Sipos András: Lakás, ház, lakhatás Budapesten Sipos András történész, levéltáros. Budapest Főváros Levéltárában dolgozik, az I. Iratőrző főosztály vezetője. Tanulmányai mellett számos könyvet jegyez íróként és szerkesztőként; a legismertebbek közé tartozik „A jövő Budapestje 1930–1960. Városfejlesztési programok és rendezési tervek”, a „Várospolitika és városigazgatás Budapesten 1890–1914.” „A »világváros« Budapest – két századfordulón” című tanulmánykötet egyik szerkesztője és a Budapest történetének tanulmányozását segítő két szöveggyűjtemény összeállítója. Támogatott projektje nemrégiben zárult le. „Lakás, ház, lakhatás Budapesten: épített formák és diszkurzív terek, 1870–1945” a projektjük címe. Hogyan vetődött fel ennek a kutatásnak az ötlete? A „lakás körül” sok olyan kérdés összetalálkozik – például a lakástermelés, a lakótér elosztása és minősége, mint a társadalmi egyenlőtlenségek összetevője és konfliktusok tárgya, a lakáshasználat, lakáseszmény, otthonkultúra kérdése –, amelyek értelmezésében a politikai a gazdasági, társadalmi, kulturális dimenzió egyaránt fontos. A budapesti lakáshelyzetről sok mindent tudunk, a régebbi jeles munkák közül megemlíteném a Hanák Péter által szerkesztett Polgári lakáskultúra Sipos András a századfordulón című kötetet és Gyáni Gábor munkáslakásokról írt monográfiáját. Ezek közel negyedszázada jelentek meg, de a frissességükből mit sem vesztettek. Az újabb munkák közül kiemelésre kívánkozik Umbrai Laura szociális kislakásépítésről írott könyve. Tovább kell azonban lépni az említett területek összefonódásának, a lakhatással kapcsolatos szakmai és hétköznapi gondolkodásmódok és cselekvésminták hosszú távú alakulásának vizsgálata irányába.
Molnár Farkas kislakás-terve, 1930 (A képek forrása: http://habitation.archivportal.hu) Nem folytak még módszeres kutatások a telekforgalom, a hitelviszonyok, az építőipar, a lakáskereslet és a jövedelmek összefüggéseiről sem a korabeli Budapesten. Jelen projektünk azonban nem a lakáshelyzet „kemény tényeinek” a korábbinál mélyrehatóbb feltárását célozta – természetesen ahhoz is igyekezett hozzájárulni –, hanem leginkább annak a
„szövegvalóságnak” a rekonstruálását, amely a lakásügyet és a lakhatás egész témakörét körülvette. Vizsgáltuk, többek között, hogy milyen érvrendszerek, érvelési típusok jelennek meg a lakásügyről folytatott politikai, építészeti, társadalmi vitákban, de legalább ennyire lényegesnek tartottuk azokat a korabeli szereplők által reflektálatlanul, magától értetődőként alkalmazott nyelvi, gondolati paneleket, amelyek a lakhatással kapcsolatos legkülönbözőbb szövegekben kerülnek elő, és tükrözik a különböző szereplők lakással, lakhatással szembeni, nagyon is változó értékeit és képzeteit. Ezért egyazon értelmezési keretben igyekeztünk vizsgálni az építészeti, jogi, szociálpolitikai szakirodalomtól kezdve a napi hírekre reagáló publicisztikán és az építészetkritikán át a levéltárban őrzött temérdek ügyirat, jogszabály-előkészítési dokumentum szövegeit. Kérdésünk az volt, hogy ebben a hosszú és éles fordulatokkal teli időszakban milyen problémákat észleltek a különböző szereplők, ezeket milyen tematikai keretekben és milyen fogalomkészlettel tárgyalták, milyen jelentéseket tulajdonítottak nekik. Hogyan kapcsolódtak, ütköztek és formálódtak a különböző elgondolások, s hogyan alakította mindez a ház- és lakásterveket, a megépült épületeket? A kutatócsoport tagjai