A Magyar Nemzeti Galéria Hősök, királyok, szentek kiállításán a 19. századi művészet közismert, klasszikus történeti kompozícióival találkozhatnak a látogatók. A kiállítás nyitva tartása során a Galéria munkatársai alkalmanként más művek beillesztésével bővítik a tárlatot, jelezve azt, hogy a nemzet sorsa, történelme, a sorsfordító események és az egyszerű hétköznapok „hősei” a 20–21. század alkotóit is foglalkoztatták. A kezdeményezés célja, hogy a művek párbeszédével gondolatokat ébresszünk a látogatókban. A 20–21. századi művek a korábbi korok alkotásainak új jelentésrétegeit világíthatják meg, s képesek ezáltal közelebb hozni a szemlélőhöz a modern és kortárs művészek szándékait. A kiegészítő tárgyak ideiglenesen jelennek meg a kiállításban, első alkalommal 2012. január 31. és február 12. között. Február 3-án péntek este az MNG Extra eseményen tárlatvezetéssel is megtekinthető lesz az ideiglenes kiegészítő tárlat. Az MNG Extrákhoz kapcsolódó bemutatót követően a MNG honlapján lehet továbbra is látni őket, a hozzájuk kapcsolódó rövid elemzésekkel együtt. A műveket válogatták és a szövegeket írták: Bakos Katalin, Hessky Orsolya, Százados László, Szeifert Judit, Tokai Gábor SZÉLJEGYZETEK 1. 2012. január 31 - február 12. Széljegyzetek 1/1
Bartoniek Anna (1896–1978)
Törökvilág Magyarországon, 1938 fametszet
Zrínyi, a költő, 1939 fametszet
Szulimán szultán, 1939 fametszet Az 1930-as évek a magyar fametszet fellendülésének korszaka. Ez összefügg a bibliofília megerősödő kultuszával, azaz a művészi igényű, képekkel illusztrált könyvek megjelenésével, és azzal, hogy több grafikus szándékosan elvetette a l’art pour l’art szemléletet és tudatosan a gondolatok, eszmék közlésére, átfogó korértelmezésre törekedett. A grafikusok az emberiség nagy narratíváin, így a Biblián keresztül értelmezték koruk jelenségeit, de szívesen illusztrálták a régi magyar szerzők műveit vagy választották azok szabadabb képi értelmezését is. Közéjük tartozott Bartoniek Anna, aki Dante Alighieri és Madách Imre mellett Zrínyi Miklós alakját fedezte fel a maga számára mint különösen közelálló elődöt. Zrínyi Miklós, a hadvezér és költő Bartoniek grafikáin olyan hősként jelenik meg, akinek emlékét nemcsak irodalmi művei, azok későbbi kiadásai, a róla készült reprezentatív portrék őrzik, hanem a népi emlékezet is. A grafikus itt az archaizálás eszközét választja, amely nem idegen a kor egyik meghatározó modern irányzatától, az expresszionizmustól sem. Míg a német kortárs művészeket
inkább a középkori fametszetek inspirálták, Bartoniek a barokk portréfestészetet és grafikát idézi fel. Nem a barokk kor kifinomult főműveinek artisztikuma szolgál azonban számára mintául, hanem azok népies ízekkel vegyülő, esetlen bájjal színezett provinciális, helyi változatai. A török hódoltságot megidéző táj, a rabláncon vánszorgó alakok, a háttérben ábrázolt vár és a képi elemek egymáshoz való viszonya szintúgy régi krónikák, metszetek kompozíciós megoldásait idézi. Az ellenség híres fővezére, a török szultán ábrázolása nem mentes a méltóságtól, mégis, a szikár, szinte csontvázzá aszott alak mimikája, kidülledő szeme a kegyetlenségnek és a gonoszságnak mintegy a gyermekien naiv népi képzeleten átszűrt, közvetlen jelzése.
