Az alábbi két tanulmány a Tolsztoj Társaság jóvoltából a Lakiteleki Népfőiskolán nyaranta megrendezett orosz-magyar fordítótábor „kézzelfogható” eredményéről, a táborban résztvevő fiatal fordítók munkáiból összeállított két kötetről szól.
Gyürky Katalin
Sokszínű egységesség A Visszatérés a Szojuzba című gyűjteményes kötet – melynek címe egyébként az antológiában szereplő egyik alkotó, Dmitrij Dobrogyejev kisregényének címét „ismétli” – több, egymással összefüggő elv alapján és célkitűzés mentén jött létre. A kötet szerkesztői, Goretity József és M. Nagy Miklós egyfelől egyértelműen hiánypótlást végeztek akkor, amikor az orosz minimalista prózából válogatták össze a kiadványban szereplő írásokat, hisz ez a műfaj, s ennek a műfajnak az alkotói és szövegei alig-alig ismertek a magyar olvasó előtt. Eddig ugyanis mindössze néhány, ebben a stílusban íródott alkotás jelent meg magyarul egyegy folyóiratban vagy antológiában. Másfelől a szerkesztők a hiánypótlásuk közben a szövegek magyarításához olyan fiatal fordítókat kértek fel, s ezzel együtt olyan fiataloknak adtak teret és debütálási lehetőséget, akik 2012 augusztusában a Tolsztoj Társaság jóvoltából a Lakiteleki Népfőiskolán egy műfordítói tábor keretében kezdtek el komolyan foglakozni a fordítás tudományával, s szorgalmuk, rátermettségük lehetővé tette, hogy ezeket az egyáltalán nem könnyű, és nem könnyen fordítható szövegeket most az ő tolmácsolásukban olvashassuk. A szerkesztők tudatosságát ugyanakkor a kötet felépítése is tükrözi. Goretity József bevezető tanulmánya, illetve M. Nagy Miklós minden egyes, a kötetben található szerzőről írott „kiséletrajza” tökéletesen kiegészíti egymást. Mert amíg a bevezető tanulmány az orosz minimalista próza történelméről és fejlődéstörténetéről ad áttekintést: utal az előzményeire, törekvéseire, „fajtáira”, addig a kiséletrajzok minden esetben jelzik, hogy az adott szerző a műfajon belül hová tartozik, a minimalizmus mely ágát képviseli, s a bevezetőben részletezett három nagy iskola: a pityeri, a moszkvai és a lianozovói közül melyikbe is sorolható. S ha valaki különutas, azaz „minden irányzaton, csoportosuláson kívüli” (17.), mint például a kötet első szerzője, Leonyid Dobicsin, a kiséletrajzból az is egyértelműen kiderül. S a történelmi áttekintést nyújtó bevezetőnek megfelelően a tíz szerző – a már említett, a 20. század elején
élő és alkotó Dobicsintől egészen a napjainkban is aktív szerzőkig, Anatolij Gavrilovig, Vlagyimir Tucskovig – időrendben szerepel az antológiában. A szerkesztőknek azonban azzal is számolniuk kellett, hogy - részben a háromféle iskolának köszönhetően, részben attól függetlenül – az orosz minimalista próza többé-kevésbé egymástól jól elkülöníthető csoportokban létezett és létezik mind a mai napig. Voltak és vannak, akik sejtelmes vagy lírai beszédmódban, voltak és vannak, akik realisztikus vagy álrealisztikus módon, voltak és vannak, akik karcolatszerű szatirikus írásmódban, és olyanok is, akik mágikus realista stílusban kívánták és kívánják mondandójukat az olvasó elé tárni. Itt azonban a mágikus realista elbeszélés alatt – tudjuk meg ismét a bevezető tanulmányból – egyáltalán nem az értendő, amit mondjuk a 20. század közepi latin-amerikai írók munkáival kapcsolatban érteni vélünk, mert az oroszoknál „a mágikus realizmus megkeresi a realitásban azt, ami benne furcsa, lírai vagy fantasztikus, vagyis amelyeknek köszönhetően a hétköznapi élet költőivé, szürreálissá vagy szimbolikussá alakítható.” (10.) Mégis úgy érzem, hogy itt nem pusztán arról van szó, hogy a szerkesztők a tíz szerző mindegyikét valamelyik ág talán legjelesebb képviselőjeként tartották jogosultnak a kötetben való szereplésre, nem pusztán arról, hogy például Dannyiil Harmsz az egyik legkiválóbb abszurd író, hogy Vlagyimir Tucskov a paródia és a groteszk látásmód nagymestere, vagy hogy például Dobicsin írásainak titokzatosságát a lírai feszültség adja. Hanem azokról az elvekről, amelyek a tíz szerzőt törekvéseik lényegét tekintve – szatíra, líraiság, groteszk hangvétel, mágikus realizmus ide vagy oda – egyesítik. Mert az itt szereplő írók mindegyikéről elmondható, hogy törekvésük kettős: egyfelől arra irányul, hogy egy minimalista minden körülmények között mentes tudjon maradni mindenféle nagy filozófiai koncepciótól, másfelől pedig arra, hogy írása kiindulópontjául a lehető legbanálisabb, leghétköznapibb helyzetet válassza. Amiből akad