Szabadság? Egyenlőség? Testvériség?

Regőczi Gergely

Szabadság? Egyenlőség? Testvériség?… Romantikus bűnügyi novella

Budapest - Miskolc 2002. - 2008.



Regőczi Gergely: Szabadság? Egyenlőség? Testvériség?...



Mottó: „Wenn uns gar nichts mehr zusammenhält, Verlöscht vielleicht Das letzte Licht der Welt…” (Részlet egy német nyelvű dalból)

Az Ihletőnek Regőczi Gergely: Szabadság? Egyenlőség? Testvériség?… Romantikus bűnügyi novella.© A mű adatai: Ötlet: Budapest, 2001. 12. 07. Novella írásának kezdete: Budapest, 2001. 12. 22. Elkészültének időpontja: v1.00 : Miskolc, 2002. 01. 01. v1.02 : Budapest, 2002. 01. 28. v1.12 : Budapest, 2002. 02. 05. v1.15 : Budapest, 2008. 07. 09. Szavak száma: 16.251 Karakterek száma szóközök nélkül: 99.365 Karakterek száma szóközökkel: 115.463 Ajánlás, előszó és köszönetnyilvánítás: Ezt a novellát egyik hajdani barátomnak, egy kedves lánynak címeztem. Kissé talán túlzottan elragadtattam magam, és tolakodó, bizalmaskodó módon szőttem bele Őt a történetbe. De azzal mentem magam, hogy a mai világban az álmodozás az egyetlen lehetősége az embernek, ahol tényleg minden vágya beteljesülhet, s a fantáziálás megszínesíti az életet. Azt természetesen nem kívántam Neki sosem, hogy mindazok a szörnyűségek megtörténjenek Vele, melyeket az irományomban vizionáltam, csak azt, hogy találjon valakit, aki tényleg annyira szeretné, hogy tűzbe menne, és kútba ugrana Érte, ahogy le is írtam. Meg kell említenem egy másik nagyon-nagyon jó lánybarátomat is, aki sokat segített abban, hogy a történet bizonyos jellemzői, főleg a filozófiai fejtegetések, elérjék jelenlegi, még biztosan korántsem tökéletes, de a saját képességeimből létrehozhatónál mindenféleképpen magasabb színvonalukat. Hálával tartozom azoknak az előttem ismeretlen művészeknek is, akiknek alkotásom gyönyörű borítóképeit köszönhetem. Néhány további megjegyzés: A Kedves Olvasónak feltűnhet, hogy soha nem történtek meg a novellában leírt események. Ez egyrészt annak tudható be, hogy amikor írtam, 2003 még jövő időnek számított, másrészt novellámban a valós elemeket szándékosan kevertem a fantázia termékeivel, méghozzá olyan kombinációban, hogy legjobban megfeleljenek életszemléletemnek, mely a szeretetet, illetve a segítőkészséget pártolja, s elítéli a túlzott önzést, harácsolást, valamint a vérre menő konkurenciaharcokat. Remélem, hogy sikerül legalább egy kicsit elgondolkodtatnom a Kedves Olvasót! Jó szórakozást kíván: Regőczi Gergely, a szerző

1






Kattanás jelezte, hogy a magnószalag lejárt. A homályos szobában egy férfi fejhallgatóval a fülén görnyedt műszerei fölé. Borostás arcára mosolyt varázsolt az elégedettség, szemei élénken csillogtak. Annyira feszülten figyelt eddig, hogy elfeledkezett meggyújtott cigarettájáról is, ami így csutkáig égett a hamutálban. De ez a csöppnyi bosszúság nem tudta beárnyékolni felhőtlen örömét. Gyermeki izgalommal nyomta meg a „visszacsévélés” gombot, és alig győzte kivárni, míg magnója a legelejére tekeri a szalagot. Újfent lejátszotta a felvételt. - Uraim! Ismét eljött az idő, hogy összegezzük az elmúlt évek eredményeit, és új javaslatokat fogadjunk el a jövőt illetően – mondta egy mélyen zengő, rekedtes, de erélyes hang. - Doktor Hentes, ha már így felvetette a témát, mi lenne, ha rögtön meg is osztaná velünk saját észrevételeit? – érdeklődött valaki más. - Nos, rendben. Mint bizonyára emlékeznek, tavalyelőtt jó nagy port kavart a Fekete Angyal néven ismertté vált ápolónőnk esete, aki „szánalomból” átsegített több „menthetetlen” beteget a másvilágra – több felől kuncogás hallatszott. – Jó választás volt, hogy rávertük az egész balhét… - Igen, eddigi leghatásosabb húzásunkkal Kórházszövetségünk megszabadult összes ellenfelétől, mindenkitől, aki gyanakvással figyelte az összejátszásunkat – vágott közbe egy női hang. - Akiket közülük bármilyen csekély panasszal is behoztak hozzánk kezelésre, valahogy mindig exitáltak – hangsúlyozta gúnyos iróniával a latin szakszót egyikük. Nevetés követte kijelentését. – Hahaha, így kell eltenni láb alól az ellenlábasokat… - Nemhiába lett titkos társaságunk ilyen hatalmas, lappang itt némi tudás és kreativitás – dicsérte burkoltan saját magát Hentes doktor. – Száz százalékosan sikerült megtévesztenünk a nyomozó hatóságokat és a bíróságot. - Sőt még a „Fekete Angyalkánkat” is, aki elvitte helyettünk a balhét. Direkt mindig oda osztottuk be szolgálatra, ahol a mérgezett infúzióval „táplált” pácienseink is feküdtek. Sikerült pszichikai nyomás gyakorlásával megtörnünk. A végén már maga is elhitte, hogy ő a felelős a halálesetekért, annyira összezavartuk – emlékezett egy újabb résztvevő. - Nézzük pozitívan a dolgot! Ő önként vállalta, hogy feláldozza magát a többség, azaz a mi jólétünkért. Dicséretes altruizmus! – a végén már elröhögte magát. - Ráadásul a gyanús haláleseteknek még így is csak csekély töredékére derült fény, amiről még elhihető, hogy egyetlen ember követte el őket. - Aztán ott voltak a tavalyi év szervkereskedelmi és drogügyletei is, melyek jó pénzt hoztak… - Nos, igen. Bizonyára mindenki belátta, hogy sikeresek voltunk – szakította félbe az önelégült csevelyt Hentes doktor hangja. – De még fontosabb az, hogy sikeresek is legyünk. Ehhez viszont a jelenleginél több pénzre van szükségünk. Sokkal többre. - Így igaz! Félbe kellett szakítanom a kastélyom építtetését, mert anyagi gondjaim merültek fel – értett egyet a nő. Helyeslő moraj futott végig a hallgatóság sorain. - Konkrét elképzelése is van? - Persze. Azért választottak engem vezetőjükké, mert mindig megragadom a kínálkozó alkalmat – jelentette ki öntelten Hentes. – Azt fogjuk tenni, hogy elsikkasztunk pár milliárdnyi költségvetési pénzt. - Hogyan?! Ennyi pénz hiányára ezer százalék, hogy fény derülne! – hördült fel egy férfi. – Nem akarok sittre kerülni. - Kérem, befejezhetném az okfejtésem? – Doktor Hentes hangja megkeményedett, rosszallást fejezett ki. - I-igen…

2






- Természetesen megint a háttérből fogjuk irányítani az eseményeket, mint a Fekete Angyal esetében is. Csupán találnunk kell valakit, aki kellően megbízható és szorgalmas ahhoz, hogy megalapozottan kinevezzük a legnagyobb kórház Pénzügyi és Számviteli Osztályának élére, majd teljhatalommal ruházzuk fel. Egy ideig hagyjuk, hogy minden menjen a maga rendjén, aztán hirtelen akcióba lépünk. Egyik este behatolunk az osztályvezető irodájába, és saját számítógépéről, saját „titkos” kódjai segítségével több hatalmas összeget átutaltatunk a kórház számlájáról különféle más számlákra, ahonnan több állomás közbeiktatásával svájci bankszámláinkra érkezne az összeg. Persze nem hagyhatunk nyomokat magunk után. Sem az irodában, és lehetőleg a számítógépben is minél kevesebbet. Az osztályvezetőnek egészen addig nem tűnhet fel a dolog, amíg el nem rendelünk egy vizsgálatot, melynek során szépen le is buktatjuk. És még valami. A Művelet éjszakáján valamilyen ürüggyel el kell csalni őt a kórházba, hogy ne legyen alibije. A kórházban persze láthatja őt a portás, az ügyeletes orvosok, viszont minket nem… - Hogy ön mindenre gondol! – álmélkodtak többen is. - Ez természetes. A részleteket a konkrét akcióban résztvevőkkel fogom közölni. Tehát már csak egyetlen dolgunk van hátra… - Ki kell választanunk újabb áldozatunkat… - Volna egy javaslatom – erre mindenki elcsendesedett. – Dolgozik nálunk egy kis adminisztrátorcsaj. Roppant becsületes, szorgalmas, és a néha a rabszolgaságra emlékeztető munkafeltételek ellenére is kitart mellettünk. Ezen kívül tipikusan megfelel baleknak. Tudomásom szerint nincs egyetlen befolyásos ismerőse sem… Megérdemli, hogy „előléptessék” – nevetés harsant fel. - Tökéletes… Holnap hozzá is fogunk az előkészületekhez, hamarosan nem lesz több pénzügyi problémánk… Most már akár neki is láthatnánk az ünnepi vacso… A szalag lejárt, néhány másodpercnyi sercegés után ismét kikapcsolt a magnó. A borostás férfi előretekerte a kazettát, betett egy üreset is „Bizonyíték 2003. 03. 01. szombat” felirattal, és elindította az átjátszást. Amíg a másolás folyt, boldogan hátradőlt karosszékében, és nagyot nyújtózkodott. Élvezettel szívott el egy szál cigarettát. Amint elkészült a sokszorosítási művelet, két külön zsebébe süllyesztette a kazettákat, lehallgató berendezéseit kis bőröndjébe csomagolta, majd sietősen elhagyta az elfüggönyözött ablakú, olcsó hotelszobát. Az utcát, a járdákat letaposott hó borította, a ballonkabátba burkolózó férfi fázósan összehúzta magát, lassan átfagyó keze görcsösen szorongatta a bőrönd fogantyúját, miközben hosszú léptekkel távolodott a tetthely környékéről. Metszően fújt a hideg esti szél, csillagok hunyorogtak a tiszta égbolton. Bár már március volt, az időjárás inkább januárra emlékeztette az embert. A távozó pasas az utca végén megállt, és hátrafordult. Az elhagyott hotellal szemközt állt egy magas kerítéssel körülvett villa. Előtte hosszú sorban parkoltak a Mercedesek, Audik, BMW-k, illetve más hasonlóan márkás és költséges luxusjárművek. Elmosolyodott, majd hátat fordított a kikémlelt találkozó helyszínének, és végérvényesen maga mögött hagyta a területet. Beszállt a néhány utcával arrébb parkírozó régi Ford Taunus-ába, beindította a motort, gázt adott, és elhajtott. „Ekkora mázlit! Most aztán tényleg nem hagyott cserben a szimatom! – elmélkedett vezetés közben Végh Béla, az egykori titkosügynök, jelenleg alkalmi munkákból élő privátdetektív. – Egész életemre bőségesen elláthatom magam pénzzel, ha ezeket megzsarolom. Sőt! – töprengett elmélyülten. – Mindemellett még azt is elérhetem, hogy végül mégis az igazság győzedelmeskedjen. Először értékesítek egy kazettát a dokiknak, aztán amint megnyugodtak, hogy nincs már ellenük bizonyíték, eladok még egy-egy szalagot a Fekete Angyal és a kinevezendő pénzügyi osztályvezető hozzátartozóinak, hogy tisztára moshassák őket. Tripla haszon, tökéletes eredmény és nyugodt megelégedettségben eltölthető „nyugdíjas évek”. Amire mindig is vágytam!” – fejezte be gondolatmenetét.

3






Ezzel egy időben be is állt rozzant kis családi házának udvarára, majd bement otthonába, hogy egy jó ital társaságában további másolatokat készítsen felvételéről, melyeket az épület nehezen hozzáférhető részein jól el is rejtett. Amint ezzel megvolt, elégedetten hajtotta álomra fejét. „Jövő héten már multimilliomos leszek…” … 2003. március 3.: Hétfő este egy fiatal srác megkísérelt minden tehetségéből és türelméből kitelőt megtenni annak érdekében, hogy emberi fogyasztásra is alkalmas vacsorát készítsen barátnője számára. „Ma sem fog korán hazaérni az én drágám. Eléggé elfajult világban élünk, egyre többet kell dolgozni egyre kisebb értékű pénzmennyiségért. Lassan a szegényes ételmennyiségen kívül semmire sem lesz elég a fizetésünk, és még minket is kilakoltatnak, mint annyi más családot, akik nem tudják fizetni a közüzemi díjakat – megborzongott a hideg aluljárókban való éjszakázások gondolatára. – Remélem, ez nem következik be, és tényleg javulni fog a helyzet, mint ahogy a hatalmon lévő Párt azt a választási kampányában ígérte… Na, már csak szépen meg kell teríteni, és minden készen is áll!” – vélekedett. Megszólalt a csengő, és Zsolt már ugrott is, hogy ajtót nyisson. A nyílásban egy boldogságtól sugárzó arcú, vidáman mosolygó, magas, karcsú, barna hajú és szemű, szemüveges lányt pillantott meg. Mint mindig, elragadtatást tükröző tekintete végigsiklott rajta, visszamosolygott, s csak ezután szólalt meg: - Kriszta! Rózsaszirmocskám! Már nagyon vártalak! - Szia! Örülök, hogy örülsz nekem! – azzal egy puszit ajándékozott a fiúnak. - Olyan rejtélyes a mosolyod! Történt valami? – érdeklődött a srác. - Úgy is lehet mondani, mindjárt elmesélek mindent! – közben beljebb lépett, és a szobába benézve azonnal szemet szúrt neki a megterített asztal, és a rajta hangulatosan pislákoló gyertya, mely derengő fénnyel szórta be az egyébként sötét helyiséget. A háttérből csendes, megnyugtató zene szólt, talán Mike Oldfield lehetett. – Honnan tudtad, hogy ma ünnepelni fogunk? – nézett döbbenten barátjára. - Én… nem tudok semmit… csak kedveskedni akartam, hiszen számomra minden alkalom felér egy ünneppel, amikor találkozunk – vágta ki magát. - Akkor is furcsa egybeesés… – a lány leült az asztalhoz. – Ugyanis pont ma léptettek elő. Nagyon meglepett a dolog, először el sem akartam hinni. - Ez csodás! Már épp ideje volt! Te dolgozol ott a legtöbbet, és ezt eddig nem túlzottan ismerték el. Egyébként mi lett belőled? - A Pénzügyi Osztály vezetője. Zsolt egyik ámulatból esett a másikba, néhány percig megszólalni sem tudott, csak merengő tekintettel bámulta a vele szemben ülő tündérlányt. - Elég nagyot ugrottál a ranglétrán. Kicsit fura dolog – jegyezte meg végül. - Pont ezért mondtam én is, hogy alig bírtam elhinni. Nem tudom, miért pont engem választottak. - Mindenesetre megérdemelted, gratulálok! Végre már mások is meglátták a benned rejlő értékeket! – biztató mosolyt küldött Kriszta felé. – Hát, ez aztán a metamorfózis, igazi nagy hal lett az én aranyos mókuskámból! – humorizált. - Ugyan, csak a munkaköröm változott meg, de attól még ugyanaz az ember maradtam! - Ez az én nagy szerencsém! Így vagy tökéletes! – bókolt a fiú. A vacsora elfogyasztása közben Zsolti alaposan kikérdezte a lányt, és vele együtt örült az őt ért különleges szerencsének. Étkezés után a „romok” eltakarítása következett, majd – mivel már igencsak későre járt – aktuálissá vált az éjszakai pihenés.

