Schäffer Erzsébet
A temesvári lány Anyuval az élet
Fekszem az ágyon. Hajnal van. Egymást
kergetik a gondolatok. Lázas, fájdalmas, szívet összeszorító gondolatok. Három napja nem szűnik a görcs a fejemben. Három napja gyöngyözik a testem. Ahogy mindig, ha belegondolok, ha valamiben bizonytalan vagyok, hogy mit is tettem, pillanatról pillanatra önt el a forróság. A homlokomnál kezdődik, aztán a mellem közt a kis árkot lepik el az izzadságcseppek, és mindjárt az ágyékomban, a combom tövében érzem az elviselhetetlen nedves hőséget… Meggyulladok. A fejemre húzom a párnát, nem bírok a kön�nyeimmel. Három napja siratlak, három napja siratok, három napja temetem az álmaimat. Nem tudom megcsinálni. Talán nem is akarom megcsinálni… Ki akartam mondani a kimondhatatlant. Elmesélni a leírhatatlant. Bevallani mindent. Hogy ostobán éltünk, anyu. Ostoba büszkeségben. Ostoba félreértésekben. Ostoba csöndben. Buta félelemben. 7
Tartottunk egymástól. Te tartottál tőlem, én tartottam tőled. Más lányt szerettél volna te, és más anyát akartam én. Ezt hittük egymásról. És közben ott voltak az ordító bizonyosságok. Garmadában a megkötött pulóverek, sapkák, sálak, a hazaírt lapok, az egymásért mondott imák. Ott volt karnyújtásnyira, ami után vágyakoztunk. Ott voltak a bizonyosságok. És mégis… Ha nincs ez a három év, ha nem vagy itt velünk kényszerből, mert tehetetlen beteg lettél, szobához, ágyhoz kötött lettél, ha nincs ez a három, szenvedésekkel teli év, amitől annyira féltem, amibe beleöregedtem, belefáradtam, de ami mélyebbre vitt, többet vett el és többet adott, mint amit valaha is remélhettem a kettőnk, dehogy csak a kettőnk, valamennyiünk életében, ha nincs ez a három év, örökre elveszítelek. Ahogy aput elveszítettem, és siratom megtalálhatatlanul, halálig. Ha nincs ez a három év, nem ismerlek téged. És nem szeretlek meg téged azzal a felismert és elvállalt fájdalmas reménykedéssel, azzal a sokszor beteljesíthetetlen vággyal, hogy érezzed és érezzem, ebben a végtelen irgalomban, ami az éle8
tünk eredője, itt vagyunk egymásnak. Elválaszthatatlanul. Voltak megtalált, megszentelt pillanatok. Percek, órák. Voltak vallomások. Nem mondom, hogy kitöltötték a napjainkat, de voltak. És felülírtak mindent. Mindent. Mindent. Mindent… Erről akar mesélni ez a könyv.
