Szarvasbikák, gépmadarak

Szarvasbikák, gépmadarak

DR. FÜLÖP A NDRÁS

Szarvasbikák, gépmadarak

Budapest, 2007

A könyv a MALÉV Zrt. és a HungaroControl Magyar Légiforgalmi Szolgálat Zrt. támogatásával jelent meg.

© Dr. Fülöp András, Typotex, 2007

ISBN 978-963-9664-59-3

Témakör: repüléstörténet

Kedves Olvasó! Önre gondoltunk, amikor a könyv elõkészítésén munkálkodtunk. Kapcsolatunkat szorosabbra fűzhetjük, ha belép a Typoklubba, ahonnan értesülhet új kiadványainkról, akcióinkról, programjainkról, és amelyet a www.typotex.hu címen érhet el. Honlapunkon megtalálhatja az egyes könyvekhez tartozó hibajegyzéket is, mert sajnos hibák olykor elõfordulnak. Kiadja a Typotex kiadó, az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztõk Egyesülésének tagja. Felelõs kiadó: Votisky Zsuzsa Műszaki szerkesztõ: Pintér Zoltán Borítóterv: Tóth Norbert Terjedelem: 28 (A/5) ív Nyomta és kötötte a Kaloprint Nyomda Kft., Kalocsa

Hálásan köszönöm Uza Gyurinak és kedves feleségének, Mártikának – volt munkatársaimnak – önzetlenül buzdító, kitartóan segítô, alkotó munkáját

TARTALOM

PROLÓGUS

11

I. KISKANIZSAI IDILL – BOMBATALÁLATTAL

13

Sáskaivadék Seregélyek és szalonkák Vesszôfutás

13 35 42

II. FELHAJTÓERÔ

57

Légbe ment joghallgató Nincs visszaút Ég és föld között Szent kötelék Tisztogatás Hadban Tél tábornokkal MIG–15

57 66 82 111 120 129 134

III. KÉNYSZERLESZÁLLÁS

141

IV. POLGÁRI MUNDÉR A MALÉVNÁL

151

Sorsfordító séta A forgalmi repülés újonca Szinte határtalanul

151 152 155

8

SZARVASBIKÁK, GÉPMADARAK

LI–2, majd IL–14 Nyugat- és Kelet-Európában Újraízlelt vadászvarázs – gyermekkel Az IL–18 és sok minden más Négy csíknál jóval több Körülmények és viszonyok Koppenhága, 1971. augusztus 29. Egy kis pikantéria Jobb, ha jó Vadásztársaság alakul

159 163 172 179 195 201 205 207 209 213

V. GYORSÍTÁS

221

1968. Sugárhajtóműves korszakunk nyitánya Radikális változások kellenek Kormány-légitársaság Új generáció Vadásztatni szükséges Kettôs hevület – háttércsaláddal Intézményesített pilótaképzés Nagyvad Taposómalom napsütésben, zivatarban

221 228 233 237 237 244 249 251 263

VI. A NAGYVAS

273

Repülôpályám aranykora: a TU–154 Típusátképzés Az elsô Az alkotás öröme és szigora Saigoni és más kihívások ICAO CAT–II: óriáslépés Kormányzati bizalom Bejrút, 1975. szeptember 30. Rendcsinálás – vagy mégsem? Szakmai reformok Azért nem minden fenékig tejfel A tudás határain belül

273 276 279 281 286 291 293 296 298 301 306 309

TARTALOMJEGYZÉK

9

VII. NAGYVADAK ÉS SZÉPEK

315

Afrikai vadásztúra HM módra Igazi vadásztársak között

315 319

VIII. TÁGABB ÉRTELEMBEN

333

A sportrepülésért Sok lépés elôre és néhány hátra Lehetett volna messzebb és magasabbra Keserédes elnöki vizit Jutalomvadászat és más téli kalandok Ízletes gyümölcs Nem számít Árnyak és fények – örök emlékkel Egzotikum a javából Jeppesenéknél Kubai pillanatkép Távol(abb)-Kelet

333 336 342 351 355 360 361 365 378 384 387 388

IX. DIVERGENCIA

397

Szakma és vezetés Búcsú szüleimtôl Több mint klub Teljes elhidegülés – válással Amire a kelleténél kevesebb jutott

397 400 401 402 408

X. LEVEZETÉS

413

Egy szép elismerés Kisgépes kavalkád Nincs ellenszer

413 413 426

EPILÓGUS

435

PROLÓGUS

Vajon elôre elrendeltetett, meghatározott-e az egyes ember sorsa? Megválaszolhatatlan kérdés. Valami azért van, valami egyenesbe vezetô, ami nélkül csak tántorogna az ember, nem találná az alkalmas, a helyes irányt életének sorsfordulóiban. Irományom olvasói látni, érezni fogják, van valami, ami több a pillanatok, események véletlenszerűségénél, ami vezeti az embert útkeresésében, a különféle élethelyzetek megoldásában. Van, akit így vagy hasonlóan és van, akit másképpen. Engem így. * Régi ígéretemet szeretném teljesíteni, melyet Feleségemnek, Fiamnak, baráti kollégáimnak tettem. Igaz és meggyôzô érv, hogy a kor, melyben éltem, meghatározó része volt a magyar repülésnek mind katonai, mind polgári vonatkozásban, ezért nem szabad, hogy nyomtalanul eltűnjenek. A repülés mellett életem másik meghatározó eleme a vadászat volt. Egyenértékű szerepüket bizonyította, hogy amikor repültem, az erdô magányos templomi áhítata, vadászataim során pedig a gépek kondenzcsíkjai csábítottak. Azért a vadászatot említem elsôként, mert azzal kezdtem. A repülés még távoli álomként sem szerepelt terveimben, egyáltalán nem volt érdeklôdésem körében, sôt a háborús élményeim miatt még kicsit tartottam is tôle. Más utat akartam bejárni, mint amit rám szabott sorsom kijelölt. Amikor mindezt lejegyeztem, legjobb igyekezetemmel azon voltam, hogy az átélt valóságot tükröztessem, pántlikázás, szépítgetés nélkül. Nyilván kedvemre való volt a szépre, a jóra, a sikerekre, a kedves vagy

12


tisztelt sorstársakra emlékezni, ugyanakkor fájdalom; de hiteltelennek tartottam volna az egészet, ha megkerülöm az uralkodó hatalom ellentmondást nem tűrô, kóros, ártó szellemét, a hibás, káros, gyarló, álnok, kíméletlen, emberhez méltatlan, sokszor végzetes tragédiába torkolló cselekedeteket, eseményeket, és elhallgatom azok tevékeny közreműködôit. Így sem teljes a történet a korommal együtt járó emlékezetkiesések miatt, biztosan csak hézagosan, módosulásokkal és helyenként ismétlôdésnek tűnô gondolatfüzérekkel tudom felidézni életem történetét, lépcsôfokait. Akik úgy döntenek, hogy idejükbôl áldoznak elolvasására, türelemmel bocsássák meg nekem a kronológiai ugrásokat, mert az Isten nem áldott meg sem elég szorgalommal, sem írói tehetséggel vállalt feladatom teljesítéséhez.

I. K ISKANIZSAI IDILL – BOMBATALÁLATTAL

SÁSKAIVADÉK Kiskanizsán születtem, ez Nagykanizsa város földművelô, paraszti része volt. „Sáská”-nak hívták a kiskanizsaiakat, és mi büszkén viseltük ezt az inkább elismerô, mint gúnyolódó elnevezést. A sáska név azt a kimondhatatlan akarást, szorgalmat, reggeltôl késô estig tartó munkát jelentette, amivel ez a nép ragaszkodott a földhöz és a családi közösséghez. A Princi – a Principális-csatorna – a természetes választóvonal az úgynevezett „város” és Kiskanizsa között. Nem egy szennycsatornára kell gondolni. Komoly gondot fordított az akkori vezetés a partja gondozására, gáttal szabályozták a víz szintjét, minôségét, hisz akkor az volt Kanizsa nyilvános strandja. A kanálispart jelentette a nyári hétvégeken a társadalmi érintkezés lehetôségét a két városrész között. A kanálisban tanultunk meg úszni. A vize olyan tiszta és egészséges volt, hogy rendszeresen horgásztunk benne. Rák élt az agyagos part részeiben, amelynek varázslatos hangulatát a fűzbokrok és a nyárfasor tették romantikus játéklehetôségek színterévé, nekünk gyerekeknek valóságos paradicsommá. A templomtér Kiskanizsa központja. Valódi liget fákkal, finom pázsitján hancúrozgattunk, megosztoztunk a legelô libákkal. A teret a templom és az Állami Elemi Iskola határolta, tekintélyt parancsolva és tiszteletet ébresztve az emberekben. Elôtte jókora szabad terület, ahol a napi futballmeccseket vívtuk teljes szívvel, mindent beleadva.

14


A csapatokat a két legjobb válogatta egyenkénti megnevezéssel az igazságosságnak megfelelôen. Kiss (Bábos) Kálmán és Horváth Laci (Figo) voltak ezek a vezetôk. A térhez rengeteg történet kapcsolódik. Vadoncok voltunk, úgyis néztünk ki. Öltözetünk: meztélláb (azaz cipô nélkül), klott gatya trikóval, slussz-passz. Játékaink sötétedésig tartottak, amire haza kellett mennünk. Ha késlekedtem, Anyám értem küldte vizslánkat, akit „Zsuzsi”-nak hívtak. Zsuzsika mindent értett. Megkeresett a téren, ha történetesen valamelyik fán volt dolgom, addig ugatott alatta, míg le nem jöttem, aztán finoman megfogta a gatyaszáramat, és vezetett haza. Anyámtól ilyenkor egy kockacukor volt a jutalma. Mindig volt vadászkutyánk, el sem tudtam képzelni a létet kutya nélkül. A vadászat nálunk igen magas piedesztálon állott. Az apai férfiágban Ükapám, Öregapám, Édesapám, mindenki vadászott. Ez elsôsorban a természet, a fauna iránti tiszteletet, erkölcsi szintet és mérhetetlen vonzódást jelentett. Édesapám, aki ügyvéd volt – paraszti szülôk áldozatokkal járó kitanított gyereke –, igen széles körű természeti ismeretekkel rendelkezett. Minden állatot és növényt ismert. Elámultam némelykor, valahányszor titokban vizsgáztatni akartam, megtalálva egy-egy általam teljesen ismeretlen növényt. Mikor megkérdeztem, mi a neve, késlekedés nélkül, legtöbbször még a tudományos (latin) nevét is megjelölte. Vadásszá érésem idején értettem meg igazán teljes értékítélet-azonosulással, hogy az ember egyéniségét, emberségét vadászat közben lehet a legjobban megismerni. A vadászfegyver viselése ösztönöket szabadít fel. Aki meg tudja tartani a mértéket, akiben a szeretet, a vad óvása, gondozása le tudja fékezni a több és még több kívánását, aki meg tudja érteni-érezni, hogy a lövés csupán befejezés, pont a mondat végén – az válhat csak vadásszá. A lövöldözô kapzsiság, a zsákmányirigység, a tudatlan, buta tudálékosság, a gátlástalanság áthághatatlan kerítést húz a vadász és az úgynevezett „lövô” közé. A kiskanizsai templomot cintórium vette körül. Ez egy bástya volt, a régi idôket idézve, amikor még védelmet jelenthetett a támadók ellen. A bástyát belülrôl bokrok szegélyezték, csodálatos búvóhelyet képezve az ipics-apacs játékhoz. Persze másra is jó volt! A templom tornyában voltak a harangok; a nagyharang – tiszteletet parancsoló hanggal – komoly teljesítményt kívánt a megszólaltatójától, azután a közepes nagyságú harang és a kicsi „lélekharang”. A harangozó kezelte ôket teljes hatáskörrel. Néha megengedte a harangozást, sôt még egynéhány fillért is fizetett érte. Nekünk komoly pénzkereseti lehetôség volt, de azért is imádtuk, mert a kötél fel-alá mozgásával kongatóját fölemelte az égbe, majd visszaejtette a padlóra. Jókat kurjongattunk mindig


15

akkor, amikor felrántott bennünket a magasba. A történethez tartozik, hogy a harangozásért kapott pénzbôl a tér sarki trafikjában vettünk egy doboz Levente cigarettát, mert már régóta izgatott bennünket a „tiltott gyümölcs” kipróbálása. Valami különleges finomságot sejtettünk benne. Kitűnô búvóhelyünkön, a cintórium körüli bokrokban rá is pöfékeltünk betyárosan, ahogy módi volt. Mindenki becsülettel végigszívta, pedig egyáltalán nem ízlett. Egymást lestük, ki lesz az, aki elsônek futamodik meg a felnôttek majmolása elôl. Az elszívott cigaretta hatni kezdett, nagy szégyenkezve egyenként kezdtünk elosonni, mintha kisdolgunkra mentünk volna. A sápadtság minden fokozatát bemutattuk, a bokrokból félre nem érthetô hangzásokkal fűszerezve, de megfogadtuk: soha többé! A Karácsony, a meghitt családi együttlét, a valódi érdekek nélküli szeretet ünnepének közeledésekor a regölésre készülôdtünk. Meg kellett szerezni az illô kosztümöket, el kellett készíteni a háton hordozott kis Betlehemet. Összeállt a csapat a legtekintélyesebb nagyfiú vezetésével. Késô délután vonultunk házról házra, sehonnan sem kergettek el bennünket, pedig nem egyedül műveltük ezt a hagyományt. Valamiféle territórium mégis volt, mert a „rajnaiak” – így nevezték ôket – sohasem tévedtek a templomtériek területére. A sikerért megdolgoztunk, a kapott jutalmat igazságosan osztottuk el, mindenkinek jutott sütemény és csirkecomb, meg pár fillér. A magunkra öltött jelmezek igen vegyes képet mutattak. A három királyoktól a „tetvesig”, akit utolsóként hívtunk a regölôk meglátogatott házába „Jöjj bé, te tetves!” rigmussal. Ez mindig úgy kezdôdött: „Adjon az Isten minden jót ennek a gazdának, sok malacot, tejet, vajat eleget. Adjanak is belôle szegény regölôknek!” A csengetéssel, kolompolással vonuló csapatunk népszerűsége vitathatatlan volt. Karácsony akkor szép igazán, ha fehér, ha hó borítja az utakat, földeket, diszkréten eltakarva az ôsz és az emberek el nem takarított szennyesét. A hó az erdôn, a réteken az élet minden jelét fényképszerűen rajzolja a látó ember szemébe. Nekünk a hógolyózást, a szánkázást, a sízést jelentette. A hógolyókból mindig tekintélyes muníciót készítettünk, és elbújtunk vele valamelyik ház kapujába. Lestük a lányokat, ahogy a templomba mentek nagy csiviteléssel, szoknyájuk csodálatos illegetésével. Amikor a közelünkbe jutottak, megindult a bombatámadás, amibôl kellô elôkészítéssel a szoknya alá is jutott bôven. Hát, az volt a mi széptevésünk, hódolatunk a szebbik nem felé. A karácsonyfánkat a cserépkandallóval fűtött nagyszobában állították fel, alatta az ajándékokkal. Gyertyagyújtás után mentünk csak be a szobába. Szüleim szépen tudtak és szerettek énekelni. A családi ünneplés a „Mennybôl az angyal lejött hozzátok pásztorok”-kal kezdôdött,

