Segített öngyilkosság:

.Segített öngyilkosság:. filozófusok állásfoglalása RONALD DWORKIN, THOMAS NAGEL, ROBERT NOZICK, JOHN RAWLS, THOMAS SCANLON ÉS JUDITH JARVIS THOMSON Fordította: Nagy László

A

z év vége felé a Legfels√bb Bíróság döntést hoz két olyan ügyben, melyek azt a kérdést vetik fel, hogy a haldokló betegnek jogában áll-e a halált választani a további fájdalom és szenvedés helyett.1 A következ√kben – Ronald Dworkin bevezet√jével kiegészítve – közzétesszük azt az állásfoglalást, amelyet pártatlan tanácsadóként a fenti hat morálfilozófus fogalmazott meg. – A szerkeszt√k

d√dtek, hogy Washington és New York államban néhány haldokló beteg és orvosaik keresetet nyújtottak be, melyben azt kérelmezték, hogy a bíróság nyilvánítsa alkotmányellenesnek e tilalmakat, és így a betegek, amennyiben kérik, kaphassanak olyan gyógyszereket, amelyekkel meggyorsítják halálukat. A betegek jogi képvisel√i összefoglaló el√terjesztéseikben ismertették a felperesek agóniájának folyamatát; és két Szövetségi Fellebbviteli Bíróság – a washingtoni esetben a Kilencedik Kerületi Bíróság, a New York-i esetben pedig a Második Kerületi Bíróság – a panaszosok számára kedvez√ döntést hozott: az alkotmány nem engedi meg, hogy a kormányzat általános érvénnyel megtiltsa az orvosoknak, hogy véget vessenek az ilyen reménytelen és értelmetlen szenvedésnek.4 Washington és New York állam azonban a Legfels√bb Bírósághoz fordult az ügyben. A Legfels√bb Bíróság összesen hatvan független állásfoglalást kért ki, köztük az Amerikai Orvosi Szövetség és az Egyesült Államok Katolikus Konferenciájának állásfoglalását, melyek a kerületi bíróságok döntésének megváltoztatását javasolták, illetve az Amerikai Orvostanhallgatók Szövetségének és a Homoszexuális Férfiak Egészségügyi Válságközpontjának állásfoglalását, melyek a kerületi bíróságok döntésének meger√sítését támogatták. A bírák megjegyzései, amelyeket a szóbeli érvek meghallgatása során tettek, sok megfigyel√t arról gy√ztek meg, hogy a Legfels√bb Bíróság – feltehet√en szinte aránytalanul nagy többséggel – megváltoztatja majd a kerületi bíróságok döntését. A bírák többször is hivatkoztak a „síkos lejt√”

RONALD DWORKIN BEVEZETÉS

A

míg a Legfels√bb Bíróság meg nem hozta és ki nem hirdette döntését a segített öngyilkosság kérdésével kapcsolatos két ügyben, addig nem tudhatjuk, hogy a bírák milyen mértékben fogadták el vagy vetették el azokat az érveket, amelyeket az alábbiakban olvasható állásfoglalásban megfogalmaztunk.2 E bevezet√ben azokat az érveket ismertetem, amelyeket szóban adtunk el√ a bírák el√tt januárban, majd néhány megjegyzést teszek azzal kapcsolatban, hogy ha a bírák az állásfoglalásban kifejtett elvvel ellentétes döntést hoznának, mint ma sok megfigyel√ gondolja, akkor egy ilyen döntés milyen esetben sértené legkevésbé az alkotmányt. Ma az amerikai tagállamokban – egyetlen kivétellel – az orvosoknak tilos halálos gyógyszert felírniuk azok számára, akik véget akarnak vetni életüknek.3 A Legfels√bb Bíróság elé került esetek úgy kez-

Assisted Suicide: The Philosophers’ Brief, The New York Review, 1997. március 27. Reprinted with pernission from New York Review Book, © 1997. 5. NyRev Inc.

67

Segített öngyilkosság

érv két – egy elméleti és egy gyakorlati – változatára: ha elismernénk a segített öngyilkosság jogát, akkor e jogot nem lehetne elfogadható módon korlátozni. A szóban forgó érv teoretikus változata szerint nem lehet elvekkel alátámasztott határvonalat húzni egyfel√l azon esetek közé, amikor a segített öngyilkosság jogának támogatói indokoltan hivatkozhatnak e jogra, másfel√l azon esetek közé, amikor √k is elismernék, hogy nem lehet e jogra hivatkozni. A kerületi bíróságok csak annyit ismertek el, hogy az elviselhetetlen testi fájdalmak között él√, de ítél√képességük birtokában lév√ haldoklóknak jogukban áll, hogy olyan halálos szert kapjanak, amelyet maguk is be tudnak venni. Több bíró is feltette azt a kérdést, hogy ha elismernénk a segített öngyilkosság jogát, akkor milyen alapon lehetne e jogot ilyen szigorúan korlátozni. Milyen alapon foszthatnánk meg e jogtól azokat a haldoklókat, akik már annyira elgyengültek, hogy nem tudják maguk bevenni e pirulát, és ezért orvosukat kérik meg, hogy adjanak be nekik halálos adag gyógyszert? Vagy milyen alapon foszthatnánk meg e jogtól azokat, akik nem haldokolnak ugyan, de évekig tartó testi és lelki szenvedés vagy paralízis és teljes függ√ség vár rájuk? Ha viszont e jogot ennyire kiterjesztenénk, akkor milyen alapon tagadhatnánk meg bárkit√l, aki úgy érzi, hogy szeretne meghalni – mondjuk egy tizenhat éves kamasztól, aki elviselhetetlennek érzi a viszonzatlan szerelem kínjait. A filozófusok két lépésben válaszolnak e kérdésekre. El√ször is, definiálnak egy nagyon általános erkölcsi és alkotmányos alapelvet – nevezetesen azt az elvet, hogy minden cselekv√képes személynek jogában áll, hogy maga hozza meg azokat a fontos személyes döntéseit, amelyek az élet értékér√l alkotott alapvet√ vallási vagy filozófiai meggy√z√déseire támaszkodnak. Másodszor, nem tagadják, hogy az emberek ezeket a fontos döntéseket néha impulzív módon vagy depresszió hatása alatt állva hozzák meg, amikor is cselekvéseik nem tükrözik tartós meggy√z√déseiket. Ennélfogva a filozófusok elismerik, hogy bizonyos körülmények között az állam alkotmányosan korlátozhatja e jogot annak érdekében, hogy megvédje a polgárokat a hibás és jóvátehetetlen önpusztítástól. Az államot felruházhatják a segített öngyilkosság megakadályozásának jogával azok az emberek, akik – feltehet√leg – kés√bb hálásak lennének azért, hogy megóvták √ket a haláltól. E kétlépcs√s érvvel igazolható az állam azon törekvése, hogy például megvédje a csalódott kamaszt

önmagától; ugyanakkor egyértelm∫en nem igazolható vele, hogy egy ítél√képessége birtokában lév√ beteget haldoklásának meghosszabbítására kényszerítsünk. Az emberek között természetesen jelent√s különbségek lehetnek e két széls√séges példa közé es√ konkrét esetek megítélésében; és ha a Legfels√bb Bíróság elfogadná ezt az érvet, akkor az elkövetkez√ években a szövetségi bíróságoknak minden bizonnyal keresetek sokaságával kellene foglalkozniuk, hogy ellen√rizzék például azt, vajon megalapozott-e az a feltételezés, mely szerint egy állandó fájdalmak között él√ gyógyíthatatlan nyomorék, aki el√tt még évek állnak, de már többször is kifejezte vágyát, hogy szeretne véget vetni szenvedéseinek, egy napon még hálás lesz azért, hogy nem engedték meghalni. Bár az érv szóbeli kifejtése során két bíró hosszasan taglalta, hogy nem lenne jó, ha a bíróságoknak ilyen esetek sorát kellene tárgyalniuk, úgy t∫nik, jobb, ha a bíróságok magukra veszik e terhet, mely megfelel√ szabályokkal talán mérsékelhet√, mint ha ilyen szörny∫ szenvedéseket okozva elhárítanák maguktól. A „síkos lejt√” érv gyakorlati változata jóval összetettebb. Ha a segített öngyilkosságot elvileg engedélyeznék, akkor feltehet√en minden állam szabályokat fogadna el annak biztosítása érdekében, hogy a betegek szabadon, ítél√képességük birtokában és megfelel√ információk alapján hozzák meg azon döntésüket, hogy öngyilkosok lesznek. De sokan attól tartanak, hogy e szabályokat nem lehetne megfelel√en végrehajtatni, és hogy a kiszolgáltatott helyzet∫ betegekre – például a túlzsúfolt, forráshiánnyal küszköd√ kórházakban haldokló szegényekre – könnyen nyomást gyakorolhatnának, hogy válasszák inkább az öngyilkosságot. A bizonyítékok azonban azt sugallják, hogy az ilyen betegek inkább védettebb – semmint kiszolgáltatottabb – helyzetben lennének, ha a segített öngyilkosságot megfelel√ biztosítékokkal legalizálnák. Nagy részüknek sokat jelentene az a lehet√ség, amely – illegálisan – már ma is nyitva áll azon szerencsésebb emberek el√tt, akik jó kapcsolatokat építettek ki olyan orvosokkal, akik hajlandók vállalni az azzal járó kockázatot, hogy halálba segítik √ket. A mai orvosi gyakorlat egyik legnagyobb skandaluma az a rendszer, mely a jó kapcsolatokkal rendelkez√knek megengedi, hogy a halált választva véget vessenek szenvedéseiknek, a legtöbb embert√l azonban kegyetlenül megtagadja ezt a segítséget. Sok középosztálybeli polgár úgy érzi, szükség esetén orvosa „tudni fogja, mi a teend√”. Részben ebben rejlik

