Publicat la Editura Corvin, din însărcinarea Europe Direct Târnave Megjelent a Corvin Kiadó gondozéséban, az Europe Direct Tarnave megbízéséból

.

Publicat la Editura Corvin, din însărcinarea Europe Direct Târnave Megjelent a Corvin Kiadó gondozéséban, az Europe Direct Tarnave megbízéséból.

Responsabil editare: Centrul de Informare Europe Direct Tarnave – Sângeorgiu de Pădure Poveştile au fost selectate de: Jakab Erzsébet Realizare: Menyhárt István Ilustraţii copertă: Albert Katalin Ilustraţii poveşti: elevii claselor 5-7 a Grupului Şcolar „Sfântul Gheorghe” din Sângeorgiu de Pădure Logistică: Europe Direct Târnave - www.edtarnave.eu

A kiadásért felel: Europe Direct Információs központ – Erdőszentgyörgy A meséket válogatta: Jakab Erzsébet Kivitelezés: Menyhárt István A fedőlap illusztrációk: Albert Katalin A meséket illusztrálták: az Erdőszentgyörgy-i „Szent György” Iskolaközpont 5-7 osztályos diákjai. Logisztika: Europe Direct Tarnave – www.edtarnave.eu

Descrierea CIP a Bibliotecii Naţionale a României ERZSÉBET, JAKAB Basme din Europa Mesék Európából Jakab Erzsébet, Deva Editura Corvin 2011 28 p; 30 cm ISBN 978-973-622-698-4

Tiparul executat la imprimeria GRAPHO TIPEX Deva Készült a dévai GRAPHO TIPEX nyomdában

De ce oare „Basme din Europa”?

Miért is „Mesék Európából”?

Se poate povesti preşcolarilor despre Europa, dar nu e sigur că vor înţelege exact despre ce vorbim. Se poate povesti copiilor despre palmieri por tughezi sau despre papuci de lemn olandezi, dar la început n-ar înţelege despre ce vorbim, apoi ar descoperi palmierul, apoi şi papucii olandezi, şi odată, probabil, ar descoperi şi Europa. Se poate povesti copiilor de vârstă preşcolară despre lunile anului, dar ,probabil, nici acest lucru n-ar înţelege, iar când ar conştientiza, deja nu s-ar mai mira.. că şi la greci anul are 12 luni, şi că iecare lună şi la ei ,,...poate i bună sau rea – în funcţie de ce aşteptări avem .” Cu siguranţă nu se vor mai mira , când vor ala din basmele populare germane că, „Aşa este asta de mii de ani. Când soarele apune şi luna răsare, pe cer strălucesc stelele şi lumea este cuprinsă de o adâncă pace, atunci privighetoarea cu glasul ei dumnezeiesc încântă pe oricine-l ascultă.

Óvódás korú gyerekeknek mesélni Európáról lehet, de nem biztos, hogy megértik miről is mesélünk. Gerekeknek lehet ugyan mesélni portugál pálmafáról, holland facipőről, először azt sem értenék meg, de majd felfedezik a pál mafát, aztán felfedezik a facipőt, és egyszer talán felfedezik Európát. Óvódás korú gyerekeknek mesélni a hónapokról lehet, de valószínű azt sem értik meg, mikorra azonban megértik, már nem csodálkoznak azon, hogy a görögöknél is tizenkét hónap egy év és a tizenkét hónap náluk is „… mindenkihez jó vagy rossz - aszerint, hogy ki mit vár tőlük”. Azon aztán majd végképp nem csodálkoznak, mikor a német népmeséből megtudják: „Így van ez már sok-sok ezer év óta. Amikor lemegy a nap, feljön a hold, ragyognak az égen a csil lagok, s a világra nagy csend borul, akkor hal latja hangját a fülemüle, és bizony midenkit megbűvöl, aki hallja.”

Acest caieţel conţine zece basme.Nu are nici o semniicaţie acest număr, pur şi simplu reprezintă numărul grupelor de preşcolari de la grădiniţele din Sângeorgiu de Pădure. Basmele au fost alese de grupe, le-au învăţat, au confecţionat măşti potrivite şi le vor prezenta sub forma unor scenete.Textele au fost introduse în culegere în limba maghiară sau română, în funcţie de limba în care s-a citit basmul. În concluzie se pune iar întrebarea de ce oare „Basme din Europa”? Ne-am gândit că, astfel poate deveni vizibilă Europa şi pentru un ochi de copil. Şi ce ar putea face părinţii şi bunicii? Să citească copiilor, nepoţilor aceste basme....şi să descopere împreună Europa!

Tíz mesét tartalmaz ez a füzetecske. Semmi lyen szimbolikus jelentése nincs a számnak, egyszerűen ennyi az óvódás csoportok száma az erdőszentgyörgyi óvodában. A csoportok ezeket a meséket választoák, ezeket tan ulták be, ezekhez készültek jelmezek és ezeket adják elő színdarab formájában. A füzetecskébe a mesék, az azt választó csoport ok tatási nyelve szerint magyarul, vagy románul kerültek be. Tehát miért is “Mesék Európából”? Úgy gondoltuk, így tehetjük gyerekszemmel is láthatóvá Európát. És mit tehetnek az éde sapák, édesanyák, nagyapák, vagy nagyanyák? Olvassák fel gyerekeiknek, unokáiknak ezeket a meséket, … és fedezzék fel velük együ Európát!