16


majd a „Pásztorok, pásztorok Betlehem”-mel folytatódott, aztán elkezdôdött az alig várt ajándékozás. Egy alkalommal büntetéssel ünnepeltem, mert úgy gondoltam, hogy az a narancs, melyet én kaptam, sokkal kisebb, mint a nôvéremé. Kis méregzsákként narancsomat belevágtam az ablakba. Amit kaptam, megérdemeltem. Amikor minden élet, mely körülvesz minket, számolatlan árnyalatú zöldes színben pompázik, s orgonaillatot hordoz az üdítô szellô, közeledik a Húsvét, a falusi élet kiemelkedôén kedves és bensôséges ünnepe. A böjt idejét nálunk a nép szigorúan tartotta. Nagypéntek után vitték a tojást, a sonkát a templomba szenteltetni. Ezt a szokást minden család követte, meg azt is, hogy piros tojás készült sokféle tarka díszítéssel, a locsoló gavallérok jutalmául. Nagyszombaton azután következett a körmenet. Nem volt senki kisgyermek, de aggastyán sem, aki távolmaradt volna. Mindenki megjelent, áhítattal és ünneplôben ezen az eseményen, amely egyfajta falusi divatbemutató is volt. A földműves parasztemberek eleganciáját a komoly méltóság, a nôkét a színek, az ízléses formák gazdag fénye tette csillogóan széppé, gyönyörködtetôvé. A csodás, díszes, művészien megkötött fejkendôk, réklik, pruszlik, a hajszálpontosan vasalt szoknyák, a paraszti divat oly harmonikusan illett az ünnep hangulatába, melynek az átalakult, modernizálódott viselet a nyomába sem léphet. A templomtól indult a körmenet, és oda is tért vissza. A baldachin alatt vitték csengettyűszóval és tömjénfüstöléssel a feszületet. A körmenet nem csak vallási jellegével dominált: a társadalmi érintkezés, az együvé tartozás érzését fejezte ki. Ezt még a kommunista hatalom sem tudta teljesen kiirtani az emberek lelkébôl. Nagyszombaton – a böjt után – a megszentelt tojással, sonkával kezdôdött a lakoma. Húsvét vasárnapján felkerekedtek a családok a keresztszülôket látogatni. Ez volt a gyerekek részére a fénypont. Ilyenkor kapták az ajándékokat, hozzá némi aprópénzt is. A kapott aprópénz adott lehetôséget nekünk kedvelt játékainkhoz, a strikkeléshez (másutt snúrozásnak nevezték) meg a tojásnyeréshez. A strikkeléshez vonalat húztunk, amelyhez 5-6 méterrôl három vagy több kétfillérest dobtunk. Aki a legközelebb jutott a vonalhoz, az felmarkolta az érméket, tenyerében kissé összerázta, és a levegôbe feldobta. A leesett érmékbôl a fejet mutatók a feldobóé lettek, az írásosakat a következô dobta fel, és így tovább. A tojásnyerés az ügyességen múlt. A piros tojást letettük a földre, a gazdája lépett tôle egy nagyot, ott egy vonalat húztunk. A vonal elé kellett a nyerni akarónak állni és meghajlással a kétfillérest élével a tojásba vágni. Ha a pénz beleállt a tojásba, elnyerte, ha nem, a pénz a tojásgazdáé lett. Minden alkalmas helyen valamelyik ártatlan szerencsejáték folyt. Mesterek nôttek fel, valóságos matadorok, akiknek


17

tele volt a zsebe nyert piros tojásokkal. Büszkén mutogatták nyereményüket a kíváncsian lesô, csivitelô szalagoshajúaknak. Mindenféle szagos szappanból, elcsórt kölnivízbôl készítettük a locsolás kellékeit Húsvét hétfôjére. Már kora reggel indult a siserahad. Mindenkinek megvolt a „helye”; ahol a kiszemelt lakott, ô volt az elsô. A pacsuliból aztán jutott bôséggel fejre, hajra, mellre, blúzra, szoknyára és alája. Sikoltozás, viháncolás, nevetés, önfeledt öröm mindenütt. Az öntözôket süteménnyel, kaláccsal, egy kis saját termésű nedűvel illet fogadni. Az érintettek nem is igen kérették magukat, sokfelé hallatszott a boldog kurjongatás, a kínálások nem maradtak hatás nélkül. * Kerkápolyi tanító bácsi osztályába kerültem a komoly tudományokat ígérô Állami Elemi Iskolába. Az iskolába járás semmiféle különleges örömet nem hozott. Megtanultuk ugyan, hogyan ír az Úr, de a féktelen szabadságot felváltotta az iskolával együtt járó fegyelmi kötöttség, a házi feladatok teljesítése. Alaposan átrendezôdött életemet ezután az iskola uralta. Idônként – ha rászolgáltunk – kiérdemelt füleseket is kaptunk. Még most is hálával gondolok minden büntetésre, mely sohasem érte el és lépte túl a családban is elfogadott, gyakorolt mértéket, de eredménye vitathatatlan és azonnali volt. Szépudvari Laci bácsi tanította a tornát, aki egyben az iskolai leventecsapat parancsnoki beosztását is ellátta. Érzékeny szimattal tudta kiválogatni a tehetségeket, kiváló tornacsapatot hozott össze. A tornavizsga a tanév végén társadalmi esemény volt. Az ünneplôbe öltözött szülôk és a meghívott vendégek örömére magyaros viseletű leányok és fiúk olyan gyakorlatokat mutattak be, melyek bizony mindenkinek megdobogtatták a szívét. Dicsôség volt a részvétel, kivétel nélkül jutott belôle mindenkinek. Csapatunk, a „Sáska” komoly belföldi sikert aratott. Baráti köröm kibôvült az iskolatársaimmal. A környékünkrôl mindig összejöttünk, ha nem a templomtéren, akkor valamelyik ház udvarán. Különféle játékok közül a katonásdit, indiánost, binckézést, kecskézést kedveltük-műveltük teljes odaadással. Minden játékban a tehetség, önkiválasztódás hatására kialakult a rangsor. Igen komoly teljesítmény kellett annak változtatására. Ha csapatok alakultak, az élen levôk választottak tagokat, sorban a kialakult és minden érdektôl független igazság szabályai szerint. A játékban és a besorolásban igen jelentôs tényezô volt a „mersz” avagy a bátorság. Minden háznál a kertben, udvarban gyümölcsfák voltak. Az érô termést a háznál maradt öregek, no meg a kutya ôrizte. Jutott mindenkinek otthon meg a szôlôhegyrôl elég, de ez nem volt

18


jó. Az igazi, amit kockázattal lehetett megszerezni, hát még ha olyan helyrôl, házból, akinek gazdáját valami okból nem szerettük. Az így megszerzett gyümölcs akkor is jobban ízlett, ha sokkal rosszabb volt, mint az otthoni. Padlásunk egyik részén tárolták a kukoricát, ami a mangalicák felneveléséhez, hízlalásához kellett. A másikon volt a kincsesbánya. Ládák és dobozok ismeretlen, titokzatos dolgokat rejtettek. A legnagyobb csábítást nekem az elsô világháborús emlékeket tartalmazó láda jelentette. Sok csalafinta trükköt kellett kitalálnom, hogy a közelükbe juthassak, hogy egyenként tudjam birtokba venni és hadműveleteinkben alkalmazni a talált tárgyakat. A rohamsisak, a kard, a sárgaréz rakétapisztoly, az ágyú, a tarackhüvelyek – némelyik virágvázának átalakítva –, a különbözô jelvények, szalagok teljessé tették katonás megjelenésünket. Máig is sajnálom, hogy eltékozoltuk, nem értékeltük ôket kellôen. A búcsú a legkisebb gyerektôl az aggastyánig mindenkit megmozgató ünnepi esemény volt Kiskanizsán. Összejött a család, távolra szakadt rokonok jelentek meg, szorult az apró jószág: vágták a kacsát, libát; készült az aranysárga húsleves, a finom pecsenyék, káposztás meg tökös-mákos rétes, százféle csemege. Az emberek már korábban biztosították a hegyrôl a jóféle nedűket, senki se száradjon ki a nehéz étkezések megpróbáltatásaiban. A búcsúsok még elôzô este felépítették sátraikat, kijelölték a helyet, s felállították a ringlispíleket. Körülbelül a 30-as évek végéig a Flórián téren, majd a leventeotthon mögötti futballpályán tarkállott a sok építmény. Az igazi látogatási csúcspont a déli nagymisét követô ebéd után kezdôdött. A család elindult a búcsúba (a gyerekek az addig összeguberált fillérekkel). A sátrakban minden kapható volt, a huszársarkantyútól a bajuszpödrôig. Átszúrt és ép szerelmet valló bábszívek, János Vitéz és Iluskája, Hófehérke és a hét törpe, mi szem-szájnak ingere, vattacukor és sült kolbász. A céllövölde légpuskái találat esetén hatalmas durranásokkal vonzották fôleg a legényeket, akik a találatok díjaként kapott bóvlikkal akarták elcsábítani a kiválasztott legszebbet, garantált siker nélkül. Nekünk a ringlispíl volt a netovább. A lovas-fogatos kézzel hajtott csoda, ahol négy-öt körbehajtás után jogot nyertünk egy ingyen menetre a csodaparipákon, melyekkel forgó menet közben még elôre-hátra hintázni is lehetett. Itt is érvényesült a bejutás feltétele, a rangsor. A kézzel tekert verkli mással össze nem téveszthetô zenéje elválaszthatatlanul a hangulat része volt. A motorral hajtott, együléses, láncos másik körhintafajtát a legények, leányok uralták. Mindig egymás mögötti ülést kiválasztva, forgás közben széles ívben oldalra kilökve párjukat kérkedtek a legények, fűszerezve kéjes vagy nem tetszô


19

sikoltozással. Itt már nem lehetett „potyázni”, a szigorú tarifát minden menet után fizetni kellett. Ehhez saját rézkürtös, trombitás, dobos zenekar szolgáltatta a kíséretet. Bizony elég sokszor kellett a sátrak mögé támogatni a halálsápadt, megkönnyebbülésre vágyó szépségeket. Búcsúkor javában működött a Lazsnaki, a Baj és a Pap kocsma. A kuglipályáján hatalmas, valódi vérre menô partik zajlottak, amelyben mi bábuállítgató suhancokként kaptunk szerepet néha sovány, ritkábban gavalléros odavetett borravalóért. Sajnos, a harc a pályán némelykor (a buzdítóként nyakalt nedűk hatására) bicskás, véres befejezést ért. Nem volt igazi búcsú egy-két késelés nélkül. Hála Istennek, halálos kimenetelűre nem emlékszem. Egy eset azonban teljesen felborzolta a nép hangulatát. Úgy történt, hogy Palin felé a Lazsnaki kocsmában két rivális találkozott, és a nagyobb erô barátai segítségével olyan műtétet rögtönzött a vetélytárson, amely megszüntette az illetô férfiúi lehetôségeit. Megosztotta ez erôsen a közvéleményt, részvétet és kárörvendô riogásokat keltve. A futballpálya, ahol a búcsút tartották, kemény meccsek színhelyeként szerepelt. A „Sáska” csapatunk mindig igazi, mindent beleadó játékot produkált. Aki a csapatba került, nem kellett biztatni: dicsôséget jelentett. A közönségünk imádta a „Sáskát”. Nem volt pénz, prémium. Ha valaki felhúzhatta a „Sáska”-mezt és stoplis cipôt kapott, hajtott összeesésig. A buzdító tapsok, a csapat felé áradó együtt érzô szeretet mindennél többet ért. Amikor harmadikos elemista lettem, Édesapám úgy vélte, eljött az idô, hogy műveltségem kiszélesítésére beírasson a városi zeneiskolába. Szerettem a szép muzsikát, szívesen hallgattam, szórakoztatott és élveztem. De a zeneiskola már más! Megkurtította a játékra fordítható idôt nem csak a bejárás, hanem az elkerülhetetlen otthoni gyakorlás. Tanárnôm szikár, általam akkor éltesnek látszó volt. Teljes szigorral és következetességgel kérte számon a feladott anyagok elmaradt gyakorlását, sohasem elégedetten a kéztartásommal, egyéb produktumommal. Ennek hatására forradalmi ötletem támadt a szabadulásra. A zeneiskola a városban volt, ezért Öregapám kíséretében jártunk be, aki segített a gordonka cipelésében, mert ezt a hangszert választotta Édesapám. Az út az országút mentén, az úgynevezett „Bömhéc” kert mellett vezetett, melyben gyönyörűséges nyárfasor meredezett a magasba, fészket adva a rigóknak, verebeknek, seregélyeknek. Amikor közelükbe értünk, kirántottam a kezem a Papáéból, egy rövid iramodás, és már a seregélyek barátságos társaságát élveztem a nyárfán. Ahogy szegény Papa a meglepetésbôl magához tért, elkezdôdött az alkudozás, melynek végén leestem, mert letört alattam a nyárfaág. Rövid idôre kiment belôlem a szusz. Ettôl szegény Papa halálra rémült, és esze ágába sem jutott


20

már a zeneiskolába kényszeríteni engem. Édesapámtól a kellô jutalmat megkaptam, de ezzel befejezôdött zenei karrierem története. Pista unokaöcsém, Budapesten élô Lajos nagybátyámék fogadott fia nyaranta a vakációját nálunk, Kiskanizsán töltötte. Égedelem rossz, elkényeztetett gyerek volt. Ami azt illeti, én sem voltam egy példakép, egy ideál, de hát ketten együtt megkeserítettük Öregapám életét. Édesapám a városba járt, klienseinek az ügyeit intézve; ô már csak szépítve szerzett tudomást jószívű Öregapámtól viselt dolgainkról, hazaérkezése után. Úgy alakultak egy alkalommal az események, hogy mint indiánok az udvar hátsó részén egy gödröt ástunk, hogy majd szépszerivel egyikünket vallatás céljából eltemessük. A gödör kemény munkával elkészült. A sorsolás nem tartott sokáig, elkezdtem temetni unokaöcsémet. Komolyan vettük a dolgot, ô beállt a gödörbe, én temettem. Kezeit szorosan a test mellé kellett raknia, már a válla felé közeledett a temetés, amikor tiltakozni kezdett. Folytattam a munkát, csak akkor hagytam abba, amikor már a nyakáig ért, s éktelenül elkezdett visítozni. Papa, Anyám, Mama, mindannyian kirohantak a konyhából, halálra válva kiáltoztak, hogy megfullad a gyerek. A gyerek nem fulladt meg, de Édesapám ezekért a hôstetteinkért jól elagyabugyált bennünket. * Édesapám a szobai cserépkandalló téli tüzelôjét az úrbéri erdôben tartott faárverésen vásárolta meg. Álló, gyönyörű bükkfára folyt a licit. Egy fa bôven kiszolgálta évi tüzelôszükségletünket az egész házban. A kivágott fát, hasábokban feldolgozva, lovas kocsik szállították haza. A ház végénél, az udvar második felében rakták ôket mindig úgy, hogy a fűrészgép mellé állhasson a feldaraboláshoz. A kivágott fa köbözése az én feladatom lett, amikor már a sihederség korába léptem, mert elôzôleg, mint erdôgazdasági alkalmazott, bérmunkásként nagy gyakorlatot szereztem e téren – jóízű hagymás-szalonnás, házi töpörtyűs szünetekkel. A munka természetes volt nálunk. Együtt a pajtásaimmal vonultunk a legelôre tüskét vágni kiszabott napszámtarifáért. Az erdei munka akkor kezdôdött, amikor gimnazistaként már egy kicsit értelmiséginek számítottunk. Napszámunkból lébecolni nem lehetett, de a csúzligumi megvásárlásához, no meg egy kis fagylaltozáshoz besegített. Köztünk a napszámos munka egyáltalán nem számított terhes kötelezettségnek, vidám természetességgel végeztük el a személyre szabott feladatokat. A házhoz szállított ölfahasábokat motoros fűrésszel tuskóra vágták; a tuskókat a faházban tároltuk katonás rendben, egymásra rakva egészen a zsindelyes tetôig. Közvetlen a faház ajtaja mögött kis


