejegyzési kötelezettség a 16 év alatti gyermekekre vonatkozott. A személyi igazolvány érvényessége 18 éven alul 4 év, 18–25 év között 7 év, 25–55 év között 10 év és határidő nélküli az 55 éven felüli személyek részére. A végrehajtást a 3/1969. (XI.17.) B.M. számú rendelet szabályozta. A 3. §-a szerint az új kiadású személyi igazolvány tartalmazza, és az ellenkező bizonyításig hitelesen igazolja a tulajdonos: fényképét és a kiállító rendőri szerv szárazbélyegzőjének lenyomatát, a tulajdonos sajátkezű aláírását, családi és utónevét, nőknél a leánykori családi és utónevét, születési helyét, születési idejét (év, hó, nap), anyjának leánykori családi és utónevét, apja családi és utónevét, állampolgárságát, a személyi igazolvány kiállításának alapját, a kiállítás keltét (a hely megnevezésével) év, hó, nap, a kiállító rendőri szerv nedves körbélyegzőjét, a személyi igazolványt kiállító személy aláírását, az állandó lakcímváltozásokat (a 4. oldaltól a 7. oldalig), a különleges bejegyzéseket (a 8.oldaltól a 11. oldalig), az ideiglenes lakcímváltozásokat (a 12.oldaltól a 17. oldalig), az anyakönyvi részt családi állapota, házastársának neve, születési helye, házasságkötésének ideje, változások, (a 18. és a 19. oldalon), az anyakönyvi részt (18 éven aluli gyermekei családi és utóneve, születési helye, születési ideje év, hó, nap, megjegyzések (a 20.oldaltól a 21.oldalig) a szakképzettségre vonatkozó bejegyzéseket, a változásokat, a munkahelyváltozásokat (a 22. oldal). A 23. oldaltól a 27. oldalig a munkáltató neve és pontos címe, foglakozás, alkalmaztatási minőség, a foglalkoztatás kezdete, a bejegyzés dátuma, a bélyegző helye, a bejegyzést eszközlő aláírása. A katonai bejegyzések, a katonai igazolvány száma, a változások a 28. oldal, a tudnivalók 29–30. oldal, a személyi igazolvány érvényességének meghosszabbítására szolgáló rész helye a 31. oldal, amely tartalmazza a személyi igazolvány tulajdonosának fényképét és az érvényesség határidejét. A belügyminiszter 4/1969. (XI.17.) B.M. sz. rendelete a magyar állampolgárok lakcímének bejelentéséről és nyilvántartásáról intézkedik. Bejelentési kötelezettség szabályai: A Magyar Népköztársaság területén állandó jelleggel tartózkodó minden 14. évét betöltött magyar állampolgár köteles az első személyi igazolvány kiállítása alkalmával, továbbá az állandó vagy ideiglenes lakóhelyre történő beköltözéskor, illetőleg kiköltözéskor a lakcímét vagy annak megváltozását a meghatározott szervnél nyilvántartás céljából bejelenteni. (Lakóhely szerint illetékes rendőrkapitányságnál, ennek székhelyén kívüli helységben a tanács végrehajtó bizottsága igazgatási osztályánál, községben a szakigazgatási szervnél kellett a bejelentést megtenni.)


415

Változatlanul érvényben marad az országban tartózkodó valamennyi személyről az állandó és ideiglenes lakóhelyen vezetett helyi lakónyilvántartás. A helyi lakónyilvántartás vezetéséről a tanács végrehajtó bizottsága – a szakigazgatási szerv útján – gondoskodik. A lakcímnek és megváltozásának bejelentéséhez szükséges nyomtatványokat alá kell íratni a szállásadóval és a helyi lakónyilvántartóval. A lakónyilvántartást a 253.600/1946. B.M. rendelet szabályozta. (Az 5/1975. sz. B.M. utasítás 1975. március 13-től szüntette meg.) A lakosság és az erősen központosított állam kapcsolatrendszerében meghatározó döntés volt a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsának 1974. évi 8. számú törvényerejű rendelete, amely az állami népességnyilvántartásról intézkedik. 1.§(1) szerint: „Az állami népességnyilvántartás célja a lakosság ügyei intézésének az állami, gazdasági, szövetkezeti és társadalmi szervek munkájának egyszerűsítése, a személyhez fűződő jogok védelmének, a kötelességek teljesítésének hatékony biztosítása.” Az állami népességnyilvántartás a Magyar Népköztársaság területén állandó lakóhellyel rendelkező lakosokra, (a továbbiakban: állampolgárokra) terjed ki. Ennek érdekében a törvényerejű rendelet 6. §. (1) pontja szerint „az állami népességnyilvántartásban egységes személyi számot kell bevezetni”. A belügyminiszter, hivatkozva a 24/1974. (VI.6.) MT számú rendeletre, amely a személyi számnak a személyi igazolványba és a lakhatási engedélybe történő bevezetéséről rendelkezik, a 3/1979. (IX.16.) BM számú rendelettel intézkedik a végrehajtásról: 1.) A személyi igazolványba, illetve a lakhatási engedélybe tulajdonosa személyi számát – a személyi szám első ízben történő kiadása alkalmával – az állandó lakóhely szerint illetékes városi, fővárosi kerületi tanács végrehajtó bizottságának igazgatási feladatot ellátó szakigazgatási szerve, a megyei városi kerületi hivatal, illetőleg a községi tanács végrehajtó bizottságának szakigazgatási szerve vezeti be. 2.) Az 1981. évi január hó l-je után csak a tulajdonosa személyi számát tartalmazó személyi igazolvány érvényes. A fent ismertetett, 1969-ben kiadott belügyminiszteri rendelet személyi igazolványnyal kapcsolatos felsorolása a személyi szám bevezetésével bővült. A belügyminiszter 5/1985. (XII.22.) BM számú rendelete a személyi igazolványokról az addig érvényben lévő szabályozáshoz képest a következő változtatásokat vezeti be. A személyi igazolvány tartalmazza és – az ellenkező bizonyításig – hitelesen igazolja a tulajdonos családi és utónevét, valamint – nőknél a házasság kötés után viselt nevét; születési helyét és személyi számát; anyjának leánykori családi és utónevét; apjának családi és utónevét; magyar állampolgárságát; állandó és ideiglenes lakcímét; családi állapotát; házastársa nevét – a felesége leánykori nevét – születési helyét és személyi számát, vagy ha ez a bejegyzés alkalmával nem áll rendelkezésre, a születési idejét; házasságkötésének helyét és idejét; tizennyolc éven aluli gyermekének nevét, születési helyét és személyi számát, vagy ha ez a bejegyzés alkalmával nem áll rendelkezésre, akkor születési idejét; szakképzettségét, egyetemi doktori címét és tudományos fokozatát; munkahelyének (tanulónál az oktatási intézmény) megnevezését és címét, foglalkozását, nyugdíjas esetében e minőségét és a

416


nyugellátást folyósítási törzsszámát; katonai igazolványának számát; személyi igazolványának érvényességi idejét; személyi igazolványának a különleges bejegyzések oldalára e rendelet alapján bejegyezhető egyéb adatokat. A tizennyolc éven aluli személy adatait – tekintet nélkül az állampolgárságára és arra, hogy van-e személyi igazolványa – a törvényes képviselő (mindkét szülő, illetőleg gyám, kivéve, ha az intézeti gyámolt) személyi igazolványba be kell jegyezni. A személyi igazolvány érvényességi ideje: 20 éven aluliak részére 6 év, 20–50 év között 15 év és határidő nélküli az 50 éven felüli személyek esetében. A személyi szám használatával kapcsolatban felmerült aggályokkal az Alkotmánybíróság foglalkozott. A 15/1991. (IV.13.) AB számú határozatában az 1986. évi 10. trv-t és végrehajtási rendeletét alkotmányellenesnek nyilvánította és megsemmisítette az ezzel kapcsolatos szabályokat. Ennek megfelelően a Kormány elvi állásfoglalást tett, amelynek értelmében az 1991. április 13-a után kiállított személyi igazolványok már nem tartalmaznak személyi számot. A személyekkel kapcsolatos okmányok kiadásában alapvető változásokat eredményezett az 1992. évi LXVI. törvény a polgárok személyi adatainak és lakcímének nyilvántartásáról, illetve a 168/1999. (XI. 24.) kormányrendelet a személyazonosító igazolvány kiadásáról és nyilvántartásáról. A törvény szerint: „Az Országgyűlés, az Alkotmánynak a személyes adatok védelméről szóló rendelkezéseire figyelemmel a polgárok személyi adatainak és lakcímének nyilvántartásáról törvényt alkotott. A törvény célja, hogy meghatározza a polgárok személyi és lakcímadatait tartalmazó nyilvántartás működésének törvényes feltételeit. (..) E törvény biztosítja a természetes személy (a továbbiakban: polgár) személyes adataival való önrendelkezési joga, illetőleg az állami és önkormányzati feladatok ellátáshoz szükséges adatok használatához fűződő közérdek összhangjának érvényesülését.” A személy azonosító számával kapcsolatban megállapítja: „A személyazonosító jel csak az e törvényben meghatározott korlátozott körben és szabályozott feltételek mellett, valamint az ebben megállapított határidőig használható. A nyilvántartás hatálya alá tartozó polgárok teljes körére – ha a törvény másként nem rendelkezik – személyi és lakcím adatokat csak a nyilvántartás szervei gyűjthetnek.” A törvény hatálya kiterjed a személyi adat nyilvántartási, az adatkezelési, lakcímbejelentési és a személyazonosító igazolvánnyal kapcsolatos eljárásra. A benne használt kifejezések értelmező rendelkezéseit is érdemes közreadni: (5. §-ból) „(1) A polgár természetes személyazonosító adatai: családi és utóneve(i), nők esetében leánykori családi és utóneve(i) (a továbbiakban együtt: név), neme, születési helye és ideje, anyja leánykori családi és utóneve(i), (továbbiakban :anyja neve). (2) A polgár lakóhelye: annak a lakásnak a címe, amelyben a polgár él. Így a lakcímbejelentés szempontjából lakásnak tekinthető az az egy, vagy több lakóhelyiségből álló épület vagy épületrész, amelyet a polgár otthonául használ, továbbá az a helyiség, ahol valaki szükségből lakik, vagy – amennyiben más lakása nincs – megszáll.


