Elsõ fejezet
S
igmar aranyló szakállára, öcsém! – kurjantotta Otto. – Nem hiszek a szememnek! Egyetlen napot sem öregedtél! – Hát… – dünnyögte bizonytalanul Felix, aztán zavartan köhécselt, mialatt a komornyik elvette tõle a kardját és jó öreg köpenyét, majd becsukta mögötte az ajtót, kirekesztve ezzel a nyárvégi reggel meleg napsugarait. Szívesen viszonozta volna a bátyja bókját, de amikor tetõtõl talpig végigmérte õt, a torkán akadt a szó. A fivérének egykoron szõke hajkoronája szinte teljesen eltûnt, nem maradt más belõle, csupán néhány kósza fürt – de még azok is ezüstbe fordultak. És bár Otto tökéletesen szabott bársony- és brokátruházatot viselt, még a világ legjobb szabója sem tudott volna olyan öltözéket varrni neki, amelyik képes elrejteni hasának tekintélyes duzzanatát. Otto egy aranyfejû sétapálcára támaszkodva elõrebicegett, majd szórakozott mozdulatokkal lesöprögette az öccse válláról az út porát. Az istenek leheletére – hüledezett magában Felix. – Immáron bottal jár… – És ha jól látom, egyetlen napot sem komolyodtál – folytatta kuncogva Otto. – Még most is ugyanazt az ócska köpenyt hordod. Ugyanazt az agyonfoldozott nadrágot. Ugyanazt az elnyûtt csizmát. Te csavargó, te! Azt hittem, azért veszed a nyakadba a világot, hogy megtaláld a szerencsédet! – Meg is találtam – dünnyögte Felix – , több alkalommal is. De beszélhetett, amit akart, Otto nem is figyelt rá. Félfordulatot vett, és intett a komornyiknak, aki undorában heve-
7
sen fintorgott, mialatt beakasztotta az agyonfoltozott, színét vesztett sudenlandi gyapjúköpenyt a tekintélyes méretû elõszoba egyik falfülkéjébe. – Fritz! Hozzatok bort és hideg sülteket a dolgozószobámba! – rendelkezett emelt hangon Otto, azzal a fivérét maga után intve nekivágott a toronyház hátsó részei felé vezetõ, cseresznyefával burkolt falú folyosónak. – Kerülj beljebb, drága öcsém! Ezt az alkalmat meg kell ünnepelnünk! Itt maradsz ebédre, ugye? Annabella… emlékszel még a feleségemre, ugye? Szóval, Annabella nagyon kíváncsi lesz rád! Felix a bátyja nyomába szegõdött, a gyomra már az étkezés felemlegetésétõl is megkordult. – Ebédre? Elõre is köszönöm! – hadarta udvariasan. – Mindörökre lekötelezel! Õ és Gotrek nem bõvelkedett a földi javakban, miután Karak Hirnt maguk mögött hagyva átszelték a Határhercegségek vad tájait, átkeltek a Feketetûz-hágón, majd az Ótörpe-úton haladtak tovább az Aver-vidéken. A háborúnak ebben a szakaszában már a Birodalom éléskamráját is ínség dúlta. Az egykoron gazdag földek minden búzáját, minden gyapjúját és borát északra szállították, hogy ellássák az Archaon betolakodó hordái ellen harcoló seregeket. És a hadra fogható férfiakat is északra vitték – gyakran akaratuk ellenére. Felix és a trollvadász Loningbruck kikötõjében felszállt a Leopold nevezetû óriási bárka fedélzetére, hogy a Felsõ-Reiken végighajózva elérjék Nuln városát. A hosszúra nyúló, lassú utazás során számtalan újonccsapatot láttak. A savanyú képet vágó, szemlátomást rettegõ parasztfiúk szánalmasan kuporogtak a zsákjaikon. Általában ócska fegyverekkel – lándzsával vagy íjjal – látták el õket, és a földesuraik színeiben játszó, olcsó egyenruhát hordtak. Horpadozott mellvértet viselõ, testes õrmesterek járkáltak közöttük, és úgy vigyáztak rájuk, akár a börtönõrök a rabokra, nehogy valamelyikük hazaszökhessen, mielõtt a bárka eléri úti célját. Felix a fejét szomorúan és kissé értetlenül csóválva szemlélte a gyászos látványt. Hogyan is lenne lehetséges? – kérdezte magától letörten. – Ezek a szerencsét-
8
lenek, ezek a tapasztalatlan kölykök, akik eddig még a falujukból sem tették ki a lábukat, hogyan is volnának képesek visszaverni a Puszták természetfeletti erõkkel megtámogatott, irdatlan hatalmas seregeit? És mégis, évszázadok óta sikerült nekik… – Most pedig, drága öcsém… – mondta Otto nyájas hanghordozással, mialatt halk nyögések kíséretében beleereszkedett magas támlájú, bõrborítású karosszékébe. A nyitott ablakokon keresztül napfény és elégedett méhek dallamos zümmögése áradt be a kisebb teremnek is beillõ, pazarul berendezett dolgozószobába. Otto végre elhelyezkedett, és aprókat bólogatva megkérdezte: – Szóval, mikor is mentél el? Felix felsóhajtott, amikor elfoglalta a fivérével szemközti széket. Úgy érezte, hogy egy finom bõrrel bevont felhõbe süpped. Már el is felejtette, hogy létezik ilyesfajta kényelem és fényûzés. A gondolat nyomán fanyarul elmosolyodott. Mert dúlhatott a világban akármilyen háború, sanyargathatta a Birodalmat akármilyen nyomorúság, biztosra lehetett venni, hogy Otto képes gondoskodni a saját jólétérõl – ebben a tekintetben pontosan olyan volt, mint az apjuk. – Nem is tudom... – dünnyögte elgondolkodva Felix. – Nem igazán tartottam számon. Várj csak… Mennyi idõ telt el azóta, hogy a skavenek megtámadták Nulnt? – Skavenek? – kérdezett vissza Otto, mialatt a komornyik borral, sültekkel, pástétomokkal, és nyálcsordító illatot árasztó süteményekkel dúsan megrakott, óriási tálcát rakott kettejük közé a fejedelmi asztalra. – Bestiákat akartál mondani, nem? Hát, az húsz évvel ezelõtt történt. – Azokra gondolok, akik a csatornából jöttek fel – magyarázta a homlokát értetlenül ráncolgatva Felix –, azokra, akik lerombolták a Gépészeti Egyetemet, mindenféle szörnyû kórságot terjesztettek, és félig elpusztították a várost. Azok skavenek voltak. Patkányfajzatok. – Ó, igen, igen! – válaszolta derûsen kuncogva Otto. – Olvastam a könyvedet, rögtön azután, hogy kikerült a nyomdából. Meg kell mondjam, roppant szórakoztató! De igazából semmi szükség arra, hogy fényezzük az igazságot. A bestiák éppen
9
elég szörnyû ellenségeink. – Belekortyolt a borába, és hozzátette: – Jut eszembe, a könyved elég szépen fogyott. Akárcsak a folytatásai. Felixnek kimaradt a lélegzete, és tátogva meredt a fivérére. Szempillantás alatt elfelejtkezett Otto õrült állításáról, miszerint annak idején a bestiák rohanták meg a várost. – Te… te kiadattad a naplóimat? – hebegte hitetlenkedve. – De hát… Otto szélesen elmosolyodott, amitõl a szeme szinte eltûnt felemelkedõ, kerek orcái mögött. – Úgysem fogadtad volna el a pénzemet – válaszolta a vállát vonogatva. – És volt egy kósza gondolatom, hogy te magad egy fityinget sem kerestél. – Futó pillantást vetett öccse kopott és foltozott ruházatára, aprót biccentett, mintha beigazolódni látta volna a gyanúját, és szemlátomást elégedetten folytatta: – Így aztán elhatároztam, hogy gondoskodok öreg napjaidról. Amikor elküldted nekünk az írásaidat, Annabella sorban elolvasta õket, és úgy vélte, hogy egész tûrhetõek. Persze, zûrzavaros marhaság az egész, démonok és sárkányok, vámpírok meg mifenék, de pontosan az a fajta, kocsmai mese, amely manapság nagyon kelendõ. Az már bizonyos, hogy jobban fogyott, mint annak idején a versesköteted. – Otto felkapott egy süteményt, belemélyesztette a fogát, és hangosan csámcsogva hozzátette: – Félretettem a befolyó pénzeket, arra az esetre, ha egyszer visszatérnél. Persze, le kellett vonnom belõle a nyomtatás meg egyéb dolgok költségeit. – Nem is számítottam volna másra – dünnyögte Felix. – De úgy sejtem, hogy így is csinos summa maradt neked – válaszolta Otto. – Azt hiszem, elég ahhoz, hogy egy magadfajta… khm… szerény életmódot folytató ember megéljen belõle egy darabig... Felix érezte, hogy a vére az arcába szökik. A lelke mélyén szeretett volna átugrani az asztalon, és megfojtani Ottót az önteltségéért, illetve a leereszkedõ viselkedéséért. Hogyan merészel így beszélni vele ez a felfuvalkodott hólyag?
10
Természetesen neki is szándékában állt kiadatni az úti naplóit, de csak azután, hogy felhagyott a kalandozó életmóddal, és letelepedett egy nyugalmas helyen. Meg akarta várni, hogy legyen elég ideje tisztességesen átdolgozni az írásait, hogy ellenõrizhesse a megállapításait, és összevesse azokat a tanult emberek feljegyzéseiben szereplõ adatokkal. Úgy tervezte, hogy a világ különféle tájait, népeit, kultúráit és szörnyetegeit bemutató, tudományos értekezésekké farigcsálja kalandjai történetét, nem pedig egy sor véres kalandregénnyé. Így viszont, a fivére kéretlen közbeavatkozásának köszönhetõen, fennállt a veszély, hogy az olvasók afféle kóbor kalandornak, kontár firkásznak fogják tartani õt. Másrészrõl viszont… egy csinos summa? – tette fel magának a kérdést. – Tényleg csinos lehet, ha Otto ezt a kifejezést használta. Végül úgy döntött, hogy egyelõre nem töri össze a bátyja képét. Összegöngyölt egy szelet sonkát, amit egy az egyben a szájába tömött, és a rég nélkülözött ízektõl máris sokkal jobb kedve kerekedett. Aztán megkóstolta a bort, és hirtelen úgy érezte magát, mintha a mennyekben járna. – Szóval, egészen pontosan mekkora az a bizonyos csinos summa? – érdeklõdött kissé zavartan. – Ó, nem tudom pontosan! – válaszolta Otto, és tanácstalanul széttárta a kezét. – Évek óta nem néztem bele azokba az üzleti könyvekbe. A hét vége felé gyere be az irodámba, és akkor… – Atyám! – szólalt meg ekkor egy hang a folyosó irányából. Felix oldalra kapta a fejét, és körülnézett. Egy magas, szõke hajú ifjú állt a dolgozószoba ajtajában, aki tizenhét-tizennyolc évesnek tûnt, és akinek keskeny arcán komoly, már-már komor kifejezés honolt. Az egyetemi hallgatók köpenyét és kerek sipkáját viselõ fiú egy rakás könyvet ölelt magához a baljával. – Igen, Gustav? – szólalt meg ekkor Otto. – Hivatalos vagyok a Verena-társaság elõadására – folytatta az ifjonc. – A vitaest valószínûleg sokáig fog tartani. – Semmi gond – vágta rá Otto –, érted küldöm Mannit a hintóval.
