Szabadság
Ünnep 5.
www.szabadsag.ro
2016. március 15., kedd
Nők az 1848–49-es magyar szabadságharcban A haza szolgálatából a nőknek is ki kellett venniük a részüket, de a hagyományosan elfogadott szerepkörökön belül, elsősorban otthon, a családban. Csány László kormánybiztos egy 1849-es rendeletében a következőképpen fogalmaz: a nők fegyveres szolgálat helyett „női foglalkozásokban, mi erejökhöz és nemökhöz méltó, mint például varrásban, mosásban és betegápolásban (…) tudnak seregeink mellett a honnak szolgálni.” A forradalom, a reformkor lelkesedése azonban a nőket is magával ragadta. Március 15-e évfordulóján most azokra a nőkre emlékezünk, akik ténylegesen a harcba mentek, fegyvert ragadtak, vagy férjüket követték a hadszíntérre, a politikusokra próbáltak nyomást gyakorolni, ifjakat neveltek forradalmi szellemben, ápoltak, harcra buzdítottak, vagy menekültek és aggodalmaskodtak: sok ismert és még több ismeretlen nőre.
NAGY BÉLA Az 1848–49-es magyar szabadságharcról való megemlékezések során egyáltalán, vagy csak nagyon ritkán esik szó a nők szerepéről illetve részvételéről a forradalmi eseményeken, annak ellenére, hogy közvetve vagy közvetlenül nagyon sokan közülük részesei voltak az akkori történéseknek. Természetszerűleg a legtöbbjük – a kor elvárásainak megfelelően – otthon, a hadba vonult férfiak helyett vezették a gazdaságot, nevelték a gyerekeket, gondozták az időseket. Mindemellett, ha szükség volt, ápolták a sebesülteket, kötszert vagy ruhát készítettek, dolgoztak a hadiüzemekben, így támogatva a háttérből a szabadságharc ügyét.
Forradalmi nevelés Főleg a műveltebb társadalmi rétegekből származó nők, akik már korábban is a reformok elkötelezett hívei voltak, a forradalom kitörését követően tevékeny és sok esetben igen hatékony támogatóivá váltak a szabadságharc ügyének. Ilyen értelemben elsősorban a két Zichy nővért, Antóniát és Karolinát kell megemlíteni, akik férjeiken, gróf Batthyány Lajoson, valamint gróf Károlyi Györgyön keresztül komoly hatást tudtak gyakorolni az arisztokrata politikusokra. Teleky Blanka grófnő és kolléganője, Leövey Klára tanítványaik nemzeti és forradalmi szellemben való nevelésével tűntek ki, amiért később több évnyi börtönbüntetésre ítélték mindkettőjüket. Igencsak fontos szerep jutott Kos-
suth Zsuzsannának, Kossuth Lajos húgának, aki, mint a tábori kórházak kinevezett „főápolónője” megszervezte az egész országot átfogó hadiápolást, sok esetben a hadsereg vezető tisztjeinek akarata ellenére. A szabadságharc leverése után kénytelen volt ő is Amerikába emigrálni, ahol fiatalon, 37 éves korában hunyt el. Igen nagy volt azoknak a nőknek a száma is, akik hátrahagyva otthonaikat, minden nehézség ellenére követték férjeiket, jegyeseiket a hadszínterekre. Ezek közül erdélyi viszonylatban talán a legismertebb a csángó-magyar Velcsuj Jusztina, aki férje, a híres ágyúöntő Gábor Áron oldalán végig jelen volt a háromszékiek szabadságharcában. Toldalaginé Bethlen Johanna pedig, hátrahagyva erdélyi otthonának kényelmét, vállalta a fárasztó és nem ritkán kockázatos utazásokat, csakhogy férje mellett lehessen. Kovács Lídiáról, a Bem csapatához átállt Zsigmond Jakab, Vilmos ezredbeli főhadnagy feleségéről feljegyezték, hogy a szemerjei csatában egy Gábor Áron öntötte ágyura felállva buzdította harcra a honvédeket. És persze ott voltak a kor hadászati gyakorlatának megfelelően a markotányos nők (egy századhoz 2-4 női kísérő tartozott), akik bár nem harcoltak, az ütközetek gyors helyzetváltozásainak következtében nem egyszer kerültek a harcok kellős közepébe.
Kolozsvár: feloszlatták a női katonai egységet Voltak azonban nem is kevesen olyan nők is, akik nem tud-
ták elfogadni a rájuk kiosztott szerepet, és komolyan véve a forradalom által meghirdetett „egyenlőség” elvét, jelentkeztek a sorozó bizottságoknál, felvételüket kérve a honvédségbe. Jó és nemes szándékuk azonban nem részesült méltó fogadtatásban, mert bár minden jelentkezőre szükség lett volna a harcban, az akkori magyar társadalom még nem volt elég érett ahhoz, hogy egyenlő elbírálásban részesítse az önként jelentkező férfiakat és nőket. Így aztán, amikor például Kolozsváron mintegy másfélszáz nő létrehozott egy külön katonai alakulatot, Csány László (1790–1849), Erdély teljhatalmú kormánybiztosa, aki később mártírhalált szenvedett, parancsban rendelte el a női katonai egység feloszlatását, úgy fogalmazva, hogy: „a haza nehéz napokon… a nők fegyveres szolgálatját el nem fogadhatja”.
Férfiruhában, férfi álnévvel Ilyen körülmények között azok a nők, akik mindenképp fegyveresen akarták kivenni részüket a szabadságharcban, kénytelenek voltak cselhez folyamodni, és férfiruhában, férfi álnév alatt jelentkeztek és léptek be a honvédség soraiba. Ezért aztán pontos számuk sem ismeretes. Sokuk kilétére soha nem derült fény, s azt sem lehet pontosan tudni, hányan haltak hősi halált és nyugszanak jeltelen sírokban. Néhányuk neve azonban fennmaradt az utókor számára is, mint például a vándorszínésznő Pfiffner Paulináé, aki Ligeti Kálmán néven szerzett magának dicsőséget és hadna-
gyi rangot, és aki a szabadságharc leverését követően, a megszégyenítést elkerülendő, önkezűleg vetett véget életének. Szintén ismert a honvédtizedes Viola Anna, aki nem kevesebb, mint 29 csatában vett részt. De megemlíthetjük a huszárhadnagyi rangig jutó Csizmárovits Mária nevét, Meggyesi Karola honvéd altisztet, Zoltán Istvánnét, aki Nagyenyedi Kiss Gyula néven harcolt az erdélyi ütközetekben, a Somogyi Endre név alatt harcoló Ninát, vagy az abrudbányai születésű Török Borbála nevű nőt, aki bátor és leleményes hírszerzőként tűnt ki, és a sort még lehetne folytatni. Mindannyiuk emlékére idézzük fel kissé bővebben, de a teljesség igénye nélkül, két, különösen híressé vált szabadságharcos nő életét, akikre, akárcsak harcostársaikra is, méltán lehetünk büszkék.
