ROMÁNIA GYANAKVÓ TÁVOLSÁGTARTÁS. Novák Tamás

ROMÁNIA – GYANAKVÓ TÁVOLSÁGTARTÁS Novák Tamás

TARTALOMJEGYZÉK 1) A román–orosz kapcsolatok története ...................................................117 2) A román–orosz kapcsolatok az euro-atlanti integráció tükrében ................................................................................120 3) A Moldovai Köztársaság mint problematika az orosz–román kapcsolatokban ...........................................................122 4) Román–orosz gazdasági kapcsolatok – az ellenségeskedés mérlege ....................................................................124 5) Románia érdekei és az ENP .......................................................................126 6) Következtetések..........................................................................................131 Felhasznált irodalom ......................................................................................132

Románia – gyanakvó távolságtartás

117

Románia rendszerváltozás utáni külgazdasági és külpolitikai orientációjában mára alapvetően három stratégiai irány bontakozott ki. Egyrészt már a kilencvenes évek elején megnyilvánult az a szándék, hogy az ország minél gyorsabban és minél mélyebben integrálódjon az euro-atlanti struktúrákba. Ez a cél az Európai Unióhoz és a NATO-hoz való csatlakozásokkal érte el a csúcspontját. Másrészt a többi közép-európai országhoz hasonlóan Románia is arra törekedett, hogy a lehető legnagyobb mértékben eltávolodjon Oroszországtól. Ezt az is elősegítette, hogy Oroszország hosszú ideig saját belső problémáival volt elfoglalva, aminek következtében külpolitikájában elsősorban csak a legfontosabb aktuális kérdésekre tudott koncentrálni, de nem volt képes megakadályozni, hogy a közép-európai térség egyre közelebb kerüljön a nyugati biztonságpolitikai (és gazdasági) integrációs intézményekhez. Harmadrészt, Románia geopolitikai adottságai, illetve gazdasági érdekei folytán is különösen érdekelt a fekete-tengeri térségben, ezért törekedett arra, hogy az ott zajló folyamatokba minél erőteljesebben bekapcsolódjon. Ennek egyik eszköze a Fekete-tengeri Gazdasági Együttműködés Szervezete volt, amely azonban a vízió és a szükséges erőforrások hiánya következtében inkább csak szimbolikus jelentőségűnek bizonyult. Ugyanakkor azonban az Európai Unió külső aktivitásának növekedése, illetve a mediterrán országokkal fenntartott kapcsolatok kiegyensúlyozásának igénye a kelet-európai térségre irányuló politikák megfogalmazását is felvetette, ezért az Európai Szomszédságpolitika erre a térségre is kiterjedt. Ennek a kiegyensúlyozásnak a következő lépése volt a Keleti Partnerség meghirdetése, de idesorolható a fekete-tengeri szinergia elindítása is. Mindezek következtében mélyült a térségre irányuló európai uniós elkötelezettség, ami lehetővé tette, hogy Románia is fokozni tudja aktivitását a térségben. Ezért az Európai Szomszédságpolitika a román külgazdasági és külpolitikai érdekérvényesítés egyre fontosabb eszközévé vált. A keretfeltételeket ugyanakkor nehezíti, hogy az utóbbi években Oroszország növekvő aktivitása sok esetben a román érdekekkel ellentétes irányba mutatott.

1)

A román–orosz kapcsolatok története

1848-ban a francia kormány román hercegségbe küldött követe Tocqueville1-nek azt írta, hogy Oroszország mindig bosszúsan tekintett arra, hogy a hercegségekből (fejedelemségekből) a fiatalok Franciaországba mennek, hogy tanuljanak”.2 Ez a több mint másfél évszázados jelentés jól mutat1

Francia politikai gondolkodó, történész a XIX. század első felében. 2 Poujade to de Tocqueville, archives CCXXXIV, p. 251, apud Radu Rosetti, Actiunea politicii rusesti in tarile romane, povestita de organele oficiale franceze (The Impact of Russian Policy on the Romanian Principalities, According to French Officials), 1916, republished in 2000, Cartea Romaneasca, p. 140. Hivatkozik rá Sava 2001.

118

ta Oroszország viszonyulását ahhoz, ha Románia akármilyen módon is megpróbál közeledni Nyugat-Európához. Azóta több mint másfél évszázad telt el, de továbbra sem biztos, hogy ez a régi hozzáállás alapjaiban megváltozott. Nem árulunk el nagy újdonságot, ha kijelentjük, hogy ez a fajta megközelítés Románia – és tágabb értelemben a kelet-európai térség – iránt a történelmi és politikai változásokhoz alkalmazkodva, de lényegében továbbra is megfigyelhető. Moszkva az egész közép- és délkelet-európai térség nyugathoz (elsősorban a katonai, biztonságpolitikai szervezetekhez) való közeledését lényegében ellenséges lépésnek tekinti a rendszerváltozások óta eltelt időben, noha természetesen egyes országok szintjén, illetve korszakoktól függően ebben jelentős eltérések figyelhetőek meg. Ugyanakkor egy másik szempont is legalább ilyen súllyal jelenik meg: mégpedig az, hogy hosszú ideig sem Bukarest, sem pedig a térség többi országa nem igazán alakított ki koherens orosz politikát, amelyben az orosz kapcsolatok fejlesztése, az együttműködés lehetőségeinek a keresése nem az euro-atlanti integráció alternatívájaként jelenik meg, hanem sokkal inkább azt kiegészítő, a kelet és nyugat közötti kiegyensúlyozott kapcsolatrendszer kialakítására törekvő stratégiaként. Ez a megközelítés persze érthető a történelmi tapasztalatok alapján, viszont az is világos, hogy gyakorlati okokból sem biztos, hogy az orosz gazdasági kapcsolatok elhanyagolása hosszabb távon sikeres stratégia lehet. Ez a kettős keretfeltétel – a Románia és a térség iránti bizalmatlanság orosz részről, és az Oroszországgal szembeni ellenérzések – több száz éve jellemzik a román–orosz kapcsolatokat. Egyrészt ugyanis a földrajzi adottságok következtében Románia (Lengyelország mellett) azon a határvonalon feküdt, ami megnehezítette a kapcsolatok javítását. Románia többé-kevésbé a nyugati típusú civilizációs előnyök megszerzése érdekében törekedett a nyugatosodás elősegítésére, miközben az orosz terjeszkedés útvonalán feküdt. A földrajzi tényezők azonban bár meghatározó jelentőségűek, nem kizárólagosan magyarázzák a kapcsolatok alakulását. Legalább ilyen komoly hatása volt annak, hogy a II. világháború után a Szovjetunió egyre erőszakosabban igyekezett rákényszeríteni ezekre az államokra a saját politikai és társadalmi modelljét függetlenül az érintett országok hagyományaitól és természeti erőforrás-adottságaitól. 1989 után lényegileg nem sok változott ebben, hiszen Oroszország az euro-atlanti integráció bizonyos elemeit saját fejlődése útjában álló problémának tekintette, azonban gazdasági és politikai meggyengülése a kilencvenes években elfedte ezt, hiszen az országnak nem volt ereje ahhoz, hogy érdekeit maximálisan érvényesíteni próbálja. Amikor az orosz gazdaság erősödése és politikai stabilizálódása bekövetkezett, érdekeinek artikulálása is hangsúlyosabbá vált. Az általános történelmi és geopolitikai adottságok mellett néhány régebbi, vagy legújabb időkből eredő politikai esemény ugyancsak bonyolítja a képet, de persze az ENP (European Neighbourhood Policy) szempontjából elsősorban a hidegháború lezáródása utáni időszak fejleményei jelentenek fontos kiindulási pontot.