417

(3) A polgár tartózkodási helye: annak a lakásnak a címe ahol – lakóhelye végleges elhagyásának szándéka nélkül – három hónapnál hosszabb ideig tartózkodik. (4) A polgár lakcím adatai: bejelentett lakóhelyének, illetve tartózkodási helyének címe (a továbbiakban együtt: lakcím) (5) A személyazonosító jel: a nyilvántartás hatálya alá tartozó polgárok egyedi azonosítására szolgáló, matematikai módszerrel, e törvény mellékletében leírt módon képzett kódjel. (6) Adatszolgáltatás: a nyilvántartásban szereplő polgárok adatainak a törvényben meghatározott tartalmú és terjedelmű közlése. (7) A személyazonosító igazolvány: olyan hatósági igazolvány, amely a polgár személyazonosságát és az e törvényben meghatározott adatait közhitelűen igazolja. (8) A nyilvántartás alapiratai: azok az iratok, amelyek alapján a polgár személyi és lakcím adatait és az azokban bekövetkezett változásokat a nyilvántartásba felvették.” A személyekkel kapcsolatos okmányok kezelésében további változás, hogy a törvény felhatalmazása alapján, a belügyminiszter irányítása alatt önálló, elsőfokú államigazgatási hatósági jogkörrel rendelkező központi hivatalként az Országos Személyi Adat- és Lakcímnyilvántartó Hivatal jött létre. Ez a Hivatal végzi, többek közt mindazokat a feladatokat, amelyek a polgár személyazonosító igazolványának kiadásával, nyilvántartásával kapcsolatos. A lakcímbejelentés kezelése és a nyilvántartás is a Hivatal feladatköréhez tartozik. Az 1992. évi törvényt azért is szükséges elemezni, mert a személyi igazolvány alakja, mérete, elnevezése és főleg annak tartalma lényegesen megváltozott. Az 1954 és 1988 között érvényes személyi igazolványok a személy igazolására 15 pontban határozták meg a szükséges adatokat. Az 1992. évi törvény szerint a személyazonosító igazolvány már csak a személy nevét, születési helyét, idejét, az állampolgárságot, anyja nevét, lakcímét, arcképét, saját kezű aláírását, a személyazonosító igazolvány sorszámát és az érvényességi időt tartalmazza. Az 1990-es évektől lényeges formai és tartalmi változásokat tapasztalunk a személyi igazolványokban. Az új forma: Az igazolvány 80x115 mm méretű bordó színű puha borítású 16 oldalas könyvecske. A borítófedelek külső oldalának a felső részén a MAGYAR KÖZTÁRSASÁG felirat, közepén a Magyar Köztársaság koronás kiscímere látható. („Hegyes talpú hasított pajzs. Első mezeje vörössel és ezüsttel hétszer vágott. A második vörös mezejében zöld hármas halomnak aranykoronás kiemelkedő középső részén ezüst kettős kereszt. A pajzson a magyar Szentkorona nyugszik.”11. Az igazolvány borítójának záró belső oldala az érvényesség meghoszszabbítására való. Az 1.számozott oldalon a fénykép és a személyi adatok, a 2. oldalon az érvényességi idő és személyi adat(ok?), valamint: „A Magyar Köztársaság állampolgára” felirat, a 3–4–5. oldalon az állandó lakcím, a 6–7. oldalon a különleges bejegyzések, a 8–9–10. oldalon az ideiglenes lakcím, a 11–12. oldalon a tudnivalók találhatók.

11

Magyar Alkotmány 76. §.