4






Kriszta befészkelte magát az ágyba, szorosan odabújt Zsolti mellé, a fárasztó nap után szinte azonnal el is aludt. A fiú egy ideig még ébren elmélkedett, a mellette halkan szuszogó bájos leányra esett pillantása, megsimogatta haját, és belélegezte annak élvezetes illatát. Ettől teljesen elérzékenyült. „Ő számomra az a fix pont, mely megnyugvást és biztonságérzetet nyújt nekem ebben a zaklatott világban, ahol a munkahelyi stressztől kezdve az időhiányig minden ellenem van. Biztos pont… mely értelmet ad az életemnek…” – s további ehhez hasonló kellemes gondolatfoszlányok kíséretében merült bele az álomvilág csendesen fodrozódó, holdvilágtól sejtelmesen csillogó tavába. Mi mást is hozhatott volna számára az álom ezek után, mint egyik korábbi közös élményük emlékének felelevenítését. Még a téli hónapokban volt, amikor az egyik hétvégén kimentek a hegyekbe kirándulni. A nap sugarai szikráztak a vastag hótakarón, de ahhoz mégsem volt elég meleg, hogy a tájat borító fehér lepel olvadásnak indulhasson. A fiatal pár kézen fogva baktatott felfelé, még kesztyűiken keresztül is érezték egymás kezeinek szeretetet sugárzó melegét, gyengéd szorítását. Maguk mögött szánkót húztak, hiába múltak már el jócskán húszévesek, mégis kedvet kaptak egy kis „gyerekes” szórakozáshoz. Hamarosan felértek egy megfelelő domb tetejére, ahol sokan mások is a szánkózás szenvedélyének hódoltak. Zsolt és Kriszta egymás mögött foglaltak helyet járművükön, majd lendületet adva annak, lesiklottak a domboldalon. - Fentről nem látszott ilyen meredeknek! Vááhééjj! – ordította hátra Zsolt. Már igencsak sebesen száguldottak, amikor egy hóbucka került elébük, melyet hasztalan próbáltak kikerülni, így felugrattak rajta, és több métert a levegőóceánban úszva tettek meg. A buckán megbillenő szánkó önállósítva magát, kirepült a fiatalok alól, így azok a hóba csapódtak be, de mindezt vidáman fogták fel, nevetve hemperegtek egymás mellé, és továbbra is a hóban fekve ölelték át, majd csókolták meg egymást. Idáig tartott az álom. Zsolti még reggel felébredve is ezeken az emlékképeken meditált: „Az ember életét mennyire megszínesíti a szórakozás, kikapcsolódás, főleg, ha nem egyedül kell csinálnia! A bennünk lakozó gyermeki lelkület teszi lehetővé azt, hogy ne egyszerű éjjel-nappal dolgozó fásult robotok legyünk, hanem élvezni tudjuk mindazokat a dolgokat is, melyeknek semmi közük sincs a karrierhez, pénzhez, megélhetéshez. Eléggé unalmas személy lehet az, akiből teljesen kiveszett a gyermek. Ha pedig végképp nincs idő a szórakozáshoz, akkor az álmodozás, fantázia siet segítségünkre, hogy ideig-óráig eltakarja a hétköznapok szürkeségét.” Kriszta orrát kellemes illatfelhő simogatta meg, erre szemeit is felnyitotta, és elmosolyodott. - Mióta szokás nálunk az, hogy ágyba kapom a reggelit? - Az első napod Nagyfőnökként teljen is egy Nagyfőnökhöz méltóan! – viccelődött a srác. – Drágám! – tette még hozzá. Búcsúcsókkal váltak el, amikor hajnali hétkor mindkettejüknek el kellett indulniuk dolgozni. … 2003. március 10., hétfő: Eltelt egy hét. Zsoltit a telefon berregése zavarta meg halk zeneszó mellett történő elmélyült olvasásában. Pont egy különösen érdekes résznél járt David C. Korten: Tőkés társaságok világuralma című könyvében. A modern kori rabszolgaság fogalmát tárgyalta a szerző. Lényegében sok ember önként kényszerül éhbérért dolgozni, mert örülnie kell, hogy egyáltalán talál bármiféle munkát is, és ha túlzottan lázongana, csak azt érné el, hogy

5






kirúgnák, és valamelyik még nyomorúságosabb helyzetben lévő munkanélküli foglalná el helyette szíves-örömest a megüresedett állást. „Hát igen, a mi helyzetünk sem különbözött ettől sokban. Talán csak annyiban, hogy a puszta éhbérnél néhány árnyalatnyival azért még többet kaptunk. Mióta Krisztát előléptették, némileg javult a helyzet. Még mindig ugyanolyan sokat dolgoztatják, de legalább már megkapja a túlórapénzt is ezért. Azelőtt tényleg csak az osztályvezető „két szép szeméért” – a felidézett személy kinézetének gondolatára is felfordult a gyomra. – kellett ott maradnia hosszú órákon át a rendes munkaidő letöltése után is. No igen, a vezetőség ügyel rá, hogy minél kevesebbet kelljen kiadnia a kasszából…” – futott át agyán, miközben letette a könyvet, és a telefonig sétált. Felvette a kagylót. - Szia, drágám! – csendült fel a műszerből Kriszta hangja. - Szia! - Van egy rossz hírem… - Ne kímélj! - Már majdnem hazaértem, amikor kaptam egy telefont, hogy sürgősen vissza kell mennem a Kórházba egy igazgatósági megbeszélésre. - Pedig már… elmúlt nyolc óra is! – nézett Zsolt az órájára. – Ez a munkakör még az előzőnél is jobban ki fog készíteni! - Nem hiszem, hogy tévednél… – ismerte be a lány is enervált hangon. – De muszáj kibírni. Kell a pénz! - Hát jó… Légy erős és kitartó! Várni foglak! – búcsúzott el a fiú beletörődéssel a hangjában. - Szia! Megpróbálok sietni! – azzal a vonal megszakadt. „Szegénykém… – sóhajtott fel Zsolt, majd gondolatai visszatértek a könyvben taglaltakra, és a srác megkísérelte szavakba foglalni saját véleményét. – Mi is a munka értelme, célja ebben a világban? … A munka célja kettős: A munka során keletkeznek azok a javak, melyek egyáltalán lehetővé teszik a túlélést biológiai értelemben; másrészt a munka, főleg, ha nem leljük benne különösebb örömünket, kontraszthatást biztosít az élet más területeihez viszonyítva. Ugyanúgy, ahogy csúnyaság nélkül nem lehetne a szépet meghatározni, csak a kötelesség és szükségszerűség tudatának felismerésével élvezhető igazán a szabadság. Ellentétpárok nélkül minden átlagos, valószínűleg unalmas volna. De ha az embernek túl sokat kell dolgoznia, annyit, hogy már a jó esetben kedvelt, szívesen végzett munkába is belefárad, akkor ő csak az élet árnyoldalait „élvezheti”. Az is elszomorít a mai világban, hogy rengeteg a munkanélküli, akiknek még kajára is alig futja, így szerintem nem gyakran jut eszükbe, hogy szellemüket csiszolgassák. Sokan inkább épp az ellentétét választják ennek: alkoholmámorba menekülnek. Azok közül pedig, akiknek van munkájuk, nagyon sokan halálra vannak dolgoztatva, így még akkor se maradna túl sok erejük és idejük a szabadság élvezetére, harmonikus emberi kapcsolatokra, ha jól keresnének. A pénz önmagában nem boldogíthat, csak segédeszköz lehet a boldogsághoz… Én még örülhetek is. Igaz, hogy nincs se sok időm, se sok pénzem, de legalább annyira telik belőle, hogy néha jól fel tudjam dühíteni magam a világ igazságtalanságain, mint például egy ilyen globalizációt kritizáló könyv olvasása közben. Sovány vigasz, hogy én legalább tudni fogom azt, hogy mibe fog belepusztulni az emberi civilizáció és talán az egész bolygó, ha nem történik valami gyors és radikális változás az emberek világszemléletében. Főként a vezető pozícióban lévőkében. Az ideális világban mindenkinek lenne lehetőleg alkotó, kreatív munkája is, pénze is, ideje is. Ma az emberi értékek sorra vesznek el, de ez nem is csoda, hogyha megpróbálnak minket lélek nélküli, éhbérért dolgozó robotokká alacsonyítani, megkísérlik megszüntetni a kultúrát, és legfőbb eszménnyé tenni az úgynevezett „karriert”. Az emberek egy része apatikus depresszióba esik, és közönyössé válik; más részük a káros szenvedélyek mámorába menekül;

6






megint mások gondolatban ellenkeznek, mint jómagam; vannak, akik küzdenek a javulásért, csak túl kevesen; és vannak, akiknek így a legjobb. Ez utóbbiak sincsenek sokan, de vagyonaik, pozícióik révén az egész világ felett uralkodhatnak. A munkának eszköznek kellene lennie az élet értelmének eléréséhez, nem pedig magának az élet értelmének! De ha az élet csak és kizárólag munkából állna, és semmi többől a létfenntartásnál, fiziológiai igények kielégítésénél, akkor nem lenne értelme. Robotolni a robotok is tudnak! Nem szabad kizárólag a hatékonyságra törekedni, mert pont az az egyéniség, ami túlmutat a puszta hatékonyságon, több, más annál. És emberek, személyiségek az egyéniségtől leszünk. Szükség van magasabb rendű célokra is, mint a család, barátok, művészet, szórakozás, egyedi dolgok alkotása, önzetlen segítségnyújtás, szabad idő a filozofálgatásra… mindarra, aminek nem sok köze van a kizárólagos célszerűséghez, mégis elengedhetetlen az ember lelki harmóniájának, elégedettségének megteremtéséhez.” … 2003. március 17., hétfő: Végh Béla gyönyörködve nézte, simogatta, becézgette a banki értesítőt, melyen éppen az szerepelt, hogy százmillióval nőtt számlaegyenlege. „Ez eddig oké, hamarosan beindulhat az akció második fázisa. A Fekete Angyal családját már értesítettem, de még meg kell várnom, amíg nyilvánosságra kerül, hogy pontosan melyik kórház melyik munkatársát húzták csőbe. Hiszen én akkor járok a legjobban, ha egyszerre tudom mindkét társaságnak eladni a bizonyítékokat. Dupla pénzért, természetesen…” … Doktor Hentes, villájának dolgozószobájában, épp testőrségének tartott eligazítást: - Nem tűröm a zsarolást! – üvöltött a gorillákra. – Hogyan lehetséges az, hogy kihallgattak minket, he? – váltott cinikus hangnembe. – Amikor azért vettelek fel titeket, hogy kiküszöböljétek az ilyen apró kellemetlenségeknek még csak a lehetőségét is. Nem kell félni, úgyis ti fogjátok megbánni ezt a hanyagságot… Hacsak… nem teszitek jóvá! – morfondírozott. – Nos, intézzétek el egyszer s mindenkorra azt a faszit, a pénzt pedig szerezzétek vissza! Hiánytalanul! – sziszegte Hentes. - Igenis! – harsogták a megszeppent alkalmazottak. … Kriszta az irodájában ült a számítógép előtt, és jelentéseket írt, amikor kopogtatás nélkül berontottak hozzá. Felpillantva egyenruhás rendőrök és civilben lévő nyomozók garmadáját észrevételezhette. A behatolók, meg sem várva a meglepett női arcról leolvasható kérdést, máris intézkedtek. - Kisasszony! Önt sikkasztás és okirat-hamisítás alapos gyanújának vádjával őrizetbe vesszük. A kollégám fogja ismertetni a jogait – szögezte le ellentmondást nem tűrő hangon egyikük. Közben már kattant is a bilincs a lány kezein, aki a döbbenettől szóhoz sem tudott jutni. Tehetetlenül hagyta, hogy elvezessék, betuszkolják a rendőrautóba, és visító szirénákkal elszállítsák egy bizalomgerjesztőnek semmiképp sem nevezhető helyre. Csak mire megérkeztek, sikerült annyira összeszednie magát, hogy némi ellenállást tanúsítson. - Csak tessék előrefáradni! – udvariaskodott vele merő gúnyból és megvetésből az egyik rendőr. – A kihallgató-tiszt már várja önt. - Előbb telefonálni akarok. Ügyvéd nélkül nem mondok semmit!

7






- És kit akar felhívni? – érdeklődött az egyik tiszt, arcán a beavatottak vigyorával. - A főnökömet – közölte Kriszta. – Neki vannak jó ügyvédei. - Minek? Hiszen pont ő jelentette fel magát… - Hát Hentes volt… Mit vétettem én ellene? – motyogta magába roskadtan a lány. – Akkor a barátomat hívom fel, vezessenek a telefonhoz! – követelte immár határozottan. … 2003. március 18., kedd: Zsolt egész éjszaka nem tudott aludni a szörnyű hír hallatán. A telefonhívás fogadása után azonnal nyomozni kezdett valami ügyvéd után, de a kései időpontban már senkit sem talált az irodákban. Azt pedig a rendőrség nem közölte vele, hogy hol tartják fogva kedvesét, így nem tudott személyesen ott lenni vele. Reggel a kialvatlanságtól karikás szemekkel kelt ki a nagyon üresnek ható ágyból. Csak zavaros álomtöredékekre emlékezett, köztük egyik korábbi, szerelmével közös élményére. Felidézte magában a képeket. Egy nyári délután elhatározták, hogy megmásznak egy magas, itt-ott erdőfoltokkal tarkított dombot. Egy órán keresztül sétáltak fel a füves rétekkel borított domboldalon, majd fent megálltak, és visszanéztek. A nap a hátuk mögött lenyugodni készült, így a völgyben fekvő falu már homályba borult, a magasabb dombokat tudta még narancsos fényben füröszteni az égitest. Egy ideig gyönyörködtek a jelenségben, majd Kriszta észbe kapott, hogy besötétedhet, mielőtt leérnének, így eltévedhetnek, ezért megragadta barátja kezét, és futásnak eredtek lefelé, bele a sötétségbe. Eközben azért egymásra pillantgattak, nevettek az együttlét boldogságától, és élvezték az arcukba csapó hűvösebb szellőt. Zsolti magához tért elrévült visszaemlékezéséből, azonnal Kriszta hiányának rideg valósága markolt szívébe. Ugyanolyan letörtnek, depressziósnak, kedvtelennek, tehetetlennek érezte magát, mint amikor még nem ismerte nagy szerelmét. A fürdőszobába botorkált, és közönyösen a tükörbe nézett. Magas, sovány alakja görnyedt volt, barna hajjal keretezett arcából beesett szempár nézett farkasszemet vele. „Pont úgy nézek ki, mint ahogy érzem magam… Fasza egy helyzet, más se hiányzott, mint ez… És még én panaszkodom, milyen szörnyű lehet Neki! – ez utóbbi rémkép határozott tettrekészséggel töltötte fel. – Meg kell kímélnem őt a további szenvedésektől! Ma találnom kell ügyvédet, és tisztázni ezt az egész ügyet!” Hideg vízzel megmosta arcát, öltözködés közben bekapott pár falatot, majd elhagyta a lakást. A postaládában vastag újságot vett észre, futtában kivette, és széthajtotta. Az egyik nagy napilap különszáma volt. Az egész oldalt betöltő címlapfotó látványától azonnal a földbe gyökerezett a lába. Az ő szépséges, drága Krisztájának elkínzott arca nézett vissza rá. Az öt centis betűkkel szedett szalagcím is igen mély benyomást tett az olvasóra. „A magyar nép élősködője rács mögött! Pont az amúgy is siralmas helyzetben lévő egészségügyet károsította meg milliárdos nagyságrendű összegekkel. Rövid, kéthetes pályafutása alatt nem rossz kereset!” Zsolti dühében összegyűrte a lapot, és belevágta az első útjába eső kukába. … Az ismert ügyvéd luxusirodájában megcsörrent a telefon. - Hevessy ügyvéd úr irodája, miben állhatunk rendelkezésére? – csicseregte a kagylóba a szőke bombázó titkárnő. - Roppant fontos megbeszélnivalóm van a főnökével. Kérem, kapcsolja!

8






A titkárnő a fenyegető, rosszat sejtető hanghordozástól megfélemlítve azonnal eleget tett a kérésnek. - Hevessy vagyok. Miben segíthetek? – vette fel maga az ügyvéd a hallgatót. - Én pedig Mister X – rejtélyeskedett az elektronikusan eltorzított hangon bejelentkező idegen. – Egy jó tanáccsal szolgálhatok. - És… és mi lenne az? – az ügyvéd érthetően kellemetlenül érezte magát. - Gondolom, látta már a mai lapokat. - Igen, miért? - A címlapokon szereplő hölgyike valamelyik hozzátartozója minden bizonnyal fel fogja keresni magát, vagy valamelyik kollégáját. Nos, figyelmeztetem önt, hogy darázsfészekbe nyúl az, aki el meri vállalni az „ország élősködőjének” védelmét… – a vonal megszakadását jelző szaggatott búgó hang nyomatékosította kijelentését. - Jó, majd meglátom, mit tehetek – próbálta immár feleslegesen fenntartani renoméját Hevessy ügyvéd úr. Felállt kényelmesen párnázott bőrfoteljából, és a szobában körbe-körbesétálgatással próbálta oldani feszültségét. „Rossz előérzetem van… Mintha már hallottam volna ezt a bizonyos Mister X. nevet… Mikor is? … Még a Fekete Angyal perének idején. Azóta sem találják néhány kollégámat, akik a figyelmeztetés ellenére is elvállalták az ügyet…” – nagyot nyelt, és az előtérbe sietett. - Kata, a héten zárva leszünk, kap fizetett szabit erre az időre, de most már nyomás haza! – türelmetlenkedett Hevessy, és meg sem várva beosztottját, kirohant az irodából, beszállt kocsijába, és sebesen távozott a helyszínről. … Zsolt letörten ült a sötét szoba padlóján, hátát a falnak vetve. „Nehéz elhinni, hogy ilyen nem csak a rémálmokban létezhet… A legtöbb ügyvédi irodát zárva találtam, amelyiket pedig nem, ott a sok munkájukra hivatkozva udvariasan elutasították a megbízási ajánlatomat… És az a sok mocskos újságíró is, nem tudom, honnan szerezték meg a címünket, telefonszámunkat… – szomorkás gondolatai Krisztára terelődtek. – Mikor lesz vége ennek az egésznek, ha még igazából el sem kezdődött? Mikor bámulhatjuk ugyanúgy kéz a kézben a nyári naplementét, mint tavaly? A lilás, vöröses, rózsaszínes színben pompázó felhőket, egymás vállára hajtott fejjel? Közben szerelmes szavakat sugdosva egymás fülébe? A börtöncella ablaka nem sokat enged látni az ég tiszta kékjéből…” Alighogy ezt végiggondolta, máris újra megcsörrent a távbeszélő. A várható kellemetlenségeket anticipálva már előre mérgesen morgott. Felemelte a kagylót. - Halló! - Jó estét! A barátnőjével kapcsolatban lenne néhány kérdésem… - Megint egy firkász! Ne is folytassa! – szakította félbe Zsolt. – Akármit mondanék is, úgyse hinné el az igazat, hogy Kriszta képtelen lenne bárkit is megkárosítani! – már épp letette volna a telefont, de az ismeretlen férfi megszokottól eltérően folytatódó mondanivalója várakozó álláspontra késztette. - Egy pillanat! Én… afféle ügyvéd volnék. Kicsit más, mint a hagyományos értelemben vett, de semmivel sem rosszabb. Mennyit ér meg magának Kriszta szabadsága? - Bármennyit! - Lehetne kérnem, hogy kicsit pontosabban határolja körül az összegszerűséget! - Ha azon múlna, még a szüleink által hatalmas áldozatok árán nekünk ajándékozott lakást is magára íratnám. Hat-hét milliót biztosan megér… De várjon! Mit akar maga?! Kicsalni tőlem minden vagyonom a bizonytalan segítségéért cserébe? – kezdett felháborodni Zsolti. - Nem, nem, szó sincs erről! Én a bizonyosságot árulom. Hallgassa csak!