119

A történelmi múltból számos olyan fontos esemény idézhető fel, amely szinte napjainkig befolyásolja a románok percepcióját Oroszországról. Maga Románia megszületése, vagyis a román fejedelemségek egyesítése 1859-ben, majd azok függetlenné válása 1877-ben a Duna Deltával kapcsolatos ottomán-orosz vitába való brit és francia beavatkozásnak volt a következménye. Románia akkor kezdett igazán érdeklődni a Nyugat iránt, amikor láthatóvá vált, hogy az ottománok hamarosan feladni kényszerülnek a térséget, azonban a cári Oroszország ugrásra készen áll, hogy elfoglalja a helyüket. Az 1853-as Krími háború kirobbanásával felerősödött a két nyugati nagyhatalom beavatkozása a térség ügyeibe, különösen a Duna és a fekete-tengeri kereskedelmi kapcsolatok biztosítása érdekében. Oroszország első kapcsolata a moldovai fejedelemséggel, s ezzel a román térséggel 1711-re tehető, amikor az orosz csapatok a felvilágosult fejedelmet kísérelték meg támogatni az ottománokkal szembeni harcban. De igazából ez a kísérlet csupán az idővel erősödő és növekvő számú orosz beavatkozás elleplezését szolgálta. Mindezek következtében 1775-ben Oroszország azt kérte a többi európai nagyhatalomtól, hogy elfoglalhassa Moldova északi területeit (Bukovina), végezetül azonban ez a terület az osztrák-magyar monarchiához került. Ennek „kompenzálására” 1812-ben Oroszország annektálta Moldova keleti részét (a Prut és a Dnyeszter közötti terület – Besszarábia.) Uralmuk ott 1918-ig tartott, amikor Bukovina és Besszarábia beintegrálódott Romániába. 1917-ben a szovjetek jutottak hatalomra Moszkvában, s a birodalom ismételten megkezdte előretörését Közép- és Délkelet-Európa irányában, de most már nem a korábbi pánszláv, vagy bizánci ideológia nevében, hanem a világkommunizmus jelszavával. 1924-ben a bolsevik kormány létrehozta az úgynevezett Moldáv Szocialista Köztársaságot a Dnyeszter jobb partján, Tiraszpol körül egy enklávéban, alapvetően a romániai helyzetre való hivatkozással. Tulajdonképpen eddig nyúlnak vissza a gyökerei a még napjainkban is jelentős hatásokat kiváltó moldovai eseményeknek. Innen készítette elő Sztálin Besszarábia katonai megszállását 1940-ben. Ez a lépés is eredményezte azt, hogy Románia a következő évben az olasz-német tengelyhez csatlakozva lépett háborúba a Szovjetunió ellen. A II. világháborúval foglalkozó történészek egyetértenek abban, hogy Románia katonai megszállása után a Szovjetunió azonnal megkezdte volna az ország kommunisztikus átalakítását függetlenül attól, hogy ellenségként, vagy szövetségesként vett volna részt a háborúban. Ez amúgy is bekövetkezett 1944 szeptembere után, amikor a szovjet csapatok Romániába érkeztek. Románia területéből fontos részek maradtak a Szovjetunióban a II. világháború után (Bukovina északi része, Besszarábia, vagyis a Moldovai köztársaság, és a Duna deltától északra egy kis rész ma Ukrajnához tartozik). 1945 után a román–orosz kapcsolatok a hidegháború logikájának megfelelően kezdtek el alakulni. Az 1958-ig tartó orosz megszállást egészen 1989-ig, a berlini fal leomlásáig erőteljes orosz befolyásolási kísérletek követték. Ugyanakkor azonban Románia a keleti blokkon belül bizonyos fokú függetlenséget és autonómiát vívott ki 1965 után, amit tovább tudott fokozni

120

a hetvenes években a Ceauşescu-érában. Összességében 1967 óta Románia a Nyugat felé való nyitás erőteljes támogatója lett, különösen Franciaország és az NSZK irányában, s 1970 után a Kínához és az USA-hoz való közeledés szándéka is erőteljesebben jelentkezett. Mindezek után Románia nem vett részt a Varsói Szerződés katonai akcióiban. A nyolcvanas években a Ceauşescu-féle román nemzeti kommunizmus egyre inkább összeütközésbe került a gorbacsovi peresztrojkával, ami egyre inkább elszigetelte az országot mind a nyugati hatalmaktól, mind pedig Moszkvától. 1990-ben Románia a többi közép-európai országhoz hasonlóan a szabad piacgazdaság, valamint az euro-atlanti integráció mellett kötelezte el magát. Az ország lakosságának többsége szemében ez lényegében a korábbi szövetségesekhez (Nagy-Britannia, Franciaország, USA) való visszatérést jelentette. A kilencvenes évek során az ország számára a legnagyobb kihívást a gazdasági átmenet levezénylése jelentette, ami egyszerre nagyon fájdalmas belgazdasági átalakulással és modernizációval párosult, másrészről pedig erőteljes külső gazdasági és politikai reorientációt követelt meg. Ebben az időszakban a román–orosz kapcsolatok csak másodrendű szerepet kaptak, de a román külpolitikai célok alakítására mégis volt hatásuk. Emellett a történelmi múlt is befolyásolta a román külpolitika alakítását, noha ennek jelentősége más országokhoz (pl. a Baltikum) képest sokkal kisebb volt.