418


E koronás kiscímerrel nyomtatott személyi igazolványoknak kétféle kiadása ismert. Az egyikben a nyomtatáskor a személyi számokra szolgáló rublikák is kerültek, és csak ebben különbözik az előzőekben ismertetettektől. A második az utolsó olyan, könyvecske alakú igazolvány, amelyben már azonosak az elnevezések a 2000. évben kiadott igazolványkártyákéval, így az állandó lakcím helyett a LAKÓHELY, az ideiglenes lakcím helyett pedig a TARTÓZKODÁSIHELY kifejezés kerül. A személyi igazolvány kifejezést 2000-től a személyazonosító igazolvány, és külön a lakcímet igazoló hatósági igazolvány váltotta fel. A 2000. január 1-jén hatályba lépett személyazonosító igazolvány tartalmazza a polgár nevét, születési helyét, születési idejét, állampolgárságát, anyja nevét, lakcímét, arcképét, sajátkezű aláírását, a személyazonosító igazolvány sorszámát és érvényességi idejét, az igazolvány kiállításának keltét, a kiadó magyar állam kódját és a kiállító hatóság nevét. Az igazolvány, az adatokat gépi olvasására alkalmas adatsor formájában is tartalmazza. A polgár állandó személyazonosító igazolványának meghatározó alapszíne kék. Az állandó személyazonosító igazolványok mellett ideiglenes igazolványok is kiadásra kerülhetnek. A személyazonosító jel képzésének szabályai az 1992. évi LXVI. törvény 13. §-a szerint a következők: „1. A személyazonosító jel tizenegy jegyű. 2. A személyazonosító jelet az alábbiak szerint kell képezni: a.) az 1. számjegy az állampolgár állampolgárságát, születésének évszázadát és nemét jelöli a következők szerint b.) a 2–7 számjegyek az állampolgár születési évének utolsó két számjegyét, a születés hónapját és napját tartalmazzák. c.) a 8-10 számjegyek az azonos napokon születettek születési sorszáma. d.) a 11. számjegy az 1–10 számjegy felhasználásával, matematikai módszerekkel képzett ellenőrző szám 3. A személyazonosító jel 11. számjegyét úgy kell képezni, hogy a 2 a)–c) pontok szerint képzett 10 számjegy mindegyikét szorozni kell azzal a sorszámmal, ahányadik helyet foglalja el a személyazonosító jelen belül. (Első számjegy szorozva egygyel, a 2. számjegy szorozva kettővel, és így tovább.) Az így kapott szorzatokat össze kell adni és az összeget tizeneggyel osztani. Az osztás maradéka a 11. számjeggyel lesz egyenlő. A c) pont szerinti születési sorszámot nem szabad kiadni, ha a tizeneggyel való osztás után a maradék egyenlő tízzel.” (1996. december 31. után születettek személyi azonosító jel képzése:) Születési idő és nem 1899 után 1900 előtt Állampolgárság született férfi nő férfi nő magyar 1 2 3 4 nem magyar 5 6 7 8 (1996. december 31. után születettek személyi azonosító kódjának képzése:)


419

Születési idő és nem 1997. január 1. és 1999. december 31. után 1999. december 31. között Született férfi nő férfi nő 1 2 3 4 Lakcímbejelentés, lakcímnyilvántartás A lakcímbejelentés alapvető célja az ország területén tartózkodó magyar állampolgárok lakcímének (tartózkodási helyének) nyilvántartása, hogy szükség esetén a hatóságok a nyilvántartás alapján megtalálják az állampolgárokat. A lakcímnyilvántartáshoz fontos társadalmi és egyéni érdekek is fűződnek. Alapjául szolgálnak gazdasági, szociális és egyéb intézkedéseknek, adatokat szolgáltatva a lakosság számáról és összetételéről. Állami és közbiztonsági érdekeket is szolgál. Első ízben, 1879-ben a XXVIII. törvénycikk mondta ki a lakcímbejelentés – akkor még lakásbejelentés – kötelezettségét és az ezzel kapcsolatban a bejelentések nyilvántartásának szervezését az állami rendőrség keretében. A törvénycikk rendelkezése folytán 1880. május 1-jén Budapesten 10 napig tartó népszámlálás kezdődött. Ez az anyag képezte a későbbi nyilvántartások alapját. A törvénycikk felhatalmazta a mindenkori belügyminisztert, hogy a bejelentési kötelezettséget esetről esetre, a szükséghez képest más törvényhatóságokra is kiterjeszthesse. Így a későbbiek során Magyarország több városában is elrendelték a lakcímbejelentési kötelezettséget. Az 1945 előtti időkben adták ki a 209.801/1926. számú és a 63.410/1930. számú BM rendeletet is. A legátfogóbban a 380.000/1941. évi BM. számú rendelet szabályozta a bejelentési kötelezettséget, amely már akkor kiterjedt mind az állandó, mind pedig az ideiglenes lakcím bejelentésre. A bejelentést az illetékes rendőri bejelentőhivatalban (rendőrőrszobán), illetőleg a községi (kör-) jegyzőnél, az erre a célra rendszeresített többfajta be- és kijelentőlap kitöltésével eszközölték. E lapok külön igazoló szelvényt tartalmaztak, melyet az állampolgárok a bejelentést követően lebélyegezve visszakaptak, és a hivatalos ügyintézés során – személyi igazolvány még nem lévén – ezzel igazolták magukat. A II. világháborút követően az első érdemleges jogszabály „a bejelentési kötelezettség teljesítésének részletes szabályozása„ tárgyában kiadott 253.600/1946 és a 270.640/1946. B.M. számú rendelet volt. A két rendelet az ország területén – az állampolgárságra, nemre és korra tekintet nélkül – minden személy részére kötelezővé tette az állandó és ideiglenes lakcím keletkezésének és megszűnésének bejelentését, a be- és kiköltözést követő 24 órán belül. Érdekessége, hogy a nők és a férfiak részére külön be- és kijelentőlapok szolgáltak az állandó és ideiglenes lakcím bejelentésre. Az állampolgárok változatlanul a bejelentőlap igazoló szelvényével igazolták magukat. Emellett az egyéb adataik igazolására természetesen egy sor más okiratra, bizonyítványra is szükségük volt.

