Sorra-rendre
SORRA-RENDRE
A fejlett világ felsőoktatása, beleértve a magyar egyetemi-főiskolai rendszert is, drámai átalakuláson megy át az ezredfordulón: hagyományos funkciói jórészt megváltoznak, mást kínál a hallgatóknak, mást követel meg az oktatóktól, más szerepet tölt be a közösség, a szakmák, a régiók életében, egyáltalában: másra jó, mint korábban. Ezért meg kell tanulnunk másképpen gondolkodni, másképpen beszélni róla. Kötetünk a magyar egyetemekről kialakult hallgatói véleményeket mutatja be, szociológiai felmérés alapján elkészített összehasonlító áttekintéssel. Kiadása nem más, mint szakmai szolgáltatás az egyetemek vezetői és a továbbtanulni kívánó fiatalok számára egyaránt. Hasznos segédletet kínál az egyetemeknek az intézményfejlesztésekhez, a továbbtanulóknak a tájékozódáshoz és a felsőoktatás egészének a kommunikáció megerősítéséhez. Jónéhány szakmai egyeztetésen vetődött fel az előbbi tételmondatok kapcsán a kérdés: vajon nem túlságosan széles az a fesztávolság, amely értelmezési tartományuk között van? Miért kellene a globális felsőoktatási trendekre hivatkoznunk, amikor nem teszünk egyebet, mint könyv formájában kiadjuk (internetes publikálása után majd’ egy évvel, lásd www.felvi.hu) a magyar változatát egy világszerte ismert és a legkülönfélébb formákban létező műfajnak, az egyetemi rangsor-készítésnek? Azért tarjuk fontosnak, hogy megválaszoljuk ezeket a felvetéseket, mert így vállalkozásunk legfontosabb elméleti és gyakorlati kiindulópontját vázolhatjuk. A 2001-ben elkezdett UnivPress-ranking© kutatási és kommunikációs program ugyanis szakmai kezdeményezésként indult, éppen a magyar felsőoktatás átalakulási folyamatainak elemzése nyomán. Alapgondolata: napjainkra átértelmeződött a felsőoktatási teljesítmény fogalma, s ennek következtében a teljesítmény értékelése és nyilvánossága is. Teljesítmény A felsőoktatás legtöbbször számon kért funkciója a tudásátadás hatékonysága és hozzáférhetősége. Az állami költségvetés és a társadalmi környezet is azon méri le elsődlegesen a rendszer Egyetemek mérlegen
13
ÉRTÉKELÉS, PRESZ TÍZS ÉS HALLGATÓK A Z ÁTAL AKULÓ FEL SŐOK TATÁ SBAN
működését, hogy ennek a feladatának miképpen tesz eleget. Magyarán szólva ma a felsőoktatás legfontosabb feladatává tették a magas hallgatói létszám befogadását és a sikeres diplomások viszonylag olcsó kibocsátását. Ez vezetett a világon mindenütt s mostanára Magyarországon is a tömeges felsőoktatási részvételt eredményező kapunyitáshoz. (Mindezt nálunk mintegy két évtizeddel korábban már megalapozta a középiskolás korosztály létszámának számottevő növekedése. A demográfiai mutatók szerint azonban az utóbbi években elkezdett folyamatosan csökkenni a számuk és az elkövetkező másfél évtizedben ez a tendencia tovább tart.) A hatékonyság mint teljesítményelv új értelmet kapott a felsőoktatás finanszírozási környezetének átstrukturálódása következtében. Korábban elsősorban pedagógiai normaként használták, az elméleti és gyakorlati ismeretek közvetítésének elveként. Ebben hozott fordulatot, hogy a korábbi keretek között finanszírozhatatlanná vált az oktatás és kutatás megnövekedett pénzigénye, így az egyetemek és főiskolák fenntartásában egyre nagyobb szerepet kapnak az állami költségvetésen kívüli források: a tandíjat fizető hallgatók, a külső megrendelők és a vállalati támogatók. Ez a forrásszerkezet első lépésben az intézmények gazdaságos, racionalizált és menedzser-szemléletű működtetését követelte meg. Ma már azonban az is kívánalom, hogy a képzés összköltségei csökkenjenek, amit az intézmények a rövidebb képzési idővel, a közvetlen oktatási kiadásokon túli költségek minimalizálásával és a nagylétszámú hallgató elérésére alkalmas oktatási technológiák és formák alkalmazásával igyekeznek elérni. A képzés minősége továbbra is központi helyen szerepel a teljesítmény-elvárások között – csak éppen a felfogása alakul át. Hiszen a hallgatói létszámhoz kötődő állami finanszírozás és a költségtérítéses, vagyis valójában tandíjas képzés mértéke olyan gazdasági érdekeltséget teremtett Magyarországon is, amely óhatatlanul a mennyiségi szemlélet dominanciáját hozta magával. (Bár régebben, még jócskán az