bőven, sok és sokféle, ahogy arra a lianozovói iskola egyik képviselője, Genrih Szapgir A kép témája című művében figyelmeztet is: „Persze, nem kötelező elhinned, hogy Oroszországban minden megtalálható. Ám akkor hoppon maradsz. Ugyanis egyszerre minden érdektelenné válik.” (106., Kovács Viktória fordítása.) S véleményem szerint a kötetben szereplő alkotók épp e két törekvés mentén haladva tudtak – ezekkel együtt és ezek ellenére – egytől-egyig egyedi színt, egyedi hangot adni írásaiknak, ezért ezeket a közös elveket mindvégig szem előtt tartva a továbbiakban ezekre az egyedi jellemzőkre szeretnék rávilágítani. A mindennapi élet legbanálisabbnak tűnő helyzeteiből kiindulva szinte minden szerző – a történelmi kornak megfelelően – a szovjet kisember tarthatatlan, abszurdba forduló 2
léthelyzetét, vagy a peresztrojka és a rendszerváltás körüli „zagyva” világ eseményeit tárja elénk. De nem mindegy, hogyan, milyen eszközökkel. A bevezető tanulmányból ugyanis az is kiderül, hogy több 20. századi minimalista alkotó Csehovot tekinti nagymesterének. „A hétköznapi lét klisészerűen ismétlődő banalitásait komikusan ábrázoló Antosa Csehonte” (8.) művészi eljárásai közül a lehető legtömörebb kifejezésmódra törekvő minimalisták véleményem szerint elsősorban az emberek közötti kommunikáció nehézségeinek ábrázolását veszik át, s kétféle irányban fejlesztik tovább, illetve ültetik át 20. századi élethelyzeteikre. Egyfelől a világ nyelvi leképezésének lehetetlensége, s ezért egy értelmen túli nyelv felé, másfelől pedig a Csehovnál jól ismert „elbeszélnek egymás mellett” abszurdig vitele felé. A kötetben a legsötétebb tónusban alkotó szerző, Anatolij Gavrilov műveiben egy fiktív ipari város, Slakovij (a magyar fordításban Salakovo) lakói teljes mértékben átélik a csehovi hősökre (is) jellemző vágyak és valóság között feszülő ellentétet: a szürke városban való lét kilátástalanságának, kiábrándító jellegének, illetve a szépség és a szerelem iránti vágynak a kontrasztját, egyszerre történő megvalósulásuk lehetetlenségét. Ezt azonban csak maguknak, vagy még maguknak se tudják megfogalmazni, ugyanis hasonlóan a Találkozunk még? című írás főszereplőjéhez, Vlagyimir Vasziiljevicshez, aki „monologista”, (178., Vértes Judit fordítása) mindannyian csak saját magukat hallják. A kommunikációképtelenség érzékeltetése a szerzők közül Viktor Goljavkinnál is nagyon erősen jelen van, aki „különös leleménnyel tudott a szavakkal bánni, s mivel a szüzsé az írásaiban gyakran valamilyen szójátékra vagy szavak kifacsarására, a hangsúlyokkal való játékra épül, műveinek jelentős része lefordíthatatlan.” (111.) Amelyik művét itt mégis megpróbálták magyar nyelvre átültetni, az egytől egyig arról tanúskodik, hogy a 20. századi kisember próbál ugyan kérdéseire értelmes választ kapni, de abból – ahogy az egyik szöveg címe is utal rá – Az ördög tudja, hogy micsoda sül ki. Mert vagy csak hangfoszlányok sora a válasz, vagy pedig – az „elbeszélünk egymás mellett” következményeként – egy, az addigi kontextusba egyáltalán nem illő, a kérdésre választ nem adó, pontosabban, nem az adott kérdésre válaszoló szóhalmaz. De mivel az embert emberré sok minden más mellett épp a beszéde, az értelmes nyelvhasználata tenné, ennek hiányát Goljavkin azzal is érzékelteti, hogy az embereket eltárgyiasítja: „Emberek haladtak el mellettem. A kinézetük meglepett. A fejük helyén mindenféle tárgyak voltak. Jön az egyik: a feje helyén egy teáskanna ül szilárdan. A füle a kanna oldalán zörög. A teáskanna-ember elment mellettem. Ez a másik kettő pedig – egy fazék és egy serpenyő.” (113., Nagy Tünde fordítása.) Illetve, az embereket állatokkal
3
teszi felcserélhetővé, mint például a Leves lesz című szövegben, ahol az elbeszélő a bátyját keresi, de helyette csak egy levesbe szánt libát talál az asztalon. S ha már az állatoknál, az emberek állatokkal való felcserélhetőségénél tartunk, a kötet egyetlen nőírója, Ljudmila Petrusevszkaja, a moszkvai iskola „kegyetlen kisprózát” művelő folytatója épp az állatmese műfajában találja meg azt a lehetőséget, hogy a kisember hétköznapinak, banálisnak tűnő problémáit ábrázolni tudja. Meseciklusai egy részében ugyanis nála minden ember állat formájában van jelen, minden emberi(nek tűnő) élethelyzet állatokkal esik meg: a szerelem beteljesülhetetlenségét és lehetetlenségét Sztaszik, a szúnyog, és Alla, a disznó élethelyzete képviseli (Családi jelenet), a