Summások Komárom megyében

Summások Komárom megyében

Lánczos Zoltán

Kézirat, Budapest, 1983.

Tartalom:

A summások A summások „felszerelési” tárgyai Summásdalok Irodalom

A summások

A termel eszközökkel, t kével nem rendelkez agrárproletároknak azt az újkorban kialakult típusát képez csoportját nevezték summásoknak, akik megélhetésüket mint a nagybirtokra csoportosan /”bandában”/ elszeg dött vándor idénymunkások igyekeztek biztosítani. F leg aratást, takarmánynövények betakarítását, répa, kukorica, burgonya kapálását vállalták „kommencióban”, pénzért, ellátásért és terményrészért. /„kommenció” szavunk a latin „conventio” = egyezség, megegyezés szóból származik. Így nevezték a gazdasági cselédeknek és a summásoknak a földbirtokossal /az uradalommal/ kötött szóbeli vagy írásba foglalt természetbeni és pénzjárandóságukra vonatkozó szerz dését. Az erdélyi, f leg székely részeken „premonda”-nak mondták. A kisebb birtokosok rendszerint maguk készítették el a kommenciósaiknak a f tt ételt, míg az uradalmiak, a nagybirtokosok inkább kimérték a kommenciót a summásoknak: a húst alkalmanként, a kenyeret hetenként, más f znivalókat /zsír, bab, szalonna, lencse, borsó, burgonya stb. havonként. A pénz havonta, a terményrészt elszámoláskor adták ki. A keresetet a „summásgazda” /csapatgazdának, csapatvezet nek, bandagazdának is nevezték/ vette át és osztotta szét a munkában töltött id arányában és a munkaer min sítése alapján. A nehéz fizikai /pl. zsákolást/ végz feln tt férfiak voltak az „egészkezesek” /teljes rész ek/, a n k, a serdül korúak és az öregek pedig a „félkezesek” /félrészesek/. A summáscsapatot vagy summásbandát rendszerint a summásgazda vagy „csapatgazda” toborozta össze. szerezte meg a munkaalkalmat, és alkudozott a munkaadóval és kötött szerz dést társai nevében. Legtöbbjük nem a bandatagok, hanem a munkaadó bizalmából került a csoport élére, a tagok legfeljebb ellen rizték ténykedését, de le nem mondathatták, neki viszont jogában állt bárkit kizárni a csoportból. Mondhatni, hogy teljhatalmú ura volt csoportjának, Többnyire külön szálláshelyük volt, a munkában nem vettek aktívan részt, csak felügyeltek és irányítottak, módjuk volt rá, hogy különféle mellékjövedelemhez jussanak, s rokonaikat, kedveltjeiket is hozzásegítsék ilyenekhez. Ha „banda” nagyobb létszámú volt, „algazdákat” is beállítottak és egyes munkacsoportok „el munkásokat” neveztek ki. Ezek f leg kapálásnál jutottak szerephez. A summások egy-egy sort „fogtak” a táblában. Jobbról a széls sorban haladt az el munkás, aki az ütemet diktálta. Gyakori volt, hogy külön sorokba állították be a fél- és egész-részeseket „fél- és egész-kezeseket/ és V alakban haladtak a táblában. A V alakzat élén haladt az el munkás, akire, ha nagyon er s iramot diktált, rákiabáltak a többiek. A summásgazda egyénisége, jelleme, rendszerint rányomta bélyegét az egész kollektívára. Többnyire bizalmatlanok voltak vele szemben a csapattagok, s az ellentétek f leg a végelszámolásnál élez dtek ki, bár a pénz- és id béren, valamint az élelem elosztásában pontosan kidolgozott szabályok szerint osztoztak, hogy ez által is a lehet ségekhez mérten csökkenjenek az ellentétek.