2)

A román–orosz kapcsolatok az euro-atlanti integráció tükrében

A román–orosz kapcsolatok 1990-es évektől való alakulását két szempontból lehet megközelíteni, egyrészt bilaterális szinten, másrészt pedig multilaterális keretekben, vagyis a román és orosz részvétellel működő nemzetközi szervezetekben fenntartott kapcsolatok szempontjából. A multilaterális szervezeteket tekintve mindkét ország tagja az EBESZ-nek és az Európa Tanácsnak, együttműködnek további európai és euro-atlanti szervezetek keretei között (EU, NATO - NATO partnerség a békéért, illetve NATO – Oroszország Tanács.) Oroszországgal ellentétben azonban Románia taggá vált mind az EU-ban (2007), mind pedig a NATO-ban (2004). A NATO-tagság fontos eszközt jelentett Románia számára az orosz kapcsolatokban is, s nem titkolt reménye volt Bukarestnek, hogy ennek révén Oroszországgal szembeni érdekérvényesítő képessége javulhat. Az utóbbi időszakban azonban egyértelművé vált, hogy az amerikai külpolitika számára Románia fontossága csökkent, részben amiatt is, hogy az Obama-adminisztrációnak nem áll érdekében, hogy az Oroszországgal fennálló kapcsolataiban bármiféle romlás következzen be. A nemzetközi intézményekkel összefüggésben persze a legfontosabb tényező a két ország eltérő pozíciója ezekben a szervezetekben. Oroszország


121

az elmúlt években a kilencvenes évek előtt fennállt nagyhatalmi státuszának elvesztését követően ezekben a nemzetközi intézményekben tudta elsődlegesen hallatni a hangját, s így érdekeit legalább kismértékben érvényesíteni. Ennek egyik fontos eleme volt az is, amikor Oroszország azt kezdeményezte, hogy Európában az EBESZ váljon a legfontosabb kollektív védelmi szervezetté, amely fokozatosan kiszoríthatja majd a NATO-t, s ezzel egy olyan intézmény léphetne előre, amelyben Oroszország is érvényesítheti akaratát. Ami az Európa Tanácsot illeti, ebben Oroszország alapvetően kettős mércét igyekezett érvényesíteni: egyrészt, amikor az orosz kisebbségek jogairól van szó mondjuk a Baltikumban, azok maximális védelméért száll síkra, másrészről azonban, amikor más kisebbségek jogairól, pl. a kaukázusi köztársaságokban, az sokkal kevésbé számít fontosnak. 1990-et követően a román kormány a korábbi egyenlőtlen diplomáciai kapcsolatok emancipációját tűzte ki célul. Még 1990 nyarán Iliescu elnök és Nastase külügyminiszter írt alá egy megállapodást a felbomlóban lévő Szovjetunióval, ami azonban az ország következő évben történt szétesése miatt nem lépett hatályba. Ugyanakkor ez és a következő időszak orosz megközelítése jelezte a volt „testvéri” országok és Oroszország stratégiáját a kétoldalú kapcsolatok alakításával kapcsolatban. Románia a kapcsolatok formálásában elsősorban a Moszkvától való függetlenségét, illetve az új külpolitikai prioritásoknak megfelelő konszolidációt igyekezett kialakítani és biztosítani, míg Moszkva a kapcsolatok rendezését új alapra helyezve, de a korábbi befolyásának legalábbis részleges megőrzésével kívánta elérni. Egyik fél sem tudta azonban ezt a kezdeti célkitűzést teljes mértékben megvalósítani. Ebben az időszakban az elvi diplomáciai stratégia helyett sokkal gyakorlatiasabb kérdések és problémák alakították a két fél közötti kapcsolatokat. Két ilyen nyilvánvaló példa volt a Moldovai Köztársaság 1991-es függetlenségének kikiáltása, illetve a volt Jugoszláviában kirobbanó konfliktusok sora. Bár abban az időszakban Iliescu elnököt sokan oroszbarátnak vélték, mégis Románia volt az első ország, amely hivatalosan elismerte Moldova függetlenségét. Ez a gyors lépés azonban inkább a közvélemény nyomásának volt köszönhető, mintsem egy átgondolt külpolitikai stratégiába illeszkedett volna bele. Ugyanakkor a közvélemény nyomása és a politikai pártok hozzáállása Moldova függetlenségének kérdéséhez, illetve a potenciális befolyásnyerés szándéka hosszabb időre megágyazott azoknak a problémáknak, amelyek egyre súlyosabb következményekkel jártak az orosz–román–moldovai kapcsolatrendszerben. A Dnyeszteren túli köztársaság Oroszország által támogatott kikiáltása Moszkva térségbeli valós szándékainak első nyílt megjelenése volt a kilencvenes években. Az orosz beavatkozás a volt Jugoszlávia területén zajló konfliktus menedzselésébe csak tovább növelte a potenciális feszültségforrásokat a két ország között, mivel felvetette annak kockázatát, hogy a Milosevic rezsim támogatása, illetve a békefenntartó erőkben való orosz részvétel (SFOR – Bosznia és KFOR – Koszovó) révén Moszkva konszolidálhatja jelenlétét a térségben, noha – miként a későbbi fejlemények mutatták –, azért igazán

122

jelentős politikai befolyást csak átmenetileg és nem fenntartható módon tudott elérni. Ebben az időszakban geopolitikailag szemlélve Románia két konfliktusforrás között feküdt (Jugoszlávia és Moldova), ráadásul olyan erős közeli orosz katonai jelenléttel párosulva, amely még a hidegháborúban sem állt fenn tartósan.

3)

A Moldovai Köztársaság mint problematika az orosz– román kapcsolatokban

A Moldovai Köztársaság problematikája még a II. világháború következményének tekinthető, nevezetesen az 1939-es Ribbentrop-Molotov paktumnak, amelynek keretében a náci Németország és a bolsevik Oroszország a háború előestéjén felosztották befolyási övezeteiket. 1945 után Jaltában Moldova vonatkozásában nem is következett be változás. A paktumban a náci Németország elismerte, hogy Besszarábia szovjet érdekszférában fekszik. 1940. június 26-án Románia ultimátumot kapott a Szovjetuniótól, amelyben a Szovjetunió a román hadsereg és közigazgatás azonnali kivonását követelte Besszarábiából és Észak-Bukovinából, ellenkező esetben háborúval fenyegetett. Moszkva és Berlin nyomására a román közigazgatás és hadsereg kivonult a követelt területekről, amelyeket 1940. június 28-án megszállt a Szovjetunió. Az északi és a déli részek, jelentős nem moldovai közösségekkel (ukránok, besszarábiai bolgárok, besszarábiai németek és lipovánok) az Ukrán Szovjet Szövetségi Köztársasághoz kerültek. Az addig létező Moldovai Autonóm Szovjet Szocialista Köztársaságot, ahol a lakosság többsége moldáv volt, feloszlatták, területének valamivel több mint a felét egyesítették Besszarábiával, és megszervezték a Moldovai Szovjet Szocialista Köztársaságot, amely a mai Moldova elődje. Románia 1941-ben a tengelyhatalmak Szovjetunió elleni támadásának résztvevője volt. Megszállta Moldovát és helyreállította ott közigazgatását. A térséget a Vörös Hadsereg 1944. február-augusztusban hódította vissza. A háború utáni időszakban az új szovjet köztársaságba tömegesen vándoroltak be oroszok és ukránok, különösen a városokba. Részben kompenzálták azt a népességvesztést, amit a németek 1940-es kivándorlása okozott. A szovjet kormányzat önálló moldovai, a romántól különböző etnikai tudat kiépítésére törekedett. Ennek elméleti alapja a Moldovai Szovjet Szocialista Köztársaság léte volt. Hivatalos szovjet álláspont szerint a moldáv nyelv különbözött a romántól. A moldávot cirill betűkkel írták, míg a románt 1860 óta latin betűkkel. Az 1970-es és az 1980-as években Moldovában a szovjet központi költségvetés jelentős beruházásokat hajtott végre, ipari és tudományos létesítményeket, valamint lakásokat építettek. 1971-ben a Szovjetunió Minisztertanácsa határozatot hozott Kisinyov város további fejlesztéséről, amelynek keretében erre a célra egymilliárd rubelt fordítottak a Szovjetunió költségve-


