RUFFY PÉTER NAGYVÁRAD SZÜLÖTTE

Írta: Márton István Nagyvárad, 2013-02-28

RUFFY PÉTER – NAGYVÁRAD SZÜLÖTTE (Nagyvárad, 1914. július 28. – Budapest, 1993. december 28.)

Ha szakmáját nézzük riporter és közíró volt. Valójában az irodalmi rangú újságírás művelőjeként ismerhette meg a magyar olvasótábor! Ha teljesítményét vizsgáljuk, akkor tevékenységéről, már igen sokan nyilatkoztak, halála előtt, után. Díjait nem véletlenül kapta, de erről a későbbiekben. Ő a nagy-nagybátyám. Azon a napon született – számtalanszor kihangsúlyozta – amikor az első világháború kitört… Ezen a napon véget értek a valójában hamis, aranyfüsttől csillogó ferencjózsefi idők… Az operett világ! Amikor még a szimpla ember is Brassónál fölszállhatott a vonatra, s a német határig a kutya se kérdezte hova utazol, pusztán a vasúti jegye felől érdeklődtek. A monarchia, vegyes, békében élő lakói, kábulatukból az első pergőtűz hangjaira riadtak fel. Rikkancsok futva kiabálták a történteket Salzburgtól Prágán, Bécsen, Budapesten át Nagyváradig. Ekkor kezdett megjelenni először Közép Európa vonaglása, s megindult az újkor legnehezebb évtizedei felé… Ezen a történelmi napon született a Holnaposok Városában Ruffy Péter - ahogy édesanyám unokatestvérét becézte – „Petár” Iskoláiról Érdekesen alakultak. Betűvetésre, ugyanaz a szigorú tanító néni oktatta, aki édesanyámat, majd később engem is. Szenor Rozália. Érte aggódó, egyben szigorú dédapám, aki valójában nevelte, a premontreiekhez adja továbbtanulni. Évente magántanulóként Gödöllőn vizsgázik, ugyanott tesz érettségit, mint írta: „(…) magyar irodalomból megbuktam. (…) 1


Később – Nagyváradon - több tanára lett felekezeti magánoktatóm. Egykori diákjukról nagyon szépen nyilatkoztak… Még a kommunizmusban történt, sokszor érdeklődtek nagy-nagybátyám felől, újságírói munkásságáról, mint neveltjükről… Hisz jól tudták, kenyere az újságírás. A nagyváradi katolikus lapnál a Magyar Lapoknál kezdte. Legfőbb jellemzője: forrt a hírek körül… Végül, ki is az a Ruffy nagybátyám? Feleljen kutakodása. Mert mindent akart tudni a felmenőiről, családjáról, és nem csak. De nem felületesen! Apai ágát, úgyszintén az anyait. Hatalmas elszántsággal szerette kutatni a múltat, valósággal levéltári molyként élt. Őseiről, egy általa összeírt családfából ismerkedhetünk… Az anyai ág, az már az enyém is, tehát ott közösek a kikutatott ősök… Érdekes, a családfa. Különösen tagjainak nemzetek szerinti felemlítése. Szülők: magyarok, nagyszülők: 2magyar, 1 tót, 1 morva. Dédszülők: 3 magyar, 1 bécsi, 1 tót, 1 német, 1 morva 1 szerb. Ükszülők: 2 magyar, 2 román, 1 német, 2 morva, 2 szerb, 1 rutén. (így írta: tót) Szépszülők (között) 1 német, 1 angol, 1 román, 1 morva. (Idegen elemnek vette vérében a: tót, morva osztrák, román, szerb, angol, német, rutén) Legrégebbi Ruffy, anyai ágán Ruffy János, 1575-1600 körül élt, aki a Perényi grófoktól két adományt kapott Királyházán. Apai ágon: kisbajcsi és bácsai Ficzek család. Tehát, itt Nagyváradon 1914 július 28-án született, mint Ficzek Péter. Hivatalosan, harmincöt évesen 1949-ben változtatja nevét Ruffyra, bár korábbi írásait Ruffyként szignálja. Édesanyja - írói vénával - Ruffy Paula, édesapja Ficzek Emil ügyvéd. Szülei, korán elváltak. Mindössze egy éves. Apja ügyvéd, az árvaháznál ülnök. Ott anyagi botrányba keveredett, felesége ezen a címen válási keresetet indított. Több éven keresztül folyt a válóper. A pazarul berendezett Szaniszló utca 12 számú szülői házat eladják. Ettől kezdve nagyapámék, valamint déd apámék segítik. Mind erkölcsileg, anyagilag.... Apja, elmegyógyintézetbe kerül, 1924-ben meghal. Pedig fiát, feleségét nagyon szerette. Édesapja nagymamámhoz írt levelei őrzik ezt a szomorú tényt. Szerintem, Péter nagy2