21

teret hagytak a favágító részére. Itt aprította Nagyapám a tuskókat égetésre alkalmas darabokká. Egyszer Pista unokaöcsémmel komoly bajba kerültünk, mert szerettünk volna tököt sütni. A tűzrakás viszont tiltott volt a kertben. Kieszeltük, hogy a betámasztott faházajtó mögött rakunk tüzet, a „favágító” tuskót egy kicsit odébb helyezve. Örültünk kitűnô tervünknek. Összeszedtük a tűzgyújtás kellékeit, gyújtóst, papírt, rôzsét, apró fát, és begyújtottunk. Úgy gondoltuk, túljártunk Nagyapám eszén: itt bent a faházban, mely tele volt a téli tüzelôvel, nem fogja meglátni a tüzet. Igen ám, de gyújtás után a gyújtópapír és a rôzse nem várt füsttömeget produkált. A zsindelyes tetôn mindenhol ömlött a füst. Nagyapám azt hitte, ég a faház. Az udvari kúthoz rohant vizet merni, hogy azzal majd eloltja a tüzet, és elkezdett éktelenül kiabálni: „Gyertek ki, segítsetek, ég a ház!” Futott a kimert kanna vízzel a faház felé. A kiabálásra menekülni kezdtünk, felmásztam a szerszámos kamrára, onnét át a faház tetejére. Utánam Pista öcsém, aki alatt viszont balszerencséjére beszakadt a tetô. Nagyapám elkapta a faházba nyúló lábakat, húzta lefelé Pistát, én meg felfelé. Lefelé nem ment a dolog, mert a lécek között nem fért át, így jó pár összetört zsindely árán én lettem a gyôztes. Közben megérkezett Édesapám a nagy kiabálásra, mindenki két vödör vízzel; ez elég volt a kezdôdô tűz eloltására, mi pedig felejthetetlen, jól megérdemelt jutalmaknak örülhettünk a szobaáristomban elkülönítve. Kiskanizsán minden rendesebb, jól gazdálkodó háznál állatokat tartottak: lovakat, teheneket, disznókat és aprójószágot. Az állatok a paraszti gazdálkodás nélkülözhetetlen erôforrásait jelentették, nem beszélve az élelmezés területén játszott alapvetô szerepükrôl. Nekünk is mindig voltak állataink. Udvarunk két részbôl állt: az elsô része rózsa- és virágoskert, a másik kerítéssel leválasztva képezte a baromfiudvart; ebben kapott helyet a faház, a szerszámos kamra meg a hidas (disznóól). Nagy kert zárkózott az udvar mögé, ahol a konyhai szükségletek részére mindenféle zöldség, gumós, leveles és száras növény megtermett. Az udvar sarkánál, ahol a kert kezdôdött, a szomszédunkban hatalmas szederfa terebélyesedett, ellátva bennünket, a rigókat meg a seregélyeket zamatosan kívánatos csemegéjével. Ezt a dolgot azért emelem ki, mert fôszereplôjévé válik késôbbi történeteinknek. Hajnalonként, amikor a tél már kiadta mérgét, ostorpattogásos „Hej, te!„-re ébredtünk: vonultak az állatok a falusi legelôre. Elôször a lovak, majd a tehéncsorda, végén a kanász a disznóival. Megszeretett, megszokott hangulatát most is visszahallom. Ôsz elejéig tartott, ekkor egyéni legeltetés kezdôdött a házi kertben és a réten. A legeltetést csa-


22

ládi alapon általában a gyerekekre bízták. Nekik kellett vigyázni, hogy az állatok a kijelölt helyet megtartsák, és a szomszédos terményeket ne károsítsák. A legeltetés széles lehetôségeket nyitott részünkre. Kisebb csoportokba verôdtünk, kecskést játszottunk. Ehhez felállítottunk egy háromlábú suhángot a lábaira, tôle 10-15 méter távolságban egy vonalat húztunk. Minden résztvevô a vonal mögé állt, csak a kecskegazdának kellett mindig a többiek által eldobott bunkós bottal feldöntött kecskét a helyére visszaállítani. Aki nem talált, a botja kint maradt; aki talált, futott a botért a többivel együtt. Ha a kecskegazda felállította a kecskét és utána a vonal elérése elôtt megérintett valakit, az vált kecskegazdává. Virtuskodó ügyességre, gyorsaságra nevelô játék ez, nagyon szerettük. Legeltetéskor a lényeg – a központ – a tűzrakás szertartása volt, ami sohasem maradt el. Az ember ösztönös vágyódása a tűzhöz és a vízhez, mint atavisztikus elem, így jelentkezett nálunk. A tüzelés azért nemcsak öncélú résztevékenység volt. Nélkülözhetetlenként vált ínyenckedésünk lehetôségévé. Tartózkodásunk körzetébôl bizony sokszor nem csupán a saját tulajdonrészbôl, hanem ahol volt, onnan gyűjtöttük be a kellékeket: tököt, tejes kukoricát, krumplit. Nagyon vigyáztunk arra, hogy lehetôleg nyom nélkül maradjon a javak társadalmasítása. Aki még nem kóstolt valódi szárazfából rakott tűzön sütött tököt, kukoricát, krumplit, az nem tudja, mi a jó. Hol van ettôl a faszénparázson, még inkább gáz- vagy villanysütôben készített, ilyen-olyan csomagolásba bújtatott „grillcsemege”! Ég és föld a különbség! Minden alkalommal az utolsó falatig minden elfogyott, morzsányi sem maradt belôle. Hazaérkezésünk után ilyenkor szegény szüleink nem tudták elképzelni, mi lehet az oka étvágytalanságunknak, legfeljebb szurtos ábrázatunkból, kellemes putriszagunkból lehetett volna az okokra következtetni. * A szeptember nemcsak az iskolakezdést, hanem a vadászati idényben az igazi ünnepet, a szarvasbôgést is jelentette. Hatéves voltam 1934-ben, minden részletre pontosan emlékszem. Nagy kiabálás, gyerekcsôdület közepette jött egy lovas kocsi a házunk felé, rajta az erdô aganccsal koronázott királyával, egy kapitális szarvasbikával. A kocsin Édesapám, Anek Laci bátyámmal. Nagy ovációval, a szomszédok segítségével helyezték el méltó ravatalon a rózsabokrok mellett készített tölgyfagally ágyra. Jöttek a szomszédok meg a távolabb lakók is megszemlélni, csodálni, halálán sajnálkozni. Megjelent a vadászterületünk melletti


23

hercegi erdô fôvadásza, aki egy széken ülve órákig szemlélte látható irigységgel a bikát. Az esemény hétköznapi részét Anek Laci bátyám bonyolította a továbbiakban nagy hozzáértéssel, aki a fejlevágás, trófeakifôzés, preparálás, nyúzás stb., tehát a szükséges utómunkák igazi mestere volt. Nekünk, gyerekeknek minden részlet, apró kis tevékenység, amellyel segíthettünk és részesei lehettünk a kivételesen ritka eseménynek, a boldogság teljességét okozta. Az agancsos fej a rózsabokorba állítva várta, míg a fôzôhely elkészül befogadására. Mindenhol érezni lehetett a bôgô szarvasbika különleges illatát. Az agancs kikészítése után Édesapám irodájában a fôhelyre került. Istennek hála, megúszta a háborús pusztítást és aranyérmes minôsítésével – Édesapám kívánsága szerint – a Nagykanizsai Múzeumot díszíti. Születésemmel a génjeimben hoztam adottságomat, kiegészítve még sok más apró és jelentôsebb epizóddal; ezek alakították a természethez, a vadászathoz kötôdô változó, de soha el nem múló hűséges vonzalmamat. Megtanították, elhitették velem, hogy elsô és legfontosabb kötelessége az embernek, aki vadász, a vad védelme, etetése, óvása, szakszerű válogatása – ez már a vadászat. Az ember felelôs a természet változó külsô körülményei, hatásai közötti egyensúly megtartásának, a növény- és állatvilág megmentésének biztosításáért. Sohasem szabad megengedni azt, hogy az anyagi érdekek sugallta gyarapodási lehetôségek kárt tehessenek természeti kincseinkben. Többet ér ma és fôleg holnap egy eredeti, természetes állapotában megôrzött hóvirágos, tôzikés, ibolyás liget, mint bármilyen más érdekeket szolgáló, minden valódi értéket feldúló és tönkretevô betonkolosszus. E kis moralizálás után a csúzli történetével kell folytatnom. A csúzli céllövô, az alapvetô vadászati tevékenységek gyakorlásának egyetlen és nélkülözhetetlen kelléke. Elkészítéséhez, a szükséges részanyagok kiválogatásához tehetség kellett. Alapvetô kellékei az ágas (villa alakú, ívelt faág vagy kemény drótból hajlított művi elem), a gumipár és a bôr. Az ágast orgonabokorról, mogyorófáról faragva, a gumit autó-, biciklibelsôbôl kivágva, a bôrt cipônyelvbôl alakítottuk ki, állítottuk össze a leginkább strapabíró, vékony madzaggal. Néha bizony jókora füleseket is beszereztünk lábbeli-átalakításaink miatt, szüleink nem tudták elfogadni szépítô beavatkozásunkat. Aki tehetôsebb volt vagy szorgalmasabban harangozott, megengedhette magának, hogy a szemben lévô Frommer boltban – ami egyben pékség is volt – vásárolja meg az egyszerű vagy extra minôséget jelentô „tejgumit”. Csúzlival a felhasznált gumi minôsége szerint különbözô lôhatást lehetett produkálni. Lövedékként fôleg kavicsot használtunk, de ritkábban, ha hozzájutottunk ilyen különlegességhez, a csapágygolyó vagy a nagyobb átmérôjű ólomsörét is szerepelt. Nem volt túl egyszerű a csúzli használata.

24


A kihúzás, a megfeszítés, a célzás harmonikus összhangjával lehetett remélni a találatot. A rutin kialakulásának idejéig sokszor szopogattuk kékre színezôdött hüvelykujjunkat. Így aztán az, aki eljutott olyan fokra, hogy minden tizedik lövése talált, „ász”-nak számított közöttünk, s ha többen együtt voltunk, ôt illette az elsô lövés lehetôsége. Ebbéli tapasztalatainkat felhasználtuk arra, hogy elkészítsünk egy eszközt, mely igen alkalmassá vált a késôbbiekben, hogy az áhított lánykák figyelmét magunkra fordíthassuk. A leányok a templomban a földszinti, asszonyoknak fenntartott padsor mellett álltak, szépen kiöltözve, ahogy templomba menéshez illendô. A másik oldalon a férfiak ültek, a gazdák, az iparosok, a családfôk. A legények a padsor mellett álltak vagy fent az orgona körül a kórusban. Menyecskék, fiatal házasok, vénlányok és agglegények a padsorok közé kerültek. Ez volt a rend, természetes, magától értetôdô, senki soha nem bontotta meg. Mi a kóruson a magasból céljaink elérésére vékony gumit erôsítettünk a hüvelyk- és mutatóujjunkra, a gumit pici papírgalacsinnal kifeszítettük, majd eléggé tűrhetô pontosságú találatokat értünk így el a nekünk megtetszett (és a figyelmüket imigyen magunk felé fordító) lánykák kedvesen domborodni kezdô hajlatain, lábszárain. A kezdeti sikerek kis vihogások, sikkantások voltak, majd a remélt hátranézéseken felbuzdulva megjött a bátorságunk. Az eredményt persze egy idô után a szertartást celebráló atya is észrevette. Miholcsek plébános úr – áldassék emléke – gyorsan felderítette a tetteseket, és kellô jutalomban részesítve bennünket, pontot tett a szertartási áhítatot megzavaró gaztettünk végére. Kiskanizsa falusi életének jelentôs része volt a templomba járás. A templomba járásnak íratlan, de erôsen ható elôírása a megjelenés, az öltözködés eleganciája. A „parasztos” viselet éppoly tökéletesen visszaadta az elôkelô, egyszerű méltóságot, önérzetességet a férfiak öltözködésében, mint a színt, a mérsékelt eleganciát, a falusi harmóniát, a kecsességgel viselt és a (fizikai munka terheinek jele nélküli) vidám életerôt a nôk megjelenésében. A férfiak feketében, fehér vasalt ingben, kalappal, rámás csizmában, a nôk művészien megkötött színes fejkendôkben, színpompás blúzokban, télen hosszúrojtos kendôvel, rámás csizmában, szoknyakötegekben jelentek meg. Ugye, össze sem lehet hasonlítani érzelmi és esztétikai hatását? A modern férfi-nôi viselet, a szinte uniformizált újmódi és a szemet kápráztató, egyéniségeket kiemelô-megôrzô falusi elegancia különbsége pusztán szavakkal nem méltatható. Kiskanizsán jártamban még most is várom és keresem a paraszti viseletű embereket, s nagyon fáj a szívem elmúlásuk miatt. Az eladó lányok kezükben vitték az imakönyvet kis rozmaringgal illatosított zsebkendôvel, egy szál virággal. A hajfonatuk, ami szépen


25

simult színpompás felsô szoknyájukhoz, megkoronázta megjelenésük természetes báját. * Mindig különlegesen erôs szeretettel viseltettem a kutyák iránt. Vadászati vonalon a területen garázdálkodó kóbor kutya lelövendô, ártalmas vadnak számít, elpusztítását a vadállomány érdekében meg kell tenni. Bár teljesen egyetértek ezzel a tétellel, a feladatot mégis mindig a vadôrre bíztam, nem vitt rá a lélek, hogy kutyára lôjek. Princz würtenbergi vizslaszuka volt a kisgyermekkori dajkám, a szó legnemesebb értelmében. Jó idôben Édesanyám kipakolt az udvarra, a virágos krupp mellé terített pokrócra. Princz természetes kötelességének tartotta az ôrzést, védelmemet. Mellém heveredett, engem mindig a pokrócon tartva, ha igyekeztem volna kijelölt helyemet elhagyni. Ilyenkor orrával gyengéden bökdösve visszatessékelt helyemre. Élôlény nem jöhetett biztonságos távolságnál közelebb hozzám, még a kellemetlenkedô, szemtelen legyeket is elzavarta. Csodálatosan nagy bársonyos tapintású füleinek simogatása kedvenc foglalatosságommá vált. Így történhetett meg egy alkalommal, hogy ki akarta húzni fülét az én szorító kezembôl, melyet nem engedtem el, s a húzás hatására felálltam. Princz ezután teljes nevelô anyai gondossággal bevezetett engem – minden totyogó lépésemre figyelve – a konyhába, ahol Édesanyám meg a Mama dolgoztak. Elképzelhetetlen, ami bámulatot, örömsikolyokat a jelenet kiváltott. Princz kutyánk alaposan kiérdemelt jutalmat kapott néhány kutyaíny-csiklandozó falat formájában. Hát, ilyen volt Ô! Gyermekei Ripp, Ripi, Zsuzsi. Mindegyik büszkesége fajtájának. A Ripi fiú, mint jól termett kan, bonyolította le a szükséges bevásárlást. Két kosara volt, egyik a fűszereshez, a másik a henteshez. Ahogy megkapta a kosarat, azonnal tudta a feladatát, véletlenül sem tévesztett címet. Anyám a kosárba tette a cédulát a cikklistával meg a pénzt. Ripp kényelmes ügetéssel ment kijelölt céljához, megvárta, amíg a fűszeres vagy a hentes a kívánt cikket a kosárba rakta a visszajáró pénzzel, majd szépen hazaballagott. Soha semmiféle kázus nem esett feladata teljesítésébôl. Megtanítottam arra – persze nem vált dicsôségemre –, hogy az emberek kalapját apportírozza (elhozza). Ebbôl a közös vállalkozásunkból aztán lett egy-két haddelhadd. Egyszer egy elhozott kalapot visszaküldettem vele a szenvedô alanynak, aki – mint késôbb kiderült – Édesapám jó ismerôse volt. Ripikém szépen visszavitte a kalapot, majd leült az illetô elé, a kalapot a szájában tartva, várva arra, hogy visszavegye


