SZEKSZÁRDI SZOCIÁLIS MÛHELYTANULMÁNYOK

1

SZEKSZÁRDI SZOCIÁLIS MÛHELYTANULMÁNYOK

1.


1.

Sorozatszerkesztõ: NAGY JANKA TEODÓRA


1.

A REHABILITÁCIÓ KOMPLEX SZEMLÉLETE (Szerkesztette: Nagy Janka Teodóra-Farkasné Jakab Eszter)

PTE IGYK SZOCIÁLIS MUNKA ÉS SZOCIÁLPOLITIKAI INTÉZET SZEKSZÁRD 2011

Minden jog, így különösen a sokszorosítás, terjesztés és fordítás joga fenntartva. A mû a kiadó írásbeli hozzájárulása nélkül részeiben sem reprodukálható, elektronikus rendszerek felhasználásával nem dolgozható fel, azokban nem tárolható, azokkal nem sokszorosítható és nem terjeszthetõ.

Sorozatszerkesztõ: Nagy Janka Teodóra

Szerzõk: Adorján Zsuzsanna Ilona Farkasné Jakab Eszter Horváth Péter Mészáros Andrea Nagy Janka Teodóra Petróczi Ferenc Sima Ferenc Szellõ János

Fedélterv: Sárközi Gabriella

ISSN 2063-1448 ISBN 978-963-7305-41-2 © (szerzõi jog) Szerzõk 2011 © Szerkesztõk 2011 A kiadvány a Fogyatékos Személyek Esélyegyenlõségéért Közalapítvány által kiírt „Foglalkozási rehabilitációs témájú, felsõfokú szakirányú továbbképzési szakon tanuló hallgatók költségtérítésének támogatása” pályázat támogatásával készült.

Kiadja: Pécsi Tudományegyetem Illyés Gyula Kar Felelõs kiadó: Dr. Horváth Béla dékán Nyomda: Szent László TISZK Nyomdája Vezetõ: Vida Lajos

A REHABILITÁCIÓ KOMPLEX SZEMLÉLETE

TARTALOMJEGYZÉK ELÕSZÓ ..........................................................................................................................11 HORVÁTH PÉTER A KOMPLEX REHABILITÁCIÓ TÁRSADALMI ÉS SZEMLÉLETI ALAPJAI.........13 1. A komplex rehabilitáció alapfogalmai: a fogyatékosság ................................................................13 1.1. A komplex rehabilitáció társadalompolitikai indokoltsága.................................................13 1.2. A komplex rehabilitáció célcsoportja: a fogyatékos és a megváltozott munkaképességû személy...................................................................................................15 1.3. A célcsoport megjelölésére használt fogalom .....................................................................15 1.4. A fogyatékos emberek nem alkotnak homogén csoportot...................................................16 1.5. A fogyatékosság fogalmának értelmezése az FNO alapján.................................................17 1.6. A komplex rehabilitáció konkrét célcsoportja ....................................................................23 2. A komplex rehabilitáció alapfogalmai: a munkaképesség megváltozása .......................................25 2.1. Mit a különbség a munkavégzési és a munkavállalási képesség között?.............................25 2.2. A veleszületett fogyatékosságról és a munkaképesség baleset vagy betegség következtében történõ megváltozásáról .............................................................................26 2.3. A megváltozott munkaképesség ILO-definíciója...............................................................27 3. A rehabilitáció komplex megközelítésérõl .....................................................................................30 3.1. A rehabilitáció definíciója fogyatékosságpolitikai dokumentumokban és jogszabályokban .................................................................................................................30 3.2. A rehabilitációs területek és azok csoportosítása ................................................................31 3.3. Az ügyfél útja a komplex rehabilitációs folyamatban .........................................................34 3.4. A komplex rehabilitáció céljáról és értékeirõl.....................................................................37 3.5. A rehabilitáció az egyezményben és az Országos Fogyatékosügyi Programban ................38 3.6. A komplex rehabilitáció helye a fogyatékosságügyi politikában........................................40 3.7. Néhány további lényeges fogalom definíciója....................................................................41 4. A komplex rehabilitációs mentor helye a komplex rehabilitációs folyamatban..............................42 4.1. A rehabilitációs mentor munkaköre ....................................................................................42 4.2. A rehabilitációs mentori munkakörhöz elismert iskolai végzettségekrõl, valamint a képzési lehetõségekrõl ......................................................................................45 4.3. Egyéb rehabilitációs munkakörökrõl..................................................................................47 5. Alapismeretek a komplex rehabilitáció folyamatáról .....................................................................50 5.1. A munkaképesség és a fogyatékosság minõsítése, felmérése..............................................50 5.2. A rehabilitációs megállapodás ............................................................................................51 5.3. Az egyénre szabott komplex rehabilitációs terv..................................................................52 5.4. Az egyes rehabilitációs szolgáltatások összekapcsolása és nyújtása ..................................52 5.5. A foglalkoztatás színtereirõl ...............................................................................................53 6. Alapismeretek a rehabilitáció egyes területeirõl.............................................................................55 6.1. Az egészségügyi rehabilitációról........................................................................................55 6.2. A (látássérültek) elemi rehabilitációjáról ............................................................................55 6.3. A mentálhigiénés rehabilitációról .......................................................................................56 6.4. A szociális rehabilitációról .................................................................................................56 6.5. A képzési rehabilitációról ...................................................................................................57

5

A REHABILITÁCIÓ KOMPLEX SZEMLÉLETE 6.6.

A foglalkozási rehabilitációról............................................................................................58 6.7.1. A fizikai környezet, illetve a szolgáltatás egyenlõ esélyû hozzáférhetõségérõl .....58 6.7.2. A magyar jelnyelvrõl és egyéb speciális kommunikációs rendszerekrõl ...............61 6.8. A cselekvõképesség és a munkaképesség összefüggéseirõl ...............................................62 7. Tájékozódást segítõ információk a komplex rehabilitáció területérõl ............................................65 7.1. A jogszabályok keresése és a fontosabb jogszabályok jegyzéke.........................................65 7.1.1. A fogyatékosságügy általános, átfogó szabályozása .............................................66 7.1.2. A komplex rehabilitáció általános, átfogó szabályozása........................................67 7.1.3. Az egészségügyi rehabilitációval összefüggõ szabályozások ...............................67 7.1.4. A szociális rehabilitációval összefüggõ szabályozások.........................................67 7.1.5. A képzési rehabilitációval összefüggõ szabályozások...........................................68 7.1.6. A foglalkozási rehabilitációval összefüggõ szabályozások...................................68 7.1.7. Az egyenlõ esélyû hozzáféréssel összefüggõ szabályozások ................................69 7.1.8. A foglalkoztatás ösztönzésével összefüggõ szabályozások...................................69 7.1.9. Az akkreditált szervezetnél történõ foglalkoztatással összefüggõ szabályozások: ......................................................................................................69 7.1.10. A szociális foglalkoztatással összefüggõ szabályozások.......................................70 7.2. Tájékozódás a világhálón és a fontosabb honlapok jegyzéke .............................................70 7.2.1. A fogyatékosságügy fontosabb honlapjai..............................................................71 7.2.2. Fogyatékosságügyi érdekvédelmi szervezetek fontosabb honlapja: .....................71 7.2.3. Fogyatékosságügyi szolgáltató szervezetek, munkáltatói szövetségek fontosabb honlapja ................................................................................................72 7.2.4. Fogyatékosságügyi pályáztatást végzõ fontosabb szervezetek honlapjai..............72 7.2.5. A megváltozott munkaképesség, fogyatékosság minõsítése .................................72 7.2.6. Az egészségügyi rehabilitáció néhány honlapja ....................................................73 7.2.7. A látássérültek elemi rehabilitációban közremûködõ szervezetek honlapjai.........73 7.2.8. A foglalkozási (képzési) rehabilitáció néhány honlapja ........................................73 7.2.9. Az alternatív munkaerõ-piaci szolgáltatást nyújtó szervezetek honlapjai .............73 7.3. A tanegység teljesítéséhez szükséges kötelezõ irodalom....................................................74 7.4. Ajánlott irodalom................................................................................................................74 7.5. Fontosabb folyóiratok és folyóiratcikkek ...........................................................................78 7.6. További rendkívül színvonalas, korszerû jegyzet, szöveggyûjtemény, illetve oktatási célra készült film érhetõ el az alábbi honlapon....................................................................79

NAGY JANKA TEODÓRA KOMPLEX-E AZ ESÉLYEGYENLÕSÉG JOGI SZABÁLYOZÁSA MAGYARORSZÁGON?........................................................81 1. Alapfogalmak az esélyegyenlõséggel összefüggõ jogok körébõl ..................................................82 1.1. A fogyatékos személyek jogai és az emberi jogok generációi .............................................82 1.2. Egyenlõség, jogegyenlõség, esélyegyenlõség ....................................................................83 1.3. Esélyegyenlõsítõ jogalkotás ...............................................................................................84 2. Az esélyegyenlõségi jog nemzetközi dokumentumai.....................................................................86 3. Az esélyegyenlõségi jog hazai forrásai...........................................................................................90 4. Az esélyegyenlõség hazai ellátó- és intézményrendszere...............................................................99

DR. SIMA FERENC ORVOSI REHABILITÁCIÓS ALAPOK.......................................................................111 1. Általános ismeretek ......................................................................................................................111 1.1. Alapfogalmak WHO szerinti meghatározásban................................................................111 1.2. Prevenció és rehabilitáció .................................................................................................112 1.3. A rehabilitációs igény .......................................................................................................112 1.4. A rehabilitáció folyamata..................................................................................................113

6


2.

3.

4.

5.

6. 7. 8. 9.

1.5. A rehabilitáció színterei ....................................................................................................114 1.6. A társadalmi környezet hatása a rokkantságra...................................................................114 1.7. A rehabilitációs team.........................................................................................................115 A reumatológiai betegek rehabilitációja .......................................................................................115 2.1. Degeneratív megbetegedések ...........................................................................................115 2.2. Gyulladásos, autoimmun reumatológiai kórképek ...........................................................116 2.3. Az osteoporosis rehabilitációja.........................................................................................116 2.4. A juvenilis krónikus arthitis rehabilitációja ......................................................................117 Ideggyógyászati rehabilitáció.......................................................................................................117 3.1. Stroke utáni rehabilitáció ..................................................................................................117 3.2. A súlyos agysérültek rehabilitációja .................................................................................118 3.3. Gerincsérültek rehabilitációja...........................................................................................119 3.4. Cerebral pareticus betegek rehabilitációja........................................................................120 Gyermekkor .................................................................................................................................121 4.1. Leukémiás és daganatos betegségek.................................................................................121 4.2. Gyermekbelgyógyászati kórképek ...................................................................................122 Belgyógyászati betegségek ..........................................................................................................123 5.1. Kardiológiai rehabilitáció.................................................................................................123 5.2. Cukorbetegek rehabilitációja............................................................................................123 5.3. Vesebetegek rehabilitációja ..............................................................................................124 5.4. Légzésrehabilitáció ..........................................................................................................125 Baleseti sérültek és ortopédiai betegek rehabilitációja .................................................................125 Amputált betegek ellátása.............................................................................................................126 Daganatos betegek rehabilitációja................................................................................................127 Idõskorúak rehabilitációja............................................................................................................128

FARKASNÉ JAKAB ESZTER – MÉSZÁROS ANDREA A KOMPLEX REHABILITÁCIÓ INNOVÁCIÓS LEHETÕSÉGE: A SZOCIÁLIS REHABILITÁCIÓ ................................................................................131 1. 2. 3. 4.

Bevezetés .....................................................................................................................................131 A szociális rehabilitáció értelmezése, helye a komplex rehabilitációban......................................132 A szociális rehabilitáció területei..................................................................................................133 A szociális rehabilitáció szereplõi ................................................................................................135 4.1. A segítõ, a mentor .............................................................................................................135 4.1.1. Szükséges ismeretek a szociális rehabilitáció során ............................................135 4.1.2. Szükséges készségek a segítõ munkájához..........................................................137 4.2. A megváltozott munkaképességû kliens ...........................................................................138 5. A szociális rehabilitáció alapelvei ................................................................................................139 6. Megfelelõ támogatás kiválasztása ................................................................................................142 7. Szociális rehabilitáció gyakorlata a Kék Madár Alapítványnál....................................................145 7.1. A Kék Madár Alapítvány speciális munkaerõ-piaci szolgáltatásai ...................................145 7.2. Szociális rehabilitáció gyakorlata.....................................................................................145 7.2.1. Felmérés ..............................................................................................................146 7.2.2. Felkészítés ..........................................................................................................148

ADORJÁN ZSUZSANNA ILONA A PSZICHOLÓGIAI REHABILITÁCIÓ ......................................................................153 1. Bevezetõ.......................................................................................................................................153 2. A pszichológiai rehabilitáció ........................................................................................................154 3. Pszichológiai folyamatok, intervenciók a krónikus szomatikus betegséggel élõk rehabilitációjában.........................................................................................................................157

7

A REHABILITÁCIÓ KOMPLEX SZEMLÉLETE 3.1.

A rehabilitáció folyamán mûködõ lelki folyamatok és jelenségek ....................................157 3.1.1. A beteg.................................................................................................................157 3.1.2. A hozzátartozók...................................................................................................159 3.1.3. A szakemberek: az orvos és a gyógyító team többi tagja......................................159 3.1.4. Sorstársak ............................................................................................................159 3.2. A krónikus betegséggel való megküzdés (coping)............................................................159 3.3. Fõbb intervenciós lehetõségek .........................................................................................160 4. A különbözõ sérült állapotok hatása a személyiség fejlõdésére, intervenciók a rehabilitációban.163 5. Mentális és viselkedési rendellenességek, rehabilitáció...............................................................169 5.1. Oligofrénia, mentális retardáció .......................................................................................169 5.2. Pszichiátriai betegségben szenvedõk rehabilitációja........................................................169 6. A komplex rehabilitációs mentor..................................................................................................179

PETRÓCZI FERENC A PEDAGÓGIAI REHABILITÁCIÓ PARADIGMAVÁLTÁSI ESÉLYEI...................185 1. Bevezetõ.......................................................................................................................................185 1.1. Két mondat a tárgy értelmezéséhez és egy a tananyag használatához ...............................185 1.2. Mit nevezünk pedagógia rehabilitációnak? ......................................................................185 1.3. A pedagógiai rehabilitáció tartalmi elemei........................................................................186 2. A pedagógiai rehabilitáció célja, kiinduló pontja .........................................................................188 2.1. A pedagógiai rehabilitáció társadalmi céljai .....................................................................188 2.2. Az FNO, mint kiindulópont ..............................................................................................188 2.3. A szakmai rehabilitáció háttere és ellentmondásai Magyarországon ................................190 2.4. Nemzetközi megoldások és a magyar gyakorlat kialakulása ............................................192 3. A felnõttképzés kulcskérdései, funkciói és alanyai ......................................................................194 3.1. A felnõttkori pedagógiai rehabilitáció funkciói ...............................................................194 3.2. A pedagógiai rehabilitáció alapfeladatai és eszköztára .....................................................195 3.3. A Székesfehérvári Képzõ Központ képzési rehabilitációs gyakorlata ..............................197

SZELLÕ JÁNOS FOGLALKOZÁSI REHABILITÁCIÓ ÉS DIAGNOSZTIKAI ELJÁRÁSOK.............207 1. Bevezetés a foglalkozási rehabilitáció alapjaiba ..........................................................................207 1.1. A foglalkozási rehabilitáció jelentõsége ...........................................................................207 1.2. A fogyatékos személyek száma Magyarországon.............................................................209 1.3. A foglalkozási rehabilitáció legfontosabb európai alapelvei ............................................210 1.4. Hátránykezelési koncepciók, stratégiák Európában .........................................................212 1.5. Hátránykezelési koncepciók, stratégiák Magyarországon: ..............................................215 2. A komplex rehabilitáció rendszere ...............................................................................................218 2.1. A komplex rehabilitáció célja ...........................................................................................219 2.2. A komplex rehabilitációval kapcsolatos alapkövetelményei, rendszerszerû mûködésének alapjai ........................................................................................................221 2.3. A komplex rehabilitáció minõsítési rendszerének alapja az FNO: ....................................223 2.4. Rehabilitációs modellek Ausztriában, Németországban a diagnosztikai eljárás szempontjából...............................................................................224 3. A foglalkozási rehabilitáció intézményei Magyarországon..........................................................226 3.1. A foglalkozási rehabilitációban közvetett módon résztvevõ alapintézmények.................226 3.2. Az Állami Foglalkoztatási Szolgálat intézményei ............................................................229 4. A foglalkozási rehabilitáció megalapozása ..................................................................................231 4.1. A megváltozott munkaképességû emberekkel való foglalkozás alapelvei........................231 4.2. Az ÁFSZ célcsoportjai .....................................................................................................232 4.3. Az ügyfél útja a foglalkozási rehabilitációban ..................................................................233

8

A REHABILITÁCIÓ KOMPLEX SZEMLÉLETE 5. A foglalkozási rehabilitáció folyamata .........................................................................................234 5.1. Információk biztosítása ....................................................................................................234 5.2. Az ügyfelek megismerése .................................................................................................235 5.3. A diagnózis készítés módszerei ........................................................................................238 5.4. Tervkészítés, megállapodás megkötése ............................................................................240 5.5. Monitoring, értékelés........................................................................................................241 6. Tanácsadók, mentorok feladatai ...................................................................................................242 6.1. A foglalkoztatási rehabilitációban közremûködõ szakemberek körének, feladatainak meghatározása..............................................................................................243 6.2. Módszerek, technikák számbavétele ................................................................................244 6.3. Mentorszolgáltatás ...........................................................................................................246

9


ELÕSZÓ A komplex rehabilitáció fontosságát megfogalmazó nemzetközi és hazai társadalmi gyakorlat-, illetve szemléletváltozás generálta igényekre válaszként 2008 õszén került sor a PTE Illyés Gyula Fõiskolai Kar és az Egészségtudományi Kar együttmûködésében a Komplex rehabilitációs mentor szakirányú továbbképzés megalapítására, majd egy esztendõvel késõbb indítására is. A nemzetközi gyakorlattal egyezõen már a képzés kidolgozása is több szempontból „komplex” módon valósult meg: a képzési program a terület kiváló elméleti és gyakorlati szakemberei közös gondolkodásának eredményeként alakult, formálódott. A komplex rehabilitáció hangsúlyossá válása a gyakorlatban elkerülhetetlenné tette a rehabilitációs ismeretek komplex alapokra helyezését, az integrált ellátásokra épülõ bõvítését, az orvosi, foglalkozási, mentális/pszichológiai, képzési és szociális rehabilitációs ismeretek új típusú integrációját. A képzõ szakemberek számára célkitûzésként fogalmazódott meg, hogy a résztvevõk képessé váljanak az ember és társadalmi környezete közötti harmónia kialakítására és megõrzésére, a feszültségeket hordozó viszonyok, problémák megelõzésére, illetve azok szakszerû kezelésére, az egyén társadalomba történõ integrálására/reintegrálására a komplex rehabilitáció kapcsán felmerülõ lehetõségek felhasználásával, alkalmazásával. Emellett célként határozódott meg, hogy a képzésben résztvevõk – korábban megszerzett ismereteikre, kompetenciáikra, készségeikre alapozva, azok fejlesztésével és bõvítésével – képessé váljanak az igényeknek, a szükségleteknek, a komplex rehabilitáció szakmai feladatainak megfelelõ hatékony szakmai munkára. Egy képzés formálódása, alakulása – miként maga a professzionalizálódás is – hosszú, számos kérdést, problémát megfogalmazó folyamat. E tanulmánykötet szerzõi gyógypedagógusként, jogászként, orvosként, szociális munkásként, pszichológusként, szociológusként és foglalkoztatási szakemberként a rehabilitáció legkülönbözõbb területérõl érkeztek. Mégis egy közös gondolkodás, folyamatos párbeszéd részeseiként szólnak tanulmányaikban a komplex rehabilitáció alapkérdéseirõl, a komplex rehabilitáció egyes területeirõl, a közös gondokról, problémákról. Bármely oldalról közelítve osztják meg azonban elképzeléseiket, tapasztalataikat, kétségeiket, összeköti õket a rehabilitáció komplex szemlélete és az a tény, hogy az általuk leírtak fókuszában mindig egy formálódó, alakuló professzió, a komplex rehabilitációs mentor áll. A Fogyatékos Személyek Esélyegyenlõségéért Közalapítvány által kiírt „Foglalkozási rehabilitációs témájú, felsõfokú szakirányú továbbképzési szakon tanuló 11


hallgatók költségtérítésének támogatása” pályázat lehetõséget nyújtott az elmúlt három év képzésfejlesztése során felhalmozott tapasztalatok írásban történõ összegzésére és publikálására. A Szekszárdi Szociális Mûhely Tanulmányok kiadványsorozatban most közreadott tanulmányok a Komplex rehabilitációs mentor képzésben kifejlesztett, több esetben a hallgatókkal közösen alakított – számos tanulmányban a hallgatók tapasztalatait, kutatási eredményeit is beépítõ – tananyag részei. E kötet a rehabilitáció komplex szemléletét hangsúlyozó törekvésekrõl készült, annak értékeit újrafogalmazó, 2010 nyarán készült pillanatfelvétel folyamatosan változó világunkban, amelynek eredményeit, kérdésfelvetéseit szívesen osztjuk meg a hallgatók, a szakemberek és a terület iránt érdeklõdõk legszélesebb körével! Szekszárd, 2011. november 10. A Szerkesztõk

12

A KOMPLEX REHABILITÁCIÓ TÁRSADALMI ÉS SZEMLÉLETI ALAPJAI

HORVÁTH PÉTER


1. A komplex rehabilitáció alapfogalmai: a fogyatékosság 1.1.

A komplex rehabilitáció társadalompolitikai indokoltsága

Közismert tény, hogy a fogyatékos emberek foglalkoztatottsága Magyarországon – az Európai Unió átlagához képest – rendkívül alacsony.1 A 2001. évi2 – immár 9 éve készült – népszámlálás adatai alapján 11%. A 2002. II. negyedévében végzett KSH felmérés adatai is hasonló arányokat mutatnak: „A 656 ezer munkavállalási korúnak minõsülõ tartós egészségi problémát jelzõk közül kevesebb, mint 95 ezren voltak jelen 2002. II. negyedévében a munkaerõpiacon, ebbõl is közel 10 ezren munkanélküliként.”3 Ez 14,5%. A legfrissebb, 2008. IV. negyedévi adatok a következõ képet mutatják: a „18-64 évesek 22,8%-a válaszolta azt, hogy van olyan egészségkárosodása, amely a vizsgált idõszakot megelõzõ félévben fennállt, vagy legalább ilyen hosszan még fenn fog állni, azaz tartósnak tekinthetõ. Ez összességében 1,4 millió fõt jelentett.”4 Az aktivitási arány 27,4%, a foglalkoztatási ráta 23%.

1 2 3 4

A kézirat lezárásának idõpontja: 2010. június 30. 2001. évi népszámlálás. 12. A fogyatékos emberek helyzete. Központi Statisztikai Hivatal, Budapest, 2003. Megváltozott munkaképességûek a munkaerõpiacon 2002. II. negyedév. Központi Statisztikai Hivatal, Budapest, 2002. Társadalmi jellemzõk és ellátórendszerek. 2008. Központi Statisztikai Hivatal, Budapest, 2009.

133


1. sz. táblázat A népesség fogyatékosság és gazdasági aktivitás szerint, 1990, 2001 % 1990 Gazdasági aktivitás

összesen

2001

nem fogyatékos fogyatékos

összesen

fogyatékos

személyek

nem fogyatékos

személyek

Foglalkoztatott

43,6

16,6

44,6

36,2

9,0

37,8

Munkanélküli

1,1

0,7

1,1

4,1

2,0

4,2

Inaktív keresõ

25,6

57,5

24,5

32,4

76,7

29,8

Eltar tott Összesen

29,7

25,2

29,8

27,3

12,2

28,2

100,0

100,0

100,0

100,0

100,0

100,0

2. sz. táblázat A foglalkoztatási és munkanélküliségi ráta alakulása a legmagasabb iskolai végzettség szerint, 2008 % megnevezés

megváltozott változatlan megváltozott változatlan munkaképes- munkaképes- munkaképes- munkaképességûek ségûek ségûek ségûek foglalkoztatási rátája

8 általánosnál alacsonyabb

munkanélküliségi rátája

4,1

16,0

32,8

47,4

8 általános

14,1

44,2

27,4

18,4

szakiskola vagy szakmunkásképzõ

28,4

75,4

13,3

8,0

érettségi

29,6

65,3

11,8

5,6

felsõfokú

35,0

82,2

10,7

2,7

összesen:

23,0

67,3

16,3

7,4

Kevésbé közismert, de tény, hogy Magyarországon 2008-ban a GDP 2,9%-át, összességében 725 milliárd forintot fordítottunk az aktív korúak rokkantsági nyugdíjára, illetve az egészségkárosodott személyek szociális járadékainak finanszírozására.5 A fentiekben bemutatott két, egymással egyébként szoros összefüggésben álló tényezõ – a fogyatékos személyek alacsony foglalkoztatottsági szintje, illetve az

5

Pulay Gyula: A megváltozott munkaképességû személyek támogatási rendszere társadalmi-gazdasági hatékonyságának vizsgálata. Állami Számvevõszék Kutató Intézete, Budapest, 2009.

14


EU-s összehasonlításban is igen magas „rokkantsági, egészségkárosodási kiadások” – a népesség öregedésével és az aktív korúak arányának csökkenésével párhuzamosan igen komoly kihívást jelentenek a magyar társadalom napjainkra jellemzõ életében. Az emberi jogi érvek mellett gazdaságpolitikai érdekek határozzák meg a fogyatékosságügyi politika egyik legfontosabb célkitûzését: minden munkaképes korú, fogyatékos ember számára biztosítani kell a munkahely megõrzését, illetve a munkába (vissza)vezetõ utat. Ezt a célt szolgálja a továbbiakban bemutatásra kerülõ komplex rehabilitációs intézmény-rendszer. 1.2.

A komplex rehabilitáció célcsoportja: a fogyatékos és a megváltozott munkaképességû személy

A komplex rehabilitáció célcsoportját – a hatályos magyar jogrendszer, a szakmaés fejlesztéspolitikai dokumentumok, illetve az Állami Foglalkoztatási Szolgálatnál és részben ahhoz kapcsolódóan a civil szférában kiépített szolgáltatás-rendszer alapján – a megváltozott munkaképességû személyek, illetve azok az emberek alkotják, akikre a „fogyatékos” jelzõt szokás használni. 1.3.

A célcsoport megjelölésére használt fogalom

A célcsoport megjelölésére számos fogalmat ismerünk és használunk. Ilyen a „fogyatékosok”, a „fogyatékos személyek”, a „fogyatékkal élõ személyek” vagy a „fogyatékossággal élõ személyek”. Találkozhatunk továbbá a „sérült”, az „akadályozott” vagy a „korlátozott” kifejezésekkel is. A „fogyatékosok” megjelölés használta sértõnek számít. Ebben az esetben ugyanis a jelzõt fõnévi formában használjuk, amivel magát az embert az egyik tulajdonságával nevezzük meg. A „fogyatékos személy” használatával kapcsolatosan megoszlik úgy az érintettek, mint a szakemberek véleménye is. A hagyományosnak tekinthetõ, és így az idõk folyamán negatív tartalommal, elõítéletekkel összefonódott fogalom megújítására sok kísérletet ismerhetünk. Ide tartozik az angol (people with disabilities; children with special needs) vagy a német (Menschen mit Behinderung) kifejezések „tükörfordítása”: fogyatékkal, illetve fogyatékossággal élõ emberek. Az elõbbi azért terjedhetett el, mert rövidebb az utóbbinál. Tudni kell azonban, hogy a „fogyaték” kifejezés – bár sajnálatos módon számos jogszabályunk is alkalmazza, a politikai életben is gyakran találkozhatunk vele – a katonai szótárban szereplõ fogalom, és azt a mértékegységet jelöli, amivel a háborús helyzetben elszenvedett veszteséget, fogyatkozást mérik. Másfelõl a „fogyaték”-ról más, negatív tartalmú, „ék”-re végzõdõ kifejezésekre asszociálhatunk úgy, mint köpedék, hányadék, söpredék. A „fogyatékossággal élõ ember” kifejezés használatát szerencsésebbnek vélem, bár az érintetteknek 15


erre is válaszuk: õk sem a fogyatékosságukkal, sokkal inkább a családjukkal élnek. A komplex rehabilitációban közremûködõ szolgáltatók közül sokan kedvelik a „sérült” kifejezést, de elterjedt az „értelmileg akadályozott” vagy a „mozgáskorlátozott” kifejezés is. Bár meggyõzõdésem, hogy adott fogalom használata egyúttal a fogalom használójának értékrendjét is tükrözi, mégis úgy gondolom: leghelyesebben akkor járunk el, ha megkérdezzük az érintetteket arról, hogy mit hallanak a legszívesebben. 1.4.

A fogyatékos emberek nem alkotnak homogén csoportot

A „fogyatékos emberek” kifejezés egy olyan gyûjtõfogalom, amelyik számos, eltérõ szükségletû kisebb csoportot is magába foglal. Ide szokás sorolni az értelmi sérült, az autista, a mozgássérült, a látás- és hallássérült, a beszédfogyatékos, a siketvak, a súlyosan és halmozottan sérült embereket, de a Fogyatékossággal élõ személyek jogairól szóló ENSZ egyezmény alapján ide tartoznak a pszichoszociális fogyatékossággal élõ emberek is. Igazából a felsorolt kategóriák is gyûjtõfogalmak, hiszen pl. a hallássérült emberek csoportja tovább bontható a siketekre és a nagyothallókra, a látássérült emberek pedig a vakokra, az aliglátókra és a gyengénlátókra. A „Befogadó társadalom alapja a diszkrimináció-mentességgel párosuló pozitív cselekvés” alcímû „Madridi Nyilatkozat”-ban a 2003-ban Madridban összegyûlt Európai Fogyatékosságügyi Kongresszus több mint 400 résztvevõje errõl a kérdésrõl a következõképpen fogalmazott: „A fogyatékos emberek heterogén csoportot alkotnak. Mint a társadalom minden rétege, a fogyatékos emberek is igen sokrétû csoportot képeznek, és csak az a szakmapolitika sikeres, amely tiszteletben tartja ezt a sokféleséget.”6 Ez a sokféleség lehet az alapja a rehabilitációs szolgáltatások során alkalmazott módszereknek, eszközöknek, kommunikációs csatornáknak. Így pl. a hallásmaradvánnyal nem rendelkezõ siketek esetében olyan megoldásokat kell keresni, amelyek segítségével az egyébként hallható információk láthatóvá (pl. írásbeliség, jelnyelv, fényjelzések), esetleg a rezgések bõrön keresztül érzékelhetõvé válnak. A nagyothallók esetében a hangok erõsítése is elegendõ lehet (pl. hallást javító készülék és/vagy indukciós hurkok alkalmazása). A vak embereknek arra van szükségük, hogy a látható információkat hallhatóvá vagy tapinthatóvá alakítsuk (pl. Braille-írás, beszélõ szoftverek), míg a gyengénlátóknál a látható információk érzékelhetõvé tételére kell gondolnunk (pl. erõsebb kontrasztok, nagyobb betûtípusok vagy nagyítógépek alkalmazása).

6

Madridi Nyilatkozat értelmében a befogadó társadalom alapja a diszkrimináció-mentességgel párosuló pozitív cselekvés. Foglalkoztatáspolitikai és Munkaügyi Minisztérium, Budapest, 2005.

16


1.5.

A fogyatékosság fogalmának értelmezése az FNO alapján

A „fogyatékosság” mint fogalom jelentését az Egészségügyi Világszervezet (WHO) által 2001-ben kiadott, a „Funkcióképesség, fogyatékosság és egészség nemzetközi osztályozása” (FNO) alapján járjuk körbe. Az FNO kiindulási alapja az egészség, illetve a környezeti és a személyes tényezõk. A FNO megkülönbözteti a test struktúráit és azok funkcióit, és ezeket csoportosítja, osztályozza. A testi struktúráknak (pl. a szemünkkel, a fülünkkel) különbözõ funkciói vannak (pl. a látás, illetve a hallás). A funkciók szükségesek ahhoz, hogy el tudjunk látni bizonyos tevékenységeket (pl. a látás szükséges, de nem elégséges az olvasáshoz, a hallás szükséges, de nem elégséges az utcai közlekedéshez). A társadalom életében (pl. a munkavégzés) ezen tevékenységeken keresztül veszünk részt. A részvétel lehetõségét vagy annak minõségét ugyanakkor nem csak a testi struktúrák és/vagy a testi funkciók épsége vagy éppen sérülése (azaz az egészség) befolyásolja. Az FNO a tevékenységeket és a részvétel tényezõit számba veszi, csoportosítja és osztályozza. Lehet pl. a látószerv ép, így a látás is tökéletes, az éjszaka sötétjében (városon kívül, az erdõben, holdfény és a csillagok hiányában) a látás nem sokat segít a téri tájékozódásban. Ezt környezeti tényezõnek nevezzük. Az FNO a környezeti tényezõket is számba veszi, csoportosítja és osztályozza. Lehet a látószerv ép, így a látás is tökéletes, ha valaki az iskolában nem tanult meg folyékonyan olvasni és az elolvasott szöveget értelmezni, akkor ez akadályozni fogja õt az olvasást feltételezõ munkakörök betöltésében. Ezt személyes tényezõnek nevezzük. Ha a szem vagy a hozzá kapcsolódó struktúra sérül, annak az lehet a következménye, hogy a látás mint funkció is sérül. A látás sérülése akadályozhatja az olvasást (tevékenység), ami viszont korlátozhat a munkavégzésben (részvétel). Az FNO ezt a helyzetet – azaz a munkavégzésben való korlátozottságot – nevezi fogyatékosságnak! „A fogyatékosság a károsodásokat, a tevékenység akadályozottságát és a részvétel korlátozottságát felölelõ gyûjtõfogalom. Egy kóros egészségi állapotú egyén, valamint kontextuális (környezeti és személyes) tényezõi közötti kölcsönhatás negatív oldalát jelöli meg.”7 Vitathatatlan tehát, hogy lehet „a látás sérült”, hogy beszélhetünk „a látás sérülésérõl”; sõt, olyan emberrõl is, akinek a látása sérült. Ugyanakkor ez csak akkor tekinthetõ fogyatékosságnak, ha a személyi és környezeti tényezõkre IS figyelemmel adott tevékenység akadályozott ÉS a részvétel korlátozott. Ha pl. egy látásában sérült ember számítógépes munkát tud végezni, ha egy hangzó beszédre képtelen, de augmentatív kommunikációs eszkö-

7

A funkcióképesség, fogyatékosság és egészség WHO-ESZCSM-OEP-Medicina Könyvkiadó, 2001., 2004.

17

nemzetközi

osztályozása,


zökkel kommunikációra képes ember „el tudja mondani” gondolatait, akkor ezekben a helyzetekben nem tekinthetõk fogyatékosnak. Az „FNO mint értékrend” lehetõvé teszi, hogy • az egyént (az érintett ügyfelet) különbözõ készségekkel rendelkezõ, komplex személyiségként értékeljük; azaz ne csak valamely testi struktúra vagy funkció sérülését, valaminek a hiányát vegyük észre (látásában sérült, értelmében fogyatékos, mozgásában akadályozott stb.), hanem felmérhessük azokat a mûködõ testi funkciókat, személyes tényezõket amelyekre építeni lehet, illetve amelyek fejlesztésére adott tevékenység elvégzéséhez szükség van; • átgondoljuk a tevékenységek végzéséhez, a társadalmi részvételhez szükséges környezeti feltételeket is; azaz rehabilitációs tervezésünknek központi elemévé váljon az ügyfél mellett a környezet is. Sõt, elõfordulhatnak olyan helyzetek is, amikor az ügyfél rehabilitálása helyett a „környezet rehabilitálására” helyezõdik át a hangsúly. Az „FNO mint osztályozási rendszer” azért fontos számunkra, mert új távlatokat nyit az egyéni és környezeti rehabilitációban, illetve az egyenlõ esélyû részvételre irányuló szolgáltatások tervezésében és megvalósításában. Ezt az összefüggés-rendszert mutatja a következõ ábra:

1. ábra Most nézzük meg az alábbi képet, majd gondolkodjunk! Mit tudunk elmondani a képrõl? Ki(ke)t és milyen helyzetet látunk a képen? A képen két személy látható; a nõ a lépcsõn lefelé halad, a férfi kerekesszékben ül. Tegyük fel, hogy a férfi el akar jutni a nõhöz, vagy fel akar jutni az emeletre. A férfi megvárhatja, amíg a nõ lejön. Vajon mit gondolhatunk még, és mit tudunk biztosan a kép alapján? 18


1. kép Ha a cél, hogy a kerekesszéket használó személy fel tudjon menni az emeletre, úgy – elsõ látásra – azt gondolhatjuk, hogy a szintkülönbség leküzdésében a kerekesszéket használó férfi akadályozott. A lépcsõk környezeti akadályként jelennek meg elõttünk. Hogyan kell vajon ezt a helyzetet az FNO alapján értékelni? Kérdés: mondhatjuk-e, hogy a férfi mozgásfogyatékos vagy inkább ebben a helyzetben a mozgásában akadályozott? Az FNO megjelenését megelõzõen a férfit tekintettük fogyatékosnak; és õt magát, illetve a „fogyatékosságát” a rehabilitáció „tárgyának”. A „fogyatékosság megszüntetéséhez” ebben a megközelítésben valószínûleg mûtétre lenne szükség (az egészségügyi rehabilitáció keretében a mûtét sikerességének esélyét már valószínûleg mérlegelték). Az FNO megjelenését követõen azt mondjuk, hogy ez a férfi mozgásában a korlátozó környezeti feltételek miatt akadályozott: „rehabilitálni” tehát a környezetet kell. Ma már közismert megoldás erre a helyzetre pl. egy lift beépítése. Persze arra is figyelni kell, hogy a liftben a kezelõfelület a kerekesszékbõl elérhetõ magasságban legyen. Ahhoz, hogy ezt meg tudjuk tervezni, nem a férfit kell felmérni, hanem a kerekesszék magasságát kell ismerni. Gondolkodjunk tovább! Az FNO a környezeti tényezõk mellett számol a személyes tényezõkkel is. A testi struktúrákat és funkciókat pedig meg tudja közelíteni pozitív oldalról is: a tevékenység egy feladat vagy cselekvés – esetünkben a lépcsõn járás – végrehajtása az egyén által, ami a test funkcióképességének egyéni 19


vetületeit tükrözi. Ha ezeket a szempontokat is figyelembe vesszük a helyzet értékelése, és abból következõ módon az egyéni rehabilitációs terv összeállítása során, úgy számolhatunk a kerekesszékkel történõ lépcsõn járás megtanításának lehetõségével is (ami persze ismét sok tényezõtõl függ: a karizom ereje, a lépcsõk magassága, kapaszkodási lehetõségek, egyéni motiváltság). A képen látható helyzet megoldása ma már egyre kevésbé ütközik személetbeli akadályokba. De hogyan lehet ezeket az értékeket, ezt a megközelítést más fogyatékossági csoportokba tartozók esetében alkalmazni? A következõ példán keresztül a siket szülõ(k) siket gyermekének világáról fogunk gondolkodni. A halló szülõ halló gyermekét a „hallók kultúrája” veszi körül. Ebben a kultúrában a hallás érték; a hangoknak jelentõs szerepe van a beszéd fejlõdésében, így az anyanyelv elsajátításában; a téri tájékozódásban, vagy a hangok (pl. zene) nyújtotta örömök megélésében. A siket szülõ(k) siket gyermekét „siket kultúra” veszi körül. Ebben a kultúrában a vizuális ingereknek (jeleknek, jelnyelvnek) jelentõs szerepe van az anya nyelvének (azaz a jelnyelvnek) az elsajátításában; a téri tájékozódásban. Hogyan lehet, lehet-e a két kultúrát hierarchikus rendbe sorolni? Milyen választ tud adni a siket szülõ(k) siket gyermekének fejlesztésére a rehabilitációs szemlélet, illetve az egyenlõ esélyû részvétel gondolatát központba helyezõ szemlélet? A „halló kultúrában” a hallás érték. Az erre, illetve a kisebbségi lét hátrányaitól való megóvásra épülõ rehabilitációs szemlélet keresi a siket gyermek „hallóvá” alakításának lehetõségét egyrészt a hallás lehetõségének biztosításával, másrészt a hangzó beszéd megtanításával. Az orvostudomány a rohamos fejlõdésének köszönhetõen tud már megoldást: ez a cochleáris implantáció; ami többek között a siket gyermek, felnõtt számos személyes tulajdonságától, a mûtét sikerességétõl, a segédeszköz minõségétõl, a mûtétet követõ hallás- és beszédfejlesztéstõl függõen meghozhatja a hallás élményét, így a többségi társadalom által beszélt, hangzó nyelv elsajátítása is könnyebbé válik. Ezzel a siket gyerek „fogyatékosságára”, a siketség megszüntetésére irányuló rehabilitációs eljárással sokan nyertek már, de az is tény, hogy akik nyertek, egyidejûleg elvesztették a „siket kultúrát”. Ha a „siket kultúra” megõrzését tekintjük értéknek, ha a részvétel-orientált eszközöket keresünk, úgy a „siketség” elfogadása és megõrzése mellett a jelnyelv oktatására, a jelnyelvi tolmácsolás megszervezésére, a jelnyelvi kultúra ápolására és gyarapítására kell idõt, pénzt és humán-erõforrást biztosítani. Meggyõzõdésem, hogy egyik megközelítés sem értékesebb a másiknál, egyik megoldás sem lehet kizárólagos. Ugyanakkor a szülõknek és szakembereknek nagy felelõsségük van abban, hogy ebben a kérdésben az önálló döntéshozatalra még segítséggel sem képes, 6 évesnél fiatalabb gyerekeknek melyik utat, melyik kultúrát választják. Ha valakit érdekel a többség – kisebbség kérdése fogyatékosságügyi megközelítésben, úgy javasolom H.G.Wells: A vakok országa c. novelláját, amelyben egy látó ember téved a vakok országába, és akinek egyedüli látóként kell(ene) beilleszkednie a vakok világába. Ajánlom továbbá az „Ability Park” felkeresését, vagy a „Láthatatlan” c. kiállítás vagy a „Vakrepülés Színjátszó Egyesület” 20


egy-egy elõadásának megtekintését. Az „Ability Park”-ban megtanulhatunk pl. kerekesszékkel közlekedni vagy elsajátíthatunk néhány jelet. A kiállításon, illetve a színházban teljes (stílszerûen: vak) sötétségben bízhatjuk magunkat vak embertársainkra, akik nélkül ezekben a helyzetekben elveszettek, kiszolgáltatottak lennénk. További, kulturális élményt jelenthet a Baltazár Színház elõadásainak a megtekintése. Ebben a közösségben – Magyarországon egyedülálló kezdeményezésként – a hivatásos társulat valamennyi tagja értelmileg akadályozott. A Nonprofit Média Központ Alapítvány pedig sérült embereket támogat egyrészt a médiában való szereplésre történõ felkészítésben, másrészt önálló filmek elkészítésében. Itt tehát nem a fogyatékos személy a filmalkotás témája, hanem a filmet készítik érintettek. Az FNO lapozgatását azért ajánlom, mert az FNO az osztályozási rendszerrel olyan mankót nyújt a rehabilitációt tervezõ szakember kezébe, amelynek segítségével nem lehet fontos szempontot figyelmen kívül hagyni. Ehhez a „tevékenységek és részvétel”-lel, illetve a „környezeti tényezõk”-kel foglalkozó fejezetek ismeretére és szisztematikus alkalmazására van szükség. A „tevékenységek és részvétel” az alábbi, az FNO-ban további alcsoportokra bontott szempontokat tartalmazza: • tanulás és az ismeretek alkalmazása • céltudatos érzékelési tapasztalatok • alapszintû tanulás • ismeretek alkalmazása • általános feladatok és elvárások • kommunikáció • kommunikáció – megértés • kommunikáció – létrehozása • társalgás, kommunikációs eszközök és technikák használata • mobilitás • testhelyzet-változtatás és –fenntartás • tárgyak hordozása, mozgatása és kezelése • járás és haladás • helyváltoztatás szállítóeszközzel • önellátás • élet otthon • szükségletek kielégítése • háztartási teendõk • háztartási tárgyak karbantartása, segítés másoknak • személyközi viszonyok és kapcsolatok • általános személyközi interakciók • meghatározott személyközi kapcsolatok • fõ életterületek 21


• oktatás • munka és munkavállalás • gazdasági élet • közösségi, társadalmi és magánélet A „környezeti tényezõk” fõbb, az FNO-ban további alcsoportokat tartalmazó fejezetei: • termékek és technológiák • természetes környezet és emberi beavatkozással létrehozott változások a környezetben • támaszok és kapcsolatok • attitûdök • szolgáltatások, rendszerek és szabályozók Ezt a fajta új gondolkodást tükrözi dr. Köncezi György8 alábbi ábrája is:

2. ábra 8

Könczei György: A rehabilitáció és a fogyatékosság. In: Könczei György – Kullmann Lajos: Bevezetés a komplex rehabilitációba. Szöveggyûjtemény. ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Kar, Budapest, 2009.

22


1.6.

A komplex rehabilitáció konkrét célcsoportja

Az eddigiekben áttekintettük a „fogyatékosság” megjelölésére használt fogalmakat; megállapítottuk, hogy a fogyatékos emberek nem alkotnak homogén csoportot; megismerkedtünk az FNO szemléletével és betekintetünk az osztályozási rendszerbe. Az itt következõ részben vissza kell térnünk arra a kérdésre, hogy kit kell a komplex rehabilitáció célcsoportjának tekintenünk. Legtágabban mindazokat az inaktív, munkaképes korú fogyatékos embereket, akik munkát kívánnak vállalni; függetlenül attól, hogy • milyen mértékû, súlyosságú a fogyatékosságuk(!), azaz akár a súlyosan és halmozottan fogyatékos embereket is; • a fogyatékosság veleszületett vagy baleset, betegség következtében alakult ki; • részesülnek-e rehabilitációs járadékban, rokkantsági vagy egészségkárosodáshoz kapcsolódó ellátásokban, álláskeresési járadékban (azaz regisztrálták-e magukat a munkaügyi szervezetnél), szereztek-e szolgálati idõt vagy sem. • Szûkebben értelmezve, tekintettel arra, hogy számos aktív munkaerõpiaci eszköz alkalmazása feltételekhez kötött, a fentiek közül azok, akik • álláskeresési járadékban részesülnek; megváltozott munkaképességû álláskeresõk, • jogszabály alapján megváltozott munkaképességûek. 3. sz. táblázat9 Az adott évben álláskeresõként (munkanélküliként) nyilvántartásba vett megváltozott munkaképességû személyek létszáma 1999-2008. Naptári év Létszám (fõ)

1999

2000

2001

2002

2003

2004

2005

2006

2007

2008

26705 32899 42825 38276 42704 45002 47792 44360 40551 41346

(Forrás: Foglalkoztatási és Szociális Hivatal)

A legszûkebb értelmezés szerint a késõbbiekben bemutatásra kerülõ rehabilitációs megállapodás alapján komplex rehabilitációs szolgáltatásban, illetve rehabilitációs mentor nyújtotta támogatásban azok a személyek részesülhetnek, akik számára rehabilitációs járadékot állapítottak meg, illetve akik maguk kérték rehabilitációs járadék megállapítását. Rehabilitációs járadék megállapítására pedig jellemzõen

9

Pulay Gyula: A megváltozott munkaképességû személyek támogatási rendszere társadalmi-gazdasági hatékonyságának vizsgálata. Állami Számvevõszék Kutató Intézete, Budapest, 2009.

23


az ún. III. csoportos rokkantsági nyugdíjas kategóriába sorolható személyek esetében kerül sor. 4. sz. táblázat

A rehabilitációs járadékról szóló törvény alapján 2008. január 1-jén bevezetett rendszerben a komplex rehabilitációs szolgáltatások tervezéséhez, koordinálásához és nyújtásához szükséges humán-erõforrás és infrastrukturális kapacitások kiépítése az állam által garantált komplex rehabilitációs szolgáltatások tényleges nyújtásával párhuzamosan történik. Ezért világos, hogy érvényesíteni kell a fokozatosság elvét, és a komplex rehabilitáció garantált szolgáltatásait elõször a könnyebben rehabilitálhatónak gondolt, legszûkebb értelmezés szerinti személyi kör számára kell megszervezni (lásd rehabilitációs járadékban részesülõk). Elsõ körben tehát õk jelentik a komplex rehabilitáció célcsoportját, és ehhez kevéssé van szükség fogyatékosságügyi ismeretekre. Így viszont éppen azok a fogyatékos személyek maradnak ki a komplex rehabilitációs mentor kliens-körébõl, akiknek valóban szükségük lenne a munkahely megtalálása és megtartása érdekében támogatásra. Összefoglalás: Az 1. fejezetben megállapítottuk, hogy a komplex rehabilitáció iránti szükséglet megjelenése a fogyatékos emberek alacsony foglalkoztatottsági szintjével és a magas rokkantsági kiadásokkal magyarázható. Áttekintettük a célcsoport megjelölésére használt fogalmakat, a fogyatékos emberek különbözõ szükségletû csoportjait. Részletesen foglalkoztunk a WHO „Funkcióképesség, fogyatékosság és egészség nemzetközi osztályozásával”, aminek a legfontosabb üzenet, hogy a rehabilitációt az ügyfél megmaradt képességeire lehet alapozni, és hogy a környezeti tényezõk is hatással vannak a rehabilitáció eredményességére. Végezetül átgondoltuk a komplex rehabilitáció tágan, szûken és legszûkebben értelmezhetõ célcsoportját. 24


Kulcsszavak: alacsony foglalkoztatottság, magas rokkantsági kiadások, fogyatékosság, nem heterogén csoport, Világegészségügyi Szervezet, FNO, testi funkciók, testi struktúrák, tevékenység, részvétel, személyes tényezõk, környezeti tényezõk; Kérdések: 1. Miért fontos az, hogy tudjuk, a fogyatékos emberek nem alkotnak homogén szükségletû csoportot? 2. Mi a „Funkcióképesség, fogyatékosság és egészség nemzetközi osztályozása” c. WHO dokumentum max. 3 mondatban összefoglalható lényege? 3. Mit tekint az FNO fogyatékosságnak? 4. Mit jelentenek a komplex rehabilitációs folyamatban a „személyes tényezõk”, és miért érdemes a „környezeti tényezõket” is átgondolni? 5. A komplex rehabilitációs mentor képzésen belül a „rehabilitációs alapismeretek” tanegységhez kapcsolódó gyakorlati órán a hallgatói csoportban kialakított „rehabilitációs team” tagjai kaptak egy-egy gyümölcsöt. Végiggondolták az adott „Gyümölcs-ország” legfontosabb jellemzõit. Ezt követõen kaptak egy-egy zöldséget. Melyek voltak a „Zöldség” és melyek a Gyümölcs-országba” történõ befogadásának legfontosabb tanulságai?

2. A komplex rehabilitáció alapfogalmai: a munkaképesség megváltozása 2.1.

Mit a különbség a munkavégzési és a munkavállalási képesség között?

A munkaképesség adott tevékenység elvégzésének, a munkavégzésnek a képességét jelöli. A munkavégzés képessége és a munka vállalásának képessége nem azonos fogalmak. Utóbbi körbe azok a képességek tartoznak, amelyek a munkavégzésre irányuló jogviszony létesítéséhez, azaz a szerzõdés, a megállapodás tartalmának, a munkaadó utasításainak az értelmezéséhez, a belátási képességhez tartoznak. A komplex rehabilitáció szempontjából a kétféle képesség-csoport megkülönböztetésének azért van jelentõsége, mert vannak olyan, elsõsorban értelmileg akadályozott, autista, pszichoszociális fogyatékossággal élõ vagy súlyosan és halmozottan sérült emberek, akik képesek a munka elvégzésére, de támogatásra van szükségük a munka vállalása tekintetében. Erre a kérdésre a cselekvõképességgel foglalkozó fejezetben még visszatérünk.

25


2.2.

A veleszületett fogyatékosságról és a munkaképesség baleset vagy betegség következtében történõ megváltozásáról

Érdemes továbbá a munkaképesség szempontjából az alábbi csoportok megkülönböztetése is: • azok a személyek, akik veleszületett vagy (kora)gyermekkorban szerzett fogyatékosság miatt adott munkavégzési képesség-szinttel érik el a munkaerõpiacot; • illetve azok a személyek, akiknek az esetében az aktív korban, általában betegség vagy baleset következtében változik meg a munkaképességük. Az elõbbi csoportba tartozók esetében – más gyermekekhez, tanulókhoz hasonlóan – az iskola-rendszer (az általános képzés, majd pl. a szakképzés) feladata a munkaerõpiacra való felkészítés. A fogyatékosság tényének elfogadása elsõsorban a szülõk problémája, és ez – jó esetben – megtörténik a felnõtté válásig. Ezt a tevékenységet gyógypedagógiai tanácsadásnak, nevelésnek-oktatásnak, fejlesztésnek vagy habilitációnak is nevezhetjük. A közoktatási rendszer és az iskolarendszerû szakképzés, illetve az ezeken a területeken jellemzõ fejlesztések nem képezik a tananyag tárgyát. Ugyanakkor számolni kell azzal, hogy a (speciális) szakképzés – jelenleg még létezõ – hiányosságai, illetve a munkaerõpiac befogadó-képességének egyelõre alacsony szintje miatt az iskolarendszerbõl kikerülõ fogyatékos tanulóknak, fiataloknak a munkahelyi elhelyezkedéshez támogatásra van szükségük. A támogatás bizonyos formáihoz (komplex rehabilitációs szolgáltatáshoz; még konkrétabban rehabilitációs járadék megszerzéséhez és így komplex rehabilitációs mentori segítséghez) szolgálati idõ megszerzésére; másképpen fogalmazva munkában töltött idõre, járulék-fizetésre van szükség. Az ebbe a csoportba tartozó fiatalok tehát az elsõ munkahely megtalálásához és megõrzéséhez igényelnek támogatást, amihez viszont már rendelkezniük kellene munkában töltött idõvel. A rendszer ezen ellentmondásának feloldása még elõttünk álló feladat. Az egyszerûség kedvéért a továbbiakban ezen célcsoport esetében is a komplex rehabilitáció fogalmát fogom használni; függetlenül attól, hogy szakmailag helyesebb lenne gyógypedagógiai nevelésrõl-oktatásról, fejlesztésrõl, habilitációról beszélni. Az utóbbi csoportba, tehát a betegség vagy baleset következtében megváltozott munkaképességû személyek esetében valóban rehabilitációról beszélhetünk. Az elsõdleges cél, hogy a rehabilitációra annál a munkáltatónál kerüljön sor, ahol az ügyfél a balesetet vagy betegséget megelõzõ idõszakban dolgozott; a balesettõl vagy betegségtõl függõ módon abban a munkakörben, amelyben korábban dolgozott. Ebbe a csoportba tartozók között igen nagy számban találhatunk olyan személyeket is (belszervi problémák), akik nem sorolhatók be a „klasszikus” fogyaté26


kossági csoportokba. Meg kell továbbá jegyezni, hogy a komplex rehabilitációs folyamatban kiemelt jelentõsége van a mentálhigiénés rehabilitációnak. Az „új helyzetnek”, a munkaképesség megváltozásának, a fogyatékosságnak az elfogadása úgy az érintett, mint a családtagok tekintetében kulcsa a sikeres társadalmi rehabilitációnak. 2.3.

A megváltozott munkaképesség ILO-definíciója

A „megváltozott munkaképességû, fogyatékos személy” a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO) szerint „az a személy, akinek állásszerzési, állásban maradási és elõmeneteli kilátásai lényegesen romlottak, testi vagy értelmi képességeinek hivatalosan megállapított megváltozása miatt.”10 A definícióból ki kell emelni, hogy a fogyatékosságot a munkával összefüggésben értelmezi, azaz önmagában a testi vagy értelmi képességek megváltozását nem tekinti fogyatékosságnak. Ehhez arra is szükség van, hogy mindezek valóban akadályozzák a munka vállalását és a annak elvégzését. Lényeges továbbá, hogy a definíció két „vizsgálati eljárást” tartalmaz: egy „megelõzõt”, amikor a testi és értelmi képességek megváltozását mérik; és egy „munkaerõ-piacit”, amikor a fogyatékosság és a munkavállalás, -végzés összefüggéseit vizsgálják. Az elõbbi vizsgálathoz elegendõnek tûnik a szakorvos, míg az utóbbihoz egészen biztosan szükség van foglalkoztatási és szociális szakértõre is. És végezetül: a definíció munkaerõ-piaci szempontból három szakaszt különböztet meg: az állás megszerzését (ekkor az ügyfél munkanélküli), illetve a megszerzett állás megtartását és az elõmenetelt (ez utóbbi két esetben az ügyfél már munkavállaló). A szakaszolásból következik, hogy a „foglalkozási rehabilitáció az a folyamat, amely képessé teszi a fogyatékossággal élõ embereket a munka vállalására, megtartására és az elõmenetelre, és ezáltal javítja a társadalomba való beilleszkedésüket, illetve újra-beilleszkedésüket”. A foglalkozási rehabilitáció tehát nem ér véget a munkahely megtalálásával, és az utókövetés sem „csak a próbaidõ végéig” tart. Szükség esetén a foglalkozási rehabilitáció keretében kell a munkáltatónál az elõmenetelrõl gondoskodni. Ezt a szolgáltatást a munkáltató megrendelheti külsõ szolgáltatótól, de biztosíthatja saját munkavállalóval (pl. rehabilitációs megbízottal, rehabilitációs munkatárssal, munkahelyi segítõvel) is. Az ILO definíciója alapján tehát megváltozott munkaképességû, fogyatékos személy az, akinek a munkaerõ-piaci esélyei jelentõsen csökkentek. Az 1.1. fejezetbõl tudjuk, hogy Magyarországon a megváltozott munkaképességû személyek foglalkoztatottsága 2002-ben 14,5% volt, 2008-ban pedig 23%. Ez a foglalkoztatottsági szint önmagában kielégíti a „munkaerõ-piaci esélyek jelentõsen csökken-

10 A Nemzetközi Munkaügyi Szervezet háromoldalú egyezményei a fogyatékossággal élõ emberek foglalkoztatásáról. Foglalkoztatáspolitikai és Munkaügyi Minisztérium, Budapest, 2003.

27


tek” fogalomkörét. A fogyatékosság és a munkaerõ-piaci esélyek közötti összefüggés vizsgálata tehát csak abban az esetben lehet indokolt, ha a „testi vagy értelmi képességek megváltozásának” nincs valamely hivatalos szerv által megállapított minõsítése. Ez a megközelítés ügyfél-barát és állami szempontból takarékos, hiszen az ügyfélnek nem kell kétszer „vizsgáltatnia magát”, az államnak pedig elegendõ egy vizsgálat költségét viselnie. Ezt a gondolatot tükrözi a megváltozott munkaképesség – rehabilitációs hozzájárulás fizetési kötelezettség és a megváltozott munkaképességû munkavállalók foglalkoztatásához nyújtható költségvetési támogatások szempontjából alkalmazandó – jogi definíciója11: • megváltozott munkaképességû munkavállaló: az a munkaviszony keretében foglalkoztatott munkavállaló, akinek munkaszerzõdés szerinti napi munkaideje a napi négy órát eléri, ha • a munkaképesség-csökkenés - az Országos Rehabilitációs és Szociális Szakértõi Intézet (a továbbiakban: ORSZI), 2007. augusztus 15-ét megelõzõen az Országos Egészségbiztosítási Pénztár Országos Orvosszakértõi Intézete (a továbbiakban: OOSZI) szakvéleménye, illetõleg 2001. január 1-jét megelõzõen, vasutas biztosítottak esetében a Magyar Államvasutak Orvosszakértõi Intézetének szakvéleménye szerint - 50-66 százalékos mértékû, illetõleg az egészségkárosodás - az ORSZI szakvéleménye szerint - 40-49 százalékos mértékû, vagy • a munkaképesség-csökkenés - az ORSZI vagy az OOSZI szakvéleménye, illetõleg 2001. január l-jét megelõzõen, vasutas biztosítottak esetében a Magyar Államvasutak Orvosszakértõi Intézetének szakvéleménye szerint - 67-100 százalékos mértékû, vagy • az egészségkárosodás - az ORSZI szakvéleménye szerint - 79 százalékot meghaladó mértékû, vagy • az egészségkárosodás - az ORSZI szakvéleménye szerint - 50-79 százalékos mértékû, és ezzel összefüggésben a jelenlegi, vagy az egészségkárosodását megelõzõ munkakörében, illetve a képzettségének megfelelõ más munkakörben való foglalkoztatásra rehabilitáció nélkül nem alkalmas, azonban az ORSZI szakvéleménye alapján rehabilitációja nem javasolt, vagy • a fogyatékos személyek jogairól és esélyegyenlõségük biztosításáról szóló 1998. évi XXVI. törvény (a továbbiakban: Ftv.) 23. §-a (1) bekezdésének a) pontja alapján látási fogyatékosnak minõsül, vagy a vakok személyi járadékában részesül, vagy • az Ftv. 23. §-a (1) bekezdésének d) pontja alapján a személyiség egészét érintõ fejlõdés átható zavara miatt fogyatékossági támogatásban részesül,

11 A megváltozott munkaképességû munkavállalók foglalkoztatásához nyújtható költségvetési támogatásáról szóló 177/2005. (IX. 2.) Korm. rendelet. ORSZI – ma NRSZH

28


• külön jogszabály szerint súlyos értelmi fogyatékosnak minõsül és erre tekintettel a magánszemélyek jövedelemadójáról szóló külön törvény szerint adóalapot csökkentõ kedvezmény igénybevételére jogosult, vagy • siket vagy súlyosan nagyothalló, halláskárosodása audiológiai szakvélemény szerint a 60 decibel hallásküszöb értékét eléri vagy meghaladja, vagy • a súlyos mozgáskorlátozottak közlekedési kedvezményeirõl szóló külön jogszabály szerint súlyos mozgáskorlátozottnak minõsül, vagy • az egészségkárosodás - az ORSZI szakvéleménye szerint - 50-79 százalékos mértékû, és ezzel összefüggésben a jelenlegi, vagy az egészségkárosodását megelõzõ munkakörében, illetve a képzettségének megfelelõ más munkakörben való foglalkoztatásra rehabilitáció nélkül nem alkalmas és rehabilitálható, vagy • a fentiekben meghatározott mértékû munkaképesség-csökkenés, egészségkárosodás, illetõleg fogyatékosság nem állapítható meg, azonban az OOSZI, vagy az ORSZI szakvéleménye szerint jelenlegi munkakörében vagy tanult foglalkozásában, illetõleg más munkakörben vagy foglalkozás keretében személyre szóló rehabilitáció megvalósításával foglalkoztatható tovább”. Jól látható tehát, hogy a jogalkotó a látás-, hallás-, mozgássérülés, az autizmus és az értelmi akadályozottság esetén nem kéri az Országos Rehabilitációs és Szociális Szakértõi Intézet külön vizsgálatát, hanem a megváltozott munkaképesség igazolására elfogadja a más jogszabályok által, tulajdonképpen a „testi, értelmi fogyatékosság megállapítására” kiadott igazolásokat is. Összefoglalás A 2. fejezetben a „megváltozott munkaképesség” fogalmát vizsgáltuk. Megkülönböztettük a munkavégzési és a munkavállalási képességet, valamint a veleszületett fogyatékosságot attól a helyzettõl, amikor a munkaképesség megváltozása baleset vagy betegség következménye. A „megváltozott munkaképesség” fogalmát a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet definíciója alapján értelmeztük. Végezetül áttekintettük azt, hogy a jogszabály kit tekint a rehabilitációs hozzájárulás és a megváltozott munkaképességû személyek munkáltatóinak nyújtható támogatások szempontjából megváltozott munkaképességûnek. Kulcsszavak megváltozott munkaképesség, munkavégzési képesség, munkavállalási képesség, ILO; Kérdések 1. Mi a különbség a munkavégzési és a munkavállalási képesség között? 2. Miért kell megkülönböztetni a veleszületett fogyatékosságot, illetve azt az esetet, amikor a munkaképesség baleset vagy betegség következtében változik meg aktív korban? 29


3. 4.

5.

Milyen definíciót adott a nemzetközi Munkaügyi Szervezet a „megváltozott munkaképességû személy” fogalmára? Sorolja fel azokat a „csoportokat”, akiket megváltozott munkaképességûnek kell tekinteni? Milyen szempontból minõsülnek megváltozott munkaképességû személyeknek? A komplex rehabilitációs mentor képzésen belül a „rehabilitációs alapismeretek” tanegységhez kapcsolódó gyakorlati órákon megtekintett filmek alapján gondolja végig a megváltozott munkaképességû, fogyatékos emberek csoportjainak jellemzõ tulajdonságait!

3. A rehabilitáció komplex megközelítésérõl 3.1.

A rehabilitáció definíciója fogyatékosságpolitikai dokumentumokban és jogszabályokban

A rehabilitáció fogalmát számtalan helyrõl idézhetnénk. Témánk szempontjából a fogyatékossággal élõ személyek jogairól szóló ENSZ egyezmény 26. cikkét, illetve a fogyatékos személyek jogairól és esélyegyenlõségük biztosításáról szóló törvény, valamint a rehabilitációs járadékról szóló törvény és az ennek végrehajtására kiadott, a komplex rehabilitációról szóló kormányrendelet meghatározását tekintem kiindulási alapnak. A fogyatékossággal élõ személyek jogairól szóló ENSZ egyezmény (ebben a fejezetben a továbbiakban: egyezmény) a rehabilitációról szóló cikkének lényege: a részes államok átfogó habilitációs és rehabilitációs szolgáltatásokat és programokat hoznak létre, erõsítik és kiterjesztik azokat, különös tekintettel az egészségügy, a foglalkoztatás, az oktatás és a szociális szolgáltatások terén. A rehabilitáció célja az, hogy a fogyatékossággal élõ személyek számára az élet minden területén biztosított legyen a legteljesebb függetlenség, a fizikai, mentális, szociális és szakmai képességek, valamint a teljes befogadás és részvétel elérése és megtartása. A cikk külön kiemeli a sorstársi segítségnyújtás szükségességét. A fogyatékos személyek jogairól és esélyegyenlõségük biztosításáról szóló törvényben (ebben a fejezetben a továbbiakban: Fot.) a rehabilitáció meghatározása a következõ: az egészségügyi, mentálhigiénés, oktatási, képzési, átképzési, foglalkoztatási, szociális rendszerekben megvalósuló folyamat, amelynek célja a fogyatékos személy képességének fejlesztése, szinten tartása, a társadalmi életben való részvételének, valamint önálló életvitelének elõsegítése. A rehabilitációs járadékról szóló törvény (ebben a fejezetben a továbbiakban: törvény) alapján a rehabilitáció: külön jogszabályban meghatározott orvosi, foglalkoztatási, szociális, képzési és egyéb tevékenységek komplex rendszere, 30


amelynek célja az egészségkárosodást szenvedett személy szakmai munkaképességének biztosítása. A komplex rehabilitációról szóló kormány rendelet (ebben a fejezetben a továbbiakban: rendelet) a rendeletben, illetve külön jogszabályokban meghatározott foglalkoztatási, orvosi és szociális szolgáltatások körét tekinti rehabilitációs szolgáltatásoknak. 3.2.

A rehabilitációs területek és azok csoportosítása

Valamennyi idézett definíció tartalmazza rehabilitáció komplex megközelítésének igényét: az egyezmény átfogó szolgáltatásokról, a Fot. rendszerekben megvalósuló folyamatról, a törvény tevékenységek komplex rendszerérõl, a rendelet szolgáltatások körérõl beszél. Az elõírások hatályosulásának, azaz megvalósulásának vizsgálata (másképpen fogalmazva: a komplex rehabilitációs mentor tevékenységének áttekintése) során kiemelt figyelmet kell tehát fordítanunk arra, hogy van-e a rehabilitációs szolgáltatásoknak rendszere, illetve megvalósul-e a folyamatosság; vagy másképp: mit tehet a komplex rehabilitációs mentor a rendszerszerû mûködés biztosítása érdekében. Ha rendszerrõl beszélünk, akkor azt is tudnunk kell, hogy a rendszer milyen elemekbõl épül fel; a rehabilitációs szolgáltatásokat milyen csoportokba sorolhatjuk. Az alábbi táblázat segít az eligazodásban: 4. sz. táblázat egyezmény

egészségügy

Fot.

egészségügy

törvény

or vosi

rendelet

or vosi

mentálhigiénés

új paradigma*

egészségügyi pszichológiai

oktatás

oktatás / képzés / képzés átképzés

szociális

szociális

szociális

szociális

szociális

foglalkoztatás

foglalkoztatás

foglalkoztatás

foglalkoztatás

foglalkoztatási

egyéb empowerment / ön-érdekér vényesítés környezeti * Dr. Könczei György fentebb már idézett és bemutatott (2. sz. ábra) új paradigmája alapján

31


A táblázatból kiolvasható rehabilitációs területeket, csoportokat fontosnak tartom kiegészíteni az „elemi rehabilitáció” fogalmával. A fentiek alapján tehát megkülönböztethetünk egészségügyi / orvosi, mentálhigiénés /pszichológiai, oktatási / képzési /átképzési, szociális, foglalkoztatási / foglalkozási, empowerment / ön-érdekérvényesítési, környezeti, elemi és egyéb rehabilitációs területeket. A szakirodalomban az egyes rehabilitációs területek (szolgáltatás-elemek) igen sokféle csoportosításával találkozhatunk. Egyes szerzõk az egészségügyi rehabilitáció részeként értelmezik a mentálhigiénés és az elemi rehabilitációt; sõt alkalmanként a szociális rehabilitációt is. Mások a foglalkozási rehabilitáció részeként tekintenek a képzési, átképzési rehabilitációra és a munkapszichológusok szolgáltatásaira is; sõt a munkakörnyezet átalakítására irányuló tanácsadásként a környezeti rehabilitációra is. Az elemi rehabilitációban megvalósul a mentálhigiénés és a szociális rehabilitáció is. „A habilitációt és a rehabilitációt a köztudat nagyon gyakran az egészséghez kapcsolódó kérdésekkel köti össze, és ennek megfelelõen az egészséghez való jogot érintõ politikai irányelvek mentén foglalkoznak vele. Valójában a rehabilitáció sokkal összetettebb és kiterjedtebb fogalom ennél. Jóllehet a fent említett célok eléréséért kialakított stratégiákban az egészségügyi rehabilitáció is kulcsszerepet tölt be, a rehabilitáció sok más eleme, például a foglalkoztatáshoz, az oktatáshoz vagy egyszerûen az életvezetési készségekhez kötõdõ tényezõk is ugyanolyan fontosak. Annak érdekében, hogy a habilitáció és a rehabilitáció értelmezésébe beletartozzon mindazon segítõ intézkedések teljes köre, melyek a fogyatékossággal élõ személyek számára a céljaik eléréséhez szükségesek, az Egyezmény külön cikkben foglalkozik ezzel a témával.”12 Az osztályozási kísérletekbõl egy nagyon fontos következtetést mindenképpen le kell vonnunk. A szakirodalomban és a szakmai közbeszédben az egyes rehabilitációs területek képviselõi gyakran használják a „komplex rehabilitáció” kifejezést. Ha pl. az egészségügyi rehabilitáció keretében sor kerül mûtéti eljárásra, a gyógyászati segédeszköz használatának megtanítására, gyógytornára és foglalkoztatási terápiára, akkor erre az egészségügy szereplõi – egyébként joggal – alkalmazzák a „komplex rehabilitáció” fogalmát. Ha a foglalkozási rehabilitáció szereplõi megszervezik a munkakörre történõ felkészítõ képzést, tanácsot adnak, munkahelyet tárnak fel, úgy erre a folyamatra is a „komplex rehabilitáció” kifejezést tartják megfelelõnek. Álláspontom szerint ezekben az esetekben célszerûbb lenne a komplex egészségügyi, a komplex foglalkozási vagy a komplex elemi rehabilitáció fogalmát alkalmazni. A „Komplex Rehabilitáció” az egyezmény, a Fot, a törvény és a rendelet üzenete szerint a fenti táblázatban felsorolt, valamennyi rendszerben és a rendszerek között megvalósuló folyamat. Az pedig, hogy a

12 Flowers, Nancy (szerk.): Igen! Emberi jogok. A fogyatékossággal élõ személyek jogai. Képzési kézikönyv. Siketek és Nagyothallók Országos Szövetsége, Budapest, 2009.

32


rendszer mely elemire van szükség, egyedül az ügyfél állapotától és rehabilitációs céljától függ. Ez a kérdés a rehabilitációs szolgáltatások ügyfeleit általában kevéssé érdekli. Neki egy a fontos: valamennyi szükségletének a kielégítésére álljanak rendelkezésre rehabilitációs szolgáltatások, lehetõség szerint egy, a lakóhelyéhez közeli helyszínen. Érdekesség Az ENSZ Egészségügyi Világszervezete és az ENSZ Nemzetközi Munkaügyi Szervezete, valamint az ENSZ Nevelésügyi, Tudományos és Kulturális Szervezete 1994-ben adta ki a „Közös állásfoglalás a közösségi alapú rehabilitációról” c. anyagot. A CBR (Community Based Rehabilitation) azért jelentõs, mert felhívja a figyelmet arra, hogy a rehabilitációban támaszkodni lehet és kell a fogyatékos személy saját akaratára és erejére, valamint a családja és a helyi közösség szervezeteinek erõfeszítéseire is. Lényeges üzenete, hogy a fogyatékos személyek számára „meg kell nyitni” a helyben, minden polgár számára egyébként elérhetõ szolgáltatásokat és programokat (ez a fõáramba helyezésnek is az elve). Felszólítja a helyi közösségeket, hogy saját erejüket mozgósítva távolítsanak el minden, a helyi közösség életében való részvételt akadályozó tényezõt. Forrás: http://www.who.int/disabilities/cbr/en/index.html „A közösségi integráció a hatékony esetkezelési és gondozási munka révén valósulhat meg, amelyben a közösségi alapú rehabilitáció kulcselem. Kutatások igazolják, hogy a kliensek otthonában végzett, a hozzátartozókat is integráló, a közösségi erõforrásokat preferáló, szükséglet-alapú, edukatív szemléletû gondozás hatékonyabb a hagyományos ellátásnál.” Forrás: http://www.humansztrada.hu/szakmaiszervezeteknek/kozossegi_koordinator_es_gondozo_kepzes „A közösségi alapú rehabilitáció célja az egyén integrálása az emberi közösségbe, ezáltal az egyén és a közösség iránti elkötelezettség és felelõsségvállalás érzésének fejlesztése.” Forrás: http://www.csrmedia.hu/bu_retextil.htm A rehabilitációs szolgáltatások megszervezése (ide értve a szolgáltatás megszervezésére kötelezett meghatározását is), illetve a rehabilitációs szolgáltatások finanszírozása, továbbá a rehabilitációs szakemberek kompetencia-határainak meghúzhatósága (így a kötelezettségek, felelõsségek vállalása és elhárítása), valamint a rehabilitációs szakemberek képzése szempontjából van jelentõsége.

33


3.3.

Az ügyfél útja a komplex rehabilitációs folyamatban

A rendszeren belüli mozgás, így a rehabilitáció eredményessége szempontjából – márpedig az ügyfélnek ebben a rendszerben mozognia kell – a következõ kérdésekre adott és adható válaszokat tartom rendkívüli jelentõségûnek: 1. A rendszerben az ügyfél mozgása elsõsorban két szakember között történik: pl. az ergoterapeuta és a gyógytornász, vagy a közlekedés-tréner és a munkahely-feltáró, vagy a munkapszichológus és a szociális munkás között. Ha a szakemberek egy intézményen belül dolgoznak, úgy az információk áramlása megtörténhet a rehabilitációs team-ülések keretében. A megbeszélés során át lehet adni az írásos feljegyzéseket, meg lehet beszélni az eredményeket, a feladatokat, a nehézségeket. Mód van arra is, hogy az egyik szakember közvetlenül, személyesen mutassa be az ügyfélnek a rehabilitációs team másik tagját. Lényeges azonban, hogy legyen a team-nek vezetõje, aki oda tud figyelni az ügyfél mozgására. 2. Ha a rehabilitációs szakemberek nem egy szolgáltatónál dolgoznak (és a mai magyar rehabilitációs rendszerben ez igen gyakori, szemben pl. az osztrák modellel), akkor az ügyfélnek nem csak a szakemberek, hanem a szolgáltatók között is kell mozognia. Ahhoz, hogy az ügyfél az egyik szolgáltatótól átkerüljön a másik szolgáltatóhoz és a rehabilitációs terv megvalósítása valóban rendszerszerû folyamatban történjen, egyrészt arra van szükség, hogy a két rehabilitációs szereplõ ismerje egymást és egymás tevékenységét, másrészt az ügyféllel együtt a rehabilitációval kapcsolatos információk is mozogjanak. Információhordozónak kell tekintenünk a rehabilitáció során keletkezett iratokat (így pl. a felmérések eredményét, a megvalósított szolgáltatások naplóját). A mindennapi gyakorlatban tehát szükség van a rehabilitációs szereplõk közötti kapcsolat-felvételre egymás létezésének(!) és egymás konkrét munkájának a megismerésére. A látássérültek elemi rehabilitációját az egészségügyi rehabilitáció általában megelõzi, míg a foglalkozási rehabilitáció azzal párhuzamosan vagy azt követõen kerül sorra. A rehabilitációs szereplõk (szemészeti klinikák, elemi rehabilitációs és alternatív munkaerõ-piaci szolgáltatást nyújtó szervezetek) közötti kapcsolatfelvételt követõen sor került egymás munkájának beszélgetés, tapasztalatszerzõ „tanulmányút”, workshop, illetve konferencia keretében történõ megismerésére, amit a felek közötti írásos együttmûködési megállapodás megkötése követett. Az ügyfél mozgását ebben az esetben az segíti, hogy adott szemészeti klinikákon helyiséget kapott az elemi rehabilitációs szolgáltató egyik szociális munkatársa. Így biztosítható az ügyféllel történõ közvetlen és személyes kapcsolatfelvétel, de a rehabilitációs szereplõk közötti folyamatos párbeszéd is. 34


Ki kell mondanunk, hogy „a rehabilitáció fogaskerekei” ma azért (is) „csikorognak”, mert többek között az egységes, egymásra épülõ szakember-képzés, az egységes szabályozás (pl. komplex rehabilitációs törvény) és finanszírozás (pl. egységes rehabilitációs biztosítási járulék), egy egységesen hozzáférhetõ rehabilitációs adatbázis hiánya miatt, a rehabilitáció szereplõi sok esetben nem is tudnak egymásról, így aztán nem tudják az ügyfelet továbbirányítani sem. Ezen a helyzeten sokat tudnak változtatni a rehabilitáció helyben dolgozó szakemberi, így a komplex rehabilitációs mentor is. 3. Az 1. és a 2. pontban körbejártuk azt a kérdést, hogy hogyan mozogjon az ügyfél két rehabilitációs szakember, illetve két rehabilitációs szolgáltató között. Ebben a pontban azt vizsgáljuk meg, hogy mikor kerüljön erre sor. Egyre többen osztják azt a nézetet, hogy az egyes rehabilitációs szolgáltatások sorrendje nincs „kõbe vésve”; az alapvetõen a kliens szükségleteitõl és rehabilitációs céljától (illetve a rehabilitációs szolgáltatások kiépítettségétõl és azok minõségétõl) függ. Az ajánlott irodalomjegyzékben több olyan tanulmányt is találhatunk, amelyek a sorrendiség kérdésével, módszertanával foglalkoznak. Így pl. a látássérültek (vakok) esetében a közlekedés tanítása az elemi rehabilitáció része. Ezt a szolgáltatást speciálisan képzett, az elemi rehabilitációs központban alkalmazott tréner nyújtja. A vakon történõ közlekedéshez szükséges képességek (pl. fehér bot használata, vakvezetés vakvezetõ kutyával) fejlesztésének van egy speciális szabálya. Célszerû a gyakran használt útvonalakat (pl. lakás – bevásárló központ; lakás – rehabilitációs központ) többször bejárva megtanulni. A munkahely feltárása – általában az elemi rehabilitációt követõen – a foglalkozási rehabilitáció része. A kiválasztott munkahelyen a munkakör betanítása, a munkatársak felkészítése a foglalkozási rehabilitációs tanácsadó feladata. Felmerül a kérdés: ki fogja a lakás – munkahely közötti útvonalat megtanítani és mikor? Az elsõ kérdésre a válasz egyértelmû: az elemi rehabilitációs szolgáltatónál alkalmazott közlekedés-tréner. Mikor? Nyilván akkor, amikor az ügyfél a foglalkozási rehabilitációs szolgáltatóval együttmûködve döntést hozott adott munkahely mellett, és a munkáltató is vállalta a foglalkoztatást. Világos, hogy a rehabilitáció ezen szakaszában „vissza kell térni” az elemi rehabilitációs szolgáltatóhoz. Ebbõl a példából is látszik, hogy a rehabilitációs szolgáltatások egymást követõen, egymással párhuzamosan és „oda-vissza” irányú mozgással is következhetnek. Úgy elméleti, mint gyakorlati szinten foglalkoznunk kell még azzal, hogy vannak olyan szolgáltatások is, amelyek nem feltétlenül sorolhatók be a rehabilitációs szolgáltatások közé; de a rehabilitáció sikere szempontjából szükségesek. Ezeket a szolgáltatásokat itt és most hívjuk a rehabilitációhoz kapcsolódó vagy a rehabilitációt kiegészítõ szolgáltatásoknak. Ilyen pl. a szociális törvény szerinti „támogató szolgáltatás”, aminek a keretében mód van pl. a rehabilitációs szolgáltató és az ügyfél lakóhelye vagy a munkahelye és a lakóhelye közötti közlekedés – szállító szolgáltatás keretében történõ – megoldására. A szállítást nem hívhatjuk rehabilitációs szolgáltatásnak, de nélküle a rehabilitáció nem 35


lenne megvalósítható. Ennek ellenére – a könnyebbség kedvéért – a továbbiakban minden rehabilitációs szolgáltatáshoz kapcsolódó vagy azt kiegészítõ szolgáltatást is rehabilitációs szolgáltatásnak fogok nevezni. A rendszerszerû gondolkozáshoz álljon itt a következõ idézet: „Hiába állnak rendelkezésre bizonyos szolgáltatások, ha ezek akadálymentes közlekedési eszközökkel nem érhetõk el, az sok fogyatékossággal élõ embert meggátol abban, hogy részesüljön az ezen szolgáltatások kínálta elõnyökbõl. Amennyiben a habilitációs és rehabilitációs szolgáltatásokról szóló információt nem hozzák nyilvánosságra akadálymentes formátumban, akkor bizonyos fogyatékossággal élõ személyek sohasem értesülnek arról, hogy ilyen szolgáltatások egyáltalán léteznek. Ezek a példák is alátámasztják, hogy a habilitációhoz és a rehabilitációhoz való jog és más emberi jogok oszthatatlanok, kölcsönösen összefüggnek egymással, és kölcsönösen függnek egymástól.”13 Az alábbi ábra – a fentiek összefoglalásaként – a rehabilitációs rendszert mutatja:

4. ábra 13 Flowers, Nancy (szerk.): Igen! Emberi jogok. A fogyatékossággal élõ személyek jogai. Képzési kézikönyv. Siketek és Nagyothallók Országos Szövetsége, Budapest, 2009.

36


3.4.

