Pécsi Tudományegyetem Felnőttképzési és Emberi Erőforrás Fejlesztési Kar Informatikus könyvtáros KL szak Magyarország kultúrája a XXI. század elején Agárdi Péter egyetemi tanár
Rakovszky Zsuzsa: A kígyó árnyéka című művének bemutatása és kritikai visszhangjának elemzése
Sziráki Zsuzsanna Levelezős hallgató I. évf. II. félév Pécs
1
A kortárs magyar szépirodalmi alkotások közül a tematika első helyén szereplő művet választottam dolgozatom tárgyának. Nem a tennivaló mielőbbi végrehajtása, a vegyük az első könyvet és essünk túl a kényszerű feladaton gondolat motivált, hanem egyszerűen nem volt kérdéses, hogy ezt a művet válasszam a felajánlott – és néhány már szintén ismert – könyv közül. Az utóbbi években a legnagyobb hatással Rakovszky Zsuzsa regénye volt rám, így szívesen vettem újra kézbe, és olvastam el ismét, most már párhuzamosan a felkutatott kritikákkal együtt. Rakovszky Zsuzsa nevét költőként és műfordítóként már ismertem. Figyelmemet a 2002-ben elnyert Magyar Irodalmi Díj terelte rá, az a sokszor hangoztatott tény, hogy legkiválóbb mai költőnk első regényéről van szó, amely már önmagában is figyelemre méltó esemény. Olvasmányaim kiválasztásánál kevés jelentőséget tulajdonítok annak, hogy egy regény miről szól, izgalmas, érdekes-e a története, sokkal fontosabb számomra az élvezetes stílus, a nyelvi humor, a szép nyelvezet. Elsősorban ezt kerestem ebben a regényben is, aztán magával sodort a nagyon gazdag, dús, bonyodalmas és érdekes cselekmény. A mű főszereplője, Lehmann Orsolya idős asszony korában veti papírra élete első évtizedeinek történetét. Kettős cél vezetheti. „Lőcsei és ödenburgi életemnek […] sehol másutt nem maradt nyoma, csak az én emlékezetemben, az pedig úgy múlik majd ki velem együtt mindörökre e keserűséggel teljes világból, mint a kilobbant gyertya lángja, mintha sohasem létezett volna”. Bevallott célja tehát a személyes történelem megőrzése, bevallatlan pedig a bűntudattól való szabadulás a titok felfedése által, szembenézés a nagy bűnnel, amelyet egész életében rejtegetnie kellett. A történet a tizenhetedik század első felében zajlik Lőcsén és Sopronban. A városokat a kornak megfelelően háborúk, tűzvészek, pestisjárványok pusztítják. A regény cselekményét már az első oldalaktól kezdve a titok és a titkolózás, a rejtve maradó bűnök sorozata formálják. Orsicska soha nem tudja meg, hogy a járványoknak áldozatául esett édesanyjának férje vér szerinti apja vagy csak nevelőapja, pedig ez a későbbi történések szempontjából
2
lényeges mozzanat. Az özvegyen maradt apa megpróbálja elcsábítani a lányát, majd később újra nősül, a lányával csaknem egykorú, és szintén Orsolyának nevezett asszonyt hozva mostohául. Az országban Bocskai hadai pusztítanak, fosztogatnak és erőszakoskodnak, Orsicska is alig menekül meg attól, hogy egy vad és piszkos katona házuk pincéjébe meg ne erőszakolja. Orsolya álmodozó, zárkózott életet élő lány, aki azonban halálosan beleszeret az első szóba jöhető férfiba, egy züllött, kicsapongó és nagyvilági életet élő férfiba, aki teherbe ejti. Amíg lehet, Orsolya titkolózik, később apjával elhiteti, hogy a Bocskai féle erőszaktétel mégiscsak megtörtént. A