LÕRINCZ D. JÓZSEF
SZÉKELYFÖLD LIMINÁLIS HELYZETEI Oláh Sándor: Kivizsgálás. Írások az állam és a társadalom viszonyáról a Székelyföldön, 1940–1989. Csíkszereda, Pro-Print Könyvkiadó, 2008, 387 oldal
A modern kor, illetve az átmenetek vizsgálata úgy válhat tartalmasabbá Szakolczai Árpád szerint, ha a rend/káosz, illetve strukturált/strukturálatlan bipolaritást felváltjuk egy hármas modellel, beillesztve egy közbülső ideiglenes, átmeneti elemet: a liminális szakaszt.1 Az eredeti néprajzi-antropológiai fogalomtól ez a megközelítés két ponton különbözik. Egyrészt, míg az átmeneti rítusban a rendet akarattal függesztik fel, illetve állítják vissza, a történeti folyamat során a régi rend már összeomlott, és nem is lehet visszaállítani. A cél ilyenkor egy új rend keresése. Másrészt, a rítusok rendjét felügyelő „instruktorok”, „mesterek” autoritása a történeti folyamatokban már nem létezik. Nincs, aki a felszabaduló sötét erőket ellenőrzése alatt tartaná. Emiatt a liminális helyzet nemcsak a rend felfüggesztését jelenti, hanem az erőszak újabb és újabb hullámait is. Továbbá megfigyelhető, hogy a modern kor gyökerénél található liminális válságokra a „megoldás” sokszor nem a régi vagy egy új rend kialakulása, hanem a liminális helyzet állandósítása. Ennek az elemzésére használhatjuk az „állandó liminalitás” (látszólag önellentmondásos) fogalmát. Az állandó (vagy állandósult) liminalitásnak három típusa különböztethető meg, és ezek megfelelnek az átmeneti rítusok három szakaszának: elkülönülés, a tulajdonképpeni liminális állapot (marginalitás, „küszöb”állapot) és (újra)egyesülés. A liminalitás akkor állandósul, ha a társadalom belemerevedik valamelyik szakaszba, nem tud továbblépni. Az első esetben az emberek folyamatosan az elkülönülési szakasz rítusait ismétlik. Tipikus erre az aszketikus, fegyelmezett, részletesen szabályozott életmódban élő társadalom. Olyan felügyelők vezetésével, akik teljes hatalommal bírnak az egyének fölött. Tipikus példáját képezik ennek a szerzetesrendek. A második esetben az egyének magának a rítusnak az eljátszásában rekedtek meg. Az átmeneti rítusok során ennek tipikus esete a „színjátszás”, valamilyen történetnek az eljátszása. Az egyének szerepeket játszanak, amelyekről tudják, hogy nem a mindennapi élet szerepei, maszkokat viselnek, amelyek azt jelzik, hogy ez az identitásuk ideiglenes, illetve más, mint a rendes. A történeti folyamat során az „élet” színházzá, színpaddá válik, az emberek folyamatosan szerepeket játszanak. A játék, a szerepek állandósulnak. Az
Székelyföld liminális helyzetei
199
„élet” átalakul egy állandó színpadi előadássá. Ennek az állapotnak a tipikus intézménye az udvar. A harmadik eset a legfurcsább: a társadalom az újraegyesülés, a rend megszilárdításának az utolsó szakaszában reked meg. Tipikus példája a bolsevizmus. Míg a háborúk (ezek is tipikus liminális helyzetek) után a rend visszaállítása a megnyugvást, megbékélést kellett volna hozza, a kelet-európai társadalmakon a bosszú, gyűlölet, szenvedés, terror újabb és újabb hullámai söpörtek végig. A 19–20. század folyamán a Székelyföld többször is liminális helyzetben volt. És egyesek szerint még ma is abban vergődik. Újra meg újra nekifut annak, amit általában „modernizációnak” neveznek, és mindig belebukik a kísérletbe. Oláh Sándor mostani könyve két ilyen időszakot mutat be. A kérdés az lenne – és erre most ez a recenzió nem tud válaszolni –, hogy ezek az időszakok az állandósult liminalitás milyen szakaszainak felelnek meg. Hol van az, ahol a Székelyföld megrekedt, ahonnan nem tud továbblépni. Persze, ha ezt tudjuk, még egyáltalán nem biztos, hogy arra is választ kapunk, hogy miként lehetne ebből kilábalni. De az sem biztos, hogy ezt a társadalomtudományok feladata megmondani. A kötetben bemutatott első korszak a bécsi döntés utáni rövid, a helybéliek által „magyar világnak” is nevezett időszak (1940–44), a másik pedig az 1949–89 közötti, „szocializmusnak” is nevezett korszak. A könyv nem a nagypolitikai eseményekre, a nemzetépítésre, az ideológiákra stb. helyezi a hangsúlyt, hanem a konkrét gazdaságpolitikai döntésekre, illetve arra, ahogyan ezek az érintettek mindennapi tapasztalataiban megjelentek. Vagyis két – más és más okok miatt elakadt – modernizációs kísérletre és az alulról