A komplex rehabilitáció céljáról és értékeirõl

Most térjünk vissza a definíciókban meghatározott célokra. A legszûkebb, de az egyezményben és a Fot.-ban is megjelenõ célmeghatározást a törvény tartalmazza: az egészségkárosodást szenvedett személy szakmai munkaképességének biztosítása. Az egyezmény a szakmai képességek mellett a fizikai, mentális, szociális képességeket is nevesíti, a Fot. pedig általában beszél a képességekrõl. Mindezek a meghatározások a komplex megközelítés szükségességét erõsítik. A képességek fejlesztése és szinten tartása nem önmagában jelent célkitûzést. Erre az egyezmény és Fot. alapján az önálló, független életvitel, a társadalmi életbe való befogadás és részvétel miatt van szükség. A célok, illetve a célokban megjelenõ értékek ismerete át kell, hogy hassa a rehabilitációs munka tervezését és végrehajtását. Ezek közül két érték elemzését tartom ezen a helyen indokoltnak. Az „önálló és független életvitel” értéke összhangban van az FNO-nál leírt gondolatokkal. Azt kell átgondolni, hogy mire van szüksége az ügyfélnek ahhoz, hogy önállóan, másoktól függetlenül élhesse életét, végezhesse munkáját. A megoldást az FNO osztályozási rendszerben megjelenõ támogató tényezõk, segítõ technológiák jelenthetik. Ezek az eszközök az ún. „önálló életvitelt segítõ eszközök”, amelyek nem azonosak a gyógyászati segédeszközökkel. Néhány példán keresztül szeretném ezt megvilágítani. Egy vakbarát liftben pl. nem csak az fontos, hogy a szintjelzõ gombok tapinthatók legyenek. A lift önálló és másoktól független használata azt is megköveteli, hogy a liftben hang jelezze az elért emeletet. Egy felsõvégtag-hiányos vagy mind a négy végtagra bénult személy is képes lehet a számítógép önálló és független használatára, ha az egyéni képességeitõl függõ módon kiegészítõ eszközöket is biztosítunk (fejpálca, szemmel mozgatható egér, nagyméretû egér stb.). Az értelmileg akadályozott személy is képes lehet pl. a lakóhely és a munkahely közötti útvonal megtanulására. Ezért a segítõ személynek fokozatosan célszerû háttérbe vonulnia. Egy kerekesszéket használó személy a háztartás körüli feladatok elvégzéséhez igénybe veheti a szociális szolgáltatások közé tartozó házi segítségnyújtást vagy a támogató szolgáltatást. Ez azonban nem jelent önálló és független életvitelt. Ha ezt a célt is szemelõtt tartjuk, akkor pl. a villanykapcsolók kerekesszékbõl elérhetõ magasságba való átszerelését kell javasolnunk, vagy megoldást kell találnunk a konyhabútorok függõleges irányú mozgathatóságára. Minden esetben lényeges, hogy az önállóság és a függetlenség mértékének meghatározása az ügyfél joga. „Az észszerû alkalmazkodással ellentétben a habiltáció és a rehabilitáció arra irányulnak, hogy magát az egyént lássuk el olyan speciális tudással, eszközökkel vagy forrásokkal, melyekre szüksége van, ahelyett, hogy azt biztosítanánk, hogy az általános környezet, fejlesztõ program, gyakorlat vagy a munkahely teremtse meg azokat a feltételeket, melyek a fogyatékossággal élõ személyek számára a másokkal azonos alapon való boldoguláshoz nélkülözhetetlenek. Például egy 37


munkáltatótól meg lehet követelni, hogy a kerekesszékes alkalmazottjának biztosítson akadálymentes munkahelyet, ugyanakkor nem lehet tõle elvárni azt, hogy kerekesszéket is biztosítson ennek a személynek. Vagy egy banktól elvárható, hogy szolgáltatásairól a fogyatékossággal élõk számára elérhetõ formában is nyújtson információt, pl. Braille-írással, de nem a bank feladata, hogy a gyengénlátókat megtanítsa, hogyan kell elolvasni a Braille-írást. A feladat- és felelõsség-megosztás nem mindig egyértelmû. Például, ha egy munkahely beszerez egy speciális számítógépes hangfelismerõ szoftvert, hogy alkalmazkodjon egy olyan személyhez, aki nem tudja használni a hagyományos billentyûzetet, akkor logikusnak tûnhet, hogy a munkáltató az észszerû alkalmazkodás részeként meg is tanítsa az új szoftver használatát az adott alkalmazottnak.”14 A „társadalmi életben való részvétel” elve összefügg a „normalizáció” és az „integráció” elvével. Kétségtelen tény, hogy a fogyatékos emberek között sokan vannak olyanok, akik jól érzik magukat sorstársak között; erre kifejezett igényük van. Ugyanakkor joguk van arra is, hogy a többségi társadalomba illeszkedve (integráció) ugyanolyan körülmények között, ugyanolyan napi, heti ritmusban éljenek és dolgozzanak (normalizáció), mint más embertársaik. Az ügyfél saját döntésétõl függõen tehát mód van arra, hogy a rehabilitáció eredményeként szegregált vagy integrált munkahelyen dolgozzanak a piaci verseny résztvevõiként vagy attól védve. Vigyázni kell tehát arra, hogy ne a könnyebben elérhetõ védett foglalkoztatás felé irányítsuk az ügyfelet, hanem vállaljuk a nyílt munkaerõ-piaci elhelyezéshez ma még szükséges olyan többlet-feladatokat is, mint pl. a munkaadók és munkatársak szemléletformálása, tanácsadás a munkahelyi környezet akadálymentesítésében. A fogyatékosságügyi politika írásos dokumentumaiban a hangsúly az integráción van. Ezzel együtt érdemes megismerni azokat a jó gyakorlatokat, amelyek az integrált foglalkoztatással párhuzamosan biztosítják a sorstársi közösséget, pl. havi rendszerességgel szervezett „sorstársi klub-foglalkozások” keretében. 3.5.

A rehabilitáció az egyezményben és az Országos Fogyatékosügyi Programban

Végül vegyük szemügyre az egyezmény és az új Országos Fogyatékosügyi Programról szóló OGY határozat (ebben a fejezetben a továbbiakban: OFP) rehabilitációval kapcsolatos elõírásait. Az egyezmény a 26. cikkben, 3 pontban foglalkozik a habilitációval és a rehabilitációval. A szöveg ismerete azért fontos, hogy az ott megjelenõ értékeket beépíthessük saját értékrendszerünkbe, valamint ismerjük azokat a feladatokat és részt

14 Flowers, Nancy (szerk.): Igen! Emberi jogok. A fogyatékossággal élõ személyek jogai. Képzési kézikönyv. Siketek és Nagyothallók Országos Szövetsége, Budapest, 2009.

38


tudjunk venni azok elvégzésében, amelyek megvalósításától várják az egyezmény szövegezõi a fogyatékossággal élõ emberek eredményes rehabilitációját. A habilitációról és rehabilitációról szóló cikkben megjelenõ értékek, alapelvek: • csak önkéntes alapon mûködhet; • a lehetõ legkorábbi szakaszban kezdõdjön; • a fogyatékossággal élõ személyek lakóhelyéhez - a vidéki régiókat is beleértve - a lehetõ legközelebb legyen elérhetõ; • az egyéni igények és képességek multidiszciplináris értékelésén alapuljon; • támogassa a közösségben való részvételt és abba való befogadást. A cikkben megjelenõ feladatok: • fejleszteni kell a szolgáltatást nyújtók képzését és továbbképzését; • elérhetõvé kell tenni a fogyatékossággal élõ személyek számára tervezett támogató-segítõ eszközöket és technológiákat (kutatás-fejlesztés), biztosítani kell ezek megismerésének (képzés) és tényleges használatának (finanszírozás) lehetõségét. Az OFP – összhangban az egyezménnyel – tovább bontja a feladatokat (ezen a helyen csak a téma szempontjából releváns elemeket mutatom be): • a prevenció érdekében az egészségtudatot erõsítõ programokra és életvezetési tanácsadásra van szükség; • a Munkavédelem Országos Programjához kapcsolódóan olyan jogi intézkedéseket kell tenni és olyan programokat kell indítani, amelyek megelõzik a munkahelyi baleseteket, erõsíteni kell a munkahelyi egészségvédelmet és a munkabiztonsági feltételeket; • meg kell vizsgálni az önálló, korszerû kockázatkezelésen alapuló balesetbiztosítási ág kialakításának és bevezetésének jogi és pénzügyi lehetõségeit; • a minõsítés új alapokra helyezése érdekében ki kell dolgozni az FNO - mint interdiszciplináris, komplex minõsítési rendszer - gyakorlati alkalmazásának jogszabályi feltételeit, biztosítani szükséges a szakemberek képzését, illetve a minõsítõ eljáráshoz szükséges tárgyi feltételeket; • a fogyatékosság jogi definíciója nem egységes, az ellátásokkal érintett személyek köre - sok esetben indokolatlanul - is eltérõ, a különbözõ pénzbeli és természetbeni ellátásokra való jogosultság megszerzéséhez különbözõ minõsítõ bizottságok mûködnek, melyek szakvéleményei gyakran azonos ágazaton belül sem felcserélhetõk; ezért meg kell vizsgálni a minõsítõ eljárások egységesítésének és egyszerûsítésének lehetõségét; • meg kell fontolni a fogyatékossági igazolvány bevezetésének lehetõségét; • meg kell vizsgálni a komplex rehabilitációs terv elkészítéséért, a komplex rehabilitáció koordinálásáért, eredményessége méréséért felelõs szakértõi bizottság létrehozásának lehetõségét; • új alapokra kell helyezni a munkaképesség minõsítését és a minõsítést követõ, a munkába állítást célzó, eredményes komplex, egymásra épülõ és egymást ki39


egészítõ (egészségügyi, foglalkozási, mentálhigiénés és szociális) rehabilitációs rendszert; cél, hogy a rehabilitációs szakaszt követõen - melynek idõszaka alatt rehabilitációs járadék folyósítható - munkavállalásra kerüljön sor. A munkaképesség-változás új minõsítési rendszerét komplex módon kell kialakítani, a meglévõ munkaképesség mértékének meghatározására, az érintett személy képezhetõségére, szakképzettségére, foglalkozására és életkorára figyelemmel. Az orvosszakmai minõsítési rendszer átalakításával szükséges olyan komplex szakmai kritériumrendszer kimunkálása, amely egyaránt vonatkozik az egyén állapotára, ezen belül a fogyatékosság mértékének megállapítására, a szükséges rehabilitáció fõ irányaira, a megmaradt funkciók alkalmazására. • ki kell építeni a betegség, baleset vagy más ok miatt fogyatékossá vált emberek azonnali és komplex rehabilitációját szolgáló intézményrendszert (pl. vakok elemi rehabilitációja); • ki kell építeni különösen a felnõtt korú autizmussal élõ személyek komplex (foglalkozási, szociális és pedagógiai) rehabilitációjának intézményrendszerét, ideértve az autizmus diagnosztizálását is; • a mentálhigiénés rehabilitáció körében gondoskodni kell olyan programok indításáról, amelyek segítséget nyújtanak a fogyatékos személynek, a fogyatékos személy hozzátartozóinak a fogyatékos állapot elfogadásában, szerzett fogyatékosság esetén az új életforma kialakításában, az önálló életvitelre történõ felkészítésben; továbbá a fogyatékos személyekkel foglalkozó szakembereknek a kiégési tünetek megelõzésében, azok kezelésében. 3.6.

A komplex rehabilitáció helye a fogyatékosságügyi politikában

A komplex rehabilitáció a folyamat során alkalmazott eszközöket tekintve a rehabilitáció- és a részvétel-orientált politika csoportjába egyaránt beletartozik. A jelenkori Magyarországon álláspontom szerint az a cél, hogy a jelenleg inkább rehabilitáció-orientált eszközök alkalmazása mellett minél több részvétel-orientált eszköz is megjelenjen. Ebben kiemelt szerepe lehet a rehabilitációs mentoroknak akkor, ha az itt tanult ismereteket alkalmazni tudják az egyéni rehabilitációs tervek összeállításakor; gondolnak az akadálymentesség, az egyenlõ esélyû hozzáférés, az egyetemes tervezés értékeire saját szolgáltatásaik nyújtásakor, illetve a rehabilitáció szereplõinek és foglalkoztatóknak szóló tanácsadás során. Talán utópia, de ha az egyenlõ esélyû hozzáférés feltételei teljeskörûen kiépülnek, és ennek köszönhetõn a fogyatékos emberek különbözõ csoportjai valamennyi, a fõáramba tartozó szolgáltatást akadálymentesen igénybe tudnak venni, továbbá elterjednek az egyenlõ bánásmódnak a módszerei és megerõsödik a „megkülönböztetés-nélküliség”, a „sokszínûség”értéke, úgy egyre kevesebb reha-

40


bilitáció-orientált fogyatékosságügyi politikai eszköz alkalmazására lesz szükség. Egy forráshiányos országban megfontolandó, hogy milyen irányban építkezünk tovább! 3.7.

Néhány további lényeges fogalom definíciója

Ebben az alfejezetben négy, hasonló szavakat tartalmazó kifejezés rövid magyarázatával fogunk foglalkozni. A „foglalkozási rehabilitáció” az a folyamat, amely képessé teszi a fogyatékossággal élõ embereket a megfelelõ munka vállalására, megtartására és az elõmenetelre, és ezáltal javítja a társadalomba való beilleszkedésüket, illetve újra-beilleszkedésüket. A „foglalkoztatási terápia” vagy „foglalkoztatási rehabilitáció” az egészségügyi rehabilitáció kifejezése, és a rehabilitációs tevékenység terapeuta, gyógyfoglalkoztató terapeuta tevékenységét kell érteni alatta. A „foglalkozási rehabilitáció” célja a munka, míg a „foglakoztatási rehabilitáció” eszköze a munkatevékenység, a (nem munkavégzésre irányuló jogviszony keretében történõ) foglalkoztatás, tevékenykedtetés. A „rehabilitációs foglalkoztatás” pedig az akkreditált foglalkozatónál megvalósított, munkavégzésre irányuló jogviszony keretében történõ foglalkoztatása a megváltozott munkaképességû, fogyatékos embereknek. A „rehabilitációs foglalkoztatási kötelezettség” a 20 fõ feletti munkáltatók azon kötelezettsége, hogy munkavállalóik 5 %-ában megváltozott munkaképességû munkavállalót foglalkoztassanak. Összefoglalás A 3. fejezet témája a rehabilitáció komplex megközelítése. A komplex rehabilitáció rendszerekben megvalósuló folyamat, melynek legfontosabb elemei az egészségügyi /orvosi, az elemi, a mentálhigiénés /pszichológiai, a szociális, az oktatási / képzési / átképzési, a foglalkozási és a környezeti rehabilitáció. Az ügyfélnek részben a rehabilitációs szakemberek, részben a rehabilitációs szolgáltatók között kell mozognia. A komplex rehabilitáció célja a teljes és független életvitel; fontosabb elvei az önkéntesség, a korai szakaszban induló szolgáltatások és a „közösségre alapozott rehabilitáció”. Kulcsszavak ENSZ egyezmény, fogyatékosságügyi törvény, rehabilitációs szabályozás, Országos Fogyatékosügyi Program, rendszerekben megvalósuló folyamat, az ügyfél mozgása, önkéntesség, sorstársi segítség, Community Based Rehabilitation; foglalkozási rehabilitáció, foglalkoztatási rehabilitáció, rehabilitációs foglalkoztatás, rehabilitációs foglalkoztatási kötelezettség.

41


Kérdések 1. Mi a rehabilitáció komplex megközelítésének lényegi gondolata? 2. Sorolja fel a fejezetben összegyûjtött hét rehabilitációs területet! 3. Adjon példákat az ügyfél rehabilitációs szakemberek és rehabilitációs szolgáltatók közötti mozgására! 4. Melyek a komplex rehabilitáció alapelvei és értékei? 5. A komplex rehabilitációs mentor képzésen belül a „rehabilitációs alapismeretek” tanegységhez kapcsolódó gyakorlati órákon csoportmunkában feldolgoztuk az Országos Fogyatékosügyi Program rehabilitációra vonatkozó intézkedési javaslatait. Mondjon példákat a megvalósult intézkedésekre, illetve gondolja át, hogy Ön konkrétan mit tehet a célok elérése érdekében!

4. A komplex rehabilitációs mentor helye a komplex rehabilitációs folyamatban 4.1.

A rehabilitációs mentor munkaköre

A komplex rehabilitáció tehát a különbözõ rendszerekben megvalósuló folyamat. Az ügyfél rendszeren belüli mozgására van szükség két rehabilitációs szakember, illetve két rehabilitációs szolgáltató között. Más megközelítésben a rehabilitációs szolgáltatások körét – a komplex minõsítésre építve – az egyéni rehabilitációs tervben kell rögzíteni. A 2008. január 1-jén indult rendszerben – a „rehabilitáció akkor még jobban csikorgó fogaskerekeire” figyelemmel – szükségesnek tûnt egy olyan új, a korábbiakban nem létezõ munkakör létrehozása, ami éppen az ügyfél rendszeren belüli mozgásának a mentorálására, segítésére irányul. Ez a munkakör a rehabilitációs mentor munkaköre. A komplex rehabilitációról szóló kormány-rendelet (ebben a fejezetben a továbbiakban: rendelet) 11.§ (1) bekezdése alapján a kirendeltség a rehabilitációs megállapodásban és az annak mellékletét képezõ rehabilitációs tervben foglaltak végrehajtása érdekében a megállapodás megkötésével egyidejûleg a járadékban részesülõnek rehabilitációs mentor jelölhet ki. Ebbõl a rendelkezésbõl következik az, hogy a rehabilitációs mentor ügyfélköre – hivatalosan – a rehabilitációs járadékban részesülõk közül kerül ki; „munkaadója” pedig a munkaügyi szervezet lesz. A rehabilitációs járadékban részesülõk országos létszámának (különösen azoké, akik esetében a kirendelés kötelezõ, lásd lejjebb) és az egy mentor által ellátható ügyfelek számának a hányadosa fogja megmutatni azt, hogy hány rehabilitációs mentorra van szükség országosan. A „munkaadó” kifejezés azért került idé42


zõjelbe, mert a munkaügyi kirendeltségnek módja van arra is, hogy a mentori szolgáltatást munkaerõ-piaci szolgáltatást nyújtó szervezettõl vásárolja meg. Ebben az esetben a rehabilitációs mentor közvetlen foglalkoztatója a szolgáltatást nyújtó szervezet lesz. A rendelet meghatározza azt az esetet is, amikor a rehabilitációs mentor kirendelése kötelezõ. Ezzel egyrészt az ügyfél érdekeit védi, másrészt biztos megrendelést jelent a rehabilitációs mentornak. Ilyen eset az, amikor az ügyfél a rehabilitációs mentort kifejezetten igényli, bár ez önmagában nem elégséges. Akkor kérheti az ügyfél a kirendelést, ha a rehabilitációs tervben szerepel orvosi, illetve szociális szolgáltatás. Az ügyfél a mentor kirendelését kérheti a munkaügyi kirendeltségen a rehabilitációs megállapodás, illetve az annak mellékletét képezõ rehabilitációs terv elõkészítésének idõszakában. A másik lehetõség – szintén a megállapodás, illetve a terv elõkészítésének idõszakában – a regionális munkaügyi központban adott akkor, ha a részletes információk beszerzése érdekében a kirendeltség az ügyfelet továbbirányította a regionális munkaügyi központba pl. rehabilitációs tanácsadás vagy munkaerõ-piaci és foglalkozási információ nyújtása érdekében. A rendelet alapján a rehabilitációs mentor feladatai a következõk: • rendszeresen kapcsolatot tart a rehabilitációs járadékban részesülõvel a rehabilitációs megállapodásban foglaltak szerint, amely során figyelemmel kíséri a rehabilitációs járadékban részesülõ mentális, fizikai és egészségi állapotát, a rehabilitációs tervben foglaltak megvalósulását, • közremûködik a rehabilitációs terv megvalósítását akadályozó körülmények elhárításában • tájékoztatja a munkaügyi kirendeltséget, ha a rehabilitációs tervben foglaltak megvalósulását ellehetetlenítõ körülmény merült fel, • tájékoztatja a munkaügyi kirendeltséget, ha a rehabilitációs megállapodásban foglaltak módosítása, illetve a rehabilitációs járadék idõtartamának meghosszabbítása válik szükségessé és közremûködik a rehabilitációs megállapodás módosításában, • információt nyújt a rehabilitációs járadékban részesülõnek a rehabilitációs szolgáltatások igénybevétele során; • szükség esetén személyesen közremûködik és együttmûködik a rehabilitációs szolgáltatást nyújtó szolgáltatókkal, szervezetekkel és személyekkel, • személyes tanácsadást biztosít az önálló munkába álláshoz, • segítséget nyújt a (munkahelyi) beilleszkedéshez. • A rehabilitációs mentor a rehabilitációs tervben foglaltak megvalósulásáról és intézkedéseirõl rehabilitációs naplót vezet. A fentiek alapján jól látható, hogy a rehabilitációs mentor elsõsorban koordinál, illetve együttmûködik, másodsorban nagyon szûk kompetenciával maga is részt vesz (vehet) a foglalkozási rehabilitáció feladataiban, de nem nyújt sem egészségügyi, sem mentálhigiénés, sem elemi, sem képzési, sem szociális, sem foglalkozási, sem környezeti rehabilitációs szolgáltatást. Ugyanakkor a koordiná43


ciós munkához a rehabilitációs mentornak széleskörû kapcsolati hálóval, együttmûködési készséggel kell rendelkeznie; ismernie kell az egyes rehabilitációs területek szolgáltatóit, azok elérhetõségét, az egyenlõ esélyû hozzáférés (akadálymentesítettség) állapotát. Annak érdekében, hogy a rehabilitációs terv módosításában érdemben közre tudjon mûködni felidézési, felismerési szinten ismernie kell valamennyi rehabilitációs terület esetében azt, hogy az milyen rehabilitációs igény kielégítésére alkalmas. Márk László – a komplex rehabilitációs mentor szakirányú továbbképzés hallgatójaként, házi dolgozatában – az alábbiak szerint fogalmazta meg a komplex rehabilitációs mentor feladatát: „A rehabilitációs mentor szerepe felfogható úgy is, mint egy menedzser, illetve ügynök, aki a kliens/ügyfél érdekében dolgozik. A jó mentor speciális és magas szinten képzett, személyiségében megfelel ennek a munkának. a feladatot nem sorolnám a klasszikus segítõ szakmák közé. Ez természetesen vitatható. A tevékenységét részben más szakembereken keresztül fejti ki. Szerepe problémafeltárás, azonosító, majd megoldási alternatívákat, egy segítségnyújtási portfóliót készít. Szükség esetén egyeztet, majd az elfogadott terv lépéseit koordinálja mások, segítõk bevonásával. Mi szükséges, hogy megfeleljen ennek a feladatnak? Szükség van hatáskörre, szakmai ismeretekre, személyiségjegyekre. A személyiségjegyei között az aszertivitás, empátia, türelem mellett fontosnak tartom az objektivitást, a pontos helyzetértékelést. A szükséges szakmai ismeretekrõl az gondolom jellemzõnek, hogy olyan szempontból speciálisak, hogy nem kifejezetten egy-egy diszciplina teljes, átfogó és mély ismereteit igénylik, hanem össze kell szedni egy csokorba különbözõ helyeken meglévõ tudásokat és azokat magas szinten elsajátítva szintetizálni. Ezek a tudások ráadásul különbözõek is. Jogi, pszichológiai, szociális, szervezési stb. ismeretek tartoznak ide. Nem elég elsajátítani, hanem kreatívan kell alkalmazni ezeket. Specialitásuk, hogy egyes részei, például a szabályozás, folyamatosan változnak, és ezt követni kell.” A munkaerõ-piaci szolgáltatásokról, valamint az azokhoz kapcsolódóan nyújtható támogatásokról szóló GM rendelet a 9/A.§-ban foglalkozik a mentori szolgáltatással. Lényeges eleme, hogy a mentor ügyfele lehet az álláskeresõ vagy a munkaügyi központ más szolgáltatását igénybevevõ, illetõleg a munkaügyi központtól támogatásban részesülõ személy is. Így tehát mentor igénylése tekintetében – elméletben – szóba jöhetnek mindazok a megváltozott munkaképességû vagy fogyatékos személyek is, akik álláskeresõk, a munkaügyi központ valamely szolgáltatását igénybe veszik vagy a munkaügyi központ támogatásában részesülnek. A mentori szolgáltatás igénybe vételének feltétele, hogy a személyes konzultáció alapján megállapítható legyen, hogy az együttmûködési kötelezettségek teljesítéséhez, a szolgáltatások, támogatások igénybevételéhez, az állami vagy más szervekkel való kapcsolattartáshoz, az önálló munkába álláshoz, vagy a munkahelyen történõ beilleszkedéshez személyes segítségre van szüksége. Fontos azonban megjegyezni, hogy a jogszabályok és a mindennapi gyakorlat is megkülönbözteti a mentort és a rehabilitációs mentort! 44


4.2.

A rehabilitációs mentori munkakörhöz elismert iskolai végzettségekrõl, valamint a képzési lehetõségekrõl

A mentori tevékenységet a jogszabály – a jegyzet készítésének idõpontjában – igen sokféle végzettség esetében lehetõvé teszi, és nem különbözteti meg a mentori és a rehabilitációs mentori tevékenységhez szükséges végzettségeket. Így munkaerõ-piaci segítõ (mentor) lehet az, akinek orvos, jogász, humánszervezõ, igazgatásszervezõ, munkavállalási tanácsadó, munkaügyi kapcsolatok vagy személyügyi szervezõ, pszichológus, szociálpolitikus, szociológus vagy szociális munkás, valamint tanári végzettsége van. Mentor lehet továbbá az, aki bölcsészettudományi vagy közgazdasági felsõoktatásban szerzett szakképzettséget. Ha valakinek van fõiskolai vagy egyetemi szintû (ma alapszakon vagy mesterszakon szerzett), az elõzõekben fel nem sorolt más végzettsége, akkor további feltétel az alábbiakban felsorolt szakirányú továbbképzés vagy szakképesítés megszerzése: munkaügyi, társadalombiztosítási, személyügyi, személyzeti, személyügyi szakigazgatás-szervezõ. Középiskolai végzettség is elegendõ lehet, ha a mentori feladatokra vállalkozónak van szakképesítése. Felsõfokú munkaügyi, felsõfokú személyzeti, felsõfokú személyügyi, felsõfokú társadalombiztosítási, középfokú munkaügyi, középfokú személyügyi, középfokú társadalombiztosítási, szociális ügyintézõ vagy szociális asszisztens szakképesítések jöhetnek szóba. Tekintettel arra, hogy a jogszabály megszületése óta komoly átalakítások zajlottak úgy az Országis Képzési Jegyzék szerinti szakmákban, mint a felsõoktatásban és szakirányú továbbképzésben, célszerûnek tûnik az elõírt képzettségek újragondolása. A rehabilitációs szakma presztizsének megteremtése is megköveteli, hogy a rehabilitációs mentori feladatok ellátásához olyan képzés elvégzését írja elõ a jogalkotó, amelyik kifejezetten erre a célra készít fel. Eldöntendõ kérdés, hogy elegendõ-e a szakképesítés vagy a felsõoktatásban alap- és mesterszinten megszerzett végzettséghez kell-e kötni a szakmagyakorlás lehetõségét. A jegyzet készítésének idõpontjában – álláspontom szerint – nincs egyetlen olyan alap- vagy mesterképzési szak sem, amelyik a komplex rehabilitációs feladatokra felkészítene; ugyanakkor számos, felsõoktatásban szerzett oklevélre, diplomára épülõ szakirányú továbbképzés indult 2009. január 1-je óta. Az elsõ hallgatói csoportok 2010-ben végeznek. Felsorolásszerûen tekintsük át azokat a végzettségeket, amelyek szóba kerülhetnek a rehabilitációs mentori munkakör esetében, ha a felkészítést nagyon tágan értelmezzük (a valóban a jogszabály szerinti feladatra felkészítõ képzéseket vastagon szedtem). Ezzel képet kaphatunk a rehabilitációs mentori munkalehetõségért „versengõ” munkavállalók lehetséges körérõl.

45


Az Országos Képzési Jegyzékben szereplõ szakképesítések közül az alábbiak jöhetnek szóba (ELÁG = elágazás, RÁÉP = ráépülés): egészségügyi területen • rehabilitációs tevékenység terapeuta • gyógyfoglalkoztató (ELÁG) szociális területen • szociális segítõ • rehabilitációs nevelõ, segítõ (ELÁG) • foglalkoztatás-szervezõ (ELÁG) • szociális gondozó • fogyatékossággal élõk gondozója (ELÁG) • szociális szakgondozó • szociális gondozó, szervezõ (ELÁG) oktatási területen • gyógypedagógiai asszisztens (8 RÁÉP) közgazdasági területen • munkaerõpiaci szervezõ, -elemzõ • munkaerõpiaci szolgáltató, ügyintézõ (ELÁG) • személyügyi gazdálkodó és fejlesztõ • személyügyi ügyintézõ (ELÁG) A „bolognai rendszerben” akkreditált alap- és mesterszakok: orvos- és egészségtudomány területen mesterszakon • komplex rehabilitáció (az elsõ csoport a 2010. évben az õszi szemeszterben kezdheti meg a képzést) társadalomtudomány területen alapszakon • szociális munka • szociálpedagógia • foglalkozási rehabilitáció (a szak a képzési jegyzékben szerepel, de a szak megalapítására a jegyzet készítéséig nem került sor) társadalomtudomány területen mesterszakon • szociális munka • szociálpolitika gazdaságtudományok területen alapszakon • emberi erõforrások bölcsészettudomány területen alapszakon • andragógia (munkavállalási tanácsadó szakirány) bölcsészettudomány területen mesterszakon • andragógia • emberi erõforrás tanácsadó pedagógus-képzés területen alapszakon • gyógypedagógia 46


pedagógusképzés területen mesterszakon • gyógypedagógia • fogyatékos emberek társadalmi integrációja szakirány A felsõoktatásban szakirányú továbbképzés keretében: • PTE-ETK/IGYFK: komplex rehabilitációs mentor • DE-EK: egészségügyi rehabilitációs menedzser • ELTE-BGGYK: foglalkozási rehabilitációs szaktanácsadás • BMGE-GTK: foglalkoztatási rehabilitációs humán és mûszaki szaktanácsadó • KRF-GTK: rehabilitációs gazdasági menedzser • ME-ÁJK: foglalkoztatási és rehabilitációs jogi tanácsadó • KJF: rehabilitációs szolgáltatás menedzsment • ELTE-BGGYK: • látássérült személyek elemi rehabilitációja • gyógypedagógiai rehabilitációs konzultáció Szakirányú továbbképzettséget nem biztosító tanfolyami végzettség: • SZIE – „rementor” továbbképzés (OFA támogatással jött létre) 4.3.

Egyéb rehabilitációs munkakörökrõl

A komplex rehabilitáció, a foglalkozási rehabilitáció, illetve a megváltozott munkaképesség definíciója alapján ki kell még térni arra, hogy • a komplex rehabilitációs folyamatban jelenik meg a munkaképesség, fogyatékosság minõsítése, • illetve a komplex rehabilitáció nem ér véget a munkahely megtalálásával, hiszen a munkahely megõrzésének, illetve a munkában való elõmenetelnek a segítése is rehabilitációs feladatnak minõsül. Így célszerûnek tûnik ezen munkakörök – vázlatszerû – áttekintése is. • a „minõsítés” tekintetében ilyen az Országos Rehabilitációs és Szakértõi Intézetben és megyei szerveinél • a rehabilitációs járadékra való jogosultság megállapítása, mely feladat elvégzésében a jogszabály az orvos mellett foglalkoztatási- és szociális szakértõ bevonását is elõírja; • szociális foglalkoztatási alkalmassági vizsgálat és felülvizsgálat, mely esetben az orvos mellett szociális- és foglalkoztatási szakértõ, valamint fogyatékosság esetén szakgyógypedagógus foglalkoztatását rendeli el a jogszabály; • rehabilitációs és kiemelt tanúsítvánnyal rendelkezõ munkaadóknál jogszabályi elõírás a rehabilitációs megbízott, rehabilitációs munkatárs, munkahelyi segítõ személy foglalkoztatása; 47


• szociális intézményi foglalkoztatás esetében pedig segítõt és foglalkoztatás-koordinátort kell alkalmazni. Így tehát témánk szempontjából a következõ rehabilitációs munkakörök relevánsak: • rehabilitációs mentor, • foglalkoztatási szakértõ, • szociális szakértõ, • rehabilitációs megbízott, • rehabilitációs munkatárs, • munkahelyi segítõ, • (szociális intézményi foglalkoztatási) segítõ, • (szociális intézményi foglalkoztatási) koordinátor. Ha megfordítjuk a gondolkodást, akkor feltehetjük azt a kérdést is, hogy a „komplex rehabilitációs mentor” szakirányú továbbképzettség milyen munkakörök betöltésére készít fel. Álláspontom szerint a végzettséggel az elõbb felsorolt rehabilitációs munkakörök mindegyike betölthetõ kellene, hogy legyen. Állításomat a továbbképzés képzési és kimeneti követelményeivel szeretném alátámasztani. A komplex rehabilitációs mentor képes állapotfelmérésre és tervezésre, úgy mint az alapvetõ szükségletek felmérésére, interjúk készítésére, a kliens együttmûködési készségének felmérésére, a kliens kóros lélektani állapotának felismerésére, a szociális állapot felmérésére, a család, mint támogató rendszer felmérésére, a rejtett képességek feltérképezésére, feltárására, a kliens környezetének személyi és tárgyi felmérésére, a kliens napi tevékenységének felmérésére, megtervezésére, a kliens állapotának megítélésére (romló vagy javuló tendencia), rövid és hosszú távú egyéni rehabilitációs terv készítésére, preventív szemléletre, prognosztikus gondolkodásra, terápiás alternatívák (egyéni és csoportterápia) megválasztására, a munkavégzést akadályozó egyéb tényezõk felmérésére. A komplex rehabilitációs mentor képes a terápiás terv kivitelezésére és értékelésére úgy, mint a kliens alapvetõ szükségletei kielégítésének segítésére, a fejlesztési terv lépéseinek végrehajtására, betartására, a kliens életminõségét javító eljárások ismeretére, alkalmazására, a terápia tárgyi feltételeinek ismeretére, a kliens biztonságos környezetének megteremtésére, a tárgyi környezet, a gyógyászati és a rehabilitációs segédeszközök adaptálására, illetve az ezekkel kapcsolatos információk átadására, a rehabilitációs segédeszközökkel kapcsolatos alapvetõ mûszaki ismeretek megszerzésére és alkalmazására, a kliens segítésére az önkifejezési módok választásában, balesetvédelmi szempontok figyelembevételére, tevékenységének folyamatos kontrollálására, ennek függvényében annak módosítására, ellenõrzésére, értékelésére. A rehabilitációs mentor képes a tevékenységének szervezésére, menedzselésére úgy, mint a képzés során megszerzett társadalompolitikai, jogi és gazdasági ismereteinek alkalmazására, a rehabilitációhoz kapcsolódó jogi tájékoztatásnyúj48


tásra, megfelelõ érdekérvényesítésre, a szakterületen mûködõ jogalkalmazó szervekkel való hatékony együttmûködésre, önálló munkaszervezésre, foglalkoztatott csoport vezetésére, team-munkában való részvételre, a segítõ személyzettel való együttmûködésre, a terápiás munkába való bevonásba, együttmûködésre a komplex rehabilitáció további szereplõivel, segédeszközök beszerzési lehetõségeirõl való tájékozódásra, adatok rögzítésére, alapvetõ informatikai ismereteinek felhasználására, rehabilitációs dokumentáció vezetésére, klienskövetõ módszerek alkalmazására, munkájának tudományos dokumentálására, pályázat, projekt, munkába állás dokumentumainak (önéletrajz) elkészítésére, a kliens számára tartósan befogadó környezet kialakításának elõsegítésére. Összefoglalás: A 4. fejezet témája rehabilitációs mentor munkakörének, feladatainak ismertetése. Ezt követõen áttekintettük a rehabilitációs célú szakképzések, felsõfokú alap- és mesterképzések, valamint szakirányú továbbképzések körét. A komplex rehabilitáció folyamata alapján érintettük a szociális- és foglalkozási szakértõi, a rehabilitációs megbízotti és rehabilitációs munkatársi, a munkahelyi segítõi, valamint a szociális intézményi foglalkoztatásban részt vevõ segítõi és koordinátori munkaköröket. Végezetül bemutatásra került a rehabilitációs mentortól elvárt képességek köre. Kulcsszavak: rehabilitációs mentor, rehabilitációs mentori tevékenységek és képességek; munkakör betöltéséhez szükséges végzettségek, rokon szakmák, rokon munkakörök; Kérdések: 1. Mi a szerepe a komplex rehabilitációs mentornak a komplex rehabilitációs folyamatban? 2. Sorolja fel a rehabilitációs mentor tevékenységi köreit, feladatit! 3. Adjon példákat a rehabilitációs mentor munkakörével rokon munkakörökre, és indokolja meg, hogy azok miért tekinthetõk rokon munkaköröknek! 4. Gondolkodjon! A fejezetben felsorolt munkakörök betöltéséhez Ön szerint milyen szintû és milyen típusú képzésre van szükség?

49


5. Alapismeretek a komplex rehabilitáció folyamatáról 5.1.

A munkaképesség és a fogyatékosság minõsítése, felmérése

A komplex rehabilitáció – annak szakmai elvei alapján – minden esetben a munkaképesség, a fogyatékosság felmérésével kezdõdik, hiszen minden további lépésnek ez adja az alapját. A jogszabályokkal körülírt, államilag garantált komplex rehabilitáció a rehabilitációs járadék, illetve a rokkantsági nyugdíj iránti írásos igény nyugdíjbiztosítási igazgatási szervnek (ebben a fejezetben a továbbiakban: NYUFIG) történõ benyújtásával kezdõdik. Az igénylést az erre rendszeresített nyomtatványon írásban vagy elektronikus úton lehet eljuttatni. Az igénylõ köteles a keresetérõl, jövedelemérõl nyilatkozni és azt igazolni. A kérelem alapján a NYUFIG megkeresi az Országos Rehabilitációs és Szociális Szakértõi Intézet (ebben a fejezetben a továbbiakban: ORSZI) területileg illetékes szervét annak érdekében, hogy ott a komplex minõsítést elvégezzék. Az ORSZI a szakhatósági állásfoglalásában megállapítja az egészségkárosodás mértékét, minõsíti a szakmai munkaképességet, javaslatot tesz a rehabilitálhatóságra, a rehabilitáció lehetséges irányaira és a szükséges idõtartamra (ami legfeljebb 3 év lehet), illetve rögzíti a rehabilitációs szükségleteket. A rehabilitációs járadékra való jogosultságnak több feltétele is van. Az egyik, hogy az igénylõnek legyen az életkora szerint szükséges szolgálati ideje. Mint azt a korábbiakban megjegyeztük, ezzel a feltétellel azok a fogyatékos személyek, akiknek éppen az elsõ munkahely megtalálásához lenne szükségük rehabilitációs szolgáltatásokra, ebbõl a rendszerbõl kimaradnak. Lényeges továbbá, hogy az igénylõ keresõ tevékenységet nem folytathat, vagy ha van állása, akkor keresete, jövedelme legalább 30%-kal alacsonyabb kell, hogy legyen, mint az egészségkárosodást megelõzõ négy naptári hónapra vonatkozó keresete, jövedelme havi átlaga. És végezetül az egészségkárosodás mértéke 50-79% közé kell, hogy essen. Így a 79%-nál magasabb mértékû egészségkárosodást szenvedett emberek sem lehetnek ennek a rendszernek az alanyai. Ezzel összefüggésben igaz kell legyen, hogy a munkakörében, illetve az egészségkárosodást megelõzõ munkakörében, illetve a képzettségének megfelelõ munkakörben rehabilitáció nélkül nem foglalkoztatható. Ha visszaemlékezünk az ILO „megváltozott munkaképességû személy” definíciójára, akkor ebben a feltételben a munkaerõ-piaci esélyek csökkenésének tényét érhetjük tetten. A rehabilitációs járadékban részesülõ személy – a járadék megállapításáról szóló határozat kézhezvételétõl számított 15 napon belül – köteles felkeresni az ál50


lami foglalkoztatási szervet (ebben a fejezetben a továbbiakban: ÁFSZ), ahol sor kerül a rehabilitációs megállapodás megkötésére. Az ügyfél útja tehát eddig az alábbi volt: NYUFIG – ORSZI – (NYUFIG) – ÁFSZ.15 5.2.

A rehabilitációs megállapodás

A rehabilitációs megállapodás megkötése a munkaügyi szervezet kirendeltségén történik. A fogyatékossággal élõ személyek jogairól szóló ENSZ egyezmény egyik lényeges üzenete, hogy a rehabilitáció csak a fogyatékos személy saját akarata alapján lehet sikeres. Ennek az elvnek az érvényesítését szolgálja az, hogy az ügyfélnek a rehabilitációs megállapodásban három dologról kell nyilatkoznia: vállalnia kell az együttmûködést, másrészt elõre ki kell jelentenie, hogy a számára felajánlott és megfelelõ munkahelyet el fogja fogadni; és végül arról is elõre kell nyilatkoznia, hogy a számára felajánlott ingyenes képzést is el fogja fogadni. A rehabilitációs járadékban részesülõ ügyfél esetében – a jelenlegi szabályozási körülmények között – feltételezhetõ, hogy önállóan is képes a munkahelyek feltárására. Ezért ennek formáit is rögzíteni rendeli a jogszabály. A megváltozott munkaképességû személy sikeres rehabilitációjához állami érdek fûzõdik. Ha az elhelyezés a nyílt munkaerõ-piacon, olyan munkáltatónál történik, aki max. a munkába helyezéshez és a munkafeltételek kialakításához kér és kap (egyszeri, meghatározott és véges idõtartamra szóló) állami támogatást, de ezt nem igényli a folyamatos foglalkoztatáshoz, úgy a rehabilitációba történõ anyagi befektetés a szociális kiadások megtakarításával és a munkavégzésbõl származó bevételekkel már rövid távon is megtérülhet. Ezt felismerve az állam – a rehabilitációban való együttmûködésért cserébe – vállalja a jogszabályban rögzített rehabilitációs szolgáltatások finanszírozását. Nyilvánvaló, hogy jogszabályban csak a jogszabály születésekor már létezõ rehabilitációs szolgáltatásokat lehetett rögzíteni. A komplex rehabilitációhoz szükséges forrás (ide értve a rehabilitációs járadék fedezetét is) részben a munkaadók és a munkavállalók Munkaerõpiaci Alapba történõ befizetéseibõl, részben az adókból származó bevételekbõl, részben társadalombiztosítási (egészségügyi és nyugdíj) járulékokból, részben az Európai Unió támogatásaiból származik. A rehabilitációs rendszer mûködési tapasztalatai, a rehabilitációs rendszer fejlesztése, fejlõdése, illetve a források és a költségek átláthatóvá tétele alapozhatja meg az „egycsatornás”, pl. rehabilitációs biztosításból történõ finanszírozást, illetve az állam által vagy állami, esetleg magánbiztosítási rendszerben vállalt rehabilitációs szolgáltatások bõvítését. A rehabilitációs tervben mindenesetre rögzíteni kell a rehabilitációs járadékban részesülõnek nyújtandó rehabilitációs szolgáltatásokat. Ezen megállapodások országos szintû, „ano-

15 Az intézményi struktúra a kézirat lezárási idõpontjában aktuális állapotot mutatja be. (2010. június 30.)

51


nim módon történõ”, statisztikai, rehabilitációs szakmai elemezése alapozhatja meg – többek között – a késõbbi szakmapolitikai döntéseket. Végezetül a rehabilitációs megállapodás tartalmazza az állami foglalkoztatási szervnél történõ jelentkezés gyakoriságát, a kapcsolattartás módját; illetve adott feltételek fennállása esetén a rehabilitációs mentor kijelölését. 5.3.

Az egyénre szabott komplex rehabilitációs terv

A rehabilitáció, illetve adott esetben a rehabilitációs mentor tevékenységének leglényegesebb alapdokumentuma a személyes rehabilitációs terv. A személyes rehabilitációs terv alapadatokat tartalmaz úgy, mint a munkavállaló megnevezését, munkakörének megjelölését. A tervezés során – minden esetben – a meglévõ adottságokra épül. Így a terv nem csak a jövõre irányuló lépések sorozatát tartalmazza, hanem a „jelen helyzet” rögzítését is. Így abban szerepel a meglévõ képzettségek, képesítések felsorolása, az egyén munkavégzõ képességének jellemzõi, az általa folytatható tevékenységek, illetõleg betölthetõ munkakörök. A terv tartalmazza a fentiek alapján és az ügyféllel közösen meghatározott legmegfelelõbb foglalkoztatási formát, mint a célkitûzést. Ez lehet bedolgozói jogviszony, távmunka, védett foglalkoztatás, integrált foglalkoztatás. Helyes, ha a végcélt – a pályaterv alapján – rövid és hosszabb távon elérhetõ célokra bontva rögzítjük; így az elõrehaladás is könnyebben értékelhetõ. A terv érdemi része a pályaterv, ami gyakorlatilag a rehabilitációs szolgáltatások kifejtése. Figyelemmel az FNO-ban megismert környezeti tényezõkre, illetve a környezeti rehabilitációval kapcsolatos ismeretekre is, a megfelelõ foglalkoztatást gátló körülmények számbavételét követõen rögzíteni kell az azok megszüntetése érdekében tervezett intézkedéseket. Meg kell határozni a segítõ folyamat elemeit és a segítségnyújtás formáit, valamint az igénybe vehetõ segítõ szolgáltatásokat, illetõleg támogatásokat. (Ehhez a részhez lásd még a 6. fejezetet! A tervben részletesen kell leírni azt, hogy hogyan fog a munkavállaló együttmûködni az állami foglalkoztatási szervvel, adott feltételek esetén a rehabilitációs mentorral és a rehabilitációs szolgáltatókkal. 5.4.

Az egyes rehabilitációs szolgáltatások összekapcsolása és nyújtása

A rehabilitációs megállapodás megkötését annak megvalósítása követi. Az alfejezet szerepeltetése a folyamat szempontjából kihagyhatatlan, de tartalmának kifejtésére részben korábbi, részben soron következõ fejezetekben kerül sor.

52


5.5.

A foglalkoztatás színtereirõl

A rehabilitáció elsõdleges célja a létezõ munkahely megõrzése, illetve annál a munkáltatónál történõ elhelyezés, ahol a megváltozott munkaképességû személy a betegséget, balesetet megelõzõen dolgozott. Ha a fentiekre nincs mód, a cél a nyílt munkaerõ-piaci elhelyezés. A foglalkoztatás színtereire különbözõ szakemberek, szerzõk különbözõ fogalmakat használnak gyakran különbözõ tartalmakkal. Így sokszor nem értik, érthetik meg egymást. A munkahelyek csoportosításának három szempontja alapján az alábbi fogalmak alábbi tartalmak szerinti alkalmazására teszek javaslatot: A piaci versenyhelyzet alapján megkülönböztethetjük a nyílt munkaerõ-piacot és a védett foglalkoztatást. Nyílt munkaerõ-piac tehát az, ahol a munkaadó az árú elõállításával, a szolgáltatás nyújtásával megjelenik a piacon és részt vesz a piac életében, azaz a piaci verseny szabályozza a mûködést; állami támogatás pedig nem torzítja ezt a versenyt. Védett foglalkoztatás alatt pedig azt értem, amikor a munkaadó – bár termelhet árút és nyújthat szolgáltatást – fennmaradását a piac azért nem befolyásolja, mert a versenytõl az állami támogatás (mértéke alapján) megvédi. A munkaközösség összetétele alapján különböztetem meg az integrált és a szegregált foglalkoztatást. A fogyatékos személyek aránya a teljes népességen belül 5-10%. Integrált foglalkoztatásnak azt tekintem, amikor az egy munkacsoportban dolgozó munkavállalóknak max. az 5-10%-a tartozik a minõsített „fogyatékos emberek” kategóriájába. Szegregált foglalkozatásnak ebbõl a következõen azt a foglalkoztatási formát tartom, amikor 10%-nál több minõsített „fogyatékos ember” dolgozik egy munkaközösségben. A nyílt munkaerõ-piacon lehet integráltan és szegregáltan is foglalkoztatni. Közismert, hogy minden 20 fõ feletti foglalkoztató munkavállalóinak 5%-ban köteles megváltozott munkaképességû személyt foglalkoztatni. Ez a szint megfelel az integrált foglalkoztatás követelményének. Azt tartanám fogyatékosságügyi politikai szempontból helyes állami magatartásnak, ha ezek a munkaadók részesülnének priorizált állami támogatásban, viszonylag egyszerû akkreditációs követelményeknek való megfelelés alapján. A támogatásnak ki kell(ene) terjednie a munkahelyi környezet akadálymentesítésére, illetve a foglalkoztatáshoz szükséges egyszeri beruzását támogatására is. Ha egy munkáltatónál 100 fõ dolgozik és abból 10 fõ fogyatékos, akkor ez 10%. Mégsem tekintem integrált foglalkoztatásnak, ha a 10 fõ minõsített „fogyatékos munkavállaló” egy munkaközösségen belül dolgozik. Integrált foglalkoztatás esetén is lehet „védett körülményeket” biztosítani, ha a munkáltató a munkahelyi környezet személyi feltételeiben a szigorú munkáltatói attitûd mellett szociálisan érzékeny, elfogadó, befogadó magatartást is ki tud alakítani. Ezt ugyanakkor nem nevezem védett foglalkoztatásnak. 53


A foglalkoztatás jellege, illetve eltérõ szabályozása alapján megkülönböztethetjük, az alap, a rehabilitációs, a kiemelt és a feltételes tanúsítvánnyal rendelkezõ akkreditált szervezetnél, a védett szervezeti szerzõdéssel rendelkezõ munkáltatónál és a szociális intézményi jogviszony keretében történõ foglalkoztatást. Ez utóbbi esetben ismerjük a szocio-terápiás, a munka-rehabilitációs és a fejlesztõ felkészítõ foglalkoztatást. Összefoglalás Ebben a fejezetben a komplex rehabilitáció folyamatát tekintettük át. A folyamat az ellátásra való igény bejelentésével kezdõdik, az egészségkárosodás mértékének megállapításával és a rehabilitációs szükségletek feltárásával folytatódik. Ezt követi a rehabilitációs megállapodás megkötése, melynek a rehabilitációs terv a melléklete. A komplex rehabilitációs terv megvalósítását a komplex rehabilitációs mentor segíti. Cél a nyílt munkaerõpiacon, integráltan történõ elhelyezés. Ha ez nem elérhetõ, úgy védett vagy a szociális intézményen belüli foglalkoztatás is biztosítható. Kulcsszavak nyugdíjbiztosítási igazgatási szervek, rehabilitáció intézményrendszere, állami foglalkoztatási szerv, igénybejelentés, egészségkárosodás, rehabilitációs megállapodás, rehabilitációs terv, mentori szolgáltatás, nyílt munkaerõ-piaci foglalkoztatás, védett foglalkoztatása, integrált foglalkoztatás, szegregált foglalkoztatás; Kérdések 1. Vázolja fel az ügyfél útját az igénybejelentéstõl a foglalkoztatásig! 2. Kösse össze az ILO „megváltozott munkaképességû személy” definícióját az ügyfél útjával! 3. Hogyan érvényesülnek, vagy éppen nem érvényesülnek a fogyatékossággal élõ személy jogairól szóló ENSZ egyezmény 26. cikkében megfogalmazott értékek és elvek a rehabilitáció folyamatában? Válaszát érvekkel támassza alá! 4. Készítse el egy parkgondozói képesítéssel rendelkezõ, 23 éves értelmileg akadályozott, második munkahelyét keresõ, egészséges férfi egyéni rehabilitációs tervét! 5. Fejtse ki álláspontját a nyílt munkaerõ-piaci és védett, illetve az integrált és a szegregált foglalkoztatási formákról!

54


6. Alapismeretek a rehabilitáció egyes területeirõl Ebben a fejezetben a rehabilitáció egyes területeivel kapcsolatos alapvetõ információk bemutatására kerül sor. A fejezet tartalmát a 7. fejezetben összegyûjtött jogszabályi, irodalmi jegyzékek és honlapok egészítik ki. Az egyes rehabilitációs területekkel kapcsolatos mélyebb tudások megszerzésére más tanegységek keretében lesz mód. 6.1.

Az egészségügyi rehabilitációról

Az egészségügyi rehabilitáció keretében kell gondoskodni a testi struktúrák lehetõség szerinti és alapvetõen mûtéti úton történõ helyreállításáról. Ide tartozik a pl. a siket gyermekek és felnõttek cochlea imlpantációs mûtétje, a szürkehályog eltávolítása, a gerincmûtét. Igen fontos része ennek a rehabilitációs területnek a gyógyászati segédeszközökkel való ellátás, ide értve a valóban megfelelõ gyógyászati segédeszköz kiválasztását (kipróbálása lehetõségének biztosítását), a kiválasztott eszköz (pl. aktív kerekesszék, járókeret vagy a hallást javító készülék) használatának megtanítását, a gyógyászati segédeszköz szervizelését és cseréjét. Idõ- és szakemberigényes feladat a sérült testi funkciók használatának vagy helyettesítõ testi funkciók alkalmazásának a megtanítása (pl. járás tanítása, a végtagok használata, a beszédközpontot ért agyi sérülést követõen a beszéd újbóli megtanítása, a látásmaradvány hasznosítása olvasáshoz, téri tájékozódáshoz). Ebben a munkában a rehabilitációs szakorvos mellett számos más szakembernek is részt kell vennie (pl. gyógytornász, konduktor, ergoterapeuta, logopédus, pszichológus). 6.2.

A (látássérültek) elemi rehabilitációjáról

Az elemi rehabilitáció célja, hogy ha a betegség vagy baleset következtében megváltoznak az elemi testi funkciók (így pl. a látás, a hallás, a beszéd, a mozgás), úgy azokat helyreállítsák, vagy más funkciókkal helyettesítsék. A látássérült személyek elemi rehabilitációja magában foglalja a funkcionális látásvizsgálatot, az önkiszolgálási és közlekedési készségek felmérést, a funkcionális látástréninget, a tájékozódás és közlekedés tanítását, a mindennapos készségek és életvitelt segítõ eszközök tanítását, a Braille-írás és olvasás tanítását, a kommunikációs és számítástechnikai eszközök használatának tanítását, egyéni 55


esetkezelésen alapuló szociális munkát, illetve pszichológiai tanácsadást egyéni vagy csoportos terápia keretében. Ez a szolgáltatás jelenleg régiónként 1-1 civil szervezetnél érhetõ el, illetve Budapesten két szolgáltató mûködik; és külön elemi rehabilitációs szolgáltatást mûködtetnek országos hatáskörrel a siketvakok számára. A szolgáltatást nyújtók jegyzékét a 7. fejezet tartalmazza. Igen lényeges, hogy ez a szolgáltatás nem az egészségügyi rehabilitáció keretében épült ki, ezért nem finanszírozza az Országos Egészségbiztosítási Pénztár, és egyelõre nincs törvényi szabályozása, így nincs normatív támogatása. A szolgáltatás fejlesztése (mûködtetése) az Új Magyarország Fejlesztési Terv keretében biztosított a pályázati idõszak befejezõdéséig. A gyógypedagógus (tiflopedagógus), optometrista, közlekedés-tréner, pszichológus, szociális munkás és informatikus együttmûködésére épülõ szolgáltatás-csomag részletes leírásának az ajánlott irodalmakban lehet utánanézni. 6.3.

A mentálhigiénés rehabilitációról

A mentálhigiénés rehabilitáció (vagy pszichológiai tanácsadás) a komplex rehabilitáció egyik kulcsterülete. Célja, hogy végigvezesse az ügyfelet a sérülés okozta lelki traumától az állapot teljes elfogadásáig. Nagyon fontos, hogy egyéni esetkezelés mellett szükség lehet a család terápiájára is annak érdekében, hogy a kialakult helyzetben a családtagok is megtanulják az elfogadást és részeseivé válhassanak a segítõ-támogató környezetnek. A mentálhigiénés rehabilitáció, pszichológiai munka néhány eleme a teljesség igénye nélkül: a gyász-veszteség élmény feldolgozása, a krízishelyzet kezelése, a megküzdési stratégiák azonosítása és megtanulása, a tanult tehetetlenség és a poszttraumás növekedés. A mentálhigiénés rehabilitációt csak erre a feladatra felkészült pszichológus, klinikai szakpszichológus, pszichiáter végezheti. 6.4.

A szociális rehabilitációról

A szociális rehabilitáció körébe a személyes szolgáltatásokat és a pénzbeli ellátások szükség szerinti megszervezését sorolom. A szociális rehabilitáció célja a támogató-segítõ attitûd biztosításával az egyéni szociális képességek fejlesztése, a társas kapcsolatok helyreállítását segítõ tanulási folyamat menedzselése, valamint az átmeneti vagy tartós keresetcsökkenés estében a háztartás vezetéséhez nyújtott tanácsadás és a szociális célú pénzbeli támogatások (segélyek, ellátások) eléréséhez nyújtott segítség, továbbá az egészségkárosodás következtében jelentkezõ többlet-kiadásokhoz szükséges támogatások azonosítása és az elérésükhöz nyújtott segítség. Ide sorolom továbbá a mindennapi életben szükséges hivatalos iratok beszerzését vagy pótlását is, mint pl. a személyi igazolvány, adó- és taj-kártya. 56


A szociális rehabilitációban kulcsszerepe lehet a sorstársi kapcsolatoknak, a sorstársi érdekvédelmi szervezetekkel való kapcsolat felvételének, a saját erõ mozgósításának. Partnerként kell gondolni a helyi önkormányzatra, a szociális és gyámhivatalokra, az egészségpénztárakra vagy éppen a nyugdíjbiztosítási szervekre, de adótarozás esetén akár az APEH-re is. A szociális rehabilitáció keretében biztosítható szolgáltatások a teljesség igénye nélkül: az étkeztetés, a házi segítségnyújtás, a jelzõrendszeres segítségnyújtás, a támogató szolgáltatás, a családsegítés, a nappali ellátás vagy akár a lakóotthoni, ápoló-gondozó otthoni vagy rehabilitációs intézményi ellátás megszervezése, továbbá a jelnyelvi tolmács-szolgáltatás vagy éppen a segítõ kutya (terápiás vagy vakvezetõ kutya) biztosítása. A szociális rehabilitáció keretében gondolhatunk továbbá a kereset-kiegészítõ vagy keresetpótló támogatásokra, a fogyatékossági támogatásra, vakok személyi járadékára (ilyet már nem lehet megállapítani), a magasabb összegû családi pótlékra, a tömegközlekedési viteldíj-kedvezményre, a közlekedési támogatásra, az útiköltség-támogatásra, a gépjármû-szerzési vagy –átalakítási támogatásra, a gépjármû-adó mentesség lehetõségére, a lakás-akadálymentesítési támogatásra, az önkéntes egészségbiztosítási pénztárak kínálta támogatási lehetõségekre. Végül, de nem utolsó sorban ide sorolom a jogsegély-szolgálatok, az antidiszkriminációs jelzõrendszerek, illetve a különbözõ jogérvényesítési lehetõségek (pl. Egyenlõ Bánásmód Hatóság) felkutatását is. 6.5.

A képzési rehabilitációról

A képzési rehabilitáció (helyesebb lenne talán egészen egyszerûen felnõttképzési szolgáltatásnak nevezni) célja, hogy hozzájáruljon a fogyatékos személyek képességeinek szinten tartásához és fejlesztéséhez, illetve felkészítése a megváltozott munkaképességû személyt a betölteni szándékozott munkakörre. A felnõttképzés keretében mód van általános célú, nyelvi és az Országos Képzési Jegyzék szerinti szakmai képzés megvalósítására, de minden esetben szükséges a képzési program és a felnõttképzési intézmény akkreditációja is. A felnõttképzéssel összefüggõ jogszabályok jegyzékét, illetve a fontosabb honlapok felsorolása megtalálható a 7. fejezetben. A felnõttképzési programok kiválasztását – különös tekintettel arra az esetre, amikor adott munkakör betöltésére való felkészítésrõl van szó – megelõzheti a foglalkozás-egészségügyi szakorvosi vizsgálat; illetve a megváltozott munkaképességû, fogyatékos személy tanulási képességének, tanulási motiváltságának, elõzetes iskolai és egyéb, iskolarendszeren kívül szerzett képzettségeinek, szakmai munkatapasztalatainak a felmérése. Ha a fogyatékos személy számára hozzáférhetõ felnõttképzési programot keresünk, úgy figyelni kell arra, hogy a felnõttképzési intézmény akadálymentesen megközelíthetõ, illetve akadálymentesen bejárható legyen. A felnõttképzési program idõtartama a fogyatékos felnõttek esetében általában hosszabb, és szükség 57


van a tananyag akadálymentesítésére (hangos könyv, Braille-nyomtatás, jelnyelvi változat vagy könnyen érthetõ formátumok) is. A speciális szükségletek miatt az oktatás során igény mutatkozhat speciális oktatási módszerek és eszközök iránt is. A felnõttképzésre felkészült szakember az andragógus, és számos szakirányú továbbképzés is rendelkezésre áll. Sajnos a jegyzet készítésének idõpontjában még nincs tudomásom olyan alap- vagy mesterképzésrõl, esetleg szakirányú továbbképzésrõl, amelyik kifejezetten a felnõttkorú fogyatékos emberek oktatására készítene fel. 6.6.

A foglalkozási rehabilitációról

A foglalkozási rehabilitáció célja a megfelelõ munka megtalálása, a munkahely megõrzése és az abban való elõmenetel elõsegítése. A foglalkozási rehabilitációs szolgáltatások nyújtását – a képzési rehabilitációhoz hasonlóan – gyakran megelõzi a foglalkozás-egészségügyi szakorvosi vizsgálat, melynek célja a szakmai munkaképesség, illetve a foglalkoztathatóság megállapítása. A foglalkozási rehabilitációs szolgáltatásokat a munkaügyi szervezet, illetve többségében civil szervezetek nyújtják. A terület jellemzõje az 1998 óta tartó folyamatos innováció. A munkaügyi szervezeten belül rehabilitációs munkacsoportok, illetve rehabilitációs referensek dolgoznak, kialakultak az akadálymentesen mûködõ Rehabilitációs Információs Centrumok (RIC-ek). Mód van a regionális munkaügyi központokban humán-szolgáltatások igénybe vételére, melyek közül ezen a helyen a pszichológiai és a rehabilitációs tanácsadást emelem ki. A civil szervezetek által nyújtott szolgáltatásokat összefoglalóan „alternatív munkaerõ-piaci szolgáltatásoknak” nevezzük. A jegyzet készítésekor még hiányzik szabályozásuk és így biztonságos és kiszámítható finanszírozásuk is. Alternatív munkaerõ-piaci szolgáltatás a „Megoldás Megváltozott Munkaképességû Munkavállalóknak és Munkaadóknak”, a „Támogatott Foglalkoztatás”, a „Komplex Munkaerõ-piaci Szolgáltatás”, a munkaasszisztens program, de ide sorolom a mentor-programot, illetve a „Családi Munkahelyi Gyakorlatot” és az „Intézményi Munkahelyi Gyakorlatot”. A felsorolt alternatív munkaerõ-piaci szolgáltatást nyújtó szervezetekrõl szóló információknak, illetve az alkalmazott módszereknek a 7. fejezetben lehet utánanézni a honlapok, illetve az ajánlott irodalmak között. 6.7.1. A fizikai környezet, illetve a szolgáltatás egyenlõ esélyû hozzáférhetõségérõl A környezeti rehabilitáció célja a fizikai környezethet (épülethez, közlekedéshez) és a szolgáltatáshoz (az abban megjelenõ információhoz és a kommunikációhoz) való egyenlõ esélyû hozzáférés feltételeinek a megteremtése. Az „egyetemes tervezés” elve azt jelenti, hogy az emberek szükségleteire már a minket körülvevõ vi58


lág (épületek, tárgyak, eszközök) tervezésekor oda kell figyelni. Így a (mûszaki) tervezést követõen eleve mindenki számára hozzáférhetõ tárgyak jönnek létre. Az elv érvényesítése érdekében célszerû lenne, ha az árúk és szolgáltatások megrendelésére irányuló közbeszerzési eljárásokban az ajánlatkérõk feltételként kötnék ki, hogy csak egyetemesen tervezett árúkat és szolgáltatásokat kívánnak megvásárolni. A fogyatékos személyek jogairól és esélyegyenlõségük biztosításáról szóló törvény megkülönbözteti a „szolgáltatás”, az „épület” és az „információ” egyenlõ esélyû hozzáférhetõségének feltételeit. A „szolgáltatás” egyenlõ eséllyel hozzáférhetõ akkor, ha igénybevétele – az igénybe vevõ állapotának megfelelõ önállósággal – mindenki, különösen a mozgási, látási, hallási, mentális és kommunikációs funkciókban sérült emberek számára akadálymentes, kiszámítható, értelmezhetõ és érzékelhetõ. Az „épület” egyenlõ eséllyel hozzáférhetõ, ha mindenki, különösen a mozgási, látási, hallási, mentális és kommunikációs funkciókban sérült emberek számára megközelíthetõ, a nyilvánosság számára nyitva álló része bejárható, vészhelyzetben biztonsággal elhagyható, valamint az épületben a tárgyak, berendezések mindenki számára rendeltetésszerûen használhatók. Az „információ” egyenlõ eséllyel hozzáférhetõ akkor, ha az mindenki, különösen a mozgási, látási, hallási, mentális és kommunikációs funkciókban sérült emberek számára kiszámítható, értelmezhetõ és érzékelhetõ, az ahhoz való hozzájutás pedig az igénybe vevõ számára akadálymentes.” A továbbiakban a környezeti rehabilitációban részt vevõ tanácsadónak azt kell tételesen és szisztematikusan végiggondolnia, hogy mit jelent az egyes fogyatékossági csoportonként a kiszámíthatóság, az értelmezhetõség és az érzékelhetõség. Az egyenlõ esélyû hozzáférés feltételeinek a megteremtése tehát a fogyatékos személyek eltérõ csoportjai különbözõ szükségletû tagjai számára más és más konkrét beavatkozást igényel. Néhány példával szeretném megvilágítani, hogy mi mindenre lehet és kell gondolni. A legismertebb a kerekesszéket használó emberek igénye az akadálymentes „közlekedés” vonatkozásában. Tudjuk, hogy ehhez akadálymentes parkolókra, rámpákra, a szintek közötti különbséget áthidaló eszközökre (liftekre), akadálymentes mellékhelyiségekre van szükség. Az akadálymentesítési célú pályázatoknak köszönhetõen egyre jobban terjed a vak emberek tájékozódását segítõ ún. vakvezetõ csíkok, a Braille-feliratok és domború-tapintható épület-térképek, a hangos térképek vagy a beszélõ szoftverek alkalmazása. A gyengénlátó emberek akkor tudnak könnyebben eligazodni, ha a színek közötti különbségeket, a kontrasztokat használjuk ki a láthatóvá tétel érdekében vagy nagyobb betûméretet alkalmazunk. A látássérült emberek téri tájékozódását is segíti a mára szabályozott körülmények között vizsgázó vakvezetõ-kutyáknak az alkalmazása is. A segítõ kutyákat kiképzõ szakemberek 2009-tõl kifejezetten erre a feladatra felkészítõ, az Országos Képzési Jegyzék szerinti szakképzettséget szerezhetnek. A siket személyek számára a jelnyelvi tolmácsszolgáltatás, a feliratozás, illetve a hallható információk látható jelekké való átalakítása a legfontosabb. Az 59


utóbbira példa a hangzó szöveg írott formátumban való megjelenését segítõ jegyzõkönyvvezetés, de a modernebb technikai eszközök alkalmazásával mindez gyorsabban és hatékonyabban is megoldható (lásd feliratozó eszközök, illetve hangzó beszédet írott formátumba átalakító szoftverek). Ide sorolható a kapucsengõ, az ébresztõ óra, a telefon (rezgõ üzemmód), a tûzjelzõ berendezés csengetésének villogó fényekké, rezgésekké történõ „átalakítása” is. A nagyothalló személyek számára a hallható információk erõsségének fokozása az egyik megoldás. Ilyen eszköz az indukciós hurok vagy a hallásjavító eszközök. Az értelmileg akadályozott személyek számára az információk értelmezhetõsége okozza a gondot. Ezt a problémát a “könnyen, érthetõen nyelv” segítségével lehet megoldani, ami egy sajátos szabályok alapján felépülõ technika. Az autista gyermekek és felnõttek esetében megint csak újabb módszerek alkalmazása kívánatos. Ezen a területen minden bizonnyal – meglehetõsen kevés konkrét tudással rendelkezünk. A súlyosan-halmozottan fogyatékos emberek pedig a fent felsorolt támogatások szinte valamennyi formáját igénybe kell, hogy tudják venni.16 Ezen a helyen kell szólni a honlapok – szabványban rögzített – akadálymentesítésérõl is. A követelményeket szabványban rögzített ajánlás tartalmazza. A többség számára ez a vakbarát honlapokat jelenti, pedig itt is többrõl van szó. A vakok tájékozódását egyértelmûen a felolvasó szoftverek segítik. A gyengénlátók számára nem a vakbarát honlap kínál információt, hanem a „gyengénlátó-barát” honlap, ahol a betûméret és a színek szabadon állíthatók. A hallássérültek igénye az, hogy az információkat jelnyelven, az értelmi akadályozottak pedig, hogy könnyen érthetõ formátumban közöljék. Ebben az évben indul az elsõ, akadálymentes weblap-készítésre felkészítõ szakirányú továbbképzés. „A WCAG 2.0 (http://www.w3.org/TR/WCAG20/) 2008. december 11-én lett a W3C által elfogadott webes szabvány. A WCAG 2.0 a két anyag elkészülése között eltelt kilenc év tapasztalatait, fejlesztéseit tartalmazza egy sokkal részletesebb, technológia-független megközelítésben, számos kiegészítõ dokumentummal segítve a szabvány megértését és alkalmazását. Számítógépes programok és honlapok fejlesztése, készítése során ezt kell alapul venni, amennyiben azokat akadálymentesíteni szeretnénk, és azon az akadálymentesség szintjét is fel szeretnénk tüntetni. Ebben a dokumentumban részletesen meg van határozva, hogy milyen feltételeknek kell eleget tenni az “A”, a “AA”, valamint a “AAA” szint eléréséhez. Hazánkban mûködik a W3C egyetlen közép-kelet-európai irodája, a W3C Magyar Iroda (http://w3c.hu/). A Magyar Iroda feladata a webes szabványosítás elõsegítése, az információk magyar nyelvre fordítása és terjesztése. Ennek keretében az iroda mûhelykonferenciákat szervez a témában, valamint vállalja honlapok

16 Készült a „Horváth Péter (szerk.): Egyenlõ esélyû hozzáférés – képzési anyag. Szociális és Munkaügyi Minisztérium, Budapest-Tapolca, 2005.” kiadvány szerkesztõi elõszava alapján.

60


konformancia-vizsgálatát is, hogy azok tényleg megfelelnek-e a WCAG követelményeinek.”17 6.7.2. A magyar jelnyelvrõl és egyéb speciális kommunikációs rendszerekrõl A továbbiakban röviden összefoglalom a 2009-ben elfogadott magyar jelnyelvrõl és a magyar jelnyelv használatáról szóló törvény lényegi elemeit. A fogyatékos személyek jogairól szóló törvény, a fogyatékosságügyi ENSZ Egyezmény ratifikálása, az Országos Fogyatékosügyi Program után a fogyatékosságügyi jogalkotásban negyedik alkalommal fordult elõ 2009. november 9-én, hogy a magyar Országgyûlés „egyhangúlag” szavazott. Így történt ez a nevezett törvény esetében is. A törvény – az EU tagországai közül Finnország után másodikként – kimondja, hogy a hallássérültek közössége nyelvi kisebbség, a siketvak személyek jogait pedig elõször rögzíti Magyarországon törvény. A törvény a magyar jelnyelv elismerésével megteremti annak a szemléletváltásnak az alapjait, aminek eredményeként a hallássérültek közösségérõl a jövõben nem (csak) fogyatékos személyekként, hanem egy nyelvi kisebbség tagjaiként gondolkodhatunk. A törvény meghatározza a siketvak személyek speciális kommunikációs rendszerek tanulásához, valamint ezen eszközök alkalmazásával a tolmácsoláshoz való jogát. Ilyen eszköz pl. a jelnyelvi jelek tenyérbe „írása” vagy a Lorm-ábécé: olyan tenyérérintéses ábécé, amely meghatározott mozdulatok és érintési formák segítségével rajzolja a közlést fogadó személy tenyerébe és ujjaira az egyes betûket. A siketvak személyek a jövõben a speciális kommunikációs rendszereket ismerõ jelnyelvi tolmácsok segítségével fognak tudni kommunikálni a hivatali ügyek intézésekor, pl. a személyi igazolvány vagy a lakcímkártya készítésekor. A siket gyermekek számára 2017. szeptember 1-tõl kötelezõ lesz a magyar jelnyelv oktatása a számukra létrehozott iskolákban, míg az integráló iskolákban választható válik már akkor is, ha azt csak egy gyermek szülõje választja. Ugyancsak ettõl az idõponttól kezdve kötelezõ lesz a kétnyelvû oktatás megszervezése a siket gyermekek iskoláiban az ezt választó gyermek vagy gyermekek részére. A törvény erõs támaszt kínál azon felsõoktatási intézményeknek, elsõsorban az ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Kar és a Bölcsészettudományi Kar elkötelezett és úttörõ oktatóinak, akik a magyar jelnyelv szakos, illetve a kétnyelvû oktatásban részt vevõ pedagógusok képzési programjainak a kidolgozására és akkreditáltatására, valamint a szakemberképzés elindítására vállalkoznak. Feladatuk elérni, hogy a képzett, diplomás szakemberek elsõ csoportja 2017. szeptember 1-jén munkába tudjon állni. 17 Pandula András (szerk.): Segédlet a közszolgáltatások egyenlõ esélyû hozzáférés megteremtéséhez. Komplex akadálymentesítés. Fogyatékos Személyek Esélyegyenlõségéért Közalapítvány, Budapest, 2009.

61


A jelnyelvi tolmács-szolgáltatás 2010-ben még a 2003-ban bevezetett rendben mûködik tovább. 2011. január 1-tõl azonban a közszolgáltatási tevékenység során korlátlan számú, ingyenes jelnyelvi tolmácsolást vehetnek igénybe a jogosultak. A középiskolákban évi 120, a felsõoktatásban szemeszterenként 60, a felnõttképzés keretében a képzési óraszám 20%-ban lehet majd ingyenes tolmácsolt órákhoz jutni. Mindezeken felül további évi 120 óra, szabadon felhasználható tolmácsolás segíti majd a hallássérült és a siketvak személyeket. A jelnyelvi tolmácsok szakmai elismertségét, más idegen nyelvek tolmácsainak a rangjára emelkedését segítheti az, hogy 2010-ben elkészül a Jelnyelvi Tolmácsok Országos Névjegyzéke. 2011. január 1-tõl csak a névjegyzéken szereplõ tolmácsok vállalhatnak államilag finanszírozott tolmácsolást. Fontos változást hoz a törvény a közszolgálati és az országos vételkörzetû televíziók életébe azzal, hogy 2010. július 1-tõl kötelezõvé válik a közérdekû közlemények és hírmûsorok, valamint 2010-ben naptári naponként legalább 2 óra idõtartamban a filmalkotások, a gyermek- és ifjúsági mûsorok és a fogyatékos személyek számára készült mûsorok feliratozása, illetve jelnyelvi tolmácsolása. Ezt követõen 2014-ig évente 2 órával emelkedik a kötelezettség, majd 2015-tõl teljeskörû feliratozást, illetve jelnyelvi tolmácsolást kell biztosítani. 6.8.

A cselekvõképesség és a munkaképesség összefüggéseirõl

Közel egy évtizeden keresztül jelentett igen komoly problémát annak a több, mint 40 ezer embert érintõ kérdésnek az eldöntése, hogy a kizáró gondnokság alatt álló személy (illetve nevében a gondnoka) köthet-e munkaszerzõdést. A szociális intézményen belüli munka-rehabilitációs foglakoztatási forma kidolgozása éppen ezen dilemma feloldására jött létre annak érdekében, hogy legyen mód a cselekvõképességet kizáró gondnokság alatt álló személyek fizetésért történõ foglalkoztatására. Ettõl azonban tény maradt, hogy sok, a munkaerõ-piaci munkavégzésre képes személy rendszerszerûen maradt ki ebbõl a lehetõségbõl. A munka vállalása a munkavállalási és a munkavégzési képesség függvénye. A munkavállalási képesség a cselekvõképességgel, a munkavégzési képesség az orvos-szakértõi, illetve a foglalkozás-egészségügyi vizsgálatokkal függ össze. A munkavállalási képesség a munkaszerzõdés aláírásán túl számos, más elemet is tartalmaz. Ide tartozik pl. a munka tartalmában, a munkavégzés helyszínében, a havi munkaidõben, a munkabérben, a munkaviszony létesítésében és felbontásában való megegyezés. A napi munkavégzés során ide tartozik a szabadság kivétele, illetve kiadása, a munkabérrel való gazdálkodás képessége, a munkáltatói utasítások végrehajtása elõtti mérlegelési képesség, a balesetvédelmi elõírások munkavállalót érintõ részeinek betartása, a kártérítési felelõsség. A felsorolt – összefoglalóan: munkavállalási – képességek egyrészrõl fejleszthetõk, másrészrõl gyakorlásuk személyesen indokolt. A munkavállalási képesség a cselekvõképességgel függ össze. A munkavégzési képesség adott (munka)feladat elvégzésére való 62


képességet jelenti. A munkavégzési képesség nincs összefüggésben a cselekvõképességgel; az kifejezetten a foglalkoztathatóság jellemzõje. A polgári törvénykönyv 2010. május 1-jén hatályba lépõ rendelkezései „új világot teremtenek”; és ezzel a fenti probléma is megoldódni látszik.18 Nyilvánvaló, hogy továbbra is lesznek olyan emberek, akiknek a védelmérõl gondoskodni kell. Megváltozik azonban a védelemrõl való gondolkodás. A megelõzõ idõszakot jellemzõ „helyettes döntéshozatalt” a „támogatott döntéshozatal” váltja fel. Tekintettel arra, hogy a cselekvõképesség nem csak orvosi kategória, a cselekvõképesség elõminõsítését a jövõben szükség esetén komplex, interdiszciplináris szakértõi „team” végezheti. A bírósági eljárás keretében kérhetõ a gyógypedagógus, illetve a pszichológus közremûködése is. A hangos beszédre képtelen személyek minõsítésére csak akkor lesz lehetõség, ha az eljárásba a kommunikációhoz értõ szakembert is bevontak. Az új értékrend fontos alapelvei a cselekvés lehetõségének biztosítása, a fokozatosság és az arányosság. Ez azt jelenti, hogy a kevésbé korlátozó intézkedés alkalmazásának lehetõségét kell elõször megvizsgálni; és csak akkor lehet a „komolyabb” korlátozást alkalmazni, ha arra az ügyfélnek a védelemre szorulás mértékével arányosan szüksége van. Az új szabályozás alapján nem lesz lehetõség a cselekvõképesség teljes kizárására, illetve a cselekvõképesség általános korlátozására. Átalakítva marad meg a cselekvõképesség korlátozása (csak meghatározott, de a törvényben felsorolásra nem kerülõ ügycsoportokban lesz rá lehetõség), és új jogintézményként megjelenik a támogatott döntéshozatal és az elõzetes jognyilatkozat. Az elõzetes jognyilatkozat lényege, hogy adott személy még belátási képessége birtokában nyilatkozhat arról, hogy belátási képessége csökkenése esetére milyen döntések érvényesüljenek személyi és vagyoni ügyei tekintetében. Dönthet arról, hogy ki legyen a támogatója, kit nevezzenek ki gondnokául, illetve kizárhat egyes személyeket a támogatók, gondnokok körébõl. Kezdeményezheti vagy megtilthatja bentlakásos szociális intézményben való elhelyezését. Kiskorú gyermeke számára gyámot nevezhet meg vagy zárhat ki. Meghatalmazást adhat vagyoni ügyeinek kezelésére és rendelkezhet vagyona, jövedelme kezelésének módjáról. A támogatott döntéshozatal alapja a megállapodás a támogatott és támogató személy között, amit közokiratban, ügyvéd által ellenjegyzett magánokiratban vagy gyámhatóság vagy bíróság elõtt személyesen tett nyilatkozatban kell rögzíteni. A bíróság dönt a támogató személy kinevezésérõl külön erre irányuló eljárásban vagy a gondnokság alá helyezési eljárás során. A támogató személyekrõl közhiteles nyilvántartást kell vezetni. A támogató jogosult a támogatott személy jognyilatkozatainak megtételekor jelen lenni, tanácsaival és tájékoztatással a nyilatkozattételt elõsegíteni. A támogató aláírásával látja el a jognyilatkozatot, ha jelen

18 A törvény hatályba lépésére az említett idõpontban nem került sor. (A szerk.)

63


volt. A támogató személynek akkor van ún. „megtámadási joga”, ha a támogatott személy a támogató részvétele és a jognyilatkozat megtételérõl való tudomása nélkül kötött szerzõdést vagy tett más jognyilatkozatot. Összefoglalás A 7. fejezetben a korábbiakban azonosított 7 rehabilitációs területtel összefüggõ alapismeretek bemutatására került sor. Rehabilitációs területenként számba vettük a rehabilitáció célját, az alkalmazott eszközöket és/vagy módszereket, valamint a rehabilitációban közremûködõ szakembereket. A fejezet lényeges alfejezete a környezeti rehabilitációval foglalkozik, ide értve az épületek akadálymentesítését, az írott és a szóban elmondható információkhoz való egyenlõ esélyû hozzáférést, a szolgáltatás személyes vagy internetes felületen való igénybevétele során megvalósuló egyenlõ esélyû hozzáférést, illetve a jelnyelvi tolmács-szolgáltatást. Az utolsó alfejezetben a cselekvõképesség új szabályozását ismerhettük meg, amelynek lényege a cselekvõképesség kizárásának és általános jellegû korlátozásának megszûnése, a támogatott döntéshozatal és az elõzetes jognyilatkozat bevezetése. Kulcsszavak a rehabilitációs szolgáltatások célja, módszere és eszközei, rehabilitációs szakemberek köre, akadálymentesítés, egyenlõ esélyû hozzáférés, egyetemes tervezés, honlap-akadálymentesítés, jelnyelv és jelnyelvi tolmácsolás, cselekvõképesség, a cselekvõképesség korlátozása, támogatott döntéshozatal, elõzetes jognyilatkozat. Kérdések 1. Hasonlítsa össze az egészségügyi és az elemi rehabilitációs szolgáltatások tartalmát, a szolgáltatásban részt vevõ szakemberek körét! 2. Mi a különbség a fizikai környezet, a szolgáltatás és az információ egyenlõ esélyû hozzáférhetõsége között? 3. Keressen jogszabályokat és honlapokat a foglalkozási rehabilitációval kapcsolatosan! 4. Készítsen szolgáltatói jegyzéket az Ön körzetében elérhetõ egészségügyi, elemi, mentálhigiénés, szociális, képzési, foglalkozási és környezeti rehabilitációs szolgáltatásokról!

