(Simonyi Imre szavait normál, dr. Sajti Imréét dőlt betűvel szedtük.)

Simonyi találkozása ügyészével.

A rendszerváltás után két évvel, 1992 nyarán üzent a Mester, hogy keressem fel életbe vágóan fontos ügyben és azonnal. Előadta, hogy mielőtt meghal, szeretne találkozni ’56-os ügyészével, aki ismerete és informátora szerint a szabadon engedését kijárta. Simonyinak meggyőződése volt, hogy bátor kiállása (kihallgatásán Kádár november 1-jei, az ötvenhatos eseményeket dicsőséges felkelésnek nevező beszédére hivatkozott), a hatalomnak a magyar írók tiltakozásától való félelme és egyéb, általa nem ismert háttér történések miatt engedték ki. A költő ígéretet tett arra, ha eljön a volt ügyész, nem veszekszik vele, nem szidalmazza, csupán két megfáradt ember sír előtti nyugodt, tisztázó beszélgetésére vágyik. A Békéscsabán élő egykori ügyész, dr. Sajti Imre nyugdíjas rendőr ezredes vállalta a beszélgetést, egyetlen kikötése volt csupán, hogy én is legyek jelen. Simonyi a feltételt elfogadta, s a polgármesteri hivataltól kirendelt gondozónővel, egyik örökösével, Vaszkán Erzsébettel várt bennünket Gyulán, a Százéves cukrászda udvarában lévő lakásán. A beszélgetésen elhangzottakat jegyzeteltem, és még aznap este leírtam. (Simonyi Imre szavait normál, dr. Sajti Imréét dőlt betűvel szedtük.) ,,Amiről beszélgettünk, az már történelem” Simonyi: — Örülök, hogy eljött. Sajti: — Szívesen találkozom magával, ilyen körülmények között, hogy nem én hívom... — Ezt inkább én mondhatnám. Jól néz ki. — Maga is. — Nem mondhatnám, nekem már végem. Maga hanyas? — Huszonhétben születtem Sarkadon. — Maga református? — Persze, a Sajtiak általában reformátusok, különben is Sarkadon zömében reformátusok élnek. — Ne értse félre, ezt csak úgy kérdeztem, mert mint bizonyára tudja, engem soha nem érdekelt a vallás. Egy időben igen, talán még gyerekként, de hamar rájöttem a papok disznóságaira, és attól kezdve utáltam minden csuhást. A második világháború alatt zsidómentő voltam, ezért bolsinak számítottam. Szegény Blanár (Blanár László nagy köztiszteletnek örvendő orvos volt Gyulán — Á. Z.) azt hitte, én leszek majd az embere, a második mögötte a pártjában. Amikor megtudta, hogy nem vagyok kommunista, többet nem állt velem szóba. Aztán '51-ben, amikor ő maga is megcsömörlött az egésztől, odajött hozzám az utcán, kezet nyújtott és csak ennyit mondott: ,,Magának volt igaza!” Fél év múlva, 1952ben öngyilkos lett. Elhíresztelték, hogy szívroham végzett vele, de tudom, hogy meghasonlott, elege lett az egészből, bevett egy csomó gyógyszert és kész. Mondja, Erdődi Lajosról tudott valamit? — Nem. — Erdődi Lajos nagyon rendes ember volt (Erdődi Lajos közmegbecsülésnek örvendő ügyvéd volt Gyulán — Á. Z.). Ellene folyt az első koncepciós per Magyarországon. Talán a Demény Pál pere megelőzte az övét, de akkor is a második koncepciós per Erdődi Lajosé volt. Azzal vádolták, hogy rendőrbesúgó volt, ami teljes képtelenség. A tárgyaláson azt próbálták rábizonyítani, hogy '44 elején szervezték be, tizenhetedik őrizetbe vétele idején. Ez akkora hazugság volt, amekkorát a világ nem látott. Hát el lehet hinni, hogy valakit tizenhatszori

1

őrizetbe vétellel nem tudnak megtörni, beszervezni, és majd a tizenhetedik alkalommal, 1944 elején — amikor már csak a hülye nem tudta, hogy a németek elvesztették a háborút — kötélnek áll? Ilyen nincs, a Lajosról meg végképp nem lehet ilyet elhinni. A tárgyaláson végül is a felvonultatott tanúk ellene vallottak és elítélték. Szegény Blanár is ellene tanúskodott. Ez volt talán az egyetlen folt az életében. Erdődi Lajost aztán kényszermunkára ítélték, kivitték az oroszokhoz, megjárta a Gulagot. Ötvenhatban szabadult, nem sokkal később '70-ben halt meg rákban. Tudja, az az érdekes, hogy soha nem lépett be a kommunista pártba, miközben mindenki úgy tudta, hogy párttag. Negyvenöt után azt mondta, hogy egy magyar kommunista pártba hajlandó belépni, de olyanba, amelyiknek az oroszok dirigálnak, nem. Ő volt az első eurokommunista. Ez volt a bűne, ezért kellett elítélni és kivinni az oroszokhoz lágerbe. Erdődi Lajos volt az egyetlen bolsi, akire felnéztem. Összesen ketten voltak bolsik Gyulán a Blanárral. A többiek, akik köröttük voltak, csak csapódtak hozzájuk, azok nem voltak igazi bolsik. Váriból a Blanár meg az Erdődi Lajos csináltak kommunista helyet. Visszatérve a vallásra: tudja, ha valamiben hinni kellett, attól nekem borsódzott a hátam. Ezért nem voltam vallásos és ezért utáltam a papokat. De borzasztó úrgyűlölő is voltam. Nagyon gyűlöltem az urakat, mígnem 1941 körül rá nem jöttem arra, hogy tulajdonképpen nekem nem is az urakkal, hanem a hivatalnokokkal van bajom. A köztisztviselőkkel, akiket Márai íróasztal-proliknak nevezett. Ezek egyébként '45 után sem változtak meg, ezért az újakat is épp úgy utáltam, mint a régieket. Hanem mondja, mi arról a véleménye, hogy a bolsik zöme nyilas vagy náci érzelmű volt? Tudja, mikor jöttem erre rá? Rákosi kecskeméti beszédének hallgatása közben, amikor azt mondta: a kis nyilas nem nyilas. Hát az hátborzongató volt. — Nézze, valóban voltak a pártban egykori nyilasok. Én is tudnék magának mondani néhányat. Azok, akik a leghangosabbak és a legvonalasabbak voltak, s gondolkodás nélkül kiszolgálták a rendszert, azok más rendszert is ugyanígy hajlandók voltak kiszolgálni. Hanem én is kérdezhetnék magától valamit? — Tessék. — Mondja, mikor került maga szembe ezzel a rendszerrel? — Elmesélek én most valamit. Az oroszok '44 október hatodikán jöttek be Gyulára. Akkor én már huszonegyedik napja bujkáltam. Megkaptam a behívót Debrecenbe, és basztam bevonulni. A kertünk végében volt egy fészer, oda bújtam el akkora helyre, mint ez az ágy. Szörnyű volt az a bezártság, a végén már alig bírtam, pedig anyám jött minden este és ellátott. Amikor kerestek a zsaruk, anyám azt mondta nekik, hogy elmentem Debrecenbe. Október 5-én este aztán Román Jancsi állított be hozzánk, egy csabai hekus, aki hét évig nekünk dolgozott. Akkor már előjöttem a rejtekhelyemről, mert a reggel óta odahallatszó erős ágyúzás valószínűsítette, hogy az oroszok hamarosan bevonulnak. A szomszéd szobában voltam, amikor Román Jancsi anyámmal beszélt, tehát mindent hallottam. Azt kérdezte, hogy otthon vagyok-e? Mondta anyám, hogy nem. Erre a hekus jó hangosan, szinte kiabálva, a következőket mondta: ,,Ha mégis itthon lenne, akkor mondja meg neki, hogy ma elutazunk a bús picsába a Dunántúlra.” Így akarta tudtomra adni, hogy nyugodtan előjöhetek, mert a hekusok engem többé már nem keresnek. Másnap, hatodikán reggel fél nyolckor anyám kétségbeesve ébreszt: ,,Kelj már fel, valami katonafélék vannak az utcán, de nem olyanok, mint a mieink.” Ahogy kinézek az ablakon, látom, hogy három-négy orosz katona jön az utca túloldalán. Picsa részegek és lövöldöznek a levegőbe. Szembe velük néhány egyenruhás magyar gyerek ment. A levente alatt volt valamilyen félkatonai szervezet, ahhoz tartoztak. A mi házunk épp közöttük volt. Innen jöttek az oroszok, amonnan a magyarok. Ekkor odafordultam anyámhoz és a következőt mondtam: ,,A fia életében először és utoljára két percig szabad volt.” Fél tizenegykor aztán megjelent nálunk Enyedi — a későbbi tanácselnök apja —, aki valami hivatalsegédféle volt a városházán. A következőket mondta: ,,Szerkesztő úr, öltözzön fel és

2

jöjjön velem, a régi és az új urak, meg az orosz urak várják odafönn.” Hát fölmentem a városházára, az udvarán lehetett vagy ezerötszáz ember. Az emeleten egy hatalmas asztal körül ültek a régi urak, a Marik Dénes-féle új urak, meg az orosz városparancsnok, aki mellesleg később rendes embernek bizonyult. Egy darabig üldögéltem ott, figyeltem mi történik. Két első világháborús hadifogoly — az egyik a Krausz bácsi — tolmácsolt nekik. Aztán amikor elegem lett az egészből, a képmutatásból — hiszen én mindenkit ismertem —, akkor odaintettem Csermák Irmát. Mondtam neki, hozzon valami aktafélét, mintha el kellene intéznem. Pár perc múlva meg is jelent, én meg felálltam és eljöttem. Amikor hazaértem, csak ennyit mondtam az anyámnak: ,,Nagyságos asszony, a fia a mai nappal ellenzékbe vonul.” Anyám szegény elejtette a kezében lévő kanalat, a fejéhez kapott és így szólt: ,,Apád is őrült volt...” Azóta én nem vagyok se jobboldali, se baloldali. Én nem vagyok oldali. Na, hát a mi találkozásunk óta eltelt közel harminchat év. Mire emlékszik ön abból az időből? Három dolog érdekel engem: miért engedtek engem szabadon '57-ben, és mire emlékszik az engem elbocsátó indoklásból; nagy harcot kellett vívnia a helyi pártbizottsággal a szabadon bocsátásomért, végül pedig az érdekelne, mit kellett nekem 1967-ben aláírni magánál a rendőrségen? Ha emlékszik még ezekre. Egyáltalán, hogy került maga ebbe az egész ügybe? — Emlékszem ezekre a dolgokra, amelyeket ön említ. De először arról, hogy kerültem én oda. Engem 1953. június 15-én, a Nagy Imre-kormány hivatalba lépése után neveztek ki ügyésznek. Mivel láttam és tudtam, hogy milyen törvénytelenségek történtek az országban a korábbi években, megfogadtam, hogy szigorúan a törvényesség betartásával fogok dolgozni. Két évvel később, 1955-ben hazakerültem Gyulára városi-járási vezető ügyésznek. Ötvenhat októberében a ,,forradalmi bizottság” az állásomból felfüggesztett, több ügyésszel együtt. — Mondja, nem emlékszik maga egy Harangozó nevű ügyészre? Amikor maguk átvették az ügyünket a rendőrségtől, akkor járt nálam a cellában ez a Harangozó azzal, hogy megtudakolja, hogy tört el a lábam. Mert mint bizonyára emlékszik rá, öt bordámat és a lábamat eltörték, és a veréstől agyrázkódást kaptam. Évekig kísért az agyrázkódás miatti egyensúlyzavar. — Magát még a rendőrségen verték meg, nem akkor amikor már nálunk volt... — Persze, hogy a rendőrségen. Szóval, jött ez a Harangozó nevű ügyész és kérdezte, hogy tört el a lábam. Én azt hittem ez provokáció, ezért azt mondtam neki: ,,Menjen a picsába, leestem a lépcsőn, akkor tört el a lábam.” Csak nem tágított, tovább faggatott. Mondtam neki, hagyjon engem békén és elküldtem. — Ez nem volt provokáció. Hírét vettük, hogy a rendőrségen verték a fogva tartottakat, és azt ment kivizsgálni ez a Harangozó. Aki egyébként egyike volt a velem együtt felfüggesztetteknek. Felfüggesztésem után — talán egy hónap múlva — Oláh István csabai helyőrségparancsnok, a későbbi honvédelmi miniszter üzent nekem és még két ügyésztársamnak, hogy menjünk át a katonai ügyészségre a széthurcolt katonai anyagokat összeszedni. Mert az események alatt vitte boldog-boldogtalan a ruhákat, ágyneműket, technikai eszközöket, fegyvereket. December 11-én aztán statáriumot hirdettek, engem meg kijelöltek az első ügyhöz ügyésznek. A statáriumot, mint bizonyára emlékszik rá, a fegyveres köztörvényes — tehát nem a politikai — cselekmények visszaszorítására hirdették ki: a gyilkosság, a szándékos emberölés elkövetői és a fegyverekkel való visszaélés ellen. Elő kell venni az akkori újságokat, és bárki meggyőződhet róla, hogy gomba mód megszaporodtak az idő tájt a fegyveres rablások és a nem politikai indítékú gyilkosságok. Nem tagadható persze, hogy voltak politikai indítékú fegyveres cselekmények is a Kádár-rendszer ellen, de a zöme nem ilyen volt. Az ügy, amit rám bíztak, Mány Erzsébet—Farkas Mihály elleni per néven vált ismertté. December 17-én Gyulaváriban az ottani fiatalok egy csoportja — élükön Mány Erzsébettel és Farkas Mihállyal — feltörték a határőrlaktanyát és fegyvereket zsákmányoltak: géppisztolyokat, golyószórókat, puskákat és nagy mennyiségű lőszert. A fegyverekkel felsorakoztak a vári hídhoz és várták a karhatalmistákat, akik a környék településeit járták.

3

Úgy tudták, aznap Váriba mennek. Időközben Sarkadra vezényelték őket, így az ütközet elmaradt. A vád nem is politikai természetű volt, hanem fegyverekkel való visszaélés. 1957 márciusában visszakerültem Gyulára, így találkoztam később többek között magával is. — Mondja, mennyire diktáltak felülről? — Akkor erős központi irányítás volt. A rendőrséget bízták meg az ügyek vizsgálatával, az ügyészség kezdetben csak látszólagos törvényességi felügyeletet gyakorolhatott. A rendőrség tehát erősebb volt. Meg kell jegyeznem: az ügyészek akkor nagyon fáztak a politikai ügyektől. Én sem vállaltam örömmel, de tulajdonképpen természetes volt, hogy a megyei főügyész engem, mint városijárási vezető ügyészt kijelölt a gyulai ,,ellenforradalmárok” ügyének intézésére. Ötvenhármas fogadalmamhoz tartva magamat azon voltam, hogy szigorúan a törvényesség — hozzáteszem, az akkori törvényesség — talaján állva, a lehető leghumánusabban csináljam végig ezeket az ügyeket. Amikor megtudtam például, hogy bántalmazták a fogva tartottakat a rendőrségen, az ügy vizsgálatát átvettem a rendőrségtől, és a továbbiakban az ügyészség más dolgozóival együtt fejeztük be a nyomozást. A gyanúsítottak újbóli kihallgatását és az iratok ismertetését is mi végeztük. A gyanúsítottak eközben jegyzeteket készíthettek, és lehetőségük volt észrevételeik utólagos megtételére is. Nem tudom, emlékszik-e arra, hogy a börtön ebédlőjében sorakoztattuk fel magukat az iratismertetésre. — Látja, erre nem emlékszem. De a börtön ebédlőjére, meg arra, hogy oda összetereltek bennünket, igen. Az iratismertetésre nem. Tudja, mire emlékszem? Arra, hogy amint ott álltunk, hátulról valaki átnyúlt a vállamon és kivette a kezemből a versemet. — És azt kérdezte: ,,Ezt itt írta?” — Pontosan így történt. Ez maga volt? — Igen. De aztán visszaadtam a versét... — Hát persze, hogy visszaadta. — Az ügyekről az iratismertetés után kellett döntenünk. — Várjon csak! Tudja mi érdekelne engem, ügyészi szemmel bűnösnek látszottam? — Ön érzékelhette az akkori politikai légkört. A rendőrség kíméletlen eljárást szorgalmazott, a későbbi internálások ezt jól mutatták. Tulajdonképpen szerencsés helyzetben voltam, mert megyei főügyészi felhatalmazásom volt az ügyek intézésére, ami nagyfokú önállóságot jelentett. A maguk ügyében is érvényesíteni tudtam az önállóságomat. Szabadon bocsátásukat egyeztettem a megyei főügyésszel és bementem a városi pártbizottságra, ahol egyetértésüket kértem álláspontomhoz. Ez nem volt előírás, de megtettem, mert akkor egyedül a pártbizottság tudta megfékezni azokat, akik mindvégig kemény fellépést követeltek. A pártnál aztán intézőbizottság elé vitték a maguk ügyében kialakított álláspontomat. Ezt követően kerültek szabadlábra Bányász Vincével (ügyvéd volt Gyulán — Á. Z.) és másokkal. — Meghökkentett a szabadulásom... — A többieket is. — Jól emlékszem, a Durkóval együtt szabadultam... — A Btk. 56. paragrafusa alapján figyelmeztetéssel, mert cselekménye enyhe volt. — Került-e harcába a kiszabadulásom? — Egy emberrel kellett megküzdenem, az akkori rendőrkapitánnyal. Ő is tagja volt az intézőbizottságnak és nem értett egyet velem. A többieknek lehetett ellenszenves az álláspontom, de nem voltak ellene. — Ezek szerint tehát ön eldöntötte, hogy nem voltam benne olyan mélységig az eseményekben, és szabadon bocsát. Mondott-e ön olyat, hogy ha Simonyit nem engedheti ki, akkor főbelövi magát? — Nem, ilyet nem mondtam. Olyat viszont mondhattam — mert kemény tusa folyt —, hogy ha nem fogadják el az álláspontomat, akkor leadom a maguk ügyét, nem leszek hajlandó tovább folytatni.