Széljegyzetek 1/2
Háy Károly László (1907–1961)
Megindul a had. Két pogány közt egy hazáért I., 1941 linóleummetszet
Leopold 1657–1705. Két pogány közt egy hazáért III., 1941 linóleummetszet
Zrínyi halála. Két pogány közt egy hazáért IV., 1941 linóleummetszet
A szabadító. Két pogány közt egy hazáért V., 1941 linóleummetszet
Az elnyomó. Két pogány közt egy hazáért VI., 1941 linóleummetszet
Az török áfium. Két pogány közt egy hazáért VII., 1941 linóleummetszet Háy Károly László groteszk, karikaturisztikus Zrínyi-sorozata erősen politikai színezetű alkotás, amely egy történelmi példán keresztül saját korának németbarát politikája ellen szól, a magyar önállósági törekvéseket letörő Habsburg uralkodó és magyar király, I. Lipót leleplezésével. Egyúttal emléket állít Zrínyi Miklós és Zrínyi Péter hősiességének, akik hatalmas érdemeket szereztek a török hódítás elleni harcokban a Habsburgok szövetségeseként, mégis azok elnyomó politikájának estek áldozatul. „Két pogány közt, egy hazáért” kellett küzdeniük, ahogy a kuruc kori nótából vett cím mondja. Háy 1938-ban találkozott a kommunista vezetővel, Révai Józseffel, aki közölte vele, hogy a párt kultúrmunkájának a középpontjába a magyar múlt, a magyar kultúra több évszázados németellenes függetlenségi hagyományának kell kerülnie. Háy tehát azt szerette volna elmondani, hogyan váltotta fel a török uralmat a német elnyomás. Grafikáiban mind az „elnyomónak”, a magyar szolgabíró vonásait viselő töröknek, mind a „felszabadítónak”, I. Lipótnak és hadseregének kijut a maró gúnyból. A párt tanácsadói, akik a sorozat körül bábáskodtak, furcsa megoldásra késztették Háyt Zrínyi Miklós halálának ábrázolásával kapcsolatban. A korabeli beszámolók szerint ugyanis Zrínyi 1664-ben vadászbalesetben szerzett sérüléseibe halt bele, a népemlékezet azonban német merényletnek tulajdonította halálát. A párt instrukciója szerint Háynak a merénylet ábrázolását kellett választania, egyrészt, mert a nép tudata „maga is történelmi valóság”; másrészt, mert a „történelmi szükségszerűség” az volt, hogy a németek előbb-utóbb valóban eltávolították volna Zrínyit az útból. Háy végül sajátos kompromisszumot talált: egyszerre ábrázolta a puskát és a vadkant.
Széljegyzetek 1/3
Szemethy Imre (1945)
Szigeti veszedelem XI. Diadal: 1566, 1974 rézkarc Szigeti veszedelem XIII. Szulejmán és zrínyi: Kettős arckép a Török Mausoleumból, 1974 rézkarc Szigeti veszedelem XIV. Zrínyi és szulejmán: Kettős arckép a Magyar Mausoleumból, 1974 rézkarc „Ez a képzeletvilág egyszerre bölcs és játékos, groteszk és ünnepélyes és mintha a történelem hordalékanyagából ’rakná ki’ a történelmi nagyképűséget kajánul tagadó anti-históriát és antifétiseit.” (Bálint Endre)
Szemethy Imre a második világháború utáni magyar grafika – Kondor Béla és kortársai fellépésétől datálható – kitüntetett időszakának harmadik nemzedékéhez tartozik. Többek között olyan művészek
társaságában alkotott, mint Almásy Aladár, Banga Ferenc, Sáros András Miklós, Somogyi Győző vagy Szabados Árpád. Joyce-illusztrációival (1971) robbant be ebbe a kiváló grafikusokkal telített mezőnybe, hogy azután az 1974-ben, a Stúdió Galériában bemutatott Újabb Zrínyiász-ciklusával végleg beérkezzen. A Szigeti veszedelem című, eredetileg 22 darabos sorozatot három lap képviseli a Széljegyzetek-kiállításon. Az Újabb Zrínyiász-ciklusként is szereplő rézkarcokhoz a „szigetvári hős” (1508–1566) dédapát megéneklő költő és hadvezér Zrínyi Miklós (1620–1664) műve csak kiindulópont: az inspirációs és asszociációs lánc az Arany János-féle Zrínyiász népies átiratán és Mikszáth Új Zrínyiászán keresztül összegződik az 1974es tematikus kiállításban. A Szigeti veszedelem 22 lapján már az a kiérlelt, a szürreális és groteszk határvidékein kalandozó, tárgy és testtöredékekből – sokszor montázsszerűen – építkező egyéni formanyelv és motívumvilág uralkodik, amelyet – a Közép-Európában egyáltalán nem szokatlan – abszurd és ironikus látásmód jellemez. Szemethy számára – a film, a történelem és a képzőművészeti tradíció mellett – az irodalmi élményanyag a legmeghatározóbb inspirációs forrás: a grafikai eszközökkel folytatott „szöveg- és tartalomelemzésekből” olyan „átiratok” születnek, amelyek