nagybátyámnak mindez, egy igazi fájó seb, örökké hamu alatt égő parázsként maradhatott benne. Nem más ez, valódi családi dráma. Vagyis, apjával szemben édesanyja, nagyanyja, nagyapja részéről állandósult kettősmérce, valamint a mellébeszélések, túlzások, koktélja. Persze - számtalan rezdülésével - amiről rokonaim, mélyen hallgattak… Végül, vénségemre derült ki a fájdalmas valóság. Nagyapám, a gróf Széchényitől nászajándékba kapott csodálatosan faragott íróasztalából, az ott rejtőzködő levelekből… Péter nagynagybátyám igazi őszinte fájdalmát – hagyatékából, valószínű édesanyja állandósult családi panaszaira - csupán pár hónapja olvashattam. Abban a levélben fogalmazta meg édesanyjának, amit sokkal korábban, még huszonhat évesen 1940 nov. 13-án írt. Valójában sohasem küldött el. Okát nem ismerem, hogy miért nem postázta. Feltételezem, anyjával szembeni erősebb hangneme volt a kiváltó, visszatartó ok. Később történhetett - más színű tintával a borítékra - azt a sokatmondó mondatot írta „Egy fiú panasza.”, majd aláhúzta. Nem véletlen. Itt olvasom fájó sorait, „(…) A szomorú családi körülmények engem legalább annyira szerencsétlenné tettek, mint édesanyámat. És mivel áldozta fel édesanyám értem az életét? – teszi fel fia a jogos kérdést, majd így folytatja: „(…)De akkor mit mondjak én, aki apa nélkül nőttem fel, s aki egy egész életen át sínyleni fogom a hiányát? (…) A szomorú családi körülmények engem legalább annyira szerencsétlenné tettek, mint Édesanyámat(…)” Apja, nagymamámhoz, az édesanyja testvéréhez, írt leveléből (1916. aug.10.) ismerhettem meg a valóságot. Kiderül, mennyire szerette fiát, feleségét, tisztelte anyósát, apósát, annak ellenére, utóbbival ellenfélként a Kúria döntésére vártak. „(…) Hiszen ő az én gyermekem nagyapja s hűtlen (?) feleségemnek édesapja…eljön majd egyszer még az idő, hogy be fogják látni mindnyájan, hogy kit gyaláztak és tagadtak meg magok énbennem. (…)” Ennyit a teljes rejtélyről, ami R.P.-t élete végéig kísért, mint magányát az árva…Az 1950-s években írt életrajzában R.P. emígyen fogalmaz: „(…)Elég keserves volt a fiatalságom. Apai szeretet nélkül, nagyapámék, anyám gyűlölték általam nem ismert apámat, általam ma sem ismert okok miatt. De én apámat nem tudtam meggyűlölni, ma is szeretem, bár sohasem láttam. 1924-ben halt meg Bp.- n., de azt sem tudom, hova temették, nem is tudtam megtalálni a sírját…”

3


A kezdet Szárnyait - nagy elszántsággal -, a harmincas évek elején bontogatta. Az akkori Szent László alapította „Oradeán” megjelenő Magyar Lapok című katolikus újságban, egyszerre a későbbi költőnk Horváth Imrével kezdte. Így ír erről a korszakáról: „Tizennyolc éves korom óta az újságírás a hivatásom.” Fiedler rk. püspök, látva korai írásából tehetségét, ösztöndíjasként Lillebe küldi. Ott, nem tetszik neki… Így, Párizsba a Sorbone mellett működő egy éves újságíró iskolába iratkozik (1932- 1933)… 1932-ben a püspök - mint Trianonban sebzett, sújtott, kisebbségi, a hozzá írott levelében ezeket írja: „(…) Ha fiatalságunk, férfiúink igazán férfias öntudatossággal és céltudatossággal, használtassanak, remélhetjük, hogy népünk új életre, erőre, tevékenységre fogékony lesz. (…) Az isteni Gondviselés nekünk ezt a hivatást rendelte, hogy ezt a letarolt… virágoskertet gondozzuk! Ez a gondozás verejtékes munka, sok hálátlanság, csalódás… vár ránk saját táborunkból, irtózatos támadások… mások, sokan elveszítik kedvüket – csak kedvtöltést keresnek – sokan hűtlenek lesznek (…). Annál több lesz érdemünk, minél több áldozatot hozunk.(…) Kedves fiam! Ne légy fél hős, fél férfi, fél jellem, fél szent. Mindenben egész!(…)” Ezeket a püspöki intelmeket egész életében hagyatékában föllelhetjük - mert végig kísérték. Írásaiban, rejtett bizonyítékként jelen vannak. Úgy, mint hűséges gondozónak szorgos munkája a letarolt és meggyalázott egykori virágoskertben, amit államalkotó királyunk Szent István örökségül ránk hagyott! Visszatérte után, két nagyváradi napilapnál „inaskodott” (1933–1934) (Magyar Szó, Erdélyi Lapok). A RIPORTER VISSZANÉZ –ben így emlékezik erről a periódusról:„(…)Nem az élet volt érdekes, hanem minden, ami az élettől, a természetes egyszerűségtől elrugaszkodik. Nem az emberek homloka, az emberek tarkója. Nem a közélet, hanem a magánélet. Szívtuk a mérget, tanultunk (…)”. A kezdet után, 1935-ben a fénykorát élő Brassói Lapok fogadta munkatársul. A két háború közti erdélyi közéletnek - egy kezdő újságíró számára - ez a legdemokratikusabb, legnyitottabb szellemiségű lapja. Állandó publikációs lehetőséget biztosított, s egyszersmind politikai s erkölcsi előiskolául szolgált. Ruffy Péter maga majd félszázadnyi idő távolából "legértékesebb újságírói műhelyének" tartja, mert az egykori szerkesztőség légkörében sajátította el a hírlapírás mesterségbeli fogásait. Hozzám került 4