9
Anyuval egy szobában
Azon a hajnalon a csobánkai öreg ház ajtajában néhány szál hóvirág már kidugta a fejét. Az egyik rohammentős futtában rá is csodálkozott, jé, hóvirág…! Most május vége van, lassan már az akác is elvirágzott… Az én valaha szaladós, csupa élet mamám attól a reggeltől nem kelt ki az ágyból… Velünk van, nálunk lakik, aki már vagy harminc éve egyedül élt. Egyik nagy betegségén túlkerülve, azt mondta egyszer Mészöly Miklós. Ott álltunk a kisoroszi házuk előtt, sütött a nap: – Nem kell izgulni… A lét utolsó öt perce elég a teljes életre… Akkor nem értettem pontosan a szavait. Ma már talán kapiskálom. Még meg is toldom a magam tapasztalásával: 11
– Lesz idő az ember életében, amikor a nagyvilág minden drámája, öröme és fájdalma elfér egyetlen kis szobában. Ahonnan ki se kell lépni. Mert minden megtörténik, ami két ember közt megtörténhet, akik szeretetük okán és a betegség okozta kényszerből egymás elfogadására szorulnak. Mert amióta az a hajnali rohammentő szirénázva vitt minket a kórház felé, új fejezete kezdődött az életünknek: az elfogadásé. De ezt akkor, ott a mentőben ülve még nem tudtam. Ott még csak az aggodalom tartott fogva, és a felelősség szorongatott, hogy azon a hajnali órán engem hívott telefonon a városból, nem a faluban lakó orvost… Ezen csak később döbbentem meg, amikor a kettőnk, s anyu külvilághoz való kapcsolatát végiggondoltam… Mennyi bizalom irányomban, amit sosem mondott ki, én meg éppen ennek a bizalomnak a hiányát érezve, men�nyit görcsöltem, mi mindent fantáziáltam össze. És mit össze panaszkodtam. És mennyi tapintat anyuban, a „nem akarok mást zavarni a magam bajával” érzés kifelé, és „igazán jöhetnének gyakrabban” szemrehányás csak magának befelé. De hangosan nem szólt senki semmit. Addig a hajnalig, nyilván csak a magam megnyugtatására mondtam hetenkénti látogatásomkor, hogy ő a legjobban egyedül szeret lenni… Ezt 12
is mondta, így is éreztük. Hogy hozzánk költözzön, sokszor elvetette. Én bár készültem, hogy többet leszek vele, ott alszom nála, olykor együtt fekszünk, együtt ébredünk – nem lett gyakorlat ebből a tervből. Mindig volt kifogás, mentség elegendő. Ám a lelkifurdalás, ami megtéveszthetetlenül pontos – legyen bár kényelmetlen, mégis a legjobb rá hallgatni – ott csengetett bennem, elhallgathatatlanul. Akkor reggel, még a szívét összeszorító rohammal küszködve is utasított: – Keress valami ruhát, a cipőmet… – Elég a hálóing, anyu, köntös kell, meg a papucsod… Legyintett, nem tudod ezt, fiam. A mentősök egyetértésére aztán bólintott. Hordágyra tették. Onnantól másokra szorul, bár minden kicsi lehetőséget megragad, amivel saját kezével segíthet magán, s rajtunk, s ami maradék önálló létét igazolja vagy erősíti. Milyen szívós a szervezete, és milyen erős a lelke – gondolom sokszor, még türelmetlenségemben is. Mert néha az is vagyok. Türelmetlen és sértett. Bár egyre ritkábban. Mit is mondott a zöld műtőssapkája alatt, valahonnan mélyen, belülről, a sokat látott ember szemével mosolygó, operáló orvos? Álltunk a kórházi folyosón, újabb szorító rohamok után megint az orvosokba kapaszkodva… A fejében és a lel13
kében ki tudja hány ember szívét őrző doktornő a javaslatát ismételte, egy katéteres beavatkozással meg lehetne próbálni az ér tágítását… Úgy érzi, sikerülne… A két orvos egymásra nézett. Aztán anyura: – Félelem helyett egy kicsi bizalmat… Anélkül nem megy… Nyolcvanhat év, meszes erek, lezajlott infarktusok… Az egyik ér elment, de a másik talán tágítható… Meglátjuk… És a mamám, a nagy utazó, erre a kalandra is rábólintott. Már itthon, kértem tőle sokadszor, mesélje el azt a pillanatot. Azt, amikor ott feküdt egy szál lepedő alatt, s az orvos felkiáltott… A mamám valahányszor, nagy átéléssel újra és újra elmeséli: – Csak egy szúrást éreztem, aztán mondta, lesz egy kis szorítás, ő a monitort nézte és akkor megszólalt: „Asszonyom, még két milliméter és benn vagyok a szívben…!” Nem éreztem semmit, akkor nem is féltem… Akkor a doktor erős hangját hallom megint, sose felejtem el, ezt mondta: „Asszonyom, vehet egy új télikabátot..!” Hát ez jó volt… A mesélés, a beszélgetés mindig a derű órái. De még mindig abból van kevesebb. Pedig az segít a legtöbbet. Már ezt is tudom. Csak megfelelni nem mindig tudok. Pedig mindenki besegít. Az egész család. Unokák ülnek az ágya mellett, 14