alacsonyabb hallgatói létszámok idején semmiféle komoly objektív ösztönzés sem működött a minőségi képzés biztosítására, mégis, egyszerűen nagyobb volt a statisztikai valószínűsége az információkkal és a tanárokkal való találkozásoknak, így pedig az imeretszerzésnek.) A minőségi elvárásokat a legsűrűbben az a kívánalom fogalmazza újra, hogy a munkaerő-piaci elvárásoknak kell megfelelni. Ez a gyakorlatban egyfelől a végzett hallgatók elhelyezkedési esélyeinek növelését, másfelől az általuk elérhető munkahelyek követeleményeinek megfelelő képzést jelenti. Ebből a szempontból a szakképzettség válik elsődleges mércévé, vagyis a korábbi értelmiségi tudáselemek leértékelődését sejteti ez a trend. Az egyetemek bevételeinek és megítélésének egyaránt lényeges tényezője a kutatásfejlesztésben mutatott teljesítmény. Maga a tudományos kutatás a hagyományos egyetemi modell természetes része, ennek elsődleges forrásai a többnyire pályázattal elérhető költségvetési alapok. A gazdaság megnövekedett hozzáadott szellemi érték-igénye ugyanakkor a közvetlen vállalati megrendelések bővülését jelenti, így pedig az egyetemi tanszékek és intézetek olyan szervezetté válnak, amelyek mind több szállal kapcsolódnak a (gyakran multinacionális) ipari konglomerátumokhoz. Mindezeket a funkciókat az egyetemek egyre inkább regionális tudásbázisként látják el. Ugyanakkor az értelmiségi és közösségi hagyomány továbbra is az egyetemekhez köti az értékőrzés- és közvetítés valamint a kulturális és nemzeti küldetés gyakorlását. 14
Egyetemek mérlegen
Sorra-rendre
Mindezt összefoglalva, a teljesítmény-elvárásokat tehát az határozza meg, hogy a magyar egyetemek és főiskolák is egyre inkább szolgáltató intézményekké váltak: régiójuk, szakterületük, az országos vagy ágazati szintű képzési és innovációs igények által vezérelve részesei lettek a szellemi értékteremtés és a tömegesedő oktatásipar piacának egyaránt. Ehhez a tőkét, vagyis a finanszírozás nagy részét biztosító partnerek sok-sok „befektetési” lehetőség közül választhatnak – s ők mindenekelőtt a ma dívó hatékonyság követelményét érvényesítve döntenek. Így az egyetemek tevékenységének megítélése már messze túllépi a hagyományos akadémiai értékelési kereteket, vagyis az államilag elismert és szabályozott, döntően az egyetemi világ értékszempontjai által dominált akkreditációt és a tudományos valamint állami-miniszteriális értékelési mechanizmusokat is. Értékelés A minőségbiztosítás nemzeti szabályozásai már hagyományos formáikban is gyökeresen eltérnek egymástól. A cél közös: a felsőoktatási képzés minőségének felsőoktatási intézményektől független, külső, objektív megítélése és ennek kommunikálása a felhasználók, jelentkezők számára. Ezt azonban a hagyományosan állami szervezettségű és irányítású kontinentális európai felsőoktatásban minisztériumi feladatnak tekintik, míg Angliában az autonóm egyetemek és főiskolák inkább fogadták el a minőségbiztosítás független kiépítését. Az ügynökségi forma az USA-ban működik a legteljesebben, ahol maguk a képző intézmények állították fel (és függetlenítették maguktól) ezeket az irodákat. Hogy van igény az egyetemek, főiskolák teljesítményének, minőségének mérésére ezeken a közvetlen állami érdekeltségű kereteken túl, az nemzetközi szinten is napirendi kérdése a felsőoktatásnak. Nagyszabású nemzetközi, európai oktatás-kutatási és -politikai programok, konkrét vizsgálatok tárták fel az elmúlt években is a minőségértékelés lehetőségeit, elméleti és gyakorlati kérdéseit. Ezek a vizsgálatok, elsősorban a CRE (Association of European Universities – Európai Egyetemek Szövetsége) által végzett önértékelés 1993-ban, az európai Pilot Project 1994–95-ben, a Phare Multi-Country Program in Higher Education 1997–98-ban illetve az Agenda 2000 minőségi instrukciói valamint a Bolognai Nyilatkozathoz kapcsolódó szakértői anyagok egyaránt az önmagukban is sokszínű európai értékelési rendszerekkel szemben támasztott új követelmények fényében értelmezik újra a felsőoktatási teljesítmény mérését. Léteznek olyan törekvések is, amelyek még erőteljesebben hoznak új szempontokat a felsőoktatási tevékenység értékelésébe. Ilyenek mindenekelőtt a közszolgáltatási hatékonyság oldaláról született elemzések. Ezekben igen kifinomult rendszerelméleti és közgazdasági apparátusokkal értelmezik át a felsőoktatás funkcióját a szolgáltatás és hatékonyság fogalmi hálójában. Mindezt ráadásul indokolttá is teszi, hogy a közösségi és egyéni ráfordítások megtérülése, a racionális gazdálkodás joggal számon kérhető szemponttá vált az elmúlt évtizedek társadalmi közbeszédében. Innen nézvést s felsőoktatási teljesítményben a hagyományos akadémiai értékek már csak a piacképesség és hasznosulás közvetítő értékrendjén keresztül jutnak szóhoz. Egyetemek mérlegen