törtető karrierista magányát Msztyiszláv, a poloska sivár élete tükrözi (Karrierista), a társbérlet problémáit a Gulyás kutyán lakozó bolhák, Lukerja és Sztyopa bácsi érzékeltetik (Az emigráns Sztyopa bácsi), a nemi identitással küszködő alakot pedig a hernyó, akit nemet váltva, pillangóként már „Kozma néven írtak ki” a kórházból. (Pedikür, 143., Okos Tímea fordítása). A mese műfaja azonban nem kizárólag Petrusevszkaja művészetére jellemző. Szinte minden minimalista alkotónál jelen van, de legtöbbjüknél nem a két legfőbb törekvésük műfaji köntöseként. Sokkal inkább kényszerű menekülésként: a minimalista szerzők nagy többségét ugyanis a szovjet rendszerben nem „tűrték”, s sokan jó ideig csak gyerekirodalommal foglalkozhattak, csak gyerekeknek írhattak. Genrih Szapgir erről a gyermekirodalomba tett „kirándulásáról” így nyilatkozott: „Soha nem jutott volna eszembe, hogy gyerekeknek írjak, ha nem teszik teljesen lehetetlenné, hogy megéljek a felnőtt műveimből.” (91.) Ebből a szempontból válik rendkívül érdekessé Dmitrij Prigov művészete, aki a többi szerzővel ellentétben nem menekül a mesék világába, hanem a mesei elemeket, fordulatokat nagyon is tudatosan építi be azokba a felnőtteknek szóló szövegeibe, amelyek legtöbbször a szovjethatalom
lényegét,
és
a
szovjet
nyárspolgár
ideológiával
megfertőzött
gondolkodásmódját kívánják láttatni. A jól ismert Lenin élt, Lenin él, Lenin élni fog szólamot figurázza ki például abban a Lazo tábornokról szóló, Örökké él című történetében, ahol a harmincmilliós kínai horda ellen kell megvédeni a szovjet hazát, s ahol egy-egy kínai ügynök háromszor(!) próbálja megölni Lenint, s ahol Lazót is három próbának vetik alá. Lazo a három próbát a „Minden élet Leninben van” (Gábor Sámuel fordítása) kiáltással éli túl, s amikor sikerül végezni vele, mellkasán továbbra is a „Lenin örökké él” szólam fénylik. Függetlenül attól, hogy addigra – negyedjére, vagyis a mesei hármasságot ezzel megtörve és némiképp ki is figurázva - Leninnel is sikerült a kínaiaknak leszámolniuk. A Vaszilij-sziget delegáltja című írás pedig Lenin és Nagyezsda Krupszkaja kapcsolatát helyezi groteszk 4
látásmódba, amikor azt a király elé járuló gyönyörű, okos lány mesei sémájába illeszti bele. A lányt itt is három próbának vetik alá, természetesen ideológiai jellegű próbáknak, s miután az összes lány közül csak ő tud válaszolni a bonyolult, pártösszefüggéseket firtató kérdésre, csak ő tud a gyárba röpiratot bejuttatni, s árulót leleplezni, méltó jutalma „Lenin keze” lesz. S Lenin és Krupszkaja frigyéről még az is kiderül, hogy bizony nem több és nem kevesebb, mint három fiuk született. De akár kiüresedett, érthetetlen nyelv, akár állatmese, akár groteszk elemekkel telített mese a forma, a nagy filozófiai koncepciótól mindegyik szerző – ha nem is feltétlenül tudatosan erre koncentrálva – de tartózkodik. Ám az eddig bemutatott szerzőkön kívül szerepelnek a kötetben olyanok is, akiknél ez a tartózkodás jóval tudatosabb, akik az írásaikban már-már abból csinálnak filozófiát, hogy azokból még csak véletlenül se lehessen kihámozni mindent felülíró, nagy igazságokat, a lét kérdéseivel foglalkozó, átfogó elméleteket. Talán leginkább Danyiil Harmsz Találkozás című pár soros írásában összpontosul az az ítélkezést lehetetlenné tévő, távolságtartó magatartás, az a pusztán a hétköznapi tényekre koncentráló tömörség, amely a minimalisták filozófiamentességre irányuló törekvésének az alapja: „Egyszer egy ember szolgálatba indult, és útközben találkozott egy másik emberrel, aki lengyel zsúrkenyeret vett, és éppen hazafelé indult vele. Voltaképpen ez minden.” (53., Gáti István fordítása). A puszta tényekre koncentrálás pedig azt is eredményezi, hogy bárkinek igaza lehet, illetve, hogy valójában senkinek sincs igaza. Például a Rehabilitáció című írás, amelyben egy sorozatgyilkos ecseteli saját elkövetett bűneit, arra példa, hogyha a tetteket az elkövető szemszögéből nézzük, nem nagyon tudunk vele vitatkozni. Vagyis Harmsz filozófiamentes írásmódjában, a jó és a rossz kategóriájának hiányában a jó és a rossz cselekedet megítélése sincs jelen: csak saját nézőpont van, amelyből kiindulva bárkinek igaza lehet. Ezt az értékítélet-mentes álláspontot képviseli a kötetben Genrih Szapgir is, mégpedig úgy, hogy a legtöbb hőse alakváltozáson megy keresztül: valaki helyet cserél a koldussal, s megpróbálja, milyen láb nélkül élni (A koldus), a vénasszonyból és a fiatalemberből egyszer csak halak lesznek, akik kezdetben örülnek egymásnak, majd ádáz csatába fognak (A hal), de ezt tapasztalhatjuk a rendőrség és a vodka viszonyát illetően is, ahol például a vodka antropomorfizálódik, s szembeszáll a rendőrséggel (A vodka). S mivel a legtöbben belebújnak más bőrébe is, megismerik annak helyzetét is. Annak a valakinek vagy valaminek az igazát, nézőpontját. De ítélkezni Szapgirnál sem fog senki, egyik alakjában sem. Ennek a filozófiamentességnek, értékítélet-mentességnek az elvi álláspontját a kötet elején található, Dmitrij Dobrogyejevvel készített interjúrészlet világítja meg talán a 5