4

— Hm. Akkor az informátorom rosszul tudta. — Két ,,bűne” volt magának tulajdonképpen. Írt két cikket. Az egyikre emlékszem, Két pogány közt — egy hazáért! volt a címe. Valamelyikben József Attila-idézet szerepelt. Akkor az volt a hivatalos álláspont, hogy forradalmi költők verseit is felhasználhatják ellenséges, ellenforradalmi érzület kiváltására. Ön ugyan azt vallotta, hogy nem akart ezzel hangulatot kelteni, mi viszont úgy értékeltük, hogy a József Attila-sorok idézésével olyan mértékben keltett hangulatot, hogy azért egy figyelmeztetést megérdemel. Úgy emlékszem, hogy az ön ügyében hozott megszüntető határozatban ez szerepel. — Nem tudná nekem megmondani, hol tudnék én a szabaduló papíromhoz hozzájutni? Megvolt ugyan nekem annak idején, de elhagytam valahol ebben a sok költözködésben. — Nem volt külön szabaduló papírja. Egyszerre többüket engedtük ki, ezért közös határozatot hoztunk a szabadulásukról. — Én úgy emlékszem, hogy külön szabaduló papírom volt, s az indoklási részben szinte magát fedezte. Az '56-os dolgaimról alig esett benne szó, viszont nagy terjedelemben részletezte a Horthy alatti ,,vitézi” tetteimet. Ötvenhatról csak a szöveg végén írt pár szót, ebben az szerepelt — majdnem mellékesen —, hogy volt két szónoklatom, meg szerkesztettem egy újságot. — Nézze, lehet, hogy tévedek és mégis külön indokoltam a szabadulását. — A szabadulásomkor, amikor ismertette a határozatot, ült maga mellett egy nagydarab ember. Nem tudom, emlékszik-e rá? Nem a Legfőbb Ügyészségről volt ott? Nekem olyan érzésem volt, hogy igen és azért hívta oda, hogy fedezze magát, amiért engem szabadon enged. — Nem. Egy nagydarab szőke emberre emlékszik? — Igen, egy nagydarab szőkére. — Horváth Mihály lehetett, az ügyészség egyik dolgozója. A saját intézkedésemért mindig vállaltam a felelősséget akkor is, nem kellett nekem támasznak a Legfőbb Ügyészségtől senki. — Tudja, nem akartam elhinni, hogy szabadon fognak engedni. Amikor szólt a smasszer, hogy öltözzek, elküldtem a picsába. Egy idő után újra jött és szólított. Az volt gyanús, hogy amikor elindultunk a folyosón, előttem ment. Miután magához vezetett és ön elkezdte olvasni a szabaduló papíromról a szöveget, az első mondatnál — ,,A Magyar Népköztársaság nevében...” — kis híján a torkának ugrottam. Aztán már csak arra figyeltem fel, hogy mondja: ,,szabadlábra helyezem”. — Mik derülnek ki, kis híján az életembe került a szabaduló határozat felolvasása. Min múlt az életem... — Azt hittem, visznek kivégezni... — Visszatérve arra, amit az indoklásról mondott: nagyon meg kellett indokolni a szabadlábra helyezését, mert olyan eljárás után, amilyen maga ellen folyt, csak úgy engedhettem ki, ha minden jót elmondok magáról. Meg kell mondanom, még így is nagy visszhangja volt a szabadlábra helyezésének. A szélsőséges kommunisták kígyót-békát kiabáltak rám, keményebb ítéleteket követeltek. Később a szabadon engedettek egy részét internálták is, főleg október 23-a körül, de ehhez nekünk már semmi közünk nem volt, ezt a rendőrség önállóan végezte. — A Nádházi-perben is maga volt az ügyész? — Igen, én képviseltem a vádat. A részletekre már nemigen emlékszem, csak arra, hogy Nádházival az volt a baj, hogy túl sokat szónokolt azokban a napokban. Na, arra is emlékszem, hogy a nagyteremben volt a tárgyalás, rengetegen voltak, főleg olyanok, akik súlyos ítéletet akartak. De látja, nem emlékszem a bíróra sem, meg az elsőfokú ítéletre sem. Azt tudom, hogy a másodfokú tárgyalás idejére jelentősen enyhültek a viszonyok. — Én arra emlékszem, hogy a bírónő a Nádházi oldalán állt. Egy szegedi bírónő vezette a másodfokú tárgyalást. V., a gépállomás igazgatója meg I. P., a harisnyagyári igazgató Nádházi ellen tanúskodtak. Két ritka szemét ember. A V. nagy nyilas volt, még most is látom

5

magam előtt az egyenruhában, átvetett szíjjal a vállán. Nos, ez a V. testvér egy papírt akart átcsúsztatni I.-nek, nyilván össze akartak játszani, de a bírónő észrevette és elkobozta a papírt. Mondja, mi a véleménye magának Sal Pista bácsiról? — Nagyon tiszteltem, rendes embernek tartottam. — Képzelje, egyszer beállított hozzám a Sarusi nevű csabai író Sal Marival, a Sal Pista bácsi lányával. Azt kérdezi tőlem Sal Mari, hogy milyennek ismertem az apját? Mondom neki: ha nem lennél itt, akkor minden jót elmondanék róla, mert akkor nem tűnne szembe dicsérésnek. Egyébként talpig becsületes ember volt. Hát később derült ki, hogy azért jöttek, mert Mány Erzsi húga azt nyilatkozta Sarusinak, hogy a testvére perében az ügyvéd, Sal Pista bácsi összejátszott az ügyésszel. Ez a marha meg leírta a megyei hetilapba. Hát ezt jöttek tisztázni. Még egy dolgot hadd kérdezzek. Nem tudom emlékszik-e arra, hogy 1967-ben egyszer benn voltam magánál Csabán, az ÁVO-n. — Persze, hogy emlékszem, de én soha nem voltam ávós. Akkor, amikor találkoztunk, a vizsgálati osztályt vezettem a megyei főkapitányságon. Azt kell általánosan elmondanom, hogy minden rendszer figyel a potenciális ellenségeire. Azokra, akik részéről arra lehet számítani, hogy támadják a rendszert vagy lázítanak ellene. Ezeknek a személyeknek a feltérképezése a politikai rendőrség, nálunk az úgynevezett III/III. feladata volt. A III/III. gyűjtötte az adatokat róluk, többek között az '56-osokról is, akiket általában ide soroltak. Így került megfigyelés alá maga is. Külön embert szerveztek be a megfigyelésére. Amikor mi '67-ben találkoztunk, akkor már rég nyilvántartásban volt. — Ezt értem, meg tudtam is. De elmondok magának egy történetet. Valamikor a Ne sírjatok című verseskötetem megjelenése után bementem a mostani Lídó helyén lévő presszóba. Volt ott egy asztaltársaság, amelynek tagjai rendszeresen a presszóban találkoztak. Heten voltak, többek között B. O., Sz., a volt elnökhelyettes apja, B., a SZOT-üdülő igazgatója, a Koszta Rozó volt férje, a nevére már nem emlékszem, de tudom, hogy később disszidált, meg még három szemét. Ahogy beléptem odaintettek, és elkezdtek provokálni. Viccesen mondták, de tudom, hogy komoly volt az egész. A kötetem egyik versében, amelynek Intelem a címe, Szabó Jánosról, mint átlag magyarról írtam. Nekem estek, hogy miért piszkálom Szabó Jánost, aki valami titkárféle volt akkor a gyulai pártban. Na én elküldtem őket a jó kurva anyjukba és azzal el is felejtettem az ügyet. Hanem amikor magánál voltam, eszembe jutott ez a másfél évvel azelőtti találkozás. Ezek spiclik voltak, és feljelentettek az ÁVO-n. Arra válaszoljon nekem, emlékszik-e a mi találkozásunk indítékaira? Arra, hogy kik írták ellenem a feljelentést? Ugyanis én máig nem tudom, miért kellett bemennem magához. Titokzatos volt az egész ügy. Úgy kezdődött, hogy kaptam magától egy idézést. Persze nem mentem sehová, mert '56 után megfogadtam: rendőr engem többet nem közelíthet meg, de ha mégis megteszi, akkor leütöm. Pár nap múlva újabb idézés jött, de már pénzbüntetéssel fenyegettek, ha nem megyek be magukhoz. Megint maradtam. Erre küldtek egy újabb felszólítást azzal, ha nem megyek, elővezetnek. — Ilyenkor ez a rend... — Nem mentem be, de felültem a vonatra, és megkerestem az írószövetséget, egyenesen Darvast. Mondom neki, hogy mi történt, meg micsoda dolog, hogy egy magyar írót ezek zaklatnak, és hogy nem megyek sehová. Azt mondja nekem: várj! — és a telefon után nyúlt. A csabai titkárt hívta fel, alacsony, zömök ember volt, később találkoztam vele, talán Szabónak hívták. Azt mondta Darvasnak, jelentéktelen ügyben hívnak, alá kell írnom egy papírt és kész. Mondom erre Darvasnak: értsd meg, hogy nem megyek sehová. Elkezd engem agitálni, hogy ne hülyéskedjek, menjek be nyugodtan ehhez a Szabóhoz, ő majd segít. Elfogott a düh és rátámadtam: ,,Nem megyek sehová! A jó kurva bolsi-oláh anyádat agitáld, de ne engem. Minek vagytok itt, ha még annyit se tudtok elintézni, hogy ne zaklassanak?” Azzal rácsaptam az ajtót és eljöttem. Lenn az utcán várt a lány. Mondom neki: ,,Na, én most

6

egy életre kibasztam magammal!” Aztán elmeséltem neki, mi történt Darvasnál. Két nap múlva csak bementem ehhez a Szabóhoz. Nagyon előzékenyen fogadott, és rögtön hívta magát. Átmentem, valóban nagyon rendes volt velem. Elém tett egy dossziét és arra kért, írjak alá egy papírt, miszerint a dossziéban írtak nem felelnek meg a valóságnak. Erre azt mondtam, nem írok alá semmit, különben is látni akarom mi az, ami nem felel meg a valóságnak. Maga egyre csak azt hajtogatta, hogy nyugodtan írjam alá, nem lesz semmi bántódásom. Nem tudom emlékszik-e rá, a végén már szinte térden állva könyörgött, hogy írjam alá. Vagy négy órát voltam benn, a végén megszántam magát, és aláírtam a papírt. De máig nem tudom, mi volt abban a dossziéban. Azóta is arra a hét szemétre gondolok. Ők jelenthettek fel. — Visszatérve az előbbi gondolatmenetre: amikor a III/III. befejezte valakiről az adatgyűjtést, akkor nekem, mint a vizsgálati osztály vezetőjének kellett lezárnom az ügyet. Az operatív munkát belső, titkos szabályok írták elő. Eszerint az adatgyűjtést be kell fejezni, ha bűncselekmény nem történt vagy egyéb megítélésű cselekményt követtek el. Ez utóbbi esetben a megfigyelt személyt figyelmeztetni kellett, és lezárni az ügyét. Évente 20—30 ügyet adott át nekünk az operatív osztály, közülük mindössze két-három ügyben rendeltünk el nyomozást, és általában csak egy-kettő került bíróságra. A magáról gyűjtött operatív anyagra nem emlékszem. Egyszerűen nem tudom, mi volt benne. Csak azt tudom, hogy jelentéktelen dologról lehetett szó, mert amit elmondott, abból az következik, hogy a jelentéktelen ügyek lezárásakor szokásos eljárás történt: figyelmeztettük és ennek aláírásával való tudomásul vételét kértük. — Még egy dolog érdekelne engem. Amiről kérdezem, az régen volt. Egyikünknek sincs veszteni- vagy nyernivalója a történtek felidézésén. Említette, hogy maga volt az ügyész a Mány lány perében. Érdekelnének a részletek. — Összesen tizenheten vettek részt a cselekményben Gyulaváriban. De tulajdonképpen hárman indították az egészet. Szilágyi István fodrász volt a fő hangadó, aztán Mány Erzsébet és Farkas Mihály. Ők hárman hangoztatták a tanácsházánál összegyűlt fiatalok előtt azt a valótlanságot, hogy Gyulán összeszedték a fiatalokat, viszik őket Szibériába, és hogy a karhatalom a tömegbe lőtt. Meg kell akadályozni, hogy Gyulaváriban is ezt tegyék. Ehhez viszont fegyvereket kell szerezni. A fegyverszerzést Mány Erzsi és Farkas Mihály irányította, de hangsúlyozom, a tippet Szilágyi adta. Mintegy 25—30 golyószórót, géppisztolyt és puskát, valamint rengeteg lőszert szereztek a határőrlaktanyából. A fegyverekkel tüzelőállást vettek fel a vári híd mellett, és várták a karhatalmistákat, akikről úgy tudták, hogy oda készülnek. Katonailag — ha lehet így mondani — Farkas Mihály irányította őket, mert leszerelt katonatiszt volt, és rendelkezett elemi harcászati ismeretekkel. A ,,parancsot” is ő adta ki: ha jönnek a pufajkások, össztűz! A karhatalmisták azonban nem mentek, mert időközben elvezényelték őket Sarkadra. A két Mány lány, az Erzsi meg a húga és még néhányan elmentek felderíteni Gyula felé. A Dugó-hídig jutottak, mivel nem találkoztak a karhatalmistákkal, hazamentek. Közben a gyulavári szülők felocsúdtak és mentek a gyerekekért. Többségüket sikerült is hazaküldeniük. Egy részük a fegyvereket, lőszereket eldobta vagy eldugta. Néhányan visszavitték a határőrségre. Másnap a rendőrség az eljárást megindította, és az elkövetőket őrizetbe vették. A dátumok itt nagyon fontosak. Mint ismeretes, 1956 decemberében az elszaporodó fegyveres cselekmények visszaszorítására hivatkozva, statáriumot hirdettek. Egészen pontosan december 11-én. A cselekmény pedig december 17-én történt Váriban. A statárium alapján fogták Mány Erzsiéket perbe. A vád ellenük — amint korábban is említettem — nem politikai természetű volt. Fegyverrel való visszaélés vádjával ültek a vádlottak padján. Összesen tizenheten kerültek a bíróság elé. A történteknek nagyon rossz visszhangja volt Váriban, a Szilágyi és a Mány családot meg akarták lincselni a szülők, akiknek gyerekei Szilágyi, Mány Erzsi és Farkas Mihály mellett a vádlottak padjára kerültek. Őket tették ugyanis felelőssé azért, hogy a

