KŒSTLER
Sötétség délben
ARTHUR
100
könyv
Aki diktatúrát vezet be, ám életben hagyja Brutust, vagy köztársaságot alapít, de nem öli meg Brutus fiait, nem fog sokáig uralkodni.
:
Az ember nem élhet irgalom nélkül.
:
E könyv szereplői képzeletbeli személyek. A történelmi viszonyok azonban, melyek tetteiket meghatározták, valóságosak. Ny. Sz. Rubasov élete sokak életének szintézise, akik áldozatul estek az úgynevezett moszkvai pereknek. Közülük számosan személyes ismerősei voltak a szerzőnek. Könyvét az ő emléküknek ajánlja.
Párizs, 1938. október – 1940. április
AZ ELSŐ KIHALLGATÁS
Senki sem kormányozhat bűntelen.
-
1 Rubasov mögött becsapódott a cellaajtó. Néhány percig csak állt az ajtónak dőlve, aztán cigarettára gyújtott. Jobbra, az ágyon két viszonylag tiszta pokróc hevert, és úgy látszott, hogy a szalmazsák is frissen van tömve. A mosdókagylónak, tőle balra, dugója ugyan nem volt, a csap viszont működött. A mellette álló küblit nyilván frissen fertőtlenítették, nem volt büdös. A fal mindkétfelől tömör téglából volt, vagyis elnyelte volna a kopogtatást, a bejövő fűtés- és vízvezetékcsövet viszont gipsszel tapasztották körül, ami már elég szépen visszhangzik: azonkívül pedig a központi fűtés csöve maga is valószínűleg jól vezeti a hangot. Az ablak épp szemmagasságban kezdődött; anélkül is le lehetett látni az udvarra, hogy
7
az ember felhúzódzkodott volna a rácson. Egyelőre tehát minden rendben volt. Rubasov ásított, levetette a kabátját, összegöngyölte, és odatette a szalmazsákra párnának. Aztán kinézett az udvarra. Sárgásan csillogott a hó a hold és a villanylámpák kettős fényében. A falak mentén keskeny csapás futott körbe, ahol eltakarították a havat a rabok sétájához. Még messze volt a hajnal; a villanylámpák ellenére is tisztán és fagyosan fénylettek a csillagok. A külső fal mellvédjén, épp szemben Rubasov cellájával, egy katona lépkedett fel és alá, vállnak támasztott puskával, száz lépést jobbra, százat balra; úgy csapta oda a lábát minden lépésnél, mintha díszszemlén volna. Feltűzött szuronyán néha megcsillant a lámpák fénye. Rubasov még az ablaknál állva levetette a cipőjét. Aztán elnyomta a cigarettáját, a csikket pedig a földre helyezte az ágy feje mellett, és néhány percig mozdulatlanul ült a szalmazsákon. Majd megint az ablakhoz ment. Az udvaron semmi mozgás; az őr épp hátraarcot csinált; a géppuskatorony fölött elnézve Rubasov még épp odalátott a Tejút egy keskeny sávjára. Végignyúlt a priccsen, és betakarózott a fölső pokróccal. Hajnali öt óra volt, és valószínűtlennek látszott, hogy ilyenkor télen hét óránál hamarább lenne az ébresztő. Álmos is volt nagyon, helyzetét átgondolva pedig arra a következtetésre jutott, hogy alighanem beletelik három-négy napba is, amíg a kihallgatására sor kerül. Levette csíptetős szemüvegét, odahelyezte a kőpadlóra a csikk mellé; elmosolyodott és lehunyta a szemét. Jó meleg volt a pokróc alatt, ettől biztonságban érezte magát; hónapok óta most először nem félt attól, hogy mit fog álmodni.
Amikor néhány perccel később az őr kintről eloltotta a villanyt, és a kukucskálóablakon benézett a cellába, Rubasov, a hajdani népbiztos már aludt, hátát a falnak fordítva, fejét bal karján nyugtatva, mely mereven nyúlt ki a padló fölé; csak a keze csüngött ernyedten, olykor mégis meg-megrándulva.