másik Orsolya, a mostohaanya is gyermeket vár, de egy szörnyű baleset miatt elvetél. Az apa úgy dönt, hogy lányát mentendő, a két Orsolya szerepet cserél. A körülmények alakulása folytán a már zavarodott elméjű mostohaanya azonban az úton meghal. Apa és lánya elköltöznek Sopronba, ahol senki sem ismeri őket, és ott, hogy törvényes gyerek születhessen, férj és feleségként telepszenek le. Apát és lányát azonban nem csak a vélt vagy valós vérfertőzés halálos bűne köti össze, hanem két korábbi közvetett és egy valós gyilkosság terhe is rájuk nehezedik. Orsolya anyját sorsára hagyják, amikor a pestis jeleit felfedezik rajta, és a mostohaanyát is az apa által kieszelt szörnyű terv kergeti halálba, majd a váratlanul felbukkanó, a család régi lőcsei barátját, Lang Mátyást gyilkolják meg, nehogy felfedje a valóságot. Apa és lánya hátralévő életét végképp megmérgezi a kettejük viszonyában kezdettől fogva ott lappangó gyanakvás, a kibicsaklott, eltorzult szeretet. Most még tetézi ezt hazug életük, és a lelepleződéstől való félelem is. További tizenhét év telik el, míg Orsolya a nála fiatalabb Binder doktorral el nem szökik, éppen akkor, amikor szörnyű tűzvész pusztít a városban. A tűzvész idején úgy hagyja sorsára öregedő apját, ahogy egykor menekült el apja pestises feleségétől. A kritikák legtöbbje részletesen elemzi a mű szimbólumrendszerét. A tűz, a kígyó és az árnyék meghatározó szerepet játszanak a regény világában. Mintha mindvégig nagy emésztő tűz lobogna, mind kívül, a város, a történelem, a háborúk eseményeiben, mind pedig belül, a szereplők lelkében és viselkedésében, állandóan és megmagyarázhatatlanul ég a szenvedély, a
3
vágy, a bűn és a harc tüze. A regény egy gyermekkori tűz emlékével kezdődik és cselekményét hatalmas tűz végzi be és oldja meg.1 A tűzről fantáziál a főszereplő apja lakodalmán, tűz pusztította vidéken vezet az út Ödenburg felé, Orsolya vajúdásakor égő várost lát. A kígyó szimbólum értelmezése a történet során többször változik, a kiszámíthatatlan veszély, és a kiszámíthatatlan érzelmek jelképe. Az áspiskígyó tulajdon árnyékának látásától minden ok nélkül felindul, az erőszakra készülő katona testnélküli fekete kígyó formában jelenik meg, a Szent Iván éji mulatságon egy nagy kígyó vonszolja vaskos, gyűrűs testét, és a Lőcséről Ödenburgba távozó lány úgy válik meg korábbi énjétől, mint kígyó a levetett bőrétől.2 A kígyó árnyéka akár a halál árnyékának is tekinthető, magunk árnyéka pedig a mások előtt ismeretlen történetünkkel egyenlő. „Meglehet, mindenkinek megvan a miénkhez hasonló titkos élete, amelyet mások szemétől távol, az éjszaka sötétjében folytat, és csak játsszuk egymás előtt, hogy tisztességes polgárok és polgárasszonyok vagyunk”.3 Az árnyékmotívummal kereshetjük a választ arra a kérdésre is, kik is vagyunk mi, ahogy Orsolyát visszatérő álmában is ez foglalkoztatja. „A következő szempillantásban azonban földbe gyökerezett a lábam, s szívem kővé dermedt a rettenettől, mert a szemközti ház falán megláttam tulajdon árnyékom, amely azonban nem hasonlított emberi személy árnyékára, hanem mintha valamely visszataszító, félig ember, félig állat szörnyetegé lett