Bányai Júlia – Vízaknától Kairóig Vízakna, bár már a római korban a „Salinainferior” sóaknában folyó sóbányászatnak kö-
szönhetően ismert település volt, igazából az 1849. február elején itt lezajlott ütközetnek köszönhetően vált igazán közismertté. A vízaknai véres csata, amelyről Petőfi Sándor is megemlékezik a Négy nap dörgött az ágyú című versében, annak ellenére, hogy a Bem tábornok által vezetett magyar sereg vereségével ért véget, mégis – köszönhetően a honvédség hősies harcának és helytállásának a Puchner tábornok által vezetett osztrák túlerővel szemben – kitörölhetetlenül megmaradt a magyarság emlékezetében. Ebben a Nagyszebentől nem messze fekvő kis dél-erdélyi helységben született 25 évvel az említett híres ütközet előtt Bányai Júlia, az 1848–49-es magyar szabadságharc egyik legismertebb erdélyi honleánya. A szegény sóbányász családban született lány Splény bárónőnél volt cselédlány két és fél évig, majd mint vándorcirkuszi műlovarnő próbált magának jobb egzisztenciát teremteni. Társulatával eljutott Pestre is, ahol megismerkedett egy Sárossy Gyula nevű fiatal ügyvéddel, aki nem sokkal később aztán nőül is vette a szép és
Támogató a Romániai Magyar Demokrata Szövetség és a Communitas Alapítvány
Szabadság
6. Ünnep 2016. március 15., kedd
Bányai Júlia volt újból megélhetési lehetőség után nézni. Bécsbe utazott – ahová már házassága előtt is szándékában volt menni – és újból műlovarnőként próbált elhelyezkedni.
Hadnagyi rang, parancsnoki feladatok Nem sokáig maradt a császári fővárosban, mert egy hirtelen elhatározással 1848 végén otthagyta Bécset, férfiruhát öltött, és férje irataival önként jelentkezett Bem József seregébe honvédnek. A nagyváradi 21. honvédzászlóaljhoz került, mint egyszerű közlegény. Több ütközetben is részt vett, és bátor helytállásával, vakmerőségével csakhamar magára vonta nemcsak katonatársainak, hanem feletteseinek is a figyelmét. 1849. február 9-én ott találjuk a piski csatában, amely a Sztrigy folyón átívelő híd birtoklásáért folyt. A híd stratégiai fontosságát mi sem bizonyítja jobban, mint Bem tábornok híressé vált kijelentése, miszerint: „Ha elvész a híd, elvész Erdély”. A csata sok véráldozattal járt, de Bem győzelmével ért véget a Puchner Antal Szaniszló által vezetett osztrákok fölött. A csatában hősnőnk, Bányai Júlia, alias Sárossy Gyula is megsebesült. Egy ellenséges gránátszilánk a lábszárát érte, minek következtében másfél hónapig a nagyváradi korházban feküdt. Felépülése után visszatért csapatához, ahol őrmesteri ranggal jutalmazták hősiességét. Ezt követően a Zalatna mellett véghezvitt bátor cselekedetéért kapott elismerő dicséretet azután, hogy néhány honvéddel együtt sikerült feltartóztatnia és birtokba vennie egy 12 szekérből álló élelmiszer-utánpótlást szállító osztrák konvojt. Gyulafehérvár ostrománál azzal tűnt ki, hogy két katonatársával sikerült elfognia egy osztrák kémet, majd ártalmatlanná tennie a kém kiszabadításával próbálkozó ellenséges katonákat. A kézitusában Bányai Júlia mellét két szuronyszúrás is érte, és ezután már nehezen hihető, hogy továbbra is titokban tudta tartani valódi kilétét. Ettől függetlenül bátor tettéért hadnagyi rangfokozatot kapott, és nemsokára már parancsnoki feladatokkal is megbízták.
Nyílt titok, amely senkit nem zavart 1849. május 9-én I. Miklós cár kiáltványban közölte, hogy Ferenc József császár felkérésére fegyveres támadást intéznek a magyar honvédség ellen. Az Erdélyben gyors ütemben előrenyomuló oroszok elől, augusztus elején sor került Kolozsvár kiürítésére. A visszavonuló magyar csapatok soraiban ott találjuk Bányai Júlia hadnagyot is, aki azt a nem éppen könnyű megbízatást kapta, hogy egységével fedezze a Kolozsvárról Szászfenes irányába kivonuló csapatokat. Hősies kitartásával sikerült is feltartóztatnia a támadó kozákokat, és elegendő időt nyerni az ellátmányt és a tábor pénzét szállító szekerek biztonságos elmenekítéséhez. A kozák katonákkal vívott küzdelemben Bányai is megsebesült, de halottnak tettetve magát, egy közeli patakban fekve sikerült átvészelnie a napot, majd az éj leple alatt csapata után indult. Kerülő utakon, nagy erőfeszítések árán, sebesülése következtében bár legyengülten, de sikerült utolérnie csapattársait, akik nagy örömmel fogadták elesettnek hitt társukat. Vitézségéért főhadnaggyá léptették elő. Ekkor már nyílt titok volt, hogy Sárossy Gyula tulajdonképpen nő. Ez a tény már feletteseit sem zavarta, sőt, ezt kihasználva már hírszerzési feladatokkal is megbízták. Amikor egységével Zsibón tartózkodtak, parancsnokától azt az utasítást kapta, hogy az orosz csapatokat megkerülve próbáljon Déváig eljutni, és a magyar csapatok helyzetéről információkat gyűjteni. Újra női ruhába öltözve, találékonyságának és bátorságának köszönhetően sikerült Déváig jutnia, majd rövidesen visszatérnie csapatához. Sajnos a hír, amivel visszatért, miszerint a város védelmével megbízott Beke József vezette csapat augusztus 18-án kapitulált, arra késztették a Zsibónál állomásozó csapatok parancsnokát, Kazinczy Lajost, hogy augusztus 25-én, nem sokkal a világosi fegyverletétel után, beszüntetve a további ellenállást, letegye a fegyvert az oroszok előtt. De még mielőtt ez megtörtént, Bányai Júlia főhadnagyot századossá léptették elő sikeres akciója elismeréseként.
Emigrációban A szabadságharc leverése után Bányai Júliára is a kényszerű emigráció várt. Mint sokan mások, ő is követte Bem tábornokot Törökországba, ahol tevékenyen részt vett abban a szervezkedésben, amely nemzetközi segítségre számítva a szabadságharc újraindítását tűzte ki céljául. 1850 és 1853 között többször is visszatért Erdélybe, hozta-vitte a híreket, röplapokat és más forradalmi kiadványokat csempészett be az országba, tartotta a kapcsolatot a törökországi emigráció és a hazai ellenállási mozgalom között. Sajnos 1852-ben az osztrákok leleplezték, majd 1853-ra teljesen felszámolták a Makk József ezredes által vezetett magyarországi ellenállási mozgalmat, még mielőtt sikerült volna a szabadságharcot újraindítani. Bányai Júliának sikerült megmenekülnie az osztrák megtorlá-
sok elől, és elhagyta Magyarországot. Ismételten Törökországban talált menedékre, ahol nemsokára férjhez ment Matta Ede nagyváradi századoshoz. Mint érdekességet érdemes megemlíteni, hogy esküvőjükön a szultán császári biztosa, Ahmud bej volt a násznagyuk. Miután teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy a szabadságharc újraélesztésére nincs semmi remény, férjével együtt beutazták a török birodalom egy részét, majd végül Kairóban telepedtek le, ahol rövidesen megnyitották a Fáraóhoz címzett fogadójukat. Az itt megszálló vendégek révén, ha nem is teljes mértékben, de nagyjából napirenden voltak az otthoni történésekkel. Időközben a volt százados nőnek leánya született, akivel aztán 1866-ban a megenyhült magyarországi politikai helyzetet kihasználva, egy rövid látogatás erejéig még egyszer visszatért hazájába.