legjobban. A szerző itt így nyilatkozik: „Nem «elbeszélek», hanem «mutatok». A lényeg – lemondani a kommentárokról. (11.) Az orosz valóság nem kíván kommentárt – mi is látjuk, mi történik.” (13., Nagy Tünde fordítása.) Dobrogyejev szavaiból kiindulva azt gondolom, hogy ezzel a hiánypótló kötettel mi, magyarok is egyre jobban láthatjuk, mi történt, mi történik Oroszországban. Ehhez viszont jelen esetben nagyon nagy szükség volt azokra a fiatal fordítókra, akik - a szerzőkéhez hasonló sokszínűségük, különbözőségeik ellenére – minőségét tekintve egységes nyelven tudták visszaadni a kötetben olvasható minimalista szövegeket. A teljesség kedvéért, mindezt Gábor Sámuelnek, Gáti Istvánnak, Gergely Gabriellának, Kovács Viktóriának, Lencsés Anitának, Mészáros Katának, Nagy Tündének, Okos Tímeának, Vass Annamáriának és Vértes Juditnak köszönhetjük.
(Visszatérés a Szojuzba. Válogatás az orosz minimalista prózából. A szövegeket válogatta, a kötetet összeállította, a fordításokat az eredetivel egybevetette és szerkesztette: M. Nagy Miklós és Goretity József. Antológia Kiadó, Lakitelek, 2013.)
Gyürky Katalin
Idegenbe szakadt múltak 2014 augusztusában Idegen partokon címmel ismét unikális, az orosz irodalmat kedvelő olvasók számára kuriózumszámba menő gyűjteményes kötet látott napvilágot. Ismét, hiszen az orosz emigráns irodalomba bepillantást nyújtó kiadvány egy tavalyi antológia, az orosz minimalista prózából összeállított Visszatérés a Szojuzba című kötet törekvéseit folytatja. A kötet összeállítóinak és szerkesztőinek – Goretity Józsefnek és M. Nagy Miklósnak – az elsődleges célja most is az volt, hogy a Tolsztoj Társaság jóvoltából a Lakiteleki Népfőiskolán évről évre megrendezett műfordító táborban résztvevő fiatalok számára publikálási lehetőséget biztosítsanak. Ugyanakkor, épp amiatt, mert az idei kötet tematikája teljesen más, az Idegen partokon önmagában véve, a Visszatérés a Szojuzba kötettől függetlenül is figyelemre méltó. Egyfelől azért, mert a fiatalok közül többen is ebben a kötetben kaptak először lehetőséget arra, hogy megmutassák, hol is tartanak a műfordítás tudományában. Másfelől azért, mert
6
idén a fordítóknak egészen más jellegű feladattal kellett megbirkózniuk: a tavalyi rövid, tőmondatokra épülő szövegek – szintén nem könnyű - fordítása után most hosszú novellákat, már-már kisregényméretű alkotásokat kellett magyar nyelvre átültetniük. (Gondoljunk csak a harminc-negyven oldal terjedelmű Mark Aldanov-szövegre, Az asztrológusra, amelyet Vass Annamária fordított, vagy a Gábor Sámuel magyarította Nyina Berberova-műre, A zongorakísérőre.) A kötetben szereplő tizenhárom emigráns szerző alkotásainak egy kötetbe gyűjtésével a szerkesztők céljai között nem titkolt módon a hiánypótlás is szerepelt: az a törekvés, hogy az orosz emigráció három nagy hullámának – az 1917-es bolsevik hatalomátvétel utáni első, a második világháború idején és azt követően lezajlott második, és a brezsnyevi pangás időszakában bekövetkezett harmadik hullámnak – különböző képviselőit felsorakoztatva az olvasó előtt végre egy „másik” orosz irodalom képe is kirajzolódjék: azé, amely „idegen partokon, idegen talajban volt kénytelen – mint levágott hajtás – meggyökerezni” – tudjuk meg Goretity József kötethez írott Előszavából. A hiánypótlás mint szerkesztői szempont azonban nem pusztán a „másik” irodalom felvázolása kapcsán érvényesült, hanem a kötet szerzőinek kiválasztása kapcsán is. A már nálunk is jól ismert, több kötetben, sőt, életműsorozatban magyarul is olvasható orosz emigráns írók – Vladimir Nabokov, Ivan Bunyin, Alekszej Remizov – helyett itt olyan szerzők alkotásaival találkozhatunk, akiknek alig, vagy egyáltalán nem fordították még magyarra a műveiket, miközben többüket – például Gajto
Gazdanovot
vagy
M.