személyes archívuma számos Brassói Lapok számát őrzi. Hasábjain megjelent tudósításai, riportjai, interjúi hiteles pillanatfelvételek a kisebbségi magyarság akkori léthelyzetéről, sorsáról. Kordokumentum-értékük vitathatatlan, újraolvasásuk mai szemmel nézve sem tanulságok nélküli… Arra a hős időszakra emlékezve írja: "Riportot írtam és publicisztikát, gyakran foglalkoztam erdélyi kérdésekkel is. S azt írtam meg, amiben hittem, amíg csak lehetett." A második bécsi döntést követően a lap megszűnni kényszerült, nyomdáját szétrombolta a „dicső” hungarofob Vasgárda, munkatársi közössége szétszóródott. Ekkor 1940-ben Budapestre költözik, ott folytatja pályáját. A pesti „Újság”-hoz szerződik. Haditudósítónak küldik, mint „karpaszományos őrmestert” Hadműveletekben nem vett részt. Csupán két hét Kievben, ahonnan, mint írja „hazaebrudaltak”. Lebetegszik, tanúsítja egy Pesthidegkúton 1945 február 5.én kiállított orvosi bizonyítvány… A háború után a Hírlap, a Magyar Nemzet, a Kis Újság, a Béke és Szabadság, az Érdekes Újság lett szerkesztőségi állomása, majd végül, hosszú éveken át, egészen haláláig a Magyar Nemzet volt munkahelye. Utolsó beosztása az újságnál, mint a Szerkesztőbizottság tagja. Hogy (1992-ben) belülről mennyire értékelték tudását, a kinevezési okmánya tanúskodik. „(…)A Szerkesztőbizottság tagjai havonta két cikkel segítik a lap munkáját. Ezért Önnek kiemelt honoráriumot, 25.000 – Ft-ot fizetünk cikkenként (…).”

Közvetlen a háború után 1945-ben Ruffy Péter az ország újjáépítésének talán legfürgébb tollú tudósítója. Szinte mindenütt ott van, ahol "történik valami". Olykor, valóban kivételes történelmi pillanatok tanúja, például 1947-ben Oroszváron, a párizsi békeszerződést követő területátadásnál (Oroszvár, 1947), vagy 1954-ben, a baranyai Szabadszentkirályon. Ez utóbbi helységről írt riportja nemcsak azért figyelmet érdemlő, mert benne szociográfiai hitelességgel bizonyítja az ötvenes évek beszolgáltatási (padlás leseprés) rendszerének tarthatatlanságát, hanem azért is, mert megfogalmazza a riporter-közíró ars poeticáját: "Az írás nem arra való, hogy játsszunk vele; ez arra való eszköz, hogy kimondjuk általa az igazat." Valóban, Ruffy Péter egész munkásságát áthatja az "igazat kimondani" szenvedélyes vágya. Tette mindezt úgy, ahogy annakidején püspöke levelében tanította figyelmeztette.

5


A sok díj közül kettőt emelnék ki, ami a legmutatósabb, legrangosabb, a harmadikat poszthumuszként felesége kapta: - a Magyar Újságírók Országos Szövetségének aranytolla, - a Pulitzer- emlékdíj. Ez utóbbit,77 évesen kapta, elsőként mint életműdíj, a rendszerváltás után 1991-ben… - Petőfi Sándor - díj (poszthumusz) 1994 Mintha készült volna a halálra. Még 1989 november 12-én megszerkesztette Repertóriumát – Adattárát, vagy, ahogy aláhúzva nevezte: „A búcsúzás könyve” –t. Dolgozószobájában, katonás rendben – felleltározva - mindent helyre rakott. Irodalmi, olvasói, családi levelek, üdvözletek dobozolva… Kitüntetései is… Brassói Lapok példányai és nemcsak, kéziratok, források, jegyzetek kritikák szerződések, színdarabok, filmforgatókönyvek, újságírói emlékek, mások megőrzött írásai… Megjelent könyvei Egyszerű családból származik 1944 Göcsejtől Hegyaljáig (1955) Harminchárom élet, karcolatok (1957) Romlás. Riportok a rumról (1957) Varsói hajnal. Lengyelországi úti-élmények (1961) Arcképek és történetek (1962) Csavargások (1963) Szegedi képeskönyv (1964) Egy napom (1966) 6