420


A lakónyilvántartó könyv első megjelenése az 1857. február 15-én kelt császári rendelethez köthető: „Olyan városokban s helyeken, hol a politikai járási hatóság székhelye van, továbbá minden tetemesebb útvonalak mellett fekvő helységekben, minden oly helyeken, ahol idegenek szoktak tartózkodni, ahol az utasok befogadásra jogosított vendégfogadók vannak, kötelesek a náluk megháló idegenekről következő rovatokkal ellátott idegenek könyvét vezetni: -

megérkezés napja, vezeték és mellékneve (keresztneve), továbbá kora és vallása, állapota és foglalkozása, lakhelye, kísérete, honnan jő, hová utazik, mi által van igazolva, elutazott hova.

Idegenek alatt itt azok értendők, kik a községhez nem tartoznak, vagy legalább ott rendes lakhelyük nincs. A vendégfogadós köteles a nála megháló idegenek megérkezésekor az idegenek könyvét tüstint elibe terjeszteni. Az idegen köteles az idegenek könyvének rovatait betölteni vagy betöltetni. A kijelölt helyeken a vendégfogadósokon kívül minden más szállásadók is kötelesek a náluk megháló idegeneket bejelenteni. Így például a Kézmíves-szállásokon a szállási jegyzőkönyvek következő rovatok szerint vezetendők: -

megérkezés napja, a mesterlegény vezeték és mellékneve, mestersége, lakhelye, kora és vallása, mi által van igazolva, itt munkába állott, elutazott.

Cselédek, mesterlegények s egyéb iparüzleti, munka- és foglakozási segédek és tanítványok gazdáik s illetőleg munkaadóik által minden helyeken beállásuk után legföljebb három nap alatt bejelentendők. Ugyanazon határidő alatt jelentendő be a kilépés is. A községelöljáró köteles az idegenek könyveit gyakran megvizsgálni, a tett bejelentésekkel összehasonlítani, s azokon megjegyezni, hogy s mikor történt a megvizsgálás. Mennyiben kelljen az igazolvány nélkül s különben gyanús személyeket községelöljárónak letartóztatni s a politikai hatóság elé állítani, azt külön utasítás határozza meg.” A magyar állampolgárok bejelentési kötelezettségét, az egész ország területére első ízben a belügyminiszter 1930. évi 63.410/1. számú körrendelete tartalmazta. (A rendelet 1931. évi január hó 1-én lépett hatályba.) „1. §. Minden magyar állampolgár bejelenteni köteles:


421

a)

Állandó lakhelyének végleges, valamint 3 hónapnál túl terjedő megváltoztatását (elköltözést, és beköltözést) b) Életének 19-ik évébe való belépését annak az évnek január 31-éig, melyben a 18-ik évét betölti. Magyar állampolgárság megszerzése esetén az illető magát azonnal bejelenteni köteles. 2. §. A be- és kijelentés az előírt minta szerint be- és kijelentőlapok kitöltése és beszolgáltatása útján történik. A családfő lapján a vele együtt költöző törvényes feleséget és a családfő nevét viselő 18 éven aluli családtagokat – nem a családfő nevét viselő gyermekeket külön lapon – kell bejelenteni. A be- és kijelentési lapokat a kitöltés után nagy- és kisközségekben a községi (kör-) jegyzőhöz, városokban a m. kir. Rendőrkapitánysághoz kell beszolgáltatni. 3. §. A be-és kijelentőlapokon az összes adatokat pontosan és a valóságnak megfelelően kell feltüntetni. A bejelentett adatok valódiságáért a be- és kijelentésre kötelezett, a be- és kijelentés megtörténtéért a bejelentésre kötelezettel együtt a szállásadó is felelős. Ez okból a be- és kijelentőlapokat mindketten aláírni kötelesek. A beköltözést 24 óra alatt, az elköltözést még az elköltözés megtörténte előtt kell bejelenteni.”