64


7. Tájékozódást segítõ információk a komplex rehabilitáció területérõl 7.1.

A jogszabályok keresése és a fontosabb jogszabályok jegyzéke

A komplex rehabilitációs mentornak – más jogalkalmazókhoz hasonlóan – ismernie kell azt a jogszabályi környezetet is, amelyekben a koordinációs és a tanácsadói feladatinak ellátásához szükséges magatartási szabályok, eljárásrendek, egyéb elõírások megtalálhatók. A jogszabályok mára jellemzõ gyakori változásai mellett a mentortól nem várható el, hogy azokat betûrõl betûre ismerje. Az viszont elvárható, hogy képes legyen a jogszabályok keresésére és azok értelmezésére. A jogszabályok a jogszabály típusa (törvény, kormány vagy miniszteri rendelet), száma, a kiadás éve, a kiadó szervezet szerint szoktuk a leggyakrabban keresni. Számos esetben mód van a kulcsszavas (esetünkben pl. rehabilitáció, megváltozott munkaképesség, mentor, munkaerõpiaci szolgáltatás) keresésre is. A szociális tárca támogatásával készült az alábbi, kifejezetten fogyatékosságügyi jogszabály-keresõ. Fel kell hívni azonban a figyelmet arra, hogy ez a keresõ csak idõrõl idõre frissül, azaz nem minden esetben lehet a legújabb módosításokat, új jogszabályokat megtalálni benne. • http://www.eurorex.hu/fogyatekos_jk/index.html A jogszabályok hiteles változatait a Magyar Közlönyben lehet megtalálni. A honlap elõnye, hogy mindig a legfrissebb információkat találjuk meg, és mód van a tartalmak között a keresésre is. Hátránya, hogy a keresett jogszabályokat nem lehet kinyomtatni. • http://www.magyarkozlony.hu/ További – akár többféle keresési – lehetõséget kínál az alábbi honlap, ahonnan akár ki is lehet nyomtatni, el is lehet menteni a kívánt jogszabályt. • https://kereses.magyarorszag.hu/jogszabalykereso Tekintettel arra, hogy Magyarország az Európai Unió tagja, így ma már elengedhetetlen, hogy a tájékozott szakember ismerje az EU fogyatékosságügyre vonatkozó elõírásait is. Kiindulásként javasolom az alábbi honlapon elérhetõ gyûjteményt, aminek magyar fordítása másodikként idézett linken érhetõ el. A gyûjtemény elõnye, hogy a „jogi normára” klikkelve megnyílik annak angol nyelvû ha65


tályos változata az EU jogkeresõjében. Innen pedig könnyen továbbjuthatunk a hiteles magyar fordításra is. • http://www.disability-europe.net/en/themes/Law%20and%20policy 19 • http://www.fogyatekosugy.hu/main.php?folderID=21345&articleID=42123&ctag=articlelist&iid=1 A jogszabályok értelmezéséhez ezen a helyen két nagyon fontos szabályra hívom fel a figyelmet: 1. A jogszabályok idõbeli hatálya alapján lehet eldönteni azt, hogy adott napon kell-e az elõírt rendelkezéseket alkalmazni. A jogszabályok módosításai minden esetben beépülnek az eredeti, azaz a módosított jogszabályba. Ezért célszerû nem (csak) a módosítást, hanem az eredeti jogszabálynak az adott napra érvényes változatát megkeresnünk. A világhálón adott jogszabályt nagyon sok helyen elérhetünk. Vigyázzunk arra, hogy ha a jogszabályt nem a fent jelzett, utóbbi két honlapon találtuk, úgy elõfordulhat, hogy azok már nem hatályosak. 2. A jogszabályok általában bonyolult élethelyzeteket szabályoznak; így gyakran maguk a jogszabályok is bonyolultak. Egy-egy jogszabályon belül ugyanarra a helyzetre gyakran a jogszabályon belül több helyen is találunk rendelkezéseket, míg más esetekben a jogszabály másik jogszabály rendelkezéseire hivatkozik. A jogszabály személyi hatálya elõl, a hatályba lépések pedig a jogszabály végén találhatók. Lényeges lehet a jogszabályban alkalmazott fogalmak magyarázata is. Gyakori jogalkalmazói hiba, hogy ezekre az összefüggésekre nem figyelnek. Ezért minden esetben javasolom a jogszabály egészének, illetve a kapcsolódó jogszabályoknak az áttekintését. Következzenek a komplex rehabilitációs mentor szempontjából releváns jogszabályok: 7.1.1. A fogyatékosságügy általános, átfogó szabályozása • a Fogyatékossággal élõ személyek jogairól szóló egyezmény és az ahhoz kapcsolódó Fakultatív Jegyzõkönyv kihirdetésérõl szóló 2007. évi XCII. törvény • a fogyatékos személy jogairól és esélyegyenlõségének biztosításáról szóló 1998. évi XXVI. törvény • a súlyos fogyatékosság minõsítésének és felülvizsgálatának, valamint a fogyatékossági támogatás folyósításának szabályairól szóló 141/2000. (VIII. 9.) Korm. rendelet • az új Országos Fogyatékosügyi Programról szóló 10/2006. (II. 16.) OGY határozat

19 A „European disability law and policy relevant to disabled people” fejezeten belül az Annotated review of European legislation which makes a difference linkre klikkelve

66


• az új Országos Fogyatékosügyi Program végrehajtásának 2007-2010. évekre vonatkozó középtávú intézkedési tervérõl szóló 1062/2007. (VIII. 7.) Korm. határozat • a Polgári Törvénykönyvrõl szóló 2009. évi CXX. törvény • az egyenlõ bánásmódról és az esélyegyenlõség elõmozdításáról szóló 2003. évi CXXV. törvény • az Egyenlõ Bánásmód Hatóságról és eljárásának részletes szabályairól szóló 362/2004. (XII. 26.) Korm. rendelet 7.1.2. A komplex rehabilitáció általános, átfogó szabályozása • a rehabilitációs járadékról szóló 2007. évi LXXXIV. törvény • a társadalombiztosítás ellátásaira és a magánnyugdíjra jogosultakról, valamint e szolgáltatások fedezetérõl szóló 1997. évi LXXX. törvény • a komplex rehabilitációról szóló 321/2007. (XII. 5.) Korm. rendelet • az Országos Rehabilitációs és Szociális Szakértõi Intézetrõl, valamint eljárásának részletes szabályairól szóló 213/2007. (VII.7.) Kormányrendelet • a Társadalmi Megújulás Operatív Program 1. prioritás 1.1.2. konstrukció: „Decentralizált programok a hátrányos helyzetûek foglalkoztatásáért”, valamint a Társadalmi Megújulás Operatív Program 1. prioritás 1.1.1. konstrukció: „Megváltozott munkaképességû emberek rehabilitációjának és foglalkoztatásának segítése” keretében nyújtható támogatásokról szóló 132/2009. (VI. 19.) Korm. rendelet • az ágazati párbeszéd bizottságokról és a középszintû szociális párbeszéd egyes kérdéseirõl szóló 2009. évi LXXIV. törvény 7.1.3. Az egészségügyi rehabilitációval összefüggõ szabályozások • az egészségügyrõl szóló 1997. évi CLIV. törvény • az orvosi rehabilitáció céljából társadalombiztosítási támogatással igénybe vehetõ gyógyászati ellátásokról szóló 5/2004. (XI. 19.) EüM rendelet • a gyógyászati segédeszközök társadalombiztosítási támogatásba történõ befogadásáról, támogatással történõ rendelésérõl, forgalmazásáról, javításáról és kölcsönzésérõl szóló 14/2007. (III. 14.) EüM rendelet • a gyógyászati segédeszközök forgalmazásának, javításának, kölcsönzésének szakmai követelményeirõl szóló 7/2004. (XI. 23.) EüM rendelet • az otthoni szakápolási tevékenységrõl szóló 20/1996. (VII. 26.) NM rendelet 7.1.4. A szociális rehabilitációval összefüggõ szabályozások • a szociális igazgatásról és szociális ellátásokról szóló 1993. évi III. törvény • a szociális szolgáltatók és intézmények mûködésének engedélyezésérõl és ellenõrzésérõl szóló 321/2009. (XII. 29.) Korm. rendelet

67


• a támogató szolgáltatás és a közösségi ellátások finanszírozásának rendjérõl szóló 191/2008. (VII. 30.) Korm. rendelet • a személyes gondoskodást nyújtó szociális ellátások térítési díjáról szóló 29/1993. (II. 17.) Korm. rendelet • az egészségkárosodott személyek szociális járadékairól szóló 387/2007. (XII. 23.) Korm. rendelet • a magasabb összegû családi pótlékra jogosító betegségekrõl és fogyatékosságokról szóló 5/2003. (II. 19.) ESzCsM rendelet • a közforgalmú személyszállítási utazási kedvezményekrõl szóló 85/2007. (IV. 25.) Korm. rendelet • a súlyos mozgáskorlátozott személyek közlekedési kedvezményeirõl szóló 164/1995. (XII. 27.) Korm. rendelet • a mozgásában korlátozott személy parkolási igazolványáról szóló 218/2003. (XII. 11.) Korm. rendelet • a gépjármûadóról szóló 1991. évi LXXXII. törvény • a lakáscélú állami támogatásokról szóló 12/2001. (I. 31.) Korm. rendelet 7.1.5. A képzési rehabilitációval összefüggõ szabályozások • a felnõttképzésrõl szóló 2001. évi CI. törvény • a felnõttképzési normatív támogatás részletes szabályairól szóló 123/2007. (V. 31.) Korm. rendelet • az akkreditációs eljárás és követelményrendszer részletes szabályairól szóló 24/2004. (VI. 22.) FMM rendelet • a felnõttképzést folytató intézmények és a felnõttképzési programok akkreditációjának szabályairól szóló 22/2004. (II. 16.) Korm. rendelet • a felnõttképzést folytató intézmények nyilvántartásba vételének részletes szabályairól szóló 48/2001. (XII. 29.) OM rendelet • a Munkaerõpiaci Alap képzési alaprészébõl felnõttképzési célra nyújtható támogatások részletes szabályairól szóló 15/2007. (IV. 13.) SZMM rendelet • a szakképzési hozzájárulásról és a képzés fejlesztésének támogatásáról szóló 2003. évi LXXXVI. törvény 7.1.6. A foglalkozási rehabilitációval összefüggõ szabályozások • a foglalkozás-egészségügyi szolgáltatásról szóló 27/1995. (VII. 25.) NM rendelet • a munkaköri, szakmai, illetve személyi higiénés alkalmasság orvosi vizsgálatáról és véleményezésérõl szóló 33/1998. (VI. 24.) NM rendelet • az Állami Foglalkoztatási Szolgálatról szóló 291/2006. (XII. 23.) Korm. rendelet • a munkaerõpiaci szolgáltatásokról, valamint az azokhoz kapcsolódóan nyújtható támogatásokról szóló 30/2000. (IX. 15.) GM rendelet 68


• a foglalkoztatást elõsegítõ támogatásokról, valamint a Munkaerõpiaci Alapból foglalkoztatási válsághelyzetek kezelésére nyújtható támogatásról szóló 6/1996. (VII. 16.) MüM rendelet 7.1.7. Az egyenlõ esélyû hozzáféréssel összefüggõ szabályozások • az épített környezet alakításáról és védelmérõl szóló 1997. évi LXXVIII. törvény • az országos településrendezési és építési követelményekrõl szóló 253/1997 (XII.20) Korm. rendelet • az elektronikus információszabadságról szóló 2005. évi XC. törvény • a közérdekû adatok elektronikus közzétételére, az egységes közadatkeresõ rendszerre, valamint a központi jegyzék adattartalmára, az adatintegrációra vonatkozó részletes szabályokról szóló 305/2005. (XII. 25.) Korm. rendelet • az elektronikus közszolgáltatásról szóló 2009. évi LX. törvény • az elektronikus közszolgáltatásról és annak igénybevételérõl szóló 225/2009. (X. 14.) Korm. rendelet • a magyar jelnyelvrõl és a magyar jelnyelv használatáról szóló 2009. évi CXXV. törvény • a segítõ kutya kiképzésének, vizsgáztatásának és alkalmazhatóságának szabályairól szóló 27/2009. (XII. 3.) SZMM rendelet 7.1.8. A foglalkoztatás ösztönzésével összefüggõ szabályozások • a társasági adóról és az osztalékadóról szóló 1996. évi LXXXI. törvény • a személyi jövedelemadóról szóló 1995. évi CXVII. törvény • az összevont adóalap adóját csökkentõ kedvezmény igénybevétele szempontjából súlyos fogyatékosságnak minõsülõ betegségekrõl szóló 335/2009. (XII. 29.) Korm. rendelet • a foglalkoztatás elõsegítésérõl és a munkanélküliek ellátásáról szóló 1991. évi IV. törvény • a közbeszerzésekrõl szóló 2003. évi CXXIX. törvény • a védett foglalkoztatók részére fenntartott közbeszerzések részletes szabályairól szóló 302/2006. (XII. 23.) Korm. rendelet 7.1.9. Az akkreditált szer vezetnél tör ténõ foglalkoztatással összefüggõ szabályozások: • a megváltozott munkaképességû munkavállalókat foglalkoztató munkáltatók akkreditációjának, továbbá az akkreditált munkáltatók ellenõrzésének szabályairól szóló 176/2005. (IX. 2.) Korm. rendelet • a rehabilitációs akkreditációs eljárás és követelményrendszer szabályairól szóló 14/2005. (IX. 2.) FMM rendelet • a rehabilitációs akkreditációs díjról szóló 26/2005. (XII. 27.) FMM rendelet 69


• a megváltozott munkaképességû munkavállalók foglalkoztatásához nyújtható költségvetési támogatásáról szóló 177/2005. (IX. 2.) Korm. rendelet • a megváltozott munkaképességû személyek foglalkoztatásához nyújtható költségvetési támogatás megállapításának részletes szabályairól szóló 15/2005. (IX. 2.) FMM rendelet 7.1.10. A szociális foglalkoztatással összefüggõ szabályozások • a szociális igazgatásról és szociális ellátásokról szóló 1993. évi III. törvény • a fogyatékos személyek alapvizsgálatáról, a rehabilitációs alkalmassági vizsgálatról, továbbá a szociális intézményekben ellátott személyek állapotának felülvizsgálatáról szóló 92/2008. (IV. 23.) Korm. rendelet • a szociális foglalkoztatás engedélyezésérõl és a szociális foglalkoztatási támogatásról szóló 112/2006. (V. 12.) Korm. rendelet • a személyes gondoskodást nyújtó szociális intézmények szakmai feladatairól és mûködésük feltételeirõl szóló 1/2000. (I. 7.) SzCsM rendelet • a szociális intézményen belüli foglalkoztatás szakmai követelményeirõl, személyi és tárgyi feltételeirõl és a személyes gondoskodást nyújtó szociális intézmények szakmai feladatairól és mûködésük feltételeirõl szóló 1/2000. (I. 7.) SzCsM rendelet módosításáról szóló 3/2006. (V. 17.) ICsSzEM rendelet 7.2.

Tájékozódás a világhálón és a fontosabb honlapok jegyzéke

Az ügyfél szükségleteinek megfelelõ szolgáltató megtalálásához kétféle tudásra egészen biztosan szükség van. Egyrészt ismerni kell azokat az elsõsorban helyben vagy a szolgáltatás hatékonyságával arányban álló, tömegközlekedéssel megközelíthetõ szolgáltatókat, akiket ajánlani lehet. Másrészt legalább alapismeretekkel rendelkezni kell az egyes szolgáltatások konkrét tartalmáról; másképpen megfogalmazva azt, hogy a szolgáltatás milyen igényre tud reagálni, milyen hatékonysággal. Elképzelhetõ, hogy a komplex rehabilitációs mentornak a fenti ismeretek megszerzéséhez tájékozódnia kell. Erre kiváló lehetõséget nyújt a világháló. A világháló általánosan ismert keresõ-programjainak (Google, Yahoo, Altavista, Lycos, AltaVizsla, Origo, Index stb.) a bemutatását ezen a helyen mellõzöm. Ugyanakkor sorra veszek néhány kevéssé ismert lehetõséget. Ha írásokat, elõadásokat keresünk, amibõl a komplex rehabilitációval kapcsolatos tudásokhoz juthatunk, úgy javasolom • ha .ppt elõadásokat, .pdf vagy .doc fájlokat keresünk: http://www.powerpoint-search.com/ • könyvek és tudományos igényû cikkek keresésére: http://books.google.hu/ és http://scholar.google.hu/ 70


• azt a keresõprogramot, ahol magyar folyóiratok tartalomjegyzékében kereshetünk: http://www.matarka.hu/ • a Munkaügyi Kutatások Információs Rendszerét: http://mukutir.telco-system.hu/index.plt • és ha felsõoktatási intézményen keresztül is képes regisztrációra: http://eisz.om.hu/ A továbbiakban pedig a teljesség igénye nélkül következzenek a komplex rehabilitáció tekintetében fontosabb linkek: 7.2.1. A fogyatékosságügy fontosabb honlapjai • Európai Fogyatékosságügyi Fórum http://www.edf-feph.org/ • Európai fogyatékosságügyi kutatások hálózata http://www.disability-europe.net/ • Fogyatékossággal Élõk Jogairól szóló ENSZ Egyezmény http://www.un.org/disabilities/default.asp?navid=12&pid=150 • Fogyatékossággal Élõ Személyek Jogainak Bizottsága http://www.ohchr.org/EN/HRBodies/CRPD/Pages/CRPDIndex.aspx • Fogyatékos emberek az Európai Unióban http://ec.europa.eu/social/main.jsp?catId=429&langId=hu • Országos Fogyatékosügyi Tanács: http://www.fogyatekosugy.hu 7.2.2. Fogyatékosságügyi érdekvédelmi szer vezetek fontosabb honlapja: • Afázia – az Újrabeszélõk Egyesülete http://www.aphasie.hu/ • Autisták Országos Szövetsége http://www.esoember.hu/ • Démoszthenész Beszédhibások és Segítõik Országos Érdekvédelmi Egyesülete http://demoszthenesz.hu/ • Értelmi Fogyatékossággal Élõk és Segítõik Országos Érdekvédelmi Szövetsége http://www.efoesz.hu/ • Fogyatékos Emberek Szervezeteinek Tanácsa http://www.feszt.info/ • Halmozottan Sérültek Szülõszövetsége http://www.haserulsz.hu/ • Magyar Cochleáris Implantáltak Egyesülete http://www.macie.hu/ • Mental Disability Advocacy Center http://www.mdac.info/ • Mozgáskorlátozottak Egyesületeinek Országos Szövetsége http://www.meosz.hu/ • Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Érdekvédelmi Szövetsége http://www.mvgyosz.hu/ • Pszichiátriai Érdekvédelmi Fórum http://www.pef.hu/ • Siketek és Nagyothallók Országos Szövetsége http://www.sinosz.hu/ • Siketvakok Országos Egyesülete http://www.siketvak.hu/

71


7.2.3. Fogyatékosságügyi szolgáltató szer vezetek, munkáltatói szövetségek fontosabb honlapja • Autista Személyek Farmjainak Nemzetközi Hálózata http://www.autismnet.net/ • Baltazár Színház http://www.baltazarszinhaz.hu/ • Épített Környezetért Alapítvány http://www.labor5.hu/fr_akad.html • Hallatlan Alapítvány http://www.hallatlan.hu/ • Jelnyelvi Oktatók Egyesülete http://www.jelnyelvoktatas.hu/ • Jeltolmácsok Országos Szövetsége http://www.josz.hu/ • Kézenfogva Alapítvány http://www.kezenfogva.hu/ • Látássérült Személyek Rehabilitációs Szakembereinek Országos Szövetsége http://www.lareszegyesulet.hu/ • Magyar Logopédusok Szakmai Szövetsége http://www.mlszsz.fw.hu/ • Magyarországi Akkreditált Munkaadók Országos Érdekvédelmi Szövetsége http://maesz.eu/ • Munkaesély Szövetség http://www.munkaesely.hu/ • Nonprofit Média Központ Alapítvány http://www.nonprofitmedia.hu/ • Rehabilitációs Mérnökök és Rehabilitációs Szakemberek Országos Egyesülete http://www.rehabinfo.hu/ • Suli-Soft Design – a webes alkalmazások akadálymentesítõje http://www.suli-soft-design.hu/ • Szociális Foglalkoztatási Hálózat http://szfh.hu/ • Védett Szervezetek Országos Szövetsége http://www.vszosz.hu/ 7.2.4. Fogyatékosságügyi pályáztatást végzõ fontosabb szer vezetek honlapjai • ESZA Társadalmi Szolgáltató Nonprofit Kft. http://www.esza.hu/ • Fogyatékos Személyek Esélyegyenlõségéért Közalapítvány http://www.fszk.hu/ • Dobbantó Program http://www.dobbantok.hu/bekoszonto.php • Foglalkozási rehabilitáció módszertani kérdései http://elearning.fszk.hu/ • Nemzeti Civil Alapprogram http://www.nca.hu/ • Nemzeti Fejlesztési Ügynökség http://www.nfu.hu/ • Országos Foglalkoztatási Közalapítvány http://www.ofa.hu/ 7.2.5. A megváltozott munkaképesség, fogyatékosság minõsítése • Országos Nyugdíjbiztosítási Fõigazgatóság http://www.onyf.hu/ • Országos Rehabilitációs és Szociális Szakértõi Intézet http://www.orszi.hu/ • Munkaerõ-piaci Pszichológiai Tanácsadó Rendszer http://psycho.unideb.hu/mptr/ 72


7.2.6. Az egészségügyi rehabilitáció néhány honlapja • Országos Orvosi Rehabilitációs Intézet http://www.rehabint.hu/ • Orvosi Rehabilitáció és Fizikális Medicina Magyarországi Társasága http://rehab.hu/ 7.2.7. A látássérültek elemi rehabilitációban közremûködõ szer vezetek honlapjai • • • • • • • • •

Fehérbot Alapítvány http://www.feherbot.hu/ Ki-Látás Alapítvány http://www.ki-latas.hu/ Kreatív Formák Alapítvány http://www.kreativformak.hu/ Látássérültek Észak-Magyarországi Regionális Rehabilitációs Központja Alapítvány http://www.latasrehab.hu/ Látássérültek Regionális Közhasznú Egyesülete http://www.larke.hu/ Siketvakok Országos Egyesülete http://www.siketvakrehab.hu/ Szempont Alapítvány http://www.szempontalapitvany.hu/ Vakok Állami Intézete http://www.vakokintezete.hu/ Vakok és Gyengénlátók Gyõr-Moson-Sopron Megyei Egyesülete http://www.gyorivakok.hu/ujrehabkozpont.htm

7.2.8. A foglalkozási (képzési) rehabilitáció néhány honlapja • Állami Foglalkoztatási Szolgálat http://www.afsz.hu/ • Fogyatékos Személyek Esélyegyenlõségéért Közalapítvány - Egyenlõ Esélyû Hozzáférés http://www.hozzaferes.hu/index.php • Nemzeti Szakképzési és Felnõttképzési Intézet http://www.nszfi.hu • Szociális és Munkaügyi Intézet http://www.szmi.hu/ • Pécsi Regionális Képzõ Központ – digitális platform http://www.prkk.hu/platform/default.asp • Tolerancia Erõsítõ Innovációs Szövetség http://www.te-is.hu/index.htm • Vakok és Gyengénlátók Országos Egyesülete – Új látásmód project http://www.vgyke.com/ujlatasmod/ 7.2.9. Az alternatív munkaerõ-piaci szolgáltatást nyújtó szer vezetek honlapjai • 4M módszer (ahol a szolgáltatók is megtalálhatók) http://www.megvaltozott.hu/ • Támogatott Foglalkoztatás • Esélyegyenlõség Alapítvány http://www.befogadas.hu/ • Életet Segítõ Alapítvány http://www.eletetsegito.hu/ • Fogd a Kezem Alapítvány http://www.fogdakezemalapitvany.hu/ • Kék Madár Alapítvány http://www.kek-madar.hu/ 73


• Salva Vita Alapítvány http://www.salvavita.hu/ • Szimbiózis Alapítvány http://www.szimbiozis.net/ • komplex munkaerõ-piaci szolgáltatás • Motiváció Alapítvány http://www.motivacio.eoldal.hu/ • Soteria Alapítvány http://www.soteria.hu/ • Szigony Alapítvány http://www.szigonyalapitvany.hu/ • Sziti Kulturális és Mentálhigiénés Egyesület http://www.tiszanet.hu/sziti/ • munkaasszisztens program • Regionális Szociális Forrásközpont Nonprofit Kft. http://www.rszfk.hu/ 7.3.

A tanegység teljesítéséhez szükséges kötelezõ irodalom

• A fogyatékosság definíciója Európában. Összehasonlító elemzés. SZMM, Budapest, 2002. • A funkcióképesség, fogyatékosság és egészség nemzetközi osztályozása, WHO-ESZCSM-OEP-Medicina Könyvkiadó, 2001., 2004. • Könczei György: A rehabilitáció és a fogyatékosság. In: Könczei György – Kullmann Lajos: Bevezetés a komplex rehabilitációba. Szöveggyûjtemény. ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Kar, Budapest, 2009. • Maschke, Michael: A fogyatékosságügyi politika az Európai Unióban. ELTE-BGFK, Budapest, 2009. 7.4.

Ajánlott irodalom

• 2001. évi népszámlálás. 12. A fogyatékos emberek helyzete. Központi Statisztikai Hivatal, Budapest, 2003. • 4M tréneri kézikönyv. Zala Megyei Munkaügyi Központ, Zalaegerszeg, 2005. • A Foglalkoztatási és Szociális Hivatal eljárásrendje a rehabilitációs járadékban részesülõ személyekkel való együttmûködés szakmai szabályairól (forrás megjelölése nélkül) • Adorján Zsuzsanna – Sarkadi Sándor – Soponyainé Harta Andrea: Munkanélküliség, rehabilitáció. Révai Digitális Kiadó, Budapest, 2006. • Aubel Ervin – Csányi Zsuzsanna – Halmos Szilvia – Vég Katalin: A fogyatékos személyek foglalkoztatásának motiválása – javaslatok a jogszabályi környezet módosítására. Nonprofit Humán Szolgáltatók Országos Szövetsége, Budapest, 2008. • Benczúr Katalin (szerk.): A Munkahelyi Gyakorlat program bevezetési és mûködési kézikönyve. Fogyatékos Személyek Esélyegyenlõségéért Közalapítvány, Budapest, 2008. • Béres Ágnes – Donáth Attila – Gazsi Adrienn – Murányi Beáta: Munkahelyfeltárás a gyakorlatban. Kézenfogva Alapítvány, Budapest, 2008. 74


• Berde Csaba – Dajnoki Krisztina (szerk.): Esély Egyenlõségi Emberi Erõforrás Menedzsment. Debreceni Campus Kht., Debrecen, 2007. • Beregi Anna (szerk.): Jelentés a munkaképesség megõrzésére fordított pénzeszközök hasznosulásának ellenõrzésérõl. Állami Számvevõszék, Budapest, 2007. • Billédi Katalin – Csákvári Judit (szerk.): Rehabilitáció és pszichológia, készségfejlesztés. ELTE GYFK, Budapest, 2007. • Billédi Katalin – Csákvári Judit (szerk.): Felkészülés a rehabilitációs tevékenységre. ELTE GYFK, Budapest, 2007. • Comolli, Loic – Etchart, Nicole – Varga Éva – Varga Péter: Sikeres társadalmi vállalkozás. Üzleti ismeretek az értelmi fogyatékos, autista emberek foglalkoztatásához. Kézenfogva Alapítvány, Budapest, 2007. • Dávid Andrea – Gadó Márta – Csákvári Judit: Látássérült emberek elemi és foglalkozási rehabilitációja. Fogyatékos Személyek Esélyegyenlõségéért Közalapítvány, Budapest, 2008. • Dávid Andrea – Móricz Rita – Szauer Csilla: Ígéretes gyakorlatok. Foglalkozási rehabilitációs példák Magyarországon. Fogyatékosok Esélye Közalapítvány, Budapest, 2007. • Exterdéné Zsurkai Ilona – Szarkáné Kövi Márta: Segítõ kapcsolat. Nemzeti Család- és Szociálpolitikai Intézet, Budapest, 2005. • Fiszter Ildikó: Mozgásszervi rehabilitáció. Medicina Kiadó, Budapest, 2009. • Fogyatékkal élõ/megváltozott munkaképességû emberek munkaerõ-piaci esélyeinek növelése – kézikönyv. Foglalkoztatáspolitikai és Munkaügyi Minisztérium – Zala Megyei Munkaügyi Központ, Zalaegerszeg, 2004. • Fónai Mihály – Fónainé Pásztor Enikõ – Szabóné Orosz Éva – Zolnai Erika: Integráció vagy kirekesztõdés, Az értelmileg akadályozott emberek foglalkoztatásának változó formái. Debrecen Megyei Jogú Város Városi Szociális Szolgálat, Debrecen, 2004. • Fonyó Ilona – Pajor András (szerk.): Fejezetek a konzultáció pszichológiájának témakörébõl. Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Tanárképzõ Fõiskola, Budapest, 2000. • Füzesi Zsuzsanna – Ivády Vilmos – Busa Csilla – Varga Ivett – Tistyán László: A rokkantak helyzete és a foglalkozási rehabilitáció a Dél-Dunántúlon. Fact Intézet, Pécs, 2004. • Garai Dóra: Profil. Munkaképesség-mérés. Kézenfogva Alapítvány, Budapest, 2008. • Gere Ilona – Szellõ János: Foglalkozási rehabilitáció. Jegyzet. Szociális és Munkaügyi Minisztérium – Fogyatékos Személyek Esélyegyenlõségéért Közalapítvány, Budapest, 2007. • Horváth Anikó – Stierné Szenes Gabriella – Szellõ János (szerk.): A képességek alapján történõ diagnosztikai eljárás és protokoll a foglalkozási rehabilitáció tükrében. Módszertani kézikönyv. Somogy Megyei Munkaügyi Központ – 75


• •

• •

•

•

•

•

•

•

• •

•

Szociális és Munkaügyi Minisztérium – Fogyatékosok Esélye Közalapítvány, Budapest – Kaposvár, 2006. Horváth Péter (szerk.): Egyenlõ esélyû hozzáférés – képzési anyag. Szociális és Munkaügyi Minisztérium, Budapest-Tapolca, 2005. Horváth Péter: A társadalom fogyatékosügyi (köz)gondolkodása alakulásának és alakításának néhány aspektusa. In: Sándor István (szerk.): Az értelmi fogyatékossággal élõk helyzetének jogi aspektusa és az új Polgári Törvénykönyv tervezete. Értelmi Fogyatékossággal Élõk és Segítõik Országos Érdekvédelmi Egyesülete, Budapest, 2008. Huszár Ilona – Kullmann Lajos – Tringer László (szerk.): A rehabilitáció gyakorlata. Medicina Könyvkiadó Rt. Bp. 2000. Janovics László – Szászvári Karina: A képességek alapján történõ munkaerõ-kiválasztás módszertana. Baranya – Somogy – Tolna – Zala Megyei Munkaügyi Központok kiadványa, 2000. Juhász Ferenc (szerk.): Irányelvek a funkcióképesség, a fogyatékosság és megváltozott munkaképesség véleményezéséhez. Medicina Könyvkiadó, Budapest, 2004. Juhász Ferenc – Kovács Gábor – Lökkös Attila – Németh László: A foglalkozási rehabilitációs bizottságokban végzett minõsítési eljárások tapasztalatai. Zárótanulmány. Disertus Bt., Budapest, 2006. Keszi Roland – Horváth Péter – Könczei György: Intellektuális fogyatékossággal élõ emberek a munka világában. In: Bass László (szerk.): Amit tudunk és amit nem … …az értelmi fogyatékos emberek helyzetérõl Magyarországon. Kézenfogva Alapítvány, Budapest, 2008. Konsantinos Kafetsios: A munkaügyi szolgálatok felmérési gyakorlata a fogyatékossággal rendelkezõ emberek vonatkozásában az európai országokban. Baranya – Somogy – Tolna – Zala Megyei Munkaügyi Központok kiadványa, 2000. Könczei György – Keszi Roland – Komáromi Róbert: Kutatási zárótanulmány a fogyatékos és megváltozott munkaképességû munkavállalók foglalkoztatásáról a TOP 200 adatbázis alapján. Országos Foglalkoztatási Közalapítvány, Budapest, 2002. Madridi Nyilatkozat a befogadó társadalom alapja a diszkrimináció-mentességgel párosuló pozitív cselekvés. Foglalkoztatáspolitikai és Munkaügyi Minisztérium, Budapest, 2005. Megváltozott munkaképességûek a munkaerõpiacon 2002. II. negyedév. Központi Statisztikai Hivatal, Budapest, 2002. A Nemzetközi Munkaügyi Szervezet háromoldalú egyezményei a fogyatékossággal élõ emberek foglalkoztatásáról. Foglalkoztatáspolitikai és Munkaügyi Minisztérium, Budapest, 2003. Nyitrai Imre (szerk.): Dolgoz6ok az Aktív Mûhelyben! Kézikönyv az értelmi fogyatékos, autista emberek foglalkoztatásához. Kézenfogva Alapítvány, Budapest, 2007. 76


• Szellõ János (szerk.): Munkaerõ-piaci segítõ szolgálat. Módszertani Kézikönyv. Foglalkoztatáspolitikai és Munkaügyi Minisztérium, Budapest, 2003. • OMMF Felügyeleti Fõosztály: Összefoglaló jelentés a megváltozott munkaképességû munkavállalókat foglalkoztató munkáltatók rendkívüli országos munkabiztonsági és munkaügyi célvizsgálat tapasztalatiról. OMMF, Budapest, 2004. • Orbán Péter (szerk.): Integrációs lépcsõ. Közösségi alapú foglalkoztatás. Napra Forgó Közhasznú Kft. Érd, 2009. • Orbán Péter (szerk.): Modellek az integrációra. „Dolgozni velük és értük”. Napra Forgó Kht. Érd, 2008. • Palkovics Rozália Natália: Munkahelyi Gyakorlat. Értelmileg akadályozott tanulók munkavállalását elõsegítõ komplex program. Kézikönyv. Salva Vita Alapítvány, Budapest, 2004. • Pandula András: Az egyetemes tervezés. Épített Környezetért Alapítvány, Budapest, 2006. • Pandula András (szerk.): Segédlet a közszolgáltatások egyenlõ esélyû hozzáférés megteremtéséhez. Komplex akadálymentesítés. Fogyatékos Személyek Esélyegyenlõségéért Közalapítvány, Budapest, 2009. • Pulay Gyula: A megváltozott munkaképességû személyek támogatási rendszere társadalmi-gazdasági hatékonyságának vizsgálata. Állami Számvevõszék Kutató Intézete, Budapest, 2009. • Prónay Beáta – Szabó Anna (szerk.): Útban a foglalkoztatás felé. ELTE GYFK, Budapest, 2007. • Prónay Beáta – Szabó Anna (szerk.:): Rehabilitációs tanítás, a rehabilitáció alternatívái, további módszerek. ELTE GYFK, Budapest, 2007. • Rezsõfi István: A megváltozott munkaképességû emberek munkaerõ-piaci integrációját elõsegítõ protokoll. Összefoglaló. Hajdú-Bihar Megyei Munkaügyi Központ, Debrecen, 2006. • Schindler Rózsa – Petróczi Ferenc: Híd a munkaerõ-piacra – Támogató szolgáltatások a megváltozott munkaképességû embereknek, munkáltatóknak, a foglalkozási rehabilitációban érintett szervezeteknek. Székesfehérvári Regionális Képzõ Központ, Székesfehérvár, 2008. • Skultéty László: A megváltozott munkaképességû személyek foglalkoztatása. Helyzetkép és javaslatok. GKI Gazdaságkutató Zrt., Budapest, 2007. • Tauszigné Czakó Zsuzsa (szerk.): Rehabilitációs modellek 2. Magyar Távoktatási Alapítvány, Budapest, 2002. • Társadalmi jellemzõk és ellátórendszerek, 2008. Központi Statisztikai Hivatal, Budapest, 2009. • Zalabai Péterné: Munkaerõ-piaci szolgáltatások módszertani kézikönyv, Motiváció Alapítvány, Budapest, 2006. • Wells, H.G.: A vakok országa. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1969.

77


7.5.

Fontosabb folyóiratok és folyóiratcikkek

• Esély: társadalom- és szociálpolitikai folyóirat, Kurt Lewin Alapítvány • Fundamentum: az emberi jogok folyóirata, Emberi Jogi Információs és Dokumentációs Központ • Fogyatékosság és társadalom – A fogyatékosságtudomány és a gyógypedagógia folyóirata, ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Kar • Gyógypedagógiai Szemle, Magyar Gyógypedagógusok Egyesülete • Kapocs, Szociálpolitikai és Munkaügyi Intézet • Munkavédelem és biztonságtechnika, Munkavédelmi Kutatási Közalapítvány • Rehabilitáció, Orvosi Rehabilitáció és a Fizikai Medicina Magyarországi Társasága • Andor Ildikó: Mozgásszervi rehabilitáció In: Rehabilitáció, 2006. (16. évf.) 1. sz. 6-12. old. • Erdélyi Rita - Tankó Gabriella - Varga Erika - Szûcs Dániel - Mészáros János: A foglalkozási rehabilitáció, ezen belül a mentori programmal szerzett tapasztalatok a kecskeméti pszichiátriai ellátásban In: Psychiatria Hungarica, 2008. (23. évf.) 4. sz. 235-238. old. • Flowers, Nancy (szerk.): Igen! Emberi jogok. A fogyatékossággal élõ személyek jogai. Képzési kézikönyv. Siketek és Nagyothallók Országos Szövetsége, Budapest, 2009. • Gere Ilona - Szellõ János: A foglalkozási rehabilitáció fejlesztésének iránya és eszközrendszere (II. rész) In: Munkaügyi szemle, 2006. (50. évf.) 11. sz. 31-35. old. • Gere Ilona: Paradigmaváltás a megváltozott munkaképességû személyek ellátásában - a rehabilitációs járadék intézménye In: Kapocs, 2009. (8. évf.) 42. sz. 62. old. • Herzog Csilla: A rehabilitáció, normalizáció és integráció fogalmak kapcsolata a fogyatékos személyek foglalkoztatásával, kulturális, mûvészeti fejlesztésével és a lakóotthonokkal In: Fejlesztõ pedagógia : pedagógiai szakfolyóirat, 2007. (18. évf.) 5. sz. 24-30. old. • Horesnyi Julianna: A rehabilitációs járadékról dióhéjban - a munkáltató szemszögébõl In: Munkaügyi szemle, 2007. (51. évf.) 11-12. sz. 76-77. old. • Izsó Lajos: A rehabilitációs szakértés és komplex megközelítése In: Munkavédelem és biztonságtechnika, 2008. (20. évf.) 4. sz. 23-27. old. • Jókai Erika: A foglalkoztatási rehabilitáció támogatása mûszaki megoldásokkal és technikai eszközökkel In: Munkavédelem és biztonságtechnika, 2009. (21. évf.) 3. sz. 25-30. old. • Juhász Ferenc: Új komplex rehabilitációs program Magyarországon In: Rehabilitáció, 2008. (18. évf.) 2-3. sz. 70-71. old. 78


• Juhász Ferenc - Somlay Géza: A társadalombiztosítási orvosszakértõi rendszer kialakulásáról, illetve az Országos Rehabilitációs és Szociális Szakértõi Intézetrõl (ORSZI) In: Munkavédelem és biztonságtechnika, 2008. (20. évf.) 2. sz. 13-19. old. • Kertész Adrienn: A foglalkozási rehabilitáció pszichológiai szempontú kockázatelemzése, az eredményes foglalkoztatás feltételei In: Munkavédelem és biztonságtechnika, 2009. (21. évf.) 2. sz. 10-17. old. • Kullmann Lajos: Kutatómunka a rehabilitációban: problémák és lehetõségek In: Rehabilitáció, 2009. (19. évf.) 1. sz. 18-21. old. • Kullmann Lajos: A rehabilitáció jövõje Magyarországon In: Fejlesztõ pedagógia: pedagógiai szakfolyóirat, 2009. (20. évf.) 2. sz. 7-8. old. • Lóránth Ida: Egyedülálló komplex rehabilitációs ellátás In: Kórház, 2009. 10. sz. 54-56. old. • Menyes Csaba: Az elmélet fejlõdése és a rehabilitáció tudománya In: Rehabilitáció, 2008. (18. évf.) 1. sz. 48-49. old. • Menyes Csaba: Elmélet mindenkinek, rehabilitáció keveseknek (pénzzel): Kit szolgál az elméletünk? In: Rehabilitáció, 2008. (18. évf.) 1. sz. 50-51. old. • Mészáros Gabriella: Az orvosi rehabilitációval párhuzamosan végzett munkapszichológiai tevékenység - a késõbbi biztonságos munkavégzés egyik meghatározója In: Munkavédelem és biztonságtechnika, 2009. (21. évf.) 1. sz. 19-24. old. • Sallai Julianna Rozália - Ormos Gábor: A megváltozott munkaképességû, krónikus mozgásszervi betegséggel élõ emberek anyagi helyzete és jövõképe In: Rehabilitáció, 2009. (19. évf.) 1. sz. 22-25. old. • Széchey Rita: A látásrehabilitációról a szemorvos szemével In: Szociális munka : a Szociális Munka Alapítvány folyóirata, 2006. (18. évf.) 1. sz. 40-43. old. 7.6.

További rendkívül színvonalas, korszerû jegyzet, szöveggyûjtemény, illetve oktatási célra készült film érhetõ el az alábbi honlapon

• http://e-oktatas.barczi.hu/extra/tudasbazis/ Összefoglalás: A 7. fejezetben a komplex rehabilitációs mentor önálló tanulását, önálló tájékozódását segítõ információk találhatók úgy, mint jogszabály-keresési technikák és a jogszabályok jegyzéke; információ-keresési technikák és hasznos honlapok; kötelezõ és ajánlott irodalom jegyzéke; ajánlott folyóiratok és a folyóiratokban közöl cikkek jegyzéke.

79


Kulcsszavak: jogszabályok, honlapok, irodalmak Kérdések: 1. Válasszon ki egy tetszõleges jogszabályt a jegyzékbõl és keresse meg annak hatályos változatát az interneten; majd készítse el a jogszabály lényegi mondanivalójának jegyzetét! 2. Keressen munkaügyi tárgyú kutatási jelentéseket, folyóiratcikkeket! 3. Válasszon ki a felsorolt honlapok közül legalább egyet és az ott talált információk alapján helyezze el a „honlapot” a rehabilitációs folyamatban! Ezt a tudását ossza meg legalább egy hallgató-társával! 4. Válasszon ki egyet az ajánlott irodalmakból és lapozza át! Készítsen belõle recenziót (ajánlást) és azt adja át a csoport tagjainak! 5. Ajánljon a tárgy oktatójának a jegyzékben nem szereplõ, de releváns jogszabályt, honlapot, irodalmat!

80

KOMPLEX-E AZ ESÉLYEGYENLÕSÉG JOGI SZABÁLYOZÁSA MAGYARORSZÁGON?

NAGY JANKA TEODÓRA

KOMPLEX-E AZ ESÉLYEGYENLÕSÉG JOGI SZABÁLYOZÁSA MAGYARORSZÁGON? Az esélyegyenlõségi jog más jogterületekkel összevetve is szembeötlõ sajátossága a szabályozási struktúra és gyakorlat sokfélesége, sokszínûsége. Jelent-e ez a terület uniós és hazai szakpolitikai szemléletével összefüggésben egyfajta komplexitás irányában való elmozdulást? Mi állhat a mára kialakult (bár megnevezésében még ingadozó gyakorlatot mutató)1 jogterület szabályozási sajátosságainak hátterében? Maga a szabályozás tárgya, annak összetettsége, vagy egy differenciált uniós szakpolitikával harmonizálni kívánó tudatos jogalkotói szándék kereshetõ a megszületett terjedelmes joganyag hátterében? A jogalkalmazás oldaláról egy jól használható, áttekinthetõ rendszer, vagy inkább egy kaotikus helyzet az, amelyben próbálunk eligazodni? Az esélyegyenlõség területére vonatkozó hazai jogszabályok konzisztensek és komplexek, avagy töredékesek, „mozaikszerûek” és esetlegesek? A fenti kérdésekre a szakpolitika paradigmaváltásának idõszakában nem értékelést, inkább csak szempontokat kívánunk adni néhány problémakör, jogintézmény és jogszabály ismertetésével. Az esélyegyenlõség hazai jogi szabályozásához adalékot nyújtó tanulmány keretei között a kapcsolódó alapfogalmak, nemzetközi és hazai jogforrások, valamint a jogszabályokból kirajzolódó intézményés ellátórendszer felvázolását tartjuk feladatunknak. Mindezt tesszük annak tudatában, hogy a leírtak a terjedelmi keretek miatt csak „mozaikszerûek” lehetnek, hiszen az elmúlt idõszakban mind a nemzetközi, mind a hazai szabályozási gyakorlat már terjedelmében is impozáns eredményeket tudhat magáénak.

1

A kézirat lezárásának idõpontja 2011. április 30. Lektor: Dr. Kovács Zsolt. A szakirodalomban az uniós dokumentumok szövegezésének megfelelõen inkább az esélyegyenlõségi jog, illetve a hazai jogban a fogyatékos személyek joga kifejezést használják, bár számos érv sorolható fel a rehabilitációs jog megnevezés mellett is.

81


1. Alapfogalmak az esélyegyenlõséggel összefüggõ jogok körébõl 2

1.1.

A fogyatékos személyek jogai és az emberi jogok generációi

A fogyatékossággal összefüggõ jogok tekintetében alapvetõ kérdésként merül fel, hogy megítélésük korántsem egyértelmû. A szakirodalomban megfogalmazódtak olyan vélemények, amely szerint a fogyatékosság joga emberi jog, azaz személyes szabadságjogként elsõ generációs jog, s mint ilyen: • nem korlátozható, • biztosítása azonnal, haladék és feltételek nélkül kikényszeríthetõ, • közvetlen, egyéni jogosultságon alapuló jog, amely esetében lehetõség van bírói úton egyéni jogérvényesítésre és jogorvoslati lehetõségre. Mások úgy látják, hogy a fogyatékossággal összefüggõ jogok második generációs jognak tekinthetõk: „azok tartalma ugyanis valamilyen állami materiális szolgáltatás nyújtására való jogosultságot jelent”:3 • mint ilyenek korlátozhatóak, • biztosításukra fokozatosan, a rendelkezésre álló erõforrások igénybevételével, a gazdasági teljesítõképességtõl függõen kerülhet sor, • közvetett, állami kötelezettségvállaláson alapuló jognak tekintendõk, amelyek érvényesüléséhez szükséges a tevõleges, aktív magatartás az állam részérõl, • nincs lehetõség bírói úton egyéni jogérvényesítési és jogorvoslati lehetõségre, • ellenõrzésükre sajátos monitoringozási rendszert építettek ki.4 A kérdéssel foglalkozók többsége azonban a szakirodalomban a fogyatékosok jogvédelmét egyértelmûen harmadik generációs jognak tekinti. Sári János az egyenjogúság „továbbgondolásának” tartja, Kiss Barnabás a jog egyenlõségét, az egyenlõség jogát vizsgálva a fogyatékosok jogait – a környezethez való jog, a betegjogok, a bioetikai és biomedicinális jogok mellett – szintén e jogcsoportban helyezi el.5 Sajátos álláspontot fogalmaz meg Bíró Endre, aki az emberi jogok vala-

2 3 4 5

A kérdés részletesebb kifejtése: Nagy Janka Teodóra 2011a. Kardos Gábor 1996. Kálmán Zsófia-Könczei György 2002. 175. Sári János-Somody Bernadette 2008. 337, Kiss Barnabás 2006. 168.

82


mennyi generációjához tartozó sajátosságokat talál a fogyatékossághoz kapcsolódó jogfejlõdési folyamatban.6 1.2.

Egyenlõség, jogegyenlõség, esélyegyenlõség

Az esélyegyenlõség sokféleképpen meghatározott és meghatározható fogalmának definiálásához elõször az egyenlõség tartalmi elemeit érdemes megvizsgálni. Nézõpontunkból nem lényegtelen, hogy Kardos Gábor a kérdéshez közelítve azt emeli ki, hogy „a hasonló helyzetben levõ személyeket hasonlóan, a eltérõ helyzeteket eltérõen kell szabályozni”.7 „Jogegyenlõségrõl akkor beszélünk, ha a cél mindenki számára ugyanazon jogok egyenlõ mértékû biztosítása”8. Másképpen fogalmazva, ha a jog mindenre és mindenkire egyformán vonatkozik. A jogegyenlõség lehet formális és lehet tényleges.9 A jogegyenlõség fogalma nem választható el a jogérvényesülés, a jogérvényesítés fogalmától. A jogegyenlõség megvalósulásának egyik alapvetõ feltétele, hogy a jogérvényesülés megvalósulhasson, de ha a jogérvényesítésben valamely csoport társadalmi hátránya miatt akadályozott, a társadalmi hátrány joghátránnyá válik. A fogyatékos személyek esetében – akik mint jogalanyok jogképesek, azaz jogok és kötelezettségek alanyai lehetnek – ezért különösen fontos, hogy a joggyakorláshoz szükséges speciális feltételek biztosításra kerülhessenek. A jogegyenlõség biztosításához tehát a joggyakorlás jogi, illetve természeti akadálymentesítését is el kell végezni, így biztosítva az esélyegyenlõséget. Az esélyegyenlõség lényege, hogy „a jognak a kezdõpontnál kell biztosítania az egyenlõ esélyt, ekkor kell a társadalomban valamilyen szempontból hátrányos helyzetben lévõket arra a szintre hozni, hogy a többséggel együtt egy startvonalról indulhassanak”10 Kálmán Zsófia és Könczei György az esélyegyenlõség folyamatjellegére hívja fel a figyelmet, és szívesebben használja ennek érzékeltetésére

6

Bíró Endre – Kukorelli István alapján különböztetve meg az emberi jogok négy generációját – csak a szabadságjogoknak megfelelõ szintû fogyatékossági jogok törvénybe foglalását sorolja ide. A második generációs jogokhoz kapcsolódnak meglátása szerint a gazdasági, szociális és kulturális jogok „fogyatékosvetületét” szabályzó normák. Az a véleménye, hogy a harmadik generációs jogok (melyek olvasatában az állami tevékenységben részvételhez kapcsolódó jogok) fogyatékosok részére történõ biztosítása és a negyedik generációs jogok (a társadalmi együttmûködés szervezésének feladatai) tekintetében még a megvalósítás kezdeti stádiumában van a hazai esélyegyenlõségi jog. (Bíró Endre 2004. 377-378., 183.) 7 Kardos Gábor 1996. 8 Kovács Krisztina 2003. 9 Bíró Endre részletezi is a fogyatékosügy területén a formális és a tényleges jogegyenlõség lehetséges következményeit. (Bíró Endre 2004. 380-383.) 10 I.m.

83


az esélyegyenlõsítés fogalmát, melynek megvalósulásához három egymással összefüggõ tény egyidejû és folyamatos jelenléte szükséges: 1. jogegyenlõség, amely objektíve nem korlátozott sem természeti, sem társadalmi alapon, 2. a hátrányos megkülönböztetés tilalma, 3. a hátrányok leküzdését célul tûzõ pozitív diszkrimináció.11 1.3.

Esélyegyenlõsítõ jogalkotás

12

A diszkrimináció a szó eredeti értelmében megkülönböztetést jelent, más összefüggésben azonban további jelzõ nélküli alakja a hátrányos, negatív diszkriminációval azonosítódott. Három elemét kell kiemelni: a.) a megközelítés negatív hatású az érintett személyre, b.) ez a hatás a különbségtételbõl ered, c.) a különbségtétel ésszerûtlen és nem indokolható. Az egyszerû különbségtétel – mint arra az Európai Emberi Jogi Bíróság is utal – lényegi, objektív, jogos, indokolható és igazolható, a diszkrimináció esetében viszont a megítélés alapjául szolgáló szempont irreleváns, szubjektív, racionálisan nem indokolható. Jogi szempontból a diszkrimináció három típusát különíthetjük el: a.) Tételes jogi diszkrimináció, azaz „nyílt negatív diszkrimináció”: törvénybe foglalt hátrányos megkülönböztetés (pl. a zsidók ellen született törvények a két világháború között, a szocializmus idején a „nép ellenségeire” vonatkozó diszkriminatív szabályok). b.) „Burkolt negatív diszkrimináció”: a törvényben nem található negatív diszkriminációt intézményesítõ szabály, azonban hiányoznak a természeti, objektív korlátozottságok megszüntetésének feltételei, azaz a látszólag semleges szabályok csökkentik a jogérvényesítés lehetõségét (pl. a súlyosan mozgássérült, ép értelmû tanulót nem fosztja meg jogszabály az integrált tanuláshoz való jogtól, de ha a bejárati lépcsõk miatt nem juthat be az iskolába, burkolt negatív diszkriminációról beszélünk). c.) „Társadalmi negatív diszkrimináció”: nincs tételes jogsértés (sem nyílt, sem burkolt negatív diszkrimináció), de a társadalmi környezet, a társadalmi adottságok, egyes társadalmi csoportok másokéhoz viszonyított, erõteljesen csökkent lehetõségei olyan hátrányos helyzetet teremtenek, amelyben lehetetlen a jogérvényesítés és a jogszerû joggyakorlás (pl. egy vak fiatalembert fogyatékossága miatt nem vesznek fel valamely munkahelyre)13.

11 Kálmán Zsófia-Könczei György 2002. 145-149. 12 Bár az egyes jogirodalmak eltérõ módon közelítik meg a problémát, a kérdés tárgyalása során alapul szolgált: Kálmán Zsófia-Könczei György 2002. 145-152. 13 Kálmán-Könczei 2002. 145.

84


Az esélyegyenlõség megteremtését célzó törvényalkotásnak három modellje különböztethetõ meg – bár a cél közös: a diszkrimináció kiküszöbölése. A „negatív” diszkrimináció tilalma A hátrányos megkülönböztetés tilalmán alapul, hátterében a fogyatékos kérdés alapvetõen emberi jogi felfogása áll. Célja, hogy az egyenlõ bánásmódnak ne lehessenek jogi (illetve nem jogi) akadályai. Az antidiszkriminációs jogszabály: • törvényi szinten deklarálja a fogyatékos személyek jogait, • érvényesülésük érdekében kötelezettségeket ír elõ, amelyek nem teljesítését szankcionálja, • megtiltja a fogyatékos személyekkel szemben alkalmazott diszkriminációt; ha mégis elõfordul, szankcionálja, azaz a személyiségi jogok megsértésének tekintve a fogyatékosság miatt elszenvedett jogsérelmet, perelhetõvé teszi azt. Ilyen például az Európai Emberi Jogi Egyezmény 14. cikke, vagy az Amszterdami Szerzõdés, az Európai Közösség létrehozásáról szóló szerzõdés 13. cikke, amely általános jelleggel rögzíti a Közösség elkötelezettségét a diszkrimináció (s ennek részeként a fogyatékosságon alapuló hátrányos megkülönböztetés) ellen. Magyarországon az 1949. évi XX. törvény a Magyar Köztársaság Alkotmányáról 70/A. §. (1) bekezdése deklarálja a negatív diszkrimináció tilalmát. A hazai törvények közül a 2003. évi CXXV. törvény az egyenlõ bánásmódról és az esélyegyenlõség elõmozdításáról törvényi szinten rendezi a negatív diszkrimináció tilalmának kérdéskörét, megkönnyítve a fogyatékos személyek jogérvényesítési esélyeit a gyakorlatban. A „pozitív” diszkrimináció14 A jogalkotó a „pozitív” diszkriminációs elemeket közvetlenül is beépíti a jogszabályokba15. Azaz, ún. „rásegítõ szabályozással” az esélyegyenlõség biztosítása és a negatív diszkrimináció megszüntetése érdekében hátránykompenzációs célú kedvezményeket és többletjogokat biztosít pl. az oktatás, a munkavállalás, az egészségügyi ellátás, a lakhatás területén.16 A Magyar Köztársaság Alkotmánya 70/A.§ (3) bekezdése kimondja a „tevõleges jogbiztosítást”, a pozitív diszkriminációt: „A Magyar Köztársaság a jogegyenlõség megvalósulását az esélyegyenlõtlenségek kiküszöbölését célzó intézkedésekkel is segíti. Az 1998. évi XXVI. törvény a fogyatékos személyek esélyegyen-

14 A pozitív diszkrimináció kérdésében is eltérõ álláspontok fogalmazódnak meg a szakirodalomban. Bossuy nyomán a fogalmi önellentmondásra hivatkozva többen is megkérdõjelezik a szóhasználatot, inkább pozitív intézkedésekrõl, megerõsítõ intézkedésekrõl (pl. Szajbély Katalin) vagy pozitív lépésekrõl, elõnyben részesítésrõl szólva (pl. Kiss Barnabás 2006. 162.). 15 A pozitív diszkriminációval foglalkozó gazdag szakirodalomból csupán kiemelek néhánya: Tausz Katalin 1998., Radó Péter 1998., Sándor Judit 1998. 16 Kálmán Zsófia-Könczei György 2002.149.

85


lõségérõl rendelkezve éppen ezen alkotmányi rendelkezésre hivatkozva határolja körül azokat a többlet rendelkezéseket, amelyeket a jogegyenlõség megvalósulásához feltétlenül szükségesnek tart (pl. a fogyatékossági támogatás kompenzációs jellege, az esélyegyenlõsítés célterületeinek meghatározása). A „pozitív” diszkrimináció esetében azonban nem szabad megfeledkezni annak társadalommegosztó hatásáról sem. A kérdés részletezése, értékelõ tárgyalása nélkül csak fel kívánjuk vetni az egyes szakirodalmakban megfogalmazott érveket: pl. folyamatosan bõvülhet az új, preferált bánásmódot kívánó csoportok számra, szélesedhet az a terület, amelyen a pozitív diszkriminációt érvényesíteni kívánják, illetve a pozitív intézkedés is megvalósíthat negatív diszkriminációt – pl. a legitim cél megszûnése, erõteljes eredményorientáltsága, illetve nyílt, közvetlen megkülönböztetés tartós alkalmazása esetén.17 Kevert típusú jogalkotás Az esélyegyenlõséget a „negatív” diszkrimináció tilalma és az egyidejû „pozitív” diszkrimináció adta elõnyök ötvözete biztosítja (pl. Franciaországban a fogyatékos személyek munkavállalása tekintetében).18

2. Az esélyegyenlõségi jog nemzetközi dokumentumai A jogterület uniós forrásaival részletesen foglalkoznak a gyarapodó szakirodalmak19 így az alábbiakban csupán egy kronológikus, a szabályozás mérföldköveit kiemelõ áttekintésére vállalkozunk. • 1948 – Az ENSZ elfogadja az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát, amelynek 25. cikkelye minden ember jogát kinyilvánítja a jólét biztosításához megfelelõ életszínvonalhoz, az élelemhez, ruházathoz, lakáshoz, orvosi ellátáshoz és a szociális ellátáshoz. • 1950 – Az Európa Tanács által elfogadott, az emberi jogok leltárát tartalmazó Emberi Jogok és Alapvetõ Szabadságok Védelmérõl szóló Római szerzõdés szintén általános jelleggel deklarálja az emberi jogokat – ideértve, de még nem nevesítve a fogyatékos személyek jogait is. • 1961 – Az Európa Tanács által 1961-ben elfogadott Európai Szociális Karta 1.,9.,10. cikkében (1. a munkához való jog, 9. a pályaválasztáshoz szükséges 17 Kálmán Zsófia-Könczei György 2002. 150. 18 Kálmán Zsófia-Könczei György 2002. 19 Például Gyulavári Tamás-Könczei György 1999., Gyulavári Tamás 2004., Kálmán Zsófia 2000.

86


•

•

•

• •

• •

•

•

•

tájékozódáshoz való jog, 10. a szakképzéshez való jog) sincs ugyan konkrét utalás a fogyatékos emberekre, viszont a jelentéstételi rendszer kérdõíve az adott cikkeknél külön kitér a fogyatékos és a megváltozott munkaképességû személyek érdekében tett intézkedésekre. 1966 – az ENSZ Közgyûlése által megalkotott Gazdasági, Szociális és Kulturális Jogokról Szóló Nemzetközi Egyezmény a második generációs jogok védelmében született, s a szociális jogokra vonatkozóan egy generális deklarációt tartalmaz. 1969 – A következõ nagy horderejû ENSZ dokumentum, a Nyilatkozat a társadalmi fejlõdésrõl és haladásról már szól a testi és mentális fogyatékosok társadalmi integrációjáról: felhívja a tagállamok figyelmét jogaik védelmére, jólétük biztosítására. 1971 – Az ENSZ Közgyûlése 1971. december 20-án (kifejezetten az értelmi fogyatékosok jogainak védelmében) elfogadja az Értelmi Fogyatékos Személyek Jogainak Deklarációját. 1975 – Az ENSZ Közgyûlése elfogadja a Fogyatékos Személyek Jogainak Deklarációját, rögzítve a tagországok által kötelezõnek tekintett alapelveket. 1983 – Megfogalmazásra kerül az ENSZ genfi Nemzetközi Munkaügyi Szervezetének (ILO) 1983. évi 159. egyezménye A Fogyatékos Személyek Szakmai rehabilitációjáról és Alkalmazásáról. (Az aláíró országok nemcsak azt vállalták, hogy védett körülmények között biztosítják fogyatékos személyek képzését és foglalkoztatását, hanem az integrált foglalkoztatást is.) 1983 – Az ENSZ meghirdeti a Fogyatékos Személyek Nemzetközi Évtizedét (1983-1992). 1988 – Az Európai Unió a fogyatékos személyek esélyegyenlõsítését szolgáló programjai között meghirdeti a HELIOS I. Közösségi programot (1988-1991), amelynek célja a fogyatékos személyek integrációja, szakképzése, rehabilitációja, önálló életmódjuk kialakítása. 1989 – Az EU elfogadja a Közösségi Chartát a Munkavállalók Alapvetõ Szociális Jogairól. Ennek jelentõsége, hogy elsõként nevesít kötelezettségvállalást a fogyatékos munkavállalók vonatkozásában. A Charta 26. cikke értelmében az aláírók az integrációt hangsúlyozva elõsegítik a fogyatékos munkavállalók szakképzését, közlekedését. 1990 – Az USA-ban elfogadják A fogyatékosságon alapuló diszkrimináció világos és átfogó tilalmának megállapításáról szóló törvényt, amely értelmében a fogyatékosság emberi és polgárjogi kérdéssé válik, azaz a fogyatékos személlyel szemben megvalósuló diszkrimináció esetén pénzbírság, nem vagyoni kártérítés, stb. büntetés kiszabását rendeli el. (Americans with Disabilities Act) 1992 – Az Európa Tanács ajánlást fogad el Átfogó politika a fogyatékos személyek rehabilitációjára címmel. E dokumentum elsõként hívja fel a figyelmet arra, hogy a rehabilitáció sokféle szakember együttmûködését igénylõ komplex feladat. 87


• 1993 – Megalakul az Európai Fogyatékosügyi Fórum, melynek tagjai különbözõ EU intézmények, a tagállamok kormányai, nemzetközi nonprofit szervezetek. • 1993 – Az ENSZ elfogadja a Fogyatékos Személyek Nemzetközi Évtizedének tapasztalatai alapján megszületett dokumentumot, A fogyatékossággal élõ személyek esélyegyenlõsítését célzó általános szabályokat (Standard Rules). • 1993 – Az Európai Unió elindítja a HELIOS II. (1993-1996) közösségi akcióprogramot, melynek középpontjában az esélyegyenlõség, az integráció áll. • 1996 – Az Európa Tanács által elfogadott Európai Szociális Karta Strasbourgban módosításra kerül. A 10. cikk (1) bek. kimondja az egyén adottságaira építõ szakképzésre való jogot, a 15. cikk pedig külön nevesíti a fizikailag vagy szellemileg fogyatékos személyek szakképzésre, rehabilitációra, a társadalomba történõ újra beilleszkedésre való jogát.20 • 1997 – A fogyatékosügyi szabályozás történetében kiemelkedõ jelentõsége van az Amszterdami szerzõdésnek, amely az Európai Gazdasági Közösséget létrehozó Római Szerzõdést is módosítja. a.) az emberi jogok feltétlen tiszteletén túl deklarálja a fogyatékosság alapján történõ hátrányos megkülönböztetés tilalmát (6.a. cikkely). Ennek értelmében a fogyatékos személy már nem „láthatatlan polgár”, hanem az õt ért diszkrimináció esetén az Európai Bírósághoz fordulhat. b.) Kiegészíti és módosítja a Római Szerzõdés 136. cikkét olyan értelemben, hogy: „a közösség támogatja és kiegészíti a tagállamok tevékenységét … a munkaerõpiacról kirekedt személyek beilleszkedése” kérdésében. c.) Kiegészíti a Római Szerzõdés 95. cikkét az alábbiakkal: „a közösségi intézményeknek a hatályos számozás szerinti 95. cikke alapján meghozott minden egyes jogszabály esetében figyelembe kell venniük a fogyatékkal élõ személyek igényeit”. • 2000 – Az Európai Unió Tanácsa kiadja a 2000/78/EK Irányelvet a foglalkoztatás és a munkavégzés során alkalmazott egyenlõ bánásmód általános kereteinek létrehozásáról. A dokumentum célja a munkavégzés során alkalmazott hátrányos megkülönböztetés elleni küzdelem általános kereteinek meghatározása, különös tekintettel az egyenlõ bánásmódra. • 2001 – Az ENSZ 56. Közgyûlése létrehoz egy ad hoc bizottságot a fogyatékos szervezetek szakértõinek bevonásával, melynek feladata a fogyatékos személyek jogait védõ és elõmozdító átfogó, integratív emberi jogi szerzõdés kimunkálása. • 2002 – A Madridban tartott Európai Fogyatékosügyi Kongresszuson a résztvevõk elfogadják a Madridi Nyilatkozatot, amely meghatározza a fogyatékosokat

20 Magyarországon már e tartalommal ratifikálják az Európai Szociális Kartát az 1999. évi C. törvénnyel.

88


(Forrás: Kovács Zsolt 2010.)

1. ábra – A közösségi jog jellemzõi a fogyatékos emberekkel kapcsolatos szabályozás oldaláról érintõ cselekvési programok uniós, nemzeti, regionális és lokális szintjeinek kereteit. Megfogalmazza, hogy a fogyatékos személy emberi jogok birtokosa, a befogadó társadalom alapja pedig a diszkrimináció mentesség és a pozitív cselekvés. • 2003 – Az Európa Tanács kezdeményezésére „eAccessability” néven egy olyan információs adatbázist kívánnak létrehozni, amely lehetõséget nyújt a fogyatékos személyek számára is az információhoz való jog érvényesítésére. • 2003 – Az Európa Tanács A fogyatékos emberek életminõségének javítása: a teljeskörû részvételre irányuló és annak révén mûködõ politika erõsítése címmel elfogadja a diszkriminációellenes, integratív szemléletet tükrözõ Malagai Nyilatkozatot. • 2004 – Az Európai Unió elfogadja az Európai Fogyatékosügyi Stratégiát (2004-2010).

89


• 2007 – Az ENSZ keretében 2006. december 13-án New Yorkban elfogadják A Fogyatékossággal Élõ Személyek Jogairól21 szóló egyezményt • 2007 – Az Esélyegyenlõség Európai Éve • 2007 – Az Európai Unióban elindul a PROGRESS, a fogyatékosokat is segítõ közösségi foglalkoztatási és társadalmi szolidaritási program. • 2010 – Az Európai Bizottság elfogadja az Európai Fogyatékosügyi Stratégiát (2010-2020), amelynek három alapcélkitûzése az integrált oktatás megvalósítása, a szegénységbõl adódó hátrányok leküzdése és a gazdasági válság következményeinek enyhítése. Minden esztendõben december 3-át a Fogyatékos Személyek Európai Napjának tekintik.

3. Az esélyegyenlõségi jog hazai forrásai Magyarországot az esélyegyenlõség megvalósítását szolgáló jogalkotás három modellje (a „negatív” diszkrimináció tilalma, a „pozitív diszkrimináció” és a „kevert” típusú jogalkotás) közül az ún. „kevert” típusú jogalkotás jellemzi. A jelenleg hatályos Alkotmány és a 2012. január 1-én hatályba lépõ Alaptörvény (Magyarország alaptörvénye – 2011. április 25.) egyaránt deklarálja a negatív diszkrimináció tilalmát (1949. évi XX. törvény 70/A. §. (1) bek., Alaptörvény XV. cikk (2) bek.) Mindkét jogszabály egyben rendelkezik a pozitív diszkriminációról is. A Magyar Köztársaság Alkotmánya 70/A.§ (3) bekezdése kimondja a „tevõleges jogbiztosítást”: „A Magyar Köztársaság a jogegyenlõség megvalósulását az esélyegyenlõtlenségek kiküszöbölését célzó intézkedésekkel is segíti.” Az Alaptörvény XV. cikk (5) bek. szerint: „Magyarország külön intézkedésekkel védi a … fogyatékkal élõket.” A H) cikk pedig a magyar jelnyelv, mint a magyar kultúra részének védelmérõl külön is szól. Ez a „kevertség” jellemzi az esélyegyenlõségre vonatkozó hazai szabályozás további két alapvetõ dokumentumát is – jól láthatóan eltérõ dominanciával. A fogyatékos személyek jogairól és esélyegyenlõségük biztosításáról rendelkezõ 1998. évi XXVI. törvény kiinduló pontja, hogy a fogyatékos emberek a társadalom egyenlõ méltóságú, egyenrangú tagjai, akik azonban – amint a jogszabály címe is tükrözi – a jogérvényesítés eszközeivel csak jelentõs nehézségek árán vagy egyáltalán nem képesek élni. Ezért vált szükségessé a hátrányos megkülönböztetés tilalmán túl az Alkotmányban foglalt kötelezettség megvalósítása érdeké-

21 Magyarországon a 2007. évi XCII. törvénnyel kerül kihirdetésre a Fogyatékossággal Élõ Személyek Jogairól szóló egyezmény és az ahhoz kapcsolódó Fakultatív Jegyzõkönyv.

90


ben az esélyegyenlõség biztosításának törvényi szintû deklarálása. A törvény a hazai szabályozás és a nemzetközi szervezetek fogyatékosságügyi dokumentumai között igyekezett összhangot teremteni. Elõkészítésében közel 150 országos szervezet, nonprofit szervezet, szakértõ vett részt. A megszületõ jogszabály célja a hátrányos megkülönböztetés tilalmazásán túl egy erõteljes pozitív diszkrimináció volt: a fogyatékos személyek jogainak, a jogérvényesítés eszközeinek meghatározása, a komplex rehabilitáció, az önálló életvitel, a társadalmi életben való aktív részvételi lehetõség biztosítása, a hátrányok enyhítése mellett az esélyegyenlõség megalapozása, a társadalom szemléletmódjának alakítása.22 A szabályozás alapelvei között szerepelt a prevenció fontossága, a fogyatékos személyekkel kapcsolatos eljárás alapelve a fogyatékos állapot rosszabbodásának megelõzése és a következmények enyhítése, a tervezési és döntési folyamatok során a fogyatékos személyes sajátos szükségleteinek kiemelt kezelése. Annak hangsúlyozása a fogyatékosság társadalmi modelljének szellemében, hogy a fogyatékos személyek a társadalom és a helyi közösség egyenrangú tagjai. Ennek megfelelõen olyan körülményeket kellett teremteni, amelyek lehetõvé teszik részvételüket a társadalmi életben, illetve amelyek révén „a fogyatékos emberek képesek lesznek teljesebb életre és a fogyatékosságukból fakadó terheik csökkenthetõek.23 Az alapelvek között került nevesítésre az állam gondoskodási kötelezettsége (a fogyatékos személyeket megilletõ jogok érvényesítésérõl, a fogyatékos személyek hátrányait kompenzáló intézményrendszer mûködtetésérõl a nemzetgazdaság mindenkori lehetõségeivel összhangban) és a pozitív diszkrimináció generális deklarálása: az elõnyben részesítés – minden lehetséges módon. A jogszabály egyik fontos eredménye volt a fogyatékos, illetve a súlyos fogyatékos személy fogalmának meghatározása és a jogállásbeli distanciák meghatározása – más jogszabályok számára is zsinórmértéket jelentve. Fogyatékos személy: 1. az, aki érzékszervi (látásszervi, hallásszervi, mozgásszervi, értelmi) képességeit jelentõs mértékben vagy egyáltalán nem birtokolja, 2. vagy a kommunikációjában számottevõen korlátozott személy, aki számára ez tartós hátrányt jelent a társadalmi életben való aktív részvétel során. Súlyosan fogyatékos személy: • Látási fogyatékos személy, akinek segédeszközzel vagy mûtéti úton nem korrigálható módon látóképessége teljesen hiányzik, vagy alig látóként minimális látásmaradvánnyal rendelkezik és ezért kizárólag tapintó-halló életmód folytatására képes.

22 1998.évi XXVI. törvény, Indokolás, Sári János–Somody Bernadette i.m. 338. 23 1998. évi XXVI. törvény 2.§. (1-4) bek.

91


• Hallási fogyatékos személy, akinek hallásvesztesége olyan mértékû, hogy a beszédnek hallás útján történõ megértésére segédeszközzel sem képes, feltéve, hogy halláskárosodása mellett a hangzó beszéd érthetõ ejtése elmarad, vagy halláskárosodása 25. életévét megelõzõen következett be. • Értelmi fogyatékos személy, akinek értelmi akadályozottsága – genetikai, illetõleg magzati károsodás vagy szülési trauma következtében, továbbá tizennegyedik életévét megelõzõen bekövetkezõ súlyos betegsége miatt – középsúlyos, vagy annál nagyobb mértékû. Autista, akinek állapota a személyiség egészét érintõ fejlõdés átható zavara miatt, az autonómia-tesztek alapján súlyosnak vagy középsúlyosnak minõsíthetõ. • Mozgásszervi fogyatékos személy, akinek – a mozgásrendszer károsodása, illetõleg funkciózavara miatt – helyváltoztatásához a külön jogszabályban meghatározott segédeszköz állandó és szükségszerû használata szükséges, (ideértve azt a mozgásszervi okból állandó jelleggel ágyhoz kötött személyt is, aki a segédeszköz használatára állapota vagy állapotrosszabbodása miatt nem képes), vagy mozgásszervi betegsége miatt állapota segédeszközzel eredményesen nem befolyásolható. • Halmozottan fogyatékos személy, akinek a fenti súlyos fogyatékosságok közül legalább két fogyatékossága van, valamint akinek hallásvesztése olyan mértékû, hogy a beszédnek hallás útján történõ megértésére segédeszközzel sem képes, és látási, vagy értelmi, vagy mozgásszervi fogyatékos, és állapota tartósan vagy véglegesen fennáll, továbbá önálló életvitelre nem képes, vagy mások állandó segítségére szorul.24 A fogyatékos személyt megilletõ jogok közül a pozitív diszkriminatív szabályozás jegyében a környezethez való jog között a fogyatékos személynek joga van az akadálymentes, érzékelhetõ és biztonságos épített környezetre, a közlekedéssel és az épített környezettel kapcsolatos tájékozódási lehetõségekre. A kommunikációhoz való jog részeként a fogyatékos személynek, családtagjainak, segítõinek biztosítani kell többek között a hozzáférés lehetõségét a közérdekû, illetve az õt megilletõ jogokkal, szolgáltatásokkal összefüggõ információhoz, a közszolgáltatások és az információs társadalmi szolgáltatások igénybevétele során a tájékozódás és személyi segítés feltételeit. A közszolgáltatásokhoz való egyenlõ esélyû hozzáférés jogát kiemelten kezeli a jogszabály, részletezve e szolgáltatási kört és a hozzáférés tartalmát, valamint a megvalósítási kötelezettséget, az ütemezést. A közlekedéshez, a támogató szolgálat és a segédeszköz igénybevételéhez való jog is a pozitív diszkriminatív hazai szabályozás alapelveinek szellemében történik. Kevésbé részletezõ, inkább deklaratív az esélyegyenlõsítés célterületeit (egészségügy, oktatás, képzés, foglalkoztatás, lakóhely-

24 A súlyos fogyatékosság minõsítésével és felülvizsgálatával részletesen foglalkozik a 141/2000. (VIII.9.) Korm. rendelet

92


93


hez, kultúrához, sporthoz való jog) számbavevõ rendelkezéscsoport – a megvalósítást más törvényekre, illetve végrehajtási rendeletekre bízza. A törvény az Európa fejlett országaiban elfogadott, a fogyatékos személyekkel kapcsolatban megszületett törvények szemléletét, az utóbbi évtizedekben világszerte lezajlott rehabilitációs modellváltást tükrözi. A segélyezésre szoruló kiszolgáltatott, sérült fogyatékos személy helyébe a saját életérõl dönteni képes, a társadalomba hasznos munkája révén integrálódó fogyatékos személyt helyezi25. Ennek megfelelõen a jogalkotó a rehabilitációról, mint komplex, az egészségügyi, a mentálhigiénés, az oktatási, képzési, a foglalkoztatási és a szociális rendszerekben megvalósuló folyamatról szól, amelynek célja a fogyatékos személy képességének fejlesztése, szinten tartása, a társadalmi életben való részvétel, önálló életvitel elõsegítése – a szükséges szervezeti keretek megjelölése mellett. Ezek közül külön is ki kell emelni a Fogyatékos Személyek Esélyegyenlõségéért Közalapítványt és az Országos Fogyatékosügyi Tanácsot.26 Az egyenlõ bánásmód követelményének érvényesülése és az esélyegyenlõség elõmozdítása, mint szabályozási tárgy nem elõzmények nélküli a magyar jogban (pl. 1949. évi XX. törvény 54.§. (1) bek., 70/A.§., 1959. évi IV. törvény, 1992. évi XXII. törvény, 1998. évi XXVI. törvény). A 21. század elején azonban szükségessé vált egy olyan általános antidiszkriminációs törvény megalkotása az egységes fogalomhasználat, a szakmai koherencia és a megfelelõ eljárásjog kidolgozása érdekében, amely a nemzetközi kötelezettségekre és az európai közösségi jog vívmányaira is alapozott.27 A 2003. évi CXXV. törvény sajátossága, hogy egy jogszabályon belül szabályoz két egymástól elkülönülõ területet: az egyenlõ bánásmódra és az esélyegyenlõségre vonatkozó alapvetõ rendelkezéseket. (Az egyenlõ bánásmód követelménye kötelezetti oldalról mások egyenlõ emberi méltóságának tiszteletben tartását jelenti, jogosulti oldalon pedig az egyenlõ bánásmód kikényszeríthetõségét az állam által kiépített eszközrendszer segítségével.) A két terület azonban erõteljes különbözõsége ellenére is szerves egységet képez, hiszen mindkettõ a személyek közötti egyenlõség egy-egy oldala. Az egyenlõ bánásmódról szóló törvény általános jelleggel kívánja meghatározni az egyenlõ bánásmód jogosultjait, kötelezetteit, az egyenlõ bánásmód követelményének tartalmát, a jogérvényesítés eljárási szabályait. Az egyenlõ bánásmód egyes területeit kiemelten kezeli (pl. foglalkoztatás, szociális biztonság, egészségügy, oktatás, lakhatás, áruk forgalma, szolgáltatások igénybe vétele). Az esélyegyenlõséghez kapcsolódóan keretszabályozásra, az egyenlõ bánásmód követel-

25 1998. évi XXVI. törvény, Indokolás 26 Nagy Janka Teodóra 2011c. 27 2003. évi CXXV. törvény, Indokolás

94


ményére vonatkozó közösségi jogi normák és a hazai ágazati jogszabályok tekintetében (pl. fogalomhasználat, eljárásrend) pedig harmonizációra törekszik.28 A nemzetközi jogi dokumentumokkal egyezõen részletezõen inkább negatív tételes definícióját adja az egyenlõ bánásmódnak, tételesen meg is határozva ezeket körét éppúgy, mint a taxatíve felsorolt kötelezetteket. Az egyenlõ bánásmód fogalma: azonos tisztelettel és körültekintéssel, az egyéni szempontok azonos mértékû figyelembevételével kell eljárni a természetes személyek, ezek csoportjai, a jogi személyek és a jogi személységgel nem rendelkezõ szervezetek esetében. Megsértését jelenti: • a közvetlen hátrányos megkülönböztetés, • a közvetett hátrányos megkülönböztetés, • a zaklatás, • a jogellenes elkülönítés, • a megtorlás és az ezekre adott utasítás (kivéve, ha tárgyilagos mérlegelés szerint az adott jogviszonnyal közvetlenül összefüggõ, ésszerû indoka van) A törvény felsorolja azokat a szervezeteket, amelyek minden jogviszonyukban kötelesek megtartani az egyenlõ bánásmód követelményét, és amelyekkel szemben az eljárást meg lehet indítani. Ezek a közszféra szervei: állami, önkormányzati szervezetek, a Magyar Honvédség és a rendvédelmi szervek, közalapítványok, köztestületek, közszolgáltatók, oktatási, szociális, gyermekvédelmi, mûvelõdési, egészségügyi szolgáltatást nyújtó intézmények, önkéntes biztosítópénztárak, a pártok és minden egyéb költségvetési szerv. A felsoroltakon kívül a magánszféra meghatározott jogviszonyai során is érvényesülnie kell az egyenlõ bánásmód követelményének, így: • a foglalkoztatási jogviszonyban a munkáltató, • az állami támogatás felhasználása során a támogatásban részesülõ egyéni és társas vállalkozások, • a nyilvános üzleti forgalmat bonyolító áruforgalmazók vagy szolgáltatók, • az elõre meg nem határozott személyek számára szerzõdéskötésre ajánlatot tevõ vagy ajánlatot kérõ személy az adott jogviszony tekintetében. Kivételt képeznek a családjogi, hozzátartozók közötti, egyházi jogi személyek hitéleti tevékenységgel közvetlenül összefüggõ jogviszonyai, a társadalmi szervezetek, jogi személyek és más szervezetek tagjai közötti, a tagsággal összefüggõ jogviszonyok, melyekben a hatóság nem járhat el. A hatóság nem vizsgálhatja az Országgyûlés, a köztársasági elnök, az Alkotmánybíróság, a Számvevõszék, az or-

28 Tausz Katalin 1998. 97-102.

95


szággyûlési biztos, valamint a bíróságok és az ügyészség közhatalmi döntéseit és intézkedéseit sem. Az egyenlõ bánásmód megsértésének formái Hátrányos megkülönböztetés a.) közvetlen: ha a rendelkezés eredményeként egy személy vagy csoport valós vagy vélt neme, faji hovatartozása, bõrszíne, nemzetisége, nemzeti vagy etnikai kisebbséghez tartozása, anyanyelve, fogyatékossága, egészségi állapota, vallási vagy világnézeti meggyõzõdése, politikai vagy más véleménye, családi állapota, anyasága, terhessége, apasága, szexuális irányultsága, nemi identitása, életkora, társadalmi származása, vagyoni helyzete, foglalkoztatási jogviszonyának részmunkaidõs jellege, határozott idõtartama, érdekképviselethez való tartozása, egyéb helyzete, tulajdonsága vagy jellemzõje miatt más, összehasonlítható helyzetben lévõ személyhez vagy csoporthoz képest kedvezõtlenebb bánásmódban részesül; b.) közvetett: nem közvetlen, látszólag az egyenlõ bánásmód követelményének megfelelõ rendelkezés, amely mégis lényegesen nagyobb arányban hátrányosabb helyzetbe hoz. Zaklatás Az emberi méltóságot sértõ, az elõbbiekkel összefüggõ magatartás, amelynek célja vagy hatása valamely személlyel szemben megfélemlítõ, ellenséges, megalázó, megszégyenítõ vagy támadó környezet kialakítása. Jogellenes elkülönítés A fenti tulajdonságok alapján egyes személyek vagy személyek csoportját érintõ, másoktól tárgyilagos mérlegelés szerinti ésszerû indok nélkül elkülönítés. Megtorlás Az egyenlõ bánásmód követelményének megsértése miatt kifogást emelõ, eljárást indító vagy az eljárásban közremûködõ személlyel szemben ezzel összefüggésben jogsérelem okozása, erre irányulás vagy ezzel fenyegetés. Elõnyben részesítés Nem jelenti az egyenlõ bánásmód követelményének megsértését az a rendelkezés, amely egy kifejezetten megjelölt társadalmi csoport tárgyilagos értékelésen alapuló esélyegyenlõtlenségének felszámolására irányul, feltéve például, ha törvényen vagy törvény felhatalmazása alapján kiadott kormányrendeleten, illetve kollektív szerzõdésen alapul, és határozott idõre vagy határozott feltétel bekövetkeztéig szól, és nem sért alapvetõ jogot, nem biztosít feltétlen elõnyt és nem zárja ki az egyéni szempontok mérlegelését. A törvény külön is nevesíti azokat a területeket, ahol a leggyakrabban fordul elõ az egyenlõ bánásmód megsértése. A foglalkoztatás területén például sérti az egyenlõ bánásmódot a közvetlen vagy közvetett hátrányos megkülönböztetés a nyilvános álláshirdetésben, a felvétel során. Nem jelenti viszont sérelmét a munka jellege vagy természete alapján indokolt és jogszerû feltételre alapított arányos megkü96


lönböztetés, vagy jogszabályban elõírt elõnyben részesítési kötelezettség. A szociális biztonság és az egészségügy területén az egyenlõ bánásmód követelményét különösen a szociális, illetve gyermekvédelmi pénzbeli, természetbeni és személyes gondoskodást nyújtó ellátások igénylése és biztosítása, valamint az egészségügyi szolgáltatás nyújtás során kell érvényesíteni. Törvény, illetve törvény felhatalmazása alapján kormányrendelet a társadalom egyes csoportjai részére például a fogyatékosság alapján többletjuttatásokat állapíthat meg. A lakhatás területén az egyenlõ bánásmód követelményének megsértését jelenti például közvetlen vagy közvetett hátrányos megkülönböztetéssel sújtani valakit a lakhatást segítõ állami vagy önkormányzati támogatások, kedvezmények, kamattámogatás nyújtásával kapcsolatban. Az oktatás, képzés területén az egyenlõ bánásmód követelményének megsértését jelenti például valamely személy vagy csoport jogellenes elkülönítése egy oktatási intézményben, illetve tagozatban, osztályban, csoportban. Nem sérti azonban, ha az oktatást csak az egyik nembeli tanulók részére szervezik, ha az oktatásban való részvétel önkéntes, és a részt vevõket nem éri hátrány. Az áruk forgalma és a szolgáltatások igénybe vétele területén az egyenlõ bánásmód követelményének megsértését jelenti például a szolgáltatások nyújtásának, áru forgalmazásának megtagadása, vagy például olyan felirat kihelyezése, amelybõl az a következtetés vonható le, hogy az ott nyújtott szolgáltatásból valakit vagy valakiket kizárnak. Az egyenlõ bánásmód követelménye e törvény hatálya alá tartozó megsértésének vizsgálatát a sérelmet szenvedett fél választása szerint a hatóság, vagy az egyenlõ bánásmód követelménye megsértésének elbírálására külön törvény alapján hatáskörrel rendelkezõ Egyenlõ Bánásmód Hatósága folytatja le.29 Az eddigiek alapján megállapítható, hogy az Alkotmány és az Alaptörvény rendelkezései megfelelõ kiindulópontként szolgáltak egy „kevert” típusú jogalkotás számára. Az esélyegyenlõség két meghatározó törvényében is benne rejlik az e szellemben történõ szabályozás és joggyakorlat lehetõsége, bár az 1998. évi XXVI. törvényt inkább a pozitív diszkriminációs dominancia jellemzi, a 2003. évi CXXV. törvény pedig egy antidiszkriminációs szabályozási modellt követ. Az a tény azonban, hogy az esélyegyenlõségre vonatkozó, a tényleges megvalósulást szolgáló jogszabályok mind horizontálisan (a legkülönbözõbb, egymáshoz kevéssé kapcsolódó jogágakban elhelyezkedve), mind vertikálisan (a jogforrási hierarchia eltérõ szintjein keletkezve) rendkívül különbözõek, megnehezítik az egységes jogalkotói szándék, szemlélet megvalósulását.30

29 362/2004. (XII. 26.) Korm. rendelet az Egyenlõ Bánásmód Hatóságról és eljárásának részletes szabályairól 30 Mindehhez hozzájárulnak a szabályozási terület figyelmen kívül nem hagyható töréspontjai, gazdasági, társadalmi beágyazottságának lokális és globális változásai. A kérdéssel Kemény Péter is foglalkozik szakdolgozatában. (Kemény Péter 2010.)