26

tôle. Szenvedô alanya nem merte megtenni. Ripikém megunta az ácsorgást, a kalapot a sárba dobta, majd visszafutott hozzám, gyönyörűséges vigyorral a pofáján. Mindkettônknek igen tetszett hôstettünk. Nem kell kételkedni, a kutya igenis tud mosolyogni. A látó szemekkel nézô ember felismeri a kutya érzelmi megnyilvánulásait a pofáján – ez nem túlzás, ez tény! Apróvad-vadászatainkon a kutyáink garantálták a sikert, nélkülük az eredményesség lényegesen gyengébb lett volna. Páratlanul finom orruk segítségével azonnal rátaláltak a rejtôzködô vadra, így nem volt soha elveszített lelôtt vad. A legnehezebb feladatokat is könnyedén megoldották. Nagy távolságokra ellábalt fácánt, foglyot teremtettek elô. Türelmesen meg kellett várni, amíg a keresés tartott, soha nem adták fel, mindig boldogan, szájukban a zsákmánnyal ültek Édesapám elé. Idekívánkozik egy történet Ripp intelligenciájáról, különleges szimatáról. Az udvaron poharazgattak Édesapámék, s vadászati adomázás közben Rippre terelôdött a szó. Fogadást kötöttek arra, hogy Édesapám kerékpáron elmegy a szôlôhegyre (kb. 4-5 km), majd hazafelé valahol leteszi a kulcscsomóját, hogy a kutya azt megkeresse. A megbeszélés szerint Édesapám körülbelül félúton, az általa megjelölt helyre szimatvétel után letette a kulcscsomóját, majd hazabiciklizett, a kutya futva követte. A beszélgetés folytatódott. Körülbelül 5-10 perc múlva Édesapám Rippet keresésre utasítva visszaküldte, és a kutya elhozta a kulcscsomót. Tán hihetetlen, de élô tanúja vagyok az esetnek. Gizikém, a drága, angol pointer és szálkásszôrű német vizsla keveréke. Mint „nem kell kutyát” ki akarták dobni, korcsnak minôsítve, így került hozzánk, lett a társam és barátom. Sokszor elkísért az iskolába. Akkor már a gimnáziumba jártam, megvárt és hazakísért. Igazi vízi kutyává lett. Nem volt olyan sűrű kákás, nádas, hínáros zug, ahova ô be nem tudott volna menni és kihozni a lelôtt vadkacsát. Kettesben egyetértôen voltunk a hajtók a taposó vadászatokon, ahol Édesapámék a zsombékos tocsogók partján lôtték az általunk hajtott, felvert kacsákat. Nem volt elveszett madár, képes volt a víz alá merülô kacsa után lebukni, a víz alól elôkeríteni a zsákmányt. Egy alkalommal a zajló, rendkívül gyors folyású Murából is kihozta a lelôtt kacsát úgy, hogy egyik jégtábláról a másikra mászott, azt hittem, vége lesz szegénynek. A kanálisparti strandunkon, ha úszni mentem, lefeküdt a ruhám mellé ôrnek. Füttyentésemre boldogan ugrott a vízbe, s úszott mellettem száz métereket, de bármikor és bárhonnan visszaküldhettem az ôrzés folytatására. A háború áldozatává vált. E témára még visszatérek, a szálkásszôrű tacskóinkra emlékezve. *


27

Az állami elemi iskolai tudományokat megszerezve, a negyedik osztály elvégzése után megkezdôdött szellemi, jellemi gyarapodásom a városi Piarista Gimnázium impozáns épületében. A Piarista Gimnázium méltán kiérdemli a nagybetűs megjelenítést. Az életüket az ifjúság nevelésére, oktatására szentelt szerzetesek összehasonlíthatatlanul eredményes munkát végeztek. Fô céljuk a nevelés volt, mely igen széles körű humán és reálismeretek átadásán alapult. Iskolánkat a hazafias szellem jellemezte. Nem létezett megkülönböztetés szegény–gazdag, úri–paraszti és vallás szerint. A magatartás, a produkció számított. Vallásos volt az iskolai rend, de a más vallásúakat soha semmiféle sérelem, bántás nem érhette. Az iskola szelleme hazafias egyenlôséget sugárzott. A kiadott feladatokat szigorúan visszakérdezték; ez sohasem volt aszkétikus szertartás. Vidám és liberális légkört tudtak teremteni, mindig megtartva a morális határokat. Veni Samete-tel kezdôdött a tanítás. Az iskola apraja-nagyja a kellô méltósággal megjelenô tanári karral katonás sorokban, osztályok szerinti elrendezésben sorakozott fel az iskola udvarán. Az alsó (negyedikig) és a felsô (ötödiktôl) osztályok abban különböztek egymástól, hogy a felsôsöknél már elfogadott volt a hosszú nadrág viselése. A diákok sötétkék ruhában, gimnáziumunk egyedi fémcímerét viselô sapkában feszítettek. Mi, a vihogó alsósok irigykedve néztük a felsôsöket, fôleg a nyolcadikos maturandusokat, akik felsôbbségük teljes tudatában már egy kicsit felnôttként a fôhelyen álltak, a kialakult természetes rangsor alapján. Igazgatónk, Barta István rövid ünnepi beszéde után az osztályfônökök elvezették rájuk bízott nebulóikat a tantermekbe. Egy elhivatott, minden emberi jósággal megáldott nevelôapát kaptunk osztályfônökünknek Szikrai Ferenc szeretett személyében, aki a latin és a magyar nyelvet tanította. Végigvitt bennünket az eredményes érettségiig. Óráit a szigorúság, a visszakérdezés, a rend, ám alapvetôen vidám hangulat jellemezte. Szerette a népdalokat. Amikor a feszültséget oldani kellett, nótázni kezdett az osztállyal; még most is visszacsengenek bennem a felejthetetlen dallamok. A latinórákat nem nagyon szerettem. A rengeteg megtanulandó, sok idôt igénylô memoriterek miatt. Nyelvtanának kacifántos változatai, a kivételes alakok és a körülírt igeragozás elkeserítettek, elôrevetítették annak árnyékát, hogy abból az egy tárgyból sikerült csak elégségesre megizzadt matúrám. Hárman jártunk Kiskanizsáról együtt és végig. Volt úgy, hogy a közel három kilométeres utat az önképzôkör, a torna meg a különóra miatt naponta kétszer is megtettük néhai Polai Gyurka és Mihalecz Jóska barátommal.

28


A bejárás természetesen az apostolok lován történt, esôben, szélben, hóviharban. Buszjárat volt ugyan a város és Letenye között, ezt azonban soha nem vettük igénybe részben a drágasága, részben amiatt, hogy hetente csak háromszor közlekedett. Egy alkalommal kerültem csak vele közvetlen kapcsolatba. A házunk elôtti kiszélesedett, letaposott földre rajzoltuk fel a bincke játék körét (kb. 40-50 cm), tehát azt a célt, ahova a szedônek bele kellett dobni az elütött binckét. A bincke egy kb. 10 cm-es, mindkét végén kihegyezett seprűnyéldarab volt. Az ütô rácsapott a hegyre, a bincke felugrott, s ebben a helyzetben egy jól sikerült, lendületes másik ütésnek köszönhetôen tekintélyes távolságra elszállt. A szedô, ha az elütött binckét elkapta, cserélt az ütôvel, ha nem, bele kellett találnia a binckével, visszadobva a körbe. Idôvel az egyik nagymesterré avanzsáltam. A házunktól az utca túloldalára, majd a tér közepéig el tudtam ütni a binckét. Egy alkalommal én voltam az ütô, s a játék felfokozódott hevületében nem vettem észre a közeledô autóbuszt. Remekül sikerült az elütés, hatalmas erôvel szállt a bincke, egyenesen az autóbusz ablakának egy nagy durranással, és a busz ablaka szanaszét robbant. Hiába volt a menekülés, megtaláltak, s mint már annyiszor, ezúttal dicsô ütésem jutalmában részesültem. A várost Kiskanizsával jól karbantartott, kátyúkkal teli makadámút kötötte össze. Az út felmagasított töltésen vezetett. Télen, amikor hordta a szél a havat, alig bírtuk a rajztábláinkat cipelni úgy, hogy megmaradjunk az úton, le ne sodorjon bennünket a szél. Néha ránk mosolygott a szerencse, és ha a kocsis jószívű ember volt, megengedte, hogy felkapaszkodjunk az arra haladó csilingelô szerszámos lovas szánkóra. Ez volt a csúcs, az örömök öröme. A város szélén a vasúti sínek és a malom között – most már betemetett és épületekkel teli, de akkor még – igen kellemes, szánkózásra kitűnôen alkalmas meredek lejtô kínálkozott. Hazafelé az iskolából a táskánkat szánkóvá léptetve elô, hatalmas bukásokkal fűszerezett szánkózást rögtönöztünk, irkáink és könyveink épségét meg-megtépázva. Beiratkoztam az iskola cserkészcsapatába. A természetismeretemnek tekintélye lett. Sajnos, dicsôségem nem sokáig tartott, mert valami szamárságon összeverekedtem a késôbb egyik legjobb barátommá vált Bernát Vikivel. Kölcsönösen alaposan elláttuk egymás baját. Viki orrvérzését azonban nem lehetett eltussolni. Így – mivel galád tettünk fôbenjáró bűnnek számított – kivágtak a cserkészcsapatból. Sic transit gloria mundi. Az iskolai írásbeli feladatok – a latin, német szavak kikeresése, a kötelezô olvasmányok tartalmának leírása, a matematikai lecke elkészítése idôrablás volt akkor, amikor elôttünk a téren vérre menô foci-


29

meccsek zajlottak, vagy éppen szeptemberben, amikor megzendült az erdô a szarvasbikák hangjától – bizony komoly iskolaellenes álláspontot képeztek bennem. Ezekben az idôkben a kellemetlen kötelességek miatt nem az iskola foglalta el szeretetkörömben az elsô helyet. Polgári tanáraink: Deák János torna-, Noll József rajz- és Vegele Károly matematikatanár. Közülük Deák tanár úr volt a kedvencem, kölcsönösen kialakult szimpátia alapján. Katonásan kemény, végletesen igazságos alakját változatlan tisztelettel és szeretettel ôrzöm emlékeimben. Legtöbbször vívókarddal a kezében járt közöttünk a tornaórán, biztató legyintéseivel buzdítva a kötélre mászó lustálkodókat. Kiemelten kezelte a szertorna- és vívószakosztályt. Tornacsapatunk az iskolaversenyeken mindig az elsôk között végzett. Az ötödik osztályban már minôsített tornászok szerepeltek, ünneppé emelve az évzáró tornabemutató versenyeket, amelyen a városi elit polgármesterestôl mindig megjelent, hogy élvezettel szemléljék az ifjúság katonazenekarok által kísért műsorát. A latin és az akkor még szerény „számtan”, ma már elôkelô „matematika” nevet viselô tárgyak dolgozatírásai nem a piros betűs ünnepnapokat jelentették. Ilyenkor kóros lázat kellett produkálni csiszolásos módszerrel a lázmérôn, vagy valamilyen hasmenéses tünetet az otthonmaradás okául. Sajnos, e módszereket csak csínján lehetett alkalmazni. Szeptemberben, amikor már nagyobbacskára nôttem, el- elkéredzkedtem az iskolából, hogy egy kicsit közelebb kerülhessek a szarvasbôgéshez. Osztályfônököm megértô mosolya kísérte elôadott indokaimat; mindig engedélyezte kérésemet, tudta az igazat, én meg a mértéket. * Óriási szerencse ért! Megkaptam Édesapám Steyer Waffenrad gyártmányú biciklijét tulajdonul. A bicikli elôkelô közlekedési eszköznek számított, ezzel járt Édesapám a városba, a szôlôhegyre, a vadászterületre. Ha vele mehettem, ülôhelyül a vázra kötött ruhadarab szolgált. A biciklizés tudománya a gyerekek között komoly rangsort jelölt ki. Eleinte a bicikliváz magassága nem tette lehetôvé természetes használatát, így lábunkat a váz alatt átdugva, egyik oldalról tekertük a pedálokat. Lehet, hogy gyerekbiciklik is voltak már, de a mi köreinkbe nem jutottak el. Amikor a lábaink a vázról elérték a pedálokat, elkezdôdött a mutatványosdi. Megesett, hogy négyen ültünk a biciklin: egy a kormányon, egy hajtott, egy a nyeregben, egy pedig a hátsó kerék meghosszabbított tengelyén állt, vagy a csomagtartón ült. Az iskolában a kijelölt helyre kellett letenni. Sohasem fordult elô, hogy onnan eltűnt volna.

30


A 12. születésnapom után, a karácsonyfa alatt – gyermekálmaim beteljesült kívánságaként – a szép hosszú csomagot felbontva a kezemben volt a „puska”, egy 0,22-es kaliberű Walter karabély személyében. Igenis, „Ô” volt az, az elsô, az igazi! Az önmérsékletre, a kemény szabályok betartására, a gondozásra nevelô eszköz, az etikus zsákmányszerzésre, de sohasem a gyilkolásra. Fegyverem – az öröm beteljesülése után – a többiek közé méltó helyére, a fegyverszekrénybe került. Használatát Édesapám jelenléte tette lehetôvé, eleinte az udvarban kialakított biztonságos lôpályán, majd a területen vadászataink alkalmával. Gyorsan elsajátítottam a lövô testtartást, az elsütést, a fegyver fogását, a belégzés szabályozását, mindent, ami az eredményes találat feltétele. Összejöttem a puskámmal, ahogy ezt mondják. Céltávcsôrôl akkoriban szó sem volt. Édesapám egy hatszögletes, billenô csövű, füstös, lôporos 460-as kaliberű kakasos, mesterien cizellált golyós puskával vadászott szarvasra, disznóra, ôzre, ami az akkori felfogás szerint nagyvadnak számított. A fô vadászati szezon – a szarvasbôgés kezdése – elôtt mindenkor kimentünk a leventelôtérre, amit Kiskanizsa és Sormás községben az úgynevezett Lorsi malom között építettek ki. Célba lövéssel ellenôriztük a fegyver biztonságát, a találati pontosságot, növeltük a golyós fegyverhasználati rutint. Vadászati feltételként szerepelt, sohasem maradt ki az évi programból. A nagy golyósból leadott lövésnek tiszteletet parancsoló hangja és olyan füstfelhôje volt, hogy szélcsendben hosszú másodpercekig semmit sem lehetett látni a lövés irányában. Ez bizony komoly hátrányt jelentett vadászat alkalmával, mert lehetetlenné tette lövéskor a vad jelzésének megfigyelését. A modernizálódást a Frommer fegyvergyár 8x60-as Magnum puskája jelentette, kitűnô Zeiss céltávcsôvel szerelve. Széchenyi Zsigmond kárpáti vadászatainak leírásában emlegeti ezt a kitűnô fegyvert. Mindezektôl megszabadítottak bennünket a „felszabadítók”. A 16-os kaliberű 3 karikás Krupp sörétes, a hétköznapi apróvadas vadászataink remeke az egyetlen, ami megúszta a háborút. Ezzel kezdôdött komolyan vett vadászéletem. (Sajnos, Édesapám 1950-ben nemkívánatos személlyé vált, a rendôrség pedig elkobozta, aztán eltüntette sörétes fegyverünket is.) Javában élveztem a vakációt annak minden örömével. A már említett szomszédék szederfáján mindig akadt a csemegézô seregélyekbôl pár darab. Amikor a viselkedésem a tűrés határain belül maradt, Édesapám elôvette a Waltert egy kis seregélyvadászatra. Az úgynevezett „meggymagos” lôszert használtuk erre a célra, amely pici hüvelyrészébôl 6 mm átmérôjű sörétet lôtt ki, hatása még egy szarka vagy mátyásmadár elejtésére is elegendô volt. A ház sarkánál megkaptam a fegyvert. Indián rejtôzködô mozgással közelítettem meg a hidast, ami