9






Kattanás hallatszott, majd ismeretlen hangok folytatta beszélgetés: - Persze. Azért választottak engem vezetőjükké, mert mindig megragadom a kínálkozó alkalmat – jelentette ki öntelten egy Hang. – Azt fogjuk tenni, hogy elsikkasztunk pár milliárdnyi költségvetési pénzt. - Hogyan?! Ennyi pénz hiányára ezer százalék hogy fény derülne! – hördült fel egy férfi. – Nem akarok sittre kerülni. - Kérem, befejezhetném az okfejtésem? – A Hang megkeményedett, rosszallást fejezett ki. - I-igen… - Természetesen megint a háttérből fogjuk irányítani az eseményeket, mint a Fekete Angyal esetében is. Csupán találnunk kell valakit, aki kellően megbízható és szorgalmas ahhoz, hogy megalapozottan kinevezzük a legnagyobb kórház Pénzügyi és Számviteli Osztályának élére, majd teljhatalommal ruházzuk fel. Egy ideig hagyjuk, hogy minden menjen a maga rendjén, aztán hirtelen akcióba lépünk. Egyik este behatolunk az osztályvezető irodájába, és saját számítógépéről, saját „titkos” kódjai segítségével több hatalmas összeget átutaltatunk a kórház számlájáról különféle más számlákra, ahonnan több állomás közbeiktatásával svájci bankszámláinkra érkezne az összeg. Persze nem hagyhatunk nyomokat magunk után. Sem az irodában, és lehetőleg a számítógépben is minél kevesebbet. Az osztályvezetőnek egészen addig nem tűnhet fel a dolog, amíg el nem rendelünk egy vizsgálatot, melynek során szépen le is buktatjuk. És még valami. A Művelet éjszakáján valamilyen ürüggyel el kell csalni őt a kórházba, hogy ne legyen alibije. A kórházban persze láthatja őt a portás, az ügyeletes orvosok, viszont minket nem… Újabb kattanás szakította félbe a módfelett érdekes információáradatot. - Megkapja a lakást a felvételért cserébe! – kiáltotta Zsolt elszántan a kagylóba. - Jó, jó, azért nem kell úgy üvölteni, hogy megsüketüljek! – dorogálta a srácot az idegen. - Elnézést! – fogta vissza magát a fiú. – Mikor kaphatnám meg az anyagot? - Találkozzunk ma este tízkor a Colosseum diszkó parkolójában! Hozza magával az adásvételi szerződést, hogy már csak alá kelljen írnom! - Miről ismerhetem fel önt? - Ez hadd legyen az én gondom, sok mindent tudok magáról… – az illető bontotta a vonalat. Zsoltinak nem sok ideje maradt habozásra, már elmúlt fél kilenc. Döntött. Kriszta becsülete és szabadsága minden áldozatot megér. Gyorsan összedobott egy hivatalosan hangzó adásvételi szerződést, bekopogtatott a szomszédokhoz, hogy tanúként aláírják, majd lerobogott az utcára. Beszállt barátnője öreg Trabantjába, melyet eddig még csak elvétve vezetett, de most feltétlenül szüksége volt rá. Beindította a motort, kipöfögött a főutcára, és a megbeszélt hely felé irányította a járművet. Időben megérkezett, kiszállt, és fel-alá sétálgatva várta a „megváltót”. Már elmúlt fél tizenegy is, de senkit nem látott, aki az ő embere lehetett volna, csupán a diszkóba igyekvő fiatalokat. Türelmét vesztve alaposan körbejárta a területet, az épületet, hátha rosszul értett valamit, és nem a megfelelő helyen várakozott. Az egyik sötét zugban az épület tűzfala és néhány bokor között egy, az enyhén sáros talajon heverő sötét tömegre lett figyelmes. Közelebbről is megszemlélve, egy vértócsában ázó holttest volt a lelet. Zsolt először undort érzett, majd megijedt, hogy megláthatják, és rákenik a gyilkosságot, de alapos körülkémlelése során szerencséjére senkit sem vett észre a környéken ólálkodni. Nem volt vesztenivalója. Kriszta nélkül úgyis teljesen közömbös volt számára, hogy szabadon van, vagy esetleg őt is lecsukják. Mindenáron szüksége volt a bizonyítékra, ezért a közeli szemetes konténerből kitúrt két tisztábbnak tűnő műanyagzacskót, és azokat kezeire húzva átkutatta a holttestet. Ujjlenyomatot hagyni azért csak nem akart. Az alapos vizsgálat során megállapította, hogy az illetőnél semmiféle adathordozó nincs, és a pénztárcája is hiányzik. Csak az elhunyt személyi

10






igazolványát felejtették ott a gyilkosok. Zsolt a véressé vált zacskók mellett ezt az okmányt vette magához, és szállt be velük az autóba. Egy nem túl messzi, de nyugalmas, biztonságos helyre hajtott. Itt megsemmisítette „kesztyűit”, és belelapozott a talált személyibe. Amint megtudta a szükséges adatokat, elővette az előkészített lakás-adásvételi szerződést, és apró darabokra tépte. „Erre már nem lesz szükség, egyelőre…” – gondolta, és elindult Végh Béla bejelentett állandó lakhelye felé. Egy kis családi házhoz ért, ahol mind a kertkapu, mind a bejárati ajtó enyhe lökésre engedelmesen feltárult. Zsolti fokozott óvatossággal és halk léptekkel nézett be a helyiségekbe, de élőlényt nem látott. Csak annyit tapasztalt, hogy a bútorzat iszonyatosan fel van forgatva, mintha valamit kerestek volna. Mindez alaposabb szemlélődésre invitálta. Kiment a kocsihoz elemlámpáért és munkáskesztyűért, majd az épület módszeres átkutatásába kezdett. Egy órát is eltöltött, mire megállapította, hogy nem talál semmi érdemlegeset. De nem adta fel könnyen, mert ez a hely volt az utolsó szalmaszál, amibe kapaszkodhatott. Még szerencséje is volt, hogy elhagyatott utcában feküdt a ház, mert arra a lármára, amit keltett, biztosan mindenki odasereglett volna, a rendőrséggel az élen. Baltával hasogatta fel a parkettát, verte szét a szellőzőrácsokat, bútorokat, falakat. Csorgott róla az izzadtság, amikor önelégült vigyorral az arcán megcsillogtatta elemlámpájának fénykévéjét a törmelék közül kihalászott „Bizonyíték 2003. 03. 01. szombat, 10. másolat” feliratú kazettán. - Alaposak voltak ezek a rohadt felforgatók, de rajtam nem fogtak ki, hehe… – morogta Zsolt a kocsi felé sétálva. Azonban mielőtt még elérhette volna, egy váratlan és meglehetősen kellemetlen meglepetés érte. Két, szekrény nagyságú sötét alak állta el útját. - Mutasd, mit találtál, kis köcsög! – ennyi udvariasság telt ki a két fazon együttes intelligenciájából. Zsolt egyből megsejtette, hogy ezek nem barátkozni jöttek, ezért kockázatos lépésre szánta el magát. Válasz helyett egy jól irányzott mozdulattal teljes erőből nemi szerven rúgta az egyik gorillát, és futásnak eredt. A megtámadott fájdalmasan vonyítva térdre borult, és összegörnyedt. De a másik izompacsirta nem hagyta annyiban a dolgot, Zsolti után eredt, és összehasonlíthatatlanul jobb kiképzésének, kondíciójának köszönhetően még a Trabi előtt beérte, és el is kapta őt. Zsoltinak egy akkora pofont kellett elszenvednie, hogy a lendület ereje nekivetette az autó szélvédőjének, és ha történetesen nem csukta volna be szemeit, láthatta volna a homloka előtt pókhálóssá törő üveget. Többre nem emlékezhetett. … 2003. március 19., szerda: - Uram! Bocsássa meg, hogy ilyenkor, a hajnali órákban felvertük, de fontos jelentenivalónk van. - Ha tényleg elég fontos lesz… – Hentes doktor egy hatalmasat ásított. – akkor meg van bocsátva. - Köszönjük, uram! Szóval sikerült likvidálnunk a zsarolót, ezzel a fényképpel tudjuk alátámasztani állításunkat – a gorilla átnyújtott egy Polaroid felvételt. –, illetve ezzel a csekkel, melyet halála előtt még kiállított az Ön nevére. - Nagyszerű, gratulálok nektek! Látjátok, ha akartok, tudtok rendesen is dolgozni! – ezzel vissza is feküdt volna ágyába. - Várjon, uram! Ez még nem minden! Utána átkutattuk a házát is, ahol megtaláltuk az Ön ellen szóló bizonyíték több másolatát. Egy srác is szaglászott ott, ő is megkapta a magáét… – ezzel kilenc szépen felcímkézett kazettát is átadott főnökének.

11






- Az a féreg… Kicsikart volna tőlem úgy egy százast, hogy még nem is teljesíti üzleti kötelezettségeit… Helyesen jártatok el vele… - Csak ahogy parancsolta, uram! - Nos, holnap, azaz ma reggel, valami emberi időpontban jelentkezzetek nálam, megérdemeltek némi jutalmat! – biztatta testőreit, miközben szórakozottan páncélszekrényébe dobálta a kazettákat, és ismételten megkísérelte a lefekvést. - Köszönjük! Jó éjszakát, uram! – köszöntek el, és távoztak az izomemberek. … Már enyhén pirkadt, amikor Zsolt magához tért kedvese Trabantja mellett. Nehezére esett megmozdulni. Az éjszakai hidegben teljesen átfagytak végtagjai, az elszenvedett verésről nem is beszélve. Reszketeg, bizonytalan mozdulatokkal felkönyökölt, és a kocsihoz vonszolta magát. Bekászálódott az ülésbe, becsukta az ajtót, beindította a motort, és maximálisra állította a fűtést. Egy ideig a lassan felmelegedő levegővel együtt a testébe visszatérő életet élvezte, még annak is örült, hogy egyáltalán érezheti a meginduló vérkeringéssel járó szúró, égő fájdalmat. Belenézett a visszapillantó tükörbe is. „Hú, eddig sem voltam egy esztétikai csúcsélmény, de most…” – csóválta lemondóan a fejét, amint meglátta véraláfutásos, felhasadozott arcát, bekékült, bedagadt szemét. – Most mi a faszt csináljak? – morgott, de ekkorra már el is döntötte magában, hogy hol az a hely, ahol segítségre számíthat. Egyenesen Kriszta anyukájának házához hajtott, nagy nehezen elsántikált az ajtóig, és bekopogott. Az ajtót nyitó asszonyság először meg sem akarta ismerni az eltorzult arcú, huligán külsejű fickót, de valami alapvető hasonlóság csak észrevehető maradhatott Zsolt korábbi külleméhez viszonyítva, mert végül leesett a tantusz. - Atya úr isten! Zsoltikám! Gyere beljebb! Várj, segítek! Mi történt veled? – aggodalmaskodott a ház úrnője. - Megtámadtak, és félholtra vertek, amint ezt talán tetszik is látni… – adott kurta felvilágosítást a srác. Közben leültették egy fotelba, ami épp időszerűvé is vált, mert ismételten az eszméletvesztés állapotához közeledett. - Szívesen hagynálak most pihenni, de nálunk is rosszul állnak a dolgok – mentegetőzött az asszonyság. – Hallottad, hogy milyen szörnyűségekkel gyanúsítják a lányomat? - Persze. Már épp megszereztem volna a felmentő bizonyítékot, amikor szétvertek, és elszedték tőlem a kazettát. – sóhajtott a fejét csóválva. – Valami nagyon befolyásos érdekcsoport állhat az ügy hátterében, ha ilyen szervezetten képesek a bizonyítékok eltüntetésére, az ügyvédek megfélemlítésére, és a rendőrség befolyásolására – vélekedett Zsolt. - Igen. Ez abból is látszik, hogy máris kitűzték a bírósági tárgyalás időpontját. - Mikor lesz? – kapta fel a fejét a fiú. - Péntek délelőtt tízkor. - Hát ezek nem sokat teketóriáznak. Hogy fogom addig visszaszerezni a bizonyítékot?! Kriszta anyukája kétségbeesett tanácstalanságában Zsolti vállára borult, és elsírta magát. A fiú sem bírt sokáig ellenállni a késztetésnek, így egymást ölelve bőgték ki magukat. … 2003. március 20., csütörtök: Kriszta immár harmadik álmatlanul töltött éjszakája után próbált némi életet verni magába. Nem is az a tény nem hagyta aludni, hogy fekhelye egy kemény deszka volt, hanem inkább a tudat, hogy valami olyasmiért büntetik, amit nem követett el, és senki sem hisz neki.

12






Épp lehangoltan bámulta a rácsos ablakon túli tájat, a napsütést, melyet nélkülöznie kellett, a napról napra zöldülő füvet, a szabadon sétálgató embereket, amikor meghozták a reggelijét. A fémajtón lévő kis nyíláson tolták be a tálcát, amelyen a kenyéren kívül semmi egyébnek sem volt felismerhető az állaga. De ez még csak hagyján! Mert még az őrök is állandóan gúnyolódtak vele. Szinte már ösztönösen azon kezdett gondolkodni, hogy vajon mára milyen hülye poént találhattak ki. Nem kellett sokáig töprengenie. - Tudod, mire jött rá Táncsics a börtönben? – kérdezte az egyik őr a nyíláson keresztül. Kriszta közönyösen megrándította vállát. - Arra, hogy nem is ő van bezárva, hanem az ajtó! – kintről kedélyes hahotázás lármája szűrődött be a lányhoz. „Csak nevessetek! Könnyű kigúnyolni azt, aki nincs abban a helyzetben, hogy visszavághasson!” – füstölgött Kriszta, miközben enyhe undorral az arcán majszolni kezdett egy szelet frissnek semmiképp sem nevezhető kenyeret. De befejezni már nem tudta, mert nyikorogva feltárult a súlyos ajtó. - Gyere! Látogatóid vannak – közölte a marcona őr. A lány felállt, némán hagyta, hogy megbilincseljék kezeit, majd követte a fogda dolgozóit, és remélte, hogy nem Doktor Hentes jött látogatóba, akiről egyre nagyobb meggyőződéssel gyanította, hogy ő lehet a felelős egész kálváriájáért, persze ezt bizonyítani nem tudta volna. Egy ablaktalan, neoncsövekkel megvilágított helyiségbe vezették, melynek minden bútorzata egy asztal és négy szék volt. Bezárult mögötte az ajtó. Tanácstalanul tett néhány lépést az ürességtől kongó térben. Ekkor kinyílt a szemközti ajtó, és nagy örömére azokat látta meg belépni, akiket a legjobban szeretett. - Anya! Zsolti! – kiáltotta mosolyogva, és feléjük szaladt. Összebilincselt kezei sem akadályozhatták meg abban, hogy átölelje vendégeit, egyszerűen átvetette fejük felett a láncot. - Életem! – csókolta meg az Anya. - Szívecském! – viszonozta az ölelést Zsolt. Amint elengedték egymást, és leültek, a kölcsönös kérdések sora következett. - Mi történt veled, Zsolti? - A világ összeesküdött ellenünk, valaki nagyon nem akarja, hogy tisztázzunk téged – azzal nagy vonalakban elmesélte az elmúlt napok eseményeit az elzárkózó ügyvédektől kezdve a különös telefonhíváson át a bizonyíték elvesztéséig. – Csak tudnám, kinek a hangját hallottam a kazettán! Az támpontot adna a további nyomozáshoz – fejezte be. - Nem Doktor Hentes volt, a főnököm? Hiszen ő rendelte el az egész nyomozást ellenem. Legalábbis tudhat valamit. - Fogalmam sincs. Hiszen nem is ismerem őt! De… ha már így belém plántáltad a gyanút, megpróbálok utánanézni. - És jól bánnak veled? Mintha fogytál volna! – szólalt meg az anyuka is. - Jól látod! Egy nagy rohadt szar ez az egész! – tört ki a felháborodás a lányból. – Mi lesz velem holnap a tárgyaláson? Mindenki megutált, senki sem fog hinni nekem! Én… nem loptam meg senkit! – hangja meg-megremegett az elkeseredéstől. - Nyugodj meg! Mi szeretünk, és kitartunk melletted! Hidd el… – Zsolt hangja elhalt, nem volt képes olyan hazug biztatásokkal bátorítani szerelmét, amelyekben ő maga sem hitt. - Mit? – faggatta Kriszta. - A fene vigye el! Nem tudom, hogy fogunk kimászni a slamasztikából – vallotta be őszintén. – Sötéten látom a jövőt, nem bízom ennek a pénzközpontú társadalomnak az igazságszolgáltatásában! Olyannyira nem, hogy már most hoztam neked valamit, amire nagyon szeretném, ha nem lenne szükségünk. - És mi az?