11
Gustav dacosan felszegte az állát, és a száját gõgösen lebiggyesztve tiltakozott: – Arra semmi szükség! Nem kell nekem semmiféle hintó. Magamtól is hazatalálok! Otto elvörösödött, és már szóra nyitotta a száját, amikor a szeme sarkából Felixre nézett, és meggondolta magát. Nyelt egyet, és lehiggadva hadarta: – Rendben, rendben, semmi gond... Csupán nem szeretném, hogy egymagadban sétálgatnál, amíg el nem érsz a Kaufmankapuhoz. – Tudom, atyám – felelte Gustav végtelenül megvetõen. Otto mosolyt erõltetett az ábrázatára, és rászólt a fiúra: – Gyere, és ismerkedj meg Felix bácsikáddal! A fiú nagyot nézett, és meglepetten dadogta: – Az… azzal, aki… aki meghalt? – Szerencsére nem haltam meg, csak hosszú idõre elmentem itthonról – válaszolta mosolyogva Felix, azzal felállt, és elõrenyújtotta a jobbját. – Szívbõl örülök a találkozásnak, kedves unokaöcsém! Az ifjú tett néhány bizonytalan lépést, aztán erõtlenül megfogta, és megrázta néhányszor Felix kezét. – Gustav teológiát és jogot hallgat a Nulni Egyetemen – magyarázta büszkén Otto, majd kissé elkomorulva hozzáfûzte: – Továbbá verseket ír, amelyek közül néhány már meg is jelent nyomtatásban. – Nocsak, nocsak! – lelkendezett Felix, azzal megköszörülte néhányszor a torkát, és kissé zavarodottan kibökte: – Annak idején nekem is megjelent egy verseskötetem. Esetleg olvashattad… – Én nem afféle ódivatú dolgokról írok! – vágott közbe lekezelõ hanghordozással Gustav. – Ó… ódivatú? – hebegte Felix, mialatt mindent elkövetett annak érdekében, hogy megõrizze a nyugalmát. – Hogy érted azt, hogy… – Én már az új iskola híve és követõje vagyok – közölte öntudatosan a fiú. – Az Igaz Hang Iskoláé. Mi tartózkodunk az érzelgõsségtõl, csakis a valóságról írunk.
12
– Roppant szórakoztató lehet... – állapította meg fanyalogva Felix. – A szórakozás az alantas köznépnek való – válaszolta nyomban Gustav, és ismét lebiggyesztette a száját. – Mi tanítunk és nevelünk. A filozófiánk lényege, hogy… – Gustav! – vakkantott közbe Otto, mielõtt a fiú belelendülhetett volna. – Elkésel az elõadásról! – Igen, atyám – felelte némileg megjuhászodva Gustav. – Hát persze... Máris indulok. Szép napot, bácsikám, és neked is, atyám! – Azzal kimérten fejet hajtott a két férfinak, és elhagyta a dolgozószobát. Otto a fejét csóválva és nagyokat fújtatva nézett Felixre. Pillanatokig úgy tûnt, mondani akar valamit, de végül csak legyintett egyet. – Nem is tudtam, hogy van egy fiad – dörmögte Felix, mialatt visszaült a székére. – Valóban? Pedig akkor született… – válaszolta a homlokát ráncolgatva Otto. – Óh, igen, megvan! Egy évvel azután született, hogy te elmentél Nulnból. Komoly alak, mi? – Otto kuncogott egy sort, és hozzátette: – Õrület, de terád emlékeztet. Az õ korában te is pontosan ilyen voltál. – Hogy én? – Felix hátrahõkölt ültében. – Én sosem voltam… – Igazad van – szólt közbe Otto –, te nem ilyen voltál, hanem sokkal ilyenebb. – Ugyan már! Otto felvonta a jobb szemöldökét, és csúfondáros hanghordozással megkérdezte: – Áruld el, drága öcsémuram, felnõtt fejjel elolvastad valaha az ifjúkori verseidet? Felix felhorkant, és hogy ne kelljen válaszolnia, alaposan meghúzta a serlegét. Szerencsére Otto sem akart leragadni a múltnál, inkább visszatért a jelenbe. – Szóval, mi szél hozott újra Nulnba? – érdeklõdött közömbös képet vágva. – Még most is az inast játszod amellett a goromba törpe mellett?
13
– Az Emlékezõje vagyok, és nem az inasa – vágott vissza hûvösen Felix. – És úton vagyunk Middenheim felé, hogy segítsünk visszaverni az elõrenyomuló Káosz-hordákat. – Ahhoz talán már egy kicsit öreg vagy – vitatkozott a fejét csóválva Otto, aztán leszegte az állát, és a tekintetét a fivérének szemébe fúrva megkérdezte: – Mi lenne, ha itt maradnál, és nekem dolgoznál? Úgy egyszerre segíthetnél az északon harcoló katonáinknak, és végre családot alapíthatnál. Felix lemondóan felsóhajtott. Úgy érezte, hogy valahányszor beteszi a lábát Nulnba, a bátyja nyomban felajánl neki egy munkát. Persze, tökéletesen tisztában volt azzal, hogy mire ment és megy ki a játék. Ottót fikarcnyit sem érdekelte, hogy õ megnõsül-e valaha, vagy mindörökre agglegény marad. Nem, Otto csupán azt akarta, hogy az öccsének legyen egy tisztességes állása, váljon rendes polgárrá, és ne legyen többé a Jaeger család fekete báránya. – Ezek szerint támogatod a háborús erõfeszítéseket? – érdeklõdött Felix, hogy megkerülje az iménti, mindkettejük számára kínos kérdést. – Ó, igen! – válaszolta Otto. – A közelmúltban az altdorfi Jaegerek elnyertek egy szerzõdést. A Reiken hajózó teherbárkáink nyersvasat hoznak a Fekete-hegységbõl ide, Nuln városába. Mi vagyunk a Birodalmi Ágyúgyár egyedüli beszállítói. – Elégedetten felkacagott, és folytatta: – Meg kell mondjam, szép kis tárgyalásokat folytattunk. Három másik hajózási társaság a mienknél jóval olcsóbb ajánlattal hozakodott elõ, csakhogy én álltam egy bál számláját, amelyet a grófnõ a Takácsok Céhének tiszteletére adott. Egy kis meglepetéssel behízelegtem magam Emmanuelle kegyeibe, és hoppá, miénk lett a szerzõdés. Felix a szemöldökét összevonva, rosszallóan meredt a fivérére. – Vagyis nem a háborús erõfeszítéseket támogatod – állapította meg kissé letörten. – Hanem mindent kicsikarsz az ágyúöntõkbõl, amit csak tudsz. – Szó sincs róla – válaszolta a fejét türelmetlenül megrázva Otto. – Nincs ebben semmiféle disznóság. Az ajánlatunk ugyan
