Összeesküvés-elméletek
Nemzeti érzelmű körökbe járok, többnyire ilyen emberekkel érintkezem. De nehezen viselem, amikor bonyolult kérdésekről lévén szó, a bennfentességet sejtető, bizalmaskodó utalásokat hallok: – Hát igen, a 300 család, a háttérhatalom, a nemzetközi pénztőke, a szabadkőművesek, a zsidók … A 2008-2009-ben kitört pénzügyi-világgazdasági válságról is sokan azt feltételezték, hogy az a nagy bankok által kreált szándékolt válság volt, melynek során az amerikaiak elvesztették megtakarításaik felét-egyharmadát, a bankok viszont tovább gyarapodtak. A bankok gátlástalan pénzéhségét nem akarom szépíteni, és azt sem, hogy szinte semmilyen eszköztől sem riadnak vissza, hogy növelhessék profitjukat. Amit nem fogadok el: hogy tevékenységüket egy szűk csoportból irányítanák, s akár akaratuk ellenére is végre kellene hajtaniuk az onnan érkező utasításokat. Egyik szakterületem a világgazdaság, s történetesen eléggé jól ismerem a válság kirobbanásának hátterét és mozgatóit. Azt megelőzően az évek során hatalmas pénzügyi buborékok keletkeztek; az emberek tömegesen vásárolták a jó befektetésnek ígérkező értékpapírokat, kötvényeket, részvényeket, majd később vettek fel házukra jelzáloghitelt. A nagy kereslet miatt ezek ára egyre emelkedett, s így tulajdonosaik abban az illúzióban éltek, hogy egyre gazdagabbak lesznek. E buborékok nagysága minden elképzelhető mértéket meghaladt. Miközben 2007-ben a világon megtermelt összes termék és szolgáltatás (az összes GDP) 54,3 ezer milliárd dollár volt, csupán a new-yorki tőzsdén jegyzett vállalatok értéke 25 ezer milliárd dollárt tett ki, a pénzügyi származékos ügyletek (derivatívák) világforgalma pedig majdnem elérte a 600 ezer milliárdot. (A derivatívák mögött nem áll konkrét termék, lényegét tekintve ez egy fogadás arra nézve, hogy bizonyos tőzsdei termék ára vagy tőzsdei mutató a jövőben hogyan fog változni. A pénzügyi derivatíváknak különösen egy speciális válfaja, a CDS (credit default swap) terjedt el. The Ticking Time Bomb (Forrás: Prechter, The Real Reason…)1
Ez átvállalja tulajdonosa adósságának egy részét abban az esetben, ha az a felvett hitelt nem tudná visszafizetni.) Amikor azonban az addig jól jövedelmező értékpapír – vagy adott esetben az ingatlan – ára csökkenni kezd, a buborék kipukkan, a képzelt gazdaság elillan. Ezt tájékozottság híján vélhetjük felülről vezérelt, irányított folyamatnak is, de valójában – a pénzintézetek nyerészkedési szándékán túl – határozott gazdaságpolitikai nézetek és viták állnak mögöttük. 1
Financial Weapons of Mass Destruction; Warren Buffet nevezte így a pénzügyi derivatívákat.