kísérletet tesznek az irodalmi szövegek szerkezetének, jellemzőinek grafikai-rajzi közegbe történő átültetésére. Az „irodalmias és narratív, és így szükségképpen zsánerszerű” kompozíciók – anakronizmusokkal, az eredeti mű(vek)ben nem szereplő részletekkel, jelenetekkel kiegészítve – egészen a „jelenig” vezetetnek, s épp ellentmondásosságuk miatt hívják fel a figyelmet a múlthoz való viszony befolyásolhatóságára, változékonyságára. Az Újabb Zrínyiász megjelölés leginkább a Mikszáth-regény ironikus és szatirikus hangvételének „továbbvitelére” utal: a török légierő felmérését követően, Zrínyi apoteózisa után, a romokból „újjáéledő” Török–Magyar Monarchia is megjelenik a rézkarcokon. Ennek megfelelően „kiegyensúlyozott” a tematika is: képpárok örökítik meg egy török és egy magyar kém portréját, de a szigetvári tűzőrség mellet feltűnik a török indulót játszó zenészek „csoportképe“ is. A Magyar és Török Mausoleum most kiállított két lapja Zrínyiről és Szulejmánról ugyanezt a logikát követi, ráadásul úgy, hogy a címadás révén megidéződik a reprezentatív történeti portré hagyománya is: a Nádasdy Ferenc-féle Mausoleum (1664, Nürnberg) hős-, vezér- és uralkodógalériája. Tovább gazdagítja az utalások mintázatát, hogy Szemethy kompozíciós előképként használja Hieronymus Oertel a XVII. század elején, Nürnbergben kiadott történeti munkájának – Johann Sibmacher által készített (1620) – rézmetszeteit. A két portré azonban furcsa átalakuláson megy keresztül: diptichonná alakulva egyszerre tartalmazzák a portrék hétköznapi vonásokkal felruházott, egyénített átiratait és a hozzájuk csatolt ellenségképet is. A Magyar Mausoleumban Zrínyi a hős, és Szulejmán a csúf, gonosz, ellenfele mellett eltörpülő ellenség; a Török Mausoleumban pedig épp fordítva. Íme a historizáló-reprezentatív történelemszemlélet színe és fonákja a 70-es évek Magyarországa felől nézve: a kizárólagos nézőpontok – történeti távlatok által (is) felülírt – viszonylagossága. Szemethy megközelítésmódja a személyesség és az irónia fő csapásai mentén vezet: monumentalitás helyett kisszerűség, idealizálás helyett deheroizálás és pátoszmentesítés. Ebben a Szemethy által „túlnyomásos abszurd”-ként jellemzett állapotban – ne feledjük, a Kádárkorszak kellős közepén járunk – a különböző jelentésrétegek és idősíkok egymásba mosódnak. A történelmi allegóriák, a régi ikonográfiai sémák szokatlan s egyben új közegbe kerülnek, átalakulnak, asszociációs bakugrásokra, jelen és múlt összekapcsolására késztetnek: az újrarajzolt, aprólékosan összefércelt „valóság” azonban ironikusan kétségbe vonja, mintegy folyamatosan felszámolja önmagát. Egy „párhuzamos”, alternatív magyar történelmi múlt hétköznapjai teszik idézőjelbe a megszokott reflexeket, nemzeti skatulyákat. Itt, a provincia végvidékén, a nagy történelmi narratívák hátsóudvarában török és magyar, ha nem is jó barát, de egyenrangú fél.
A harmadik kiállított lapon megelőlegezett „Diadal” tartalma épp ezért meglehetősen bizonytalan: kérdés, hogy lesz-e, van-e egyáltalán győztese ennek furcsán kiábrándult hangulatú „párharcnak”. A jelenet díszletéül szolgáló Szigetvár is inkább egy át- és egymásra épített részletekből összetákolt, lerobbant és romos főúri kúriának tűnik, amelyet a múlt és a jelen törmelékeivel teleszemetelt táj vesz körül. A töredékessé válás szinte muzeológiai illusztrációk precizitásával történő rögzítése nem is annyira leletmentés, mint inkább egy a tárgyakat és testeket, emberi viszonylatokat egyaránt pusztító, a lényeges és lényegtelen részleteket egyneműsítő folyamat épp adott szintjének dokumentálása.
Széljegyzetek ¼
Kiss Nagy András (1930–1997)
Egri nő, 1970 körül bronz Az 1960–1970-es évtized fordulóján, az itt kiállított mű születésének idején még elevenen élt a 20. századi magyar művészet egyik meghatározó kettőssége: a „realista” és az „absztrakt” művészetfelfogás ellentéte, amit az ötvenes évek hivatalos művészetpolitikája világnézeti konfliktussá növelt. A Kiss Nagy András által alkalmazott, látványból kiinduló redukció a korszak modernista szobrászatának jellegzetessége. A korában modernnek számító formafelfogással klasszikus történeti tematikát, a török ellen küzdő női hősök toposzát jeleníti meg.