Írta: Márton István Nagyvárad, 2013-02-28 A riporter visszanéz (1967) Hazánk szíve, Budapest (1968) Hazai történetek 1970 / Baróti G. Kristóf A./ Zala megye képes könyve (1973) Úttalan utakon (1974) Bujdosó nyelvemlékeink (1977, 1983) Világaim (1979) Varázslatos Magyarország (1980) magyar német angol francia nyelveken Koronánk könyve (1981) A türelem ösvényén (1985) A későn született ember (1987) Magyar ereklyék, magyar jelvények, (1988)

Zárójel Ha már a díjakról beszélünk, önző leszek. Kihalt családja után, megmaradt szellemi értékei - nem teljes egészben - hozzám kerültek… Pusztán a véletlen folytán. Érdekes, mintha valaki súgott volna! Ugyanis közvetlen, szeretett lánya temetése után, egy vendéglőben beszéltük meg, távoli, oldalági rokonom, járjon közbe, adják nekem - mint hozzátartozónak - az írásait. Megőrzés céljából. Végtére ez, a családot illetné. Persze ingatlanára, ingóságaikra nem tarthattunk igényt. Hisz’, általunk ismeretlen idegenek, tudtunkon kívül, lepapírozták az agytumorban szenvedő beteg leányával, Edittel az örökséget. Hogy milyen stádiumban írt alá ( Edit-Füsti lánya), örök rejtély! De a megmentett irományhalmaz – számomra több szempontból - mégis egy hatalmas nagydíjjá vált. (Sajnos nem az egész anyag, sok 7


minden ott maradt, mert rövid időt adtak a kiürítésre, egyben a cipekedésre, mindössze két alkalommal 1½ órát…,) Először is nagydíj, már abból kifolyólag, hogy azok a családtól teljesen idegen örökösök – akiket nem is ismerek - az írásokat nem dobták egyenesen a szemétre. Hiszen, ha nem lépek, megőrzött művének ez lett volna sorsa. Ehhez még, egy több éves emlék, az özvegye által megfogalmazott kérés is serkentett. Az író, újságíró közvetlen halála után, felesége Bogi néném, kondoleálás közben sírós szemekkel, benn, a nagybátyám dolgozó szobájában kinyitogatta a szekrények ajtaját, kihúzgálta a fiókokat, megmutogatva a temérdek anyagot. Azt mondta nekem: Istvánkám, ez mind rád vár feldolgozás céljából… Kissé megrettentem a kijelentéstől, valamint a tömérdek anyag látványától. Évekig, még a lányuk Füsti élt, sokszor gondoltam édesanyja mondatára. Férfiasan bevallom, valahogy, hessegettem ezt a gondolatot, reméltem, nem nekem kell mindezt egyedül feldolgoznom. Teltek az évek, Füsti lányuk megbetegedett. Agyát operálták. A korházból való hazatérte után, az édesanyja váratlanul meghalt. De az előzőkben, azaz Bogi néni által kijelentett mondat Péter bátyám halála után annyi évvel – serkentett, bátorított arra, hogy mégis kíséreljem meg, akár közvetítőkön keresztül is: hátha megkapom az írások tömkelegét… A sors, volt olyan kegyes, a lepapírozott, anyagilag érdekelt örökösöket a szellemi hagyaték nem érdekelte, csupán a lakás ingó és- ingatlan mielőbbi értéke. Így ami családi vonatkozású volt, írás, levél - ideadták…. Különös ajándék ez az élettől. Édesanyám, édesapám mindig szerette őt és családját. Így ez a szeretet belém, húgomba itatódott. Mindég alig vártuk, Nagyváradra történő látogatásukat. Nálunk szálltak meg, nem az édesanyjánál. De erről később… Végezetül nagy örömömre, megmentett hagyatékát, az írásait, két személyautóval hoztam szülővárosába Nagyváradra. Nálam lévő szellemi hagyatéka óriási. Különféle vastag és vékony dosszié, dobozolt levelek tömkelege. Egyszerű ismeretlen emberektől a hírességekig. Irodalmunk nagyjai, művészei a XX- ik századból. Régi félretett újságok a Brassói Lapoktól a Kortárson át a Magyar Nemzetig. 1989. szeptember 15-én kezdte naplóját írni. Haláláig, szinte naponta írta. Különösen a magyarországi változó eseményeket követte, nagy szenvedéllyel. Mint emlékezetes, volt bőven történés… A nyugatiak, agyba-főbe dicsérték az országot, csak azért, hogy 8