68

Filozófusok állásfoglalása

ciális kórházi kezelések költségeire, akkor nyilvánvalóan jobb lenne a helyzet, de mindenesetre visszatetszést kelt√, hogy a betegeknek, akiken sokat segítene, ha jobb min√ség∫ fájdalomcsillapításban részesülnének, most e kezelés hiányában szörny∫ halált kell halniuk; és – mint Breyer bíró rámutatott – az ilyen helyzetben lév√ betegek számának emelkedése tovább növelheti a kórházi ellátás költségeit. Továbbá, számos állásfoglalás szerint azokat a betegeket, akiknek fájdalmát nem enyhítik vagy nem tudják enyhíteni, „végül szedálják” – intravénás drogokat (rendszerint barbiturátokat vagy benzodiazephéneket) adnak nekik, hogy gyógyszeres kómát idézzenek el√, amelyben a beteg sem vizet, sem táplálékot nem kap, és így sokkal hamarabb meghal.7 Annak ellenére, hogy sietteti a beteg halálát, a végs√ szedálást széles körben törvényesnek tekintik.8 De ezt az eljárást nem szabályozzák olyan szigorúan, mint amilyen szigorú szabályokat a segített öngyilkosság engedélyezése vonna maga után, mivel az utóbbi szabályozása feltehet√en magában foglalná azt a követelményt, hogy a kórházaknak, miel√tt eleget tehetnének az öngyilkosságban való közrem∫ködésre irányuló kérésnek, bizonyítaniuk kellene, hogy biztosították a leghatékonyabb orvosi kezelést, köztük a legfejlettebb fájdalomcsillapítási módszereket. A kaliforniai tengerparti területeken m∫köd√ etikai bizottságok hálózata által nemrégiben publikált irányelvek például – más szigorú követelmények mellett – el√írják, hogy a kezel√orvosnak, akit betege arra kér, hogy segítsen neki öngyilkosságot elkövetni, konzultálnia kell egy olyan orvossal, aki gazdag tapasztalatokkal rendelkezik a tüneti kezelés területén, és egy hivatalos jelentésben, melyet alá kell írnia egy független orvosszakért√nek, és mely bekerül egy állami nyilvántartásba, bizonyítania kell, hogy a betegnek felajánlották a rendelkezésre álló legjobb fájdalomcsillapítási módszereket.9 A költséges megoldások elkerülésére törekv√ orvosokat és kórházakat szinte semmi sem ösztönzi arra, hogy elindítsanak egy olyan folyamatot, mely fájdalomcsillapítási gyakorlatukra irányítaná a közvélemény figyelmét. Valószín∫leg inkább folytatnák a végs√ kezelés viszonylag olcsó és széles körben alkalmazott gyakorlatát, esetenként kiegészítve a végs√ szedálás módszerével. De legalábbis elképzelhet√, hogy ha a betegek ismernék a segített öngyilkosság lehet√ségét, akkor ezek az orvosok nehezebben követhetnék eddigi gyakorlatukat. Ezt a nézetet képviseli a Szeretetházak Szakmai Koalíciója, mely saját független állásfoglalásában azt írta, hogy „a se-

annak magyarázata, hogy miért nincs er√teljesebb politikai igény egy méltányosabb és nyitottabb rendszerre, melyben a törvény mindenki számára elérhet√vé teszi azt, amit a befolyásos emberek ma fenntartanak önmaguk számára. Például Washington államban nemrégiben egy felmérés, melyben a válaszadóknak névtelenséget biztosítottak, a következ√ eredményre vezetett. A megkérdezett orvosok 26 százaléka azt mondta, betegei kérték már t√le, hogy nyújtson segítséget öngyilkosságukhoz, és átlagban azon betegei 24 százalékának írt fel halálos adag gyógyszert, akik erre kérték.5 Egy másik felmérésben a megkérdezett michigani onkológusok 40 százaléka számolt be arról, hogy betegei kérték t√le, hogy segítse √ket meghalni; 18 százalékuk mondta azt, hogy segítséget nyújtott öngyilkosság elkövetéséhez, és 4 százalékuk válaszolta azt, hogy „aktív euthanáziát” hajtott végre – saját kez∫leg fecskendezve be a halálos szert. San Franciscóban az 1995 megkérdezett orvos 53 százaléka mondta azt, hogy legalább egyszer segített öngyilkosságot elkövetni AIDS-es betegnek.6 Ezek a statisztikai adatok megközelítik azokat a számokat, amelyeket a hollandiai felmérések mutatnak, pedig Hollandiában a segített öngyilkosság lényegében meg engedett. A rossz anyagi helyzetben lév√ betegek számára a segített öngyilkosság legalizálásának az lenne a legfontosabb el√nye, hogy életükben gondosabb ápolásban részesülnének. Bár az orvosszakért√k, akiket a különböz√ állásfoglalások idéznek, nem értenek egyet azt illet√en, hogy a fejlett fájdalomcsillapítási technikákkal az esetek hány százalékában csökkenthet√ elviselhet√ szintre a fájdalom, abban azonban teljes az egyetértés közöttük, hogy nagyon sok beteg nem kapja meg azt a kezelést, amit megkaphatna. A Legf√bb Államügyész helyettese, aki arról próbálta meggy√zni a Legfels√bb Bíróságot, hogy érvényteleníteni kell a kerületi bíróságok döntését, szóbeli érvelése során elismerte, hogy a halálos beteg páciensek 25 százaléka valóban szörny∫ kínok között hal meg. Ez a döbbenetes adat több tényez√ eredménye, beleértve az orvosok ismereteinek korlátozottságát, a kórházak rossz anyagi helyzetét és (mint a Legf√bb Államügyész helyettese sugallta) a biztosítások és az egészségügyi programok azon hiányosságát, hogy nem terjednek ki a speciális kórházi kezelések költségeire. Ha az orvosok továbbképzéseken vennének részt a fájdalomcsillapítás területén, és a törvényhozás el√írná, hogy a biztosítások és az egészségügyi programok terjedjenek ki a spe-

69


Az állásfoglalásban tárgyalt Cruzan-eset óta a jogászok általában feltételezték, hogy a Legfels√bb Bíróság védelmébe venné azt a nézetet, mely szerint minden ítél√képességének birtokában lév√ betegnek jogában áll, hogy az életfunkciókat fenntartó berendezéseket eltávolíttassa testéb√l, még akkor is, ha ez a halálához vezet. A szóbeli érvelés során több bíró is egyetértett azzal a „józan észre” épít√ megkülönböztetéssel, mely szerint a cselekvés erkölcsi jelent√sége eltér a cselekvést√l való tartózkodás erkölcsi jelent√ségét√l. E javasolt distinkció igazolná a halálos szerek felírása és az életfunkciókat fenntartó berendezések eltávolítása közötti alkotmányos megkülönböztetést. Véleményük szerint ugyanis az életfunkciókat fenntartó berendezés eltávolításával egyszer∫en csak „lehet√vé tesszük, hogy a természeti folyamatok menjenek a maguk útján”, a halálos gyógyszer biztosításával viszont tevékenyen beavatkozunk, melynek eredményeként a halál el√bb érkezik el, mint a dolgok természetes menete során. Ennélfogva a filozófusok állásfoglalásában e kérdés tárgyalása különösen nagy jelent√séget kap. Az állásfoglalás szerint ez a javaslat teljesen félreérti a „józan észre” épül√ megkülönböztetést, mely valójában nem a cselekvés és a cselekvést√l való tartózkodás között húzódik, hanem egyfel√l az olyan a cselekvés vagy cselekvést√l való tartózkodás között, amely halál el√idézésére irányul, és másfel√l az olyan a cselekvés vagy cselekvést√l való tartózkodás között, amely nem erre irányul. Az egyik bíró azt sugallta, hogy a beteg, aki ragaszkodik ahhoz, hogy testéb√l távolítsák el az életfunkciókat fenntartó berendezéseket, valójában nem követ el öngyilkosságot. Ez tévedés: öngyilkosságot követ le, ha azt akarja, hogy meghaljon (mint az esetek többségében történik), mint ahogy az az ember, akinek csuklóján valamilyen baleset következtében megsérült az üt√ér, öngyilkosságot követ el, ha nem engedi meg, hogy elállítsák a vérzést. A halál el√idézésére irányuló cselekvések és azon cselekvések megkülönböztetése, amelyek nem irányulnak halál el√idézésére, nem igazolhatnak semmilyen alkotmányos megkülönböztetést az öngyilkosságban való közrem∫ködés és az életfunkciókat fenntartó berendezések eltávolítása között. Azoknak az orvosoknak nem céljuk a beteg halála, akik csak azért állítják le az életfunkciókat fenntartó berendezéseket, mert a beteg úgy kívánja; mint ahogy azoknak az orvosoknak sem, akik halálos gyógyszereket írnak fel ugyanezen okból, de remélik, hogy a beteg nem veszi be azokat. Ezzel szemben számos orvos, aki leállítja az életfunkciókat

gített öngyilkosság jogi tilalmának feloldása el√segítené, hogy a szeretetházak valamennyi betege jobb ellátásban részesüljön, mivel a segített öngyilkosság szabályozása el√írná, hogy minden fájdalomcsillapítási módszert ki kell meríteni a segített öngyilkosság alkalmazása el√tt”. Tehát a „síkos lejt√” érv egyik változata sem t∫nik különösebben meggy√z√nek. Mindazonáltal érthet√, hogy a Legfels√bb Bíróság bírái – különös tekintettel arra, hogy milyen kevés tapasztalattal rendelkezünk még a legalizált segített öngyilkosságról – vonakodnak kijelenteni, hogy az amerikai tagállamoknak – egyetlen kivétellel – meg kell változtatniuk törvényeiket annak érdekében, hogy lehet√vé tegyenek egy olyan gyakorlatot, amelyet sok polgár t∫rhetetlennek és szentségtör√nek tekint. De mint a filozófusok alább olvasható állásfoglalása hangsúlyozza, a Legfels√bb Bíróság szokatlanul nehéz helyzetben van. Ha bezárja az ajtót a segített öngyilkosság alkotmányos joga el√tt, súlyos kárt okoz az alkotmányos gyakorlatnak és szokásnak, valamint sok ezer szenved√ embernek. Egy ilyen döntés igazolása során súlyos dilemmával kerülne szembe, mivel kénytelen lenne két, egyáltalán nem vonzó stratégia közül választani azok közül, amelyeket az állásfoglalás leír. Az els√ stratégia, amely szerint a súlyos fájdalmak között él√ halálos betegeknek még elvileg sincs alkotmányos joguk arra, hogy meghatározzák haláluk módját és id√pontját, mint a Legf√bb Államügyész helyettese maga is elismerte a szóbeli érvelés során, idegen alkotmányos rendszerünkt√l. Továbbá ez a stratégia aláásná a Legfels√bb Bíróság számos korábbi döntését, beleértve azt a gondosan kidolgozott állásfoglalást is, amelyet az abortusszal kapcsolatban alakított ki a Casey-ügyben hozott döntése során 1993-ban. Valójában néhány állásfoglalás a segített öngyilkossággal kapcsolatos eseteket arra használta fel, hogy bírálja a Legfels√bb Bíróság abortusszal kapcsolatos döntéseit – például a Utah állambeli Orrin Hatch szenátor, valamint az illinois-i Henry Hyde képvisel√ és a floridai Charles Canady képvisel√ nevében benyújtott állásfoglalás például kijelentette, hogy az abortusszal kapcsolatos döntések „jogszer∫sége és átgondoltsága kérdésessé tehet√”. Feltehet√leg az abortusztörvények megvédelmezése volt a Clinton-kormányzat egyik célja, amikor a Legf√bb Államügyész helyettese inkább a második stratégia mellett érvelt. Az els√ stratégia még nyilvánvalóbb ellentmondáshoz vezetne a tüneti kezelés gyakorlatán belül.