7

gyerekeiket perbe fogták. Még a tárgyalásra is rendfenntartó erőket kellett vezényelni, hogy a Szilágyiékkal szembeni hangulatot kordában lehessen tartani. Mint már említettem, a katonai ügyészségen az ügyet rám szignálták. A tárgyalást '57. január 12-én, 13-án és 14-én, a csabai városházán tartották, a zsúfolásig telt nagyteremben. Az ügyet a Kecskeméti Katonai Bíróság tárgyalta. Csak kitérőként jegyzem meg: a tárgyalás nyilvánossága miatt Marosántól nagyon kikaptunk. A bíróság a nyilvános tárgyalást azért tartotta szükségesnek, hogy minél többen lássák, az eljárás teljesen törvényesen folyik. A statárium rendelkezései szerint ha a bűnösség megállapítható, akkor a bíróság halálbüntetést szab ki. — Pontosítsunk: halálbüntetést szabhat ki. — Nem, pontosan fogalmaztam, ,,halálbüntetést szab ki”. A szervezőkre halált, akiket bevontak, azokra pedig 15 évig terjedhető börtönt. Szilágyinak — aki az egész akció és fegyverszerzés értelmi szerzője volt — az volt a szerencséje, hogy mindvégig a háttérben maradt, a fegyverszerzésben, majd a fegyveres kivonulásban nem vett részt. Az ítélet ismert: Mány Erzsit és Farkas Mihályt halálra, Szilágyi Istvánt 15 évi, a többieket ennél kisebb börtönbüntetésre ítélték. A halálbüntetés kihirdetése után a statárium rendelkezései szerint az ügyésznek — de egyedül neki! — lehetősége volt kegyelem kezdeményezésére. Ezt nyilvánosan kellett kérni a halálbüntetés kihirdetése után. Ezért az ítélet elhangzása után felálltam, és kezdeményeztem a kegyelmet. A bíróság elvonult a javaslatot megtárgyalni, majd visszatérve kihirdette, hogy kegyelem gyakorlására tesz előterjesztést az Elnöki Tanácshoz. Az ügyvéddel együtt az volt az álláspontunk, hogy nem kellene végrehajtani a halálos ítéleteket. Sőt, maga a bíróság sem akarta a halálbüntetés végrehajtását, de más ítéletet a statárium rendelkezései szerint nem hozhatott. Az elítélteket a szegedi börtönbe szállították. Sal István volt Mány Erzsi védője, rendszeresen jött hozzám már a tárgyalás előtt is a védence érdekében. A halálbüntetés kiszabása után pedig volt, amikor együtt mentünk Pestre, hogy kijárjuk a kegyelmet. Ő az Igazságügyi Minisztériumban, én pedig a Legfőbb Ügyészségen. De kétnaponként jött Nagy Károly országgyűlési képviselő is. Vele vagy ötször hívtuk a Legfőbb Ügyészséget, egyszer pedig fel is utaztunk, hogy személyesen próbáljuk kijárni a kegyelmet. Az ügy elég jól állt, mert az Igazságügyi Minisztérium is, meg a Legfőbb Ügyészség is azt javasolta: az Elnöki Tanács adjon kegyelmet. A furcsa csak az volt, hogy amíg a kegyelmi ügyekben általában négy-öt nap alatt döntöttek, a Mány Erzsiék kegyelmi ügyét három hétig is elhúzták. Úgy tudom, hogy háromszor tárgyalták és harmadszorra elutasították a kegyelmi kérvényt. Az ítéletet azt követően azonnal végrehajtották. — Ön szerint mi lehetett az oka annak, hogy végül — hosszas huzavona után — az elutasítás mellett döntöttek? — Ki tudja, talán belpolitikai okok játszhattak közre. — Hogyan fogadták Mány Erzsiék az ítéletet? — A halálbüntetés kihirdetésekor mindketten összetörtek, sírtak. Meg is értettem őket. A többiek fellélegeztek, hogy börtönbüntetéssel megúszták. — És amikor a kivégzésük előtt felolvasták a kegyelmi kérvény elutasítását? Gondolom, maga ott volt... — Nézze, olyankor már nem beszámítható az ember. — Visszatérve az ügyemre, mondja, mennyire látszottam én akkor a ,,nép ellenségének”? — Ha Simonyi Imre az akkori törvények szerint bűnös lett volna, akkor oda került volna Nádháziék mellé. — Mondja, maga hitt a rendszerben? — Én Sarkadon éltem, nagy család volt a miénk. Két-háromszáz rokonom volt, csaknem valamennyi irtózatos nyomorban, kisemmizetten élt, uradalmi cselédek vagy napszámosok voltak. Jobbra vágytak. Nekik a felszabadulás jobbat hozott. Nem csak nekik, hanem nekem is

8

és mindenkinek, aki a környezetemben élt. Azt láttam, hogy aki dolgozik, az boldogul, az emberek összességében jobbat kaptak. Ezért én hittem a rendszerben. Nekem az a szó, hogy kommunista vagy szocialista, semmit nem mondott. Én azon mértem le a rendszert, hogy az egyszerű, dolgozó ember hogy boldogult, mekkora jólétben élt. Ezért a szélsőségeseket, a dogmatikusokat, a hatalmaskodókat nem szerettem, ellenük — ha lehetett — felléptem. De azt kell mondanom, nem sok eredménnyel. Az utóbbi tíz évben itt nagyon elromlott minden, kiéleződött a feszültség. — Volt maguknak egy nagyon nagy hibájuk: nem becsülték a polgári értékeket. Maguknak például az volt az értelmiségi, aki íróasztal mögött ült. Pedig az értelmiségi mibenlétet nem az íróasztal határozza meg, hanem az értelem. Hiába van valakinek egyeteme, ha egyébként hülye a szakmájához, nekem az nem értelmiségi. Viszont én értelmiséginek tartom azt az utcaseprőt, aki tisztességes, művelt, pontos, érti a munkáját. Na, sokat beszéltem már. Örülök, hogy eljött. — Szívesen jöttem, azt hiszem, amiről itt beszélgettünk, az már történelem. Ha úgy gondolja, máskor is beszélgethetünk. — Rendben. Viszontlátásra! — Viszontlátásra! Lejegyezte: Árpási Zoltán ***

9

Egy botrányos riport története Ezerkilencszázkilencvenkettő januárjában riportot közölt a Kurír Udvarhelyi András tollából. A szerző Simonyinál tett látogatását írta le, meglehetősen naturálisan lefestve a környezetet, ahol a Mester Gyulán élt. A cikket, amelyben az újságíró Simonyi Imrét is megszólaltatta (amiről a költő utóbb úgy nyilatkozott, hogy semmiféle interjút nem adott Udvarhelyi Andrásnak), lényegi változtatás nélkül átvette a Gyulai Hírlap, egyesek szerint azzal a szándékkal, hogy törlesszen neki a díszpolgári cím átvételekor történtekért. A lap főszerkesztője ellenben úgy nyilatkozott: azzal a szándékkal jelentette meg a riportot, hogy felhívja a figyelmet a költő sanyarú körülményeire. Előző évben a gyulai képviselőtestület díszpolgári címet adományozott Simonyi Imrének, amit a költő át is vett meg nem is. Elment az ünnepségre, kesztyűt húzott, hogy senkivel ne kelljen kezet fognia, mondott egy rövid beszédet és eltávozott, hátra hagyva a díszpolgári oklevelet. (A felszólalásáról szóló tudósítást a körülmények jobb érthetősége végett a fejezet végén közöljük.) A Kurír-cikk és annak utánközlése országos visszhangot váltott ki, az ügyben szót kértek írótársak, s állásfoglalást adott ki a Magyar Írószövetség titkársága is. Simonyi is megszólalt, közleményt jeletetett meg, majd üzent, hogy szívesen nyilatkozna az általam irányított Békés Megyei Hírlapnak. Természetesen azonnal megkerestem, és hosszas beszélgetést folytattam vele. Kérésére az interjú teljes szövegét bemutattam. Egyes részeket javaslatomra kihúzott belőle, néhány helyen pedig igazított az eredeti szövegen. Az egyik kihagyott rész a díszpolgári cím átvételére vonatkozott. A szövegrész interjúban hagyása felesleges feszültséget okozott volna, s nem igen kapcsolódott a Kurírban megjelent riporthoz. Azt hiszem ma már semmiféle feszültséget nem okoz az interjú teljes szövegének a közlése. A kihagyott részeket kurzívval jelöltük.

,,Te Rendetlen vigyázz, a Rend veszélyes” Látogatóban Simonyi Imrénél Mottó: ,,A természet félelmetes pazarlással dolgozik, a legegyszerűbb tüneményeket az anyag és az erő felmérhetetlen pocsékolása árán valósítja meg, sejtek és peték millióit dobálja el egyetlen közösülés alkalmával, hogy végül a világra szülessen egy tökfilkó. Lehet, hogy botlásnak, bűnnek, az emberi reménytelenségnek egész óceánját kell a világra bocsátani, amíg kicsordul egy emberi szemből az értelmes megbánás első igazi könnycseppje, – a megbánásé, melynek igazi értelme nem a hazug bűntudta, hanem a cselekvő részvét, önmagunkkal és minden emberivel szemben. Életemnek minden emberi erőfeszítése, s minden betű, amelyet életemben leírtam, mind szó, melyet kimondottam – mit ér mindez az emberi butaság és önzés tengereivel és hegyóriásaival szemközt…? Első pillantásra ijesztően kevés az, amit tehetünk. Nem áltatom magam hamis képzetekkel: egy szellemi élet minden erkölcsi és pedagógiai erőfeszítése nem változtat többet az emberi butaság felületén, mint egy könnycsepp, melyet egy Gaurizankár-nagyságú gránit-sziklára ejtenek, változtat a hegyóriás térfogatán. Ennyi az arány: a szellemi cselekvés hatásának aránya és lehetősége. De azt a könnycseppet, melyet a részvét és az értelem sajtol ki az emberi szemből – mégis le kell ejteni. (E Márai Sándor idézetet Simonyi Imre Különvélemény című kötetében használja mottóként.)

10

*** Tisztelem és kedvelem Simonyi Imrét, a költőt, még akkor is, ha tudom: tesz ő az én tiszteletemre. Ha nagy néha elvetődtem Gyulára, a Körös-parti Nagyváradra, mindig meglátogattam a különc hírben álló költőt. Soha nem felejtem el a varázsos nyári estéket a Reinhardt cukrászda teraszán, a nagy sétákat a még mindig polgári hangulatot árasztó kisvárosban, az éjszakai beszélgetéseket a fasorral szegélyezett kis utcákban, ahol a házak falai úgy bukkantak elő a sötétből, úgy világítottak, mint a város nagy festőjének, Kohánnak képein. És beszélgettünk irodalomról és emberségről, tisztességről és Márai Sándorról. Mindig is hálával emlékszem Simonyira, mert ő fedezte fel nekem Márait. Szó esett természetesen Krúdyról és az életszeretetről, Kosztolányiról és a költészetről. Akármikor mentem, Simonyi mindig ugyanarról beszélt: a polgárság hiányáról és Márairól. Még akkor is, amikor ez nem volt éppen ajánlatos. Simonyi Imre még a ’70-es, ’80-as években sem békélt meg a rendszerrel, nem felejtette el az ’56-os véres verést, a börtönt. Városszerte mesélték, hogy ha a tanácselnök vagy a párttitkár szembe jött vele az utcán, ő tüntetően átment a túloldalra vagy félre fordította a fejét. Fennen hirdette, hogy a kommunista rendszer nem tartja magát sokáig. Márai feleségének halálakor, már a ’80-as években, volt bátorsága misét mondatni érte. Ő volt és ma is ő a legszabadabb ember Gyulán, aki mint művész, sokat megengedett és megenged magának. Régebben, míg jó erőben volt, elelcsábította a kisváros lányait és asszonyait. A férjek és az anyák körében nem volt népszerű. Hébe-korban verekedett is. És mindeközben szép verseket írt, amelyek megjelentek az ÉS-ben és a Népszabadságban is. Országosan ismert és elismert költőként a Kádár-rendszertől, amelyet gyűlölt, magkapta a József Attila-díjat. Aztán jött a rendszerváltás és eszembe jutott: vajon mit csinál most Simonyi Imre? Felkerekedtem hát, vonatra ültem. Gyulai ismerőseim óvtak, ne menj! Kiábrándulsz. Elmesélték, hogy amikor 1991. október 23-án valamikori beszélgető partnerétől, Pocsay Gábortól átvette a díszpolgári címet, kesztyűt húzott, mondván: ekcéma miatt. Majd a díszteremben összegyűlt gyulaiak előtt rágyújtott egy cigarettára és továbbra is ülve így szólt: Azt mondják rám, megrontom a város lányait. No, de kérem egy nőt nem lehet megsérteni azzal, hogy nem döntjük hanyatt. Rövid beszédét így zárta: egyébként vegyék úgy, hogy itt nem történt semmi. Azzal felállt és egy hölgy kitámogatta a teremből. Vitte magával az oklevelet. Mindezt azért mondom el, és látogatásom történetét is, mert nem csak az író, hanem az újságíró is tartozik olvasóinak a valóság leírásával még akkor is, ha a tükör kegyetlen. Az inferno A Reinhardt cukrászda mellett kis földszintes ház súlyos kapuját nehezen nyitom. A kis udvar kihalt. A földszint egyik lakását néhány éve kapta Simonyi Imre még az utált tanácstól. Csengetek. Semmi válasz. Kopogok. Hiába. Lenyomom a kilincset. Nyugodtan beléphet, aki akar. Az ajtó nincs zárva. Belépek az előszobába. Áporodott szagok. Átmegyek a konyhán. Hónapok, talán évek óta mosatlan edények szanaszét, elhajigált csikkek éktelenkednek a földön. A fürdőszobán keresztül vezet az út Simonyi szobájáig. A konyha és a fürdőszoba-WC között nyitva az ajtó. A klozet fedetlen. Megdöbbent ez a rendetlenség, elhanyagoltság. Jártam én már évtizedekkel ezelőtt is Simonyinál, a másik lakásban, de ott tűrhető rendetlenség volt. A nők akkor még néha kitakarítottak. De most, ez az inferno! Ez már szétesettséget jelez. Simonyi cikkgyűjteményének Máraitól kölcsönvett mottója jut eszembe: ,,Te Rendetlen vigyázz, a Rend veszélyes, / A szarvas a vadaskertben megőrül.” S bár tudom, hogy Márai másfajta rendre, rendetlenre utal, mégis arra gondolok, vajon mit szólna, ha látná levelezőpartnerének házirendjét. Bizonyára szomorú lenne, és talán ejtene érte egy könnycseppet.

11

Kopogtatok. – Szabad! – hallik gyengén. Benyitok. – Szervusz! – köszönök. – Megismersz? – Szervusz! – néz rám kutakodva. – Hát persze! – és jellegzetes mozdulattal hellyel kínál. Ül a vetetlen ágyon. Itt is áporodott a levegő, az ágy melletti kisasztalon Márai-könyvek, némelyik kávéval leöntve. Mellettük Simonyi publicisztikai kötete: Ember Gedeon jegyzeteiből. A másik szobában látható a Déry Alapítvány oklevele, amit nemrégiben kapott. – Na, végre kiadták! – mutatok a kötetre. – Igen, igen – int közönyösen. Aztán hallgatunk egy sort. Amikor már kezd kínossá válni a csend, merően rámnéz, beletúr a szakállába és azt kérdezi: – Hogy is hívnak? – s amikor válaszolok, nem egészen meggyőzően mondja: – Aha, már emlékszem. – Megigazítja sötét zakóját, fehér inge világít, elegáns, éppen látogatóba készült. – No, akkor maradok. Legalább egy jót beszélgetünk… Látod? – mutat magára. – Fáj mindenem, nehezen járok. Nagyon beteg vagyok. Alig mozdulok ki itthonról. Romokban vagyok. Nekem már végem. – Ugyan már – próbálom erőtlenül közhelyekkel vigasztalni. – Vannak azért még örömök az életben. – Nem, nem! Nincsenek – tiltakozik. – Akkor gondolj arra, hogy azért voltak szép pillanatai az életnek, amiért érdemes volt élni. – Azért a kevés szép pillanatért nem érdeme. Nincs értelme – legyint lemondóan. Emberek és földönlakók – Ne mondd, hogy nem volt értelme! – vitatkozom. – És az a sok szép vers, amit írtál?! A cikkeid, amelyeket kapkodtak a gyulaiak?! Lázadásaidnak sem volt értelme!?Azért te is hozzájárultál valamivel a rendszerváltáshoz! Az emberek megváltoztatásához! – Nem volt itt rendszerváltás! Tudod, olyan, mintha semmi sem történt volna. Valami az öledbe hullott, de mire odanéztél, már el is tűnt. Gané egy rendszer ez is. Nem változott itt semmi. Igaza volt Szabó Dezsőnek: az ember járvány. Nem lehet őket megváltoztatni. S az irodalom sem változtatja meg őket. Egyébként emberek alig-alig vannak, csak mi néhányan és a többi, mind az ötmilliárdan a földlakók, a túlpartiak. – No, és van átjárás a két part között? Lehet egy földönlakóból ember? – kérdezem reménykedve, hátha egyszer emberré válhatok. – Nincs átjárás a két part között. – Te honnan tudtad biztosan, hogy a kommunista rendszer bűnös és halálraítélt? – Mindenki tudta, csak nem akarták látni. A kommunisták arra hivatkoznak most, hogy nem tudtak a bűnökről. Mit nem tudtak?! Mindenki tudta, mi folyik itt! Hiszen a kommunisták nyíltan megmondták, mit akarnak. Miért láttam, én már ’45-ben, mi van itt? Mert nem lehet mindenkit félrevezetni, megfélemlíteni. Amikor engem ’56-ban letartóztattak, azt mondtam: Nem lesz Simonyi-per! És elővettem azt a november 2-i újságot, amelyben Kádár szabadságharcnak nevezi október 23-át. Mondtam az ügyésznek, akkor majd a tárgyaláson felolvasok ebből a beszédből. Az ügyész kiküldött a teremből. Azt hittem 5 évet vagy kötelet kapok, de öt nap múlva jön Sanyi, a börtönőr, ismertem őt még inas korából. Azt mondja: Készülődjön! Szabadul! Én feküdtem és olvastam tovább. Mondom neki: Menj ki Józsi! Ha jót akarsz! Ne viccelj! Kis idő múlva bejött megint. Megint kiküldtem. Aztán harmadszor végül is vele mentem. Ő ment elől, pedig ő volt a börtönőr! Mint később megtudtam, az ügyész berohant a pártbizottságra és azt üvöltötte: Nem lesz Simonyi-per! Ha lesz, főbe lövöm magam! – Ha nem volt értelme az itthoni létnek, miért nem mentél ki, mint példaképed, Márai Sándor? – Itt kellett maradnom, mert odakint nem lett volna kit gyűlöljek. Márai példája