31

kellô takarást biztosított számomra. Mindig alaposan megfontolva kellett kiválasztanom a célt, mert csupán záros számú, 3-4 darab lôszert kaptam. A kilôtt hüvelyekkel el kellett számolnom. A zavaró tényezôt az jelentette, hogy a disznók észrevették közeledésemet, hangos röfögéssel üdvözölve egy kis finomság vagy hátvakarás reményében. Ezzel aztán többnyire elriasztották a madarakat. Megszerzett zsákmányom nem veszett kárba, mert Nagyapám imádta a madárpörköltet. Minden átadott seregélyért 4 fillért kaptam – egy zsemle árát –, a verebekért 2 fillér járt. Ha összejött 20 fillér, már vehettem Frommer kereskedôtôl egy pár kitűnô tejgumit a csúzlihoz. Jó ismertséget szereztem a városi fegyverboltban, a Szabó Antalféle üzletben a fô utca közepén. A kapcsolatot felhasználtam arra, hogy az összegyűjtött pénzbôl meggymagos lôszert vásároljak. Feltételezem, Édesapám is tudomást szerzett ebbéli ármánykodásomról, de valahogy hallgatólagosan tudomásul vette, talán megtudta azt, amire a titkon vásárolt lôszert fordítottam. Amint már említettem, a padláson tároltuk a kukoricát, melyet nem kívánt kosztosként egerek dézsmáltak. A tetôtartó hatalmas gerendák között 6-8 méter hosszú tölgyfából rejtett lôállást eszkábáltam, ahonnét kitűnôen lehetett az egereket irtani. Minden elejtett egér 2 fillért jövedelmezett. Komoly céllövô gyakorlatot jelentett, sajnos, két feltétele volt: az egyik, hogy Édesapám elfelejtse a fegyverszekrényt bezárni, a másik, hogy ne legyen otthon. Azért úgy gondolom, késôbb már néha tudatosan is nyitva maradt a fegyverszekrény. A tölgygerendák – hatalmas érték – méltatlan véget értek. A háború utolsó napjaiban a házunkat bombatalálat érte. A gerendákat a „mindent elszabadítók” a Principális-csatorna betömésére használták fel, utat biztosítva tankjaiknak. A nyár második felében, augusztusban Édesapám délutánonként hamarabb hazajött a városból, mert indult a várva várt foglyászás és kacsázás. Vadászterületünkön, Kiskanizsán a Principális-csatorna és a bűzös árok között, kisparcellás kukorica-, krumpli- és marharépaföldeken nagyon szép fogoly- és vadnyúlállomány tenyészett. Vigyáztunk is rájuk módfelett. A leghangulatosabb foglyászásainkra kezdetben hárman indultunk: Édesapám, Ripi és én. Késôbb Zsuzsi vizslánk is a csapat tagja lett. Ripivel a kukoricában mentünk, Édesapám valamivel kijjebb a szélében. Ripi érzékeny szimatával azonnal állóvá meredve jelezte az elôtte észlelt vadat. Amikor a fogolycsapat elindult, Ripi elôrenyújtott nyakkal, balerina szépségű finom mozgással követte ôket. Ha a csapat felrepült, Édesapám – aki egy picit mindig elôttünk haladt –, szakszerűen kiválasztva ejtette el a zsákmányt az ivadékokból, az elsôként felrepülô tojó és kakas párjának szabad utat engedve. A lövés után Ripi merev testtartással figyelte a keresésre indító kézmozdulatot


32

vagy vezényszót: „Keresd!” Rövid idô elteltével már szájában apportírozott madárral ült Édesapám elôtt. Kellemes, hangulatos, megerôltetés nélküli sétavadászat volt. Amikor eljött az ideje, leheveredtünk a Princi partján, s jó étvággyal elfogyasztottuk a velünk hozott elemózsiát, nagyokat kortyolva a forralt, természetes tejbôl. A tejet kellemes, hűvös hômérsékleten tartotta termoszunk, ami akkoriban igen nagy luxusnak számított. A frissen fejt, állandóan tisztán tartott és kezelt állatok tejét Édesanyám nagy lábasban forralta meg. Amikor lehűlt, vastag fölréteg alakult ki a tetején. A fölösen lehűtött forralt tejnél nem létezik egészségesebb, üdítôbb ital. A vadkacsázás körülbelül egy idôben indult a fogolyvadászattal. Ekkorra már tudtuk azt, hogy a legelô tocsogóiban hol költöttek a kacsák. A vadászatot mégis csak akkor kezdtük el, amikorra már „röppinccsé” vált a csapat. Ez azt jelenti, hogy tudtak repülni, kifejlôdött a teljes tollazatuk. A kacsázás igazi nagymestere Gizi kutyánk volt. Együtt hajkurásztuk a kákás nádast, a piócákkal teli „zsibosokat”. Édesapámék két oldalról kísértek bennünket, s lôtték a kirepülô kacsákat. Hiába vettem magamra hosszú gatyát, tornacipôt, mire kiértem, mindkét lábamon szép számú pióca telepedett meg és kosztolt. Olykor 20-25 darabot sóztam le magamról, még a hasamra is felkúsztak. Gizikém, mint egy gép, fáradhatatlanul, hatalmas elánnal, hiba nélkül teljesítette szeretett feladatát. A katonai lôtérhez közeli tubollás tó Gizikére maradt, mert mélysége és vastag iszaprétege miatt ember lába oda be nem tudott menni. A tubolla ismert neve tavirózsa. A taposó kacsavadászat akkor vált igazi ünnepnappá, mikor kint maradtunk az esti húzáson is. Amikor a nap kezd a láthatár mögé hanyatlani, mesebeli kontúrokat rajzol a horizontra. A kék színű zafírt sárgás rózsaszínbe váltó éles vörös ragyogásban, élénk hápogás közben, mint a villám repülnek el felettünk az elsô csörgôrécecsapatok a sokkal kényelmesebben, urasabban érkezô tôkések között. Messzirôl hangzik a harangok szava, és ilyenkor én már csak a partra kiesô madarakat tudom összeszedni, a többi mind Gizikére marad. Némelykor egy-egy hasonló érdekeltségben érintett rókafi is otthagyja a fogát – mintha álmodnám. * Biciklitulajdonosi minôségemben azt a nagyon kedvemre való feladatot kaptam, hogy az eszteregnyei területünk Kecskelapu rétszéli erdejében, két megjelölt helyen szórót üzemeltessek. Ez azt jelentette, hogy iskola után megebédeltem, majd ugyanabban az idôben – naponta 15-16 óra között – hátizsákomat megrakva kukoricával, kikarikáztam a tetthelyre, ahol arányosan szétosztottam a disznócsemegét. Ilyenkor min-


33

dig el kellett mondanom részletesen, mit tapasztaltam a szórók körül, milyen csapákat, nyomokat, egyéb jeleket láttam. Csak a legszélsôségesebb idôjárás akadályozhatott meg ebben a tevékenységben. Szerettem kapott feladatomat. Közelebb hozott az igazi vadászati tevékenységhez, a vadállomány óvásához, gondozásához. Felelôsségtudatot ébresztett bennem a fontosság érzése. Rájöttem, hogy Polai Gyurka iskolatárs barátom szorgalmát anélkül, hogy érdekeit sérteném, hasznomra fordíthatom. Amire én az erdôrôl hazamentem, Ô már végzett a latin–német leckék szókikeresésével, a matek feladatokkal, nekem csak le kellett másolni. Óriási idômegtakarítás! Így néhanapján még a korábban említett kedvenc játékainkra is maradt egy kis idô. Revánsként részt vettem, segítettem a mezei munkáikban – szívesen tettem. Mindig erôs kötôdést éreztem a földművelési tennivalókhoz. A kapálást, kaszálást korán megtanultam. Fölemelô és esztétikai élményt adó tevékenység volt a kaszálás amellett, hogy az egyik legnehezebb paraszti munka. A hajnalban megkezdett, még harmatosan levágott fű rendje, a rendek sorai a szônyegszerűen simára vágott zöld festmény hatását keltik. A kaszálás, a kaszafenés és -kalapálás csupa speciális tudomány. A kalapálást nem is tudta mindenki. Egy rossz ütéssel tönkre lehetett tenni a pengét. A rosszul kalapált kasza éle hullámos lett, mint a Balaton, el lehetett dobni. Kiskanizsán majd’ mindenkinek volt szôlôje. A szôlô volt a „Hegy”, nem a szôlôbe, hanem a hegyre ment a parasztember meg az úr is. A szôlôt lankás vagy meredek domboldalra telepítették. Kapálását fentrôl lefelé haladva kellett végezni, hogy a föld felfelé húzódjon. Így aztán, ha a zivatar bôséges vize a talaj termôrétegét lehordta a völgybe, azt a puttonyt szépen megrakva, a háton kellett eredeti helyére visszatessékelni. Az éves szorgalmas munka koronája az aratás, behordás, cséplés. Minden fázisában valami ünnepélyes, méltóságos, felszabadult vidámságot jelentett. Fiúk, lányok, legények, menyecskék, asszonyok, emberek – mindenkinek megvolt a feladata, senkit sem kellett a munkára nógatni. A magától értetôdô kötelességteljesítés alól senki sem keresett kibúvót. Gyermekkoromban a gôzkazános, hatalmas kerekeken gördülô, nagy kéményű cséplôgépeket húzatták két vagy három pár muraközi lóval. A gépet egyik portáról a másikra óriási zsivajgó gyereksereg kísérte, ôszinte bámulattal tisztelve a kocsist, aki a fogatokat irányította, a gépészt, aki a masinát kezelte, s idônként hatalmasakat füttyentett a maradék gôzzel. A learatott gabonaföldön sorakozó keresztek rendezett sorokban vártak a szállításra. Eszerint számították a kötelezô aratórészt is.


34

A fogatok a gabonakévék szállítására speciálisan kialakított oldalsaroglyás kocsira művészien felépített rakományukkal szép sorban szállították a kenyérnekvalót. Általában a kertben vagy az udvarban rakták fel a kazlat egymás mellé párhuzamosan, köztük helyet hagyva a cséplôgépnek. Ez volt az asztag a szérűn. A gyereknépnek, nekünk a pelyvaszedés és hordás volt a feladatunk, no meg a kalácsevés, amely finom volt, omlós, dióval, mákkal bôven megtöltve, arasznyi magasságra kelve. Barna-piros csillogó héjával szinte kínálta magát. A mosolygósan magát kelletô kalács mellett mindenféle aprósütemény mogyorós, diós, krémes változataival brillíroztak a szakácsnôk, igazolva irigyelt tudományukat az ízek világában. A süteményeket a menyecskék és a háziasszonyok kínálták körbe, mindenkinek bôven jutott belôle. A konyhai fertály osztatlanul uralkodó fônöke általában a Nagymama volt. Senki sem vitatta ebbéli hatalmát. A legények a lányokkal párba állva hordták a szalmát a gép torkától. A szalmát petrencerudakra halmozták, átlósan rögzítették, és vitték az egyre magasabb kazalra. A kazalrakó mester elismert ember volt. Tudásától függött a kazal formája, stabilitása, szépsége. A jól megrakott kazal igazi építmény volt, kecses és elegáns. A szalmahordás nemcsak kemény munka volt, hanem az évôdések, az észrevétlen odanyúlások lehetôsége is. Ahogy nôtt a kazal, meredekebb lett a létra, hangosabb a kacagás, alá lehetett látni, a magas kazalszél pedig mindent eltakart. Volt is vidám visítozás, kacagás, móka, zsiványság elég. Mint minden paraszti munkának, a szüretnek is kialakult rendje volt. A lányok, asszonyok, gyerekek hangos nótázással szedték a szôlôt, melyet a legények, emberek puttonyba szedve hordtak fel a darálóba. Kezdetben Förhéncen, majd Bagóhegyen volt szôlônk. Édesapám tanfolyamokon, könyvekbôl megszerzett igen komoly szakértelemét, tudását szívesen átadta a szomszédoknak. Szépen művelt faiskolájából ellátta a hegy csemeteigényét. Az erdôn, ahová vadászni jártunk, tökéletesen ismerte a gombatelepek helyeit. Mindig talált a szezonban vargányát, ami köztudottan az egyik legzamatosabb erdei gomba. Néha olyan vargányarakománnyal érkezett haza, hogy az összes gyúródeszka és egyéb vízszintes szabad hely tele lett száradó vargányaszeletekkel. A vargányával ízesített levesek, a tejfeles vargányapörkölt ízeit semmi sem múlhatja felül. * Nôvérem, Klárika négy évvel idôsebb volt nálam és a városi leánylíceumba járt iskolába. Nagyon csodálkoztam, hogy egyszerre elkülönítették tôlem. Valami titokzatos betegség – akkor úgy gondoltam, hogy tbc –


35

támadt tüdejére. Pécsre vitte Édesapám, majd Budakeszire. Nem tudták megmenteni szegényt, meghalt tizenhárom évesen. Családunkat az esemény gyászba döntötte. Édesanyám fájdalmának rabja lett. Az eddigi vidám nevetést, dalolást sírás váltotta fel. Minden áldott nap – volt úgy, hogy kétszer is – kiment a temetôbe. Gyászruhát viselt. Már sajnos évtizede közös sírban nyugszanak a kiskanizsai temetôben, együtt van Klárika békében szeretett szüleinkkel a Krisztus-szobor kiterjesztett karjainak védelmében.

SEREGÉLYEK ÉS SZALONKÁK A negyedik gimnáziumi osztály sikeres befejezése után Édesapám úgy látta, elérkezett az idô, hogy igazi komoly vadásszá váljak. Egy nevezetes alkalommal, amikor már a tilalmi idô szabaddá tette a nyulászást, Édesapám átadta sörétes puskáját. A töltött sörétes puska kezelése, a vele való bánás nem okozott gondot. Számtalan alkalommal kellett bizonyítanom – üres puskával gyakorolva –, hogy megbízhatóan bánok vele; összeszoktunk. Szép ôszi délután indultunk a krumpliföldeken, tarlókon át Ripikénkkel keresô vadászatunkra. Dobogó szívvel, nyugalmat erôszakolva magamra mentem az elôttünk levô terepre, és Édesapámra összpontosítottam. „Csak el ne kapkodjam, ne hibázzak!” – járt a fejemben a gondolat. Elhagyva egy vékony kukoricatáblát, tarló következett. Alig haladtunk tíz lépést, mint a villám, ugrott fel egy nyúl, s én mindent, amit addig tanultam, egyszerre elfelejtettem. Felkaptam vállamhoz a puskát – és lôttem. Izgalmamban talán még a nyulat sem láttam. Óriási pofont kaptam a rosszul beszorított fegyvertôl, de a nyúl, csodák csodájára, két hatalmas bukfenc után elterült. Nem tudtam uralkodni boldog örömömön, és félretéve minden szépen elsajátított regulát, az elsô igazi általam elejtett vadászzsákmányomhoz rohantam. Édesapám megértô mosollyal kísérte indiántáncomat, majd – ahogy módi volt – a közeli fűzfabokorból egy tetszetôs vesszôt vágott le avatóbotnak. Az avatás szertartását én már nagyon jól ismertem, számtalan alkalommal voltam nézôje. De most közvetlen szereplôjévé váltam! A zöld pázsitszélre – közel az elejtés helyéhez – szépen lefektettük a nyulat, amire én kezemben a puskával, vadászkalapommal a fejemben ráhasaltam, és Édesapám felavatott. Mindig szép szentenciát mondott, három bekezdéssel. Minden bekezdést egy vesszôcsapással fejezett be. A szentencia, amit Édesapám mondott, biztos nagyon szép volt, a befejezô vesszôcsapások sem voltak simogatóak, én mégsem tudtam figyelni sem a szavakra, sem a suhogásos vesszôcsapásokra túláradó, minden más hatást elnémító örömmámoromban.