Az emberi, női figura egyértelműen felismerhető, a művész elnagyolt, egyszerűsített formákkal absztrahálja azt. Ez az absztrakció a tipizálás eszköze is, hiszen a végvárat a török ellen hősiesen védő minden egri nőnek állít emléket ezzel a kezében pajzsot tartó, szimbolikus nőalakkal. A statikusan álló figurának a drapéria csavarodása ad dinamikát. Ugyanakkor az egész szobor felépítése ünnepélyes, emlékműszerű. Kis mérete ellenére monumentalitást hordoz, amely nagyobb léptékű köztéri kivitelezésre is alkalmassá tenné.
Széljegyzetek 1/5
A felvilágosodás, a reformkor és 1848 költői örökösének tekinthetjük mindazokat a magyar irodalmi alkotókat, akiknek munkásságában, közéleti lírájában, regényeiben vagy esszéiben fontos szerepet játszik a szuverén ember egyéni szabadsága, amely elválaszthatatlan a Magyarországért, a magyar társadalomért érzett felelősségtől. A művészek szinte megszámlálhatatlan sorából álljon most itt Ady Endre és Móricz Zsigmond portréja.
Medgyessy Ferenc (1881–1958)
Móricz Zsigmond, 1927 haraszti kő Miután Medgyessy Ferenc szobrászművész a párizsi tanulmányok és a Firenzében töltött két év után 1910-ben hazaérkezett, művészetében az ókori keleti művészetek egyszerűségét és fenségességét tekintette esztétikai normának. Körplasztikáit monumentalitás, dísztelenség, tömbszerűség és egy nézetre komponáltság jellemzi, ahogy itt bemutatott portréját is. Móricz Zsigmond (1879–1942) vonásai természeti képződmény hatását keltve bontakoznak ki a kőtömbből. Ezzel a megformálással a szobrász Móricz szövegalakításának arra a jellegzetességére utal, amelyet Kosztolányi így fogalmazott meg: „Így csak a természet alkot.”
Szandai Sándor (1903–1978) Kassák Lajos portréja, 1940 körül patinázott terrakotta Szandai Sándor Kassák hatására kezdett el szobrászkodni, 1933-tól szerepelt kiállításokon. Autodidakta művész volt, mesterének vallotta Despiau-t és Donatellót, de művészi szemléletének meghatározója Kassák Lajos volt. Pályája első nagy korszakában főként kisplasztikát és portrét készített. Realista alkotásainak középpontjában karakteresen megfogalmazott portréi állnak. Ennek egyik jellegzetes példája ez a mívesen kivitelezett, klasszikusan mintázott fejszobor is. A sötét színű patina nem csak bronzhatásúvá teszi a felületet, hanem letisztult, ünnepélyes jelleget is ad a plasztikának.
Széljegyzetek 1/6
A felvilágosodás, a reformkor és 1848 költői örökösének tekinthetjük mindazokat a magyar irodalmi alkotókat, akiknek munkásságában, közéleti lírájában, regényeiben vagy esszéiben fontos szerepet játszik a szuverén ember egyéni szabadsága, amely elválaszthatatlan a Magyarországért, a magyar társadalomért érzett felelősségtől. A művészek szinte megszámlálhatatlan sorából álljon most itt Ady Endre, Babits Mihály és József Attila portréja.
Bokros Birman Dezső (1889–1965) Ady, 1924 bronz Bokros Birman korai arcmásain, így az Ady Endréről (1877–1909) készült fejszobron is az ókori Kelet szobrászatának hatása érződik. A telt, ritmusos formákon néhány rajzos, ornamentális elem jelenik meg: a szemek íve, a száj vonala, a haj hullámai. A portré szilárd felépítése, plasztikai tömörsége és a modell fiziognómiai adottságainak kifejezése személyes hanggal gazdagodik. Az Ady Endre-portré alapja feltehetően a költő számtalan példányban sokszorosított, a húszas években már közkézen forgó halotti maszkja. A mű mégsem elsősorban élethű portré, bár egyértelműen felismerhetők a költő vonásai. A zárt tömbként megjelenő, lehunyt szemű arc fenséges nyugalma, klasszikus arányai, letisztult formái a költészet metaforájaként jelenítik meg Ady portréját. A bronz felületét bevonó, különleges patina fokozza a szobor harmonikus összhatását.
Ligeti Erika (1934–2004)
Négysoros vers… (József Attila), 1980 öntött érem Ligeti Erika több esetben is kísérletezett egész költemények egy műben való visszaadásával. Itt a sorozat darabjainak összetartozását az érmek összefűzésével is hangsúlyozta. A mintázott, karakteres portré mellett a vers sorait megjelenítő érmeket a rá különösen jellemző technikával: különböző formák, gyakran természeti tárgyak benyomkodásával alakította ki, ami alkotásait a kollázs műfajával rokonítja.