volna.” A kritikák egyöntetűen kiemelik, hogy a mű erősen magán viseli annak nyomát, hogy szerzője költő, hogy ő ma egyik legerőteljesebb lírikusunk. A hősnő útkeresése álmokon, emlékeken, víziókon keresztül, precíz, éles és igen aprólékos képalkotási technikákon keresztül bontakozik ki. Rakovszky Zsuzsa gyönyörűen fogalmaz, tájleírásai festőiek, szuggesztívek, lélekelemzése kifinomult, hosszú körmondatai ellenére a mondanivalója világos, érthető, és szinte zenei áradású. A regényt az enyhén archaizáló 1
Margócsy I. 2002. 42. p. Uo. 47. p. 3 Bedecs L. KonTextus.hu 2
4
nyelvhasználat, a nyelvi stilizáltság és a lélektani motiváció kivételes együtthatása teszi kiemelkedő alkotássá. Györffy Miklós kritikájában azonban azt is hangsúlyozza, hogy a regény stílusának szépsége nem esztétizáló szépség, hanem A kígyó árnyéka igazi epika, sőt sokrétűen stilizált posztmodern epika.4 A kritikusok – és különösen Radics Viktória a Holmi című folyóiratban megjelent tanulmányában – szóvá tették, hogy az én-elbeszélő nagy távlatból, úgyszólván egy mindent tudó, személytelen krónikás távlatából idézi fel a történteket, nem pedig személyesen megélt élményként. Valószínűtlen, hogy egy nyomorúságos kamrában egy csekély műveltségű, az írás művészetében teljesen járatlan és tanulatlan asszony tökéletes stílusművészként idézze fel az eseményeket, amelyre a legapróbb részletekig emlékszik. Ellentmondás feszül tehát az események, és az azt megjelenítő stílus között. Nem úgy ír bűneiről és traumáiról, ahogy sorsa, lelkiállapota indokolná, kellemes hangon, hangulatosan, kiegyensúlyozottan fogalmaz rettentő bűnökről és traumákról. Másokkal
ellentétben
Angyalosi
Gergely
kritikájában
ezt
a
narrátori
beszédmód furcsa azonosíthatatlanságát, a valószerűtlenség határán lebegtetett beszédmódot a mű egyik értékének, egyedi ismertetőjegyének, a posztmodern regény egyik jellemvonásának tartja. Női regény, mondta néhány kritikus, és az irodalmi díjat odaítélő egyik kuratóriumi tag is ezt hangsúlyozta a díjátadáskor. Ezt a véleményt osztja Varga István is, aki szintén sajátos női regényként értelmezi a művet, amelynek vannak olyan szemléletmódbeli specifikumai, amelyek jellegzetesen női vonások. A főszereplő 17. századi nőként a modern korhoz képest még archaikus-mágikus módon szemléli a világot, de Orsolya már olyan nő is, aki túl van a modern személyiségválságon, elvesztette identitását, egész élete a folyamatos önazonosság-keresésben telik el. Úgy ismerjük meg, mint a világnak, a külső erőknek totálisan kiszolgáltatott lényt, az áldozatot, aki nem megéli, hanem elszenvedi saját történetét és a történelmet is. Orsolya regényes élettörténete a 17. századi és a 21. századi perspektíva egymásra 4
Györffy M. 2003. 905. p.
5
íródása által születik meg, az első személyű és a mindentudó szerzői elbeszélő helyzet olyan kombinációját láthatjuk, olvashatjuk, ahol a történet 17. századi és mai jelentése egymásba fonódva jelenik meg. A műnek sokféle olvasata, számtalan értelmezése lehetséges tehát. Számomra egy jelentős regény, emlékezetes olvasmány, nagyszerű nyelven megírt, mesterien szerkesztett, többszöri olvasáskor is izgalmas mű.