Lebstück Mária Szülőhelyéről sosem feledkezett meg, 1880-ban 50 forintot adományozott a vízaknai csata emlékére felállítandó honvéd emlékmű számára. (Az emlékművet csak halála után sikerült felállítani a több száz elesett honvéd nyughelyéül szolgáló, egyik elhagyatott tárna mellett. Az 1896. augusztus 10én felavatott márvány emlékművet 1920 után az új hatalom leromboltatta.) Utolsó csatájára 1883-ban került sor, de ekkor a szabadságharc 59 éves bátor hősnője a halállal szemben végérvényesen alul marad. Csontjai máig ismeretlen helyen valahol Kairóban váltak eggyé kényszerűségből választott második hazájának földjével.
Pfiffner Paulina december 25-én Győrben szolgálattételre jelentkezett a magyar forradalmárokhoz átállt német légiónál. A Görgey Artúr vezette felvidéki hadjáratban a tiroli vadászok tagjaként vett részt, és ott volt az 1849. február 5-én lezajlott branyiszkói ütközetben is. Nem sokkal később a kápolnai ütközetben (1849. Február 26-28) tanúsított magatartásáért – három osztrák üldözője közül kettővel puskával végzett, a harmadikot pedig megfutamította – Dembinszky altábornagy, aki tanúja volt az eseményeknek, hadnaggyá léptette elő. A 19. életévét még be nem töltött fiatal hadnagy a tavaszi hadjáratot a 9-es Miklós huszárezreddel harcolta végig.
Házasságkötés a harctéren 1949 áprilisában egysége azt a feladatot kapta, hogy egy jelentős lőszerrakományt szállító konvojt fedezzen Szolnoktól Komáromig. A feladat sikeres teljesítése után főhadnagyi rangot kapott. Az egyik csatában szerzett sebesülésének orvosi ellátása során fény derült női mivoltára. Görgey kémnek vélte, hadbíróság elé állíttatta, amely halálra ítélte. Életben maradását egy régi bécsi ismerősé-
nek, Jónák József tüzér őrnagynak köszönheti, aki Kossuth Lajoshoz folyamodott kegyelemért. Közbenjárását siker koronázta, Lebstück Máriával szemben ejtették a vádat, és főhadnagyi rangját is visszaadták. A bécsi ostrom idején már együtt harcolt megmentőjével, aki nemsokára meg is kérte a kezét, és még a harctéren, 1849 júliusában össze is házasodtak. Házasságuk nem tartott sokáig, a szabadságharc leverését követően mindkettőjüket elfogták, és az aradi várba szállították. Itt Jónák Józsefet halálra ítélték, de édesapjának, Jónák Venczelnek a közbenjárására a halálos ítéletet életfogytiglani szabadságvesztésre változtatták. Az újratárgyalás során Jónák József kérésére a hadbíróság a Lebstück Máriával kötött házasságát is felbontotta. Sorsát Mária sem kerülhette el, s bár áldott állapotban volt, továbbra is az aradi várban tartották fogva. Itt szülte meg Pál nevű fiát is, majd hat hónapi raboskodás után, a száműzetési ítéletet követően Zágrábba ment. Magyar szabadságharcos múltja miatt családja és környezete elég ellenségesen fogadta, ezért aztán rövidesen Győrbe költözött. Itt újra férjhez ment egy volt hadnagytársához, Pasche Gyula műfestőhöz. 1870-ben özvegyen maradt, és mint mosónő, elég nyomorúságos körülmények között élt fiával együtt. Miután az országos honvéd egylet nyugdíjat utalt ki számára, 1879-ben Újpestre költözött. Itt kereste fel aztán Jókai Mór, akinek sikerült lejegyeznie a volt szabadságharcos főhadnagy kalandos életét még annak 1892ben bekövetkezett halála előtt. A tiszteletére emelt síremlék ma is áll Újpesten a Megyeri-úti temetőben. Lebstück Mária élete ihlette Huszka Jenő zeneszerzőt a Mária főhadnagy című nagysikerű operett megkomponálására, amely több mint száz év eltelte után is gyakran kerül előadásra.
Lebstück Mária – Mária főhadnagy Zágrábban született 1830. augusztus 16-án egy gazdag kereskedő család lányaként. A félig horvát származású, kissé nehezen nevelhető, engedetlen leányt 13 éves korában szülei Bécsbe küldték a császári hadseregben szolgáló Balthasar Simunich nagybácsihoz, abban a reményben, hogy ott majd szigorúbb neveltetésben fog részesülni, mint a szülői háznál. Lázadó természetét a katona nagybácsi sem tudta megtörni, olyannyira nem, hogy a bécsi forradalom kitörésekor az elsők között csatlakozott a jogász csapathoz. Férfiruhában és rövidre vágott hajjal, Karl Lebstück néven részt vett a bécsi barikádharcokban, melyek során kisebb fejsérülést is szenvedett. A rövid életű bécsi forradalom leverése után Magyarországon keresett menedéket, de nemsokára újra férfiruhát öltött, és 1848.
ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR
csinos műlovarnőt. A március 15-én kitört pesti forradalom után nem sokkal a nemesi származású, de elszegényedett ifjú férj hirtelen meghalt, és az özvegyen maradt Júlia kénytelen
www.szabadsag.ro
Szabadság
Ünnep 7.