Menyhárt István responsabilul de proiect al Centrului de Informare Europe Direct Tarnave az Europe Direct Tarnave Információs Központ projektfelelőse

A gombakirály Lengyel népmese olt egyszer egy sűrű, sötét, öreg erdő. Ebben az erdőben temérdek mindenféle gomba nőtt. Egyszer elhatározták: királyt választanak maguknak. Igen ám, de kit? Tanakodtak, tanakodtak, ki lenne a legalkalmasabb, végül kisütötték, hogy maga az erdész. El is mentek hozzá követségbe, és szépen megkérték, hogy legyen a királyuk. Hanem az erdész csak a fejét csóválta: - Köszönöm a tisztességet, de hát nekem egyéb dolgom van az erdőben. Meg aztán túl nagy is vagyok hozzátok. - Legyen hát a nyuszi a királyunk!- eszelték ki a gombák, újabb hosszas töprengés után, s megkérték a nyuszit, hogy királykodjék felettük. A tapsifüles szépen megköszönte, hogy rá gondoltak, de ő sem fogadta el a királyi rangot. - Én szeretek ugrándozni, futkározni, a gombakirálynak meg folyvást egy helyben kell állnia, méghozzá fél lábon. S hova tegyem akkor a másik három lábamat? Újra összeültek a gombák tanakodni, végül abban állapodtak meg, hogy közülük való legyen a király~ No de melyik a sok közül? A tinorú? Vagy a rizike? A rókagomba? Vagy a kucsmagomba? A csiperke? Vagy a pöfeteg? Abban megegyeztek, hogy az lesz a király, aki legméltóbb az uralkodásra. De ki a legméltóbb? - Én! - kiáltotta a légyölő galóca. - Senkinek sincs ilyen gyönyörű, gyöngyös skarlátkalpagja! És nekem mindenki engedelmeskedni fog, mindenki tudja, hogy a mérges gomba veszedelmes! - Épp ezért nem lehetsz király! - intették Deák Paula-Blanka le 'a többiek a hencegő galócát. S ekkor a fák árnyas rejtekében hirtelen megpillantották a barna sapkás, egyszerű, sose hivalkodó, halk szavú vargányát, aki mindig mindenkinek csak örömet szerzett. -Ő a legméltóbb! - kiáltozták a gombák, és szégyellték, hogy szerény külseje miatt már előbb nem gondoltak rá. Így lett a vargánya a gombák királya. Mindenki örült - az erdész, a nyuszi, a mókusok meg a békák -, minden teremtett lélek a sűrű, sötét, öreg erdőben, csak a galóca mérgelődött. Még gyönyörű, gyöngyös kalpagját is földhöz vágta volna - ha tehette volna.

V

4

Fülöp Dorottya

5

A róka mint pásztor Norvég népmese

E

gy asszony pásztort akart fogadni, és se a falujában, se a közeli tanyákon nem talált alkalmas embert. Elindult hát az erdőn keresztül, hogy talán a hegyeken túl, a szomszéd járásban akad olyan, akire jószágát rábízhatja. Ahogy megy, mendegél, szembejön vele a medve, és tudakolja: - Hová, merre, jóasszony? - Pásztort akarok fogadni - feleli az asszony. - Nem fogadnál meg engem pásztornak? - kérdi a medve. - Mért ne, ha jól tudsz hívogatni, csalogatni, hogy az állatok, ha elkószáltak, messziről is meghallják, megismerjék a hangodat, és visszatérjenek hozzád. - Tudok én úgy, hogy jobban nem kell. Brumm-bruuummm! - Nem, nem, már megbocsáss, de talán mégis inkább más pásztort keresek - mentegetőzött az asszony, és továbbment. Odább a farkassal találkozott, annak is elmondta, mi dologban jár, az is ajánlkozott, hogy elszegődik hozzá pásztornak, és megmutatja, milyen szépen tud ő hívogatni, csalogatni. Elordította magát: - Huuuú! Huhhhuhhhú! Az asszony majdhogy hanyatt nem vágódott ijedtében, nem is fogadta meg pásztornak a csúf hangú ordast. Továbbment. Utoljára róka koma akadt az útjába, és mikor hallotta, hogy pásztort keres, azt mondta neki, hogy hét országot bejárhat, nálánál különb pásztort akkor se talál, fogadja meg őt. - Miért ne? - felelte az asszony, annál is inkább, mert nagyon elfáradt már a sok járkálásban. - De hadd hallom, hogy tudsz hívogatni, csalogatni! - Így ni! - mondja a róka, és előveszi a legszebb, legvékonyabb hangját: - Dill-dall- holla-rió! Megegyeztek. A róka kihajtotta a rétre a három kecskét, három birkát meg a három tehenet, és reggelire megette a kecskéket, ebédre a birkákat, vacsorára a teheneket. Este beállított az asszony udvarára egyes-egymaga. Az persze mindjárt azt kérdezte, hol vannak az állatok, de a koma felkészült a kérdésre, és így felelt - Jó helyen, ahol semmi baj nem érheti őket, ne aggódj miattuk. Az asszony éppen vajat köpült, letette a köpülőt, és kisietett a kapu elé, hívogatni kezdte az állatait, nézelődött, futkosott erre-arra, hogy talán csak elmaradtak, idegen nekik a pásztor, de bizony hírük-nyomuk se volt sehol. Mire visszament a konyhába, a róka a tejfelt is befalta. No, ami sok, az sok - ha mégoly jámbor természetű volt is az asszony, erre megharagudott, seprűt fogott a hamis pásztorra, aztán ujjával kikaparta, ami kevés tejfel a köpülőben maradt, és utána hajította, úgyhogy egy kis csomó a farka végére tapadt. Azóta fehér a róka farka hegye.