14
egy kicsivel magasabb volt, mint a vetélytársainké, csakhogy a szolgáltatásaink is jobbak. A Jaegerek a legjobbak a Birodalomban, ezt mindenki tudja. Én csak egy kicsit megolajoztam a gépezetet, hogy a grófnõ ne az ár, hanem az érdem alapján adja ki a szerzõdést. Így mûködik az üzlet. – Na és én pontosan ezért nem kérek az üzletbõl! – vágta rá Felix kicsivel fennhéjázóbb hangon annál, mint ahogyan szerette volna. – Köszönöm, inkább kihagyom. Miért nem veszed be a fiadat? – Mi? Gustavot? – horkant fel Otto, és legyintve folytatta: – Õ sokban hasonlít hozzád. Állandóan a fellegekben jár, és túl becsületes ahhoz, hogy bepiszkolja a kezét a valódi világban. Atyánk mindig szerette volna, hogy nemesekké váljunk. Úgy látom, teljesült a vágya, legalábbis ami téged és az unokáját illeti. Hát rendben, a világért sem rombolnám le az eszményeit, méltóságos uram! Felix keményen összepréselte a két fogsorát, és megmarkolta széke karfáját. Szempillantás alatt úgy elöntötte a harag, hogy az erei messze kiduzzadtak a nyakából. A trollvadász mellett eltöltött húsz esztendõ alatt nem szerzett nemesi címet. Nem is akarta. A nemesek iránt nem érzett mást, csakis megvetést. Már szóra nyitotta a száját, hogy visszavágjon a fivérének, de meggondolta magát, és hallgatott. Attól tartott, hogy valami olyat mond, amit késõbb maga is meg fog bánni, és a könyveinek eladásából származó, úgynevezett „csinos summáról” sem feledkezhetett meg. Így aztán hátradõlt a székén, és nagy nehezen bár, de elfojtotta magában az indulatait. Néhány pillanattal késõbb már csak hitetlenkedve emésztgette a történteket. Húsz év telt el, de õ és a fivére legfeljebb öt percig képesek kulturáltan beszélgetni egymással… – Szóval, vannak ugyebár könyveim – mondta végül. – Szeretném megnézni õket. Kaphatnék egy-két példányt? – Minden bizonnyal – dünnyögte Otto. – Azt hiszem, van még belõlük néhány, valahol a házban. Miután elhallgatott, felemelte az asztalon álló ezüstcsengõt, és lendületesen megrázta.
15
Az ebéd úgy a bõségét, mint a minõségét tekintve fejedelminek bizonyult, viszont így is komoly megpróbáltatás lett volna, ha csak a fivérek ülnek az asztalnál. Felix ugyan mindent megtett annak érdekében, hogy udvariasan viselkedjen, de azon kapta magát, hogy a bátyja minden egyes szavától felforr a vére. Ahogyan régen, úgy most is felfuvalkodott hólyagnak tartotta Ottót, aki végtelenül tudatlan, aki fikarcnyit sem törõdik másokkal, és tökéletesen biztos abban, hogy a világot neki teremtették, illetve hogy megérdemli azt a fényûzést, amely körülveszi. Szerencsére csatlakozott hozzájuk Otto bretonniai származású felesége. Annabella az elmúlt évtizedek során felszedett néhány fontot, és dús hajfürtjei õszbe fordultak, de még így is szemrevaló asszony maradt. Folyamatosan kérdésekkel ostromolta Felixet, a kalandjairól faggatta õt, és valahogy mindig sikerült a megfelelõ pillanatban kacagnia vagy szörnyülködnie. És ez a szívélyes, csapongó locsogás bámulatra méltó módon elkendõzte a tényt, hogy Felix és Otto jószerével egyetlen, árva szót sem szólt egymáshoz az ebéd alatt. Az egyedüli kínos pillanat akkor következett be, amikor Annabella a túláradó vendégszeretet hatása alá kerülve megkérdezte Felixtõl, hogy ott marad-e náluk egy darabig, amíg Nulnban tartózkodik. Otto felkapta a fejét, és haragos pillantást vetett a feleségére. Feleslegesen aggódott, mert Felix ugyanígy érzett. Úgy gondolta, hogy ha õ és a fivére néhány órát is alig bírnak ki egymás társaságában, akkor ha néhány napot kellene egy fedél alatt eltölteniük, bizonyosan egymás torkának ugranának. Így aztán udvariasan elhárította Annabella ajánlatát, azt állítva, hogy Gotrekkel együtt roppant kellemes szálláshelyet találtak maguknak egy fogadóban, és különben sem szeretné zavarni a ház népét. Az ebédet követõen a bejárati ajtónál Felix visszakapta a köpenyét és a kardját a komornyiktól, s némi üggyel-bajjal begyömöszölte zsákjába a bõrbe kötött könyveket, amelyek címlapjára az õ nevét nyomtatták. Otto néhány lépésnyi távolság-
16
ból, hallgatagon figyelt, és miután Felix végzett, zavartan köhécselt egy sort, majd megszólalt: – Ha észak felé tartasz, talán beugorhatnál Altdorfba. Az öreg az utolsókat rúgja.