www.szabadsag.ro
2016. március 15., kedd
Szerettek, gyászoltak, kitartottak és nem felejtettek A nőkről, akik az 1848–49-es forradalom és szabadságharc vezérei mellett álltak
Csernovics Emília ZAY ÉVA
Egész életében gyászolt és nem felejtett „Szegény Emíliám! Éljen a haza!” – voltak az utolsó szavai Damjanich János tábornoknak, aki 1849. október 6-án nyolcadikként halt – törött lába és hatalmas termete miatt – rettenetes kínhalált a túl alacsonyra épített bitófán. Damjanich és Csernovics Emília házassága reménytelennek tűnő szerelem beteljesülése volt, amely csak két évig tarthatott. A férjéhez hasonlóan szerb származású Emília gyermek- és ifjúkorát Aradon töltötte. Anyja, Bosnyák Zsófia ellenezte a nála 15 évvel idősebb századossal való házasságot, a tiszt kicsapongó, költekező életmódja miatt. A pár végül 1845-ben jegyezte el egymást, de a katonaságtól várt házassági engedély késlekedése miatt csak 1847 augusztusában kelhettek egybe. Házasságkötésüket követően a férj Temesvárra kérte áthelyezését, itt rendezkedtek be. Damjanich hadosztályparancsnoka későbbi hóhéra, Haynau volt, aki többször vendégeskedett a házaspárnál. Damjanich szerb származása ellenére is büszke volt magyarságára. 1848 áprilisában kiállt a magyar alkotmányos átalakulás mellett, ezért Haynau büntetésből az itáliai harctérre vezényelte. A lobbanékony természetű, kemény katona gyengéd leveleket írt otthon maradt fiatal feleségének, többek között ilyen sorokkal: „Nyugodj meg jó Lélek, én igen jól vagyok, nem mindenki hal meg, aki a harctérre megy és tudod, hogy nékem százhúsz évig kell élnem! ...”; „Vigasztalódjál és őrizd meg drága egészségedet annak a számára, aki valóban csak benned és véled él, és aki forró szerelemmel csókol s örökké marad a te Janid”. A tábornok törött lába miatt ágyban fekve várta az aradi fogságban az ítéletet. Felesége nem maradt el tőle, látogatta, ételt, vörösbort, ruhát, könyveket küldött neki. A kivégzés előtt papírra vetett imájában a tábornok így fohászkodott: „Mindenség ura! Hozzád fohászkodom! Te erősítettél engem a nőmtől való elválás borzasztó óráiban, adj erőt
Immár 168 esztendeje virradt fel az a március 15-e, amikor útjukra indultak a magyar forradalom és szabadságharc eszméi. Történetének e kiemelkedő napja mellett a magyarság 1867-től évről évre őrzi és ápolja azoknak a tábornokoknak az emlékét is, akik meghatározó szerepet játszottak a szabadságharcban, és akiket Aradon kivégeztek, mert az osztrák hadsereg korábbi tisztjeiként a magyar ügy szolgálatába álltak. Erős, kemény, elszánt katonák, vezérek voltak a tábornokok, többségük férj, apa, vőlegény is. Ilyenképpen a szabadságharchoz és vezetőinek történetéhez szervesen hozzátartoznak azok a megözvegyült nők is, akiket az osztrák önkény még sokáig zaklatott, de akiknek többsége egész életében képviselte a férjeik által felvállalt eszméket és értékeket. A kíméletlen megtorlás folytán elkötelezett szerelmek, boldog házasságok foszlottak szét, a hátrahagyott özvegyek történetei a ragaszkodás, a kitartás nem mindennapi példái.
továbbra is, hogy a kemény próbát: a becstelen, gyalázatos halált erősen és mint férfiú állhassam ki. (…) Oltalmazd meg Mindenható az én különben is szerencsétlen hazámat a további veszedelemtől! (…) Adj erőt, óh Atyám az én szegény Emíliámnak, hogy beválthassa nékem adott ígéretét, hogy sorsát hitének erejével fogja elviselni.” A kivégzett Damjanich testét volt esküvői tanújuk, Csernovics Péter szerezte meg a hóhértól és temette el saját birtokán. Emília soha nem ment többé férjhez, haláláig gyászolta szerelmét, és nem felejtett... Az aradi katasztrófa után egy ideig teljesen elzárkózva élt a világtól. Egyik barátnője, gróf Wenckheim Józsefné és annak férje ragadta ki gyásza magányából, akik rábeszélték, hogy tartson velük külföldi útjukon. Ettől kezdve új hivatást keresett magának: már az önkényuralom idején megkezdte a hasonló sorsú asszonyok és a honvéd árvák vigasztalását és segítését. Gróf Batthyány Lajosné Zichy Antóniával együtt megalapította a Magyar Gazdaasszonyok Egyesületét, árvaházat nyitottak. Jótékonysági szervezetük elhíresült, a kiegyezés után maga Erzsébet királyné is felkereste, de a két alapító özvegy nem jelent meg a fogadásán. A kiegyezést követően Emília barátai biztatására kérvényezte, hogy az állam térítse meg neki értékes kelengyéjét, amelyet férje kivégzése után az osztrák katonaság eltulajdonított, de nem járt sikerrel. Ivánka Imre volt honvédtiszt egy alkalommal azt ajánlotta neki, menjen el Ferenc Józsefhez egy térdhajtásra, és teljesítik kérését. A javaslatot hallva Emília egyszerűen hátat fordított és szó nélkül távozott. Kossuth Lajos Torinóból többször küldte üdvözletét Damjanichnénak, aki ezt mindig megköszönte, de soha sem üzent vissza semmit. Kossuth halála előtt nem sokkal is üzent, hogy látogassa meg, de meghalt, mire Damjanichné rászánta magát az utazásra. 1894-ben Kossuth holttestét hazahozták és a Nemzeti Múzeumban ravatalozták fel. „Este az üres teremben, ahová letették, egy fekete ruhás nő jelent meg. A múzeumi őr személyesen vezette Damjanichnét a koporsóhoz. Emília néhány percig moz-
dulatlanul állt a tetem mellett magába mélyedve.”
Az oltártól a táborba, majd a siralomházba Dessewffy Arisztid tábornok első felesége unokahúga, Újházy Antónia (1824–1847) volt. 1842ben házasodtak össze, a fiatal feleség azonban tüdővészes lett, és rendre eltemették öt gyermeküket is. Dessewffy 1847-ben Velencébe vitte gyógyulni feleségét, aki azonban ott elhunyt. A férj mindvégig megőrizte az evőeszközt, amellyel – mint írta – „Tonim mindig étkezett”, felesége karóráját és néhány bútorát. Kivégzése előtt írt búcsúlevelében ezeket a tárgyakat második feleségére hagyta. 1849 júniusában ugyanis Dessewffy Arisztid eljegyezte a jernyefalvi születésű Szinyei Merse Emmát, aki Eperjesen lakott, Dessewffy pedig éppen ott állomásozott. Az eljegyzés egyik résztvevője így emlékezett vissza az eseményre: „A kisasszony, mintegy 26-28 éves, egyike volt a megye legszebb hölgyeinek. Deli termet, szabályos vonások, világos gesztenyeszín haj, fehér arcbőr s nyájas és vidám társalgás meghódították a vitéz katonát. A vőlegény a megyeházán vacsorát adott, másnap pedig a czeméthei fürdőben táncmulatságot rendezett, amelyre tiszttársai s barátai közül is többeket, ezek között engem is meghívott. De íme, talán még csengett fülünkben a zene, mikor az ellenség közeledtének hírére Eperjest kiüríteni kellett.” Az orosz sereg közeledtének hírére a tábornok Pestre hívta a Szinyei családot, és július 5-én, az azóta lebontott lipótvárosi plébániatemplomban (a mai Szent István Bazilika helyén) feleségül vette Emmát. Az oltártól a tábornok azonnal visszaindult a táborba. A temesvári csata és a déli hadsereg felbomlása után Törökországba akart menekülni, de Liechtenstein herceg biztatására letette a fegyvert az osztrákok előtt. A herceg kegyelemmel kecsegtette, és Dessewffy nem akart elszakadni ifjú feleségétől. Liechtenstein valóban közbenjárt érte, de Haynau csak azt értette kegyelem alatt, hogy a tábornoknak nem az akasztófán kellett meghalnia, hanem agyonlőtték.