1
A válságot megelőző időszak pénzügypolitikájának meghatározó figurája Alan Greenspan volt, aki közel két évtizeden keresztül állt a Fed, az amerikai jegybank élén. Fő törekvése az volt, hogy fenntartsa a kereslet magas szintjét, ezért a buborékok képződése egyáltalán nem volt ellenére. Felfogása szerint a buborékok a sikeres, sőt, a sikertől túláradó gazdaságokban keletkeznek, a bőség megnyilvánulásai. „A buborék annak köszönhető, hogy az emberi természet rendkívüli nyerészkedési lehetőséget lát az adott területen” – írta. Még a’90-es évek végén, Clinton elnöksége idején Laura Unger, az amerikai tőzsdefelügyelet elnöke elkezdett aggódni a pénzügyi derivatívák piacának robbanásszerű növekedése láttán, és szabályozó intézkedések bevezetését tervezte. Ekkor azonban felkereste őt hivatalában Greenspan, Robert Rubin akkori pénzügyminiszter és Larry Summers pénzügyminiszter-helyettes társaságában, és női mivoltát mélyen sértő jelzők kíséretében lebeszélték róla2, hogy korlátozza a pénzügyi derivatívák terjedését. 2003-ban az amerikai szenátus kezdett aggodalmaskodni ugyanezen fejlemények miatt – Greenspan szenátusi meghallgatásán őket is lebeszélte arról, hogy a derivatívák kereskedelmét szabályozzák. Greenspan, Rubin és Summers nem valamilyen titkos társaság igényeit szolgálták ki. Meggyőződésük szerint a buborékok keletkezése jót tett az egész amerikai gazdaságnak. Aki csak egy kicsinyke közgazdaságtant is tanult, az tudja, hogy a kapitalizmus fő problémája a bőség és az elégtelen kereslet, míg a szocializmusé a szűkösség és az elégtelen kínálat volt. Annak idején Jánossy Ferenc, a ’70-es évek neves közgazdásza ezt szemléletes példával ábrázolta: képzeljük el, hogy egy kútból feltartóztathatatlanul tör elő a víz (ez a kapitalizmus termelési oldala), és az a fő probléma, hogy nincs elég edény, amibe azt föl lehetne fogni (ez az elégtelen kereslet). És végül is mi lett a nóta vége – mondhatná a kedves olvasó – a buborékok kipukkantak, és a második világháború óta nem látott súlyos pénzügyi és gazdasági világválság következett be. Ezen pénzügypolitika irányítói azonban úgy érvelnek, hogy a pénzbőségre építő gazdaságpolitika (melynek a fent tárgyalt buborékok csak egyik eleme volt)3 olyan hosszú és sikeres fellendülést hozott, mely összességében – a válság idején történt visszaesést is beszámítva – még mindig pozitív időszak volt. E hosszas és részletes fejtegetést azért adtam elő, hogy érzékeltessem: a gazdaság- és pénzpolitika konkrét vezetői, szereplői irányították a folyamatokat, és szó sincs arról, hogy valakinek, vagy valamilyen csoportnak a bábjai lettek volna. A döntések egyéni vélemények, meggyőződések és törvényhozási viták eredményeként születtek. (Információimat pedig nem valamilyen bennfentes forrásból, hanem a nemzetközi gazdasági sajtóból szereztem.) Nem akarom megkerülni a „titkos társaságok” ügyét (mint amilyen a Trilaterális Bizottság, vagy a 2
Magyarul lebüdöskurvázták. További elemei: a központi kamatláb alacsony szinten tartása, majd pedig a „monetary easing”, azaz a központi bank kedvező feltételek melletti hitel nyújtása. Hogy Greenspan miért nem volt hajlandó kipukkasztani a buborékokat, a fentieken kívül annak más oka is volt – ezt röviden a Mellékletben ismertetem. 3
2