6

Pál Norbert

7

Cei trei purceluşi

A

u fost odată ca niciodată trei purceluşi care trăiau împreună cu părinţii lor. Deşi erau încă purceluşi, ei crescuseră îndeajuns ca să pornească în lume să-şi găsească norocul. Au plecat ei de acasă şi au mers ce au mers până ce primul purceluş s-a simţit tare obosit. Tocmai atunci a trecut pe lângă ei un om cu o căruţă plină de fân, iar primul purceluş le-a zis fraţilor săi: “Eu mă opresc aici. Fânul este uşor şi moale ca să-mi fac o căsuţă cum îmi place.” Şi ceilalţi doi fraţi l-au îmbrăţişat şi au plecat iar la drum. La un moment dat al doilea purceluş s-a simţit obosit şi văzând trecând pe lângă el un om cu căruţa plină de lemne, i-a spus fratelui lui: “Lemnul acesta este numai bun pentru căsuţa mea aşa că mă opresc aici.” Cel de al treilea purceluş şi-a continuat drumul până a ajuns la un pietrar, care făcea piatră de construit. Purceluşul s-a gândit ca piatra este cea mai potrivită ca să-şi facă o căsuţă rezistentă aşa cum era şi el. Noaptea, în timp ce primul purceluş s-a aşezat confortabil în patul lui de fân, a auzit un zgomot afară. S-a uitat prin pereţii de paie ai căsuţei şi a început să tremure de frică, căci afară era un lup mare şi flămând. Lupul a început să-l roage pe purceluş să-i deschidă uşa, dar la refuzul purceluşului a tras aer puternic în piept şi a suflat peste căsuţă. Fânul a zburat în toate părţile, iar purceluşul, profitând de neatenţia lupului a luat-o la fugă spre casa celui de al doilea purceluş.

Poloţca Rodica

8

Gábor Erzsébet

A doua seară, în timp ce cei doi fraţi se aflau la masă, au auzit zgomot afară. S-au uitat prin fereastra căsuţei de lemn şi s-au îngrozit când au văzut pe lupul cel mare şi flămând. Lupul a început să-i roage să deschidă uşa, dar la refuzul purceluşilor a tras aer puternic în piept şi a suflat peste căsuţă. Căsuţa de lemn a rămas aproape neclintită. Dar când lupul a încercat şi a doua oară să sufle peste căsuţă, lemnele au zburat în toate părţile, iar cei doi purceluşi au profitat de neatenţia lupului şi au luat-o la fugă spre casa celui de al treilea purceluş. Seara următoare, cei trei fraţi îşi încălzeau picioarele la focul din sobă. Au auzit un zgomot afară şi s-au îngrozit de frică când l-au văzut pe lupul cel mare şi mai flămând ca niciodată. Lupul a început să-i roage să deschidă uşa, dar la refuzul purceluşilor a tras aer puternic în piept şi a suflat peste căsuţă. Dar căsuţa nu s-a dărâmat. Lupul a încercat şi a doua, şi a treia oară, dar tot degeaba, căsuţa a continuat să rămână neclintită. Enervat peste măsură şi epuizat de atâta suflat, lupul s-a căţărat pe acoperişul casei şi şi-a dat drumul în căsuţă pe coş. Între timp însă, purceluşii văzând că nu au nici o scăpare, au pus pe foc un ceaun mare, plin cu apă. Când lupul s-a căţărat pe coş, apa era fierbinte, când a început să coboare de-a lungul coşului apa clocotea, iar când a ajuns jos, a aterizat direct în ceaunul cu apă fiartă. Lupul, urlând de durere, a luat-o la fugă prin căsuţă şi apoi a ţâşnit prin perete direct spre pădure, de unde nu s-a mai întors niciodată. Purceluşii, ştiindu-se în siguranţă de acum încolo, au construit o altă casă mai mare, cu pereţii din piatră, cu masă şi dulapul din lemn şi cu paturi din fân moale. Era cea mai bună casă din lume şi ei au trăit în ea fericiţi pentru totdeauna. 9

A csillagszemű juhász

H

ol volt, hol nem volt, volt egyszer egy király. Ez a király olyan hatalmas volt, hogy ha eltüsszentette magát, az egész ország népének rá kellett mondani: adj’ isten egészségére! Hogyha náthás volt, nem is lehetett más szót hallani az országban, mint: “Adj’ isten egészségére!” Minden ember mondta, csak a csillagszemű juhász nem akarta sohase mondani. Megtudta ezt a király, nagyon megharagudott, s maga elé hívatta a juhászt. Elmegy a juhász, s megáll a király előtt, aki éppen a trónusán ült, és nagyon mérges volt. - Mondd mindjárt: adj’ isten egészségemre! - kiáltott rá. - Adj’ isten egészségemre - mondta a csillagszemű juhász. - Nekem, nekem, te gazember! - kiabált a király. - Nekem, nekem, felséges uram - válaszolt a juhász. - De nekem, énnekem! - ordított magából kikelve a király. - Mondd azt tüstént, hogy adj’ isten egészségére, felséges királyom! - Nem mondom biz én addig, amíg a királykisasszonyt hozzám nem adják feleségül. A királykisasszony is ott ült a szobában egy kisebb trónuson. Nagyon megteszett neki a bátor legény, s egy szóval sem mondta, hogy nem megy hozzá. De bezzeg a király kékült-zöldült dühében, s nyomban megparancsolta, hogy vessék a juhászt a fehér medve tömlöcébe. Megfogták a darabontok, s belevetették. De mikor a medve meglátta a cslagszemét, a tömlöc legtávolabbi szögletébe kucorodott, s dehogyis merte volna bántani. Jön reggel a hopmester, hogy összeszedje a juhász csontjait, hát látja, hogy biz annak kutya baja. Felvezette a királyhoz. - No, te gazember, most közel voltál a halálhoz, mondod-e nyomban, hogy adj’ isten egészségemre? De a juhász csak azt mondta: - Nem félek én tíz haláltól sem! Csak akkor mondom, ha a királykisazonyt nekem adják feleségül. - Eredj hát tíz halálba! És a király megparancsolta, hogy vessék a juhászt az óriás sündisznók tömlöcébe. Be is vetették a darabontok egy szóra, de amikor betették utána az ajtót, a juhász elővette a szűre ujjából a furulyáját, s olyan szépen fújta, hogy a sündisznók egymásba kapaszkodtak, s táncra perdültek. Reggel, mikor a hopmester eljött megnézni, hogy maradt-e valami a juhász csontjaiból, még javában fújta, s a sündisznók még mindig járták. Mit volt mit tenni, felvezette a juhászt a királyhoz, s az azt mondta: - No, gazember, most közel voltál a tíz halálhoz, mondod-e már, hogy adj’ isten egészségemre? 10