rajtam kívül Bódy Zsombor, valamint levéltárunk munkatársai közül Nagy Ágnes és Valló Judit voltak. Élni akartunk azzal a lehetőséggel is, hogy a kutatás számára csak néhány éve nyílt meg egy hatalmas forrás-együttes: a volt „magasépítési tervtár”. Ez a tervtár 2007-ben került át a Városháza kezeléséből a levéltárba és vált ilyen szintű tömeges feltárás számára kutathatóvá. Itt 1873-tól gyűjtik a főváros mindenkori építési hatóságai az engedélyezett terveket, ezért helyrajzi számonként, folyamatában követhető nyomon az egyes telkekre engedélyezett tervek sorozata. Sok ház, telek anyaga hiányos, de a gyűjtemény így is egyedülállóan átfogó képet ad a lakásfejlődésről a tervrajzok tükrében. Ne felejtsük el, hogy a rajzok is kezelhetők egyfajta szövegként – bizonyos megközelítésben minden társadalmi cselekvés, szokás, aktus olvasható szövegként, azaz jelentést tulajdonítunk neki, értelmezzük. Ilyen értelemben a tervrajzok olyan szövegek is, amelyekkel az építészek a maguk nyelvén mintegy hozzászóltak azokhoz a kérdésekhez, hogy milyen ház- és lakásformákat kell kialakítani, milyen igényeknek megfelelően kell építkezni. Különösen a két világháború közötti időszakban foglalkozott bőséges építészet-kritikai irodalom a lakóházépítéssel: a tanulmányokban a rajzok és a szövegek közvetlenül is reflektálnak egymásra. Az „épített formák és diszkurzív terek” alcím arra utal, hogy létrejött egy épület- és lakásállomány (amelyben hatalmas tőke koncentrálódik, és nehezen változtatható adottságként számolunk vele). Ugyanakkor az épített teret mintegy „körülveszi” a szövegekből és szövegekből kibontható gondolkodásmódokból, beállítottságokból fölépülő diszkurzív tér, amely meghatározza, hogy milyen problémákat észlelünk a lakhatással kapcsolatban, milyen elképzelések uralkodnak és ezek milyen társadalmi és közpolitikai válaszokat indukálnak, illetve tesznek egyáltalán lehetővé. Mondok egy egyszerű kérdést: van lakáshiány, vagy nincs? Mi ennek a mércéje? És ha van, kell-e tenni ellene? A huszadik század elején, amikor Budapesten a modern értelemben vett lakáspolitika először kibontakozott, szinte dogma rangjára emelkedett az a nézet, hogy az üres lakások bizonyos százaléka fejezi ki a lakáshiányt, mert úgy gondolták, hogy ha a lakások három százaléka üresen áll, már normálisan működhet a piac, ennek révén normálisak lesznek maguk a lakásviszonyok is. Ez a diszkurzív tér magát a lakástermelést, a lakáspolitikát is nagymértékben befolyásolja – például azt, hogy milyen építésmódokat, stílusokat, milyen lakhatási formákat, támogat a hatalom, vagy milyen igényeket fogalmaznak meg a beruházók a tervezőknek, milyen igényeket közvetítenek a lakáskeresők a beruházóknak.
Mi jelölte ki a korszakhatárokat? Az 1870 körüli kezdőpont abból adódott, hogy a nagyvárosi és azon belül is a budapesti lakáskérdésre kívántunk koncentrálni, s ez volt az az időszak, amikor a lakásügy mint önálló társadalmi probléma megjelent, diskurzusok tárgyává vált és megindult az intézményesülés útján. . Az 1945-ös korszakhatár pedig abból adódott, hogy ekkor hosszú időre lezárult a piac lakástermelés és erre épülő lakhatás korszaka: a lakáskérdés átpolitizáltsága új szintre emelkedett. A projekt során elkészült tanulmányokat a Korall című folyóirat tematikus számában adtuk közre (2014/4), és létrehoztunk egy honlapot hol közvetlenül is hozzáférhetővé tudjuk tenni a tervek egy reprezentatív gyűjteményét.