12

– Ismerted személyesen Márait? Ha jól emlékszem, te 1942-ben 22 éves voltál. Márai 42. Szóba állt veled? – Igen, 1942-ben mutatott be neki egy csinos színésznő. De akkor még nemigen beszélgettünk lényeges dolgokról. Én nagyon meg voltam illetődve. Nagyon tiszteltem őt. Csak nyolcszor vagy kilencszer találkoztunk. Emlékszem, közvetlenül kimenetele előtt hazakísértem, valahol a Lukács uszoda környékén lakott. Akkor magyarázatot kaptam arra, hogy miért megy ki. Azt mondta, a bolsevikok az embertől először elveszik a magántulajdont, aztán a magángondolkodást, később a személyiségét és legvégül a jellemét. A kör bezárult: el kell innen menni. – Milyen ember volt Márai Sándor? – Zárkózott, nehezen oldódó. Negyven éven át leveleztünk. Nem volt szokása a dicséret. Egyszer elküldtem neki a Különvélemény című verseskötetemet, ezt válaszolta. – Előveszi az Ember Gedeon jegyzeteiből-t és egy Márai-levelet olvas fel: ,,Kedves Uram! A válogatott verseket megkaptam, ismétlődő olvasással figyelem a költői pálya fejlődését, változásait. Szépverseket írni nehéz, de ,,igazi” verseket rögzíteni mindennél nehezebb. Ady utolsó halottas versei, Babits Jónás könyve, József Attila és Radnóti nagy torzói – milyen ritka ez. A ,,Különvéleményben” akadnak ilyen sorok, néha strófák. Az Öt szonett elkíséri az olvasót, de sok más is… Alatta Simonyi megjegyzése olvasható: Heuréka! Módjával adagolja itt a dicséretet Sándor úr, ahogy szokta. Kezdi sorokkal… s fogcsikorgatva eljut a ,,sok másig”… Kemény ember volt. Ha valakit nem szeretett, azt bizony megbántotta – folytatja Simonyi Imre a ,,mesét”. – Mesélték, hogy egyszer New Yorkban meglátogatta őt egy újságírónő. Jól érezték magukat és a látogatás végén Márai udvariasan lekísérte a metróállomásra a hölgyet. Búcsúzáskor azt mondta neki: Ella kérem! Ne jöjjön többet! – No, de valami rosszat tettem? – kérdezte a meglepett asszony. Nem! – válaszolta az író. – De ne jöjjön, kérem! – No és levelet se írjak? – Azt se! – Karácsonykor se? – Akkor méginkább ne! Persze megszenvedte ám ezeket a kegyetlenségeit. De azért újra és újra ,,elkövette” őket. Mezei Máriával, akivel liezonja, viszonya volt, találkozót beszélt meg egy kávéházban. Márai így fogadta a meglepett színésznőt: – Kérem! Mariska! Ne találkozzunk többet! Nekem dolgom van a világon. Mezei vérig sértődött. Azt írta a visszaemlékezéseiben: öt évig tőrt hordtam a hátamban. Hát ilyen ember volt Márai. Ezt azért nem kellett volna! Ez túl kegyetlen volt. E történet után még hosszasan beszélgettünk. Még azt is megvártam, míg egy csinos fiatalasszony megméri a beteg költő vérnyomását. Miközben beszélgettünk, feloldódott, szinte megfiatalodott. Már nem is kellett kérdeznem, mesélt kedvenceiről, Krúdyról, Kosztolányiról, önmagáról. És én, a földlakó, a túlparti csak hallgattam, hallgattam és eltűnt a koszos környezet, már csak az okos szemeket láttam, a jellegzetes mozdulatokat és rájöttem búcsúzáskor, hogy a belső rend, a belső tartás sokkal tartósabb, mint a külső ,,rend”. Udvarhelyi András (Gyulai Hírlap, 1992. január 24.)

13

Mennyit ér egy ember méltósága? A Gyulai Hírlap január 24-ei számában közölt „Látogatóban Simonyi Imrénél” alcímű írással kapcsolatban az alábbiakat szeretném közölni a hetilap és a megyei hírlap olvasóival. Az Udvarhelyi András néven jegyzett iromány több ponton sérti a sajtóetika és az általános emberi morál szabályait. — Egy emberről úgy ír le állításokat, hogy nem véleményével, nézeteivel, elkövetett tetteivel szemben fogalmaz meg kritikát. Magát a személyt állítja pellengérre, életkörülményeit, egyéniségét bántóan megalázva. — Az emberi méltóságban megalázott személy ráadásul hajlott korú, beteg íróember, mellesleg Gyula díszpolgára. A személyét lejárató cikk közvetve a város becsületét is sérti. — Az állítólagos interjú — mint utóbb magam is meggyőződtem róla — nem valódi riport. Jegyzet és hangfelvétel nélkül, egy beszélgetés utólagos rekonstruálásaként készült. Ennyit a hitelességéről. — Az álinterjú szerzője tudomásom szerint nem kért engedélyt a riportalanytól az írás elkészítésére, utólag nem ajánlotta fel számára a próbaszöveg áttekintését. Rendkívül sajnálom, hogy városom hivatalos lapja, felelős kiadója és főszerkesztője helyt adott ilyen írásnak. Mint a Gyulai Hírlap olvasói tudják, eddig kéthetente jelentkeztem parlamenti jegyzettel a lap hasábjain. Legnagyobb sajnálatomra a továbbiakban ezt nem tehetem meg a fentiek miatt mindaddig, amíg a jelenlegi felelős kiadó és főszerkesztő neve alatt hasonló írásmű megjelenhet. Kádár Péter, Gyula országgyűlési képviselője (Békés Megyei Hírlap, 1992. február 7.)

Egy álinterjú valódi következményei Mondjon le a polgármester! Hétfőn éjszaka valósággal a székhez szögezték a gyulai képviselő-testület tagjait Dancs László kijelentései. A képviselő „meglehetősen furcsának” tartotta, hogy a Gyulai Hírlap január 24-ei számában a város díszpolgáráról méltóságában, emberségében sértő írást közölt, amely egyben sérti a testületet és Gyulát. Az interjú hazug, hamis képet alakít ki Simonyi Imréről, el nem hangzott mondatokat ad a szájába. A szerző magatartása is megdöbbentő, hogy a WC-n, konyhán át hatolt a lakásba. Tisztességtelen az a főszerkesztő is, aki ilyet megjelentet. Miközben a város büszke kulturális értékeire, ha nincs néhány ember, aki gondot viselne a költőre, magára marad. A Mester díszpolgársága után sem kapta meg az őt megillető segítséget. A képviselő szerint az írás nem jelenhetett meg a polgármester, mint felelős kiadó személyes engedélye nélkül. S csakis egy értelme van, hogy az október 23-ai ünnepségen történtekről — amikor is Simonyit díszpolgárrá avatták — kiderüljön, egy „egészségileg szétesett” ember műve volt. Kérte a testületet, azonnal mentse fel a Gyulai Hírlap főszerkesztőjét, indítson pert a cikk szerzője és a gyulai lap felelős kiadója, a polgármester ellen, és kérjék fel dr. Pocsay Gábort lemondásra. A döbbent csend után Szántó Judit megerősítette: többször járt kolléganőjével a költőnél gondját viselni. Elek Tibor főszerkesztő, miután szót kapott, elmondta, ő kérte fel a budapesti újságírót, küldjön Gyulán készült írásaiból. A Simonyi-interjú véleménye szerint hiteles, s azzal a szándékkal is közölte, hogy felhívja a figyelmet a költő sanyarú körülményeire. Dr.

14

Pocsay Gábor kijelentette, erős fantáziálás az összefüggések keresése, a cikk pedig csak olyan „ami nem idegen Simonyi Imre őszinteségétől és éles fogalmazásától”. Krész Ferenc hozzátette: A Kurírban jóval hamarabb megjelent (nemcsak ez) az interjú, és durvábban fogalmazza meg, miért húzott október 23-án Simonyi Imre kesztyűt... Dancs László megismételte, a megsemmisítő írást azért közölték Gyulán, hogy a kínos incidens más megvilágítást nyerjen, majd itt-ott felcsattanó taps kíséretében elhagyta a termet. Bár dr. Pocsay Gábor nem zárkózott el, dr. Lúczi József jegyző nem javasolt szavazást. Ellenvetés nem lévén, ezt a fonalat elvetették. A vita folyamán többen kétségbe vonták az információk elégségességét, bizonyíthatóságát. Fejek nem hulltak le, a politikai manipulációnak minősített képviselői bejelentés mégsem maradt eredménytelen. Simonyi Imre valamiféle elégtételre számíthat és a képviselő-testület felülvizsgálja, mit tehet a költőért. Még életében. Sz. M. UUU Időközben a következő írást juttatták el szerkesztőségünkbe, melyet az alábbiakban közlünk. Egy földlakó látogatása és a tények. A gyulai testületi ülésen több képviselő is megkérdőjelezte azon információk hitelességét, melyek az ülésen hangzottak el a Simonyi Imre-interjú kapcsán, mondván, félinformációkról van szó, nem lehet bizonyítani, csak a Mestertől értesülhetett róla a felszólaló, ezzel is hangsúlyozva: az Ő állítása már nem mérvadó. A tényekhez hozzátartozik azonban, hogy ezen a beszélgetésen a Mesteren és a szerzőn kívül jómagam is részt vettem. Az elhangzottakra jól emlékszem, sőt arra is, hogy mindez egy magánbeszélgetés volt. Sem jegyzet, sem hangfelvétel nem készült, ez az interjú álinterjú. Arra is jól emlékszem, hogy a szerző távozása után megkérdeztem Simonyi Imrét: hogyan tudta ilyen türelmesen magyarázni Márai lényét és mondanivalóját, amikor nyilvánvalóan annyira..., hogy egy szót sem ért az egészből. Erre azt felelte: tudja, már régóta szokásom néhány órára „udvari bolondokat” tartani magam körül. Megdöbbentő volt számomra, hogy többen feltételezték képviselőtársukról, mondanivalóját nem megalapozottan, hajszálon függő érvekre támaszkodva, fantáziálva adta elő. Nem akarták érteni azt az egyszerű tényt, hogy a cikk közlésével a város díszpolgárának becsületét csorbította, hitelét rontotta a helyi újság, pedig állításuk szerint szeretik, tisztelik Simonyi Imrét és segítőkészek irányában. Arra vállalkozott a testület, hogy tisztelete jeléül díszpolgári címet adományozzon, de arra, hogy díszpolgára becsületét védje — két képviselőn kívül — nem vállalkozott senki. Azt gondolom, ez mutatja igazi érzéseiket Simonyi Imre iránt. Vaszkán Erzsébet (Békés Megyei Hírlap, 1992. február 6.)

Axiómák a játékszabályból. Simonyi Imréről fogok alább írni. A Simonyi-ügyről. Arról, amit tudhatok, ami eljutott hozzám közvetlen és közvetett információként Gyula városából, Békéscsaba városából, egy Kurír című bulvárlapból. Természetesen elfogult vagyok, mivel nagyra tartom mindazt, amit Simonyi Imre alkotott. Természetesen nem vagyok elkötelezett: nincs magánérdekem sem Gyulán, sem Békéscsabán, sem a budapesti Kurírnál. Nem ítélek, csupán megfogalmazom a véleményemet.

15

1) Ha újságíró volnék, ha ráadásul egy hangos és országos bulvárlap újságírója volnék, úgy készítenék interjút valakivel — nem csupán 1992-ben már, de mindenkoron, tehát előtte is —, hogy idejében megkeresném az illetőt (telefon, levél, személyes találkozás), közölném vele, hogy szeretnék interjú céljából beszélni vele, kérdezném: vállalja-e, akarja-e. Ha netán elutasítanának, nyilván győzködni próbálnék, hátha sikerülhetne mégis. Ha kategorikus lenne az elutasítás, elnézést kérve a zavarás miatt, odébbállnék. Én így kezdenék egy interjút, ha újságíró volnék, mindegy, hogy melyik újságnál, mindegy, hogy mikor. — Egy Udvarhelyi András nevű napilap-alkalmazott nem ezt és nem így tette 1992-ben. 2) Ha annyira enne a fene, hogy elutasítás ellenére is írhatnékom támadna, bizony megírnám, amit szeretnék. De azt már tudnám, hogy amit szeretnék, az nem lehet interjú — mivel ahhoz az érintett nem járult hozzá —, hát meg kellene találnom a műfajt, ami egyfelől mesterségi igény, másfelől etikai szükséglet. A műfaj megválasztásánál, természetesen, minden felelősség saját kútfőmre hárulna, mivel abszolút szerző lennék, nem pedig kérdező. Ezt a felelősséget vállalnám. — Egy Udvarhelyi András nevű napilap-alkalmazott nem ezt és nem így cselekedte. 3) Ha botorságomban — amennyiben újságíró volnék — mégis kimachináltam volna egy interjúszerűséget (minthainterjút), megküldtem volna a szöveget az érintettnek, lám, ezt cselekedtem mégis, hozzájárul-e szavai közléséhez. Ha nem járult volna hozzá az érintett, talán győzködni próbáltam volna, de ha sikertelenül győzködtem volna, félretettem volna az egész irományt, vagy interjútalanítottam volna a 2-es pontban említett saját szakállas felelősségemre az egészet. — Egy Udvarhelyi András nevű napilap-alkalmazott nem ezt cselekedte 1992-ben. 4) Ha én erkölcsi eltévelyedettségemben mégis megírtam volna újságíróként az interjút (a minthainterjút), és ostoba feledékenységemben vagy az elutasítástól való jogos félelmemben nem küldtem volna el az érintettnek a kéziratot, hogy azt közöljék, minimum szégyenérzetem, legalábbis bűnbánathoz hasonló érzésem lenne. Mivel cselekedetem ármánykodásnak minősíthető örök kódexek szerint. — Egy Udvarhelyi András nevű napilap-alkalmazott nem ezt és így érezhette. S most hangosan gondolkodom: ok nélkül nincs semmi, akkor sem, ha ez a kijelentés közhely. (Veres Péter szerint nagyon sok közhely nagy igazság.) Vajon miért nem jelentkezett előre a fent említett napilap-alkalmazott, szándékát szabatos pontossággal közölve az érintettnél, akit amúgy Simonyi Imrének hívnak, Gyulán él, mondhatni, sokak számára Simonyi Imre A Gyula, ami nem a vár, a vári csónakázó tó, a hévíz, a várszínház, a határátkelő, hanem valami más — jelentésben és minőségben. A legrosszabb baráthoz — pontosabban: barátságban nincs sem szoros, sem tág, mert az vagy az, vagy nem az — is ritkán állít be az ember csak úgy, vagy ha mégis, akkor annak „nagy oka van”. A föntebbi históriában azonban tényszerűen kizárható a barátság, még inkább a „nagy ok”. Vagy mégse? Vajon miért íródott interjú formában és -műfajban a Kurír számára egy írás, amikor pedig interjúról szó sem lehetett? Szerzői ügyetlenség? Szerzői magabiztosság? Valami sugallt garancia? Vajon miért, kinek az „ötletére” közlődött a Kurír megjelentetés után (országos napilap) a helyi érdekű napilapban is az interjú, szinte szó szerinti azonosságban? Az ügyeskedő napilap-alkalmazott ügyeskedése volt? (Egy rókáról két bőrt?) De nem illik ugyanazt rövid időn belül kérés nélkül kétszer „eladni”. Vagy a napilap-alkalmazott ebben már végképp nem vétkes? Ő megtette móri kötelességét? De akkor kinek és miért kellett, méghozzá úgy a jelzett interjú, hogy az érintett — Simonyi Imrét — ezúttal sem értesítette senki. Miért? A gondolatok szabadon rabolhatók? A gondolatokkal garázdálkodni lehet? Nem vagyok illetékes, sem beavatott, hogy hitelt érdemlően ítéljek. Tudhatom: Simonyi Imrét konzekvens szabadságában irritálták konzekvens falazások. Próbálta nem látni sem a falat, sem a falazást. De aki ezt próbálja, ahhoz szükséges látnia. S próbálta úgy, hogy igyekezett

16

nem hazudni. Legalább ő. Egy valaki. Nem azt mondta és írta, hogy ő büntetlen, hogy ő ártatlan. Azt írta: ő ember. És valószínűleg bonyolult szövevényben egyszer csak fontossá vált számára egy i és egy y is. Mert vagy ez, vagy az — ha már. Mert ez is, az is értékadó, ha az. A változás azonban gondolkodóba ejt. Hogy miért is? Éppen most és így? Éppen akkor és úgy? És mivel erősen gondolkodóba ejtette a kitüntetés is, hogy ő itt és most díszpolgár legyen hirtelenjében. És képtelen volt megalkudni a kételyeivel, és nem volt hajlandó kompromisszumot kötni sem: kesztyűt húzott, rágyújtott, tudatosan kívülállt, tudhatóan provokált, de a játékszabályokat betartotta, mert nyilvánosan kimondta: ő nem vehető meg a meccsen. S aztán díszpolgári oklevél nélkül távozott. Ez bizony skandallum, nem ehhez szoktunk hozzá az elmúlt negyven, nyolcvan, ezer évben. Az elmúlt negyven, nyolcvan, ezer évben mindahányan torzultunk, alkalmazkodtunk, éltünk, túléltünk. Ezt kellene végre befejeznünk. Élnünk kellene végre természetesen, s lenni, akik mindig is voltunk-lehettünk volna... legalább lidérces messze fény. Vagyis ember, emberek, itt a magyarnak lett tájon, ami a Föld kicsinyke része, de nekünk archimedesi egyetlen pont mégis. Megtapasztaltam: Simonyi Imre büszke öltönye testamentum. És az is, ahogyan él. Nem tudom, az ügyben érintetteknek milyen a lakhatásuk, jövedelmük, öltönyválasztékuk. De tudom: díszelegtető babért akartak orozni megbecsült embertárs helyett. De hát Magyarországon élünk, és a latinoktól tudjuk, hogy nil mirari. Simonyi Imre nem volt hajlandó a babérosításra. S akkor véletlenül megjelent a Kurír, s utána a helyi változat. Sapienti sat. Ördögh Szilveszter (Gyulai Hírlap, 1992. február 21.)