123

téséből; a későbbiekben is jelentős összegeket költöttek Moldovára. A Szovjetunió többi részéből képzett szakembereket irányítottak Moldova iparának fejlesztésére. A beruházások 1991-ben szűntek meg, amikor feloszlott a Szovjetunió és Moldova függetlenné vált. A történelmi események jelenlegi következményei érintik a román–orosz és a román–ukrán kapcsolatokat, a történelmi Besszarábia egy része jelenleg Ukrajnához tartozik. Napjainkban kb. 5 millió románul beszélő él Románia határainak túloldalán. 1991-ben a probléma megoldásának tűnt Moldova függetlensége, a román nyelv hivatalossá tétele és a latin ábécé bevezetése. Hosszabb távon azonban a moldovai állam létének konszolidálása sokkal nehezebbnek bizonyult, mint ahogy azt sokan előzetesen feltételezték. Az új állam életképessége, különösen gazdasági szempontból súlyos problémákkal szembesült, elsősorban a volt szovjet térségből származó energiaforrásoknak való kiszolgáltatottsága következtében. Ez a függőség a szovjet időkben alakult ki, s egyre inkább az orosz politikai befolyás eszközévé kezdett válni. A többi periférikus helyzetű szovjet köztársasággal együtt Moldova is 1988-ban indult meg a függetlenség útján; az 1989. augusztus 31-i nyelvtörvény bevezette a moldáv nyelv latin betűkkel való írását és államnyelvvé tette azt Moldovában. Az első szabad parlamenti választásokat 1990. február-márciusban tartották. A moszkvai puccs bukása után Moldova 1991. augusztus 27-én kiáltotta ki a függetlenségét és decemberben csatlakozott a Független Államok Közösségéhez a többi korábbi szovjet köztársasággal együtt. Kinyilvánította semlegességét és nem csatlakozott a FÁK katonai szervezetéhez. A Moldovának a Dnyeszter folyótól keletre eső része, Transznyisztria, jelentős orosz és ukrán lakossággal, 1990-ben kikiáltotta függetlenségét Moldovától. Attól féltek, hogy a Szovjetuniótól való elszakadás után Moldovában megerősödő nacionalizmus végül a Romániával való újraegyesülésre fog vezetni. 1992-ben rövid fegyveres konfliktus alakult ki Moldova és a Transznyisztria elszakadását támogatók között. A térségben állomásozó orosz csapatok (a 14. hadsereg) a transznyisztriaiak oldalán avatkozott be, és a katonai konfliktus lezárulta után is a Dnyesztertől keletre fekvő területen maradtak, annak ellenére, hogy nemzetközi egyezmények írták elő kivonásukat, és ezt ismételten követelte a moldovai kormány. 2006-ban még mindig a Dnyeszter-melléken állomásozott a 14. hadsereg 1200 katonája. A transznyisztriai és a moldovai vezetők tárgyalásai az EBESZ, Oroszország és Ukrajna közvetítésével folytak; később bekapcsolódtak az EU és az USA megfigyelői is. Bár a terület de jure a Moldovai Köztársaság részét képezi, de facto Kisinyov nem gyakorol ellenőrzést fölötte, az ott élő mintegy négyszázezer polgárnak saját himnusza, pénzneme, sőt saját gépkocsifelségjelzése, illetve rendszámtáblája van. Az 1998-as orosz gazdasági válság Moldovában is gazdasági válságot okozott. Akkoriban Oroszország volt Moldova fő gazdasági partnere. A politikai hatás 2001-ben lett világos, amikor a választásokon a Moldovai Kommunista Párt szerezte meg a parlamenti helyek többségét, s vezetője, Vladimir Voronin lett az elnök. Gazdasági téren a válság a munkaerő kivándorlá-

124

sát okozta. Az 1989-es és a 2004-es népszámlálási adatok szerint Moldova elvesztette 400 ezer lakosát, a lakosság kilenc százalékát. Elemzők becslése szerint azóta a kivándorlás gyorsul, különösen jelentős a munkaerőmigráció, viszont számos idénymunkás is él az országban bejelentés nélkül. 1999-óta Moldova folyamatosan törekszik az EU-ba való belépésre. A Moldova és Oroszország közötti viszony 2003 novemberében került a mélypontra, amikor a transznyisztriai konfliktus megoldására tett orosz javaslatot a moldovai hatóságok elutasították. A 2005-ben tartott választásra a kommunista párt irányvonala gyökeresen megváltozott és a párt nyugatbarát programmal győzött, Voronin második terminusra is elnök lett. 2009 áprilisában súlyos zavargások törtek ki, miután a kommunisták a választásokon megint nagyarányú győzelmet arattak. A felbőszült tömeg megtámadta az elnöki palotát és a parlamentet is, az utóbbi épület két emelete ki is égett. A zavargások hatására az ellenzék és a kormány megegyezett, hogy újraszámlálják a szavazatokat, ezt azonban a Központi Választási bizottság elutasította. Az ország az egyetlen a volt szocialista államok közül, amelyikben deklaráltan kommunista kormányt választottak. Talán itt a legerősebb a nosztalgia az egykori Szovjetunió és az általa nyújtott létbiztonság iránt. Az ország Romániához való kötödésének erősítését illetően a kezdeti lelkesedés Moldovában fokozatosan alábbhagyott, s 1993-tól kezdve az ország kezdte magát távolítani Romániától. Az 1994-ben elfogadott alkotmány a román nyelv kifejezés helyett a moldáv nyelv elnevezést használta. A moldovai elnök 1996-os kísérlete, hogy a hivatalos nyelv a román legyen, a parlament ellenállásán megbukott, mivel azt a román expanzió eszközének tekintették. A 2003-as Nemzetpolitikai Koncepció a moldovaiakat a romántól különböző embereknek tekinti, a moldovai románokat pedig az országban élő etnikai kisebbségként kezeli. Moldova a Független Államok Közösségének a tagja. Bár a románajkú népesség többséget képez, és Romániában hasonlóan tekintenek Besszarábiára, mint Magyarország Erdélyre, a Moldovai Köztársaság Oroszország-orientált, a lakosság nem nyugatbarát, sokan hallani sem akarnak a Romániával való (újra)egyesülésről. A függetlenségi (tehát oroszbarát) politikának elkötelezett híve volt a korábbi államfő, Vladimir Voronin is, nem véletlenül, hiszen ő sem románajkú. A korábbi kormányfő, Mircea Snegur többek között Romániához való közeledési próbálkozásai miatt bukott meg.