13






- Tegnap terveztem egy titkosírást. Itt van ebben a borítékban – suttogta, majd az asztal alatt átadta a lánynak az apróra hajtogatott papírt. – Ne mutasd meg senkinek, és amint megtanultad a jeleket, semmisítsd meg! Ha valaha is úgy kell kommunikálnunk, hogy senki más se érthesse meg, ezt fogjuk használni. - Köszi! – Kriszta a nadrágzsebébe gyűrte a papírt. – Ugye eljöttök holnap a tárgyalásra? Rossz lenne egyedül! - Hova gondolsz?! Hát persze, hogy ott leszünk! – szögezte le az anyukája. - Az jó! – lélegzett fel a lány. – Akkor addig is próbáljatok meg tenni valamit! – kérte. – Sziasztok! – sürgette őket burkoltan. - Várj egy percet! Szabad egy táncra? – állt fel és hajolt meg barátnője előtt Zsolt. – Hogy egy kicsit felvidulj! Kriszta meglepett mosollyal nyújtotta kezeit. Zsolti egy Chopin-keringő hangjait fütyülve vezette kedvesét, a gyorsabb részeknél az elszédülésig sebesen pörögtek, majd a végszóra nevetve rogytak le az egyik székre. Egy hosszú búcsúcsók után váltak el csak. Az őrök a titkos megfigyelőnyílás mögött értetlen pillantásokkal követték a produkciót. Talán azért, mert túl érzelemszegények voltak ahhoz, hogy felfoghassák az igazi szerelem csodálatosságát. … Zsolt délután ellátogatott barátnője volt munkahelyére. A portás minden teketória nélkül útba igazította az igazgatósági irodák felé, bár elcsodálkozott az elegáns öltöny és a zúzódásokkal teli arc közötti kontraszton. A fiú Hentes titkárnőjénél ütközött először komolyabb ellenállásba: - Miben segíthetek? – majd rövid tanácstalan szünet után még hozzátette. – Uram! - Doktor Hentessel szeretnék beszélni – válaszolt Zsolt a kihívóan vörösre festett hajú és körmű fiatal lánynak. - Be van jelentve? – hangzott a következő sablonos kérdés. - Nem… de fontos lenne… - Sajnálom, házon kívül van! – zárta le a vitát a titkárnő. Zsolti már épp hátat fordított volna a hölgyeménynek, amikor kinyílt az igazgatói iroda díszesen faragott fából készült szárnyas ajtaja, és egy idősödő férfi lépett ki rajta. A fickó magas volt, erős testalkatú, itt-ott már őszülő haja hátrafelé volt fésülve, kecskeszakállt, acélkeretes szemüveget, és baloldalt fülbevalóként egy vaskeresztet – második világháborús német kitüntetést – viselt. Az irodában még bent tartózkodó személyekhez intézett néhány kedélyes szót, majd a titkárnő felé fordult: - Helgácskám! Eljönne velem vacsorázni előtte? - Ó de cuki vagy, Hentikém! – kuncogott a lány. - Ki ez az úr itt? – tűnt fel neki Zsolt jelenléte. - Nem tudom. Veled akart beszélni. Zsolt ebben a pillanatban már szívesebben lett volna bárhol máshol, ugyanis felismerni vélte a kazettán hallott Hangot. És ha még volt is kétsége, az is eloszlott, amikor meglátta azt a két fickót, akik csak lapjával fértek ki az ajtónyíláson. Sajnos a felismerés kölcsönös volt. - Főnök! Az az a pali, aki tegnap este a bizonyítékok után szaglászott! – közölte a testőr. - Kísérjétek ki az urat! – vetette oda Hentes doktor. - Kitalálok én magamtól is. Már itt sem vagyok! – hárította el az ajánlatot Zsolti, és gyors léptekkel a lépcsőház felé indult, de a gorillák utolérték, a liftbe lökték, és maguk is követték őt. A földszinten tartózkodóknak olybá tűnt, mint hogyha a két nagydarab fickó segítőkészen támogatná a közrefogott harmadikat, aki egy ájulás határán tántorgó ittas egyén benyomását

14






keltette. Csak azon csodálkoztak a liftbe lépők, hogy mitől lehetnek véresek a vertikális közlekedésre használt jármű falai. Zsolt ismét az utcakövön tért magához a mély benyomást tevő élmények után. Sziszegve tapogatta meg hasát és arcát, majd nagy nehezen bekászálódott a Trabiba. - Nem vagyok invulnerábilis, a fene vigye el! – morogta. – Ha így folytatom, hamarosan már csak szellemként szerethetem Krisztácskát. Gondolatait félbeszakította, amikor megpillantotta Hentest és kíséretét kilépni a kapun. Egy feketére festett, csillogóan tiszta Mercedes Benz 600 sel típusú limuzinba szálltak be, előre a két testőr, hátulra a doki és a csaj. Méltóságteljes finomsággal lendült mozgásba a méregdrága luxusjárgány. Zsolt sem volt rest, indítózott, gázt adott, és távolról követte őket. Egy kertvárosi villa udvarába hajtottak be a doktorék, a kovácsoltvas-kapu automatikusan zárult be mögöttük. Zsolti kint állt meg, és belesett a kerítés résein. Hatalmas fényűzés látványa tárult szemei elé. Gondosan ápolt gyep, dísznövények, kerti lámpák, márványlépcsők, szökőkutak, fedett úszómedence, hangárnyi méretű garázssor, a villa – inkább kastély – monumentális méreteiről nem is beszélve. „Ide nem tudnék csak úgy egyszerűen bejutni. Pláne nem ilyen állapotban – sajnálkozott. – Kamerák, kutyás őrök, díszkivilágítás… mind ellenem lennének… Szóval az ilyen rohadt mocskok miatt kell Krisztának bűnhődnie! Krisztának, aki sose bántott meg senkit, aki mindig keményen dolgozott, mégis előfordult, hogy éheznie, nélkülöznie kellett, de aki mégsem mondott nemet egyetlen rászorulónak sem, ha kértek tőle valamit. Csak ennyi a különbség jó és rossz között” – dohogott. Az itt tapasztaltakról eszébe villant egy terjedelmesebb filozófiai fejtegetés lehetősége, melyet mindamellett elraktározott emlékezetében, hogy tudta, most egy ideig nem engedhet meg magának semmiféle ilyen jellegű időtöltést. … 2003. március 21., péntek: Kriszta reggel nem is bírt az ételhez nyúlni, annyira izgult, ideges volt a küszöbön álló tárgyalás miatt. Feszülten rótta a köröket cellájában, gyomra görcsbe rándult, szája kiszáradt, torkában gombócot érzett. Eljött az idő, kilenc óra. Léptek kopogását hallotta a folyosóról, majd a zárral babráltak. Azon meg sem lepődött, hogy bilincset tettek kezeire, az viszont hatalmas döbbenetet váltott ki belőle, hogy négy gépfegyveres rendőr kísérte a páncélozott rabszállító mikrobuszhoz, mellyel a bíróságra vitték, és ezek az állig felfegyverzett rendőrök még a tárgyalóteremben sem tágítottak mellőle. Úgy érezte magát, mintha legalábbis Oszama Bin Laden volna. Kriszta a tárgyalóteremben megkereste szemével szeretteit, és ezen néma kontaktus útján biztosították egymást bizalmukról, kitartásukról, szeretetükről. Pontban tízkor bejelentették a bírót, az emberek elcsendesedtek, és felálltak. A bíró helyet foglalt az emelvény főhelyén, és belelapozott az előtte heverő iratcsomóba. - Nos, akkor elkezdenénk a vádlott sikkasztási és okirat-hamisítási perének tárgyalását – jelentette ki. - Bíró úr! Szeretném felsorakoztatni a bizonyítékokat és a tanúkat a vádlott bűnössége mellett – állt fel a Kórházat képviselő ügyvéd. - Kérem, kezdje el! Az ügyvéd ekkor kifogyhatatlan szóáradattal ecsetelte, tanúkkal támasztotta alá, hogy a 2003. év március havának 3-án a Pénzügyi és Számviteli Osztály élére kinevezett Vádlott hogyan élt vissza hatalmával, hogyan lopakodott be március 10-én a hivatali idő letelte után az irodájába, ahonnan kisebb részletekben hatalmas összegeket utalt át különböző

15






fantomcégek számláira, hogyan próbálta eltüntetni a nyomokat. Mindezt olyan határozottsággal, meggyőző erővel, több szempontból megvilágítva tette, hogy Kriszta hivatalból kirendelt védőügyvédjének levegőt venni se adott esélyt, nemhogy megszólalni. Dr. Hentes, mint felperes, az ügyvédje mellett ülve időnként sejtelmes, önelégült mosollyal kísért pillantásokat küldött Kriszta, majd Zsolt felé, akik mérgükben majd szétrobbantak ennyi valótlan állítás hallatán. Eközben az ügyvéd vádbeszédének végéhez közeledett. - … és, ha… – próbált közbeszólni Kriszta hivatalból kirendelt, fiatal, tapasztalatlan ügyvédje, amikor ellenfele pontot tett egyik mondatának végére. - Tiltakozom, bíró úr! Túl általános a kérdés megfogalmazása! – lőtte le Hentes ügyvédje. - Helyt adok! Ezzel a tárgyalás le is zárult. A bírói testület kivonult ítélethozatalra, és tíz perc múltán már vissza is tért. - Akkor kihirdetném az ítéletet – zendült fel az ügyvivő bíró kemény baritonja. – A bizonyítékok egyértelműen alátámasztják a vádlott bűnösségét. Mivel a vád különösen nagy vagyoni hátrányt okozó hűtlen kezelés, ráadásul a visszaélést pontosan a leginkább rászoruló népréteg sérelmére követték el, a büntetésnek is hasonlóan súlyosnak kell lennie, mint magának a bűnnek. Tehát önt, K. Krisztina, harminc év börtönbüntetésre ítélem, melynek letöltése azonnal megkezdendő. Ezen felül pénzügyi kárpótlásra kötelezzük önt a Kórházzal szemben, mely nemfizetés esetén szintén börtönbüntetés formájában egyenlíthető ki. Példát kell statuálni, hogy ezzel is visszatartó erőt képezzünk a hasonló jellegű bűncselekmények megelőzésére! Van valakinek hozzáfűznivalója? - Igen! – emelkedett szólásra maga Kriszta. – Azt elismerem, hogy nincs meg a pénz – kezdte remegő hangon. – De azt mondja meg valaki, hogy hol van! Nincsenek bankszámláink, nagy értékű vagyontárgyaink, rokonaink, ismerőseink sem gazdagodtak meg hirtelen… - Ne is folytassa! – szakította félbe Hentes ügyvédje. – Maga sokkal okosabb annál, semhogy komolyan gondolhasson egy ilyen átlátszó indoklást. A pénz feltehetően egy álnévre kiállított bankszámlán pihenve fogja várni, amíg ön ki nem szabadul. Még mindig dönthet úgy, hogy együttműködik a bírósággal, és visszaszolgáltatja a pénzt. Talán még az ítéleten is lehetne enyhíteni! Hentes doktoron látszott, hogy alig bírja magába fojtani a jókedvű nevetést, Krisztán pedig ugyanez ellentétes előjellel mutatkozott meg: a könnyeivel küszködött. Kriszta mégis erőt vett magán, és dacosan felszegett fejjel az ügyvéd szemébe nézett. - Ki tudja, hogy honnan lehet megállapítani, mikor hazudik egy ügyvéd? – tette fel a kérdést jól hallhatóan. - Nem tudom… - Meg kell nézni, hogy mozog-e a szája! - Ez felháborító! – üvöltött az ügyvéd. – Beperelem becsületsértésért! - Csendet! – a bíró az asztalt csapkodta kalapácsával. – Az ítélet jogerős, fellebbezésnek helye nincs! Az ülést lezárom! A teremőrök elkezdték kifelé terelni a közönséget, Zsolt a kituszkolása előtti utolsó pillanatokat is kihasználta, hogy szomorkás, de szeretetteli, gyengéd pillantásokat küldjön kedvese felé, egészen addig, amíg a lányt ki nem vezették a gépfegyveres rendőrök. Ekkorra már Zsolt is az előtérben volt, a becsukódó ajtó résén visszapillantva még látta, ahogy Doktor Hentes kezet ráz a bíróval. …

16






Zsolti kirohant az épületből, és kocsiba ült. Nem akarta még egyszer szem elöl téveszteni szerelmét. Előbb akarta megtudni, hogy hova viszik, mint ahogy a hivatalos értesítést megkapná róla. Mereven fixírozta a mellékutcára nyíló hátsó kijárat előtt parkoló páncélbuszt, így már csak akkor vette észre az autója mellé érő alakot, amikor az már kinyitotta az ajtót, és behuppant mellé az anyósülésre. - Szia! Figyelemmel kísértem ezt az egész szörnyű ügyet, de a suli miatt csak most, hétvégére tudtam idejönni. - Szia Laci! – fordult Zsolt meglepetten az öccse felé. – Örülök, hogy eljöttél! - Mi van veled? - Áh, ne is kérdezd, egy nagy fos ez az egész! A héten dolgozni se mentem be, hogy intézhessem az ügyeket, de mindig és mindenhol csak a folyamatos kudarcok sorozata ér – ezzel nagy vonalakban elmesélte a hét eseményeit. – Ez a rohadt Hentes… a zsebében van mindenki! Egyébként hol láthatnál olyat, hogy egy bűnügy kapcsán alig több mint egyetlen hét alatt lezárják a nyomozást, sőt már a bírósági ítéletet is kihirdetik?! Mit is tehetnék ez ellen? - Ez az egész úgy fest, mintha egy agyonsarkított filmet néznék, ahol a hatalmas Rossz és csapata mindent megtesz a magányos főhős, a Jó életének megkeserítéséért. - Igaz… Nem lehet, hogy sok film csak azért ábrázolja a világot annyira fehéren-feketén, mert az a valóságban is sokszor az, csak ezt az emberek nem hiszik el addig, amíg nem szembesülnek vele? - Nem tudom, meglehet. És most? Mihez akarsz kezdeni? - Ha ez az egész olyan, mint egy film… akkor én is kénytelen leszek úgy viselkedni, mint a filmek főhősei. Kiábrándultam a kapitalizmusból, a társadalomból, a „demokráciából”, a törvényekből, az igazságszolgáltatásból, mert mindezek csak a vezetők, gazdagok, hatalmasok számára nyújtják azokat az előnyöket, melyeket minden egyes embernek élveznie kéne… Fellázadok! És ha szerencsém van, sikerrel járok, ha nincs, akkor… elbukom… - Nemes gondolatok! Csak tartsd is a szavad! - Odanézz! – figyelmeztette öccsét Zsolti. A bíróság hátsó bejárata megnyílt, a láncra vert Krisztát áttessékelték a rendőrségi páncélbuszba, a fegyveres kíséret is beszállt, majd a jármű elindult. - Jössz? – kérdezte Zsolt az öccsét, miközben már indította is be a motort. - Hétvégén ráérek – hangzott a felelet, majd a Trabant megindult a követendő jármű nyomában. A várost már jó ideje maguk mögött hagyták, és egy eléggé kihalt, kanyargós úton haladtak fölfelé az erdőkkel borított hegyen. Mivel alig volt rajtuk kívül egyéb autó az úton, Zsoltnak meglehetősen le kellett maradnia, nehogy feltűnővé váljon. Egyszer csak a páncélbusz egy sorompóval lezárt mellékútra kanyarodott, és megállt az őrbódé mellett. Zsolt megtévesztő hadművelet gyanánt tovább hajtott, és csak a bódén található feliratot olvasta el. „Nemzeti Park. Behajtás csak engedéllyel. Vigyázat, a terület fegyveres őrizet alatt áll!” Zsolti egy útkanyarulat után húzódott félre, és állt meg. - Itt valami bűzlik! Őrzött nemzeti park, ahová rendőrségi autóval visznek rabokat körutazásra… – tűntek fel Lacinak is azonnal az ellentmondások. - Igen, ezt meg kell néznünk! Gyalogosan – határozott Zsolti. Az autóval jó mélyen behajtottak egy erdei földúton, majd visszasétáltak a „Nemzeti Park” kerítéséhez. - Kár, hogy még csupaszok a fák, bokrok, így jóval kockázatosabb lesz az akció. - Szerencse, hogy a héten már végig jó idő volt, és rég elolvadt a hó. Abban hagytunk volna csak igazán feltűnő nyomokat! - Mondjuk ez a sár sem a legtökéletesebb…