A „Hogyan építsünk?” kiállítás plakátja (tervezte: Körner József, 1931) Előkerültek esetleg váratlan források is? Eddig a lakás- és otthonkultúrával foglalkozó történészek döntően hagyatéki leltárakra, visszaemlékezésekre, korabeli leírásokra, ilyen jellegű levéltári forrásokra támaszkodtak. Az építészettörténészek a tervrajzokat, az épületek létrejöttének alapforrásait elemezték, és kiegészítő forrásként használták a szövegeket. Mindezeket mi nemcsak egy diskurzus egyenrangú részeiként próbáltuk kezelni, de például olyan sajtótermékeket is bevontunk a kutatásba, amelyek eddig figyelmen kívül maradtak – sokszor néhány vagy egy-egy évet éltek csak meg. Például a két világháború között egy ideig megjelent az Öröklakás című lap, amelyet egy öröklakásos társasházak építésében érdekelt vállalkozás adott ki, de több hasonló orgánum is létezett, vagy– a Házfelügyelők Lapja, a különböző építési vállalkozások hirdetései. A nyelvi, gondolati panelek rekonstruálása szempontjából nagyon érdekesek a korabeli lakáspolitikai viták, a hivatali ügyiratok, de az igazi kincsesbánya az, ami a hétköznapi emberek mondatait őrzi. Szintén érdemes kiemelni egy, a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Levéltárában felfedezett, a maga nemében egyedülálló forrást. Hegedős Károly építész retrospektív naplóként jellemezhető visszaemlékezése rendkívül részletesen dokumentálja életét a harmincas évek Budapestjén, és ennek részeként végigkísérhetünk egy jellegzetes
középosztályi „lakhatási karriert” is: régi építésű, majd korszerűbb bérház hónapos szobáitól az egyedülálló férfi garzonlakásain át a már nem annyira ifjú házaspár berendezkedéséig egy kétszoba-hallos lakásban. A forrás különleges értékét adja, hogy Hegedős egyszerre vizsgálja a lakó és a szakember szemével a házakat és lakásokat, elemzi az előtte álló lakhatási alternatívákat és saját döntéseinek motivációit. A lakáskérvények anyaga különösen izgalmas forráscsoport a levéltárban. Ezeket nem csak lakásügyi dokumentumokként elemezhetjük. Tudjuk, hogy 1944-ben, amikor a budapesti zsidókat összeköltöztették a sárga csillagos házakba, ezzel valójában a deportálásukat készítették elő. A hatóságok azonban ezt úgy tüntették föl, és a korabeli jogszabályok, hivatalos szövegek is úgy interpretálták, mint lakáspolitikai akciót, a lakótér újraosztását. Tömegesen maradtak fenn olyan kérelmek, amelyekben az érintett lakók kérik a saját házuk vagy csillagos háznak, vagy keresztények által lakható háznak való kijelölését. Ezek a kérvények tele vannak olyan fordulatokkal, amelyek nemcsak a zsidókérdéshez való viszonyt tükrözik, hanem, mondhatni, első ízben mutatják nagyon markánsan egy olyanfajta gondolkodásmódnak a társadalom szélesebb köreiben való meggyökeresedését, amely szerint a társadalom értékes elemeinek – ezek alatt akkor a keresztényeket, azaz nem zsidókat értették – az állam mintegy köteles megfelelő minőségű lakásokat juttatni. Korábban ez a gondolkodásmód nem volt jelen. Azután pedig nem tűnt el. Nemrégiben beszélgettem Horváth Sándorral, aki sommásan azt mondta: „Vannak, akik kinézik a szomszéd lakását, és feljelentik a bérlőjét, mert zsidó vagy ávós – mikor milyen idők járnak.” A szintén nagy karriert befutó „indokolt lakásszükséglet” fogalma olyan messzire nyúlik vissza, mint az első világháborús és azt követő kötött lakásgazdálkodás, s már 1918-ban megjelenik jogszabályi szinten – bár még csak abban a formában, hogy egy lakásnak azt a részét vehetik igénybelakásra szorulók elhelyezésére, amely a főbérlő indokolt lakásszükségletét meghaladja. De a lakáshoz juttatandó család létszámának megfelelő lakásigény elismerésére még jó ideig nem gondoltak. Noha a jogszabályok használták az „indokolt lakásszükséglet” fogalmát, sokáig egyáltalán nem definiálták – pontosan azért, mert a jogalkotó és a hatóságok is egyedileg vizsgálandó kérdésnek tekintették, hogy kinek milyen a társadalmi állása szerint indokolt lakásszükséglete. 1921-ben, amikor ennek mértékét jogszabályban először rögzítették, az akkori viszonyokhoz képest igen bőségesen számoltak: két lakószoba a főbérlő részére és minden felnőtt családtag után plusz egy lakószoba – tehát a középosztálynak az uralkodó felfogás szerint kijáró szintet tekintették minimumnak. Csak a középosztálybeli elvárásoknak megfelelő, szeparálható lakótér fölötti szobákat lehetett mások számára kiutalni. A második világháború utáni társbérletesítést ekkor még el sem tudták képzelni… És az szóba sem jött, hogy a sokgyerekes fedélnélküli családnak létszámához képest meghatározott méretű lakásba való költözésre lehetne igényjogosultsága. A két világháború közötti lakhatási diskurzusban megkérdőjelezetlen maradt a „munkáslakás” mint szoba-konyhás lakás fogalma. Csak az alaprajz reformjára voltak törekvések építész körökben, egy tágasabb lakókonyhából és kisebb hálófülkékből álló típus meggyökereztetésére, kevés sikerrel. A középosztály lakóterének összeszűkülése azonban gyakori téma volt.