36


Édesapámat abban az idôben sokszor behívták katonának. Ô lelkesen teljesítette hazafias kötelességét. A felvidéki bevonuláskor mint századparancsnokot (századával együtt) a bevagonírozás elôtt Kiskanizsán szállásolták el. Ô otthon lakott. Én is részt akartam vállalni a katonai műveletekbôl, elvállaltam a rámás tiszti csizma kifényesítését. Kitűnôre teljesítettem vállalásomat, amiért néha-néha felülhettem Édesapám hátas lovára. A lábam még nem érte el a kengyelvasat, de nagyon szerettem a lovat, a nyereg, a bôrszíjak, a fegyverek kellemes illatát. Szomorúsággal töltött el, amikor bevagoníroztak, és elmentek tôlünk. Részt vett még az erdélyi bevonuláson. Borgoprund falunál, Máramaros megyében építették a védelmi vonalakat, sajnos hiába. Édesapám katonai ideje alatt nyitva volt a fegyverszekrény, Édesanyám felügyeletében. Sokkal nagyobb lett most már a lehetôségem, mindig magammal vittem a kis Walteromat, ha az erdôre mentem. A fegyver viselésének esetleges problémáit úgy elôztem meg, hogy zsákba borítva a biciklivázra kötöttem, elfedve a kíváncsi csendôrszemek elôl. A vidék rendjét és biztonságát a csendôrség ôrizte komoly eredményességgel. Kirándulásaim állandó társa volt Ripi, majd Gizi kutyánk. Ôk teljes védelmet garantáltak mind a falusi garázdák – akkoriban fôleg cigányok –, mind a kóbor kutyák ellen. A seregélyvadászati korom egyik kiemelkedô epizódja úgy történt, hogy az egyik téli vadászaton, ahol természetesen hajtóként szerepeltem, minden kötelezettségével együtt sikerült pár darab sörétes töltényt szereznem. Féltve ôrzött kincsként kezeltem. Kigondoltam pénzbeli lehetôségeim bôvítése érdekében, hogy meg kell növelnem seregélyzsákmányom számát. Az a bűnös gondolat kezdett kialakulni bennem, hogy egy sörétlövéssel hányat lehetne begyűjteni a szomszédék fájáról. Sokáig érleltem és mozzanataiban részletezve alakítottam ki a megoldást. A téli vadászatainkra otthon Édesapám irodájában magunk készítettük a sörétes töltényeket. A tölténykészítésnek szertartása és szabályai voltak. Édesapám végezte a finom, precíz gyutacsozást és a lôporadagolást a fojtással együtt. A többi az én dolgom volt, a sörét, a zárólap feltevése és a peremezés. Sok száz lôszert készítettünk. Édesapám mindig több és több részmunkát engedélyezett. A rutinom és szakértelmem elôzetes tervem megvalósítására ösztökélt. Két darab sörétes töltényt átalakítottam úgy, hogy a lôszert kibontva kiöntöttem a nagyobb sörétet, dugóhúzóval kihúztam a fojtást, s megfeleztem a lôport, gondolván, így kisebb lesz a durranás. A fojtás fölé aztán apró madársörétet töltöttem. Csupán az a mozzanat maradt ki, hogy a túladagolt sörét megnöveli a lôpor fojtását, tehát tompító hatás alakul ki, nagyobb lesz a hang. Alig vártam már az alkalmat, amikor nincs otthon Édesapám. Iskolaszünet volt, szép nyári délelôtt. A szomszédék fáján nyüzsgött


37

a seregélycsapat. A Papáék lakása felôli ajtón beosontam az irodába, egy udvarra száradni terített pongyolába tekerve kiloptam a sörétest a faházba. Betöltöttem mindkét csövet, kilopóztam a disznóól mellé. Senki fia a közelben. Durr! Akkorát szólt a puska, hogy a másodikat már nem mertem elsütni. Gyorsan eltüntettem a bűnjeleket, összeszedtem a zsákmányomat. Még lihegtem az igyekezettôl, amikor beállított hozzánk a rendôr, aki pechemre a templomtéri trafikban cigarettát vásárolt, mikor a lövést meghallotta. Anyáméknál szerencsémre a konyhai zaj elnyomta a durranást, ezért minden rendôri faggatást elutasítottak. Édesapámnak ellenben, ahogy hazaért, azonnal mindent referáltak nagy felháborodásukban. Édesapám tüstént tudta a megoldást. Becsületesen megkaptam a magamét, ráadásul hónapokra eltiltott a puskázástól. A tavasz ébredésekor indultak a szalonkák a többi vándormadárral a fészkelôhelyek felé. Csengetés volt ez a hosszú télutói vadászszünet után, elô lehetett venni ismét a söréteseket. Amikor a hó úgy március elején elfogy az erdôbôl, számítani lehet az elsô érkezô szálláscsinálókra. Még nem volt önálló kerekem, Édesapám biciklijén, a vázon ülve, türelmes potyautasként tettem meg az utat. Eszteregnyére jártunk. A kerékpárt letámasztottuk, s megindultunk a standunk felé. Ballagás közben folyt a szó a fegyverviselés szabályairól, az illô viselkedésrôl, a vadászhoz méltó magatartásról, vadgazdálkodási, etológiai kérdésekrôl. Nekem minden téma érdekfeszítô, elgondolkodtató, maradandó volt. Gyűjtöttem az elméleti ismereteket. Valahogy sokkal izgalmasabb, szórakoztatóbb, mint a latin memoriter szavak biflázása. Amikor eljött a húzás ideje, néma csendben vártuk a madarakat, a cippogással közeledôt már lövésre kész állásban. Édesapám kitűnôen kezelte sörétesét, ritkán hibázott. Sikeres lövéskor másodkutyaként mindig keresésre indultam, de Ripi már hozta a szájában gyengéden tartva a megtalált madarat. A szalonka repülése rendkívül változatos. Néha hintázva, lassan, bagolyszerűen közeledik, már messzirôl hallható „korrogással”. Csúzlival is lelôhetônek látszik, mégis azt szokták a vadászok legtöbbször duplára elhibázni. Máskor cikázva, villámszerűen repül, idôt sem hagyva a fegyver fölemelésére. Kiskanizsán, a zsigárdi erdôben történt. Már úgy hittem, hibátlanul lövöm a szalonkát. Mély, lápos tisztáson álltam, melynek közepén öreg égerfa szomorkodott. Cippogva közeledett a várva várt erdôk királynôje. Már messzirôl láttam; ez nem lesz nehéz feladat, gondoltam, majd szépen duplára elhibáztam. Szalonkám nem hagyott cserben. Körülrepülve a tisztást, még kétszer módot adott duplázó hibázásra. Nem akartam elhinni, az adrenalinszintem az egekben járt, úgy éreztem, felrobbanok. A teljes igazsághoz tartozik, hogy ezt a puskát – 16-os

38


kaliberű Crupp Essen – egy téli vadászaton átadtam fiamnak, aki egy rosszul vállhoz szorított lövéskor elejtette. Az eséstôl eltört az agy. A sörétes lövésnél a találat nagymértékben a puskaagytól függ. Olyan ez, mint az öltöny: passzentos az emberre, vagy lóg rajta, mint betyáron a gatya. Nagyon szerettem ezt a puskámat, de eladtam, mert átszabott, elfuserált öltönyként hatott. A szalonkahúzásnak külön hangulata van. Az ébredô természet, az életre kelô fák, növények valami kimondhatatlan illatú sugárzásával nyűgözik le az embert. Az ózondús tiszta levegô, a messzirôl zengô esti harangszó hatását nehéz szavakba önteni. Olyan vonzerôt jelent ez, aminek szinte nem lehet ellenállni. Elveszettnek érzek minden napot, ha este nem lehetek a megszokott helyemen a kutyámmal, még inkább árván, egyedül, kutya nélkül. A háború után 1946-ban kis húszas páros puska került hozzám, azzal vadásztam Édesapám társaságában. A „Nyíres” erdôrész Kiskanizsán híres volt szalonkázó leshelyeirôl. Esténként meghatározott helyen gyűlt össze a vadásztársaság. A vadászmester, dr. Tamás János ügyvéd kijelölte a lesállásokat. Mindenki szépen elballagott a neki jutott helyre. Én persze a nyiladék tetején levô, legkevesebb esélyt ígérô állást kaptam. Nem számított, boldog voltam. Érettségi elôtti iskolai gondoktól megszabadulva simogattam kezes kis puskámat. Az erdei hangverseny teljében állt, a prímet természetesen a rigók vitték, kifejezve területi uralmi és szerelmi kizárólagosságukat. Cifra variációikat kedvtelve hallgattam, melyet csak néha szakított meg egy-egy távoli kacsahápogás. Ahogy a nap lement, a hangverseny erdei fortissimója kezdett pianóvá csendesülni. Kezembe vettem a fához támasztott fegyverem. Megjelent az elsô madár, majd egy cvikk (két kergetôzô madár), közvetlen utána négyen. Hangos hápogással, csiviteléssel kacsák húztak felettem. Akkor még engedélyezett volt a kacsa vadászata is. Minden lôtt madarat megtaláltam. A húzás végén felsorakoztunk, minden vadász jelentette a társaságnak, mit látott és mit lôtt. A sor végén állva végül én következtem. Mielôtt szólhattam volna, vadászmesterünk – aki kitűnô lövô, de kissé irigy természet volt – kicsit gúnyosan így szólt felém: „Na, gyerek, mi lett az eredménye annak a háborúnak, amit ott a dombtetôn műveltél?” Öt szalonkát és két kacsát lôttem, s mutattam be egyéni rekordom. Vigyorgó képemet csak rövid ideig tudta elviselni, elsápadva ült be kis Topolinójába, s szó nélkül elsepert, pedig ô is három madarat lôtt. Kifogyhatatlanok a szalonkatörténetek: hihetô és hihetetlen esetek garmadája. A forradalom után a szalonkahúzás idején nagy gondot jelentett a puska cipelése. Budakeszire jártam a kaszárnya mögé, remek hely volt


39

az esti húzásra. Autóbuszon, villamoson titokban, lopva, hegedűtokban vittem magammal a szerszámot. A laktanya mögötti erdôt szerették a szalonkák, nagyon sok szép, eredményes estét töltöttem ott. Már évek óta a közeli valkói területre járok húzásra. A sűrűn változó igazgatóktól eddig még megkaptam az engedélyt. Egyik este nem volt velem kutya. Sűrű, szedernyetüskés, vadrózsás helyre álltam. Lelôttem egy cvikket. Letámasztottam kiürített fegyverem, elkezdtem a keresést. Ez azt jelentette, hogy négykézláb, sokszor csúszva kellett a szedernyetüskés alagutakban keresgélnem. Az egyiket hamarosan megtaláltam. A másikat azonban nem, pedig már korommá sötétedett, a lámpám is elkezdett pislogni. Abbahagytam. Másnap kicsit korábban mentem a gyülekezôhelyre, ahol kedves Jilly Berci nagy kutyaszakértô barátommal találkoztam. Vele volt kitűnô pointere. Bercikének elmondtam történetemet, jót vidult rajta, majd kérés nélkül felajánlotta a keresést kiváló kutyája segítségével. A helyszínen a pointer pár percnyi keresés után elkezdett ugatni. Odasiettünk, és az ugatás helyén, körülbelül 2 méter magasságban lógott az én madaram felakadva egy vadrózsaágon, ami alatt elôzô este négykézláb legalább öt alkalommal elmásztam. Igazán szívbôl jót vidultunk az eseten, s benyakaltuk a hozzá tartozó tokaji aszút. A terület másik, úgynevezett mészégetô helyén vártam a madarakat. Jó széllel egy népes süldô konda turkált, közeledve felém az alattam levô rudas erdôben. A völgy és a rudas erdô széle felett szépen cippogva húzott egy szalonka felém. Lövésemre gyönyörű ívvel hullott a meglepôdött süldô konda közé. Óriási nyüzsgô menekülés kezdôdött, amikor egy süldô, nem törôdve a többivel, mint egy apportírozó vizsla felkapta a madaramat, s magasra tartott farkincájával elszáguldott vele. Ámultam és bámultam. Elfelejtettem, hogy a puskám meg van töltve, lôhetnék vele. Most is örülök, hogy nem tettem meg, igazán megérdemelte a süldô. Jacky, kis szálkásszôrű tacskóm egyedi adottságaival kiemelkedett kutyáim közül. Szarvastörténeteimben még szerepelni fog. Abszolút személyvédelmet biztosított, senkit nem engedett a közelembe, ideértve Anyósomat és Feleségemet is, akik – amikor nem voltam otthon – etetésérôl gondoskodtak. Mint egy vizsla, tökéletesen apportírozott, nem létezett elveszett madár, mindent (hihetetlen távolságban is megkeresve) elhozott. Szokásos helyemen vártam a húzás megindulását. Cippogva jött az elsô madár, szép ívvel esett lövésem után a bokrok közé. Kiskutyám kézintésemre, keresésre indulva eltűnt a bokrok között. Pár másodperc után disznót kergetô csaholásba kezdett. Szerencsétlenségünkre az orra elôtt, keresés közben felugrott egy süldô, aminek Jacky nem tudott ellenállni, s üldözôbe vette. Azon a területrészen akkoriban több

40


malacos koca is tartózkodott. A hajszás csaholásra aggódni kezdtem, és elindultam kutyám után. Közben teljesen besötétedett. Kis idô elteltével már messzebbrôl hangzott Jacky panaszos visítása. Tudtam, hogy elkezdôdött a harc a kocákkal. Mégsem mehettem tovább, nem vállalhattam sötétedéskor a kefesűrűségű erdôben az esetleges támadás veszélyeit. Arra gondoltam, hogy bemegyek a Gödöllôi Egyetemre – ahol akkor a fiam tanult – segítségért. Letettem szándékomról, mert nem sok esélyem volt megtalálnom a fiamat. Sírás-rívássá alakult az otthoni helyzet, egy szemhunyást sem aludtam, nehezen vártam a hajnalt. Az autóba betettem egy ásót, hogy vadásztársam megmaradt részeit tisztességesen elföldelhessem. Síráshoz közeli állapotban autóztam elôzô esti helyem felé. Az utolsó erdei útkanyar után a fényszóróban felvillant az út szélén, ahol elôzô este a kocsim állt, két kis szem fénye. Azt hittem elôször, róka, de már ott is voltam, s boldogan öleltem magamhoz megtépázott, sebzett, reszketô kiskutyámat. Még most is kijárok esténként, de bevallom, már egyáltalán nem a sikeres zsákmányszerzés reményében. Bizony bánatos érvágás kísér, ismét magamra maradtam, hűséges magyar vizslám – Rip – az örök vadászmezôkrôl kíséri sétáimat. Csodaszép alkatú, fajának kitűnô orrú, egyedi képviselôje volt. Mindenre meg lehetett tanítani. Szépen átmászott utánam a két méter magas erdô vadvédô kerítéséhez épített létrán, feljött utánam a magaslesre. Kicsit kellett csak segíteni a lejövetelnél, ha nagyon meredek volt a létra. Gyorsan tanulta a húzás lényegét, a szalonka közeledését a fejét – hegyezett füllel – a madár irányába fordítva jelezte, a húzás ideje alatt más nem érdekelte. Mindketten „felspannolt” állapotban voltunk. Sohasem volt elveszett madár, a szomszédokét is szívesen megkereste. Úgy tűnik, hogy utódaim, fiam, unokáim is érzik a szalonkázás vonzását, bent vannak a varázs bűvöletében. Gyerekkorom vége felé – már negyedikes voltam – szorgalmas munkám elismeréseként, a szórók pontos üzemeléséért óriási lehetôséget kaptam. Ismertünk egy selejt bakot a kecskelapon, amerre mindennapos utam vezetett. Többször elbíráltuk Édesapámmal, de most jutalmul az elejtésére is megkaptam az engedélyt, mégpedig úgy, hogy ha találkozom vele, egyedül is meglôhetem. A napi tíz fillér zsebpénzembôl, amely egy adag fagylalt vagy egy sonkás szendvics ára volt, meg a seregély leadásból összespórolt tôkémbôl vettem egy doboz szuper long rifle lôszert. A normál 0,22-es megerôsített változata volt ez. Most már csak a vadászszerencsére kellett várnom, mely nemsokára megjelent. Egy alkalommal a szóróknál leszórva a kukoricát, felpattantam a biciklire, elindultam hazafelé. A bokrokkal tarkított réthez közeledve megálltam, letettem a biciklimet, óvatosan a tisztás szélére cserkeltem. Két ôzet láttam tôlem körülbelül 150-200