97


Elegendõ e – nevezzük így – „mozaikszerûség” érzékeltetésére itt és most csupán a horizontális szabályozás sokszínûségét (és ágazatköziségét) jelezni. A fogyatékos személyek jogállásával összefüggésben alapvetõ rendelkezéseket tartalmaz az 1959. évi IV. törvény a polgári törvénykönyvrõl és az 1952. évi IV. törvény a házasságról, a családról és a gyámságról. A fogyatékos gyermekekre, fiatal felnõttekre vonatkozó általános, a negatív diszkrimináció tilalmát kimondó jogszabályokat (pl. A Gyermek jogairól szóló, New Yorkban, 1989. november 20-án kelt Egyezmény kihirdetésérõl szóló 1991. évi LXIV. törvény), valamint a speciális, többségében pozitív diszkriminatív rendelkezéseket ismét más jogterület szabályozása rendezi (pl. az elõbb említett jogszabályok mellett az 1997. évi XXXI. törvény a gyermekek védelmérõl és a gyámügyi igazgatásról, a családok támogatásáról szóló 1998. évi LXXXIV. törvény, az 1993. évi LXXIX. törvény a közoktatásról, az 2/2005. (III.1.) OM rendelet a sajátos nevelési igényû gyermekek óvodai nevelésének irányelve kiadásáról, a 29/2002. OM rendelet a fogyatékossággal élõ hallgatók tanulmányainak folytatásához szükséges esélyegyenlõséget biztosító feltételekrõl). A fogyatékos személyek pénzbeli, természetbeni és személyes gondoskodást nyújtó ellátásairól a szociális igazgatásról és a szociális ellátásokról szóló 1993. évi III. törvény rendelkezik. E jogszabály rendkívül nagyszámú végrehajtási rendelete közül most csak az 1/2000. (I.7.) SzCsM rendeletet, a személyes gondoskodást nyújtó szociális intézmények szakmai feladatairól szóló jogszabályt emeljük ki. (Megjegyezzük, hogy a fogyatékos személyek ellátásaira vonatkozóan számos további jogszabályban, többek között a fent elemzett 1998. évi XXVI. törvényben is találunk rendelkezést pl. a fogyatékossági támogatás viszonylatában, vagy a 102/2011. (VI.29.) Korm. rendeletben a súlyos mozgáskorlátozott személyek közlekedési kedvezményei, illetve a 387/2007. (XII. 23.) Korm. rendelet az egészségkárosodott személyek szociális járadékai tekintetében). A fogyatékos személyeket megilletõ biztosítási típusú ellátások ismét más jogszabályi keretek között jelennek meg (pl. 1997. évi LXXXI. törvény a társadalombiztosítási nyugellátásról, 2007. évi CLIV. törvény a rehabilitációs járadékról, 1997. évi LXXXIII. törvény a kötelezõ egészségbiztosítás ellátásairól). Az õket megilletõ egészségügyi alap- és szakosított ellátásokról ismét más jogszabály rendelkezik (1997. évi CLIV. törvény az egészségügyrõl). A 2003. évi CXXV. törvényben megjelölt jogok érvényesítésének szabályait újra csak más jogterületen találhatjuk (pl. 362/2004. (XII. 26.) Korm. rendelet az Egyenlõ Bánásmód Hatóságról és eljárásának részletes szabályairól). A rehabilitációs foglalkoztatás reformjait jelentõ új szabályok külön fejezetet jelentenek a szabályozásban – új színtereket határozva meg. A Munka törvénykönyve (1992. évi XXII. törvény 5.§. (1) bek.) által megfogalmazott negatív diszkrimináció tilalmán túl a korábbi szabályozások mellett (1991. évi IV. törvény a foglalkoztatás elõsegítésérõl és a munkanélküliek ellátásáról, 387/2007. (XII. 23.) Korm. rendelet az egészségkárosodott személyek szociális járadékairól) a munkaerõ-piac új elvárásaihoz igazodva pozitív diszkriminációs rendelkezések 98


sorozatával kiépítik pl. a rehabilitációs foglalkoztatás akkreditációs rendszerét, kiszélesítik a támogatásban részesülõ munkavállalók és a támogatásban részesíthetõ munkáltatók körét. A megváltozott munkaképességû munkavállalókat foglalkoztató munkáltatók akkreditációjának, továbbá az akkreditált munkáltatók ellenõrzésének szabályairól szóló 176/2005. (IX. 2.) Korm. rendelet, és a rehabilitációs akkreditációs eljárás és követelményrendszer szabályairól szóló 14/2005. (IX. 2.) FMM rendelet új lehetõségeket jelentett a fogyatékos személyek integrált foglalkoztatása tekintetében is. A 177/2005. (IX. 2.) Korm. rendelet a megváltozott munkaképességû munkavállalók foglalkoztatásához nyújtható költségvetési támogatásáról, ennek formáiról rendelkezett. A Nemzeti Rehabilitációs és Szociális Hivatalról, valamint eljárásának részletes szabályairól a 331/2010. (XII.27.) Korm. rendelet szól, meghatározva feladatait a rehabilitációval összefüggésben is – külön kiemelve a komplex rehabilitáció területén meghatározott feladat- és jogkörét.31 Cél, hogy a fogyatékosság, a megváltozott munkaképesség, az egyéb képességek minõsítése holisztikus szemlélet, sokoldalú, hiteles adatok alapján, a kedvezõtlen állapot megelõzésének, felszámolásának elsõbbségét szem elõtt tartva történjen. A társadalombiztosítási és segélyezési típusú ellátásokhoz való hozzájutást lehetõvé tevõ intézmények mellett kiépítésre került a társadalombiztosítási, foglalkoztatási és szociális ellátó-, illetve szolgáltatórendszer szakértõi hátterét képezõ hálózat, amely mûködtetése is az NRSZH feladata. Az egészségi állapot változásához kötõdõ jogosultságok komplex, objektív és hiteles megállapítása mellett kötelezettsége az ellátások megvalósulásának, a szolgáltatások eredményességének értékelése is.

4. Az esélyegyenlõség hazai ellátó- és intézményrendszere A fogyatékos személyek számára Magyarországon nyújtható, önmagában nagyszámúnak tekinthetõ ellátások folyamatosan változó, képlékeny, igen sokrétû/szövevényes rendszerét táblázatos formában kívánjuk áttekinteni – nem titkoltan inkább a rendszerezés, mint az ismertetés szándékával.32 Az ellátások tekintetében elkülöníthetjük:

31 A 213/2007. (VIII. 7.) Korm. rendelet 2011. január 1-ét megelõzõen az Országos Rehabilitációs és Szociális Szakértõi Intézetet bízta meg e terület feladatainak ellátásával. 32 Az ellátások a 2010. decemberi állapotot tükrözik, a folyamatos változások nyomon követhetõek az alábbi honlapokon: pl. www.nrszk.hu, www.oep.hu, www.onyfi.hu

99


• a biztosítási és a segélyezési ellátásokat, valamint egyéb támogatásokat, kedvezményeket, • illetve a pénzbeli, természetbeni és személyes gondoskodást nyújtó szolgáltatásokat. A fogyatékos személyek esetében megkülönböztetett szerepe van a biztosítási típusú ellátások mindkét formája, az egészségbiztosítási ellátások és a nyugdíjbiztosítási ellátások igénybevételének. Ezek hazai rendszerét az 3. ábra mutatja be.33

(Forrás: Szerzõ)

3. ábra Biztosítási típusú ellátások (Lezárva:2011. január 1.) A segélyezési típusú ellátások és az egyéb támogatások között a speciálisan a fogyatékos személyek, illetve hozzátartozóik által igénybe vehetõ pénzbeli, természetbeni és személyes gondoskodást nyújtó ellátásokat, valamint az egyéb, jogszabályi felhatalmazáson alapuló támogatásokat, kedvezményeket soroltuk fel. Ez nem tartalmazza a fogyatékos gyermekek által igénybe vehetõ személyes gondoskodást nyújtó intézmények teljes körét, hanem elsõsorban az 1993. évi III. törvényben és az 1997. évi XXXI. törvényben meghatározott, segélyezési típusú

33 Nagy Janka Teodóra 2011b.

100


ellátásokra, továbbá az egyéb támogatásokra és kedvezményekre koncentrál. (4. ábra) Érdemes azonban kissé szélesebb kitekintést adni az esélyegyenlõség hazai intézményrendszerérõl, amely folyamatos formálódik, alakul. Az intézményrendszer kiépülésének jogszabályi háttere alapvetõen életkor szerint különítette el a fogyatékos gyermekek és fiatalok ellátását felvállaló, valamint a felnõttkorú fogyatékos személyek számára személyes gondoskodást nyújtó intézményeket. Míg az elõbbieket a közoktatási törvény (1993. évi LXXV. törvény), az utóbbi intézményeket a szociális törvény (1993. évi III. törvény) szabályozza. Az 1993. évi LXXV. törvény külön fejezetben tárgyalja a sajátos nevelési igényû gyermekek különleges gondozását, rehabilitációs célú foglalkoztatását megvalósító szakmai, intézményi hátteret.

(Forrás: Szerzõ)

4. ábra Segélyezési típusú ellátások (Lezárva:2011. január 1.)

101


5. ábra A fogyatékos személyek számára biztosított közoktatási, szociális és gyermekvédelmi ellátások A fogyatékos személyek számára biztosított közoktatási, szociális és gyermekvédelmi ellátások Életkor

Ellátás megnevezése

(a zárójelben felFeladatellátás típusa tüntetett számok (melyik ágazathoz az adott szolgáltartozik, mely intézményekben tatás megvalósul meg) hosszabbít-hatóságára utalnak)

Megjegyzés

Közoktatási szolgáltatások Szakér tõi vizsgálat, javaslat az ellátásra, tanácsadás Korai fejlesztés és gondozás

Fejlesztõ felkészítés

Óvodai nevelés

0-18 (-20)

Közoktatási feladat, pedagógiai szakszolgálatok keretében mûködõ szakér tõi és rehabilitációs bizottságok

Igényjogosultság megállapítása, rendszeres felülvizsgálat, pedagógiai feltételek meglétének ellenõr zése

0-5

Közoktatási feladat, pedagógiai szakszolgálatok, korai fejlesztõ és gondozó szolgáltatást nyújtó intézmények

Megszûnik az ambuláns korai fejlesztés, ha a gyermek 3 éves kora után bármikor óvodába lép.

5-18 (-20)

3-6 (-8)

Közoktatási feladat, pedagógiai szakszolgálatok, gyer- Megszûnik a fejlesztõ felkémekvédelmi intézményekben szítés, ha a gyermek iskolá(bölcsõde) szociális intéz- ba lép. ményekben Közoktatási feladat, óvoda

Egészségügyi és pedagógiai célú rehabilitációs foglalkoztatás biztosítása a fogyatékos gyermekeknek.

Közoktatási feladat, gyógypedagógiai nevelésben és Iskolai nevelés oktatásban részt vevõ neve6 (8) - 18(-20) és oktatás lési-oktatási intézmények (iskola: elõkészítõtõl a 10. évfolyamig)

Egészségügyi és pedagógiai célú rehabilitációs foglalkoztatás biztosítása a fogyatékos tanulóknak.

Közoktatási feladat, gyógypedagógiai nevelésben és Fejlesztõ iskolai oktatásban részt vevõ neve6 (8) - 18(-23) oktatás lési-oktatási intézmények (iskola: elõkészítõtõl a 10. évfolyamig)

Egészségügyi és pedagógiai célú rehabilitációs foglalkoztatás biztosítása a fogyatékos tanulóknak.

102

KOMPLEX-E AZ ESÉLYEGYENLÕSÉG JOGI SZABÁLYOZÁSA MAGYARORSZÁGON? Személyes gondoskodást nyújtó gyermekvédelmi szolgáltatások Ellátás megnevezése

Bölcsõdei gondozás és nevelés

Életkor

A feladatellátásban részt vevõ intézmények

20 hetes -3 (-6) Bölcsõde

Napközbeni ellátás: családi napközi

20 hetes -14

Napközbeni ellátás: házi gyermekfelügyelet

20 hetes – 18(23)

Megjegyzés

A korai fejlesztés és a fejlesztõ felkészítés lehetõségét biztosítani kell

Családi napközi Házi gyermekfelügyelet

A szolgáltatás atanköteleskor végéig igénybe vehetõ alapellátási forma.

Személyes gondoskodást nyújtó intézményes szociális alap- és szakellátások Ellátás megnevezése

Életkor

A feladatellátásban részt vevõ intézmények

Megjegyzés

Nappali ellátás

3 – nincs korhatár

Fogyatékos szemé- A korai fejlesztés és a fejleszlyek nappali intézmé- tõ felkészítés lehetõségét biznye, napközi otthon tosítani kell.

Átmeneti ellátás (bentlakásos intézmény)

3 – nincs korhatár

Egy, legfeljebb két évig vehetõ Fogyatékos szemé- igénybe A korai fejlesztés és a lyek gondozóháza fejlesztõ felkészítés lehetõségét biztosítani kell.

Ápolást, gondozást nyújtó intézmény 16 (18) – nincs Lakóotthon, fogyaté- Felnõtt korúak ellátásában ját(tar tós bentlakásos korhatár kosok otthona szik szerepet. intézmény) Rehabilitációs intézmény

Fogyatékos szemé- Max. 10 évig vehetõ igénybe a 16 (18) – nincs lyek rehabilitációs in- rehabilitálható fogyatékos korhatár tézménye személyek számára

(Forrás: Márkus Eszter, Nagy Janka Teodóra)

A sajátos nevelési igényû gyermeknek, tanulónak joga, hogy különleges gondozás keretében állapotának megfelelõ pedagógiai, gyógypedagógiai, konduktív pedagógiai ellátásban részesüljön attól kezdõdõen, hogy igényjogosultságát megállapították. A különleges gondozást a szakértõi és rehabilitációs bizottságok szakértõi véleményében foglaltak szerint a korai fejlesztés és gondozás, az óvodai nevelés, az iskolai nevelés és oktatás, a fejlesztõ felkészítés keretében kell biztosítani. A korai fejlesztés és gondozás megvalósítható otthoni ellátás, bölcsõdei gondozás, fogyatékosok ápoló, gondozó otthonában nyújtott gondozás, gyermekotthonban nyújtott gondozás, gyógypedagógiai tanácsadás, korai fejlesztés és gondozás keretében biztosított fejlesztés és gondozás, konduktív pedagógiai ellátás keretében. 103


A sajátos nevelési igényû gyermek óvodai nevelése, a tanuló iskolai nevelése és oktatása, továbbá kollégiumi nevelése az e célra létrehozott gyógypedagógiai nevelési-oktatási intézményben, konduktív pedagógiai intézményben, óvodai csoportban, óvodai tagozaton, iskolai tagozaton, osztályban, csoportban vagy a többi gyermekkel, tanulóval együtt, azonos óvodai csoportban, óvodai tagozaton, illetve iskolai osztályban történhet. A gyermek külön óvodai nevelését végzõ óvodai csoportot, óvodai tagozatot, illetve a tanulók külön iskolai nevelését és oktatását végzõ iskolai tagozatot, osztályt, csoportot a fogyatékosság típusának megfelelõen kell létrehozni. A gyógypedagógiai nevelésben-oktatásban részt vevõ nevelési-oktatási intézményben a gyermek, tanuló egészségügyi és pedagógiai célú habilitációs és rehabilitációs ellátásban is részesül. Ha a sajátos nevelési igényû gyermek súlyos és halmozottan fogyatékos, attól az évtõl kezdve, amelyben az ötödik életévét betölti, az óvodai nevelési év elsõ napjától kezdõdõen fejlesztõ felkészítésben vesz részt. A fejlesztõ felkészítés

6. ábra A (gyógy)pedagógiai rehabilitáció intézményrendszere 104


megvalósítható a fogyatékosok ápoló, gondozó otthonában nyújtott gondozás, a fogyatékosok rehabilitációs intézményében, a fogyatékosok nappali intézményében nyújtott gondozás, a gyógypedagógiai tanácsadás, korai fejlesztés és gondozás keretében biztosított fejlesztés és gondozás, a konduktív pedagógiai ellátás, a gyógypedagógiai nevelésben és oktatásban részt vevõ iskolában nyújtott fejlesztés keretében, illetõleg annak a nevelési évnek a végéig, amelyben a gyermek hatodik életévét betölti bölcsõdei gondozás keretében. (1993. évi LXXV. tv. 30.§.) (6. ábra) A felnõttkorú fogyatékos személyek számára a szociális ellátó rendszer részeként szervezõdött az ellátásukról gondoskodó intézményhálózat. (7. ábra) 7. ábra. A gyermek és iskoláskorú fogyatékos személyeket ellátó intézményrendszer 1.1. Korai fejlesztés, gondozás, óvodai nevelés 1.1.1. gyermekor vosi szolgálatok (a fejlõdési rendellenességek, fogyatékosságok korai felismerése, diagnosztizálása) 1.1.2. pedagógiai szakszolgálatok (megyei, fõvárosi): korai fejlesztés (a fogyatékosság felismerését követõ szakor vosi feladatokkal együtt, a gyógypedagógiai, konduktív pedagógiai fejlesztõ foglalkozásokat, terápiákat jelenti, tanácsadást). 1.1.3. korai fejlesztõ centrumok, integráló bölcsõdék, óvodák 1.1.4. gyógypedagógiai óvodák (nevelési, fejlesztési feladatok, specifikus fejlesztés, iskolai elõkészítés) 1.2. Iskolai nevelés-oktatás, szakmai képzés 1.2.1. Integrált oktatás, nevelés a többségi iskolában (befogadó vagy inkluzív iskola) (a beiskolázás a Tanulási Képességeket Vizsgáló szakér tõi és Rehabilitációs Bizottság javaslata alapján) 1.2.2. Gyógypedagógiai intézmény 1.3. Ér telmi fogyatékosok iskolái 1.3.1. Tanulásban akadályozottak nevelési sajátosságai (speciális szakiskolák) 1.3.2. Ér telmileg akadályozottak, képzési kötelezettek (Készségfejlesztõ Speciális Szakiskola) Hallássérültek iskolái (Nagyothallók általános iskolája, Enyhe fokban halmozottan fogyatékos nagyothallók iskolája, Siketek általános iskolája, Enyhe és középsúlyos halmozottan sérül hallássérültek iskolája) 1.5. Látássérültek iskolái 1.5.1. Vakok Óvodája, Általános Iskolája és Diákotthona 1.5.2. Vakok Battyhány László Gyermekotthona, Római Katolikus Óvodája és Iskolája Budapesten

105

A REHABILITÁCIÓ KOMPLEX SZEMLÉLETE 1.6. Mozgáskorlátozottak iskolái 1.6.1. Integrált oktatás 1.6.2. Mozgásjavító Általános Iskola (Budapest) 1.6.3. Mozgásjavító Iskola és Diákotthon (Sály) 2.3.2. A hazai intézményrendszer egyes elemei (Bujdosó-Kemény 2008. 55-60)

A pénzbeli és természetbeni ellátások mellett a személyes gondoskodást nyújtó szolgáltatások alap- és szakosított ellátáscsoportjai nyújtanak segítséget számukra. A szociális törvényben (1993. évi III. törvény) szabályozott, a fogyatékos személyek által igénybe vehetõ szolgáltatások az alábbiak. (8. ábra) 8. ábra A szociális törvényben biztosított személyes gondoskodást nyújtó szociális alap- és szakosított ellátások

Szociális alapszolgáltatások

– – – – – – – –

falu- és tanyagondnoki szolgáltatás étkeztetés házi segítségnyújtás családsegítés támogató szolgáltatás közösségi ellátások utcai szociális munka nappali ellátás: fogyatékosok nappali intézménye

Szakosított ellátási formák

– – – –

fogyatékosok lakóotthona fogyatékosok otthona fogyatékosok rehabilitációs intézménye fogyatékosok gondozóháza

Összegzés: Komplex-e az esélyegyenlõség jogi szabályozása Magyarországon? A tanulmány arra törekedett, hogy – bár célzottan nem explicit formában, hanem a leírtakkal – válaszolni igyekezzen a címben feltett kérdésre. Az esélyegyenlõségi jog tagadhatatlan sajátossága más jogterületekkel összehasonlítva – nem utolsó sorban az elmúlt évtizedek nemzetközi szintû eredményeinek hasznosításával megvalósuló – sokfélesége, sokszínûsége. Eredménynek tekinthetõ, hogy egyrészt új jogdogmatikai kérdéseket vetett fel (pl. a fogyatékosság joga elsõ, második vagy harmadik generációs emberi jog), új szemléleti megközelítést kívánt meg a jogalkotás részérõl (pl. az esélyegyenlõsítés folyamata tekintetében, a jogi szabályozás egyes típusainak differenciált alkalmazásában). A szakpolitika oldaláról is új hozzáállás, szemléletváltás vált szükségessé, amely nem volt elválaszthatatlan a közösségi jogalkotás sajátosságaihoz alkalmazkodástól (pl. a közösségi irányelvek biztosította mozgástér a hazai társadalmi, gazdasági igényeknek, lehetõségeknek megfe106


lelõ használatával). Maga a szabályozni kívánt terület összetettsége, a nemzetközi dokumentumokban kinyilvánított komplexitás követelménye is szükségessé tette egy új jogalkotói attitûd és módszer kialakítását. Az a tény azonban, hogy mindez nem egy szerves, illetve szervessé váló fejlõdés része volt, a koherencia hiányához vezetett. A horizontális sokféleség nem állt össze komplexitássá, hanem a jogalkotási gyakorlatban a vertikális többnemûséggel kiegészülve megakadályozta egy egységes rendszer kialakulását, szétfeszítette a körülötte zajló társadalmi, gazdasági folyamatok miatt egyébként is képlékeny, változékony, a szakpolitika alakulását is leképezõ strukturálódási folyamatot. Ezt tükrözi az is, hogy az Alkotmány az elmúlt idõszakban történt módosításokat követõen megfelelõ kiindulópontot jelentett a nemzetközi szinten is leginkább elfogadottnak tartott „kevert” típusú jogalkotás számára. Az esélyegyenlõség két meghatározó törvénye is e jogalkotói szándék jegyeit hordozza: az 1998. évi XXVI. törvény a megszületésekor irányadó nemzetközi gyakorlat jegyében a pozitív diszkriminációt valósítja meg, a 2003. évi CXXV. törvény pedig egy antidiszkriminációs szabályozási modellt követ. A végrehajtási szabályok azonban már magukon viselik az elmúlt évtizedek hazai jogalkotásának problémáit, dilemmáit, a töredezettségbõl adódó ellentmondásokat, a gyakori jogszabályváltozásokból adódó joghatékonysági problémákat, tetézve a többszektorúságból adódóan az érintett jogágak belsõ gondjaival, szükségszerûen egy esetleges, töredékes, „mozaikszerû” szabályozáshoz vezetve. Mindezek azonban mit sem vonnak le jelentõségébõl a terület jogalkotása és jogalkalmazói gyakorlata terén elért eredményeknek, amelyeket az alapfogalmak, a nemzetközi és hazai jogforrások, valamint a jogszabályokból kirajzolódó intézmény- és ellátórendszer bemutatásával kívántunk ismertetni. Kulcsszavak: emberi jogok, egyenlõség, jogegyenlõség, esélyegyenlõség, diszkrimináció, „negatív” diszkrimináció tilalma, „pozitív” diszkrimináció, pozitív intézkedések, fogyatékos személy, súlyosan fogyatékos személy, halmozottan fogyatékos személy, a fogyatékos személyt megilletõ jogok, a közszolgáltatáshoz való egyenlõ esélyû hozzáférés, az esélyegyenlõsítés célterületei, rehabilitáció, Országos Fogyatékosügyi Tanács, Országos Fogyatékosügyi Program, egyenlõ bánásmód, hátrányos megkülönböztetés, zaklatás, jogellenes elkülönítés, megtorlás, elõnyben részesítés, az esélyegyenlõség hazai ellátó- és intézményrendszere Kérdések, feladatok: 1. Konkrét példákon keresztül hogyan érzékeltetné az egyenlõség, jogegyenlõség és esélyegyenlõség fogalmi különbségeit? 2. Gyûjtsön a fogyatékos személyekre vonatkozó „pozitív” diszkriminatív/pozitív intézkedéseket!

107


3. Mondjon konkrét példákat a fogyatékos személyt megilletõ jogok mindennapi érvényesülésére! 4. Végezzen részt vevõ megfigyelést a közszolgáltatáshoz való egyenlõ esélyû hozzáférés tárgykörében és összegezze tapasztalatait! 5. Konkrét példán keresztül mutassa be, mi a különbség a közvetlen és a közvetett hátrányos megkülönböztetés között! 6. A Kézenfogva Alapítvány a „Ne hagyd magad!” antidiszkriminációs programhoz kapcsolódva az Esélyegyenlõségi törvényt „lefordította”, hogy az „érintettek” az értelmi fogyatékos személyek is megismerhessék és megértsék. (Törvény az egyenlõ bánásmódról – könnyen érthetõ nyelven. (Könnyen érthetõ fordítás: Dely Géza) Kézenfogva Alapítvány, Budapest, 2008.) Hasonlítsa össze az eredeti jogszabályt és a „könnyen érthetõ” változatot: a.) Tartalmában (mely részek, paragrafusok kerültek kiemelésre) milyen azonosságok és eltérések vannak? b.) Milyen eszközökkel tették érhetõvé az elvont jogszabályi rendelkezéseket (pl. nyelvi, vizuális) c.) Hogyan kapcsolódik az esélyegyenlõséghez, egyenlõ bánásmódhoz való jog érvényesüléséhez és hogyan a pozitív intézkedések szükségességéhez? Jogszabályok: • Magyarország Alaptörvénye (2011. április 25.) • 1949. évi XX. törvény a Magyar Köztársaság Alkotmányáról • 2007. évi XCII. törvény a Fogyatékossággal Élõ Személyek Jogairól szóló egyezmény és az ahhoz kapcsolódó Fakultatív Jegyzõkönyv kihirdetésérõl • 2007. évi LXXXIV. törvény a rehabilitációs járadékról • 2003. évi CXXV. törvény az egyenlõ bánásmódról és az esélyegyenlõség elõmozdításáról • 1999. évi C. törvény az Európai Szociális Karta kihirdetésérõl • 1998. évi XXVI. törvény a fogyatékos személyek jogairól és esélyegyenlõségük biztosításáról • 1998. évi LXXXIV. törvény a családtámogatási ellátásokról • 1997. évi CLIV. törvény az egészségügyrõl • 1997. évi LXXXI. törvény a társadalombiztosítási nyugellátásról • 1997. évi LXXXIII. törvény a kötelezõ egészségbiztosítás ellátásairól • 1997. évi XXXI. törvény a gyermekek védelmérõl és a gyámügyi igazgatásról • 1993. évi LXXIX. törvény a közoktatásról • 1993. évi III. törvény a szociális igazgatásról és a szociális ellátásokról • 1992. évi XXII. törvény a munka törvénykönyvérõl • 1991. évi IV. törvény a foglalkoztatás elõsegítésérõl és a munkanélküliek ellátásáról • 1991. évi LXIV. törvény a Gyermek jogairól szóló, New Yorkban, 1989. november 20-án kelt Egyezmény kihirdetésérõl 108


• 1959. évi IV. törvény a polgári törvénykönyvrõl • 1952. évi IV. törvény a házasságról, a családról és a gyámságról • 102/2011. (VI.29.) Korm. rendelet a súlyos mozgáskorlátozott személyek közlekedési kedvezményeirõl • 331/2010. (XII.27.) Korm. rendelet a Nemzeti Rehabilitációs és Szociális Hivatalról, valamint eljárásának részletes szabályairól • 387/2007. (XII. 23.) Korm. rendelet az egészségkárosodott személyek szociális járadékairól) • 177/2005. (IX. 2.) Korm. rendelet a megváltozott munkaképességû munkavállalók foglalkoztatásához nyújtható költségvetési támogatásról • 176/2005. (IX. 2.) Korm. rendelet a megváltozott munkaképességû munkavállalókat foglalkoztató munkáltatók akkreditációjának, továbbá az akkreditált munkáltatók ellenõrzésének szabályairól • 14/2005. (IX. 2.) FMM rendelet a rehabilitációs akkreditációs eljárás és követelményrendszer szabályairól • 2/2005. (III.1.) OM rendelet a sajátos nevelési igényû gyermekek óvodai nevelésének irányelve kiadásáról, • 218/2003. (XII.11.) Korm. rendelet a mozgásában korlátozott személy parkolási igazolványáról • 362/2004. (XII. 26.) Korm. rendelet az Egyenlõ Bánásmód Hatóságról és eljárásának részletes szabályairól • 29/2002. OM rendelet a fogyatékossággal élõ hallgatók tanulmányainak folytatásához szükséges esélyegyenlõséget biztosító feltételekrõl • 1/2000.(I.7.) SzCsM rendelet a személyes gondoskodást nyújtó szociális intézmények szakmai feladatairól Irodalom: Bíró Endre: A fogyatékosság jelensége a jogtudományban. In: Zászkaliczky Péter- Verdes Tamás: Tágabb értelemben vett gyógypedagógia. ELTE, BGGYFK és KFPSZ. Budapest, 2004. 369-416. Bujdosó Balázs-Kemény Ferenc: Fogyatékosság és rehabilitáció. Nemzeti Szakképzési és Felnõttképzési Intézet, Budapest, 2008. Gyulavári Tamás-Könczei György: Európai szociális jog. Budapest, Osiris, 1999. Gyulavári Tamás (szerk.): Az Európai Unió szociális dimenziója, Bp. 2004. OFA Halmai Gábor-TÓTH Gábor Attila: Emberi jogok. Budapest, Osiris Kiadó, 2003. Kálmán Zsófia: Az antidiszkriminációtól a pozitív diszkriminációig. Fundamentum, 1998. Dr. Kálmán Zsófia: Tanuljunk „jogul”! In: Kálmán Zsófia (szerk.): Jogot joggal II. De juRe Alapítvány. Budapest, 2000. Kálmán Zsófia-Könczei György: A Taigetosztól az esélyegyenlõségig. Osiris Kiadó, Budapest, 2002. Kardos Gábor: Alkalmi tûnõdés fontos dolgokról. Fundamentum, 1998. 105-107. 109


Kemény Péter: Komplex rehabilitáció – mozaikszerû jogi szabályozás? (A jogi szabályozás hatékonyságát befolyásoló tényezõk egy esettanulmány alapján) Szakdolgozat. PTE IGYFK, Szekszárd, 2010. (Kézirat) Kovács Krisztina: A hátrányos megkülönböztetés tilalma. In: Halmai Gábor-Tóth Gábor Attila: Emberi jogok. Budapest, Osiris Kiadó, 2003. 363-421. Kovács Zsolt: Esélyegyenlõség a foglalkozási rehabilitációban. FSZK, Budapest, 2011. Kiss Barnabás: A jog egyenlõsége – az egyenlõség joga. Szeged, Szegedi egyetemi kiadó Juhász Gyula Felsõoktatási Kiadó, 2006. Márkus Eszter: A súlyosan-halmozottan fogyatékos emberek ellátásának jogi és intézményi háttere. In: IME Ismerkedés – Megértés – Együttlét. Súlyos-halmozott fogyatékossággal élõ emberek életének kísérése. (Szerk.: Márkus Eszter) Kézenfogva Alapítvány, Budapest, 2003. 175-189. Nagy Janka Teodóra: Az esélyegyenlõség hazai szabályozási rendszere. In: Esélyegyenlõség a joggyakorlatban (Szerk.: Nagy Janka Teodóra). FSZK, Budapest, 2011a. Nagy Janka Teodóra: A fogyatékos személyek esélyegyenlõsége: szolgáltatások és támogatások. In: Esélyegyenlõség a joggyakorlatban (Szerk.: Nagy Janka Teodóra). FSZK, Budapest, 2011b. Nagy Janka Teodóra: A fogyatékos esélyegyenlõsége: a jog- és érdekvédelem intézmény- és eszközrendszere. In: Esélyegyenlõség a joggyakorlatban (Szerk.: Nagy Janka Teodóra). FSZK, Budapest, 2011c. Sándor Judit: A szabályozás csapdái és dilemmái. Variációk egy leendõ törvényre. In: A hátrányos megkülönböztetés tilalmától a pozitív diszkriminációig. A jog lehetõségei és korlátai. (Szerk.: Halmai Gábor). Budapest, AduPrint – Indok, 199-210. Sári János-Somody Bernadette: Alapjogok. Budapest, Osiris Kiadó, 2008. Tausz Katalin: Egyenlõtlenségek és különleges bánásmód. Fundamentum, 1998. 97-102. Internetes források: Szajbély Katalin: A pozitív intézkedések fogalma és alkalmazásuk lehetõsége a faji diszkrimináció elleni küzdelemben az Európai Unió tagállamaiban. http://jesz.ajk.elte.hu/szajbely19.html) http://moodle.disabilityknowledge.org/ http://egyenlobanasmod.hu/index.php?g=tej.htm Honlapok: www.nrszk.hu, www.oep.hu, www.onyfi.hu 110

ORVOSI REHABILITÁCIÓS ALAPOK

DR. SIMA FERENC


1. Általános ismeretek 1.1.

Alapfogalmak WHO szerinti meghatározásban

Rehabilitáció: Az a szervezett tevékenység, amelyet a társadalom biztosít a huzamosan vagy véglegesen fogyatékos vagy rokkant embereknek, hogy megmaradt képességeikkel ismét elfoglalhassák helyüket a közösségben. A rehabilitáció orvosi, nevelési, foglalkoztatási és szociális intézkedések tervszerû, együttes és összehangolt, az egyénre szabott alkalmazása, amelyben a rehabilitálandó ember tevõleges részvétele elengedhetetlen. Orvosi rehabilitáció: Az a tevékenység, amelyet az orvostudomány a saját eszközeivel (diagnosztika, terápia, prevenció, gondozás) nyújt a fogyatékos és rokkant embereknek, hogy meglévõ képességeik kifejlesztésével önállóságukat részben vagy egészben visszanyerjék, és képessé váljanak a családba, munkahelyre, társadalomba való beilleszkedésre. Lényege tehát a meglévõ funkciók és a teljesítõképesség pontos megítélése, kompenzatórikus fejlesztése és tréningje. Pedagógiai rehabilitáció: Egyrészt a fogyatékos gyermekek speciális oktatását, gyógypedagógiai nevelését, másrészt a munkaképes korúak szakmai kiképzését, új szakmára átképzését jelenti. Foglalkoztatási rehabilitáció: Olyan munkahelyet illetve munkakörülményeket (munkaeszközöket) biztosít, ahol és amelyekkel a fogyatékos vagy rokkant ember állapotának romlása nélkül tud dolgozni úgy, hogy közben a társadalomban betöltött szerepe és presztízse lehetõleg elõnyösen, de semmiképpen ne hátrányosan változzon. Károsodás: Idõszakos vagy állandó anatómiai, élettani vagy pszichológiai veszteség vagy rendellenesség (pl. sérült testrész, szerv, amputált végtag, beszûkült légzésfunkció, szorongás). A károsodás tehát biológiai mûködészavar. 111


Fogyatékosság: Az ember normális érzékelõ, mozgási vagy értelmi funkcióiban (pl. járás, tárgyak mozgatása, látás, beszéd, kapcsolattartás a környezettel) szükséges képességek részleges, vagy teljes, átmeneti vagy végleges hiányát jelenti. A fogyatékosság tehát a speciálisan emberi funkciók zavara. Rokkantság: Az egyén kora, neme és társadalmi szerepei szerint elvárható mindennapi tevékenység (pl. önfenntartás, társas kapcsolatok, tanulás, keresõképesség, szórakozás) tartós akadályozottsága. A rokkantság tehát az embernek, mint társadalmi lénynek a társadalmi szerepeiben, funkcióiban bekövetkezõ zavara. 1.2.

Prevenció és rehabilitáció

Primer prevenció: A betegségeket és egyben a lehetséges károsodásokat elõzzük meg (pl. védõoltások, genetikai tanácsadás, egészséges életmódra nevelés, baleset megelõzés, munkavédelem). Szekunder prevenció: Károsodás esetén a fogyatékosság kialakulását elõzzük meg. Ez magában foglalja a korai kezelésbevételt, a rizikótényezõk kikapcsolását, a megfelelõ munkakörülmények kialakítását, a szûkebb és tágabb társadalmi környezet elvárásainak kedvezõ alakítását. A másodlagos károsodások és fogyatékosságok megelõzése is ide tartozik. Tercier prevenció: A fogyatékos emberre irányul, a rokkantság megelõzését szolgálja. Terápiás tevékenységekkel (pl. gyógytorna, foglalkoztató terápia, logopédia, pszichoterápia, segédeszköz ellátás), nem egészségügyi tevékenységekkel (pl. pályaválasztási és foglalkozási tanácsadás, gyógypedagógiai nevelés, szakmai képzés és átképzés, akadálymentes építészeti és közlekedési környezet) foglalkozik. Életminõség: Az egyén észlelete az életben elfoglalt helyzetérõl, ahogyan azt az életterének kultúrája, értékrendszerei, valamint saját céljai, elvárásai, mintái és kapcsolatai befolyásolják. 1.3.

A rehabilitációs igény

Az egészségügy átszervezésével a kórházi kapacitások jelentõsen megváltoztak. A betegek más típusúnak nevezett osztályokon gyógyulnak, így a különbözõ betegségcsoportok osztályos gyógykezelési napjai jelentõsen változhatnak. A reumatológiai ágyak csökkenésével a betegek rehabilitációs ágyakon kezelõdnek. A tervezhetõ mûtétek korlátozása miatt az ortopédiai betegek egy részét esetleg traumatológián operálják, vagy csökken a protézisek beültetési száma egyes megbetegedések esetén. A HBCS alapján történõ finanszírozás az ellátókat a jobban 112


fizetett betegségek kódolására kényszerítik. (pl. a bal lábam fáj, esetén isiásznak kezelve arthrosis helyett jobban fizet.) Az utolsó „békeév”, 1998 hospitalizációs statisztikáját, és a potenciális rehabilitációs betegek számát mutatom be. Természetesen itt az elmúlt évek jelentõs fejlõdését nem fogjuk látni (pl. az elkerülõ szívmûtétek emelkedése, és az infractus megelõzõ hatása kiesik). A pontos számok helyett nagyságrendeket jelzek az fent említettek miatt. Reumatológiai betegek: 300 000 Kardiovaszkuláris betegek: 2 000 000 Neurológiai betegek: 200 000 Daganatos betegek: 100 000 Pszichiátriai betegek: 100 000 Traumatológiai betegek: 40 000 Ortopédiai betegek: 20 000 Szülési sérülések (korai és késõi is): 20 000 Neurotraumatológiai kórképek: 10 000 Ilyen arányban a területen dolgozók találkozhatnak betegekkel. Természetesen a pszichiátriai betegek pl. „eltûnhetnek” a depresszió, az agórafóbia nem dicsõség. 1.4.

A rehabilitáció folyamata

Állapotfelmérés, rehabilitációs terv készítése Vizsgálat: Kórelõzmény, különös tekintettel elõzõ mozgásszervi megbetegedésekre. Otthoni épített és szociális környezet, életvitel, szabadidõ eltöltés, alkohol, drogok. Fizikális vizsgálat, belgyógyászati, mozgásszervi, ideggyógyászati. Beszéd, járásmód, segédeszköz használat. A figyelem felkelthetõsége, fenntarthatósága, ítélõképesség, pszichomotoros tempó, kedélyállapot megítélése. A betegségspecifikus tesztek felvétele. A károsodás nagyságára vonatkozóan Frankel skála (sérülés teljessége), Minimental teszt (pszichés állapot), izomerõ meghatározás (pontszám szerint), éberségi szint (Glasgow kóma skála), funkcionálás járási kategorizálás (pontszám szerint), önellátási szint (Bartel, FIM index). A kérdõívek kitöltése betegségspecifikus, viszonylag rövid, egyszerû, más vizsgáló által is reprodukálható, ezáltal a különbözõ ellátások összehasonlíthatók, értékelhetõk. Rehabilitációs terv: A felmérés ismeretében, a beteg bevonásával, célokat kell kitûzni a program végére. Rövidtávon elérhetõ, biztos célokat kell kijelölni, míg a hosszabb távú, esetlegesen bizonytalan céloknál a rugalmas fogalmazás javasolt. Menet közben, a célkitûzések változhatnak, esetlegesen távolabbi, csak a késõbbiekben elérhetõ célok kijelölése is megtörténhet a beteg motivációjának növelésé113


re, az elért eredmények alapján. A szükséges szakszemélyzetet, a terv alapján kell a programhoz rendelni. A beteg lelki állapotának folyamatos figyelemmel kisérése szükséges. A krónikus beteg az elsõ idõben az egészség elvesztése, az autonómia elvesztése, csökkenése miatt lelki krízist él át. A gyógykezelés folyamán a megküzdési képességek erõsödhetnek, az alkalmazkodás az új helyzethez javul. Bizonyos esetekben a megküzdési képesség elégtelen, lelki összeomlás, pszichoszomatikus tünetek, esetleg öngyilkosság jelentkezhet. Az egyensúlyi állapot kialakulása után hosszú nyugodt periódus következhet a betegség hullámzó aktivitása mellett. A betegség visszaesései gyakran a beteg kritikus élet-eseményeivel mutatnak összefüggést. Végül a beteg érzelmi erõforrásai, megküzdési képessége kimerül. Válság jelentkezik a beteg-családtagok, beteg-orvos viszonyban. Türelmetlen, ingerlékeny, szorongó a beteg. 1.5.

A rehabilitáció színterei

Mozgásszervi-, belgyógyászati-, vesebeteg-, fül-orr-gége-, légzés-, szemészeti-, gyermek belgyógyászati rehabilitáció • Aktív osztály – krónikus osztály – nappali kórház – lakóközösségi – védett munkahely – szociális Gyermek pszichiátriai • Korai fejlesztés – neuropszichológiai rehabilitáció – óvoda – iskola (gyógypedagógia) – szociális – lakóközösségi Felnõtt pszichiátriai • Kórház – nappali szanatórium – éjszakai szanatórium – védett munkahely – szociális – lakóközösségi 1.6.

A társadalmi környezet hatása a rokkantságra

A beteg általános egészségi állapota, a károsodás foka, az orvosi rehabilitáció, a beteg aktív részvétele optimális esetben is idõnként csak korlátozott rehabilitációs eredményt tud hozni. Ugyanaz az elért eredmény rokkantságot, vagy teljes életet is jelenthet különbözõ környezet esetén. Az egyik oldalról a beteg állapotának javítása, a másik oldalról az elvárások csökkentése a cél a rokkantság megelõzésére. A testi struktúrákban és funkciókban vannak abszolút és relatív eltérések is negatív irányba. Kétoldali fiatal lábszár amputált, más betegség nélkül, akinek a csonkjai tökéletesen gyógyultak. Õskorban a horda szánalmára szorul, esetleges éhínség esetén halál. A középkorban utcai koldus. Ma protézisekkel szabad mozgás, teljes értékû 114


munkavégzés, különösen, ha a munkahelyi és az utcai akadálymentes épített környezet is kialakított. A teljes vakság estén szintén jelentõs a különbség a társadalmi elvárás szerint. A károsodás lehet relatív is. X decibelnél rosszabbul hall, y távolságból nem ismer fel tárgyakat. Összefoglalva, tehát a társadalmilag átlagoshoz viszonyítva alulteljesítõk bizonyos százalékban adják a rokkantakat. A rokkantság tehát minden esetben relatív fogalom! Ez a relativitás adja a rehabilitáció mozgásterét. 1.7.

A rehabilitációs team

Tagjai betegségtõl, annak stádiumától függõen változnak, illetve feladatuk nõ vagy csökken a szükséglet, a meghatározott rehabilitációs cél szerint. Kezdetben az élet megmentése, a legkisebb strukturális és funkcionális károsodás elérése a cél. Ekkor a kórházi személyzet feladata az elsõdleges. A gyógyulási folyamat elõrehaladta szerepük csökkenését eredményezi. A késõbbiekben más teamtagok szerepe erõsödik a beteg állapota és az elérendõ cél szerint. A team tagjai: ápoló, beszédterapeuta, dietetikus, egészségnevelõ, foglalkoztató terapeuta, gyógypedagógus, gyógytornász, konduktor, mentálhigiénikus, mûvészeti terapeuta, ortopéd mûszerész, orvos, pedagógus (testnevelõ), pszichológus, szociális munkás, szocio-terapeuta.

2. A reumatológiai betegek rehabilitációja 2.1.

Degeneratív megbetegedések

Kórházi kezelés szükségessége leggyakrabban a derék, a csípõ és a térdízületek megbetegedése esetén fordul elõ. Az arthrosis fájdalmat, folyadékgyülemet, izomgyengeséget, további porckárosodást okoz, a terhelhetõség csökkenésével. A késõbbiekben ízületi instabilitás, deformitás is kialakul. A kezelése fájdalomcsillapítás, fizikoterápia, gyógytorna (steching, erõsítõ-lazító, koordinációs gyakorlatok, passzív-aktív kimozgatás), izületi folyadék leszívása, steroid injectio, a synoviális hártya, a szalag vagy porcsérülés mûtéte, protézis beültetés. A legköltségigényesebb, protézis beültetés a várólisták hosszabbodása miatt egyre problémásabb. A fizikoterápiás kezeléseket bejáróként, vagy osztályos kezelés alatt lehet megadni betegeinknek. A fürdõkúra a gyógyvíz ásványi anyag tartalma és a felhajtóerõ tehermentesítõ hatása miatt különösen elõnyös. A kontraktúrák nyújtására külön hangsúlyt kell fektetni. Az elvégzett ortopédiai mûtét után szükség lehet ismételt rehabilitációra. 115


A derékfájás a gerincmeszesedés, csigolyacsúszás, a porckorongok megbetegedése, izomfeszülés miatt jelentkezhet. A kivizsgálás során külön figyelmet kell szentelni a gerincsérv kizárására. A terápiája a fájdalomcsillapítás, gyógytorna, úszás, tartási rendellenesség esetén korrekció, segédeszköz ellátás. Tüneteket okozó gerincsérv esetén tervezett, súlyos tüneteket okozó gerincsérv esetén sürgõsségi mûtét. A degeneratív megbetegedések elõfordulásának gyakorisága, a betegségek ismertsége (minden családban elõfordul), és az ellátás viszonylagos elérhetõsége miatt remélhetõleg bõvebb ismertetésre nem szorul. 2.2.

Gyulladásos, autoimmun reumatológiai kórképek

Rheumatoid arthritis, dominálóan szimmetrikus kéz és láb kisízületi gyulladást okozó kórkép. Pikkelysömörhöz, vagy gyulladásos bélbetegséghez kapcsolódó ízületi gyulladások aszimmetrikus kisízületi és gerincérintettséget is okozó megbetegedések. Spondylarthritis ankylopoetica dominálóan a gerinc hosszanti szalagjainak meszesedését a gerinc merevségét elõidézõ megbetegedés. Számszerûen a betegségek kevesebb embert érintenek, de a folyamat jellege miatt állandó gondozásra szorulnak a betegek. Részben a betegség aktivitását, részben a gyógyszerek mellékhatását kell monitorozni. Ezen betegségekben a gyógyszerszedés évekig tart, így a lehetséges mellékhatások kialakulásának veszélye nagyobb. Bázisterápiás szereket, steroid gyulladáscsökkentõket, általános gyulladáscsökkentõket, és fájdalomcsillapítókat alkalmazunk gyógyszeres terápiaként. Kiegészítõ terápia az ízületvédelem, aktív-passzív torna, az állapothoz igazított fizikoterápiás kezelés. Állapotfüggõ segédeszköz rendelés. Sajnos betegeink egy része folyamatos fájdalmat él meg, ezért a korábban említett lelki kimerülésre fokozott figyelmet kell fordítanunk. Az utóbbi idõk gyógyszerfejlesztésének és korai agresszív kezelésnek köszönhetõen egyre több a folyamatos gyógyszerszedõ, de aktivitást és ízületi károsodást nem mutató betegek száma. Ezen esetekben a gondozó a folyamatos kontroll vizsgálatok és a gyógyszerszedés fenntartására kell, hogy összpontosítson a beteg lanyhuló betegségtudata és a „macerás” vérvételi és kontroll procedúra ellenére. Gyógyszerkihagyás esetén terápia rezisztens visszaesés lehetséges. 2.3.

Az osteoporosis rehabilitációja

A csontritkulás divatos, a médiákban sokszor szereplõ megbetegedés. A nagy betegszám és a „lappangó kór” csonttörést okozó volta miatt szerencsés a fokozott érdeklõdés. A legjobb esetben szûrõvizsgálat, jó esetben kartörés hívja fel a figyelmet a veszélyeztetõ állapotra. A csigolyatörés gyakran „csak” fájdalmas, a 116


combnyaktörés már veszélyes és az ellátása költséges is. A nõknél a hormonális változások, idõsebb korban a D vitamin hiánya országunkban is bizonyítottan jelen van, megbontják a csontanyagcserét. Elõzetes kivizsgálás, szükség szerint hormonvizsgálatok után csontanyagcsere gátló vagy serkentõ készítmény is elérhetõ. A betegek gondozása ebben a betegségben is szükséges. A speciális terápián kívül nem steroid, szükség estén és csak átmenetileg steroid gyulladáscsökkentõ, fájdalomcsillapító, vagy kábító fájdalomcsillapító adása is szóba jöhet. A rendszeres gyógytorna betanítása, és az idõszakos fizikoterápiás kezelések mellett segédeszközre is szüksége lehet betegünknek. Sajnálatos módon, OEP adatok alapján, több tízezer beteg esett ki a gondozásból az utóbbi 5 év reformjai kapcsán. 2.4.

A juvenilis krónikus arthitis rehabilitációja

Gyermekkorban kezdõdõ autoimmun betegség, ami részben a betegség miatt, részben gyógyszer mellékhatások miatt súlyos mozgásszervi elváltozásokat, rokkantságot okoz. Súlyos ízületi destrukció az alapbetegség következtében jön létre. Törpenövés a steroid terápia miatt, a növekedési porc korai elcsontosodásán keresztül alakul ki. Rákos betegeknek fejlesztett gyógyszereket is használva (kis adagban) fogjuk vissza a gyorsan osztódó autoimmun sejteket, hogy csak 1–2 példát említsek. Életre szóló gondozás, rehabilitáció szükséges (orvosi, pedagógiai, szociális). A beteg, a család, a társadalom pszichés és anyagi terhei egyértelmûek. A betegek száma nem jelentõs szerencsére. A nagyobb társadalmi szolidaritás elviselhetõ lehetne.

3. Ideggyógyászati rehabilitáció 3.1.

Stroke utáni rehabilitáció

Agyi infarctus, vagy agyvérzés után alakul ki a legnagyobb tömegû rehabilitációs igénnyel bíró ideggyógyászati megbetegedés utáni állapot. A leggyakrabban féloldali görcsös vagy petyhüdt bénulást eredményez a betegség. Spontán helyreállásra lehet számítani, a javulás az elsõ 3 hónapban jelentõs, de a késõbbiekben is folytatódik, bár már lassabban. Spontán helyreállásra is lehet számítani. A bénulás elnevezés csak a mozgató jelenségekre vonatkozik, de más jellemzõi is vannak, nem beszélve a lelki hatásokról. „Minimálisan is nem happy féloldali bénultan ébredni.” Jellemzõ funkciózavarok közé tartoznak a következõk: 117


• Fizikai: Izomerõ csökkenés, izommozgások szelektivitásának csökkenése, izomtónus változások, egyensúlyzavar, koordinációs zavar, érzészavar (nyelészavar, ízületi helyzetérzés, látászavar), vegetatív zavarok (széklet, vizelet ürítési és tartási zavarok). • Szellemi: Indítékszegénység, meglassultság, figyelem és memória deficit alakulhat ki. Neglect jelenségek észlelhetõk. (Az érintett oldal kiesik az énképbõl.) Súlyos esetben az érintett oldallal elüt tárgyakat, mert az érintett oldala nincs, bár használja például a lábát járásra. A kifejezés és beszéd, érzelmi és indulati szféra (emocionális labilitás, depresszió) zavara szintén elõfordulhat. Az akut ellátás a károsodásokra, fogyatékosságokra és ezeknek csökkentésére, megelõzésére irányul. A betegség ritkán fordul át progresszív stroke kórképbe, amikor is az akut ellátás során a kálváriánál a koponyatetõ átmeneti eltávolítása válik szükségessé az agynyomás fokozódásának megszüntetésére. Az agynyomás fokozódása, az agyvizenyõ kiterjedésének növekedése átmeneti agyi funkciókiesést okoz, ami rövid idõ után állandósul mûtét nélkül. Felmérni, megelõzni, visszanyerni, fejleszteni és a szövõdményeket ellátni! Komplikációk: tüdõgyulladás, urolinfectio, felfekvés, székrekedés, mélyvénás trombózis, tüdõembólia, vállficam vagy befagyott váll, perifériás idegsérülések, kontraktúrák, lágyrész meszesedések, esések és törések, epilepszia, thalamus fájdalom, stressz fekély. Ellátásuk: Ápolás, fektetés, passzív átmozgatás (felfekvés, kontratúrák, trombózis megelõzésére, a figyelem fenntartására), gyógytorna, fizikoterápia, ergoterápia, logopédia, pszichológiai ellátás. 3.2.

A súlyos agysérültek rehabilitációja

Viszonylag kisszámú, de az akut ellátásban és a késõbbiek is igen jelentõs nehézséget okozó esetek. Számuk az akut orvosi ellátás javulásával, a motorizáció fejlõdésével növekedést mutat. Nem halnak meg a betegek, de egy részük jelentõs maradandó károsodással gyógyul, állapotuk stabil, tartós marad, gyógykezelésük, rehabilitációjuk további eredményre nem vezet. Akut ellátásban a nõvér, gyógytornász igény kb. tízszeres, ami stabil állapot elérése után otthonában is változatlan! Akut ellátás: mûtét (vérömleny eltávolítása, agynyomás normalizálása), folyadékpótlás, táplálás (két-három hét után PEG-gel történik a nyelõcsõ felfekvés megelõzésére, a hasfalon keresztül), fektetés, kanül ellátás. A csukott szemû kóma megszûnte, stabil vegetatív állapot kialakulása után rehabilitációs osztályos áthelyezés. A kómás állapot szerencsés esetben nem stabilizálódik, féloldali vagy négy végtagra kiterjedõ bénulással gyógyul. Állapotfelmérés, kezelési terv: szaglás, látás-szemmozgások, nyelés, mozgászavar, beszéd, neuropszichológiai vizsgálat. Ingergazdag környezet biztosítása, passzív átmozgatás, kiültetés, antidecubitus ellátás, napi alvás-ébrenlét ciklus támogatása, széklet, vizelet incontinencia kezelése. 118


A szaglásbénulás általában végleges. Kettõslátás szemizom tornával javítható, nyelészavar esetén elektromos ingerléssel, spasticus hemi vagy tetraparesis általában Bobath módszerrel kezelhetõ. A beszédértés és kifejezés zavara logopédiai módszerekkel, a figyelem, észlelés, memória, gondolkodás, konstrukciós képességek kognitív tréning, kompenzáció, pszichoterápia segítségével fejleszthetõk. A pszichoterápia a családnak is javasolt. Jól javuló eseteknél a beilleszkedés segítése szükséges (család, iskola, munkahely). A szövõdmények kezelése: trachea kanül miatti légcsõsérülés, felfekvések (keresztcsont, tompor, sarok), kontratúrák, láz, (fertõzéses vagy centrális), trombózis, tüdõembólia, lágyrész meszesedés felléptének állandó monitorizálása szükséges. 3.3.

Gerincsérültek rehabilitációja

Kezdetben, sérülés esetén, a gerincvelõi shock a teljes komplett haránt gerincsérülés tüneteit mutatja. Minden esetben a kezelés a részleges sérülés feltételezésén alapuljon. 50–70 %-ban mûtétet igényel a betegség. Gerincvelõ decompressio, repositio+ steroid th. Részleges sérülés tüneteivel gyógyulhat a folyamat. Lassan növekvõ elváltozás, pl. tumor esetén a károsodásoknak megfelelõ részleges kiesési tünetek láthatók shock nélkül. Mûtét tervezetten, elõzetes felmérés, kivizsgálás alapján javasolt. A teljes sérülés, a sérülés magassága szerint igen szerteágazó tüneteket produkálhat. A következõkben néhány szélsõséges példa következik. • Nyaki 4-es – légzésbénulás miatt halált okoz. • Háti 2-es – teljesen független kerekesszékes élet lehetõségét hordozhatja. • Keresztcsont feletti sérülés – a szexuális élet zavarát okozza. A pénisz, clitoris érzéketlen, de mechanikus ingerre reagál, ami a közösüléshez nem feltétlenül elégséges. Ejaculatio lehet retrográg, a hólyag felé, de sperma nyerhetõ a megtermékenyítéshez. Az elsõ ellátás után a szövõdmények kivédésére és stabilizációra, majd gondozásra törekszünk. A szövõdmények: • Thrombosis a bénult végtagban. Az elsõ hónapokban fokozottan, majd gyakrabban alakul ki a keringés lassulása, az aktív izommunka hiánya miatt. • Felfekvések halmozottan gyakrabban alakulnak ki érzéketlen területeken. Mindenki mocorog például az elõadások alatt, és állandóan áthelyezi testsúlyát, ezzel a terhelésnek kitett területet váltogatva. Az érzéketlen területek terhelése esetén „decubitus tudat” kiépítése a cél. Rendszeres testsúlyáthelyezés akkor is szükséges, ha a beteg nem érzi a nyomatást. • Légúti fertõzés magas sérülés esetén az elégtelen ventilláció, a légúti váladék felköhögésének elégtelensége, pangása, felülfertõzõdése hörgõgyulladást, tüdõgyulladást okozhat. 119


• A kezdeti idõben gyakran szükséges gépi lélegeztetés. A behelyezett kanül a légcsõben okozhat felfekvést. A nyálkahártya elhalása után a porc elhalása hegesedést, a légcsõ összeesését, fulladást okozhat. • A gyomor-bélrendszer mûködészavarai a meglassúbbodott perisztaltikában, székrekedésben, gastritisben, fekélyben nyilvánulnak meg. • Az érszabályozás zavara kezdetben a bénult terület ereinek kitágulása, hõveszteség miatt lehûléshez, a kitágult erekben levõ jelentékeny vérmennyiség ájuláshoz vezethet. Késõbb a hyperreflexia érösszehúzódást provokál a kiesett területek alatti ingerre pl. hólyagfeszülés, amit a felsõ területek értágulata nem tud kiegyenlíteni és magasvérnyomásos rosszullét alakul ki. • Kontraktúrák, meszesedések az izmokban. Sérülések, felfekvések a kialakulásuk veszélyét növelik. • Izomtónus zavarok, elsõsorban a fokozott tónus a gyengébb izomcsoportok mozgását akadályozzák. A járást, a feszítõk görcsössége teszi lehetõvé esetlegesen. Ellazításuk járásképtelenséghez is vezethet. • Nem utolsó sorban a vizeletürítés zavarai a megemlítendõk, amik az I. világháború után is a harántsérülések halálozását okozták 3 éven belül gyulladások, vesekövek kialakulása miatt. Az ellátáshoz fel kell mérni a hólyag és a záróizom mûködését, illetve a két izom mûködésének egységét. A rehabilitáció a szervezet új állapothoz történõ fokozatos alkalmazkodásának kialakításával, rendszeres izomerõsítéssel történik. A megjelenõ új mozgások beépítése a tevékenységekbe, a beteg lehetõségeinek legteljesebb kihasználása érdekében. Az ájulások leküzdése után a járás vagy a kerekes székes közlekedés tanítása. A szövõdmények megelõzése, a gondozás, ami a szokásos szûréseket is jelenti. Az életkornak és nemnek megfelelõen a prostata, emlõ vagy tüdõszûrést is el kell végezni. A lelki vezetés, a célok támogatása és a szociális ellátás, valamint a pozitív környezet, a társadalmi visszailleszkedés elengedhetetlen feltétele. Sport vagy tánc sok betegünknek tud segítséget adni fizikai és lelki viszonylatban is. 3.4.

Cerebral pareticus betegek rehabilitációja

Szülés körüli agyi oxigénhiány, szülési sérülés, fertõzés idézheti elõ az állapotot. A kóros idegrendszer az esetek többségében halmozott tüneteket idéz elõ. A hely és a károsodás ideje a jelentõs a másodlagos tünetcsoport kialakulásának szempontjából, nem az elsõdleges károsító tényezõ. A fertõzések leküzdése, (Sabin csepp, – utolsó Little járvány Magyarországon 1960) vérbõl történõ szûrés (AFP metabolopathia) jelentõs csökkenést illetve a betegség megszüntetését tették lehetõvé egyes esetekben. A késõbbiekben a szülészeti és újszülött ellátás fejlõdése lehetõvé tette az éretlen, kis súlyú újszülöttek életben tartását is. Az oxigénellátás fejlesztése, egyre éretlenebb tüdõ esetén is biztosította a megfelelõ ellátást. Kezdetben és részben 120


ma is sikerül életben tartani olyan csecsemõket, akik idõszakos oxigénhiányt éltek át. Ez maradandó károsodást is elõidézhet az agyban. A felnõtt és gyermek agy még nagyon különbözõ. A fejlõdés során egymásra épülõ lépcsõnként alakul ki a végleges struktúra és funkció. Bizonyos, emberre jellemzõ, meghatározott fejlõdési renden belül a környezeti hatások igen jelentõs eltéréseket hozhatnak létre. Az idegsejtek vándorlása, kapcsolataik stabilitása a bejövõ ingerektõl függ. Agyi területek oxigénhiánya bizonyos izomcsoportok görcsösségét, a bejövõ ingerületek fokozott volta, az agyi reprezentáció fokozottságát és kóros mozgások kialakulását eredményezik erõsen leegyszerûsített magyarázat szerint. Jelen munkában a megértés lehetõségének fontossága a teljes magyarázatot nem teszi kifejthetõvé, az külön könyvet igényelne. Kezdetben csak a perifériáról indított ingerekkel kezelték a betegeket. Petõ András a leghíresebb és méltán elismert magyar képviselõ. Katona Ferenc kidolgozta a korai rehabilitációt, ami az elemi mozgásminták felhasználásával a központból indítja a fejlõdést. Elemi ülés, állás, kúszás, járás felhasználásával olyan központi idegrendszeri mozgásfunkciókat gyakoroltat, amik a perifériás visszajelzésekkel az idegrendszer továbbfejlõdését elõsegítik. Ezen mozgásjavítási lehetõségekre csak a kezdeti idõszakban, az elsõ 3–6 hónapban van lehetõség. Az elemi mozgásminták, végleges mozgássá történõ átalakulás során kihunynak A késõbbiekben a spasticitást oldó gyógyszerek, a gyógytorna, a környezet motivációja, a segédeszközök alkalmazása, az ortopéd mûtétek, a gyógypedagógia használata segít a betegeken. Természetesen a lelki gondozás és a család lelki gondozása, bevonása a gyógykezelésbe elengedhetetlen. A szülõ terhelése a kezdeti idõszakban a teljes napját kitölti. A késõbbiekben is jelentõs az ellátás idõigénye. A család anyagi veszteségét, a szülõ kiégését még nem számítottuk. Rehabilitációs felvételre szorulhat a beteg, ha az ellátónak van szüksége pihenésre, rekreációra! A gyermekek habilitációja számos, sokféle alapbetegséghez átvezet.

4. Gyermekkor 4.1.

Leukémiás és daganatos betegségek

A gyermekkori leukémia és más daganatos betegségek kezelése szerencsére az utóbbi idõben jelentõsen fejlõdött, a betegek több mint fele teljesen gyógyul. A betegség diagnózisa, a kezdeti állapot súlyos tünetei nem csak szomatikusan, de lelkileg is hatalmas terhet jelentenek gyermeknek és családnak egyaránt. A szülõk befogadóképességét figyelembe véve, magas empátiával kell közeledni gyermekhez és családhoz. Így lehet egy tartós, bizalommal teli együttmûködést megalapozni. 121


Speciális rehabilitációs feladatok: Daganatellenes gyógyszereket, kezeléseket alkalmazunk, sajnos ezen kezelések súlyos mellékhatásainak veszélyével. A gyógyulás és a mellékhatás rizikót minden kezelés elõtt mérlegeli az onkológus. A daganatellenes kezelések központi idegrendszeri mellékhatásainak illetve hormonális zavarokat elõidézõ mellékhatásainak észlelése, kezelése a leggyakoribb orvosi cél a gyógyítás folyamatában. A daganatos betegséggel kapcsolatban kialakult negatív közhangulat, távolságtartás megváltoztatása, pszichoterápia, foglalkoztató és játék terápia, szorongás és depresszió megelõzése és kezelése, szórakoztató programok szervezése segít betegeinken. Idõsebb gyermekeknél a betegtársak szenvedésének, halálának feldolgozását szintén segíteni kell. A betegeink tartós kórházi kezelésének elszigetelõ hatását a szülõk tartós kórházi bent létével, esetleges egészséges testvérrel történõ tudatos kapcsolat keresésével lehet ellensúlyozni. A túlságosan óvó magatartás nem javasolt. A késõbbiekben a gyermekközösségbe történõ visszailleszkedés segítése a fontos. A kezelés alatt az iskolai tananyag elsajátításának lehetõségét biztosítani kell. A gyógyult betegekkel történõ találkozások, kirándulások lelki hatása jelentõsen megerõsíti pácienseinket. A szülõk és a késõbbiekben a felnõtt kort elért egykori betegek gyermekvállalásának tanácsadásainak kérdése szintén megvalósítandó feladat. 4.2.

Gyermekbelgyógyászati kórképek

Veleszületett szívbetegek, cukorbetegek, vesebetegek, kövér, magas vérnyomásos betegek a jelentõsebb betegcsoportot alkotók. Az orvos feladata a mûtét, a gyógyszeres kezelés, gondozás felvállalása, és a team megfelelõ kompetenciával bíró tagjaihoz történõ irányítás, a komplex kezelés átfogása. A szívmûtétek javuló eredményei szerencsére legtöbb alkalommal teljes életet tesznek lehetõvé, rehabilitációs kezelés után. A túlzottan óvó környezet kerülése és a pályaválasztási tanácsadás hosszú távon kiemelendõ. Az I. típusú vagy veleszületett cukorbetegek állandó orvosi gondozásra szorulnak. A rehabilitációjuk elengedhetetlen része a terhelés-inzulin arány megbecsülése, meghatározása. Gondozásuk a megfelelõ vércukorszint elérésén keresztül a mellékhatások csökkentésére, kivédésére irányul. A túlélési idõ növekedése a mellékhatások elõfordulásának esélyét szükségképpen növeli. Az ideg, a vese, az érbetegség és a szembetegségek megjelenését folyamatosan monitorozni kell. A terjedõ hasnyálmirigy transzplantáció egyre jobb eredményeket ad. Az elhízás és magas vérnyomás elõfordulása tömegesen és egyre fiatalabb életkorban jelentkezik. Az orvosi gyógykezelés mellett a diétás tanácsadás, a torna, mozgás szerepe elengedhetetlen, a team több tagjának együttmûködése itt is szükséges. Asthma bronchialeban az allergén kutatása, lehetõség szerinti kerülése, antiallergén gyógyszerek, különbözõ aerosolok alkalmazása. Gyógytornában a helyes 122


légzéstechnika oktatása, a gyógyúszás rendszeressé tétele segít. A pánik reakció leküzdésének tanítása csökkenti a roham súlyosságát. Hallásrehabilitációban a különbözõ hallásjavító készülékek, mûtétek alkalmazása, a jelnyelv tanítása eredményre vezetõ eljárás. Szemészeti betegségek esetén szemüvegek, mûtétek alkalmazása. Önálló életmódra nevelés. A gyermekkori betegségek idõben hosszú, és sokszereplõs, állandóan a szükségletekhez igazodó, és változó rehabilitációs csapatot igényelnek.

5. Belgyógyászati betegségek 5.1.

Kardiológiai rehabilitáció

A halálozás több mint harmadáért felelõsek a kórképek. Elõfordulásuk gyakorisági sorrendben: magasvérnyomás, elégtelen oxigénellátás a szívben (ischaemia), ritmuszavar, acut coronaria történés, infarctus. Orvosi ellátásukban gyógyszeres kezelés és gondozás, mûtétek, szívkatéterezés után tágítás vagy elkerülõ ér beültetése, pace-maker beültetés, billentyû beültetés, szívtranszplantáció szerepelnek. A szív koszorús ereinek mûtéteivel a szívizom elhalása megelõzhetõ. Ezen mûtétek gyakorisága szerencsére növekszik. Rehabilitációjukkor elõzetes állapotfelmérés és rizikó besorolás után fokozatosan növekvõ intenzitású aerob küszöb alatti terhelést alkalmazunk. A különbözõ tevékenységek hozzávetõleges energiafelhasználását oktatjuk. Dietetoterápiával, ami nem csak az energiára, de az értkezések rosttartalmára, a bevitt zsírok mennyiségére és milyenségére, és az étel sótartalmára is megtanítja figyelni a beteget csökkenthetünk a rizikón. Az intézeti rehabilitáció után folyamatos gondozás szakorvos és háziorvos által szükséges. Maradandó szívkárosodás után lelki vezetésre és szociális rehabilitációs ellátásra is szükség lehet. 5.2.

Cukorbetegek rehabilitációja

I-es típusú betegség autoimmun vagy idiopátiás (oka nem ismert, genetikai kötödése van.) II-es típusú betegség idõs korban általában elhízott betegeken alakul ki. És van még egyéb betegséghez, (pl. hasnyálmirigy gyulladás), köthetõ forma, vagy gyógyszer mellékhatásként kialakuló (pl. glucocorticoid), cukorbetegség is. Az utóbbi évtizedekben a cukorbetegek száma duplázódott. A gondozás javuló színvonala, az újabb inzulinok megjelenése, az otthoni vércukormérés elterjedése a betegek átlagos vércukorszintjét egyre lejjebb szorította. További javulás várha123


tó a vércukorpumpák javulásától, elterjedésétõl. A javuló átlagos vércukorszint a mellékhatások gyakoriságát csökkenti, a jelentkezõ mellékhatások megjelenését késlelteti. A betegek túlélési ideje nõ. A fiatal és az idõskori betegség a teljes rehabilitációs team munkáját szükségessé teheti, a pályaválasztási tanácsadástól a szociális rehabilitációig, természetesen nem egy idõben. Mellékhatások miatt szemészeti ellátás, gondozás szükséges, súlyos esetben vakság is kialakulhat. Vesegyógyászati gondozás, elõrehaladott stádiumban mûvese kezelés is szükségessé válhat. Érelmeszesedés, és idegkárosodás miatti érzéketlenség feltöretést, fekélyképzõdést okozhat, amputáció, akár többszörös amputáció szükségességével. Diabeteses láb. Statikai problémák, keringészavar, érzéketlenség jellemzi. Maga az, hogy külön megnevezést kapott, mutatja az önálló, fontos, és odafigyelésre érdemes állapotot. A mellékhatások kialakulása, természetesen új rehabilitációs igényt generálhat. 5.3.

Vesebetegek rehabilitációja

A vesebetegség kialakulhat fertõzés, autoimmun kórkép részjelenségeként, létrehozhatja vesekõ, születési rendellenesség, idõskori érelmeszesedés, cukorbetegség. Ezen betegségek vizsgálatakor, gondozása alkalmával szûrni kell a vesebetegség elõfordulásának lehetõségét is. A betegség alattomos, fájdalom nem jelzi jelenlétét, tüneteket csak nagyon késõi állapotban okoz. A normál vesefunkció melletti fehérje, vér és fehérvérsejt vizelés felhívhatja a figyelmet veseérintettségre. További vizsgálatok természetesen szükségesek. Ebben az idõszakban alkalmazott diéta és életmódbeli tanácsok és a beteg gyógyszereinek áttekintése, esetleges módosítása a vesevédelem érdekében, a folyamat továbbhaladását jelentõsen lassítja. A késõbbiekben a gyógyszeres kezelés és a betegség tüneteként megjelenõ vérszegénység rendezése a cél. Progresszió, uraemia kialakulása, vesepótló kezelést tesz szükségessé. A kezelés lehet haemodialízis, ekkor a beteg vérét külsõ gépben méregtelenítik. Peritonealis dialízis, ekkor a hashártyát használjuk ki dializáló membránként. A vesepótló kezelést természetesen lehet vesepótlással, transzplantációval is végezni. Haemodialízis esetén a beteg idõben és térben a kezelõ állomáshoz kötött. Hetente 2-3 alkalommal több órán keresztül géphez van kapcsolva. Léteznek már otthon éjjeli kezelésre alkalmas gépek is, de meglehetõsen költségesek. Peritoneális dialízis a beteg otthonában történik. A beteg vagy hozzátartozó betanítása után a mozgása szabadabb. A rendszeres, a beteg otthonában történõ ellenõrzés és ismétlõ oktatás a kezelés hatékonyságát javítja, a fertõzés veszélyét csökkenti. A rehabilitáció egyénre és aktuális állapotra szabottan kell, hogy történjen. A transzplantáció a gondozás szükségességével járó teljes életet jelent.

124


5.4.

Légzésrehabilitáció

A hörgõket, a tüdõ szövetét vagy a léghólyagokat érintõ betegségek. A levegõ be vagy kiáramlása, vagy a levegõ-vér oxigén-széndioxid cseréje romlik. Dohányzás, fertõzések, daganatok és mûtéteik, asthma, de súlyos mellkasi deformitás is légzészavart okoz. Etiológia alapján általános és helyi aerosol gyógyszeres kezelés, az expectorálás, légzéstorna, mûtétek végzése lehet szükséges. A TBC-s betegek száma átmeneti visszaszorulás után ismételten emelkedõ tendenciát mutat, csak a korábbi népbetegség jellege szûnt meg. Elõrehaladott esetekben otthoni oxigénterápia alkalmazható. A csökkent légcsere, csökkent teljesítõképesség, csökkentértékûség tengelyre folyamatosan figyelni kell.

6. Baleseti sérültek és ortopédiai betegek rehabilitációja Polytrauma esetén több szervrendszer sérül. Csonttörés, idegrendszeri sérülés, tüdõsérülés, hasi sérülés illetve ezek számtalan kombinációja. Multitrauma esetén több csont törött, de más szervrendszer nem érintett. Monotrauma esetén egy törés van. Az agy és a gerincvelõ sérülésével már foglalkoztunk. Perifériás idegsérülések: Az idegi pályák lefutása a gerincvelõbõl történõ kilépés után még hosszú lehet. Gondoljunk a nyaki gerinc és az ujjvégek, vagy az ágyéki gerinc és a lábujjvégek távolságára. Ezen lefutások alatt, teljes vagy részleges idegsérülés szerteágazó tüneteket eredményez. Számtalan érzõ és mozgató idegszál fut egy kötegben. Sérüléstípusok: Az idegsérülés lehet az ideg kis hosszára kiterjedõ hüvelysérülés, átmeneti funkciókieséssel. Az idegrost elhalhat hüvelysérülés nélkül. Napi 1 mm sebességgel az ideg regenerálódik. A regeneráció a megmaradt ép hüvelyben, annak vezetése mellett történik. • Axon és hüvelysérülés. A regeneráció esetleges, az elszakadt idegvégek egyesítése idegvarrattal, segíti a gyógyulást. A leggyakrabban és a beteg számára leginkább zavaróan a karfonat sérül a kéz funkciójának romlásával. • Gerincsérülés: idegrendszeri tünetek nélkül repositiot (visszahelyezés), rögzítést, nyakrögzítõ, gipsz, fûzõ használatát, majd fokozatos mobilizációt igényel. • Felsõ végtagi sérülések: A törések gyógyulási hajlama jó. Válltáji törés, ficam, rotator köpeny sérülés (a vállízületet körülvevõ, azt rögzítõ és egyben mozgató izomköpeny) esetén az esetleges idegsérülésre is figyelni kell. Könyök és csuklótáji törés esetén rögzítés utáni gyors passzív és aktív mobilizáció javasolt Sudeck syndroma (beidegzési és keringészavarral járó bõrelváltozások, 125


helyi speciális csontritkulással, égõ fájdalommal, nyomásérzékenységgel, duzzanattal és mozgásbeszüküléssel) kivédésére. • Medence és csípõtáji törések: Instabil medence esetén mûtét, combnyaktörés esetén szintén mûtét. Velõûrszeg, fél vagy teljes protézis beültetés. • Distalisabb törés esetén repositio, belsõ vagy külsõ rögzítés egyéni elbírálás alapján. A rögzítés jellege szerint passzív, aktív átmozgatás, részterhelés, majd fokozatos terhelés. • Súlyos roncsolt sérülés, fertõzés esetén amputáció. Az amputáció a karokon a lehetõ legtöbb menthetõ terület megtartásával, a lábakon megfelelõ, rehabilitálható szinteken történjen.Utókezelés elégséges lehet, de rehabilitáció is szükségessé válhat. A betegség és a beteg állapotfelmérése alapján egyénileg bírálható csak el. Ortopédiai ellátás során a degeneratív megbetegedések, igen jelentõs gerincgörbületek, rotátor köpeny szakadás, végtag deformitások konzervatív vagy mûtéti kezelése, protézis beültetés a leggyakrabban alkalmazott beavatkozás. A különbözõ kontraktúrák, heterotop ossificatio, csonttumorok kezelése, mûtétei szintén az ellátási területhez tartozhat. A csípõ és térdízületi protézis beültetések után a váll a könyök és a kisízületek protetizálása is egyre gyakoribb.

7. Amputált betegek ellátása • Felsõ végtag: Az amputáció változatos magassága, az esetlegesen heges sérülékeny bõr, a protéziskészítést nagy felkészültséget igénylõ feladattá teszi. A kampókéz jellegû protézisek után a mechanikus protézisek is jelentõs esztétikai és mozgásbeli fejlõdést hoztak. A manapság létezõ, elektromotorokkal mozgatott protézisek irányíthatósága tovább fejlõdött. A manipuláció finomodott. A csonkot fedõ, és a tapintást korlátozó tok zavarhatja a beteget. • Alsó végtag: A megfelelõ amputációs magasság és a megfelelõen kiképzett csonk a protetizálást és a protézis használatát jelentõsen segíti, a beteg megelégedettségét növeli. A protézis típusának kiválasztását nem csak a csonk állapota szabja meg. A beteg aktivitási szintjét, a terhelés formáját is figyelembe kell venni. Más és másra kell egy általános érbetegnek, aki egy-két száz métert tud csak menni a másik láb fájdalma, kifáradása miatt, vagy egy hegymászónak, aki trauma miatt került amputációra.

126


8. Daganatos betegek rehabilitációja A betegség közlése is, megfelelõ módon, jelentõs lelki terhelést jelent a paciens számára. Elsõ reakciók között a tagadás szerepel. Nem tudja elfogadni a betegség tényét. Normál reakciónak tekinthetõ, idõt ad magának. A következõ, a megküzdés stádiumában is tagadja a betegséget, de együttmûködõ, lehet, hogy harcos lélekként mindent elolvas és ezek szerint próbál élni, vagy sztoikusan elfogadja a tényt, illetve szorongást, depressziót mutat betegünk. A lelki tényezõkön kívül az alapbetegség és a kezelés hatásaival, mellékhatásaival is számolni kell. Táplálkozási zavarok, kopaszság, szexuális zavarok. A család felvilágosítása, szükség szerint gondozása is felmerülhet. Hosszú fennállás esetén a kiégés lehetõségére is gondolni kell. Az ellátók is érintettek lehetnek, az õ kiégés szindrómájukra is gondot kell fordítani. A következõkben a leggyakoribb betegségekre illetve orvosilag nehezen, vagy károsodás nélkül nem gyógyítható állapotokra hívom fel a figyelmet. • Fej-nyak daganatok: Mûtét, besugárzás, kemoterápia, légzésbiztosítás, kanül-gondozás, a táplálkozás és a beszéd biztosítása. A beszéd manapság teljes gége-irtott betegnél már csak gégemikrofonnal szokott történni. • Emlõ: Mûtét, besugárzás, kemoterápia, rekonstrukció vagy emlõprotézis. Az orvosi rehabilitáció rekonstrukciós mûtétei azt a nõiességet állítják helyre, amitõl a mûtéttel megfosztottuk. Az esztétikai szint jelentõsen javult. • Stómák: Vastagbél, vékonybél, húgyúti vagy légúti kivezetés. Sebészetileg nem megoldható hasi kórképek esetén. Szövõdményeket figyelemmel kell kísérni. Onkológiai gondozás a késõbbiekben szükséges. Recidíva vagy áttét esetén ismételt átvizsgálás után ismételt kezelés. Természetesen egyénileg mérlegelendõ a terápia. Áttétek gyakran jelentkeznek a csontrendszerben, töréseket, fájdalmat okozva, és ezzel a beteg mozgását korlátozva. A változatos betegségek és tünetek, egyéni terv alapján elvégzendõ rehabilitációs feladatot adnak.