Szinyei Merse Emma
Házasságkötésüket követően Dessewffy Arisztid legközelebb csak 1849 szeptemberében, az osztrákok foglyaként, aradi cellájában láthatta viszont feleségét, aki élelmet hozott neki, mivel a foglyoknak az ételt is többnyire nélkülözniük kellett; Dessewffy mindent megosztott bajtársaival. A siralomházban megkérte a szintén ott raboskodó Máriássy János ezredest, viselje gondját feleségének. Máriássyt később szintén halálraítélték, de aztán 18 évi vasban töltendő várfogságra módosították ítéletét. A honvédtiszt 1856-ban szabadult, és Szepes vármegyei birtokára, Harasztra vonult vissza gazdálkodni. Egy évvel később beváltotta bajtársának tett ígéretét, elvette feleségül Emmát, aki végül 1871-ben hunyt el. A gazdag örmény családból származó Kiss Ernő tábornok a halotti anyakönyvben nőtlen férfiként szerepel, de valójában özvegyként halt meg. Két felnőtt leánya maradt, akik apjuk halálakor már férjnél voltak. Ismertek az apának a fogságból nekik írt levelei, amelyekben, mint üzente, „megadta magát” Isten akaratának. A lányok, Auguszta és Róza a tábornok fiatalkori élettársától, Turák Annától születtek, 1887-ben törvényesítette őket Ferenc József a kivégzett tábornok leszármazottaiként. Édesapjuk miatt sokáig megfigyelés alatt álltak. Augusztát még a temesvári várba is bezárták egy rövid időre, és a korona elrejtéséről faggatták, amelyről nyilván semmit sem tudott. A tábornok hites felesége Szentgyörgyi Horváth Krisztina volt, akivel 1825. július 26-án ismerkedett meg egy bálon, amelyet Krisztina édesapja rendezett Balatonfüreden; ez volt az elhíresült füredi Anna-bálok elődje. Ő már nem érte meg a szabadságharcot; 1827-ben, közös gyermekük, Ernesztina születésekor meghalt. A kislány szintén elhunyt, még fiatal gyerekkorában.
A szabadságharcba, majd a halálba is elkísérte A horvát katonacsaládba született Knezić Károly az egri 34. gyalogezredben való szolgálata idején ismerte meg és jegyezte el, a jegygyűrűjébe vésett dátum
szerint 1842. július 14-én az egri születésű, 23 éves Kapitány Katalint, a hazafias érzelmű Kapitány Mihály szenátor szép, lelkes leányát. Két év múlva házasodtak össze az egri főszékesegyházban, és két lányuk született: Olga 1845-ben, majd két évvel később Irén. Knezićné nagyon szerette férjét, rendkívül ragaszkodott hozzá, olyannyira, hogy többször elkísérte a szabadságharc alatt is. Leiningen tábornok az ő intrikái miatt jegyezte meg naplójában, hogy „nem kell asszony a haditáborban.” Minden alkalmat kihasznált férje meglátogatására aradi fogsága alatt is. Nem számított azonban a végzetes kimenetelű ítéletre, és szeptember végén visszatért Egerbe a szüret idejére, így kivégzése előtt már nem találkozhatott férjével. Knezić búcsúlevele nem ismert, pedig kétséget kizárólag írt, és a jegygyűrűjét is elküldte feleségének. Utolsó útján Isten bocsánatáért, „nejének és két leánykájának égi oltalmáért” imádkozott. Férje kivégzését követően Katalin is rövidesen meghalt. Elhunytának pontos ideje nem ismert, egy családi forrás szerint, „szegény asszony, mikor meghallotta urának gyászos végét, összeesett és meghalt szívszélhűdésben.” Egy másik forrás szerint megőrült, és 1853-ban halt meg. Gyermekeik mindenestre árvák lettek. Egy rokonuk, Kálló Tivadar poroszlói földbirtokos lett a gyámjuk, és Bartakovics egri érsek is gondoskodott róluk. Az egri Grőber testvérek vették őket feleségül. Az édesapjuk vitézségét bizonyító II. osztályú érdemrend az idősebbik leánynak, a III. osztályú a fiatalabbiknak maradt emlékül.
A haldokló Edgár áriája a szépséges, imádott Luciának Láhner György felesége, Lucia Conchetti (1821–1895) olasz származású volt, a lombardiai Milánóban született. Láhner itáliai katonai szolgálata idején ismerkedett meg a rendkívüli szépségű lánnyal, akit 1839 novemberében a milánói San Alessandro templomban vett feleségül. Házasságkötésükkor Láhner 44, felesége 18 éves volt. Később
Szabadság
8. Ünnep 2016. március 15., kedd
Schmidt Emma
www.szabadsag.ro egy leányuk született. Lucia, olasz származása ellenére, vagy épp amiatt lelkes támogatója volt a forradalmi eseményeknek. Fogságba került férjét már az első napoktól látogatta, és nemcsak urát látta el, hanem éhező társait is. Schweidel tábornok így vall erről: „Nyomban ezután az ő jó felesége, valóságos őrangyal, hozott nekem egy üveg magyarádi bort és három szál kolbászt, nagyon jól esett, szívből jövő köszönettel adóztam érte.” Lucia október 5-én Damjanichnéval, Lázárnéval és Vécseynével együtt a börtönben tudta meg a rettenetes hírt. Damjanichné szemtanúja volt a borzasztó búcsúnak, amikor Láhner György elvált feleségétől és ötéves gyermekétől. Lucia lelkileg összetörve Damjanichné kocsiján távozott kislányával. A tábornok felesége távozása után fuvoláján Donizetti Lammermoori Luciájából a haldokló Edgár búcsúáriáját játszotta. Lucia leányával egy ideig Aradon maradt, Damjanichné édesanyjánál kapott szállást, aztán Makón lakott a Návay családnál, és többször megszállt régi barátai, Splényék budai villájában is. Előfordult, hogy nevével visszaéltek, ajándékokat csaltak ki jóhiszemű emberektől. Lucia élete második felében visszaköltözött Olaszországba, de sokáig levelezett még magyar barátaival. 1895. augusztus 12-én Collecampigliban halt meg, a masnagói temetőben hantolták el. A temetőt azonban néhány éve felszámolták, és a vértanú tábornok özvegyének sírját nem sikerült megmenteni.
Élete végéig őrizte férje s a szabadságharc emlékét
Paulina Kakowska
Reviczky Mária Az összeállítás történeti adatai Hernády
Zsolt történész háttéranyagára alapoznak, amelyet a szabadságharc mártírjai özvegyeinek sorsával foglalkozó 2015-ös szabadtéri kiállításra készített, és amelynek adatai elérhetőek az oktober6.kormany.hu honlapon.