jövő reakciókra. A szerző meggyőződése – és tapasztalatai – szerint a hatalom nélküli társadalmi csoportok véleménye nem jelenik meg a hatalom által termelt forrásokban. Vagyis azokban, amelyeket a korszakra vonatkozó eddigi történetírás mérvadónak tartott. Emiatt mind az 1940–44, illetve az 1949–89-re vonatkozó időszakról, annak gazdaságpolitikai intézkedéseiről, hatalomgyakorlási eljárásairól az alattvalók véleményét, reakcióit, a hétköznapi ellenállás különböző módozatait, a helyi konfliktusokat, azt, ahogy a konkrét társadalmi viszonyok, gyakorlatok átalakultak, nem ismerhetjük meg. A hiányt pótlandó, a levéltári kutatást Oláh Sándor kiegészíti helyi forrásokkal. Ezek lehetnek egyrészt írott források: az EMGE jelentései a központnak, helyi problémákat taglaló cikkek a (helyi) sajtóból, a Magyar Népi Szövetség helyi szervezetének jegyzőkönyvei, földművesek éveken keresztül készült napi feljegyzései, családi levelezései, egy falusi pártfunkcionárius jelentései feletteseihez, feljelentések. Másrészt pedig helybéliek visszaemlékezései. Ezek egyrészt azért fontosak, mert korrigálhatják a korról kialakult képet, másrészt azért, mert a szocializmusban forgalmazott hivatalos adatok csalnak. Harmadrészt pedig azért, mert csak így
200
Lõrincz D. József
fedhető fel a legkönnyebben az érintettek – hétköznapi emberek, helyi vezetők – cselekvéseinek, reakcióinak a motivációja. Csak ennek alapján válik lehetővé a „más emberek gondolkodásmódjába történő behatolás” (Geertz), ami Oláh Sándor több elemzésének is a célja. Ha ez már lehetetlen – mint az egyik pártfunkcionárius esetében –, akkor az emberek által hátrahagyott „jelekből” kell kiindulnunk, hogy megérthessük döntéseit, politikai kötődéseit, a mindennapi tevékenységét. A kötet első része részletesen bemutatja a magyar kormányzat Székelyföldre irányuló gazdaságpolitikai elképzeléseit és intézkedéseit. A visszacsatolás után Székelyföld a budapesti kormányzati fejlesztések kiemelt területévé vált. A magyarázat az volt, hogy Erdélyt be kell kapcsolni „az ország vérkeringésébe”. Illetve, hogy igazságot kell szolgáltatni neki: egyrészt a századforduló elhibázottnak tartott liberális gazdaságpolitikájáért, amely Erdélyt mellőzte, másrészt pedig a két világháború közötti román uralomért. És végül a legkeletibb magyar többségű vidék fejlesztése nemzeti érdekként jelent meg. A kormányzat ennek érdekében részletes, a gazdasági-társadalmi élet minden területét átfogó szakpolitikai terveket állított össze, a végrehajtást pedig egy részben sajátos, de főként Magyarországról áttelepített, igen komplex intézményrendszerre bízta. A kötet a terveket és a központi intézmények, illetve a helyi fiókok tevékenységét tételesen bemutatja. A recenzió ezek ismertetésétől eltekint, és arra koncentrál, hogy mik voltak az általános társadalmi, gazdasági és erkölcsi alapeszmék, milyen konfliktusokat generált a központosított politika helyi szinten, és mi volt az, amit az akkori gazdaságpolitikából a helybéliek negatívan, illetve pozitívan értékeltek. A korabeli propaganda szerint a központi hatalom célja egy olyan társadalom, ezen belül gazdaság kialakítása volt, amely a nemzeti eszmén és a keresztény erkölcsön alapult. A legfőbb érték nem az egyéni meggazdagodás, hanem a társadalmi szolidaritás.2 Ennek létrehozásában döntő szerep hárul a (gondoskodó) államra. Ő teremti meg a társadalmi integráció feltételeit. Ennek érdekében kiáll a nép és a munkásosztály védelmében, ezáltal pedig mérsékli a társadalmi osztályok közötti különbségeket. A harmonikus, szolidaritáson alapuló társadalom létrehozására tett központi erőfeszítések azonban helyi szinten újabb és újabb konfliktusokat generáltak. Egy akkoriban igen elterjedt elképzelés szerint a mezőgazdaság modernizálása, illetve az, hogy a változó piaci környezetnek ellenálljon, a szövetkezetesítés révén érhető el. Az elgondolás alapja a közepes birtokkal rendelkező parasztcsalád, amely másokkal társulva sikeresen helytáll a piaci versenyben. A magyar állami támogatások jelentős része éppen erre irányult, és ezt pártolta az erdélyi politikusok, közéleti szereplők, társadalmi szervezetek zöme. Az EMGE vezetői például azzal érveltek, hogy „a munka kell diktáljon a tőkének”, és az anyagiasságot vissza kell hogy szorítsa a szolidaritás.