A Simonyi-ügyről Nyilatkozat Én, Simonyi Imre, Gyulán élő magyar költő, tiltakozom a Kurír 1992. január 17-ei számában, majd a Gyulai Hírlap január 24-ei számában Udvarhelyi András nálam járt újságíró terjedelmes „riportjának” megjelenése és állításai ellen! 1. Udvarhelyi András valóban járt nálam december vége felé magánbeszélgetésen (életünk során másodszor), de arról szó sem esett, hogy velem interjút készít, és azt bárhol közreadja. Illetve az első félórában papírt, tollat vett elő. Én azonnal megkértem, tegye zsebre. Ő zsebre tette. 2. Olyan állításokat tulajdonít nekem, amelyeket soha nem mondtam. Pl.: „gané”. Amennyiben némiképp analóg esély kínálja magát, ennyit szoktam volt valaha mondani: — geci. Eme idiómáról ismerszek a fél országban. Ámde ezt sem mondtam, lévén, hogy politikáról (bármily hihetetlen) szót sem ejtettünk. Se a hajdan volt-ról, se a mostan van-ról. 3. Fent nevezett velem folytatott beszélgetésén Vaszkán Erzsébet gyulai lakos is jelen volt, aki mindazt hallotta, amiről közöttünk szó esett. Ő is tudja, hogy itt interjú nem készült, minthogy Udvarhelyi sem jegyzeteket, sem hangszalagot nem készített. A továbbiakban Udvarhelyi az általa torzultan és emlékezetből készített írást adta közre anélkül, hogy nekem bemutatta volna. Természetesen ha bemutatta volna, akkor nem nyújtottam volna feléje beleegyező jobbomat. 4. A fentiek értelmében tiltakozom mind az újságíró, mind pedig a két szerkesztőség (Kurír, Gyulai Hírlap) eljárása ellen!

17

Kérem a szerkesztőségeket, hogy az újságírói etikával össze nem férő eljárás miatt számomra elégtételt adjanak. Az egyetlen elégtétel az lehet számomra, ha Udvarhelyi András a Kurírban és a Gyulai Hírlapban töredelmesen megvallja, hogy egy interjú-imitációt „készített” látszatra velem, valójában ellenem. Ergo: hazudott. Adok még egy esélyt úgy a szerzőnek, mint a két hírlapnak: — produkáljanak egy hangszalagot, amelyen az én „barna-baritonom” hallatszik — akár kilométernyi távolságra is —, mindaz az ékes hangzású mondat, mellyel a szerző „ajándékozott” meg a két fent említett lapban. A másik esély pedig ekként hangzik: — hangszalag híján a szerző, valamint a két közlöny produkáljon egy olyan papírlapot, amelyet a szerző gyöngybetűi telítenek, ámde itt-ott az én korrekciómmal, kihúzásaimmal, betoldásaimmal, valamint jól olvasható, jóváhagyó aláírásommal (ellenjegyzésemmel) éktelenítve hitelesítek, s mindez a megjelent szöveggel betűről betűre azonos legyen...! Ha se hangszalag, se papír...! Hadd ne mondjam tovább!!! Gyula, 1992. február 10. Simonyi Imre UUU

Írószövetségi állásfoglalás. A Magyar Írószövetség titkársága megdöbbenéssel és felháborodással vette tudomásul azt a méltatlan és minősíthetetlen eljárást, amellyel két újság (Kurír, Gyulai Hírlap) kezelte Simonyi Imre költő személyiségi jogait. Az általuk leközölt, Udvarhelyi András tollából származó írás keverék-műfajú: félig riport, félig interjú, vagy legalábbis annak látszatát kelti. Ez az utóbbi megengedhetetlen a költő tudta, hozzájárulása nélkül. Mindez kimeríti az emberi, erkölcsi hitelrontás cselekményét. Simonyi Imre kitűnő magyar költő: versei és prózája a hiteles, az érték. Nem pedig azok az esetlegességek, amit róla mások mondanak, vagy azok az állítások, amelyeket mások a szájába adnak. Budapest, 1992. február 15. A szövetség titkársága nevében Koczkás Sándor főtitkár UUU Jókai Anna levele. Tisztelt Uram, kérem, tegye közzé lapjában levelemet, melyben felháborodásomnak adok hangot, titkárságunk állásfoglalásához kapcsolódva, a sérelem miatt, ami Simonyi Imre költőtársunkat érte. Bizonyos vagyok abban, hogy Ön és szerkesztőségük sem ért egyet azzal az etikátlan eljárással, hogy meg — nem — történt interjúban bárkit — esetünkben azonban egy kitűnő alkotót olyan méltatlan helyzetbe hozzanak, mint ezt a botrányos cikk írója tette. Hiszem, meg fogják találni a módját a méltó elégtételnek! Üdvözlettel: Jókai Anna UUU

18

A polgármester nyilatkozata. Simonyi Imrét, a költőt nagyra becsüli Gyula értelmisége, én magam is sokra tartom. Az új városvezetés, a képviselő-testület a díszpolgári cím odaítélésével is igyekezett kifejezni megbecsülését. Emellett természetes az is, hogy a városnak személyi törődéssel, gondoskodással kell a költőt segítenie. Mindezek tükrében különösen sajnálatosnak tartom, hogy egy közelmúltban megjelent cikk oly rosszul esett a költőnek, sértőnek találta azt. Bár tudom, hogy senki sem akarta megsérteni Simonyi Imrét, a cikk írója sem, ha ez akaratlanul mégis megtörtént, én a magam nevében, mint a város polgármestere, megkövetem a költőt. dr. Pocsay Gábor UUU A Gyulai Hírlap az elmúlt fél évben többször tanújelét adta annak, hogy Simonyi Imre költészetének és helyi szerepének jelentőségével tisztában van. Idézet az október 25-ei számunk általam írott szerkesztőségi köszöntőjéből: „Csöndes főhajtás és köszöntő ez részünkről a forradalom hősei előtt, Simonyi Imre előtt, aki a Gyulai Hírlap akkori szerkesztője volt, akiben most már városunk díszpolgárát is tisztelhetjük, s akinek ezúton is gratulálunk a nemrég — irodalmi munkásságáért — megérdemelten elnyert Déry-díjhoz is.” Ugyanebben a számban közöltük Petróczki Zoltán A Mester című tisztelgő írását is. Az 1991. november 29-ei számunkban Egy díszpolgárság háttere címmel Krasznahorkai Géza írt nagy megértéssel és tisztelettel Simonyi Imre gyulai életéről. Ezek után rendkívül sajnálom, hogy Udvarhelyi András — lapunk által közölt — írása Simonyi Imre tiltakozását kiváltotta. Nem állt szándékunkban a költőt megbántani, személyiségi jogaiban megsérteni. Ha ez akaratunk ellenére mégis megtörtént, mint a Gyulai Hírlap főszerkesztője — a műfaji kérdésektől függetlenül — megkövetem a költőt. Elek Tibor (Gyulai Hírlap, 1992. február 21.)

„Beszélgessünk inkább Váradi Hédiről, Göröcs Titiről, Pásztor Jóskáról...” Simonyi Imre a hazai pályáról A Kurír január 17-ei számában Udvarhelyi András terjedelmes riportban számolt be Simonyi Imre József Attila-díjas költő gyulai otthonában tett látogatásáról, az ott látottakról és hallottakról. Az írást egy héttel később a gyulai városi lap is közölte, a forrás megjelölése nélkül, csaknem változatlan szöveggel. A költő — akit mellesleg a városi képviselő-testület a közelmúltban fogadott a város díszpolgárává — a környezetéből érkező hírek szerint felháborodással fogadta a cikket. Úgy hírlett, pert kíván indítani a szerző, a városi lap főszerkesztője és az orgánumot kiadó polgármesteri hivatal ellen. Ezért — az ügy tisztázásának szándékával — felkerestük és megkérdeztük: mi igaz a híresztelésekből? — Olvasta a cikket, Mester?

19

— Nem, felolvasták, s miközben hallgattam, a következő gondolat jutott eszembe: ha egy hazug egy bögrére azt mondja, hogy bögre, az nem azt jelenti, hogy igazat mondott, ellenben azt jelenti, hogy a bögre annak ellenére bögre, hogy egy hazug bögrének nevezte. — Valóban felháborodott, mint hírlik? — Ellenkezőleg! Nagy megnyugvást érzek. Újra tapasztalhattam, hogy még mindig hazai pályán vagyok. Ehhez voltam szokva. Megkérném, olvassa el a Gyulai krétarajzok előszavát és a Harmadosztályú temetés című írásomat. Már ebben a két emberöltővel ezelőtti munkámban lényegében mindarra választ adtam, amire most kíváncsi. — Azt beszélik, pert indít a cikk szerzője ellen. — Soha! — És a gyulai lap főszerkesztője és kiadója ellen? — Még sohábbkor! — Miért tett le róla? — Nem tettem le róla, mert még a gondolata sem fordult meg a fejemben. Hogy miért nem? Nézze kérem, a múltkoriban valakivel beszélgettem, és az illető engem következetesen a bolsevik rendszer ellenzékének nevezett. Amikor már ötödször is ellenzékinek mondott, közöltem az illetővel: ne rangfosszon engem, lehetőleg. Ugyanis vegyünk egy példát! Nyílik az ajtó, és besurran rajta egy patkány. Felkapom a seprűnyelet és lecsapom vele. Ellenzéke vagyok akkor én a patkánynak? Vagy vegyünk egy másik analógiát! Bizony előfordul ifjúkorban, hogy az ember lapostetűt kap egy kurvától. Hát akkor a lapostetűt peresítsem? A lapostetű nem jogi alany. Veszek egy fiola folyadékot, vagy egy vonatkozó kenőcsöt, és a lapostetű már nincs is. Ennyit erről. — Nem értem a felháborodását, kedves Mester. Hiszen Ön fogadta a szerzőt, tudott a készülő cikkről. — Szó nem volt itt erről. A konyhán és a fürdőszobán keresztül tévetegen bejött hozzám valaki. Akiről én azt sem tudtam, hogy kicsoda. Majd másfél óra elteltével „beugrott”, hogy egyszer egy asztaltársaságban volt velem. Semmi több. Leült és beszélgettünk erről, arról, teljesen közömbös dolgokról. Kis idő múlva kitett maga elé egy plajbászt és egy darab papírt. Ekkor azt mondtam neki, azt a plajbászt és azt a papírt tegye el. El is tette. A felháborító a dologban az, hogy egy magándiskurzus interjú látszatát keltve, hozzájárulásom nélkül jelent meg. Ráadásul a szerző el nem hangzott mondatokat is a számba adott. Olyan szavakat használt, amilyeneket én soha nem mondtam. Például sem a korábbi, sem a mostani rendszerre soha nem mondtam, hogy gané. Sokkal kifejezőbb jelzőt szoktam használni, igaz a nyomdafesték azt nem bírja el. — Lehet, de a cikkben Márairól is szó esik, márpedig köztudott: Ön mindig szívesen beszél róla. — Tételezzük fel rólam: ha nekem Márairól van mondanivalóm, ahhoz egy firkász besegítésére nincs szükségem, azt én magam is meg tudom írni. Nézze kérem, az az úr semmit nem ért Máraiból. Valóban szó volt Sándor úrról, akinek gondolataiból kiindulva többek között azt mondtam, hogy a lét nekem olyan, mintha folyó volna. A folyónak pedig két partja van. Én az innenső partján vagyok. Amikor egyszer még nagyon fiatalon átnéztem a túlpartra, kétmilliárdig tudtam számolni a túlparti földlakókat. A múltkoriban megint megszámoltam őket. Két és fél milliárdig jutottam el. Aztán körülnéztem az innenső parton, de itt néhány embert láttam csupán: Márait, Sinka Pistát, Tímár Józsefet, Bartókot, Németh Lászlót, Krúdy Gyulát, Dayka Margitot, Kiss Manyit, Göröcs Titit, Pásztor Jóskát, és... És természetesen az emberek között, az innenső parton az említettek mellett még számos Nagy, Kiss, valamint számtalan Szabó meg Kovács is él. Ámde számuk — az emberek létszáma — elenyésző kisebbség a túlparti földlakók létszámához képest. Viszont ennek a kisebbségnek van egy sajátossága, ami a földlakókat ott a túlparton a végsőkig irritálja. Ez a tűrhetetlen sajátosság pedig abból áll, hogy ebben az elenyésző kisebbségben

20

van valami, amit úgy nevezhetünk: többlet. Igen, a kisebbség többlete. Nos hát ez az, amit a túlparti többség nem képes elviselni. Gondoljunk csak a mindenkori Széchenyik vagy József Attilák sorsára. Ugye érthető már, miről is beszélek a „két part” okán!? Az ember meg a földlakó fényévmilliárdokban sem kifejezhető, egymástól való távolságáról. Még akkor is, ha netán ugyanegy kupéban, közös padon ülve utaznak Gyuláról, mondjuk Kötegyánba. Egyszer úgy definiáltam a túlpartot és a földlakókat, hogy dróthuzalok. Egy színtelen dróthuzalt feszítsünk ki nyolc centi magasságban egy fa és a fal tövébe vert cölöp közé. Mondjuk egy az egymilliárdhoz esélyem lenne arra, hogy Cassius Clay-vel szemben a meccset én nyerem meg. Ellenben a dróthuzallal szemben – ami színtelen – Cassius Clay pont olyan védtelen, mint én. A dróthuzal magyarul: emberi butaság és gonoszság. A kettő egyszerre, párban szokott megjelenni. Márai azt írja a Föld, föld!…-ben, elmenetele előtt, 1948-ban: ,,Felvillant a gyanúm, van itt valami rosszabb is, mint az erőszak. A butaság.” Eszembe jut Sándor úr egy másik óriási bonmotja is. Így hangzik: a nihil nem annyi, hogy semmi sincs, hanem annál sokkal rosszabb, a semmi van. Az én életem pedig így telt el. A semmi időnként mennyboltként szakadt rám. A két part között nincs átjáró. „Lehet egy földönlakóból ember? — kérdezem reménykedve, hátha egyszer emberré válhatok?” — írja a cikk szerzője. Hát előszőr is: nem földönlakó, hanem földlakó. Másodszor: szívélyesen üzenem a cikk szerzőjének, hogy ne óhajtson emberré válni, mert az nagyon drága mulatság. De ahogy én most igazából megismertem ebből az írásából, szinte fogadni mernék rá, hogy bármi erőfeszítés árán sem fog azzá válni. — Mester! Végezetül, hadd kérdezzem meg ismét: valóban nem fog pereskedni? — Valóban. — Erkölcsi elégtételt sem vár el? — Mire gondol? A megyei bíróságra vagy az ügyvédi kamarára? — Nem, mondjuk a gyulai lapot kiadó városi képviselő-testületre, amely Önt díszpolgárrá választotta. — Nézze, hogy a díszpolgári címet átvettem-e vagy sem, annak megítélését az adományozóra és a jelenvoltakra bízom. Amikor az elismerésről értesültem, égnek állt a hajam és éreztem, most következik a hazugságok hazugsága. Döntenem kellett! Nem megyek el vagy elmegyek, de ha át merészeli nyújtani Pocsay az oklevelet, azt ketté tépem és belevágom a képébe. Végül úgy döntöttem, ahogy döntöttem, elhangzott az a kis beszédecske, amit elmondtam. Hogy ez aztán azt jelentette, hogy átvettem vagy nem vettem, férfiasan bevallom, magam sem tudom. Mindenesetre én senkivel kezet nem fogtam, senki köszöntését nem fogadtam, a papírdarabra rá nem néztem, e pillanatban azt se tudom, hol az oklevél. A kezemben sem volt, nem is láttam. — Tulajdonképpen miért ment el az ünnepségre? — Mert fiatal koromban cirkuszlátogató voltam, és felnőttként is nagyon szerettem a cirkuszt. Ezért egy ilyen cuhárét nem tudtam kihagyni. Látnom kellett, kik lesznek ott, akikről én sok mindent tudok, lesz-e pofájuk ott lenni, lesz-e pofájuk tapsolni? Volt mindkettőhöz pofájuk. Ezt nem hagyhattam ki, hogy megint érezzem: még mindig hazai pályán vagyok. Simonyi Imre itt válasz helyett hangos nevetésben tört ki, majd ennyit mondott: — Tudja mit, beszélgessünk inkább Váradi Hédiről, Göröcs Titiről, Pásztor Jóskáról, Mezei Máriáról, és a legfájdalmasabbról — aki már örökre elveszett — Heurékáról. Árpási Zoltán (Békés Megyei Hírlap, 1992. február 3.)