41

méterre az erdô szegélyénél. A bokrokat lassan kerülgetve legelésztek. A legnagyobb óvatossággal megtöltöttem a fegyveremet, majd hétrét görnyedve osontam az ôzek felé. Nagyon kellett figyelnem arra, hogy amikor valamelyikük felkapja a fejét, mozdulatlan legyek. Az utolsó métereket már hason csúszva tettem meg egy bokorig. A megközelítés alatt a távcsôvel alaposan megszemléltem a bakot. Felismertem. Állandóan ismételgettem magamban a betanult regulákat: pontosan célozni, szabályozni a levegôvételt, lövéskor nem elrántani a lôbillentyűt. Vigyázni arra – hason voltam –, hogy valami ág vagy kóró ne kerüljön a lôvonalba. Folyt rólam a víz, torkomban dobogott a szívem. Most már nem használtam a távcsövet. Kinéztem magamnak: pontosan a jobb oldali az a bak. Még igazítani kellett a lôállásomon, és megcéloztam a jobb oldalit. Mindkét ôz feje lent volt. Szabályszerűen eresztettem el a golyót. Lövésemet élénk ugrással jelezve, ôzem beszökkent az erdôbe. Biztos voltam találatomban, a kötelezô kivárási idôt sem tudtam megvárni. Már tarsolyomban éreztem a gratulációkat, elképzeltem az ünnepélyes avatási szertartást. Az erdôszéltôl nem messze megláttam immár élettelenül fekvô ôzemet. Közelébe érve megfagyott ereimben a vér: a suta feküdt elôttem. Megdermedve bámultam összevissza. Különbözô gondolatok száguldoztak az agyamban. Porig sújtott a látvány. Tudtam, hogy nagyon siralmas következménye lesz gyalázatos tettemnek. Végsô elkeseredésemben egy sűrű cigánykenderes részbe húzva próbáltam elrejteni a tetemet. Ôrült sebességgel kerekeztem haza. Hálát adtam sorsomnak, csak Édesanyám volt otthon. Azonnal látta rajtam, hogy valami baj történt. Megkértem, menjünk a szobába, csukja be az ajtót, ablakot, engedje le a rolókat. Meggyóntam mindent apró részletekig. Lefektetett, megígérve, senkinek sem mondja el a hallottakat. Az elszenvedett lelki megrázkódtatástól kimerülve hamarosan elaludtam. Édesanyám Édesapám hazaérkezése után azonnal elmesélte a hallottakat, megígértetve, ne legyen érezhetô jele az esetnek. Édesapám tüstént intézkedett, hogy ne vesszen kárba az ôzhús. Pár nap múlva – beszélgetés közben – megjegyezte, úgy mellékesen: „Nem látom azt a sutát a kecskelapon a bakkal”. Megtört a hallgatásom. Tövirôl hegyire mindent elmeséltem. Édesapám figyelmesen meghallgatott, majd amikor látta a sírástól csak hajszálnyira lévô képemet, azt mondta: „Édes fiam, ôszinteségedért megbocsátok neked, eltekintek a büntetésedtôl, de a tanulságot soha el ne felejtsd! A lövés elôtt biztosan meg kell gyôzôdni a célpontról, a legkisebb kétség már elég legyen arra, hogy a lövés elmaradjon.”

42


VESSZÔFUTÁS Ötödikes gimnazista lettem. Felsôs! Jogosan viseltük már a hosszú szárú nadrágot, komoly rangot jelentett az iskolában. A tanárok érthetôen másként bántak velünk, elmúlt az atyai pofonok és a ritkán, de nagyon megérdemelten alkalmazott nádpálca kora. Nem kellett többé a rajztáblát cipelnem, a rajzóra is megszűnt. Nem bánkódtam túlságosan festôművésszé képzésem elmaradásáért! Noll Jóska bácsi volt a rajztanárunk, az egyike a világiaknak. Világiassága fôként abban nyilvánult meg, hogy óra közben idônként óriási rajztáblája mögé bújt, ott pedig egy istenest kortyolt az eldugott csatos üvegbôl. Szeretett vadászni, azt hiszem, ezért nevezték el „Uppman kapitánynak”. A Zászlónk diákújság közismert figurája volt. Édesapámékkal együtt jártak akkor Murakeresztúrra. Az akkori vadászatokon nem volt kötelezô az absztinencia. Upi bátyánk – így hívtuk – a déli vadászati ebédnél már széles jókedvében volt. A heccmajszterek – minden társaságban akadtak ilyenek – egy macskát beöltöztettek nyúlbôrbe. A lakmározás közepén valamelyikük elkezdett kiabálni. „Jön a nyúl!” Upi bátyánknak kezébe adták a flintáját, eleresztették a nyúlbôrös macskát. Amaz uzsgyi, futásnak eredt: ijedtében fel a legközelebbi fára, nagy kutyaugatás közben. Upi bátyánk alaposan meglepôdött, amikor látta a nyulat a fára felmászni. A lövésre biztatás nem maradt hiába, mert ahogy szegény cirmos megállt, Upi bátyánk annak rendje-módja szerint leduplázta tán megbocsátható csínytevésünk szegény áldozatát. Persze, óriási ováció kísérte a tragikomikus eseményt, hiszen még egyetlen ott levô vadász sem lôtt fáról nyulat. Töltögetés, poharazás, „Waidmannsheil” kiáltások. Végül bátyánk kezébe adták áldozatát óriási hahota kíséretében. Nem sértôdött meg. A vadászat és a hazautazás után leültették lakásának küszöbére, melléhelyezték hátizsákját, puskáját, a macskát, becsöngettek, majd sietve eltávoztak a tetthelyrôl, mert a feleség igen kardos menyecske hírében állt. Upi bátyánk pedig nehezen kezelhetô állapotban volt. A felsôs gimnazista tudatában nemcsak a külsôm, de valami más is kezdett megváltozni. Észrevettem az eddig nekem teljesen közömbös lányokat, közeledni próbáltam feléjük. Teljesen ismeretlen területre érkeztem. A semmi kapcsolatot próbáltam felváltani valamivel, amihez nem volt elég a bátorságom. Riasztott az esetleges kinevetés veszélye, teljesen más világ volt, ahol nem az ügyesség, a testi erô dominált. A társaimmal messzirôl válogattunk közülük, melyik az, aki nekem tetszik. A templomban, a kórusban mindig úgy próbáltam helyezkedni, kiválasztani helyemet, hogy szemlét tarthassak a leánycsapat fölött. A mise vagy a délutáni litánia után a hazavonulást használtuk fel,


43

ilyenkor tisztes távolságot tartva kísértük a leánycsapatot. Még messze volt a személyes, beszélgetô, egymásnak köszönô állapot. * A mindent megváltoztató, a békés rendet feldúló háborút érintô távolságra hozta a német megszállás. Döbbenetes volt. Hatodikosok voltunk. A háromszínű kokárdával kellôen kidíszítve kivonultunk az utcára tüntetni. A németek nem sokat törôdtek velünk. Áramlott a sok teherkocsi, páncélos, motorkerékpáros, tank. Uralták az utakat, az utcát, lefoglalták az iskolánkat. Szöges csizmáikkal tépték fel tornatermünk féltve ôrzött fényes parkettáját. Leigáztak mindent. Megszűnt a tanítás, befejeztük a hatodikat. Tanáraink óva intettek bennünket minden meggondolatlan tettlegességtôl. Az élet azért nem állt meg, még vadászhattunk. Néha a körvadászatokon kézbe kaptam egy tartalék sörétes puskát, önálló vadászként szerepelhettem, és elfogadható jó eredményt értem el. Vágyaim tikos bugyrában egy Krupp háromkarikás tizenhatos volt a leghôbben áhított. Egy különleges alkalommal lehetôségem nyílott vadászni vele. A vasemberház (Nagykanizsán a vaskereskedés egyben fegyverbolt is volt) tulajdonosa társaságunkhoz tartozott, mindig két puskával jelent meg. Egy elôre bejelentett apróvadas körvadászat reggelén, találkozásunk után tréfálkozva kérdezte Édesapámtól (amikor látta, milyen vágyakozással szemlélem puskáit): „Hát ez a legény miért nem vadászik? Hiszen már nô a szakálla.” Édesapám azt felelte: „Azért, mert az ô puskájával körvadászaton nem lövöldözhet.” Erre szó nélkül kezembe nyomta a csodapuskát: „Nesze, öcsém, akkor vadássz ezzel!” Összecsókoltam volna, ha merem. Még két doboz lôszert is „rám erôltetett”. Igen jó napot fogtam ki. Jött a nyúl, pedig nem a legjobb helyet kaptam. A második kör után már tizenegynél tartottam. Éreztem, nem stimmel valami. Édesapán odajött hozzám. „Mára elég – mondta –, add vissza a puskát!” Azt hittem, leszakad az ég, úgy fájt igazságtalannak érzett intézkedése. „Majd otthon mindent megmagyarázok”, mondta. Hazaérkezés után elmondotta, hogy a társaság vadászatilag tekintélyes tagjai még csak két-három darabnál tartottak, nem akarta, hogy irigység szülte ellenséges légkör alakuljon körém. Nehezen értettem meg, de immár tudom, bölcs elôrelátással, helyesen intézkedett. Életünket beárnyékolta a most már közvetlen háborús veszély. Murakeresztúron középiskolás leventék részére ifjúvezetôi tábort szerveztek. Horváth Gyurka barátommal, aki a Flórián téren lakott, mi is bevonultunk. Kemény katonás kiképzést kaptunk, edzettek voltunk, jól bírtuk a fizikai megterheléseket. Még erôfitogtatásra is

44


jutott. Átúsztuk a sebes sodrású folyót, a Murát. A hatalmaskodás és a hírhedt Jutastól átvett fölösleges, megalázó módszereket elítéltem. Ebbôl is bôven kijutott. Minden közösségben akad egy-két szadista alak. Egy alkalommal délidôben gépzúgás hallatszott. Repülôgépek húztak el az állomás felett, nem messze a táborunktól. Éles hangú géppuska- és gépágyúsorozatokkal érintett meg bennünket közelebbrôl a háború. A tanultak szerint mindenki fedezékbe hasalt. Az esemény váratlanul hatott ránk, sem légiriadó, sem más figyelmeztetés nem elôzte meg. Kiderült, hogy az oroszokhoz átállt román Messerek támadását élvezhettük. A táborban kapott kiképzés után otthon beosztottak bennünket légoltalmi figyelôszolgálatra, mely karszalag-viselési engedéllyel járt. Roppant büszkén viseltük. Szolgálatunkat fontoskodva, de becsülettel láttuk el, függetlenül attól, hogy semmi értelme nem volt. A templomtoronyból néztük végig a város elleni légitámadást, melynek már emberáldozatai is voltak az anyagi kár mellett. Kétkedéssel olvastuk a Szignál újság gyôzelmi jelentéseit, miközben a „Ta-Ta-Ta-Tam” jellel jelentkezô angol rádió egészen más híreket tudósított. Mint kerékpáros figyelôk fôként a Nagyrác utca felé mozogtunk, arrafelé laktak ugyanis, akiknek a kedvéért viseltük a karszalagot, ezzel is mutatva fontosságunkat. Elrendelték a kötelezô hadimunkát, a bevonulásokat. A harcok már Magyarország területén folytak. Hogy a bevonulástól megmenthessen Édesapám, leszerzôdtetett a Sormás melletti Balog-féle malomba inasnak. A malom hadiüzemnek számított, munkásait felmentették a bevonulás kötelezettsége alól. Átvették a nyilasok a hatalmat, minden a feje tetejére állt. A söpredék hatalma minden morális szintet felrúgott, az erôszak uralkodott. Az inasélet teljesen új, más világot nyitott meg elôttem. Közvetlen fônököm – Jóska, a segéd –, jószívű, bivalyerôs legényember, két zsákkal a hóna alatt vígan felment a lépcsôn a padlásra. A teli lisztes zsákok súlya egyenként 85 kg volt. A malom fôleg a német katonai igényt elégítette ki, de mi a hazai kuncsaftoknak mindig elônyt biztosítottunk. A teherautókon Bácskából hozott gabonát nekünk kellett a garathoz felhordani, úgyszintén a lisztet a teherautókra. Nagyon nehéz fizikai munka volt. Eleinte rogyadoztak a lábaim a zsák alatt, amelyet a nézôk – mindig akadtak – nagy röhejjel fogadtak, kivált amikor táncos billentéseket is produkáltam. A zsákolás után – ha lehetett – boldogan hevertem le a jó meleg korpába. Csoda finom érzés volt elterülni benne. Ilyenkor aztán vacsorakor megettünk Jóskával egy fél süldôcombot, kalácsnak ható nullás lisztbôl, külön a családnak sütött arasznyi magasra kelt foszlós kenyérrel. A masszamaradékból


45

sütött lángos (fokhagymás tejföllel megrakva) felséges aperitifként szolgált. Amikor már egy kis gyakorlatot szereztem, rám bízták a kukorica ôrlését, késôbb a rozs töretését. Fagáz-generátoros motor szolgáltatta a meghajtó erôt, melyet hosszú, széles szíjak továbbítottak az ôrlôhely hatalmas meghajtott kerekeihez. Ha a kerék a szíjat ledobta, visszarakása különleges erôt és ügyes fogást igényelt. Ez a művelet Jóska kizárólagos jogát jelentette. A malom napi teljesítménye egyvagonnyi volt. Bizony sokszor 12 munkaórát is igénybe vett a teljesítése. A gazdák, menyecskék igényeik szerint pontosan megkapták a kért mennyiséget és minôséget, mindenki teljes megelégedésére. A németek Bácskából rabolt gabonaôrleményét alaposan megdézsmáltuk. Az elsô töretésbôl tetemes adagot levettünk a grízes nullás minôségbôl, melyet korpával pótoltunk a súlyhiány kiegyenlítésére. A megmentett rész a lakosság javát szolgálta, ebbôl készülhetett a sütemény, a kalács a családoknál, mert a jegyre kapott hányadból ilyesmire már nem futotta. Az üzletekben csak jegyre lehetett vásárolni. Ez minden élelmiszerre, ruházati cikkre kiterjedt. Jegyet is lehetett venni borsos összegekért. A fônököt és Jóskát minden jóval elhalmozták az ôrlési sorrend kedvezôbb helyeiért. A lovas fogatokat idônként menyecskék, asszonyok hajtották, mert a férfiakat már elnyelte a háború. Egyik-másik persze bevetette bájait is érdekeinek érvényesítésére. Így váltam én is férfivá egy tapintatos menyecske pártfogásával. Nem volt eget-földet rengetô élmény, jószerivel már csak az eseményre emlékszem. * Édesapámnak széles körű ismeretsége volt részben ügyfelei, részben katonatársai körében. Valamiféle kapcsolatba került az ellenállással, ezért a nyilasok az egész családunkat a kanizsai számonkérô ház börtönébe zárták 1944. december elején. Értem rendôrök jöttek el a malomba. Édesapámat vallatták, verték, én is kaptam belôle. Aztán körülbelül egy hét után engem kiengedtek, unokabátyám, Varga Jóska közbenjárására, akit a nemzetiszocialisták idealista fehérhollójaként a háború utáni felelôsségre vonásakor sem marasztaltak el. A börtönben barátaim közül csak Horváth Gyurka látogatott meg, akkoriban ezzel komoly felelôsséget vállalva. Édesapámat halálra ítélték, de a kivégzés a front gyors közeledése miatt elmaradt. A malomban tovább dolgoztam, és befogadott Kati néném, Édesapám testvére. Így jött el a Karácsony nekem 1944-ben. Egyedül voltam. Régi karácsonyestékre gondolva bolyongtam Kiskanizsán a barátok háza felé, de a házuk elôtt meggondoltam magam. Nem kopogtattam be, nem akartam idegenként