Munkáslakás lakókonyhája (tervezte: Kaesz Gyula, 1940) Eközben – ahogy a tanulmányokból kiderül – megjelent a mérnöki szemlélet, amely nem a társadalmi státuszból vezette le az „ideális” lakáselrendezést és -méretet. A két világháború között a modern építészet – vagy ahogy inkább nevezték: új építészet – törekvéseihez kapcsolódva valóban nagyon komoly mérnöki, építészi gondolkodás, élénk viták és számos kísérlet irányult a lakhatás megújítására. Egész építészeti irányzatok indultak ki abból, hogy a modern lakást az ember, mint biológiai lény szükségleteinek a tudományos elemzésével kell megtervezni. Pontosan kiszámították, hogy egy felnőttnek, gyermeknek minimálisan milyen terekre van szüksége ahhoz, hogy jól érezze magát, és mindennapi tevékenységét, mozgását a lehető leggazdaságosabban és legkényelmesebben tudja lebonyolítani. Természetesen e mögött is meghatározott társadalomkép állt, a modern tömegtársadalom átlagembere számára alkalmas, tömegtermeléssel gazdaságosan előállítható egészséges kislakás megoldását keresték. Azaz, összekapcsolódott egy olyan társadalomképpel, amely gyökeresen különbözött az uralkodó hierarchikus társadalomszemlélettől, és megkérdőjelezte a ki-ki társadalmi állásának megfelelő lakás uralkodó normáját. Ez a lakástervezési mód csak olyan politikai rendszerben tudott volna áttörést elérni, amely valóban a tömeges, állami vagy önkormányzati támogatású lakásépítést támogatja. Az akkori magyar társadalmi-politikai beállítottság miatt ennek nem alakultak ki a feltételei.
Freund Dezső Hálófülkés munkáslakás-terve (1937) Az a fővárosi kislakás-építési program, egy városi önkormányzat saját beruházásban véghez vitt szociális lakásépítése, amely Bárczy István főpolgármestersége idején valósult meg a századfordulón, egyedülálló volt a kontinentális Európában. De még a városvezetés szerint sem ez volt a lakáskérdés megoldásának útja. Inkább az „abnormális” budapesti lakásviszonyok miatt szükséges rendkívüli akciónak tekintették, amelynek éppen az a célja, hogy helyreállítsa a normális lakáspiaci viszonyokat, mert a lakáspiac normális működése majd a lakáshelyzetet is „normalizálja”. A két világháború között, amikor sok nyugat-európai országban – Angliától Németországon át Ausztriáig – polgárjogot nyert a tömeges hatóságilag támogatott, vagy egyenesen állami, önkormányzati szociális lakásépítés, a budapesti szociális lakásépítéssel kapcsolatos szerepfelfogás még a századforduló szellemét őrizte, és a mennyiségi teljesítmény is visszafogott volt a Bárczy-korabelihez képest. Ebbe belejátszott az is, hogy az 1918–19-es forradalmak után a kiterjedt hatósági szerepvállalás és a magántulajdon uralkodó szerepének a megkérdőjelezése a lakásszektorban is gyanúsnak minősült. A legelképesztőbb szituációkban bukkantak fel olyan érvek, hogy „ilyesmit Moszkvában csináltak”. A lakásbérlet szabályozása kapcsán például a liberálisok nagyon szorgalmazták, hogy azoknak az üzletbérlőknek, akik hosszabb ideje magánházban bérelnek üzlethelyiséget, és abba befektettek, vevőkört alakítottak ki, erős, kvázi-tulajdonosi jogokat adjanak ehhez a helyiséghez; ne lehessen őket egyszerű felmondással kitenni. A háztulajdonosi érdekeltségek ezt a törekvést is bolsevizmusnak bélyegezték. A modern építészet be tudott ugyan bizonyos fokig illeszkedni az akkori rendszerbe, és az 1930-as évekre polgárjogot is nyert, de azokat a lakóház- és lakásformákat, amelyeket a sajátos budapesti lakáspiaci viszonyok és az építés-szabályozás kettős szorításában létrehozott, az új építészet említett társadalomképét vallók zsákutcának tekintették. Sehol sincs annyi körfolyosós ház, mint Budapesten. A telkek keretes és sávos beépítésével a későbbi lakások már jobb minőségűek lehettek volna, mint a „hátsó fertály” lakásai. Miért nem vált be ez a beépítési forma?