15
ÉRTÉKELÉS, PRESZ TÍZS ÉS HALLGATÓK A Z ÁTAL AKULÓ FEL SŐOK TATÁ SBAN
Kevésbé kidolgozottan, de annál impresszívebben vetődött fel a közelmúltban egy igen erős érdekcsoport, a hallgatók oldaláról ez a szemlélet. Az európai hallgatói szövetség (ESIB) 2002-ben kifejezetten fogyasztói szemszögből javasolta értelmezni a felsőoktatási működést, aminek a fogyasztóvédelmi jellegű értékelési formák bevezetéséhez kell elvezetnie. Mindebben megfigyelhető azon törekvések hatása is, melyek a minőségbiztosítás általános formáit (ISO) vagy a TQM-projektek érvényesítését tartják kívánatosnak. A felsőfokú képzés minősége, annak garanciarendszere tehát az európai és amerikai felsőoktatás egyik legfontosabb témája. Nem véletlen, hogy nemzetközi keretek között is állandó az egyeztetés minderről, például az INQAAHE, a felsőoktatás minőségügyével foglalkozó nemzeti szervezetek nemzetközi hálózatában, az Európai Unió felsőoktatás minőségbiztosító szervezeteinek hálózata az ENQA és az európai egyetemek és rektori konferenciák szövetségének minőségügyi bizottságában. Budapest központtal létrejött a közép- és kelet-európai szervezetek társulása. Ezen intézmények mellett számos szakmai akkreditáló szervezet is létezik, mint például a mérnöki oktatásban működő FEANI, a közgazdasági oktatásban kiemelkedő szerepet játszó EQUIS. Megjelentek Európában a különböző amerikai akkreditáló szervezetek is. Mindezen törekvések központi dilemmája közös: a hagyományos („belső”, tudományos, akadémiai stb.) minőségi-minősítési rutinok, ezek mögött pedig a hagyományos felsőoktatási funkció átalakulása, versus az ehhez kötődő értékek és érdekek érvényesülési lehetősége az egyre több „külső” résztvevő meg jelenése után is. Nyilvánosság A felsőoktatási teljesítményben és értékelésben újabb csoportok váltak érdekeltté, mint a szolgáltatások igénybevevői. Ide tartoznak mindazok, akik a hallgatói létszám radikális emelkedésének, a diploma iránti széles körű (politikai támogatást is élvező) társadalmi igénynek, a gazdálkodási hatékonyságot érvényesítő pénzügypolitikáknak, a felsőoktatásban a munkaerő-piaci globalizáción, a multinacionálissá vált egyetemi hálózatok versenyén és az amerikai modell példátlan sikerességén keresztül megvalósuló nemzetköziesedésének szereplői. Ez a megváltozott felsőoktatási működés, a felsőoktatási teljesítmény átértelmeződése és a felsőoktatással kapcsolatba kerülők körének kiszélesedése a felsőoktatás nyilvánosságának s így a felsőoktatási információknak az átalakulását is eredményezte. A felsőoktatás környezetét immár az állami források elosztói, a továbbtanulásba (ezen belül egyre nagyobb arányban az át- és továbbképzésbe) beruházó hallgatók, a konkrét képzési és fejlesztési igénnyel megjelenő üzleti megrendelők alkotják. Márpedig az ő figyelmükért s ezzel forrásaikért a mindennapi információdömping világában kell megküzdeniük az egyetemeknek-főiskoláknak. Ők fogalmazzák meg az újabb és újabb teljesítmény-elvárásokat s ezzel a teljesítmények prezentációjának újabb és újabb formáit kényszerítik ki. Ma ennek a közönségnek a figyelmét a magyar egyetemi-főiskolai fejlesztések, a világraszóló és hazai hasznosítású eredmények, az erősödő egyetemi-szakmai PR-munkák viszonylag sikeresen keltik fel. Az informálódási szokások és információ-szerzési rutinok azonban a korábbi tájékoztatási gyakorlattól elszakadó kihívásokat is hoznak. Csak a felsőoktatási 16
Egyetemek mérlegen
Sorra-rendre