Lázár Vilmos 1844 augusztusában vette feleségül a nagyrozvágyi születésű báró Reviczky Máriát (1812–1873) a királyhelmeci Szentlélek templomban. Felesége, aki öt évvel idősebb volt nála, Halassy József özvegye volt, és három gyermekét, Szerencset, Bélát és Madelaine-t hozta magával új házasságába, akiket Lázár sajátjaiként nevelt. A szabadságharc alatt Mária néhány alkalommal meg is látogatta férjét a táborban. Lázárt a harc befejeztével először Temesvárott őrizték, ekkor már vele volt asszonya. Utána Aradra is elkísérte, és amint csak engedélyt kapott rá, látogatta: „Összegörnyedtem mélyen égető fájdalmamban, szememből könnyek perdültek ki. El voltam választva a világtól, s ami nekem e világon legkedvesebb, nőmtől” – írta naplójában a tábornok. Lázár Vilmos október 5-én este két fájdalmasan gyönyörű búcsúlevélben mondott istenhozzádot szeretett feleségének és gyerekeinek. „Szeretném beléd lehelleni utolsó sóhajásom – de az úgyis meg fog történni. (...) én pedig szellemképp körül foglak lebegni mindenhol! Légy nyugodt, és élj boldogul örök szerelmemben” – írta. Gyűrűjét, szivartárcáját és evőeszközét küldte emlékbe Máriának. A kivégzőosztag előtt a tábornok valóban úgy halt meg, ahogy megírta feleségének: „Én Istenem, szegény nőm!” – voltak az utolsói szavai. Felesége belebetegedett férje kivégzésébe, akinek a gyóntatópapja kézbesítette küldeményeit és utolsó levelét. A feleség a sírástól olvasni sem tudott, ezért a férj búcsúsorait a pap olvasta fel neki. „A szenvedések elkábítottak, megbénítottak. Alig vagyok képes gondolataimat összeszedni” – írta Lázárné négy nappal később sógornőjének. Aradi nagynénje, Kotzó Károlyné segítségével megkísérelte megszerezni férje holttestét, de nem sikerült. 1850 tavaszán ismét eredménytelenül próbálkozott. Mária élete végéig ápolta és őrizte férje és a szabadságharc emlékét. A kiegyezés után azt írták róla: „Noha az idők és az emberek azóta nagyot változtak, ő, a vértanú özvegye mindig híven, ernyedetlenül ápolta lelkében a lángoló honszeretetet”. 1873. január 9-én halt meg, a korabeli híradás szerint „látogatáson volt vejénél, Székely Imrénél, mi-
dőn tüdőszélhűdés véget vetett rövid betegség után viszontagságos életének”. A Kerepesi temetőben nyugszik, arcvonásait a sírját díszítő dombormű is őrzi.
„Egy halni induló imájának különleges áldása van” A hesseni származású LeiningenWesterburg Károly gróf 1845. november 3-án, a bécsi belvárosi evangélikus templomban vette feleségül az akkor 18 éves Sissány Elízt (1827–1898). A törökbecsei születésű, görögkeleti vallású Elíz egy gazdag család legfiatalabb lánya volt, 26 éves férje pedig házasságuk révén magyar birtokossá vált, ami érzelmeit, cselekedeteit is befolyásolta: a szabadságharc kitörésekor a magyar ügy mellett esküdött fel, ellentétben testvéreivel és a Temesvárt védő unokatestvérével. Aradi fogságában csak feleségéért és két gyermekükért, Erzsébetért és Árminért aggódott. Búcsúlevele gyönyörű szerelmi vallomás „egyetlen, utolsó leheletemig szeretett Lizá”-jához: „Szívesen, ó, mily szívesen éltem volna, hisz megvolt mindenem, ami boldoggá teszi az életet, olyan boldog voltam a veled való házasságban, amilyen csak lehet az ember. (…) Még egyszer köszönet hű szerelmedért, mindenért, amit értem tettél” – írta Leiningen, aki bízott abban is, hogy „egy halni induló imájának és áldásának különleges ereje van”. Leiningenné nem volt Aradon férje fogva tartása és kivégzése alatt, egy hónappal később, a tábornokot az utolsó útjára kísérő lelkésztől értesült részletesen hős ura utolsó perceiről. A szabadságharc után az özvegy kérésére Barabás Miklós átfestette Leiningen 1844-es, császári tisztként ábrázolt képét. A megújult festményen a vértanú vörös, honvéd tábornoki egyenruhában áll, mellén a Magyar Katonai Érdemrend II. osztályú kitüntetésével. A kivégzés után öt évvel, 1854-ben Elíz újra férjhez ment, Leiningen barátjához és bajtársához, gróf Bethlen Józsefhez. Négy gyermekük született, az 1870-es évek végén Temesváron laktak. 1896-ban második férje is elhunyt. Elíz 1898 nyarát még Visegrádon töltötte, ahol Görgei Artúr is élt, aki többször meglátogatta kedvenc tisztje, Leiningen özvegyét. Az idős hölgy 1896 novemberében halt meg. Egy korabeli újságcikk szerint „az öreg úrnőt sokan ismerték a fővárosban, de kevesen tudták, hogy Leiningen özvegye”. Holttestét Kolozsvárra szállították.
Menyasszony fekete fátyollal Nagysándor József tábornoknak felesége még nem, de eljegyzett menyasszonya volt, Schmidt Emma. A szabadságharc idején engedélyt kértek a házasságkötésre az esztergomi érseki hivataltól, ugyanis Emma a tábornok első unokahúga volt, testvérének, Nagysándor Johannának a leánya. Bár az engedélyt megkapták, az események már nem tették lehetővé, hogy egybekelhessenek. A tábornok már aradi fogsága kezdetén a halálra készült, nem reménykedett a kegyelemben. Sógorához írt egyik levelében menyasszonyának is üzent: „Emma, drága lányka, bocsáss meg nekem! – Szándékom – hogy jövődről gondoskodjam, jó volt – és hogy a kivitelbe hiba csúszott, arról végképp nem én tehetek.” Emmának szánt búcsúlevelében azt írta: „mindent elvesztettem, csak irántad való végtelen, határtalan szeretetemet nem – ez a legmélyebb, legszentebb érzés, amit valaha éreztem, és ez el fog kísérni a sírba.” Emlékül egy hajfürtöt, egy fésűt és egy inggombot küldött menyasszonyának, és visszaküldte a jegygyűrűt és az egyházi esketési engedélyt. Schmidt Emmát Barabás Miklós megfestette közvetlenül a kivégzés
után. A fehér ruhás, fekete fátylas lány babérkoszorút tart a kezében, a háttérben a vértanú tábornok katonai kabátja és győzelmeinek egyik helyszíne, a budai vár látható. Emma a megtorlást követően viszszavonultan élt 1853-ig, majd férjhez ment Klauzál Gáborhoz, a Batthyánykormány miniszteréhez, akitől három gyermeke is született: Emma, Gábor és Mária. A beteges Klauzál valósággal új erőre kapott Emma mellett; Tétényben mintagazdaságot vezetett, 1861-ben és 1865-ben Szeged város követeként támogatta Deák politikáját. Emma, aki vezetéknevét időközben Kovácsra magyarosította, férje 1866-ban bekövetkezett halála után néhány évre Drezdába költözött, ahol lányait taníttatta. Hazatérve visszavonultan élt, továbbra is gyermekeinek szentelve életét, majd 1898-ban halt meg.