Székelyföld liminális helyzetei
201
Hamarosan kiderült, hogy ez az elképzelés komoly ellenállásba ütközik azon társadalmi rétegek, illetve szervezetek (az Erdélyrészi Gazdasági Tanács és az iparkamarák) részéről, amelyek a magántőkére alapozva akartak boldogulni, a szövetkezeti mozgalomban pedig egy illojális konkurenst véltek felfedezni. Szerintük a magyar kereskedőréteg megerősödése éppen olyan nemzeti érdek, mint a kisemberek szövetkezeti mozgalma. Következésképpen arra kérték a Hangyát, hogy ott, ahol a kereskedelem megerősödik, a szövetkezetek megalakulását ne szorgalmazzák (119–120. p.). Továbbá, a háromszéki panaszok szerint, a hatóságok minden eszközzel igyekeztek meggátolni a szövetkezeti mozgalom terjedését. A konfliktus megoldására 1943-ban a Hangya és a kereskedelmi és iparkamarák között egyezség jött létre, amely azonban korlátozta a szövetkezetek mozgásterét: eszerint fogyasztási szövetkezetek csak ott jöhettek létre, ahol ezek a magánkereskedelem vevőkörét nem vették el. Ezzel azonban a konfliktus nem oldódott meg, a szövetkezeti mozgalom hívei újabb és újabb érveket hoztak fel: A) a zsidó tőke eltűnésével szerintük a szövetkezeti keret fölöslegessé vált (vagyis csak a zsidó tőke volt kizsákmányoló, a magyar már nem); B) mivel az árakat és a haszonkulcsot hatósági úton állapították meg, ez megnehezítette a magánkereskedelem versenyét a szövetkezetekkel; C) szerintük az államnak sem volt előnyös a szövetkezetek támogatása, mert ezek a közterhek viselésében sokkal kevesebbet vállaltak, mint a magáncégek; D) kiszámolták, hogy ha az Erdélyrészi Hangya hetvenmilliós forgalmát szétosztották volna a kis- és nagykereskedelem között, akkor több száz „önálló keresztény székely kiskereskedőt” tudtak volna megélhetéshez segíteni (122–123. p.). A szövetkezeti mozgalom hívei viszont a magánkereskedőket azzal vádolták, hogy kevesebb adót fizetnek, a nyereségük óriási, ami nemcsak erkölcstelen, hanem jogtalan is, és az országot is tönkreteszi. Továbbá a rögzített árak szerintük értelmetlenné tették a magánkereskedők panaszait. A legnagyobb gond azonban szerintük a szabad tőkeáramlásban megbúvó veszély volt, az erre alapozott fejlesztés ugyanis kifosztotta volna a székelységet. A modernizáció alapja legyen „csak magyar erőre támaszkodó pénz”, amit az állam és a szövetkezetek biztosítanának. A központnak írt panaszok, illetve az újságcikkek alapján a konfliktusoknak három másik csoportját különböztethetjük meg. Az egyik a központ (elsősorban Budapest) és a periféria között alakult ki; a másik a forrásokért vívott helyi harcok eredménye;3 míg a harmadik a hasonló feladatokat ellátó intézmények között robbanhatott ki.4 Az elsőnek az egyik – ma is gyakran hangoztatott – toposza az volt, hogy (az idegenként felfogott) Budapest elnyomta a „magyar vidéket”. Ez megjelenik egyrészt bizonyos panaszokban, amelyek szerint az anyaország nem juttatott elég forrást a székelység fejlesztésére. Vagy ha igen, akkor nem biztosított a vidék számára elegendő autonómiát a felhasználására. Bizonyos fokig ehhez kapcsolódnak a központi, tri-
202
Lõrincz D. József