17






Átmásztak a kerítésen, majd a túloldalon leguggolva csöndben hallgatóztak. Egyelőre semmi gyanús sem tűnt fel nekik. - Pont olyan izgis, mint amikor kis korunkban katonásdit játszva a golfpályára hatoltunk be mogyoróvesszőket vágni – elevenítette fel az élményt Laci. - Mióta nem csináltam már semmi tiltottat sem! – mosolyodott el Zsolti is. A páros a fák törzsének takarását kihasználva lopózott előre. Hatalmas terület volt, legalább egy órányit gyalogoltak, mire az erdőnek vége szakadt. Egy örökzöld tűlevelű bokor mögött foglalták el megfigyelőállásukat. Egy völgyre nyílt kilátásuk, melynek téltől elsárgult fűszőnyegét csak itt-ott szakította meg egy-egy kisebb facsoport. A mezőt aszfaltozott út szelte át, melyen a rabszállító busz már visszafelé tartott. A völgy ezen kívül egy magas betonfallal körülvett, hatalmas épületkomplexumnak nyújtott védett rejtekhelyet. Az építmény kicsiny ablakait vastag vasrácsok védték, a betonfalon kívül is, belül is gépfegyveres katonák őrjáratoztak. - Hogy lehet egy ilyen ocsmánysággal elrondítani ezt a gyönyörű tájat?! – szörnyülködött Laci. - Miért, te még vársz értelmes lépéseket az emberiségtől egy ilyen történelem után? Világháborúk, érdekgyilkosságok, elnyomás, kizsákmányolás… ezzel vannak tele a könyvek. - Igaz, de mindig azt remélem, hogy megváltozunk, mi, emberek. - Jó volna! … Na, menjünk! Ahhoz, hogy innen kiszabadítsuk Krisztát, komolyabb felkészülés szükségeltetik. … 2003. március 22., szombat: A reggeli órákban valahol megcsörrent egy telefon. Egy fiatal, jó kondiban lévő, délceg férfi vette fel a kagylót. - Halló! - Üdvözöllek, Herr Tibor, intergalaktikus nagyúr! – hallatszott a vonal túlsó végéről Zsolt viccelődő, az együtt töltött főiskolai évekre emlékeztető megszólítása. - Zsolti? Intergalaktikus kollégám! – Tibi a meglepetéstől alig találta a szavakat. – Már azt hittem, hogy végleg elhagytad a Földet, olyan rég nem hallottam felőled! - Tudom. Sajnálom, hogy… egy kicsit megfeledkeztem rólad! Biztos pofátlannak fogsz tartani, de most is egy kéréssel fordulok hozzád. Tibi értékelte ezt az őszinteséget, és megenyhülten folytatta a beszélgetést: - Ki vele, haver! - Ha jól emlékszem, bizonyos családi kapcsolatok fűznek rendőrségi berkekhez… - Így igaz, de miért emlegeted fel ezt? - Segítség kéne! A Város melletti Nemzeti Parkban fekvő börtönről szeretnék minél többet megtudni. Jó volna egy alaprajz, a szolgálati beosztás, a foglyok adatlapjai… - Te megőrültél?! Egyáltalán, honnan tudsz az ország legtitkosabb börtönéről, ahol a legelvetemültebb gengsztereket tartják fog… – elharapta a szót, mert rájött, hogy már így is túl sokat kotyogott ki. - Jártam ott kémkedni. Oda zárták a barátnőmet is, méghozzá koholt vádak alapján. Úgyhogy könyörgöm, segíts! - Na jó, meglátom, mit tehetek érted! Találkozzunk hétfő reggel… … 2003. március 24., hétfő:

18






Doktor Hentes hanyag eleganciával magára vetett öltözékben jelent meg az irodájában. Helgácska kérdő pillantását elkapva, előzékenyen válaszolt. - Ma csak azért jöttem be, hogy néhány szükséges holmit összepakoljak. Nincs kedvem tovább várni a nyárra, kiveszek egy-két hónap szabadságot, és elutazom Floridába. Nem tartanál velem hm… kellemes időtöltés céljából…? - A titkárnő alig jutott szóhoz. - … De, de! … Nagyon boldoggát teszel, Hentikém! Csak… nem fogok neked túlzott pluszköltségeket jelenteni? - Ugyan, ne törődj a pénzzel… … Zsolt, miután a hétvégén valakik – feltehetően Hentes emberei – felforgatták Krisztával közös lakását, úgy döntött, hogy a megmaradt jelentősebb értékeket magával viszi, és kivonja magát ellenfelei látóköréből. Egyik barátja kínált fel neki egy kis zugot, ahol meghúzhatta magát. Itt tanulmányozgatta a Tibitől kapott fénymásolatcsomót. „Aztán nehogy bárkinek is a tudomására jusson ez, mert akkor én is életem végéig ebben a börtönben csücsülhetek…” – visszhangzott fülében Tibi reggeli aggodalmaskodó búcsúmegjegyzése. Belelapozgatott az aktákba. Észre sem vette, hogy szállásadója belépett a helyiségbe. - Na, van valami érdekes? – kérdezte a beavatottak közvetlenségével. - Zita! – kapta fel a fejét Zsolti. – Olyan halkan jársz, mint a szellemek! – eközben végigmérte az átlagos termetű, barna hajú, karcsú, de mindenekelőtt kedves, megértő lányt, és elgondolkozott. – „Csak nehogy Kriszta félreértse a helyzetet, amikor majd elmesélem neki az eseményeket. Hiszen a legtöbb fiúval ellentétben nekem majdnem az összes barátom lány. De „csak” – hiszen ez is milyen nagy dolog! – barátok, se több, se kevesebb. Egyszerre csak egy szerelme lehet az embernek. Talán az ábrándozós-álmodozós, érzékeny, szentimentális lelkivilágom közelebb áll a bizonyos fajta, nem nagymenő lányok gondolkodásmódjához, mint a fiúkéhoz” – majd hangosan folytatta. – Rengeteg módfelett érdekfeszítő adatot találtam már eddig is. És egy terv is körvonalazódik bennem. - Elmeséled? - A magyar Alcatrazban igazi nagyágyúk ülnek. Politikai foglyok, milliárdos gazdasági bűntények elítéltjei, pénzhamisítók, kémek, többszörös gyilkosok. Persze az én Krisztám esete óta már kételkedem benne, hogy tényleg mind el is követték azt, ami miatt ülnek, de ez most mellékes. Az adatlapokon rengeteg információ található azokról a körökről, amelyekben az illetők mozogtak. Én fogom magamra vállalni a koordinátor szerepét, hogy ezeket a lefejezett bűnszövetkezeteket összefogjam, és velük közösen megszervezzek egy nagyszabású szöktetési akciót. - De hát… ennél nagyobb törvénytelenséget el sem követhetnél! – próbálta Zita lebeszélni erről az őrült ötletről ismerősét. – És nagyon veszélyes is lenne! - Tudom. De ha hallani sem akarnak arról, hogy Kriszta ügyét újratárgyalják, és anélkül, hogy elolvasnák, elutasítják a fellebbezési kérelmemet, akkor mit csináljak? Nem hagyhatom, hogy egy mocskos rohadt szemét állat miatt kelljen harminc évig egy penészes cellában senyvednie az én Egyetlenemnek! - Várj egy csöppet! Miért nem Hentes villáját támadjátok meg? Ő a főkolompos. - Igen, erre én is gondoltam, de aztán elvetettem az ötletet. Egyrészt a villáját is csak egy kisebbfajta hadsereggel lehetne megostromolni, viszont ellene senkire se számíthatnék. Az én magánbosszúmat senki sem támogatná. De a börtön, az más! Ott minden egyes társamnak személyes érdeke fűződne az akcióhoz, főnökeik, családtagjaik kiszabadítása. Hatalmas ösztönző erő! Másrészt, ha én Hentes helyében lennék, már rég eltüzeltem volna az összes

19






ellenem szóló bizonyítékot, így csak annyira mennék nála, hogy feljelentene a rendőrségen birtokháborításért. Szépen lecsuknának, és akkor már tényleg semmit se tehetnék! - Belátom, igazad van. Segíthetek neked valamiben? … 2003. március 26., szerda: Kriszta a börtönbe szállítását követő napon és éjjelen fel sem kelt cellájának rongyos matracáról, nem bírt napirendre térni az őt ért megaláztatások, sorscsapások felett. Letargiáját még tovább fokozta az őrök érzéketlensége, az elszigeteltség, a magány. El kellett telnie néhány napnak, mire kialakult benne az az elszánt düh, dac és ellenállás, ami nem hagyta a teljes leépülés, a lelki, netán testi halál felé sodródni. Még nem tudta, mit tehetne, mindenesetre óvatos ismerkedésbe fogott rabtársaival, rögtön elsőként cellatársnőjével. - Bocs, hogy eddig ilyen hallgatag voltam! – szólította meg a szemben álló ágyon fekvő nőt. Az feléje fordította fejét. – De, tudod, nehéz volt megemésztenem, hogy bezártak valami olyasmi miatt, amit nem is én követtem el. - Miért vagy itt? – ült fel a nő, szemében érdeklődés csillant, látszott rajta, örül, hogy végre szóba állt vele valaki. - „Elsikkasztottam” több milliárd olyan forintot, amelyből soha egyetlen fillért sem láttam! Az emberek lenézően, megvetően az ország élősködőjének neveznek. De ez mind semmi ahhoz a szívfacsaró érzéshez viszonyítva, hogy nem engedik a látogatók fogadását. Így még azok sem jöhetnek el hozzám, akik hisznek bennem, és szeretnek! – Kriszta szomorúan lehajtotta fejét, szemébe könny szökött. A lány odaült mellé, és vigasztalóan átkarolta. - Ismerős nekem, amit mondasz. Rengeteg ember halálát akarták a nyakamba varrni, nyolcét közülük sikerült is. Pedig sokukat még csak nem is láttam. De… olyan megcáfolhatatlan bizonyítékok szóltak ellenem, hogy már én sem tudom, nem vagyok-e skizofrén, és ha olyanom van, akkor hidegvérrel ölök, amire később nem emlékszem… Tőlem mindenki elfordult, egyedül maradtam ezen a világon… Kriszta érthető módon távolabb húzódott a lánytól. - Ki vagy te? – kérdezte fagyosan. - Engem mindenki csak úgy ismer: Fekete Angyal. Te is szólíthatsz így! … Ugye te sem hiszed, hogy ártatlan is lehetek? - Várj csak! – Kriszta visszaült a nő mellé, és átkarolta. – Hiszek neked! Hisz az egyik mondat, amit Zsolti pont szó szerint tudott idézni a kazettáról, így hangzott: „Természetesen megint a háttérből fogjuk irányítani az eseményeket, mint a Fekete Angyal esetében is…” - Ki az a Zsolti, és miféle kazettáról van szó? - Zsolti a barátom. Felhívta egy pali, hogy van egy kazettája, bizonyíték Doktor Hentes és bandája ellen, ami egyben felmentő tények tárháza lett volna mindkettőnkre nézve. De a csávót megölték, a kazettát ellopták, és majdnem agyonverték érte a barátomat. - Mocskos állatok! Hentest én is ismertem, akkoriban tanácsadó volt a mi kórházunkban… Azt hiszem, mégis lenne egyvalaki, akit gondolkodás nélkül meg tudnék ölni… Eközben a fegyőr a rácson keresztül a redvás padlóra dobott egy felbontott borítékot. - Élősködő kisasszony! Postája érkezett – gúnyolódott. – Kíváncsi vagyok, hogy a barátja, aki annyira hőn rajong magáért, képes lesz-e kivárni azt a harminc évet, amíg újra találkozhatnak! Hahahaha… - Ezeknek semmi se szent! – sziszegte Kriszta, miközben lehajolt a borítékért. – Nem elég, hogy nem engednek ide senkit, de még a leveleimet is felbontják! Tehetetlenül legyintett, visszaült az ágyra, és elolvasta az irományt:

20






„Drága Szerelmem! Kimondhatatlanul hiányzol, nem tudom, hogy fogom kibírni Nélküled az előttünk álló éveket. Lehet, hogy elkövetek valami hatalmas bűntényt, hogy a közeledbe kerülhessek!  Tarts ki, és írj minél gyakrabban! Szia! A Te Zsoltid.” Eme pár sor mögé írva, alig kivehetően halvány és apró betűkkel, a titkosírás jeleit olvashatta: „Mindig is nagyon szelíd ember voltam, de az, hogy elvették tőlem azt, aki a legfontosabb és egyben pótolhatatlan számomra, hatalmas haraggal töltött el. Megnéztem magamnak a börtönöd, megszereztem a foglyok listáját, és az ő barátaikból, hozzátartozóikból kommandót szervezek. Ki fogunk szabadítani Titeket! Tervezett időpont: Május 1. Az okok, amiért ilyen sokáig nem láthatjuk egymást: 1, Össze kell szedni, össze kell szoktatni, és ki kell képezni a csapatot. 2, Ünnepnap lévén talán kisebb létszámú lesz az őrség, valamint nehezebb erősítést mozgósítani. 3, Könnyebb a szökés, ha már elmúlt az esti fagyok ideje, és zöld lombtenger oltalmaz az erdőkben. Kérlek, addig készítsd fel a fogolytársaidat, hogy ne érje őket váratlanul az érkezésünk, és írj meg néhány olyan időpontot, amikor mindannyian egy helyiségben (pl. az ebéd során) vagy az udvaron tartózkodtok. Ezer csókot küld egyetlen Rózsaszirmocskájának az ő Zsoltikája.” Kriszta hirtelen nem is tudta, hogy örüljön-e, vagy féljen, amiért ilyen kockázatos tervet szőnek a kiszabadításukra. Mindenesetre hamar belátta, hogy úgysem tudná Zsoltot lebeszélni őrült ötletéről, ezért e helyett azon volt, hogy minél inkább segítse az akció sikerét. - Angyalka! – szólította meg kedvesen cellatársnőjét. – Szeretnék elmondani neked valamit! … Zsolt este tízkor belépett az alvilág egyik kedvelt szórakozóhelyének ajtaján. Mivel eleddig kifejezetten visszavonult életet élt kedvesével, most feszélyezetten érezte magát, miközben egymagában az ismeretlen vidám társaság kellős közepébe csöppent. Hamar szemet is szúrt, hogy nem „odavalósi”, mert három mord fazon termett mellette. - Megkérdezhetném, hogy mit keresel itt? – tudakolta egyikük. – Ez egy zártkörű rendezvény. - Elnézést, ezt nem tudtam! Én csupán Karátossal szeretnék beszélni, üzleti ügyben – magyarázkodott Zsolt. - Megkérdezem, hogy fogad-e. De előtte kérnék valamilyen névjegyet! - Rendben, tessék! – azzal Zsolt egy dossziét adott át beszélgetőpartnerének. A fiú a két alkalmazott társaságában türelmesen megvárta, míg a harmadik is visszatér, és int neki, hogy kövesse. Az egyik hátsó helyiségbe vezették, ahol összesen egyvalaki tartózkodott. Aki még sose látta, az is egyből rájöhetett, hogy csakis Karátos lehet, hisz annyi aranylánc csüngött róla, hogy szikrázott a fényben, mint egy karácsonyfa. Karátos egyetlen intésére az összes testőr elkotródott, és bezárták maguk mögött az ajtót. - Nos, fiatalúr! – szólalt meg. – Kíváncsi lennék, hogy honnan szerezte, és miért hozta ide legfőbb üzlettársam, akinek társaságát sajnos hosszú ideig nélkülözni kényszerülök, szigorúan titkos rendőrségi és bírósági aktáinak fénymásolatát! - Egy egész halom ilyen aktám van. Mind híres-nevezetes… „üzletemberekről” szól. Tudja, mi a közös mindannyiukban? – rejtélyeskedett Zsolt. - Gondolom, el kívánja árulni, kedves… - Zsolt – mutatkozott be. – És természetesen elárulom. Hisz ezért kerestem fel önt, Karátos úr! A közös pont ez! – azzal a papíron a „Nemzeti Park” szavakra bökött. – Mindnyájukat ugyanott tartják fogva. - És?

21






- Tudom, hogy hol az a hely, és komoly… anyagi érdekem fűződik hozzá, hogy megszervezzem a börtön ostromát, és a rabok felszabadítását. - Ez őrültség! – rázta meg a fejét Karátos. Csak úgy csörgedeztek az aranyláncok. - Várjon! Még nem mondtam végig. Ott minden elítélt igazi nagyágyú jelentős alvilági kapcsolatokkal és szervezett, vagy kevésbé szervezett fegyveres bandákkal. Tény, hogy külön-külön egyikük csapata se lenne képes bevenni a börtönt, pont az az én tisztségem, hogy megszervezzem az alvilág összefogását vezetői kiszabadítására. - És ön… mindezt a kockázatot csupán a pénzért vállalja? – még az igen anyagias Karátos is meglepetést mutatott. - Nem. Az én… főnököm is ott van, és már olyan jól megtanultunk… összedolgozni, hogy nélküle már nem is teljes az életem – ismerte be Zsolt. – „A szívem főnöke…” – tette hozzá gondolatban. - Igen, a pénz és az eszme együtt igen hatásos páros… – töprengett el fennhangon Karátos. – Nálunk is sokkal rosszabb az üzletmenet, mióta a társamat kivonták a forgalomból. Karizmatikus személyiség volt, jól tudta a különböző eszközöket kombinálni a minél hatékonyabb „meggyőzés” érdekében… Úgyhogy… elvileg benne lennék a projektben, ha megfelelő biztosítékokat tudna felmutatni… - Megfelelő lesz az eddigi legnagyobb „befektetők” komoly szándéknyilatkozata, melyben összesen háromszáz embert és korlátlan eszközállományt bocsátanak a rendelkezésemre? Karátos elképedve olvasta az orra alá dugott papíroson szereplő felsorolások melletti nagy neveket, majd ő is aláírta, feltüntetve, hogy mekkora részt tudna vállalni a Terv kivitelezésében. … Március hó vége az emberek toborzásának és a felszerelés összegyűjtésének szenteltetett, április hó pedig a kiképzés, illetve a menekülési útvonal, valamint a búvóhelyek kiválasztásának jegyében telt el. Egy hónapon át minden egyes reggel több órányi kőkemény sporttal edzették testüket, acélosították lelküket, fejlesztették ügyességüket, kitartásukat, állóképességüket. De Zsoltinak ez sem volt elég. Amint tízkor a csapat szétoszlott, és mindenki ment a napi folyó ügyeit intézni, a fiú erőt vett magán, feltápászkodott a fűben, felállt, magára vette súlyos menetfelszerelésének minden egyes darabját a golyóálló mellénytől kezdve a gépkarabélyig, és ismét az erdei kiképzőpályán kijelölt köröket kezdte róni. Mindezt egészen addig csinálta, míg a kimerültségtől össze nem esett valahol. Olyankor elgondolkodott: „Miért csak Kriszta szenvedjen, ha ezt én is megtehetem? És nem szolidaritásból, hanem szeretetből. Minél többet kínzom magam, annál nagyobb esélyem van arra, hogy képes leszek végigcsinálni az akciót! Tökéletes tervet dolgoztunk ki… Annyira tetszett a nagyfőnököknek is, hogy jutalmul elhalmoztak mindenféle földi jóval. Kaptam kommandós ruhát, felszerelést, fegyvereket, élelmeznek, és ez jó. Nem tereli el semmi a figyelmem a kiképzésről, nem kényszerülök még külön dolgozni járni is. Vagy másként fogalmazva: Egy bűnszövetkezetbe álltam be melózni, elég jó bérért. Visszakaphatom a szerelmemet, és adtak annyi pénzt is, méghozzá euróban, hogy az akció után a világon bárhová elutazhassak Krisztával. Elutazni. Szép szó, eufemisztikus. A valóságot hívebben tükrözné a menekülés… Majd csak lesz valahogy! Az a fő, hogy együtt legyünk… Nem tudom, mit fog szólni Kriszta szerelmem, ha megtudja, hogy miatta lettem egy ezerfős terroristacsapat parancsnoka…” Ezt végiggondolva Zsolt felállt, és ismét addig hajtotta magát, hogy szemei előtt elsötétült a világ, tüdeje fájt a zihálóan, kapkodva vett lélegzetektől, térdei meg-megbicsaklottak, majd újfent összerogyott. De azt azért nagy örömmel és elégedettséggel figyelte meg, hogy minden egyes nappal, ha kevéssel is, de egyre tovább bírja a megpróbáltatásokat.

