Seregszámla “Szia, gyere!” – Szabados Árpád nyitotta rám a zsiguli ajtaját 1978 őszén a Kálvin-téren. Gyalogoltam a Tavaszmezőből a Bertalan felé, a Mozgóba, és éppen félúton elgyöngültem: meg kéne reszkírozni mégis egy vonaljegyet. Az volt talán a második munkanapom a szerkesztőségben, és Alexán, Kulinon kívül nem ismertem még senkit. Szabadost sem. Ő meg megállt a zsgával, forgalomban, hogy elvigyen magával. Ez a “szia, gyere!” – azt hiszem, ez maradt meg közöttünk 35 éve, ez a humusza ennek a barátságnak – cask a 10 év közöttünk, az rövidül egyre. Felzárkózom, már mint életkorban. Ám ez a kiállítás nem rólunk szól, még ha kevés közöm nekem is van a művészekhez, mi több, nem is Árpádról, hanem harminc alkotóról, akik egykor ugyannak az iskolának a diákjai voltak, ahol ő és – húsz éve – én is tanítottunk. De az a “szia, gyere!” – úgy látom – az ő mester-tanítvány viszonyaikra is meghatározóan jellemző volt, és maradt. Az elhívás gesztusa, ténye, állapota – tudom – minden művész számára ismerős. Hiszen megélte a hivatás választásakor, megéli napra-nap, alkotás közben – és megtapasztalja akkor is, amikor azt szemléli: vajon a műtárgy, amit létrehozott, elhív-e másokat: együtt.járásra, szemlélődésre, önmagunk és a világ formálására. A „szia, gyere!” lényege az elemi figyelem. Az odafordulás. Hogy azután ez a tekintet élő marade, hogy a figyelem tartós lesz-e és kölcsönös, kiterjed-e az elhívottak mind szélesebb körére, és ami fontosabb: megoszlik-e egymás között a tág csoportban, az marad a döntő fejlemény. S a még ennél is sokkal fontosabb: átadódik-e saját magunknak? A magatartásunk elemi, nélkülözhetetlen igényévé rögzül-e, amely meghatározza a világhoz és önmagunkhoz való viszonyunkat, a kifelé és a befelé táguló tereinket, vagy puszta kíváncsisággá, fürkész tekintetté, végtére az alkalmazkodás egyik eszközévé alakul – ez már több, mint egyszerű különbség. Ez már döntés. Ami összetart vagy elválaszt alkotókat. Csoportkiállításról írni, közhely, roppant nehéz, kudarccal kecsegtető vállalkozás. Ha a csoport önkéntes, programszerű alakulat, akkor is, hiszen a manifesztum gyakorta rátelepedik a művek önértékére. Ha efféle közös szándék nincsen a csoportképződésben, akkor még komplikáltabb a helyzet – mint most is. Úgy hiszem, a figyelem lesz az a hívó szó, amelyre magam is figyelni fogok. Végignézem, a kiállító művészek vajon mire s hogyan figyelnek. Némi segítséget kaptam tőlük is, többségük pályáját a kezdetektől – kisebb-nagyobb kihagyásokkal – követtem, és hát egy kevés utómunkát is végeztem annak érdekében, hogy egy-egy villanás erejéig az alkotói szemléletükre tudjak fókuszálni.
Adamkó Dávid a külső tér - belső tér viszonyát vizsgálja. Esetlegesnek tűnő helyzeteket von össze olyan egységbe, ahol a belső terek kinyílnak, exteriőrré alakulnak, de ez a kívül valójában kivetülés: a belső tér kiterjedése.