anoni területen kidolgozott elképzelések, eljárások merevségére vonatkozó panaszok. Ezek ugyanis a helybéliek szerint nem tartották szem előtt a sajátos helyi gazdasági, természeti adottságokat. Végül pedig megemlíthetjük a sokszor személyessé vált konfliktust az „ejtőernyősök” (a trianoni Magyarországról jött hivatalnokok) és a „bennszülöttek” között.5 Annak ellenére, hogy az 1940–44-es időszakra általában még ma is nosztalgiával emlékeznek vissza az erdélyi magyarok, az akkori gazdaságpolitikát számos ponton bírálták, annak intézkedéseit sokszor valamilyen formában szabotálták. Ezeknek a bemutatása kétségtelenül a kötet egyik legérdekesebb része, hiszen a kérdés még ma is tabutémának számít, emiatt a téma jórészt feltáratlan. A panaszok a megszorító, kényszerítő intézkedésekre vonatkoztak: a beszolgáltatásokra (186. p.), az ipari és a mezőgazdasági árak közötti hatalmas különbségre (190–191. p.),6 illetve a hatóságilag megszabott munkabérekre, amelyek felborították a hagyományokat és megzavarták a foglalkozási csoportok közötti kapcsolatokat (188. és 190–191. p.). Továbbá, helyi szinten arra is panaszkodtak, hogy a központ erőltette bizonyos eljárások bevezetését, az ipari növények termesztését. A hatalmi intézkedésekkel szembeni reakciók változatosak voltak. A támogatásokat sokszor egyszerűen elutasították (94., 176. p.), a rendeleteket, törvényeket pedig nemegyszer vagy kijátszották vagy ellenálltak. Az első esetben a korrupció (176–177. p.) és az osztogató állammal együtt járó kijárásos forrásszerzés (203. p.) mellett meg kell említenünk az állam elvtelen kihasználását, az érzelmi zsarolást, amelynek óhatatlanul kiteszi magát egy olyan rendszer, amely azt hajtogatja, hogy a „népét” – és főként annak egy részét – „szereti” (113., 197. p.). Az ellenállás megnyilvánulhatott bizonyos hatósági rendelkezések elutasításában. Példa erre az erdősítés megtagadása (103–104. p.), a hatósági árak kijátszása (és ennek eredményeként az ádáz harc az „árdrágítók” ellen – l. 192–193. p.), vagy akár a beszolgáltatások szabotálása (199. p.). De beszámolnak az újságok a magyar állam elleni nyílt izgatásról is (199. p.). A visszacsatolással járó csodavárást szükségszerűen bizonyos kiábrándultságnak kellett követnie: kiderült, hogy Magyarország nem olyan, mint amilyennek megálmodták, és a „csodálatos erdélyi emberek” is sokszor esendők és gyarlók. Mindezek ellenére az erdélyi magyarok idősebb generációja pozitívan emlékszik vissza az akkori időkre: páratlan infrastrukturális beruházások, az állam segítségével épült középületek, átgondolt, komoly támogatási rendszer, jól megszervezett tanfolyamok. Ha az elképzelések alapján akarjuk értékelni az akkori magyar állam modernizációs kísérleteit, akkor azt látjuk, hogy célközönségénél, a tehetősebb falusi gazdáknál, sikeres volt. Ők voltak a támogatási rendszer igazi nyertesei. A szakértők által propagált eljárások azonban csak részben épültek be a gazdálkodási gyakorlatba. Egyeseket később önerőből, állami támogatás nélkül is megtartottak (például silók),
Székelyföld liminális helyzetei
203
másokat azonban még ingyen sem fogadtak el (215–216. p.).7 A kisiparosok, kereskedők sem éltek a felajánlott hitellehetőségekkel. Összefoglalásként elmondhatjuk, hogy négy év alatt a magyar állam nem javíthatott számottevően a Székelyföld gazdasági állapotán. Azonban a két világháború közötti román agrárpolitikával, a szocializmus brutális modernizációs kísérleteivel vagy a mostani, a semmittevést és a kapkodást váltakoztató kormányzati politikákkal összehasonlítva, az a négy év az átgondolt, alapos, felelősségteljes kormányzás kora (160–161. p.). A kötet első része arányosan, mintegy párhuzamba állítva mutatja be a központi fejlesztési terveket, intézményeket és azok helyi működését. Továbbá egyetlen egy kutatáson alapszik, és emiatt az eredményt akár kismonográfiának is nevezhetnénk. A második rész esettanulmányok gyűjteménye. Nem foglalkozik az átfogó szocialista fejlesztési tervekkel (ezeket a szakirodalom kimerítően tárgyalta), hanem