A summásmunka a XIX. század derekán alakult ki végs formájában. Legtöbb summásbanda Borsod-, Nyitra- és Trencsén megyében szervez dött, de Bács-Bodrog-, Vas és Zala megyék agrárproletárjai közül is sokan kényszerültek summás-csoportokban megkeresni a sz kös megélhetésükhöz szükséges javakat. Komárom megyének viszonylag kevés községében /pl. Oroszlány, Kocs/ álltak össze summás-csoportok. A megye területén volt uradalmak

és nagybirtokok f leg Nyitra-, Trencsén- és Borsod megyéb l toborozták idénymunkásaikat /Tatára, Paradicsompusztára, Szentgyörgypusztára, Görényvármajorba, stb./ Magyary Zoltán így emlékezik meg a megyénkben dolgozott summások sanyarú életér l: „A summások egy-egy cselédlakásban, kiürített istállóban vagy pajtában , hering módjára összezsúfoltan, sokszor még nemek szerint sem elkülönítve, falábakon álló ágyakon laknak, egész berendezésük egyetlen ágy a fölötte csüng holmijukkal, rettenetesen elhanyagolt állapotban. Ha meggondoljuk, hogy ezek a summások az év nagyobbik részét ezen lakásokban töltik, hiszen márciustól október végéig, sokszor november közepéig tartózkodnak itten, érthet , hogy az állatok módjára összezsúfolt lakás közegészségügyi szempontból, eltekintve a kérdés erkölcsi oldalától, milyen hátrányos befolyást gyakorol az ott tartózkodó egyénekre. A kisebb uradalmakhoz szeg dötteknek valamivel szerencsésebb az elhelyezésük” mivel kisebb kétszámúak. /Magyary Zoltán – Kiss István: A közigazgatás és az emberek. Budapest, 1939. 97. old. A summások els sorban az ezer holdon felüli nagybirtokon alkalmazták tavasztól szig. Egyt l hat hónapra, ritkább esetben nyolc hónapra kötve velük megállapodást. A nagybirtokok 1945-ben történt felosztásával megsz nt a summás életforma, bár – Katona Imre szerint – 1948-ban volt „az utolsó említésre méltó summás-járás”. A budapesti Néprajzi Múzeum „Táplálkozás” gy jteménye részére Csilléry Klára és Morvay Judit összegy jtötte mindazon tárgyakat, amelyek a summások „felszereléséhez” tartoztak. E tárgyak leírását az alábbiakban közöljük, a felsoroláshoz f zött magyarázatok – remélhet leg – egyben h képét adják a hajdani summás-életnek: Zománcos bögre, vagy bádogbögre. Rendszerint a fedeles kosár füléhez volt kötve. A lányok többnyire virágos díszítés t, a férfiak hengeres alakú, minta nélküli ivóedényt, „ivóbádogot” vittek magukkal. Azért volt a fedeles kosár füléhez kötve, hogy ha megáll a vonat útközben, gyorsan magukhoz vehessék. A földre nem vitték ki magukkal, ott nem volt id bel le inni. Este a barakkban /szálláshelyen/ mindig kellett legyen egy-két kupa /kanna/ víz. A vízhordás a lányok dolga volt. Meg is szólták az olyan lányt, aki anélkül ment el az üres kupa mellett, hogy felvette volna és hozott volna bele vizet. „Nézd, hogy félrecsavarja a fejét, hogy ne lássa, hogy üres a kupa!” Azt is észrevették azonban, ha valaki szorgalmasa volt vízhordásban. „Azt elveheted, az hozott, ha nem volt víz a kupában!”- mondták egymásnak a férfiak. Este ebb l a bögréb l ittak, reggel ebb l vettek a szájukhoz vizet a mosdáshoz, mert reggel csak szájból mosakodásra volt id . Kés „kis kés”. A lányok fedeles kosárban tartották. Ezzel vágták a szalonnát, kenyeret, ezzel ettek. Nagy késük nem igen volt, ha tésztát készítettek, a konyhától kértek kölcsön nagyobb méret kést. A kést a boltban vették, de soknak az édesapja, vagy a bátyja csinálta rossz kaszából fa nyéllel. Fakanál. A lányok és asszonyok kett t is vittek magukkal. Enni nem igen ettek vele, habarni, krumplit törni használták, ha ugyanis kevés volt az ennivaló, este f ztek maguknak. Vasárnap este mindig maguknak kellet ellátni magukat. Gyümölcsöt rendszerint úgy szereztek, hogy szalonnáért cseréltek a faluban. A gyümölcs egy részét nem nyersen ették meg, egy kis tejjel behabarták /a tejhez is csere útján jutottak/. Ez volt a leggyakoribb esti vacsora. A fakanál helye a barakkban a polc alá szögelt lécen volt. Esetleg b rdarabot is felszögeltek kanáltartónak. Fanyel vasvilla. A tésztát ették vele vasárnap. Nyelébe jelet véstek. Pléhb l préselt bádogkanál. Többnyire a kerekfej t szerették, csak az asszonyok használtak hegyes vég t. Helye a kosárban volt, a férfiak a tarisznyájukban tartották. A mez n való étkezés után a f ben törülték meg, „bábaguzsallyal” megtörülték, úgy tették a helyére. /A mezei zsurlót – Equisetum arvense L. – ezt az árokpartokon, kapásokban term , érdes tapintású spó-