Felix valósággal szédelegve vágott át a Kaufman-negyeden a Fõkapu felé. Annyi hírt kapott alig néhány óra leforgása alatt, hogy az elméje alig bírta feldolgozni. Rengeteg minden történt az elmúlt húsz esztendõben. Ottónak fia született, aki egyetemre jár. A saját versei immáron ódivatúnak számítanak – legalábbis egy ifjú költõ szemében. A kalandjaiból könyvek születtek, amelyek állítólag szépen fogytak. És az apja haldoklik. A gazdag kereskedõk díszes oromzattal ellátott, hivalkodó toronyházai és fallal övezett palotái lassan elmaradoztak mellõle, de a kövezett utcákon bandukolva nem figyelt fel a környezetében beálló változásra. Észre sem vette, hogy a vagyonos városlakók, illetve az oldalukon sétáló, kövér feleségek utálkozó fintorok kíséretében, megvetõ pillantásokkal méregetik kopottas ruházatát. Ottónak fia van. Apám haldoklik – ismételgette magában konokul. Apám haldoklik… Felix meglepõdött azon, hogy a hírek ennyire erõs hatást gyakorolnak rá. Sõt igazából azon is meglepõdött, hogy az apja még életben van. Hány éves is lehet az öreg? Hetven? Nyolcvan? Mintha a vén zsugori feltette volna magában, hogy minden lehetséges évet, hónapot és napot kicsikar az életbõl, csak azért, hogy minél tovább rajta tarthassa a szemét a befektetésein. Ha létezett olyan ember a világon, akivel Felix még annyira sem találta meg a közös hangnemet, mint a bátyjával, akkor az az apja volt. Amikor annak idején úgy döntött, hogy nem áll be a családi vállalathoz, hanem inkább költõ lesz, az öreg kitagadta õt. Az apja úgy ítélte meg, hogy a kisebbik fia eltékozol-
17
ja azt a mûveltséget, amiért õ annyi, de annyi pénzt fizetett. Felix viszont úgy vélte, hogy a sors különös tréfája gyanánt éppen a mûveltsége volt az, ami felnyitotta a szemét, aminek révén végre meglátta az élet szépségét és változatosságát, ami bevezette õt az irodalom, a filozófia és a költészet világába. Az idõsebbik Gustav Jaeger azt akarta, hogy a fiai hatalmas tudást szerezzenek, amelyet aztán az õ vezényszavára bármikor kiokádhatnak magukból, de csak azért, mert a mûveltség a jobb emberek, de még inkább a nemesek egyik legfõbb jellemzõjének számított, és Gustav mindennél jobban vágyott arra, hogy Otto és Felix legyenek az elsõ, nemesi címre emelt Jaegerek. Akármilyen szûkmarkúnak bizonyult is az élet más területein, szinte számolatlanul öntötte az aranyat Altdorf elõkelõségeinek pénzesládájába, hogy valamilyen címet vásárolhasson, amelyet aztán átörökíthet a fiaira – a jelekbõl ítélve eleddig eredménytelenül. Felix gyûlölte az apját az ostobaságáért és azért a szûk látókörû gyakorlatiasságáért, amely nem hagyott helyet a mûvészeteknek, a szépségnek vagy a romantikának. Gustav Jaeger feláldozta a gyermek- és ifjúkorát, hogy kikapaszkodjon a csatornából, és a Birodalom egyik leggazdagabb kereskedõjévé küzdje fel magát. Aztán amikor elérte a hõn áhított célt, valamiért úgy döntött, hogy a fiainak is fel kell áldozniuk az ifjonti éveiket. Egy pillanatig sem tûrte, sõt keményen megtorolta az ifjúkorral óhatatlanul együtt járó neveletlenséget, könnyelmûséget és az apró-cseprõ botlásokat. Felix úgy tartotta, hogy ez a fajta szigorúság is szerepet játszott abban, hogy õ élethoszszig tartó mellékvágánnyá nyújtotta azt, aminek csupán gyorsan tovaröppenõ szeszélynek kellett volna lennie. Félreszökkent egy száguldó lovas kocsi elõl, majd úgy haladt át a Fõkapu vasból kovácsolt hullórostélya alatt, hogy a tekintetét mindvégig maga elé szegezte. Elmenjek apámhoz? – õrlõdött magában. – Megpróbáljam helyrehozni mindazt, ami elromlott? Mi lesz, ha az öreg egyszerûen a képembe köp? Eldicsekedjek neki a könyvekkel, amelyekben ott van leírva az egész életem? Azoktól talán rádöbbenne, hogy ki vagyok valójában! Vagy mégsem?