De a juhász csak azt mondta: - Nem félek én száz haláltól sem, csak akkor mondom, ha a királykisaszszonyt nekem adják feleségül. - Eredj hát száz halálba! - kiáltott nagy haraggal a király, s megparancsolta, hogy vessék a juhászt a kaszásverembe. El is vitték a darabontok, de mielőtt bevetették volna, arra kérte a juhász őket, menjenek ki egy kicsit, míg ő belenéz a verembe, talán még meggondolja magát. A darabontok kimentek, ő pedig felállította a verem mellé a fokosát, ráakasztotta a szűrét, a tetejébe tette kalapját, s kikiáltott a darabontoknak, hogy nem gondolta meg magát. Bejöttek a darabontok, s be is vetették szerencsésen a szűrt meg a kalapot, s észre sem vették, hogy a juhász maga ott maradt az egyik szögletben a sötétben. Másnap jön a hopmester a lámpással, hát majd hanyatt esett, mikor meglátta a juhászt. Felvezette a királyhoz, aki már akkor még sokkal mérgesebb volt, de azért mégis megkérdezte: - No, most már száz halálban voltál, mondod-e már, hogy adj’ isten egészségemre?

Meleg Emőke

11

De a juhász csak azt felelte: - Nem mondom én addig, amíg a királykisasszonyt nekem nem adják feleségül. Látta a király, hogy elpusztítani nem tudja, befogatott a királyi hintóba, maga mellé ültette a juhászt, s elhajtatott az ezüsterdőbe. Ott azt mondta neki: - Látod ezt az ezüsterdőt? Neked adom, ha azt mondod, adj’ isten egészségemre! De a juhász most is csak azt mondta: - Nem mondom én addig, amíg a királykisasszonyt nekem nem adják feleségül. A király elhajtatott az aranyvárhoz. Ott azt mondta: - Látod ezt az aranyvárat? Neked adom az ezüsterdőt, aranyvárat, csak mondd azt nekem, adj’ isten egészségére! De a juhász itt is csak azt mondta: - Nem, nem mondom addig, amíg a királykisasszonyt nekem nem adják feleségül! Odébb hajtattak a gyémánttóhoz. Ott a király azt mondta: - Látod ezt a gyémánttavat? Neked adom az ezüsterdőt, aranyvárat, gyémánttavat, csak mondd azt nekem: adj’ isten egészségére! De a juhász itt is csak azt mondta: - Nem, nem, nem mondom addig, amíg a királykisasszonyt nekem nem adják feleségül! Látta már a király, hogy semmiképpen nem boldogul vele, nagyot sóhajtott, s azt mondta: - Isten neki, hozzád adom a lányomat, de akkor aztán mondd nekem igazán, hogy adj’ isten egészségére! - Mondom én, persze hogy mondom, miért ne mondanám! A király ennek nagyon megörült, s kihirdette, hogy örüljön az egész ország népe, mert a leánya férjhez megy. De legjobban örült a szépséges szép királykisasszony, aki annyi királyfit kikosarazott, s aki a csillagszemű juhászt igazán megszerette. Tartottak aztán olyan lakodalmat, hogy az egész országban mindenki evett, ivott, táncolt. De a király házánál volt a legnagyobb vigasság, a legjobb banda ott húzta, a legjobb ételeket ott főzték. Hát amint a vőfély felhozza a tormás disznófejet, s a király maga elé vette a tálat, hogy mindenkinek a részét kiossza, egyszerre csak nagyot tüsszentett az erős tormától. - Adj’ isten egészségére! - kiáltott a juhász legelőször, s a király ezen úgy megörült, hogy menten lefordult a székről. Akkor a csillagszemű juhász lett a király. Igen jó király lett belőle, sohasem terhelte a népét azzal, hogy kedvük ellenére jót kívánjanak neki, mégis jót kívántak neki minden parancsolat nélkül, mert jó király volt, s igen szerették.

12

A tizenkét hónap Újgörög mese

H

ol volt, hol nem volt, volt egyszer egy öreganyó, aki gyógynövényeket gyűjtött az erdőben. Egy nap egy barlangra lett figyelmes. Óvatosan, vigyázva bedugta a fejét, s uramfia, ugyancsak elcsodálkozott! Tizenkét egyforma kis suhancot látott ott egy padkán ülni egymás mellett, szép sorjában. Voltak köztük lányok és fiúk, az egyik fehérben volt, a másik zöldben, a harmadik aranysárgában, ők voltak a tizenkét hónap. Meg is kérdezték az öreganyót: - Mondd csak meg nekünk, melyik hónapot tartod a legszebbnek? Az öreganyó végignézett rajtuk, és ezt válaszolta: - Mind a tizenkét hónap igen szép. Januárban hullik a hó, februárban esik az eső, márciusban bimbóznak a rügyek - mind a tizenkét hónap egyformán gyönyörű! Akkor a tizenkét suhanc felállt, és így szólt az öregasszonyhoz: - Gyere csak közelebb, kedves öreganyó! Add csak ide nekünk a kosaradat és a kendődet! Színültig telerakták őket ragyogó arany és ezüst pénzdarabokkal. Az öreganyó kedvesen megköszönte jóságukat, és elindult hazafelé. Ennek az öreganyónak a szomszédságában egy gonosz vénasszony élt, aki folyton ott sündörgött a házuk táján. Most is bekopogott hozzájuk.

László Otilia

13

- Ejnye, ejnye, hogy jutottál, lelkecském, ehhez a sok pénzhez? érdeklődött ravaszul. Az öreganyó jószívű volt, és mindent elmondott a szomszéd vénasszonynak.