4)

Román–orosz gazdasági kapcsolatok – az ellenségeskedés mérlege

A külkereskedelmi termékforgalom nagysága Románia és Oroszország között kb. négymilliárd euró volt 2008-ban, s a közép-európai országokhoz


125

hasonlóan rendkívül nagy egyensúlytalanság mutatkozik az export és az import oldalon. A tradicionálisan sikeresnek tartott román külpolitika és diplomácia húsz éve eredményét tekintve rendre kedvezőtlen következményekkel szembesül az oroszokkal fenntartott kapcsolatokban, függetlenül attól, hogy aktuálisan éppen ki az ország elnöke. Az eddigi román külpolitikai erőfeszítések mérlege az, hogy Oroszország határozottan ellenséges Bukaresttel szemben, és ez elsősorban az import földgáz árában érhető tetten. Egyetlen ország van, amely ilyen hátrányos helyzetből alkuszik: Lengyelország, amelynek Oroszország-politikája hasonló jellegű, mint a románoké. Az eleve rossz viszony azért maradt változatlan mindeddig, mert 1990 óta a román kormányok egyében sem fáradoztak, minthogy minél nagyobb távolságot teremtsenek a két ország között. Gazdaságilag ez a taktika nyilvánvalóan veszteséges volt, de biztonságpolitikailag a román politika úgy értékelte: megéri távolodni az oroszoktól. Ugyanakkor ez a stratégia egyáltalán nem biztos, hogy sikeres volt az elmúlt évtizedek tapasztalatai alapján. Ennek világos jele, hogy Románia fizeti a legtöbbet az orosz földgázért az európai országok közül. Az orosz-román külkereskedelmi kapcsolatok 2008as mérlege kb. 3 milliárd euró deficit volt, elsősorban az energiaimport következtében. A romániai orosz befektetések aránya alacsony, igaz, ami van, az stratégiai ágazatokat érint. Jelenleg a legnagyobb kérdés a két ország közötti gazdasági kapcsolatokban a tervezett gázvezetékek, a Déli Áramlat és a Nabucco ügye. Oroszország számára a Déli Áramlat azért fontos, mert általa válna lehetővé a problémás poszt-szovjet tranzitországok kikapcsolása, de legalábbis szerepük csökkentése az európai piacokra irányuló exportban. A Nabucco az Európai Unió számára pedig azért lényeges, mert megvalósulása jelentős hozzájárulás lehet az Oroszországtól való energetikai függés mérsékléséhez. Bukarest elkötelezte magát a Nabucco mellett, habár ez a projekt láthatólag késésben van. 1. táblázat

Román–orosz külkereskedelmi forgalom, 1999-2007 (millió euró) 1999

2000

2001

2002

2003

2004

2005

2006

2007

Export

44

97

93

43

46

98

187

299

582

Import

663

1218

1320

1349

1751

1792

2690

3214

3185

Forrás: Román Statisztikai Hivatal

Oroszország az ötödik legfontosabb gazdasági kapcsolata Romániának. Az Oroszországba irányuló román kivitel legfontosabb elemei az autóalkatrészek (Dacia-export), könnyűipari és vegyipari termékek és üveg. Nem ne-

126

vezhető ez a viszony kiegyensúlyozottnak és jelentősnek, különösképpen, ha figyelembe vesszük, hogy a román export 1990 és 1991 között a Szovjetunióba 1,5 milliárd dollárt tett ki. A 2000-es évek elejére ez az összeg Oroszország vonatkozásában 50(!) millió euró alá zuhant – ilyen drámai nagyságrendben omlottak össze a román–orosz kapcsolatok. Azóta ugyan jelentősen bővült a kivitel nagysága is, azonban még most is elmarad a kilencvenes évek elejének értékétől. Az oroszok keveset fektettek be az országba, de alapvetően az orosz szempontból fontos ágazatok és cégek kerültek be a célcsoportba: itt van a LukOil, a Ruski Alumini (Alor–Nagyvárad) a nehézgépipari OMZ (OPET– Targovistén), és a TMK-SINATRA Handel (Artrom–Szlatinán), Mecel (COS Targoviste, valamint az aranyosgyéresi huzalgyár). Oroszországot a román kollektív emlékezet még mindig a besszaráb megszállóként tartja nyilván. Ráadásul 1990 után Románia csakis geopolitikai megfontolások alapján döntött az Oroszországhoz fűződő viszonyáról – a gazdasági érvek nem érdekelték: mihamarabb csatlakozni az euro-atlanti övezethez, és minél teljesebben elszakadni Moszkvától. A megromlott kapcsolatok rehabilitációjára csak 1999-ben készült fel a román külpolitika. Igen megkésve, 2003-ban írták alá a román–orosz alapszerződést, majd 2004-ben Adrian Nastase utazott Moszkvába, egy 80 tagú, üzletemberekből álló küldöttséggel. További közeledést Basescu ígért, ennek ellenére a kapcsolatok nem hogy javultak volna, de tovább romlottak.

5) Románia érdekei és az ENP A román külpolitika két alapvető célja a kilencvenes évek elejétől az integráció az európai és euro-atlanti politikai, gazdasági és katonai szervezetekbe, illetve regionális középhatalmi státuszának elfogadtatása a Balkánon. Az előbbit Bukarest egyértelműen deklarálta, az utóbbi pedig időnként kimondva, máskor kimondatlanul volt jelen a román külpolitikában a kilencvenes évek elejétől. A két fő cél azonban nem mindig tűnt kompatibilisnek egymással, sőt a regionális ambíciók román vélemények szerint akár akadályozó tényezőt is jelenthettek az európai integráció szempontjából. Nem véletlen, hogy a román vezetés mindig hangsúlyozta, hogy a térség országainak egymás közötti kapcsolatait erősítő kezdeményezések nem jelenthetnek alternatívát az európai integrációnak, hanem azt csupán kiegészíthetik. A rendszerváltás előtt Jugoszlávia kivételével Romániának kifejezetten rossz kapcsolatai voltak szomszédjaival. A Szovjetunióval a román vezetés reformellenessége és az 1947 előtt Romániához tartozó területekre irányuló ambíciók, Bulgáriával egyes román üzemek súlyos környezetszennyezése, Magyarországgal pedig a magyar közösséget sújtó egyre komolyabb intézkedések terhelték meg a viszonyt. A Ceauşescu -rezsim bukása után a Ion