–
Agajevet
Nabokov-szintű
szerzőnek
tartják
az
irodalomtörténészek. Természetesen mindegyik alkotónak – lett légyen bármelyik hullám képviselője – egyedi, csak rá jellemző stílusa, hangja van. A sokféle hangvétel ellenére a kötet mégsem tűnik eklektikusnak: a szerkesztők érdeme, hogy az antológiát végigolvasva az egymás mellé helyezett szövegek nem szigetelődnek el egymástól, hanem egymással kölcsönhatásba lépve valamiféle többletet nyújtanak: túlmutatnak önmagukon. Világos, jól körülhatárolható csomópontok
mentén
valóban
kirajzolnak
egy
„másik”
orosz
irodalmat,
amely
csomópontokból kiindulva minden szerző a maga vérmérséklete szerint közvetíti felénk az „idegen partokon” tartózkodás bonyolult létélményét. Írásomban a továbbiakban ezekre a csomópontokra szeretnék rávilágítani. A gyűjteményes kötet egyik csomópontjának – már-már vezérfonalának – mindenképpen a nosztalgiát, az elveszett haza iránti vágyakozást érzem. A vágyakozás sajátos módon olyan fiatal hősökre is jellemző, akik soha nem jártak Oroszországban, mert a szüleik vagy a nagyszüleik emigrálása következtében már külföldön születtek, viszont a „hazát” - épp 7
az ismeretlensége, illetve a szülőktől-nagyszülőktől halott anekdoták miatt – álomszerűnek, tökéletesnek érzik. Ez történik például Zinaida Gippiusz Nem hozzád való című novellájában a csinos fiatal lánnyal, Valjával: „Oroszországot nem ismerte, és pont ezért volt szívből odáig érte. Nem tudta megmondani, milyen kép rajzolódott ki előtte, amikor Oroszországra gondolt. Valami ködben úszó, nagyszerű, kerek egész. A legkülönfélébb korok sejlettek fel benne: Katalin cárnő uralkodása, Tolsztoj Háború és békéjének időszaka, és a többi. Mindez egyetlen meleg érzésben keveredett és forrt össze. Álmában Oroszország néha az idős, mesebeli Moszkva képében jelent meg: harangok, napsütés, és körülöttük minden ragyog a napfényben. Senkinek sem beszélt arról, amit ezekben az álmokban látott, mert még azt mondhatták volna rá, hogy olyan öreges.” (21. Németh Emeske Zsófia fordítása.) S ha a kötet elején szereplő Gippiusz-szövegben a fiatal Valja öregesnek érzi a haza iránti nosztalgiát, a kötet második felében – látszólag ellenpontként, valójában azonban a szövegek kölcsönhatását tükrözendő – épp egy idősödő ember nosztalgikus érzéseiről olvashatunk. Csakhogy Leonyid Rzsevszkij A tengerszoroson át című művében a haza iránt érzett nosztalgia – a főhős idős kora miatt - az elmúlás miatt érzett fájdalommal bővül, azzal telítődik, és a két érzés egymást erősíti. A főhős, a meg nem nevezett tengeren túli egyetemi kisvárosba „szoruló”, hatalmas tudású irodalomtörténész – nyilván mellőzöttségéből adódóan is - önmagában traumaként éli meg az öregedést, az öregkort, de traumáját nagy mértékben fokozza, hogy úgy véli, „a trauma leküzdéséhez otthon kell lenni, szükséges hozzá a környezet. (…) Az öregkor nem idegenben töltött magányra van kitalálva. (…) Nem vagyok én se Tolsztoj, se Goethe, se Leonardo, akiknek szükségük van erre, hogy még életük alkonyán is alkotni tudjanak. Én csak egy öregember vagyok, akinek szüksége van a részvétre, hogy átvészelje az öregséget, és aki görcsösen retteg az egyedülléttől. Hiszen a nosztalgia maga is mindenekelőtt magányos, idegen nyírfácskákkal megszorozva. Gyerekjáték a magány az erős embernek. De az öregség – gyengeség, azt jelenti, hogy könnyes a szemed, ha valakinek az anyanyelveden azt mondhatod: »szomjúság«, amikor inni támad kedved…” (177-178. Lencsés Anita fordítása.) S hiába a fiatal „honfitárs” lányka, aki az előadásain issza a szavait, a főhős traumáját még ez sem enyhítheti. A haza iránt érzett nosztalgiának és az elmúlás fájdalmának egymást erősítő motívuma azonban nemcsak a Rzsevszkij-szöveg sajátja, hanem – ismét a kötet egységességére példaként – Gajto Gazdanov Halottbúcsúztatójának is szüzsészervező eleme. 1942 kegyetlen telén, a német megszállás alatt senyvedő Párizsban játszódó történetben Grigorij Tyimofejevics tüdővészben elpusztul. Az őt körülvevő „földijei”, akik egytől-egyig beleértve a halottbúcsúztatót tartó papot is - az orjoli kormányzóságból származnak, mintegy 8