Szőcs Hanna

A szomszédasszony azonnal útnak indult, és egy nagy-nagy puttonyt is kötött a hátára. Megtalálta a barlangot, s ott bent egymás mellett ült a lócán szép sorjában a tizenkét fiatal suhanc. Megkérdezték őt is, hogy mi járatban van erre, s arról is faggatták, hogy melyiket tartja a legszebb hónapnak. A vénaszszony zsémbeskedve felelt kérdésükre: - Egyik sem ér fabatkát sem, rossz valamennyi hónap! - A suhancok erre elkérték a puttonyát, és megtöltötték valamivel. Hogy mivel, azt nem tudta a vénasszony, mert egy kendővel letakarták. Nagy nehezen sántikált haza a vénasszony, mert a puttony alaposan nyomta a vállát és a hátát. Ahogy hazaért, rikoltozva szólította valamennyi gyermekét. A gyermekek és a vénasszony nekiestek mohón a puttonynak, hogy könyökig vájkáljanak a drága ezüst- és aranypénzekben, de mindannyian sziszegve és jajgatva kapták vissza a kezüket, mert csak a tetején volt néhány aranypénz, a többi bogáncs volt, szamárkóró és tüske. A vénasszony méltatlankodva szaladt át az öreganyóhoz: - Mit tettél velem? Elmentem én is a barlangba, beszéltem én is a tizenkét suhanccal, megtöltötték az én kosaramat is, de pénz helyett nekem szamárkórót, tövist és bogáncsot adtak! Az öreganyó most már magyarázhatta a pórul járt vénasszonynak: - Én azt mondtam, hogy mind a tizenkét hónap egyformán gyönyörű, ezért adtak nekem pénzt. És te pedig azért kaptál bogáncsot, tövist és szamárkórót, mert azt mondtad, hogy rossz valamennyi hónap. Mert a tizenkét hónap mindenkihez jó vagy rossz - aszerint, hogy ki mit vár tőlük. 14

A tulipán, a facipő meg a füles fejkötő Holland mese

É

lt egyszer egy kis holland halászfaluban egy gyönyörű halászleány. Szépségének hírére messze földről jöttek falujukba a legények, hogy megcsodálják és feleségül kérjék. A leányka azonban nagyon hiú és nagyon büszke volt. Kijelentette, hogy csak ahhoz a halászhoz megy feleségül, aki három kívánságát teljesíti. Egyszer eljött a faluba a legszebb és legerősebb halászlegény, hogy megkérje a leány kezét. Ezt a legényt már nem volt szíve kikosarazni a hiú lánykának, elmondta hát neki első kívánságát: ültessen az ablaka előtti kis kertbe olyan virágot, amilyet még soha senki nem látott országukban. Bánatos lett a halászlegény, mert nem tudta, honnét vegyen ilyen virágot. Beleült halászladikjába, kiment a tengerre, elővett egy kis darab puha deszkát, és faragni kezdte bicskájával. Faragta, formázta a deszkadarabot egész éjjel. Mire a nap felkelt, lefaragta az utolsó felesleges darab forgácsot is művéről, és íme, kezében. ott volt egy deszkából faragott csodálatos, tölcséres virágocska. A halászlegény bemártotta a" kis fa-virágot a tenger vizébe, hogy megtisztítsa, és lássatok csodát, a fa-virágocska életre kelt. Szárai átvették a tenger sárgászöld színét, virága pedig aranysárga lett a napfénytől. Nosza, kievezett a legény a partra, kiugrott a csónakjából, és sietett a büszke, szép lány háza elé, hogy elültesse a különleges virágot, mielőtt a lányka felébred. Rövidesen ott pompázott a csodálatos virág a halászlány kertjében, annak a virágágynak a közepén, mely éppen az ablaka alatt volt.

Frunza Dalma

15

Felébred a lányka, kitárta az ablakát, kitekintett rajta, és meglátta a csodavirágot. Felöltözött és kisietett a partra, és közölte a második kívánságát a fiúval. Ez a kívánság pedig így szólt: szerezzen a fiú olyan kendőt neki, melynek párját nem találja egyetlen lány fején sem az egész országban. A halászlegény elindult szó nélkül, hogy a második kívánságát is teljesítse. Végigjárta az egész partvidéket, és eljutott egy öreg halászasszony kunyhójába. Meglátott a nénike fején egy bűbájos fejkötőt. Teteje kis kikeményített csúcsban végződött, és jobbról is, balról is két ugyancsak kikeményített, fölfelé hajló, csipkével szegett, hegyes is fülecskéje volt. A legény egy aranyat ígért a csinos kis fejkötőért, de a nénike nem fogadott el pénzt, mikor megtudta, hogy a legény ajándékba szánja egy szép lánynak. Visszaérkezett a legény a faluba, és félve kopogtatott be a lányas házhoz, mert nagyon fájlalta volna, ha visszautasítják ajándékát. Annyira tetszett a bolondos kis fejkötő a lánynak, hogy kijelentette, többet ér a világ legszebb kendőjénél. Ezzel azonban még nem ért véget a halászlegény megpróbáltatása, mert a lányka ragaszkodott harmadik kívánságának teljesítéséhez is: hozzon a halászlegény egy pár olyan papucsot, mely szebben kopog minden más cipőnél, és amelynek a kopogására mindenki utána fordul az utcán. A szegény halászlegény azt hitte, hogy a büszke leány valami különleges bőrből készült, aranyos papucsot akar, amit ő semmiképpen sem tudna megszerezni. Kiment hát a vízpartra, beült ladikjába, és újra csak fúrtfaragott, mint amikor a csodatulipánt készítette. Addig fúrt- faragott, míg egyszerre csak egy pár hegyes orrú fapapucsot tartott a kezében. És hogy a szép lány ne csalódjon, s a fapapucs még szebb legyen, tarka virágot festett az orrára. A lány gyönyörködve húzta a szép, virágos fapapucsot a lábára, és valóban mindenki utánanézett az utcán. Ilyen szépet, ilyen különlegeset még soha sem láttak. A csodaszép halászleány ezután boldogan lett a fiatal halász felesége. A falubeli lányok pedig elkérték a különleges virág magját, lemásolták a kis főkötő forGyörgyi László máját, és ők is elkészítették maguknak a virágos facipőt. Hollandia azóta híres tulipánjáról, a lányok és asszonyok különleges fejkötőjéről meg a fapapucsokról.