21

Egy politikai hisztériakeltés háttere. Mottó: „Minden időben nagy veszedelem a fanatikus...” (Márai Sándor) Igencsak szomorú voltam, amikor értesültem arról, hogy Dancs úr az SZDSZ-es tömegek — mind a 35 gyulai párttag társa — nevében felháborodott a Kurírban, a Gyulai Hírlapban és a Tallózóban megjelent Simonyi-riportom miatt. De nemcsak az SZDSZ-esek, hanem Simonyi Imre, sőt Gyula 35 ezer lakosa helyett is felháborodott. Engem viszont az háborít fel, hogy Dancs úr politikai célokra kívánja felhasználni Simonyi Imre tekintélyét és ezért még arra is hajlandó, hogy szövetséget kössön Árpási Zoltánnal, a kommunista párt valamikori kedvencével. Igen, szomorú voltam, amikor kiléptem Simonyi Imre gyulai költő lakásából. Szomorú voltam, mert egy öreg ember szenvedésének voltam tanúja, akit valaha jókedvűnek, nagyivónak, társasági embernek ismertem. Soha nem felejtem el — ha a költő el is felejtette — az éjszakába nyúló beszélgetéseket. Neki köszönhetem, hogy felfedeztem Márai Sándort, akitől pedig azt tanultam, hogy az igazság mindennél fontosabb. Ezért határoztam el, hogy riportot írok a költőről — nem interjút! — és olyannak mutatom be, amilyen a valóságban. A valóság pedig, mint tudjuk, sokszor nem hízelgő. De Márai Sándor nemcsak az igazság kimondására tanít, hanem arra is, hogy embertársaink esendőségét, hibáit részvéttel szemléljük. No meg arra, hogy nem mindig érdemes a nagy embereket közelről megismerni, mert könnyen kiábrándulhatunk. Írásomban tehát ezt a kiábrándultságot, részvétet és igazságot igyekeztem megjeleníteni és azt hangsúlyozni, hogy az embert elsősorban nem gyöngéi határozzák meg, hanem az a másság, ami több, mint gyöngéi. Riportomban ezt a másságot jelenítettem meg. Egyébként köztudott Simonyi Imréről ez a másság, ez a különcség. Ő sem titkolta soha, hogy lenézi az embereket. Az még nem lenne baj, hogy másnak tartja magát, a gond csak az, hogy különbnek is tartja, ezért úgy érzi, joga van arcul csapni egy várost, botrányt csinálva, amikor díszpolgárrá fogadják. Mégis a költőt minden extravagánssága ellenére többé-kevésbé elfogadják, sokan talán tisztelik a benne lévő gondolkodót. Ami viszont engem még Simonyi Imre lehangoló lakásánál is jobban elszomorít, az az elvadult politikai hangulat és környezet, amelyben egy költőről írott riport is ürügy lehet arra, hogy politikai fanatikusok lemondásra szólítsanak fel egy polgármestert. Ezek az urak nem vették figyelembe; ha Gyula vezetői nem méltányolták volna Simonyi Imre költészetét és következetes politikai magatartását, akkor nem tüntették volna ki a díszpolgári címmel. Ha pedig ez Simonyi Imrének nem lett volna magától értetődő és ,,megtiszteltetés”, akkor nem fogadta volna el. A beteg költő sértéseit megbocsátom és én sem indítok pert, hiszen tehetségéért József Attilának is megbocsátották nehéz természetét. Viszont Dancs és Árpási Elv-Társnak nem! Nem! Mert kisszerű politikai céljaikra akarják felhasználni a politikai élet csapdáit nem ismerő beteg költőt. Most pártfogóként tetszelegnek, annak ellenére, hogy Simonyi Imre őket is lenézi. Mint ahogy akkor is lenézte a fanatikusokat, amikor interjút adott a Népújság valamikori kommunista főszerkesztőjének. Szomorú, hogy egy ilyen igen művelt ember, mint Dancs és Kádár urak nem tudják megkülönböztetni az interjút a riporttól. De talán nem is akarják, hiszen tudhatják, hogy egy riporthoz engedélyt nem kell kérni. Jól is néznénk ki, ha Oriana Fallacci beolvasta volna írását Komeini ajatollahnak. A Simonyiról készült írás irodalmi riport, amelyben nemcsak a költő szavaival, hanem környezetével jellemeztem az embert. Különösen furcsának tartom Kádár Péter lelkészhez nem méltó türelmetlenségét és Vaszkán Erzsébet szelektív emlékezetét, hiszen ő a Simonyival való beszélgetésemnek csak töredékét hallgathatta. Azt pedig már nem

22

is vehettem zokon egy ápolónőtől, hogy ismerje az újságírói műfajokat. Azt azonban igen, hogy valótlant állít. Végül hadd jegyezzem meg: nem voltam és nem vagyok politikai párt tagja. Tehát pártérdekektől függetlenül gondolkodó ember vagyok. Ember, aki nem tesz különbséget MDF-es és SZDSZ-es között. Még egyszer hangsúlyozom: felháborítónak tartom, hogy Dancs úr azért, hogy politikai ellenfeleit lejárassa, Simonyi Imrét és engem próbál felhasználni. És az igencsak elgondolkoztató, hogy céljai érdekében szövetséget hozott létre a kommunista Árpási, a Szabad Demokrata Kádár Péter, a kommunistagyűlölő Simonyival. Még a politikában tájékozatlan olvasó is láthatja, hogy ez csak taktikai együttműködés és csak idő kérdése, mikor fordulnak egymás ellen, ha érdekeik úgy kívánják. Végezetül: ha Dancs úr és Árpási exelvtárs arra szólít fel, hogy kövessem meg a költőt, talán még meg is teszem, hiszen akaratomon kívül bántottam meg. Most is kezet fognék vele, ha nem húz kesztyűt. De a fent említett két úrral még akkor sem parolázok, ha kesztyű van rajtam. Udvarhelyi András UUU Udvarhelyi András a Magyar Posta cégjelzéses borítékjában, postaszolgálati jelzéssel hozzánk küldött írásához kísérőlevelet is csatolt. Ebben felteszi a kérdést: vajon tiszteletben tartja-e szerkesztőségünk a sajtószabadságot, vagyis közli-e reagálását, mint ellenvéleményt? Egyidejűleg arról értesít, hogy válaszcikkét „közlés végett” megküldte a Gyulai Hírlap és a Délkelet szerkesztőségébe is, nyilván mint a sajtószabadság letéteményeseihez. Udvarhelyinek kár aggódnia és a sajtószabadságot tőlünk féltenie. Dolgozatát örömmel tesszük közzé, mert az önmagáért beszél. Írásából a gyanútlan — bár nagyon is tájékozott olvasó — többek között megtudhatja: — a megyei lap főszerkesztője az MSZMP tagja, mi több, a párt kedvence volt (hogy ez utóbbit Udvarhelyi honnan vette, ki tudja; különben a tragikus sorsú Buharinról írtak ilyesmit, csak a szerző nem Udvarhelyi volt, hanem Lenin), — a válaszcikk aláírója nem volt és ma sem tagja semmilyen politikai pártnak, — az SZDSZ-es Kádár Péter és Dancs László, továbbá a „kommunistagyűlölő” Simonyi Imre állítólag szövetségre léptek a volt emeszempés főszerkesztővel, — Simonyi Imre lenézi a fanatikusokat, köztük a Népújság volt főszerkesztőjét, — Oriana Fallacci (ha már Fallacci, akkor Fallaci!) nem olvasta be Komeini (ha már Komeini, akkor Khomeini!) ajatollahnak a róla készített írását, — egy ápolónő (mellesleg: gondozónő) úgy kotyog bele valamibe, hogy még az újságírói műfajokat sem ismeri, — Udvarhelyi még kesztyűben sem hajlandó parolázni Dancs Lászlóval és e sorok írójával. Hogy mindennek mi köze a Simonyit ért sérelemhez, ki tudja? Egyébiránt: Simonyi Imre költőt nem csak néhány „éjszakába nyúló beszélgetésből” ismerem. (Mellesleg sohasem láttam nagyivónak.) Tizenöt éves kapcsolat fűz hozzá, elmondhatom hát: ugyanazt a Simonyi-iskolát jártam ki, amelyet mindazok, akik hozzám hasonlóan a Mesterhez bejáratosak voltak. Emeszempés múltam ellenére — furcsa módon — bőven tudtunk beszélgetni, sőt hatott rám, és ami a legfőbb, egymást soha nem szerkesztettük ki. Végezetül: Udvarhelyi Andrást nem szólítottam fel semmire, ilyenformán számadással sem tartozom neki. Hogy e semmiért Udvarhelyi azzal akar „büntetni”, hogy még kesztyűben sem hajlandó parolázni velem, ez az ő dolga. Vele szemben én továbbra is vallom: nézetek ellen csak nézetekkel szabad és kell harcolni. Árpási Zoltán (Békés Megyei Hírlap, 1992. február 13.)

23

Mit mondott Simonyi Imre Gyulán? A város első, rendszerváltás utáni díszpolgára, Simonyi Imre költő október 23-án délután az ünnepi képviselő-testületi ülésen a rá jellemző fanyar és önironikus mondatok kíséretében vette át a kitüntető címet. Az alábbiakban rögtönzött beszédét közöljük, szerkesztett formában. Tisztelt Közönség! Kissé zavarban vagyok. Készültem arra, hogy itt valamit mondjak, miután megtudtam, hogy mi vár rám. Hát most elmondok egy egysorosat. Ehhez tudni kell: a Dob utcában laktam 56— 58 évig. Így hangzik az egysoros: „Gyula, Dob utca 6., egyszemélyes fegyenctelep.” Ez kivetül keletkezése előttre és utánra és napjainkra, és mindörökké, ámen... Ez volt az én gyulai élményem. Ezért nem egészen értettem, hogy miért kaptam ezt a díszítményt. Lévén, hogy vadhajtásnak hittem itt magam, meg giz-gaznak. Díszvirágnak semmiképp. Ezt éreztette is velem évtizedeken át ez a település, mert rég nem város, csak település. Előszedtem néhány írásomat, hogy majd elmondom. Untatnám magukat. Ha azt mondom, hogy egyszemélyes fegyenctelep, elmondtam mindent. Még egyszer segítségül hívom — életemben utoljára — bizonyos Márai Sándort, akiről már két éve nem szoktam beszélni, miután minden félhülye róla beszél. Azóta én beszüntettem. Amikor csak én mertem kimondani a nevét, akkor mindenki lapított. Márai Sándornak egy ideillő kis passzusát, a Szegények iskolájából kiemeltem. Hogy is mondja? „Ekkor tudtam meg, hogy életem célja semmi esetre sem a karrier, semmi esetre sem a módosított aljasságok és ügyeskedések összessége, amit általában pályafutásnak szokás nevezni. Hanem egyszerűen csak annyi, hogy mentől kevesebb súrlódással és horzsolással, mentől bensőségesebb ismereteket szerezzek a világról. Ehhez kissé oldalt kellett állnom. Félre kellett vonulni mindattól, ami az életben a sikert jelenti. Úgy vettem észre, hogy a siker a legostobább, alacsony rendű teljesítmények jutalma, míg az igazi bölcsek, az egészen finom emberek és a nagy szellemek oly keveset törődnek a sikerrel, mint hiányzó nadrággomblyukkal. Nem bírom megérteni, mi örömük telhet szellemi képességekkel megáldott embereknek egy jó indulatú halkereskedő tájékozatlan lelkesedésében, egy tájékozatlan esztéta idomtalan dicséretében.” Ez volt Márai Sándor, akiről én mostanában már nem szoktam beszélni. Tehát a halkereskedő és az esztéta között kitette az egyenlőségjelet, ebben is teljesen igaza van, mint mindig, mindenben. És itt van az a pont, ahol ez erősen passzol az én mai napomhoz és állapotomhoz. Nem értem, ez az igazság. Én voltam a rossz fiú, én voltam a csúnya, én voltam a hivatásos csavargó, én voltam a kislányok elcsábítója, a bizalmukkal való visszaélő. Hogy lehet egy kislány bizalmával visszaélni? Nem tudom. Miben bízhat például egy nagylány? Férfirelációban. Abban, hogy előbb-utóbb a férfi hanyatt dönti. Na most, ha ez nem következik be, akkor hiába volt a bizalma, a férfi visszaélt a bizalmával. Másképp nem tudom, hogy lehet visszaélni egy lány bizalmával. No én sok lány bizalmával éltem többek között vissza. Mi van még? Tulajdonképpen semmi nincs más, hogy írtam egy olyan prózaverset, aminek az volt a címe, hogy Harmadosztályú temetés. Ott játszásiból magamat neveztem ki hullának, bele is feküdtem a koporsóba, aztán később lepöccintettem a koporsó fedelét és mindenki csodálkozására valami ismeretlen égtáj felé elgyalogoltam. Ez a Harmadosztályú temetés. Abban van egy pillanat, aminek örülök. Mondom, akkor még játszásiból haltam meg, most már nemsoká igazándiból, mindenki megkönnyebbülésére. Akkor így fogalmaztam meg, mi voltam én ebben a városban: „forgalmi akadály”. És íme, most elhárultam. Hát hölgyeim és uraim, most bejelentem, én most elhárulok. Isten velük, érezzék magukat továbbra is jól és tekintsék úgy, hogy mi sem történt.

24

Az idős költő beszéde után felállt, és egy fiatal lány karjába kapaszkodva elhagyta a dísztermet. Lejegyezte: Sz. M. (Békés Megyei Népújság, 1991. október 25.)

***

25

A magyar labdarúgásról. Nyolcvanöt augusztusának végén Simonyi Imre megkérdezte, hajlandó lennék-e közölni az NB I-es békéscsabai labdarúgóról, Pásztor Józsefről — a költő szerint a legjobb magyar focistáról — írott esszéjét? Igent mondtam azzal, hogy végérvényesen csak a szöveg ismeretében tudok nyilatkozni. A cikk Pásztorról szólt, valójában az egész rothadó magyar labdarúgásról, végső soron pedig arról, hogy nem becsülik Magyarországon a tehetségeket. Vagyis az egész újságoldalas írás komoly politikai üzenetet tartalmazott. Mindössze hat hónappal voltunk azután, hogy a Simonyira 1956 után a megyében kirótt szilenciumot megtörve három versét közöltük a Békés Megyei Népújságban, ennek ellenére egy másodpercig nem gondoltam arra, hogy a Mestert elutasítsam. Pár nappal később levelet kaptam tőle, amelyben többek között ezt írta: ,,Ha van Isten vagy Párt (szerintem már rég nincs egyik sem!) szombatra hozom a Pásztor-cikket. Ha elkészülök, a szept. 4. számban kell lehoznod az Újpest-Csaba meccsre időzítve.” Szombaton vagyis augusztus 31-én a cikk nem érkezett meg, csak két nappal később hozta, másodikán este, az utolsó pillanatban. Nagy nehezen, de megegyeztünk abban, hogy néhány durva, de nem lényegi megjegyzést kihagyunk, s az írást a meccs napján, a lap sport oldalán közöljük. Az ,,Én pedig most bocsánatot kérek Öntől...” (Levél Pásztor Józsefhez) címmel megjelent esszének nagy visszhangja lett. Több levelet, számos telefont kaptunk, s az országos sajtó is felfigyelt Simonyi írására. Néhány rosszalló megyei pártbizottsági megjegyzésen túl különösebb politikai vihart nem váltott ki a közlés. Szeptember 19-én közöltünk néhány olvasói levelet, s ugyanott — a vitát lezárandó — összefoglaltam az ügy tanulságait, nagy terjedelmet szentelve a Simonyi-írás jelentőségének és üzenetének. Pár nappal később kézzel írott levelet találtam a levélszekrényemben: ,,Zoli! Meglepett az írásod színvonala! Kitűnő! Bár ott tarthatnánk, hogy nekem is lenne egy lapom, s Veled cserélhetnék eszmét a sztalino-marxizmus egyáltaláni létjogosultságáról. Nem lenne mihaszna dolog. Üdv.: Imre bátyád." A magyar labdarúgás talán minden korábbi mélypontját alulmúló állapotában tanulságos lehet olvasni az 1985-ben írottakat.

Levél Pásztor Józsefhez. Én pedig most bocsánatot kérek Öntől... Kezdem a végén, no mondjuk a közepén: én tíz esztendeje egyfolytában Önt tekintem az első számú magyar futballistának, és az egyetlen magyar világklasszisnak. Ön az a magyar futballista, aki miatt még egyáltalán járok meccsre. És amikor Ön utoljára lép majd pályára: én utolszor voltam meccsen. Ezt magamnak már évekkel korábban megfogadtam, de most íme, írásba adom. Ön (eltekintve egy korai korszaktól) az egymást váltó, sorra bukott szövetségi kapitányok egyikénél sem került még csak szóba sem a válogatásnál. Hosszú évek óta nem gondoltak Önre. Egy alakulatban, abban a bizonyos MLSZ-kreatúrában, amely — úgy kb. tíz esztendő óta — a magyar válogatott fedőnév alatt működik. Holott az semmi egyéb, mint többnyire másod-, harmadosztályúnak tekinthető játékosok időszaki és ötletszerű csoportosítása. Jó ideig bosszantott az Ön látványos mellőzése. Később arra a belátásra jutottam: talán így a jobb. Nem odavaló. Hogy hova is való hát akkor? Megmondom. Kérem figyelmét, kedves Pásztor József: Grosics — Balogh II., Szűcs S., Bíró S. — Bozsik, Pásztor, Nagymarosi — Göröcs, Szusza, Zsengellér, Puskás.