Oroszországot megidézve, maguk köré orosz hangulatot varázsolva kórussá állnak össze, így kísérik utolsó útjára Grisát. Paradox módon tehát számukra épp az elmúlás, egy haláleset szükséges ahhoz, hogy Párizs kellős közepén előhívják magukból a vágyott, de sokukban elfojtott oroszságot: „Amikor a gyászszertartás a végére ért, megkérdeztem Vologyát: - Hogy tudták ezt összehozni? Miféle csoda volt ez, hogy állítottak össze egy ilyen kórust? – Minden adta magát – felelte”, s feleltéből - az „idegen partok” ellenére lelkük mélyéről kitörölhetetlen oroszságuk szempontjából - a legfontosabb ez a mondat: „Az istentiszteletet pedig már gyerekkorunk óta ismerjük – az utolsó szótagig.” (159. Nagy László fordítása). Az orjoli kormányzóságból származó emberek kórussá formálódása mint az oroszság megőrzésére tett kísérlet a kötet újabb csomópontjához vezet bennünket: azokhoz az emigráns életképeket ábrázoló novellákhoz, amelyekben a magukat hontalannak érzők életéből kiragadott részletek – származásukat erősítendő - orosz klasszikus szerzők műveiben szereplő eseményekkel lesznek párhuzamba állítva. Vaszilij Szemjonovics Janovszkij Akvarell című alkotásában például, ahol egy párizsi aukció kellős közepébe csöppenünk, oroszság-megtartó tényezőként Puskin képződik meg - több vonatkozásban is. Az árverésen, amelynek elmaradhatatlan „kelléke” volt egy furcsa orosz házaspár, egy idő után „tulajdonképpen csak ketten versenyeztek… Egy hajlott korú úr régimódi zöld szalonkabátban, kozák kapitányos bajusszal. (…) A vetélytársa számunkra az érett férfiasság megtestesítőjének tűnt; a színpad előterében állt napóleoni módra összefont karokkal.” (197. Bagdy Anna fordítása). S ha valakiből a napóleoni jelző még nem hívná elő Puskin A pikk dámájának Hermannját, a szüzsé további menete minden kételyt eloszlat az intertextuális párhuzamot illetően. Hisz az árverésen szintén rengeteg pénzről van szó, mint Hermann ominózus kártyajátéka alkalmával, és a pénzen keresztül tulajdonképp itt is az egymással versengők élete a tét. „Olyan volt ez, mint egy párbaj. Az ellenfelek nem néztek egymásra, de láthatóan kölcsönösen a másik megsemmisítésére vágytak.” (198.) S a párhuzam még élesebbé válik, ha figyelembe vesszük, hogy a műve motívumai kapcsán megidézett Puskin maga is párbajban vesztette életét. A kötet novellái közötti kapcsolat talán legékesebb bizonyítéka, hogy épp a Janovszkij-novella után közvetlenül Borisz Hazanov írásában, amely a Tucsin összes művei címet viseli, az elbeszélő konkrétan utal a Puskin Hermannjával való hasonlatosságára. Az Új Perlachban játszódó történetben az elbeszélő hazája iránti nosztalgiája először úgy jelentkezik, hogy az elveszettnek hitt íróról, Tucsinról azt feltételezi: repatriált, tehát, hogy legalább neki sikerült – őhelyette is - valamilyen úton-módon visszajutnia a vágyott hazába. De amikor rájön, hogy ez bizony Tucsinnak sem adatott meg, az elbeszélő úgy próbálja magában az oroszságát fenntartani, hogy honfitársa után tovább kutatva önmagát Hermannhoz 9