teljesítmény kézzelfogható és áttekinthető bemutatása képes megfelelni a hírverseny sebessége, tömörsége és attraktivitása szabta igényeknek. A felvételi pontszámokat, bejutási arányokat övező médiaérdeklődés (amely teljesítményértékelésre igencsak kevéssé alkalmas uniformalizálása a különféle képzési kínálatoknak) is mutatja a közönség fogékonyságának jellegzetességeit. Ebből a közelítésből tekintve az egyetemi teljesítmények összehasonlító értékeléseinek világszerte terjedő gyakorlata, vagyis a „rankingek” projektje nem más, mint válasz erre a nyilvánosság-kihívásra. Kommunikációs program Természetes az igény, hogy bármennyire is megváltozzék a felsőoktatás teljesítményértékelése, ennek közönsége, az alkalmazott módszerek és mércék kínáljanak minél objektívebb képet az egyetemek, főiskolák működéséről. Ez az objektivitás azonban nem értelmezhető úgy, mintha bárki is pontosan meg tudná mondani, önmagában és tartalmilag milyen egy egyetem vagy főiskola. A felsőoktatásban zajló oktatási és kutatási folyamat sokkal gazdagabb, árnyaltabb, produktuma pedig sokkal inkább személyekhez (vagyis az életpályájukat egyénileg feldolgozott s megélt tudástöbblettel megkezdő hallgatókhoz, a kreativitás önértékű megvalósulását adaptív és teremtő erővel gyakorló oktatókhoz, kutatókhoz), illetve konkrét kutatási-fejlesztési eredményekhez kötött, mintsem hogy bármiféle statisztikai leírás azt visszaadhatná. Ezért objektív legfeljebb az a módszertan és szakmai elemző munka lehet, amely egy-egy ilyen értékelési séma alkalmazása mögött áll. Még az egyébként objektívnak gondolható adatsorok felhasználására is igaz ez: a nemzetközi szakirodalom mutatja, hogy abban sincs konszenzus, mit és miképpen lehet mérőszámnak tekinteni a felsőoktatási intézmények leírásánál. Különösen így van ez akkor, amikor az értékelés alapját a felsőoktatás környezetének véleménye, megítélése képezi. Az, hogy jogosult ez a fajta megközelítés, a fentebbiekből következik: hiszen az egyéni, vállalati vagy közösségi beruházások alapját mindenképpen az a kép határozza meg, amit az egész felsőoktatási rendszerről és az egyes intézményekről kialakítanak magukban a forrásokkal rendelkezők. A felsőoktatási szolgáltatásnál lényegesen tárgyiasultabb és egyértelműbb felhasználásúnak vélhető termékek esetében sincs ez másképp: fogyasztási cikket, ingatlant, kulturális produktumot is „tájékoztatások”, vagyis kialakított preferenciák, ízlések, szubjektív elvárások alapján választunk – természetes hát, hogy a megszerezhető tudástőke milyenségéről, használhatóságáról is kommunikációs közvetítőkön keresztül alakítjuk ki véleményünket. Éppen a felsőoktatási szakmai folyamat fentebb említett összetettsége, kifinomultsága, a tudásérték magas szintje az, ami különösen igényli, hogy a laikusok (jelentkezők, finanszírozók) számára is felfoghatóvá váljon a felsőoktatási teljesítmény. Természetesen ebben továbbra is fontos tényező az egyetemi világ tekintélyére alapozó státusz, vagyis joggal várja el a professzori kar, hogy a külvilág eleve ismerje el a felsőoktatásban zajló tevékenység társadalmi és gazdasági értékét, hasznosságát, finanszírozandóságát. Azonban az egyes felsőoktatási intézmények közötti versenyben már ez a tekintély is Egyetemek mérlegen
17
ÉRTÉKELÉS, PRESZ TÍZS ÉS HALLGATÓK A Z ÁTAL AKULÓ FEL SŐOK TATÁ SBAN
mérlegelés tárgyává, szegmentálttá kell, hogy váljon, tehát önmagában ez sem abszolút érvényű és kézenfekvően adott információs forrás a külvilág számára. A felsőoktatási teljesítmény elfogadtatása, kommunikációja ezért mindenképpen átmegy egy fordítási, prezentációs folyamaton – vagyis megfoghatóvá teszi a szakmai tartalmat. Ezenközben óhatatlanul egyszerűsít, formalizál, mérőegységekbe, összehasonlítható elemekre bontja a tanulás és tanítás tartalmát, környezetét. Ennek egyik leginkább alkalmazott, a legszélesebb kör számára használható alapegysége a felsőoktatási intézmények, képzések presztízse, ami önmagában is differenciált fogalom, de legalább egyértelmű a hatása, a kommunikálhatósága. Azért is tartjuk célszerűnek az intézményi presztízst kiindulópontként használni, mivel ez nem idegen a felsőoktatás hagyományától sem. A szakmai-felsőoktatási közvéleményben többé-kevésbé elfogadottak az intézményeket nagyrészt egyfajta „akadémiai” megközelítéssel értékelő, tehát elsősorban