18
Már a gondolatától is elborzadt annak, hogy viszontlássa a vén dögkeselyût, még ha az a halálos ágyán fekszik is. Élt a gyanúperrel, hogy nem lenne képes az apja szemébe nézni. Annak idején, amikor megjelentek a versei, és õ az Altdorfi Egyetem ünnepelt diákja volt, az önbizalom csordultig töltötte ifjú lelkét, ám Gustav Jaeger mégis elérte nála, hogy hétéves kisfiúnak érezze magát, aki éppen most vizelt az ágyába. Felix idáig jutott, amikor egy távoli, tompa dörrenés kizökkentette az önemésztõ töprengésbõl. Felkapta a fejét, és a jobbját ösztönös mozdulattal kardjának markolatára tette. Mi történhetett? Talán támadás érte a várost? Ám hiába forgatta a fejét, úgy látta, hogy rajta kívül senki sem figyelt fel a riasztó hangra. A járókelõk úgy lépkedtek körülötte, mintha mi sem történt volna. Hát õk nem hallották? Vagy csupán a saját képzelete tréfálta meg? Aztán hirtelen észbe kapott: hát persze, hiszen ez Nuln, a Birodalom öntödéje! A Birodalmi Ágyúgyárban naponta többször is próbalövéseknek vetették alá az újonnan elkészült lövegeket. Amikor annak idején a városban élt, õ maga is olyanynyira hozzászokott az idõrõl idõre felhangzó durranásokhoz, hogy gyakorlatilag észre sem vette õket. Ismét körülnézett, és hosszú-hosszú idõ óta elsõ ízben szemügyre vette Nuln utcáit. Az óvárost az újvárostól elválasztó, régi védõfalon kívül elevenen nyüzsgõ, lármás negyedek terültek el. A háború szegénységbe taszította ugyan a Birodalom többi részét, de Nuln lövegeket, mindenféle-fajta muskétákat és karabélyokat, továbbá kardokat, lándzsákat és páncélokat gyártott, ezért ezekben az ínséges idõkben valósággal felvirágzott. Felix akármerre nézett, sürgõ-forgó embereket és lázas tevékenységre utaló jeleket látott. Salétrommal, faszénnel, avagy kész ágyúkkal agyonterhelt szekerek zötykölõdtek a magas, koromtól fekete tégla- és gerendaházak, valamint a girbegurba utcák útvesztõjében. Szurtos munkások ballagtak fáradtan hazafelé napi dolguk végeztével az Ipartelep manufaktúráiból. Kövér kereskedõk trónoltak gõgösen imbolyogva haladó gya-
19
loghintóikban, mialatt a testõreik ott ügettek elõttük, mellettük és mögöttük. Kolbász- és süteményárusok kínálgatták ordítva portékáikat izzó sütõrácsokkal felszerelt taligáik mellõl. A sülõ húsok illata összekeveredett a csatornák bûzével, továbbá a gyárak felõl szállongó füsttel, megteremtve azt a keveréket, amelyet Felix a város jellegzetes szagaként õrzött az emlékezetében. Csakhogy, mialatt Nuln iparmunkásai tûrhetõen boldogultak, ugyanezt a nép alsóbb rétegeirõl már nem lehetett elmondani. Azokat a sistergõ kolbászokat és hússzeleteket háromszor annyiért árulták, mint amennyit a szegények megengedhettek volna maguknak, de még így is úgy néztek ki, mintha a vágóhidak kövezetének felsöprése során kerültek volna elõ. A piactereken a zöldség- és gyümölcskereskedõk pultjai silány minõségû, szûkös kínálatot vonultattak fel, ráadásul a rekeszek fölött feketéllõ, apró táblákon megdöbbentõ árak szerepeltek. A császári katonaság és a városi õrség kényszersorozó csapatai folyamatosan járõröztek, és nyilván éppen emiatt elenyészõen kevés hadra fogható férfiember kószált az utcákon. Másrészrõl viszont Felix több koldust látott Nulnban, mint korábban bármikor. A nyomorult madárijesztõk valósággal elárasztották a várost, minden utcasarkon és kapualjban tucatjával nyújtogatták kezüket a közelükben elhaladók felé. A belsõ udvarokban és a sikátorok zugaiban egész családok vertek tanyát. Nuln színeinek megfelelõ, vagyis fekete és sárga egyenruhát viselõ városõrök meneteltek mindenütt a tömegben, akik lendületesen lóbálták vaskos botjaikat, mialatt a szemük gyanús jeleket keresve, szünet nélkül cikázott. Mutatványosok és lantosok tülekedtek az egész utcát betöltõ árusokkal, illetve vásárlókkal és jövendõmondókkal, valamint népszónokok ordítoztak minden egyes sarkon. A köztereken még Shallya nõvérei is felbukkantak, akik adományokat gyûjtöttek, hogy fenntarthassák kórházaikat és templomaikat. – Eljött a végítélet napja! – üvöltötte egy elvadult tekintetû, csontsovány sigmarita aszkéta, aki hosszú nyelû, üllõ mé-
20
retû fapöröllyel hadonászott. – A farkasok elõtörtek a pusztából, hogy mindnyájunkat felfaljanak! Imádkozzatok Sigmarhoz, könyörögjetek a megbocsátásáért, mielõtt túl késõ lesz! – Északra kell küldenünk a gyermekeinket – jajongta egy másik vakhitû õrült, aki ruházat gyanánt mindössze egy mocskos, szakadozott ágyékkötõt viselt. – Az õ tisztaságuk és ártatlanságuk lesz a pajzs, amely felfogja a Káosz csapását! Bennük van az egyedüli reményünk! Csakis tõlük remélhetjük, hogy megmentenek minket a Gonosztól! Egy magát Szántóvetõknek nevezõ társaság tagjai a fegyvergyárak bezárása mellett érveltek, természetesen szintén ordítva: – Ekevassá kell kovácsolnunk a kardjainkat! Békét kell kötnünk északi szomszédainkkal! Ám az önjelölt megváltók hiába törték magukat, hiába üvöltöttek torkuk szakadtából, kevesen szentelték rájuk a figyelmüket. Valamivel távolabb egy Ezüstkehely nevezetû