Volt honvédtisztek kísérték a sokat szenvedett nő koporsóját Az osztrák származású Poeltenberg Ernő lovag 1840 decemberében vette feleségül Galíciában, a tarnopoli jezsuita templomban Paulina Kakowskát (1822– 1874), aki ekkor 18 éves volt. Házasságukból három gyermek született. A szabadságharc előtt és alatt a család Bécsben lakott, Poeltenberg szüleinél. Poeltenberg, bár kezdetben nem akart részt venni ezredével a magyarországi eseményekben, és kérvényezte az Itáliába vezénylését, később már nem hagyta el az ügyet, hiába kérte levélben a felesége, hogy távozzon a magyar honvédségből. 1848 augusztusában látták egymást utoljára. Az aradi börtönben a tábornok csak családja miatt aggódott, várva várta, hogy találkozhasson „imádott Pauline”jával. Leveleiben soha nem írta meg nekik a valóságot a rossz börtönállapotokról. „Ezerszer és ezerszer gondolok rátok mindennap, kedveseim, az én jó gyermekeimre” – írta. Felesége Bécsben könyörgött kegyelemért különböző szinteken férjének, még Ferenc Józsefhez is kérvényt írt. Október elején akarta meglátogatni férjét, de erre végül nem volt lehetőségük. Október 5-én a tábornok ezt írta: „Gondolatban szorosan magamhoz ölellek mindnyájatokat, téged és a kedves gyerekeket!” Utolsó soraiban arra biztatta feleségét, menjen újra férjhez, „legyen még boldog”. Paulina élete végéig gyászolta. Egy korabeli tudósítás arról számolt be, hogy Poeltenberg „derék özvegye még a mai napig is gyászruhát visel, mi a nemes arcvonásokkal bíró szép matróna hófehér hajával sajátságos ellentétben vagy inkább jól illő összhangzásban áll.” Az özvegy Pesten lakott, nyaranta gyakran lehetett látni a budai Császárfürdőben. Különben visszavonulva élt, életét gyermekei nevelésének szentelte. Egyszer hallatott magáról, amikor a bécsi világkiállításra egy gyöngyből fűzött asztalterítőt készített, melynek mindenki a csodájára járt. Három gyermekük közül Lipót hadnagy lett, 1862-ben azonban megölte magát. Ilona lányuk Fackh Guidóhoz, Poeltenberg egykori segédtisztjéhez ment feleségül, Guidó fiuk erdészeti tanácsos lett. Paulina 1874 novemberében hunyt el, 52 éves korában. A korabeli sajtóhír szerint a Kerepesi temetőben való búcsúztatásán „Krivácsy József volt ezredes felhívására volt honvédtisztek is kísérték a koporsót, amelyben egy sokat szenvedett nő lelt öröknyugalmat”.
„A legboldogabb embernek tarthattam magam…” A német családba született Schweidel József Galíciában ismerkedett meg a lengyel Domicella Bilinskával (1804–1888).
Szabadság
Ünnep 9.
www.szabadsag.ro 1827. február 25-én esküdtek örök hűséget egymásnak a lembergi Szent András templomban. Első gyermekük, Adalbert már a következő évben megszületett, és 1844-ben – apja nyomdokain – hadapródként belépett a 4. huszárezredbe. Fennmaradt naplója, amelyben részletesen beszámol fogsága viszontagságairól feleségének. Schweidel József boldog házasságban élt „Domicájával”, összesen öt gyermeket neveltek. Naplójában a tábornok felidézi a kedves emléket, amikor 1829 őszén feleségével és elsőszülött kisfiával Máriaradnán járt: „Szeptember 8. A boldogságos Szűz Mária napján, (…) éppen húsz éve alázatos áhítattal, forrón imádkoztam Domicával, Máriával és Alberttal Jézus dicsőséges anyjához, hogy bensőséges és hű szeretetben kötött frigyünkre a mindenható Isten áldását kérve, kegyeit elnyerhessük. Isten végtelen bölcsessége és az ő akaratára való hagyatkozásunkat ekkor is, később is, minden mértékben felül gazdagon megjutalmazta, mert ami hitvesemet és gyermekeimet illeti, mindig a legboldogabb embernek tarthattam magam”. Férj és feleség az aradi börtönben már nem találkozhattak, mert Domicella a gyerekekkel Pesten volt. Itt próbált – megaláztatások sorát elviselve – kegyelmet kérni férjének, persze eredménytelenül. A tábornok a fogság megpróbáltatásaival nemigen törődött, családjáért aggódott. Mint írta, életét átgondolva, „szeretett feleségének boldoggá tételét tartotta legfontosabb, egyetlen céljának”. Köszönetet mondott neki „hűséges szerelméért, ragaszkodásáért”, sőt halálát is felajánlotta szeretteiért: „Bárcsak halálom lenne az engesztelés mindenki másért; bárcsak én lennék egyedül, aki az enyémek kis vétkeiért vérével fizet; s ebből virágzana ki az enyémek java és üdve!” Imája fia esetében teljesült, hiszen Adalbert fia szintén Aradon raboskodott Világos után, de ő kiszabadult. Sőt Haynau felajánlotta neki, hogy nevére veszi, amit azonban a fiú visszautasított. Domicella a kivégzés után is Pesten élt családjával. Az 1850-es években a császári titkosrendőrség megfigyelés alatt tartotta. Tejgazdaságot vezetett, ezzel sikerült gyermekei megélhetését biztosítania. Özvegytársaival együtt minden évben szentmisét mondatott vértanú férjeikért. 1888. március 23-án halt meg, a Kerepesi temetőben helyezték örök nyugalomra, fiát később mellé temették.
Kitartó szerelemben és elkötelezettségben Vécsey Károly gróf házassági anyakönyve a mai napig nem került elő, így törvényes bizonyíték nincs arra, hogy valóban feleségül vette szerelmét, egy francia mérnök lányát, Duffaud Karolinát (1815–1900), akivel 1848-ban ismerkedett meg. Karolina első férje Hesse János állami számadó, zsombolyai földbirtokos volt, akitől egy Gizella nevű lánya is született. Károly és Karolina szerelme kitartó volt: amikor Vécseyt megbízták, hogy az V. hadtest foglalja el Aradot, majd Temesvárt, Karolina a sereggel tartott. Nemcsak Karolina, családja is elkötelezett volt a magyar szabadságharc ügye mellett: három fivére harcolt a honvédseregben, egyikük hősi halált halt. Vécsey végül 1849. június 9-én kérvényezte Horváth Mihály vallás- és közoktatásügyi minisztertől, adjon engedélyt Karolina korábbi házasságának felbontására. Egy szemtanú visszaemlékezése szerint 1849 nyarán egy este Soborsinban „gróf Vécsey tábornok, talán érezve sorsát, melynek elébe ment, megesküdött szeretőjével.” A tábornok maga is nős embernek vallotta magát Aradon a hadbíróság
2016. március 15., kedd előtt, és október hatodikán, a kivégzés előtt írt levelében feleségétől búcsúzott: „...utolsó leheletem, Lina, hogy odaát egy jobb életben bizonyosan újra egyesülünk. Isten veled, jó lélek; és bocsáss meg mindazért a fájdalomért, amit talán akaratlanul is okoztam neked; csókollak, csókolom kedves lányomat – lányodat – Gizellát. Isten veled. Szerencsétlen Károlyod.” Vécseyt, akinek apja lovassági tábornok volt, és fiát megtagadva kérvényezte, hogy vegyék el kamarási tisztségét, utolsóként akasztották fel. Később az apa állítólag megőrült. Karolina egy barátnője segítségével megszerezte férje tetemét, és titokban eltemette. Élete végéig gyászolta. Az önkényuralom idején sokat nélkülözött, zaklatták, és birtokait is elkobozták. 1897-ig Aradon lakott, majd Temesvárra költözött. A kiegyezés után a magyar kormány nyugdíjat biztosított neki, de csak több évtizedes pereskedést követően, a vértanú halála után 50 évvel ismerte el jogait, és kaphatta vissza birtokait. Vécseyné visszaköltözött zsombolyai birtokára, és egy évvel később, 1900. október 18-án ott halt meg: „a hatfogatú gyászkocsit két oldalt az agg honvédek kísérték, utána pedig gyászba borult leánya ment a rokonság közt.” Aulich Lajos és Török Ignác tábornokok agglegényként várták Aradon az ítéletet. Lenkey János tábornokot halotti anyakönyve ugyan házas embernek nevezte, de valójában nem volt felesége. Őt nem végezték ki, mert a hadbírósági vizsgálat alatt kitört rajta az elmebaj. 1850 februárjáig szörnyű körülmények között tengődött cellájában, majd szétzúzta fejét börtönablaka rácsain. Ormai (Auffenberg) Norbert ezredest már 1849. augusztus 22-én, Hauk Lajos alezredest 1850. február 19-én akasztották fel. Kazinczy Lajos ezredest 1849. október 25-én lőtték agyon. Az osztrák származású Hauk Lajost felesége, Anna Ruthner gyászolta, akit 1836 májusában vett feleségül. Kossuth szárnysegédjének, Ormai (Auffenberg) Norbert ezredesnek a neje Rozsváry (Kornhofer) Vilma volt, akivel 1849. május 27-én esküdött meg a kolozsvári Farkas utcai templomban. Érdekes részlet, hogy a menyasszony a házassági anyakönyv szerint 18 éves volt és már elvált nő. Nem élvezhették sokáig a házaséletet, ugyanis Ormai az elsők között került Haynau fogságába Aradon. Augusztus 22-én rögtönítélő bíróság elé állíttatta és még aznap kivégeztette, még arra sem volt lehetősége, hogy elbúcsúzzon fiatal feleségétől. Kazinczy Lajos ezredes, a nyelvújító Kazinczy Ferenc fia mindössze 29 éves volt, amikor kivégezték. Egy Fáni nevű ifjúkori szerelméről tudni, akiről 1840-ben gyakran írt édesanyjának: „Igen nemes teremtés ő, ismerd meg őt, jó anyám: örömet fogsz lelni benne. Ti ketten vagytok nekem a legkedvesebbek, különben senkim sincs a földön.” Aradi fogsága idején édesanyja már nem élt, búcsúlevele nem ismert. Az osztrák rendőrség testvéreit zaklatta sokáig.