levegyék a feltörő politikumot a lábáról. Gazdaságát könnyedén privatizálják, majd kiszivattyúzzák a megkaparintott pénzeket, értékeket, miközben ők, valahol a nagyvilágban – lazítva -, lógatják a lábukat… Ahhoz, hogy Ruffy Péter helyét objektíven jellemezhessem, két megnyilatkozást kell önök elé tárnom. Első Közismert a liberális csúcs magasságában az amerikai magyar(?) lobby vezére Charls Gati. Ő, meghatározott szintig sok jót, ugyanakkor rosszat is tehet véleményével. Érdekei egybefonódnak a láthatatlan pénzügyi háttérhatalom irányával, annak elérésében… Gati, 1993-ban Ruffynak írt levelében elbeszéli – idézet: „(…) két éve tartozom ezzel a levéllel. Akkoriban a Nagy Imre per anyagát kutattam Pesten, s a belügyi levéltárban rábukkantam a Te 1957-es vallomásodra is. Nincs most előttem, de úgy emlékszem Fazekas Gyuriról s talán Gimesről faggattak. Azt akarták elmondatni Veled, hogy Fazekasék régi, megátalkodott konspirátorok s hogy ezt a MNnél kezdték. Te pedig valami olyasmit vallottál, hogy hát nem is nagyon láttad őket egymással beszélgetni… Azaz megdöbbentő elszántsággal és bátorsággal válaszoltál a kérdésekre. (Ha történetesen ezt nem tartod vajmi nagy tettnek, akkor olvasd el Komor, Révész és Bertalan Imre vallomását, amely alighanem ugyanabban a dossziéban van. Nekik bizony lenne szégyellnivalójuk.) Ha soraimmal néhány jó percet szerzek, hát ez a szándékom. Őszinte tisztelettel: Karcsi Ez a pár sora Gatinak, visszaigazolja, az 56-os Forradalom és szabadságharc leverése után, Ruffy Péter a kádár-biszkui megtorló időkben nem lett besúgó, egyenes maradt… Második Közismert portál a Kuruc info. A másik csúcs – radikális véglet. Kíváncsiságból beírtam Ruffy Péter nevét a keresőbe… Hogy miért? Valahol naplójában egy viccesnek szánt szélsőséges szöveget olvastam tőle. Saját magáról: „zsidó bérencnek neveztek”- írta. Igaz, csupán idézőjelben. Meg akartam győződni a zsidó bérencről, nagybátyámról, milyen elmarasztalót is írhat a Kuruc portál. Egyébként, mindenki, saját maga meggyőződhet a kereső segítségével. 9


Az eredmény, a „Szilveszteri körkép a lezüllött magyar újságírás celebjeiről” című kritikus írásban.: „(…)Rossz rágondolni, mi lenne, ha feltámadna és megjelenne egy elnökségi ülésen három olyan igazi újságíró, mint amilyen Ruffy Péter, Baróti Géza és Antalffy Gyula volt, hogy csak az egykori Magyar Nemzetre emlékezzünk(…)” További részletek a Kuruc portálon: http://kuruc.info/r/6/90130/#ixzz2JwtpLKRW Mindezt, csupán azért írtam le, legyen legalább a két végletből vélemény, úgy ahogy az etikus… Tehát, kijelenthetem, nagybátyám példásan igyekezett azon a járható szűk mezsgyén caplatni, ne sározódjon, ha bármi is bekövetkezik a politikum viharos fröcsögésében. Újságírói magatartása, példakép lehet minden magyar újságíró számára, azokból a gerinctörő évekből, és főleg ma, amikor pénzért sokan eladják magukat.

Vissza a múltba Ötödikes lehettem, amikor nagymamám testvére Péter nagynagybátyám édesanyja Paja néném megkért, segítenék-e a pincéből fát hozni első emeleti lakásába? Boldogan, válaszoltam. Letettem az életét biztosító ételhordót, máris igyekeztem felfedezni a pincéjét, ahol még sohasem jártam. Kettősével vettem a lépcsőket, kezemben vesszőkosár. A macskaillatú tárolóban hamar körülnéztem, megraktam a kosarat, fel az emeletre… Ilyenkor, szebbnél szebb élményeiről mesélt. Sokat családunkról… Téli időszakban, aztán nem csak az ebédet vittem, fát vágtam neki, felcipeltem, ládájába rendben bepakoltam, esetleg befűtöttem, de ezért, minden alkalommal járt egy élménybeszámoló - egykori régmúltjából. Persze az anyagi juttatáson kívül, ami két villamosjegy ára volt 50 bani… Sokat mesélt arról, akárcsak fia, ő is írt cikkeket, színdarabokat. Már a felvidéki „Nyitra vármegye” című politikai újságban, a Felvidékben, később a Nagyváradon megjelenő Szabadságban, Nagyváradi Naplóban, Színházi Újságban… Egyik színdarabját városunk kaszinójában egy újévi bál alkalmával mutatták be…/ Még a boldog Osztrák – Magyar Monarchiában / Sokat mesélt fiáról, annak előmeneteléről, családjáról. De beszélt 1956 eseményeiről, mert akkor épp fiánál tartózkodott Bp.-n… Közel a Széna-térhez. Emlékszem mondataira, mennyire riadtan nézte a szovjet atrocitásokat lövöldözéseket. Féltette fiát, annak családját, nehogy megöljék a támadó szovjetek…