a képzés szakmai színvonalát mérceként állító oktatói-szakértői vélemények alapján kialakult besorolások – még ha ezek többnyire informálisak is maradnak. A felsőoktatás „felhasználói szférájának” (szülők, hallgatók, megrendelők, beruházók) preferenciái azonban más szempontokat is mérlegelnek – s ennek során nem pusztán a laikus vélekedés és a rendszer önértékelése válhat el egymástól. Az igazi problémát az jelenti – s ez már magyarországi jelenség –, hogy a felsőoktatásról való informáltság szintje messze nem elégséges a presztízsszempontok kellően megalapozott kikristályosodásához. Magyarországon ugyanis hiányzik a felsőoktatási munkát érintő teljesítménymutatók, normák megszilárdult ismertsége. „Kínálati” szempontból, tehát a szakmai közvélekedés oldaláról „jónevű”, az általános szakmai megítélés szerint „komoly presztízsű” intézmények így más összehasonlításban már kevésbé jól szerepelnek. Ez persze nem jelenti azt, hogy a külső szempontok bármennyire is mérvadóbbak lennének, mint a belső értékelések. Hiszen a társadalmi, hallgatói, újságírói vélemények igen szűk ismeretbázison alapulnak, többnyire esetlegesen módosuló attitűdök és információhiányok keverékéből állnak elő. A felsőoktatás képzési kínálatának és intézményi szolgáltatásainak kellően hatékony kommunikációjához ezért még a leginkább kézenfekvő presztízs-megközelítést is ki kellett dolgozni. Olyan elemeket alkalmaztunk ennek során, amelyek közvetlenül érthetőek a külső szemlélők számára, ugyanakkor a felsőoktatás érdemi vonatkozásait fejezik ki. Csak akkor képzelhető el szakmai konszenzuson nyugvó s egyidejűleg a nyilvánosság számára használható értékelési, összehasonlítási program, ha a presztízs fogalmát, összetevőit sikerül összezárkóztatni a felsőoktatási szolgáltatások releváns körével. Mindez mutatja, hogy az egyetemi rangsorok elkészítése egyben ösztönző hatású a felsőoktatási közbeszédre és nyilvánosságra. Egy ilyen média-értékű anyag megjelentetése a felsőoktatáson kívüli és belüli közfigyelmet egyaránt kellő erővel irányítja az egyetemek, főiskolák működésére és hozzájárulhat ahhoz is, hogy ennek a működésnek az alapfogalmai, főbb jellemzői mind szélesebb körben váljanak ismertté. A felsőoktatás iránti érdeklődésben és a felsőoktatási tájékoztatásban ezzel egy olyan új lehetőség tárul fel, amely az információszolgáltatást és a felsőoktatási jellemzők megjelenítését egyaránt ösztönzi, folyamatosabbá és megbízhatóbbá teszi. 18
Egyetemek mérlegen
Sorra-rendre
Együttműködés Ehhez azonban arra van szükség, hogy egy ilyen kezdeményezés ne támadás legyen az egyetemi világ ellen. Márpedig kevés ingoványosabb terepe van a felsőoktatási diskurzusnak, mint az egyetemek, főiskolák teljesítményének „külső”, nem akadémiai értékelése. Joggal nézhetnek ilyesféle kísérletekre fenntartásokkal az alkotó és megbecsült professzorok; az európai egyetem hagyományát és szellemét hordozó műhelyek; egy-egy szakterület nélkülözhetetlen és professzionális mesterei; a hazai és nemzetközi tudományos elismertséggel visszaigazolt kutatási-oktatási programok gondozói; a gazdasági és közösségi élet intézményeit-közreműködőit értékteremtéssel segítő szakértők vagy az egyetemi-főiskolai menedzsmentek működtetői. Hiszen az ő munkájuk elsődleges mércéje valóban a tudás, a kutatási eredmény, a kreatív szellem, sikeres szeminárium, hasznosuló innováció. Ezeket megítélni mindenekelőtt és végső soron egyaránt a szakmai közösség, a kollégák-hallgatók együttműködő köre, a kutatási-fejlesztési projektek megrendelője képes. Nagyon helyénvaló az a hagyományos akadémiai értékőrző konzervativizmus, amely védelmet jelent az oktatói-kutatói kiválóság, az értékteremtés és tudásátadás műhelyei, az organikus intézményi fejlesztések számára. A külső értékelési szempontok ugyanis még nem tisztultak le még eléggé. Olykor érvényesülnek az aktuális szellemi divatok és egyre erőteljesebben érezni a képzési-tudományos „életvilághoz” képest külső társadalmi jelenségek (jogosodás, medializáltság, fiskális egyoldalúságok, az állami szerepkeresés hullámzásai stb.) hatását is. Mégis, megtanultunk együttélni ezzel, hiszen a világ felsőoktatásában csakúgy, mint a magyar