Bibliográfia Rakovszky Zsuzsa: A kígyó árnyéka c. regényének kritikai visszhangjáról
Angyalosi Gergely: A költő árnyéka. In: Romtalanítás. Kritikák, esszék, tanulmányok. Budapest: Kijárat, 2004. 169–173. p. Bedecs László: Valóságshaw – 1600. – Bárka, 11. 2003. 1. 109–114. p. Bedecs László: Hálószobatitkok. – KonTextus.hu. Napi online kultúra és tudomány. Bényei Tamás: A kígyó árnyéka. – Kritika, 32. 2003. 4. 33–34. p. Bíró Gergely: A kígyó és a tűz motívuma. – Magyar Napló, 15. 2003. 8. 60–61. p. Budai Julianna: Rakovszky Zsuzsa: A kígyó árnyéka. – Szépirodalmi Figyelő, 2003. 1. 64–65. p. Csáki Judit: Drámák – prózában, versben. – Premier, 2003. március Csordás Gábor: Egy évad regényben. (Závada, Rakovszky, Spiró, Grecsó). – Magyar Lettre Internationale, 2006. 1. 75–77. p. Darabos Enikő: A másik szerep. – Alföld, 54. 2003. 8. 75–80. p. Doboss Gyula: A gyermek, a nő és a boszorkány. – Holmi, 14. 2002. 12. 1623–1629. p. Elek Tibor: Valótlan világtól idegen. – Magyar Szemle, 12. 2003. 11–12. 178–186. p. Gács Anna: Orsolya vándorévei. – Jelenkor, 46. 2003. 9. 895–902. p. Györffy Miklós: A szó szüli a valót. – Jelenkor, 46. 2003. 9. 903–908. p. Hajdú Péter: A férfitörténelem árnyékában. – Literatúra, 30. 2004. 3–4. 397–403. p.
6
Harkai Vass Éva: Konfesszió, a titkok feloldása. – Híd, 66. 2002. 7. 953– 958. p. Kálmán C. György: A második. – Beszélő, 7. 2002. 9–10. p. 184–186. p. Károlyi Csaba: A vak végzet. – Élet és Irodalom, 46. 23. 2002. június 7. 17. p. Kiss Noémi: Susanna, a nevelőnő titkos erőkkel cimborál. – Alföld, 53. 2002. 11. 102–105. p. Margócsy István: A kígyó árnyéka. – 2000. 14. 2002. 9. 40–45. p. Margócsy István: Margináliák. Rakovszky Zsuzsa: A kígyó árnyéka. – http://www.irodalomakademia.hu Márton László: Boldogtalan ködfelhő. – Magyar Narancs, 2002. június 20. Nagy Boglárka: A kígyó árnyéka. – Élet és irodalom, 47. 2003. 3. 23. p. Pénzes Tímea: A stílus pompája. – Új Holnap, 48. 2003. 3. 181–182. p. Pénzes Tímea: Rakovszky Zsuzsa: A kígyó árnyéka. – Új Szó, 2003. 5. Radics Viktória: Elveszett bűnök nyomában. – Holmi, 14. 2002. 12. 1613– 1623. p. Radics Viktoria – Doboss Gyula: Lét bírálat egy könyvről. – Holmi, 2002. 12. 1613–1629. p. Sárosi Bogáta (vál. és szerk.): „Tömör, erőteljes és szenvedélyes” alkotás. Válogatás Rakovszky Zsuzsa: A kígyó árnyéka c. regényének német kritikáiból. – Élet és Irodalom, 50. 2006. 20. 28. p. Széplaky Gerda: A nagy színlelés regénye. – Debreceni Disputa, 2. 2004. 2. 43–45. p. Szigeti Kovács Viktor: A felfüggesztett idő. – Műhely, 27. 2004. 1. 68–69. p. Takács Ferenc: Romlás. – Népszabadság, 2002. június 1. 31. p. Hétvége mell. Tarján Tamás: Álmok, rétek, rémálmok. – Kortárs, 46. 2002. 10. 100–105. p. Topor István: Szent Iván éji ünnep Rakovszky Zsuzsa: A kígyó árnyéka c. regényében. – Magyartanítás, 45. 2004. 5. 11–13. p. Vallasek Júlia: A testetlen fekete kígyó. – Új Forrás, 35. 2003. 4. 46–60. p. Varga István: Egy sajátos női regény. – Kilátó, 42. 2003. 17. április 26. Varga Lajos Márton: Az író igazságra törekedjék. – Népszabadság, 2003. február 10. 9. p.
7