Kivételes korai budapesti példa a sávos beépítésre: OTI-házak a II. János Pál pápa (Tisza Kálmán) téren. (Tervezők: Árkay Bertalan, Faragó Sándor, Fischer József, Heysa Károly, Ligeti Pál, Molnár Farkas, Pogány Móric, Preisich Gábor, Vadász Mihály, 1934) A körfolyós háztípussal kapcsolatban gyakori tévedés, hogy a századfordulós bérházak az akkori igényeknek megfeleltek, csak az idő múlásával váltak korszerűtlenné. Erről szó nincs, ezt a beépítési módot és a benne tömegesen termelt szoba-konyhás udvari lakásokat már a századfordulón elavult, káros beépítési és lakhatási formának tekintették; kiterjedt és sokágú diskurzus tárgya volt. A századforduló előtt igen jellemző volt a lakhatási válság egytényezős magyarázata. A lakhatási válságot a lakásnyomorra, a túlzsúfoltságra vezették vissza, és közvetlenül összekapcsolták a közegészségügy, valamint a közerkölcs veszélyeztetésével. Különösen azt tekintették botrányosnak, hogy hiányzik a család polgári lakásmodellre jellemző zárt, intim lakótere: nem elég, hogy a különnemű gyerekek együtt alszanak a szülőkkel és egymással, de még albérlőket is befogadnak ugyanabba a szűk térbe. Tehát a válságot higiéniai és erkölcsi problémának tekintették, amiért hosszú ideig magát a bérházas építkezést okolták. Úgy vélték, hogy az angol típusú, sorházas, családi házas rendszer a jó, a bérház pedig eleve úgy rossz, ahogy van: maga a higiéniai és erkölcsi fertő – mintha a félhomályos, udvari lakások arra lennének teremtve, hogy ott a lányok erkölcsei tisztán ne maradjanak. A korabeli publicisztikában, de még a szakszerű értekezésekben is burjánzanak azok a metaforák, amelyek a körfolyosós bérházat, a gangos lakást és a prostitúciót ilyen módon kapcsolják össze. A társadalmi és erkölcsi problémák tárgyalásába az orvosi, egészségügyi nyelvezetet szinte
közvetlenül ültették át: ha megvan a diagnózis, jöhet a gyógyszer. Az egytényezős magyarázatokban felértékelődött annak az építési szabályozásnak a szerepe, amely nagy telekminimumot írt elő. Az volt az uralkodó érvelés, hogy a nagy telekminimum miatt a telkek ára a soklakásos bérházzal való kihasználáshoz igazodik, de ha az építési szabályozás a családi házas építkezésnek kedvezne, akkor a telkek ára is rögtön ehhez igazodna – vagyis a családi ház mindenféle társadalmi bajra gyógyír. Az önálló családi otthon fogalmát összekapcsolták az önálló ház fogalmával.