hasonlítja: „Ahogy Hermann mindenhol azt a bizonyos három kártyalapot látta, úgy nekem is minden közepes termetű férfi, aki vaskos irattartót vitt a hóna alatt, annak tűnt, akit kerestem.” (215. Mészáros Kata fordítása). S ahogy Hermann előtt az öreg grófnő kísértet formájában jelenik meg, Hazanov elbeszélője is bevallja: „Tucsin a távolból csalogatott magához, mint egy kísértet.” (Uo.) (A Hazanov-elbeszélés egyébiránt – a szüzséjét tekintve, azaz az illetően, hogy hogyan írjuk meg, s hogy egyáltalán meg lehet-e írni egy szerző életrajzát - nem más, mint Vladimir Nabokov első angol nyelven írott regényének, a Sebastian Knight valódi élete című művének egyértelmű parafrázisa.) De a klasszikus szerzőbe mint oroszság-megtartó tényezőbe kapaszkodás a kötetben nem merül ki Puskin intertextuális „felhasználásával.” A már említett A tengerszoroson át című novellában Gogol Holt lelkekjétől kezdve Tolsztoj Luzern című elbeszélésén át Borisz Paszternak Zsivagó doktoráig számtalan klasszikus szerző és mű előkerül, az öreg irodalomtörténész honvágyát erősítendő. Vlagyimir Jemaljovics Makszimov Benépesítjük a Földet című alkotásában (fordította Gergely Gabriella) a Moszkvába vágyás Csehov Három nővérét idézi, csak itt épp három férfi részéről, hogy azután Csehov egészen más – ironikus – megvilágításban kerüljön elő Friedrich Gorestein: Szikra című alkotásában. (Fordította Vértes Judit). Gorenstein hőse, a forgatókönyvíró Lejkin Lenint csehovi hősnek tartja, a felesége pedig, ugyanúgy, mint Raszkolnyikov, álmot lát, csak épp ebben az álomban a baltával nem mást, mint Lenint fogják agyonsújtani. Előfordul azonban olyan emigráns élethelyzet is - a kötet újabb csomópontjaként – amikor nemcsak a klasszikus szerzők, de a hős saját művészi alkotásai sem képesek a múltat, s ezáltal az elhagyott haza emlékét, az emlék megőrzését szolgálni. Ez történik Anatolij Glagyilin Tábornokok utcája című novellájában, amelyben a főhősről, egy fotóriporterről, aki a saját bevallása szerint a Szovjetek Országában mindössze „a halászokat, az élenjáró dolgozókat, a geológusokat, a zoológusokat, az alkoholistákat, a sztahanovistákat, a kurvákat, a medvéket…” (310. Zoltán Dominika fordítása) fényképezte, a hatóság azt feltételezi, hogy abban a bizonyos Tábornokok utcájában, ahol felnőtt, a Vezérkart is lencsevégre kaphatta kompromittáló helyzetekben. Ezért, amikor feleségével és kislányával emigrálni kényszerül, a seremetyevói vámnál minden addig készített felvételét elkobozzák tőle. A dokumentumok – azaz a szovjet valóságot láttató fotók – elkobzása után a főhős úgy érzi, múltnélküli emberré tették. Hogy a fotói nélkül, az „idegen partokon”, képtelen felidézni a hazáját, a múltját. Ezért – az eddigi hősökkel ellentétben – ő vissza fog térni a szülőhelyére, ebbe a bizonyos Tábornokok utcájába. Hazatér, hogy újra legyen múltja. Csakhogy hazájában ekkor már egészen mást tapasztal, mint amit gyermekként látott. Rádöbben, hogy hazatérve sem élheti át 10
a szovjet valóságot még egyszer, hogy elkésett… S az ebbe a „csomópontba” tartozó további novellák szempontjából szimptomatikus, hogy az egyetlen emlék, ami abból a korból mégis megmaradt számára, nem a politikához, nem a szovjet rendszerhez kötődik, hanem egy személyes vonzalomhoz: ahhoz a kislányhoz, aki szintén a Tábornokok utcájában lakott, s akibe egykoron a fotós annyira szerelmes volt. A klasszikus művek és saját kordokumentumok hiányában szintén az emberi kapcsolatok múlt-és hazamegtartó erejére épít Zinovij Zinyik Egy korszak arca című novellája, miközben a szovjet rendszer igazságába vetett hitet is többszörösen megkérdőjelezi. Az egyes szám első személyben megnyilatkozó főhősnek két gyermekkori „szerelme” is volt. Egyik szerelme nem volt más, mint a szovjet rendszer, amit egyenesen paradicsomnak érzett, olyan tökéletes világnak, amelyben az igazság uralkodik. Másik szerelme, amit a nagynénje, Irena iránt érzett, korántsem volt ennyire „egyértelmű”: Irena ugyanis tele volt titkokkal. Irena sokáig feltáratlan, a gyermek agyában a nő nyugatimádatával összefüggésbe hozott titka annyira nagy hatással volt a hősre, hogy felnőve emigrációra is ez késztette: „Arról volt szó, hogy képtelen voltam kitörölni az emlékezetemből Irena nénit, aranyló árnyalatú aranygyapjú hajával együtt. Sokáig nem értettem, hogy miért. De hát hogyan is lehetett volna másként, mikor Oroszországot (akkoriban, a