csak azok lokális vetületével. Olvashatunk a tulajdon kisajátításának egyik – a kollektivizálástól és az államosítástól eltérően – ritkán tárgyalt formájáról, a rendeleti kisajátításról (a „felajánlás”). Arról, hogy a pártvezetésnek hogyan sikerült egy pezsgő életű, a falubeliek számára fontos helyi szervezetet tönkretenni. Itt a korabeli jegyzőkönyvek alapján láthatjuk, ahogy a helyi problémák fokozatosan eltűnnek, helyüket pedig átveszi a központilag meghatározott szólamok szajkózása. A gyűlések egyre hosszabbak lesznek ugyan, de egyre kevesebben vesznek részt, és még kevesebben szólnak hozzá. Olvashatunk oknyomozó vizsgálatot egy feljelentés kapcsán, illetve, hogy hogyan lehet a feljelentéseket tipologizálni. Itt azonban most csak két kérdésre fogunk kitérni. Az egyik a kollektivizálás mint hatalmi technika. Oláh Sándor ugyanis azt gondolja – igen helyesen –, hogy a romániai kollektivizálás kutatása megragadt egy modernizációs modellnél, amely a kizárólag központilag elrendelt agrárpolitikát vizsgálja, előzményének pedig – igen helytelenül – a 19–20. századi szövetkezetesítési mozgalmakat tekinti. Vagyis azt feltételezik, hogy a hatalom célja az elmaradott agrárviszonyok javítása volt. A szerző hipotézise szerint azonban a kollektivizálás – mint a gazdasági javak kisajátításának egyik formája – az új rend egyik legerősebb és legkedveltebb hatalomgyakorlási eszköze volt (az erőszakkal párhuzamosan). Az ideológia, a propaganda, az „osztályharc”, a kulákok diszkriminálása stb. csak másodlagos fontosságú volt. A cél ugyanis a már meglévő társadalmi rend, gyakorlatok, és nem utolsósorban értékvilág megsemmisítése volt. Ennek az értékvilágnak az egyik központi eleme az autonóm, saját birtokán önállóan gazdálkodó egyén. A rendhez pedig hozzátartoztak a társadalmi különbségek, amelyeknek forrása az öröklés, a munka és a gondos kalkuláció. Ebből a szempontból az új rendszer által propagált egyenlőségeszme nemcsak megvalósíthatatlan volt, hanem igazságtalan is. Az önálló gazda ugyanis nem akart egyenlő lenni azzal, aki nem dolgozott, és/vagy ráadásul könnyelműen ke-
204
Lõrincz D. József
zelte javait. Az új rendszer pedig „jó érzékkel” éppen ebből a rétegből választotta ki az új „elitet”. Nem meglepő, hogy a helybéliek szemében sem ezeknek az embereknek, sem a rendszernek, amelyet képviseltek, sem a mezőgazdasági fejlesztésnek, amelyet erőszakkal is keresztül akartak vinni, nem volt presztízse. Azokkal pedig, akik valamilyen formában ellenálltak, vagy akiket az új rendszer diszkriminált, szolidárisak voltak. Nem meglepő, hogy amikor az új rendszer formát öltött és állandósult, a gazdák (főként a családfőnek tartott férfiak) kiléptek ebből a világból, és máshol kerestek munkát maguknak. Így az új, „modernizált” mezőgazdasági rendszer éppen a legambiciózusabb, legtöbb tapasztalattal, szaktudással, és nem utolsó sorban a faluban legtöbb presztízzsel rendelkező embereket veszítette el. Mint az első részben is láttuk a visszacsatolás utáni rendszer bírálatai kapcsán, Oláh Sándor nem ijed meg a „kényelmetlen”, akár „veszélyes” témáktól. Ugyanis felvetődik a kérdés, hogy az ilyen körülmények között létrejött termelőszövetkezetek lehettek-e sikeresek, és ha igen, hogyan? Főként az 1980-as években? Az utolsó tanulmány egy ilyen esetet dolgoz fel. A szakmai hozzáértés mellett a sikernek két fontos feltétele volt. Az egyik a csalás: el kellett titkolni a gazdasági erőforrások egy részét, és így lehetett termésnövekedést, a terv túlteljesítését jelenteni. A másik a kölcsönös bizalmon és közös érdekeken nyugvó