egyetemek és főiskolák életében a legkülönfélébb módon jelen van a teljesítmény értékelésnek több úgynevezett „meta-szintje” is, tehát a hagyományos egyetemi világon kívülről jövő értékelés. Az intézményi akkreditáció újabb megoldásai, a finanszírozás normatív elemeinek mérése, az intézményi evaulációk, a terjedő TQM- és más minőségértékelési módszerek többé-kevésbé elszakadást jelentenek az akadémiai közeg tradicionális belső értékelési világától. Különösen indokolt a megfontoltság az olyasféle teljesítménymérési kísérletek esetében, melyek a legegyszerűbb mérőszámokban formalizálva igyekeznek megragadni a különböző intézményi jellemzőket. Céljuk ugyanis, hogy ennek alapján a laikus közönség számára minél inkább elérhető és értelmezhető, vagyis a média számára kezelhető módon jelenítsék meg értékeléseiket. Tudható, hogy az akadémiai világnak van gyakorlata abban, miként kezeljen komoly, időnként következményekkel is bíró, alapjában azonban konstruált rendszereket (ebben az értelemben „játékokat”). Gondoljunk csak a különféle, tudományos teljesítményeket összehasonlítani próbáló táblázatokra a finanszírozás/kutatói létszám/publikáció/gazdasági erő tényezőkből! Voltaképpen a mágikus jelentőségre szert tett impact-faktorokat is csak jókora megszorításokkal és értékmellőzésekkel tekintik érvényes mérőeszköznek. A kutatási jelentésekből, uniós dokumentumokból és az európai akadémiai elit dekrétumaiból látható, hogy másutt sem magától értetődő a társadalmi környezet és a felsőoktatás ilyen jellegű találkozásának elfogadása. Pedig ez a logika egyre inkább beépül a magyar felsőoktatás működésébe is. Alakultak/alakulnak a társadalmi szenátusok, sokhelyütt megtörtént már a regionális-ágazati partnerek bekapcsolódása az Egyetemek mérlegen
19
ÉRTÉKELÉS, PRESZ TÍZS ÉS HALLGATÓK A Z ÁTAL AKULÓ FEL SŐOK TATÁ SBAN
egyetemek-főiskolák teljesítmény-értékelő mechanizmusaiba. A célszerű együttműködés megkívánja ezt a tanulási folyamatot. Sehol sem ment ez könnyen. 1996-ban, az amerikai rankingek felfutásának idején történt, hogy a nagynevű Stanford Egyetem elnöke felháborodott levelet intézett a legelismertebb és legnépszerűbb rankingot évente publikáló U.S. News & Reports szerkesztőjéhez. A levél a lap által közölt egyetemi rangsor esetleges elemeire hívja fel a figyelmet, amelyek miatt az kártékony módon félrevezető. Alapérve az volt, hogy még ha mérhető is statisztikai eszközökkel az egyetemi oktatás minősége, akkor sem megfelelő a U.S. News rangsorának összeállítása során alkalmazott módszer, amely megengedi, hogy az USA hat legrangosabb egyeteme közé tartozó University of Michigan-Ann Arbor illetve a University of California-Berkeley három év alatt 21-24-24-ik helyezést, illetve a 23-26-27-ik helyezést érje el. Más intézmények évente több tíz helyet ugranak fel és le, és ez arra engedhetne következtetni, hogy az oktatás minősége egyik évről a másikra ilyen drámai módon változna, ami persze elképzelhetetlen. Ami évről évre változik, az a számítás meglehetősen megkérdőjelezhető módja. A levélváltás, majd az azt követő vita formálta a résztvevők álláspontját, kicsit alakított is a U.S News publikációs gyakorlatán, de véglegesen természetesen nem nyugtatta meg a kedélyeket. Közel egy évtized távlatából a legfőbb tanulság az, hogy a Stanford még mindig az USA egyik vezető egyeteme és az U.S. News-ranking továbbra is évről-évre megjelenik… Távlatok A hallgatói véleménykutatáson alapuló, az egyetemi karok presztízsének komplex fogalmát feldolgozó kiadványunk a megvalósítani tervezett teljeskörű értékelési forma egyetlen elemét mutatja be. Célunk, hogy kiterjesszük a vizsgálatokat és a hallgatói vélemények mellett az oktatók, kutatók, felhasználók, alkalmazók körében is felméréseket végezzünk, illetve mindezt összevessük a rendelkezésre álló felsőoktatási adatsorokkal. Komoly érdek fűződik ahhoz, hogy a felsőoktatás vezetőinek, mértékadó köreinek egyetértését, elfogadását bírja egy ilyen vállalkozás. Ez adhat garanciát arra, hogy megfelelő információs bázissal és a jószándékú párbeszéddel működjön a médiaképes felsőoktatási tájékoztatás ezen formája. Ugyanis a tájékoztatási tendenciák tükrében