hetvenes években, úgy tűnt: örökre!) azért a világért hagytam el, amelyet mindenekelőtt hozzá kötöttem”. (330. Medzibrodszky Alexandra fordítása). Ám amikor a hős az emigrációból hazalátogat, egy családi összejövetel alkalmával Irena vörös parókájával együtt arról a bizonyos titokról is lehull a lepel: kiderül, hogy Irena rejtegetnivalójának soha nem volt köze sem a szovjet rendszerhez, sem a nyugatbarátsághoz, sem a politikai rendszerek igazsághoz vagy hazugsághoz, hanem az a családban meglévő félrelépésekre, a főhős szüleinek a különböző nagynénikkel-nagybácsikkal, köztük Irenával való liezonjára vonatkozott. Végül, de nem utolsó sorban – épp az emberi kapcsolatok valódiságát, az érzelmek igaz vagy hazug jellegét, a férfi-nő viszonyt boncolgató két fenti novellától nem függetlenül külön csomópontot képeznek a kötetben az emigráns nőírók: Zinaida Gippiusz, Teffi és Nyina Berberova alkotásai. Ezekben a művekben ugyanis a hangsúly a haza iránt érzett – egyébként meglévő – nosztalgiáról egyértelműen áttevődik a magánéleti múlt fejtegetésére és feszegetésére, az emigráns jelenben pedig a szerelem, a házasság, vagy épp a másik megcsalása, becsapása, a női praktikák érvényesítése lesz a lényeg. S ha eddig több novella esetében a XIX. századi szépírókkal kapcsolatos intertextuális vonatkozásokra utaltam, az emigráns nőírókkal kapcsolatban egy ezzel ellentétes, fölöttébb érdekes tendencia figyelhető meg: a XXI. századi, kortárs orosz nőírók – akár Oroszországban élnek, akár szintén 11
emigrációba kényszerültek – mintha ezektől az emigráció első hullámát képviselő nőíróktól vennék az ötleteiket. Ljudmila Ulickaja nem egy novellájának (lásd például az Idegen gyermekek, A kitett gyerek, Buhara lánya című írásokat), a férfiak, sőt sokszor a nők eszén is túljáró, a női bölcsességet érvényre juttató motívumait fedezhetjük fel „visszamenőleg” Gippiusz és Teffi itt olvasható alkotásaiban, a Kérdésben és a Nem hozzád való című novellában, illetve a Don Quiote és a turgenyevi hölgy című írásban. (Ezt az utóbbi Teffinovellát T. Szabó Tünde fordította.) De ami a legmegdöbbentőbb, hogy a jelenleg az USÁban emigrációban élő kortárs írónő, Irina Muravjova Az angyal napja című, magyarul is olvasható regényében egyértelműen Nyina Berberova A zongorakísérő című novellájának szerelmi háromszögét írja újra. A regény ugyanazokat az emigráns helyszíneket járja be, mint Berberova novellája, a hősnőt, Nasztyát a férjétől, Patricktól elcsábító Durranty ugyanolyan ördögi figuraként szerepel, mint Berberova Travina nevű hősnőjét a férjtől, Pavel Fjodorovicstól elcsábító Ber, és a regény szintén úgy indul, mint Berberova novellája: egy múltból származó, véletlenül megtalált, feljegyzéseket tartalmazó füzettel. Ráadásul az egész művet ugyanaz a turgenyevi hangulat lengi be, amely Berberova novelláját is át-meg átszövi. De utalhatnék egy másik kortárs, jelenleg Izraelben élő emigráns szerzőre, a nálunk szintén népszerű Gyina Rubinára is, akinek különc, a nagyvilágban helyüket kereső, de azt nem lelő hősnői valahol szintén a századelő nőíróinak hősnőit „utánozzák.” Tehát: ha a klasszikus szerzők intertextuális „felhasználása” az idegenbe szakadt sorsok oroszság-megtartását segítették, most, a XXI. században az emigráció első hullámának nőírói azok, akiket – akár otthoni körülmények között, akár Oroszországtól távol élve – a nemzeti identitás megőrzése szempontjából, s persze a hagyomány továbbvitele szempontjából a szerzők magukra nézvést mérvadónak, követendő példának tartanak. Hogy aztán a legfiatalabb nemzedék szerzői – akár orosz földön, akár külföldön - a későbbiekben majd belőlük „táplálkozhassanak”.
(Idegen partokon. Válogatás az orosz emigráció kisprózájából. A szövegeket válogatta és a kötetet összeállította: Goretity József és M. Nagy Miklós. Antológia Kiadó, Lakitelek, 2014.)
12