16

Stigletele

A

fost odată, de mult tare, o iarnă grozavă pe la noi. Viforniţele astupaseră cu omăt văile si pe unelocuri vârtejurile clădiseră munţi albi. În toate casele din sat copiii cei mărunţei priveau pe ferestruici şi se minunau de atâta zahăr. Tare ar fi vrut să iasă în drum să ieie; dar, cum deschideau uşa, frigul cel năprasnic îi izbea şi-i alunga în cotruţa în care se coceau mâţele. Atuncea, întâia oară, au crăpat ouăle corbului în cuib de cetină. Era frig ca într-o pustie de la mările albe. Iar paserile, înfricoşate, s-au strâns sub streşina bisericii, în sobor mare. Ţipau zgribulite, şi-n ochii lor sticleau săgeţi mărunte de ghiaţă. Veniseră acolo toate locuitoarele văilor şi munţilor, toate neamurile de zburătoare, de la câmpie şi de la baltă, şi toţi cântăreţii cei mărunţi din dumbrăvi si livezi. Toate se rugau în limba lor, cereau milă şi se văitau că înghiaţă în straiele lor de pene. După mult zvon, pajura, împărăteasa cea bătrână de la munte, a bătut cu sfârcurile aripilor în clopotele turlei, ca să se facă linişte, şi a grăit astfel: - Alt chip nu este, dragele mele, fărădecât să facem ca omul: să furăm o leacă de foc din cer. Altfel pierim, cum ar fi pierit el, dacă n-a r fi fost viclean si meşter. - Foarte bine! adevărat cuvânt! ţipă neamul păsăresc din toate părţile. Înţelept cuvânt ai rostit ,măria-ta! - Fără îndoială, răspunse împărăteasa, eu nu greşesc niciodată. În afară de asta, am dovedit totdeauna că mila mea pentru voi e nemărginită şi nu v-am jertfit decât atunci când mi-a fost foame. Aşijderea eu acum vă arăt scăparea. Rămâne numai de văzut cine se duce să aducă un grăunte de foc. Paserile cele mici începură a ţârâi cu entuziasm: - Măria-ta trebuie să te duci. Eşti împărăteasă, ai putere asupra văzduhului, singură tu poţi răzbate la cer! Pajura clătină din cap şi le privi cu milă. - Se poate una ca asta? cloncăni ea. Cum rămâie lumea fără stăpânire? - Atunci cine se duce? întâmpină corbul. Cu dragă inimă m-aş jertfi eu, dar sunt ciolan bătrân şi nu mai pot! Pe loc paserile cele mari, învăluind în laturi pe cele mărunte, dovediră cu tărie şi dreptate unele că sunt nevolnice, altele că sunt de nepreţuit folos neamului aici, pe pământ. Drept aceea împărăteasa, în înţelepciunea ei, hotărâ: - Se cuvine şi rânduim să se ducă una din paserile cele mărunte şi sprintene. Croncăniri de pliscuri ameninţătoare încuviinţară. Bătăi mari de aripi aplaudau. Iar cântăreţele cele mititele se strânseră într-un cotlon, uitându-se înfricoşate una la alta, cu ochişorii lor de bolduri. - De vreme ce vouă vi se cuvine această cinste, vorbi iar pajura, hotărâţi! Dacă nu aduceţi o fărâmă de foc, pierim şi a voastră va fi vina. Voi veţi da samă Domnului Dumnezeu la judeţul cel de apoi. 17

18

- Măria-ta, întâmpină cu subţire îndrăzneală cintezul; noi nu avem putere; noi nu ştim decât să cântăm. - Auzi dumneata cutezare şi nerecunoştinţă! şi lipsă de dragoste de neam! croncăniră indignate paserile cele mari. Auzi dumneata lipsă de cuviinţă, şi laşitate! Atunci stigletele, care era cel mai mic si mai mişel din tot neamul, se arătă convins si ieşi înainte, cu sfială. Şi rămânând toţi mulţămiţi, deşi neîncrezători, el îndată a plecat. Biserica şi soborul şi satul nostru rămaseră pe câmpia albă şi îngheţată, el flutura din aripioare spre cerul senin. A mers aşa multă vreme, netrudit şi hotărât, până ce intră în vârtejul soarelui. Înaintea lui, în volbură albă, fierbea un cuptor nemărginit si orbitor. Si el părea un fir de funingine rătăcită. Însufleţit în cea din urmă sforţare, se avântă până la izvorul focului veşnic şi prinse o rază. Aproape orbit, cu penele pârlite, sărac şi gol, abia suflând, stigletele se rostogoli îndărăt spre pământ, cu puţină viaţă, dar cu soarele în cioc. Soborul de jos simţi îndată ca o dulce alinare. Raza de soare adusă de sol creştea şi zăpezile, asudate deodată, începură să scadă. În curând porni cu spumă şi larmă zăporul şi se arătară ostroave de iarbă. Când stigletele ajunse pe pământ, cele dintâi flori ridicau cupele albe din frunzele moarte şi-l salutau. În raza de soare, soborul începu a se veseli foarte. Împărăteasa şi tovarăşii ei cei mari lăsară să cadă câteva sunete şi făcură, cu şfichiurile aripilor, oarecare semne de prietinie spre cântăreţul cel mititel. Apoi îşi luară zborul spre sălaşuri, în blândeţea începutului de primăvară. În treacăt, ţarca băgă de samă goliciunea şi ruşinea eroului. Începu a râde cu răutate. Râsul ei înveseli pe celelalte. Cu chef şi voie bună, trecură. Iar păsărelele rămaseră împrejurul stigletelui privindu-1 cu milă şi încer când să-l mângâie. Botgrosul, după o lungă cugetare, ridică un degeţel, ţistui şi glăsui mişcat: - Fraţilor şi surioarelor! să ne întovărăşim cu toţii şi să-l îmbrăcăm, săracul! E păcat să-l lăsăm gol pe lume. - Să-l îmbrăcăm, să-l îmbrăcăm! ciripiră păsărelele toate. Şi să cântăm isprava lui ! Ţârâind, şi săltând, cântăreţele duseră cu alai pe stiglete în dumbrăvioara deaproape. Acolo, fiecare dădu câte-o pană şi înjghebară pentru tovarăşul cel sărac un strai în felurite colori. El se lăsa în voia lor, încă nedumerit şi cu inimioara bătând. De atuncea are stigletele aşa îmbrăcăminte ciudată: fesuşor purpuriu şi surtuc din bucăţi. Poate de aceea a rămas tot ruşinos şi modest şi rar îl zăreşte omul in zilele primăverii, deşi, după cum se vede, el a readus pe pământ soarele, în plisc.