társaság tagjai a Máguskollégiumok bezárásáért és a Birodalom valamenynyi varázslójának legyilkolásáért kardoskodtak. – A romlás belülrõl ered! – hirdették fennhangon, de jószerével feleslegesen, mert velük sem törõdött szinte senki. A következõ sarkon két fiatal férfi ágált, akik élénksárga gyapjúmaszkot húztak a fejükre, ádáz és átszellemült tekintetük a vastag szövetbe vágott, kerek lyukakból villogott elõ. Egyikük egy nagy lánggal lobogó fáklyát nyújtott magasra a jobbjával, míg a másik ócska papírra nyomtatott, olcsó röplapokat osztogatott. Bõrujjasaik felett hosszú köpenyt viseltek, amelynek bal oldalára egy égõ fáklya elnagyolt körvonalait hímezték sárga cérnával. – A Tisztítótûz úgy fogja elûzni a városunkat fojtogató romlottságot, ahogyan a szél hajtja el a kohóink füstjét! – kiáltotta a fáklyát tartó ifjú. – A kövér papok többé nem nyírják kopaszra a nyájaikat. A gyárosok és az öntödék gazdái soha többé nem fogják éhbérért dolgoztatni azokat a derék férfiakat, akik a gazdagokat tovább gazdagító vasat olvasztják és formál-
21
ják! A háziurak soha többé nem fogják a csillagos égig felhajtani a kutyaólnak sem jó, nyomorúságos odúk bérét! Emeljétek magasra a fáklyákat, fivéreim! Csatlakozzatok a Tisztítótûz Testvériségéhez, hogy együtt égessük ki a mocskot a városunkból! Tisztítsuk meg együtt városunkat a szent tûzzel! A maszkos férfi hirtelen elhallgatott, mert észrevette, hogy városõrök nyomakodnak felé a tömegben. Odapisszegett a társának, mire gyorsan összekapkodták a röplapjaikat, és pillanatok alatt eltûntek egy sötét sikátor torkolatában. Felix a fejét rosszallóan csóválva folytatta útját. Minél közelebb ért a folyóhoz és a Viskóváros néven emlegetett kerülethez, annál keskenyebb és magasabb épületek vették körül. Az utcák – amelyeket az óváros falain belül még sima kövezet borított – errefelé már burkolat nélküli, szennyvíz áztatta, sáros mocsarakká változtak. Mialatt mind mélyebbre hatolt a nyomornegyedbe, észrevette, hogy a házak falán egyre szaporodnak a különféle lázító csoportok vésett vagy felfestett jelképei – a Szántóvetõk ék alakú ekéi, az Ezüstkehely-társaságot jelzõ kehely vagy a Tisztítótûz híveinek lángoló fáklyája. Ettõl az utóbbi ábrától újra és újra megborzongott, valahányszor csak megpillantotta. Még manapság is híven emlékezett arra a tûzvészre, amely sok-sok évvel ezelõtt, a skavenek támadásának idején a földig perzselte ezt a környéket. Nehezen tudta elhinni, hogy egy társaság, amely történetesen a lángot választotta a változtatás eszközének, híveket toborozhat magának errefelé. Ám a jelekbõl ítélve mégis ez történt – ami csakis azt bizonyította, hogy az emberek emlékezete ugyancsak rövid. Végül, valahol a Viskóváros szívében megérkezett egy lepusztult, már-már rogyadozó fogadóhoz. Az ajtó fölé festett címer egy fekete kendõvel bekötött szemû disznót ábrázolt. A szûkös bejárat mellett sorakozó, ócska padokon féltucatnyi zsoldos lebzselt, akik sört szürcsölgetve sütkéreztek a nyárvégi napsütésben. Az ajtó két oldalán egy-egy tagbaszakadt kidobó ácsorgott, akik mogorván odabiccentettek a feléjük ballagó Felixnek.
22
Felix viszonozta a hallgatag köszöntést, majd mélyen lehajolva belépett az alacsony bejáraton, és miután felegyenesedett, körüljáratta tekintetét a java részben üres söntésen. Gotrek a pultnál gubbasztott egy magas széken. Egy valahogyan betévedõ, kósza napsugár éppen az õ vörös hajtaréjára esett, ami ettõl lángolni látszott a félhomályban. A trollvadász elõregörnyedve ült, kõkemény izmokkal teli, vaskos alkarját a pult tetején pihentette, miközben az öreg Heinz, a Vak Disznó tulajdonosa és Gotrek régi-régi cimborája sört csapolt két korsóba. Miután végzett, az egyiket a törpének adta, a másikat ünnepélyesen felemelte, mire Gotrek is utánozta a példáját. – Hamnirra! – kurjantott a fogadós. – Hamnirra! – dörmögte bólogatva Gotrek, azzal mindketten a szájukhoz emelték, és az utolsó cseppig kiürítették a korsójukat. Heinz megtörölte a száját húsos kézfejével, és a fejét csóválva megkérdezte: – De legalább jó halála volt? Gotrek maga elé, a sörben ázó deszkákra szegezte a tekintetét, és zavartan dünnyögött valamit, amit csakis õ érthetett. – Igen, úgy történt – szólt közbe fennhangon Felix, és a pulthoz sietett, ahol gyorsan elfoglalta a Gotrek melletti széket. – Jó halált halt. – Akkor jó – felelte Heinz, és megfordult, hogy mindhármuknak csapoljon egy-egy korsóval. A trollvadász már-már hálás pillantással köszönte meg Felixnek az újabb szívességet. Gotrek Gurnisson gyûlölt hazudni, de a jelekbõl ítélve az igazságot sem óhajtotta elmesélni az idõs férfinek, a régi bajtársnak, akivel együtt harcolt még abban a korban, amikor zsoldosként bolyongott a nagyvilágban. Hamnir Ranulfsson nem halt jó halált. Azért kellett meghalnia, mert elárulta a népét, és Gotrek volt az, aki ezért megölte õt. Felix nem elõször kímélte meg a trollvadászt attól, hogy el kelljen mondania a gyászos történetet, viszont a férfi szívbõl remélte, hogy nem lesz több ilyen alkalom.