46

a Karácsony családi meghitt hangulatát megzavarni. Nehéz, lélekszorító órákat éltem át. Otthon voltam Kiskanizsán, mégis idegen, hideget érezve a Karácsony melege helyett. A malom teljes kapacitással dolgozott. Az utcákon megjelentek a totális bevonulási parancsok plakátjai, felkoncolással fenyegetve azokat, akik utasításának nem tesznek eleget. Még a 15 éves gyermeknek is be kellett vonulni. Nem volt kegyelem és kímélet. A front közeledett, már a Dunántúlon folytak a harcok. * 1945. február 11-én a lisztajándékozási körsétám után meglátogattam Polai Gyurka iskolatársamat, barátomat a Homokkomáromi utcában. A szokásos kitűnô dödöllére szóló meghívásnak most sem tudtam ellentmondani. Elbeszélték, hogy Gyurka, aki három évvel idôsebb volt nálam, pár napja bevonult a Hunyadi Páncélosokhoz. Óriási lárma hallatszott az utcáról, és berontottak hozzánk a nyilas suhancok géppisztollyal. Mindenkit igazoltattak, bennünket pedig Jóskával, a velem egyidôs Gyurka öccsével kituszkoltak az utcán levô addig összeszedettek közé. A városi kaszárnyában már sok velünk korabeli, leventének számító és idôsebb gyereket találtunk. Nyilas ôreink nem sokat teketóriáztak, sietve sorba állítottak, majd megindult a menet az állomásra. Elôkelô marhavagonba tereltek, ahol a berendezést egy pléh dobkályha képezte, tüzelô nélkül. Elindultunk az elosztó lágernek számító Éger felé. Vonatunk néha megállt, hogy ellássanak bennünket némi élelemmel, melyet még ki tudtunk pótolni az otthonról hozottakkal. Már fegyveres német katonák kísérték a szerelvényt. Nagyon fáztunk és éhesek voltunk. Nem ízlett a Gemüse Suppe és a Marmalade. Megtanultuk a kapott kenyeret szétosztani. Mindig más szeletelt, és mindig ô vehetett utoljára, és mindig másnak jutott a morzsa. Megszerveztük a szénlopást, hogy fűteni tudjunk. Sokszor meg kellett állni légiriadó miatt. Ez volt a legjobb alkalom a tüzelôszerzésre, mert „hôs” kísérôink, ha légiriadó miatt megállt a vonat, rögtön elbújtak a vagonok alá. Ragyogó csillagos, hideg éjjel volt, robogtunk, Gemünden felé közeledtünk. Én voltam a soros fűtô, így a kályha mellett ültem egy fatuskón. Egyszer csak mintha száz csillagszóró gyúlt volna, szikraesô töltötte meg a vagonunkat. Akkor már hallottam a géppuskaropogást meg a repülôgépmotorok zúgását. Meglátogattak bennünket a kéttörzsű amerikai Lightningek. Jajgatás, ordítozás. Megállt a vonat, menekülôk mindkét oldalon. A robbanó lövedékek pusztítása nyomán volt, akinek a karja, lába hiányzott, vagy kibelezte a találat. Egy fiút láttam a szántóföldön egy lábon szökdécselve mene-


47

külni. A lábát egy lövedék térdben lemetszette. Halottak és sebesültek mindenfelé! Frankfurt am Main volt a végcél. A repülôtér, ahova késôbb gyakorta leszálltam maléves idômben. Barakk volt a körletünk. Gemüse, Marmalade, kozmás sárgaborsó zsír nélkül, margarin (körülbelül 2,5 dkg) és marharépaleves volt a menázsi ízetlen feketekávéval, ami kávét soha nem látott, talán még cikóriát sem. A fekete, korpából sütött kenyér kincsnek számított. Állandóan, minden nap ugyanakkor légiriadó, s jöttek az óriási Liberator-kötelékek, csillogva, magabiztos tudatában az abszolút légi fölénynek. Ritkábban zavarta csak meg ezt a légi bemutatót egy-két Messer 262-es sugárhajtású vadászgép, amit ott láttam elôször bevetés közben, ám csak nagyritkán értek el eredményt. Errôl a repülôtérrôl indultak a Dornierek éjjeli bombatámadásokra. A repülôtér védelmét betongyűrűkbe telepített Flakkok (négycsövű gépágyúk) látták el. Egy ilyen gyűrűben lapulva élvezhettem végig egy alkalommal a Mustang vadászgépek támadását. Volt belôlük vagy harminc. Ami mozgott, és ami kiemelkedett a talaj fölé, mindenre lôttek, gépenként hat nehéz puskából. Leírhatatlan! Az ember nemcsak az egér, hanem a saját lyukába is képes lenne ilyenkor elbújni. Kegyetlen, lélekölô élmény. A bömbölô motorok, vijjogó, szirénázó sorozatok, a találatoktól gyorsan szanaszét repülô beton-, vas- és üvegdarabok mindent beterítettek. Beöltöztettek bennünket német katonaruhába. Szeretett Bocskaizsinóros kabátomat egy fiatalabb kiskanizsai fiúnak adtam. Ô nem kapott katonaruhát. Minket páncélos elhárítóként akartak bevetni a Shermanok ellen. Úgy, mint a Hitlerjugend hasonló korú gyerekeit, akiket azután a Shermanok beletapostak a földbe. Lassanként közeledett a front. Én nem akartam fogságba esni. Megkezdôdött a menekülés. Az amerikai vadászgépek ekkor már nemcsak a vonatokat, az autókat, de a magányosan ballagó embereket is célba vették. Menekülésünk útvonalán kiégett roncsok, szétlôtt járművek, halottak, állati tetemek hevertek szanaszét. Minden lehetôséget felhasználva menekültünk a front elôl. Lopott járművekkel, gyalog, vonaton, ahogy lehetett. Az élelmezés volt a legnagyobb gond. A városokban a katonai ellátó központokat nemigen mertük – csak már végszükségben – felkeresni, félve attól, hogy besoroznak bennünket valami harcoló egységbe. Így aztán az úton „szerzett” katonai felszerelési tárgyakat cserélgettük a civileknél ennivalóra. A lakosság nem volt barátságos és adakozó. Utunkon többször találkoztunk embercsoportokkal különbözô nemzetekbôl, akiket német SS-katonák kísértek. A szemünk láttára közömbösen, emberi érzés megnyilvánulása nélkül agyonlôttek azt, aki kilépett a sorból, vagy összeesve lemaradt. Utunk Prágán keresztül vezetett Benesow város felé. A prágai felkelést óriási szerencsénkre megúsztuk. Gyalog meneteltünk német

48


egyenruhában. A város elérése elôtt német tábori csendôrök elkaptak, majd egy lágerbe zártak bennünket. A lágerbôl naponta mentünk tankelhárító árokrendszert ásni. Ôreink öreg katonák voltak, néha elnézték, hogy megdézsmáljuk a földben hagyott krumplit és marharépát. Hatalmas kincs volt a zsákmány, mert a lágerben a kozmás sárgaborsó fôzeléken, íztelen feketekávén kívül máshoz nemigen lehetett hozzájutni. A cigaretta volt a valuta, amiért minden megvásárolható, még a kenyér is. 1945. május 9-én a lágerbôl izgatott, futkosó készülôdés után eltűntek az SS-katonák. Azzal állított be az egyik konyhán dolgozó társunk, hogy nyitva vannak az élelmezési raktárak. Senki sem ôrzi! Elképzelhetetlen pocsékolás, rongálás kezdôdött. Bokáig jártunk a kristálycukorban, dobálóztunk a szalonnatáblákkal és a füstölt sonkákkal. A hazatérésre gondoltam, begyűjtöttem konzerveket, kétszersültet, nem romlandó élelmiszereket. Megérkeztek a felszabadítók, a T–34-es páncélosok. Mindenkit leellenôriztek, keresték a tetovált jelet a felsô karon. A kiválogatottakat ott helyben agyonlôtték. A mi feladatunk pár napig a tankok mosása volt, amiért mindig egy vödör káposztalevest kaptunk, jóféle húsdarabokkal megpakolva. Aztán elengedtek. Ki merre látott, aki tudott, menekült. Igen rossz hírek kezdtek elterjedni köztünk az orosz fogságról, hogy szedik össze az embereket. Ezért lehetôleg a hadianyagot, fegyvereket és a lôszerszállító vonatokat kerestük, és kéredzkedtünk fel rájuk, cigarettával, rummal, konzervvel vagy valami más dologgal lekenyerezve az ôröket. Nem volt nehéz a dolog, mert ezekkel a katonákkal senki sem törôdött, magukról kellett gondoskodniuk. Így aztán mindenre kaphatóak voltak. Megérkeztünk Párkányba: a Duna-híd a vízben. Hogy tudunk átjutni? Az ottani magyarok rémmeséket mondtak a szlovák partizánokról, akik a határt ôrizték. Okos tanácsukkal élve egyik sötét éjjel elkötöttünk egy csónakot. Evezôkkel meg minden mással hajtva igyekeztünk a magyar part felé. Épp a folyó közepén voltunk, amikor lövöldözni kezdtek utánunk, találat nélkül. Újra Magyarországon voltunk. Boldogan mentünk a magyar határôrsre. Azt hittük, kedves szeretettel fogadnak, ehelyett gorombán, lökdösve betereltek egy helyiségbe. Levetkôztettek, mindenünket elszedték, és tetvetlenítettek. A ruhánk a gôzben annyira összement, hogy alig lehetett ismét felhúzni, s a csizmáinkba is alig bírtunk visszabújni. Különbözô vádaskodó kérdés-felelet után elengedtek bennünket. Igen rossz benyomást keltett mindnyájunkban az új (vörös csillagokkal díszített katonasapkás) magyar demokratikus katonákkal való találkozás. Vonatunk egy nap alatt tette meg az Esztergom–Budapest távolságot. Kelenföldön úgy gondoltam, meglátogatom Lajos bátyámékat a pesti oldalon. El is kaptak az oroszok a Mancinál. Ez az egyetlen


49

pontonhíd volt a Dunán a két városrész között. Értesüléseim alapján tudtam a „málenkij robot”-ról, lestem a szökés lehetôségét. Egy deszkapalánk mellett bandukolva láttam, hogy a kerítés teteje egy ugrással elérhetô. A veszély hatalmas erôt adott, egy szökkenés – és már túl voltam a kerítésen. A lövöldözés akkor kezdôdött, amikor én már a másik telek végénél inaltam, a kerítéstôl nem is láttak. Nem lett hajtóvadászat belôle. Élményem hatására megváltoztattam tervemet, és irány Kanizsa. Kelenföldön feljutottam egy vonat tetejére, melyrôl a vasutasok azt mondták, hogy Székesfehérvárig biztosan elmegy. A vonattetôn való utazás teljesen elfogadott, kényelmes módja lett a háború utáni közlekedésnek. Ha valakinek testi dolga támadt, nem zavarta senki, elvégezte sürgôs szükségét. Galibát csak akkor okozott, ha a rosszirányú oldalszél visszavágta a terméket a vonat tetejére. Az ordítozás, felkavart kedélyek mindig hamarosan megnyugodtak. Székesfehérváron közölték, hogy Kanizsára csak másnap indul vonat. Egy rövid városi kirándulás után visszamentem az állomásra, kételkedtem az indulási idôben. A város gyalázatos állapotban volt. Három alkalommal cserélt gazdát a német és az orosz csapatok között. Mindenütt romok és szemét. Gyorsan lemondtam élelemszerzési terveimrôl. Ahogy visszatértem, gyanúm igazolódott, mert késô délután elindult a vonat Kanizsa felé, ahova másnap estefelé érkeztünk meg. Megállások, razziák késleltették az utat. Még utazás közben felismert egy vasutas, közölte velem, hogy ne menjek haza, a Templom téri házunkat bombatalálat érte a háború utolsó napjaiban. Mindenünk elpusztult, szüleim Édesapám testvérénél, Kati nénémnél találtak menedéket. Túlságosan edzett voltam lelkileg, hogy komolyabban megrázzon ez a hír. * Házunk lerombolásával boldog gyermekkorom is véget ért. Szüleim nagyon rossz állapotban voltak. Édesanyám súlyos idegösszeomlás miatt nem ismert meg. Egy hónapnak kellett eltelnie, mire kimondta: Bandikám! Édesapám sántikálva tudott csak járni a nyilasoktól elszenvedett talpalások miatt. Hát, ezeket bizony nagyon nehéz lélekkel tudtam elviselni. Jóformán semmink sem maradt. Házunkat a bomba lerombolta. Ami még volt, azt széthordták a katonák, a tolvajok. Ahogy fel voltam szerelve, katonaruhában, úgy jelentem meg az iskolában. Osztályunkból páran hiányoztak, akik a háborús események áldozatává váltak. Nagy meglepetésemre hét leányt láttam ülni a bal oldali padsorban. Ôk is tágra nyílt szemmel vizsgáltak, ahogy német mundérban beállítottam közéjük. Szikrai Feri bátyánk, osztályfônökünk örömmel üd-

50


vözölt, kijelölte a helyemet padtársammal, Horváth Árpi barátommal, közvetlenül a lányok mögé, tekintettel abszolút megbízhatóságunkra. Késôbbiekben ez az elhelyezés igen hasznosnak bizonyult. Tanáraink emberfölötti feladatot láttak el. A piarista iskola egyházi szellemmel átitatva, jól alkalmazta azokat a módszereket, amivel meg lehetett szelídíteni a háborús borzalmaktól elvadult, idejekorán férfivá érett kamaszokat. A szeretetet és a megértést hirdették, próbálták gyógyítani a háború okozta lelki sebeket. Megértô gondoskodásuk hatására csodálatos harmónia alakult fiúk és lányok között. Nem volt elkülönülés. Ez volt a gimnázium hetedik osztálya. Nekem körülbelül egy hónapig tartott, s gôzerôvel csak az érettségi tételek feldolgozásával töltöttük az idôt. Ebben az évben senki sem bukott meg, az elôzô évek átlagosztályzatát kaptuk a bizonyítványban. A tanulás napi munkája közben ártalmatlan idillek szövôdtek fiúk és lányok között. Baráti körök alakultak. Délutánonként, szombaton és vasárnap zsúrok Duciéknál, Klárikáéknál, akik zongorájukon felváltva szolgáltatták táncikálásainkhoz a kísérôdallamokat. Kialakultak a párok. Megkezdôdött a diákszerelmek idôszaka. Még kijárási tilalom volt. Este – meghatározott idô után – nem volt szabad az utcára menni. A táncikálások ideje viszont néha túllépte a megengedett idôhatárt. Ilyenkor jó volt az abszolút helyismeret, merre lehetett elkerülni a patrolokat (szovjet ôrjáratokat). Hol van olyan kerítés, amit nem nehéz átugrani, meg ilyenek. Közeledett május elseje. Illett a liblingeket virággal, szerenáddal köszönteni. A virágcsokrokat a kertekbôl – módjával megritkítva ôket –, a piarista rendház udvarából, családi házak kertjeibôl állítottuk össze. Elindultunk az érintett házak felé, fedve és rejtve, figyelve a patrolok esetleges mozgását. Csapatunk Horváth Árpiból, Labancz Bandiból, Bíró Ernôbôl, Bernáth Vikibôl, Sikabonyi Laciból és belôlem állt. A zenei kíséretet Apáti Lali cincogta a gitárjával. Szép kis csapatunk művészi attrakciója minden meglátogatottnál osztatlan sikert aratott, csak néha kellett a kerítéseken átugrálva eltűnni. A virággyűjtés alkalmát felhasználtuk egy gyalázatos leszámolásra is. A tanítási órák alatt sűrű levelezés folyt az urak és az érintett hölgyek között. Ezek a kis cédulák kézrôl kézre járva jutottak el a címzettekhez. Szegény hittantanárunk, kíváncsi ember lévén, vadászott a küldeményekre. Megszerezni azonban csak azt az egyet tudta, amire a „kíváncsi ember hamar meghal” mondást firkáltuk fel. Kegyetlen vadságunkra jellemzô ez, amit Szikrai Feri bácsi, kedvelt osztályfônökünk sem tudott teljesen kiirtani belôlünk. Hittantanárunk névcéduláját ajtajáról lelopva a WC-re ragasztottuk. Még ma is szégyellem gyalázatosságunkat, de akkor így akartuk megbosszulni a zaklatásokat. Az eset, a virágos udvar gyérítése, a névtáblacsere elég

Szarvasbikák, gépmadarak

Recommend Documents