127


9. Idõskorúak rehabilitációja A megbetegedésbõl következõ rehabilitációs feladaton túl figyelembe kell venni az esetlegesen fennálló egyéb károsodásokat is. Hallási, látási károsodás, memóriazavar, egyensúlyzavar, indítékszegénység. A rehabilitációtól viszonylag szerény eredmény várható, de lehetséges, hogy a további életre igen nagy jelentõséggel lesz. Az egyén tevékeny részvétele a rehabilitációban korlátozott. Nagyobb odafigyelést, empátiát igényelnek ezen betegek. A rehabilitációs folyamat lassabban halad, türelem is szükségeltetik. De lehetséges, hogy csak az átülések vagy a szobán belüli járás biztonságos megtanítása és a megfelelõ segédeszköz ellátás, otthoni elhelyezést, és nem szociális otthoni elhelyezést jelent. Összegzés A rehabilitáció fogalma és a hozzátartozó alapfogalmak ismertetése vezeti be a kurzust. A rehabilitációs igények megismerése után a rehabilitáció színtereit és a környezet hatását valamint a rehabilitációs csapat összetételét vizsgáljuk. A következõkben a mozgásszervi rehabilitáció orvosi rehabilitációs vetületével foglalkozunk. A népbetegségnek számító reumatológiai kórképek megismerése után a stroke, a súlyos agysérültek és gerincvelõ sérültek, a cerebral pareticusok ellátásának problémáit járjuk körül. A gyermekkori leukémiai és belgyógyászati megbetegedések rehabilitációs igényének ismertetése után rátérünk, a szintén népbetegségnek számító kardiológiai és a cukorbetegség rehabilitációs igényeinek körüljárásához. Tematikánk szerint a vesebetegek és a légzésrehabilitációra szorulók következnek. Végül a baleseti sérültek, az amputáltak, a daganatos betegek és az idõs emberek speciális igényei kerülnek ismertetésre. Kulcsszavak Rehabilitáció, orvosi rehabilitáció, prevenció, rehabilitációs terv, a társadalmi környezet, degeneratív és gyulladásos reumatológiai kórképek, neurológiai, belgyógyászati, traumatológiai, amputált, daganatos és idõs betegek rehabilitációja. Kérdések, feladatok 1. Mondja el a rehabilitáció alapfogalmát! 2. Ismertesse a prevenció lényegét! 3. A rehabilitációs terv és alapjai. 4. A károsodás, a társadalmi környezet, és a fogyatékosság kapcsolata. 5. A reumatológiai kórképek rehabilitációs igénye. 6. A stroke rehabilitációja. 128


7. Agysérültek és a gerincsérültek rehabilitációja. 8. Cerebralpareticus és gyermek rehabilitáció. 9. Belbetegségek rehabilitációja. 10. Baleseti sebészeti, amputált és deganatos betegek rehabilitációja. Irodalom Katona Ferenc–Siegler János: A rehabilitáció gyakorlata. Medicina Könyvkiadó Rt., Budapest, 2004. Huszár Ilona–Kulmann Lajos–Tringer László: A rehabilitáció gyakorlata. Medicina Könyvkiadó Rt., Budapest, 2000. Katona Ferenc–Siegler János: Orvosi rehabilitáció. Medicina Könyvkiadó Rt., Budapest, 1999. Katona Ferenc: Klinikai Fejlõdésneurológia, Medicina Könyvkiadó Rt., Budapest, 2006. Polner Kálmán: Vesebetegek rehabilitációs kézikönyve. Nephrocentrum alapítvány, 2002. Vén Ildikó: Rehabilitációs füzetek, Intézeti ellátást igénylõ baleseti sérültek rehabilitációja. Orvosi Rehabilitáció és Fizikális Medicina Magyarországi Társasága, 2007. Kásler Miklós: Az onkológiai rehabilitáció feladatai. Rehabilitáció (17. évf.) 2007., 3–4. sz., 2. p. Remenár Éva–Kásler Miklós: Fej-nyak daganatos betegek rehabilitációja. Rehabilitáció, (17. évf.) 2007. 3–4. sz. 3–10 p. Gulyás Gusztáv: Az emlõ rekonstrukciója. Rehabilitáció, (17. évf.) 2007., 3–4. sz. 11–16 p. Köves István: Stomák terápiája. Rehabilitáció, (17 évf.) 2007., 3–4. sz., 17–26 p. Lövey József–Fodor János–Kásler Miklós: Sugárterápia utáni rehabilitációs lehetõségek. Rehabilitáció, (17. évf.) 2007. 3–4. sz. 27–33 p. Riskó Ágnes: Az onkológiai betegek lelki rehabilitációja. Rehabilitáció, (17. évf.) 3–4. sz. 34–39 p.

129


130

A KOMPLEX REHABILITÁCIÓ INNOVÁCIÓS LEHETÕSÉGE: A SZOCIÁLIS REHABILITÁCIÓ

FARKASNÉ JAKAB ESZTER – MÉSZÁROS ANDREA


1. Bevezetés A rehabilitáció és habilitáció gyakorlatára alapvetõ hatást gyakorolt, hogy a WHO közel 30 éves nemzetek közötti adatok gyûjtését követõen 2001-ben újra definiálta a fogyatékosság fogalmát, valamint bevezette a funkcióképesség és fogyatékosság nemzetközi osztályzását (FNO-t). Ennek célja, egységes standardú nyelvet, keretet adni az egészséges és egészségi vonatkozású állapotok leírásának.1 A WHO a negatív jelentésû fogyatékosság, illetve rokkantság fogalmak helyett a pozitív értelmû cselekvõképességet, aktivitást (activity), illetve a részvételt (participation) fogalmak használatát javasolja, valamint ezek zavaráról beszél. Az aktivitás egy feladatnak vagy tevékenységnek az egyén általi végrehajtása, ami az egyén funkcióinak mûködését tükrözi. A részvétel pedig az egyén bevonódást jelenti egy adott társas helyzetbe, életszituációba, azaz a társadalom szempontjából tükrözi a funkciók mûködését. A szemléletváltás jelentõs hatással volt a rehabilitáció gyakorlatára, és elterjedt a fogyatékosság élettapasztalatként való felfogása, amely bárkivel, bármikor megtörténhet, mint valamilyen probléma észlelése a tevékenységben (ez lehet biológiai, humán funkció vagy társadalmi zavar) a diagnózistól teljesen függetlenül. Egyre inkább uralkodóvá vált, hogy a rehabilitáció, habilitáció során a megmaradt képességekre szükséges fókuszálni, illetve az akadályozottságot nem egyéni, hanem társadalmi szinten kell értelmezni, és a problémát megoldani (társadalmi modell). Ha valakit mozgáskorlátozottsága gátol a szabad helyváltoztatásban, nemcsak az egyént kell megfelelõ segédeszközökkel ellátni, hanem a társadalom egésze fele-

1

A kézirat lezárásának idõpontja: 2011. január 1. Lektor: Nagy Janka Teodora

131


lõs a fizikai akadálymentesítés biztosításáért. Ha pedig egy súlyosan látássérült vagy vak ember információkhoz való hozzáférésének joga sérül, nem egyéni szinten kell a problémára tekinteni, hanem a társadalom minden szintjén biztosítani kell a megfelelõ segédeszközöket az akadályozottság leküzdése érdekében. A szemléletváltás erõsen hatott a szociális rehabilitáció területére is, egyre hangsúlyosabbá vált a folyamat kétirányú értelmezése. Egyrészt munkánk természetesen a fogyatékos emberre irányul, az õ fejlesztését, az egyén „képessé tevését” célozza, másrészt tágabb értelemben a társadalom, szûkebb értelemben a fogyatékos ember környezetére irányul, és a társadalmi hátrányok felszámolását célozza.

2. A szociális rehabilitáció értelmezése, helye a komplex rehabilitációban A rehabilitáció terén bekövetkezett paradigmaváltás központi eleme a komplex rehabilitáció szemléletmódjának elõtérbe kerülése. A rehabilitáció magyar jogszabályi definíciójában a komplexitás egyértelmûen megjelenik: „az egészségügyi, mentálhigiénés, oktatási, képzési, átképzési, foglalkoztatási, szociális rendszerekben megvalósuló folyamat, amelynek célja a fogyatékos személy képességének fejlesztése, szinten tartása, a társadalmi életben való részvételének, valamint önálló életvitelének elõsegítése”.2 A rehabilitáció sikeressége tehát megköveteli, hogy maga a rehabilitáció egy folyamatként jelenjen meg, amelyben az öt különbözõ terület (az orvosi rehabilitáció, a foglalkozási rehabilitáció, a mentális rehabilitáció, a pedagógiai képzési rehabilitáció és a szociális rehabilitáció), azok különbözõ végzettségû szakembereinek, és a megváltozott munkaképességû, rehabilitálandó személy a közös cél érdekében végzett folyamatos és szoros, egymásba illeszkedõ együttmûködése legyen jellemzõ. A különbözõ területek megjelenésének sorrendisége a rehabilitáció folyamatában két tényezõtõl alapvetõen befolyásolt. Egyrészt meghatározó e szempontból a sérülés óta eltelt idõ, másrészt pedig a megváltozott munkaképességû személy egyéni szükségletei. Azonban a rehabilitáció rendszerének felépítésébõl is adódóan az esetek többségében a rehabilitáció folyamata az orvosi rehabilitációval kezdõdik, hiszen alapvetõ fontosságú a megváltozott munkaképességû személy egészségét egy stabil állapotra beállítani. Ezt követõen a különbözõ területek egy-

2

1998. évi XXVI. törvény a fogyatékos személyek jogairól és esélyegyenlõségük biztosításáról 4. § b)

132


másutánisága nem meghatározott, döntõ tényezõnek inkább a területek összekapcsolódása tekinthetõ. A rehabilitációs folyamat célkitûzésének megvalósulásához szükséges, hogy szociális rehabilitáció (is) átszõje folyamatot, abban újra és újra megjelenjen. A rehabilitáció hagyományos megközelítése a szociális rehabilitációt kevésbé sorolta a rehabilitáció sikerességének kulcstényezõi közé, azonban fontos, hogy a szociális rehabilitációt ne lehessen élesen elválasztani a többi területtõl, hanem azokkal együttmûködve, a korábbi és sajnos a jelenlegi gyakorlattal szemben megkapja az elengedhetetlen figyelmet az együttmûködõ területek képviselõitõl. A szociális rehabilitáció a komplex rehabilitációban folyamatosan megjelenõ azon tevékenységek összessége, amelyek két irányba hatnak. Egyrészt a megváltozott munkaképességû személy akadályozottságának, sérülésének típusától és mértékétõl függõen, szociális kompetenciáinak, készségeinek, képességeinek erõsítése, másrészt pedig a közvetlen és a tágabb környezet, a társadalom befogadóképességét, toleranciáját igyekszik elõremozdítani, amelynek fõ célja a társadalomban való aktív részvétel, a társadalomba való (re)integráció elõsegítése. Tehát a szociális rehabilitáció feladata, hogy a megváltozott munkaképességû egyén egészségkárosodásának, fogyatékosságának típusához, szintjéhez, életkorához mérten lehetõvé tegye a leginkább normalizált életvitelt, életkörülményeket, a teljesebb társadalmi integrációt.

3. A szociális rehabilitáció területei Alapvetõ kiinduló pont, hogy megváltozott munkaképességû személy társadalmi „kiilleszkedésének”, „kirekesztõdésének”, valamint a beilleszkedés nehézségének számtalan oka lehet. Az eredményes rehabilitáció érdekében kulcsfontosságú megtalálni mindazon okokat, melyek akadályozzák az egyént abban, hogy „átlagos” életvitelt folytasson. Természetesen szociális szempontból is megjelenhetnek számos olyan tényezõk, amelyek alapvetõen determinálják a társadalomban való aktív részvételt, a normalizáció elvének érvényesülését. Ide tartozhat például a megfelelõ közlekedési eszközök, a segédeszközök, a lift, a hangjelzés, a támogató háttér, az elfogadó munkakörnyezet, a szükséges önbizalom, önbecsülés a társadalmi normák ismerete, az alkalmazkodó képesség, vagy akár kellõ motiváció hiánya. A tényezõket persze még nagyon sokáig sorolhatnánk. A fentieket figyelembe véve kijelenthetjük, hogy a szociális rehabilitáció a komplex rehabilitáció minden olyan mozzanatában megjelenhet, amelynek célja a megváltozott munkaképességû egyén társadalmi beilleszkedése. A beil133


leszkedés maga elõfeltételezi mind a rehabilitálandó személy alkalmazkodását, a képességeihez mért lehetséges önállóság kialakulását, a megfelelõ szociális kapcsolatok kialakítását, mind a környezet „idomulását”, el-, és befogadókészségét a megváltozott munkaképességû személlyel szemben. Ilyen értelemben a szociális rehabilitáció egyértelmûen szerepet kap az ún. klasszikus rehabilitációs szükségletek kielégítését segítõ szociális szolgáltatásokban. A hazai szociális ellátórendszer alábbi szolgáltatásai sorolhatók ide: • Családsegítés • Házi segítségnyújtás • Közösségi ellátás • Támogató szolgálat • Nappali ellátást nyújtó intézmények • Bentlakásos rehabilitációs intézmények Ugyancsak a szociális rehabilitáció körébe tartoznak mindazon pénzbeli és természetbeni támogatások, melyek a megváltozott munkaképességûek számára nyújtanak juttatásokat. (Rokkantsági nyugdíj, fogyatékossági támogatás, rendszeres szociális járadék, rokkantsági járadék, egészségkárosodási járadék, magasabb összegû családi pótlék, ápolási díj, a megváltozott munkaképességûek kereset kiegészítése, személyi jövedelemadó kedvezmény, közgyógyellátás.) Szintén a rehabilitációs szükségletek kielégítését szolgálja a rehabilitációs segédeszközökkel való ellátás, a megfelelõ lakás, közlekedési lehetõség biztosítása, az akadálymentesítés környezet (ide értendõ a fizikai-, az info-kommunikációs-, valamint a mentális akadálymentesítés is), speciális segítõ szolgáltatások nyújtása és a társadalom szemléletének formálása. Fontos megjegyezni, hogy a szociális rehabilitáció nem csak a „klasszikus” rehabilitációs szükségletek kielégítését segítõ szociális szolgáltatásokban elengedhetetlen, hanem további olyan szolgáltatásokban, tevékenységekben megjelenhetne hangsúlyosabban, amelyek valamiféleképpen kapcsolódnak a rehabilitációhoz, valamint a megváltozott személyek helyzetének javítását célozzák meg. Néhány példa: Ha végiggondoljuk a megváltozott munkaképességû személy útját a rehabilitációs eljárásban, egyértelmûen kirajzolódik, hogy már az orvosi rehabilitáció, vagyis a biológiai, funkcionális állapot helyreállítása során szükséges lehet a szociális helyzet felmérésére, a szociális állapot javítására. Az önellátás elsajátítása mellett szükséges lehet a mindennapokra való felkészítés, a környezet akadálymentesítése, a különbözõ szociális szolgáltatások, ellátások igénybevételében való segítség, a hozzátartozók segítése stb. A szociális rehabilitáció szerepének fontosságát jól jelzi, hogy az NRSZH bizottsága kiegészült a szociális szakértõ tevékenységével. Így a komplex minõsítési rendszerben a munkaképesség vizsgálat és a rehabilitáció további lépéseinek, irányának egyik lényeges eleme lett a családi helyzet, az élethelyzet és a rehabilitálhatóság felmérése. Gyakori kritika, hogy a gyakorlatban a minõsítések során 134


egyelõre nem következett be valódi változás és a háttérbe szorult a szociális rehabilitáció, illetve annak szempontjainak érvényesülése, de minden paradigmaváltás gyakorlati beágyazódása idõigényes folyamat. A fentieken túl nyilvánvalóan még számos olyan, a társadalmi integrációt elõsegíteni hivatott területen, szolgáltatásban megjelenhetne kiemeltebben a szociális rehabilitáció, amelyekben eddig kevésbé kapott szerepet. Gondolhatunk itt akár az önkormányzatok, a családsegítõ szolgálatok, az NFSZ szervezetrendszerében már mûködõ szolgáltatások szakembereire (pl.: rehabilitációs mentorok, foglalkozási tanácsadók, pályaválasztási tanácsadók stb.), a civil szervezetekre, az érdekképviseleti szervezetekre stb. A késõbbiekben a Szekszárdon mûködõ Kék Madár Alapítvány tevékenységén keresztül mutatjuk be a szociális rehabilitáció gyakorlatban történõ megvalósulását, módszertanát.

4. A szociális rehabilitáció szereplõi 4.1.

A segítõ, a mentor

4.1.1. Szükséges ismeretek a szociális rehabilitáció során A szociális rehabilitációval foglalkozó segítõ, mentor szakszerû szolgáltatásnyújtásához, a rehabilitáció sikerességéhez az ismeretek széles köre szükséges. Gyakorlati tevékenysége ezen ismeretek összességre épül. A szociális rehabilitáció terén a mentor tevékenységéhez az alábbi ismeretek a legalapvetõbbek: • A megváltozott munkaképességû személyek, azaz a klienskör ismerte: A csoport jellegzetességeinek, nehézségeinek, szükségleteinek stb. ismerete nyilvánvalóan nagyon fontos, hiszen e csoport tagjaival dolgozik a segítõ. Minél több információval rendelkezik a megváltozott munkaképességû személyek csoportjáról, illetve magáról az egyénrõl, tehát a megváltozott munkaképességû kliensérõl, munkája eredményességének az esélye annál valószínûbb. Nem hagyható figyelmen kívül, hogy meglehetõsen heterogén csoportról van szó, hiszen egész más szükségletei és korlátai vannak egy egészségkárosodott embernek, mint egy értelmileg akadályozottnak, vagy más módszerek szükségesek egy súlyosan hallássérült emberrel való munkához, mint egy autistával való együttmûködés kialakításához. • A klienskör környezetének ismerete: Mivel a szociális rehabilitáció egyik lényeges eleme, hogy a klienst környezetében, környezetéhez fûzõdõ viszonyrendszerében, a kliens és környezete között zajló interakciókban vizsgáljuk. Éppen ezért a kliens környezetének ismerete meghatározó a segítõ hatékony és hatásos tevékenységét tekintve. A környezetet értelmezhetjük szûk, illetve tág 135


értelemben. A kliens szûk környezete alatt azt a családot értjük, amelyben él, míg mezzo szinten a környezethez tartoznak mindazok, akik a családon kívül, de még mindennapi kapcsolatban vannak a klienssel. Ide tartoznak a rokonok, a barátok, a szomszédság, a helyi közösség. • A társadalom ismerete: A szociális rehabilitációs mentor tevékenysége a társadalomra is irányul, ezért indokolt a társadalom sajátosságainak, mûködésének, csoportjainak, változásainak stb. ismerete (pl. érdekvédelmi szervezetek lobbi tevékenysége, a jogalkotó napi szinten hatással van kliensünk életére). • A komplex rehabilitációhoz kapcsolódó ellátórendszer és annak szereplõinek ismerete: A szociális rehabilitáció szempontjából elengedhetetlen a szociális ellátórendszer ismerete, mind a különbözõ ellátások, szolgáltatások és támogatások szempontjából. A segítõnek ugyancsak rendelkeznie kell a munkaügyi ellátórendszerre vonatkozó ismeretekkel, valamint ismernie kell a társadalmi integrációt elõsegítõ állami, civil, és egyházi szervezeteket, érdekképviseleteket, és az azok által biztosított szolgáltatásokat. Mivel ezekben a rendszerekben igen gyakoriak az olyan változások, melyek érintik a komplex rehabilitáció folyamatát, ezért a mentor feladata, hogy e módosulásokat folyamatosan figyelemmel kísérje. A különbözõ rendszerekre vonatkozó ismeretek esetében lényeges továbbá, hogy ne csak abban a földrajzi térben, az adott településen, megyében, régióban igazodjon ki a szakember, hanem országos szinten is, hiszen elõfordulhat, hogy munkája során országos szintû szervezethez kell fordulnia. Mivel a rehabilitáció maga a szakemberek szintjén is többszereplõs, az esetek többségében teamben (ha nem is egyazon szervezetnél, munkahelyen tevékenykednek a teamtagok) folyik a munka, ezért különösen fontos a team tagok közötti szoros, összehangolt és egyenrangú együttmûködés kialakítása. Az együttmûködés során a különbözõ szakemberek közötti partnerség felépítése szükségszerû. • A gyakorlati módszertan ismerete: A hatékony és eredményes rehabilitáció miatt elengedhetetlen a minél szélesebb körû módszertani ismeret, melybõl az ügyfél adottságai, szükségletei alapján a szakember képes kiválasztani a leghatékonyabban alkalmazható eljárást. A szakmai ismeretek közé tartoznak a jogi, a társadalom-, és szociálpolitikai, a munkaerõ-piaci ismeretek, az ügyfélkör sajátosságainak, az ügyfelekkel való bánásmód, és a segítõ munka szabályainak, módszereinek, és eszközeinek ismerete. Az ismeretek esetében fontos megfogalmazni, hogy azok dimenziói a segítõ munka során az általánostól a speciálisak felé haladnak. A fentiek az általános ismereteket tekintik át, azonban a segítõnek szükségszerûen el kell jutnia az egyes esethez, klienshez kapcsolódó speciális ismeretek megszerzéséhez, birtokolásához. A korábbi csoportosítás szerint ez alatt azt értjük, hogy fel kell mérnie az adott megváltozott munkaképességû kliens családi hátterét, kapcsolati hálóját, munkaerõ-piaci helyzetét, motiváltságát, önellátó és önérvényesítõ képességét, alkalmazkodó készségét, szociális készségeit, életvezetésének jellegzetességeit, az 136


esetlegesen fennálló krízis okait stb. Ugyancsak ismereteket kell szereznie a családtagok viszonyulásáról egymáshoz és a klienshez, a családon belüli nehézségekrõl, a családon belüli támogatás meglétérõl vagy hiányáról, az egyes családtagok családon belüli szerepérõl stb.. A tágan értelmezett környezetet tekintve érdemes feltérképezni a kliens rokonaihoz, barátaihoz fûzõdõ viszonyát, megbecsültségét, miben segítik, vagy hátráltatják ezek a szereplõk, hogyan mûködik a tág környezetben a kapcsolati háló stb.. Majd a következõ szinten elérkezünk a megváltozott munkaképességû személy társadalomban betöltött szerepéhez, funkciójához, a társadalmi struktúrában elfoglalt helyéhez stb. Végül az ellátórendszer szempontjából a mentornak ismernie kell a kliens esetéhez kapcsolódó, a rehabilitációs folyamatot elõrevivõ szolgáltatásokat, támogatásokat és mindazon szakembereket, akik szerepet játszhatnak a megváltozott munkaképességû kliens rehabilitációjában. Összességében tehát a segítõnek birtokában kell lennie mindazoknak az ismereteknek, melyek az adott esetben befolyással lehetnek a szociális rehabilitáció hatékonyságára és hatásosságára. 4.1.2. Szükséges készségek a segítõ munkájához E téren alapvetõ kiindulópont, hogy a mentor egy igen komplex, szerteágazó tevékenységet végez, melynek hatékonyságához számos készség, képesség szükséges. A készségek, képességek eredendõ megléte mellett, a segítõ személyiségének szükséges elemei természetesen fejleszthetõk. A szociális rehabilitáció terén a legfontosabb készségek, képességek a következõk: • Információszerzés-, rendszerezés, kezelés és szelektálás képessége • Megfigyelõ készség • Döntéshozatal képessége • Szervezés és tervezés képessége • Problémamegoldó készség • Konfliktuskezelés • Érdekérvényesítõ képesség • Kudarc- és stressztûrés • Rugalmasság • Megfelelõ írásbeli és szóbeli kommunikációs készség • Informatikai készségek • Együttmûködés a komplex rehabilitációban érintett szervekkel, szervezetekkel, személyekkel • Hálózatépítõ képesség • Elméleti ismeretek gyakorlatban való alkalmazásának képessége • Elfogadás • Empátia • Tapintat 137


• Saját szerephatárok felismerésének képessége • Alapos önismeret, önreflexió • Emocionális kontroll 4.2.

A megváltozott munkaképességû kliens

A megváltozott munkaképességû személyeket két nagyobb csoportra oszthatjuk. Egyrészt megjelennek a fogyatékkal élõ személyek, mi magunk dr. Juhász Ferenc által leírt definíció használatát javasoljuk Ez alapján fogyatékosságnak tekintjük az egyén tevékenységének korlátozottságát, vagyis azt a nehézséget, amellyel az egyén a tevékenység végrehajtása során szembesül. A fogyatékosságot meghatározhatjuk az akadályozott tevékenység szerint, így látás-, hallás-, mozgás-, stb. fogyatékosságról beszélhetünk. Osztályozhatjuk mennyiségi és minõségi szempontok alapján, így enyhe, mérséklet, középes, súlyos fogyatékosságot különböztetünk meg. Esetükben beszélhetünk veleszületett vagy szerzett károsodásról. Másrészt pedig az egészségkárosodottak csoportja, melyrõl akkor beszélünk, amikor a populációs standardoktól való eltérés tapasztalható a szervezet morfológiai és funkcionális állapotában. A populációs normáktól való eltérés is lehet enyhe, közepes vagy súlyos. Esetükben kizárólagos a szerzett károsodás. A két csoport szükségletei a rehabilitáció szempontjából részben eltérhetnek, hiszen olykor teljesen más feladatokat, élethelyzeteket teremt állapotuk, amelyeket a rehabilitáció során figyelembe kell venni. Természetesen mindkét csoport további alcsoportokba osztható az akadályozottság jellege alapján. Egészségkárosodott lehet mozgásszervi, kardiológiai, pszichiátriai, pulmonológiai, stb. betegség miatt károsodott, fogyatékkal élõ pedig mozgásában, látásában, hallásában vagy értelmileg akadályozott, stb. Mindkét csoport esetében találkozhatunk halmozottan sérült emberekkel, illetve nem ritka, hogy a fogyatékossághoz egészségkárosodás is társul. A megváltozott munkaképességû személyek csoportja, ugyanúgy, mint az „épek” csoportja – ha csak az egyének személyiségét, a fogyatékosságok típusát, illetve lehetséges mértékét szemléljük – rendkívül heterogén. Nyilvánvalóan a csoporthoz tartozók sokfélesége miatt nehéz megfogalmazni olyan jellegzetességeket, melyek a rehabilitáció folyamata szempontjából meghatározóak lehetnek. Mégis a következõkben megkíséreljük összegyûjteni mindazokat a sajátosságokat, amelyek meghatározóak lehetnek a segítõ munka szempontjából: • A kliens motivációja. A segítõ munka csak akkor lehet eredményes, ha a segítséget, változást maga a kliens is szeretné. Amennyiben motivációja alacsony, a kudarc igencsak valószínûsíthetõ. A megváltozott munkaképességû személyek esetében gyakori az alacsony motivációs szint, melynek hátterében az esetek döntõ többségében a korábban átélt kudarcsorozat, a sok negatív tapasztalat, elutasítás áll. 138


• Iskolai végzettség. A szociális rehabilitációban részvevõ megváltozott munkaképességû kliensek jelentõs részének az átlagnál alacsonyabb iskolai végzettsége van, vagy iskolai végzettsége kevésbé piacképes. Alapvetõ összefüggés, hogy az alacsonyabb és az elavult iskolai végzettséggel rendelkezõ személyek nehezebben kapcsolódnak be a munka világába, ezáltal a munka valamennyi funkciójának hiánya révén, gyakoribbak a szociális problémák, melyek jelentõsen hátráltathatják a társadalomba való integrációt. • Szociális kompetenciák fejlettsége. A szociális kompetenciák azon képességek, készségek összessége, amelyeket az egyén társas kapcsolatainak kialakításában, fenntartásában, konfliktusainak kezelésében használ, ezek nélkül az egyén szocializációja, társadalmi beilleszkedése nem sikeres, beletartoznak tudások, ismeretek, képességek, valamint attitûdök. A szociális rehabilitáció szempontjából különösen fontos az önismeret, az önkontroll, az egyén önmagával szembeni elvárásai, az érdekérvényesítõ képesség, a kommunikációs készségek, az együttmûködés, az alkalmazkodóképesség, a problémamegoldó képesség, a felelõsségérzet, a döntéshozatal képessége, az empátia. • A közlekedés, tájékozódás nehézségei. A szociális rehabilitáció eredményeit szintén meghatározza, hogy a megváltozott munkaképességû kliens, tekintve akadályozottságának típusát, és mértékét, mennyire képes önállóan, vagy segítséggel közlekedni, tájékozódni. Természetesen minél inkább önálló, vagy fejlesztés útján önállóvá válik az egyén, annál inkább képes független, saját akarata által irányítottan részt venni a folyamatban.

5. A szociális rehabilitáció alapelvei Az eddigiek alapján egyértelmû, hogy a komplex rehabilitációs mentor tevékenysége nem kötõdik kifejezetten egy szakmához, hanem többféle szakterület ismeretét, többféle jártasságot feltételez. A szociális rehabilitáció folyamatában megjelenõ segítõ szakember esetében hasonló a helyzet, (egyelõre) nincs olyan szakma, hogy szociális rehabilitációs mentor. Sokkal fontosabb annál, hogy e tevékenységet végzõ szakemberek rendelkezzenek megfelelõ ismeretekkel, készségekkel, valamint hogy a szolgáltatás nyújtása során betartsák a szükséges alapelveket, amelyek a rehabilitáció eredményességét segítik. Más megvilágításban, minden komplex rehabilitációs mentornak, a célok és annak elérése érdekében tett részfeladatok átlátása miatt, tisztában kell lennie a komplex rehabilitáció ezen területével is, jellegzetességeivel, alapelveivel, módszertanával, és eszközeivel.

139


Az Országos Fogyatékosügyi Program3 melléklete tartalmazza mindazon alapelveket, amelyek érvényesülése, alkalmazása szükségszerû a fogyatékkal élõ személyeknek nyújtott szolgáltatásokban. Ezek az elvek egyaránt alkalmazandók a komplex rehabilitáció valamennyi területén, így a szociális rehabilitációban is. Ide tartozik: • A prevenció elve • Munkához való jog • Az egyenlõ esélyû hozzáférés biztosításának elve • A fogyatékkal élõ személyek csoportján belüli heterogenitás elve • Állampolgári jogok elve • Elõnyben részesülés, pozitív diszkrimináció • Speciális jogok védelmének elve • Az önrendelkezés elve • A szolgáltatásokhoz való hozzáférés elve • Az integráció elve • A normalizáció elve • A rehabilitáció elve • Az egyetemes tervezés elve • „Semmit rólunk, nélkülünk” elv Mindezek az elvek, a minden embert – így a megváltozott munkaképességûeket és fogyatékkal élõket is – megilletõ emberi és esélyegyenlõségi jogokból vezethetõk le. Emellett, van néhány, nemzetközi gyakorlatban is kötelezõ szakmai alapelv, mely betartása kötelezõ és elengedhetetlen a rehabilitáció egész folyamatában, így a szociális rehabilitációban is. Tervszerû, vagyis a feltárt szükségletek alapján tudatosan megtervezett tevékenységek alkotják, határidõk, felelõsök kijelölésével együtt. Összehangolt, vagyis figyelembe veszi a komplex rehabilitáció összes területén megvalósuló tevékenységet, hangsúlyt helyezve arra, hogy az egyes lépések felerõsítsék, és ne kioltsák egymás hatását. Komplex, vagyis az egyénre és az õ mikrokörnyezetének egészére irányul. A rehabilitáció egyes területei nem választhatók el egymástól, a képzési rehabilitáció nem hagyhatja figyelmen kívül az orvosi rehabilitáció során elért eredményeket, a foglalkoztathatóságot jentõsen befolyásolja mindkét részterület, a mentálhigiénés és szociális rehabilitáció, pedig minden területre alapvetõ hatással van. Egy életkedvét vesztett ember esetében sokkal szerényebb eredményeket tud elérni az orvosi rehabilitáció, mint egy gyógyulni, küzdeni akarónál, de elengedhetetlen a társadalmi részvétel feltételeinek megteremtése is a szociális rehabilitáció során. Egyénre szabott, vagyis az egyén szükségleteire épül. Nyilvánvaló, hogy a nyújtandó támogatás formája és mértéke a kliens szükségleteihez igazodik, mégis

3

10/2006. (II. 6.) OGY határozat az új Országos Fogyatékosügyi Programról

140


ezt az elsõ hallásra evidenciának tûnõ alapelvet a legnehezebb talán a mindennapokban érvényesíteni. Magába foglalja azt a szakmai alázatot, hogy mindig a kliens képes a legkompetensebb döntéseket meghozni saját élete felett. Tehát hiába gondolja a rehabilitációs team minden tagja, hogy az értelmileg akadályozott kliens számára egy védett munkahely lenne a legmegfelelõbb, ha õ képzésbe vagy integrált foglalkoztatásba szeretne részt venni, ezt kell célul kitûzni. A kliens hozzájárulása esetén, ennek egy lépése lehet a védett foglalkoztatás, mint tapasztalatszerzés, de a távlati célt nem befolyásolhatja. Ügyfél aktív részvételére épül, vagyis a folyamat egészérõl nemcsak tájékoztatást kell adni kliensünknek, hanem a lehetõ legteljesebb mértéken be kell vonnunk abba. Egyrészt, nem tehetünk semmit az õ engedélye nélkül, másrészt nem téveszthetjük szem elõl, hogy nem az adott ügy elintézése, hanem az adott ügy elintézésnek megtanítása a célunk. Hiába tudnánk a konkrét problémát – szakmai kapcsolataink révén – egy telefonhívással elintézni, nem választhatjuk ezt, hanem az ügyféllel együtt oda kell mennünk, megtanítva az ügyintézés, elvárt viselkedés, stb. módját. Természetesen a szociális rehabilitáció területére is vonatkoznak a szociális munkás szakma etikai szabályai (lásd etikai kódex). A legfontosabb alapelveket említve: Elfogadás, miszerint a klienst elõítéletek, sztereotípiák, hátrányos megkülönböztetés nélkül, nemétõl, korától, vallásától, etikai nézeteitõl, világnézetétõl stb. függetlenül kell elfogadnia a segítõnek. A segítõ munkája támogató jellegû. Ez azt jelenti, hogy a segítõ feladata nem az irányítás, vagy a felelõsség átvállalása. A kliensnek joga van ahhoz, hogy cselekvõképességéhez mérten döntsön, kiválassza a számára megfelelõ irányt, lehetõséget. A szakember ezt nem vállalhatja át tõle, csupán, a megfelelõ döntés elõsegítése érdekében, segítheti a különbözõ alternatívák megismerését és az azok között való eligazodást. Titoktartás. A szociális rehabilitáció folyamatában természetesen kiderül-hetnek olyan információk a kliens magánéletébõl, amelyek kiadása más személyeknek nem elképzelhetõ. Gyakran azonban komoly mérlegelés tárgya, hogy melyek azok a helyzetek, amelyek szakmai okból indokolják, hogy a rehabilitáció folyamatát elõrevigyük bizonyos információk, a rehabilitációs teammel, vagy más, a kliens rehabilitációjában érintett szakemberrel történõ megosztásával. Tisztelet, vagyis minden segítõ-kliens kapcsolatban alapvetõ a szakember részérõl is megnyilvánuló tisztelet kliense felé, jogainak, méltóságának, szándékainak, vágyainak, magánéletének, döntéseinek elfogadása és tiszteletben tartása. Mellérendelt partneri viszony, azaz a segítõnek partnerként kell kezelnie kliensét, kapcsolatuk nem lehet hierarchikus. A szociális rehabilitáció eredményességének érdekében partneri viszonyban mind a személyességnek, mind a szakmai kapcsolat jellegének érvényesülnie kell, úgy, hogy a személyesség nem lépheti át a segítõ-kliens kapcsolatot. 141


Kompetenciahatárok betartása, vagyis mivel a komplex rehabilitáció folyamatában, akár egy-egy területen belül is több szakmához tartozó szakember vesz részt, kulcsfontosságú, hogy az egyes szakemberek betartsák kompeteciahatáraikat. Amennyiben az egyik segítõ kompetenciáját meghaladná az adott tevékenység, másik, a teamben dolgozó szakemberhez irányítja megváltozott munkaképességû kliensét. A szociális rehabilitáció terén még egy nagyon fontos alapelv van, „a megfelelõ támogatás választásának” elve. Ezt jelentõssége miatt külön fejezetben tárgyalunk.

6. Megfelelõ támogatás kiválasztása Nincsen általános, minden helyzetben automatikusan alkalmazható módszer a megfelelõ támogatás kiválasztására. Ugyanakkor létezik néhány jól bevált szabály, amelyet alkalmazhatunk, ha szeretnénk megtalálni a megfelelõ támogatást. Az elsõ ilyen alapelv, hogy mindig a még megfelelõ, legkisebb mértékû beavatkozást jelentõ támogatást válasszuk. Egy konkrét példán keresztül érzékeltetjük választási lehetõségeinket a különbözõ mértékû beavatkozást jelentõ támogatások közül. Egyik kliensünk esetében foglalkoztatás-egészségügyi orvosi vizsgálat elvégzése szükséges. Az alábbi támogatási lehetõségek közül választhatunk: • Megadjuk a vizsgálatot végzõ orvos/ok elérhetõségeit. Ezt a megoldást akkor választjuk, ha meggyõzõdtünk arról, hogy kliensünk teljes mértékben képes az önálló ügyintézésre. • Megadjuk a vizsgálatot végzõ orvos/ok elérhetõségeit, biztosítjuk a telefonhasználatot, idõpont egyeztetés céljából. Ezt a megoldást akkor választjuk, ha meggyõzõdtünk arról, hogy kliensünk képes mind telefonon, mind személyesen önálló ügyintézésre, de nem rendelkezik az ehhez szükséges eszközzel. • Megadjuk a vizsgálatot végzõ orvos/ok elérhetõségeit, segítünk idõpontot kérni. Ezt a megoldást akkor választjuk, ha meggyõzõdtünk arról, hogy kliensünk képes lesz személyes ügyintézésre, de kommunikációs nehézségei miatt – pl. hallássérülése- nem képes telefonos ügyintézésre. • Megadjuk a vizsgálatot végzõ orvos/ok elérhetõségeit, segítünk idõpontot kérni, és elkísérjük ügyfelünket a rendelõbe. Itt azonban háttérbe húzódunk, valódi kísérõ szerepet választunk, hagyva õt kommunikálni, csak szükség esetén aktivizáljuk magunkat. Ezt a megoldást akkor választjuk, ha meggyõzõdtünk arról, hogy kliensünk támogatásra szorul a telefonos és személyes ügyintézés során, de elegendõ szá142


mára a tudat, hogy nehézség esetén számíthat ránk, valójában képes önállóan megfogalmazni gondolatait, a helyzethez illõ adekvát viselkedést választani. • Megadjuk a vizsgálatot végzõ orvos/ok elérhetõségeit, segítünk idõpontot kérni, és elkísérjük ügyfelünket a rendelõbe, és itt minden szükséges tevékenységet ügyfelünkkel közösen végzünk, átvéve az irányító szerepet. Ezt a megoldást akkor választjuk, ha meggyõzõdtünk arról, hogy kliensünk támogatásra szorul a telefonos és személyes ügyintézés során, nehézséget jelent számára gondolatai megfogalmazása, a helyzethez illõ adekvát viselkedés választása (pl. a várakozás okozta feszültség leküzdése). Természetesen a fentiekben leírt támogatási lehetõségek nem teljes körûek, számos egyéb megoldás is kínálkozhat még. Ugyanakkor az említett lehetõségek jól érzékeltetik a támogatás mértékének folyamatos növelését ügyfelünk szükségleteinek megfelelõen. Legalább ilyen fontos szabály, hogy mindig dolgozzunk ki stratégiát a támogatás mértékének csökkentésére. Nem téveszthetjük szem elõl, hogy a munkánk végsõ célja mindig az, hogy ne legyen, vagy minél kevésbé legyen szükség támogatásunkra. Vagyis kliensünk minél függetlenebbül, önállóbban legyen képes saját életét irányítani, mindennapi tevékenységeit szervezni. Ismét egy konkrét példán keresztül mutatjuk be a gyakorlati megvalósulását. Értelmileg akadályozott kliensünknek kell megtanítanunk egy útvonalat: • A tényleges tanulás elõtt nagyon alaposan tájékozódunk ügyfelünk készségeirõl, képességeirõl, valamint az útvonal és közlekedési eszközök jellemzõirõl. Például, ha tudjuk, hogy problémát jelenthet a túl nagy tömeg, a túl sok inger. Ha igen, nyilván nem a reggeli vagy délutáni csúcsidõszakban kezdjük el a tanulást. Ha több közlekedési eszköz közül választhatunk, döntésünk elõtt igyekezzünk felmérni kliensünk preferenciáit. Az alapos elõkészítés és tervezés nagyon fontos a tanulási folyamat sikere, valamint a váratlan helyzetekre való felkészülés szempontjából. • Miután mi magunk alaposan átgondoltuk és a legapróbb részletekig kidolgoztuk az útvonalat, ezt részletekbe menõkig átbeszéljük kliensünkkel. Például a következõképpen: Kati, 8.15 perckor fogok becsengetni érted. Neked addigra fel kell öltözni, és a táskádba minden szükséges iratot, tárgyat be kell pakolni (természetesen ezt is pontosan részletezzük). Az elsõ idõszakban nagy segítséget jelenthet, ha valakire – hozzátartozóra, lakóotthoni gondozóra –, számíthatunk az elkészülés ellenõrzésében. Ezt követõen el fogunk sétálni a buszmegállóba. Ha megérkezik a 2-es busz, együtt felszállunk és köszönünk a sofõrnek. Tõle kérünk jegyet a végállomásig. A jegy 250 forintba kerül. Ha lesz ülõhely, leülünk, ha nem lesz, akkor állnunk kell, és az ülésekbe kapaszkodunk. 11 megállót fogunk utazni. Amikor le akarunk szállni meg kell nyomni az ajtónál lévõ zöld gombot, ezzel jelezzük a sofõrnek, hogy melyik ajtót kell kinyitni. Ha leszálltunk, sétálunk még két utcát és ott leszünk az úti célunknál. Az utazással kapcsolatos tudnivalókat addig és annyiszor ismételjük, míg Kati számára ez 143


szükséges. Fontos közben tudatosítani, hogy mi végig vele leszünk, számíthat ránk. • Ezután következik a gyakorlás. Kliensünk számára szükséges alkalommal tesszük meg az útvonalat. Lehet, hogy 3–4 alkalom után már a következõ szakaszba léphetünk, de lehet, hogy 15–20 alkalomra is szükség lesz. Értelmileg akadályozottaknál mindig nagy segítség, ha igyekszünk minimalizálni az egyes élmények közötti különbséget. Vagyis, lehetõség szerint mindig ugyanott vegyünk jegyet, mindig azonos ajtón szálljunk fel, pontosan ugyanazon az útvonalon jussunk el a megállóba, ugyanannál a lámpánál, zebránál menjünk át stb. Természetesen minden újabb és újabb gyakorláskor igyekszünk támogatásunk mértékét csökkenteni. Az elsõ alkalmakkor valószínûleg még igen aktív, irányító szerepet vállalunk, minden résztevékenységet folyamatosan instruálunk: Most elmegyünk a lámpáig. Ha zöldre vált átmegyünk az út másik oldalra. Megvárjuk a 2-es buszt. Aztán igyekszünk már csak némán követni kliensünket, és csak akkor avatkozunk be, ha erre szükség van: Nézd meg még egyszer, ez a 2-es busz? Biztosan most szállunk le, ez már a végállomás/látod azt a magas épületet, amit megbeszéltünk, hogy figyelni fogsz? • Miután meggyõzõdtünk az útvonal kifogástalan elsajátításáról, csökkenthetjük jelenlétünket. Ugyanakkor a fokozatosságra itt is ügyelni kell, hiszen az útvonal egyedüli teljesítésébõl származó feszültség jelentõsen megzavarhatja kliensünket. Jó megoldás lehet, ha néhány alkalommal ”árnyékost” játszunk és megbeszéljük Katival, hogy mi mint egy árnyék követjük, de valójában nem leszünk jelen. Majd már fel sem szállunk a buszra, csak elkísérjük a megállóig és vagy mi, vagy egy Kati által jól ismét kollégánk várja a végállomáson (attól függõen, hogy mi magunk át tudunk-e gyorsabban érni, mint a busz). A tanulási folyamat végén pedig már csak a végállomáson várunk. • Hasznos lehet, ha a teljesen önálló közlekedés elsõ idõszakában biztosítunk egy-egy kártyát Kati számára, melyen az úti célt, illetve az induló állomást tûntetjük fel. Ha bármitõl megzavarodna, összekeveredne, ezt fel tudja mutatni, és így esélyt ad arra, hogy segítséget kapjon. A példánk is érzékelteti, hogy általános eljárást, nem tudunk kidolgozni, hiszen minden kliens, helyzet más és már. Ugyanakkor meg tudjuk fogalmazni munkánkat hatékonnyá tevõ alapelveket, szabályokat. Ezek betartása pedig nagy segítséget jelenthet számunkra, hiszen a konkrét helyzetekbe involválódva már nehezen tudjuk objektivitásunkat megõrizni.

144


7. Szociális rehabilitáció gyakorlata a Kék Madár Alapítványnál 7.1.

A Kék Madár Alapítvány speciális munkaerõ-piaci szolgáltatásai

Az alapítvány 2001. óta mûködtet speciális munkaerõ-piaci szolgáltatásokat. Támogatott Foglalkoztatást, tranzit foglalkoztatási programot, rehabilitációs mentori szolgáltatást, valamint társadalmi vállalkozást, melynek keretében fogyatékkal élõket alkalmazunk. Támogatott Foglalkoztatás célja a fogyatékkal élõ emberek felkészítése a nyílt munkaerõ-piaci tartós elhelyezkedésre, indirekt célja pedig a tágabb társadalom érzékenységének erõsítése, a segítséggel élõ emberekkel szembeni félel-mek, negatív érzések oldása. Tranzit foglalkoztatási programok keretében halmozottan hátrányos helyzetû, megváltozott munkaképességû és fogyatékkal élõ emberek alternatív integrált foglalkoztatását és képzését biztosítjuk a munkaerõ-piaci kulcsképességek fejlesztése, valamint tartós az elhelyezkedéshez való segítségnyújtás mellett. Rehabilitációs mentori szolgáltatás a megváltozott munkaképességû emberek nyílt munkaerõ-piaci elhelyezkedését célozza, ennek érdekébe képességeik, szükségleteik felmérést, munkavállasra való felkészítést, elhelyezkedés támogatását, illetve intézményi kapcsolttartást biztosítjuk. Ízlelõ családbarát étterem egy társadalmi vállalkozásunk, ahol kizárólag fogyatékkal élõ munkatársakat foglalkoztatunk. Vállalkozásunk létrehozásának kettõs célja volt, részben nagyfokú pénzügyi függõségünk csökkentése pályázatok kiíróitól, részben a fogyatékkal élõk széleskörû foglalkoztathatóságának modellezése. 7.2.

Szociális rehabilitáció gyakorlata

Munkaerõ-piaci szolgáltatások esetében is kiemelt jelentõssége van a szociális rehabilitációnak, hiszen nem képzelhetõ el a fogyatékkal élõk tartós elhelyezkedése komplex felkészítésük nélkül. Az eredményes felkészítés elõfeltétele pedig a szükségletek, hiányosságok minél alaposabban feltárása, meghatározása. Ez – konkrét ügyfelek ismerete nélkül evidenciának tûnhet –, de gyakran nem is olyan egyszerû feladat egy értelmileg akadályozott, vagy gátolt kommunikációjú ügyfélnél. Nyilván nem várható el, hogy releváns választ kapjunk erre a kérdésünkre: „Tessék nekem elmondani, milyen szociális szükségletei akadályozzák az elhe145


lyezkedésben?” Ha kicsit bele gondolunk, valószínûleg nekünk is kihívást jelentene bármely szükségletünket firtató nyitott kérdést megválaszolni. Tekintsük át, hogy milyen módszereket, eljárásokat használhatunk a szükségletek feltárása érdekében. 7.2.1. Felmérés Ahogy a fejezet korábbi részeiben áttekintettük, a szociális rehabilitáció területéhez tartoznak mindazok a szükségletek, melyek az önellátás, önálló életvitel, társadalmi beilleszkedés érdekében szükségesek. Nagyon tág területrõl van tehát szó, kezdve az önálló közlekedéstõl, pénzkezeléstõl vagy ügyintézéstõl a természetes támogatórendszerek biztosításig, pótlásig vagy az önálló életvitelhez, munkavégzéshez szükséges akadálymentesítéstõl az információkhoz való hozzáférésig. Interjú helyzet: a felmérés során több esetben kerül sor interjú felvételére, az ügyféllel való megismerkedéskor az elsõ beszélgetésre, majd az ügyfélszerzõdés megkötését követõen a hosszabb lélegzetû, mélyebb anamnézisre az eddigi életútról. Ezt követõen pedig a szükséges szerint, a fejlesztési terv kidolgozásához elengedhetetlen információk összegyûjtéséig, de a mentor, rehabilitációs team döntése alapján sor kerülhet hozzátartozókkal, szülõkkel, ügyfelünkre vonatkozó beszélgetésre is. Ezek a beszélgetések a következõ fõ témaköröket érintik: Akadályozottság, fogyatékosság jellege (született vagy szerzett, következett-e be jelentõsebb állapotromlás, milyen orvosi ellátás, egészségügyi kezelés, kontroll szükséges, stb.). Iskolai oktatásban, képzéseken elsajátított ismeretek, készségek (milyen iskolákban járt és milyen végzettséggel, képesítéssel rendelkezik, milyen élményei kötõdnek az iskolákhoz). Eddig munkatapasztalatai (dolgozott-e már akár nyílt, akár védett, intézményi foglalkoztatásban, ha igen, milyen munkakörben, milyen tapasztalatokat szerzett, stb.). Keresett-e már az eddigiekben munkahelyet (ha igen, hol, milyen módszerekkel, milyen tapasztalatokat szerzett ennek során). Az ügyfél napi-, heti rendje (mennyire vesz részt a családi feladatokban, milyen házimunkát végez rendszeresen, kedvenc idõtöltés, hobbija). Családi kapcsolatok (kikkel él együtt, milyen viszonya van egyes családtagjaival, kiket tart fontos, referencia személynek, kiknek a támogatására vagy akár visszahúzó szerepére számíthatunk). Anyagi helyzet (milyen pénzbeli ellátásra jogosult az ügyfél vagy a vele egy háztartásban élõ hozzátartozó, melyek elvesztésére, mérséklésére lehet számítani a munkába állást követõen). Motiváló tényezõk (mi késztette az ügyfelet munkakeresésre, miért szeretne dolgozni, melyek azok a tényezõk, amelyek esetleg félelemmel, bizonytalansággal töltik el, milyen jellegû jutalmazás/megerõsítés fontos számára).

146


Családlátogatás: nagyon fontos eszköze mind a felmérésnek, mind a hatékony munkához elengedhetetlen bizalmi viszony kiépítésének. Egy gyakorlott szakember gyakran több tájékoztatást kap a néhány órás családlátogatás alkalmával, mint több, irodai körülmények között megvalósuló találkozó során. Nagyon sok üzenetet tartogat számunkra a tárgyi környezet, a családtagok egymáshoz fûzõdõ viszonya, kommunikációja, ügyfelünk viselkedése. Képet alkothatunk a család anyagi körülményeirõl, jövedelmi viszonyairól (képesek lesznek-e finanszírozni a munkapróbák során a beutazás költségeit, esetleg szükséges munkaruhát, elhelyezkedés esetén az elsõ hónap utazási költségeit, stb.). Ügyfelünk családon belüli helyzetérõl, státuszáról (van-e külön szobája, privát tere, mennyire tükrözi ez saját személyiségét, perifériára szorul vagy épp ellenkezõleg, köré szervezõdik a család, róla szól az életük, életkorának megfelelõ szerepet tölt-e be, vagy még mindig gondoskodásra szoruló, gyermeki státuszba kényszerül, stb.). Családtagok viszonya ügyfelünkhöz, illetve akadályozottságához (fel tudták-e dolgozni a fogyatékosság tényét, és képesek-e elfogadni ezt, vagy „rejtegetik”, esetleg bagatellizálják, megmaradtak-e a társas kapcsolatok vagy bezárkózott a család, kinek a véleménye, megerõsítése nagyon fontos ügyfelünk számára, van-e olyan családtag, aki mindennapjai ügyfelünk ellátás köré szervezõdött és így tudatosan vagy tudattalanul akadályozni fogja az elhelyezkedést). Önállóság, önellátás (mennyire veszi ki részét ügyfelünk saját maga ellátásából, illetve a családi feladatokból, van-e állandó, általa végzendõ tennivaló). Érdeklõdési kör és szabadidõs tevékenység (van-e olyan elfoglaltság, érdeklõdési kör, mely nagyon vonzó ügyfelünk számára, és melynek keretében jelentõsebb ismeretre, tapasztalatra tett szert. Például õ gondozza a házkörüli állatokat, vagy rendszeresen segít a fõzésben, sütésben, esetleg tárgyakat gyûjt, vagy valamely témáról sokat olvas, tájékozódik, stb.). Félelmek, szorongások, külvilághoz fûzõdõ viszony (sokszor ilyenkor derül ki számunkra, hogy akár ügyfelünkben, akár valamely családtagban korábbi élethelyzetek, tapasztalatok miatt tudatos vagy tudattalan félelmek vannak, melyek megnehezítik, nemritkán ellehetetlenítik a sikeres integrációt. A kötetlenebb beszélgetés lehetõséget ad arra, hogy ezeket megfogalmazzák, kimondják. Nagyon fontos, hogy érezzék, elfogadjuk és komolyan vesszük ezeket, és soha nem bagatellizáljuk õket. Ugyanakkor legyünk képesek megnyugtató megoldást, gyakorlatot javasolni). Élethelyzetben történõ megfigyelés: Ez is nagyon hasznos és informatív tájékozódási lehetõség a mentor számára. Különbözõ valós, mindennapi tevékenységhez kapcsolódóan tudunk tájékozódni ügyfelünk képességeirõl, készségeirõl, esetleges nehézségeirõl. A konkrét élethelyzetet természetesen a korábban rendelkezésre álló információk, esetlegesen bennünk megfogalmazódó kérdések alapján építjük fel. Kezdeményezhetünk például ügyintézést, amennyiben arra vagyunk kíváncsiak, hogy tisztában van-e ügyfelünk az alapvetõ viselkedési szokásokkal, udvariassági formákkal, képes-e várakozni, megfogalmazni problémáját. Gyak147


ran kezdeményezünk vásárlást, szolgáltatás igénybevételét. Ilyenkor meg tudunk gyõzõdni arról, hogy el tud-e igazodni egy boltban, áruházban, szolgáltatónál, képes-e segítséget kérni, ismeri-e a pénz értékét, tudja-e önállóan használni. Lehetséges, hogy újságból álláshirdetések kigyûjtését, telefonon keresztül történõ tájékozódást kérünk ügyfelünktõl, mely során olvasási, szövegértési képességét tudjuk felmérni, önállóságáról, verbális kommunikációs készségérõl, megküzdési (cooping) stratégiájáról gyõzõdhetünk meg (feltételezhetõen nem jár rögtön sikerrel a telefonon keresztül történõ érdeklõdés, sokat elárul, hogyan kezeli az el- vagy visszautasítást ügyfelünk). Próbamunka: Különbözõ célból és a munka különbözõ szakaszában használhatjuk a próbamunkát. Gyakran a felkészítés során, már konkrét lehetséges munkakörök kipróbálást vagy egy foglalkoztatásra nyitott munkáltató „meggyõzését” célozza. De használhatjuk ezt a módszert a felmérés szakaszában is, részben, mint az élethelyzetben történõ megfigyelés speciális fajtáját, részben, mint egy gyakorlati pályaorientációs módszert. Most csak a felmérés idõszakában alkalmazott próbamunkával foglalkozunk. Ilyenkor a célunk az, hogy meggyõzõdjünk ügyfelünk munkahelyi közösségben tanúsított viselkedésrõl. Képes-e megfelelõ viselkedési, udvariassági szabályokat betartani, érti-e a verbális utasítást, végre tudja-e hajtani ezt. Milyen a munkatempója, koncentrációja, kézügyessége, hogyan viseli a zajt, az ingergazdag környezetet, a teljesítmény elvárásból keletkezõ feszültséget, stb. Gyakran tehát akkor is kezdeményezünk próbamunkát, ha tudjuk, hogy az integrált foglalkoztatásig még hosszú út, és sok-sok közös munka vezet, de szeretnénk minél pontosabb képpel rendelkezni a fejleszteni szükséges készségekrõl, hiányosságokról. Dönthetünk próbamunka szervezésekor abban az esetben is, ha ügyfelünk semmilyen korábbi munkatapasztalattal nem rendelkezik, vagy úgy érezzük, hogy egy-egy munkakörrel kapcsolatos elképzelési nem reálisak. Ilyenkor tulajdonképpen a pályaorientáció speciális, nagyon gyakorlatias formájáról van szó. Tekintettel arra, hogy a fogyatékkal élõk általában sokkal kevesebb konkrét tapasztalattal, ismerettel rendelkeznek a különbözõ szakmákról, gyakran szükséges tisztázni, hogy egy-egy vonzónak tûnõ szakma mit is jelent a gyakorlatban. Az ilyen indíttatásból szervezett munkapróba segíthet reálisabb képet kialakítani, és nem ritkán ügyfelünk által vágyott munkaterület módosítását eredményezi. Ez pedig minél korábban következik be annál hasznosabb. 7.2.2. Felkészítés A fejezet elsõ részében láttuk, hogy a rehabilitáció teljes folyamata során a következõ alapelvek betartása elengedhetetlen: tervszerû, összehangolt, komplex, egyénre szabott, ügyfél aktív részvételére épül. Áttekintettük az egyes alapelvek értelmezését, szakmai tartalmát is. Most azt mutatjuk be, hogyan lehet mindezek gyakorlati alkalmazását biztosítani. 148


Az alapos és körültekintõ felmérés során szerzett ismereteink és benyomásaink alapján el kell készíteni a fejlesztési tervet (elnevezésben találkozhatunk különbségekkel, például vannak szolgáltatók, akik stratégiai tervnek, rehabilitációs tervnek, stb. hívják, de az elnevezésbeli különbséget nem jelentenek valódi tartalmi eltérést). • A fejlesztési terv célja, felismerni ügyfelünk hosszú- és rövid távú céljait, kidolgozni egy stratégiát ezen célok elérése érdekében, összegyûjteni, milyen támogatásra lesz szükség mindehhez, végezetül meghatározott idõszakonként felülvizsgálni az elõrehaladását, a kitûzött célok teljesítését. A Támogatott Foglalkoztatás angolszász módszertana szerint négy fõ esetben szükséges fejlesztési tervet kidolgozni: • Munkavállalás elõtt, közvetlenül a felmérést követõen. Ebben a szakaszban a fejlõdési terv az álláskeresés stratégiáját tartalmazza. • Állás betöltésekor, közvetlenül azután, hogy mind az ügyfél, mind a munkáltató számára megfelelõ munkakörben megállapodtak. Ebben az esetben a fejlesztési terv a munkakörhöz tartozó tevékenységek, feladatok elsajátítást, betanítását, és a munkahelyi beilleszkedést célozza. • A munkavállalás folyamatában, amikor felismerjük a “hiányokat”, és tervet dolgozunk ki ezek áthidalására, és a támogatás csökkentésére ügyfelünk „leválása”, önállósodása érdekében. • A karrierfejlesztési szakaszban, amikor a fejlesztési terv már túlmutat az aktuális munkakörön, és az ügyfél hosszú távú munkavállalási terveit veszi figyelembe, ezek elérését célozza. Jelen témánk szempontjából elsõsorban a fejlesztési terv elsõ fajtája, az álláskeresés stratégiája kiemelten fontos (természetesen a másik három esetben készülõ fejlesztési terveknek is lehet, és általában van is szociális rehabilitációs vonatkozása). Mit kell tartalmaznia a fejlesztési tervnek? Természetesen az ügyfél személyes adatait, a jelen állapota rövid leírását, a hosszú távú, majd ezek alapján levezetett rövidtávú célokat, szükségletek meghatározását, végezetül ezek elérését biztosító konkrét tevékenységek meghatározását. Az eredményes fejlesztési terv elkészítéséhez elengedhetetlen, hogy képesek legyünk elkülöníteni a célokat és tevékenységeket, utóbbiakat pedig minél konkrétabban, egyértelmûben, valamint mérhetõségüket biztosítva határozzuk meg. A távlati célok esetében elfogadható olyan általános megfogalmazás, mint ügyfél önállóságának erõsítése, önellátó képességének fejlesztése, de a rövid távú célok esetében már elvárható konkrétabb meghatározás (például: sajátítson el és felelõsen végezzen ügyfelünk legalább három otthoni tevékenységet, vagy képes legyen vásárlásait önállóan intézni). A tevékenységek esetében pedig alapkövetelmény a konkrét meghatározás és az egyértelmû indikátorok mellérendelhetõsége. Tevékenység lehet: „Mosogatás folyamatának megtanulása”, „Reggeli után önállóan elmosogat”, „Egyedül készíti el reggelijét”, „Képes a bevásárló listán szereplõ tételek beazonosítására, mennyisé149


gek értelmezésére, ezek alapján az önálló vásárlásra”. Így egyértelmûen el tudjuk dönteni, hogy teljesült-e a tevékenység vagy nem. Minden tevékenység esetében határidõt szükséges kijelölni, ami lehet néhány hét, de akár több hónap is, valamint felelõsök meghatározni, akik vállalják a konkrét tevékenység megtanítását, begyakoroltatását. Munkánk hatékonyságát jelentõsen növeli, ha képesek vagyunk formális vagy informális segítõket bevonni a fejlesztés folyamatába, továbbá gyakran katartikus élményt jelent – az általában beszûkült kapcsolati rendszerrel rendelkezõ – ügyfelünk számára annak megélése, hogy milyen sok ember számára fontos az õ személyes céljainak teljesítése, és ehhez milyen sokak támogatására számíthat. A Támogatott Foglalkoztatás angolszász és német gyakorlatában is, ún. ügyfél-konferenciát szervez a mentor, melyre mindazokat a személyeket meghívja, akiket az ügyfél szeretne bevonni a fejlesztés folyamatába, és akik nyilván hajlandók is a szerepvállalásra. (A koordinálhatóság érdekében a javasolt létszám max. 5–8 fõ). A személyek pedig lehetnek családtagok, barátok, vagy korábbi tanár, nevelõ, de akár más intézmény munkatársa is (családsegítõ központ, támogató szolgálat, érdekvédelmi szervezet, stb.). Az ügyfél-konferencia keretében lehetõség szerint kliensünk – amennyiben erre nem képes, akkor a mentor –, ismerteti, milyen hosszú- és rövidtávú célokat határoztak meg, illetve összefoglalják az ügyfél jelen állapotát, készségeit, képességeit is. Mindezek fényében a mentor javaslatot tesz a célok elérését szolgáló konkrét tevékenységekre, és minden tevékenységnél megkérdezi a jelenlévõket, hogy ki tudná vállalni annak megtanítását, begyakoroltatását. Minden olyan tevékenységért a mentor lesz a felelõs, melyet a jelenlévõk egyike sem vállal (természetesen igénybe veheti kollégái, más professzionális segítõk munkáját). A tevékenység felelõsével pedig meghatározzák a teljesítés konkrét határidejét, valamint szükség szerint indikátort rendelnek mellé (az indikátor egy olyan objektív mérõeszköz, mely segít eldönteni, hogy valóban megvalósult-e a kitûzött cél). A fejlesztés folyamatát természetesen a mentor koordinálja, és megvalósításáért szakmailag õ felel, de az ügyfél-konferencia hitelessége és a résztvevõk involváltsága érdekében elengedhetetlen, hogy értékelõ megbeszéléseket szervezzünk – általában 6 hetente, kéthavonta-, melyen mindenki beszámolhat eredményeirõl, nehézségeirõl, sikereirõl, és nyomon követheti ügyfelünk elõrehaladását. Összegzés A szociális rehabilitáció – melynek célja az önellátás, önálló életvitel, társadalmi beilleszkedés erõsítése –, a komplex rehabilitáció kiemelt jelentõségû területe. Ugyanakkor a mindennapi munkában még nem tulajdonítunk kellõ figyelmet ezen rehabilitációs területnek, sõt gyakran mindössze a juttatások, ellátások igénylésére korlátozódik a szakemberek tevékenysége. A hatékony és eredményes rehabilitáció elengedhetetlen feltétele, hogy a szociális rehabilitáció átszõje az ügyfelek társadalmi re/integrációja érdekében tett összes erõfeszítést, hozzájárulva a minél teljesebb és önállóbb életmódjuk kialakításához. Ezért szükséges, hogy a területen 150


dolgozó szakemberek szerteágazó ismeretekkel, és széleskörû, különbözõ akadályozottsággal küzdõ ügyfelek körében hatékonyan alkalmazható módszertani jártassággal rendelkezzenek. Bízunk abban, hogy e jegyzetben megjelenõ új gondolatok, felvetések hozzájárulnak ahhoz, hogy a komplex rehabilitációs mentorok képzésében, valamint a képzést elvégzõ szakemberek késõbbi tevékenysége során a szociális rehabilitáció megkapja helyét a komplex rehabilitáció folyamatában. Kulcsszavak aktivitás, részvétel, komplex rehabilitáció, szociális rehabilitáció, társadalmi integráció, szociális szolgáltatások, pénzbeli és természetbeni ellátások, készségek, képességek, motiváció, szociális kompetenciák, megfelelõ támogatás, felmérés, felkészítés, fejlesztési terv Kérdések 1. Határozza meg a szociális rehabilitáció fogalmát! 2. Mely területeken jelenik/jelenhet/jelenhetne meg a szociális rehabilitáció? 3. Mely alapelvek érvényesülése szükségszerû a szociális rehabilitációt végzõ segítõ szakember tevékenysége során? 4. Mit értünk az alatt, hogy a segítõ ismeretei az általánostól a speciális felé haladnak? 5. Melyek azok a sajátosságok, amelyek a szociális rehabilitáció folyamatát meghatározzák a megváltozott munkaképességû kliens oldaláról? 6. Milyen eszközöket ismer a felmérés során? 7. Milyen esetekben szükséges fejlesztési tervet? 8. Milyen fõbb elemei vannak a fejlesztési tervnek? Hivatkozott irodalmak 10/2006. (II. 6.) OGY határozat az új Országos Fogyatékosügyi Programról 1998. évi XXVI. törvény a fogyatékos személyek jogairól és esélyegyenlõségük biztosításáról Dr. Juhász Ferenc: Irányelvek a funkcióképesség, a fogyatékosság és a megváltozott munkaképesség véleményezéséhez. Medicina, Budapest, 2004. Ajánlott irodalmak A mentori tevékenység elmélete és módszertana. Szent István Egyetem Gazdaságés Társadalomtudományi Kar, Gödöllõ, 2009. A szociális munka etikai kódexe Anderson, W.–Beckett, C.–Chitwood, S.–Hayden, D.: Next steps: Planning for employment. Alexandria, In F.R. Rusch. ‘Supported Employment, Models, Methods and Issues. Sycamore Publishing, Illinois, USA, 1985.

151


Bujdosó Balázs–Kemény Ferenc: Fogyatékosság és rehabilitáció. Nemzeti Szakképzési és Felnõttképzési Intézet, Budapest, 2008. Dr. Petõ Zoltán–Stifánné Alexi Mária–Szûcsné Domokos Anikó: Rehabilitáció. Egészségügyi Szakképzõ és Továbbképzõ Intézet, 2006. O’Brien, J.–O’Brien, C.L.: Members of Each Other: Perspectives on Social Support for People with Severe Disabilities. In: Nisbet, J. (Ed). Natural Supports in School, at Work, and in the Community for People with Severe Disabilities. Paul Brooks, Baltimore, Maryland, 1992. Soós Zsolt: A szociális munka alapjai. Commenius Bt., Pécs, 2005. Tasnádi Ágnes: Rehabilitáció I. Egészségügyi Szakképzõ és Továbbképzõ Intézet, 2006.

152

A PSZICHOLÓGIAI REHABILITÁCIÓ

ADORJÁN ZSUZSANNA ILONA


1. Bevezetõ Személyiséggé formálódásunk a születésünktõl kezdõdõ életünk végéig tartó folyamatos tanulási folyamat eredménye. A személyiség az egyén lelki életének sajátos összjellege, kialakult tulajdonságok integrációja, amely a társadalmi viszonyokhoz való állandó alkalmazkodás során tevékenységben nyilvánul meg, a többi emberrel, a társadalommal közvetlen és közvetett kölcsönhatás során állandóan alakul és fejlõdik. „Építõelemei” a lelki tulajdonságok (értelmi képességek, érzelmi jellemzõk stb.) egy-egy személyben olyan eltérõen integrálódnak, hogy indokolt minden egyén külön-külön „tanulmányozása”.1 A személyiségalakulás lényeges formálója az egészségi állapot is. A különbözõ bio-pszicho-szociális károsító tényezõk következtében különféle sérült állapotban lévõ, a krónikusan beteg, megváltozott munkaképességû emberek esetében a pszichológia arra a kérdésre kíván feleletet adni, mi jellemzõ a személyiségükre, megismerõ funkcióikra, érzelmi életükre, akaratvilágukra és tevékenységeikre. Hogyan tükrözõdik számukra a külvilág, hogyan fogadja be õket a közösség. „E jellegzetességek ugyanis az elsõdleges (organikus) sérülésre ráépült másodlagos (pszichés, megismerõ funkciók, beszéd, mozgás stb.) és harmadlagos (személyiségváltozások) károsodások és kompenzatorikus funkciófinomodások, differenciálódások tipikus és egyéni változatait adják.” (Adorján Zs. 2006.)2 Emellett fontos szem elõtt tartani, hogy minden tipizálás egyszerûsítést jelent. Minden ember önálló szervezettségû, mindenki mástól teljesen eltérõ, egyedi szuverén jelensége a világmindenségnek. A segítség is csak személyre szóló lehet.

1 2

A kézirat lezárásának idõpontja: 2011. január 1. Adorján Zs. I.: Sérült állapot és krónikus betegség, rehabilitáció, pszichoterápia. In.: Adorján Zs. –Sarkadi S. dr.–Soponyainé Harta A.: Munkanélküliség, rehabilitáció. Révai Digitális Kiadó, Budapest, 2006. pp. 110.

153


Habilitáció – Rehabilitáció „behelyezés” – „visszahelyezés”a társadalomba: • az egész emberre hat, • gyakran élete végéig tart. A rehabilitációra kényszerülõnek el kell érnie és meg kell tudni tartania a lehetõ legteljesebb teljesítõképességét, maximális függetlenségét, optimális életminõségét testi és lelki állapota, szociális körülményei, iskolázottsága, munkavégzése, életvitelének önállósága, rekreációja stb. tekintetében. A rehabilitáció típusai és helyszínei az élet teljes „színpadát” felölelik jó esetben: orvosi, pszichológiai, gyógypedagógiai, jogi, képzési, szociális fizikai-környezeti, foglalkozási, rekreációs rehabilitáció stb. – kórház, pszichoterápiás rendelõ, munkahely, hivatalok, iskola, lakás, bevásárló központ, teniszpálya stb.) A rehabilitáció komponensei és pszichoszociális jellemzõi: • Fizikai környezet: 1. elhelyezése; 2. mérete; 3. felszereltsége, komfortossága, otthonossága; 4. nyitottsága a szûkebb és tágabb társadalom felé. • Mûködési rendszer a rehabilitációs folyamat minõségét szabja meg: 1. Önállóság-korlátozás 2. Perszonalizáció-deperszonalizáció 3. Szociális integráció-izoláció • A rehabilitációs intézmények, színterek pszichológiai légköre a rehabilitáció sikerességét dönti el! 1. Reményteljes érzelmi légkör 2. Tudattalan lelki folyamatok – szupervízió! • Kapcsolatok a külsõ környezettel, a társadalommal az integrációt készíti elõ.

2. A pszichológiai rehabilitáció A pszichológiai rehabilitáció a rehabilitációra kényszerülõ személy és családjának támogatását jelenti a megváltozott helyzet, a veszteségek elfogadásában, feldolgozásában, az új egyensúly, élethelyzet lehetõ legoptimálisabb kialakításában a pszichológiai módszerek alkalmazásával. Ahogy a sérült állapot, a krónikus megbetegedések lelki hatásai sokrétûek és egyénenként, családonként különbözõek lehetnek, a pszichológiai intervenciók is sokfélék. Például pszichoedukáció, pszichoterápia (pl. pszichoanalízis, kognitív, szupportív pszichoterápia), relaxáció, pszichodráma, tanácsadás (krízisintervenció), különbözõ tréningek (hatékony 154


stressz kezelés, kommunikáció, coping stratégiák, önhatékonyság-asszertivitás erõsítése, tanulása céljából) stb. A pszichológiai rehabilitációban alkalmazott intervenciók, pszichológiai módszerek, és szervezõdések I. Pszichoedukáció: a saját betegséggel kapcsolatos képzés, információközlés a betegség jellegérõl, a prognózisról, a kezelésekrõl. Történhet egyéni, vagy csoportos formában, esetenként a családtagok bevonásával is. A legtöbb krónikus betegség esetében a betegséggel való sikeres együttéléshez megfelelõ tájékoztatás, oktatás szükséges, mely ismereteket a beteg otthonába kerülve önállóan alkalmaz. II. Pszichoterápia: Buda Béla dr. megfogalmazásában „Pszichoterápia megy végbe, amikor: 1. képzett és jogosítvánnyal bíró személy (terapeuta) problémákkal küzdõ másik embernek (beteg, páciens, kliens) segít viselkedése, illetve lelkiállapota megváltoztatásában; 2. pszichológiai eszközökkel, interakciókon és kommunikáción át; 3. általában rendszeres találkozások folyamatában, együttmûködésben; 4. saját személyiségének bevonása és a terápiás kapcsolat erõi révén; 5. sajátos terápiás szituációban, amelyben egyezményes szabályok érvényesülnek; 6. e szituáció szerves összefüggésben áll szociokulturális rendszerekkel és szerepviszonyokkal (intézmények, foglalkozások, etikai és jogi normák stb.); 7. meghatározott eljárások, lépések algoritmusán át hat; 8. tudományosan megalapozott és empirikusan igazolt elmélet alapján a páciens problémájának pszichológiai természetérõl, és annak belsõ szabályszerûségeirõl, valamint a változás céljairól, irányairól, eredményeirõl; 9. a kliens egyedi állapotának tudományos diagnózisa és a terápia tervezése bázisán; 10. a terápiás folyamat követése (monitorizálása), megfelelõ szabályozása, és a történések értelmezésének, magyarázatának képessége révén, illetve megvalósulása keretében, „elszámolhatóan” (szakmai, etikai, jogi stb. szempontból) mûködik.” (Buda Béla dr.)3 A pszichoterápia eredményességét, a sérülés, betegségélmény kedvezõ feldolgozását, nehezíti többek között: • az érzelmi differenciálatlanság, éretlenség; • az önmagáról való gondolkodás, önfeltárás, elaborációs képesség hiánya; • a deperszonalizáció (elidegenedés érzése) és tagadás, mint lelki védekezési mechanizmusok krónikus mûködtetése stb.

3

Buda B. dr.: Keretek, stratégiák, mûveletek a lelki segítésben. A tanácsadás és a pszichoterápia struktúrái és feltételei. Kézirat pp. 4-5.

155


A szakszerû segítség elmaradása kedvezõtlenül befolyásolja az életminõséget, adott esetben súlyos következményekkel is járhat. III. A tanácsadás : Önálló gyakorlattá vált, többségük a pszichoterápiás irányzatokból eredt, vagy onnan vett át elméleteket, módszereket. Az elnevezés félrevezetõ, inkább megbeszélést, megtanácskozást jelent szakértõvel, hozzáértõvel. • konkrét, korlátozott célja van (életmódváltozást, mûtétek vállalását, súlyos és veszélyes betegségek gyógykezelését, szolgáltatás, munka vállalását kell megbeszélni, meghatározott konfliktusokon, élethelyzeti elakadásokon kell segíteni, fontos döntést kell elõkészíteni) • a segítõ aktív, támogató, gondoskodó • hangsúly van a negatív érzelmek, indulatok felszínre hozásán, levezetésén • a kliens sok információt, instrukciót kap a döntéséhez, de a döntés a kliensé! (A döntés következményeit egyedül a kliens viseli majd!) • meggyõzés, gondolati változás elérése szükséges az adott problémával kapcsolatosan • külsõ erõforrások mozgósítása (pl. a közvetlen környezet, segítõ szervezetek stb.) Etikai szabályok, titoktartás. A tanácsadás speciális formája krízisintervenció, hatékony segítõ beavatkozás a személy egyensúlyának helyreállítására. A krízis 6-8 hét alatt zajlik le. Krízishelyzet: • lélektanilag kritikus szituáció • a személy számára érzelmileg kiemelten fontos • nem elkerülhetõ, kénytelen szembenézni vele • minden figyelme és erõfeszítése a megoldásra irányul • a szokásos probléma-megoldási eszközökkel az illetõ számára nem leküzdhetõ. Önsegítõ csoportok (szervezõdésének facilitálása, elõsegítése az egészségpszichológusok kompetenciájába és feladatai közé is tartozhat): krónikus betegek, sérültek, hasonló, többnyire súlyos élethelyzetet megélõ, (átélt), megváltoztathatatlan bajban lévõ emberek és/vagy családtagok, hozzátartozók önkéntesen szervezõdõ kiscsoportjai egymás kölcsönös segítése céljából. Buda Béla dr. szerint a csoport típusos tevékenysége a beszélgetés, a közös probléma – fõleg lelki – feldolgozása, a csoportos kapcsolati háló, egymás támogatása, és gyakori a cselekvõ segítségnyújtás, az érdekképviseleti munka végzése is, azonban alapvetõen különböznek az érdekképviseleti, civil szervezetektõl. Vannak aktív szervezõk, de nincs egy személyi vezetõ, nincs formális vezetés, a csoporttagok egyenrangúak, a személyes részvétel hangsúlyos. A csoport-munkát elválasztják a magánélettõl. Hatása az önértékelésre, a megküzdési képességre, a hangulati állapotra, az aktivitásra meglepõen jelentõs. Az önsegítõ csoportok élettartama változó, idõ után egyesek megszûnnek, újak alakulnak. 156


A pszichológiai rehabilitáció folyhat: • más rehabilitációs folyamat hatékonyságának biztosítása, Intenzitásának növelése céljából, pl. szomatikus orvosi rehabilitációhoz kapcsolódva (kitartás, akarat, fájdalomtûrés növelése stb.) • minden más rehabilitációval párhuzamosan, ill. más rehabilitáció elõtt, ill. után • más rehabilitációs folyamat hiányában, csak önmagában.

3. Pszichológiai folyamatok, intervenciók a krónikus szomatikus betegséggel élõk rehabilitációjában 3.1.

A rehabilitáció folyamán mûködõ lelki folyamatok és jelenségek

A rehabilitációs folyamat résztvevõi: A beteg, a hozzátartozók, a szakemberek, a sorstársak. 3.1.1. A beteg A krónikus betegség megélésének négy szakasza: 1. A tünetek megjelenésétõl a betegség megállapításáig: a testi integritás, funkciók fenyegetettsége, az új helyzethez alkalmazkodás miatt szorongás jelentkezhet; a betegség az egészség, az autonómia elvesztését jelentheti, halálfélelem jelentkezhet; veszélybe kerülhetnek addigi szociális szerepei, társadalmi helyzete. 2. A szükséges beavatkozások és kezelések ideje alatt: a „fiziológiás” érzelmi krízis csökken; kellõ idõben és kellõ formában pszichológiai támogatásban/terápiában részesülve a betegek intenzív személyiségfejlõdést élnek át, és az új helyzethez gyorsabb, zökkenõmentesebb alkalmazkodást mutatnak; ennek elmaradása a megküzdõ képesség elégtelenségét okozhatja, lelki összeomláshoz, súlyos regresszív magatartáshoz, krónikus lelki és pszichoszomatikus tünetekhez, öngyilkossági gondolatokhoz, akár tényleges szuicídiumhoz vezethet. 3. A kellõ beavatkozások és kezelések után: Hosszú, viszonylagos egyensúlyi állapot áll be. A krónikus betegségek lefolyása gyakran „relapszus-remissziós” (betegségbe visszaesés – tünetek enyhülése) jellegû.

157


4. Lelki szempontból a krónikus betegség végállapota: Az érzelmi erõforrások, megküzdési képességek kimerülése állhat elõ, tehetetlenség érzése, türelmetlenség, ingerlékenység, szorongás, akut halálfélelem jelentkezhet. A krónikus betegségre való reagálási módok: 1. A betegséget tagadók. 2. A betegségtõl fokozottan félõk. 3. Szándéktalan vagy szándékos betegségkeresõ magatartás. 4. Közönyös, a betegséggel nem törõdõ típusú emberek. 5. Invalidizmus (komplex, súlyos alkalmazkodási zavar, rejtett vagy nyílt önagresszióba is torkollhat). 6. Nem együttmûködõ beteg. Igen fontos szem elõtt tartani: „A krónikusan beteg emberek, elsõsorban lelki állapotuk és helyzetük miatt, gyakran nem képesek érzelmeikrõl hitelesen beszélni általában súlyosabb lelkiállapotban vannak annál, mint amit ki tudnak mutatni, mint amit szavakkal el tudnak mondani” (Riskó Ágnes, 2006.).4 A rehabilitációban kezelendõ fõbb lelki problémák: elvesztett egészség, a korábbi önmaga és lehetõségei miatti gyász, testkép-, testfunkció-, énképváltozás, düh, bûntudat, nehezen kontrollálható halálfélelem, regresszió, érzelmi okok miatt intellektuális gátlás, elvesztett biztonságérzet (egyszerre érzi magát tehernek és kiszolgáltatottnak), fantomérzések, fokozott fantáziatevékenység, ambivalencia önmaga, hozzátartozói, kezelõi iránt, szexuális nehézségek. A leggyakoribb kóros reakciók: túlérzékenység, hipochondria, a „mindent vagy semmit” gondolkodás, csodavárás, fluktuáló jellegû, részleges realitáskontrollvesztés, ún. funkcionális deperszonalizáció, pszichaszténiás, pszichoszomatikus reakciók. A betegségélmény feldolgozása, a hirtelen vagy fokozatosan kialakuló betegség okozta érzelmi trauma az un. poszttraumás stressz betegség kialakulásához is vezethet azonnal, vagy rövid idõvel a diagnózis, a gyógyulási lehetõségek, maradandó károsodás, gyógyíthatatlan állapot közlése, megértése után. A tünetek elmúlhatnak, visszatérhetnek, évek múlva is akár krónikussá válhatnak. Azon személynél alakul ki, aki: 1. „Olyan eseményt élt át vagy olyannak volt tanúja, vagy olyannal szembesült, amelyben valóságos vagy fenyegetõ haláleset, súlyos sérülés vagy a saját vagy mások testi épségének veszélyeztetése valósult meg. 2. A személy erre intenzív félelemmel, tehetetlenséggel vagy rémülettel reagált.” (DSM IV).5 Tünetek több mint egy hónapja fennállnak: a trauma önkéntelen újra élése elõtörõ emlékekben, álmokban, rémálmokban. A traumával összefüggõ ingerek tar-

4 5

Riskó Á.: Pszichológiai folyamatok a rehabilitációban. In.: Huszár I.–Kullmann L. –Tringer L.: A rehabilitáció gyakorlata. Medicina Kiadó, Budapest, 2006. pp. 38. Bíró S. dr.–Barányi O. dr.–Juranovics I.dr.–Kovács M. dr. (fordította): DSM-IV Diagnosztikai kritériumai zsebkönyv. Váci ÁFÉSZ Nyomda, Kiadja: Animula Egyesület pp. 176.