Az Olgyay fivérek keretes beépítési terve az Árpád-híd pesti hídfőjénél (1941) A két világháború között két nagy iránya volt az európai városépítészet megújulásának. Az imént említett új építészet nemcsak a hagyományos lakóházat, hanem az egész hagyományos városszövetet is megkérdőjelezte. A sávos beépítésű, teljesen önálló városszerkezeti egységet képező, funkcionalista elvek szerint tervezett modern lakótelep a weimari köztársaság Németországának lakótelep-építései során született meg. Mi a sávos beépítést tömegesen a lakótelepek, különösen a Kádár-kori lakótelepek révén ismertük meg. Persze, ezek a lakótelepek megvalósult formájukban a korabeli tervgazdaság jellegzetes termékei, de azok a gondolati elemek, amelyek hozzájárultak a létrejövetelükhöz, több évtizeddel korábban születtek, és eredetileg egészen más rendszerbe illeszkedtek. Ezen keresztül is érzékelhetjük a lakáshoz jutás kérdésénél említett, korszakhatáron átnyúló folytonosságot. Az európai városépítészet megújulásának volt azonban egy hagyományos városszövetet jobban tiszteletben tartó iránya is, amely már az első világháború előtt kezdett kibontakozni. A keretes beépítés, melynek lényege az, hogy a házak csak a telkek utcai frontjára épülnek zárt sorban, és az így bekeretezett tömb belseje szabadon marad, az utcák, terek korábbi rendszerét megőrizve keresett olyan megoldásokat, amelyek kiküszöbölik a körfolyosós, akár többudvaros, tehát rosszul megvilágított, rosszul szellőztethető udvari lakásokat tömegesen termelő háztípust. Ez az
elgondolás uralkodóvá vált a harmincas évek modern bérházépítésben. A fordulatot Budapesten 1934 jelentette: ekkor a rendkívüli ideiglenes házadó-mentességre vonatkozó jogosultságot úgy szabályozták, hogy tulajdonképpen megtiltották a telek körülépítését: csak a szélén lehetett építkezni, tizennégy méter mélységig. A lakásépítés megújításáért síkra szálló építészek az 1920-as évek végén, érdekes módon, keretes beépítéssel akarták megteremteni a modern budapesti lakásokat, hiszen ezzel megszűnnek a körgangos udvari lakásokat tartalmazó szárnyak, és széles, parkszerű belső udvarok keletkeznek. Amikor budapesti építtetőket megfosztották a telek körülépítésétől, ezzel együtt a mély udvari szárnyak és a hátsó szárnyak lehetőségétől, mintegy kárpótlásul, elég nagy, tizennégy méteres építési mélységet engedélyeztek. Ez túl széles volt két megvilágított traktust kialakításához, ezért keletkezett egy középső traktus is: megszületett a hall. A harmincas évekbeli modern házak jórészt hallos lakásokat, illetve garzonlakásokat tartalmaztak, hiszen ebben a mélységben el kellett helyezni a lépcsőházat, előtereket is, és ahol háromtraktusos lakásra nem volt mód, oda garzonlakásokat meg egyszobahallos lakásokat terveztek.
Kétszoba-hallos lakás térhasználata (tervezte: Szilas Elemér, 1939) Az új építészet hívei óriási problémának tekintették, hogy a hall egyszobányi területet foglal el, de egyáltalán nem használható teljes értékű szobaként. Széles körben elterjedt az a megítélés, hogy a hallos kislakás nem alkalmas gyermeknevelésre, mert a hall nem kap közvetlen megvilágítást, nincs közvetlen szellőzése, ott nem lehet aludni, mert átjárnak rajta – a hallos lakás csak az egészségtelen viszonyokat termeli újra. A modern bérház budapesti változatának elterjedése mellett továbbra is éltek a társadalmi állásnak megfelelő lakással és a szobák hagyományos funkcióival kapcsolatos sztereotípiák. Találtak forrásértékű leírásokat a korabeli szépirodalomban is? A lakásokkal kapcsolatos beállítottság ábrázolására jó példa Móricz Zsigmondnak Az asszony beleszól című regénye, amely egy kétudvaros ferencvárosi bérház terében játszódik. Itt szépen kirajzolódik a lakáshierarchia és a társadalmi hierarchia összefüggése; látjuk, hogyan
helyezkednek el a ház vegyes lakásállományában a különböző társadalmi státuszú bérlők, hogyan tekintenek egymásra, hogyan érintkeznek egymással. Móricz erről valóban komoly személyes tudással rendelkezett, hiszen, amint a tervtári forrásokból kiderült, a ház struktúrájának leírása pontosan megfelel annak a háznak, ahol Móricz újdonsült férjként lakott az első feleségével a századelőn. Így önéletrajzi hitele is van annak a tudásnak, amit a lakóház különböző szegmenseiben élő, eltérő társadalmi státuszú lakóknak a lakótérhez és egymáshoz való viszonyáról közvetít. 2016. május