26

Hát, idevaló! Az általam vélt, minden idők legjobb tizenegy magyar futballistájának „csapatába”. Most veszem észre, hogy ezzel a kis bevezetéssel lényegében mindent el is mondtam. Itt talán abba is hagyhatnám. Ha okos volnék. Ámde én nem vagyok „okos”. Tehát még nem hagyom abba. Pont tíz esztendeje, hogy — jobb híján — átmentem Gyuláról Csabára meccset nézni. Mikor a csapatok kifutottak, észleltem egy ismeretlen fiatalembert, ritka hátrányos testi felépítésűt. Ahogy kocogtak a pálya közepe felé, ezt gondoltam: „Az ég szerelmére, hát ez meg ki? De hiszen ez a gyerek a következő lépés után össze fog rogyni”. Aztán miután a bíró a sípjába fújt, kb. másfél perc múltán történt valami. A roskatag gyerek-aggastyán egy villám-sprintbe kezdett (kilőtt a bolyból), ám a sprintet csak imitálta. Három és fél lépés után lecövekelt, jobb talpával rálépett a labdára, harminc-negyven centinyire visszahúzta, s a Honvéd három játékosa egymásnak koppant, majd háromfelé hullt a földre. Hát itt és így figyeltem fel Önre. Tíz esztendővel ezelőtt. Akkor kaptam fel először a fejem „Pásztor Józsi-ügyben”. A meccs végére már mindent tudni véltem (Ön volt a mezőny legjobbja), ám a rend kedvéért még a két következő meccset is megnéztem. Aztán fogtam magam, felültem a vonatra, felutaztam Pestre, kimentem a Megyeri út 13-ba, megöleltem Bene Ferit, Dunai Antit, Nagy Lacit, Tóth Andrist, félrehívtam Várhidi Palit, és azt mondtam: „Talán mégiscsak van isten, mert megtörtént a csoda: Titinek van utóda! A Nyírség — Krúdy Gyula óta — talán most először adott valaki fontosat. Vencsellőről megérkezett Csabára egy minden, csak nem futballista küllemű fiú. Háromszor láttam: extraklasszis. Azonnal felvenni vele a kapcsolatot: jövőre Újpesten a helye!” Várhidi jól tudta, hogy én nem ragadtatom el magam egykönnyen (azt pl. az én számból még senki sem hallotta, hogy Nyilasi vagy Rossi világklasszis), de láttam: most nem hisz nekem. Aztán jött az Újpest—Békéscsaba meccs, és onnét kezdve már hitt. Arra nem emlékszem, hogy már az év végén, vagy csak a következő évben kereste meg először Önt az Újpest? És most egy kis „pletyka”. Nem is egy, hanem kettő. Az első: 1978 tavasza, Békéscsaba— Újpest meccs. (Az a bizonyos 4—1-es, amikor Fekete Laci három perc alatt három gólt lőtt.) Előző este mellé ültem. A diskurzus ennyiből állt: „Pásztornak van egy újabb keletű „rossz szokása. Csabai akció esetén a kaputól 20—30 méter tájról azt markírozza, hogy vagy lő, vagy hosszan kiteszi valamelyik szélsőt. Egyiket sem teszi. Ellenben, amikor a társai a leshatárhoz érnek, váratlan mozdulattal alányúl a labdának, és mintegy áthajítja a védősor fölött. Ezzel a módszerrel egyidejűleg nemegyszer három-néggyel több csabai kerül abszolút helyzetbe. Egyetlen ellenszer: a centerhalf ne a védőfalban helyezkedjék, ellenben — a húsz év előtti brazil centerhalfok modorában — mértékkel a védősor mögött valóban sepregessen.” Hát így eshetett meg, hogy azon a meccsen 8—10 ilyen — máskor életveszélyes — „áthajítását” Dunai sorra elcsípte. Tehát én vagyok a bűnös. Elnézést! Ezután — Várhidi engedélyével — rövid sétát tehettem Zámbó Sanyival, Nagy Lacival (s talán Tóth Andrissal). Odasúgtam nekik: bármi hangzott el a taktikai értekezleten (akkoriban jött divatba az az ökörség, hogy „két ék” — három csatár már támadószellemnek számított), amint átlépik a felezővonalat, azonnal a klasszikus ötcsatáros alakzatot vegyék fel, mert az a Csaba (sokkal jobb volt a mainál) csakis így győzhető le. A meccs végén az öltözőben „szerényen” közöltem Várhidivel: „nyertem neked egy bajnokságot”. A másik „pletyka”: 1979. május 12-én az Újpest Gyulán szállt meg. Én a gyulai kórház egyik intenzív osztályán feküdtem — mint később megtudtam — közelébb a gyulai temetőhöz, mint a csabai pályához. (Pedig mennyire készültem arra a meccsre.) Egyszercsak nyílik az ajtó, Várhidi Pali, meg Horváth Károly (az utóbbi egykori iskolai és futballistatársam, feltételezem,

27

hogy a mai meccsen ismét ő lesz az MLSZ-ellenőr) lépett be — nem is sejtvén, hogy mennyire vagyok beteg. Várhidi ezzel kezdte: azonnal kérj délutánra eltávozást, úgy döntöttünk, hogy te keresed fel Pásztort az Újpest ajánlatával stb... stb... (Ön akkor szintén betegen feküdt a lakásán. Ott kellett volna felkeresnem — mintegy „kívülálló” beteglátogatóként...) Ebben a pillanatban lépett be egy orvos, meg egy ápolónő, látván cihelődésemet, rám szóltak: feküdjék nyugton. Mondom: én most elmegyek, de estére visszajövök, fontos dolgom van. Már kezdtem is volna leszerelni magamról a különböző szerkentyűket (az orvos kétségbeesetten topogott, látva, nincs az a hatalom, ami visszatarthatott volna). Ültömben már épp ki akartam húzni a karomból valami csőfélét, amikor a gyengeségtől visszahanyatlottam a párnára. Nem szaporítom a szót. Máig is úgy hiszem: az én Újpest-drukkeri sorsom, s az Ön játékossorsa abban a pillanatban dőlt el, s mindkettőnké szerencsétlen irányba. Ma is úgy hiszem: meg tudtam volna Önt győzni, hogy rentábilis, ha az Újpestet választja. Minden további már a csabai és az újpesti vezetőkön múlott volna. Talán meg tudtak volna állapodni. Máig is úgy hiszem, hogy az Ön közreműködésével — ha nem is a Göröcs-korszak teljes fényességében — az Újpest ma is Újpest lehetne, nem pedig az az Újpest-imitáció, nem az az Újpest-karikatúra, amivé napjainkra lett. Amivé a külső erők — akik nehezen viselték el azt a hétszeres bajnokságot —, a szaksajtó Franzstadt-i érzetű zöm-részlege (Bene, Dunai II., Zámbó kiszekírozása, azon a címen, hogy öregek, valamint az ominózus Páncsics-ügy) s amivé saját vezetői (az egymást váltó vezetők sorozata hibát hibára halmozva) ennen csapatát lefokozta. Úgy tetszik, kedves Pásztor József, hogy mint annyi mindenben, ebben is az Ön már fentebb említett földijének, Krúdy úrnak van igaza, aki valaha (nem is gondolván persze futballra) leírta ezt a telitalálat-mondatot: „Képességére nézve a legtöbb ember ferencvárosi születésű”. Ergó: az Újpest volt vezetői is. Mert a mostaniaknak szinte már tévedhetési lehetőségük is alig maradt. (Szegény, szegény Göröcs Titi...) Egyébiránt nekem ez a fent említett Krúdy-mondás felette tetszik. Csak tudnám — miért...? Amikor Ön Csabára került, két-három éven át kifejezetten népszerű volt a publikum körében, sajtója is tűrhető volt, egyszer — papíron is (!) az év játékosa lett (számomra Ön természetesen a tíz év minden egyes évének játékosa, sőt az év minden egyes hónapjának, minden egyes napjának játékosa). Néhányszor volt válogatott is. Ám csak úgy — hogy így mondjam — bal kézről, szinte tévedésből. Aztán történt valami. Nagyon nehéz megmondani, hogy mi? Azt is, hogy mikor? Nem is egyik napról a másikra. Folyamat volt. De úgy 5—6 éve egyértelmű: az egykor népszerű „Józsiból” jobb esetben közöny, rosszabb esetben közutálat tárgya lett. A „miért”-re képtelen vagyok választ adni. Talán „csak” ennyiről van szó: a minőség, aki több a többinél egy napon elviselhetetlenné válik a középszer számára. Krúdy utolsó legnagyobb korszakában már nem kapott kiadót, József Attilának pedig annak a bizonyos könyvhétnek első napján egyetlen kötete sem talált vevőre. No, de legyünk óvatosak az analógiákkal. Ám, azért én mégis megpróbálok választ találni arra a „miért”-re. Először is az tűnt fel, hogy a sportlapban következetesen — nemegyszer látványosan és gusztustalanul — alulpontozták. Ha én 8-ast adtam, akkor ott 6-ost kapott. Ha én tízest adtam? Akkor is kapott egy hatost. Aztán: a közönség soraiban állván, nem lehetett nem hallanom a degradatív, szakszerűtlen, primitív, obszcén, fitymáló megjegyzéseket. Előbb csupán közvetlen környezetemnek, bizalmasaimnak mondtam el fenti észleleteimet, aztán szinte levegő után kapkodva kerestem az alkalmat — utóbb már egyenesen bárki jó volt erre a célra —, hogy egyrészt én beszéljek Önről, másrészt meg beszéltessem a partnert, természetesen ugyancsak Önről. A reflexió rendszerint ilyesmi volt: ajkbiggyesztés — örökké sérült: vállvonás — eljárt fölötte az idő: sajnálkozó tekintet — jó futballista (volt), de Ön (mármint én) erősen túloz... stb. stb...

28

Egy szó, mint száz: öt-hat éve az égvilágon senkitől egyetlen jó szót sem hallottam Önről. Ugyanakkor az „örökké sérült” felhangjában nyoma sem volt ám se együttérzésnek, se részvétnek. A felhang rendszerint ezt sugallta: „Aki olyan nyavalyás, rozoga, vessen magára, ha annyiszor sérült”. Kezdtem megborzongni. Közbevetőleg: én utoljára Újpest-meccset — Újpesten — 1979 tavaszán láttam. Azóta csakis Csabára járok „Pásztor-nézőbe”. Van egy társaságom, akikkel kéthetenként átautózunk. Erről a társaságról is beszélnem kell most. Tűrhető szinten értik a futballt. Zömükben FTCdrukkerek, tehát determináltak (kérem, ismerje el, most tapintatosan fogalmaztam!) Legalább két esztendeig nem vettem észre, hogy a Pásztor-kérdésben ne lennének velem rokon véleményen. Egy nap azonban belémnyilalt, hiszen ezek az urak állandóan és egyfolytában hallgatnak, amikor én meccs közben vagy meccs után Önről beszélek. Kezdtem odafigyelni. Nagyon is. És kezdtem tapogatózni, később provokálni. A válaszok — mindegyikőjük részéről (!) — a már ismert vállvonogatás, szájbiggyesztés, kényszeredett mosoly stb. Egy napon aztán elfogyott a türelmem, s álvicces (én tudom, hogy halálkomoly) hangon mondtam: aki a jelenlétemben egyetlen jó szót merészel szólni Pásztorról, abba belerúgok. Mit gondol, mi volt a válasz? Hát persze, hogy vállvonogatás, zavartan vibráló tekintet, kelletlen mosoly és csend. Kínos csend. És sehol az a jó szó. Ez az eset a tavaly tavaszi Honvéd és Győr elleni kupameccsek után történt. Futballtörténelmi rangú két játék volt az, Pásztor úr! Úgy hallottam, hogy házi használatra ezt a két meccset felvették képre. Ha igaz, akkor ennyi a tennivaló: leadni a felvételt a tv-nek, sugározzák, hadd lássa az egész ország, mi is az, hogy futball? Számomra is egyszerűbb: nem kényszerülök reménytelen vállalkozásra, leírni azt, amit tulajdonképp látni kell. 1985. VIII. 17. Félelmetes nap. A ZTE ellen pályára egyik legnagyobb (bizonyos vonatkozásokban, például a teljes terület teljes 90 percen át való bejátszását illetően, egyértelműen legnagyobb) játékát adta. Az e vonatkozásban verhetetlennek hitt Bodolát is felülmúlva. Azon túl 20—25, azaz húsz-huszonöt olyan passzot adott, amihez hasonlót Platini egyet, azaz egyet adott Bonieknek a BEK-döntőn. Itt Csabán, a nézőtéren egyetlen tenyér se csapódott össze, egyetlenegyszer sem. Természetesen. Ellenben csapódott valami. Egy arcul ütés. Három arcon is. Az Önén, az enyémen, meg a futballén. Mi is történt hát? Ön — szerintem — csillagos tízest játszott. Délelőtt kinyitom a szaklapot, az osztályzat: ötös... Ami már nem értékelés — ellenben leértékelés. Akkor döntöttem: megírom ezt a dolgozatot, amelyre tulajdonképp már két-három éve készültem. De talán pont ez az ötös hiányzott ennek az elégtételírásnak megvalósulásához. Mintegy megihletett ez az ötös. Hála tehát ennek a múzsa-ötösnek... Ja! Még egy csekélység! Aki csak a meccstudósítást olvasta, annak fogalma sem lehet, mi is történt hát az első percben és hogyan is történt? Hát az bizony úgy történt, hogy Ön a középkezdés utáni pillanatban kilőtte Újvárit egy 40 méteres passzal, s a labda valóban elment három bekk mellett is, csak épp az nem fedi a tényállást, hogy Újvári ment volna el a három bekk mellett. A labda ment el a három bekk mellett. S ez különbség! Újvári csupán az Ön labdája után futott. Mikor utolérte, éktelen rosszul rúgta meg, ám ennek ellenére (vagy épp ezért?) a labda becsorgott a hosszú sarokba. Az Ön nevét — mint elhanyagolhatót — a szaklap nem is említi az eset kapcsán. Valamint azt sem, hogy a gól utáni középkezdést követően Ön azonnal ellopta a labdát Galántaitól, felnézett, s most Fecskut lőtte ki a bal oldalon, aki 100 százalékos helyzetben mellé lőtt. Harminc másodpercen belül tehát 2—0-ra vezethetett volna a Csaba, két olyan Pásztor-megoldásból, melyek egyikéről sem veszteget egyetlen szótagot sem a szaklap. Igen, az Ön passzai! Te jó ég, ha ezeket egy Maradona kapná — gondoltam nemegyszer. És a kornerei, sőt még a taccsai is! Ha a csabai vezetők csak valamivel invenciózusabbak,

29

megvehették volna Fekete Lacit, ha már az Újpestnek annyira nem hiányzik... Önök ketten kornerekből és taccsokból sorozatban dönthették volna el a meccseket. Hát így állunk, kedves Pásztor József! A század harmadik harmadára már egyértelműen paralitikus periódusban élünk, a teljes földkerekségen. Zömmel szubintelligens egyedek írnak zömében szubhumán meccs-nézőolvasó tömegeknek. S valamiképp kölcsönösen paralizálják egymást. A szint alatti írás azzal, hogy szint alatti létére felszínre merészkedik, a szint alatti meccs-néző-olvasó azzal: hogy elhiszi. Aztán idén egy tavaszi estén ugyanis másfél óra leforgása alatt sok minden lelepleződött. A magyar—hollandra gondolok. A mérkőzés előtt ilyen hangok: akár világbajnoki esélyeink is vannak. A meccslefújás utáni pillanatban ugyanezek a hangok „feszítsd-meg”-et üvöltöttek. Jómagam a meccs utáni második percben ezt mondtam: „Nincs a földtekén még egy szakvezetés, még egy szaksajtó, még egy rádió- és tvkommentátorhad, még egy drukkertábor, s még egy futballcsapat, amely ennyire és kölcsönösen megérdemelné egymást.” A szakfutball — ha szabad ezt a szókitalációt használnom — korszakát éljük, kedves Pásztor József. Mit tehetünk hát? Keveset. Ám azért valamit mégis. Pl. azt, hogy én most megkérem Önt, hogy a mai meccs kezdete előtt fél órával kopogtasson be az Újpest öltözőjébe, üdvözölje Göröcs János urat (ha nem ismerné Önt személyesen, mutatkozzék be), s amikor kezet fognak, kérem tudjon arról, hogy a valaha volt legnagyobb magyar futballista kezét fogja. Göröcs nyilván kívülről tudja, hogy ő meg a rangelső, még aktív magyar játékos kezét szorítja. Hát ennyit mindenképp megtehetünk. S én még ezt: hogy elmondom Önnek, 1972 tavaszán egy nem is akármilyen írásban próbáltam megmenteni Göröcs Titit, akit akkor készült likvidálni az akkori futball-szubhumán magabiztos-hozzá mit sem-értés. Nem sikerült megmentenem, mert egyetlen lap sem vállalkozott írásom közlésére. (A közeljövőben azonban tizenhárom éves késéssel ugyan, de mégis nyilvánosságra kerül.) Ezt tudatnom kellett még Önnel, kedves Pásztor József. Ennyit tehetek, meg talán még ennyit: én pedig most bocsánatot kérek Öntől, kedves Pásztor József, minden és mindenki helyett, ami és akik megalázták és megszomorították — hogy az írás szavaival éljek — engedelmével. S záradékul: azért a paralitikus mivoltban van valami pozitív is. Mindjárt meg fogja érteni, mire is gondolok. Én egy álló esztendeje attól rettegtem, hogy — ha már itthon senki — de valamelyik külföldi futballügynök észreveszi és Ön elszerződik. Hála az égnek, a külföld szakértői „felnőttek” a hazai szakértők színvonalához. Ön az égvilágon senkinek sem kell! Szerencsémre! Mélyen kalapot emelek az egyetemes elhülyültség színe előtt! A kettőnk dolga ezek után ennyi: Ön — ha nincs kifogása ellenem — játszik nekem. Én pedig majd tapsolok Önnek. S még valami! A minap egy illető kajánul ezt kérdezte: no és most kinek fogok drukkolni a Békéscsaba—Újpest meccsen? Most felelek. Azért drukkolok, hogy Pásztor, szokásához híven, legyen a mezőny legjobbja. A szaksajtótól pedig elvárom, hogy (ha Pásztorról van szó) a mezőny legjobbjának járó hatost vagy négyest adományozza. Ami pedig a mérkőzés eredményét illeti, azt bízzuk a szerencse forgandóságára. Üdvözletét küldi híve: Simonyi Imre (Békés Megyei Népújság, 1985. szeptember 4.)