rás növényt nevezték Komárom megyében bábaguzsalynak. Egyes helyeken „kannamosóf nek”, „békarokkának” is hívták/. Közös tálból ettek, akinek nem volt kanala / a szálláson felejtette/, annak hagytak a tálban valamicskét. Sokan – f leg az északi megyékb l érkezett summások közül – öblösebb fakanállal ettek. Vasárnap este gyakran kávét is csináltak, úgy, hogy a tejbe egy karika kávépótlót tettek és némi vizet öntöttek hozzá. Ken toll. Azért vitték a summásságra magukkal a leányok, hogy ha „krumplikalácsot” „krumplilángost” csináltak, legyen mivel megkenni. A kalácstésztát savóval csinálták, elnyújtva tepsibe tették. A krumplit megtörték, a megtört f tt krumplit egy kis tejjel és sóval összekeverték, rátették a tetejére a „habarást”, hogy „teteje legyen”. Egész héten ebb l vittek magunka a mez re. A krumplilángost úgy csinálták, hogy a f tt krumplit liszttel, sóval összekeverték és fél- vagy egész ujjnyi vastagságban kinyújtották. Gyúródeszkát rendszerint az uradalmi konyháról kértek kölcsön. A t zhely lapján, a „platnin” sütötték meg, majd egy kis sült szalonnával a lángos egyik oldalát „megtörülték”. Volt aki egy kis cukrot, mások sót hintettek rá, „mert az jobban került”. A konyhán rendszerint egy nagy fatálban állt a só, s mikor a gazdaasszony nem figyelt oda jól belemarkoltak. A cukrot venniük kellett. A ken toll helye a ládafiókban volt. Aki nem ott tartotta, azt megszólták. Sótartó. „Kis sótartó”. Helye lányoknál, asszonyoknál a summáskosárban, férfiaknál a tarisznyában volt. A lányoknak többnyire keményfából esztergált, díszes sótartójuk volt. A férfiaké egyszer bb és gyakran ökörszarvból készítették, úgy, hogy a szarvasmarha szarvának végéb l mintegy 12-15 cm hosszú darabot levágtak, hegyes végét lef részelték, s ha lef részelt részig nem ért el a tülök üreges része, lyukat fúrtak bele. Az aljának tágabb nyílását egy fakoronggal zárták le fels sz kebb nyílásába fadugót helyeztek. Másik formája úgy készült, hogy a szarv középs részéb l 6-8 cm széles karikát f részeltek, ennek egyik végébe kivehet , dugószer fedelet, másik végébe fakorongot helyeztek. A Dunántúl nagy részében az volt a szokás, hogy az el bb említett módon levágott szarukarikát forró vízben megpuhították, s fából faragott formára húzták. A sótartóban paprikával összekevert só volt. Az így összekevert sót tették a szalonnára és hagymára evéskor. A kenyeret is szokás volt paprikás sóval meghintetni, azt mondták: „hogy ne szüzen együk”. Háromlábú serpeny /kasztroj/. Kovácsol vasból készült bográcsforma. Három kifelé álló vas láb volt aláforrasztva, vagy nittelve. Ez a tárgy akkor tartozott a leányok felszereléséhez, ha apjuk vagy fiútestvérük is velük ment a munkára. A lány ugyanis nem szeretett mellette guggolni, „pörgölni”, inkább kivárta, hogy a konyhában a t zhelynél kapjon helyet. Esténként, ha kevés volt a bab, amit az uradalom vacsorára adott, akkor ebben f ztek krumplit vagy cukorrépát. De ez inkább csak sszel fordult el , mikor már hosszabbak voltak az esték, de vasárnaponként szinte rendszeresen. Öhömöt is f ztek benn, szalonnát pirítottak. /Az „öhöm” tésztakása volt. Kevés vízben, ha hozzájutottak nagy ritkán, akkor tejben f tt tészta volt, melyhez néha burgonyát is adtak. Ritkább volt, hogy köleskásával vegyítették. A serpeny t rendszerint a boltban vették. A summás-ládába rendszerint nem fért bele, ilyenkor a tekn be tették, de el z leg bekötötték a lábait, hogy a tekn kormos ne legyen. A barakkban /szálláshelyen/ a serpeny helye mindig a priccs alatt volt. /V.ö. Gunda Béla: Magyarországi primitív f z -süt eljárások és néprajzi kapcsolataik. Néprajzi Értesít , 1935. – és Bánky Zsigmond: A magyar konyha története. Néprajzi Értesít , 1397. Vaslábos. Rendszerint két füllel /szalonnasüt kasztroj/ bolt ellátva. Egyesek mázolatlan, mások, f leg lányok, zománc mázast vittek magukkal. Ha t zhelyen f ztek, ezt használták, ha szabad t znél, akkor a háromlábú serpeny t. Ebben f zték meg a cukorrépát is, ma melyet el z leg karikára vágtak. A levéhez gyakran kevés cikóriát tettek, ha ez nem volt, égett kenyérhéjat f ztek bele. Ez volt a kávéjuk.