70


dalmi vita kívánatos és demokratikus el√készít√je lehet a Legfels√bb Bíróság végs√ döntésének.11 A filozófusok állásfoglalása nem a döntés elhalasztása mellett érvel. Ám ez lenne egy rossz döntés meghozatalának államférfiakhoz leginkább méltó módja.

fenntartó berendezéseket, nyilvánvalóan a beteg halálára törekszik, beleértve azokat is, akik megtagadják a táplálást a végs√ szedálás alatt, hiszen a táplálék megvonása nem a fájdalom enyhítésére, hanem a halál meggyorsítására irányul. Ugyanilyen súlyos kifogások merülnek fel azonban az állásfoglalásban leírt második stratégiával szemben is. Ez a stratégia elismeri a segített öngyilkossághoz f∫z√d√ általános jogot, de fenntartja, hogy az államnak jogában áll megítélni, hogy nem jár-e túl nagy kockázattal e jog gyakorlásának engedélyezése. Nyilvánvaló veszélyekkel járna, ha a Legfels√bb Bíróság megengedné bármelyik tagállamnak, hogy megtagadjon egy alkotmányos jogot pusztán azon az alapon, hogy hiányzik a kormányzati akarat vagy nem állnak rendelkezésre a szükséges er√források ahhoz, hogy megteremtse e jog gyakorlásának biztosítékait, különösen amikor a „síkos lejt√” érv gyakorlati változata ilyen bizonytalan alapokon nyugszik, és az érvet csak igen felületesen vizsgálták meg. Rehnquist bíró, aki feltehet√leg az els√ stratégiát támogatja, a szóbeli érvelés során megjegyezte: „Ha feltételezünk egy szabadságérdeket, majd azt mondjuk, hogy az állam e szabadságérdeket teljesen érvénytelenítheti, akkor valami igen rejtélyes dolgot teremtünk.”10 Ha a bírák úgy vélik, hogy most nem tudják elfogadni a kerületi bíróságok döntéseit, az azokat támogató alperesek és különféle állásfoglalások ellenére, akkor mérlegelniük kell egy harmadik stratégiát – a döntés elhalasztását. Kijelenthetnék, hogy mind a jogi precedensek, mind pedig az elvek szilárd alapot nyújtanak ugyan a halál meghatározásának alkotmányos joga számára, de a Bíróságnak még nem áll rendelkezésére elegend√ tapasztalat a legalizált segített öngyilkosságról ahhoz, hogy kijelenthesse: a tagállamoknak alkotmányosan nem áll jogukban, hogy továbbra is tiltsák e jog gyakorlását. A harmadik stratégia, az els√ kett√t√l eltér√en, elkötelezné a Legfels√bb Bíróságot amellett, hogy a jöv√ben megpróbál megfelelni ennek az új kihívásnak, amikor már jóval több tapasztalati anyag áll rendelkezésre – Oregonból és más amerikai államokból, ahol a törvényhozás engedélyezi a segített öngyilkosságot, továbbá Hollandiából és Svájcból, Ausztrália északi tartományaiból, valamint más fennhatóság alá tartozó területekr√l, melyeknek törvényhozása ugyanezt az utat választja. Ezalatt a közvéleménynek lehet√sége lenne elmélyült vitát folytatni az elvvel kapcsolatos érvekr√l; és, amennyiben a körülmények lehet√vé teszik, a széles kör∫ társa-

1997. február 27.

RONALD DWORKIN, THOMAS NAGEL, ROBERT NOZICK, JOHN RAWLS, THOMAS SCANLON ÉS JUDITH JARVIS THOMSON A FÜGGETLEN ÁLLÁSFOGLALÁS ÍROTT VÁLTOZATA

A FÜGGETLEN ÁLLÁSFOGLALÁS ÉRDEKELTSÉGE

H

at erkölcs- és politikai filozófus állásfoglalása, akik a közéleti erkölcs és politika sok kérdésében eltér√ nézeteket vallanak, de egyesíti √ket az a meggy√z√dés, hogy a szabadság és az igazságosság alapvet√ elvei, valamint az amerikai alkotmányos hagyomány iránti tisztelet megköveteli, hogy a Legfels√bb Bíróság er√sítse meg a Fellebbviteli Bíróságok döntéseit.

BEVEZETÉS ÉS AZ ÉRVELÉS ÖSSZEFOGLALÁSA

E

zek az esetek nem követelik meg a Legfels√bb Bíróságtól, hogy erkölcsi, etikai vagy vallási ítéleteket hozzon olyan kérdésekben, hogy az embereknek hogyan kell gondolkodniuk halálukról, hogyan kell szembesülniük halálukkal, vagy hogy erkölcsi szempontból mikor engedhet√ meg, hogy az emberek siettessék halálukat, vagy másokat arra kérjenek, hogy segítséget nyújtsanak ebben. Épp ellenkez√leg, annak elismerésére kérik a Legfels√bb Bíróságot, hogy az egyéneknek alkotmányosan védett érdekük, hogy maguk hozhassák meg ezeket a súlyos döntéseket önmaguk számára, szabadon mindenfajta erkölcsi vagy vallási ortodoxiától, melyet a bíróság vagy a törvényhozás megpróbál rájuk kényszeríteni. Az államnak alkotmányosan igazolt érdeke, hogy megóvja az egyéneket attól, hogy irracionális módon, nem megfelel√ információk alapján vagy környezetük nyomása alatt állva döntsenek arról, hogy meggyorsítják halálukat. Ebb√l a célból az állam szabályoz-

71


vábbá uo. 13. („A Cruzan-eset […] alátámasztja azt a következtetést, hogy ebben az esetben egy szabadságérdek forog kockán”). Mindennek ellenére a Legf√bb Államügyész helyettese amellett érvel, hogy Washington és New York állam jogszer∫en hagyta figyelmen kívül ezt a mélyreható érdeket, amikor megkövetelte, hogy az alperes-betegek olyan helyzetben éljenek tovább, amely elfogadhatatlan számukra. Amellett érvel, hogy az állam egyszer∫en kijelentheti, nem képes kialakítani olyan szabályozási rendszert, mely megfelel√en védelmezné azokat a betegeket, akiknek halálvágya bizonytalan, irracionális, elégtelen információn alapul, vagy nem szabadon alakult ki; és ennélfogva az állam visszatérhet az általános tiltáshoz. Ez a Bíróság azonban sohasem fogadta el ezt a nyilvánvalóan veszélyes indokot egy alapvet√ alkotmányos érdek védelmének teljes elutasítására. Súlyos hiba lenne, ha épp most tenné meg. Ha ezt az indokot a Legfels√bb Bíróság elfogadná, akkor teljesen üressé tenne egy olyan érdeket, amelyr√l ugyanakkor elismeri, hogy alkotmányosan védend√.

hatja és korlátozhatja, hogy az orvosok milyen segítséget nyújthatnak azoknak az egyéneknek, akik kifejezik azon vágyukat, hogy meg szeretnének halni. De az állam azoktól az emberekt√l, akik olyan helyzetben vannak, mint az alperes-betegek, nem tagadhatja meg azt a lehet√séget, hogy valamilyen ésszer∫ eljárás révén, amelyet az állam intézményesít – akár olyan eljárás révén, amely nem zárja ki a tévedés lehet√ségét – bebizonyítsák, hogy döntésük, mely szerint meg kívánnak halni, valóban szilárd, megfelel√ információn alapul, és mentes mindenfajta kényszert√l. Ha megtagadnák ezt a lehet√séget a halálos betegekt√l, akik elviselhetetlen fájdalmak között haldokolnak, vagy olyan életre ítéltettek, amelyet elfogadhatatlannak éreznek, ezt csak az emberi élet értelmér√l vagy értékér√l alkotott vallási vagy etikai meggy√z√dések alapján lehetne igazolni. Alkotmányunk azonban megtiltja, hogy a kormány ilyen meggy√z√déseket kényszerítsen polgáraira. A felperesek (azaz Washington és New York állam hatóságai) és az állásfoglalások, amelyek az √ álláspontjukat támogatják, két ellentmondásos érvet ajánlanak. Egy részük tagadja, hogy az alpereseknek alkotmányosan védett szabadságérdekük f∫z√dne haláluk meggyorsításához. Ez a szabadságérdek azonban közvetlenül a Legfels√bb Bíróság korábbi határozataiból származik. Az emberek azon jogából következik, hogy önállóan döntsenek azokban az ügyekben, amelyek „magukkal hozzák a legmélyebb és legszemélyesebb döntéseket, amelyeket az ember meghozhat élete során, olyan döntéseket, amelyek alapvet√ jelent√ség∫ek a személyes méltóság és autonómia szempontjából”. (Planned Parenthood v. Casey, 505 U.S. 833, 851 [1992]) A Legf√bb Államügyész helyettese a felperesek álláspontja mellett érvelve is elismerte, hogy ezekben az esetekben valóban az alperes-betegek egy alkotmányos szabadságérdeke forog kockán. Lásd Független állásfoglalás az Egyesült Államok részére, mely a felperesek álláspontját támogatja a Washington v. Vacco esetben [a továbbiakban Független állásfoglalás az Egyesült Államok részére] („A »szabadság« terminus a »megfelel√ eljárás« klauzulában […] elég tág ahhoz, hogy magában foglalja a halálos beteg, de ítél√képességük birtokában lév√ feln√ttek azon érdekét, hogy megszabaduljanak az olyanfajta szenvedésekt√l, amilyeneket az alperesek átéltek, mely nemcsak súlyos fizikai fájdalmaikat foglalja magában, hanem abból származó kínjaikat és gyötrelmeiket is, hogy a fizikai állapotuk romlik, és nem képesek ellen√rizni alapvet√ testi funkciókat”); lásd to-

AZ ÉRV I. Az itt hangsúlyozott szabadságérdeket védelmezi a „megfelel√ eljárás” klauzula

A

tizennegyedik alkotmánykiegészítés „megfelel√ eljárás” klauzulája védelmezi az alperes-betegek által követelt szabadságérdeket. Bizonyos döntések, például a vallásos hittel, a politikai és erkölcsi kötelezettségekkel, a házassággal, a gyermeknemzéssel és a halállal kapcsolatos döntések nagy hatással vannak a személy életének természetére. Az ilyen mélyen személyes döntések vitatott kérdéseket vetnek fel azzal kapcsolatban, hogy mi teszi értékessé az emberi életet. Egy szabad társadalomban az egyéneknek meg kell engedni, hogy ezeket a döntéseket maguk hozzák meg lelkiismeretük és meggy√z√déseik alapján. Ez a Bíróság különféle összefüggésekben és körülmények között ragaszkodott ahhoz, hogy ez a fontos szabadság azok közé tartozik, amelyeket védelmez a „megfelel√ eljárás” klauzula annak alapján, hogy lényegesek a közösség „rendezett szabadságjogai” szempontjából. Palko v. Connecticut, 302 U.S. 319, 325 (1937). Legutóbbi döntésében a Planned Parenthood v. Casey, 505 U.S. 833, 851 (1992) esetben a Legfels√bb Bíróság

72


janak a fájdalomtól. Még ha meg is lehetne szüntetni a haldoklók minden fájdalmát, ez nem vetne véget annak a gyötrelemnek, melyet néhányan amiatt éreznek, hogy intubálva, reménytelen állapotban, gyakran szedálva kell leélniük hátralév√ napjaikat. Az élet értelmével kapcsolatos gyökeresen eltér√ attit∫dök egyike sem tekinthet√ irracionálisnak. Egyiket sem szabad az emberekre kényszeríteni kormányzati rendelkezésekkel vagy az orvosok és a hozzátartozók nyomásával. Ahogy t∫rhetetlen lenne, ha a kormányzat az orvosoknak el√írná, hogy ne próbálják a lehet√ legtovább életben tartani azokat a betegeket, akik ezt kívánják t√lük, ugyanúgy t∫rhetetlen lenne, ha a kormányzat el√írná az orvosoknak, hogy soha semmilyen körülmények között nem m∫ködhetnek közre azon betegeik öngyilkosságában, akik úgy érzik, hogy további életük pusztán lealacsonyodás lenne. Az alkotmány el√írja, hogy az embereknek szabadságukban kell álljon, hogy meghozzák ezeket a mélyen személyes döntéseket, és nem szabad arra kényszeríteni √ket, hogy számukra elfogadhatatlan módon fejezzék be életüket pusztán azért, mert a többség úgy gondolja, hogy ez az élet lezárásának helyes módja.