Dallos Ádám figyelme első tekintetre szinte provokatívan kifelé irányul. Utóbb mintha posztamensre is állítaná preparátumként szemlélt modelljeit: a kitömött állatokat. Ez a gesztus azonban mély és tartós, állandó önvizsgálatot takar. Keresést, az ellentétek, ambivalenciák feltárását, a szépség és a rend, az erő és a szelídség, a szerep és a lényeg ellentétének megragadását és feloldását a harmóniában. Farkas Dániel (Kopin katalin szavaival élve) a látható és a sejthető határán mozog, ott, onnan szemléli az élet játékosnak tetsző, de sokszor drámai, vagy éppen bizarr szcénáit. A szemlélő a saját élethelyzeteire ismer, de máshonnan látja. Farkas Imre figyelme a fény természetére, mozgására irányul. Kísérletező művész, aki már-már tudósi precizitással analizálja a jelenségeket. Mindeközben a változás oka, az eredeti és a másolat nem csupán a művészetben releváns viszonya izgatja. Gazdik Péter tekintete előtt emberi játszmák bontakoznak ki. Kicsinynek tűnő tétekre játszott viadalok, banálisnak tetsző jelenetek, akciótöredékek ezek, mégis életjátékok, ahol a bűnök és erények, az esendőség és a küzdelem, végétre a bennünk rejtező szent és profán mérkőzése zajlik. Halmi-Horváth István szüntelenül befelé figyel. Mintha önmaga régésze volna, úgy tárja föl és hozza felszínre a maga mélyrétegeit. A szigorú képi szerkezet absztrakciót sugall, noha valójában az elemi élményeit fegyelmezi renddé. Horváth Csaba a véletlen természetét kutatja. Nyomokat keres és nyomokat hagy, és a rendeződés természetét vizsgálja. Számára a rend nem evidencia, nem definiálható tény, hanem eseti felismerés. Sérülékeny, de a megragadása elementáris élmény. Horváth Dániel tekintete előtt a természetes mesterségesként, a játék valóságként jelenik meg – és mindez fordítva is igaz. Ebben a különös mikrovilágban egyszerre érezzük magunkat otthon – és idegennek. Jakucs János figyelme az emberi közösségre vetül rá. Természetes életközösségeket ábrázol, melyek azonban éppen nem természetes állapotukban mutatkoznak meg. Szétmállóban vannak-e, vagy éppenséggel összerendeződnek? – a döntést a szemlélőre bízza.
Karácsonyi László egybe rakja az össze nem tartozót – mintha merő önkény, szeszély diktálná a mozdulatait. De műtárgyai profán ikonok, melyek már-már egyezményessé vált jeleket alakítanak újjá bizarr, mégis ismerős alakzatokká. Kultúránk voltaképpen parafrázis, utalásrendszer, átirat.
Kaszás Réka Figyelme egyszerre irányul a tudat és az érzelem működésre, természetének vizsgálatára. A mesterséges és az organikus feszültségét szemléli és ábrázolja. Sebzett, kordába szorított harmónia. Keresztesi Botond mintha szervízkönyvből próbálná a darabokra esett világot összerakni. Játéknak látszik ez a művelet, pedig nem a kedély áradása készteti a mestert, hogy élhető, használható rendet alkosson az esendő tárgyak darabjaiból. Lapos László, úgy tűnik, szünet nélkül figyel. A valóságot, mint valóságot próbálja tetten érni a pillanatban, az áttűnésben, a változásban. Örökké mozgásban, örökké a határon, az átlépés, az áttűnés lehetőségét kutatva alkot – talán abban a hitben, hogy a megismerhető és a megformálható lényege azonos. Martin Henrik a meditáció, a szemlélődés állapotában a végtelen és a véges, a kozmikus és a földi egymásban-létét vizsgálja. A testet hordózóként alkalmazza, hogy a működő szellemet képes legyen megjeleníteni. Mayer Hella figyelme az egyensúly megbomlására és újrateremtésére koncentrálódik. Műveit a szimmetriaigény élteti, és a kicsi–nagy súlyozása, az ember és a létezés törékeny kapcsolatának érzékeltetése jellemzi. Menyhárt Norbert képeit a hétköznapok élményvilága hatja át. Akár ha kandi kamerán át nézne a saját életébe, a profanitás adja humorának ízét, zamatát. Ám a léthelyzetek – hiszen a humor nem ismer tréfát – teli vannak feszültséggel, kiszolgáltatottsággal. Richter Zsuzsa világát az esendőség, a kicsinység, a tűnékenység jellemzi. Örökös keresés, önvizsgálat, az elindított folyamatok szemlélése, a hatások nyomon követése, a finom rezdülések mély átélése motiválja újra meg újra. irányított véletlen