8
9
2 Egy órával korábban, amikor a Belügyi Népbiztosság két tisztviselője megdöngette Rubasov lakásának ajtaját, hogy letartóztassák, Rubasov éppen azt álmodta, hogy letartóztatják. A dörömbölés egyre hangosabb lett, Rubasov pedig megpróbált fölébredni. Az évek során nagy gyakorlatot szerzett már abban, hogyan szakítsa ki magát nyomasztó álmaiból, ha rátörtek, első letartóztatásának képei ugyanis még esztendőkig vissza-visszatértek, és mint egy felhúzott óramű mindig pontosan ugyanúgy peregtek le előtte. Néha minden ereje megfeszítésével sikerült megakasztania az óramű járását, és merő akaraterővel kirántania magát az álomból, ez alkalommal azonban hiába próbálkozott; az utóbbi hetek nagyon kimerítették, zihált és verejtékezett álmában; az óramű pedig tovább zakatolt, és az álom folytatódott. Mint mindig, most is azt álmodta, hogy dörömbölnek az ajtaján, és három ember áll odakinn, akik le akarják tartóztatni. A csukott ajtón át is látta őket, amint a lakása előtt állva az ajtaját döngetik. Vadonatúj egyenruhában voltak, a Német Diktatúra praetoriánus gárdájának uniformisában; sapkájukon és
a kabátjuk ujján ott a jelvény: a fenyegetőn karmos kereszt; szabad kezükben nagy, szinte nevetségesen hatalmas pisztoly; övük és szíjazatuk árasztja magából a friss bőr szagát. Aztán egyszer csak már odabenn voltak a szobában, az ágya mellett. Ketten közülük vastag ajkú, halszemű, nagydarab parasztfiúk; a harmadik alacsony és kövér volt. Csak álltak az ágya mellett, kezükben pisztollyal, és őt nézték szuszogva. A jelenet szinte néma lett volna, ha az alacsony és kövér ember asztmás zihálása nem olyan hangos. Ekkor valamelyik felső emeleten valaki kihúzta egy fürdőkád dugóját, és a víz egyenletes zubogással megindult lefelé a falban rejtőző csöveken. Az óramű szerkezete lassan lejárt. A dörömbölés egyre erősödött; az ajtó előtt álló két ember, akik Rubasovot letartóztatni jöttek, felváltva hol az ajtót verték, hol a fagyos kezüket melengették leheletükkel. Rubasov azonban képtelen volt felébredni, holott tudta, hogy most kiváltképpen kínos jelenet következik az álomban: a letartóztatására érkezett három férfi nem tágít az ágya mellől, ő pedig eközben azon igyekszik, hogy felöltse a hálóköntösét. Csakhogy a köntös egyik ujja kifordult, és Rubasov hiába próbálja beledugni a kezét. Minden igyekezete hasztalan, végezetül pedig valami különös bénultság telepszik rá: képtelen már akár csak mozdítani is a karját, pedig tudva tudja, hogy most minden azon múlik, sikerül-e idejében belebújnia a köntösbe. Percekig tart ez a gyötrő tehetetlenség, Rubasov nyüszít kínjában, hideg verejték üt ki a halántékán, az ajtaján döngő ökölcsapások pedig eközben mint távolban dübörgő dobszó behatolnak az álmába; párnája alá dugott karja görcsösen ráng a lázas igyekezettől, hogy beletaláljon végre a köntös ujjába;
mígnem valahára csontrepesztő erővel lecsap rá az első ütés, fültövén éri a pisztoly agya, és megváltja Rubasovot a kíntól… Ettől az ismerős fájdalomtól, a százszor is újra átélt első ütéstől, melynek süketségét is köszönhette – rendszerint felébredt. Egy darabig még ébren is rázta a hideg, a párna alá beszorult keze még ekkor is görcsösen kereste a köntös karöltőjét; ugyanis mielőtt végleg sikerült volna kikeverednie az álomból, még át kellett esnie az utolsó, legrettenetesebb szakaszon is. Valami kábult, alaktalan érzés fogta el ilyenkor, hogy valójában ez az ébredés az álom, és hogy igazából most is a sötét cella nyirkos padlóján hever, lábánál ott a kübli, feje mellett egy kancsó víz áll, s néhány morzsányi kenyér… Ezúttal is eltartott néhány percig ez a kétes állapot, mialatt nem tudhatta, hogy sötétben tapogatózó keze a küblihez ér-e majd, vagy az éjjeliszekrény lámpájának kapcsolójához. Aztán felgyulladt a villany, és a köd eloszlott. Rubasov mélyeket lélegzett, és mint a lábadozó beteg, kezét a mellén összekulcsolva, élvezte a szabadság és a biztonság fölséges érzését. Izzadt homlokát meg feje tetején a kopasz foltot megtörölte a lepedővel, aztán az irónia máris újraéledő szikráival a szemében felpillantott a Párt Első Számú Vezetője portréjának színes olajnyomatára, mely ott függött az ágya fölött, a szobája falán – akárcsak a szomszédos szobák falán és a Rubasov szobája alatti és feletti szobák falán is; a ház összes falán és az egész város minden falán, minden egyes falon az egész hatalmas országban, melyért Rubasov annak idején harcolt és szenvedett, és mely most viszszafogadta óriás ölének oltalmába. Végre ébren volt; a dörömbölés azonban folytatódott.
10
11