példaérték∫ kifejtését adta ennek az elvnek: „azok az ügyek, amelyek magukkal hozzák a legmélyebb és legszemélyesebb döntéseket, amelyeket egy személy meghozhat élete során, olyan döntéseket, amelyek alapvet√ jelent√ség∫ek egy személy méltósága és autonómiája szempontjából, lényegesek a tizennegyedik alkotmánykiegészítés által védelmezett szabadságok szempontjából.” Ez a deklaráció azt az eszményt tükrözi, amely az alkotmány által védelmezett alapvet√ szabadságjogaink nagy része mögött rejlik.12 Mint a Legfels√bb Bíróság a West Virginia State Board of Education v. Barnette, 319 U.S. 624, 642 (1943) ügyben kifejtette: „Ha van állócsillag alkotmányos konstellációnkban, akkor ez az, hogy egyetlen hivatal sem írhatja el√, hogy minek kell lennie az ortodoxiának a politikában, a nacionalizmusban, a vallásban vagy más vélekedésekkel kapcsolatos ügyekben, és nem kényszerítheti a polgárokat arra, hogy szavakkal vagy cselekedetekkel megvallják hitüket.” A személy azon érdeke, hogy élete végén is követhesse meggy√z√déseit, alapvet√ része azon általános jogának, hogy „személyes” döntéseit önállóan hozza meg, és teljes mértékben aláásná ezen általános jogát, ha e konkrét szabadságérdeke nem részesülne védelemben. A halál mindannyiunk számára az élet egyik legfontosabb eseménye. Mint a Cruzan v. Missouri, 497 U.S. 261, 281 (1990) esetben a f√bíró kijelentette: „az élet és a halál közötti választás mélyen személyes, nyilvánvalóan és teljesen végleges döntés.” Legtöbben a halált – bármit gondoljunk is arról, hogy mi következik a halál után – az élet drámájának végs√ aktusaként fogjuk fel, és azt akarjuk, hogy ez az utolsó aktus azokat a meggy√z√déseinket tükrözze, amelyek szerint éltünk, ne pedig mások meggy√z√déseit, melyeket ránk kényszerítenek legkiszolgáltatottabb pillanatainkban. A különböz√ vallási és etikai vélekedéseket képvisel√ embereknek eltér√ meggy√z√déseik vannak azzal kapcsolatban, hogy a halál milyen módja áll összhangban vagy ellentmondásban életük értékrendjével. Néhányan minden olyan eszközzel harcolnak a halál ellen, amelyet az orvosok biztosítanak számukra. Mások semmit sem tesznek azért, hogy siettessék halálukat, még ha imádkoznak is azért, hogy haljanak meg minél el√bb. Megint mások, beleértve az alperes-betegeket, véget akarnak vetni életüknek, amikor úgy érzik, hogy további életük pusztán torzképe lenne annak az életnek, amelyet korábban kialakítottak maguknak. Néhányan nem egyszer∫en azért választják a halált, hogy megszabadul-

II. A LEGFELS◊BB BÍRÓSÁG DÖNTÉSE A CASEYÉS A CRUZAN-ESETBEN AZ ITT VÉDELMEZETT SZABADSÁGÉRDEK ELISMERÉSE MELLETT SZÓL

A.

A Casey-esetben hozott döntés az itt védelmezett szabadságérdeket támogatja A Casey-esetben a Legfels√bb Bíróság – azt az álláspontot képviselve, hogy az állam alkotmányosan nem tilthatja meg minden esetben az abortuszt – meger√sítette azon korábbi álláspontját, hogy az alkotmány védelmezi az autonómia bizonyos szféráját, melyen belül az embereknek meg kell engedni, hogy bizonyos döntéseket önállóan hozzanak meg. A Bíróság annak kimutatásával kezdte elemzését, hogy „a szabadság lényege az a jog, hogy kidolgozzuk a létezésr√l alkotott saját elképzelésünket, hogy magunk határozzuk meg az emberi élet értelmét, univerzumát és misztériumát.” (505 U.S. 851.) Az ezekb√l az elképzelésekb√l következ√ választások bizonyos ügyekben „magukkal hozzák a legmélyebb és legszemélyesebb döntéseket, amelyeket egy személy meghozhat élete során, olyan döntéseket, amelyek alapvet√ jelent√ség∫ek egy személy méltósága és autonómiája szempontjából”, és ennélfogva „lényegesek a tizennegye-

73


lános tilalma is minden egyénre rákényszerítené az emberi létezés értelmér√l és értékér√l alkotott egyik elképzelést. Az itt védelmezett szabadságérdek nem utasítható el anélkül, hogy alá ne ásnák a Caseyesetben megfogalmazott indokokat. Valójában a washingtoni ügyben a kerületi bíróság álláspontja kifejezetten utalt a Casey-ügyben felmerült szabadságérdek és az itt felmerült szabadságérdek közötti párhuzamra. Lásd Compassion in Dying v. Washington, 79 F.3d 790, 801 (9th Cir. 1996) (en banc) („Döntésünket a halálhoz való jog kérdését felvet√ esetekben az a megközelítés irányította, amelyet a Legfels√bb Bíróság követett az abortusz-esetekben. Különösen a Casey-eset szolgált precedensként, ugyanis ebben az esetben a Legfels√bb Bíróságnak lehet√sége volt értékelni korábbi döntéseit, és mérlegelhette, hogy mennyiben ragaszkodik eredeti ítéletéhez.”), aff’g, 850 F. Supp. 1454, 1459 (W.D. Wash. 1994) („Az érvelés a Casey-esetben különösen tanulságos és szinte kötelez√…”). A Legfels√bb Bíróságnak most ugyanígy kell eljárnia.

dik alkotmánykiegészítés által védelmezett szabadságok szempontjából.” (uo.) „Az ezekr√l a kérdésekr√l alkotott vélekedések – folytatja a Bíróság – nem definiálhatnák a személyiséget, ha az állam által gyakorolt kényszer hatására alakulnának ki.” (uo.) A Legfels√bb Bíróság – az itt védelmezett szabadságérdek szempontjából is releváns fogalmakban – kifejtette, hogy az abortusszal kapcsolatos döntés miért tartozik a „személyes és legbens√bb” döntések kategóriájába. A n√ döntése, hogy elveteti-e gyermekét, „a lelkiismeret és a hit szférájából ered”, és olyan magatartást von maga után, amelynek esetében „a n√ szabadsága forog kockán olyan értelemben, mely egyedülállóan fontos az emberi állapot és a jog szempontjából”. (uo. 852.) A döntés mint olyan szükségképpen alakítja „a n√ sorsát”, és „nagy mértékben a spirituális parancsolatokról és a társadalomban elfoglalt helyér√l alkotott elképzelésén alapul”. (uo.) A döntés e jellemz√i miatt az „államnak nincs joga minden esetben megtiltani az abortuszt”. (uo.) Ha megengednénk, hogy az állam teljesen megtiltsa az abortuszt, akkor megengednénk, hogy az államnak az emberi lét értelmér√l és értékér√l alkotott egyik elképzelését valamennyi egyénre rákényszerítse. Ezt azonban az alkotmány megtiltja. A Legf√bb Államügyész helyettese azonban amellett érvel, hogy az abortuszhoz való jog az autonómia elvén kívül alapozható másra is, olyasmire, ami nem érvényes ebben az esetben. Amellett érvel például, hogy az abortusz joga származhat abból, hogy a nem kívánt gyermek hatalmas terhet ró az anyára. (Állásfoglalás az Egyesült Államok részére 14–15.) De akár védhet√ az abortusz joga ilyen alapon, akár nem, a Legfels√bb Bíróság nem ilyen alapokra építette döntését. Épp ellenkez√leg, a Bíróság részletesen kifejtette: e jog abból származik, hogy az alkotmány minden egyén számára biztosítja, hogy „kidolgozhassa a létezésr√l saját elképzelését, és maga határozhassa meg az emberi élet értelmét, univerzumát és misztériumát”. (Casey 505 U.S. 851.) A Casey-esetben nyújtott elemzés arra a következtetésre kényszerít, hogy a most tárgyalt eset alperesei rendelkeznek egy szabadságérdekkel, amelyet az állam nem sérthet meg egy általános tilalommal. Akárcsak a n√ azzal kapcsolatos döntése, hogy elveteti-e gyermekét, az egyén azt illet√ döntése, hogy meg kíván-e halni vagy sem, alakítja az egyén „sorsát”, és „nagy mértékben a spirituális parancsolatokról és a társadalomban elfoglalt helyér√l alkotott elképzelésén alapul”. (uo. 852.) Miként az abortusz általános tilalma, a segített öngyilkosság álta-

B. A Cruzan-eset támogatja az itt védelmezett szabadságérdeket Egyetértünk a Legf√bb Államügyész helyettesével abban, hogy a Legfels√bb Bíróság a Cruzan-esetben hozott döntése „azt a következtetést támasztja alá, hogy ebben az esetben egy szabadságérdek forog kockán”. (Állásfoglalás az Egyesült Államok részére 8.) A felperesek azonban ragaszkodnak ahhoz, hogy ez az eset egészen más, mivel a Cruzan-esetben tárgyalt jog arra korlátozódott, hogy a betegnek jogában áll elutasítani testének nem kívánt bitorlását.13 De a Legfels√bb Bíróság többször is kinyilvánította, hogy megfelel√ körülmények között az állam megkövetelheti az egyénekt√l, hogy fogadják el testük nem kívánt megszállását. Lásd például Schmerber v. California, 384 U.S. 757 (1966) (melyben az a döntés született, hogy – az alperes panasza ellenére – az ittas vezetéssel vádolt személyt√l történ√ vérvétel nem sérti az egyén azon jogát, hogy nem köteles önmaga ellen vallani, és nem sérti más alkotmányos jogait sem); Jacobson v. Massachusetts, 197 U.S. 11 (1905) (mely szerint a himl√ elleni kötelez√ véd√oltás ésszer∫ eszköze a közegészség védelmének). A Cruzan-ügyben kockán forgó szabadságérdek azonban jóval mélyrehatóbb volt. Ha az ítél√képességének birtokában lév√ betegnek alkotmányos joga, hogy visszautasítsa az életfunkciókat fenntartó kezelést, akkor – a Legfels√bb Bíróság határozatából következ√en – az állam nem érvénytelenítheti ezt a