A f tt répát kis bödönben vittek magukkal a mez re és kenyérrel ették. Ha a cukorrépát kemencében megsütötték, már csemegének számított. „Olyan finom, mint az aszalt szilva”mondták. A zománcos lábosban forralták a tejet, amit a falusiaktól cseréltek többnyire gabonáért vagy szalonnáért. A gabonához rendszerint úgy jutottak, hogy amikor es s id ben a magtárban dolgoztak/rostálták vagy forgatták a gabonát/ egy-egy marokkal beletettek ruhájukba, a „kebelükbe”. Az így összegy lt szemeket munka után az ágyra állva kirázták és összegy jtötték. Egész nap a poros búza, árpa csípte e testüket, de mint egy egykori summáslány, Gari Takács Margit, mondta „megtanított bennünket a szegénység lopni”. A lábas helye a fekv hely alatt volt. A priccsre téglát tettek, arra karókat, s erre fektették a szalmazsákot, a „trózsákot”. A priccs és a szalmazsák között volt a helye a „kapircs”-nak, a répavágókésnek, sarlónak meg a szappannak. Kis füles tál, „vastányér”. Zománcozott vas. Kívül rendszerint kék, belül fehér zománccal bevont. A summásságon a tejet ebb l ették kenyeret aprítva bele. Így általában csak vasárnap használták, máskor ilyen csemegének számító étel nem került. A mez n és a barakban a lányok általában guggolva ettek földre tett tálból. Kis tekn , „mozsdótál”, fatál. Rendszerint puhafából vájták. A szájperemmel egy síkban szögletes fogója szokott lenni. A lányok nem mind egyforma alkalmatosságot vittek magukkal. Volt aki kisebb-nagyobb tálat, volt aki kis tekn t vitt magával. Az már módosabbnak számított, akinek lavórja volt. A fatekn t rendszerint „süt tekn s cigányoktól” vették. Odahaza többféle tekn t használtak. Volt „hurkatölt tekn ”, „süt tekn ”, „sózó tekn ”. Ez utóbbi nem minden háznál volt, mivel a só „eszi a tekn t”. Volt ház, ahol gyúrótálnak is fatálat használtak. Sok helyen mosdani is fatálból mosdottak. A summáságon fatálból csak este mosdottak. Reggel nem volt rá id , ilyenkor a szájukba vett vizet eresztették a tenyereikbe és így mosdottak. Este minden leány vizet vett a táljába vagy tekn jébe /lavórjába/ és elment egy távolabbi helyre mosakodni. Néha egészen messzire elmentek, hogy ki ne leshessék ket. Fürdésre nem volt mód, ha egy nyáron négy-ötször – vasárnap délután – el tudtak menni valamelyik patakhoz, hogy megfürödjenek, az már jó volt. Megtörtént, hogy az izzadt, piszkos b r kidörzsöl dött, azt kocsinyomból vett finom porral behintve próbálták gyógyítani. A tál helye a priccs alatt volt. Akasztókampó, „szalonnakampó”. Természetes hántolt faágból áll, mely több elágazó, különböz hosszúságú galycsonkot visel az oldalán. E csonkok végét kihegyezték, kivéve a leghosszabbat, amelynek a végét gombaszer en faragták ki. Szalonnaakasztó kampója mindenkinek kellett hogy legyen, mivel a summásoknak minden hónapban 4 kg szalonna járt. Ha a lánynak édesapja öreg vagy beteg volt, megcsinálta a szalonnakampóját el re. Ez volt a ritkább eset, általában a kampót a munka szinthelyén készítették. Megérkezés után az els munka a priccs elkészítése volt, és a kampó kivágása. A egy legény már a munkahelyre történ utazás során kiszemelt magának egy leányt, akkor megérkezésük után mindjárt két kampót vágott és szaladt vele a leányhoz: „Ne, vágtam neked kamót!” Ezt a barakkbeliek is észre vették, s nem késtek mondogatni: „Na jóba akar lenni vele”. Sokszor – mint már szó volt róla – indulás el tt elvállalta némelyik lány, hogy majd kimossa valamelyik legény ruháját. Ilyen esetekben a legény szokta elkészíteni a kamót. El fordult az is, hogy a leány vagy asszony egy magányos férfit a munkahelyén kért meg re, hogy faragjon neki kamót. Ezt azután azzal viszonozta, hogy egyszer-kétszer kimosta a fehérnem jét vagy meggyúrta a tésztáját. Az is megesett, hogy az er sebb leányok maguknak vágtak kamót. Fafajtában nem lehetett mindig válogatni. Amilyen fa akadt a környéken, olyanból vágtak. Csak bodzafát nem használtak erre a célra, mert az nagyon törékeny. A akácfát tartották a legjobbnak. Mindig olyat vágtak, amelyiken legalább négy akasztónak való ága volt, ugyanis