A sorozat összetartozását egy másik modern éremművészeti jellegzetesség, az ábrázolt motívumok variációja is hangsúlyozza.
Tóth Gyula (1893–1970) Babits Mihály, 1950-es évek öntött érem Tóth Gyula a legtöbb érmét negatívba vésve alakította ki, így egyáltalán nem véletlen az a hasonlóság, ami kései műveit a grafikákhoz, a rézmetszetekhez teszi hasonlóvá. Az elmélyült arc és a haj érzékeltetésében szinte szabadjára engedett véső pontos pszichológiai jellemzést ad a költőről.
Széljegyzetek 1/7
Ifj. Richter Aladár (1898 – utolsó említés: 1945)
Budapest, 1936 litográfia Budapest arcát meghatározzák a Duna hídjai. Az elsőként megépült Lánchíd a város szimbólumává vált, amely az 1930-as évek hangsúlyozottan modern turisztikai plakátjainak is gyakori motívuma volt. Ifj. Richter Aladár plakátján a Lánchíd és a Parlament együttese merész felülnézetből látható, ami a modern fotóművészet sajátsága volt, s ennek hatására hódított teret a kor egész vizuális kultúrájában. A dinamikus kompozíció így a történeti épületegyüttest is egy modern város részeként láttatja. Feltűnő, szép eleme a plakátnak a kép esztétikájával tökéletes összhangban álló Budapest-embléma, amely egy
1934-ben kiírt pályázat eredményeként jött létre. Az embléma megtervezésére kiírt pályázatot Kozma Lajos építész, iparművész és grafikus nyerte el. Ifj. Richter Aladár nem nyert ugyan ezen a pályázaton, de egyébként komoly megbízásokat kapott a Székesfővárostól, az 1930-as években több folyóirat és más kiadvány grafikai megformálását is rábízták. Plakátjait a kortárs festészet konstruktív irányának formái, lapterveit szintén modern, de finoman archaizáló tipográfia jellemzi.
Ifj. Richter Aladár (1898 – utolsó említés: 1945)
Segíts, hogy Budapest újjáépüljön, 1945 (plakátterv) tempera, karton A második világháborút követő újjáépítés idején prioritást élvezett a lerombolt hidak rekonstrukciója, s ez tükröződött a korabeli plakátművészetben is. A Magyar Nemzeti Galéria plakátgyűjteményének érdekessége, hogy ifj. Richter Aladár 1936-os, Budapestet felülnézetből mutató plakátjával együtt őrzi a művész 1945-ben készült, a lerombolt Lánchidat ábrázoló, az újjáépítésre buzdító plakáttervét is.
Széljegyzetek 1/8
Széchenyi István, a romantikusan ábrázolt ifjú, tettre kész arisztokrata és a bölcs államférfi bemutatása mellé a töprengő, gondolkodó embert a középpontba állító műveket helyeztünk.
Soltra E. Tamás (1955)
Széchenyi naplója I., VI., VIII., X., 1991 öntött érem Soltra E. Tamás érmein a modern éremművészet egyik legjellegzetesebb törekvését figyelhetjük meg. A művész egyetlen központi motívumot variál (itt Széchenyi portréját), minimalista eszközök igénybevételével. A variációk gondolati síkon alkotnak sorozatot (itt Széchenyi naplóját), ám a visszatérő forma szuggesztív erővel vizuálisan is az összetartozás érzését erősíti. A kiállított érmeken az álomszerű, szürrealisztikus megoldások teszik kétségtelenné, hogy itt a gondolatok birodalmában járunk, hogy azonban éppen hol, azt a művész több esetben csak sejteti.
Csíkszentmihályi Róbert (1940)
A Magyar Tudományos Akadémia emlékérme, 1974 vert érem Míg Soltra E. Tamás figyelmét 1991-es munkájában a békésen lezajló rendszerváltás irányíthatta a forradalom hősei helyett Széchenyire, Csíkszentmihályi Róbert a Tudományos Akadémia alapításának
évfordulójára vert emlékérem központi alakjává tette őt. A művész a vert érem szigorúbb technikai kötöttségei ellenére nagy szabadságot engedett meg magának az Akadémia alapítójának ábrázolásában: Csíkszentmihályi figuráinak végtagjai a prehisztorikus művészet szabályai szerint csaknem önálló életet éltek. A világos mottót a kristálytisztán szerkesztett felirat adja vissza, s ez fogja össze a konzervatívabb ízlés szerint talán „széteső” alakot is.