22






… 2003. május 1., csütörtök: Reggel tízkor a Kommandó már a Nemzeti Park kerítéséhez viszonylag közel fekvő, lombsátorral borított, elhagyatott erdei földutakon állomásozott csapatszállító teherautóiban. Az álcázás és odafigyelés tökéletessége már a teherautók kiválasztásában is megmutatkozott, ugyanis nem volt két egyforma márkájú vagy cégjelzésű közöttük, és ez a majdani elvegyülést a közúti forgalomban jelentősen megkönnyíti. Igaz, hogy a támadást csak a délután ötkor esedékes „rablevegőztetés” idejére tervezték, de mégis idejében kivonultak, hogy mindent alaposan előkészíthessenek, és még egy utolsó helyszíni eligazítást tartsanak. Felállították a még anno a szovjetektől szerzett katonai zavaróadókat, ellenőrizték a fegyvereket és a felszerelés többi tartozékát, majd megebédeltek. Zsolt háromkor adta ki az indulási parancsot, a sereg tagjai a megbeszélt feladataik szerint szétszóródtak. A srác is az egyik kis csoporttal tartott. A kerítéshez csörtettek, és egy jó kétméteres szakaszon drótvágóval kivágták, hogy ezzel is megkönnyítsék a menekülők dolgát. A központi tisztás szélén lévő fák és bokrok takarásában helyezkedtek megfigyelőállásba. Zsolt márciusi látogatása óta semmi sem változott, az őrjáratok ugyanúgy a betonfalon kívül is, belül is végezték munkájukat. Csak a természet éledt fel azóta, az egész vidéket üde zöld szín uralta, a csendet csak a szél susogása és a madárcsicsergés törte meg. A kommandósok feszülten figyeltek. Az óra kismutatója vontatottan, de állhatatosan vánszorgott az ötös számjegy felé. Amint elérte, a börtön felöl is mozgolódás zaja szüremlett feléjük. A távcsőbe pillantva megállapították, hogy a rabokat papírforma szerint valóban ötkor terelik ki az udvarra, hogy ott körben sétálva megmozgathassák elgémberedett tagjaikat. Zsolt izgatottan pásztázta az udvart, szíve heveset dobbant, mihelyst ráakadt arra, akit keresett. Kriszta arcán feszült, de reményteli várakozás tükröződött, a tudat, hogy érte jönnek, nem hagyta apátiába süllyedni. - Megyünk érted, drágám! – suttogta maga elé a fiú, majd a hosszú együttlétek során barátaivá vált társaihoz fordult. – Kezdődik a visszaszámlálás. Öt-nulla-ötig tíz másodperc! … Akkor, ahogy megbeszéltük, lehetőleg ne öljetek meg senkit. Ez kudarc esetén, amivel sajnos muszáj számolnunk, enyhítő körülmény lehet. Ő maga is a vadászatokon, állatkertekben, állatvédők által használt kábító lövedékeket töltötte géppuskájába, majd a tereptárgyak fedezékét kihasználva tört előre a börtön felé. Öt óra ötkor a börtön személyzete szokatlan jelenségekre figyelhetett fel. Egyszeriben megszűnt az áramellátás, ezért a tartalékgenerátorokat kellett beindítani. Amikor a Városba akartak telefonálni, hogy felvilágosítást kérjenek az energia-kimaradás okáról, nem működött sem a vezetékes telefon, se a mobiltelefonok, de még a régóta nem használt rádió-adóvevő sem. Az előbbieknél csak a süket csendet, az utóbbinál mindössze a statikus zörejt bírták fogni. Nem tudhatták, hogy a támadók másodpercnyi pontossággal egyszerre vágták el az összes beérkező vezetéket, és helyezték üzembe a zavaró-berendezéseket. A parancsnok riadót rendelt el, de már nem maradt idejük a rabokat visszaterelni celláikba. Zsolti látta, hogy társai előözönlenek az erdőből, és kábítólövedékes puskáikkal sorra szedik le a kint őrjáratozó – inkább rémülten, tanácstalanul ide-oda rohangászó – katonákat, mások pedig kerékkilyuggató fémszilánkokkal szórják tele az egyetlen kivezető utat. Eljött az idő, hogy leakassza hátáról, és vállára emelje kézi rakétavetőjét. Megfigyelte, hogy a rabok az előzetes terveknek megfelelően félrehúzódtak, így nyugodt szívvel indíthatta a rakétákat a börtönfal hatalmas fémkapujára. Először a felvillanásokat látta meg, majd egy másodperc elteltével a robaj is végigmorajlott a völgyön. A kapu helyén hatalmas nyílás tátongott. A törmeléken áttört néhány rendőrségi jármű, de nem jutottak messzire, összes kerekük defektet kapott. A kiszálló katonákat, rendőröket pedig a hatalmas túlerő tette ártalmatlanná.

23






De Zsolti ekkor a támadók élén már majdnem a falnál volt. Ha mozgó egyenruhást látott, gondolkodás nélkül tüzet nyitott rá, hisz tudta, nem fogja megölni őket. Néha be kellett ugrania egy-egy fedezéket nyújtó autó, oszlop mögé, hogy a válaszlövéseket elkerülje. Egyetlen egyszer azonban nem volt elég gyors. Egy lövedék karjába fúródott, majd az ellentétes oldalon távozott. Zsolt, mielőtt felordíthatott volna, összeszorította fogait, és eltorzult arccal sziszegve markolászgatta a seb feletti részt, hogy a vérzés sebességét lassítsa. Kénytelen volt fedezékében maradni, és társaira hagyatkozni, akikben most, az éles bevetés során sem kellett csalódnia. Lassan minden elcsendesedett, már nem volt senki, aki ellenállást tanúsíthatott volna. - Kötözzetek meg minden rohadékot, nehogy idejekorán akcióba lépjenek! – parancsolta Zsolti, miközben biztonság esetére azért konzekvensen kiszúrta az összes rendőrségi jármű kerekeit, fél kézzel. Ezután – dolga végeztével – indult csak a foglyok élén elébe siető Kriszta felé. - Drága szerelmem! Végre eljöttél értünk! – borult a lány barátja nyakába. - Ó, kicsi Krisztácskám! Úgy hiányoztál! – viszonozta az ölelést a fiú. - Nagyon fáj? – kérdezte a lány a sebre mutatva. - Nem annyira. Az, hogy együtt lehetünk, feledteti velem minden gondomat! - Ezzel én is így vagyok! De azért majd bekötözlek… - Akármennyi pénzt is „szerzett” a lány, azért én úgy látom, hogy mégis csak az érzelmi kötelékek vannak túlsúlyban nálatok! – lépett oda a párhoz Karátos. - Jól látod! Amikor először tárgyaltunk, csak azért hangsúlyoztam annyira a pénzt, hogy jobban higgyél nekem – ismerte el Zsolti. - Nyugodtan megmondhattad volna az igazat. A látszat néha csal – mosolygott magára mutatva, hiszen még katonaruhája is gondosan díszítve volt különféle vastag nemesfémláncokkal. A két férfi kezet fogott barátságuk jeléül. Időközben több alvilági vezéregyéniség is köréjük sereglett. - Remekül levezényelted mind a felkészülést, mind a hadműveletet! Gratulálunk! És köszönjük, amit értünk tettél azzal, hogy létrehoztad a csoportjaink közötti együttműködést. Bebizonyítottad, hogy mennyivel többet érhetünk el az összefogással, mint a gyermeteg vetélkedéssel és leszámolási akciókkal! – hálálkodott a nagykutyák önjelölt szónoka. - Köszönöm! De bevallom, hogy önös érdek vezérelt! – szorította magához Zsolt szeretetteljesen kedvesét. – Most már azonban jobb lenne indulni – jelentette ki, amint észrevette, hogy az emberek visszatértek a rendőrségi személyzet ártalmatlanítása után. – Ne tököljünk, most jön a java, maga a szökés! Zsolti kézen fogva vezette szerelmét a „Nemzeti Parkon” kívül várakozó szállítójárművek felé. A bűnözők hadserege és a kiszabadított foglyok követték őket. Tíz percen belül az épületkomplexum és a környező mezők a teljes kihaltság látszatát öltötték magukra. De a teherautókig még jókora utat kellett a csapatnak megtennie. Erőltetett menetben is legalább egy órányit. Az emberek inkább lihegtek, mint beszélgettek, csak néha mosolyogtak egymásra egy-egy biztató szó társaságában. Mire elérték a járgányokat, a műszaki különítmény már össze is csomagolta a zavaróadókat, és indulásra készen várták az érkezőket. Azok felsegítették egymást a teherautók raktereibe, bezárkóztak, majd a motorok feldübörögtek, és a konvoj mozgásba lendült. Minden kereszteződésnél több jármű is leszakadt a csapatról, a terv szerint az ország eltérő pontjaira kellett eljutniuk, ahonnan a további menekülést megszervezhetik. Kriszta és Zsolti számos társával együtt három óra hosszat zötykölődött a sötét, fülledt raktérben, mire végre megálltak, és kiengedték őket. Útközben pont ezen kellemetlenségek miatt nem is nagyon beszélgettek, inkább csak egymásnak dőlve próbáltak pihenni – többkevesebb sikerrel. Pont olyan érzés volt, mintha magukat embercsempészekre bízva utaztak

24






volna egy távoli, bizonytalan célállomás felé, közben állandóan attól rettegve, hogy mikor leplezik le őket egy közúti ellenőrzés folyamán. Az út során Kriszta egy elsősegélydoboz segítségével fertőtlenítette és bekötözte barátja karját, majd ők ketten is némaságba burkolóztak, és egymás kezét fogva várták az utazás végét. Zsolt leugrott a platóról, és lesegítette Krisztát. - Hol vagyunk? – kérdezte a lány, miután körülnézett a sötét városi utcán, melyet csak a közvilágítás hunyorgó fényei vontak derengésbe. - Ezek szerint nem ismered meg a szülővárosomat – állapította meg Zsolti. - Ó, csak a sötét teszi… De miért pont ide hoztál? - Itt sikerült egy családi találkozót összehoznom. El kell búcsúznunk tőlük, talán örökre. Én terroristavezér lettem, te pedig… szökött fegyenc vagy. Még Európában sem maradhatunk. Túl veszélyes lenne. Keresni fognak minket, mint köztörvényes bűnözőket – magyarázta a fiú, miközben elindultak a találka színhelye felé. - Értem – hajtotta le szomorúan a fejét Kriszta. – És… ha nagyobb összefüggéseiben vizsgáljuk az eseményeket, megérte kiszabadítanod engem? - Hogy érted ezt? Milyen nagyobb összefüggésekre gondolsz? - Gondolom, csak miattam szabadítottál az országra több száz veszélyes bűnözőt. - Nem tudom, elhinnéd-e, hogy érted még a poklot is szívesen megjárnám? Az országra, nos… tényleg nem is gondoltam, csak Te jártál az eszemben! Mindenesetre érdekes kérdést vetettél fel. Az elmúlt hónap során nem is volt időm ilyen elvont dolgokon töprengeni. De tudod, mire vezettél rá? … Hogy a bűnözés gyakran csak nézőpont kérdése. Az új ismerőseim legtöbbje értelmes, kellemes társaság, jó csávók. Egyébként ők is ugyanúgy lopnak, csalnak, hazudnak, mint mondjuk az ország vezetői, vagy a Hentes-félék, csak annyi a különbség, hogy nem tudják úgy legalizálni vagy eltusolni a kis stiklijeiket, mint a hatalmon lévők. Az sem kizárt például, hogy egész sokukat a puszta létfenntartásért vívott küzdelem kényszerítette bűnözői pályára. Időközben meg is érkeztek. Egy külvárosi, elgazosodott domb tetején düledező szivattyúházhoz másztak fel, ahonnét létrán lehetett lejutni egy föld alatti, ismeretlen rendeltetésű csarnokba. - Micsoda gyanakvás és elővigyázatosság! – jegyezte meg Kriszta kicsit ironikusan. - Ha ezt dicséretnek szántad, akkor köszi! Számítanunk kell rá, hogy a rendőrség mostanra már megfigyelés alá helyezte az összes szökevény ismerőseit, rokonait, hozzátartozóit. Ezért a mieink már dél óta itt várnak ránk. … Zsolt lemászott az aknába, Kriszta utána. A helyiség méreteit a sötétben fel sem tudták becsülni, fényt csak az a néhány gyertya szolgáltatott, melyet a várakozók gyújtottak. Kriszta a tömegben egyből kiszúrta édesanyját, és örömkönnyekkel a szemében vetette magát a karjaiba. - Tudod, anya… – szipogta. – Régebben néha egy kicsit a terhemre voltál, de most, ez a hosszú távollét bebizonyította számomra, hogy mennyire is szeretlek! Az anyukája boldogan ölelte át lányát, meghatotta ez az egyszerű, de szép vallomás. Zsolt is szóba elegyedett édesanyjával és öccsével. - Nem esett semmi bajod? – aggodalmaskodott az anya. - Láthatod, hogy nem! Illetve nem sok… csak egy karcolás – nézett le bepólyált karjára. – Titeket sem követett senki? - Nem, nem hiszem. De mi lesz most veletek? Nem bujkálhattok örökké ilyen helyeken! – mutatott körbe a patkánytanyán.

25






- Tudom. Holnap indulnunk is kell tovább, nem kockáztathatunk. Addig kell átszöknünk a határon, amíg nem adnak ki nemzetközi körözést ellenünk. - És hova mentek? – érdeklődött Laci. - Szerintem egy olyan országba lenne célszerű, amelyik nem annyira elmaradott, de nincs is túlzottan bekapcsolódva a nemzetközi vérkeringésbe. Ahol jól el lehet tűnni a világ szeme elöl. Csak… annyira nagyon de nagyon hiányozni fogtok! – vallotta be Zsolt. - Ti is nekünk! … Írjatok gyakran! – kérte az anyukája. Az este további része azzal telt, hogy a barátok, rokonok érdeklődésére a fiatal pár elmesélte kalandjait, majd a jövőt latolgatták, búcsúzkodtak, kölcsönösen szerencsét kívántak egymásnak. … 2003. május 2., péntek: Reggel nyugtalanul ébredtek, sok megpróbáltatáson kellett még sikerrel átvergődniük. - Zsolti, még nem is meséltél arról, hogy mik a további terveid! – ült Kriszta a barátja mellé, és átkarolta őt. - Bocs, egy kicsit szétszórt vagyok! Annyi mindenre kéne figyelnem… - Nehogy már elkezdj előttem mentegetőzni, hiszen ha mindenki olyan figyelmes és rendes lenne, mint Te, akkor nem süllyedt volna ilyen mélyre ez a világ! Zsolti nem akarta egy egyszerű „köszönöm”-mel elintézni ezt a kedves bókot, ezért egy pillanatig a viszonzás lehetőségén töprengett. - Ez talán azért van, mert a többi embernek nincs ilyen kedves és aranyos barátjabarátnője, mint nekem Te, aki kihozza belőlem a jó tulajdonságokat, és nem hagy eltévelyedni. - Itt van az újság, amit kértetek… – lépett be Laci, ezzel félbeszakította a meghitt percek folyamát. – Rosszkor jöttem? – nézett az összebújt párra. - Nem… már mi is épp indulni akartunk. Köszi az újságot! – vette át Zsolt a testvérétől a napilapot. Széthajtotta, majd mindhárman a hírek fürkészésébe fogtak. Negyed óra alatt átlapozták az egész, jó vaskos sajtóanyagot. - Egyetlen szót sem ejtettek a börtön elleni támadásról, vagy szökött rabokról… – foglalta össze a lényeget Laci. - Azt hiszem, sejtem, miért van ez… – suttogta Kriszta elmélázva. A két fiú kérdő pillantásokat vetett rá. – Azért, mert szerintem egy ekkora szégyenfoltot sose fognak nyilvánosságra hozni. A rendvédelmi szervek ekkora kudarca az ország megbízhatóságáról, biztonságáról alkotott kedvező képet darabokra zúzná. - Lehet, de akkor is óvatosnak kell lennünk, mert a nagy csönd ellenére is biztos, hogy gőzerővel folyik a nyomozás, hogy kiköszörüljék azt a bizonyos csorbát a becsületükön, még mielőtt egyáltalán fény derülne rá – tette hozzá Zsolti. - Akkor, az óvatosság jegyében, szedelőzködjetek! Minél előbb el kell tűnnötök az országból! – kérte nyomatékosan Laci. Mivel egyre több hír érkezett a megszaporodó közúti ellenőrzésekről, a menekülő pár nem használhatott személyautót, de tömegközlekedési eszközre sem szállhattak, hiszen Krisztát bárki felismerhette, mivel fotója anno szerepelt az újságokban. Ezért gyalogosan, a ritkábban benépesített utcákon keresztül, a városközpontot gondosan megkerülve jutottak el egy többórás túra során a repülőtérre. A létesítmény egy egyszerű irányítótoronyból és füves kifutópályából állt, mely csak könnyű sportgépek fogadására volt alkalmas. Zsolt az egyik kétszemélyes, nyitott géphez vezette a lányt, és bakot tartott neki, hogy segítsen a beszállásban. Amint mindketten bent voltak, Kriszta bizonytalanul megkérdezte:

26






- Ezzel megyünk? Sose mondtad, hogy tudsz ilyet vezetni! – aggályoskodott. - Mert nem is régóta tudok. Múlt hónapban próbáltam először. Remélem, hogy elég jól sikerült felkészülnöm… Mindenesetre az ejtőernyőket jobb felvenni! - Ezt is a gengszterbarátaid intézték el? – firtatta a lány, végighordozva tekintetét a repülőn. - Persze! Különben honnan lett volna pénzem egy ilyen gépre és a tanfolyamra? - Túlzottan belefolytál az alvilág gyanús üzelmeibe! – jegyezte meg Kriszta félig-meddig viccesen. - Igen, de van rá mentségem! Mindez nálam csupán megélhetési bűnözés. Rákényszerültem. Ugyanis létem alapfeltételétől akartak megfosztani azzal, hogy Téged csőbe húztak! Kriszta elmosolyodott, Zsolt pedig benyomta a gép indítógombját. A motor néhány másodpercnyi nehézkes köhögés után beindult, a propeller sebesen pörögni kezdett. A fék kiengedése után a repülő megindult, kiálltak a „parkolóból”, és a kifutópálya végéhez gurultak. Ott megfordultak, majd teljes gázzal bőgetve a motort felgyorsultak, és elszakadtak a talajtól. Még tettek a géppel egy búcsúkört a város felett, majd észak felé indultak, a szlovák határ irányába. Hihetetlen élmény volt a panorámában gyönyörködni, az alattuk elsuhanó településeket, hegyes-völgyes, erdős-mezős tájakat látni, és közben még a szél erejét is érezni arcukon. Már-már azt hitték, hogy álmodnak. Alacsonyan kellett szállniuk, hogy a katonai radarokat lehetőség szerint megtévesszék, kicselezzék. Ezért repültek be a völgyekbe, és súrolták néha szinte a fák tetejét is. Ez is hozzájárult az élmény emlékének maradandóságához. A magyar-szlovák határt olyan helyen keresztezték, ahol lakott település vagy határátkelőhely sehol a környéken nem volt. Zsolt külön imádkozott, hogy egyetlen határvadász őrjárat se tartózkodjon a kérdéses határszakaszon. Szlovák területen már nem sokat repültek, hanem egy nagyobb erdei tisztáson leszálltak, és a repülőgépet a lehetőségekhez mérten növényzettel álcázták. Ezután turistatérképpel felfegyverkezve megindultak a Zsolti által kijelölt irányba az erdőn keresztül. - Itt, ahol elágazik az országút, várni fognak ránk más úton ideszökött barátaink – mutatott a fiú a térkép egy bizonyos pontjára. – Még valami! – torpant meg. – Add ide az összes nálad lévő hivatalos okmányt! Kriszta teljesítette a kérést, és Zsolti a sajátjaival együtt elégette az iratcsomót. - Ezt miért csináltad? Mi lesz, ha igazoltatnak minket? – firtatta a lány. - Nem adhatjuk magunkat ilyen könnyen! Lehet, hogy már az Interpol is keres minket. Ezek az iratok azonnal lebuktattak volna minket… Itt vannak helyettük az újak! – adott át néhány igazolványt Krisztának a fiú. – Jegyezd meg jól az adatainkat! - Hamis útlevelek? Günter Reichswald és Frau Reichswald geborene Kathrina Kronberg. Férj és feleség? – hökkent meg a lány, és hamiskás, féloldalas mosolyra húzta száját. - Miért, baj? – kérdezte Zsolt, arcán a zavar pírja ütközött ki. - Nem, de előbb már megkérhetted volna a kezem… - Ami késik, nem múlik! – jelentette ki sokat sejtetően a fiú, miközben magához húzta és megcsókolta szerelmét. – De most már induljunk, sietnünk kell! Ezzel folytatták az erdő átvágását. Délután háromra értek a megbeszélt helyre. Az illető még nem volt ott, így betértek az országút melletti parkoló területén található vendéglőbe, és megebédeltek. De a barát továbbra is váratott magára. - Mi van már ezzel a Karátossal? Remélem, nem kapták el! – idegeskedett Zsolti fel s alá sétálva a parkolóban. - Én is! De fogd vissza magad, mindenki minket figyel! Zsolt abbahagyta a körbemászkálást, és leült a padra Kriszta mellé.

27






- Milyen lehetőségeink lennének, ha magunkra maradnánk? – vetette fel ismét a témát a lány. - Hát… autóstoppal kéne Pozsonyba jutnunk. Vagy esetleg kocsit is bérelhetnénk… Nagy örömükre erre nem került sor, mert egy régi Opel Vectra lassított mellettük, a lehúzott ablakából kinyúló kéz intette őket közelebb. - Ő lesz az! – ugrott fel Zsolti, kezet fogott bűntársával, kinyitotta Kriszta előtt az ajtót, majd maga is beszállt. Úti céljuk a pozsonyi nemzetközi repülőtér volt, amit megszakítás nélkül, a legrövidebb úton el is értek. Minél inkább megközelítették magát a repülőgépet, annál nagyobb feszültség, idegesség uralkodott el rajtuk, hiszen egyre gyakoribbá váltak az ellenőrzések, de szerencsére a hamisítók kitűnő munkát végeztek, még gyanú sem merült fel az okmányok hitelességének kapcsán. Este nyolckor ültek fel a repülőgépre, ahol végre megnyugodva fújhatták ki magukat. A felszállás izgalmas percei után nyugovóra is tértek, a mozgalmas nap fáradalmait kipihenendő. A hosszú repülőút első szakaszát Zsolt és Kriszta – fejüket egymás vállára hajtva – békésen átaludták. A velük tartó Karátos pedig elérzékenyülten-vágyakozón figyelte az idilli képet. … 2003. május 4., vasárnap: A néhány átszállással tarkított 24 órás út után budapesti idő szerint május 3-án este nyolckor landoltak Wellingtonban, Új-Zéland fővárosában. Az időeltolódás miatt ott már negyedike reggel hét óra volt, és mivel az utazók szervezete ehhez még nem tudott hozzászokni, eléggé fáradtnak és nyomottnak érezték magukat. De ennek ellenére még át kellett vergődniük a beléptetésen, és a Bevándorlási Hivatal egyik tisztjével való tárgyaláson. Ez utóbbin tartalék pénzük nagy részét meggyőző eszközként felhasználva sikerült elérniük, hogy megkapják a Letelepedési- és Munkavállalási Engedélyt. Úgyhogy elégedett örömmel hagyták el a repülőtér területét, és ültek taxiba, hogy valami olcsó szállást kerítsenek, ahol jól kialhatják magukat. Kora délután felkeltek, és miután elfogyasztották a Kriszta ügyességét dicsérő finom ebédet, megbeszélték a további teendőket. - Ti merre mennétek? – kérdezte Karátos. – Én, azt hiszem, itt fogok maradni a fővárosban, és beállok valami szórakozóhelyre dolgozni, aztán egyszer csak kinövöm magam vezetővé. Lételemem a nyüzsgés! - Én személy szerint valami nyugalmasabb helyre vágyom. Volt már részem elég izgalomban és nyüzsgésben – jegyezte meg Kriszta. – Te mit szólsz ehhez, Zsolti drágám? - Mint mindig, kitaláljuk egymás gondolatait! A tiédhez hasonló megfontolásból terveztem úgy, hogy átmehetnénk a Déli-szigetre, ahol sokkal kevesebben laknak, kevesebb a város, az emberek mezőgazdaságból élnek, és minden sokkal jobban emlékeztet a régi korok életmódjára, tradícióira, mint akármi, ahol eddig megfordultunk. Legalábbis ezt olvastam ki az útikönyvekből. Még pont annyi pénzünk maradt, hogy megvegyük a repülőjegyeket… … 2003. május 8., csütörtök: Krisztában és Zsoltiban még elevenen élt a belföldi repülőjárattal való utazás emléke, amikor először megpillantották a Déli-szigetet. Annak ellenére, hogy a déli féltekén már a tél közeledett, a sziget jelentős hányadát üde zöld mezők borították, csak a szintén hatalmas kiterjedésű erdők hullajtották már le nagyrészt lombjukat. A sziget éghajlata hatalmas

28






változatosságot mutatott. A nyugati partvidék óceáni éghajlattal rendelkezett, melynek köszönhetően abban a sávban egész évben fagypont felett maradt az átlaghőmérséklet, igaz, hogy pont emiatt nem is emelkedett soha 20-25 ºC fölé, és majdnem mindennaposak voltak a kisebb-nagyobb esők. Az észak-déli tengelyt magas, hóborította láncegység alkotta, a nyugati partvidék pedig kontinentális éghajlatú volt, mely kifejezetten emlékeztette őket saját hazájuk klímájára. Hangulatos volt a dombságok, hegységek által tagolt sziget, mely szinte teljes egészében megőrizte ősi, természetes arculatát, az emberi ténykedés még nem öltött olyan visszafordíthatatlan mértéket, mint a világ egyéb, iparilag magasan fejlett térségeiben. Az ifjú pár éppen a Déli-Alpok hegység keleti lábainál fekvő Springburn nevezetű kis város külterületei felé vezető utcácskán tartott úti célja felé. A kezeikben tartott térkép és apróhirdetési újság segítségével próbáltak rálelni a keresett farmra. Mivel a városka nem volt túl nagy, és a lakosok is szolgálatkészen válaszoltak Krisztáék útbaigazítást kérő kérdéseire, ezért hamar odataláltak. A fehérre festett falécekből épült tornácos, teraszos házat, ahová bekopogtak, gazdái szépen karbantartották. Egy idős, ősz hajú, vidám férfi nyitott ajtót. - Miben segíthetek, fiatal barátaim? – kérdezte kedvesen. - Az álláshirdetésre szeretnénk jelentkezni – szedte össze angoltudását Kriszta, majd az újságból idézett. – „Növénytermesztéshez, állatgondozáshoz kedvet érző fiatal házaspárt alkalmaznánk farmunkon…” Jó helyen járunk? - Ó, igen! Tudjátok, én és az asszony már kezdünk egy kicsit kiöregedni, ezért van szükségünk segítségre – magyarázkodott az öreg. – Gyertek be! Bemutatlak titeket Susannenek is, aztán megbeszéljük a továbbiakat. Ja, engem egyébként Jonathan-nak hívnak. „Kár, hogy csak papíron vagyunk házasok! – sajnálkozott Zsolti gondolatban. – Ha felvesznek minket, végre tényleg megkérem az én Rózsaszirmocskám kezét, és egy gyönyörű, meghitt lakodalommal ünnepeljük meg új életünket…” – ábrándozott, miközben a többieket követve belépett a házba. … Az elkövetkező évben Kriszta és Zsolt lassan beleszoktak új környezetükbe. Az idős, gyermektelen házaspárt, akiknél munkát és szállást kaptak, szinte szüleikként szerették. És ez az érzés kölcsönös volt. Jól kijöttek egymással, a bizalom oly magas fokára jutott kapcsolatuk, hogy teljes élettörténetüket megosztották egymással, minden szépítés nélkül. Az öregeket nem rémisztette el Kriszta és Zsolt „bűnözői” múltja, mivel hittek ártatlanságukban, és viselkedésükben sem tapasztalták soha semmi jelét gonoszságnak. A városka templomában hamarosan Isten színe előtt is örök hűséget fogadott egymásnak a fiatal pár, így már nem csak papír szerint mondhatták magukat házasnak. Az öregek könnybe lábadt szemmel kísérték végig a ceremóniát, mely saját fiatalságukat juttatta eszükbe. Ezen a különleges alkalmon néhány magyarországi rokon, családtag is megjelent a városkában, nagy volt a viszontlátás okozta öröm. A hétköznapok szorgos munkával teltek, a fiatalok is elsajátítottak minden tudnivalót, ami a birtokon folyó gazdálkodáshoz nélkülözhetetlen volt. A farm kisebb részét gyümölcsös és szántó foglalta el, ahol almát, körtét illetve búzát termesztettek, a földterület nagyját azonban dús füvű legelők alkották, melyen juhokat tenyésztettek, és a birtokhoz tartozó kis üzemben feldolgozták a gyapjút, és juhsajtot készítettek. A termények és termékek értékesítéséből tartották fenn magukat. Esténként pedig összeült a négyfős „család”, a közösen elfogyasztott vacsora közben és után egymást szórakoztatták napi élményeik, gondolataik elmesélésével, könyvből felolvasással, zenehallgatással, dalolgatással. Akármilyen fáradtak voltak is, törődtek egymással. Időnként felmentek a hegyekbe túrázni, a természet szépségében és nyugalmában gyönyörködni, vagy átruccantak a 100 kilométerre fekvő Christchurch-be, a

29






tartomány fővárosába, ahol színházat, koncerteket, múzeumokat látogattak, vagy táncos mulatságokon vettek részt. Sosem unatkoztak. Nagyon boldogan éltek, anélkül, hogy bárki is zaklatta volna őket. Beteljesült a nyugalmas élet iránti vágyuk. … Egyik este Zsolti egy kézzel teleírt papírlappal jelent meg a vacsora utáni beszélgetésen. - Mit hoztál, drágám? – mosolygott rá Kriszta. - Emlékszel, amikor meséltem, hogy Doktor Hentes és bandája módszereiről eszembe jutott egy kis filozófiai elmélet, csak akkor nem volt időm leírni, átgondolni. - Igen, rémlik valami – váltott a lány angolra, hogy az öregek is érthessék a beszélgetést. - Elkészültem vele – Zsolt szintén angolul folytatta. - Akkor olvasd fel, kíváncsi vagyok! - Oké! Szóval… Ez egy elmélet lesz a pénz és a társadalom erkölcsi szintjének szoros kapcsolatáról. Ezzel jól meg lehet magyarázni azt, hogy miért nem az történik, amit a többség akar, vagy a józan ész diktál. Azt nem lehet egyértelműen kijelenteni, hogy a sok pénz mindenképp gonosszá, önzővé tesz, de mégis létezik egy ilyen tendencia: Vagy a megszerzett vagyon hatására félni kezd az illető, hogy elvesztheti, és ezért próbál bármilyen áron még többhöz jutni; vagy pont azért lesz gazdag valaki, mert már eleve gátlástalanul önző volt. A társadalmi hatások, a szocializáció is súlyosbítják a gondot, egy filozófus mondta, hogy egy ember oly mértékben válik gonosszá, amilyen mértékű volt az ellene irányuló romboló hatás. A gyerekek sajnos főleg az önzést és a harcot sajátíthatják el a számos negatív példa alapján. Azért sem tudjuk az utódainkat jóvá nevelni, mert mi magunk is tökéletlenek vagyunk, és a rossz befolyások csak tetézik egymás hatását. Aztán, talán ki lehetne fejleszteni egy tesztet a közösségi érzés, az úgynevezett erkölcs, tehát a másokra való odafigyelés mértékének mérésére. Valószínűleg nem lenne könnyű objektivitást elérni, mert már nincsenek olyan abszolút értékek, mint a régebbi korokban. Az Istenben való hit azért volt jó, mert abból egyértelműen világossá vált, hogy mi a jó, és mi a rossz. Ma pedig majd’ mindenki istennek képzeli magát, saját sorsa felett uralkodónak, akik saját érdekeik szerint értékelik a jót és rosszat. De mégis, hogy lehetne a tesztet viszonylag objektívan elkészíteni? Hisz az erkölcs nem lehet annyira szubjektív megítélésű, mint mondjuk a szépség, ráadásul még ez utóbbiban is felismerhetők általános trendek. Tehát a tesztet nem úgy kell megszerkeszteni, hogy bizonyos cselekvéseket, vagy tulajdonságokat szimplán értékelni kell, és ezen értékelés társadalmi átlagát (ez a közösség által elfogadott erkölcs) összevetni az egyén cselekedeteivel, tulajdonságaival! Hanem az alapján kell valaminek az erkölcsös, jó volta felöl dönteni, hogy mennyire szeretné az illető, ha vele tennék azt, vele történne az. Extrém példa: Lehet, hogy valaki a gyilkosságot jó szórakozásnak, netán „magasabb rendű hivatásból” adódóan erkölcsösnek tartja (fajtisztítás, népsűrűségcsökkentés), de ha arról kérdeznénk, hogy szeretne-e ő maga gyilkosság áldozatává válni, a válasz valószínűleg „nem” lesz. Tehát gyilkolni nem erkölcsös. Aki annak ellenére mégis megteszi, hogy ő maga sem szeretne erőszakos halált halni, erkölcstelennek tekinthető. Az elv egyértelmű: Viselkedj úgy, ahogy szeretnéd, hogy mások viselkedjenek veled! Ahogy a Bibliában is meg van írva. - Egy pillanat! – szakította félbe Susanne asszony. – Vajon minden esetben igaz lenne ez az elv? Vajon egy nincstelen, kisemmizett ember nem jogosan lop el egy kenyeret a gyermeke számára egy dúsgazdag, pöffeteg egyedülállótól??? Mi az erkölcsös viselkedés? Megbüntetni az apát, és állami gondozásba venni a gyermeket? Sajnos esélyegyenlőség nélkül nem beszélhetünk erkölcsösségről!