158


tós kerülése és az általános válaszkészség megbénulása, állandó készenlét és figyelem. Kis százalékban krónikus lefolyásúvá alakul át, és tartós személyiségváltozáshoz vezethet. 3.1.2. A hozzátar tozók Amikor kiderül, hogy a sérült állapot csak javítható, de nem megszüntethetõ, súlyos megrázkódtatást, krízist él át a család is. Számos, elõre szinte alig áttekinthetõ, tartós életmódváltozást jelent az életükben. A családtagokból bûntudatot, vétkességi érzéseket válthat ki, ami fokozott ápolási késztetettséget aktiválhat, így a beteg még inkább betegszerepbe kényszerül, akár tartósan is. Az addig kialakult családszerkezet átalakul, új családi egyensúly jön létre, ami jelentheti: a családi erõforrások mozgósítását, szerepek átfogalmazódását, a családtagok szorosabb összefogását, de szét is eshet a család (pl. valamelyik fél nem vállalva a helyzetet „kilép”, válik). A család izolálódhat, élettere beszûkülhet, ha csak a segítõ szakemberekkel, néhány tudatosan erre vállalkozó baráttal találkozik. Lelki és fizikai értelemben többlet erõforrásokra van szükség. 3.1.3. A szakemberek: az or vos és a gyógyító team többi tagja A nem verbális és verbális kommunikáció a rehabilitációt segíti, ha beteg-centrikus, nyitott kérdések is elhangzanak, az orvos és a személyzet empatikus és bátorító, a beteget partnerként kezeli, bevonja a döntésekbe, és a kölcsönös együttmûködésre épít. Szuggesztiós alapviszonyulással a beteg saját lelki erõforrásainak mozgósítását szolgálja. Az autoriter tekintély helyett a szakmai tekintélyt igyekszik kivívni magának. 3.1.4. Sorstársak A krónikus betegséghez való kényszerû alkalmazkodást, a megküzdõ képességet nagymértékben erõsítik a kedvezõ minõségû és számú családon kívüli emberi kapcsolatok. A sorstársakkal való találkozás (pl. önsegítõ csoportban) az információk bõvítésén, gyakorlati tanácsokon túl az egymásra utaltság és elfogadottság érzését adhatja, buzdítást, reményt, az önértékelés fokozását jelentheti. A rosszabb állapotban lévõvel találkozva az egészségkárosodott ember a saját állapotának nagyobb megbecsüléséhez juthat el. 3.2.

A krónikus betegséggel való megküzdés (coping)

A megküzdési mechanizmusok tudatosak, kívülrõl jövõ veszélyek, fenyegetettség esetén aktivizálódnak. Belsõ kontroll pozícióban a személy azt éli meg, hogy az élete eseményeire befolyással bír. Ez a pozíció jobb érzelmi és egészségi állapottal, sikeresebb megküzdéssel, teljesítménnyel társul. Az oki kontroll, mint problé159


mafókuszú megküzdés, a problémát kiváltó tényezõre összpontosít, azt próbálja megoldani. Krónikus betegség, megváltozott munkaképesség, sérült állapot fennállása esetén egyik kontroll sem mûködtethetõ, mivel egészségi állapotának alakulására nincs, alig van befolyása a betegnek (belsõ kontroll nem mûködtethetõ), a problémahelyzet oka, az egészségcsökkenés ténye pedig nem változtatható (oki kontroll nem alkalmazható). Az érzelmi állapotot kedvezõen befolyásolja, ha a személy az ok (a betegség, sérült állapot) következményei feletti kontrollt, és/vagy az áttolt kontrollt gyakorolja. Kiemelt jelentõsége az áttolt kontroll alkalmazásának van: a figyelem átváltása a betegségrõl az élet nem fenyegetett területeire, amelyek nincsenek, vagy kevésbé vannak a betegséggel közvetlen kapcsolatban. Ezeken a területeken belsõ kontrollos pozícióban megélheti a személy, hogy ezen életeseményeire befolyással bír. 3.3.

Fõbb intervenciós lehetõségek

Betegtájékoztatás, folyamatos betegedukáció (egészségnevelés), teherbíró orvos-beteg kapcsolat. A legtöbb szomatikus orvosi rehabilitációs programban a rendszeres gyakorlás a hatékonyság alapfeltétele, melyhez szükséges a beteg akarata, fegyelmezett kitartása. Pszichológus segítsége válhat szükségessé, hogy a beteg kellõ lelki erõnlét hiányában ne adja fel saját readaptációjának lehetõségét. Fontos a korai pszichodiagnosztikai szûrés, a minél koraibb pszichológiai beavatkozás megkezdése többek között a stresszkezelés, a megküzdõ képesség növelése céljából. Pszichoterápiás beavatkozások: krízisintervenció, egyéni-, csoportpszichoterápia. S lehetõleg a családpszichoterápia, mely többek között a krónikusan beteg, sérült személy családi kapcsolatainak helyreállítását célozhatja meg, a minden családtag számára legoptimálisabb új családi egyensúly kialakítását, megszilárdítását, a betegség, a sérülés tényének és következményeinek beépítését a családi identitásba. Minden családtagnak legyen helye, „különleges” helye a családban. Fontos támogatni a sérült egyént is, hogy önállóságának kialakítása, a tartós betegség kialakulása után az újra kialakítása és megõrzése mellett megtartsa azokat a csatornákat a családdal, melyekre a sérülése következtében nagyobb szüksége van, mint az életkorából, anyagi helyzetébõl stb. adódóan egyébként lenne stb. Esetleg pszichiátriai, esetenként gyógyszeres terápiára is szükség lehet. Adekvát lelki támogatásban (pszichoterápiában) is részesülõ személyek érzelmi reakciói általában enyhébbek, kevésbé válnak krónikussá. Egyes betegségeknél beavatkozási hangsúlyok még: 1. A veleszületett csontrendszerbetegség: törpenövésû emberek, ill. az izomzat rendellenességei és betegsége progressziójának egyes szakaszaiban (járóképes, a kerekesszékre áttérés idõszakában, a túlélési szakban) jelentkezõ különbözõ lelki nehézségekben igényelhetnek szakszerû segítséget. 160


2. Reumatológiai betegek: a rheumatoid arthritises betegek állandó fájdalommal élve depresszívvé váló betegek igényelnek szaksegítséget, a gerincbetegek pszichoterápiája (autogén tréning, progresszív relaxáció, Alexander féle reedukatív relaxáció) leginkább a fájdalom szindróma megelõzését szolgálja. 3. A kardiológiai betegek rehabilitációjában is fontos a pszichológiai intervenciók alkalmazása már a korai fázistól: a postinfarctusos depresszió, a szorongásos tünetek, az „A” típusú viselkedésmintázat felismerése és kezelése, a betegek saját betegségükkel kapcsolatos aktív hozzáállásának kialakítása céljából. („A” típusú összetett viselkedés mintázat a koszorúér megbetegedésre hajlamosít, kártékony a házasságra, családra: túlzott versengésre való hajlam, idõsürgetettség, hajszoltság érzése, a megnyugvásra képtelenség, ellenségeskedés, állandó elégedetlenség, bizonyos élethelyzetekben gyakran szélsõséges reagálás. Feltevés: az „A” típusosság a szimpatikus arousal és a szív-érrendszeri válaszkészség fokozódásához, ennek következtében idõvel organikus megbetegedéséhez vezethet.) Az egyéni pszichoterápiához képest a pár-, család-, csoportpszichoterápia (autogén tréning), (orvos jelenlétével) témacentrikus csoportbeszélgetés által nyerhetõ többletek: jobb interperszonális kapcsolatok kiépítéséhez, stresszkezeléshez, az „A” típusú magatartás módosítására alkalmas kommunikációs technikák tanulása, begyakorlása. Az adaptívabb attitûdök, magatartásminták tovább érvényesíthetõk az önsegítõ csoportokban. E módszerekkel a tartós negatív állapotok, a hosszú távú negatív következmények megelõzhetõk, a biológiai rizikófaktorok, a prognózis is kedvezõen befolyásolható. 4. Az agyállomány sérülésén átesett személyek rehabilitációja interdiszciplináris team (rehabilitációs szakorvos, gyógytornász, neuropszichológus stb.) által történik: koponyasérülések, mechanikus behatás (pl. baleset), az agy vérellátásában bekövetkezõ katasztrófák (pl. vérzések, agyi infarktusok), operábilis agyi betegségek (pl. daganatok), valamely kórfolyamat lezajlása után visszamaradt agyi sérülések következményei a mozgásszervi tüneteken túl a legkülönbözõbb módon érinthetik többek között a kognitív funkciókat (figyelem és memória deficit, téri-vizuális zavar és/vagy a végrehajtó funkció zavara stb.), a beszédet, a személyiség egészét. A további életmenetre döntõ jelentõségû a neuropszichológus által történõ korai pszichodiagnózis felállítása, a funkcionális zavarok pontos megállapítása, és az arra épülõ célzott kezelés, fejlesztés azonnali megkezdése. 5. A rehabilitáció speciális területe a daganatos betegek pszichoszociális rehabilitációja: Története: Magyarországon 1960-as évektõl jelentek meg a klinikai szakpszichológusok, pszichiáterek az onkológia területén. 1988-tól onkopszichológiai ambulancia mûködik az Országos Onkológiai Intézetben. 1994/95. Magyar Nemzeti Rákkontroll Program és a klinikai pszichológia 1998-as szakmai protokollja szerint az onkológiai gyógyító csoport multidiszciplináris, tagjai közé tartozik: a klinikai szakpszichológus és/vagy a pszichiáter 161


és/vagy a szociális munkás és/vagy a mentálhigiénés képzettségû szaknõvér. Komoly segítséget nyújtanak a lelkészek, a képzett önkéntes segítõk is. „A klinikai tapasztalatok és a kutatások bizonyítják, hogy a daganatos betegségek kivizsgálásának és kezelésének kedvezõtlen pszichoszociális hatásai miatt a betegek fele lelki támogatást, negyede szakszerû pszichoterápiás kezelést, és/vagy pszichiátriai gyógyszeres kezelést igényel, természetesen pszichodiagnosztikai kivizsgálás és az együttmûködés iránti motiváltság alapján.” (Riskó Á. 2006.)6 Ennek hiányában az onkológiai betegek 50–80%-a pszichésen sérül, a késõbbiekben krónikussá váló tünetek lépnek fel, a hozzátartozók életminõsége is romlik. A tudattalan lelki védekezõ mechanizmusok (projektív identifikáció, tagadás, lelki regresszió, elfojtás, projekció, racionalizáció, deperszonalizáció) lehetõséget és idõt adhatnak a személy betegséghez való alkalmazkodásához, de a túlzott, hosszas alkalmazásuk szakszerû segítség (pl. pszichoterápia) nélkül kórossá válhat. A daganatos betegséghez való fõbb alkalmazkodási módok: tagadók, a harcos lelkek, a sztoikus elfogadók, a szorongásos és depresszív reakciót nyilvánítók, akik úgy érzik, nincs segítségükre senki, helyzetük reménytelen. Egyesek szerint a küzdõ és tagadó betegek túlélési esélyei jobbak, mint a reménytelenséget érzõké. A betegség egyes szakaszaiban a fõbb lelki problémák változnak: a szûrés, kivizsgálás, a diagnózis közlése, mûtét és/vagy kezelés, tartós tünetmentesség, visszaesés, palliatív gondozás, terminális szakaszokban. (Pl. a diagnózis megtudása miatt kialakuló félelmek: halálfélelem, félelem a függetlenség elvesztésétõl, a mûtétektõl, kezelésektõl, a testi integritás sérülésétõl, a testkép/testi funkciók megváltozásától, a fájdalmaktól, az alkalmazkodási nehézségektõl.) Az aktuális probléma megoldását segítõ pszichológiai tanácsadás mellett a rehabilitációban alkalmazott módszerek lehetnek: páciens/hozzátartozó-edukáció, pszichoterápiás célzatú mozgás-, kreatív terápia, szupportív pszichoterápia, egyéni és csoportos pszichoterápia, krízisintervenció. A gyógyult betegek, önkéntes segítõk irányításával, részvételével a klubok a példamutatás, a problémamegosztás, bíztatás érzését adhatják. Az otthon gondozott, a haldokló betegek optimális életminõségének fenntartása elengedhetetlen, a terminális állapotú betegeknek is a halálukig (Hospice) személyre szóló figyelmet, teljes körû gondozást kell kapniuk. Otthonápolási szolgálat, ambuláns, ill. bentlakásos hospice. A betegek, a családtagok, gondozók lelki támogatása és a szakemberek szupervíziója, a kiégési szindrómáról széleskörû tájékoztatása, onkopszichológiai képzése, tréningje szükséges. Esetleges pszichoterápiás ellátása. 6. A rehabilitáció sajátos területe a gyemekkori habilitáció, rehabilitáció.

6

Riskó Á.: A daganatos betegek pszichoszociális rehabilitációja. In.: Huszár I.–Kullmann L. –Tringer L.: A rehabilitáció gyakorlata. Medicina Kiadó, Budapest, 2006. pp. 238.

162


4. A különbözõ sérült állapotok hatása a személyiség fejlõdésére, intervenciók a rehabilitációban Látási, hallási, értelmi fogyatékosság, mozgás-, beszédfogyatékosság, érzelmi, akarati, továbbá a halmozottan fogyatékos, sérült állapotok. Vakság, gyengénlátás: A látásvesztés idõpontjától, fokától, okától függõen az alábbiak különbözõ mértékben lehetnek jellemzõek: • Hallás: A hallási analizátor a környezethez való alkalmazkodásban több helyen nyer felhasználást, mint a látónál, így a nagyobb gyakorlás eredményeképpen differenciáltabb mûködésre válik képessé, kompenzatív jellegû funkciótökéletesedés jön létre. A gyengénlátó embernél a látási és hallási analizátorok között munkamegosztás alakul ki. • Tapintás: A tárgyakat tapintás útján ismeri meg, egyidõben mindig csak a forma egy kis részletét érzékeli, majd az emlékezetben megõrzött részeket kell egésszé szintetizálnia. • Figyelem: jobban rákényszerülnek arra, hogy tudatos figyelemmel irányuljanak a külvilág ingerei felé, mint a látók. Fontos helyzetekben figyelmük elmélyült és tartós, finom megkülönböztetésekre képesek. Szándékos auditív figyelmük differenciáltabb és szélesebb terjedelmû, mint a látóké. • Emlékezet: Az életük késõbbi szakaszában megvakult személyek vizuális emlékképei megerõsítés nélkül elhalványulnak. A vak emberek verbális emlékezete a mechanikus rögzítés területén jobb, mint a látóké. Emlékezeti fölényüket a verbális emlékezet fokozott gyakorlásának következtében elõálló kompenzatív jellegû funkciókifinomodás magyarázza. • Gondolkodás, beszéd: Az elvont gondolkodás és a beszéd fejlõdésében nincs különbség a vakok és látók között, azonban a látás kiesése miatt a valóságról szerzett tudás és tapasztalatszerzés lelassult és jelentõsen leszûkült a vak személyek esetében. A vak ember szavai, nyelvi kifejezésformái mögött legtöbbször létezik valamiféle jelentéstartalom, de ez nem olyan sokrétû és gazdag, mint a látók fogalmi általánosításai, és más jellegû, hiányosabb érzékleti tapasztalatokat foglal magába. • Intelligencia: Egyrészt a látóideg és retina megbetegedései gyakran összefüggnek idegrendszeri károsodásokkal, így több közöttük a cerebrális sérült, az értelmi sérültek száma. Továbbá elhanyagoló nevelési körülmények között másodlagosan kialakuló mentális retardációt (lelassult fejlõdést) figyelhetünk meg. Másrészt az átlagon felüli intellektus kifejlõdésében nagy szerepe van an163


nak, hogy a látási analizátor sérülése miatt hamarabb kényszerül a személy a megismerés folyamatában absztrakciókra, intellektuális érdeklõdésre, mint a látó. A beszédnek (az értelem privilegizált eszköze) sokkal nagyobb jelentõsége van egy vak ember életében, mint a látóéban. Jelentõs momentum az is, ha egy vak gyermeknél bizonyos képességeknek, tehetségnek a csíráját észreveszi az odafigyelõ környezet, sokkal nagyobb gondot fordítanak a fejlesztésére, mint a látó gyerekeknél. (Módszeres fejlesztés hatására az intellektuális teljesítményekben nagyfokú javulás mutatkozik). • Személyiség: A látássérülés következtében megváltozik az emberi alapszituáció, minden dolog átértékelõdik. Az észlelési kör jelentõsen beszûkül (a környezõ világ megismerésében fokozott a tapintás szerepe, ami mindig akarati cselekvés, mivel a környezet észlelése nem önkéntelen, mint ép látás esetén.) A látássérülés sajátos mozgás- és cselekvésbeli korlátozottságot is jelent (sok aktivitásra való alkalom kiesik, az esetleges élénk temperamentum idõvel lefokozódik). Akadályozott kifejezõ mozgások, csökkent mimika. A látássérült embernek az intellektuális képességeitõl függõen intenzívebb, vagy kevésbé intenzív a látóktól való függésbõl, a kiszolgáltatottságból adódó feszültség-élménye. Siketség, nagyothallás: A hallássérülés bekövetkezésének idõpontjától, súlyosságától, okától függõen az alábbiak különbözõ mértékben lehetnek jellemzõek: • Érzékelés: A hallási analizátor tájékozódási reakciót kiváltó funkcióját a látásnak és a vibrációs érzékelésnek kell átvennie. A siket ember optikai megfigyelõképessége, a csekély eltérések gyors és biztos megfigyelése jobb az ép hallásúakénál. Praktikus élethelyzetekben fejlett vizuális érdeklõdése, próbálkozási kedve helyzetismereti fölényt adhat a hallóval szemben. Vibrációs érzékenysége a hallókéhoz képest nagyobb a kompenzatorikus kifinomodása miatt. • Figyelem: Vizuális figyelmi típusba tartoznak. • Emlékezet: A siket emberek szóbeli emlékezete olyan szavak megjegyzésében jobb az ép hallásúakénál, amelyeknél felidézhetik a látási és tapintási képzeteket is; a vizuális és motoros emlékezet területén is jobbak a teljesítményeik vagy azonosak az ép hallásúakéval, ha nincs lehetõség a szóbeli rögzítésre; az ép hallásúak jobbak a hallási képzeteket jelentõ szavakra és az ismeretlen jelentésû szavakra való emlékezésben, illetve ahol lehetõség van a szóbeli rögzítésre is; nincs különbség a tárgyakra, számokra, érzelmi állapotokat jelölõ szavakra való visszaemlékezésben. • Gondolkodás, beszéd: A hangos beszéd nélkül kialakult gondolkodás szemléletes, az absztrakt gondolkodást nélkülözõ hétköznapi, érzéki elemekhez tapadó világképhez vezet. A tapasztalatok integrálása a beszélt nyelv használata nélkül hiányos. A jelnyelvnek nem gondolkodási, hanem közlési funkciója van. Fõneveket, gyûjtõfogalmakat, viszonyításokat stb. nem tartalmaz, jelen idejû. A látható dolgok, jelenségek kifejezésére korlátozódik. A siketnéma em164


ber “anyanyelve a jelnyelv marad” valószínûleg akkor is, ha megtanul beszélni. • Intelligencia: A halláskárosodás az intellektuális teljesítményekben elmaradást idéz elõ, de nem zárja ki a kimagasló intelligenciát. Az értelmesség fejlõdésében vezetõ szerepe van a szakszerû foglalkoztatásnak és a hangos beszédre való tanításnak. • Személyiség: A siketnémaságot, mint személyiségalakító tényezõt kell tekinteni. A nagyothallók világából hiányzik a finomabb akusztikus elem, a környezetükkel való kapcsolatuk optikai jellegû. A siket ember számára a környezetében felbukkanó jelenségek konkrétumokhoz kötöttek, elszigeteltek, így világképe szaggatott, töredékes, átélései szegényebbek lehetnek. Hiányzik a hangok eligazító, jelentést adó, segítõ szerepe a mindennapokban, nehezített a dolgok, jelenségek összefüggéseinek megértése, megzavart a személyekhez, helyzetekhez, a dolgokhoz fûzõdõ érzelmi viszonyulása. Hiányzik a beszéd, mint a lelki feszültség levezetésének eszköze is. Mások igényeirõl a személy csak korlátozottan szerezhet tudomást, mások egymás közti beszéde kiesik számára, erõs lehet a magára maradottság élménye. Fennáll a külvilágtól való elszigetelõdés tendenciájának veszélye. A tapasztalatok alapján elmondható, hogy a siket ember a neki megfelelõ munkában jó és megbízható munkaerõ, egyes vélemények szerint szorgalma, kötelességtudása kiemelkedõ. Mozgássérülés: • Megismerési és gondolkodási funkciók épek. • Az intelligencia fejlõdését zavarja a mozgási akadályozottság (észlelési kör beszûkülése), a hosszú kórházi kezelések alatti tartós hospitalizáció, a fizikai rendellenesség átélésébõl fakadó személyiségsérülések. Ugyanakkor növeli az intellektuális tevékenységek iránti érdeklõdést a fizikai munkára való alkalmatlanság tudata. • A személyiségfejlõdés nehézségei abból fakadnak, hogy a mozgássérült ember a cselekvési akarati funkcióiban hátráltatott, a fizikai felépítettsége, megjelenése, testsémája más. Lényeges kérdések: 1. Hogyan viszonyul a mozgássérült egyén a saját testéhez? 2. Hogyan viszonyul a környezet a mozgássérült testéhez? 3. Mi a környezet véleményének hatása a mozgássérült emberre? Pszichés fejlõdését tekintve veszélyeztetett, de ez a veszélyeztetettség a környezet helytelen magatartásának hatására jön létre. Félelemkeltõ élmények, a hosszú kórházi tartózkodás hospitalizáló hatása is jelentõs lehet. A családtagok tanácstalansága, bizonytalansága az elhanyagolás és kényeztetés közti ingadozásban nyilvánulhat meg. Erre reagálva a mozgássérült ember hol részvétet akar kelteni, hol akár az ésszerûség határán is túl, ragaszkodik az önálló próbálkozásaihoz. A környezet nem jelent “követendõ mintát”, viszonyítási alapot, így neki magának kell megtalálni az önmagával szembeni követelmények helyes mértékét. A sérült 165


állapot felismerésével, átélésével kifejlõdik a kisebbségi érzés és a kompenzációs törekvésekbõl származó nagyratörés közötti ingadozás. Az érzelmi bizonytalanság lassan alakul át belsõ kiegyensúlyozottsággá. E fejlõdés feltétele a mozgássérült állapottól való gondolati függetlenedés, a környezet helytelen magatartásával szemben a belsõ függetlenség kialakulása, az értékek átértékelése, eszmei, személytelen értékek megragadása. Vannak olyan mozgássérült emberek, akik pszichés vonatkozásban magasan az átlagember fölé emelkednek. Értelmileg sérült állapot: Az oligofrénia az intellektus irreverzibilis károsodása. Az alacsonyabb értelmi szint az ép értelmû egyénekhez képest más pszichés struktúrát hoz létre: a különféle készségek és képességek egyenlõtlensége jellemzõ, ami egyénenként más és más. Az egyes pszichés funkciók közt mutatkozó fejlettségi szintkülönbség, mely az oligofrén személyiség legjellemzõbb tünete lehet, a sérülés súlyosságának növekedésével sokkal inkább kifejezett: • Látás: Az értelmi sérülést okozó kórfolyamatok gyakran a látószerv zavarait is elõidézik. Jellemzõ lehet a színlátás, formalátás zavara, az érzékelési idõ megnövekedése, az érzékleti integráció zavara, érzékelési rigiditás. • Hallás: Az értelmi sérüléshez vezetõ kórfolyamat közvetlenül károsíthatja a hallási analizátort, illetve a hallási analizátor épsége ellenére a hallási figyelem vagy a hangingerek feldolgozásának központi zavara megnehezíti a hangingerek érzékelését. • Figyelem: A figyelem terjedelme szûk, nem tartós, szétszórt, hullámzó. Az értelmi sérülés súlyosságával romlik a figyelmi teljesítmény, gyakori a kevés és hibás eredmény. Hiányzik a figyelemmegosztásra való képesség. A mentálisan sérültek egy részének viszont figyelmi teljesítménye azonos az épekével. • Emlékezet: Az emléknyomképzõdés leszûkül az egyik vagy másik érzékelési csatornára, s ezek nem támogatják egymást. Fennáll a tanulás motivációjának zavara is. A mechanikus tanulás jellemzõ: az értelmileg sérült ember azt tanulja meg, ami a környezetében gyakran ismétlõdik. • Gondolkodás: Világátélési módjuk az érzékletes elemekhez tapad, a “konkrét világban élnek”. A mindennapi élethelyzetekkel összefüggõ feladatokat gyakran jól oldják meg. Cselekvésközpontúság, emberközpontúság, szubjektivizmus jellemzi a gondolkodásukat. Az összefüggések felismerése, felsõbb fogalmak kialakulása szegényes vagy hiányzik, absztrakt fogalmakban való gondolkodásra nem képesek. Tér és idõbeliség átéléseik beszûkültek. Sokuknál a lassúbb pszichomotoros tempó és/vagy gyenge figyelemkoncentráció és egyéb okok következtében a kéz- és ujjügyesség jóval az átlag alatt marad. • Személyiség: Az értelmileg sérült állapot a teljesítmény csökkenése mellett az egész személyiség módosulását is jelenti, természetesen más-más sajátosságokat mutatva, a kóroki tényezõ, a kórforma, a sérülés súlyossága szerint. Az intelligencia jelentõs szerepet játszik a magatartás szabályozásában. Az intellektuális kontroll csökkenése miatt az affektív, érzelmi elemek elõtérbe kerülhet166


nek. Az enyhébb fokban sérült ember egész magatartásában a sorozatos teljesítménybeli kudarcok romboló hatásaként depresszív vonásokat alakíthat ki, vagy agresszív úton keres magának kompenzációt. A mindennapi tapasztalattal, mechanikus begyakorlással összefüggõ ismeretek terén a teljesítménye jobb, mint az egyéb területeken. Azonban az élethelyzetek, szituációk „fel nem ismerése” az események, a környezet által befolyásolhatóvá, sodorhatóvá, kihasználhatóvá tehetik. A társadalomba való beilleszkedése nehezített. Külsõ jegyekben, megjelenésben lehet ép, de gyakoribb, hogy a testi eltérõ jegyek halmozottan fordulnak elõ. Többnyire jellegzetes, sajátos a mozgáskép (túlmozgás, mozgássztreotípiák, mozgásszegénység stb.). Fontos differenciáldiagnosztikai feladat az értelmi sérülés elkülönítése az ép értelmi képességek mellett elõforduló egyéb deficitektõl: pl. az agykárosodás miatt egy-egy részképességnek egyoldalú, “kiesésszerû” gyengesége (pl. dyslexia, dysgrafia, dyscalculia, ill. valamennyinél elõfordulhat a teljes képtelenség is), továbbá, minimális cerebrális diszfunkció, kedvezõtlen szociokulturális tényezõk következtében meglassúbbodott értelmi fejlõdés, funkcionális analfabetizmus, érzékszervi és egyéb károsodások, halmozottan elõforduló sérülések stb. A sérült állapot megélése a lélektani valóságban: A születéstõl fogva, vagy egészen fiatal koruk óta sérült embereknél fennállhat a kora gyermekkori hospitalizációs jellegû károsodás a hozzá nem értõ közvetlen környezet hatásaként: a károsodást túl vagy alulértékelõ, túlvédõ, mások elõtt rejtegetõ, mozgásban korlátozó, túlzottan kiszolgáló, önállóságot akadályozó, a kapcsolatteremtést nem szorgalmazó viselkedés következményeként. Ha a sérülés a személyiségfejlõdés érettebb idõszakában következik be, akkor a már kialakult személyiséget érinti, intenzívebb „felismerési sokkot” vált ki, krízishelyzet áll elõ. Másképp kell élnie, mint eddig, de még nincsen semmilyen megoldása rá. Ez a lélektani helyzet, melyet a sérült ember családtagjai is átélnek, a gyászolás folyamatához hasonló. A krónikusan beteg, sérült állapot, mint lényeges, tartós tény, elszigeteltségi, frusztrációs, börtönszerû alaphelyzethez vezethet szociális környezetben, hisz a frusztrációt (valamely szükséglet, cél meghiúsulása, akadályoztatása következtében támadt feszültséget) nem külsõ körülmények okozzák, hanem a személybõl magából fakad, ezért nem tud kilépni belõle. Az aktuális frusztrációkkal szemben érzékenyebbé válhat. Ha az aktuális frusztrációt a sérültségével kapcsolatosnak tartja az egyén, a levezetetlen feszültség a pszichés alkalmazkodóképességét egészében véve terheli meg és gyengíti. A sérült ember a tágabb környezetben gyakran megtapasztalja az épek nem természetes magatartását: a túlzott tapintatosság, segíteni akarás, sajnálkozás, türelmetlenség, kihasználás, és a gúny is elõfordul. Rehabilitáció történetébõl részletek: 1. Elsõ intézmény hazánkban 1817-ben létesült vakok számára, 1826-ban pedig a Pesti Vakok Intézete. 1898-ban elõször a vakokat támogatók tömörültek a Vakokat Gyámolító Országos Egylet elnevezés alatt, 1960. óta mûködik Va167


kok és Csökkentlátók Országos Szövetsége (mára, 1976-tól Vakok és Gyengénlátók Szövetsége elnevezésre módosult). 2. Magyarországi siketoktatás Cházár András (1745–1816) nevéhez kötõdik. 1887-ben az Egyetértés Társaskör az elsõ szervezkedés. Ma mûködik a Siketek és Nagyothallók Szövetsége. 3. Magyarországon Petõ András a mozgásterápiás osztályán konduktorok által alkalmazott módszerével, mely sajátos átmenet az orvosi és pedagógiai tevékenység között, nemzetközi hírnevet szerzett. Hazánkban 1969-tõl folyik konduktorképzés, ma fõiskolai szinten. 4. Frim Jakab 1875-ben létesítette az értelmi fogyatékosok elsõ magyar intézetét, õ használta elõször a gyógypedagógia elnevezést. Gyógypedagógus képzést Bárczi Gusztáv 1942–63-ig irányította. Intervenciós lehetõségek: Valamennyi sérült (fogyatékos) állapotú személy jövõ életére nézve döntõ fontosságú az idejekorán megállapított pszichodiagnózis, a standard eljárásokon alapuló teljesítménytesztek felvételével a részképességek szakszerû pontos bemérése. Személyiségvizsgálatra is sor kerülhet. A pszichológus által felállított részletes (személyiség-, és) képességprofil kiindulási alapot ad a fejlesztéshez, (érzékszervi sérülésnél) a kompenzáló, (mentális sérülésnél) a korrekciós, (beszédsérülésnél) regenerációs, (beszéd-, mozgás-, érzelmi-akarati sérülésnél) gyógyító nevelés-oktatáshoz a tiflo-, szurdo-, szomato-, pszichopedagógiai, oligofrén, logopédia szakos gyógypedagógus tanár számára, természetesen a gyógypedagógus által használt saját felmérõ eljárások, eszközrendszer mellett. Szükséges a fogyatékos, sérült személy gyógyító nevelése, gyógypedagógiai fejlesztése, életvezetési tanácsadás biztosítása (pszichoterápia). Speciális foglalkoztatási szükségleteknek megfelelõ munkakörülményeket és munkafeltételeket tartósan biztosító célszervezetnél történõ munkavégzés, esetenként, idõszakosan integrált foglalkoztatás. Különbözõ civil szervezetek nyújtotta szabadidõs elfoglaltságok, sorstársakkal való találkozási lehetõségek. Pszichoterápia: lehetõleg családpszichoterápia, és a hozzátartozók számára is bármikor elérhetõ szupportív pszichoterápia. A sérülés tényén túl a legfontosabb hangsúlyok lehetnek: a sérülés természete, súlyossága, szembetûnõ volta, bekövetkezésének idõpontja, a betegség lefolyása, a gyermek neme, a testvérek száma és egészségi állapota, a születési sorrend, a szülõk életkora, iskolázottsága, a család nagysága,, aktuális életszakasza, a család többi tagjának elérhetõsége, általános egészségi állapota, a család lelki és anyagi erõforrásai, életstílusa, a család és a környezõ világ értékrendszere (a valláshoz való viszonya), a rendelkezésre álló információk s azok elérhetõsége, felhasználhatósága, a családot körülvevõ tágabb közösség. Felmerülhet a fogyatékos személyeket befogadó szociális intézetben való elhelyezés is (pl. a hozzátartozók „kifáradása” vagy elhalálozása esetén). 168


5. Mentális és viselkedési rendellenességek, rehabilitáció 5.1.

Oligofrénia, mentális retardáció (ér telmi fo gyatékosság, ér telmileg sérült állapot F70-F79) 7 (BNO X) az intellektus irreverzibilis károsodása

IQ 71–84: Marginális intellektuális mûködés IQ 70 vagy az alatti: aktuális adaptív mûködés deficitje vagy károsodása legalább 2 területen: kommunikáció, önmaga ellátása, családi élet, szociális/kapcsolati készségek, közösségi források felhasználása, önmaga irányítása, iskolai készségek, munka, szórakozás, egészség és biztonság IQ 50–69: Enyhe mentális retardáció (felnõttnél a szellemi kor 9–10 év) tanulási nehézségek, jó szociális kapcsolat fenntartása, közösségi aktivitás, munkavégzés irányítás mellett ellenõrzött körülmények között IQ 35–49: Közepes mentális retardáció (felnõttnél a szellemi kor 6–9 év) bizonyos fokú: iskolázottság, önállóság az önellátásban, adekvát kommunikáció IQ 20–34: Súlyos mentális retardáció (felnõttnél a szellemi kor 3–6 év) állandó támogatásra van szüksége IQ 20 alatt: Igen súlyos mentális retardáció (felnõttnél a szellemi kor 3 év) súlyosan károsodott: önellátás, vizelet- és székletürítési kontroll, kommunikáció, mozgás 5.2.

Pszichiátriai betegségben szenvedõk rehabilitációja

„Krónikus pszichiátriai betegek azok a mentális vagy érzelmi zavarral (organikus agyi szindrómák, skizofrénia, visszatérõ mániás-depressziós pszichózisok, paranoid és más pszichózisok) küzdõ személyek, akiknek betegségéhez más zavarok is társulnak, s krónikussá válva meghiúsíthatják néhány olyan, a mindennapi élethez alapvetõen szükséges képességeik, életfunkcióik kibontakozását” (Kosza Ida, 1996.),8 mint pl. az önmaguk gondozása és irányítása, az interperszonális kapcsolatteremtés képessége, ügyeik intézése, a képzõdés, szórakozás megterem-tésének képessége. A betegség megfosztja õket attól a lehetõségtõl, hogy önmaguk számá-

7 8

BNO X Zsebkönyv Budapest, 1998. Kosza Ida: A pszichiátriai rehabilitáció gyakorlatának kézikönyve. Akadémiai Kiadó, Budapest 1996. pp.31-32.

169


ra megteremtsék a gazdasági függetlenségüket. Skizofrénia megbetegedésben általában pozitív vagy negatív tünetek, ill. ezek keveréke jellemzõ. Pozitív: a normál pszichés funkciók túlzott (pl. gondolatrohanás, gondolatszökellés) vagy torzult elõfordulása. (pl. téveszmék a gondolkodási funkciók torzulása, hallucinációk az érzékelés torzulása). Negatív: a normális pszichés funkciók elvesztése vagy csökkenése (pl. csökkenhet a beszéd értelme, a spontán mozgás). Az elmebetegségek szubjektív élményét adják: a félelem és a zavarodottság érzése, összezavarodott énkép, a talaj elvesztésének érzése, a vonatkoztatás, hajlam arra, hogy bizonyos dolgoknak különleges jelentõséget tulajdonítsanak, távoli asszociációk, túlérzékenység a kritikával szemben, elkeseredettség és kimerültség. Lényeges hangsúlyok még: a másodlagos tünetek enyhítése, a társadalomban élõ mítoszok „lebontása”, a különbözõ kezelési lehetõségek, hatékonyságuk, (gyógyszerelés), betegséglefolyás és prognózis. Betegséglefolyás és prognózis: Az „egyharmadok” szabálya: legalább két éve skizofréniás tüneteket mutató betegek közül egyharmaduk: jelentõsen javul, nem tér vissza életük a megbetegedésük elõtti normális kerékvágásba, de többé-kevésbé elboldogulnak, gyógyszert nagyrészt nem kell szedniük, tudnak magukról gondoskodni, alkalmanként stresszmentes, alacsony stresszel járó munkát el tudnak látni, esetleg kapcsolatokat építenek, a tünetek idõnként elõtérbe kerülnek, de többnyire nem kerülnek kórházba. Második egyharmaduk: tüneteik kifejezettebbek, nagyobb törést jelent életükben a megbetegedés, rendszeres gyógyszeres, idõnként kórházi kezelésre szorulnak. A tüneteik mindig jelen vannak, hol súlyosabb, hol enyhébb formában. A terápiás programokon való részvételük alapvetõ jelentõségû, enélkül teljesen elszigetelõdnének. A mindennapjaik szervezését nem tudnák megoldani egyedül. Harmadik egyharmad: teljesen belerokkannak a betegségébe, a betegség igen súlyos formában jelentkezik, a tünetek súlyosak, állandóak, gyógyszeres kezelésre nem reagálnak, többségük õrzésre szorul. Nagyon magas gyógyszerdózisra reagálnak, melynél a gyógyszeres kezelés mellékhatásai olyan szinten okoznak állapotromlást, mint maga a betegség. Ezen csoporthoz tartozik a skizofrén betegek azon 10%-a, akik önkezûleg vetnek véget az életüknek. A családtagoknak meg kell békélniük azzal a fogyatékossággal, amit a szerettük életében a betegség okoz, meg kell tanulniuk örülniük: a családtagjuk tiszta pillanatainak, azoknak a képességeinek, amik még nem múltak el, s amikor a beteg családtagjuk apró sikert ér el. A rehabilitációt akadályozó tényezõk: • Premorbid hátrányok: a betegség kialakulását megelõzõen már meglévõek. Pl. alacsony intelligencia szint és képzettség, munkakarrier hiánya, szociális izoláltság stb. A legnehezebben változtathatók, leküzdhetõek. • Primer hátrányok: a betegségbõl adódó pszichopatológiai tünetek, reziduális tünetegyüttesek (pozitív tünetek – gyógyszeres kezelés, negatív tünetek – szocioterápia). • Szekunder hátrányok: a pszichiátriai beteggé nyilvánítás „megbélyegzetté” teszi a személyt (a társadalom széleskörû felvilágosítása fontos), a tartós kórházi 170


kezelés következtében hospitalizálódik a beteg (dependencia, önállótlanság, döntésképtelenség, ügyintézési és önálló életvezetési képtelenség alakulhat ki). Habilitáció, rehabilitáció: „A pszichiátriai rehabilitáció az a folyamatos és céltudatos tevékenység, mellyel a pszichiátriai beteg számára az optimális pszichés állapotot és pszichoszociális helyzetet, foglalkozásbeli valamint szabadidõ kihasználási készségeket kialakítjuk és fenntartjuk, reintegrálva a beteget adott társadalmi környezetébe.” (Horváth Sz., 2006.)9 Hosszú út vezetett a lelki betegségben szenvedõ emberek kezdeti ellátásától (a betegek biztonságos megõrzése, a társadalom megbízható védelme tõlük,) a társadalom szemléletváltozásán át (a korszerûbb gyógyszerek megjelenésével is) a lehetõ legoptimálisabb életkörülmények között élve a lehetséges legjobb életminõség elérésének célkitûzéséig. A pszichiátriai betegek rehabilitációjának történeti szakaszai, korszakai: Elsõ fázisa a pszichiátriai betegséget kísérõ misztikus elemek elutasítása, és betegségként definiálása. A gyógyítás nem papi, hanem orvosi feladat, a beteg gyógykezelést igényel (Hippokratész, Kr.e.460-370). • Francia példa után 1851-ben létesült az elsõ magyarországi magán elmegyógyintézet (Schwarczer Ferenc nevéhez fûzõdik), majd állami elmeosztályok, elmegyógyintézetek létesültek (pl. lipótmezei intézet 1868-ban), ahol a foglalkozásterápiák széles skáláját alkalmazták. • Nagy elõrelépés a (hetero-, és homofamiliáris) családi ápolási rendszer kialakítása. Belgiumban fejlõdött ki, Magyarországon 1905-ben vezették be. • Majd a gondozói hálózat kialakítása: – G. Kolb Erlangen-i pszichiáter 1908-ban megszervezte az elbocsátott betegek utógondozását (késõbb a megelõzésre is kiterjedt a tevékenységük). – Amerikában 1909-ben Clifford Beers (három elmegyógyintézetben is volt kezelt beteg) megalakította a Mentálhigiénés Nemzeti Bizottságot, ezzel mentálhigiénés mozgalmat indított el, laikusok és szakemberek célja a megelõzés mellett a kezelések humanizálása volt. – Fabinyi Rudolf „az intézeti pszichiátria helyett az élet pszichiátriáját” hirdette, létrehozta 1925-ben Budapesten az elsõ „Lélek- és Ideggondozót”. Célja volt egyrészt az intézetekbõl történõ korai elbocsátás, rendszeres ellenõrzés, másrészt a lehetõleg intézeten kívüli kezelés megvalósítása, megelõzés és utógondozás. • Munkaterápiás intézetek létrejötte: „aktívabb kezelés” módszerét Hermann Simon dolgozta ki Gütersloh-i intézet igazgatójaként, fontosnak tartotta a betegek rendszeres és strukturált foglalkoztatását, a munkaterápia mellett a szabad

9

Horváth Sz.: Pszichiátriai betegek rehabilitációjának intézményes formái. In.: Huszár I .- Kullmann L.–Tringer L.: A rehabilitáció gyakorlata. Medicina Könyvkiadó Rt., Budapest, 2006. pp. 286.

171


idõ terápiás célú kihasználását. Magyarországon 1950-es években alakult munkaterápiás intézetek: Intaházán (Benedek István: Aranyketrec), Simaságon, Pomázon. Bevezetésre kerültek szocioterápiás eljárások, a terápiás közösségek rendszere. Létrejöttek Szocioterépiás jellegû intézetek, nappali szanatóriumok, védõ munkahelyek, éjszakai szanatóriumok. • Családok és betegek érdekvédelmi szervezetei elmebetegek részére jóval elõbb megjelentek, mint más betegségben szenvedõk szervezetei. Pl. 1993-ban alakult ÉGISZ (Lelki Sérültek Országos Családi Egyesülete) betegek és családtagjaik számára. A Korlátozottan Cselekvõképes Személyek Hozzátartozóinak Érdekvédelmi Szövetsége (KESZ) a Mentálisan Sérült Emberek Családi Szövetségének Európai Konföderációja (EUFAMI) Magyar Nemzeti Ernyõszervezete. Nemzetközi kapcsolatok: WAPR (World Association for Psychosocial Rehabilitation) 90 ország, 1896, Magyarország alapító tag; Nemzetközi Rehabilitációs Társaság (RI, Rehabilitation International) 1922; ISPO (International Society for Prosthetics and Orthetics) 75 ország, 1970, Magyarország 1994-ben kapcsolódott be. Az intézményesült rehabilitációtól beszélhetünk a mai értelemben vett rehabilitációról. Korunk a rehabilitáció integrációs korszaka. Pszichiátriai akut, ambuláns ellátó és rehabilitációs intézményekben, átmeneti intézménytípusokban zajlik klinikai rehabilitáció. További rehabilitáció az egyéb elhelyezési formákban, kiegészítõ intézményekben folyik azon betegek számára, akiknek hiányoznak a lakóhelyi rehabilitációjuk feltételei, vagy a megbetegedésük súlyossága indokolja, hogy az átmenet, a lépcsõzetes fokozatosság biztosítva legyen a számukra. 1. Akut osztály: a legszûkebb értelemben vett akut fázis, zavart állapot védett-zárt körülmények között történõ elsõsorban biológiai terápiás módszerekkel történõ kezelése. A tünetek megszûnését követõen a beteg hazabocsátása vagy a rehabilitáció megkezdése céljából a krónikus osztályra utalása történik. 2. Ambuláns ellátás: ideggondozó, lelki gondozó intézeti hálózat sajátosan magyar modell: feladata a pszichiátriai betegek gyógykezelése, gondozása (gyakran élethosszig), otthonában látogatása, kapcsolattartás a családdal, házi orvossal. 3. Rehabilitációs osztály: akut osztályról, a beteg otthonából, más szálláshelyrõl, intézménybõl érkezhet, ha a relapsus mértéke nem igényel akut ellátást. A beteg aktív részvételével diagnosztikus és funkcionális felmérést követõen rehabilitációs programban vesz részt. A rehabilitáció végén az elbocsátást megelõzõen meg kell határozni a legmegfelelõbb elhelyezési formát, mely a legnagyobb valószínûséggel elõzi meg a betegségbe visszaesést. 4. Átmeneti intézmények: 4.1. Nappali kórház, szanatórium (szakambulancia vagy rehabilitációs osztály mellett létesülnek fõként): mûködése hasonló a rehabilitációs osztályéhoz, 172


4.2.

4.3.

5.

5.1.

5.2.

gondozást, gyógyítást jelent társadalmi környezetben maradva, a betegek állapotát naponta pszichiáter kontrollálja, gyógyszeres, szocio- és pszichoterápiás kezelésben részesülnek napi 8–12 órás ellátásban, fél–másfél éven át (akár táppénzes állományú státusban). Pszichotikus betegek enyhébb visszaesés esetén az otthonukból járnak ide gyógykezelésre, a kórházi nappali tartózkodás után védett környezetbe kerülnek, „van hová hazamenniük”. Nem jelentkezik a hospitalizálódás jelensége, nem mozdítja ki a beteget a társadalmi szerepeibõl. Megelõzi a nagyobb visszaesést, a kórházi bennfekvést. Az akut szak utáni rehabilitáció is történhet itt. Éjszakai kórház, szanatórium: a pszichiátriai fekvõbeteg ellátás sajátos formája, félúton van a kórház és a társadalomban való független életforma között. A pszichiátriai osztályról elbocsátott, de még segítségre, támaszra szoruló, fõként befogadó háttérrel nem rendelkezõ egyedülálló középkorú pszichiátriai beteg emberek befogadását szolgálja. E pszichiátriai betegek a betegségük természeténél fogva korábbi életviszonyaik között nem tudnának élni, gondozni kell õket továbbra is, védettségre van szükségük. Függetlenségre, az egyedüllétre, és a társaságra is szükségük van. Meg kell tanítani, hogy javult állapotukat önállóan meg tudják õrizni. Cél a részben vagy egészben visszanyert munkaviszony további fenntartása, önálló egzisztencia vagy a családhoz való visszatérés feltételeinek kimunkálása (a legtöbb beteg napközben dolgozik). Gyógyító célú foglalkoztató: a pszichiátriai gyógykezelés szerves része, célja a tétlenség elkerülése, másrészt elvonja a beteg figyelmét a patológiás tartalmakról, növeli a teljesítõképességet, javítja a szociális alkalmazkodást. Bármely emberi tevékenység felhasználható: munka, játék, mûvészeti tevékenység, sport stb. stb. Kiegészítõ intézmények: A rehabilitációban további lépcsõfokok az otthonteremtés és a munkavégzés dimenzióit ölelik fel. Magasabb szintû követelményeket, önállóságot feltételeznek, ugyanakkor némi védettséget is nyújtanak az alábbi elhelyezések: Védett szállás: munkásszállás jellegû, életvitelszerû tartózkodási lehetõség térítési díj ellenében. Readapatív foglalkozások, szociális tréningek, az önellátási funkciók szervezett formában történõ gyakorlása, közösségi terápiák a hangsúlyos intervenciók. Az együttélés szabályait aktív részvétellel, közösen, kell kialakítaniuk. Kisebb fokban, de szükséges a pszichiátriai szakmai háttér állandó jelenléte, a pszichoterápiás segítségnyújtás. Védett bérlemény: bérleti szerzõdés a fenntartóval létesül, néhány szobából álló lakásokban kvázi társbérletben laknak együtt véglegesen általában középkorú, vagy idõsebb tartósan javult állapotú betegek (pl. 2–4 szobás lakásban 4–8 ember lakik együtt). Nagy önállóság szükséges a betegek részérõl, a pszichiátriai kontroll ambuláns jellegû.

173


5.3. Védett lakás: a rehabilitált személy önállóan alakítja körülményeit, readaptációs támogatással, a pszichiátriai kontroll látogatási szintû. Az önálló egzisztencia megteremtéséig juthat el. 5.4. Védõ munkahely: munkaszerzõdéssel munkabérért termelõ tevékenységet végeznek. A munkaadói és munkavállalói feltételek folyamatos pszichiátriai kontrollja biztosítja a védettséget. 5.5. Rehabilitációs célszervezet: piacorientált tevékenység zajlik egyre nagyobb minõségi és mennyiségi követelményekkel. A pszichiátriai ellátás alkalomszerû és utógondozás jellegû, nem a munkakörülmények feltételeit, hanem a rehabilitált terhelhetõségét kíséri figyelemmel, a részmunkaidõ napi idõtartamára tesz javaslatot. 5.6. Átképzõ intézmények: képzetlen, szakképzetlen, vagy elavult képzettséggel rendelkezõ betegek képzését biztosítják. 6. Közösségi pszichiátriai ellátás, és a szenvedélybetegek közösségi ellátása: olyan önkéntesen igénybe vehetõ, hosszú távú, közösségi alapú, az ellátott otthonában, ill. lakókörnyezetében történõ gondozás, amelynek célja a pszichiátriai beteg gondozása és a pszicho-szociális rehabilitációja, ill. a szenvedélybeteg életmódváltozásának elindítása, segítése, folyamatos nyomon követése. Az átmeneti intézményekbõl azonban sokan nem képesek tovább lépni, nem jutnak lakáshoz, nem képesek szokványos munkahelyen helytállni, erõltetett rehabilitációjuk visszaeséshez vezet. 7. Szociális rehabilitációs intézmény: pszichiátriai és szenvedélybetegek számára fél–öt év idõtartamban bentlakással biztosítja a rehabilitációt. 8. Elme-szociális otthonok: önkormányzati határozattal meghatározott idejû tartózkodás, a gyakorlatban végleges elhelyezést is jelenthet. Olyan védett szállás, ahonnan a lakónak nem kell távoznia. Fõként idõs embereknek ajánlott, akik számára magasabb szintû rehabilitáció nem megvalósítható. A komplex rehabilitációs mentornak, mint a rehabilitáció sikerességét döntõen meghatározó segítõnek szoros kapcsolatot kell tartania a beteg érdekében: a családdal és/vagy a szállással, a háziorvossal, lelki gondozó hálózattal, kórházakkal, önkormányzatok szociális szerveivel, egyházakkal, más segítõkkel. A pszichiátriai rehabilitációban alkalmazott módszerek: 1. Pszichofarmakológia (pszichiáter szakorvos kizárólagos kompetenciája): a „finombeállítás”a gyógyszereknek a legalacsonyabb hatékony dózisának megtalálását jelenti, mely biztosítja a pszichés egyensúlyt, és lehetõvé teszi az aktív életmódot is. Mellékhatásoktól mentes tevékeny viselkedés kialakítása a cél. Fontos a kontroll fokozatos csökkentése mellett az önkéntes és önálló gyógyszerszedés elérése, akinél csak lehetséges. Egyesek szerint az elsõ epizód után 1–2 éves gyógyszerszedés javasolt, a második, sokadik visszaesés után 5 év kezelésre van szükség, mások szerint azonban a fenntartó kezelést a teljes élethosszig kell alkalmazni. 174


2.

3.

Pszichoedukációs program keretében a beteg és családtagjai megértik a betegség természetét, a rendszeres gyógyszerszedés jelentõségét a visszaesés elkerülésében. Ismeretnyújtással csökkenthetõ a családtagok aggodalma, zaklatottsága, bûntudata is, s megelõzhetõ, hogy õk is megbetegedjenek. Igen káros gyakorlat a szakemberek részérõl, ha a családtagok érdeklõdését elhárítják, s hogy egyes modellek a rehabilitációs program kezdetétõl elkülönítik a beteget a családtól. Egyes szakemberek szerint azok a betegek, akiknek a családja részt vesz ilyen képzésben, lényegesen alacsonyabb visszaesést mutatnak, mint ahol csak a beteg maga kap képzést. Pszichoterápia (az aktuálisan alkalmazott módszerben képzett és jogosítvánnyal rendelkezõ klinikai szakpszichológus, pszichiáter szakorvos kompetenciája): fõként szorongásos, affektív, szomatoform, disszociatív zavarok esetében eredményes. Pszichotikus megbetegedésekben kerülendõek azok a technikák, melyek a már meglévõ regressziót tovább mélyítenék, így a szupportív terápia, pszichoterápiás betegvezetés, kognitív terápia, és különösen a csoport- és családterápia javasolt. A csoportpszichoterápiában felhasználható jelentõs többletet jelent a csoporthelyzet, csoportdinamika. Közvetlenül megfigyelhetõvé válik a beteg szociális viselkedése, lehetõvé válik a betegtársak részérõl történõ adekvát interpretációja, és fokozatos korrekciója. A családban élõ betegek családterápiája, a család folyamatos lelki támogatása döntõ jelentõségû a rehabilitáció sikerességének tartós, akár élethosszig tartóan szükséges fenntartása szempontjából. A beteg eredeti családja, vagy a késõbbi életkorban megbetegedetteknél az új, saját család a beteg akár élethosszig tartó természetes legszorosabb közege, élettere, így a legfontosabb „szövetséges” lehet a prevencióban, és a beteget a legjobb állapotában „megtartó erõvé” válhat. Ehhez azonban a családtagoknak is szüksége van szakszerû segítségre például a következõ tartalmak tekintetében is: Mit jelent együtt felnõni, együtt élni elmebeteg családtaggal? Az egészségesek helyzete (ha szülõ, ha gyermek, ha testvér), a saját életük megõrzésének mikéntje. Egyensúlyteremtés az egészséges családtagok és a beteg ember szükségletei között, élhetõ élet minden családtag számára. Bánat, bûntudat, harag, frusztráció, szeretetteljes távolság, eredményes kommunikációs technikák a mindennapi élethez, stressz kezeléshez, minden családtag biztonságának garanciái. Reális célok, korlátozások megtervezése és felállítása a beteg személynél. Anyagi lét, pénzkezelés, munkavállalás lehetséges körülményei, specialitásai, a szociális juttatások elnyerése, ügyintézésben ügyesség. Lényeges a család megtanítása: a betegség alaptüneteinek manifesztációi, de a súlyosabb tünetek és problémák, mint a bizarr viselkedés, agresszivitás elõfordulásakor alkalmazható helyes reagálásra, adekvát válaszreakciókra. A veszélyes szerhasználat, szerfüggés, öngyilkossági krízis felismerésére, szaksegítség kérésének mikéntjé-

175


re. Ismereteik bõvítése a betegségrõl, a relapsust10 elõre jelzõ tünetekrõl, a visszaeséses visszaszorítása minimális szintre. Családban vagy intézetben élni? – kérdése, ha dönteni kell. 4. Szocioterápia: rehabilitációs foglalkoztató terápia. Bármely emberi tevékenység felhasználható terápiás céllal, amennyiben az alkalmazás terápiás értékkel bír, a személyiség kibontakozását, differenciálódását, társas viszonyainak dinamizálását szolgálja. Alkotórészei: 4.1. Munkaterápia: célja a munkaképesség helyreállítása, és társadalmilag elfogadott szintre emelése teljesítmény centrikus termelõ tevékenység célzott alkalmazásával. Jelentõs szerepe van a szocializáció-reszocializáció folyamatában, külsõ valós elvárásokkal találkozik a beteg, valóságérzéke, felelõsségérzete, akaratereje stb. fejlõdik. Legelõnyösebb a kiscsoportban végzett munka, ahol a betegek munkavégzés közben interakcióba kerülnek egymással, a zajló csoportdinamikai folyamatok a betegek fejlõdését szolgálják adekvát vezetés mellett. A terápiás jutalompénz elosztásába célszerû bevonni az egész munkacsoportot, így a felelõs csoportdöntés nyomán lehetõség nyílik a reális teljesítményükkel történõ konfrontálódásra, mely a túlkövetelõ, a munkájukat túlbecsülõ és a közönyös betegek számára is különösen fontos. Nem tekinthetõ munkaterápiának a beteg terápiás aspektus nélküli egyszerû dolgoztatása, amikor a beteg nem a tevékenységének értéke szerint kap ellentételezést, amikor a beteg munkája az intézmény érdekeit szolgálja, és nem a beteg rehabilitációját segíti elõ, amikor a munka differenciálatlan, primitív, a társadalmi tevékenységek hierarchájának alacsony szintjén álló, amikor a beteget nem készíti fel jövendõ munkájának ellátására.. 4.2. Foglalkozásterápia: általában megelõzi a munkaterápiát, a beteg embert a legelesettebb állapotában is meg tudja érinteni, ugyanakkor a szabadidõ tartalmas kitöltésére való felkészítéssel a tartós funkcióképes életvitelt segít kialakítani. Szabad tevékenység, az alkotás és az önkifejezés élményét adja, a személyiség kreatív-alkotó erõit ébreszti fel és fejleszti, az individualizáció kibontakozását szolgálja. Fõ csoportjai: a. Kreatív és mûvészeti terápiák aktív (alkotó) és passzív (mûélvezõ) formái: képzõmûvészeti, zene-, biblio-, színjátszás-, bábterápia. b. Mozgásterápiák: a patológiás folyamatok által megzavart önkifejezés és kommunikatív képességeket állítják helyre, korrekcióját próbálják megoldani. Formái: kommunikatív mozgásterápia, gesztus-, pantomim-, táncterápia. c. Játékterápiák: célja az érzelmek mobilizálása, aktivizálás, feszültségoldás, kreativitás fejlesztése, kommunikációs és kapcsolatteremtési készségek helyreállítása. Ajánlott fokozatosan haladni a mind mélyebb érintettség felé: a humoros játékokkal kezdeni, majd a bemutatkozó játékokkal foly-

10 relapsus: a betegség visszatérése az azt megelõzõ látható javulást követõen

176


tatni, aztán a gesztusjátékok, a szimbólum, kreatív, empátia, katarzis játékok következhetnek. d. Kombinált foglalkozásterápiák: számtalan változat lehetséges, az elemeknek egymást erõsítõ hatása van (pl. a zenés festés). 4.3. Szociális készségek tréningje: az önálló életvitelre való felkészítés, az önérvényesítõ viselkedés megtanulása, a teljes értékû mindennapi élethez szükséges készségek, képességek kialakítása, jártasság az élettevékenységekhez összességében. a. Asszertív tréning: önbizalom növelése, érzések és igények nyíltabb kifejezése, a negatív érzések vállalása, a jogokért való kiállás, a megfelelõ asszertív válaszok megtanulása. b. A mindennapi élettevékenységek programjai: gyakorlati ismeretek, jártasságok kialakítása az önálló háztartásvezetésben, a személyes higiéné, a takarékos gazdálkodás, a szociális jogvédelem alapelemeinek elsajátítása. 4.4. Közösségi terápia: a közösségi élet a terápia tárgya. Az orvosok, a kezelõszemélyzet minden tagja a betegekkel érintkezve, és a betegek egymás közötti minden interakciója terápiás vagy antiterápiás hatásokat hordoznak. A közösségi terápiák rendszere a terápiás hatásokat igyekszik felerõsíteni, az antiterápiásokat kiküszöbölni kétféle megjelenési formában: a. Terápiás közösség: központi fóruma a nagycsoport, kiegészítõje a személyzeti csoport. b. Klubterápiák: a szabadidõ hasznos kitöltésére szervezõdõ öntevékeny csoportok. A pszichiátriai rehabilitáció folyamatos célirányos tevékenység: Adekvát gyógykezelés, korszerû gondozás, a rehabilitációs diagnózisra épülõ, a személyzet és a beteg által közösen megtervezett egyedi programban speciális rehabilitatív módszerek rendszeres alkalmazása. Az optimális életkörülmények kialakítása, a paciens fejleszthetõségét figyelembe véve a lehetõ legmagasabb reális követelményekre törekvés, az elért eredmények megõrzése, a visszaesések megelõzése. Fázisai: 1. Rehabilitációs diagnózis: BNO X, DSM IV szerinti meghatározás, az összes elvesztett és megmaradt képességek felmérése, a rehabilitációs motiváció szintjének megállapítása, a beilleszkedés feltételeinek körülhatárolása, tartalmazza még a továbbiakat: a munkaképesség szintje és hiányosságai, a szociális normáknak megfelelõ és azoktól eltérõ viselkedés jellegzetességei, kommunikatív készségek szintje, a mindennapos önálló tevékenységekben való jártasság és hiányosságok. A beteg környezete által elvárt készségek számbavétele, s hogy azok milyen mértékû visszanyerését várja el a harmonikus együttéléshez. 2. Rehabilitációs terv: farmakoterápiás „finombeállítás”, pszichoterápiás, szocioterápiás intervenciók felvázolása. 3. Terápiás szerzõdés (valószínû idõtartammal). 177


4. A rehabilitációs terv rendszeres értékelése, szükség szerinti módosítása. 5. Terv az elbocsátás utáni idõre. Rehabilitatív szemlélet: 1. Prevenció: másodlagos prevenció a betegség mielõbbi felismerése és az adekvát kezelés biztosítása. Harmadlagos prevenció: a betegség krónikussá válásának, károsodás, fogyatékosság, rokkantság kialakulásának megelõzése. 2. A cél nem a teljes tünetmentesség, hanem az adott környezethez való harmonikus illeszkedés. (Gyakori a „kettõs könyvelés”: a beteg egészséges ember benyomását kelti, miközben bizalmasan elmondja pl., hogy ufókkal beszélget. Ha munkája, lakhatása, gondozása megoldott, nem feltétlen szükséges osztályos kezelés). 3. A beteg nem passzív, hanem aktív részese a saját rehabilitációjának. 4. A pszichiátriai betegség kiszolgáltatottsághoz vezethet (a beteg környezete visszaélhet ezzel, pl. örökségére pályázik), gondoskodni kell szociális érdekvédelmérõl. 5. Rendszeres foglalkoztatásának biztosítása (pl. maga a betegség béníthatja az akaraterõt, közönyössé teheti õt stb.). 6. Optimális stimuláció a fokozatosság elve betartásával: állandó ösztönzés, de a követelmény nem haladhatja meg a beteg aktuális teljesítõképességét. A reintegráció a megtûrt státus helyett a közösségi struktúrába való konstruktív visszaépülést jelentse. Fontos egyrészt a társadalom széles körû felvilágosítása, másrészt a korszerû gyógyszerek alkalmazásával, pszichoterápiás, szocioterápiás módszerekkel a betegségfolyamatból eredõ, a „normálistól” eltérõ feltûnést keltõ tulajdonságok, viselkedésbeli anomáliák enyhítése, a szociabilitás korrekciója. A pszichiátriai rehabilitáció sajátos területe a szenvedélybetegek rehabilitációja: A szenvedélybetegség, addikció krónikus betegség. Formái, a kémiai addikciók (dohányzás, alkoholizmus, koffeinizmus, heroinfüggõség), a viselkedési addikciók (bulímia, kleptománia, pedofília, kóros vásárlás) folyamatosan bõvülnek. Alkohol-, drogfogyasztás három fõ jelensége utal addikcióra: tolerancia, dependencia, szenzitizáció. A rehabilitáció elméleti modelljei: a. Alapmodellek: morális, tanulási, szociális modell, betegségmodell, önmedikalizációs modell. b. Integratív modellek (prototípusa a kettõs diagnózis modell). A rehabilitáció gyakorlata: detoxikáció, terápiás közösség elvén mûködõ otthonok (fél–két év), fenntartó gyógyszeres kezelés, közösségi ellátó hálózat, pszicho-szociális kezelés (Névtelen Alkoholisták, Névtelen Narkománok önsegítõ csoportjai, evangelizációs módszer stb.). A kezelést, és rehabilitációt is befolyásoló kulcskérdések: az „elébe menõ” korai kezelésbe vétel, motivációerõsítés, „kényszer”, krízisintervenció, az ártalomcsökkentés elve, relapszusprevenció, komorbiditás, kínálat-kereslet, a hozzáférés korlátozása, illegalitás. Továbbá az anyagi biztonság, munkavállalás, szociális gondoskodás, gyámügyi, rendõrségi, bírósági ügyek folyamata, elrendezõdése. A szenvedélybetegek pszichoterápiája: 178


viselkedésterápia, kognitív terápia, pszichoanalitikus pszichoterápia, pár- és családterápia, csoportterápia. A kombinatív alkalmazás, a pszichoterápiás integráció volna elõremutató, még várat magára. Tanácsadás, pszichoedukáció, rendszerterápiák. A szenvedélybetegség „természetébõl” adódó dramatikus történésekkel, törésekkel tûzdelt életesemények a rehabilitációt gyakran korlátozzák. A rehabilitációnak nincs határideje, a cél: számos garancia kiépítése az addikciómentesség fenntartására (pl. szakképzettség, munkahely, teherbíró személyes kapcsolatok stb.). A pszichiátriai rehabilitáció sajátos területe a gerontopszichiátriai rehabilitáció.

6. A komplex rehabilitációs mentor A komplex rehabilitációt facilitáló segítõ személy dolgozhat civil szervezetnél, hivatalban, egészségügyi és szociális intézetnél, fõként megváltozott munkaképességû embereket foglalkoztató, piacra termelõ gazdasági szervezetnél, és az élet számos más, bármely „helyszínén” (pl. sportpályán). Az adott helyszín mûködési köre behatárolja, a rehabilitációban részt vevõ személy szükségletei pedig meghatározzák a komplex rehabilitáció elemeinek és a mentor tevékenységének hangsúlyos és kevésbé hangsúlyos elemeit, irányát, sorrendjét. A mentornak fontos elsajátítania a feltáró, segítõ beszélgetés célzott kommunikációs technikáit, és mind több szakszerû ismeretet megtudnia a rehabilitációra kényszerülõ személyek betegségérõl, állapotáról, annak lelki és viselkedésbeli manifesztációiról. S fõként az értelmi sérült, és a krónikus pszichiátriai betegekkel történõ munkája során, az õ egyetértésükkel, felkutatja a beteg természetes környezetének még meglévõ támaszait, a beteget támogató családtagokat, hozzátartozókat, barátokat, esetleg segítõ szomszédokat (pl. a relapsus jelzése céljából), akikkel folyamatos kapcsolatot tart. („A családra épített pszichoszociális segítségnyújtás nagyon is kívánatos lenne minden rehabilitációs folyamat részeként” Harangozó J. 2006.)11 További feladata a betegség, az állapot természetéhez igazodó (pl. állandó, vagy fluktuáló stb.), és az azzal együtt élni kényszerülõ ember szükségleteihez a legszorosabban illeszkedõ (se lemaradva tõle, se siettetve õt) legoptimálisabb kezelést, „eljárásokat”, szolgáltatásokat (pl. pszichoterápiát, konzutlációt, gyógypedagógiai fejlesztést, sorstársközösséget, a szabadidõ strukturálását stb.) nyújtó intézmények, szervezetek kiválasztása, a beteg ember részvételének megszervezése. Mindezek együttmûködésének és a szomatikus orvosi rehabilitációra történõ (ha az még

11 Harangozó J.: Közösségi Pszichiátria, mint a lakóhelyi rehabilitáció modellje. In.: Huszár I.–Kullmann L.–Tringer L.: A rehabilitáció gyakorlata. Medicina Könyvkiadó Rt., Budapest, 2006. pp. 131.

179


szükséges) „szerves ráépülésének” összehangolása, a megfelelõ sorrend felállítása és/vagy a „párhuzamosságok” megtervezése, az ellátásokban való részvétel folyamatos figyelemmel kísérése és koordinációja. A komplex rehabilitációs mentor a „teljes személyiségével dolgozik”, ezért az általa nyújtott segítség, (szolgáltatás, munka) eredményességét döntõen meghatározza a személyiségének érettsége, érzelmi differenciáltsága, feszültségszabályozásának megfelelõ szintje. Fontos, hogy tudjon gyors, közvetlen, személyes kontaktust teremteni, legyen objektív, de nem személytelen. Képes legyen empátiára, miközben megõrzi intellektuális kontrollját. Nem lehet uralkodó, ítélkezõ, agresszív, támasznyújtási igénnyel rendelkezzen. Bírnia kell a nagyfokú érzelmi és intellektuális terhelést, hogy képes legyen „negatív kapacitásának” tartós megõrzése mellett reményteljes érzelmi légkört sugározni. A legsúlyosabb állapotú embernek is lehet megnyugtatást, vigaszt nyújtani az életkilátások helyett a spirituális örök értékek, a fontos emlékek felé terelve figyelmét. Összefoglalás Bármikor érhet bárkit baleset, tartósan megbetegedhet testileg és/vagy lelkileg, vagy születhet sérült gyermek a családjában. Ilyenkor „megfordul a világ”, krízishelyzet állhat elõ. Mindenesetre az élet már soha nem lesz olyan, mint elõtte volt, átértékelõdnek a dolgok. Új, többlet erõforrásokra van szükség. A család is súlyos krízist élhet át, többnyire a gyászoláshoz hasonló lelki folyamatokon megy keresztül. Gyógyító team, szakemberek csapata kell, hogy segítse a lehetõ legteljesebb felépülést, s az új egyensúly megteremtését, a hozzátartozók támogatását. Emellett gyakori, hogy mindehhez, a mindennapok továbbéléséhez a sorstársak, az önsegítõ csoportok tudnak a legtöbb gyakorlati tanácsot adni, s valamiféle megnyugvást hozni a sérült, a krónikusan beteg ember és hozzátartozói életébe. Különbözõ érdekvédelmi egyesülések a társadalomban való beilleszkedést támogatják az érdekérvényesítési erejüknél fogva. Az elsõdleges sérülés lehet érzékszervi (látás, hallás), értelmi, mozgássérülés, beszédzavar, halmozottan sérült állapot, továbbá lehet mentális vagy érzelmi zavar: krónikus pszichiátriai megbetegedés (organikus agyi szindróma, szkizofrénia, visszatérõ mániás-depressziós pszichózis, paranoid és más pszichózis, szenvedélybetegség stb.). Az egyes szomatikus krónikus megbetegedésekben is különbözõek lehetnek a pszichológiai rehabilitáció beavatkozási hangsúlyai: veleszületett csontrendszerbetegség, reumatológiai, kardiológiai, daganatos megbetegedés (sztómaviselés), az agyállomány sérülése stb. Az elsõdleges sérülést a másodlagos és harmadlagos károsodások és kompenzatorikus funkciófinomodások, differenciálódások követhetik. A következményes hátrányok megelõzését, enyhítését, a kialakulásuknak súlyosságát tekintve meghatározó a másodlagos prevenció (a sérülés, a megbetegedés mielõbbi felismerése, a szakszerû kezelés megkezdése) és a harmadlagos prevenció - a lehetõségekhez képest - maradéktalan, és mi-

180


nél koraibb megvalósulása (a teljes tünetmentesség elérhetetlensége esetén is lehetõleg a betegség súlyosbodása, a rokkantság kialakulásának megelõzése). A sérült állapot, a krónikus megbetegedések következményei a sérült, a krónikusan beteg emberek és hozzátartozóik hétköznapjainak, jelenének, jövõjének többnyire minden szintjét és színterét érintik, a lelki következmények is az érintettek életének teljes egészét áthatják. Így a pszichológiai rehabilitáció a saját módszerei alkalmazásával minden más típusú rehabilitációs folyamat hatását felerõsítheti, kiegészítheti, folyhat azokkal párhuzamosan, és adott esetben kizárólagosan önmagában is. A pszichológiai rehabilitációban alkalmazott legfõbb módszerek: pszichodiagnosztika, pszichoterápia, tanácsadás (krízisintervenció, gyásztanácsadás stb.), pszichoedukáció stb. Történhet egyéni, pár, család, és csoportos formában is. A komplex rehabilitációs mentor a facilitáló, a különbözõ típusú rehabilitációs folyamatokat koordináló tevékenységével, a segítõ beszélgetés alapvetõ kommunikációs technikáinak alkalmazásával, támogató attitûdjével, a rehabilitációs intézmények mûködésékre vonatkozó, és egyéb speciális szaktudásával pótolhatatlan segítség lehet a rehabilitációra kényszerülõ személy, a családja, de a különbözõ rehabilitációtípusokat irányító gyógyító, ill. más szakemberek számára is. Fontos, hogy tudatában legyen annak, munkája során a segítõ foglalkozásokra jellemzõ kockázatok fokozottan fennállhatnak. Adott pillanatban vegye igénybe a szupervízió lehetõségét. Mind professzionális, mind személyes életét tekintve, õrizze meg lelki egészségét. A nehezített élethelyzetbe kényszerült kliensei által személyisége érettebbé válhat, kivételes életbölcsességekkel gazdagodhat. Irodalom Adorján Zs. I.: Sérült állapot és krónikus betegség, rehabilitáció, pszichoterápia. In.: Adorján Zs.–Sarkadi S. dr.–Soponyainé Harta A.: Munkanélküliség, rehabilitáció. Révai Digitális Kiadó, Budapest, 2006. Boda A.–Horváth Sz.: Történeti áttekintés. In.: Huszár I.–Kullmann L.–Tringer L.: A rehabilitáció gyakorlata. Medicina Kiadó, Budapest, 2006. Bíró S. dr.–Barányi O. dr.–Juranovics I. dr.–Kovács M. dr. (fordította): DSM–IV Diagnosztikai kritériumai zsebkönyv. Váci ÁFÉSZ Nyomda, Kiadja: Animula Egyesület. BNO X Zsebkönyv. Budapest, 1998. B. Kakas Gizella (szerk.): A-TÍPUSÚ VISELKEDÉS Szöveggyûjtemény Kézirat Eötvös Lóránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar Nemzeti Tankönyvkiadó 1993. Buda B. dr.: Az addikciók pszichoterápiája. In.: Demetrovics Zs. (szerk): Az addiktológia alapjai III. ELTE Eötvös Kiadó, Budapest, 2009. Buda B. dr.: Keretek, stratégiák, mûveletek a lelki segítésben. A tanácsadás és a pszichoterápia struktúrái és feltételei. Kézirat.

181


Gerevich J. dr.: A szenvedélybetegek rehabilitációja. In.: Huszár I.–Kullmann L.–Tringer L.: A rehabilitáció gyakorlata. Medicina Kiadó, Budapest, 2006. Gordosné Szabó Anna: Bevezetõ általános gyógypedagógiai ismeretek. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 2004. Hajduska Marianna dr.: Krízislélektan ELTE Eötvös Kiadó Budapest 2008. Harangozó J.: Közösségi pszichiátria, mint a lakóhelyi rehabilitáció modellje. In.: Huszár I.–Kullmann L.–Tringer L.: A rehabilitáció gyakorlata. Medicina Kiadó, Budapest, 2006. Horváth Sz.: Pszichiátriai betegek rehabilitációjának intézményes formái. In.: Huszár I .–Kullmann L.–Tringer L.: A rehabilitáció gyakorlata. Medicina Könyvkiadó Rt., Budapest, 2006. Illyés Gy.–Illyés S.–Jankovich L.–Lányi M.: Gyógypedagógiai pszichológia. Akadémia Kiadó, Budapest, 1987. Katona F. dr.–Siegler J. dr.: A rehabilitáció gyakorlata. Medicina Könyvkiadó Rt., Budapest, 2004. Kálmán Zs. dr.: Bánatkõ. Sérült gyermek a családban. Bliss Alapítvány, Keraban Könyvkiadó, Budapest 1994. Kosza I.: A pszichiátriai rehabilitáció gyakorlatának kézikönyve. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1996. Dr. Pálhegyi F.: Személyiséglélektani kalauz. Tankönyvkiadó, Budapest, 1982. Rebecca Woolis, M.F.C.C: Hozzátartozók könyve. Amikor szeretteink közül valaki elmebetegségben szenved. Korlátozottan Cselekvõképes Személyek Hozzátartozóinak Érdekvédelmi Szövetsége, 2003. Riskó Á.: A daganatos betegek pszichoszociális rehabilitációja. In.: Huszár I.– Kullmann L.–Tringer L.: A rehabilitáció gyakorlata. Budapest, Medicina Kiadó, 2006. Riskó Á.: Pszichológiai folyamatok a rehabilitációban. In.: Huszár I.–Kullmann L.–Tringer L.: A rehabilitáció gyakorlata. Medicina Kiadó, Budapest, 2006. Kötelezõ irodalom Adorján Zs. I.: Sérült állapot és krónikus betegség, rehabilitáció, pszichoterápia. In.: Adorján Zs.–Sarkadi S. dr.–Soponyainé Harta A.: Munkanélküliség, rehabilitáció. Révai Digitális Kiadó, Budapest, 2006. Gere I. dr. (szerk.): Kapcsolatépítés fogyatékos ügyfelekkel. Felelõs kiadó: Lechnerné Vadász J. Budapest 1998. Huszár I.–Kullmann L.–Tringer L.: A rehabilitáció gyakorlata. Medicina Könyvkiadó Rt., Budapest, 2006. Illyés Gy.–Illyés S.–Jankovich L.–Lányi M.: Gyógypedagógiai pszichológia. Akadémia Kiadó, Budapest, 1987. Kosza I.: A pszichiátriai rehabilitáció gyakorlatának kézikönyve. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1996.

182


Ajánlott irodalom Könyvek: Bakó T. dr.: Sorstörés. A trauma lélektana egy pszichoterapeuta szemszögébõl. Psycho Art, Budapest, 2009. Bodrogi A. dr.–Bulyáki T.–Harangozó J. dr.–Gordos E.–Ian R. H. Fallon: Szenvedélybetegek közösségi rehabilitációjának módszertana. In.: Kísérletek a szenvedélybetegek közösségi ellátásának kialakítására Magyarországon. Módszertani segédlet, Felelõs kiadó: Forrás Lelki Segítõk Egyesülete, Debrecen, 2006. Buda Béla: A közvetlen emberi kommunikáció szabályszerûségei Animula Kiadó Budapest 1986 harmadik, bõvített kiadás Buda B. dr.: Drogmegelõzés, szándékok, dilemmák és perspektívák. In.: Addiktológia IV. évfolyam I. szám (73–88. oldal) Budapest, 2005. Csabai M.–Csörsz I.–Szili K.: A gyógyító kapcsolat élménye. Kézikönyv és oktatólemez a kapcsolati készségek fejlesztéséhez. Oriold&Társai Kiadó, Budapest, 2009. Családterápiás olvasókönyvek 1–21. (eddig megjelent) kötetei. Daniel N. Stern: Anya születik. Arról, hogyan változtatja meg az anyaság átélése örökre az embert? 9. fejezet Különleges igények: koraszülött és fogyatékos babák. (127-140. oldal) Animula Kiadó Budapest Demetrovics Zs. (szerk): Az addiktológia alapjai I-IV. kötetek ELTE Eötvös Kiadó, Budapest, 2009. évtõl Elisabet Kübler Ross: A halál és a hozzá vezetõ út. Gondolat, Budapest, 1988. Fekete Péter: Szerencsejáték életre-halálra L’Harmattan Kiadó Budapest 2005. Gordosné dr. Szabó A.: Gyógypedagógia. Tankönyvkiadó, Budapest, 1982. Gyuris J.–Szilárd J. (szerk.): Organikus pszichiátria az orvosi gyakorlatban. Felelõs kiadó: Dr. Szilárd János, Gyula Kiadó, 1991. Hajnal Gy.: Adalékok a magyarországi közpolitika kudarcaihoz. Felelõs kiadó: Menner Ákos, Budapest, 2008. II. rész Esettanulmányok 5. 1. sz. esettanulmány: A tûcsereprogramokkal kapcsolatos közpolitika. (71–93. oldal); 7. 3. sz. esettanulmány: A mozgásukban korlátozottak parkolása. (115-137. oldal). Heckl–Ad–Schell: Rehabilitáció és betegápolás. Medicina Könyvkiadó Rt., Budapest, 2000. Judy Tatelbaum: Bátorság a gyászhoz. PONT Kiadó, Budapest, 1998. Lada L. (szerk.): A túlsó part messze van. Tudományos konferencia a funkcionális analfabetizmusról. Megye Képviselõ-testülete Pedagógiai Intézete Békéscsaba, 1996. Lewis Hermann J.: Trauma és gyógyulás. Háttér Kiadó, Budapest, 2003. Mórotz K.–Perczel Forintos D. (szerk): Kognitív viselkedésterápia. Medicina Könyvkiadó Zrt., 2006. Paul Watzlawick - John H. Weakland - Richard Fisch: Változás. A problémák keletkezésének és megoldásának elvei. Gondolat Kiadó Budapest 1990. 183


Plette R. dr.: A munkapszichológia gyakorlati kérdései. Medicina Könyvkiadó Rt., Budapest, 2002. Plette R. dr.: Pszichés és pszicho-szociális kockázatok vizsgálatának jelentõsége. In.: Foglalkozás-egészségügy folyóirat 2003. év VII. évfolyam 4. szám (29–35. oldal). Rehabilitáció, Literatura Medica Kiadó Kft., ISSN: 0866-479X. Robert D. Hare: Kímélet nélkül. A köztünk élõ pszichopaták sokkoló világa. Háttér Kiadó, Budapest, 2004. Silvano Arieti: Skizofrénia a családban. Gondolat Könyvkiadó Szabó Sz. dr. (gondozta): I.”Kézenfogva” Nemzetközi Konferencia „Sérült ember a családban” Lillafüred, 1995. aug. 25-26. Felelõs kiadó: Szilágyi Mihály. Thomas F. Babor –John C. Higgins–Biddle: Rövid intervenció. A kockázatos és ártalmas ivás kezelésében. Budapest, Kiadja az Országos Addiktológiai Intézet 2006. Tringer L. dr.: A mentális és a viselkedési rendellenességek jelentõsége. In.: Dr. Juhász F. (szerk.): A funkcióképesség, a fogyatékosság és a megváltozott munkaképesség véleményezéséhez. Medicina Kiadó, Budapest, 2004. Xavier Amador: Nem vagyok beteg, nincs szükségem segítségre! Hogyan segítsünk a mentális betegségben szenvedõknek a kezelés elfogadásában? Lélekben Otthon Kiadó, Budapest, 2008. Folyóiratok: Addiktológia; a Magyar Addiktológiai Társaság hivatalos folyóirata. Dr.OG info; droginformációs lap EMBERTÁRS; ökumenikus lelki gondozói és mentálhigiénés folyóirat. FEHÉR HANGOK Mentálhigiénés csoport Kft egészségnevelõ kiadványa. Fogyatékosság és társadalom; A fogyatékosságtudomány és a gyógypedagógia folyóirata. ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Fõiskolai Kar, ELTE Eötvös kiadó Kapocs; a Szociálpolitikai és Munkaügyi Intézet folyóirata, megjelenik negyedévente Klubhíradó; Kiadja az Alkoholizmus Elleni Megyei Egyesületek és Klubok Országos Szövetsége, Kõszeg, megjelenik évente 6 alkalommal ÖsszHang; a felhasználók, segítõk és szakmabeliek rajzait, írásait közli. Kiadó: Pszichiátriai Érdekvédelmi Fórum, ingyenes lap Sérült embertársaink mûvei: Körmendi L. (szerk.): ÓDA A FÉNYHEZ. Vak és gyengénlátó költõk és írók antológiája. Kiadó: Vakok Gyengénlátók Országos Szövetsége, Budapest, 1992.

184

A PEDAGÓGIAI REHABILITÁCIÓ PARADIGMAVÁLTÁSI ESÉLYEI

PETRÓCZI FERENC

A PEDAGÓGIAI REHABILITÁCIÓ PARADIGMAVÁLTÁSI ESÉLYEI 1. Bevezetõ 1.1.

Két mondat a tárgy értelmezésé hez és 1 egy a tananyag használatához

A komplex rehabilitáció jelentõségének lényege, hogy olyan hátránykezelési stratégiát fogalmaz meg, amely az esélyegyenlõséget biztosítja, az egyéni szükségletekre épül és holisztikus szemlélete összekapcsolja az orvosi, szociális, mentális, pedagógiai, foglalkozási rehabilitációt. A komplex rehabilitáció egymásra épülõ, rendszerbe szervezõdõ elemekbõl áll és a hatékony mûködéshez eszközök és intézmények is szükségesek, amelyek könnyen hozzáférhetõek a fogyatékkal élõ és egészségkárosodott emberek számára. Feltételezzük, hogy a hallgatók már rendelkeznek elõzetes tudással, sõt empirikus érintettségük is van a komplex rehabilitáció valamely területén, így a terjedelmi okok miatt nem részletezett tananyag részek mellé hivatkozásokat helyeztem el, amelyek leginkább azokat az internet oldalakat jelölik, amelyek teljesebbé teszik a tartalmat. 1.2.

Mit nevezünk pedagógia rehabilitációnak?