Széljegyzetek 1/9
A Mátyás uralkodását dicsőítő monumentális művek mellé a kultúra világát csöndesen megidéző alkotásokat válogattunk.
Borsos Miklós (1906–1990)
Janus Pannonius, 1971 öntött érem Borsos Miklós a nézőnek háttal ábrázolja Janus Pannoniust (1434–1472), az Itáliában tanult humanista költőt, Mátyás kancelláriájának hivatalnokát, későbbi pécsi püspököt. Gondolhatnánk, hogy azért, mert nincs hiteles korabeli ábrázolás a magyarországi reneszánsz e nagy egyéniségéről. Mivel azonban Borsos ezt több ábrázolt esetében is megtette, valószínűleg van e műfogásnak egy általánosabb, a szobrász számára különös jelentősége is. A szokatlan beállítás esetleg játékosan arra utal, hogy az éremnek két oldala van (jóllehet a modern érmeknek, mint ahogy ennek is, sokszor csak egy), s az arcot feltáró valódi portrét a másik oldalról lehetne megnézni.
Csíkszentmihályi Róbert (1940)
Vitéz János, 1988 öntött érem Csíkszentmihályi Róbert is hasonlóan játszik Vitéz János érmén, a szintén háttal ábrázolt alakot azonban a másik oldalról megnézhetjük. Az éremfelület áttörése folytonosságot teremt a két oldal közt, nem várt, különleges térélményt nyújtva a lapos fémkorong kézbevevőinek. Vitéz János (1408–1472) bíboros, esztergomi érsek, a Hunyadi-ház bizalmasa és szövetségese, akinek ellentmondásosan alakult a viszonya Hunyadi Mátyással, nem mint nagy hatalmú egyházfi jelenik meg az érmen, hanem mint az esztergomi palota építője, humanista tudós. Magányos, az íves kettős ablakon messzire kitekintő, elmerengő alakját látjuk könyvei, íróeszközei körében.
Ligeti Erika (1934–2004)
Visegrád, 1970-es évek első fele öntött érem Ligeti Erika szobrászművész a Mátyás kori visegrádi reneszánsz építkezések idejéből származó, híres tabernákulum (szentségtartó fülke)-töredékkel idézi meg a korszakot. Az angyal letört arcát és könyökét a falfirkák spontaneitásával játékosan egészíti ki. Ezzel gyakorlatias jelentést ad az érmein többször alkalmazott módszernek, a plasztikus és bekarcolt motívumok egymás mellé helyezésének.
Széljegyzetek 1/10 Varsányi Pál (1902–1990)
Fasizmus, 1933 linóleummetszet
Horogkereszt, 1933 linóleummetszet A Hősök, királyok, szentek kiállításon Varga Nándor Lajos munkája a 20. századi művészetet képviseli. A neves grafikus életművét áthatja az egyetemes klasszikus művészet, a legrégibb magyar kulturális hagyományok mély ismerete, tisztelete, ami nem zárta ki a toleranciát a kortárs művészeti törekvések iránt sem. Szemléletesen tanúskodik erről az, hogy Varga – mint a Képzőművészeti Főiskola elhivatott grafikatanára – kinyitotta a grafikai műhelyt a fiatalok legkülönfélébb kísérletei előtt, olyanok előtt is, akiknek világnézete gyökeresen különbözött az övétől. Így ott nyomtathatta például No pasaran című sorozatát Berda Ernő, a Szocialista Képzőművészek Csoportjának tagja. Ennek a nyitottságnak a szellemében járunk el, mikor a Széljegyzetek projekt keretében időlegesen két grafikát társítunk az 1935-ben lezárt Magyar Múlt sorozat két lapjához. Ez a két lap a Varga Nándor Lajost inspiráló történelmi kataklizmák után bekövetkező eseményeket vetíti előre. A grafika egyik hagyományos funkciója a reformáció kora óta a más művészeti műfajoknál jóval közvetlenebb reagálás a társadalmat érintő aktuális kérdésekben, ami lehet nyílt állásfoglalás is. Amíg Varga Nándor Lajos a magyar múlt felidézésével készteti elgondolkodásra a nézőt, Varsányi Pál Fasizmus című sorozatát az a meggyőződés hatja át, hogy az egyén sorsa, az ország, a haza sorsa elválaszthatatlan a világban zajló folyamatoktól. Varsányi Pál a szociáldemokrata párt egy előadásának hatására készítette el Fasizmus című linóleummetszet-sorozatát, ahol az ő véleménye szerint nem vették elég komolyan azt a veszélyt, amelyet a nemzetiszocialista párt németországi hatalomra kerülése jelentett. 1933-ban még igen kevesen sejtették azt, amit Varsányi linóleummetszetei profetikus hevülettel kiáltanak a világba. Látomásos grafikái kíméletlen nyerseséggel vizionálják mind a Németországon belüli, minden demokratikus erőt legyűrő erőszakot, mind a világháborút. A horogkeresztből iszonytató metaforaként embertömegeket összezúzó szélmalmot formál. A rohamra hívó katona figurája nem a győzelemről, hanem a mérhetetlen, hiábavaló áldozatról beszél, amit a koponyahegy és a sírkeresztek erdeje szimbolizál. A Fasizmus című sorozat Magyarországon nem talált elismerő fogadtatásra, de Varsányi elnyerte vele Romain Rolland, a neves pacifista író barátságát, aki Svájcban járva látta alkotását.