elkerülhetetlen, hogy előbb-utóbb ilyen értékelési módok nyilvánosságot kapjanak. A háromszázötvenezres hallgatói létszám, az évi másfélszázezres jelentkező mennyisége akkora, hogy eléri a média és az információszolgáltatási vállalkozások ingerküszöbét. Számukra célcsoport és alapanyag a felsőoktatás. Ezért valaki valahol, mint piaci szereplő, bizonyosan elkezdi a rangsorolást valamilyen formában – semmi és senki nem tud gátat vetni annak, hogy a rankingek legyenek Magyarországon is. Nem mindegy azonban, hogy ebben is a lefelé nivellálódás, a kellő szakmai felkészültség híján levő bulvár nyer-e teret! Ennek elébemenni épp azzal lehet, ha az akadémiai értékszempontokat kellő respektussal kezelő műhelyek adnak mintát mindehhez. A felhasználói megközelítés kellő empátiával és „helyismerettel” sokat használhat a felsőoktatás médiapozícióinak erősítésében is. Az érzékenység és tisztelet az akadémiai 20
Egyetemek mérlegen
Sorra-rendre
habitus, a hagyományos egyetemi értékek iránt megkönnyíti, hogy a különböző értékelési rendszerek ne egymással szemben, hanem egymás kiegészítőjeként működjenek. Világossá kell tenni, hogy a hallgatói véleményeken, a felhasználók/alkalmazók visszajelzésein valamint hiteles intézményi adatsorokon alapuló összehasonlító elemzések a maguk medializáltságával és egyszerűsítéseivel sem kérdőjelezik meg, hanem pusztán kiegészítik a minőségbiztosítási programokat. Másképp fogalmazva: ezek egy másik kommunikációs formához igazított, korlátozott érvényű leírásai a felsőfokú képzés egyes elemeinek. Elfogadtatásukban sokat segíthet a rankingek nemzetközi tapasztalatainak feldolgozása, amit könyvünkben lentebb részletesen összefoglalunk. Sokféle megoldásra találni példát, azonban ezeket kellő megfontoltság nélkül nem javasoljuk átvenni. Az adott ország felsőoktatásának általános finanszírozási struktúrája, a mobilitás mértéke, a képzés szintjei és formái, illetve ezek átjárhatósága, a felsőoktatásban részt vevő népesség jellege és sajátos igényei, valamint a kutatás-fejlesztés központjainak viszonya a felsőoktatáshoz alapvetően befolyásolják egy-egy szempontrendszer használhatóságát. Vannak bizonyos mutatók, amelyek rendkívül félrevezetők lehetnek egyes országok felsőoktatási klímájában – az alma maternek jutatott adományok egy végzettre jutó mennyisége vagy az elnyert központi kutatási pénzek mennyisége, netán a posztgraduális ösztöndíjak száma –, mivel nem minden felsőoktatási rendszerben értelmezhetőek. Másfelől még a legáltalánosabban hasznosítható szempontok – például az egy diákra jutó kiadások, az infrastruktúra színvonala, az oktató/hallgató viszony, az elhelyezkedést segítő adminisztratív intézkedések stb. – is egészen mást jelentenek a különböző diszciplínákon, tágabb szakterületeken belül. Bármilyen megoldást is alkalmazunk, az bizonyosnak látszik a nemzetközi tapasztalatokból, hogy a rangsorok olyan információáramlást hoznak létre, amelynek hiányában a felsőoktatás szerkezete, kínálata, fejlődési tendenciái, az iránta megnyilvánuló kereslet, a tudományos minőség mércéinek változása reflektálatlanul maradna. Ezzel mind az intézmények, mind a felhasználók veszítenének – legyen tehát bármennyi hibája is egy rangsornak, ha megfelelően értelmezik, olyasmit kínál, amire nagy szükség van. Összefoglalva tehát: véleményünk szerint elsősorban a kommunikálhatóság, médiaképesség és formalizálhatóság indokolja, hogy alkalmazzuk az egyetemek értékelésének javasolt formáját. Természetesen az, hogy e tényezőknek jelentőséget tulajdonítunk, már önmagában is egyfajta felfogást tükröz a felsőoktatásról. Bízunk benne, hogy sokak számára elfogadható képet festünk akkor, amikor a hagyományaiból építkező, minőségelvű felsőoktatást egyben nyitott rendszernek tekintjük, amely adaptív a társadalmi-gazdasági funkciójának érvényesüléséről érkező folyamatos visszajelzések iránt, autonómiáját pedig, mint szerveződése célszerű elvének érvényességét magas színvonalú és meggyőző teljesítménnyel indokolja meg a mindenkori társadalmi szerepvállalásaiban. Tájékoztató irodalom Altbach, Philip G., – Robert O. Berdahl, – Patricia J. Gump: American Higher Education in the Twenty-first Century: Social, Political, and Economic Challenges. Baltimore, Johns Hopkins University Press, 1999. Aronowitz, Stanley: The Knowledge Factory: Dismantling the Corporate University and Creating True Higher Learning. Boston, Beacon Press, 2000. Egyetemek mérlegen