A pedagógiai rehabilitáció két nagy területe a fogyatékos gyermekek speciális oktatása és a munkaképes korú emberek szakmai képzése, átképzése. A speciális pedagógus, gyógypedagógus képzés kompetenciájába tartozik a képességeikben korlátozott gyermekek speciális oktatása és jól kidolgozott módszertan alapján, magas színvonalon folyik szakemberképzés Magyarországon.

1

A kézirat lezárásának idõpontja: 2011. január 1.

185


A munkaképes korú egészségkárosodott, fogyatékkal élõ, vagy ahogyan gyakran nevezik megváltozott munkaképességû emberek pedagógiai rehabilitációja viszont még tartalmában, módszertanában, formájában sem teljesen egységes, a 21. század elsõ évtizede hozott fejlõdést ezen a területen. Nevezhetnénk képzési rehabilitációnak is ezt a tevékenységet, hiszen mindkét elnevezés alatt a komplex személyiségfejlesztést értjük, amely a komplex rehabilitáció elemeként fontos szerepet tölt be és a fõ cél, a foglalkoztatás elérése, illetve a munkaerõ piaci integráció elõsegítésében. Elfogadott és bizonyított tézis, hogy a társadalmi integráció a munka világán keresztül valósul meg leginkább, így a legfontosabb a foglalkoztatás esélyének növelése és ehhez az egyik legfontosabb eszköz a pedagógiai rehabilitáció. A komplex rehabilitációs mentor, mint segítõje ennek a folyamatnak, fontos, hogy megismerje és alkalmazza a képzési rehabilitáció eszközrendszerét, ezért a tananyag a felnõttkori, vagy iskolarendszeren kívüli pedagógiai (képzési) rehabilitációra fókuszál és próbál használható tartalmat adni egy új szakma leendõ gyakorlóinak. A tananyagban használt pedagógiai rehabilitáció fogalom kicsit bõvebb tartalmú, mint a képzési rehabilitáció fogalma, de ez ne zavarjon meg senkit, hiszen a fõ cél, hogy a fogyatékkal élõ ember, az akadályokkal küzdõ ember megtalálja életét teljessé tevõ és a társadalomba a teljes értékû tagságot biztosító helyét, akár pedagógia, akár képzési rehabilitációról is beszélünk. A pedagógiai rehabilitáció során a motiváció nagyon fontos eleme a folyamatnak, legyen az akár belsõ, akár külsõ késztetés. Az egyén motivációs szintjének megemeléséhez sikeres példák bemutatására is szükség van, hogy kellõ erõt merítsenek, lássák meg a saját magukban rejlõ lehetõséget és bízzanak abban, hogy megváltozott képességekkel, fogyatékosan is lehet valaki sikeres. Az „információs társadalom” fejlõdésével szerencsére vannak már hiteles és könnyen elérhetõ példák, amelyek megismerésével segíthetjük megérteni a pedagógiai rehabilitáció lényegét és növelhetjük a célcsoport és a segítõk motivációs szintjét.2 1.3.

A pedagógiai rehabilitáció tartalmi elemei

A pedagógiai rehabilitáció során építenünk kell az önismeretre, a meglévõ erõforrásokra, a mobilizálható képességekre, készségekre és a folyamat alanyának kellõ önbizalommal is rendelkeznie kell ahhoz, hogy sikeres legyen az együttmûködés, hiszen a pedagógiai rehabilitáció együttmûködés a pedagógus és a kliens között. 2

Nick Vujicicról szóló filmet ajánlom az állítás igazolására, amely az alábbi honlapokon elérhetõ http://www.youtube.com/watch?v=nQPmY4nIjVE&feature=fvsr http://www.youtube.com/watch?v=eMaAlMaa76I&NR=1

186


Fontos a bemenet értékelése. Figyelemmel kell lenni az orvosi rehabilitáció eredményére, a maradó képességek feltérképezése után, a kulcskompetenciák megismerését követõen lehet meghatározni az egyén érdeklõdését és tiszteletben tartva szándékát a képzési területek tekintetében, az egyéni fejlesztések célzottságának meghatározásában. Az integráció, a normalizáció és az egyéni bánásmód elveinek figyelembe vétele a foglalkozási rehabilitációra felkészítés során meghatározzák a szakmai tartalmat. A célcsoport-illesztés fogalma ma már ismert a foglalkozási rehabilitációban és a képzési rehabilitáció alapozza meg ezt a tevékenységet. A pályaalkalmassági és munkakipróbáló vizsgálattal és a foglalkozás-egészségügyi vizsgálat meghatározó a képzési, átképzési irányok megtalálásában. A maradó képességek feltárásához ma már többféle pszichológiai tesztet és mûszereket használnak. A bemeneti képességfelmérés és annak eredménye meghatározó a képzési rehabilitáció során. A képesség-kritériumoknak való megfelelés szakmánként más, a bemeneti mérés ezekhez való megfelelést szolgálja, így egy objektív módszer segítségével lehet meghatározni az alkalmasságot. A kulcskompetencia fejlesztés is megalapozza a sikerességet, hiszen a célcsoportról gyûjtött adatok azt bizonyítják, hogy gyakran a gyenge anyanyelvi készség, számolási ismeretek, hiányosságok a kommunikáció területén, számítógépes írástudás alacsony szintje akadályozza meg a szakmai képzésen, átképzésen való eredményes részvételt. A támogató, segítõ szolgáltatások biztosítása – szociális munkás, pszicho-pedagógus, pszichológus, munkatanácsadó, andragógus –, meghatározó a folyamat támogatásában. Ez a szakértõi team megerõsítve a rehabilitációs mentorral biztosítja a pedagógiai rehabilitáció szakmai támogató hátterét. A speciális képzési programok – amelyek homogén és integrált csoportban is egyaránt lehetnek hatékonyak – a fogyatékos embereket jól ismerõ tananyagfejlesztõ csoportban készülnek, figyelembe véve a célcsoport sajátosságait. Az akadálymentesített környezet is feltétele a rehabilitációs képzések szervezésének, a fizikai- és kommunikációs akadálymentesítés alapkövetelmény a képzõk számára, a segédeszközök ma már elérhetõek és biztosításukkal az esélyegyenlõséget nyújtjuk a célcsoport számára. A homogén csoportban zajló szakmai képzési rehabilitációs program idõbeni ütemezése illeszkedik a célcsoport állapotához, így akár a hagyományos képzési óraszám kétszerese is lehet a képzési idõ. A csoport létszámot is a résztvevõkhöz igazíthatja a képzést szervezõ, megengedett a rehabilitációs képzéseknél a keretek mobilizálása. Paradigmaváltás történt az elmúlt években ezen a szakterületen is, ma már a fogyatékkal élõ ember mindent tanulhat, amire egyébként alkalmas és az alkalmassá tétel az egyik fõ feladata a pedagógiai rehabilitációnak. Az Országos Rehabilitációs és Szociális Szakértõi Intézet (ORSZI, ma NRSZH) létrejöttével új korszak indult a rehabilitációt megalapozó komplex vizsgálati módszertan és szemlélet meg187


változásával, így az un. FNO-ra épülõ funkcióképesség mérés és az alkalmazott holisztikus szemlélet szakmailag megalapozta a komplex rehabilitációt. A jogszabályi háttér ugyanúgy támogató és az Európai Unió értékrendjének és fogyatékosságügyi politikájának megfelelõ. A tananyag további részeiben a fentiekben összefoglalt és kiemelt tartalmi elemeket próbáljuk meg részletesebben is bemutatni.

2. Pedagógiai rehabilitáció célja, kiinduló pontja 2.1.

A pedagógiai rehabilitáció társadalmi céljai

A fogyatékossággal élõ vagy egészségkárosodás miatt megváltozott munkaképességû emberek munkaerõ-piaci esélyeinek javítása érdekében képzési-pedagógiai rehabilitáció megvalósítása szükséges, amely alkalmassá teszi az érintetteket, • hogy a passzív ellátó rendszerbõl kikerüljenek és munkajövedelemmel rendelkezzenek, • hogy olyan szakmai képzettséget szerezzenek, amellyel a munkaerõpiacon hasonló eséllyel jelenhetnek meg, mint a hátránnyal nem rendelkezõk, • hogy az integráció és a normalizáció elvei érvényesüljenek.3 2.2.

Az FNO, mint kiindulópont

A megváltozott munkaképességû, fogyatékos ember rehabilitációs pályája orvosi értékeléssel, egészségügyi rehabilitációval indul. Az Országos Orvosszakértõi Intézet (OOSZI) – a 45/1970 EüM utasítás alapján jött létre – 1971-tõl még azokat az elveket alkalmazta, amely a munkaképesség megváltozás megállapítását helyezte elõtérbe és a rokkantságot, mint szociális fogalmat használta. Meghatározta a megmaradt, kompenzálható funkciókat, de a munkaképesség orvosszakértõi véleményezése az általános, össz-szervezeti munkaképességre koncentrált. Az 1989-ben kiadott szakmai irányelvek a keresõképesség elbírálásához a munkafeladatot és munkakörülményeket vette alapul.

3

A fogalom értelmezés az alábbi honlapon található: http://communityor.blogspot.com/2009/05/normalizacio-diszkriminacio.html

188


2007-tõl az Országos Rehabilitációs és Szociális Szakértõi Intézet megalakulásával, új jogszabályok megjelenésével a korábbi gyakorlathoz képest alapvetõen megváltozott a szemlélet ezen a területén. Ehhez nagyban hozzájárult az Európai Uniós csatlakozás eredményeként kötelezõ irányelvek bevezetése és jelentõsen átalakult a fogalomrendszer és a szemléletmód. Az intézet fõ feladatai között továbbra is az egyik legfontosabb tevékenység a szakvélemény készítése a munkaképesség csökkenésrõl, a rokkantság fokáról, mértékérõl és fennállásának idejérõl, illetve speciális eredetû munkaképesség csökkenésrõl, a fogyatékossági támogatás megállapításához szükséges súlyos fogyatékosság minõsítése. A fogalomhasználatban áttértünk az uniós fogalomrendszerre, és változott a szemlélet, a gyakorlat, a megvalósítás. Bevezetésre került az un. FNO rendszer, amely a funkcióképesség, fogyatékosság és egészség nemzetközi osztályozása. A holisztikus látásmód nemzetközileg elfogadott szabványaként az FNO alapvetõ változásokat eredményezett. A holisztikus szemlélet az embert egésznek tekinti, feltételezi a test, a szellem, az érzelem egységét és nem csak a betegségre fókuszál és azt kívánja gyógyítani, hanem a „komplex” embert vizsgálja és az egészségét kívánja helyreállítani. Ez a szemlélet lehetõvé teszi, hogy a fogyatékos ember esetében a maradó képességekre helyezze a hangsúlyt, ezeket tárja fel és fejlessze annak érdekében, hogy az egyén a megváltozott állapothoz megtalálja a számára „egészséges” mûködést, beleértve a munkavégzõ képességet is. Az FNO célkitûzése, hogy egységes és általános szabványosított nyelvet és alapot biztosítson az egészség és az ahhoz kapcsolódó állapot minõsítéséhez. Meghatározza a lényeges összetevõit és a jólét egészséghez kapcsolódó tényezõit, mint az oktatásban való részvételt, vagy a munkavégzést. Az FNO osztályozás funkcióképesség meghatározására épül azoknál, akik maradó képességeik alapján, a komplex rehabilitáció keretében felkészíthetõk a munka világába történõ visszatérésre elindulhatnak egy szakmailag jól megtervezett és mindenki számára elérhetõ, támogató eszközt és szolgáltatást biztosító folyamatban. A szemléletváltást jól mutatja a rehabilitáció definíciójának változása, amely már a WHO fogalomhasználata szerinti; mindazon szolgáltatások összehangolt, egyénre adaptált rendszere, melyek lehetõséget nyújtanak ahhoz, hogy a fogyatékos ember sikerrel foglalhassa el helyét a társadalomban. Az átfogó rehabilitációt olyan folyamatnak tekintjük, mely a fogyatékos ember teljesítményét és a társadalom elvárásait harmonizálja. A sikeres rehabilitáció tehát mind az egyén, mind a közösség aktivitását feltételezi. Az FNO alkalmazási területei között szerepel a szociális, oktatási, pedagógiai eszközként való felhasználása. Oktatási területen az életpálya választás, szakmai,

189


Az új holisztikus felfogás folyamat- és hatásdiagrammja

képzési rehabilitáció megtervezése, ismeretek bõvítése, iskolai szociális munka területén adhat segítséget és teheti eredményessé a folyamatot.4 2.3.

A szakmai rehabilitáció háttere és ellentmondásai Magyarországon

A magyarországi rendszerváltást követõen 1990-tõl nem csak a nagyarányú munkanélküliség jelentett új kihívást a foglalkoztatáspolitikai és szociális szakmák képviselõinek, a társadalompolitika formálóinak, politikusoknak, jogalkotóknak, hanem a fogyatékossággal, egészségkárosodással élõ emberek foglalkozási rehabilitációja is bekerült a megoldandó feladatok körébe. Az elsõ társadalmi reakció nem volt eredményes, a nagyszámú „rokkantosítás”, leszázalékolás a társadalmi ellátásba sorolás átmenetileg ugyan megoldotta a szociális problémák egy részét, de arra „kényszerítette” az érintetteket, hogy ne je-

4

http://www.orszi.hu/index.php?ID=140

190


lenjenek meg a munkaerõ piacon, illetve elégedjenek meg az alacsony szintû szociális biztonságot sem garantáló ellátásokkal. Magyarországon 1990-ben 233 ezren voltak azok a rokkantnyugdíjasok, akik még nem érték el az öregségi nyugdíjkorhatárt. Számuk 2003-ra megduplázódott. A korbetöltött rokkantnyugdíjasokkal együtt nagyjából 800 ezret regisztráltak. Mindez hatalmas kiadást jelentett az országnak. Nemzetközi szervezetek már 1990-ben figyelmeztettek, hogy a gyakorlat az ország költségvetése szempontjából tarthatatlanná válhat. A Világbank pedig 1995-ös un. országjelentésében arra mutatott rá, hogy a társadalombiztosítási alap hiányát rövid távon leghatékonyabban csökkentõ eszköz a rokkantsági ellátások szabályainak szigorítása lenne. Scharle Ágota5 vezetõ kutató, a Magyar Tudományos Akadémia által kiadott Munkaerõpiaci Tükörben megjelent tanulmányában ír arról, hogy a rokkantnyugdíjazás növekedése nagyrészt a munkapiac feszültségeibõl következett, adatokkal bizonyítható, a rokkantnyugdíjasok aránya kiemelkedõen magas az ország azon területein, ahol a munkanélküliség is az. A rokkantnyugdíjasok Magyarországon – más országokkal ellentétben - általában végleg elhagyják a munkaerõpiacot, így viszonylag fiatalon kiesnek a járulékfizetõk körébõl is. Magyarországon a csökkent munkaképességûek rehabilitációja számottevõ eredményt az ezredfordulóig nem hozott. A munkaügyi központok regisztrációjában még a kilencvenes évek közepén is a megváltozott munkaképességûek nem, vagy csak nagyon kis számban jelentek meg álláskeresõként. A munkaképességet kisebb mértékben elvesztõ emberek – az 50 %-os vagy annál kisebb mértékben csökkent munkaképességûek – inkább titkolták állapotukat és bíztak abban, hogy a munka világába visszakerülve megfelelõ jövedelmet szerezhetnek. A súlyosabb egészségi állapotú emberek minimális állami ellátást kaptak, átlagos mértéke olyan alacsony, hogy a megélhetést csak egyéb szociális segélyek igénybevételével fedezi. Nem mûködtek a munkaügyi szervezeten belül a rehabilitációs programok, a megváltozott munkaképességûek esélye a munkavállalásra minimális volt. A megváltozott munkaképességûek gondolkodása sem segítette a folyamatok elindulását. Az alacsony szintû biztonság sokak számára vonzóbb volt, mint a munka világába való visszatérés lehetõségét hordozó aktivitás. Jellemzõ még ma is, hogy a piaci szereplõk, a munkaadók is nehezen változtatnak a gyakorlatukon és inkább fizetik a büntetõ adókat – rehabilitációs hozzájárulást –, mint hogy néhány megváltozott munkaképességû, dolgozni akaró embert alkalmaznának.

5

http://www.budapestinstitute.eu/scharle

191


Az Európai Uniós törekvések elõtérbe helyezték a szakmai rehabilitáció kérdéskörét és nem lehetett megkerülni, tovább fenntartani a több ellentmondást is hordozó problémakört. A foglalkozási rehabilitáció fõbb problémái, ellentmondásai az ezredfordulón

AÜÞB 800 000 rokkantnyugdíjas az alacsony szintû deficites nyugdíjpénztár, amely szinte kezelheellátásokkal, amelybõl egyenesen következik tetlen a költségvetés számára és finanszírozezen csoport rossz szociális helyzete hatatlan szociális kiadások kevés foglalkoztató, kevés „rehabilitációs” munkahely

átláthatatlan és magas állami támogatással mûködõ, de kevés munkahelyet biztosító foglalkoztatói kör.

kevés integrált munkahely

kevés munkavállalásra felkészített megváltozott munkaképességû személy

magas állami kiadások

alacsony hatékonyság

2.4.

Nemzetközi megoldások és a magyar gyakorlat kialakulása

Nagy-Britanniában 2002-ben kezdték el tervezni, és 2003 októberében indították el a Munkához vezetõ utak programot, kifejezetten a megváltozott munkaképességûek foglalkoztatásának segítésére. Ennek során elsõként alaposan felmérték ezen népesség aktivitását, az ösztönzõ programokat és azok hiányosságait. Az elemzés eredményeként jött létre a Munkához vezetõ utak program, amely alapja, hogy interjút készítenek a rokkantsági ellátásra jogosultakkal, és akinek szüksége van rá, annak személyre szabott segítséget nyújtanak, a munkába állóknak pedig nagyobb anyagi ösztönzést adnak. Aki továbbra is igényli a rokkantsági ellátást, annak egy 12 héten át tartó vizsgálaton kell átesnie, amelynek során döntenek a jogosultságról, de felmérik azt is, milyen készségek fejleszthetõk az egyénnél, és azok segítségével milyen állásra alkalmasak. A rokkantági ellátásban részesülõ személyes tanácsadót kap, aki segít választani a munkába állást segítõ programokból. A rehabilitációba kerülõk aránya Hollandiában és Svédországban is igen magas, ezekben az országokban azonban 40-50 százalékuk az érintetteknek dolgozik.6 Szlovákiában már az is nagy felháborodást váltott ki, hogy 70 ezerre emelkedett a rokkantnyugdíjasok száma. Sokan jogtalanul kapják a járadékot, állítják a szakemberek. A szlovák Szociális Biztosító tavaly csaknem 20 ezer embernek ítélt

6

http://www.esely.org/kiadvanyok/1991_5/szocialisgondoskodas.pdf

192


meg rokkantsági járadékot, közel ezerrel többet, mint egy évvel korábban. A biztosító vezérigazgatója szerint a nyilvántartottak csaknem egynegyede jogtalanul kap járadékot, ezért az intézmény a jogosultság ellenõrzésének szigorítását tervezi.7 Szakemberek nem tartják kizártnak, hogy összefüggés van a rokkantnyugdíjasok számának növekedése és a betegállományba vonulók számának csökkenése között. Sokan ugyanis az alacsony táppénz miatt inkább nem helyeztetik magukat betegállományba, nem kezeltetik megfelelõen betegségüket, s ez hosszabb távon az egészség végleges megromlásához vezethet, ami miatt akár rokkantnyugdíjassá is válhatnak. Az osztrák képzési rehabilitáció tapasztalatait felhasználta a magyarországi felnõttképzési hálózat. Ausztria gazdag ország, és a Szakmai Képzõ és Rehabilitációs Központokban megvalósuló Képzési (pedagógiai) rehabilitáció finanszírozását is kizárólag a szakmai indokoltság határozza meg. A osztrák képzõ központokban a foglalkozási rehabilitációra vonatkozó sajátos munkakultúra középpontjában az egyén áll és a számukra nyújtott sokrétû szolgáltatások biztosítják az eredményességet. A képzési rehabilitáció három tényezõ együttes jelenlétére épül. Az ismeret, készség és képesség fejlesztésre. A pedagógiai rehabilitációt alapos egészségügyi rehabilitáció elõzi meg, és a maradó, megmaradt képességek felmérésére annyi idõt fordítanak, amennyi szükséges ahhoz, hogy pontos és alapos képet kapjanak. A képzési feltételeket az egyénhez igazítják és bizonyos esetekben elõfordul, például súlyos látásfogyatékos kliens esetében, hogy a képzés „egyszemélyes”, egyéni felkészítés keretében történik. A képzési rehabilitáció alatt biztosítják a teljes ellátást, ha szükséges a bentlakás költségeit is. A program finanszírozásába részt vesznek a biztosítók, kamarák, önkormányzatok, munkaügyi szervezetek, valamennyi a folyamatban érdekelt szervezet. Összefoglalva az osztrák szakmai rehabilitáció fõbb elemei: • mindenre kiterjedõ törvényi szabályozás, • munkaadó, munkavállalói érdekeltség megteremtése, • szövetségi és tartományi támogatások összehangolása, • költségviselõkkel való szoros együttmûködés, • képzések gyakorlatorientáltsága, • speciális képzési programok és feltételek biztosítása, • a foglalkoztatás megfelelõ szinten történõ megvalósítása.

7

Egy rádió mûsor részletesen foglalkozik a témával. http://www.inforadio.hu/hir/belfold/hir-264580

193


A német képzési rehabilitációs modell hasonló az ausztriai gyakorlathoz azzal a különbséggel, hogy speciális képzõ központokat hoztak létre kizárólag a megváltozott munkaképességû felnõttek átképzésére és továbbképzésére, a képzési rehabilitációra. A képzési rehabilitációt már az egészségügyi rehabilitáció közben elkezdik, ezért ezek az intézmények külön egészségügyi részleggel rendelkeznek. Itt a képzés alatt is hozzájutnak a folyamatba résztvevõk a fizioterápiához, vagy más egyéb állapotukra kedvezõen ható terápiákhoz. Magyarországon a foglalkozási, képzési rehabilitációnak nem voltak intézményesült megoldásai, így a német-osztrák modell alkalmazásával, adaptálásával indult el 1996-ban az elsõ rehabilitációs (képzõ) modellközpont Székesfehérváron a Regionális Képzõ Központ keretében. A jogi szabályozás alapozását az Országgyûlés 75/1997. (VII.18.) számú határozata adta, amely szerint minden rehabilitáltnak meg kell adni a segítséget az állapotához szükséges foglalkozási rehabilitációhoz. A Foglalkoztatási törvény módosításával 1998. január 1-tõl a munkaerõ-piaci szervezetek központi egységei keretében létre kell hozni a foglalkozási rehabilitáció szakmai centrumként mûködõ rehabilitációs munkacsoportokat.

3. A felnõttképzés kulcskérdései, funkciói és alanyai 3.1.

A felnõttkori pedagógiai rehabilitáció funkciói

A megváltozott munkaképességû és fogyatékossággal élõ emberek munkába állásának egyik akadálya, hogy nincs megfelelõ iskolai végzettségük, illetve szakmai tudásuk elértéktelenedett. Ezért a rehabilitáció egyik legfontosabb kérdése, hogy szakmai képzéssel, átképzéssel tudjuk-e növelni munkaerõ-piaci esélyeiket. A Magyarországi közoktatási és felnõttképzési rendszer markáns átalakuláson ment át 1990-2000 között, és egyre szélesebb rétegeknek biztosítja a képzésben való részvétel lehetõségét. Kialakult a felnõttképzés jogi-, és intézményi háttere. Az unión belül egyre népszerûbb az egész életen át tartó tanulás (Life Long Learning) eszméje. Ez a munkavégzéshez, a munkaerõ-piaci pozíciókhoz kapcsolódó ismeretszerzést helyezi elõtérbe. A felnõttképzésrõl szóló 2001. évi CI. törvény kihirdetése óta a fogyatékossággal élõk és megváltozott munkaképességû emberek számára is biztosított a felnõttképzésben való részvétel támogatása. Ez a támogatás a rehabilitációs folyamat, a pedagógia, rehabilitáció minõségének meghatározó eleme.

194


A felnõttképzés fõbb funkciói: • Az elsõ iskolai végzettség szakképzettség megszerzésének a segítése. • Folyamatos szakmai képzés, illetve a magasabb szintû szakképzettség megszerzésének segítése. • Foglalkoztatást-segítõ képzéseken keresztül segítségnyújtás az álláskeresés idõtartama alatt, illetve azt megelõzõ idõszakban. • Kiegészítõ szolgáltatásokkal támogatás nyújtása az álláskereséshez; pályaorientációval, kompetencia-fejlesztéssel, elhelyezkedést segítõ támogató szolgáltatások biztosításával az adott munkakör magasabb szintû ellátásához szükséges szakképesítések megszerzésére, nyelvtudás, számítógép-kezelés, vállalkozói ismeretek elsajátításának ösztönzése, stb. A pedagógiai rehabilitációt segítõ aktív foglalkoztatáspolitikai eszközök: • készségek, képességek felmérése, • egyéni kompetencia fejlesztések megvalósítása, • szükséges végzettség, képzettség megszerzése, • felkészítés a munkavállalói szerepre. A képzési rehabilitációban résztvevõk munkaügyi státuszukat tekintve: • rokkantnyugdíjasok, rehabilitációs járulékban részesülõk • álláskeresõk – regisztráltak a munkaügyi szervezetnél, • munkában álló, de szakmai rehabilitációra szorulók. Fogyatékosságukat tekintve: • mozgáskorlátozottak, akik különbözõ okok következményeként hely- és helyzetváltoztatásukban korlátozottak, de segítséggel vagy anélkül meg tudják közelíteni a képzõ helyet, önálló életvitelre képesek, • hallás- és látássérültek, • idõszakos segítségre szoruló egyéb egészségkárosodásban szenvedõk, • értelmi fogyatékosok- a fogyatékosság mértékétõl függõen. 3.2.

A pedagógiai rehabilitáció alapfeladatai és eszköztára

Alapfeladatok: • Speciális pályairányítás és tanácsadás. • Szakmai képzés: egészségesekkel együtt képezhetõ megváltozott munkaképességûek képzése, az egészségesekkel együtt nem képezhetõ egészségileg károsodottak képzése, akik szakmai rehabilitációval alkalmassá tehetõk a munkaerõ-piacon történõ elhelyezkedésre. • A foglalkozási rehabilitáció megalapozása. • Munkába helyezést, munkahely megtartást segítõ támogató szolgáltatások. 195


A pedagógiai rehabilitációt folytató csoport személyi összetétele meghatározó az eredményesség szempontjából. A feladatok komplexitása igényli a team-munka módszert, a rendszeres esetmegbeszéléseket, a folyamatos információ cserét. A szakmai stáb együttdolgozik a rehabilitációs folyamatban. A stáb összeállításánál a célcsoport sajátosságait is figyelembe kell venni, de az alábbi szakmák képviselõinek szerepet kell kapni a tevékenységben: szociális munkás, pszichológus, rehabilitációs mentor, pszichopedagógus, munka tanácsadó, foglalkozási rehabilitációs szakértõ, képzési tanácsadó. Pedagógiai rehabilitáció eszköztára Tevékenység kategória

Tevékenység / eszköze

Motiváció megteremtése, fenntar tása

Motivációs szint felmérése Motivációs tréning Önismeret fejlesztõ tréning Egyéni tanácsadás Folyamat tanácsadás Egyéni akcióterv Egyéni ösztönzõ rendszer Mentorálás

Tevékenység kategória Állapot, képesség, szükséglet felmérés

Tevékenység / eszköze Pályaalkalmassági és munkakipróbáló vizsgálat Életmód és szociális helyzet felmérés Erõforrástérkép felvétele Munkavállalást akadályozó tényezõk feltárása Egyéni fejlesztési terv és folyamat tanácsadás Foglalkozás-egészségügyi tanácsadás

196

A PEDAGÓGIAI REHABILITÁCIÓ PARADIGMAVÁLTÁSI ESÉLYEI Tevékenység kategória


Képességfejlesztés

Kulcskompetencia fejlesztés Készségfejlesztés Képzés, átképzés Képzés alatti tanácsadás Tanulás módszer tani tréning Munkatapasztalat szer zés támogatása Álláskeresési tréning Életmód tanácsadás és tréning Pszicho-szociális tanácsadás Készségfejlesztéshez szükséges eszközök biztosítása

Tevékenység kategória


Támogató szolgáltatások

Munkába helyezés mentori támogatással Munkakörillesztés Munkáltató motiválása Munkahelyi környezet felkészítése a befogadásra Utánkövetés Beilleszkedési tanácsadás Konfliktus kezelés

Az eszköztár természetesen bõvíthetõ vagy szûkíthetõ és a célcsoporthoz igazítható, az adott lehetõségek figyelembevételével tervezhetõ az elvárt kimenet szerint. 3.3.

A Székesfehérvári Képzõ Központ képzési rehabilitációs gyakorlata

A német kormány támogatásával valósult meg az elsõ magyarországi rehabilitációs képzõ centrum Székesfehérváron. A Képzõ Központ Rehabilitációs Modell–központjában 1996-óta folytatnak szakmai képzést, átképzést fogyatékkal élõk, megváltozott munkaképességû emberek részére. Ezen idõszak alatt közel ezerötszáz fogyatékkal élõ, illetve egészségkárosodott ember vett részt a szakmai rehabilitációs programban. A német modellt átvéve és adaptálva kialakították azt a sajátos gyakorlatot, amely a leginkább illeszthetõ a hazai feltételekhez.

197


A Képzõ Központ szakmai képzési rehabilitációs célrendszere: • a megváltozott munkaképességûeket újra alkalmassá tenni valamely szakma gyakorlására, elsajátítására, amely lehetõvé teszi a normál munkaerõpiacon történõ elhelyezkedést, • regionális és országos jelleggel az átlagtól eltérõ, a sérülés jellege szerint is differenciált képzési szükséglet kielégítése; a megmaradt képességekre építve a munkaképesség fejlesztése (“training on the job”), • átképzés: új kvalifikáció megszerzése. Alapszolgáltatások: • pályaorientációs képességfelmérés, képességek kipróbálása (képzés elõtt), • felzárkóztatás, képességfejlesztés, (a képzéssel párhuzamosan vagy azt megelõzõen), • pszichés gondozás; • a fogyatékosság elfogadása, a csökkentértékûség érzésének, a negatív életképnek, önértékelési zavaroknak a megszüntetése és pozitív személyiségjegyek kialakítása, • az otthoni élettel kapcsolatos problémák kezelése (a szülõktõl, gondozóktól való függõ érzés felszámolása, az elszakadás lehetõségei; a túlféltés, korlátozás konfliktusai, a családon belüli szerep megtalálása; baráti, partneri kapcsolatok létesítése, nyitottság, nyitottá válás), • a bentlakás segítése, önálló életvitelre történõ felkészítés, • munkavállalásra való felkészítés (olyan technikák elsajátítása, amelyekkel a munkaerõ-piacon, ill. munkahelyen el tudják fogadtatni magukat, mint teljes értékû, egyenrangú feleket), • szocializációs modellek megvalósítása (autonóm személyiséggé válás segítése, problémamegoldó készség fejlesztése, együttmûködõ és humanizált kapcsolatok kialakítása, az életvezetéshez szükséges készségek kialakítása, a családtagok felkészítése a megváltozott élethelyzet elfogadására), • orvosi szolgáltatás: célja az egészségi állapot felmérése, megõrzése, • utógondozás, tanácsadás: a képzést befejezõk pályájának, beilleszkedésének figyelemmel kísérése, elõsegítése. Szükség esetén tanácsadással, foglalkoztatók, célszervezetek, védett munkahelyek támogatása, • speciális pályairányítás és tanácsadás. A képzési szakirányok meghatározásának szempontjai: • a munkavállalás megvalósulásának érdekében a gazdaság szakember–igényének kielégítése, • a maradó képesség fejleszthetõsége, kihasználása, • a mozgássérültek számára olyan szakmák kiválasztása, amelyek átlagon felüli mobilitást nem igényelnek,

198


• a különbözõ képességekre figyelemmel, intellektuális jellegû szellemi foglalkozások és manuális munkákra való felkészítés, • az iskolai végzettséget figyelembe véve biztosítson képzési lehetõséget. Pályaorientációs és munkakipróbáló vizsgálatok tartalma A pályaorientáció kifejezésnek akár a kliens, akár a képzõ szemszögébõl nézzük, különösen nagy jelentõsége van. Az átképzés során azt a hátrányt, amit a betegség okozta trauma és a felnõtt életkorból adódó, tanulással összefüggõ nehézségek majd minden esetben létrehoznak, nagyrészt kompenzálni lehet a választott szakma irányába ható, az életismereten alapuló motivációval. A valódi motivációnak a meghatározása egyik legfontosabb feladatunk, melyet az explorációs (kikérdezõ) beszélgetéssel valósítható meg. A kiválasztás alapjául a teljesítménytesztekben elért eredmények, a foglalkozás-egészségügyi alkalmasság mellett a tanulás, az óhajtott szakma iránt érzett attitûd szolgál. Amennyiben az egyén képzésével kapcsolatban határozott elképzelésekkel érkezik, úgy az elsõ feladat a team munkán belül annak megítélése, hogy a választott szakma megtanulásához és majdani folytatásához szükséges készségekkel, képességekkel rendelkezik-e a kliens. Vizsgálati módszerek a szakmák különbözõségeinek figyelembe vételével változnak. Minden esetben sor kerül kontrollált intelligencia vizsgálatra, képességés teljesítménytesztek felvételére. Az írás-, olvasás-, számolás-, kifejezõkészség szintjének meghatározása mellett a figyelemkoncentráció, a monotónia-tûrés, a tanulási hatékonyság mérése is megtörténik. Mindezek után az adott szakma speciális képességigényeinek vizsgálata következik, mely próbák a gyakorlati oktatók bevonásával valósulnak meg. Ezek részben valódi munkafolyamat próbák, pl.: elektronikai szakirány esetén alkatrészek beültetése, forrasztás, részben mûszeres vizsgálatok. A mûszeres vizsgálatok eszközei • Moede-féle fonaltábla: tájékoztatást ad a kézügyességrõl, munkamódról, megfigyelõképességrõl, a motorikus tanulásról. • Stabilométer: ipari, közlekedési, valamint speciális területeken dolgozók alkalmassági vizsgálatához. • Kéz koordináció vizsgálata: a két kéz látással ellenõrzött mozgáskoordinációjának vizsgálatára. • Ricossay-féle ujjügyesség vizsgáló: finomszerelõ rendszerben dolgozók kiválasztásához. • Pszichocomb mûszeres vizsgálat: tanulási hatékonyság, rövid távú emlékezet vizsgálatához. A részeredmények csoportosításával válik értelmezhetõvé és értékelhetõvé az egyén teljesítménye, maradó képessége, amelynek alapján képzési ajánlat adása 199


megtörténik. A pályaalkalmassági, munkakipróbáló vizsgálatok zárásaként a vizsgáló team és a kliens, záró megbeszélésen értékeli az eredményeket és megállapodás születik a további teendõkrõl, a képzési szakirány meghatározásáról, vagy egyéni fejlesztésrõl, felzárkóztatásról. A vizsgálatok általában 2-3 napos idõkeretben történnek az alábbi tartalommal 1.nap

2.nap

3.nap

foglalkoztatás-egészségügyi or vosi vizsgálat

munkakipróbálási feladatok: szakirányonként változó tar talommal

explorációs beszélgetés

pszichológiai tesztek: Otisz II. Taylor Raven TH1 Négyzet teszt

általános tájékozottság speciális ismeretek mérés

mûszeres vizsgálatok: két kéz koordináció (W) psychocombönéletrajz

szövegér tés, lényegkiemelés záró megbeszélés számolási feladatok

Tanfolyamokra azok a hallgatók kerülhetnek be, akik az orvosi, pszichológiai, munkakipróbálási követelményeknek egyaránt megfelelnek a kívánt szintnek. Pszichoszociális nyomon-követés a képzésben A képzésbe került hallgatók a tanfolyam elsõ idõszakában egy úgynevezett kommunikációs és tanulási hatékonyság-fejlesztõ tréningen vesznek részt, melyet modulszerû szakmai oktatás követ. Hallgatóink többségének szocializációja a fogyatékosság jellegébõl fakadóan speciális körülmények között ment végbe, vagy változott meg, pl. egy baleseti trauma következtében, ami után lelki problémákkal is küzdenek. A felmerülõ nehézségekre az átlagosnál nagyobb szorongással reagálnak, gyakran pánikba esnek, mely értelemszerûen negatívan befolyásolja a tanulás hatékonyságát. Ennek megelõzésére órarendi keretbe iktatva csoportos, illetve egyéni mentálhigiénés foglalkozásokat tartanak számukra. A megváltozott munkaképességûek részére kidolgozott képzési programok óraszáma általában magasabb a normál tanfolyami óraszámoknál. Ez az eltérés a gyakorlatban elérheti az 50%-ot. Indokolja a magasabb óraszámot a lassúbb haladás, a gyakorlásra fordított többletidõ, a hallgatókkal való egyéni foglalkozás. Az óraszám meghatározása során figyelembe veszik a csoport összetételét, a pályaalkalmassági és munkakipróbáló vizsgálatok eredményeit. 200


Képességkritériumok Felvetõdik a kérdés, hogy milyen képességek, készségek szükségesek ahhoz, hogy valaki egy bizonyos szakmát sikeresen elsajátítson és a szaktudásával rövid idõn belül munkát találjon? Minden szakmának képességkritériumai vannak, amelyhez való megfelelõség alapján nagy biztonsággal lehet választ adni a foglalkoztathatóság, képzésbe való bekapcsolódás alkalmasságának kérdésére. Az adott szakmai képzési program kompetencia tartalmának figyelembevételével állítják össze a képességvizsgálatot. Egy adott szakmának meghatározzák a képesség kritériumait, amelyeket objektív mérésekkel támasztanak alá, és így a vizsgált személy eredményét összevetve a képesség kritériumokkal, nagy biztonsággal megállapítható az adott szakma elsajátítására és végzésére vonatkozó ajánlás. A képességi kritérium, azoknak a képességeknek és elvárásoknak a szintje, melyek feltétlenül szükségesek az adott szakma elsajátításához, végzéséhez. A számítógép-kezelõ rehabilitációs tanfolyami képzés képességi kritériumainak kialakítása során a tapasztalati adatokat értékelve és a szakmai kompetenciákat meghatározva az alábbi diagram készült el a Székesfehérvári Regionális Képzõ Központ szakmai fejlesztõ munkájának eredményeként. A diagram elsõ sorába a különbözõ mért képességek kerültek, amelyek ezen szakma elsajátításához és gyakorlásához alapvetõen fontosak. (logikai, számolási, technikai stb. kompetenciák). A második sorban a különbözõ tesztek megnevezése látható. Az oszlopokban az eredmények olvashatók egy számozott skála segítségével, amely a tapasztalati adatok, a korábbi vizsgálati eredmények és a képzésen résztvevõk sikerességének alapján kerültek meghatározásra. Minden oszlopban megtalálható a minimum és maximum értékek jelölése. Oszloponként kijelölt alsó érték, amely a minimum szintet mutatja, a még éppen „megfelelõ” értékhatárt jelöli. Ez azt jelenti, hogy amennyiben az egyéni teljesítmény ez alatt van nem javasolt a kliens képzésbe vonása. A fenti módszer alkalmazásával egyénileg is értékelhetõ a vizsgálat eredménye a választott szakirány szerint és megállapítható, hogy a képességek megfelelnek-e a minimálisan szükséges szinthez viszonyítva. Számítógép-kezelõ rehabilitációs szakmai képzés követelmény profilja, felvételi kritériumrendszere, személyi teljesítménygörbével. (Lásd a következõ ábrán) A képzési szakasz sikeressége szempontjából fontos a képességek megfelelõsége. Természetesen ha a jelentkezõ bizonyos területeken alatta marad a minimálisan elvárható szintnek, vagy annak közelében teljesít egyéni fejlesztéssel, felzárkóztató programon való részvétellel segíthetjük a képességek kibontakozását.

201


202


Összefoglalás A komplex rehabilitáció egy folyamatosan változó, tartalmában, módszereiben, eszközeiben sokszínû területe a hátránnyal élõ emberek társadalmi beilleszkedését, integrációját segítõ tevékenység. Ezért nem lehet erre a területre általánosan használható, a biztos sikert hordozó módszereket és eszközöket meghatározni. A komplex rehabilitáció fontos eleme a pedagógiai rehabilitáció, de a tartalma az adott helyzettõl, az adott csoporttól, és azoktól a szakemberektõl függ, akik ezt a tevékenységet végzik. A sikeresség pedig a kimeneten mérhetõ és az egyének szintjén jelentkezik. A tananyagban összefoglaltuk azokat a lényeges tartalmi elemeket, amelyek biztosan hatással vannak a folyamatra. Bizonyára kimaradtak fontosnak vélt tevékenységek is és bekerültek olyanok, amelyeknek nem ebben a témakörben van kizárólagosan szerepe. Leginkább a tevékenységben résztvevõ embereken múlik a folyamat sikere, és nem is elsõsorban a szakmai felkészültségük határozza meg ezt, hanem az elhivatottságuk, az adott helyzethez való alkalmazkodó képességük, a nyitottságuk, kreativitásuk, a csoportmunkára való alkalmasságuk. A folyamat közben kell alkalmazkodni helyzetekhez és nem lehet sablonokat alkalmazni, azokban gondolkodni. A pedagógiai rehabilitáció egy nagyon széles eszköztárat felvonultatni képes tevékenység. Elõfordul, hogy odafigyeléssel, egy „jó szóval” érünk el olyan hatást, amely a komplex rehabilitációban meghatározza az egyén sorsát és az is elõfordulhat, hogy sok milliót költünk akadálymentesítésre, tréningezzük a klienseket, mégsem jutunk elõre. A komplex rehabilitációs mentor szerepe a sikeres megoldások megtalálásában meghatározó lehet, empátiája, kreativitása, flexibilitása szükséges a sikeres folyamathoz. A lábjegyzetben szereplõ hivatkozások zömében internetes web-helyeket jelölnek meg, ahol az adott témákhoz bõvebb információt találhatnak a hallgatók. Ezek fontos részeit képezik a tananyag tartalom megértésének és jegyzet használatának. A pedagógiai rehabilitáció tartalma és eszközrendszere folyamatosan változik – mozgásban van a társadalmi, gazdasági környezet –, így nyitottnak kell lennünk mások tapasztalatainak befogadására és a módszereink folyamatos megújítására. Kulcsfogalmak: önismeret, mobilizálható képességek, maradó képességek, kulcskompetenciák, egyéni fejlesztés, integráció, normalizáció, egyéni bánásmód, célcsoport-illesztés, pályaalkalmassági és munkakipróbáló vizsgálat, foglalkozás-egészségügyi vizsgálat, maradó képességek, képesség-kritériumok, kulcskompetencia fejlesztés, támogató, segítõ szolgáltatások, homogén és integrált csoport, akadálymentesített 203


környezet, fizikai-és kommunikációs akadálymentesítés, motivációs tréning, kommunikációs tréning, FNO, holisztikus szemlélet, explorációs beszélgetés, egyéni fejlesztési terv, mentor, pályaorientáció, komplex rehabilitáció. Kérdések, feladatok 1. Gyûjtse össze a jegyzet alapján a felnõttkori pedagógiai rehabilitáció eszközrendszerének elemeit és az alábbi szempontok szerint csoportosítsa azokat (motivációt segítõ, önismeretet fejlesztõ, maradó képesség felmérést biztosító, mobilizáló, folyamattámogató, munkahelykeresésben segítõ, érdekérvényesítés erõsítését segítõ, kapcsolatrendszert bõvítõ, képzést, átképzést támogató)! 2. Keressen a pedagógiai rehabilitációra ható olyan tényezõket, szabályzókat, szakmai megoldásokat, gyakorlati példákat, amelyek hatásukat tekintve ellentmondásokat hordoznak! (pl. OKJ szerinti képzések bemeneti szint követelménye és a célcsoport iskolai végzettsége közötti ellentmondás) 3. Készítsen rövid elemzést a felnõttképzés fõbb funkcióiról! 4. Gyûjtse össze a pedagógiai rehabilitációt segítõ aktív foglalkoztatáspolitikai eszközöket! 5. Gyûjtse össze az internet segítségével a magyar felnõttképzés intézményrendszerében a foglalkozási rehabilitációs folyamatot támogató szolgáltatásokat, és készítsen rövid elemzést a piaci, az állami és a non-profit szféra közötti azonosságokról, illetve különbségekrõl! 6. Gyûjtsön össze minél több, a pályaalkalmassági és munkakipróbáló vizsgálatok végzésének fontosságát alátámasztó érvet! 7. Keressen olyan helyzeteket, amelyek a kulcskompetencia fejlesztés a pedagógiai rehabilitációt támogató hatását mutatják be! 8. Mutasson be jó gyakorlatokat a képzési rehabilitáció, illetve a pedagógiai rehabilitáció bármely elemére! Hivatkozott irodalmak Petróczi Ferenc: Hátrányos helyzetû emberek esélynövelését célzó programok és a kompetencia fejlesztés a gyakorlatban. Megjelent SZRKK jubileumi évkönyv (szerk: Schindler Rózsa) Székesfehérvár, SZRKK 2008. 69-77. Scharle Ágota:A rokkantnyugdíjazás növekedésének munkapiaci okai, megjelent: Cseres-Gergely Zs. és Scharle Á., (szerk): Munkaerõpiaci Tükör 2007, Közelkép: Jóléti Ellátások és Munkakinálat, MTA-KTI és OFA 2007, 91–100. Schindler Rózsa: Az osztrák program hasznosításának lehetõségei a székesfehérvári Rehabilitációs Modellközpont tevékenységében. Megjelent: Rehabilitációs modellek (szerk: Dr Tauszigné Czakó Zsuzsanna) Budapest, Magyar Távoktatási Alapítvány 2008.31-39.

204


Ajánlott irodalmak Bábosik István: Alkalmazott neveléselmélet. OKKER Kiadó, Budapest, 2003. Bús Imre-Péchy Benjamin-Szabó Ernõ-Szente István: Játékok a személyiség- és közösségfejlesztés szolgálatában. (szerk. Bús Imre) PTE IGYFK, Szekszárd, 2003. Huszár-Kullmann-Tringer: A rehabilitáció gyakorlata, Medicina Könyvkiadó Rt., Budapest, 2000. Kappéter István (szerk.): A rehabilitáció alapproblémái. Szociális Munka Alapítvány Kiadványai, Budapest, 1993. Kováts András – Tausz Katalin: Gyorsjelentés a fogyatékos emberek helyzetérõl. SZSZSZ, Budapest, 1997 Kemény Ferenc: Az önállóság ösvényei. Szociális segítõ – Mozgássérültek sorozat. LABORA Bt., Budapest, 1997

205


206

FOGLALKOZÁSI REHABILITÁCIÓ ÉS DIAGNOSZTIKAI ELJÁRÁSOK

SZELLÕ JÁNOS


1. Bevezetés a foglalkozási rehabilitáció alapjaiba 1.1.

A foglalkozási rehabilitáció jelentõsége

Magyarországon a gazdasági átalakulás mintegy 1,5 millió munkahely elvesztésével járt a foglalkoztatási szerkezet, a tulajdonviszonyok jelentõs változása mellett. A munkanélküliség elsõként és legnagyobb mértékben a munkaerõpiacon hátrányos helyzetû rétegeket, köztük a megváltozott munkaképességû embereket érintette. A nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején e csoporthoz tartozó személyek alapvetõen passzív ellátásra (szociális járadék, rokkantsági nyugdíj stb.) kényszerültek és tartósan kiszorultak a munkaerõpiacról. E mellett a foglalkoztatáspolitika sem fordított kellõ figyelmet a foglalkozási rehabilitációra, amelynek következtében a kilencvenes évek végére a foglalkozási rehabilitáció átfogó, tartalmi megújulása elengedhetetlenné vált.1 Az Európai Közösségek Bizottsága 2005-ben deklarálta, hogy „mindenki számára egyenlõ és diszkriminációmentes hozzáférést kell biztosítani a munkához, szakképzéshez és az egyes foglalkozásokhoz”. Az integráló programokban komoly hangsúlyt kapott a munkaerõ-piaci hátrányokkal küzdõ személyek foglalkoztathatósági szintjének javítása, a befogadó munkahelyek számának növelése, valamint a felzárkóztatáshoz szükséges eszközök mûködtetését végzõ állami és

1

A kézirat lezárásának idõpontja: 2010. június 30. A továbbiakban a Foglalkoztatási Törvényben meghatározott megváltozott munkaképességû személy fogalmát használjuk, mely szerint: megváltozott munkaképességû személy: aki testi vagy szellemi fogyatékos, vagy akinek az orvosi rehabilitációt követõen munkavállalási és munkahely-megtartási esélyei testi vagy szellemi károsodása miatt csökkennek.

207


civil szervezetek megerõsítése. Módszertanilag az egyéni szükségletekre épített programokat, szolgáltatásokat tekintik a hátránykezelés legeredményesebb formájának. A foglalkoztatás elõsegítésérõl és a munkanélküliek ellátásáról szóló törvény 1996. évi módosítása rendelkezett a foglalkozási rehabilitációs szolgáltatásnak a munkaerõ-piaci szolgáltatások keretében történõ megvalósításáról, vagyis arról, hogy a foglalkozási rehabilitáció irányítása, koordinálása az Állami Foglalkoztatási Szolgálat hatáskörébe került. A szervezeti keretek biztosítása mellett jelentõs szemléletváltás következett be a hazai foglalkoztatáspolitikában. Elõtérbe került a „segély helyett munkát” koncepció, új munkaerõ-piaci programok és szolgáltatási rendszerek nyertek teret, az elõrelépésben különösen inspiráló volt az Európai Unióhoz való csatlakozás. A hátrányok kezelésében egyre jobban meghatározó lett a személyre szabott problémafeloldó megközelítés, a holisztikus szemlélet és a munkaerõ-piaci esélyegyenlõség biztosítása. Az Európai Unió és Magyarország foglalkoztatási stratégiája kiemelten kezeli az inaktív, a munkaerõ-piaci hátrányokkal küzdõ – köztük a fogyatékossággal élõ emberek foglalkoztatottságának javítását. E heterogén csoporton belül vannak, akiknek csak elavult szaktudását kell korszerûsíteni, mások fejlesztések, szolgáltatások hosszú sora után válnak munkavállalásra alkalmassá, motiválttá s rendelkeznek a munkavégzéshez használható ismeretekkel, képességekkel. A foglalkozási rehabilitáció folyamatának és eszközeinek tervezése személyre szabott megközelítést igényel. Ennek kiinduló feltétele az egyén fejleszthetõ munkaképességére épülõ munkavállalási stratégia kidolgozása. Magyarországon az európai uniós országokhoz hasonlóan átalakult a foglalkozási rehabilitáció rendszere. A változások új, szükségletalapú szemléleti megközelítést igényelnek az orvosoktól, a munkaügyi és szociális szakemberektõl, szakértõktõl, alternatív szolgáltató szervezetektõl, a munkáltatóktól és nem utolsó sorban a megváltozott munkaképességû személyektõl is. Az elmúlt években megkezdõdött a foglalkozási rehabilitáció teljes körû átalakítása, a komplex rehabilitáció (orvosi, szociális, mentálhigiénés és foglalkozási) alkalmazása. A reform elsõ fázisát a támogatási rendszer tartalmi és minõségi átalakítása jelentette, e mellett megváltozott a minõsítés és a kapcsolódó szolgáltatások rendszere. 2008-tól bevezetésre került a rehabilitációs járadék és az intézményrendszer változásából adódóan újra kellett gondolni a foglalkozási rehabilitáció kapcsolatrendszerét.

208


1.2.

A fogyatékos személyek száma Magyarországon

Magyarországon 2001-ben – a népszámlálás adatai szerint – 577 ezer fogyatékos ember élt (a népesség 5,7%-a)2. A korábbi, 1990. évi népszámláláshoz képest jelentõsen nõtt a népességen belül a fogyatékos emberek aránya és létszáma is. A nemzetközi statisztikák átlagosan 10%-ra becsülik adott népességen belül a tartósan károsodott emberek arányát. A népszámlálás adatai tehát közelítõen az érintett populáció kb. 60%-ára vonatkoznak. A fogyatékos népesség körében jóval alacsonyabb a gyermekkorúak, illetve a 15–39 év közötti korosztály aránya, míg ez 40 év fölött közel 10%-kal, 60 év fölött 25%-kal magasabb. A fogyatékos népességen belül továbbra is a mozgássérülteké a legnépesebb csoport. Jelentõsen emelkedett 1990 és 2001 között a pontosan meg nem határozott fogyatékosságban szenvedõk aránya. Valószínûleg ebbe a kategóriába kerültek azok a személyek, akik nem tudták elhatárolni fogyatékosságukat tartós betegségüktõl. A gazdasági aktivitás tekintetében a fogyatékos és nem fogyatékos emberek között már 1990-ben is jelentõs különbséget tapasztalhattunk, s ez 2001-re sem változott. A népszámlálás évében a fogyatékos embereknek mindössze 9%-a dolgozott, míg ez az arány a nem fogyatékos népességnél 38% volt. S bár a népszámlálási adatok – a jelzett definíciós sajátosságok miatt – lényegesen alacsonyabb létszámot ölelnek fel, mint a KSH Munkaerõ-felmérései, ez utóbbinál is mindössze 12,8%3 a foglalkoztatottak arány. Ezzel összefüggõen magas a fogyatékos népesség körében az inaktív keresõk aránya és a növekedés üteme is jóval meghaladja a nem fogyatékos inaktív népesség növekedésének ütemét a két népszámlálás közötti idõszakban.4 Az aktív korú fogyatékos emberek munkavállalási esélyei lényegesen rosszabbak a népesség egészénél. Ebben jelentõs szerepet játszik alacsonyabb iskolai végzettségük. Míg a fogyatékos emberek 70%-a maximum 8 általános osztályt végzett el, addig a nem fogyatékos személyek esetében ez az arány 50%-os. A népszámlálás adatai szerint a fogyatékos személyek 32%-a nem fejezte be az általános iskolát, s befejezett alapfokú iskolázottsággal is csak 39%-uk rendelkezett. Szakképesítéssel, illetve érettségivel 25%-uk rendelkezik, míg egyetemi, fõiskolai végzettsége a fogyatékos személyek 5%-ának van. 1990-hez képest ugyan a magasabb iskolai végzettséggel rendelkezõ fogyatékos emberek aránya is nõtt, de a nem fogyatékos populációhoz képest a növekedés alacsonyabb volt.

2 3 4

2001. évi népszámlálás (KSH) Megváltozott munkaképességûek a munkaerõpiacon 2002. II. negyedév. KSH 2003. január elsején 467 289 fõ részesült rokkantsági nyugdíjban és 193 773 fõ kapott járadékot (Forrás: Országos Nyugdíjfolyósító Igazgatóság 2003. évi statisztikai évkönyv)

209


A KSH adatai szerint a 2008-ban Magyarországon több mint 1,7 millió 18–64 év közötti ember (55%-a nõ, 45%-a férfi) jelzett olyan egészségkárosodást, fogyatékot, amely akadályozhatja a munkavállalásban, illetve a munkavégzésben. A felmérés szerint ebben az összességben 938 ezer fõ tekinthetõ megváltozott munkaképességûnek. Életkori megoszlásuk szerint 79,7%-a 45–64 éves korcsoportba tartozott. Ugyanakkor az adatokból egyértelmûen nem következik az, hogy a populáción belül ekkora lenne a ténylegesen, tartósan egészségkárosodással rendelkezõ személy. Közöttük többségében olyanok tartoznak, akiknek alapbetegségükbõl adódnak akadályaik. A 18–64 éves megváltozott munkaképességû személyek 23%-a, 216 ezer fõ dolgozott, és négyötödük számára a megélhetést kizárólag a munkából származó jövedelem biztosította. Emellett közel 38 ezer fõ egészségromlásából adódóan keresetén kívül rokkantsági nyugdíjban, illetve járadékban részesült. A nem dolgozó megváltozott munkaképességû személyek legnagyobb része 60%-a rokkantsági nyugdíjat, illetve járadékot (mintegy 430 ezer fõ), 22%-uk saját jogú öregségi, illetve öregségi vagy hozzátartozói nyugdíjat kapott. Ugyanakkor a nem dolgozó megváltozott munkaképességûek egy jelentõs részének (kb. 110 ezer fõ) jövedelme, megélhetési forrása nem ismert. Az adatfelvétel idején tartósan fennálló egészségi problémát, betegséget, funkcionális zavart 914 ezer személy, a megváltozott munkaképességûek 97,5%-a jelzett. Arányait tekintve 23%-uk mozgásszervi, 21%-uk keringési megbetegedésbõl eredõ, 19%-uk gerincbetegségbõl adódó, 11%-uk idegrendszeri akadályozottsággal bír, míg a többi 26 százalék más betegségekbõl eredõ problémát jelölt meg. A megváltozott munkaképességûek munkaerõ-piaci részvételét akadályozó tényezõk legfõbb jellemzõje, hogy tartósan fennálló egészségi problémájuk, betegségük, illetve funkcionális zavaruk miatt nem tudnak olyan életvitelt folytatni, mint az egészséges emberek. A három fõ akadályozó tényezõ (az elvégzendõ munka mennyisége; a munka jellege; a munkába járás) közül 28%-uk csak egy okot jelölt meg, míg kettõt, illetve hármat 35–38%-uk jelzett a felmérés során.5 1.3.

A foglalkozási rehabilitáció legfontosabb európai alapelvei

Az esélyegyenlõség és diszkrimináció-mentesség keretében az Európai Uniónak évek óta alapcélkitûzése a fogyatékos emberek maradéktalan társadalmi befogadásának segítése és ezzel összefüggésben meghatározó szerepet játszik a diszkrimináció elleni harc és a fogyatékos emberek gazdasági és társadalmi szerepvállalásának támogatásában. A hátrányok kezelésében a hangsúly áttevõdött a társadalmi „beilleszkedést” segítõ szemléletrõl a társadalom átalakításának globális filozófiájára, amely minden személy szükségleteinek befogadására és ellátására irá-

5

Társadalmi jellemzõk és ellátórendszerek, 2008. KSH Budapest 62-68.

210


nyul. E tevékenység egyik mérföldköve volt a 2003-ban megfogalmazott „Európai Cselekvési Terv”6 amelynek legfõbb célja a fogyatékos emberek fokozott bevonása volt a kibõvített EU gazdaságába és társadalmába. Elsõ szakaszában négy intézkedést tartott a legfontosabbnak: • a foglalkoztatás elérhetõvé tételét és a foglalkoztatásban való megtartást, beleértve a diszkrimináció elleni harcot; • élethosszig tartó tanulmányok feltételeinek biztosítását a foglakoztathatóság, az alkalmazkodóképesség, az egyéni fejlõdés és aktív állampolgári magatartás támogatása és erõsítése céljából; • az új technológiák alkalmazásával a foglalkoztatásban való részvétel megkönnyítését; • a közintézmények, a nyilvános épített környezet megközelíthetõvé tételét, a munkahelyi részvétel és a fokozott gazdasági és társadalmi integráció elõsegítését. Az Európa Tanács nizzai ülésén elfogadták az Európai Szociális Menetrendet, mely olyan átfogó célok megvalósulásához kívánt hozzájárulni, mint a gazdasági teljesítmény javítása, több és jobb munkahely teremtése, valamint a tudásalapú társadalom kínálta lehetõségek maximális kihasználása. Az Európai Szociális Menetrend – különösen a Fogyatékos Polgárok Európai Éve (2003) alatt – hangsúlyozta minden olyan intézkedés fejlesztését, amelynek célja a fogyatékossággal élõ emberek eredményesebb integrációjának megvalósítása az élet minden területén. Legfontosabb ajánlásai az alábbiak voltak: • lehetõvé kell tenni a sikeres megelõzést és korai beavatkozást; • bõvíteni és változatosabbá kell tenni az aktív munkaerõ-piaci intézkedéseket; • jobb munkahely-teremtési lehetõségeket kell biztosítani; • eredményesebb felvilágosító és tudatosító munkát kell végezni; • elõ kell mozdítani az új és biztonságosabb munkahelyi kultúrát; • a tervezésbe és végrehajtásba be kell vonni a fogyatékosok szervezeteit; • biztosítani kell az elszámolhatóságot, a hatékony tervezést és a jobb koordinációt; • javítani kell az egyének foglalkoztathatóságát; • jobb hozzáférést kell biztosítani az oktatási és képzési lehetõségekhez; • biztosítani kell a munkahelyi tapasztalatszerzés lehetõségét; • segítséget kell nyújtani a munkalehetõségek felkutatásában, felkészítésben és tanácsadásban; • ki kell alakítani egy köztes munkaerõ-piacot, ahol megszerezhetõ a nyitott munkaerõ-piaci követelményeknek megfelelõ jártasság és tapasztalat.

6

A Bizottság közleménye a Tanácsnak , az Európai Parlamentnek, az Európai Gazdasági és Szociális Bizottságnak és a Régiók Bizottságának. „Fogyatékos emberek esélyegyenlõsége: Európai Cselekvési Terv” Európai Közösségek Bizottsága, Brüsszel, 2003. 10.30.

211


Az Európa Tanács Miniszteri Bizottság Rec (2006) 5. sz. ajánlása a tagországok számára az Európa Tanács Akciótervérõl, amely a fogyatékos emberek jogainak érvényesítését, társadalomban való teljes körû részvételük elõmozdítását segíti elõ a fogyatékos emberek életminõségének javításával Európában a 2006–2015 közötti idõszaka megfogalmazta: „A fogyatékos emberek társadalmi integrációjának és gazdasági függetlenségének alapvetõ eleme a foglalkoztatás, a pályaorientáció és a képzés (5. akcióterület). Jogszabályokra, intézkedésekre és szolgáltatásokra van szükség ahhoz, hogy a fogyatékos emberek a társadalom többi tagjához hasonlóan egyenlõ esélyekkel jussanak munkahelyhez és azt meg is tudják tartani. A megkülönböztetést tiltó és pozitív cselekvésre ösztönzõ intézkedésekkel javítani kell a foglalkoztatáshoz való egyenlõ hozzáférés lehetõségeit, a fogyatékos emberek munkaerõ-piaci integrációjának ügyét a foglalkoztatáspolitika fõáramába kell helyezni.”7 „A fogyatékossággal élõ személyek jogairól szóló ENSZ egyezmény”8 értelmében a részes államoknak mindent meg kell tenniük annak érdekében, hogy a fogyatékossággal élõ személyek számára az élet minden területén biztosítottak legyenek a legteljesebb függetlenség, a fizikai, mentális, szociális és szakmai képességek, valamint a teljes befogadás és részvétel elérése és megtartása. E célból a részes államok átfogó habilitációs és rehabilitációs szolgáltatásokat és programokat hoznak létre, erõsítik és kiterjesztik azokat, különös tekintettel az egészségügy, a foglalkoztatás, az oktatás és a szociális szolgáltatások terén. 1.4.

Hátránykezelési koncepciók, stratégiák Európában

Az Európai Unióban a fogyatékossággal élõk hosszú távú foglalkoztatását szolgáló stratégia célja az esélyegyenlõség biztosítása, hogy a fogyatékossággal élõk élvezhessék az emberi méltósághoz, az egyenlõ bánásmódhoz, a független életvitelhez és a társadalomban való részvételhez való jogaikat. Az Európai Unió által kezdeményezett akciók az EU közös gazdasági és társadalmi értékrendjét erõsítik azáltal, hogy lehetõséget biztosítanak a fogyatékossággal élõk számára képességeik megvalósítására, a társadalomban és a gazdaságban való részvételükre. Annak érdekében, hogy segítse a tagállamokat a munkaképes személyek mobilizálásában és megfelelõ támogatás nyújtásában, az Európai Közösségek Bizottsága az aktív integrációnak nevezett, holisztikus szemléletû stratégiák megvalósítását ja-

7

8

Az Európa Tanács Miniszteri Bizottság Rec (2006) 5. sz. ajánlása a tagországok számára az Európa Tanács Akciótervérõl, amely a fogyatékos emberek jogainak érvényesítését, társadalomban való teljes körû részvételük elõmozdítását segíti elõ a fogyatékos emberek életminõségének javításával Európában a 2006–2015 közötti idõszakban 24–25. p. Az ENSZ Közgyûlése 2006. december 13-án fogadta el. Ezt az egyezményt az EU, mint testület és minden tagállama is ratifikálta.

212


vasolja a tagállamoknak. Az aktív integrációra irányuló megközelítés sikeres alkalmazása a különféle elemek közötti együttmûködésen múlik. A megfelelõ jövedelemtámogatást munkaerõ-piaci lehetõségekkel és jó minõségû szolgáltatásokhoz való könnyebb hozzáféréssel kell kombinálni. A társadalmi integráció és a munkaerõ-piaci részvétel nem válik el egymástól. Fõbb szemléletei a következõk: • A holisztikus szemlélet szerint a megváltozott munkaképességû ember egész személyével (személyiségével) kell foglalkozni. Beleértve az egészségi és szellemi állapotát, képességeit, készségeit. Fel kell tárni a problémák okait, és az okokat kell kezelni, megszüntetni. A holisztikus szemlélet fontos eleme a megelõzés. • Az empowerment komplex, sokdimenziós tevékenységet jelölõ fogalom. Annak a folyamatnak a megjelölésére szolgál, amelynek során a megváltozott munkaképességû személy hatni képes, önmagára hatalommal, önálló probléma megoldási képességgel rendelkezik, vagyis képessé válik arra, hogy saját életét irányítani tudja, és céljait képes legyen elérni. • A mainstreaming közelítésmód azt jelenti, hogy a hátrányok kezelésének egyik legfontosabb eszköze az egyenlõ esélyû hozzáférés, a fokozottan személyszabott megközelítés biztosítása. Az elérhetõ eredmények fõáramba helyezésének igénye és szándéka. 2005-ben az Európai Bizottság vizsgálatot végzett arra vonatkozóan, hogy a mainstreaming közelítésmód mennyire tudott megvalósulni a korábbi foglalkoztatási irányelvek végrehajtásában, illetve milyen szempontokat érdemes megfogalmazni a tagállamok számára annak érdekében, hogy még hatékonyabb politikákat tudjanak kialakítani a fogyatékos emberek különleges munkaerõ-piaci igényeinek kielégítésére.9 Fõbb megállapítások: • A társadalmi és területi kohézió erõsítése: a legtöbb szociális- és egészségügyi politikával kapcsolatos kiadás és az emberi erõforrásokba való befektetés pozitív gazdasági eredményeket hoz. A szociális szektornak elegendõ pénzügyi forrással kell rendelkeznie ahhoz, hogy segíteni tudjon abban, hogy nagyobb munka-kínálat álljon a hátrányos helyzetû munkavállalók rendelkezésére. • A foglalkoztatottak számának növelése érdekében az életciklus-elv támogatása: a fogyatékosok egy olyan csoportot képeznek, amely extra munkaerõ-kínálatot jelent. Ez egyre fontosabbá válik, miután a munkaképes korú lakosság részaránya a demográfiai trendek következtében csökken. Ezzel összefüggésben, az is fontos, hogy az e téren kialakított politikák egyaránt célozzák meg azokat a fogyatékosokat, akik aktívan keresnek munkát és azokat is, akik már feladták a munka utáni kutatásukat.

9

Disability mainstreaming in the European Employment Strategy. European Commission, Employment, Social Affairs and Equal Opportunities Dg, Brussels, 1/07/2005.

213


• Munkavállalást ösztönzõ támogatási rendszer kiépítése: számos tagországban a támogatási rendszer kevés ösztönzést ad a fogyatékosoknak arra, hogy elkezdjenek dolgozni vagy a támogatási csapda miatt vagy a kockázat miatt, hogy utólag kizárják magukat a támogatási rendszerbõl, ha nem tudják folytatni az elkezdett munkát. Emiatt a fogyatékossági támogatási rendszereket úgy kell megreformálni, hogy azok tegyék vonzóvá a munkát, például oly módon, hogy a támogatás kifizetése (pl. csökkentett összeggel) azután is folytatódjék, hogy az adott fogyatékos felvette a munkát. • A munkaerõ-piaci igények összehangolásának javítása: a foglalkoztatási szolgálatoknak proaktiv módon már elõre számításba kell venniük a fogya¬tékosok különbözõ igényeit és azokra befogadó módon kell reagálniuk. Ez azt jelenti, hogy a foglalkoztatási hivataloknak és szolgálatoknak mindenki számára bármikor hozzáférhetõnek kell lenniük. • Helyi közösségek mobilizálása: a helyi közösségek mobilizálása a foglalkoztatottság növelésében meghatározó jelentõségû. A helyi hatóságok és szervezetek, melyek helyi szinten tevékenykednek, a legjobb helyen vannak abból a szempontból, hogy lefordítsák a nemzeti és a regionális stratégiákat az adott területen végrehajtható akciókra. • A munkavállalók és munkaadók adaptációs képességének javítása: ki kell hangsúlyozni, hogy az Európai Uniónak az a direktívája, amely azonos bánásmódot ír elõ a foglalkoztatásban és a képzésben, arra kötelezi a munkaadókat, hogy méltányos (az igényeknek és adottságoknak megfelelõ) elhelyezést biztosítsanak. • Legális foglalkoztatás és önfoglalkoztatás elõsegítése: számos akadályozott személy úgy jut munkához, hogy egy másik ember mindennapi életében vállal besegítõ munkát. A meglévõ adózási és támogatási rendszerek mellett ezek az álláshelyek gyakran nem kerülnek deklarálásra. Emiatt az adózási és támogatási rendszereket úgy kell ösztönözni, hogy azok segítsék ezeknek a (fekete) munkáknak szabályos foglalkoztatássá való átalakítását. • Az emberi erõforrásba fektetett beruházások növelése: a fogyatékosoknak az átlagosnál jobb hozzáférési lehetõségeket kell biztosítani az oktatáshoz és speciális intézkedéseket kell hozni a fogyatékos gyerekek mainstream képzésben való részvétele érdekében.10 A 2008–2009-es cselekvési terv11 alaptézisként rögzíti, hogy a fogyatékossággal élõk foglalkoztatási arányának növelése érdekében átfogó megközelítésre van szükség. E koncepciónak a rugalmas foglalkoztatási programokat, a támogatott foglalkoztatást és az aktív befogadást össze kell kapcsolnia a megkülönbözte10 Gere Ilona – Szellõ János (2005): A foglalkozási rehabilitáció helyzete Magyarországon Kutatási Zárótanulmány OFA Budapest 11 A Bizottság közleménye a Tanácsnak, az Európai Parlamentnek, az Európai Gazdasági és Szociális Bizottságnak és a Régiók Bizottságának : A fogyatékkal élõk helyzete az Európai Unióban: a 2008–2009-es európai cselekvési terv {SEC(2007)1548}

214


tés-mentességre vonatkozó uniós jogszabályokat kiegészítõ pozitív intézkedésekkel. Az intézkedéseknek a rugalmas biztonságot kell megcélozniuk, melynek körébe beletartoznak az ennek megfelelõ szerzõdéses konstrukciók, a részmunkaidõs foglalkoztatás, az ideiglenes munkavégzés, az aktív munkaerõ-piaci szakpolitikák, az átfogó és egész életen át tartó tanulási stratégiák és a munkanélküliség idõszakában megfelelõ jövedelempótlást nyújtó, korszerû szociális biztonsági rendszerek. A foglalkoztatáson belül a támogatott foglalkoztatás személyes segítséget és munkahelyi átalakításokat biztosít a fogyatékkal élõk szükségleteinek figyelembe vétele érdekében a nyitott munkaerõpiacon, de teljes potenciálja – a Bizottság megítélése szerint – egyelõre kihasználatlan. A 2008-ban elfogadott „Politikai megállapodásban12 mind a tagállamokat, mind a Bizottságot felkérték, hogy hatáskörüknek megfelelõen gondoskodjanak a fogyatékossággal élõk munkaerõ-piaci részvételének elõmozdításáról.13 1.5.

Hátránykezelési koncepciók, stratégiák Magyarországon:

A legfõbb törvény, a magyar Alkotmány kimondja – és erre épülve az 1998. évi XXVI. Törvény14 megerõsíti, hogy minden állampolgárnak alapvetõ joga közé tartozik a tanuláshoz, a munkavégzéshez és a kultúrához való jogosultság. A tartósan akadályozott embernek is joga van arra, hogy emberi méltóságát tiszteletben tartsák, joga van az önálló életvitelhez szükséges szolgáltatásokat és segítséget igénybe venni, joga van az aktív részvételre a társadalmi életben. A hátrányos megkülönböztetés tilalmának elve az Alkotmányban és több más jogszabályban is megerõsített elvet hangsúlyoz. Az esélyegyenlõség igénye – a fejlett országokhoz képest igen késõn – 1998-ban lett deklarálva Magyarországon. A fogyatékos személyek jogairól és esélyegyenlõségük biztosításáról szóló 1998. évi XXVI. Törvény, valamint Az egyenlõ bánásmódról és az esélyegyenlõség elõmozdításáról szóló 2003. évi CXXV. Törvény tiltja a megkülönböztetést az élet különbözõ színterein. A jogok érvényesítését segíti az Egyenlõ Bánásmód Hatóság, az ombudsmanok intézményrendszere, illetve a jogi segítségnyújtásról szóló 2003. évi LXXX. Törvény. Az 1998. évi XXVI. Törvény fõ célkitûzése az egyenlõ esélyû hozzáférés biztosítása az élet minden területén. A célokhoz az Országos Fogyatékosügyi Program konkrét feladatokat rendelt, mely többek között kitért az:

12 A „Tervezet – Az Európai Unió Tanácsa és a tagállamok kormányainak a Tanács keretében ülésezõ képviselõi által elfogadott állásfoglalás a fogyatékkal élõk helyzetérõl az Európai Unióban – Politikai megállapodás” 6769/08. SOC 124 13 Gere Ilona (2009) Uniós kötelezettségek, igazodási pontok, tanulmány SZMM Budapest 14 A fogyatékos személyek jogairól és esélyegyenlõségük biztosításáról

215


• • • • •

épített környezet akadálymentesítésére; a tömegközlekedés biztosítására; az önálló életvezetéshez szükséges speciális információkra; komplex minõsítõ rendszer kiépítésére; pályaválasztás, pályakorrekciós tanácsadás fejlesztésére; pálya-alkalmassági és munka-alkalmassági vizsgálatok kiépítésére. Mivel a társadalmi életben való aktív részvétel elsõsorban a foglalkoztatással érhetõ el, a program fontos meghatározása volt, hogy „A fogyatékkal élõk számára is biztosítani kell az integrált munkavégzés lehetõségét, melynek feltételeit a munkaadó köteles megteremteni. Amennyiben az érintett állapota miatt nem képes a fenti módon munkát vállalni, gondoskodni kell számára védett munkahelyrõl.” Az Országos Fogyatékosügyi Program végrehajtása – 2005-ig – nagyon alacsony szinten teljesült, ez indokolta, hogy 2005. novemberében az Ifjúsági, Családügyi, Szociális és Esélyegyenlõségi Minisztérium egy új Országos Fogyatékosügyi Programtervezetet készített. Az új program szemléletében és célkitûzéseiben már a korszerû európai szemléletet követi. „A hátrányos megkülönböztetés tilalmának és az elõnyben részesítés kötelezettségének elvei a társadalom valamennyi területén érvényesítendõ elvek. Fogyatékos személyt nem érhet hátrányos megkülönböztetés, nem részesülhet rá nézve sérelmes elbírálásban, kirekesztésben, fogyatékossága miatt nem lehet korlátozott a más emberek számára elérhetõ közjavakhoz való hozzáférésben. Miután a fogyatékos személyek az õket mindenki mással egyenlõen megilletõ jogaikkal állapotukból fakadóan kevésbé tudnak élni, ezért indokolt, hogy elõnyben részesüljenek.” „A rászorultság, illetve a legsebezhetõbbek védelmének elve alapján biztosítani kell az esélyegyenlõség megteremtéséhez szükséges intézkedések és feladatok, valamint a fogyatékos személyeknek nyújtott szolgáltatások és támogatások rendszerének differenciálását annak érdekében, hogy a fogyatékos állapotból következõ társadalmi hátrányokat minimalizálni lehessen. Így a Program elõsegíti a társadalmi kohézió megteremtését és képes a társadalmi egyenlõtlenségeket korrigálva a fogyatékos személyek valós társadalmi beilleszkedését elõsegíteni.” „A fogyatékos személyeket – a társadalom és a helyi közösség egyenrangú tagjaiként – ugyanazok a jogok és kötelességek illetik meg, mint minden más állampolgárt. Ugyanakkor egy-egy feladat vagy cselekvés végrehajtásához, élethelyzetben való közremûködéséhez – másképpen a jogok érvényesítéséhez – a testi funkciók és/vagy a testi struktúrák sérülése(i) miatt az esélyek kiegyenlítését szolgáló – másképpen a tevékenység akadályozottságát, a részvétel korlátozottságát megszüntetõ – intézkedésekre van szükség. Ezek a társadalmi akadályok és korlátok diszkriminációt és szociális kirekesztést eredményeznek. A Program az esélyek kiegyenlítésének elvére épül.”

216


Magyarország 2005-ig – a fejlett országokhoz viszonyítva – jelentõs elmaradásba került a hátrányos helyzetû – köztük a megváltozott munkaképességû személyek – foglalkoztatását segítõ programok, intézkedések területén. Elsõsorban a komplex rehabilitáció kiépítettsége, a foglalkozási rehabilitáció eredményessége, a fõáramú foglalkoztatáspolitikai eszközök hatékonysága és a személyközpontú szolgáltatások elérhetõsége terén volt/van szükség jelentõs fejlesztésekre. Ha az unió fejlett országaiban megvalósuló korszerû rehabilitációs gyakorlatot, hátránykezelési stratégiákat és eszközöket a hazai viszonyokra vetítjük, az alábbi területek fejlesztése, korszerûsítése látszott a legsürgetõbbnek: • a minõsítés rendszerének korszerûsítése; • a komplex rehabilitáció megalapozása; • a rehabilitáció folyamatának, eszközeinek korszerûsítése; mindenki számára elérhetõvé tétele; • partneri együttmûködés erõsítése (szociális szféra, civil szervezetek stb.); • foglalkoztatást ösztönzõ ellátási rendszer kiépítése; • fõáramú aktív programok hozzáférhetõségének és hatékonyságának javítása; • munkahelyek befogadóbbá tétele; • a tartósan akadályozott emberek foglalkoztathatóságának javítása; • munkaerõ-piaci szolgáltatások körének és kapacitásának bõvítése; szolgálatok hálózattá alakítása; • alternatív foglalkoztatási lehetõségek bõvítése (szociális gazdaság); • foglalkoztatást elõsegítõ érdekeltségi és minõségirányítási rendszerek kialakítása (differenciált állami támogatások); • közép- és felsõfokú rehabilitációs szakemberek képzése. Magyarország foglalkoztatáspolitikai céljai az Európai Unió Foglalkoztatási Irányvonalaihoz illeszkedõen fogalmazódtak meg. Az irányelvek átfogó célja a teljes foglalkoztatás megteremtése, a munka minõségének és eredményességének javítása valamint a társadalmi kohézió és befogadás erõsítése, amelyek prioritásai a következõk: • Aktív és preventív intézkedések a munkanélküliség és az inaktivitás ellen. • A vállalkozókészség erõsítése és a munkahelyteremtés elõsegítése. • Felkészülés a munkában bekövetkezõ változásokra és az alkalmazkodás elõsegítése. • Több és jobb beruházás a humán tõkébe és az életen át tartó tanulás stratégiái. • A munkaerõ-kínálat növelése, az inaktivitás csökkentése. • A nemek közötti esélyegyenlõség biztosítása. • Az integráció elõsegítése és küzdelem a munkaerõpiacon hátrányos helyzetben lévõ emberek diszkriminációja ellen. • Ösztönzés a munkavállalásra a munka vonzóbbá tételével. • A be nem jelentett munka átalakítása bejelentett munkává. • A foglalkoztatási és földrajzi mobilitás elõmozdítása és a munkaközvetítés javítása. 217


Az integráció elõsegítésének egyik fontos eleme a komplex foglalkozási rehabilitációs rendszer kiépítése: • A fogyatékos és a megváltozott munkaképességû emberek számára olyan új ellátó rendszert kell kialakítani, amelyben a rehabilitálható személyek számára a foglalkoztatás az elsõdleges megoldás. • Az egészségkárosodás és a komplex rehabilitációs szükséglet új, az orvos-szakértõi minõsítési rendszer helyébe lépõ komplex szakértõi minõsítési és szükséglet-feltáró rendszerének kiépítés. • Ügyfélkör fokozatos bõvítése, a szakaszok definiálása, a bõvüléssel járó terhelés folyamatos mérése, ellenõrzése. • Az egészségügyi, a mentálhigiénés, a szociális, a képzési és a foglalkozási rehabilitációs szolgáltatások egységes rendszerbe, folyamatba illesztése, illetve bõvítése. • A megváltozott munkaképességû személyek foglalkoztatása bõvítésének elõsegítése új támogatási formák bevezetésével • Az ÁFSZ tevékenységének és a partnerek hozzáadott értékeinek és folyamatos kontrolljának megoldása, mérõszámok kialakítása. • Szakértõi hálózat képzése. • Számítógépes támogatási rendszer kialakítása, amely illeszkedik a meglévõ adatbázisokhoz és rendszerekhez.15

2. A komplex rehabilitáció rendszere A meghatározó foglalkoztatáspolitika szerint – a nagy ellátórendszerek reformjára, illetve a gazdasági aktivitás növelésére, a foglalkoztatás bõvítésére irányuló célkitûzéseinek teljesítése érdekében – megújuló intézményekkel, bõvülõ szolgáltatásokkal, képzési, foglalkoztatási programokkal kívánja támogatni a munkaerõpiacról kiszorultak és a munkaerõpiacra újonnan belépõk álláskeresését, beilleszkedését a munka világába. E célkitûzés részeként 2008. január 1-i hatállyal bevezette a rehabilitációs járadék intézményét, melynek szakmai célja a megváltozott munkaképességû ügyfelek komplex rehabilitáción keresztül történõ visszavezetése a foglalkoztatásba. A célok harmonizálnak az Európai Unió hátránykezelési, társadalmi beilleszkedési stratégiáival, általuk a foglalkoztattak számának növelését célzó irányelveivel. Az átalakított rendszer nem csupán egy új társadalombiztosítási ellátást vezetett be, hanem az egészségkárosodás új minõsítési rendszerét is, valamint meg-

15 Az ÁFSZ hosszú távú stratégiája: HEFOP 1.2. dokumentum. Budapest, 2007. 42.

218


kezdte a komplex rehabilitációs szolgáltatási rendszer kialakítását is. Az új, komplex minõsítési rendszer célja, hogy a betegségek, sérülések, rendellenességek következtében kialakuló egészségkárosodások, fogyatékosságok, megváltozott munkaképesség és egyéb képességek szakértõi véleményezése egységes szakmai elvek, és módszertan alapján történjen, emellett ne az elveszett, hanem a megmaradt, a fejleszthetõ képességekre, a szakmai munkaképesség változására, a rehabilitációs esélyekre koncentráljon. 2.1.