Széljegyzetek 1/11
Tuszkay Márton (1884–1940)
Éljen Heinrich Ferenc, a Nemzeti Középpárt XVII. választókerületének képviselőjelöltje, 1920 litográfia
Végh Gusztáv (1889–1973) – Filo (Mihályfi Ernőné) (1910–1986) 1848–1948, 1948 ofszetlitográfia
Pál György (1906–1986) Éljen augusztus 20., 1950 ofszet
Független – semleges Magyarországot, 1956 ofszet Darvas Árpád (1927) Éljen augusztus 20., 1972 ofszet
Orosz István (1951)
Magyar Demokrata Fórum, 1990 ofszet
Mikor végigtekintünk a magyar címerek, a magyar állam jelképeinek változó során, a magyar történelem mérföldkövei rajzolódnak ki előttünk. A magyar címer sokkal több, mint egy jel, a nemzeti azonosság szimbóluma. Mint minden politikai szimbólum, az országcímer is képes megszólítani a nézőt, érzelmeket kiváltani, s konnotációi révén alkalmas arra, hogy egy plakát akár egyetlen motívumaként is állítást fogalmazzon meg, felszólítson, eszményt közvetítsen. A magyar címer alapelemei, a pajzs, tetején a Szent Koronával a mai formájukban a 16. század elején rögzültek. 1849-ben néhány címerábrázolásban lekerült a címer tetejéről és a kettős kereszt alól a korona, és – a pajzs formájának megváltozásával – kialakult a Kossuth-címer a babérágakkal. Ezt a címert használták az 1918-as Első Magyar Köztársaság idején és 1946-tól 1949-ig. Az 1949-ben szovjet mintára készült címerből eltüntették a középkori királycímerekből származó heraldikai elemeket, egyedüli nemzeti szimbólumként a lent futó nemzeti színű szalag maradt. Az 1956-os forradalom idején, rövid időre ismét a Kossuth-címer került használatba. 1957-től a Kádár-kor szovjet mintájú címerébe visszakerült a pajzs, de szintén a heraldikától idegen formában, piros-fehér-zöld mezőkkel. 1990-ben, a rendszerváltás idején a Kossuth-címer és az 1867-től, a kiegyezéstől használt koronás kiscímer használata is szóba került. A vita szimbolikus tétje az volt, hogy a forradalmi-demokratikus vagy az ezeréves államiság hagyományához kapcsolódjon-e inkább az új magyar demokrácia. Végül az Országgyűlés többsége az utóbbi mellett döntött 1990. július 3-án.
Széljegyzetek 1/12
Bokros Birman Dezső (1889–1965)
Duna-völgyi népek kórusa, 1946 bronz Munkácsy Mihály monumentális művének, a Honfoglalásnak a főhőse a honfoglaló magyarok vezére, Árpád. A krónikák által megfogalmazott szimbolikus aktussal, békés eszközökkel nyeri el az őslakos
szlávoktól a leendő Magyarország területét, ugyanakkor alakja fölényt, hatalmat sugall. A Millennium idején, majd a két világháború között Árpád alakja testesítette meg a magyarok közép-európai vezető szerepének gondolatát, és azt az elképzelést, mely szerint a nemesség mint nemzetfenntartó osztály folyamatosan érvényes ideál. Az itt kiállított mű keletkezésének idején, a második világháború romjain újjáéledtek azok a korábbi, demokratikus elképzelések, amelyek a rendekre épülő társadalommal, illetve a magyar szupremácia gondolatával szemben születtek meg. Ilyen a Duna-völgyi népek összefogásának eszméje, amelynek más-más politikai megfontolásra alapozott, mégis folyamatosan nyomon követhető, régre visszanyúló hagyománya van. A második világháborút követő rövid demokratikus szakaszban, mikor Bokros Birman műve is megszületett, Bibó István ragadta meg újra a Duna menti népek kiegyezésének és összefogásának gondolatát. Bokros Birman Dezső kisplasztikája emlékműterv. Nem vezérnek, kiemelkedő történelmi személyiségnek állít emléket, hanem a túlfeszített munkában és nélkülözésben, a történelem viharaiban, a háborúban meggyötört népnek. A népnek, amelynek ereje csak az összefogásban nyilvánulhat meg, a népeknek, amelyek összefogása megakadályozhatja újabb háborúk kitörését. Nem erőteljes gesztusokat, mozgalmas tömegjelenetet, demonstrációt, nem felvonulást látunk, hanem békés együttműködésben, a szép, közös jövő reményében „összehangolódó” kórust. Az azonos, nehéz sors mutatkozik meg az emberek görcsös fagyökerekhez hasonló testében. Ezek az esendő alakok mégis erősek, reményt, erőt árasztanak. Van valami ünnepélyes is ebben a kis szoborban. Szinte megfoghatatlan, hogyan képes a művész érzékeltetni mindezt ilyen egyszerű formálással, kis méretben. Ez Bokros Birman műhelytitka, aki az expresszionista szobrászat eszközeivel fogalmazza meg azt a célt, amelyet József Attila A Dunánál című versében: „rendezni végre közös dolgainkat”.