21
ÉRTÉKELÉS, PRESZ TÍZS ÉS HALLGATÓK A Z ÁTAL AKULÓ FEL SŐOK TATÁ SBAN
Barakonyi, Károly: Rendszerváltás a felsőoktatásban. Bologna-folyamat, modernizáció. Budapest, Akadémiai Kiadó, 2004. Barnett, Ronald: The limits of competence : knowledge, higher education, and society. Buckingham [England]; Bristol, PA: Society for Research into Higher Education & Open University Press, 1994. Bourdieu, Pierre: Homo academicus. Frankfurt, Suhrkamp. 1992. Brennan J.L. [et al.]: Students, courses, and jobs: the relationship between higher education and the labour market. London, Bristol, Penn.J. Kingsley Publishers, 1993. Brown, Richard Harvey: Academic Knowledge and Political Power in Late capitalist Societies. in: Knowledge and power in higher education: a reader / edited by Richard Harvey Brown and J. Daniel Schubert. New York, Teachers College Press, 2000. Daniel, John: Mega-Universities and Knowledge Media: Technology Strategies for Higher Education. 1998. Fábri, György (ed.): Business and Higher Education – background studies. Business Leaders Roundtable Budapest, 1999. Fábri, György: Higher Education and Research in Hungary during the Period of Social Transformation 1990–1992. Wien, Institut für die Wissenschaften vom Menschen. 1993. Fábri, György: Tudományos gondolkodás és egyetemi átalakulások. In: Világosság 1999/9–10. 105–115. Feyerabend, Paul: Science in a Free Society. London, NLB., 1978. Habermas, Jürgen: Die Idee der Universität. In: J. Habermas, Eine Art Schadensabwicklung. Kleine Politische Schriften VI. 71-99. Frankfurt, Edition Suhrkamp. 1987. Hajnal, István: Universities and the Development of Writing in the 12th-13th Centuries, 1952. Katz, Richard N. and associates: Dancing with the devil: information technology and the new competition in higher education. San Francisco, Calif., Jossey-Bass Publishers, 1999. Kozma, Tamás: Kié az egyetem? A felsőoktatás nevelésszociológiája, Budapest, Új Mandátum, Könyvkiadó, 2004. Lukács, Péter (szerk.) Felsőoktatás új pályán. A Jelentés a felsőoktatásról kutatás tanulmánykötete. Oktatáskutató Intézet, Budapest 2000. Nuesch, Jacob: Higher Education in the Twenty-first Century. A European View. In: Challenges facing higher education at the millennium / edited by Werner Z. Hirsch and Luc E. Weber, Phoenix, Ariz., Oryx Press, 1999. Nyíri, Kristóf: Open Science, Open Education. In: www.phil-int.hu, 2000. Oblinger, Diana G. – Verville, Anne-Lee: What business wants from higher education. Phoenix, Ariz., Oryx Press, 1998. Rashdall, Hastings: Universities of Europe in the Middle Ages. Edited by F.M. Powicke and A.B. Emden, Oxford, Clarendon Press, New York, Oxford University Press, 1987. Robertson, David: Knowledge Societies, Intellectual Capital and Economic Growth. In: Universities and the creation of wealth. Edited by Harry Gray. Buckingham [England], Philadelphia, PA, Society for Research into Higher Education & Open University Press, 1999 Ehrenberg, Ronald G. (ed.), Governing Academia. Who is in charge at the modern university? Cornell University Press, Ithaca and London, 2004. Scott, Peter: Massification, Internationalization and Globalization. In: The globalization of higher education. Edited by Peter Scott, Buckingham [England], Philadelphia, PA, Society for Research into Higher Education & Open University Press, 1998. Sporn, Barbara: Adaptive university structures : an analysis of adaptation to socioeconomic environments of US and European universities. London, Philadelphia, J. Kingsley Publishers, 1999. Taylor, Peter G: Making sense of academic life: academics, universities, and change. Philadelphia, PA, Open University Press, 1999. van Ginkel – Hans J.A.: Networks and Strategic Alliances within and between Universities and with Private Sector. In: Challenges facing higher education at the millennium. Edited by Werner Z. Hirsch and Luc E. Weber, Phoenix, Ariz., Oryx Press, 1999. 22
Egyetemek mérlegen