10


Egy felhőtlen nyaralást kínálva… Édesanyjának segítségem, éveken át tartott… Halála után (1967) nagy-nagybátyám, viszonozva szolgálatomat, meghívott magához Budapestre… Nagy szeretettel fogadtak, kiszolgáltak, mindenben kedvembe jártak. Ott tölthettem három csodálatos hetet. Ismerkedhettem fővárosunkkal, annak minden kulturális létesítményével. Emlékszem, átadta újságírói belépőjét, amivel mindenhova bejutottam. És ingyen! Főleg a múzeumokat látogattam, de voltam operában, moziban, szórakozó helyen egyaránt… Ekkor szerettem meg igazán Budapestet. Nekem, Nagyváradot, Temesvárt, Kolozsvárt hozta egy képbe. Megszeretve a fővárost, csodáltam épületeit, azoknak homlokzatát, egyszóval mindent, ami ott található. Elvittek a Balatonra is, egy másik alkalommal Esztergomba, Visegrádra. Egyik délelőtt eljutottam a M.N. szerkesztőségébe is, a munkahelyére. Mégis a legnagyobb szenzációm, otthon volt náluk a Fény utcában. Ugyanis bővíthettem irodalmunk iránti szeretetemet… Mert kissé túlzással: lakásuk minden négyzetcentiméterén az irodalom volt jelen. Levelek, pezsgő beszámolókkal… Íróasztala mellett, emlékszem, volt egy kényelmes bőrkanapé, amin éjjelente aludtam. De nem tudtam elszundítani, mert annyi olvasnivaló volt a kínált menüben, hogy sohasem voltam képes befejezni, abbahagyni, letenni… Így került kezembe új szerzeménye a Csinszka napló… Gondosan elővette, megmutatta Ady nejének naplóját, amit, mint mondta, különös útonmódon kapott meg. Kárpáti Aurél szerkesztette /1937-ben/, Csinszka kézirata alapján. Éjjelenként ezt olvastam, milyen is volt ennek a különös teremtésnek, asszonynak, az élete… Ezek az éjszakák égették belém e különös, kalandos krónikának a tartalmát. Annyi elmúlt év alatt, hány és hány alkalommal gondoltam vissza a nála olvasottakra… Sosem álmodtam, szeretett rokonaim eltávozása után, egykor, a kiszámíthatatlan sors úgy, csak úgy ömleszti kezembe ezeket a régen általam is forgatott ereklyéket,.. S most, boldog vagyok, mert ez az írás újra a kezembe kerülhetett. Egy kb. nyolc centi vastagságú dosszié. Nagybátyám Magyar Nemzetben feldolgozott sorozatával, ami Csinszkáról szól. 22 folytatásban dolgozta fel a kiadatlan memoárt (Csinszka és Ady. Magyar Nemzet, Bp. 1977. jan. 30. – márc. 20.). E sorozatra reakcióként a dosszié, sok hozzá írt levelet is tartalmaz. Van több Nyugatostól is… Vannak olyan eredeti levelek is, amelyek Csinszka egykori svájci szobatársnőjétől származnak… 11


Egy ilyen megemlékezés időben nem elegendő annak a hatalmas munkának a teljes bemutatására, amit nagy-nagybátyám ez irányban kifejtett, s a dosszié tartalmaz… 1.- Csinszka hagyatéka. 2.-Tizenegy pepita füzet – Csinszka önéletrajzának keletkezése és története. 3.- Csinszka gyermekszerelme / Tabéry G. irodalmi hagyatékából 4.- Csinszka és Ady régi lakásán 5.- Csinszka és Babits Könyveiben is visszatér Csinszkához. A „Riporter visszanéz”-ben, valamint „Világaim” című kötetében. Zárójelben említem Csinszkáról - mint ismeretes -, az irodalmi elemzők, sok féle ábrázolást írtak már le. Nem is csodálkozom ezen… R.P. a Király-tanulmányról: „(…) meglelte a valódi, az igazi Csinszka-portrét, Csinszka-titkot, Csinszka személyiséget.(…) Most, amikor műveit, hagyatékát olvasgatom, rendezgetem, képtelenség a sok ezer írásából idézni. Lehetetlen! Mégis egynél megállok, pár percre - időzni.! Meg! „A későn született ember”-nél. Hogy miért ennél? Mert családunk barátja Pongrácz gróf volt. A későn született ember… Ha filmes lennék és pénzem is adódna, ezt a könyvet filmre vinném. Persze kis túlzással, szubjektíven írom: egy világsikert látok benne… Be kell vallanom, a nagy-nagybátyám által írottakhoz, annak teljességéhez, némi háttér, adalék is csatolandó. Talán az ő szemérmességéből adódik ennek pótlása… „Vaktyúk is szemet talál” bölcs objektív közmondás… Elsüllyedt árulkodó levél alapján most, felfedve anyja iránti szemérmességét teljessé lehetne tenni a le írottakat… Mert a téma szorosan kapcsolódik Közép-Kelet-Európa történelméhez, a középkor minden szokásával, a Pongrácok felvidéki hatalmasságával, legalább olyan stílusban, mint a Hunyadiaké, csupán az ország más történelmi vidékén. Azaz Felvidéken, és szűkebb pátriánkban, Biharban… Az érdekes történetben adalékként, még létezik a családunk számára álcázott szerelem is… A hagyatékban található még egy tizenegy nagyméretű füzetből álló kiadatlan napló is. Különösen a magyarországiak számára érdekes, értékes. De nemcsak. 12