Somogyi Laurát az ábrázolás határai izgatják. Utóbb ezt a modell és az alkotó viszonyában vizsgálja, az eredeti és a másolat kontextusában. A másolat itt: átlényegítés, újra élesztés, inkarnáció. Az újraalkotott karakter, személyiség viszonya – immár nem a modellhez, hanem – a megtestesült valósághoz válik elsődlegessé, talán kizárólagossá. Süveges Rita figyelme természetes és mesterséges ellentétének és kiegészülésének elemzésére, kutatására irányul. A műtárgy és a szemlélő közti sáv, távolság egyszerre takarás és átjárás, közvetített és közvetlen valóság. A transzparencia örökös kihívás, a belehelyezkedés és az értelmezés mindenkire kiterjesztett kényszere és esélye. Szabó Ákos az abszurd líraiság festője. Művei már-már rigorózusan tárgyszerűek, hétköznapiak és narratívak, mégis átlépnek az irreálisba. Vagy a közeg, amibe helyezi őket, vagy a nézőpont, vagy a kontextus eltéríti a szemlélőt, hogy a látványt biztonságos helyre „mentse le”. Nem a megrendítés szándéka motiválja, hanem hogy kibillentsen statikus, stabilitást ígérő helyzetünkből. Szabó Dorka a sejtés és a valóság mezsgyéjén keresi a megformálás lehetőségeit. Műveit telítettség és üresség együtt jellemzi, s ez a köztes, lebegő állapot a létezés terét érzékelteti. Tudati és érzéki teret egyaránt, ahol a tervezett, racionális aktusok és a véletlen, öntudatlan események elválaszthatatlan együttállása a műalkotás maga. Szántó István Mézágya többszörös áttétel. Átörökített hatások (Beuys, Erdély Miklós), az ezekbe való szellemi beilleszkedés – és a rájuk utaló parafrázis érzéki tárgyiassága, élet-szinonímája között lélegzik. A jelentésmező pedig tovább tágul: az objektet festményként ismét átlényegíti a művész. Szász Sándor festményein nem elsődlegesen az ő figyelmének a tárgya és karaktere a döntő, hanem az, hogy a szemlélő figyelmét mire irányítja. Az ábrázolt szcénákon feszültség, dráma uralkodik, a rend megbomlott, az arányok eltorzultak, az élhető élhetetlenné vált. A tapasztalat komor sejtésbe hajlik. Sztruhár Zsuzsa az emberi jelenlét nyomait kutatja. Ott is, akkor is, ha az ember csak, mint megfigyelő kap szerepet. A tér és az idő a tudattól független létezők, az emberi beavatkozás, már a puszta belépés is, disszonancia. A műalkotás ezt a harmónia-hiányt időlegesen megszünteti, de érvényteleníteni képtelen.
Tamási Claudia mintha idegenekre nézne, úgy tekint az emberi világra. Itt-létünket esendőnek és esetlegesnek látja, s így is láttatja. Alakjai elválnak a tájtól, kívül rekednek. Mégsem szánandók, mégsem komikusak. Csak az önteltségünket fricskázzák, humorral, játékosan. Tomasz Piars a tesre és a jelre koncentrál, úgy pedig, hogy a test is jellé válik, és a jel is a test része, kiteljesítője. A rekvizítum ütközik a korpusszal, de a korpusz érthetetlen a rekvizítumok nékül – jelző és jelzett szimbiózisa visszavonhatatlanul örök. Az önmagát hordozó lényeg és a rávetített tartalom immár elválaszthatatlanok egymástól. Tóth Angelika figyelme az emberi közösségre, az emberi kapcsolatokra irányul. Mintha fotográfus volna, úgy választ ki esetlegesnek tetsző pillanatokat, melyekben – elhagyások, kitakarások, tehát lényegi döntések során – a magatartások összetevőit feltárhatja. Tranker Kata arra figyel, hogy a látvány és valóság ellentéteiről és összefüggéseiről, ellentmondásaiból és együttállásaiból elmondható történetet alakítson. Reflexivitás és erős narrációs hajlam jellemzi a munkáit, melyek az ember és a természet konfliktusát, a kultúra felbomlását, önmagával való meghasonlását jelenítik meg. Veres Adrienn álomvilágba visz. Nem rémítő álmokéba, hanem a szépség álomvalójába. Ám ez a szépség nem fokozás, nem tobzódás. Nem a megélt élet nagyszerűségének élményét kínálja – hanem komplementer világ. Akár ha a hiányzó létünket éreznénk kiegészülni áltata. Winkler-Nemes Gábor az emberi tudat és a transzcendencia megbomlott, de még tetten érhető kapcsolatát kutatja. Festményei meditációs objektumok, melyek esélyt kínálnak a létezés terei közti átjárásra, a tudati, egyszersmind érzéki áttűnésre. Winkler a közvetítő művész megtestesítője.
Ennyit tehát a figyelemről. Ennyit a közösről. És egy szót sem a sokszor, sokakat ideig-óráig összetartó tagadásokról, nem-ekről. Hogy nem ego-irányított, nem külső megrendelésre készülő, nem beavatkozó, nem haszonelvű, nem piac-orientált, nem beilleszkedési esélyeket fürkésző művészek ők. Hanem festők, és a festészet felől más formák felé közeledő/közelítő alkotók. Érintettek – és érintők. Nyitottak – és felnyitók. „Szia, gyere!” – azt hiszem, igen, hiszem, hogy ezt a magatartást valóban elfogadták, a sajátukká lényegítették, és gyakorolják minden tekintetben. Minden időben.