23
Gotrek bedugta vastag mutatóujját a bal szeme helyét takaró bõrfolt alá, és lassú mozdulatokkal megdörzsölgette üres szemgödrét. – Heinz azt állítja, hogy a háború Middenheimnél fog eldõlni – újságolta rosszkedvûen. – Ami annyit tesz, hogy te meg én holnap hajnalban indulunk. – Rendben – egyezett bele Felix egy lemondó sóhajtás kíséretében. Ennyit arról, hogy néhány napig tetõ lesz a fejünk felett, és vetett ágyban fogunk aludni... – dohogott magában, de persze nem lepõdött meg. Mióta Barak Varrban tudomásukra jutott, hogy a Káosz seregei kivonultak a Pusztákról, és dél felé haladva elözönlötték az emberek földjeit, a trollvadász úgy viselkedett, mint egy farkast szimatoló véreb. Halandó lény, sõt még egy természeti csapás sem akadályozhatta volna meg õt abban, hogy északra utazzon, és keressen magának egy újabb démont. – Hát arra emlékszel-e még – kérdezte Heinz, mialatt egyegy fehéren habzó sörrel teli korsót koppantott Felix, illetve Gotrek elé –, amikor Hamnir megpróbálta megmenteni Moragio gróf könyvtárát, mialatt az orkok már bezúzták a kapukat? Még sosem láttam, hogy egy törpe ennyire törte magát egy rakás könyvért. Eszeveszett alak volt, annyi bizonyos. – Az volt – hagyta jóvá a fogadós ítéletét a trollvadász –, eszeveszett alak. Gotrek ekkor felmarkolta a korsóját, haragos képet vágva lekászálódott a székrõl, és a megszokott, döngõ lépteivel elvonult a legsötétebb sarok irányába. Heinz értetlenül pislogva bámult utána vizenyõs, folyton könnyben úszó szemével. A kivénhedt zsoldos megõrizte egykori termetét, ám a kor már meggörnyesztette a vállát, és egykoron óriási izmai immáron ernyedten lógtak úgy a mellkasáról, mint a tagjairól. – Hát ebbe meg mi ütött? – dörmögte halkan. – Régi sebek – válaszolta a vállát vonogatva Felix. – Aha – a fogadós bölcselkedve bólogatott, és hozzátette: –, azokról én is mesélhetnék.
24
– Láttad ma a máglyázást? – kérdezte a szajha. – Mit mondasz? – kiáltotta Felix. Késõre járt az idõ, és a Vak Disznó zsúfolásig megtelt. A falak szinte reszkettek a vendégsereg lármájától, a levegõben pipafüst szaga és a szorosan összetömörülõ, izzadó testek bûze terjengett. Az egyetemek és kollégiumok diákjai ocsmány sértéseket üvöltözve, de jókedvûen ugratták egymást. Más asztalok körül zsoldosok és besorozott katonák szorongtak, akik torkuk szakadtából adták elõ a hõstetteikrõl szóló, képtelenebbnél képtelenebb dajkameséket. Megint másutt a folyó túlsó partjáról érkezett inasok és füsttõl megfeketedett képû vasmunkások kötekedtek a kacarászó lotyókkal, illetve szolgálókkal, akik már alig várták, hogy az utolsó petákig kifosszák a félig vagy teljesen részeg alakokat. Elszegényedett nemesek fiai támasztották hátukkal a falakat, és az indokoltnál jóval harsányabban röhögtek, mialatt megpróbáltak megmártózni a hangulatban és a züllöttségben, anélkül persze, hogy bemocskolnák a ruhájukat. Az egyik sarokban tíleai kereskedõk tárgyaltak néhány törpe kováccsal. A másikban nagyban folyt a kockázás, egy félszerzet felügyelete alatt. – A máglyázást? Nem láttad? – visította a vörösre festett képû, kövér teremtés, akinek copfjait élénkpiros karikák fogták össze. – Az Ágyúgyár egyik kapuõre! A boszorkányvadászok rájöttek, hogy a bal hóna alatt van egy száj, és ma délután elégették õt a Torony-szigeten! – Nem mondod! – kurjantotta Felix, akit fikarcnyit sem érdekelt a téma. A lány órákkal ezelõtt nyomakodott be mellé a pulthoz – nyilván könnyû prédának ítélte õt. Felix pedig jobb szórakozás híján, csak hogy csináljon valamit, borral itatta a szajhát. Igazából sokkal szívesebben heverészett volna odafent, a Heinztõl kapott szobában. Nem vágyott másra, mint hogy végre beleolvasson a könyveibe, és megtudja, hogy mit mûvelt Otto az úti naplóival. Csakhogy a trollvadászon eluralkodott az egyik legsötétebb hangulata, és Felix úgy döntött, hogy nem fog megártani, ha idelent marad, és a társán tartja a szemét. Mióta Got-
25
rek otthagyta a pultot, tapodtat sem mozdult a helyérõl. Nem csinált mást, csupán egyik korsót a másik után ürítette fenékig, és haragosan csillogó, egyetlen szemével szótlanul bámult a semmibe. Azóta viselkedett így, hogy Karak Hirn bányájának mélyén megölte Hamnirt. Felix több mint húsz esztendeje követte õt tûzön-vízen át, de még sosem látta ennyire komornak és dühösnek. Az amúgy is szófukar törpe az érzéseirõl végképp nem beszélt, így aztán Felix nem tudhatta pontosan, hogy mi játszódik le abban a konok fejében – nagyjából azért sejtette. Az elõzõ kalandjuk folyamán Gotrek a saját szemével látta, hogy egy régi barátja engedett a Káosz csábításának, sõt ezért meg is ölte az illetõt. Márpedig egy efféle csapás még a legvidámabb teremtményt is búskomorságba taszította volna, és Gotrek Gurnissont eleve nem nevezhette senki napsugaras természetûnek… – Mialatt égett, majdnem úgy sikoltozott, mint egy ember! – kiabálta a szajha. – Ki sikított? – kérdezte szórakozottan Felix. – Hát az az elfajzott! – felelte emelt hangon a lány. – Még most is futkos a hideg a hátamon! – Szép tõled, hogy így együtt érzel vele! – ordította Felix. – Mit jelent az, hogy együttérzés? – érdeklõdött a lotyó, de a következõ pillanatban pajzán fények kezdtek villódzni a szemében, és hozzátette: – Az valami malac dolog? Felix tovább már nem törõdött a lánnyal, mert hirtelen meghallotta, hogy valaki kimondja a „trollvadász” szót, és megfordult, hogy a tekintetével megkeresse az illetõt. Hamarosan meg is találta. Egy kisebb csapatra való részeg diák, akik még most, ezen a késõi órán is az elõadásokon kötelezõ köpenyt viselték, szélesen vigyorogva, nyíltan bámulták a sarokban üldögélõ törpét. Egy keskeny képû, szõke hajú ifjonc értetlenül ráncolgatta a homlokát, és visszakérdezett: – Trollvadász? Az meg miféle szerzet?
26