A komplex rehabilitáció célja

A rehabilitáció olyan folyamat, amely tervszerû, összehangolt, komplex, egyénre szabott, vagyis az egyén szükségleteihez, igényeihez alkalmazkodó tevékenységekre és a rehabilitálandó személy aktív részvételére, együttmûködésére épül. Elsõrendû célja a teljes értékû állampolgári, a társadalmi részvétel lehetõségének megteremtése. • A megváltozott munkaképességû személyek képességeinek szinten tartása – a képességek szinten tartása elsõsorban azon személyek esetében jelenti a rehabilitáció célját, akiknél a károsodás következtében képességeik, állapotuk romlik, nem javítható. Ebben az esetben az állapotromlás megelõzése, illetve lassítása lehet az elsõdleges cél. • A megváltozott munkaképességû személyek képességeinek fejlesztése – a képességek fejlesztése minden tartósan akadályozott személy esetében elsõdleges cél, akiknél erre lehetõség kínálkozik. A veleszületett fogyatékosságok esetén a képességeknek a diagnózist követõ korai fejlesztése a rehabilitáció fõ feladata, míg a szerzett fogyatékosságok esetén a sérülést, balesetet követõen a lehetõ leghamarabb szükséges megkezdeni a fejlesztést. Ellenkezõ esetben a képességek megkopnak, leépülnek, vagy ki sem alakulnak, s így az önálló élet, a társadalmi életben való részvétel gátját jelenthetik. • A társadalmi életben való részvételük elõsegítése – az ember társadalmi lény, élete akkor teljes, ha teljes jogú társadalmi tagsággal bír, családot alapíthat, munkát végezhet, részese lehet kisebb és nagyobb közösségeknek, stb. A fogyatékosság gyakran ezekben a mindennapos tevékenységekben jelenthet akadályt, a rehabilitáció célja pedig azoknak a feltételeknek a megteremtése, és akadályoknak a lebontása, amelyek a tartósan akadályozott emberek számára elengedhetetlenül szükségesek. A rehabilitáció egyénre szabott, vagyis az egyén szükségleteihez, igényeihez alkalmazkodó. Ez a modern európai szociális, egészségügyi vagy területfejlesztési stratégiai tervezésben az egyik legmarkánsabban jelen lévõ alapelv, amely szerint a szolgáltatások során nem a hátrányos helyzetû ember képességeit és adottságait kell figyelembe venni, hanem szükségleteit, céljait és törekvéseit is. 219


A rehabilitációs folyamat alapvetõen három fõ szakaszból áll, melyeket céljuk szerint tudunk megkülönböztetni. Az orvosi (egészségügyi) rehabilitáció az egészségi állapot helyreállítására, a szociális rehabilitáció az önellátás, az önálló élet és a társadalmi életben történõ részvétel támogatására, míg a foglalkozási rehabilitáció a munkaerõpiacra történõ belépés elõsegítésére irányul. Használják meg a képzési/oktatási vagy pedagógia rehabilitáció kifejezést is, amely a szakmai képzésekre vonatkozik, de magába foglalja az egyén egészségi szempontból történõ nevelését, a betegség elfogadását és az életvitel módosítását is. • A rehabilitációs folyamat elsõ lépéseként megjelenõ orvosi rehabilitáció célja a funkcióképesség lehetõség szerinti helyreállítása, mely megalapozza a lehetõ legjobb életminõség elérését. Az orvosi rehabilitáció az a tevékenység, amelyet az orvostudomány a saját eszközeivel (diagnosztika, terápia, prevenció, gondozás) nyújt a megváltozott munkaképességû, valamint fogyatékos embereknek, hogy meglévõ képességeik kifejlesztésével önállóságukat részben vagy egészben visszanyerjék, és képessé váljanak a családba, munkahelyre, társadalomba való beilleszkedésre. Lényege tehát, a meglévõ funkciók és a teljesítõképesség pontos megítélése, kompenzatórikus fejlesztése és tréningje.16 • A szociális rehabilitáció a társadalomba, a közösségbe való visszatérést célozza a szociális szolgáltatások rendelkezésre állásának ellenõrzése, szükség esetén pótlása útján. Eszköztára a mindennapi életvitelhez szükséges készségek fejlesztése, a munka világába való belépés, bennmaradás támogatása, a szociális együttélési stratégiák fejlesztése, a visszaesés megelõzése. A szociális rehabilitáció során törekednünk kell a hiányzó, elveszett, beszûkült, megromlott természetes támogatórendszerek – család, közösségek, referenciacsoportok – helyreállítására, illetve pótlására. Ezzel szorosan összefügg a szociális rehabilitáció másik feladata, annak elõsegítése, hogy a fogyatékossá vált ember, illetve családja a korábban elért társadalmi pozícióját megõrizhesse. Ennek egyik legfontosabb eszköze a megváltozott élethelyzetbõl fakadóan kiesõ vagy csökkenõ jövedelem helyettesítése, pótlása. A szociális rehabilitáció fontos eleme a munkavállalás fizikai feltételeinek biztosításában való közremûködés. Így többek között az elhelyezkedéshez, munkavállaláshoz, tanuláshoz hiányzó kapcsolati tõke biztosítása, helyettesítése; vagy a munkavégzés feltételeinek biztosítása, például a gyermekelhelyezés megoldásával, a mobilitás elõsegítésével.17 • A mentálhigiénés rehabilitáció a tartósan akadályozott személy és családja pszichés támogatását biztosítja az új helyzet elfogadásában, a veszteség feldolgozásában és megoldásában. A rehabilitációban közremûködõ szakember fel-

16 Az egészségügyrõl szóló 1977. évi CLIV. Törvény rendelkezik a rehabilitációról és ezen belül az orvosi rehabilitációról. 17 Az egészségügyrõl szóló 1977. évi CLIV. Törvény rendelkezik a rehabilitációról és ezen belül az orvosi rehabilitációról.

220


adata ebben a szakaszban a fogyatékos vagy megváltozott munkaképességû személy és szûkebb környezete (például családja) pszichés támogatása az új, megváltozott állapot elfogadásában, a veszteség feldolgozásában, az új énkép kialakításában és fenntartásában. A rehabilitációban közremûködõ szakember feladata ebben a szakaszban a fogyatékos vagy megváltozott munkaképességû személy és szûkebb környezete (például családja) pszichés támogatása az új, megváltozott állapot elfogadásában, a veszteség feldolgozásában, az új énkép kialakításában és fenntartásában. • A foglalkozási rehabilitáció célja a tartósan akadályozott emberek munkaerõ-piaci integrációját elõsegítõ minimumfeltételek megteremtése, hogy az érintett emberek alkalmassá váljanak a minél teljesebb értékû foglalkoztatásra; érdekeltek legyenek a munkavállalásban, másfelõl a munkáltatók befogadóvá váljanak a fogyatékos emberek iránt. Növekedjék a fogyatékossággal élõ emberek között a foglalkoztatottak, mindenekelõtt az integráltan foglalkoztatottak száma és aránya. A foglalkozási rehabilitációt befolyásolja az adott térség munkaerõ-piaci helyzete, a perspektívák, a mérlegelési lehetõségek. Ebbõl adódóan lényeges, hogy a megváltozott munkaképességû személy is tisztában legyen saját munkavállalói értékeivel, de azt is ismerje, hogy foglalkoztatásához leendõ (meglévõ) munkaadója milyen támogatásokra, szolgáltatásra jogosult (esetlegesen milyen adható támogatásokat vehet igénybe), mivel ezzel az információval az önálló álláskeresése eredményesebb lehet. A minél eredményesebb rehabilitáció biztosításában, illetve vállalásában a társadalomnak és az egyénnek egyaránt jelentõs érdekeltsége van. A társadalom széleskörû érdekeltsége abban áll, hogy minél több értéket elõállító állampolgára legyen; hogy minden megmaradt munkaképesség az optimális szinten hasznosuljon, hogy csökkenjenek az ellátásra fordított kifizetések, s ezáltal az államháztartás terhei. Az egyén érdeke, hogy a rehabilitációt támogató aktív részvétellel megalapozza önbecsülését, önmegvalósítását; elérhetõvé váljék számára a munka, mint társadalmi érték, s mint jövedelemforrás, s közelebb kerüljön a lehetõ legteljesebb emberi élet megvalósításához. Mindemellett a rehabilitáció egyénre szabott, vagyis az egyén szükségleteihez, igényeihez alkalmazkodó. Ez a modern európai szociális, egészségügyi vagy területfejlesztési stratégiai tervezésben az egyik legmarkánsabban jelen lévõ alapelv, amely szerint a szolgáltatások során nem a hátrányos helyzetû ember képességeit és adottságait kell figyelembe venni, hanem szükségleteit, céljait és törekvéseit is. 2.2.

A komplex rehabilitációval kapcsolatos alapkövetelményei, rendszerszerû mûködésének alapjai

A foglalkozási rehabilitáció keretében érvényesül a szociális biztonság elve, amely az egyének, családok életszínvonalának és életminõségének – a lehetséges legnagyobb mértékû – megvédelmezése a társadalmi vagy gazdasági események 221


káros hatásaitól. Megteremtése nem csupán az éppen felmerülõ szükségletek kielégítésére irányul, hanem a veszélyhelyzetek megelõzésére is, illetve arra, hogy az egyének és családok segítséget kapjanak ahhoz, hogy a lehetõ legjobban helytállhassanak olyan hátrányok vagy munkaképesség-csökkenés esetén, amelyeket nem sikerült vagy nem lehetett elkerülniük. Nem korlátozódik a jövedelmi biztonságra, fogalmába beletartoznak az egészségügyi-, oktatási-, lakás- és szociális szolgáltatások is. Megvalósításának eszközei a társadalombiztosítási jellegû ellátások és a különféle szociális támogatások.18 A rehabilitációs intézmények szolgáltatásai akkor és ott állnak rendelkezésre, amikor ténylegesen szükség van rájuk, ami által érvényesül a legkisebb veszteség elve. Feltételezve a rendszer elemeinek egymásra épülését, egy gyors és megbízható információs rendszert. E rendszerben jelentõs helyet foglal el a prevenció, olyan egészségfejlesztési és betegségmegelõzõ programok, tevékenységek szervezõdnek, amelyek hozzájárulnak a munkaképes korú lakósság egészségi állapotának javításához a tartós egészségkárosodás megelõzéséhez. A mûködõ rendszer sajátossága, hogy a minél eredményesebb rehabilitáció biztosításában, illetve vállalásában a társadalomnak és az egyénnek egyaránt jelentõs érdekeltsége, érdekazonossága van. A társadalom széleskörû érdekeltsége abban áll, hogy minél több értéket elõállító állampolgára legyen; hogy minden megmaradt munkaképesség az optimális szinten hasznosuljon; hogy csökkenjenek az ellátásra fordított kifizetések, az államháztartás terhei. Az egyén érdeke, hogy a rehabilitációt támogató aktív részvétellel megalapozza önbecsülését, önmegvalósítását; elérhetõvé váljék számára a munka, mint társadalmi érték, és mint jövedelemforrás, ezáltal közelebb kerüljön a lehetõ legteljesebb emberi élet megvalósításához.19 Mindebbõl következõen a komplex rehabilitációval kapcsolatos alapkövetelmény: • egymásra épülõ, rendszerbe szervezõdõ elemekbõl álljon; • biztosított és szabályozott legyen az egyes területek eszköz- és intézményrendszere; • a rehabilitáció egyes elemei – egyéni szükséglet szerint - mindenki számára egyenlõ eséllyel hozzáférhetõek legyenek; • érvényesüljön a legkisebb veszteség elve, azaz mindig a legmegfelelõbb idõben részesüljön az érintett személy a rehabilitáció idõszerû programjában; • a rehabilitációs folyamatok szükséglet-vezéreltek legyenek; • minden eleme a lehetõ legteljesebb emberi élet megvalósulását szolgálja. 18 Frey Mária, Gere Ilona, Juhász Gábor, Tamási Ildikó, Tausz Katalin: Szociális és munkaügyi fogalomtár www.afsz.hu 19 Szellõ János: A komplex rehabilitáció rendszerszerû mûködésének stratégiai fejlesztése tanulmány. SZMM, Budapest, 2009.

222


2.3.

A komplex rehabilitáció minõsítési rendszerének alapja az FNO:

A minõsítési rendszer alapját szolgálja a Funkcióképesség, fogyatékosság és egészség nemzetközi osztályozása (továbbiakban FNO)20 általános orvosi alkalmazása a rehabilitáció során, illetve kötelezõ bevezetése egységessé, európaivá tehetné a képességek megállapítását a diagnózis felállítása során. A diagnosztikai eljárás mellett megjelenik benne a szociális modell érvényesítése a fogyatékosság felfogásában (esélyegyenlõség), a holisztikus szemlélet (interakciók), a részvétel fogalma (a társadalmi egyenlõtlenségek rendszer elvû megközelítése a fogyatékossággal kapcsolatban), a támogató és akadályozó környezeti tényezõk fontossága, mint a fogyatékosság egyik összetevõje. Az FNO szerint a munka vállalásának, megtartásának és az abban való elõrehaladásnak az esélyeit számtalan tényezõ befolyásolhatja. Ilyen tényezõ: • Adott testi funkciók (mentális, érzékelési, hang és beszéd stb.) és struktúrák, amely egyes munkakörök betöltését kizárja, korlátozza, míg más munkakörök betöltését nem befolyásolja. • Személyes tényezõk, mint pl. a munkavállaláshoz és a munkavégzéshez szükséges képességek, ismeretek (de lehetnek még nem, kor, neveltetés, szokások, személyiségjegyek stb.). • Környezeti tényezõk, mint pl. a munkahelyi el- és befogadó légkör, a munkahely hozzáférhetõsége (akadálymentessége), a munkahely gazdasági versenyben elfoglalt pozíciója. Ugyanakkor az alaptényezõket kiegészíti további területek vizsgálatával, melyek egyrészt a testi funkciók és struktúrák következtében kialakult tevékenységbeli akadályozottságra és ezáltal a társadalmi életben való részvétel mértékére és módjára, másrészt a környezeti tényezõk meglétére és hatására vonatkoznak. Például a tevékenység és részvétel tekintetében: tanulás és ismeretszerzés; általános feladatok és szükségletek; kommunikáció; mobilitás; önellátás; háztartás; személyek közötti interakciók és viszonyok; fontosabb életterületek; közösségi, társadalmi és polgári élet. Környezeti hatások vizsgálatának szempontjai lehetnek termékek és technológiák; természetes környezet és ember által alkotott környezeti változások; támogatás és kapcsolatok; attitûdök; szolgáltatások, rendszerek és politikák. Természetesen minden területen belül további részterületeket érint a vizsgálat (pl.: közlekedés gyalog, segédeszközzel, lakáson belül, nagyobb távolságra,

20 Egészségügyi Világszervezet. FNO. A funkcióképesség, fogyatékosság és egészség nemzetközi osztályozása. Egészségügyi, Szociális és Családügyi Minisztérium, Országos Egészségbiztosítási Pénztár, Medicina, Budapest, 2004

223


étkezés, öltözködés, személyi higiéné, tisztálkodás, önkifejezés, megértés, család, munkahelyi közösség, iskola, baráti társaság, vallási közösség, egyesület stb.) Az FNO alkalmazása csak a megváltozott munkaképességû ember megfelelõ tájékoztatása utáni bevonásával; az egyéni érzelmek tiszteletben tartásával; a személyiségi jogok betartásával; holisztikus szemlélettel (egyéni és társadalmi okok figyelembevételével); a vizsgált személyek támogatásának céljából történhet. Az FNO használata során kialakítható adaptációs technikák a következõk: • A fizikai képességek hasznosítása (rendszeres edzés, kompenzációs technikák elsajátítása). • Az érzelmek befolyásolása (motiváció, optimizmus, negatív érzelmek visszaszorítása. • Adott probléma megoldása (tervezés, szervezés, koordinálás és segítség). • A munkavégzés módjának megváltoztatása (fontossági sorrendek felállítása). • A kapcsolatok befolyásolása (partnerség, interperszonális kapcsolatok). • Jövõbeli tevékenységek támogatása (érdeklõdés, érdek, szükséglet, jövõkép, életúttervezés). Az FNO a megromlott egészségi állapothoz társuló funkciócsökkenés vizsgálatához ad módszertani vezérfonalat, így – közvetlen kapcsolatban állva a BNO-val (Betegségek Nemzetközi Osztályozása) – nemcsak maguk a betegségek (egészségkárosodás), hanem azok következményeinek osztályozása is lehetõvé válik. A fogyatékosságot a megváltozott egészségi állapotú egyén és környezete kölcsönhatásaként értelmezi, és nemcsak a problémák kategóriákba sorolására alkalmas, hanem különbözõ minõsítõkkel a problémák súlyossága is leírható. 2.4.

Rehabilitációs modellek Ausztriában, Németországban a diagnosztikai eljárás szempontjából

Ausztriában az elmúlt tíz év törekvései azt mutatják, hogy a megváltozott munkaképességû emberek tekintetében a „minden társadalmi szférát érintõ” integrációt próbálják elõsegíteni. A szakmai rehabilitáció illetékességi köre megosztott, részt vesznek benne a Szociális és Fogyatékos-ügyi Szövetségi Hivatalok, a munkaügyi központok a társadalombiztosítás szervezetei és a tartományi kormányok. A munkaügyi központok, mint támogatók jelennek meg a foglalkozási rehabilitáció területén, a szolgáltatások ellátására külsõ szervezeteket vonnak be. A Szociális és Fogyatékos-ügyi Szövetségi Hivatalok célcsoportja a rehabilitációban kedvezményezett vagy rehabilitálható fogyatékosok köre, és különbözõ integrációs támogatást, illetve segítséget biztosítanak számukra. A foglalkozási rehabilitáció intézményrendszerén belül (megállapodás alapján) az egészségkárosodással vagy funkciózavarokkal küzdõ, illetve pszichiátriai diagnózissal, pszichikai korlátokkal, halmozott fogyatékossággal rendelkezõk célcsoportja esetében Szakmai Képzõ és Rehabilitációs Központok (BBRZ) végzik a 224


rehabilitációs munkát. A célcsoporthoz való tartozás alapdokumentációja a következõ: a keresõképesség csökkenésének megállapítása; szakorvosi vélemény; munkaegészségi orvos javaslata;21 az orvosi gyógykezelés utáni zárójelentések. További feltételek: a lezárt iskolakötelezettség; állandó lakhely; nincsenek szenvedélybetegségi, illetve függõségi problémák; tanulási alkalmasság. Az osztrák foglalkozási rehabilitáció klasszikus modellje a következõ: • A foglalkozási rehabilitációt egy interdiszciplináris szakértõgárda (orvos, foglalkoztatási szakértõ, szociális szakértõ, pszichológus, andragógus stb.) készíti elõ. • A foglalkozás-diagnosztika a foglalkozásegészségi diagnózisból, az orvosi konzultációból, a pszichikai és intellektuális teljesítmény diagnosztikából, a szociális kompetenciák megítélésébõl, és a munkahelyi szimulációs rendszer (ERGOS) vizsgálataiból áll.22 • Az egyéni rehabilitációs terv elkészítése, vagyis a szakmai követelmények egyéni érdeklõdéssel és kompetenciákkal történõ egyeztetése az egészségi korlátozottság figyelembevételével, figyelemmel az esetleges és megoldandó szociális problémákra, a környezetre. • Rehabilitációs tréningrendszer elemei: tanulásra való felkészítés az alacsony iskolai végzettséggel rendelkezõk számára; külön speciális tréning a pszichésen akadályozott személyek részére.23 Németországban hasonlóan Ausztriához a foglalkozási rehabilitáció intézményrendszerén belül a szakmai rehabilitációt nem állami szervezetek végzik. Ilyen szervezet a BFW (Die Deutschen Berufsförderungswerke), amely tevékenységének finanszírozását a német állam, a szövetségi munkaügyi központok és a helyi források biztosítják. A BNO és az FNO következetes alkalmazásával a korábbi rehabilitációs szakképzõ központ csak a képzésre koncentráló szerepe átalakult kompetencia-, tanácsadó- és szakképzõ központtá. Gyakorlatban kialakult egy bio - pszicho - szociális modell, amely a rehabilitációs folyamatot a diagnózistól az elhelyezésig végigviszi. Fõ jellemzõi: • A diagnózis felállítása az FNO és a profiling módszereivel. • A hagyományos szakképzésen túlmutató képesítési rendszer biztosítása. 21 A munkaegészségi orvos a Központok alkalmazásában állnak, nem azonosak a magyarországi foglalkozás-egészségügyi orvosokkal, bár tevékenységük sok esetben megegyezik. 22 Az ERGOS képességvizsgáló készülék nemcsak az elszenvedett baleset, betegség okozta károsodás mértékének, hanem a megmaradt és fejleszthetõ képességek, a teljes körû rehabilitáció eredményességének értékelésében is segíteni tudja az orvosok, a rehabilitációban résztvevõ szakemberek munkáját. A munkafeladatokat és körülményeket szimuláló, valamint a munka által támasztott követelményeket és az egyén terhelhetõségét együttesen vizsgáló rendszer mûködésének alapelveit az Egyesült Államokban dolgozták ki. A készülék alkalmas a statikus és dinamikus erõkifejtés mérésére, vizsgálja a testrészek mozgásterjedelmét, ennek mérési eredményeibõl kiindulva értékeli a munkához szükséges tevékenységek egyén általi megvalósíthatóságát. 23 Alexandra Wunderl (2008): A foglalkozási rehabilitáció jogi és strukturális háttere Ausztriában Kézirat, DDRMK Pécs

225


• • • • • • •

Rehabilitációs és integrációs menedzsment létrehozása Egyéni és egységes kompetenciafejlesztés. A kapcsolható és felhasználható diszciplínák körének bõvítése, alkalmazása. A szak-és személyiségfejlesztés egyenrangúságának biztosítása. „Különleges” – akadálymentes segítségek megadása. Egyéni integrációs folyamatok szervezése. Minõségi, mennyiségi folyamatellenõrzés (optimalizálás).24 A német gyakorlat új rehabilitációs modelljét a diagnosztikai eljárás alapján a következõk jellemzik építve a rehabilitációs értékelés és a profiling elméletére. A rehabilitációs értékelés (RehaAssessment®) a bemeneti hatásanalízis, kiválasztás a rehabilitációs folyamatba a fogyatékos vagy ezzel veszélyeztetett ember képességi profiljának átfogó megvilágításához a munkahelyi, szakmai vagy szakterületi követelmények vonatkozásában. A profiling szûkebb értelemben kiválasztási eljárás az egyéni és szakmai képességek, kompetenciák kiderítéséhez (lásd még: A diagnózis készítésének módszerei c. fejezet). Az új modell diagnózist felállító eljárása több lényeges és megfontolandó alapelvet, módszert tartalmaz: • A foglalkozási képességek kompetencia elemzése. • Az FNO következetes alkalmazása (szükség szerint ERGOS). • Az integrációs esélyek beazonosítása. • Célmegállapodás és áttekinthetõ rehabilitációs terv, mérföldkõ-tervezés, kockázatelemzés. • Megerõsített tanácsadás. • Szociális kompetenciák (viselkedés, magatartás) fejlesztése. • Munkakipróbálás tanmûhelyekben gyakorlati munkavégzés során.25

3. A foglalkozási rehabilitáció intézményei Magyarországon 3.1.

A foglalkozási rehabilitációban közvetett módon résztvevõ alapintézmények

A minisztérium (a jegyzet írásának idõpontjában a Szociális és Munkaügyi Minisztérium) fõ feladata a foglalkozási rehabilitáció stratégiai irányítása. Az egységes, komplex rehabilitációs, rokkantsági és fogyatékossági információs rendszer kialakításának elõkészítésért; a megváltozott munkaképességû emberek ellátó

24 Reiner Eggerer: Új rehabilitációs modell. Kézirat, DDRMK Pécs, 2008 25 Heinz Lechner: Új rehabilitációs modell hatása. Kézirat, DDRMK Pécs, 2008.

226


rendszere szereplõinek képzési rendszerének kialakításáért; a rehabilitációs rendszer koordinálásáért központi projekteket mûködtet. • A minisztérium fõosztályain keresztül kidolgozza a fogyatékos emberek jogait érintõ jogszabályok, ellátások, támogatások, szolgáltatások szakmai koncepcióit; részt vesz a költségvetés elõkészítésében; mûködteti az Országos Fogyatékosügyi Tanácsot; irányítja, koordinálja és szervezi az ÁFSZ foglalkozási rehabilitációs tevékenységét. • Ellátja a foglalkoztatáspolitikai programokkal, foglalkoztatási támogatásokkal kapcsolatos azon feladatokat, amelyek nem tartoznak más közigazgatási szerv, vagy a minisztérium más szervezeti egységének feladat- és hatáskörébe. A foglalkozási rehabilitáció szempontjából kidol¬gozza a munkaerõ-piaci szolgáltatásokhoz, a munkaügyi központok rehabi¬litációs eljárásához, valamint a megváltozott munkaképességû munka¬vállalók foglalkoztatásához kapcsolódó jogszabályok szakmai koncepcióját, pályázati eljárás keretében mûködteti a fejezeti kezelési elõirányzatból mûködtetett rehabilitációs foglalkoztatást, elõsegítõ támogatásokat; koordinálja a rehabilitációs bértámogatáshoz kapcsolódó feladatokat.26 A Nyugdíjbiztosítási Igazgatóságok rehabilitációs járadék megállapításában, a foglalkozási rehabilitáció megkezdésében a nyugdíjbiztosítási szervezet a hatóság szerepét tölti be. A rehabilitációs járadékra való jogosultságot benyújtott igény alapján a közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló törvény (Ket.) rendelkezései alkalmazásával bírálják el. Az igény elbírálásához a rehabilitációs szakértõi szerv a nyugdíjbiztosítási igazgatási szerv megkeresésére komplex minõsítést végez, és szakvéleményt ad az egészségkárosodás mértékérõl, a szakmai munkaképességrõl, rehabilitálhatóságról, a rehabilitáció lehetséges irányáról, valamint a rehabilitációs szükségletekrõl, továbbá a rehabilitációhoz szükséges idõtartamról. Az Országos Rehabilitációs és Szociális Szakértõi Intézet: a hatályos jogszabályok által hatáskörébe utalt ügyekben az ORSZI országos illetékességgel jár el. Szervezetileg fõigazgatóságra és regionálisan szervezett igazgatóságokra tagolódik. A fõigazgatóság közvetett irányítása központi szakmai, elméleti, ellenõrzési és funkcionális szervezeti egységek útján valósul meg. Az egyes tevékenységi területeket a fõigazgató, illetve a fõigazgató-helyettesek fogják össze. A regionális igazgatóságok és kirendeltségeik az alaptevékenység ellátását végzõ szervezeti egységek. Szakértõi tevékenysége során az elsõfokú közigazgatási hatósági eljárásban az ORSZI kirendeltségének szakértõi bizottsága (a továbbiakban: elsõfokú szakértõi bizottság), a másodfokú közigazgatási hatósági eljárásban az ORSZI regionális

26 www.szmm.gov.hu a minisztérium szervezeti és mûködési szabályzata

227


igazgatóságának szakértõi bizottsága (a továbbiakban: másodfokú szakértõi bizottság) jár el.27 A rendelet mellékletében28 meghatározott székhelyen mûködõ regionális igazgatóságok másodfokú szakértõi bizottságai az ott meghatározott illetékességi területen, a megyeszékhely városokban mûködõ kirendeltségek elsõfokú szakértõi bizottságai az adott megyére kiterjedõ illetékességgel járnak el. Az ORSZI szakértõi tevékenysége körében szakhatósági állásfoglalást ad: • az egészségkárosodás mértékérõl; • a szakmai munkaképességrõl; • a rehabilitálhatóságról; • a rehabilitáció lehetséges irányáról; • a rehabilitációs szükségletekrõl; • a rehabilitációhoz szükséges idõtartamról; • a fogyatékosságról és az önkiszolgálási képességrõl; • a tartósan beteg állapot fennállásáról; • a foglalkozási eredetû (üzemi baleset, foglalkozási betegség) egészségkárosodás mértékérõl; • a baleset üzemisége tényének elbírálásához; • a keresõképességrõl, illetve annak változásáról; • a baleseti táppénz meghosszabbításához; • a hadieredetû fogyatkozás mértékérõl; • az ezzel kapcsolatos támogatásra való jogosultság egészségi feltételeinek fennállásáról; • a nemzeti gondozásra való jogosultság egészségi feltételeinek fennállásáról; valamint felülvizsgálja a súlyos mozgáskorlátozott személyek közlekedési kedvezményeinek megállapítására irányuló eljárásban a súlyos mozgáskorlátozottság tényét, elvégzi a jogszabályban meghatározott alkalmassági vizsgálatokat, ellátja a jogszabály által feladat- és hatáskörébe utalt egyéb szakértõi tevékenységet. A módszertani feladatai körében: közremûködik a rehabilitációs és szociális ellátások iránti szükségletek felmérésében, összehangolja a funkcióképesség, a fogyatékosság, a szakmai munkaképesség vizsgálati és véleményezési rendszerét, javaslatokat dolgoz ki a rehabilitációs és szociális ellátásokra való jogosultság megállapításához szükséges szakértõi tevékenység fejlesztésére. A komplex minõsítés célja egy olyan személyre szabott, és több szakterület értékelési szempontjait azonos hangsúllyal szerepeltetõ szakvélemény kialakítása, amely az érintett személy egészségi állapotát, foglalkoztatási elõzményeit, munkaerõ-piaci helyzetét, adottságait és korlátait, foglalkozási rehabilitációs szükségleteit és a rehabilitációt követõ munkaerõ-piaci esélyeit, valamint a rehabilitáció27 A szakértõi bizottságra a Ket. 58. §-ának (6) bekezdésében foglaltak alapján, a szakhatóságra vonatkozó rendelkezéseket kell alkalmazni. 28 321/2007. (XII. 5.) Korm. rendelet.

228


hoz, illetve a késõbbi munkavállaláshoz a kérelmezõ fennálló orvosi és szociális szükségleteit egyaránt figyelembe veszi. A komplex minõsítés során a szakértõi bizottság: • legalább két tagja orvos szakértõ; • legalább egy tagja foglalkoztatási szakértõ; • legalább egy tagja szociális szakértõ. Az ORSZI szakértõi bizottsága a rehabilitációs szükségletek három körét határozza meg: az orvosi rehabilitációs, a szociális rehabilitációs, valamint a foglalkoztatási rehabilitációs szükségleteket. Így például: a bizottság egyszerre javasolhat fizikoterápiát, pszichológiai tanácsadást és családsegítést a rehabilitálandó személynek. A rehabilitáció egy összetett fogalomkör, amely több egységbõl és több szakaszból áll. Nemcsak arra kell figyelemmel lenni, hogy az érintett személy fizikálisan rehabilitálható-e, hanem arra is, milyen legyen a rehabilitáció iránya, alkalmas-e vagy alkalmassá tehetõ-e a megváltozott munkaképességû személy szakképesítése szerinti vagy egyéb munkakörben történõ foglalkoztatásra, illetve mérlegelni kell az egyén társadalmi, szociális helyzetét, az adott térség munkaerõ-piaci lehetõségeit, rehabilitációs szolgáltatásait. Amennyiben a szakértõi bizottság megállapítja, hogy az érintett személy az egészségkárosodásától függõen alkalmassá tehetõ a jelenlegi, az egészségkárosodását megelõzõ vagy a képzettségének megfelelõ más munkakörben való foglalkoztatásra, akkor a rehabilitáció lehetséges irányaként ezt a munkakört, illetve munkaköröket jelöli meg. A szakértõi bizottság a rehabilitáció lehetséges irányaként meghatározza tehát azokat a foglalkozásokat, foglalkozási alcsoportokat, illetve foglalkozási csoportokat, amelyek ellátására az érintett személy alkalmas vagy a rehabilitációs szolgáltatások igénybevételét követõen – a szakértõi bizottság által meghatározott feltételek fennállása esetén – alkalmas lehet. A foglalkozások, foglalkozási alcsoportok, foglalkozási csoportok meghatározása a Foglalkozások Egységes Osztályozási Rendszerének (FEOR) figyelembevételével történik.29 3.2.

Az Állami Foglalkoztatási Szolgálat intézményei

A Foglalkoztatási és Szociális Hivatal (a továbbiakban: Hivatal) a szociális és munkaügyi miniszter (a továbbiakban: miniszter) irányítása alatt álló, foglalkoztatáspolitikai, munkaügyi, külön jogszabályban meghatározott szociális, gyermekjóléti és gyermekvédelmi, ifjúsági, valamint rehabilitációs, a megváltozott munkaképességû személyek foglalkoztatásával kapcsolatos, továbbá a társadalmi pár29 Dr. Horesnyi Julianna – Dr. Vincze Imre: A rehabilitációs járadékban részesülõk együttmûködési szabályai. In.. Munkaerõ-piaci ismeretek: szerk.: Csehné dr. Papp Imola – Dr. Horesnyi Julianna SZIE GTK Gödöllõ, 2009.

229


beszéd mûködtetésével összefüggõ feladatokat ellátó központi hivatal, jogi személy, önállóan gazdálkodó központi költségvetési szervezet. A foglalkozási rehabilitáció területén: • eljár a külön jogszabályban meghatározott rehabilitációs akkreditációs ügyekben; • ellátja a rehabilitációval, továbbá a megváltozott munkaképességû személyek foglalkoztatásával kapcsolatos meghatározott feladatokat. A regionális munkaügyi központ (a továbbiakban: munkaügyi központ) jogi személy, önállóan gazdálkodó központi költségvetési szerv. A munkaügyi központ központi szervezetbõl, valamint kirendeltségekbõl áll. A munkaügyi központ központi szervezete: Irányítja és ellenõrzi a munkaügyi központ kirendeltségeinek tevékenységét. A megváltozott munkaképességû álláskeresõk foglalkozási rehabilitációjával kapcsolatos feladatai körében: • biztosítja a foglalkozási rehabilitációhoz szükséges, valamint a hátrányos helyzetû álláskeresõk foglalkoztathatóságát elõsegítõ szolgáltatásokat; • együttmûködik a munkaképesség, illetve a munkaalkalmasság értékelésében részt vevõ, illetve a megváltozott munkaképességû személyek foglalkoztatása elõsegítésében közremûködõ szervezetekkel; • dönt az Munkaerõpiaci Alap rehabilitációs alaprésze decentralizált keretének felhasználásáról, segíti a keret tervezését és a felhasználás ellenõrzését; • ellátja a Munkaerõpiaci Alap pénzeszközeinek a régióban történõ mûködtetésével kapcsolatos régió szintû feladatokat, • dönt a Munkaerõpiaci Alap foglalkoztatási alaprészének a régióban felhasználható decentralizált kerete felhasználásról, • ellátja a Munkaerõpiaci Alap foglalkoztatási alaprésze központi pénzügyi keretébõl finanszírozott munkahelyteremtés támogatásával kapcsolatos feladatokat, • irányítja és koordinálja a megváltozott munkaképességû emberek foglalkoztatását elõsegítõ programokat. A munkaügyi központ kirendeltsége külön jogszabályban meghatározott illetékességi területén ellátja az álláskeresõk nyilvántartásba vételével kapcsolatos feladatokat, valamint az álláskeresési járadék, álláskeresési segély, a vállalkozói járadék megállapításával, megszüntetésével és visszakövetelésével kapcsolatos, továbbá azokkal a foglalkoztatást elõsegítõ támogatásokkal kapcsolatos feladatokat, amelyek ellátása nem tartozik a munkaügyi központ központi szervezetének hatáskörébe. A kirendeltség a foglalkozási rehabilitáció során: • szolgáltatásokat szervez és bonyolít; • információt nyújt, tanácsadást végez; • támogatásokat javasol; • állásokat tár fel;

230


• munkaadói kapcsolatot tart, valamint kapcsolatot tart a szolgáltató szervezetekkel, személyekkel; • ellátja a komplex rehabilitációval összefüggõ, külön jogszabályban meghatározott feladatokat. A szolgáltatási feladatokat a munkaügyi központ a Korm. rendelet 10. § (1) bekezdésében meghatározott kirendeltsége „kirendeltség és szolgáltató központként” látja el. A kirendeltség és szolgáltató központ a szolgáltatási feladatok ellátásának keretében: • mûködteti a szolgáltatások kiépített intézményrendszerét, valamint ellátja azokat a munkaerõ-piaci szolgáltatásokkal kapcsolatos feladatokat, amelyeket nem a kirendeltség lát el; • rehabilitációs munkacsoportot mûködtet, részt vesz a megváltozott munkaképességgel, fogyatékossággal, illetve szociális rászorultsággal összefüggésben külön jogszabályban meghatározott szakértõi bizottságban; • közremûködik a megváltozott munkaképességû személyek részére foglalkozási rehabilitációs szolgáltatások nyújtásában.30

4. A foglalkozási rehabilitáció megalapozása A megváltozott munkaképességû személyek foglakozási rehabilitációjának koordinálását, a kapcsolódó szolgáltatások biztosítását az Állami Foglalkoztatási Szolgálat és szervezeti egységei (regionális munkaügyi központok, kirendeltségek) végzik. 4.1.

A megváltozott munkaképességû emberekkel való foglalkozás alapelvei

Az esélyegyenlõség megteremtése részben állami feladat az ennek megfelelõ politika megteremtésével és képviseletével, melynek keretében a hatályos jogszabályok a hátrányos megkülönböztetést elszenvedõk számára jogvédelmet biztosítanak. A jogszabályok a törvény elõtti egyenlõséget ugyan biztosítják, de nem teremtik meg automatikusan az esélyegyenlõséget. A jogi egyenlõség nem feltétlenül jelenti az esélyek és a lehetõségek egyenlõségét a mindennapi életben. Ahhoz, hogy ez utóbbi – azaz a tényleges esélyegyenlõség – megvalósuljon, nem csak a jogi feltételeknek kell megfelelõnek lenniük, de a társadalom egészének töreked-

30 Szakmai eljárás a rehabilitációs munkacsoportok tevékenységéhez FSZH Budapest, 2008.

231


nie kell a pozitív irányú változások elérésére. Szempontunkból ez azt jelenti, hogy a megváltozott munkaképességûek is hasonló esélyekkel induljanak, illetve vegyenek részt a munkaerõpiacon, mint egészséges társaik. A tolerancia, a „más”, azaz a mienktõl eltérõ meggyõzõdések és gyakorlatok iránti tisztelet és türelem. Mindannak a megtûrését és tiszteletben tartását jelenti (legyen szó a másik ember vallásáról, etnikai, nemi hovatartozásáról, értékrendszerérõl, véleményérõl, stb.), amely az egyént közvetlenül nem érinti. A tolerancia még nem jelenti a másság elfogadását, de annak alapköve. A foglalkoztatáspolitika jelenlegi törekvése az aktivitás növelése, ezen belül a megváltozott munkaképességûek foglalkoztatottsági arányainak javítása. Mindez a megmaradt, fejleszthetõ képességekre, készségekre építve valósulhat meg, így azok számára, akik e feladatot ellátják, fontos, hogy képesek legyenek észrevenni ezeket a pozitív értékeket a másikban. Ehhez pedig ismernünk kell elõítéleteiket. Az elõítélet egy-egy társadalmi csoporthoz való érzelmi viszonyulásunk, amely lehet negatív és pozitív egyaránt. A sikeres munkához hozzátartozik a szolidaritás fogalma is, annak felismerése, hogy a megváltozott munkaképességû személyeknek és „egészséges” társaiknak közös érdekeik vannak, szûkebb értelemben az aktivitás növelése, tágabb értelemben a társadalmi integráció. A szolidaritás közös, kölcsönös kötelezettség- és segítségvállalást jelent. Fontos a kölcsönösség hangsúlyozása, a megváltozott munkaképességû személyeknek szóló foglalkoztatási célzatú tanácsadás és egyéb szolgáltatások nem szabad, hogy egyfajta felülrõl jövõ, szánalmon alapuló segítségnyújtásként jelenjenek meg. A megváltozott munkaképességû személyekkel való foglalkozás további fontos kritériuma az empátia, azaz a képesség arra, hogy bele tudjuk élni magunkat a másik helyzetébe, azonosulni tudunk az érzelmeivel. Lényegében ez teremti meg az alapot a segítségnyújtásra. Csak akkor tudok használható információkat és hathatós segítséget nyújtani, ha képes vagyok átérezni a helyzetét és átlátni a problémáit. Az empátia tanulható készség, és lehetõvé teszi, hogy a szakember valódi és az ügyfél számára is hiteles segítséget tudjon nyújtani.31 4.2.

Az ÁFSZ célcsoportjai

Az ÁFSZ rendszerében a nyilvántartásba vétel természete szerint megkülönböztetünk álláskeresõ, szolgáltatáskérõ, közvetítést kérõ ügyfelet, valamint – a területileg illetékes munkaügyi kirendeltséggel ellátása folyósításának feltételeként kötelezõen együttmûködõ – rehabilitációs járadékban részesülõ személyt. Strukturális szempontból a megváltozott munkaképességû embereknek három kategóriáját különböztetjük meg:

31 Foglalkoztatási és Szociális Hivatal: Szakmai ajánlás a rehabilitációs munkacsoportok tevékenységéhez, Budapest, 2008. 23. p.

232


• A megváltozott munkaképességû, rehabilitációs járadékban és együttmûködési kötelezettséggel járó rendszeres szociális járadékba nem részesülõ álláskeresõ. • Együttmûködési kötelezettséggel járó rendszeres szociális járadékban részesülõ álláskeresõ. • Rehabilitációs járadékban részesülõ ügyfél. A megváltozott munkaképességû ügyfélkör differenciált: beletartozik mindenki, akinek testi, vagy szellemi károsodás miatti orvosi rehabilitációt követõen a munkahely megtartása, megszerzése nehézségbe ütközik. 4.3.

32

Az ügyfél útja a foglalkozási rehabilitációban

32 Horváth Anikó: Az ügyfél útja a rehabilitációs eljárásban In: Gere Ilona – Szellõ János (szerk.) (2007). Foglalkozási rehabilitáció. Jegyzet FSZK, Budapest, 2007. 155-157.

233


5. A foglalkozási rehabilitáció folyamata 5.1.

Információk biztosítása

A munkaerõ-piaci információk biztosítása a foglalkozásokra, a térségben elérhetõ képzésekre, a régió, valamint a kistérség munkaerõ-piaci helyzetére, a munkaerõ-kereslet és - kínálat helyi jellemzõire vonatkozó információk nyújtását, foglalkoztatást elõsegítõ támogatások, szolgáltatások, aktuális munkaerõ-piaci programok, és az álláskeresési ellátásokra vonatkozó lehetõségek ismertetését, továbbá a foglalkoztatással összefüggõ jogszabályokkal kapcsolatos tájékoztatást és az azokról szóló ismertetõk átadását tartalmazza. Célja az ügyfelek elhelyezkedésének elõsegítése, a foglalkoztathatóság javítása és az üres álláshelyek betöltése. Az információnyújtás történhet egyéni vagy csoportos formában, tanácsadás, állásbörze, munkaközvetítés keretében, kirendeltség szolgáltatást nyújtó helyein vagy külsõ helyszínen. Az információnyújtás csoportos formája az ügyfelek egyéni, speciális szükségletei ismeretének hiányában rendszerint általános információkat közvetít, a kirendeltségen illetve annak támogatásával igénybe vehetõ szolgáltatásokról, álláskeresõk elhelyezkedését segítõ támogatásokról, valamint a különbözõ álláskeresési támogatásokra való jogosultságokról. Álláskeresõként, nyilvántartásba vett megváltozott munkaképességû ügyfelek számára a munkaerõ-piaci és foglalkozási információ nyújtása történhet a kirendeltségi munkaközvetítõ által az ügyfél nyilvántartásba vételekor, vagy munkaközvetítés során, valamint a tanácsadó által a különbözõ tanácsadási formák keretében. Szolgáltatáskérõként nyilvántartásba vett megváltozott munkaképességû ügyfelek számára az információnyújtás a nyilvántartásba vételkor, illetve jellemzõen tanácsadás keretében történik, amit a nyilvántartásba vételt végzõ közvetítõ, illetve a megállapított szolgáltatási szükségleteknek megfelelõ szolgáltatást nyújtó tanácsadó végez. (Nyilvántartásba vételt szolgáltatáskérõ esetében tanácsadó is végezhet.) A rehabilitációs járadékban részesülõ személyek számára történõ információnyújtás alapvetõen az adataik rögzítésekor, és az elsõ (illetve jogerõre emelkedést követõ) személyes találkozáskor történik. Ezek az információk elsõsorban a munkaügyi szervezettel való együttmûködésre, illetve annak tartalmára vonatkozó speciális információk. Munkaerõ-piaci és foglalkozási információ nyújtása a rehabilitációs terv és megállapodás elõkészítésére szolgáló személyes találkozások, valamint munkaközvetítés, és a rehabilitációs tervben szereplõ foglalkozási rehabilitációs szolgáltatások/tanácsadás alkalmával, történik, a hagyományos megváltozott munkaképességû ügyfélkörnél leírtakhoz hasonlóan. Speciális információk nyújtása: 234


• Munkaerõ-piaci és foglalkozási információk mellett az ügyfelek aktuális helyzete, szükségletei indokolhatják egyéb speciális információk nyújtását. (Szociális ellátásokról és támogatásokról, gyógyászati segédeszközökrõl, érdekvédelmi szervezetekrõl, speciális nevelési igényû tanulókat oktató-nevelõ iskolákról, stb.) • Megváltozott munkaképességû, fogyatékkal élõ ügyfelek speciális igényeire épülve alakultak ki a munkaügyi szervezeten belül minden megyében – pályázati úton, egy adott minimumstandardnak megfelelõ – Rehabilitációs Információs Centrumok (RIC). • A RIC a regionális munkaügyi központ speciális szolgáltatási helye. Célja a megváltozott munkaképességû, egészségi problémával rendelkezõ személyek széleskörû információval való ellátása. Az ügyfelek fizikai és kommunikációs szempontból is akadálymentes környezetben önállóan, vagy a rehabilitációs tanácsadó segítségével szerezhetnek információt a foglalkoztatásuk lehetséges módjairól, a foglalkozások egészségügyi tényezõirõl, rehabilitációs foglalkoztatókról, célszervezetekrõl, munkahelyekrõl, munkaerõ-piaci, jogi, szociális, érdekvédelmi, stb. szabályokról. 5.2.

Az ügyfelek megismerése

A megváltozott munkaképességû ügyfelek adottságainak megismerése során vizsgálni kell a megváltozottság (fogyatékosság) jellegét, az abból eredõ, az általános feltételek szerinti munkavállalást akadályozó tényezõket; közlekedési nehézségeket; az épített környezet használatának akadályait stb. Ismerni kell szaktudását, és azt hogy a megszerzett szaktudást használta-e a személy valaha is, illetve mikor gyakorolta utoljára. Fontos információ az is, hogy adott szakma gyakorlására az elsõdleges munkaerõ-piacon vagy valamilyen védett formában nyílt lehetõség. A szolgáltatások biztosításának megalapozása érdekében nagyon fontos információ, hogy az ügyfélnek milyen elképzelései, tervei és igényei vannak a jövõt illetõen. Fontos, hogy a szolgáltatást nyújtó megismerje ügyfele véleményét: • általános állapotáról; • munkavállalással kapcsolatos attitûdjérõl; • döntési képességérõl; • kommunikációs adottságairól. A cél önálló meghatározását akadályozhatja az információhiány, az önállótlanság, a pszichés állapot. A célok megismerése után azokat össze kell vetni az ügyfél adottságaival. Amennyiben nincs összhang a kettõ között, meg kell vizsgálni, melyik szorul módosításra. Ha a képesség, végzettség korrekciójáról van szó, akkor ez képzéssel, továbbképzéssel valósítható meg. Ha az egészségi állapot romlása az akadály, meg kell vizsgálni a megmaradt munkavégzõ képességet és az aktuális állapothoz kell igazítani a célt. 235


Meg kell állapítani, hogy az adott munkaerõ-piaci viszonyokat figyelembe véve reális-e az ügyfél által kitûzött cél, van-e valós munkaerõ-piaci értéke. Az összhang hiánya ez esetben csakis a cél megváltoztatásával oldható fel. A megismerés folyamata az ügyfél kapcsolatteremtõ képességének, az álláskereséshez szükséges önállóságának a feltárásával zárul. Mindemellett a személyes profil kialakításakor meg kell ismerni a hátrányos helyzetû ügyfél: • közlekedési lehetõségeit; • aktuális fizikai és mentális kondícióját; • egészségi állapotát. Az ügyfél megismerésének, valamint a kategorizálásának és elhelyezésének kirendeltségi folyamata a következõ lehet: • Az ügyfél adatainak rögzítése – nyilvántartásba vétel. (A jogi szabályozástól függõen ez történhet az ügyfél részérõl önállóan vagy a kirendeltség munkatársa által, esetleg a kettõ kombinációjával) • Interjú (elsõ és közbensõ) készítés az ügyféllel. • A megszerzett ismeretek birtokában az ügyfél azonosítása és besorolása, kategorizálása, a kitûzendõ cél(ok) meghatározása. • A cél(ok) eléréséhez szükséges eszközök és módszerek meghatározása. • Indokolt esetben terv készítése az eszközök és módszerek igénybevételének megtervezése, megszervezése és biztosítása érdekében. • Az együttmûködés folyamatos értékelése, szükség szerinti korrekciók elvégzése. A kitûzött cél elérése esetén az együttmûködés lezárása, meghiúsulás esetén új célok megfogalmazása és elérésének megtervezése a fentiek szerint. A jelenleg mûködõ rendszerben, a rehabilitációs eljárás során, a munkaügyi központ kirendeltsége és az ügyfél együttmûködési terv, együttmûködési megállapodás és rehabilitációs terv alapján határozza meg azokat a lépéseket, amelyek elõsegíthetik a munkába helyezést. Az elsõ interjúra az ügyfél alapadatainak rögzítése után kerül sor. Álláskeresõként nyilvántartásba vett ügyfelek esetében jellemzõen a kirendeltségi munkaközvetítõ végzi, míg szolgáltatáskérõ ügyfelek esetében nagyobb szerepet kap a kirendeltség, vagy a kirendeltség és szolgáltató központ munkatanácsadó munkatársa. Az elsõ interjú nem tekinthetõ pusztán helyzetfelmérésnek; különös figyelmet kell fordítani – az ügyféllel végzett további munka hatékonyságát is befolyásoló –bizalmon alapuló munkakapcsolat kialakítására is, ami az ügyintézõ részérõl kellõ ismereteket, készségeket, attitûdöt feltételez. Az elsõ interjú során szerzett információk az álláskeresési adatok alapjául szolgálnak, melyekre mind az álláskeresõként, mind a szolgáltatáskérõként nyilvántartásba vett megváltozott munkaképességû ügyfelek esetében szüksége van a kirendeltségi ügyintézõnek. Ezért a két ügyféltípussal végzett irányított beszélgetés fõbb lépései, és módszerei azonosak, azzal együtt, hogy a szolgáltatáskérõ ügyfe236


lek esetében az adott szolgáltatás igénybe vételéhez szükséges információk válnak hangsúlyossá. Az álláskeresõként valamint a szolgáltatáskérõként regisztrált megváltozott munkaképességû ügyfelekkel folytatott interjú célirányos, meghatározott szempontok szerint felépített beszélgetés, amely során az információk begyûjtése, az ügyfél igényeinek, elvárásainak felmérése és ezekhez a legmegfelelõbb szolgáltatások, támogatások felajánlása történik. Témakörei lehetnek: • Szakmai háttér (szakmai profil) feltárása: az ügyfél munkatapasztalatára, szakmai kondícióira, illetve átvihetõ készségire, képességeire vonatkozó kérdések tartoznak, amelyek segítséget adnak az ügyintézõ számára a munkaközvetítés, elhelyezés során szóba jöhetõ foglalkozások, illetve azokkal betölthetõ álláshelyek párosítására. • Személyi és környezeti háttér feltárása: a foglalkoztatással kapcsolatos, valamint az azt akadályozó külsõ és belsõ tényezõk, környezeti hatások feltárása érdekében meg kell ismerni az álláskeresõ élethelyzetét, alapvetõ személyes tulajdonságait. Amennyiben szükséges, foglalkozás-egészségügyi szakember segítségét kell igénybe venni.33 • Az ügyfél tervének (igényeinek és elvárásainak) feltárása: az ügyintézõnek lehetõsége van megismerni az ügyfél saját foglalkoztatására, (munkakörre, munkakörülményekre) vonatkozó elképzeléseit, az aktuális élethelyzeti problémáinak megoldásával kapcsolatos elképzeléseit. Megismeri a megváltozott munkaképességû ügyfél munkaügyi szervezettel, illetve vele szemben támasztott elvárásait, saját maga által megfogalmazott szükségleteit. Az elsõ interjút további (helyzetfeltáró) interjúk követhetik, amit indokolhat a hosszabb idõre megszakadt együttmûködés, vagy az ügyfél munkaerõ-piaci esélyeit nagymértékben befolyásoló változás. Az ismételt interjúk során a közvetítõnek ellenõriznie kell, hogy a feltárt álláskeresési információk megfelelnek-e a nyilvántartásban lévõkkel, és szükség esetén a nyilvántartást (a személyes és elérhetõségi adatokat is beleértve) aktualizálni kell.

33 A munkaközvetítõ a foglalkozás-egészségügyi szolgáltatásról szóló 27/1995. (VII.25.) NM rendelet 5. §. (1) bekezdése értelmében az álláskeresõt, rehabilitációs járadékost beiskolázás elõtt, illetve munkaközvetítés elõkészítése keretében, közhasznú munka elõkészítése érdekében, megváltozott munkaképességûek, valamint alkalmai munkavállalók foglalkoztathatóságával kapcsolatban irányíthatja foglalkozás-egészségügyi vizsgálatra.

237


5.3.

A diagnózis készítés módszerei

A diagnózis készítése az ügymenetben az a folyamat, amely megalapozza a rehabilitációs terv elkészítését, valamint megvalósítását, amelynek során képet kaphatunk az egyén aktuális helyzetérõl és állapotáról. A diagnózis egyfajta értékelési folyamat, amelyben az egyén életútját, önmagáról alkotott képét és a vizsgálatok eredményeit, a diagnózist készítõk és maga az érintett személy összevetik, és megállapítják, hogy jelen állapotában alkalmas-e a munkavállalásra. Ha igen, annak megállapítása is lehetséges, milyen típusú munkakörök ellátására képes (általánosságban), vagy milyen tényezõk és szolgáltatások szükségesek ahhoz, hogy hosszabb (és milyen hosszú) távon alkalmassá váljon a munkavállalásra, valamint, hogy mely tényezõk akadá¬lyozzák, gátolják elhelyezkedését, vagy éppen segíthetik azt. A diagnosztikus eljárás során objektív és szubjektív adatokkal egyaránt dolgozunk. Az elõzõ fejezetben már tárgyalt interjú felvételét követi az interdiszciplináris szemléltetõ, a munkavállalást megalapozó állapotfelmérés, amely kiterjed az egyén egészségi és mentális/pszichés állapotára, szociokulturális helyzetének feltárására, képzettségének, ismereteinek, és készségeinek (beleértve a munkavállalási készségeket is) felmérésére, valamint személyes, és munkavállalással összefüggõ szükségleteire, igényeire és lehetõségeire. A diagnózis kialakításának fõ területei lehetnek: • fizikai és egészségi alkalmasság; • munkaerõ-piaci elõélet, pályafutás; • tudások, ismeretek, készségek, képességek, kompetenciák; • szociális helyzet; • motiváció. Alaphelyzetben az elemzés során elõször az ügyfél profilja és foglalkoztatására vonatkozó elképzelései közötti összhangot vizsgáljuk, majd azt összevetjük a munkaerõ-piaci feltételekkel. Az ügyfélrõl szerzett információk elemzésének eredménye felhasználható álláskeresõként regisztrált megváltozott munkaképességû ügyfelek esetében az álláskeresési besoroláshoz, illetve meghatározhatja a továbblépés irányát, a felajánlható szolgáltatások körét. Az ügyfél-kategorizálás (profiling alapján) módszerét használva az elsõ interjú tapasztalatai alapján a közvetítõ valamennyi regisztrált álláskeresõt meghatározott csoportba sorolja. A szegmentálás alapja, hogy megállapítsuk az ügyfél kategóriáját, rendeljük hozzá a megfelelõ szolgáltatásokat, elõzzük meg a tartós munkanélküli státusz bekövetkezését, koncentráljunk arra az ügyfélkörre, akinek valóban személyes segítségre van szüksége. Az álláskeresési besorolás lehetõségei:

238


• Önálló álláskeresõ kategóriába tartozó ügyfelek. • A segítséggel elhelyezhetõ kategóriába tartozó ügyfelek. • A veszélyeztetett, várhatóan tartósan munkanélkülivé váló ügyfelek. A szociális diagnózis az a folyamat, amelyben az egyén életútját, önmagáról alkotott képét, a vizsgálatok eredményeit a diagnózist készítõk és az ügyfél összevetik, majd megállapítják, hogy az ügyfél milyen problémákkal küzd, milyen kielégítésre váró szükségletei vannak a kívánt cél eléréséhez. A helyzetfelmérés mindig a segítõ, esetünkben a rehabilitációban részt vevõ szakember és az ügyfél együttes tevékenysége. A jó szociális diagnózis felállításához azonban szükséges néhány további alapelv ismerete és következetes betartása is. A helyzetfeltárás során mindig elõtérbe kell kerülniük a pozitívumoknak, mert ezek jelentik a beavatkozás legfontosabb kiindulási pontjait, változtatni ugyanis csak az erõsségekbõl kiindulva lehet. A problémamegoldás sikere azon múlik, hogy az ügyfél aktívan keresse a helyzetek javításának lehetõségeit, erre azonban csak jó önértékeléssel rendelkezõ, autonóm emberek képesek. Ezért a segítõ kapcsolatban elsõdleges az ügyfél autonómiájának fejlesztése, önértékelésének javítása, önbizalmának növelése. A helyzetfelmérés során minden esetben a munkavállalás szempontjából fontos tényezõkre kell koncentrálni. A szociális diagnózis területei – amelyek felméréséhez különféle szakemberek is bevonhatók – a foglalkozási rehabilitáció esetében az alábbiak lehetnek: • Fizikai és egészségi állapot. • Munkaerõ-piaci elõélet, pályafutás. • Tudás, ismeretek, készségek, képességek, kompetenciák és motiváció. • Szociális helyzet felmérése során azokra a tényezõkre kell tekintettel lennünk, amelyek a munkavállalást akadályozzák, vagy meggátolhatják. Ilyenek lehetnek például a közlekedési nehézségek, a gondozásra szoruló családtagok ellátásának megoldatlansága. Speciális területek, sajátosan a megváltozott munkaképességgel vagy fogyatékossággal összefüggõ kérdések, mint például az önálló közlekedés, a kommunikáció, a személyes higiéné fenntartásának nehézségei, és/vagy az akadálymentességgel, vagy akár a munkaidõ-beosztással kapcsolatos speciális szükségletek.34 A fentiekbõl következõen a diagnóziskészítés a rehabilitációs terv kialakításának, illetve a rehabilitációs megállapodás megkötésének alapja, elõkészítése. Ennek során a kirendeltségi rehabilitációs ügyintézõ tájékozódik az ügyfél aktuális állapotáról, és felméri, hogy a felmerült orvosi, szociális és foglalkozási rehabilitációs szükségletek alapján milyen szakemberek bevonására van szükség a terv és

34 Dr. Brunner Péter - Csépleõ Viktória,- Dr. Horesnyi Julianna - Kun Zsuzsa - Dr. Vincze Imre: A komplex rehabilitáció szolgáltatási rendszere, Szent István Egyetem Gödöllõ, 2008. 19.

239


a megállapodás elõkészítésére. A rehabilitációs terv elõkészítésénél figyelembe veszi: • • • • • •

az ORSZI javaslatát, szakhatósági állásfoglalását (erre alapoz); a járadékos személy motivációját; informáltságát; egészségi állapotát; mentális kondícióját; iskolai végzettségét és szakmai gyakorlatát; a foglalkoztathatóságot akadályozó tényezõket (munkavállalás-, közlekedési-, munkavégzési nehézségek, családi helyzet egyéb életkörülmények); • a rehabilitáció irányát; • a rehabilitációs szükségleteknek megfelelõ szolgáltatások körét; • az adott térség munkaerõ-piaci helyzetét. 5.4.

Tervkészítés, megállapodás megkötése

Minden álláskeresõként nyilvántartásba vett személy köteles együttmûködni a területileg illetékes munkaügyi kirendeltséggel. Az együttmûködést – az álláskeresési támogatásban, vagy rendelkezésre állási támogatásban részesülõ, illetve rehabilitálhatónak minõsített és rendszeres szociális járadékban részsülõ ügyfelek esetében – álláskeresési megállapodásban rögzítik a felek, de egyéb esetben sem zárja ki jogszabály, ha az együttmûködést célszerû ebben a formában, írásban rögzíteni. Az álláskeresési megállapodás tartalmazza az ügyfél jelentkezésének gyakoriságát, az álláskeresõnek az álláskeresése érdekében folytatott tevékenységének, a munkába lépés vállalt idõpontjának, az álláskeresõ által keresett munkahely fõbb jellemzõinek, valamint a kirendeltség által az álláskeresõ részére nyújtandó szolgáltatások meghatározását. A közbensõ interjúk, a közvetítõ és az álláskeresõ együttmûködési körébe tartozó találkozások alkalmával megvalósult információcsere alapján az álláskeresési megállapodást szükség szerint felülvizsgálni és módosítani kell. • Regisztrált megváltozott munkaképességû álláskeresõk azon csoportja esetében, akikkel nem kötelezõ álláskeresési megállapodás megkötése, de vállalja az együttmûködésnek ezt az aktív formáját, álláskeresési terv készíthetõ. Az álláskeresési terv a munkát keresõ személy (álláskeresõ és közvetítést kérõ ügyfelek közös megnevezése) és a közvetítõ közötti együttmûködés során az elhelyezkedéssel kapcsolatos tervezett tevékenységek írásos formában történõ rögzítése. Célja egy olyan, belátható idõtartamban, reális eséllyel végrehajtható lépéssor kidolgozása, amelyben mintegy folyamatként rögzíthetõk az interjúk alatt feltárt problémák megoldási lehetõségei, a munkaerõ-piacra való visszajutás érdekében. • A regisztrált, rehabilitációs eljárásba vont megváltozott munkaképességû álláskeresõk esetében, az együttmûködést dokumentáló iratok közé tartozik a 240


nyilatkozat is, melynek aláírásával az ügyfél nyilatkozik az eljárásba vonás felajánlásának elfogadásáról. • Szolgáltatáskérõként regisztrált megváltozott munkaképességû ügyfelekkel nem készül álláskeresési megállapodás, sem terv. A nyilvántartásba vételkor az ügyfél nyilatkozatot tölt ki, amelyben aláírásával igazolja, hogy kérte szolgáltatáskérõként való regisztrációját. A szolgáltatáskérés célterületei lehetnek: munkaerõ-piaci szolgáltatás kérése (közvetítés, tanácsadás egyes területei); közigazgatási eljárás (igazolások, adatszolgáltatások, alkalmi munkavállalói könyv). A rehabilitációs járadékban részesülõ személyek nem álláskeresõként szerepelnek nyilvántartásunkban, ennek megfelelõen velük nem álláskeresési megállapodást köt a kirendeltségi ügyintézõ, hanem külön eljárásrendben meghatározott módon és határidõvel rehabilitációs megállapodást. A rehabilitációs járadékos személy munkaügyi kirendeltséggel való kötelezõ együttmûködésének megkezdésérõl az ellátást megállapító szervet értesíteni kell, mivel a munkaügyi kirendeltséggel való együttmûködés az ellátás folyósításának feltétele. A rehabilitációs megállapodás mellékletét képezi a rehabilitációs terv. Az adatfelvételkor, illetve a diagnóziskészítés során feltárt információk szolgálnak a rehabilitációs terv elõkészítésére. 5.5.

Monitoring, értékelés

Álláskeresõként, szolgáltatáskérõként regisztrált megváltozott munkaképességû ügyfelek tekintetében az utánkövetés, a foglalkozási rehabilitáció sikerességének megítélése csak részben valósul meg. A szolgáltatást nyújtók visszajelzéseivel befejezõdik a rehabilitációs folyamat visszacsatolása, és a munkába helyezés tartósságáról, a foglalkoztatás minõségérõl (az ügyfél képzettségének, munkatapasztalatának, egészségi állapotának való megfelelésérõl) a munkaügyi szervezet nem rendelkezik adatokkal. A statisztikai adatok az elhelyezkedés esetszámát mutatják csak meg, de azt nem személyre lebontva teszik. Egy ügyfél a vizsgált idõszakban több elhelyezkedési esetszámot is jelenthet (munkahelyváltás, vagy viszonylag rövid idejû álláskeresõ idõszak utáni újbóli elhelyezkedés esetén). Kivételt képeznek ez alól a továbbfoglalkoztatási kötelezettséggel járó támogatási formákkal történõ elhelyezés, valamint az olyan regionális vagy központi munkaerõ-piaci programok, ahol az eredménymutatók között az ügyfél meghatározott idõpontban vizsgált foglalkoztatottsága is szerepel. A humán szolgáltatások igénybe vételét követõen a megváltozott munkaképességû álláskeresõk egy része önállóan helyezkedik el, a tanácsadások során elsajátított korszerû álláskeresési technikák, megismert munkaerõ-piaci információk birtokában.

241


A rehabilitációs járadékban részesülõ személyek rehabilitációjának nyomon követése, koordinálása, a rehabilitációs folyamat értékelése során a kirendeltségi ügyintézõ feladata. A rehabilitációs tervben meghatározott idõszakonként, de legalább félévente, értékelõ megbeszéléseket tart a rehabilitációs járadékban részesülõ személlyel közösen, melynek során értékelik az eltelt idõszak eseményeit. Az értékelés alkalmával a rehabilitációs ügyintézõ tájékozódik az igénybevett támogatásokról a szolgáltatások rehabilitációra gyakorolt hatásáról. Közösen megbeszélik a járadékos személy körülményeiben bekövetkezett változásokat, megvizsgálják az ütemterv tarthatóságát, és megállapodnak a következõ lépésekben. Amennyiben az ütemterv nem tartható, illetve valamely fél a terv és megállapodás módosítását kezdeményezi, akkor meghatározzák, illetve megvizsgálják azokat a tényezõket, melyek miatt a módosítást kezdeményezni kell, megvizsgálják a tervezett szolgáltatások és támogatások idõtartamát, és összeegyeztetik a rehabilitációs tervvel. Ezt követõen megtörténik a módosítás kidolgozása a járadékban részesülõ személlyel, illetve amennyiben szükséges a mentorral közösen. Ugyanakkor a kirendeltségi ügyintézõnek kötelessége jelezni a területileg illetékes nyugdíjbiztosítási igazgatási szerv felé, amennyiben a módosításhoz kapcsolódóan szükséges a járadékfolyósítás idõtartamának meghosszabbítása is.35

6. Tanácsadók, mentorok feladatai A munkaerõ-piaci rehabilitáció végsõ célja az egyén munkába állítása, azonban ennek a célnak a megvalósítása komplex és többlépcsõs folyamat. Ebbõl a definícióból levezethetõk a rehabilitáció alapelvei: • A rehabilitáció csapat munka, nem köthetõ egyetlen szakterülethez sem, több szakember együttes és összehangolt mûködését igényli. • Fontos hangsúlyozni, hogy a rehabilitáció egy folyamat, lépések sorozatából áll. A kívánt cél a foglalkoztatás csak fokozatosan, az eredmények elemzésével és értékelésével valósítható meg. • A rehabilitáció mindig egyénre szabott. Az ügyféllel /a klienssel/ közösen kell kialakítani a célokat és a hozzájuk vezetõ utat és eszközöket. • Az egyénre szabott rehabilitációs terv kialakítása elengedhetetlen ahhoz, hogy az ügyfél kellõ motiváltsággal vegyen részt a folyamatban, hiszen akarata nélkül senkit sem lehet rehabilitálni. Az aktív szerepvállalást elõsegítõ programokat, támogatásokat kell erõsíteni.

35 Nagyné Zölde Mónika: Az ügyfél útja a foglalkozási rehabilitáció során In: Szellõ János (szerk.) A foglalkozási rehabilitáció módszertani kérdései FSZK Budapest, 2009. 97-98.

242


• A rehabilitációs folyamat során mindig szem elõtt kell tartanunk az autonómia tiszteletben tartását, vagyis amit tud, amire képes az ügyfél, azt ne akarjuk tõle elvenni, csak a hiányok pótlására vagy a meglévõ, de még fel nem ismert lehetõségekre fókuszáljunk.36 6.1. A foglalkoztatási rehabilitációban közremûködõ szakemberek körének, feladatainak meghatározása • Az andragógus feladata a tartósan akadályozott felnõtt tanulási képességeinek fejlesztése, nevelése az adott életkörülmények, kapcsolatok fejlesztése érdekében. • Foglalkozás-egészségügyi orvos feladata a foglalkoztatáshoz szükséges egészségi összetevõk, egészségi képességek meglétének a meghatározása, illetve további szakellátás javallása, kezdeményezése. • ÁFSZ rehabilitációs tanácsadó segíti el a foglalkozási rehabilitáció irányának meghatározását, olyan megváltozott munkaképességû személyek számára, akik képzettségi szintjüknek megfelelõ munkakörbe nem közvetíthetõk, illetve olyan akadályozó tényezõk esetén amikor a kirendeltségi rehabilitációs koordinátor saját eszközeivel már nem tud segíteni. • ÁFSZ kirendeltségi rehabilitációs koordinátor a tartósan akadályozott álláskeresõ esetmenedzserének szerepét ölti be. Feladata, hogy az egymás utáni szolgáltatásokat megtervezze és összehangolja. Emellett az esetmenedzser feladatköre felöleli az eset kapcsán érintett szervezetek közti munkakapcsolat megszervezését annak érdekében, hogy meghatározzák az egyéb szükséges szolgáltatások körét, és elkerüljék a párhuzamos szolgáltatásnyújtást. • Munkaközvetítõ, munkaadói kapcsolattartó feladata a foglalkoztatók feltárása és a tartósan akadályozott emberek és a munkaadók közötti kapcsolat rendezett állapotának a megteremtése. A munkaközvetítõn nagyon sok múlik, az a személy, akinél az ügyfél elõször jelentkezik és az, akinél utoljára. Az elsõ együttmûködési tervet õ köti az ügyféllel és részben rajta múlik, hogy az ügyfél bekerül-e a foglalkozási rehabilitációs eljárásba. • Munkaerõ-piaci segítõ biztosítja azokat a szolgáltatásokat, amelyeket a munkaerõ-piaci szervezet kapacitás, és egyéb kompetenciák hiányában nem tud megtenni (lásd: munkaerõ-piaci segítõ szolgálatok fejezetek). • A jogi végzettségû segítõ a különbözõ ellátási formák között segít eligazodni, lakásgondok, örökösödési ügyek területén, munkaviszonnyal kapcsolatban felvetõdõ vitás ügyekben.

36 Munkácsi Ildikó: A megváltozott munkaképességû személyek rehabilitációjának módszertani lépései – egy kutatás tapasztalatai, In: Gere Ilona – Szellõ János (szerk.) (2007). Foglalkozási rehabilitáció. Jegyzet FSZK, Budapest, 2007. 148-150

243


• Az egészségügyben jártas személy segíthet a segédeszközök beszerzésében, az ügyfél részére információkat közvetíthet egészségügyi szolgáltatásokról, az õt érintõ rendezvényekrõl. (eszközkölcsönzés, szûrõvizsgálatok, szolgáltatásokba való bekerülés módja, pl. házi beteg ápolás stb.). • A mentálhigiénés tapasztalatokkal rendelkezõk a krízishelyzetekbe kerülteket láthatják el tanácsokkal, ajánlhatnak közösségi fórumokat, amelyek hozzásegíthetik az ügyfelet egy jobb pszichés szint eléréséhez. • Az informatikus segítséget nyújthat a kommunikációs eszközök használatában, információs anyagok készítésében, továbbításában. (szórólapok, információhordozók készítése, Internet használat, „Teleház” mûködtetés stb.). • A gyógypedagógus speciális ismereteivel hatékonyan vehet részt egyes fogyatékos csoportok egyéni gondjainak megoldásában. Így a tiflópedagógus a látássérültség, a szurdopedagógus a hallássérültség, a szomatopedagógus a mozgássérültség, az oligo-frén pedagógus az értelmi sérültség területén tud hatékonyan beavatkozni. Ismeri ezen ügyfelek nehézségeit, korlátait, a segítségnyújtás speciális kereteit. • A munkatanácsadó ismeretei a „munka világában” való eligazodáshoz, bekerüléshez adnak segítséget, kidolgozott technikák, módszerek segítségével. (önéletrajz, pályaismeret, munkaerõ-piaci ismeretek, hiányszakmák, álláskeresési technikák, képzési lehetõségek, pályaorientáció, pályamódosítás stb.). • A pszichológus munkájának szükségessége önállóan, de a többi terület összefüggésében is megjelenik. A képesség felmérése elengedhetetlen az ügyfél reális célkitûzéseinek megtervezéséhez. 6.2.

Módszerek, technikák számbavétele

• Interdiszciplináris szemlélet és módszer a foglalkozási rehabilitációban résztvevõ tudományok egymásra épültségét, információcseréjét, vizsgálati módszereik kölcsönös alakalkalmazását, a vizsgált jelenségek több tudomány oldaláról való megközelítését jelenti. • Foglalkozás-egészségügyi vizsgálatok, módszerei, eszközei: részletesen az „OOSZI, foglalkozás-egészségügy, alkalmasság, mint az elsõ lépés” címû fejezetben. • Munkaerõ-piaci, munkavállalási, álláskeresési, rehabilitációs tanácsadás és tréning: részletesen a „A munkaügyi központok által biztosított szolgáltatások” címû fejezetben. • A szupervízió szakmai hatékonyságot fejlesztõ módszer. Olyan „tanulási” folyamat, amelyben vizsgálni lehet a szakmai mûködést, az ügyfelekkel való kapcsolatokat, a szolgálatokon belüli viszonyainkat. Ezáltal felfedezhetõk szakmai problémáinkat, a napi munkavégzés során keletkezett hibák, ellentmondások. A szupervízió eseteken keresztül tárja fel az elõbbi kapcsolatokat, ami lehet egyéni és csoportos. 244


• Az életmód és minõségfejlesztés célja a személyes képességek fejlesztése annak érdekében, hogy a tartósan akadályozott ember megváltozott képességeihez megfelelõen viszonyuljanak, és képesek legyenek a felmerülõ problémák felismerésére, kezelésére, megoldására. • A képességfejlesztés a tanulásra való felkészítést szolgálja. Ezen belül a csoportépítés a csoportos feladatmegoldáshoz szükséges elfogadó, bizalmi légkör megteremtését szolgálja. A kommunikációs képességek fejlesztése a hatékony kommunikáció feltételeit teremtik meg. • Az önismeret, emberismeret a célcsoporthoz tartozók önmaguk megismerését és pozitív értékelésük képességét, önbizalmuk növelését célozza meg. • A konfliktuskezelési technikák a problémák felismerését és módszeres megoldását segíthetik elõ. • A személyiségfejlesztés biztosítja a rehabilitációs programba lépés elõtt szerzett tudás magtartását, fejlesztését, az egyéni képességek kibontakozását, a szocializálódást és integrálódást. • Pszichológiai tanácsadás módszerei: megváltozott munkaképességû/fogyatékkal élõ ügyfelek leggyakrabban a pályakorrekcióval kapcsolatos problémákkal kerülnek a pszichológusokhoz. A pályakorrekciós tanácsadás célja olyan pályairány, szakképzettségi lehetõség keresése, amely reális célkitûzésként megfelel az ügyfél adottságainak. Ennek során a pszichológusok a Person-Job fit (személy-munkamegfelelés) modellt alkalmazzák, melynek során a munka követelményrendszerét igyekeznek illeszteni az egyén adottságaihoz. • Interjúk, tanácsadói beszélgetések, explorációk, tesztek: intelligenciatesztek, személyiségvizsgáló kérdõívek, projekciós (ugyancsak személyiségvizsgálatra alkalmas tesztek), speciális képességvizsgáló tesztek. • A pszichoedukációnak (saját betegséggel kapcsolatos képzés) minden általános rehabilitációs programnak részévé kell válnia, mivel általános tapasztalat, hogy a tartósan akadályozott emberek saját betegségükrõl sem tudnak eleget. • Autogén tréning: az ellazításra (relaxáció) tanulásra alkalmas módszer, amelyben saját erõbõl energiát merítõ, rendszeresen végzett gyakorlatról van szó. Alkalmazzák gyógyító céllal is. • Ergoterápiás fejlesztés során történhet a munkavégzéshez szükséges mozdulatok begyakorlása, helyes eszközhasználat, ennek fejlesztése, elfáradás elkerülése, hatékony munkavégzés. • Globális animáció célja az egyén egész személyiségének, anyagi és szociális helyzetének fejlesztése, illetve az ezt elõsegítõ ösztönzés és tanácsadás. • Motivációs technikák és módszerek lehetnek egyéniek és csoportosak, de mindegyikükben közös: • az érdeklõdés felkeltése; • a célok reális kiválasztása, illetve megfogalmazása; • a környezeti hatás és ráhatás; • az együttmûködés felépítése; 245


• a képességek kiaknázása; • a társadalmi valóság bemutatása; kívánságok és lehetõségek szembeállítása; • a példamutatás; • az önálló döntés biztosítása. 6.3.

Mentorszolgáltatás

A mentorszolgáltatás szorosan kapcsolódik a civil vagy alternatív szolgáltatásokhoz, hiszen döntõen ezek a szervezetek mûködtetik. A szolgáltatást a 30/2000. (IX. 15.) GM rendelet módosítása szabályozza, amely szerint a munkaügyi központ mentori szolgáltatás igénybevételét biztosíthatja • az álláskeresõ, vagy • a munkaügyi központ más szolgáltatását igénybevevõ, illetõleg • a munkaügyi központtól támogatásban részesülõ személy, • valamint külön jogszabály szerint rehabilitációs járadékban részesülõ személy számára. A szolgáltatási igény fennállását nézve, úgy rendelkezik a jogszabály, hogy ezen igény kielégítésére, akkor kerülhet sor ilyetén szolgáltatás nyújtására, ha a személyes konzultáció alapján megállapítható, hogy • az együttmûködési kötelezettség teljesítéséhez, • a szolgáltatások, támogatások igénybevételéhez, • az állami vagy más szervekkel való kapcsolattartáshoz, • az önálló munkába álláshoz, vagy • a munkahelyen történõ beilleszkedéshez személyes segítségre van szüksége. A mentori kijelölést követõen, a szolgáltatás mintegy tartalmaként, a kormányrendelet értelmében a mentorálás keretében biztosítani kell: • a rehabilitációs járadékban részesülõnek a rehabilitációs szolgáltatások igénybevétele során történõ információnyújtást, az önálló munkába álláshoz szükséges személyes tanácsadást, a beilleszkedéshez történõ segítségnyújtást, személyes közremûködést és szükség esetén együttmûködést a rehabilitációs szolgáltatást nyújtó szolgáltatókkal, szervezetekkel és személyekkel; • a rehabilitációs megállapodásban foglaltak szerint rendszeres kapcsolattartást a rehabilitációs járadékban részesülõvel, amely során figyelemmel kell kísérni a rehabilitációs járadékban részesülõ mentális, fizikai és egészségi állapotát, a rehabilitációs tervben foglaltak megvalósulását és közre kell mûködni az akadályok elhárításában; • tájékoztatási kötelezettség teljesítését a kirendeltség felé, ha a rehabilitációs tervben foglaltak megvalósulását ellehetetlenítõ körülmény merült fel, vagy a

246


rehabilitációs megállapodásban foglaltak módosítása, illetve a rehabilitációs járadék idõtartamának meghosszabbítása vált szükségessé; • közremûködést a rehabilitációs megállapodás módosításában. A mentor további kötelezettsége – az alapkövetelmények az ügyféli érdekeket szem elõtt tartó számon kérhetõsége érdekében -, hogy a rehabilitációs tervben foglaltak megvalósulásáról és a fentiek szerinti intézkedésekrõl rehabilitációs naplót kell vezetnie. A jogszabályi elõírásokon túl a rehabilitációs mentor feladata többek között, az ügyfél rehabilitációjának elõsegítése érdekében: • szakmai kapcsolat, interprofesszionális együttmûködés kialakítása és fenntartása a rehabilitációs folyamatban, a különbözõ szakmák képviselõivel, a folyamatban résztvevõ szakemberekkel; • kapcsolatfelvétel munkáltatókkal, állásfeltárás; • folyamatos kapcsolattartás a tanfolyam ideje alatt, képzõ intézményekkel; • amennyiben lehetséges, kapcsolattartás a rehabilitációs járadékban részesülõ személy közvetlen környezetével, hozzátartozóival. A mentor, mint esetmenedzser szerepe minden más segítõ szerepnél jobban kapcsolódik az ügyfél és környezete közti problémakörhöz, illetve a megfelelõ erõforrások, szervezeti-intézményi hálók fejlesztéséhez és mûködtetéséhez. Jellemzõ módon társadalmi hátrányaik okán a munkaerõ-piaci segítõ szakmai közremûködését igénybevevõ ügyfeleknek rendszerint sokféle szolgáltatásra és erõforrásra van szükségük. Mivel általában széleskörûek ezen ügyfelek szükségletei, fontos, hogy a különféle szolgáltatásokat nyújtó szereplõk egyike esetmenedzserként mûködjön. Feladata, hogy az egymás utáni szolgáltatásokat megtervezze és összehangolja. Emellett az esetmenedzser feladatköre felöleli az eset kapcsán érintett szervezetek közti munkakapcsolat megszervezését annak érdekében, hogy meghatározzák az egyéb szükséges szolgáltatások körét, és elkerüljék a párhuzamos szolgáltatásnyújtást. Kompetenciái a következõk lehetnek: • Megvan a szükséges tudása, szakmai ismerete és készsége ahhoz, hogy az ügyfelekkel hatékony és megfelelõen érzékeny kapcsolatot tudjon kialakítani és fenntartani. • Jártas az információ-gyûjtésben, a problémák felismerésében és tisztázásában. • Képes a kialakított cselekvési (beavatkozási) program hatékony és megállapodás szerinti végrehajtására. • Képes a célszerû és megfelelõen érzékeny kapcsolat kialakítására és fenntartására a munkatársakkal. • Érti az intézménye politikai, jogi, kulturális és szervezeti összefüggéseit és tud dolgozni azokkal. • Érti szakmai szerepét és felelõsségét. • Elkötelezettség: ismeretek és készségek a diszkrimináció-ellenes gyakorlat terén. 247


Bibliográfia Az Európa Tanács Miniszteri Bizottság Rec 5. sz. ajánlása a tagországok számára az Európa Tanács Akciótervérõl, amely a fogyatékos emberek jogainak érvényesítését, társadalomban való teljes körû részvételük elõmozdítását segíti elõ a fogyatékos emberek életminõségének javításával Európában a 2006–2015 közötti idõszakban. 2006., (www. google.hu) Dávid–Móricz–Szauer: Ígéretes gyakorlatok. Foglalkozási rehabilitációs példák Magyarországon. Fogyatékosok Esélye Közalapítvány, Budapest, 2007. Gere Ilona–Szellõ János (szerk.): Foglalkozási rehabilitáció. Jegyzet FSZK, Budapest, 2007., www.fszk.hu Gere Ilona: A munkáltatók befogadóvá tétele, Foglalkozási rehabilitáció módszertani kérdései (szerk.: Szellõ János) FSZK, Budapest, 2009., www.fszk.hu Horesnyi Júlianna–Vincze Imre: Releváns fogalmak a foglalkozási rehabilitáció világából Foglalkozási rehabilitáció módszertani kérdései (szerk.: Szellõ János) FSZK, Budapest, 2009., www.fszk.hu Juhász Ferenc (szerk.): Irányelvek a funkcióképesség, a fogyatékosság és a megváltozott munkaképesség véleményezéséhez. Egészségügyi, Szociális és Családügyi Minisztérium, Országos Egészségbiztosítási Pénztár, Medicina, Budapest, 2004. Kun Zsuzsa: Foglalkozási rehabilitáció. Tananyag a rehabilitációs koordinátorképzés számára. Készült a HEFOP-2.2.1- 06/1-2006-12 -0030/4.0 számú projekt keretében. Regionális Szociális Forrásközpont, Szombathely, 2007. Szauer Csilla: A különféle szolgáltatásokhoz történõ egyenlõ esélyû hozzáférés biztosításának kiemelt szerepe, tanulmány Foglalkozási rehabilitáció módszertani kérdései FSZK, Budapest, 2009., 72 -79. p. Szellõ János (szerk.): Munkaerõ-piaci segítõ szolgálat. Módszertani kézikönyv. Foglalkoztatáspolitikai és Munkaügyi Minisztérium Foglalkozási Rehabilitációs Titkárság, Budapest, 2003., www.szmm.gov.hu Szellõ János (szerk.): Foglalkozási rehabilitáció módszertani kérdései FSZK, Budapest, 2009., www.fszk.hu Szellõ János: A foglalkozási rehabilitáció elmélete és gyakorlata jegyzet ELTE BGGYPK, 2009. (digitalizálás alatt)

248


250

SZEKSZÁRDI SZOCIÁLIS MÛHELYTANULMÁNYOK

Recommend Documents