A hatályos bejelentési kötelezettséget alapvetően megváltoztatta a 253.600/1946. B.M. számú, 62 pontban megfogalmazott belügyminiszteri rendelet. A rendelet általános része a bejelentési kötelezettség hatályával foglalkozik: „1.) Bejelentési kötelezettség alá esik az ország területén minden személy állampolgárságára nemére és korára tekintet nélkül, ha területenkívüliséget vagy személyes mentességet nem élvez. 2.) Az előző bekezdésben foglalt rendelkezés alapján minden alkalommal be kell jelenteni: a.) az országban állandó lakással nem rendelkező személynek az ország területére állandó itt lakás vagy ideiglenes tartózkodás céljából állandó, illetőleg ideiglenes lakásba való megérkezését és az ország területéről való végleges eltávozását, b.) az egész ország területén minden – akár végleges, akár huszonnégy órát meghaladó ideiglenes tartózkodásra használt – lakásba való megérkezést, illetőleg beköltözését és innen huszonnégy órát meghaladó időre való eltávozását, illetőleg elköltözését, c.) az ország területén lévő szállodába, pensióba, vagy szállásadásra szolgáló más intézménybe, (továbbiakban szálloda) bármily időre történő megszállás céljából való megérkezést és az innen való eltávozást, d.) a tizennyolc éves életkor elérését és végül, e.) a családi, illetőleg az utónév megváltoztatását.” A bejelentés teljesítésére szolgált az újonnan bevezetett betűsoros lakónyilvántartó könyv. A lakásváltozás bejelentésére vonatkozó különleges szabályok között szerepel a 18. éves életkor elérésének bejelentése, a családi vagy utónév megváltoztatásának bejelentése, az elhalálozások bejegyzése a betűsoros nyilvántartókönyvbe. Az alábbi felsorolás a rendelet 16.§-ában szerepel:

422


„a) a városban, továbbá városi rendőr(fő)-kapitányság működési köréhez tartozó községben lakás céljaira használt bármiféle helyiség vagy ingóság tulajdonosa a lakó, vagy huszonnégy órán túl ott tartózkodó személyekről a 14. sz. mintának megfelelő lapszámozott, betűsoros nyilvántartókönyvet köteles vezetni. b.) a betűsoros nyilvántartókönyvbe kizárólag a betűsoros nyilvántartókönyv vezetésére kötelezett személy teljesíthet bejegyzéseket. c.) a betűsoros nyilvántartókönyvbe csak a szabályszerűen kitöltött és szabályszerűen aláírásokkal ellátott be- és kijelentőlap megkívánt adatait szabad beírni, kivéve az egyes kötelező szóbeli jelentéseket. d.) a betűsoros nyilvántartókönyvbe az adatokat magyar nyelven, tintával olvashatóan kell beírni, a már bejegyzett adatokat vakarással, áthúzással vagy egyéb módon olvashatatlanná tenni tilos. e.) a betűsoros nyilvántartókönyvet állandóan annak a vezetésére kötelezett személy lakásán kell tartani és azt a hatósági közeg felhívására fel kell mutatni.” A lakásváltozatás bejelentésére vonatkozó különleges szabályokból: „a) a városban, valamint a városi rendőr(fő)kapitányság működési köréhez tartozó községben, továbbá olyan községben, amely az államrendőrség járási kapitányságának székhelye, a bejelentést a megérkezéstől (beköltözéstől) számított huszonnégy óra alatt, a kijlentést az eltávozás (elköltözést) megelőző huszonnégy óra alatt, a többi községben a bejelentést a megérkezéstől (beköltözéstől) számított három nap alatt, a kijelentést pedig az eltávozást (elköltözést) megelőző legalább huszonnégy óra alatt kell teljesíteni. b) senkinek nem lehet egy időben egynél több bejelentett állandó lakása. c) senkinek sem lehet egy időben egynél több bejelentett ideiglenes lakása, kivéve, ha az egyik ideiglenes lakása szállodában van.” A lakónyilvántartókönyvek vezetését az 5/1975. számú B.M. utasítás 1975. március 13-tól szüntette meg, de mivel a tanácsi szervek intézményesen nem gyűjtötték be a házmesterektől, gondnokoktól a lakónyilvántartó könyveket, azokat még sok helyen évekig vezették. A személyi igazolványról szóló 1/1954. (I.9.) B.M. számú rendeletet a 3/1956. (VI.28.) B.M. rendelet módosította. A módosítás főbb pontjai Amíg a rendelet, az első részében a személyi igazolványt csupán a magyar állampolgárok számára tette kötelezővé, addig a második részben az ország területén tartózkodó valamennyi személy be- és kijelentkezési kötelezettségét előírja. Szól az állandó és ideiglenes lakásról, a be- és kijelentkezések végrehajtásáról. Előírja az állandó és ideiglenes lakás bejelentését új személyi igazolvány esetén, intézkedik a lakónyilvántartókönyvről, a szállodákba, kórházakba és üdülőkbe történő bejelentkezésről, az ágybérlőtartás szabályairól, a kiemelt városokban és a határövezetben történő lakóhely változtatásokról. A felsoroltak között feltétlenül figyelmet érdemelnek a lakónyilvántartókönyvre vonatkozó rendelkezések. Ezzel a nyilvántartókönyvvel a belügyi szervek ellenőrzési lehetősége, az állampolgárok mozgásával kapcsolatban 1946-tól kezdődően addig elképzelhetetlen mélységűvé vált. Az erre vonatkozó szabályokat a rendelet 28., 29. és 30. §-a tartalmazza: „Lakónyilvántartókönyvet kell vezetni az egész ország területén, valamennyi lakó-


423

házban vagy lakásnak használt építményben (pl. lakókocsi, hajó, stb.) Abban az esetben, ha a lakóházban a 16 éven felüliek száma a 10 főt nem éri el, a lakónyilvántartókönyvet házcsoportonként (8–10 ház) kell vezetni.