127

Iliescu elnök nevével fémjelzett vezetés javítani próbálta a kétoldalú kapcsolatokat a környező országokkal, de csak részleges sikereket ért el (elsősorban Magyarországgal, Bulgáriával és Jugoszláviával kapcsolatban), mivel a viták alapját képező kérdésekben nem sikerült Romániában megfelelő előrelépést elérni. A szomszédsági kapcsolatok terén minden tekintetben rendezett viszonya Romániának csak Szerbiával van, bár Bulgáriával való – korábban környezeti és infrastruktúra-fejlesztési kérdések miatt megterhelt – viszonya is jelentős mértékben javult. Az egyik problematikus szomszédos ország Ukrajna. Kijev és Bukarest kapcsolatait megterheli a moldovai kérdés, a dunai hajózás ügye, az ukrajnai román kisebbség helyzete, és elsősorban egy komoly területi vita. Ez utóbbinak két vetülete van. Egyrészt a Romániától 1940-ben elcsatolt ÉszakBukovina, Dél-Besszarábia és a Herta vidék tekintetében. Bár Románia az 1997 júniusában aláírt alapszerződésben „történelmi áldozatot” hozva lemondott területi igényének nagy részéről, a kétértelműség a politikai közbeszédben (nem csak a kifejezetten szélsőséges pártok részéről) fennmaradt, és nem sikerült megoldani az Ukrajnához tartozó, de Románia által követelt Kígyó-sziget problémáját sem. Románia támogatja az EU és Ukrajna közötti kapcsolatok konszolidációját, ugyanakkor a szomszédságpolitikától függetlenül viták folynak Ukrajnával a fekete-tengeri kontinentális talapzat kiaknázásáról a hágai Nemzetközi Bíróságon. (Ebben a kérdésben a Bíróság döntött, a két ország között félúton jelölte ki a határt.) További megoldatlan problémát jelent a Bastroe-csatorna építése a Duna deltavidékén. A másik neuralgikus pont a moldovai reláció. Moldova viszonylatában feszültséget kelt az, hogy Bukarest hosszú távon továbbra is a két állam egyesítésére törekszik, míg ezt a moldovai politikai erők többsége elutasítja. Kisinyov tiltakozása ellenére a román hatóságok több százezer moldovai állampolgárnak állítottak ki román útlevelet, bár a kettős állampolgárságot a moldovai fél nem fogadta el, és folyamatosan tiltakozik ezen gyakorlat ellen. Románia emellett az elmúlt években alig leplezetten próbálta befolyásolni a moldovai belpolitikai folyamatokat. A konfliktust 2002 első felében az tette különösen élessé, hogy a Moszkva támogatását maga mögött tudó kisinyovi kormányzat nyíltan tiltakozott a román lépések ellen, és maga is egy sor antidemokratikus lépéssel növelte a feszültséget. A konfliktus jelentősen destabilizálta Moldovát és ezzel kiváltotta az EU rosszallását. Bukarest és Kisinyov között a konfliktusok ezután sem szűntek meg, hanem 2009-ben még tovább súlyosbodtak. Ez is jól mutatja, hogy Moldova hosszabb távon is problematikus területe a román külpolitikai törekvéseknek. Románia csatlakozása az Európai Unióhoz bizonyos területeken nehezítette a román-moldovai kapcsolatokat: pl. a személyek szabad áramlása korlátozás alá került, a szabadkereskedelmi lehetőségek és maga a forgalom érzékelhetően beszűkültek, valamint számos, korábban Románia által nyújtott privilégiumot vissza kellett vonni. Ezek összességében negatív hatást gyakoroltak a partnerországban Románia megítélését illetően.

128

Románia az utóbbi két évben Moldova bevonását proponálta az EU Nyugat-Balkánra irányuló politikája alá, amit bár földrajzi érvekkel nem lehet alátámasztani, de célja az ország EU perspektívájának függetlenítése Ukrajnáétól, mivel Ukrajna és Moldova adottságai, nyugati elfogadottsága és nagysága jelentős mértékben különböznek egymástól, ezért nem célszerű e két ország együttes kezelése. Románia ugyancsak támogatta Moldova tagságát a releváns regionális együttműködési szervezetekbe, mint a CEFTA, a Közép-Európai Kezdeményezés stb. Románia mozgástere az európai uniós csatlakozás után átalakult, s ez nagymértékben jelentkezett a szomszédos térséggel folytatott kapcsolatrendszerében is. Az ország az Európai Unióban alapvetően négy külpolitikai prioritással rendelkezik. 1. Az EU biztonságának megerősítése. Ez elsősorban az EU hatékony polgári és katonai eszközökkel való megerősítését, a krízismenedzselésben való EU-jelenlét kibővítését, a konfliktusok utáni újjáépítések és rendezések sikerességének növelését, valamint az EU-koordinációt és a NATO-val való komplementaritás javítását foglalja magában; 2. A szomszédságpolitika hangsúlyosabb tartalommal való megtöltése, ami nem csak az európai értékek és standardok keleti terjesztését foglalja magában, de egyben elősegíti a fekete tengeri térség stratégiai, átfogó és rugalmas megközelítését; 3. A külső energiastratégia, amelyet a közös energiapolitika megerősítésével, kialakításával kívánnak elérni, amely az energiahatékonyságot növeli, valamint elősegíti a beszerzési források és szállítási útvonalak diverzifikációját és liberalizációját; 4. A külső migrációs stratégia, amelyben Románia célja, hogy a Közösségen kívülről érkező munkavállalókkal kapcsolatos alapvető problémák hiteles megoldása a társadalmi és gazdasági integrációs lehetőségek erősítésével, valamint az illegális migráció kérdésének kezelésével történjen. Ami a szomszédságpolitikát illeti, Románia már az ENP 2003-as indulásától kezdve teljes mértékben elfogadta és ösztönözte céljait és alapelveit, ekkor még mint tagjelölt ország. A dél-kaukázusi országok bevonásának támogatójaként Románia álláspontja az volt, hogy az erősödő politikai együttműködés, az előirányzott pénzügyi támogatás és a kilátásba helyezett együttműködési lehetőségek széles köre jó kiindulási alapot teremt ahhoz, hogy ez a politika mind az EU-tagállamok, mind pedig az ENP partnerállamok számára vonzerőt jelentsen. 2007-től kezdve már tagállamként Románia határozottan proaktív szerepet kezdett vállalni az új szomszédságpolitikában, tudatában léve az Unió keleti határaival összefüggő felelősségének és azoknak a lehetőségeknek, amelyek ebből a helyzetből erednek. Románia azon államok közé tartozott, amelyek az ENP reformját szorgalmazták a partnerországok igényeinek hatékonyabb figyelembe vétele érdekében. Ebben a szellemben, még 2006 novemberében Románia az összes tagállamhoz eljuttatta non-paper formában álláspontját az ENP-vel összefüggésben, melynek