Széljegyzetek 1/13
Vlaho (?) Bukovac (1855–1922)
Magyarország és Horvátország allegóriája, 1900 körül lavírozott tus, fehér olaj Mannheimer Gusztáv (1859–1937)
Német házaspár pitvarban, 1895 körül lavírozott tus Roskovics Ignác (1854–1915)
Sokác nő, 1890 körül lavírozott tus, fehér olaj Paur Géza (1870–1945)
Szerb kóló, 1890 lavírozott tus
A magyar királyság alattvalói, miközben Habsburg uralkodók irányították életüket, a magyarság szupremáciájára, a történeti jogokra hivatkozva próbálták érvényesíteni dominanciájukat azok fölött a különböző nemzetiségek fölött, amelyek a lakosság több mint felét alkották. A honfoglalás historicista ábrázolásai a kép nyelvén fogalmazzák meg a magyar szupremácia gondolatát, amit már a kortársak is Munkácsy Mihály alkotásának lényeges mozzanataként azonosítottak. Az Osztrák–Magyar Monarchia összbirodalmi szemléletének hívei ezt az attitűdöt a historicizmuson belülről is kritikával fogadták, s éppen ez tükröződik az Osztrák–Magyar Monarchia írásban és képben általános elveiben is. Rudolf főherceg (1858–1889) az 1880-as évek első felében kezdeményezte annak a később monumentálisra duzzadt sorozatnak a létrehozását, amely a Monarchia népeinek bemutatását, egymással való megismertetését tűzte ki célul, s amely 1885 és 1902 között Az Osztrák–Magyar Monarchia írásban és képben címmel jelent meg egymással párhuzamosan két nyelven, Bécsben, illetve Budapesten. „Mennél behatóbban vizsgáljuk az egyes népcsoportok jó tulajdonságait és sajátságait, úgy szintén azoknak egymástól szellemi és anyagi tekintetben való kölcsönös függését, annál nagyobb mértékben fog erősbülni azon összetartozandóság érzete, melynek hazánk népeit egymással össze kell kapcsolni” – írta Rudolf bevezetőjében, miközben ő maga is tisztában volt azzal, hogy a nemzetiségi kérdés a 19. század utolsó évtizedeiben a soknemzetiségű monarchia politikai feszültségeinek elsődleges gócpontja. A 23 kötet mintegy 4500 illusztrációja a korszak rajzstílus-áramlatainak reprezentatív képét tárja elénk. A több száz mester munkáit a fametszet technikája tette egységessé, amely ebben az időben divatos sokszorosító műfaj volt. Az eredeti rajzokon azonban igen szépen nyomon követhető a művészek egyedi kézvonása, a megadott vagy választott téma – akár fotográfia utáni – lelkes, magas minőséget képviselő kidolgozása. Roskovics Ignác, a műcsarnoki festészet egyik
legismertebb képviselője szinte tudományos alapossággal merül el a sokác (Magyarország déli részein élő délszláv népcsoport) népviselet szépségeiben. Ugyanez a részletes megfigyelés, a téma iránti érdeklődés jellemzi Paur Géza jelenetét. A képzőművészeti tárgyú cikkeket is író Paur festőként ma már ismeretlen. Munkácsy Mihály Honfoglalás című képének befejezésével szinte egy időben jelent meg a sorozat magyar királysághoz kötődő, Horvátországot bemutató kötete, amelynek címlapján volt látható az itt is bemutatott rajz, amelyen a két állam allegorikus nőalakjai egymást átölelve jelennek meg.