A rendszerváltás előtt, cirka fél évvel kezdte írni a történéseket. Sok minden kápráztatja a kíváncsi olvasót. Különösen azokat, akik ismerik stílusát, felkészült voltát, hazaszeretetét, nemzetünket ápoló gondolatait… Igen, Trianon… Idézet „A későn született ember”-ből: Öt éves volt: „(…) Nagymamám a Ritoók Zsigmond utca elején álló Széchényi tér parkjában sétáltatott, mikor egy pillanatban hirtelen megváltozott megszokott, kedves, lágy hangjának fekvése, színe és ismerős leejtése. (…) Nagyanyám a Széchényi téri séta során bal kezemet szorosan tartva, a sétáló embersokaság között hirtelen a Széchényi söröző meg a Fő utca irányába nézett, mások megjegyzéseit hallgatta, megállt, olyan hangon, amelyet sem azelőtt, sem azóta nem hallottam tőle, nem gyengéden és melegen, lágyan és kedveskedve, tekintetét a Fő utcán vonuló katonákra , szekerekre és lovakra vetve, mintha mély szakadékból szállt volna föl a szava, azt mondotta: - Bejöttek a románok. Nem oláhokat mondott, nagymamám, aki minden embert tisztelt és szeretett, ezt a népnevet nem használta sem azelőtt, sem azután soha. (…)” Viselte minden következményét, akkor is, mikor hajnalok hajnalán ágyában forgolódott, ha Párizsban járt, vagy amikor a vasgárda szétverte a Brassói Lapok szerkesztőségét, nyomdagépeit tönkretette. Ha családja egy részére gondolt, azokra, akik Nagyváradon megfigyelten éltek, s mégis maradtak. Imaként, mint a papnak az Isten, neki Trianon volt eszében, mikor a háborúk borzalmait végigélte, vagy ha lazításként éppenséggel cigarettára gyújtott. Merengéseiben is… Kérdezte - nem egy alkalommal - magától, mi lett volna ha?… Ha nem jön ez a kegyetlen békediktátum. Ha nemzetünket felosztva, nem alázzák porig. Ha szabad választásokat biztosítanak a Trianonban lefaragandó területeken, úgy, ahogy azt a demokrácia megköveteli. Ő is gyerekkorától fertőzött volt evvel a Trianon szindrómával. Közös fájdalmunkon, sokat kesergett. Jól ismertem panaszát. Minden oldaláról. Láttam a két világháború között kicenzúrázott írásának hűlt helyét… Hallottam, 1985-ben a győzők haragra gerjedt hörgését is (România literară XVIII, 49), stb. Naplójában, találtam egy részt, amely nyomdafesték alá még sosem került. Halála előtt, bő fél évvel, ezeket írta: 13


„(…)1993 július 2 péntek: Mikor megírtam a 70-es években „A nemzetiségi kérdés világkérdés” c. cikkemet, itthon semmiféle visszhangja nem volt. Igaz, Nagy Károlyék Amerikában sokszorosították, egy példányt Csoóri Sándor hozott haza. Most Oplatka megírja: Párizs viseli a történelmi felelősséget, a kelet-európai határokért, a kisebbségi szenvedésekért. Széthullt Csehszlovákia, Jugoszlávia, a Szovjetunió, a Nyugat mossa kezeit, hallgat. Miért néma a cinkosok közt a Nyugat? Mert Franciaország, Spanyolország, Anglia, ugyanúgy letagadja a nemzetiségi kérdést (írek, katalánok, baszkok, bretonok, elzásziak, walesiek, skótok stb.), mint Románia, vagy Szlovákia. A nagy bűn (ezt már én teszem hozzá R.P.) eredete Versailles. Ott kezdődött Hitler „pályája”, a magyar jobbratolódás ( a Monarchia Magyarországa Európa legdemokratikusabb állama volt), a fenekedés , a nemzetiségi gyűlölködés, az önrendelkezés megtagadása miatt minden magyar tragédia a végzetbe torkolló nem, nem, soha, végül a II. világháború, Teherán, Jalta, oroszok Berlinig, rémuralom Európa félfelén. Európában csak nemzeti államok fognak tudni egyesülni, vagy az etnikai tisztogatások végül lángba borítják az egész földrészt. Egyetlen néptöredék sem tűri – ad infinitum – a gyarmatosítást, végül a végső összeomlás jelét a gyarmatosítók kikerülhetetlen bukása rajzolja fel. E kérdések megoldására a mai hatalmi viszonyok alkalmatlanok, mert a legnagyobb hatalmak (USA - indiánok, négerek ) - ( volt Szovjetunió – tetemes más nép) – (Kína – például Tibet) – (Anglia – skótok, walesiek, írek) - (Franciaország – bretonok , provanszálok, flamandok, flamandok, németek, korzikaiak) kezei véresek és piszkosak akkor is, ha áldozataikra már alig emlékszik a világ. A síri mélyből azért felüzennek néha az elnémult harangok, a provanszál harangok, csontjai a bretagnei keltáknak, a franciákká gyúrt olaszoknak, a szlovakizált csallóközi magyaroknak, hamvai azoknak, akiknek nyelvét kitépték Szibériában, Erdélyben, Baszkföldön, vagy a walesiek torkából. Versailles végzetes tévedése: JOGOT OSZTANI JOGTALANSÁG ÁRÁN. Megváltoztatni az etnikai határokat új etnikai igazságtalanságokat teremtve. Clemanceau, Loyd George, Orlando, Wilson soha nem mondta ki: a bűnös én vagyok. Az Európára tört tatárok sokkal becsületesebbek voltak: a krakkói Piactér (Rynek) harangszava emlékeztet arra, hogy a 13. században a tatárjárás harcosai felvésték nevüket a gyilkos nyilakra: mindenki tudja meg, kiölte meg őket. – (…) Hodákot és Libánfalvát is említhetném. A libáni pálinkások is a trianoni kárpitozott falak közül indultak el. Azok is, akik horvátokat, szerbeket, bosnyákokat öldösnek, és holnap 14