a szalonnát több darabban adták, s abból csak egy volt vastag „számosszalonna”, a többi vékony „cseresznyeszalonna” volt. A szalonna szétosztása úgy történt, hogy az el re levágott darabokat összeválogatták az uradalomban és a 80-120 részt lerakták a sorban a konyha földjére, majd egyenkint szólították a summásokat, akik sorjában felvették a sorban els nek maradt darabot. Még a vastag szalonna is „kopasztott” volt és salétrommal vagy marhasóval sózott. A barakkba érve felaggatták a szalonna darabokat, a legmagasabb ágra húzva a legszebbet. Minden summás vitt kis bödönt is magával és a megtakarított szalonnát lesütötte. Aki nem sütött le szalonnát, azt megszólták. Úgy igyekezett mindenki, hogy 5-6 liter zsírt vihessen haza. Az elég volt odahaza a tél fele idejére. A gondos édesanya a summásnak induló leánynak, ha tudott, bedugott egy darab szalonnát a csomagjában, hogy még a családja se vegye észre, azért, hogy nagyobb legyen a dics ség, többet tudjon haza adni. Amikor kisütötték a szalonnát, a töpörty t eltették és néhány szemenként magukkal vitték a mez re a kenyerükhöz. A többi szalonnát nyersen fogyasztották el, vagy f ztek vele, de sokszor tejet, gyümölcsöt cseréltek érte a falusiaktól. Rózsafüzér, „olvasó”. Fém lánccal és kereszttel, esetleg éremmel is ellátott olvasó, melyet a summás leányok vittek magukkal. Legtöbbször a szemek piros szín ek voltak és fából vagy porcelánból készültek, mert általános volt a hiedelem, hogy a piros szín megóv a szemrontástól. Úgy mondták, hogy ha a leány a nyakába vette, akkor a színe is más volt t le, mert az ilyen olvasó a betegséget is magába vette. De voltak kék, fehér, rózsaszín porcelán olvasók is. A rózsafüzér végén lév kereszt lányoknál fémb l /vasból/ volt a fakereszt id sebbekhez illett. A rózsafüzért a summásságba indulók a kosár fülére kötötték, mert itt kéznél volt. A barakkban mindenki a feje fölé akasztotta. Egy egykori summáslány mondotta –Gari Takács Margit – „Ezt úgy tartottuk mint egy címert”. A rózsafüzérre nagy gondot fordítottak már csak a közösség véleménye miatt is, minthogy az id sebbek hangoztatták: „Kinek nincsen olvasója, nem lesz annak mennyben jussa!” A gyerekeknek az els olvasót karon ül korában az édesanyja vette. A Summásságba induláskor az édesanya sokszor így intette a leányát: „Erre jobban vigyázz, mint a két szemed világára, mert ez a te kezedben fegyver!” A lányok zsebkend jükbe tekerve a munkába is magukkal vitték. Névtábla, „kenyérbiléta”, „kenyérbilét”. Feny fából faragott kb. 8x4 cm nagyságú, piskóta alakú deszka darabocska, lapos, melyre tintaceruzával rárótták a nevüket vagy névjelüket. Ennek ellenében kapták g a heti 6 kg kenyéradagjukat. Ezt a hét bármelyik napján igényelhette, amikor elfogyott a kenyere. Ilyenkor leadta a summásgazdának a bilétát, aki betette egy tarisznyába. Vasárnap a tarisznya tartalmát kiöntötték egy asztalra és mindenki kikereste a magáét. A kenyérbilétáért lisztet is kaphattak, ha nem váltották ki asz arra a hétre járó kenyéradagot. Így természetesen igyekeztek a kenyérrel takarékoskodni, hogy minden második vagy harmadik héten, szombaton, amikor látták, hogy nem volt szükség a kenyér kiváltására, lisztet igényelhessenek a bilétával. Ha nagyon kellett a pénz, mégis kenyeret váltottak ki és szombaton vagy vasárnap eladták a közeli faluban. Cigány vagy nagycsaládos ember megvette. A lányoknak még odahaza az apja csinálta meg a bilétát, az asszonyoknak a férjük. Többnyire valami alakzatot faragtak ki, hogy messzir l is meg lehessen ismerni. Négysarkosat ritkán faragtak. Az is el fordult. Hogy nevet vagy névjelet nem írtak rá, helyette valami díszítést alkalmaztak, amir l fel lehetett ismerni. A summásgazda természetesen mindenkiét ismerte. A biléta helye a ládafiában volt, nagyon vigyázni kellet rá. Ha elveszett, azonnal jelentették a summásgazdának. Az olló. A summás leányok és asszonyok felszereléséhez tartozott, általánosan az 1920-as évekt l. Többnyire egy dobozban vagy zacskóban tartották a varróeszközök között. Varrásnál és körömvágásra használták. A körmüket egészen rövidre vágták, hogy ne menjen alája a piszok, mert az ilyen körm leányokat megszólták. „Gyászol a körmöd!” – mondták az ilyennek. Volt, aki nem használt körömvágásra ollót, hanem lerágta a körmét. Az ilyenre azt