19

Miért dalol a fülemüle éjel? Német mese

V

alamikor hajdanában égen-földön minden állat jól megfért egymással: a halak a vízben, a szárazföldön élő állatok, de még a rengeteg égi madár is. Amíg azután egy napon be nem költözött a világba a rosszaság, és nemcsak az emberek, hanem az állatok is elkezdtek egymás ellen acsarkodni. A madarak addig csak daloltak, fütyültek, csiviteltek, károgtak, mind aszerint, ahogy csőrétől, torkától tellett, hanem akkor egyszerre mind azt firtatta, vajon ki énekel a legszebben a madarak közül. Összehívtak hát egy madárdalosversenyt egy napfényes erdei tisztáson, s kimondták, hogy az lesz a győztes, aki a legtöbb szavazatot kapja. Igen ám, csakhogy minden madár saját magát tartotta a legjobb dalosnak, és a saját nevét írta a szavazócédulára! Csak a fülemüle nem akart olyan udvariatlan lenni, hogy önmagának szánja a díjat; mivel azonban egyetlen madár elsősége mellett se tudott dönteni, hát üresen adta le a szavazócéduláját. Amikor végre a harkály meg a kakadu kihirdette az eredményt, hát minden madár: a rigó, a pacsirta, a cinke, a vörösbegy, a bagoly, a holló és a papagáj és a többi mind-mind kapott egy szavazatot, csak éppen a fülemüle maradt szavazat nélkül. Támadt ám erre nagy csiripelés, cserregés és károgás a madarak között: - Hogyhogy, hát a fülemüle még egyetlen szavazatot se kapott? Akkor pedig te vagy mindannyiunk között a legrosszabb énekes! Ezennel meg is tiltjuk neked, hogy valaha énekelni merészelj! A fülemüle szomorúan repült haza a bokrok közé. De amikor leszállt az éjszaka, és a többi madár mind aludt már a fészkében, nem bírta tovább, és dalolni kezdett az éjszaka mélységes csendjében, a csillagos égbolt alatt. Így van ez már sok-sok ezer év óta. Amikor lemegy a nap, feljön a hold, ragyognak az égen a csillagok, s a világra nagy csend borul, akkor hallatja hangját a fülemüle, és bizony mindenkit megbűvöl, aki hallja. A bagoly, a kuvik és a többi éji madár azóta mind belátta, hogy igazságtalanság érte a szegény kis fülemülét, hanem a kimondott ítéletet senki se másítja meg szívesen, még a madarak sem. Így azután a fülemüle se tehet mást, amíg ez a világ világ marad, mint azt, hogy nappal hallgat, és éjjel énekel.