1.) A lakónyilvántartókönyvet a ház kezelője (házfelügyelő), azokon a helyeken pedig, ahol a lakónyilvántartókönyv házcsoportonként van rendszeresítve, az utca- (tömb) megbízott, vagy ahol ilyen nincs, az illetékes tanács végrehajtó bizottsága által kijelölt személy köteles vezetni. 2.) A sorszámmal ellátott lakónyilvántartókönyvet a használatbavétel előtt a rendőri szerv, vagy ahol ilyen nincs, az illetékes községi tanács végrehajtó bizottsága által kell hitelesíteni. 3.) Az új lakó adatait a bejelentőlap aláírásakor – a tartózkodás jellegétől függetlenül – az igazolvány alapján a lakónyilvántartókönyvbe be kell vezetni. 4.) A lakás elhagyását csak a kijelentkezésnek a személyi igazolványába való bejegyzése után szabad a lakónyilvántartókönyvbe bevezetni. Ezért az igazolványt a lakónyilvántartókönyv vezetőjének a kijelentkezés megtörténte után be kell mutatni. Aki ezt elmulasztja azt a lakónyilvántartókönyv vezetője a legközelebbi rendőri szervnél köteles haladéktalanul feljelenteni. 5.) Amennyiben a lakónyilvántartókönyv vezetője azt tapasztalja, hogy a lakónyilvántartókönyvbe bejegyzett bármelyik személy kijelentkezés nélkül elköltözött, köteles ezt a legközelebbi rendőri szervnél jelenteni. 6.) A lakónyilvántartókönyv vezetője – a lakók személyi igazolványának a lakónyilvántartókönyv adataival történő összehasonlítás útján – 6 hónaponként köteles meggyőződni arról, hogy a lakónyilvántartókönyvbe bejegyzett személyeknek van-e igazolványuk és munkaviszonyukban nem történt változás.

424


7.) Az ellenőrzés során – személyi igazolvánnyal kapcsolatban – tapasztalt minden hiányosságról a legközelebbi rendőri szervnek köteles bejelentést tenni. 8.) A betelt lakónyilvántartókönyvet 2 évig meg kell őrizni, majd az illetékes rendőri hatóságnak elismervény ellenében be kell szolgáltatni. A személyi igazolvány érvényességi idejét 5 évben határozták meg azoknak, akik 30. évüket még nem töltötték be. 10 évre szólót kaptak azok, akik a 30 és 50. év közöttiek és határidő nélküli állandó személyi igazolványt állítottak ki az 50 éven felülieknek. Debrecen, 2003. március


425

Irodalom- és forrásjegyzék Az anyakönyv, mint forrás. Szerkesztette, összeállította a bevezetőt írta és a mutatót készítette: Dr. Kálniczky László Db. A birodalmi törvénylap 1857. február 21-i száma. (Református Nagykönyvtár) 1903:V. törvénycikk – Magyar Törvénytár Az 1925. évi 200.000 sz. B.M. rendelet (A külföldieknek az ország területén lahatásáról szoló 1903.V. t.c. végrehajtásáról) Magyar Rendeletek Tára (MRT) 1925. évf. 179. o. Az 1927. évi 203.000/1926.B.M. számú körrendelet. A m. kir.belügyminiszter 1927. évi 209.801/1926. számú rendelete, a személyazonossági „Igazoló jegy” kiállításának feltételeiről és módozatairól. (MRT. 1927. I-VI. f.) A m. kir. belügyminiszter 1930. évi 63.410/1. számú körrendelete a bejelentés kötelezettségének az egész ország területére kiterjesztéséről szóló rendelet végrehajtásáról. (MRT. 1930.) Az azonossági szám rendszeresítése. 70.300/1937. B.M. számú rendelet (Belügyi Közlöny /BK/ 1938. évf. 125. l.) A belügyminiszter 253.600/1946. B.M. számú rendelete a bejelentési kötelezettség teljesítésnek részletes szabályozása tárgyában. (A rendeletben és az 1903:V. törvénycikk alapján történő intézkedés) Rendőrségi Közlöny 1946. aug. 15., valamint a Magyar Közlöny 1946. július 30-án a 171. számban megjelent közlemény (MK 171.szám ) A belügyminiszter 315.500/1947. B.M. számú rendelete a személyazonosság igazolására szolgáló „Személyazonossági igazolvány” kiadása tárgyában (MK. 1947. március 27.) A belügyminiszter 312.800/1947.B.M. számú rendelete a bejelentési kötelezettség teljesítésének részletes szabályozásáról szóló 253.600/1946.B.M. számú rendelet 46. §-ának kiegészítése tárgyában (MK 1947. február 4.) A belügyminiszter 458.300/1949. (218) B.M. számú rendelete egyszeri általános bejelentés elrendelése, a bejelentési kötelezettség teljesítésére vonatkozó jogszabályok módosítása, továbbá új mintájú rendőri be- és kijelentőlapok rendszeresítése tárgyában (Minisztertanácsi és miniszteri rendeletek tára 1949. 218. szám 1793. o.) 1/1954. (I.9.) B.M. számú rendelet a személyi igazolványokról (MK. A belügyminiszter rendeletei 1953–954) A belügyminiszter 3/1956. (VI.28.) B.M. számú rendelete a személyi igazolványokról szóló 1/1954. (I.9.) B.M. számú rendelet módosításáról és kiegészitéséről. (MK. 1956. jún. 28. 56. sz.)