74


jogot. A Cruzan-esetben jóváhagyott szabályok csak annak biztosítására szolgáltak, hogy az egyének vágyait helyesen mérjék fel. Tehát ha a Cruzan-esetben hozott döntésb√l az következik, hogy az ítél√képességének birtokában lév√ betegnek jogában áll elutasítani az életfunkciókat fenntartó kezelést, akkor ez a következmény nem egyszer∫en az egyén azon jogán nyugszik, hogy visszautasíthatja testének megszállását, hanem azon a mélyrehatóbb jogán, hogy visszautasíthatja az orvosi beavatkozást, amikor olyan fontos személyes döntése forog kockán, mint a halál id√pontjának és módjának meghatározása. Különvéleményében O’Connor bíró kifejezetten elismerte, hogy a kérdéses jog magában foglal egy „mélyen személyes döntést”, mely „elválaszthatatlanul összefonódik” az önrendelkezésr√l alkotott fogalmunkkal. 497 U.S. 287–89. A Cruzan-esetben hozott döntés azt a kijelentést is alátámasztja, hogy a halálos beteg páciensek azon szabadságérdekét, hogy meghatározhassák haláluk id√pontját és módját, nem érvénytelenítheti az állam, megtiltva az orvosoknak, hogy az életfunkciókat fenntartó berendezéseket kikapcsolják. A felperesek a Cruzan-eset és az itt tárgyalt esetek megkülönböztetésére törekedve ragaszkodnak ahhoz az elképzeléshez, hogy az állam más módon is érvénytelenítheti e jogot, megtiltva az orvosoknak, hogy közrem∫ködjenek olyan betegek öngyilkosságában, akiknek életm∫ködéseit nem gépek tartják fenn. Amellett érvelnek, hogy az orvosok, akik kikapcsolják az életfunkciókat fenntartó berendezéseket, csak megengedik, hogy a természetes folyamatok vezessenek el a halálhoz, míg azok az orvosok, akik halálos szereket írnak fel, azzal a céllal avatkoznak be, hogy halált okozzanak. Ennélfogva – az érv szerint – az állam nem tilthatja ugyan meg az orvosoknak, hogy kikapcsolják az életfunkciókat fenntartó berendezéseket, de indokoltan megtilthatja nekik, hogy segítséget nyújtsanak a betegek öngyilkosságához. Az érv szerint az utóbbi esetben – az el√bbit√l eltér√en – az állam a gyilkosság aktusát tiltja meg, a gyilkosság pedig erkölcsi szempontból sokkal problematikusabb, mint az, amikor egyszer∫en hagyják a beteget meghalni. Ez az érv azonban a releváns erkölcsi elvek félreértésén alapul. Kétségkívül igaz, hogy amikor a beteg nem akar meghalni, akkor a különféle cselekvések, melyek el√reláthatólag egyaránt a halálához vezetnek, igen eltér√ erkölcsi státussal rendelkeznek. Amikor például több betegnek is szervátültetésre van szüksége, de nincs elég átültethet√ szerv, akkor

erkölcsileg megengedhet√, hogy az orvosok megtagadjanak egy szervet az egyik betegt√l annak érdekében, hogy egy másiknak segítsenek, még akkor is, ha ez az el√bbi beteg halálához vezet. De kétségkívül nem engedhet√ meg az orvosoknak, hogy megöljenek egy beteget azért, hogy szerveit felhasználják mások megmentésére. E két cselekvés között erkölcsi szempontból nem az a dönt√ különbség, hogy a gyilkolás pozitív cselekvés, a szerv megtagadása viszont csak cselekvést√l való tartózkodás, és nem is az, hogy sokkal elítélend√bb valakit megölni, mint egyszer∫en hagyni, hogy a „természeti” folyamatok elvezessenek a halálhoz. Ugyanolyan megengedhetetlen lenne, ha az orvosok hagynák elvérezni a sérültet, vagy nem adnának antibiotikumot egy tüd√gyulladásos betegnek – az orvosok mindegyik esetben pusztán megengednék, hogy a természeti folyamatok halált okozzanak – annak érdekében, hogy szerveiket átültethessék másokba. Az orvos megsérti betege jogait, ha a beteg kívánsága ellenére azzal a szándékkal cselekszik vagy tartózkodik a cselekvést√l, hogy a beteg halálát okozza. Amikor egy ítél√képességének birtokában lév√ beteg meg akar halni, akkor az erkölcsi szituáció egyértelm∫en különbözik, mivel ekkor a beteg élethez f∫z√d√ jogát értelmetlen dolog annak indokaként felhozni, hogy miért megengedhetetlen egy olyan cselekvés, melynek célja a beteg halála. A beteg néz√pontjából nincs erkölcsileg lényeges különbség aközött, hogy az orvos – az √ kívánságának megfelel√en – véget vet annak a kezelésnek, mely életben tartja, és aközött, hogy – az √ kívánságának megfelel√en – segít öngyilkosságot elkövetni, olyan halálos gyógyszert felírva, amelyet bevehet, amikor úgy érzi, hogy készen áll a halálra. Az egyetlen lényeges különbség, hogy az utóbbi gyorsabb és humánusabb. De az orvos néz√pontjából sincs lényeges különbség. Ha és amikor megengedhet√ számára, hogy el√idézze a beteg halálát, nem számít, hogy √ és betege e két eszköz közül melyiket választja. Ha egy orvos számára megengedhet√, hogy beszüntesse az életfunkciókat fenntartó kezelést azzal a céllal, hogy a természetes folyamatok elvezessenek a beteg halálához, akkor az is megengedhet√ számára, hogy ha betege úgy kívánja, akkor tevékenyebb módon segítséget nyújtson neki abban, hogy siettesse halálát. Igaz, hogy néhány orvos, akit√l betege azt kéri, hogy szüntesse be az életfunkciókat fenntartó kezelést, csupán azért tesz eleget e kérésnek, mert tiszteletben kívánja tartani a beteg jogát, hogy eltávolíttassa testéb√l az életfunkciókat fenntartó berende-

75


Államok részére 8.) Egyetért azzal, hogy ez az érdek nemcsak a fájdalom elkerülésére terjed ki, hanem arra is, hogy ne kelljen olyan életet élniük, amit méltóságukkal összeegyeztethetetlennek éreznek (uo. 12). A Legf√bb Államügyész helyettese azonban amellett érvel, hogy mindennek ellenére az államnak jogában áll, hogy teljesen érvénytelenítse ezt a szabadságérdeket, mivel az állam ésszer∫en arra következtethet, hogy ha megengedné az orvosoknak, hogy segítséget nyújtsanak az öngyilkossághoz – tegyék ezt akár a lehet√ legszigorúbb szabályok és eljárások között, amelyeket az állam csak felállíthat –, ezzel veszélyeztetné sok beteg életét, aki olyan körülmények között fejezi ki vágyát, hogy meg akar halni, amikor egyértelm∫en nem áll érdekében, hogy meghaljon, vagy amikor beleegyezését nem megfelel√ módon érték el. Ez az érv azonban legalább három okból nem meggy√z√. El√ször is, a Cruzan-esetben hozott döntésében a Legfels√bb Bíróság megjegyezte, hogy korábbi döntései támogatják annak az általános szabadságérdeknek az elismerését, hogy a beteg visszautasíthatja az orvosi kezelést, még akkor is, ha ez a halálához vezet. 497 U.S. 278–79. A Legf√bb Államügyész helyettese által leírt különféle kockázatok ezekre a szituációkra is érvényesek. Például az a beteg, akit csak egy bonyolult és helyhez kötött berendezés tart életben, éppúgy depresszióssá válhat, és az orvosok hasonlóképpen bizonytalanok lehetnek abban, hogy depressziója gyógyítható-e: elképzelhet√, hogy egy ilyen beteg csak azért dönt az öngyilkosság mellett, mert azt mondták neki, hogy hamarosan meg fog halni, vagy hogy sohasem szabadulhat meg már ezekt√l a kellemetlen berendezésekt√l, de az is el√fordulhat, hogy téves orvosi diagnózis készteti e döntésre. A hozzátartozók vagy az orvosok finoman vagy nyersen befolyásolhatják döntését, és az állam, azzal, hogy lehet√séget teremt egy ilyen döntésre, ebben az esetben is éppúgy bátoríthatja az ilyen befolyásolást, mint akkor, ha a segített öngyilkosság megengedett lenne. Azonban semmi sem szól amellett, hogy az állam megfelel√ szabályozás segítségével nem képes megbirkózni az ilyen veszélyekkel. Valójában ennek épp az ellenkez√je igaz. A McKay v. Bergstedt, 106 Nev. 808, 801 P.2d 617 (1990) esetben például a nevadai Legfels√bb Bíróság kijelentette, hogy „a cselekv√képes feln√tt beteget, aki vissza kívánja utasítani vagy meg akarja szakítani a gyógykezelést”, meg kell vizsgálnia két független orvosnak, hogy megállapítsák, a beteg mentálisan beszámítható-e, megérti-e kilá-

zéseket. Más orvosok viszont úgy hiszik, legalapvet√bb szakmai kötelességük, hogy betegeik érdekében cselekedjenek, és hogy bizonyos körülmények között a betegnek valóban az az érdeke, hogy meghaljon, és ezért hajlandók segítséget nyújtani betegeiknek: beszüntetik az életfunkciókat fenntartó kezelést, hogy a beteg halálát okozzák, mivel tudják, hogy ez a beteg kívánsága. A Cruzan-esetben hozott döntésb√l az következik, hogy az állam nem tilthatja meg általános érvénnyel az orvosoknak, hogy – a beteg kívánságára ily módon és ebb√l az indokból – szándékosan halált okozzanak. Ha így van, akkor az állam nem tilthatja meg azt sem, hogy a betegek kívánságára az orvosok ugyanebb√l a célból közvetlenebb és gyakran humánusabb eszközöket használjanak. Annak a ténynek, hogy az életfunkciókat fenntartó kezelés beszüntetése felfogható úgy is, mintha „megengednénk a természetnek, hogy menjen a maga útján”, nincs nagyobb erkölcsi jelent√sége akkor, amikor a beteg meg akar halni, mint akkor, amikor a beteg élni akar. Amikor a beteg kívánságának megfelel√en kikapcsolja a lélegeztet√ készüléket, vagy amikor olyan szert ír fel, amelyet a beteg maga vehet be, amikor úgy érzi, hogy készen áll a halálra, akkor az orvos ugyanazzal a szándékkal cselekszik: segítséget nyújt a betegnek abban, hogy meghaljon. A két szituáció azonban egy lényeges szempontból különbözik egymástól. Mivel a betegeknek jogukban áll, hogy ne csatlakoztassanak testükhöz életfunkciókat fenntartó berendezéseket, elvileg jogukban áll kikényszeríteni, hogy az életfunkciókat fenntartó berendezéseket eltávolítsák testükb√l. Ez azonban nem igaz a segített öngyilkosság esetében: a betegeknek bizonyos körülmények között jogukban áll ugyan, hogy az állam ne tiltsa meg az orvosoknak, hogy segítséget nyújtsanak öngyilkosságukhoz, de nincs joguk az orvosokat arra kényszeríteni, hogy segítséget nyújtsanak számukra ebben. A kérdéses jog tehát csupán egy készséges orvos segítségéhez való jog.