Bilderberg-csoport). Ezek működnek, és az ott folyó egyeztetések nyilvánvalóan hatással vannak tagjaikra és általuk a nemzetközi politikára és gazdaságra. De nem hoznak az egyes országokra vagy intézményekre vonatkozó döntéseket. Közülük a bázeli Nemzetközi Fizetések Bankját ismerem jobban. Ez a világ 55 nagy jegybanki vezetőjének exkluzív konzultációs szervezete, az állami pénzügyek egyfajta Vatikánja. Itt 2006-ig, amíg hivatalban volt, természetesen Greenspan vitte a prímet, ő volt a Maestro, a szupersztár, az élő legenda, döntései megfellebezhetetlenek voltak. De az NFB maga nem hoz döntéseket, a véleménykoordinálás ozmózisszerűen történik, azaz a nézetek hatnak egymásra.4 Manapság a migrációs hullám kapcsán keletkeznek az összeesküvés-elméletek. Nem zárható ki – sőt, nagyon is valószínűnek tartom –, hogy az áradatot a gazdag arab országok pénzelik, és távolabbi céljuk „Eurábia” megteremtése. Azt is elképzelhetőnek vélem, hogy Amerika azért pártfogolja ennyire a migránsok befogadását, hogy ezzel meggyengítse gazdasági versenytársát. Továbbá: Európa és Észak-Amerika ultraliberálisai szerint a nemzetállam a globalizáció kerékkötője, ezért fel kell számolni – (amely felszámolás eszköze a multikulturalizmus.) Azt a feltételezést azonban, hogy Angela Merkelt valamifajta páholyok tagjai kényszerítik rá, hogy menekültek és bevándorlók százezreit hívja be Németországba, annyira valótlan fantazmagóriának tartom, hogy még azt a fáradtságot sem veszem magamnak, hogy megnézzem a wikipédián, léteznek-e ma még szabadkőműves páholyok. Németország – sajnos, hazánkkal együtt – Európa egyik leggyorsabban elöregedő országa. Ma még 50 milliós munkaereje az előrejelzések szerint 2030-ra közel a negyedével fog csökkenni: az iparból és szolgáltatásokból 10 millió munkás, az államigazgatásból pedig 1 millió magasan képzett hivatalnok fog hiányozni. Ez számtalan gondot okoz majd: lesz-e elég befizetés a nyugdíjalapokba, ki fogja működtetni a kiépített termelő kapacitásokat, miből fogják fenntartani egyes elnéptelenedő vidékeken az egészségügyi, oktatási, közlekedési infrastruktúrát, melyek működése a megfelelő népességszám függvénye, stb. Ma pedig 600650 ezer ember hiányzik a német gazdaságból. Amikor a német kancellár arra az elhatározásra jutott, hogy országa korlátlanul beengedi a menekülteket, bizonyára ezek a borús kilátások motiválták. És az is joggal feltételezhető, hogy úgy gondolta, ezzel a fantasztikus emberbaráti gesztussal a náci múlt szégyenfoltját is sikerül elhalványítani. Szerintem ez éppen elég magyarázat arra, amit tett (bár azt magam is őrültségnek tartom). Ugyanakkor a helyzet tragikomikuma, hogy a társadalom elöregedéséből származó gondok a migránsok beengedése nélkül is megoldhatók lennének. Sokan hivatkoztak már arra, hogy az EU déli országaiból át lehetne irányítani a munkanélkülieket Németországba. Én magam e rovatban szeptemberben egy olyan számítást idéztem fel5, miszerint ha a németek a nyugdíjkorhatárt két évvel megemelnék, a fiataloknak a felsőfokú oktatásban eltöltött, oktalanul hosszúra nyúlt éveit pedig két évvel lecsökkentenék, a német munkaerőhiány
4
Egyébként az NFB elemzési csoportja William White vezetésével már 2003-ban előre megjósolta, hogy hova fog vezetni az alkalmazott pénzpolitika, a jelzáloghitelek, ezek kötvényesítése, stb. és már két és fél évvel a válság kitörése előtt letette az asztalra azt a jelentést, amely pontról-pontra leírta a hamarosan bekövetkező fejleményeket. (Lásd erről: Der Spiegel 28/2009. 5 Kiss Károly: Mi vár az elöregedő társadalmakra?