Batthyány két hölgye A vértanú tábornokokra és hátrahagyott szeretteikre emlékezve nem feledkezhetünk meg az 1849. október 6-án kivégzett Batthyány Lajos grófról. Az első magyar miniszterelnököt két nővér, a feleség és a szerető, Zichy Antónia és Zichy Karolina gyászolta évtizedekig. Antónia kétségkívül sokat szenvedett férje és húga hűtlensége miatt, de az utolsó percig kitartott férje oldalán, és így emlékezett vissza arra a néhány pillanatra, amikor utoljára találkozhattak: „szerettem volna ott nála maradni, és vele együtt meghalni”. Nem tudni, hogy az önkényuralom alatt emigrációba kényszerült, majd visszavonultan élő nővérek milyen kapcsolatot tartottak később egymással, de
az tény, hogy a szeretett férfiért mindent megtettek – annak életében és halála után egyaránt, és mindketten… Zichy Antónia 18 éves sem volt, amikor egy törökországi utazáson megismerte távoli rokonát, Batthyány Lajost, aki nem sokkal útrakelése előtt határozta el, hogy felhagy korábbi könnyelmű életmódjával. 1834 decemberében házasodtak össze, és Batthyány ikervári kastélyába költöztek. Zichy Karolina Károlyi György grófhoz ment férjhez, ugyancsak 18 évesen. Batthyánynénak, vagy ahogy a társaságban szólították, Tony-nak az ebédjei, estélyei a főúri ellenzéki élet fontos helyszíneivé váltak. A két nővér sok hívet toborzott az ellenzéknek, jelentős mértékben meghatározták Batthyány Lajos politikai karrierjének alakulását. Zichy Antónia az országgyűlés üléstermében, a karzatról is képes volt befolyásolni a hangulatot: az ellenzéki beszédek után tapsot kezdeményezett, a felszólalni kívánó konzervatív politikusoknak pedig kezét az ajkára téve jelezte, hogy ha ott akarnak lenni az estélyén, jobb, ha hallgatnak – írja Nyáry Krisztián a Batthyány Lajos két hölgyéről írott cikkében (index.hu). Batthyány és sógornőjének szerelmi viszonya az 1840-es évek elején kezdődött, nagy valószínűséggel közös gyermekük is volt. A miniszterelnök még 1849. január 8-án is a sógornőjénél töltötte az éjszakát, itt is tartóztatták le és vitték el a fogságba, ahonnan már nem volt többé kiút. A nővérek kapcsolata nem volt mindennapi, hiszen testvérek, vetélytársak, és egy közös ügy elkötelezettjei is voltak; A házaspár október 5-én együtt töltött utolsó búcsúperceit nem másnak, mint Zichy Karolinának sikerült – Haynau tudta nélkül– kieszközölnie a budai katonai parancsnoknál. Együtt kellett megakadályozniuk, hogy a kivégzett Batthyányt tömegsírba temessék. Nem mindennapi megoldással, titokban vitették a pesti ferencesek templomába. A családi legenda úgy tartja, Zichy Karolina megátkozta Ferenc Józsefet, hogy ő is hasonló módon veszítse el majd legszeretettebb családtagjait… Antónia arra készült, hogy megöli Haynaut, majd öngyilkos lesz. Végül gyermekeivel a temetés után elhagyta Magyarországot, Svájcba költözött. Bár a magyar emigráció kiemelkedő alakjai látogatták, a politikai szervezkedésben szándékosan nem vett részt. Karolina 1850-ben vonult emigrációba és vált végleg külön férjétől. Genfben, majd Velencében, Vicenzában és Genovában élt. Nővérével ellentétben, részesévé vált az emigráció politikai életének, Klapka Györggyel, a komáromi vár korábbi parancsnokával élettársi viszonyban volt az 1860-as évek elejéig. Karolina csak férje halála után, 1882ben tért vissza Magyarországra. A mai Parádsasváron egyik fia kastélyában élt, 1903-ban halt meg, 85 éves korában. Antónia 1856-ban tért vissza Magyarországra, családi örökségéből kisebb kastélyt vásárolt Dákán, de a hatóságok által elkobzott óriási vagyonából férje akaratának megfelelően nem kért viszsza semmit az osztrák államtól. Folyamatosan gyászruhát viselt, a passzív ellenállás élő jelképévé vált. Nézetein a kiegyezés után sem változtatott: 1867. június 8-án, Ferenc József magyar királlyá való koronázásának estéjén palotájának ablaksorai sötétek maradtak. A magyar nemzeti ellenállás korszakának utolsó nagy eseménye Batthyány 1870-ben megszervezett, ünnepélyes újratemetése volt. Zichy Antónia soha nem fogadta el, hogy a férjét kivégeztető Ferenc Józsefből szeretett király lett. Amikor fia, Batthyány Elemér gróf megismerkedett Erzsébet királyné unokahúgával, Marie Louise von Wallersee bárónővel, és feleségül akarta venni, azt írta neki: „A gyilkos családba nem nősülünk!”. 1888-ban halt meg, a pákozdi csata 40. évfordulóján. Utolsó kívánságát teljesítve, férje búcsúlevelével együtt temették el.
Domicella Bilinska
Zichy Antónia
Zichy Karolina
Rozsváry (Kornhofer) Vilma