III. AZ ÁLLAM ÉRDEKEI NEM IGAZOLJÁK A SEGÍTETT ÖNGYILKOSSÁG KATEGORIKUS TILALMÁT

A

Legf√bb Államügyész helyettese elismeri, hogy „egy ítél√képességének birtokában lév√ halálos beteg feln√ttnek alkotmányos szabadságérdeke, hogy elkerülje az olyasfajta szenvedéseket, amilyeneket az alperesek tapasztaltak”. (Állásfoglalás az Egyesült

76


megfelel√ szabályozással az állam csökkentheti ezeket a kockázatokat. Határozatában nem állította – vagy sugallta –, hogy az állam elkerülheti ezeket a veszélyeket egy általános tilalommal, mely valójában teljesen érvényteleníti a szabadságérdeket. Másodszor, semmi sem támasztja alá a Legf√bb Államügyész helyettesének azt a következtetését, hogy nincs olyan szabályozási rendszer, amely megfelel√en csökkentené a tévedés kockázatát. Mint a fentiekben tárgyaltuk, épp az ellenkez√jét mutatják azok a tapasztalatok, amelyeket az életm∫ködéseket fenntartó berendezések kikapcsolására irányuló kérések jogi kezelése során a különböz√ államokban szereztek.14 A Legf√bb Államügyész helyettese semmilyen meggy√z√ indokot nem hozott fel amellett, hogy miért ne lehetne hatékonyan alkalmazni ugyanilyen jelleg∫ eljárásokat azokban az esetekben, amikor cselekv√képes egyének azt kérik orvosuktól, hogy segítsenek nekik öngyilkosságot elkövetni. Valójában néhány államban szavazásra bocsátották az orvosi segített öngyilkosság szabályozását célzó részletes rendszerek némelyikét,15 és egy helyütt életbe is léptettek egy ilyen rendszert.16 Továbbá, néhány elkötelezett csoport, köztük kit∫n√ jogászok és más értelmiségiek csoportjai kidolgoztak és védelmükbe vettek ilyen szabályozási rendszereket. Lásd például Charles H. Baron, et. al., A Model Stae Act to Authorize and Regulate Physician-Assisted Suicide, 33 Harv. J. Legis. 1 (1996). Az ilyen törvénytervezetek számos óvintézkedést tartalmaznak, és áttekintik azokat az eljárásokat, amelyek védelmet próbálnak nyújtani a tévedések ellen. Sem Washington, sem pedig New York állam nem próbálta megmutatni, hogy ezek a rendszerek hézagosak vagy hatástalanok. De a Legf√bb Államügyész helyettese sem próbálja ezt bebizonyítani: inkább meggy√z√, de sekélyes állításokra támaszkodik. Idézi például a New York Task Force jelentését, melynek megállapításait széles körben vitatják, és amelyeket a második kerületi bíróság állásfoglalásában implicite elutasított. Lásd általánosságban Quill v. Vacco, 80 F.3d. 716 (2d Cir. 1996). A Legf√bb Államügyész helyettese által kifejtett érv gyengeségét jelzi, hogy er√teljesen támaszkodik a hollandiai tapasztalatokra, ahol a segített öngyilkosság megengedett, amennyiben eleget tesz a nyilvánosságra hozott irányelveknek. (Állásfoglalás az Egyesült Államok részére 23–24.) A hollandiai irányelvek azonban sokkal megenged√bbek, mint a javasolt amerikai szabályok. A Legf√bb Államügyész helyettese például úgy véli, a holland gyakorlat olyannyira megenged√, hogy könnyedén törvénytelen-

tásait és a kezelési lehet√ségeket, és döntését szabadon, mindenfajta kényszert√l vagy nyomástól mentesen hozta-e meg. (uo. 827–28, 801 P2d 630.) Lásd továbbá: uo. (azoknak a halálos betegeknek az esetében, akiknek már csak legfeljebb hat hónapjuk van hátra, a beteg önrendelkezési jogát er√sebbnek kell tekinteni az állam érdekeinél; míg azoknak a betegeknek az esetében, akiknek hat hónapnál több idejük van hátra, a döntést, hogy az orvosok kapcsolják ki azokat a rendszereket, amelyek életben tartják, bírósági eljárás során szembesíteni kell az állam releváns érdekeivel); és In re Farrell, 108 N.J. 335, 354, 529 A.2d 404, 413 (1987) ([mely szerint] ha egy halálos beteg páciens azt kéri, hogy szüntessék be az életfunkciókat fenntartó kezelést, akkor meg kell gy√z√dni arról, hogy a beteg birtokában van-e ítél√képességének, megfelel√en tájékoztatták-e kilátásairól, a rendelkezésre álló kezelési lehet√ségekr√l és azok kockázatairól, és hogy döntését önként, minden kényszert√l mentesen hozta-e meg). Ezek az eljárások éppen azokkal a veszélyekkel szemben próbálnak védelmet nyújtani, amelyekre a Legf√bb Államügyész helyettese felhívja a figyelmet. Az esetjog nem tartalmaz semmilyen utalást arra nézve, hogy az ilyen eljárások szükségképpen elégtelenek ahhoz, hogy megakadályozzák azoknak a betegeknek a halálát, akiket meg kell védeni saját döntésükt√l. Valójában a tévedés kockázata általában nagyobb azokban az esetekben, amikor az életfunkciókat fenntartó berendezések kikapcsolásáról van szó. A Cruzan-esetben hozott döntésb√l az következik, hogy az államnak meg kell engednie az egyénnek, hogy ilyen döntést hozzon egy el√zetes rendelkezés révén, melyben rögzíti, hogy az életfunkciókat fenntartó berendezések kikapcsolhatók (vagy nem kapcsolhatók ki) bizonyos körülmények között, amikor √ már nem tud ilyen döntést hozni, mivel nincs birtokában ítél√képességének, vagy pedig kijelöl egy személyt, aki meghozhatja helyette ezt a döntést. Az imént említett veszélyek mindegyike felmerül, amikor a döntést egy ilyen el√zetes útmutatás alapján vagy értelmében hozzák meg; s√t, egy további veszély is megjelenik, mégpedig az, hogy a rendelkezés, bár még mindig érvényben van, már nem fejezi ki a beteg kívánságát. Lehet, hogy a beteg, miel√tt elvesztette volna ítél√képességét, megváltoztatta véleményét, de nem módosította rendelkezését; de az is elképzelhet√, hogy a kijelölt helyettes más döntést hoz, mint a beteg hozna, ha még mindig cselekv√képes személy lenne. A Cruzan-esetben hozott határozatában a Legfels√bb Bíróság kifejezte, hogy

77


beleértve a cselekv√képes betegek vagy a halálos betegek téves diagnózisát. Kétségtelen, hogy nincs olyan szabályozási rendszer, bármilyen szigorú legyen is, amely garantálná, hogy nem történhetnek orvosi hibák. De az alkotmány nem engedi meg az államnak, hogy pusztán az alapján megtagadja a betegekt√l azokat a fontos döntéseket, amelyek esetében a tájékozott beleegyezést – helyesen – szükséges ítéljük, hogy az információ, amelyen a beleegyezés alapul, még a hibák elkerülése érdekében tett legkitartóbb er√feszítések ellenére is téves lehet. Ugyanezek a kockázatok felmerülnek az életfunkciókat fenntartó berendezések kikapcsolására vonatkozó döntések esetében is, mégsem igazolják e jog gyakorlásának teljes tilalmát. A veszélyek második csoportjába az tartozik, hogy a beteget befolyásolhatják olyan megfontolások is – például közeli családtagjainak érzései és nézetei –, amelyek az állam szerint akadályozzák, hogy felismerje valódi érdekeit. (Állásfoglalás az Egyesült Államok részére 20.) De az, amit egy beteg ilyen döntései megfelel√ alapjának tekint, általában éppen személyes etikájának azzal kapcsolatos ítéleteit tükrözi, hogy miért fontos élete, és mi befolyásolja életének értékét. Még a haldoklónak is joga van meghallgatni – vagy, ha úgy kívánja, annak megfelel√en cselekedni – amit mások mondanak vagy tanácsolnak neki. És veszélyes dolog lenne feltételezni, hogy az állam korlátozhatja ezt arra hivatkozva, hogy polgárainál jobban tudja, mikor engedhet√ meg, hogy valamilyen konkrét tanács befolyásolja a polgárokat, amikor a fontos személyes döntések meghozatalához f∫z√d√ jogukat gyakorolják. Nem jó ellenvetés az, hogy néhány ember feltehet√leg nem valódi kívánságainak megfelel√en dönt majd, vagyis nem úgy, mint például akkor döntene, ha senki nem gyakorolna rá „nyomást”. Ez a lehet√ség azonban aligha igazolhatja, hogy igénybe vegyük a legsúlyosabb nyomásgyakorló eszközt, a büntet√jogot, mely megmondja a polgároknak, hogy bármennyire szeretnék is, nem választhatják a halált, amikor az orvos segítségére van szükségük ahhoz, hogy véget vessenek életüknek. Van egy alapvet√en gyenge pont a Legf√bb Államügyész helyettesének érvelésében. Állítása szerint az állam ésszer∫en úgy ítélheti, hogy a tévedés lehet√sége, mely néhány embert fenyeget, igazolja az általános tiltást; az általános tilalom azonban sokkal több „hibát” idéz el√, mivel megakadályozza, hogy sok ezer ítél√képességének birtokában lév√ személy, aki úgy gondolja, hogy nem képes tovább élni azon

né tehetné bármilyen állami szabályozási rendszer anélkül, hogy megsértené az alkotmányt. A Legf√bb Államügyész helyettesének érvelése talán meggy√z√bb lenne, ha a Legfels√bb Bíróság azt a kérdést tárgyalná, hogy van-e az államnak racionális indoka a teljes tilalom mellett. Ha ez lenne a kérdés, akkor elég lenne felhívni a figyelmet azokra a kockázatokra, amelyeket egy állam nem szívesen vállal. De mint a Legf√bb Államügyész helyettese is elismeri, itt egészen más kérdésr√l van szó. A kérdés az, vajon az állam érdekei eléggé kényszerít√ erej∫ek-e ahhoz, hogy teljesen elutasíthassa egy alkotmányos szabadságérdek gyakorlását. Ilyen körülmények között egyértelm∫en az állam feladata bizonyítani, hogy a tévedés kockázata rendkívül nagy, és hogy a teljes tiltáson kívül egyetlen alternatíva sem csökkentené megfelel√en és hatékonyan a kockázatokat. Azonban a felperesek egyike sem bizonyította ezt. Nem is tudta volna bebizonyítani. Minden államra rendkívüli terhet róna, ha megpróbálná ezt megtenni. Gondoljuk el például, hogy milyen feladatot kellene megoldania annak az államnak, amelyik megpróbálná bebizonyítani, hogy jogában áll megtiltani minden olyan nyilvános megnyilatkozást, amely valamilyen népszer∫tlen ügyet támogat, mivel sem a nyílt tilalomhoz hasonló szabályozással, sem pedig fokozott rend√ri védelemmel nem tudja biztosítani, hogy az ilyen megnyilatkozások nem váltanak ki lázadásokat, amelyek ártatlan emberek halálához vagy súlyos sérelméhez vezethetnek. Vagy akkor, ha azt próbálná bebizonyítani, hogy jogában áll a b∫ncselekménnyel vádolt emberekt√l megtagadni azokat a procedurális jogokat, amelyeket az alkotmány biztosít, mint például a bírósági tárgyaláshoz való jog, mivel e jog gyakorlása túl nagy kockázatot jelentene a közösség számára. Természetesen ki lehet gondolni olyan széls√séges körülményeket, amikor egy ilyen jelleg∫ érv sikerrel járhat. Lásd például Korematsu v. United States, 323 U.S. 214 (1944) (mely megengedte az Egyesült Államoknak, hogy a háború idején √rizetbe vegye azokat az egyéneket, akiknek √sei között japánok találhatók). De ezek a körülmények valóban rendkívüliek lennének, és a Korematsu-esetben hozott döntést széles körben és er√teljesen bírálták. Harmadszor, kétséges, hogy a Legf√bb Államügyész helyettese által hangsúlyozott veszélyek olyan természet∫ek-e, amelyekre hivatkozva igazolni lehetne egy fontos szabadságérdek gyakorlásának teljes tilalmát. A veszélyek két csoportba sorolhatók. Az els√be az orvosi hibák kockázata tartozik,