talán albánokat Koszovóban és holnapután partra szállt arabokat talán valahol DélEurópában. Ezt lehet lázálomnak nevezni, egy tudathasadásos földrész végóráinak akár. Csak egyet nem lehet: letagadni a forrás nevét. A bűnösök bűne a században: az erős elnyomja a gyengét, a nagy a kicsit, s a legsötétebb állapot: az egyik ember hatalma a másik felett. A mai rendszerek is el fognak tűnni egyszer. Ha a világ még élni akar. – (…)” Trianonban és az azt megerősítő Párizsban nemzetünket kollektíven büntették! Tagadhatatlan, ma is, a Kárpát- medencében a magyarság kollektív büntetés alatt töredezetten él! Ezt elnézi Európa és a civilizált világ - amely nem ismeri el egyetlen nép kollektív büntetését sem. Akkor mégis, miként van ez? A vég órái Sokszor van az eszemben, miután elolvastam. Az elmúlás árnya, egyre jobban borította fel egyensúlyát… De ő még akkor is igyekezett írni. Mert minden porcikájából adódóan igyekezett tollat forgatni, betűt rajzolni. És utolsó óráiban, még milyen szépen tette azt! Naplójának utolsó füzete, a tizenegyedik, 1993 nov. 21.-l kezdődik. Az első lap felső jobb szögletébe írja: „Isten nevében! Vasárnap november 21. Új könyv. Talán az utolsó.” - írja. Majd így folytatja: „Zűrzavar, áttekinthetetlen helyzet, depresszió. Mi áll előttem?(…)” Érezte, közel a vég. Ezt taglalja az elkövetkezendő napokon december 7.-ig. Fájlalja a médiát, Lapháborúról ír, a politika kilátástalanságát látja… Magyarország ellehetetlenüléséről elmélkedik… Betegsége egyre súlyosbodik. Reménykedik még a karácsonyban, hogy szeretteivel töltheti, mert láztalan. Az orvos lebeszéli, pár nap után 1993dec.28. meghal. Januári temetésére fájdalmas vesekrízisem miatt nem utazhatok. Sose felejtem, temetése napján, a vasútállomásra néző ablakunkból, üveges szemmel néztem, követtem a 15


Budapestre elhaladó reggeli vonatot, gondolva arra a sok szépre, amit az olvasóknak, implicite nekem nyújtott. Végezetül befejezésként, Dr. Gál Istvántól idéznék, aki 1945 után az Országos Könyvtári Központ megszervezője, és vezetője, a külügyminisztérium béke-előkészítő osztályán tudományos előadó, a pesti bölcsészkari egyetemen tanársegéd, Magyar - Amerikai, Magyar – Angol, Magyar –Balkán társaság titkára 1949-ig, több könyv tanulmány szerzője Bartóktól-Radnótiig (1973), Babits és Bartók stb . Ezt írta (1974 március 5) : „(…)Többszöri próbálkozás után otthoni és szerkesztőségi telefonodon nem tudtalak elérni, hogy kifejezzem hálás köszönetemet túl szép vasárnapi cikkedért ennek tőled jól ismert szép stílusáért, formás tördeléséért és az egész impozáns elhelyezéséért. Mondanom sem kell, ilyenkor derül ki, milyen sokan olvassák a Magyar Nemzetet és különösen a Te cikkeidet. Legjobb élő íróink, irodalomtörténészeink és művészeink telefonözöne árasztott el, azóta is. A Petőfi Irodalmi Múzeum pedig egyenesen külön ülést tartott tegnap délelőtt, hogy megbeszéljék a cikkedben fölvetett problémákat.(…)” Rém fájdalmas, még ma is Magyarország szerte olyan utcanevek léteznek, mint Kun Béla, Szamuely, Jászi Oszkár, Lukács György, stb. Ez utóbbi – köztudott – hétszeres gyilkos, terrorista, majd filozófus lett! Kell ehhez valamit hozzáfűzni? Viszont nagybátyámra semmi sem emlékeztet… Ránk, magyarokra lassan jellemzővé vált az a kínai bölcs mondás: “A kialakult betegséget kezelni olyan, mintha az ember akkor kezdene kutat építeni, amikor már megszomjazott.” Márton István/ Nagyvárad

2013-02-28

16

RUFFY PÉTER NAGYVÁRAD SZÜLÖTTE

Recommend Documents