426

Nagy Pál - Papp József: Személyazonosító okmányok… A belügyminiszter 2/1957. (III.24.) B.M. számú rendelete a személyi igazolványok érvényesítésről (MK. 1957. márc. 24. 35.sz.) A Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány 38/1969. (XI.17.) számú rendelete a személyi igazolványokról, valamint a lakcím bejelentéséről és nyilvántartásáról (MK. 1969. november 17. 86. szám) A Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsának 1974. évi 8. számú törvényerejű rendelete az állami népességnyilvántartásról (A személyi szám bevezetése) (MK. 1974. 39. szám) A belügyminiszter 3/1979.(IX.16. ) B.M. számú rendelete a személyi számnak a személyi igazolványba és a lakhatási engedélybe történő bevezetéséről. (MK. 65. szám) A belügyminiszter 5/1985. (XII.22.) B.M. rendelete a személyi igazolványokról.(MK. 51. szám) A

Kormány 6001/1999. (V.16.) Korm. népességnyilvántartásról .(MK. 1991/51.)

elvi

álláspontja

a

1992. évi LXVI. törvény a polgárok személyi adatainak és lakcímének nyilvántartásáról. (MK. 1992/120. szám) 168/1999. (XI.24.) Korm. sz. rendelet a személyazonosító igazolványok kiadásról és nyilvántartásáról. Az 1992. évi LXVI. törvény (CompLex CD Jogtár) Központi Adatfeldolgozó, Nyilvántartó és Választási Hivatal: Oktatási segédanyag I/1. Budapest 1999. november KANY és VH oktatási segédanyag I/2. Budapest, 2000. január A személyiadat és lakcímnyilvántartás történeti áttekintése. Oktatási segédanyag. Budapest, 2000. január Nagy Pál családi archívuma Papp József családi archívuma Hajdú-Bihar Megyei Levéltár (HBML) IV.A, IX. HbL-IX. Déri Múzeum Tiszántúli református Egyházkerület Levéltára (TtREL) Csongrád Megyei levéltár Szentesi Levéltár (CsML/SzL)

427

Hajdú-Bihar Megyei Levéltár Évkönyve XXIX th

th

Documents of Personal Identification in Hungary in the 19 and 20 Centuries Pál Nagy and József Papp On the basis of original sources, the essay discusses the development of documents of personal identification from their first emergence to the millennium. Personal identifications emerged in a past not so distant by historical standards, two or three hundred years ago, as a result of social needs. The purpose of the first such documents was not primarily the identification of their bearer, but later social needs also created documents serving purely this purpose. The most important documents of personal identifications initially were birth certificates (from the records of churches). State and local government administrative documents (e.g. certificates of military drafting, property, or birth) were also used alongside, in combination with church documents, for the purpose of providing proof of personal identity. Later, in connection with the further organization of the artisans’ trades, guild documents (Kundschaft, letters of finishing apprenticeship, “Witness letters”, later replaced by “Itinerant Books” and “passport letters”) also fulfilled a function of proving personal identity; with later social changes, labor books and servant’s working permits also appeared. Official documents serving exclusively the purpose of proving one’s personal identity first emerged in the middle of the 19th century, mainly in response to increased social mobility (demand for free movement) and social restructuring. Documents initially called “certifying passes” also included photographs of their holders from the early 20th century onward. Among these photo identifications, there were also documents for certain occupations (e.g. railroad of office employees, lawyers, sales agents, company representatives). Personal identification booklets were issued pursuant a decree of the Ministry of Interior from 1947, solely at the request of citizens. Uniform and compulsory personal identification was introduced for citizens over 16 years of age by way of a decree of the Council of Ministers in 1954. Over and beyond formal and smaller content changes, a significant novelty was the introduction of the personal identification number, and the separation, in 2000, of personal identification cards and address cards indicating their holder’s address of permanent and/or temporary residence. The essay also deals with the closely related issue of the registration of residence, which developed in a parallel way from 1879 with the content and formal development of personal identifications. Keywords: documents of personal identification – church registry book – birth registry – administrative certificates – Kundschaft – Witness letter – Itinerant Book – passport letter – servant’s working permit – labor book – photo identifications – personal identification – personal identification number – personal identification card – address card – address registration – address records

SZEMÉLYAZONOSÍTÓ OKMÁNYOK

Recommend Documents