kapcsolati tőke volt. A helyi vezetők horizontális koalíciói lehetővé tették, hogy egymást védjék és összehangoltan cselekedjenek a falun belül. Az összeszokott, szabályokat ismerő és betartó vezetők szavak nélkül is értették egymást. A (sokszor ajándékokkal, figyelmességekkel is fenntartott) vertikális koalíciók a megye vagy akár Bukarest felé pedig biztosították a befektetésekhez szükséges hiteleket, illetve azt, hogy a csalásokat, hamis adatokat elnézték. Hiszen mindkét félnek érdeke volt, hogy az illető gazdaság jól menjen. Ez a mintagazdaság 1989 után szétesett. A volt tulajdonosok visszakapták földjeiket. Az üzemek, farmok azonban tönkrementek. Ma a földnek csak egy részét művelik meg, és a terméshozam sokkal kisebb, mint a nyolcvanas években. Jelenleg a faluban mindenki egyetért abban, hogy a termelőszövetkezetet meg kellett volna tartani. A kötet egyedüli – de nagy – problémája, hogy a két rész nem egy kötetbe tartozik. Sem megközelítésében (az első mind a központi intézkedéseket, mind a helyi reakciókat, a második csak a lokális szintet elemzi), sem műfajában, forráskezelésében (az első inkább egy kismonográfia, a második esettanulmányok gyűjteménye). A szakadást úgy lehetett volna megoldani, ha a szerző valamilyen egységes szempontrendszer alapján összehasonlítja a két rendszer gazdaságpolitikáját és annak alkalmazását. Hiszen a különbségek ellenére (bár ezek is fontosak) számos hasonlóság is szembetűnik: a központosítás, az államosítás (lásd a Csíki Magánjavak esetét), az akciók, a munkaversenyek, a tulajdonelkobzás, az árpolitika, a propaganda hangneme, hívószavai (például munkásosztály, nép, osztályok nélküli társadalom) mindkét
Székelyföld liminális helyzetei
205
rendszernek fontos eleme volt. Az aránytalanság a két rendszer szóbeli forrásokra alapozott értékelésében is megmutatkozik. Az első korszakot történetesen mind olyan emberek mutatják be, akik haszonélvezői voltak. A szocialista korszakot viszont – a sikeres termelőszövetkezet kivételével – mind olyan emberek szempontjából látjuk, akik vesztesei voltak. Ennek a rendszernek a nyertesei nem jutnak szóhoz. Ehhez egy korábbi oral history kötethez kell nyúlnunk, amelynek Oláh Sándor is társszerzője.8 Ezek a továbbiakban mind korrigálható hiányosságok. És akkor maradnak a kötet érdemei: a lelkiismeretes, kitartó munka, a bátor témakezelés, a látszólag jelentéktelen források felismerése és virtuóz elemzése.
Jegyzetek 1
Szakolczai Árpád: Reflexive Historical Sociology. (London, Routledge, 2000). A bevezetés ennek a kötetnek a konklúzióin alapul. Szakolczai elméletét elsősorban Victor Turner és René Girard kutatásai ihlették. 2 Ez nem jelenti azt, hogy az életszínvonal emelése mellékes cél lett volna. Sőt, az állam ebben is magára vállalta a legfőbb szerepet. 3 L. például a tanítóképző miatt kirobbant konfliktust Csíkszereda és Gyergyószentmiklós között (139–140. p.). 4 L. például az állatértékesítés kapcsán a konfliktust az EMGE, a Magyar Mezőgazdák Szövetsége és az Erdélyrészi Hangya között (57. p.). 5 Az „ejtőernyősök” nagyszámú megjelenése annak köszönhető, hogy az 1940-ben bevonuló adminisztráció alig talált szakképzett magyar hivatalnokokat. 6 Egy korabeli átszámítás szerint például egy pár csizmát csak 90-100 véka krumpli áráért lehetett megvenni. 7 Volt olyan falu, ahol egyetlen gazda sem engedte meg, hogy a telkén az állam ingyen minta-trágyatelepet építtessen. 8 Bodó Julianna – Oláh Sándor (szerk.): Elmentünk? Székelyföldi életutak. (Csíkszereda, ProPrint Könyvkiadó – KAM Regionális és Antropológiai Kutatások Központja, 1996).