78


Az államnak még a halálos beteg páciensek esetében is jogában áll, hogy minden értelmes eszközzel biztosítani próbálja, hogy a beteg, aki orvosi segítséggel öngyilkosságot kíván elkövetni, döntését megfelel√ információk alapján, ítél√képességének birtokában és minden kényszert√l mentesen hozta meg. Az államnak nyilvánvalóan jogában áll, hogy olyan eljárásokat dolgozzon ki, amelyek révén az egyes esetekben a szakmai és adminisztratív ítéletek meghozhatók, és hogy az orvosoknak megtiltsa, hogy segítséget nyújtsanak az öngyilkossághoz, ha a konkrét eset nem tesz eleget ezeknek az ésszer∫ eljárásoknak. A tagállamok számára elegend√ id√t kell biztosítani az ilyen eljárások kidolgozására. És ésszer∫ határokon belül megengedhet√ számukra, hogy a biztonságra törekedve hibákat kövessenek el. De a hiba lehet√ségét nem használhatják fel annak igazolására, hogy egyáltalán nem dolgoznak ki ilyen eljárásokat, és inkább a teljes tilalomra hagyatkoznak.

a módon, amilyen életre lehet√sége van, megszabaduljon e számára szörny∫ állapottól. Az állam súlyosan és jóvátehetetlenül megsérti az ilyen embereket, amikor megtiltja számukra, hogy megszabaduljanak nyomorúságosnak érzett helyzetükb√l. A Legf√bb Államügyész helyettesének érvelése azok számára elfogadható, akik nem értenek egyet azzal a nézettel, hogy az egyének számára sért√, ha arra kényszerítik √ket, hogy olyan életet éljenek, amelyet méltóságukkal összeegyeztethetetlennek éreznek. De sok ember egyértelm∫en úgy gondolja, hogy az ilyen embereket sérelem éri, és hogy az állam nem foglalhat állást ebben a lényegében etikai és vallási vitában, amikor igazolni próbálja egy lényeges szabadság teljes korlátozását. Az államnak természetesen fontos érdekei vannak, amelyek igazolják az orvosi segített öngyilkosság szabályozását. Az állam jogszer∫ módon megtagadhatja a segített öngyilkosság lehet√ségét, ha megalapozottan úgy ítéli, hogy ez áll leginkább a potenciális öngyilkos érdekében, feltéve, hogy ezen ítélete nem olyan ítéleteken nyugszik, amelyek problémákat vetnek fel azokkal az ügyekkel összefüggésben, amelyek „magukkal hozzák a legmélyebb és legszemélyesebb döntéseket, amelyeket az ember meghozhat élete során, olyan döntéseket, amelyek alapvet√ jelent√ség∫ek a személyes méltóság és autonómia szempontjából”. Casey, 505 U.S. 851. Az állam például azt állíthatja, hogy azok az emberek, akik nem halálos betegek, de úgy érzik, hogy meg kívánnak halni, kés√bb valószín∫leg hálásak lesznek azért, hogy megakadályozták √ket abban, hogy eldobják életüket. Legitimnek tekinthet√, ha az állam az ilyen emberekért érzett aggodalom alapján tagadja meg t√lük azt a lehet√séget, hogy orvosi segítséggel öngyilkosságot kövessenek el. A Legfels√bb Bíróságnak nem szükséges most meghatároznia, hogy az ilyen jelleg∫ paternalisztikus érdekek milyen mértékben korlátozhatják az egyének szabadságérdekét. Senki sem állíthatja azonban megalapozottan – és érdemes megemlíteni, hogy sem a Legf√bb Államügyész helyettese, sem pedig a felperesek nem állítják –, hogy minden ilyen tiltás a halálos beteg páciensek sokaságának érdekeit szolgálhatja. Épp ellenkez√leg, a segített öngyilkosság teljes tilalmának minden paternalisztikus igazolása szükségképpen olyan vitatott vallási vagy etikai meggy√z√désekre épül, amelyeket sokan, köztük az alperesek is, elutasítanak. Ha elfogadnánk az ilyen típusú igazolásokat, megsértenénk az egyének szabadságérdekét.

KÖVETKEZTETÉS

M

inden egyénnek jogában áll, hogy meghozza azokat a „mély és személyes döntéseket, amelyek központi jelent√ség∫ek a személyes méltóság és autonómia szempontjából”. Ez a jog magában foglalja, hogy az egyéneknek joguk van meghatározni haláluk idejét és módját. A Legfels√bb Bíróság el√tt lév√ ügyek alperesei ítél√képességük birtokában lév√ egyének voltak halálos betegségük végs√ szakaszában, és mindannyian meghaltak néhány hónappal kérésük benyújtását követ√en. Jane Doe leírta, hogy el√rehaladott fázisban lév√ rákja még az olyan alapvet√ testi funkciókat is rendkívül fájdalmassá tette, mint a nyelés, a köhögés és az ásítás, és hogy „az orvosok nem tudták elfogadható szintre csökkenteni fájdalmait anélkül, hogy el ne vesztette volna éber tudatállapotát”. Ilyen körülmények között arra törekedett, hogy „kezel√orvosával szabadon megbeszélhesse azon kívánságát, hogy olyan szer bevételével siettesse halálát, amelyet kifejezetten erre a célra biztosítanak számára”. Quill v. Vacco, 80 F.2d 716, 720 (2d Cir. 1996) (mely idézi Jane Doe nyilatkozatát). George A. Kingsley az AIDS el√rehaladott szakaszában volt, mely sok más mellett magában foglalta kóros agyi elváltozásának súlyosbodását, és hogy egy artériájába vezetett cs√vel a mellkasában kel-

79


lett élnie, ami még a legelemibb testi funkciókat is igen terhessé tette, amikor tanácsot kért kezel√orvosaitól azzal kapcsolatban, hogy nem mozdíthatná-e el√ halálát valamilyen szer bevételével. (uo.) Jane Roe, aki 1988 óta rákos volt, 1993-tól kezd√d√en teljesen ágyhoz kötött életet élt, állandó fájdalmak között, amelyeket orvosai nem tudtak csillapítani. Miután megbeszélte családjával, közölte orvosaival azon vágyát, hogy valamilyen szer bevételével öngyilkosságot szeretne elkövetni. Compassion in Dying v. Washington, 850 F. Supp. 1454, 1456 (1994). John Doe, aki 1991 óta számos AIDS-szel összefügg√ betegségben szenvedett, „teljesen tisztában volt azzal, hogy hosszú lefolyású halálos betegsége milyen szenvedéseket ró majd rá, mivel korábban √ ápolta barátját, aki AIDS-ben halt meg”. Ezért, amikor eljutott az AIDS végs√ fázisába, olyan gyógyszert szeretett volna kapni orvosától, mellyel siettetheti halálát. (uo. 1456–57.) James Poe tüd√tágulásban szenvedett, mely állandó fulladásérzetet keltett, továbbá olyan szívbetegsége volt, mely súlyos fájdalmakat okozott a lábában. Mivel oxigénpalackhoz kapcsolva kellett élnie, és az orvosoknak még a szokásos adag morfiummal sem sikerült csillapítaniuk pánikreakcióját, melyet a fulladásérzet váltott ki, szeretett volna orvosi segítséggel öngyilkosságot elkövetni. (uo. 1457.)

Az állam nem utasíthatja el ezekben az esetekben az alperesek kérését, anélkül hogy ne biztosítaná számukra azt a lehet√séget, hogy az állam által szükségesnek és ésszer∫nek ítélt eljárások keretében bebizonyíthassák: azon döntésüket, hogy öngyilkosságot szeretnének elkövetni, ítél√képességük birtokában, racionálisan, megfelel√ információk birtokában és minden kényszert√l mentesen hozták meg. A Fellebbviteli Bíróságok döntésének meger√sítése csupán azt alapozná meg, hogy az egyén elvileg rendelkezik egy ilyen alkotmányosan védett joggal. Csak annyit alapozna meg, hogy bizonyos egyéneknek, akiknek döntését, hogy öngyilkosságot kívánnak elkövetni, nem lehet irracionálisnak, bolondnak vagy éretlennek tekinteni, ésszer∫ lehet√séget kell biztosítani arra, hogy bebizonyítsák: döntésüket szabadon és megfelel√ információk alapján hozták meg. Nem szükséges pontosan meghatározni, hogy milyen egyéneknek van joguk ehhez a lehet√séghez. Ha viszont a Legfels√bb Bíróság megváltoztatja a Fellebbviteli Bíróságok döntését, akkor határozata csak arra a kijelentésre hivatkozva igazolható, hogy egy amerikai polgárnak végs√ soron még elvileg sincs joga ahhoz, hogy saját vallási és etikai meggy√z√dései, az élet értékér√l alkotott egyéni elképzelései szerint éljen és haljon meg. Ez a kijelentés azonban egyértelm∫en nem egyeztethet√ össze a Legfels√bb Bíróság korábbi döntéseinek szellemével és bet∫jével.

Jegyzetek

1. State of Washington et al. v. Glucksberg et al. és Vacco et al. v. Quill et al. 2. Bár különböz√ szervezetek képvisel√iként vagy speciális területek, mint például a bioetika szakért√iként az akadémiai filozófusok független tanácsadóként korábban is közrem∫ködtek bírósági ügyekben, tudomásom szerint ez volt az els√ eset, amikor filozófusok egy csoportja egyszer∫en általános morálfilozófusként szólalt meg valamilyen peres ügyben a Legfels√bb Bíróság el√tt. Az állásfoglalás elkészítésében valamennyi aláíró tevékenyen közrem∫ködött, annak ellenére, hogy általános politikai filozófiai és igazságosságelméleti kérdésekben nézetkülönbségek vannak közöttünk, és némiképp eltér√ véleményen vagyunk azzal kapcsolatban, hogy az állam hogyan szabályozhatná megfelel√en a segített öngyilkosságot, amennyiben az állásfoglalásban védelmezett alapelvet a Legfels√bb Bíróság elfogadná. Mind az állásfoglalás tartalmát, mind pedig a benyújtásával járó adminisztratív feladatokat tekintve nagyszer∫en képviselt bennünket Arnold & Porter washingtoni és New York-i jogi irodája, mely támogatta az állásfoglalás elkészítését, és magára vállalta a jelent√s nyomtatási és adminisztratív költségeket. (Az iroda munkatársai közül különösen segít√kész volt: Anand Agneshwar, Philip H. Curtis, Abe Krash, Janet Meissner Pritchard, Kent A. Yalowitz és Peter L. Zimroth.) 3. Oregon állam polgárai egy 1994-es népszavazáson olyan rendeletet fogadtak el, amely lehet√vé teszi a segített öngyilkosságot. Az egyik szövetségi bíróság azonban a tervezetet alkotmányellenesnek ítélte, a fellebbviteli eljárás pedig még folyamatban van. Hollandiában a gyakorlatban már több éve engedélyezett a segített öngyilkosság, az amerikai esetekben azonban nem találkoztak egyetértéssel azok az állásfoglalások, amelyek a hollandiai tapasztalatok tanulságait próbálták levonni. Ausztrália északi tartományai nemrégi-