3
megoldható lenne. (Lásd erről a Spiegelből származó ábrát: ezeket az intézkedéseket a dánok alkalmazzák.) A munkaképes korúak számát extrapolálva 2030-ban 17, 2050ben 23 százalékkal lesznek kevesebben, mint 2010-ben. De a dán mintát alkalmazva csak 4, illetve 6 százalékkal csökken a számuk. (Der Spiegel 15/2015) Továbbá: az automatizáció és az informatika egy-két évtized múltán már tömegesen teszi majd feleslegessé még a mai munkaerőt is. A magyarázatot mégsem a páholyok környékén keresem; szerintem a náci múlt tisztára mosása felülírta az egyéb megfontolásokat, az informatika munkahelyeket megszüntető hatásáig pedig még várni kell, és itt nem csak munkaerőhiányról van szó, a strukturális megegyezés is gondot jelent. Sigmund Freud a viccről írt fejtegetéseiben a lejátszódó lelki folyamatot így magyarázza: a vicc egy adott helyzet kezdetét és végpontját jeleníti meg, anélkül, hogy részletezné az oda vezető utat. Ha a vicc hallgatója kellő intuícióval és találékonysággal erre rájön („leesik a tantusz”), akkor felszabadul az az energia, ami a részletes megértéshez szükségeltetett volna. A megspórolt energia nevetés formájában tör ki belőlünk. Ha bonyolult társadalmi-gazdasági folyamatok okainak lusták vagyunk utánajárni, akkor felülünk az összeesküvés-elméleteknek. Ezáltal energiát takarítunk meg, a teória pedig az esetek többségében egy vicc. Kiss Károly közgazdász és társadalomkutató (Megjelent a Magyar Nemzet 2015. december 10-i számában, kissé rövidebben, ábrák, hivatkozások és melléklet nélkül.) Néhány forrásmű: Der Spiegel 28/2009. Balzli, Beat und Michaela Schließl: Der Mann, der zu viel wusste. (Gesprech mit William White)
Der Spiegel 15/2015. Die Demokalypse bleibt aus. (Guido Mingels) Kiss Károly: A közgazdaságtan esendősége (és mihaszna válság idején). http://kisskaroly.x3.hu/gazdasagelmelet/valsag-es-gazdasagelmelet-teljes.pdf Kiss Károly: Mi vár az elöregedő társadalmakra? Magyar Nemzet, 2015. szept. 2. http://kisskaroly.x3.hu/publicisztika/mi_var_az_eloregedo_tarsadalmakra.pdf Prechter, Robert: The Real Reason for the Global Financial Crisis. web, 2011 jan. 10. folytatás 4
Melléklet (részlet A közgazdaságtan esendősége és mihaszna válság idején c. tanulmányomból, 17-18. old.) Greenspan törekvése az infláció megakadályozására és az árstabilitásra irányult, ezen túl a benem-avatkozás elvét követte. (Ugyanis 1988-89-ben, majd pedig ’94-ben hiába emelte a kamatlábat, a tőzsdei árfolyamok annak ellenére emelkedtek. Ebből vonta le nyilvánvalóan azt a tanulságot, hogy a kamatláb hirtelen emelésével nem pukkasztható ki a buborék.) Greenspan egyedül nem hibáztatható, az olcsó pénz politikáját követték az európai jegybankok és Japán is. White szerint ez vezetett az 1997-98-as ázsiai buborék-válsághoz, s ez már tanulságul kellett volna, hogy szolgáljon.
Az ábrán (mely a Spiegel 28/2009-es számából származik) jól követhető, hogyan járult hozzá az olcsó pénz politikája a buborékfúváshoz, a tőzsdei indexek feltornázásához. (Az is leolvasható, hogyan „rakta rendbe” a ’80-as évek legelején Paul Volcker, a Fed akkori elnöke az amerikai gazdaságot. Az volt az utolsó sikeres próbálkozás az infláció megtörésére; Európában már azt megelőzően a stagfláció vált jellemzővé.) 2003-ban White már pontosan felvázolta a folyamatot és várható végeredményét, de Greenspan és a jegybanki elnökök figyelmen kívül hagyták. Ettől kezdve évente készültek komoly, figyelmeztető elemzések a BIZ-ben a hitelkockázatok transzferálásának (a CDOknak) a veszélyéről, a hitelminősítők megbízhatatlanságáról, a jelzáloghitelek kötvényesítésének a kockázatáról, az amerikai jelzálogintézmények hitelezési gyakorlatának veszélyeiről. Két és fél évvel a robbanás előtt már mindez együtt a jegybankelnökök asztalán feküdt. „Az események azonban egy elkerülhetetlen görög dráma végkifejletével közeledtek” – mondja White.6
6
Der Spiegel 28/2009.
5