***

30

A kritika elfogadása nem rombol, hanem épít, avagy megéri-e „Pásztor Jóskának” lenni. Pásztor József dicsérete a várt vihart kavarta. Jöttek a telefonok és a levelek a szerkesztőségünkbe. Volt, aki elmarasztalt bennünket — elhibázott szerkesztői döntésnek tartotta Simonyi Imre József Attila-díjas költőnk írásának megjelentetését. Mások úgy vélték, egyszerűen csak rosszul volt időzítve a közlés. Megint mások szinte soronként szedték szét a cikket, vitatva a címzett tehetségét, helyét egy eszményi tizenegyben. Természetesen az a bizonyos, Pásztorral felállított válogatott sem kerülte el sorsát — javaslatok érkeztek majd valamennyi posztra. (De a 10 millió szövetségi kapitány országában ez igazán nem meglepő.) Jóleső érzéssel adjuk közre azt is, hogy a hozzánk érkező levelek, üzenetek, telefonok döntő többsége — még ha Simonyi Imre írásának egyik-másik vonatkozását fenntartással is fogadta —, egyetértett a Pásztor Józsefhez címzett levél megjelentetésével. Volt, aki egyenesen bátor politikai tettnek tartotta a közlést (csak tudnánk, miért?). És szívesen vettük észre, hogy sokan megértették azt a szándékot, ami a szerzőt és a közlésre vállalkozó szerkesztőt elsősorban vezérelte. Vagyis Pásztor József tehetsége ürügyén valamire felhívni a figyelmet... Történetesen arra, hogy kifizetődő-e (vagy mondjuk úgy: megéri-e) a „világ végén” (jelen esetben nálunk) Pásztor Józsefnek, akarom mondani, valakinek zseninek lenni. Van-e esély arra, hogy a tehetség — ha földhöz ragadt — valaha, valamikor elismertetik? Vagy marad a Pásztor József-i képlet: „Ön játszik nekünk, s mi tapsolunk Önnek” — miközben a világ nem vesz tudomást e „tudathasadásos állapotról”. Könnyű, s népszerű lenne egy kézlegyintéssel túllépni a felállított tételen. Csak hát attól a világ marad olyan, amilyen. És Simonyi Imre esszéje is — mert irodalmi igényű esszének tartjuk —, ezért kavart vihart; jobbára pozitív értelemben. Megéri-e zseninek lenni ott, ahol a tudásért és érvényesülésért kétszer jobban meg kell küzdeni, mint a szellemi központban, s ahol az attól való távolság nemcsak valóságosan, de képletesen is legalább kétszáz kilométernyi. Liv Ullmann közelmúltban megjelent nagy sikerű, de nem túl sikerült könyvét olvasva képed el az ember, hogy főváros és vidék kapcsolatában mennyire feudálisak a viszonyaink. Az Oscar-díjas színésznőnek természetes, hogy tájol az országban, és az is mindennapi, hogy értelmes életet él évekig világvégi csendességében, alig lakott szigeten. S a világnak ott is Liv Ullmann maradt, s neki a nagy filmgyárak és színpadok onnan sem tűnnek messzebbnek, mint a fővárosból, Oslóból. De maradjunk itthon, a hazai valóságnál. Megéri-e zseninek lenni a vidéki színházaknál? Van-e esély arra, hogy a kitüntetések osztásakor legalább egy — csak egyetlenegy — vidéki színész is (aki pedig küldetésben, áldozatvállalásban mindenkinél közelebb áll Thália magyar ekhós szekeréhez, s Vas Gereben után több mint egy évszázaddal is mindenkinél jobban illik rá: a nemzet napszámosa) mondjuk Kossuth-díjat kapjon. Vagy elképzelhető-e, hogy egy világsiker darabot — például a Macskákhoz hasonlót — vidéki színház mutasson be először? Gyanítom, hogy amikor Simonyi Imre az egykor Rajz Jánosnak, Kiss Manyinak, Mezei Máriának otthont adó gyulai faszínházért hullat könnyeket verseiben, egy kicsit az utolsó — bár lehet, hogy már akkor leírt — „vidéken — is — naggyá — lehetsz” színházat siratja. Ha már a művészetnél tartunk: Kohán tehetsége, Kossuth- és két Munkácsy-díja is kevés volt ahhoz, hogy igazából a méltó helyére kerüljön a magyar művészettörténetben. Közismert — és tanulságos — a szülővárosára hagyományozott képek sorsa. Komikus, de fájdalmasan igaz, hogy — az állandó kiállítótermet óhajtó művészetbarátok sürgetése miatt — hovatovább nyűgnek érezte örökségét a város. Saját pénze kevés volt, központi támogatásért pedig sokáig hiába folyamodott. Közben Szentendre valóságos múzeumvárossá lett, tudnivaló, nem saját erejéből. S amit — az életművét — Kohán ajándékként — egy állandó kiállítóhelyért

31

kuncsorogva — hagyott a városra, azt másutt, más művésztől a jelképesnél nagyobb összegekért vásárolták meg. Kohán nagysága, meg a művészetek ürügyén vetődik fel a kérdés: létrejöhetnek-e nem másodrangú szellemi központok a fővárostól távol? Lehetne-e ma — a múlt századinál jobb közlekedési és hírközlési viszonyok között — például Széphalomból, Szatmárcsekéből, Niklából, Alsósztregovából — ahonnan valaha „bemérhető” volt az ország, és ahová leköltözött az irodalmi élet — szellemi központ? De ne menjük el idáig! Maradjunk a megkövesedett múltnál, a közgyűjteményeknél. Van-e realitása annak, hogy országos jelentőségű közgyűjtemény legyen vidéken? Van-e realitása annak, hogy mondjuk a Magyar Zenetörténeti Múzeum Erkel szülővárosában kapjon helyet, vagy igazán reprezentatív Munkácsy-kiállítás Békéscsabán? Még elképzelni sem lehet, nemhogy megvalósítani! Közben — elegendő kiállítóterület híján — inkább a fővárosi múzeumi raktárakban porosodnak a képek, minthogy vidékre kerüljenek. (A Békési Galériával ugyan megmozdult valami, de ami ott történt, erős kivételnek számít.) Megéri-e zseninek lenni nálunk, itt a „világ végén”? Mindenesetre kell ehhez egy kis megszállottság, meg — hogy Simonyi Imre más viszonylatban használt szavaival éljek — „némi szalonspicc”. Az okokat keresve népszerű és könnyű lenne felfelé mutogatni. Csak hát akadnak bőven hozzánk intézhető kérdések is: megbecsüljük-e eléggé az itt tápászkodó minőséget (vagy úgy vagyunk vele, mint Pásztor Józseffel a közönsége?), tudjuk-e helyén kezelni értékeinket, lehet-e színészünk, költőnk, írónk, festőnk — vagy hogy a példánál maradjunk: focistánk — értékrendünkben több, nagyobb, mint akinek neve fentről hallik? El tudjuk-e viselni őket, s nem tapossuk-e bele inkább valamennyit a kényelmes szabadság iszapjába? Másfelől nem menedzselünk-e álértékeket, álminőségeket, álrangra emelve őket, „én megdicsérem a te munkádat (alakításodat), s te majd megdicséred az én munkámat (alakításomat)” szemlélettel. Ezenfelül: van-e bennünk elegendő kurázsi, van-e bennünk kellő hit „önmagunk kereséséhez” és felmutatásához? Szívesen hoznék példákat — ha nem kötne a terjedelem — a megye történelmileg kialakult hátrányainak felszámolására szerveződő erőteljes megyei akaratról. Csak hát az akarat, ha nem lesz hozzá értő fül, meg áldozatvállalásra kész erő — önmagában véve kevés. A Simonyi-esszé közlése után akadt, aki azért „veregetett vállon” bennünket, mert az írás közlésével vállaltuk a magunk bírálatát is (hiszen fricskát kapott a sajtó, egy konkrét ügyben szerkesztőségünk is). Példát mutattunk — úgymond — arra, hogy a kritika elfogadása nem rombol, hanem épít, s ugyanúgy hozzátartozik a demokratikus közgondolkodáshoz, mint a vélemények elmondása és nyílt vállalása. Ha van, akad olyan, akinek példát kell mutatni, ám legyen, vállaljuk ezt a szerepet. De nem hisszük, hogy egy olyan magyar társadalomban, ahol az utóbbi 30 évben a hatalom egyetlen kérdésben sem tartotta magát tévedhetetlennek, még mindig a példaadásnál kell tartani. Valljuk: csak az egyenes, nyílt beszéd, sikereink és tévedéseink vállalása visz előre. Bizalmat is ez teremt! Jó tudni azt is, hogy — Pásztor József példájára gondolva — e vidéki gondjaink megoldásához, rangunk növeléséhez is ez az út vezet. Ez teremt erkölcsi indíttatást értékeink feltárásához és megbecsüléséhez, ami ugyebár a reménykedő, központra tekintésnek az alapja. Végezetül pedig, ami Pásztor József tehetségét illeti... Szeretem a jó meccseket, de nem tartom magam futball-szakértőnek. Ám ismereteim alapján mégis elhiszem, hogy Pásztor József jó focista (mi több: nagyon jó focista) és elhiszem azt is, hogy befér egy mindenkori magyar álomtizenegybe. A Simonyi-esszé lelkes üdvözlőinek és ellenzőinek ezúttal szíves kompromisszumot ajánlok: mindkét fél fogadja el Pásztor Józsefet az álomcsapat egyetlen, közösen választott [(megbecsült (?!), istenített (?!), segített (!) stb.)] tagjának, a többi tízet pedig ki-ki saját

32

ínyére válogassa össze. Fogadja el továbbá, hogy létezik Pásztor József-jelenség, amelynek megszüntetéséhez mindkét fél egyöntetű és teljes támogatására szükség van. Árpási Zoltán (Békés Megyei Népújság, 1985. szeptember 19.) ***

Egy Simonyi-kézirat nyomában. Ha az alábbi történetet szó szerint akarom értelmezni, akkor az itt olvasható levél egy elveszett kézirat utáni nyomozásról szól. Simonyi Imre 1987 novemberében hozta be a Békés Megyei Népújság békéscsabai székházába az alábbi sorokat. Természetesen ezúttal is azzal, hogy ,,életbe vágóan fontos ügyben” kéri a segítségemet: elhagyta egy kéziratát. Leírta a kézirat elvesztésének lehetséges történetét, és megnevezte (ismertetőjegyeikkel bemutatta) a lehetséges tanúkat, köztük két hölgyet. Arra kért, közöljük a szöveget, hátha megkerül a kézirat. Kérésének természetesen – ,,életbe vágóan fontos ügyről lévén szó” – eleget tettünk. A kézirat – ha volt és elveszett egyáltalán – tudomásunk szerint nem került elő. Gyanúm szerint nagyobb baj, hogy a legfőbb tanú, egy bizonyos 24-27 év (,,de mindenképpen 30 alatt”) hölgy sem jelentkezett. Pedig a Mester pontos leírást adott róla, sőt másnap átment Békéscsabára az induló vonathoz, és még kétszer Gyulára az érkező vonathoz, hátha megtalálja a lányt. Pontosabban a kéziratot, amelyről a fiatal nő mindent tudott – ha tudott. Ma már nehéz válaszolni arra a kérdésre, valójában miért vagy kiért is jelentette meg a lapban Simonyi Imre az alábbi írást. Tény viszont, hogy egy vasárnap délután e sorok íróját megkérte, vigye őt el Kötegyánba, hátha meglátja azt a hölgyet (egy másikat, nem akit a vonaton látott), akivel olyan jót beszélgetett a minap Gyulán. Hiába jártuk be a néhány utcás falut, jó órán át bolyongva keresztbe-kasul, a lány nem került elő, miként az alábbi kvázi krimi két főszereplője, az elhagyott kézirat és az annak okán keresett hölgy sem.

Kvázi-krimi… Főszerkesztő Úr! Elvesztettem egy kéziratom. Ez így történt: november 11-én Szegedről Békéscsaba felé jövet a vonaton még dolgozgattam rajta. Mikor a szegedi vonat Csaba előtt lassított, felvettem a felöltőmet, fogtam az utazótáskám, a kéziratot pedig a felöltő zsebébe gyűrtem. A kéziratról ez az utolsó emlékem. Csabára érvén három-négy vágányon botorkáltam át, míg elértem az első vágányon álló gyulai járatot. Az utolsó kupéba szálltam fel, és az utolsó padra ültem le. Darab ideig egyedül voltam. Öt-hat perc múlva előbb egy 50-60 év körüli férfi, majd egy 35 év körüli nő szállt fel. De ők a kupé elején, az első-második padra ültek le. Pár perccel az indulás előtt egy hölgy lépett be a hátsó bejáraton, s az előttem lévő padra telepedett. Békéscsabáról 17.10-kor indult a vonat. Négyen ültünk csak a kupéban. Lévén, hogy évek óta nem utaztam vonaton, másrészt rendkívül fáradt voltam, a vonat első (vagy második) lassításánál azt hívén, hogy Gyulán vagyok, fogtam a táskám és a botom és kimentem a peronra. Kiderült, Bicerén vagyunk. Innét Gyuláig a peronon álltam, sétabotomra támaszkodván.

33

A leszállás előtt a kupé elején ült két utas is kijött a peronra, kiderült, hogy a nőnek ismerős voltam, udvariasan kivette a táskát a kezemből hogy a sétabotommal könnyebben bírjak leszállni. Közben az utolsóként felszállt hölgy is kijött a peronra. Az ismerős előre sietett a táskámmal a buszhoz. Én kínos lassúsággal vánszorogtam a két vonat között (bent állott a pesti gyors), kétszer is lehetőséget kínáltam a mögöttem haladó férfinek és hölgynek, hogy megelőzzenek, de ezt nyilván tapintatból nem tették. Kiérvén a buszhoz, felszálltam, mentem egy megállót, leszálltam és haza vánszorogtam. Másnap, 12-én csütörtökön vettem észre, hogy a kézirat hiányzik. Még 12-én délután átmentem Csabára autóval a 17.10-es vonathoz abban a reményben, hogy az előző nap negyedikként a kupéba szálló hölgy – feltételezett munkarendje szerint – ugyancsak azzal a vonattal jön ismét. Tévedtem. Még két napon át kimentem Gyulán fél hatkor a vonat elé, hogy hátha… Hiába. Most tehát Főszerkesztő Úrhoz fordulok, szíveskedjék helyt adni ezen ,,körözvényemnek”. Hipotézisem így hangzik: vagy a szegedi vonatról leszállván a sínek között esett ki a zsebemből a kézirat, s akkor természetesen elveszettnek tekinthető vagy a vonaton Csaba és Gyula között, s akkor még van remény. A tulajdonképpeni remény a negyedikként a kupéba lépő hölgy. Ugyanis csak ő láthatta (ha látta?) amit az alábbiakban leírok. (A másik kettő a kupé elején ült háttal felém.) Elsőbben is megkísérlem leírni a hölgyet, hogy írásom elolvastán azonosítani tudja önmagát – önmagával. Tehát kora 24-27 év (de mindenképpen 30 alatt); arca: intellektuális; ruházata: rövid kabát, amit levetett; s most a legjellemzőbb: egy hófehér kötött (horgolt?) nem vastag pulóver vagy szvetter (nem tudom, a nők hogyan nevezik?), s ami eme ruhadarabra a legjellemzőbb: a nyakszegély válltól vállig hosszan elnyújtott, enyhe lejtésű, nem mélyen dekoltált. A másik jellemző: egész úton könyvet olvasott. Erről és a dátumról talán önmagára ismer. Ha igen, akkor nagyon kérem azt a hölgyet, írja meg Simonyi Imre, Gyula, 48-as utca 4-be: látott-e annak a felöltős, sétapálcás embernek (az én voltam) a zsebéből kézzel írott papírdarabokat kikandikálni, avagy látott-e a kupé utolsó padján egy papírcsomót, avagy kifelé jövet a kupéból a peron felé a padozaton heverve ugyanezt az említett papírcsomót. Gyűrött, elvásott, nyolc-tíz ív papírról van szó, ami a kívülálló számára semmit sem mond, legfellebb átlépi, elnéz fölötte. A hangsúly számomra azon van, hogy a hölgy egyáltalán látott-e a vonaton ilyet? Azt kérném, hogy ezt szíveskedjék megírni. Persze: azt is, ha semmit se látott. Mert utóbbi esetben valószínű, hogy már a sínek közt elvesztettem. És ez esetben nem lehet semmi illúzióm. Ám még ez a biztos rossz is elviselhetőbb, mint a gyötrő képzelgés, hogy valahol van az a kézirat, csak épp nem tudom, hogy hol? Tehát kérem a hölgyet – aki lehet gyulai, lehet csabai – szíveskedjék híradással lenni fenti tanácstalanságom enyhítésére. Köszönöm: és hadd ajánlhassam fel az információért hálám kifejezéseként legutóbbi könyvem egy példányát. (Békés Megyei Népújság, 1987. november 23.) ***

34