mondták, hogy „ragadós a keze”. A férfiak soha nem vittek magukkal ollót, k késsel vagy bicskával vágták le a körmöket a kezükön és a lábukon. A varrást ugyanis a n k végezték, nekik volt ollójuk. Bajuszvágásra mindig kölcsönkérte valakit l ollót. A rendszeres bajuszvágásra nagy gondot fordítottak, mert akinek gondozatlan, hosszú volt a bajusza, arra megjegyzéseket tettek: „De nagy kanáltörül d van!” - „Olyan már a bajuszod, hogy kitörli más szemét!” Tükör. Summásnak induló lányok és asszonyok felszereléséhez tartozott. Nélkülözhetetlen volt számukra. A szállásul szolgáló helyiségben a tükör, mindenkinél az ágy fejrészéhez közel volt felakasztva. Reggelenként nem fésülködhette, arra nem volt id , csak este a mosdáshoz vitték magukkal a tükröt. Igyekeztek a hajukat minél szorosabbra fonni, hogy éjszaka ne zilálódjon szét a fonás. Az apró hajból „huncutkát” csináltak, de csak vasárnap, mert ilyenkor voltak a leányok bekötetlen fejjel. A férfiak a borotválkozáshoz f leg talpas tükröt használtak. Doboz. /”Leveles doboz”/. A summásnak induló leány dobozt is vitt magával. Magát a dobozt a r föst l, „csipkést l”, boltostól kérték. A tetejére egy nagyobb méret szentképet ragasztottak. A dobozban tartották a hajba való szalagot, amib l mindig kett t vittek, hogy legyen tartalék is. A szalagot szombat este és vasárnap kötötték fel a hajfonatukra. Írószerszámot is vittek magukkal. Amíg kisebb volt a leány és legénnyel nem levelezett, csak ceruzát vittek. A nagyobb leányok, akiknek már udvarlójuk is volt, tintát is vittek, ennek helye a ládafiók sarkában volt. A dobozba 3-5 db „kupertás levelet” azaz borítékos levélpapírt is tartottak. Vasárnap vagy ünnepnap szánták magukat rá a levélírásra, de leginkább ünnepnap írtak, mert a vasárnap kellet a mosásra és más tennivalókra. Munkakönyv. „Summáskönyv”. Vászonkötés könyvecske volt. Els lapján „MUNKÁSIGAZOLVÁNY x.y. részére”. 103 számozott oldalt tartalmazott. A nyomtatott szöveg mellett személyleírás illetve a szerz désekr l szóló hivatalos bejegyzések voltak. A summáskönyvet abban a faluban állították ki, ahová a munkások szeg dtek. A jegyz a summásgazdának adta át, aki a munkahelyre érkezve átadta az intéz nek. A summás csak a hazainduláskor kapta kézhez. Otthon – mint nagyon becses dolgot – a ládafiában, esetleg a sublót „kaszlifiában” rizték. Vasaló. Öntött vasból készült. Teteje felnyitható volt és a tet lap szélén csipkézett szelel nyílások voltak. A summásnak men leány, amikor el ször ment munkába, rendszerint újat vitt magával, mert az otthonit nem adták neki. Az asszonyoknak, lányoknak feltétlenül szükségük volt vasalóra a féléves summás munka idején, mivel meglehet sen kevés ruhanem t vittek magukkal és rendszeresen kellett mosni, vasalni. Feltétlenül vasalást kívánt a fejre való kend , a kötény, a blúzféle, a leped . A lányok nem mulasztották el a kézbe való zsebkend vasalását sem. Saját holmijuk mellett többnyire elvállalták a lányok egy-egy n i hozzátartozó nélküli férfi holmijának mosását, vasalását. Rendszerint már jóval az indulás el tt, a szerz dés megkötésekor gondoskodott a magányos ember arról, hogy legyen, aki mosson rá. Nem maga szólt, hanem úgy illett, hogy n s embernek a felesége, legénynek az édesanyja kereste fel az erre kiszemelt vállalkozót. Az a leány, aki ilyenre vállalkozott, a mosás mellett vasárnap, amikor a summások nem kaptak kosztot, gyúrt és f zött is a magányos embernek. Az viszont kiélesítette neki a kapát, sarlót és szalonnaakasztót is vágott neki. Amikor hazamentek, szolgálatiért a leány kapott vagy másfél méter kartont, vagy egy karton kend t. A vasalót rendszerint az ágy lábánál lév hevenyészet polcon, vagy ha elég magas volt a hodály, a gerendába vagy az általfába vert szögre akasztották. Szögeket hazulról volt szokás magukkal vinni. Tányér. Rendszerint bádogból vagy ólommázas cserépb l készült. Gyakori volt az akasztólyukas. Odahaza rendszerint Vízkeresztre és Húsvétra kocsonyát készítettek benne. Többnyire öreg, kopott tányért vittek magukkal.