30






- Hát… ez igaz. Sebtében ki kell egészítenem az elméletet, tényleg úgy látszik, hogy minden szabály alól lehet kivételt találni. A pszichológiából ismert Maslow-féle szükséglethierarchiát hívnám segítségül. A hierarchia legalsóbb szintjén a fiziológiai szükségletek – éhség, szomjúság stb. – állnak, majd sorra fölfelé következnek a biztonsági szükségletek, a szeretet szükséglete, a megbecsülés szükséglete, a tudás, megértés szükséglete, az esztétikai szükségletek, végül az önmegvalósítási szükségletek, az önkiteljesítés elérése. Maslow szerint a hierarchiában alacsonyabban elhelyezkedő szükségleteket legalább részben ki kell elégíteni, hogy a magasabban elhelyezkedő szükségletek a motiváció fontos forrásaivá, a cselekvés mozgatórugóivá válhassanak. Tehát: Csak akkor felelhet meg valaki minden erkölcsi követelménynek, ha legalább saját magának és családjának fiziológiai és némiképp biztonsági szükségletei is kielégülnek, s így marad energiája a magasabb szellemi régiókban való időzésre, ezáltal erkölcsi megfontolásokra. Egy bizonyos alsóbb szint tartós, folyamatos kielégületlensége teszi lehetetlenné a felsőbb szintek nyugodt megélését. Az általában nem zavarja a legtöbb embert, ha egy-két étkezést kihagy, de ha már egy-két napig nem kap enni, az sokkal kínosabb és drasztikusabb hatású… A megélhetési bűnözés… nem is igazi bűn, hanem kényszer. Az igazság sokszor Janus-arcú, legalább két különböző szempontból eltérően ítélhető meg. … Az is igaz, hogy mindenkinek mások az igényei, és nem lehet egyértelműen meghatározni az alap-fiziológiai szükségleteket, de valahol csak meg lehet húzni egy általános határvonalat a még szükséges és a már pazarlás között. Ami pedig a „viselkedjen mindenki úgy, ahogy szeretné, hogy vele viselkedjenek” elvet illeti, az a gazdagokra is vonatkozhat. A gazdag elgondolkodhat azon, hogy szeretné-e, ha mások zsarnokoskodnának felette, harácsolnák a vagyonát, és senki se segítene neki, ha bajba kerülne. Mivel mindezekre a válasz valószínűleg „nem” lesz, ezért az elvet betartó gazdag nem lenne harácsoló, lenéző, zsarnokoskodó a szegényebbekkel szemben, és ha a nincstelen apa kéréssel fordulna hozzá, segítene. De ez az egész elv csak akkor tehetné jobbá az emberiséget, ha mindenki betartaná, és ez az, ami gyakorlatilag lehetetlen. - Hm… jól kivágtad magad! - Köszönöm! Szóval ott hagytam abba, hogy megvan a teszt, melyen minden ember elérne egy bizonyos százalékértéket az abszolút erkölcshöz viszonyítva, 0-tól (abszolút felelőtlen egoista) 100-ig (mindenki javát egyformán kívánó). A társadalom átlagát egyszerűen ezeknek a százalékértékeknek az átlaga adná. Viszont ezzel még nem lenne megmagyarázva, hogy miért nem a többség számára előnyös dolgok történnek kivétel nélkül. Ugyanis a társadalmi átlagtól való személyes erkölcs-érték százalékos eltérésének és a személyes vagyon összegének összeszorzásával kiszámítható a személyes befolyás értéke és iránya. Ez azt jelenti, hogy ha mondjuk Te, Rózsaszirmocskám, elérnéd a 80 százalékot az erkölcsi tesztben, melynek átlaga szerintem a mai világban nem lehet több 35 százaléknál, és eredményed már a legkiválóbbak közé emelne ebben a kategóriában, és rendelkeznél százezer szabadon felhasználható, likvid dollárral, akkor a Te személyes befolyásod értéke 80-35, azaz +45*100.000 lenne, tehát négy és fél millió egységgel járulhatnál hozzá a jelenlegi állapot javításához. Viszont ha van egy szemét, egoista, harácsoló milliárdos, például olyan, mint Hentes doktor, 10 % erkölcsi értékkel, akkor ő (10-35)*1.000.000.000, azaz mínusz huszonötmilliárd egységgel „javíthatna” a helyzeten. Ebből adódóan legalább 5555 hozzád hasonlóan magas erkölcsi szinten lévő és azonos anyagi lehetőségekkel rendelkező egyén szoros összefogása és együttműködése kellene csak azon egyetlen milliárdos negatív hatásának kiegyensúlyozásához. Itt nagyon fontos a szoros összefogás és együttműködés hangsúlyozása, mert az átlag kisemberek pont azért nem szólhatnak bele semmilyen fontos döntésbe, a „nagyok dolgába”, mert nem eléggé koordináltak és összetartóak ahhoz, hogy keményen felléphessenek, így az egy-egy szólásra emelkedő kisember szavát túlharsogja a hatalmasok kezében lévő média, és ugyanezek a hatalmasok ráadásul még a törvénykezésbe és igazságszolgáltatásba is beleszólhatnak vagyonuk révén. A tisztségviselők ellenállása a

31






korrumpálhatósággal szemben fordított arányban áll a felkínált pénz mennyiségével. És vajon hány olyan ember lehet a világon, akinek van jó célokra áldozható százezer dollárja? Hát szerintem ezért nem javul – vagy csak látszólagosan javul – a helyzet. Én a mai politikai rendszert sem nevezném demokráciának, mindenki egyforma uralmának, hanem inkább oligarchiának, kiváltságosok uralmának, vagy kapitalizmusnak, mint a gazdasági rendszert. Mert mi a kapitalizmus célja? A legkevesebb (tényleges, teremtő, alkotó) munkával a lehető legnagyobb egyéni hasznot elérni, akár a teljes közösség rovására is. És az a vicces, hogy a kapitalista önzést a közösség előnyének álcázzák, pedig csak átmeneti fellendülésről lehet szó, mert a kapitalizmus a pazarlásra épül – mindenből minél többet előállítani és eladni, függetlenül a termék hasznosságától. Mit gondolsz, miért lett Hentes is nagyiparos? Hogy ugyanazt az országot kétszer rabolja ki, először sikkasztással, utána gazdaságilag – éhbérért dolgoztatja azokat, akik még egy ilyen munkára is rákényszerülnek, aztán viszonylag drágán árusítja a termékeit. De mi lesz, ha elfogynak a nyersanyagok, kiirtjuk a teljes természetet?! A kapitalizmus csak azoknak jó, akiknek kellő vagyonuk van a lehetőségek kiaknázásához, a kisembereknek ígért fellendülés, „versenyzési lehetőség” csak a biztos halál elöl menekülés görcsös erőfeszítéseibe taszítja őket, egymás ellen uszítja őket, mert a legapróbb lehetőségekért is meg kell küzdeniük egymással. Ez a világ a konkurálásra épül, nem a kooperációra. De a játszma legeslegvégén senki sem fog nevetni, még azok sem, akik most a legjobban járnak, mert nem fogják élvezni az életet egy kipusztult, agyonszennyezett, halott bolygón, ahol senki felett sem uralkodhatnak, és nekik maguknak is föld alatti bunkerokban kell tengetniük napjaikat. Az emberiség problémáira más gyógyszert kell találni, mint a kapitalizmus. Ha élne még Shakespeare, Hamlet szájába biztosan más szavakat adott volna. To buy or not to buy. This is the question. Venni, vagy nem venni. Ez itt a kérdés… Zsolt elhallgatott, és figyelte az elgondolkozó arcokat. Legelőször Jonathan, az öregúr szólalt meg: - Érdekes okfejtés. Kissé extrém, szélsőséges, de kétségtelenül van benne némi igazság. Nem lehetsz túlzottan kibékülve a világgal! - Nem is vagyok! Eddig egyedül ebben az országban tapasztaltam mást, jót. Elég kevés ember él itt ahhoz, hogy senkinek se legyen különösebb oka irigykedni, mert aki akar, az meg tud élni. Itt harmóniában élnek a természettel, nem irtják feleslegesen és mértéktelenül, még az áramot is legnagyobbrészt környezetbarát vízerőművekben állítják elő. Szerencsés döntés volt, hogy ide jöttünk. - Mi is örülünk nektek! Keresve se találhattunk volna jobb, szorgalmasabb munkaerőt és kedvesebb társaságot! – jegyezte meg az asszony. - Köszönjük! – mosolygott Zsolt az idősebbekre. – Magáról az elméletről pedig még annyit, hogy még biztos fejleszthető lenne, de jelenlegi tudásom nem volt ennél többre elegendő. - Drágám! – fogta meg férje kezét Kriszta. – Az utolsó szóig igaz minden, amit írtál, de… én azt szeretném, ha többé nem gondolnál ezekre a szörnyűségekre, melyeket szerencsére már magunk mögött hagytunk, hanem azt a boldogságot élveznénk, melynek itt és most részesei lehetünk! - Vedd úgy, hogy ezzel az írással zártam le a múltat. Kiengedtem belé minden dühömet, amelyet a Veled elkövetett gonoszságok váltottak ki belőlem. Amíg mellettem leszel, és szeretsz, soha, semmi olyan nem történhet velem, ami veszélyeztethetné a boldogságomat, Egyetlenem! Kriszta a vallomástól meghatva ölelte át, és húzta magához Zsoltit, ajkaik hosszú, szenvedélyes csókban egyesültek. …

32






2013. december 20., péntek: Kriszta és Zsolt tizedik házassági évfordulójukat ünnepelték a legszűkebb családi körben. Csak ők ketten, és az időközben született három gyermekük vett részt rajta. A még mindig boldog harmóniában és szerelemben élő házaspár gondolatban felidézte az elmúlt évtized eseményeit. Az évek során született két lány és egy fiúgyermek felett érzett örömöt, kik közül a legnagyobb már iskoláskorú volt. Megemlékeztek a szomorúságról és gyászról, amikor új-zélandi fogadott szüleik meghaltak. Őket szép szertartáson búcsúztatták, és azóta is nap mint nap emlegetik őket, mint életük meghatározó pozitív személyiségeit. Az öregek még a farmot is a fiatalokra hagyták, akik így már nem voltak nincstelenek, a világ kitaszítottjai. Tíz év folyamatos tartózkodás után nem sokkal korábban megkapták az újzélandi állampolgárságot is, s ezzel végleg függetlenedtek Európától. Felelevenítették a családi kirándulások emlékeit, a vidám hangulatot, mely mindig is uralkodott a családtagok közötti kapcsolatban. Felemlegették azt, ahogy ünnepek, évfordulók alkalmával saját kezűleg barkácsoltak ajándékokat, melyeket postai csomagokban küldtek el Magyarországon maradt rokonaiknak, barátaiknak. Visszagondoltak arra, hogy még akkor se vesztették el jókedvüket, lelkesedésüket, kitartásukat, amikor valamelyikük beteg lett. Ilyenkor a másikuk gondoskodott az ellátásáról, és olyan kedves megjegyzésekkel ment el hazulról dolgozni, mint például „Lélekben egész nap Veled leszek, mint mindig. És küldeni fogom az energiát a gyógyulásodhoz – telepatikus úton…” Ha valaki elképzeli az idillikus szerelmet, házaséletet, akkor mindez illeni fog Kriszta és Zsolti kapcsolatára. Ezen a szép, meleg, napsütéses december 20-i, nyári napon is a harmónia sugárzott minden egyes pillantásukból, mozdulatukból. A közös erővel, saját kezűleg készített ünnepi ebéd elfogyasztása után a pár kiment a teraszra, és az alant elterülő völgyet és a látóhatárral egybeolvadó dimbes-dombos tájat bámulta. - Erről a látványról néha eszembe jut az a hatalmas távolság, ami elválaszt minket a szüleinktől, testvéreinktől, rokonainktól – osztotta meg gondolatait feleségével Zsolt. – Jó lenne, ha időnként meglátogathatnánk őket. Hiányoznak. - Nekem is. Ha Te nem lennél itt velem, biztos, hogy nem bírtam volna ki ilyen sokáig. Egyedül nem sokkal lenne jobb, mint a börtönben – válaszolt a nő. - Olyan jó érzés, amikor ilyeneket mondasz, Virágszálam! – nézett mélyen szerelme szemébe a férfi. – A lényeg az, hogy mi itt vagyunk egymásnak, és itt vannak a gyerekek… A bejárati ajtó felöl felberregő csengő zaja szakította félbe a meghitt perceket. A pár lesétált a földszintre, és ajtót nyitott. Egy középkorú, elegáns, de jellegtelen arcú férfi állt a tornácon, olyan, akit szinte azonnal elfelejt az ember, amint elbúcsúzott tőle. - Gratulálok a sikeres házasságukhoz, és további sok-sok boldog, együtt töltött évet kívánok! Megengedik, hogy átadjam ajándékomat? – vágott a férfi rögtön a dolgok közepébe, magyar nyelven. - Ó, köszönjük! … Jöjjön beljebb! – invitálta Kriszta a férfit. Zavarban volt a meglepetésszerűen „támadó” váratlan vendég miatt, aki ráadásul nem is tűnt ismerősnek. De mivel magyarul szólt, egyben kíváncsivá is váltak. - Foglaljon helyet! Tölthetek valami italt? – udvariaskodott Zsolt. - Köszönöm, egy konyak jól esne! – fogadta el az ajánlatot a látogató, miközben térdére tette aktatáskáját, kinyitotta, és egy díszcsomagolású dobozkát vett elő belőle. – Emelem poharam a boldog házasságokra! – mondott köszöntőt a férfi, majd koccintott az ünnepeltekkel. Miután felhajtotta italát, átnyújtotta a dobozkát. – Fogadják tőlem szeretettel eme csekély ajándékocskát! - Köszönjük, nagyon kedves! – hálálkodott Kriszta, miközben kibontotta a csomagolást. Zsolti egy kazettát emelt ki a dobozból. Felirata szerint „Bizonyíték 2003. 03. 01. szombat, 10. másolat” volt a tartalma. Zsolt elsápadt, de betette a kazettát a muzeális

33






emléknek számító magnójukba, és elindította a lejátszást. Doktor Hentesnek és bagázsának egyezkedése, majd gúnyos röhögése tört elő a hangfalakból. A férfi leállította a magnót. - Honnan szerezte a kazettát? – tudakolta izgatottan. - Ez nem számít. A lényeg, hogy megérdemlik, hisz ön egyszer már megküzdött ezért. - Ez igaz, de… - Nézd, drágám! – kiáltott fel Kriszta meglepetten, amikor még egy újságkivágást is talált a doboz alján. Közösen olvasták el. „Egyértelmű tények bizonyítják, hogy a tegnap éjjel hidegvérrel kivégzett Doktor Hentes gyilkosa nem lehetett más, mint a Fekete Angyalként elhíresült, próbaidőre szabadlábra helyezett fegyenc. A tanúk vallomása alapján a hölgy hamis személyazonosság álarca mögé rejtőzve férkőzött a híres nagyiparos és sebészdoktor bizalmába, szertőjévé lett, majd egy óvatlan pillanatban megölte kiszemelt áldozatát. Az indítékokra még nem derült fény. A nyomozás nagy erőkkel folyik, de az elkövetőnek még nem sikerült nyomára bukkanni.” - Angyalka… – emlékezett vissza Kriszta a barátnőjére. – Az indíték és egyben enyhítő bizonyíték itt van ezen a kazettán… - Tudod mit, drágám! – ötlött Zsolti eszébe. – Egy másolatot hazaküldünk a legfelsőbb bíróságnak, így rajta is segítünk, és talán téged is felmentenek utólag a hamis vádak alól. - Nos, nekem mennem kell… – állt fel a látogató. – Nem zavarom tovább örömteli ünnepüket. - Egyáltalán nem zavar! – próbálták marasztalni. A férfi azonban hajthatatlan maradt, elbúcsúzott, és éppoly sietősen, váratlanul távozott, mint ahogy érkezett. Miután eltűnt az út kanyarulatában, a szerelmespár csodálkozva nézett egymásra. - Te ismered őt? – kérdezte Kriszta. - Nem. Most láttam először. - Én is. Vajon miként talált ránk, hogyan szerezte a kazettát, és miért adta ide? – töprengett a feleség. - Fogalmam sincs. De nagyon rendes volt. Attól függetlenül, hogy nem akarok visszaköltözni Magyarországra, mostantól talán megtehetnénk. - Szabadabbak lettünk! … Az idegent soha többé nem látták, viszont az elküldött kazetta hatására a magyar hatóságok felmentették Krisztát a vádpontok alól, és leleplezték a néhai Hentes doktor bűnszövetkezetét. Zsolt börtönostromló hadműveletének részletei örökké a rejtélyesség homályába vesztek, így neki sem kellett büntetéstől tartania. Immár időnként hazalátogathattak Magyarországra, szülőföldjükre is. Igaz, hogy az idegen kiléte mindörökké talány maradt a boldog házaspár számára, de az annál gyakrabban előfordult továbbra is, hogy ahhoz a bizonyos délutánhoz és estéhez hasonlóan kéz a kézben nézték végig a naplemente felhőket és égboltot narancsos-aranyoslilás fényben fürösztő szín-játékát, majd a csillagok sorozatos felragyogását a sötétülő égbolton, és a természet eme meghitt, mindig másképp ismétlődő csodái elárasztották őket a végtelenség érzetével, a szeretet végtelenségéjével, határtalanságáéval is… Regőczi Gergely v1.00 : Miskolc, 2002. 01. 01. v1.02 : Budapest, 2002. 01. 28. v1.12 : Budapest, 2002. 02. 05. v1.15 : Budapest, 2008. 07. 09.

34

Szabadság? Egyenlőség? Testvériség?

Recommend Documents