ben olyan törvényt fogadtak el, amely jogi lehet√séget teremt a segített öngyilkosságra, de elképzelhet√, hogy az Ausztrál Nemzeti Parlament hamarosan olyan törvényt fogad el, mely érvényteleníti ezt a jogszabályt. Svájcban szigorúan korlátozott körülmények között szintén megengedett az orvosi segített öngyilkosság. Lásd Seth Mydans „Legal Euthanasia: Australia Faces a Grim Reality”, The New York Times, 1997. február 2. 4. Egy korábbi írásomban tárgyaltam a kerületi bíróságok döntéseit: „Sex and Death in the Courts”, The New York Review, 1996. augusztus 8. 5. Anthony L. Black et al., „Physician-Assisted Suicide and Euthanasia in Washington State”, Journal of the American Medical Association, Volume 275, No. 12, 919, 920, 922 (1996). 6. Lásd David J. Doukas et al., „Attitude and Behaviors on Physician Assisted Death: A Study of Michigan Oncologists”, Clinical Oncology, Volume 13, 1055 (1995), és L. Slome et al., „Attitudes Toward Assisted Suicide in AIDS: A Five Year Comparison Study”, konferenciakivonat, elérhet√ a World Wide Weben (1996). A Jogi Egyetemi Tanárok Szövetsége által készített állásfoglalás ugyanezen cél érdekében idézi olyan felmérések adatait, amelyeket kórházi n√vérekkel készítettek más államokban. 7. Az egyik alperes állásfoglalása szerint „Bár az empirikus bizonyítékok nem teljesen megbízhatók, körülbelül 5 és 52 százalék közé tehet√ azoknak a haldoklóknak az aránya, akiket a tünetkezel√ kórházakban végül szedálnak.” Az állásfoglalás idézi Paul Rousseau „Terminal Sedation In The Care of Dying Patients” cím∫ tanulmányát, Archives of Internal Medicine, Volume 156, 1785 (1996). 8. A Szeretetházak Szakmai Koalíciójának állásfoglalása egy félelmetes kérdést vetett fel a végs√ szedálással kapcsolatban. „Bár a szedált betegek látszólag

80

Filozófusok állásfoglalása megbékéltnek t∫nnek, az orvostudomány nem tudja igazolni azt, hogy a beteg nem érez fájdalmat. Épp ellenkez√leg, a sebészeti m∫tétekre el√készített, altatásban lév√ betegek (akik ugyanolyan drogokat kapnak, mint a szedált betegek, de náluk mélyebb kómában vannak, mivel légzésüket géppel kell fenntartani) vizsgálata azt mutatta ki, hogy a fájdalmas ingerek – bár nem váltanak ki küls√ reakciót – jelent√sen növelik az agyi aktivitást.” Lásd például Orlando R. Hung et al., „Thiopenthal Pharmacodynamics: Quantitation of Clinical and Electroencephalographic Depth of Anesthesia”, Anesthesiology, Volume 77, 237 (1992). 9. BANEC-Generated Guidelines for Comprehensive Care of Terminally Ill. Bay Area Network of Ethics Committees, 1996. szeptember. 10. Scalia bíró, aki valószín∫leg szintén az els√ stratégiát részesíti el√nyben, azt állította, hogy „egy szabadságérdek kinyilatkoztatásának nincs költsége mindaddig, amíg az ember kinyilatkoztathatja, majd azt mondhatja, hogy e szabadságérdeknél fontosabbak azok a különféle társadalompolitikai elvek, amelyeket az államok elfogadnak.” 11. Lásd Freedom’s Law cím∫ könyvemet (Harvard University Press, 1996) 29–31. 12. A Cohen v. California, 403 U.S. 15, 24 (1971) esetben például ez a Bíróság azt az álláspontot képviselte, hogy a szólás és kifejezés els√ alkotmánykiegészítés által biztosított szabadsága abból a meggy√z√désb√l származik, hogy „semmilyen más megközelítés nem lenne összhangban az egyéni méltóság és választás premisszájával, melyen politikai rendszerünk nyugszik.” Az els√ alkotmánykiegészítés vallást érint√ klauzuláját értelmezve a Legfels√bb Bíróság kifejtette, hogy „a gondolatszabadság gy√zelme, melyet a Bill of Rights örökített meg, annak elismerését jelenti, hogy a lelkiismeret területén az államnál van magasabb rend∫ erkölcsi hatalom”. Girouard v. United States, 328 U.S. 6, 68 (1946) továbbá, a megfelel√ jogi eljárással kapcsolatos esetekben a Legfels√bb Bíróság védelmébe vette az autonómiának e koncepcióját, kijelölve a személyes családi élet egy olyan szféráját, amely védett a kormányzat beavatkozásától. Lásd például Cleveland Bd. of Educ. v. LeFleur, 414 U.S. 632, 639 (1974) („Ez a bíróság régóta elismeri, hogy a személyes választás szabadsága a házasság és a családi élet ügyeiben egyike azoknak a szabadságoknak, amelyeket a tizennegyedik alkotmánykiegészítés „megfelel√ eljárás” klauzulája védelmez.”); Eisenstadt v. Baird, 405 U.S. 438, 453 (1973) (mely elismeri azt a jogot, hogy „védettek legyünk a nem kívánt kormányzati beavatkozástól olyan ügyekben, amelyek alapvet√en érintik a személyt, mint például a gyermekvállalással kapcsolatos döntés”); Skinner v. Oklahoma, 316 U.S. 535, 541 (1942) (mely alkotmányellenesnek nyilvánított egy állami rendeletet, mely megkövetelte, hogy sterilizálni kell azokat az egyéneket, akiket háromszor elítéltek nemi er√szak miatt, mégpedig részben azért, mert az állam e rendelettel jogosulatlanul beavatkozott a házasság és a gyermeknemzés ügyébe, az „ember egyik legalapvet√bb szabadságjogába”); Loving v. Virginia, 388 U.S. 1, 12 (1967) (mely eltörölte a különböz√ fajhoz tartozó emberek közötti házasság tilalmát, azon az alapon, hogy megsérti a házasodás jogát; és azt az álláspontot alakította ki, hogy „a házasodás szabadsága egyike azoknak a fontos személyes jogoknak, amelyek lényeges ahhoz, hogy a szabad emberek megfelel√en törekedhessenek a boldogságra”). 13. Az autóbaleset következtében állandó vegetatív állapotba került Nancy Cruzan szülei arra kérték a Missouri állambeli bíróságokat, hatalmazzák fel az orvosokat, hogy kikapcsolják az életfunkciókat fenntartó berendezéseket, és ezáltal véget vessenek a beteg életének. A Legfels√bb Bíróság úgy határozott, Missouri államnak jogában állt egyértelm∫ bizonyítékokat követelni arra nézve, hogy Ms. Cruzan korábban valóban olyan döntést hozott, mely szerint ilyen

körülmények között nem kívánna tovább élni, és a bíróság indokoltan utasította el azokat a bizonyítékokat, amelyeket a család bemutatott. De a bírák többsége, az érv érdekében, feltételezte, hogy az ítél√képességének birtokában lév√ betegnek jogában áll visszautasítani az életfunkciókat fenntartó kezelést; és ma a jogászok széles körben úgy vélik, a Legfels√bb Bíróság így rendelkezne a megfelel√ esetben. 14. Amikor az állam által rögzített eljárásokat követték, néha engedélyezték, hogy a beteg meghaljon, néha viszont nem. Lásd pl. In re Travel, 661 A.2d 1061 (Del. 1995) (mely meger√sítette azt a megállapítást, hogy a felperes, a beteg lánya, világosan és meggy√z√en bebizonyította, hogy a cselekv√képességét elvesztett beteg azt kívánná, hogy kapcsolják ki az életfunkcióit fenntartó berendezéseket); In re Martin, 450 Mich. 204, 538 N.W.2d 399 (1995) (mely szerint a feleség vallomása és közjegyz√ el√tt tett írásbeli nyilatkozata nem nyújt világos és meggy√z√ bizonyítékot amellett, hogy a cselekv√képességét elvesztett beteg sérülését megel√z√en úgy döntött, hogy ilyen körülmények között elutasítaná az életm∫ködéseinek fenntartására irányuló orvosi kezelést); DiGrella v. Elston, 585 S.W.2d. 698, 710 (Ky. 1993) („Ha a kezel√orvos, a kórház vagy a házi ápolók területileg illetékes etikai bizottsága, valamint a jogi képvisel√ vagy a legközelebbi hozzátartozó egyetértenek abban és dokumentumokkal alátámasztják, hogy mi lenne a beteg kívánsága, és hogy milyen a beteg helyzete, továbbá senki nem vitatja döntésüket, akkor nincs szükség bírósági határozatra ahhoz, hogy teljesítsék a [cselekv√képességét elvesztett] beteg kívánságát.”); Mack v. Mack, 329 Md. 188, 618 A.2d. 744 (1993) (mely szerint a feleségnek nem sikerült világosan és meggy√z√en bizonyítania, hogy cselekv√képességét elvesztett férje azt akarná, hogy kapcsolják ki az életfunkcióit fenntartó berendezéseket); In re Doe, 411 Mass. 512, 583 N.E.2d. 1263 (mely a helyettes ítéletére épít√ módszert alkalmazva arra a megállapításra jutott, hogy a bizonyítékok alátámasztják azt a megállapítást, hogy a beteg, ha képes lenne döntést hozni, akkor azt kívánná, hogy kapcsolják ki azokat a berendezéseket, amelyek fenntartják életfunkcióit). 15. Például 1992 novemberében a kaliforniai szavazók 46 százaléka támogatta a 161. javaslatot, mely legalizálta volna az orvosi segített öngyilkosságot. A szavazásra bocsátott javaslat a kaliforniai büntet√törvénykönyv 401. paragrafusának (1992) kiegészítése lett volna, mely jelenleg b∫ncselekménynek min√síti a segített öngyilkosságot. A javaslat elutasítói els√sorban vallási indokokat hoztak fel amellett, hogy a törvényjavaslat rossz, mivel nem tartalmaz biztosítékokat a visszaélésekkel szemben, és olyan további korlátozásokat hiányoltak, mint például a pszichológiai vizsgálat és bizonyos várakozási id√. Alison C. Hall, To Die With Dignity: Comparing Physician-Assisted Suicide in the United States, Japan, and the Netherlands, 74 Wash. U.L.Q. 803, 817 n. 84 (1996). 16. 1994 novemberében népi kezdeményezés eredményeként az oregoni szavazók elfogadták a „Death With Dignity” címet visel√ törvényt, mely korlátozott körülmények között engedélyezi az orvosi segített öngyilkosságot. Oregon Death With Dignity Act, Or. Rev. Stat. ?? 127. 800–827 (1995). Az oregoni törvény értelmében az állam cselekv√képes feln√tt lakója, akir√l „kezel√orvosa és egy független orvos megállapította, hogy halálos betegségben szenved, és aki önkéntesen kifejezte azon vágyát, hogy meg kíván halni, írásban kérvényezhet halálos szert abból a célból, hogy a törvény kikötéseivel összhangban humánus és méltóságával összeegyeztethet√ módon véget vessen életének.” Or. Rev. Stat. ? 127.805 (1995). A törvény specifikus definícióit nyújtja olyan lényeges terminusoknak, mint például a „cselekv√képtelen” és a „halálos betegség”. Továbbá a törvény számos olyan szabályozást is magában foglal, amelyek célja a folyamat integritásának biztosítása.

81

Segített öngyilkosság:

Recommend Documents