129

lényege a keleti országokkal való együttműködés intenzívebbé tétele az egyes országok között különbségtétel és a regionális „tulajdonlás”, irányítás alapelvének érvényesítése mellett, valamint az elért eredmények szigorúbb monitoringjának megvalósítása, illetve szorosabb együttműködés az energiabiztonság, a demokrácia és a jogszerűség biztosítása területén. 2008– 2009-ben Románia az ENP konszolidálásának egyik legerőteljesebb támogatója volt, különösen az akciótervek hatékonyabbá tétele és a pozitív kondicionalitás megerősítése révén, leginkább természetesen Moldova és Ukrajna vonatkozásában. Románia a keleti szomszédság stabilizálását kiemelten fontosnak tekinti. Ugyanakkor kezdetben fenntartásokkal fogadták a Keleti Partnerség gondolatát, különösen amiatt, hogy az ország erőfeszítéseit elsősorban a feketetengeri régióra kívánja koncentrálni gazdasági, geopolitikai okok miatt. Ugyanakkor a Keleti Partnerség támogatása abban az esetben Románia érdekében áll, amennyiben az a fekete-tengeri szinergia lehetőségeit nem csökkenti, vagyis a Keleti Partnerség és a fekete-tengeri szinergia egymást kiegészítve, hatékonyan tud működni. A Keleti Partnerség egyben a Barcelonai folyamat keretében kialakított Mediterrán Unióért kezdeményezés ellensúlyozására, kiegyenlítésére is irányul. Ez az Unió keleti irányú multilaterális partnersége, amely a regionális kohézió és integráció erősítésére irányul. Románia a kezdetektől támogatta ezt a kezdeményezést az együttműködés három lehetséges területét szem előtt tartva: energia, vízforrások és tengeri/szárazföldi útvonalak. Románia egy olyan lehetőségnek tekinti ezt a kapcsolatrendszert, ami elősegíti, hogy újraépítse ide irányuló tradicionális üzleti kapcsolatait és külkereskedelmi termékforgalmát. Románia a sokkal konkrétabb akciók híve és az EU aktívabb szerepvállalását várja a konfliktusok kezelése terén, s ezen álláspont fontosságát jól alátámasztották a grúziai események 2008-ban. Ami a pénzügyi szerepvállalást illeti, Románia 800 ezer euróval járult hozzá a keleti szomszédsághoz fejlesztési alapjaiból, a legfontosabb prioritásországok Moldova és Grúzia voltak. A 2008-2010 közötti időszakra 1 millió eurót irányoztak elő a Szomszédsági Befektetési Alaphoz való hozzájárulásra, elsősorban a közlekedési, energetikai és KKV projektek számára. Románia továbbra is kiemelt támogatója a fekete-tengeri térségre vonatkozó EU stratégiának. A fekete-tengeri szinergia projektjét Románia maximálisan ösztönzi, ez az egyik legfontosabb román prioritás a kelet-európai térségben. A fekete-tengeri térségben az ország szomszédsági stratégiáját a 2007-es fekete-tengeri szinergia rendezte keretbe. A fekete-tengeri szinergia kezdeményezés kiegészíti az európai szomszédságpolitikát, a Törökországgal kapcsolatos bővítési politikát és az Orosz Föderációval folytatott stratégiai partnerséget. Az útnak indított kezdeményezés azt az egyedi programot egészíti ki, mely a határokon átnyúló civil társadalmi együttműködésnek kíván lendületet adni. A fekete-tengeri szinergia révén lehetővé válik, hogy a Közösség ágazati programokat és kezdeményezéseket hozzon létre számos te-

130

rületen, többek között a felelősségteljes kormányzás, a környezetvédelem, a biztonságpolitika, az energiaügy, a szociálpolitika, az oktatás, a halászat, a kutatás, valamint a közlekedés terén. A kezdeményezés fő célja, hogy összehangolja az egyes területeken meghozott intézkedéseket és azok végrehajtását Románia, Bulgária és Görögország meghatározó szerepet kap az Európai Uniónak a kontinens dél-keleti térségére vonatkozó politikájában. A Mediterrán Unió, a fekete-tengeri szinergia és a Fekete-tengeri Gazdasági Együttműködés azok a kezdeményezések, amelyekben Románia, Bulgária és Görögország kulcsszerepet játszhat. Az Európai Parlament jelentést fogadott el a fekete-tengeri szinergiáról. E dokumentum hangsúlyozza, hogy az Uniónak korlátozott számú kiemelt célkitűzésre kell összpontosítania annak érdekében, hogy elkerülje az erőfeszítések szétforgácsolódását és az átfedéseket. Az Európai Parlament úgy véli, hogy a koherens, hatékony és eredményközpontú regionális politikai megközelítés érdekében a közleményt további konzisztens lépéseknek kell követniük, hogy elősegíthessék a valódi, régióra szabott regionális dimenzió kialakítását. Az Európai Parlament szerint Bulgáriának, Görögországnak és Romániának fekete-tengeri térségbeli EU-tagállamokként vezető szerepet kell játszaniuk a régióban és a régióval való fokozott együttműködés elősegítésében.3 A fekete-tengeri szinergia a már folyamatban levő közösségi ágazati programokra és kezdeményezésekre fog építeni olyan területeken, mint például a felelősségteljes kormányzás, a személyek szabad mozgása és a biztonság kérdésköre, az energia, a közlekedés, a környezetvédelem, a tengeri szállítási politika, a halászat, a kereskedelem, a kutatás, az oktatás, a foglalkoztatás, a szociális ügyek, a tudomány és technológia területe. Célja, hogy rugalmas keretként működjön, a tevékenységek közötti nagyobb koherencia és együttműködés biztosítása érdekében. A kezdeményezés valamennyi partner közös érdekein alapul. 2008 júniusában a Bizottság közleményt bocsátott ki a fekete-tengeri szinergia megvalósítása első évéről, ismételten megerősítve, hogy a szinergia és az ENP egymás kiegészítői.4 „A fekete-tengeri szinergia első évéről szóló jelentés a 2007-es közleményben előírt feladatok végrehajtásában elért előrelépést írja le, és beszámol a fekete-tengeri régiós partnerekkel folytatott kapcsolatfelvételek és eszmecserék soráról. Ezek vezettek el a szinergia közös kezdeményezésként történő elindításához és támogatásához, valamint számos előremutató javaslatot eredményeztek.” Az Európai Parlament román kezdeményezésre 2008 januárjában elfogadta a Fekete-tenger regionális politikai megközelítéséről szóló jelentést, 3

A Bizottság Közleménye a Tanácsnak és az Európai Parlamentnek – Jelentés a feketetengeri szinergia végrehajtásának első évéről /* COM/2008/0391 végleges. 4 European Commission, Communication from the Commission to the Council and the European Parliament, Report of the first year of implementation of the Black Sea Synergy, Brussels, COM(2008) 391 final, 19 June 2008 http://ec.europa.eu/external_relations/blacksea/doc/com08_391_en.pdf


131

amely román javaslatokat, kezdeményezéseket támogatott: a Fekete-tenger regionális megközelítését; Oroszország és Törökország egyenrangú félként való bevonását; a pénzügyi támogatás megduplázását a Szomszédságpolitikai és Partnerségi Eszközön (ENPI) keresztül a cross-border projektekre. A román kezdeményezés, a Black Sea Forum for Dialogue and Partnership olyan platformot irányoz elő, amely a regionális stratégia és a térség közös víziójának kidolgozását konkrét együttműködési lehetőségek beazonosításával és életképes partnerségi hálózat kialakításával köti össze. A legjobb gyakorlat kialakítása érdekében Románia az Északi Együttműködés (Nordic Cooperation) és a Fekete-tengeri Gazdasági Együttműködési Szervezete közötti know-how cserét is javasolta. Egy további fontos román kezdeményezés a fekete-tengeri régióra vonatkozóan a fekete-tengeri eurorégió (2006 márciusában), melynek célja a helyi közösségek bevonása a régiós együttműködési projektek kialakításába. A grúziai konfliktussal összefüggésben Románia nagyon óvatos pozíciót fogalmazott meg, alapvetően az ország területi integritásának és a szuverenitás alapelvének hangsúlyozásával. Azt is egyértelművé tette, hogy nem ismerné el Abházia és Dél-Oszétia függetlenségét, Koszovóval kapcsolatos álláspontjával összhangban.