Tál, „gyúrótál”. Leggyakrabban az otthon használt kásás tálat vitték magukkal. A szálláson a priccs mellett a falra akasztva tartották. Úgy rendezték, hogy a kisebb volt feljebb akasztva. Anyaga szerint is meg volt a rangjuk a tányéroknak. Legfelülre, az „els helyre” a fajansztányér került, utána a vastányér”. A szül k nem sok edényfélét tudtak adni, de igyekeztek leányukat úgy ellátni edénnyel, hogy ne szoruljon másokra. A f zésre és étkezésre nem sok idejük volt a summásoknak, márpedig ha valaki kölcsönkért egy-egy edényfélét, ki kellett várnai, hogy a másik elkészüljön az edény használatával. Így el fordult, hogy csak éjszaka került sor f zésre. Vasárnap a gyúrótálban gyúrták a tésztát, „haluskát”, „gancát”, „zsámiskát”. /Zsámiska = kásaétel, burgonyapép. A ganca vagy másképpen „gánica” ugyancsak burgonyából készült pépes étel/. Ha „öhönt” f ztek /öhöm-nek is mondták/, f zés után ebbe öntötték ki, oldalán szétnyomkodva, hogy jobban „hiveljen”, így gyorsabban ment az evés. Csak vasárnap f ztek maguknak. A megállapodás szerinti munkaid napkeltét l napnyugtáig tartott, aígy csak szszel maradt estefelé hosszabb idejük. Szeptember 1-t l, vagy október elejét l /néha szeptember 15-t l/ a summások nem kértek vacsorát és ennek fejében egy hónapra 3 kg bab vagy egy liter ecet járt nekik. Ilyenkor már volt az uradalomban cukorrépa és azt f zték, ezért az uradalom nem szólt. Közbe-közbe "„szereztek” maguknak krumplit is. Pohár. Rendszerint préselt üveg. F leg azért vittek magukkal poharat, hogy ha betegek találnak lenni, legyen mib l bevenni az orvosságot. Az uradalmi orvos rendszerint minden betegségre keser sót rendelt. Nyolc nap volt a maximális id , amíg beteg lehetett valaki, ha ennyi id alatt nem gyógyult meg, hazaküldték. A lányok és asszonyok az ágyuk fölé kis polcot csináltak, ezen tartották a poharat. A polcon gyakran egy kis Sz z Mária szobor, vagy egy angyal szobor állt. Ezt úgy is tekintették, mint kis oltárt. El tte énekeltek, ha egy kis idejük volt. A férfiak ezt nem tették, még viccel dtek is rajta.