6) Következtetések Mint a román külpolitika egyik prioritásával összhangban lévő kezdeményezést, az EU szomszédságpolitikáját (ENP) Románia már EU-tagsága előtt is erőteljesen támogatta. Később Románia részt vett az ENP konszolidálásában, sok kezdeményezést, ami az ENP reformjához vezetett, Románia is egyértelműen támogatott. A meglévő kockázatokat ismerve – már csak földrajzi helyzetéből adódóan is – kezdeményezően lépett fel az EU és a nemzetközi közösség felé annak tudatosításában, hogy milyen potenciális gazdasági lehetőségekkel, illetve kockázatokkal szembesül az EU keleti szomszédságában. Különleges helyzete miatt az ország egyértelműen abban érdekelt, hogy a tágabb térségre irányuló különböző kezdeményezések közötti átfedések csökkenjenek (pl. az ENP általános keretrendszere, a fekete-tengeri szinergia, a Keleti Partnerség stb.), illetve az egyes országokat érdemeik és előrehaladásuk szerint kezeljék. Jól látható azonban az is, hogy Románia szomszédsági kapcsolatai, de talán egész külpolitikai stratégiájának legproblematikusabb területei éppen a szomszédságpolitika által érintett országok egy részét ölelik fel, kiemelten Moldovát, de részben Ukrajnát is. Emiatt is Románia különösen érdekelt azoknak az akcióterveknek a megvalósításában és kidolgozásában, amelyek Moldovára és Ukrajnára irányulnak. Ugyanakkor egyértelmű, hogy ezekkel az országokkal, különösen Mol-

132

dovával az elmúlt években egyre komolyabb külpolitikai konfliktusok merültek fel. Ezért sajátos „tudathasadásos” állapot alakult ki: bár elvileg Románia érdekelt e térség konszolidálásában és fejlődésének, átalakulásának stabilizálódásában, azonban ez a folyamat egyáltalán nem a román külpolitika elképzelései szerint alakul. Sőt, a román-moldovai kapcsolatok egyre rosszabbá váltak az elmúlt másfél évtizedben, ami részben az orosz befolyás erősödésére is visszavezethető. Moldova és Ukrajna EU aspirációinak támogatása mellett talán a legfontosabb román külpolitikai érdek a fekete-tengeri szinergia erőteljes támogatása. Összességében arra a következtetésre juthatunk, hogy miközben az ENP Románia szerint is fontos eszköze a térség stabilizálásának, az EU-hoz fűződő kapcsolatok erősítésének, ugyanakkor azonban az ország ezt a fórumot is igyekszik felhasználni saját külpolitikai érdekeinek megfelelően, a térség stabilizálásán túlmenően. Eddig azonban ez a szándéka és célja csak csekély mértékben tudott megvalósulni. *****

Felhasznált irodalom Cianciara K., Agnieska: Eastern Partnership – opening a new chapter of

Polish Eastern policy and the European Neighbourhood Policy? Analyses and Opinions, No. 4, June 2008, The Institute of Public Affairs, Warsaw, Poland Chifu, Iulian: The Eastern Dimension of the European Neighbourhood Policy: A Romanian Approach. EuroJournal.org Journal of Foreign Policy of Moldova), issue: 10/2006, pages: Online (6), on www.ceeol.com. European Commission, Communication from the Commission to the European Parliament and the Council Barcelona Process: Union for the Mediterranean, COM(2008) 319 (Final), Brussels, 20 May 2008 http://ec.europa.eu/external_relations/euromed/docs/com08_319_e n.pdf European Commission, Communication from the Commission to the Council and the European Parliament: Black Sea Synergy – A New Regional Cooperation Initiative, COM(2007) 160 final, Brussels, 11 April 2007 http://ec.europa.eu/world/enp/pdf/com07_160_en.pdf A Bizottság Közleménye a Tanácsnak és az Európai Parlamentnek – Jelentés a fekete-tengeri szinergia végrehajtásának első évéről/*COM/2008/0391 végleges, 19 June 2008 http://ec.europa.eu/external_relations/blacksea/doc/com08_391_en.pdf


133

Committee of Foreign Affairs, Rapporteur: Roberta Alma Anastase http://ps.blackseacommission.org/Documents/PublicDocuments/docs/News/EU%20Par liament%20Report%20on%20Black%20Sea%20Regional%20Policy%20 Approach%20A6-0510-2007.pdf Keller-Noellet, Jacques – Andoura, Sami, Quel avenir pour la Politique europeenne de voisinage? European Affairs Program, Working Paper, 2008/03, EGMONT – Royal Institute for International Relations, Brussels. Longhurst, Kerry: Injecting More Differentiation in European Neighbourhood Policy: What Consequences for Ukraine? Russie.Nei.Visions no. 32, Russia/NIS Center, Paris, July 2008 Mocanu, Oana Mihaela: Some Considerations on Romania’s Contribution to the New European Neighbourhood Policy. Romanian Economic and Business Review 2008 – Vol. 3, No. 2 Press statement of Romanian President Traian Băsescu, at the conclusion of the Paris Summit for the Mediterranean, July 13th, 2008 http://www.presidency.ro/pdf/date/10061_ro.pdf Press statement of President Basescu, at the International Airport Henri Coandă, before leaving for the Extraordinary European Council in Brussels, September 1st 2008 http://www.presidency.ro/pdf/date/10161_ro.pdf Press statement, Press conference of President Traian Băsescu, Brussels, at the end of the Extraordinary European Council, September 1st, 2008 http://www.presidency.ro/pdf/date/10163_ro.pdf Sava, Ionel Nicu: Romanian-Russian Relations in the Context of the EuroAtlantic Integration Process. Conflict Studies Research Centre. ISBN 1903584-42-6, September 2001.

További kapcsolódó információk http://ec.europa.eu/world/enp/funding_en.htm http://taiex.ec.europa.eu/ http://www.eurochambres.be/Content/Default.asp?PageID=228 http://www.invest-in-med.eu/en/ http://ec.europa.eu/external_relations/blacksea/index_en.htm http://ec.europa.eu/external_relations/enp/index_en.htm http://ec.europa.eu/external_relations/eastern/index_en.htm http://ec.europa.eu/external_relations/euromed/index_en.htm

134

ROMÁNIA GYANAKVÓ TÁVOLSÁGTARTÁS. Novák Tamás

Recommend Documents