SUMMÁSDALOK A munkásdalok, pontosabban a mezei munkásdalok egyik sajátos válfaját alkotják a summásdalok, más néven summásnóták, melyek a mez gazdasági munkások sajátos életformáját él , estenként elszeg dött vándor idénymunkások életér l, érzelmeir l, törekvéseir l, panasziról szólnak. Legtöbbjük századunk els felének terméke. Katona Imre a katonanótáknak valamint a bujdosóénekeknek a summásdalokra való er s ráhatását. Példákat is sorol fel: „A bakának jól van dolga…” „A summásnak jól van dolga…” „Édesanyám, hol van az az édes tej, Kivel engem katonának nevelt fel…” „Édesanyám, hol van az az édes tej, Kivel engem summásnak nevelt fel…”

A bujdosókkal mutat rokonságot pl. az alábbi summás nóta: „Elmegyek, elmegyek, el is van vágyásom, Ebbe a tanyába nincs már maradásom…” Történet-politikai dalokként is felfoghatók, mivel több esetben a summások sanyarú sorsát, kiszolgáltatottságát fejezik ki: „Deres a répa levele, Fázik a summások keze. Ha fázik is dolgozni kell, A summásnak szenvedni kell..” „Lyukas a hodály ajtaja, Hideg szell fúj be rajta…” „Ments meg Isten, summás lenni, Egyenként ételért járni…” Panaszkodnak a summásgazdára, akinek ki voltak szolgáltatva: „Kovács Ferenc görbe kése Vékonyan jár a kenyérbe. Ha kérjük a kenyerünket, Elkeríti istenünket…” Szép számmal vannak summásdalok, melyek az uradalmi tisztek sz kmarkúságára, basáskodására engednek következtetni: „Segédtiszt úr, nem kívánok egyebet: Hónalj-mankón keresse a kenyeret…” „Intéz úr, Isten verje meg magát! Egye meg már a maga a többi babját!” „Ha én egyszer tüzes ményk lehetnék, Intéz úr szobájába becsapnék... Agyonvágnám, intéz úr, magát is, Meg azt a sok ingyenél kutyát is…” „Verje Isten, ki a g zöst csinálta, De még azt is, ki a vasat lerakta! Elviszi a summásokat messzire, Sej-haj az uraság keser kenyerire!”

A summásdalok, ha fel-fel is csillan bennük az elkeseredés, s t bosszúvágy, nem érik el az ipari munkások dalainak tudatos forradalmi szellemét, lényegükben az új stílusú magyar népdal eleven hajtásai.

IRODALOM Bodnár Ferenc: Borsodi summásdalok. Borsodi Szemle, 1962. Erdei Ferenc: A magyar paraszttársadalom. Bp. 1941. Gy rffy István: A matyó summás. Népünk és nyelvünk. 1929. Kardos László: Jegyzetek a volt uradalmi cselédség kultúrájának és életmódjának alakulásáról. Katona Imre: Munkaszervezeti formák és ideiglenes életközösségek idénymunkákon a kapitalizmus korában. Agrártörténeti Szemle. 1961. évf. Katona Imre – Maróthy János – Szatmári Antal szerk: A parasztdaltól a munkásdalig. Bp. 1968. Kiss Lajos: A szegény emberek élete. Bp. 1955. Koós Imre: Summásélet. Borsodi Szemle. 1960. évf. Sándor István: Otthon és summásság a mez kövesdi matyók életében. Néprajzi értesít . 1956. Szabó István szerk: A parasztság Magyarországon a kapitalizmus korában 1848-1914. Bp. 1965.