20

Fülöp Dorottya

21

Pálma és liliom Spanyol mese essze Portugáliában, egy magas szikla tetején állt Barkó lovag vára. Barkó lovagnak két leánya volt: Pálma és Liliom. Pálma, az apja kedvence, olyan volt, akár a legbátrabb ifjú vitéz: szőrén ülte meg a lovat, vadászni járt, s úgy forgatta a kardot, hogy messze földön híre járt. Szerette is Barkó lovag az idősebbik lányát, Pálmát, s egyre mondogatta, hogy csak hatalmas, gazdag királyhoz adja feleségül. Liliom, a lovag kisebbik lánya meg úgy élt a várban, akár egy Hamupipőke. Az apja is, a nénje is szüntelenül csúfolta, hogy gyönge a karja, fehér az arca, hogy nem tud lovagolni, iszonyodik a kardtól meg a hangos, vidám vadászatoktól. Liliomnak nem akadt egy barátja sem a várban, csak az állatok szerették. Ha sétálni ment, galamb röpült a feje fölött, mókus ugrándozott előtte, őzike lépdelt mellette, s a bokrokból félénk nyuszik vigyázták a lépteit. Egyszer aztán Barkó lovag hírül adta országnak-világnak, hogy férjhez adja a lányát, leánykérőbe eljöhet minden vitéz ifjú király, s amelyik lovagi tornában legyőzi Pálmát, azé lesz a lány meg a lovagvár minden kincse. Jöttek is messze földről a királyok, hercegek, hogy megvívjanak a vitéz leányzóval, és elnyerjék a kezét meg Barkó lovag kincseit. Csakhogy Pálma sorra legyőzte a kérőket, s volt, aki a szégyentől holtsápadtan, volt, aki vérpirosan hagyta el a lovagvárat. Egy szép napon fényes kísérettel érkezett Barkó lovag várába a leghatalmasabb, a legvitézebb ifjú király. Barkó lovag azt remélte, hogy a híres-neves vitéz király a lovagi tornában legyőzi a büszke Pálmát, s így királyi férjet kap a kedvence. Ráparancsolt a kisebbik lányára, Liliomra, hogy takarodjék a háztól, míg az ifjú király meg fényes kísérete a várban vendégeskedik. Liliom kiment az erdőbe, s ott letelepedett egy kis tisztásra. Nyomban körülfogták barátai, az erdei állatok. A mókusok a nyuszikkal fogócskáztak, hogy fölvidítsák a szomorú leánykát, a varjú meg versenyre kelt a fülemülével, hogy melyikük tud szebben énekelni. Liliom könnyei hamarosan föl is száradtak, beszélt az állatokhoz, azok meg úgy figyeltek rá, mintha értenék a szavát. Bekötözte egy bárányka fölsebzett lábát, gyógyító füvet tett az egyik nyuszi fülére, amit meg-csípett a komisz szarka. Az erdő fái közül a leánykérőbe érkezett ifjú király figyelte Liliomot, s elhatározta, hogy vagy ez az aranyszívű lányka lesz a felesége, vagy senki más. A következő napon lovagi tornában legyőzte a büszke Pálmát, még a fényes kardot is kiütötte a kezéből. - Feleségül kapod a lányomat és váram minden kincsét! - ujjongott Barkó lovag. Az ifjú király meg szépen a lovag elé állt, és így szólt: - Kincseidet, aranyadat tartsd meg magadnak, lovag, Pálma lányod kezére meg nem vagyok méltó, mert igaz ugyan, hogy lovagi tornában legyőztem őt, engem azonban szépségével és szelídségével legyőzött a kisebbik lányod, Liliom. Ő lesz a feleségem vagy senki más! Így lett a szép Liliomból királyné, a gőgös Pálma meg azóta is várakozik a magas szikla tetején, a lovagvárban, hogy hátha akad egy vitéz király vagy herceg, aki megvívna a kezéért.

M

22

Fülöp Dorottya

23

Punguţa cu doi bani

E

rau odată o babă şi un moşneag. Baba avea o găină, şi moşneagul un cucoş; găina babei se oua de câte două ori pe fiecare zi şi baba mânca o mulţime de ouă; iar moşneagului nu-i da nici unul. Moşneagul într-o zi pierdu răbdarea şi zise: - Măi babă, mănânci ca în târgul lui Cremene. Ia dă-mi şi mie nişte ouă, ca să-mi prind pofta măcar. - Da' cum nu! zice baba, care era foarte zgârcită. Dacă ai poftă de ouă, bate şi tu cucoşul tău, să facă ouă, şi-i mânca; că eu aşa am bătut găina, şi iacătă-o cum se ouă. Moşneagul, pofticios şi hapsân, se ia după gura babei şi, de ciudă, prinde iute şi degrabă cucoşul şi-i dă o bătaie bună, zicând: - Na! ori te ouă, ori du-te de la casa mea; ca să nu mai strici mâncarea degeaba. Cucoşul, cum scăpă din mâinile moşneagului, fugi de-acasă şi umbla pe drumuri, bezmetic. Şi cum mergea el pe-un drum, numai iată găseşte o punguţă cu doi bani. Şi cum o găseşte, o şi ia în clonţ şi se întoarnă cu dânsa înapoi spre casa moşneagului. Pe drum se întâlneşte c-o trăsură c-un boier şi cu nişte cucoane. Boierul se uită cu băgare de seamă la cucoş, vede în clonţu-i o punguţă şi zice vezeteului: - Măi! ia dă-te jos şi vezi ce are cucoşul cela în plisc. Vezeteul se dă iute jos din capra trăsurii, şi c-un fel de meşteşug, prinde cucoşul şi luându-i punguţa din clonţ o dă boierului. Boierul o ia, fără păsare o pune în buzunar şi porneşte cu trăsura înainte. Cocoşul, supărat de asta, nu se lasă, ci se ia după trăsură, spunând neîncetat: Cucurigu! boieri mari, Daţi punguţa cu doi bani! Boierul, înciudat, când ajunge în dreptul unei fântâni, zice vezeteului: - Mă! ia cucoşul ist obraznic şi-l dă în fântâna ceea. Vezeteul se dă iarăşi jos din capră, prinde cucoşul şi-l azvârle în fântână! Cucoşul, văzând această mare primejdie, ce să facă? Începe-a înghiţi la apă; şi-nghite, şi-nghite, până ce-nghite toată apa din fântână. Apoi zboară deacolo afară şi iarăşi se ia în urma trăsurii, zicând: Cucurigu! boieri mari, Daţi punguţa cu doi bani! Boierul, văzând aceasta, s-a mirat cumplit şi a zis: - Mă! da' al dracului cucoş i-aista! Ei, las' că ţi-oi da eu ţie de cheltuială, măi crestatule şi pintenatule! Şi cum ajunge acasă, zice unei babe de la bucătărie să ia cucoşul, să-l azvârlă într-un cuptor plin cu jăratic şi să pună o lespede la gura cuptorului. Baba, câinoasă la inimă, de cuvânt; face cum i-a zis stăpânu-său. Cucoşul, cum vede şi astă mare nedreptate, începe a vărsa la apă; şi toarnă el toată apa cea din fântână pe jăratic, până ce stinge focul de tot, şi se răcoreşte cuptorul; ba încă face ş-o apăraie prin casă, de s-a îndrăcit de ciudă hârca de la bucătărie. 24

Apoi dă o bleandă lespezii de la gura cuptorului, iese teafăr şi de acolo, fuga la fereastra boierului şi începe a trânti cu ciocul în geamuri şi a zice: Cucurigu! boieri mari, Daţi punguţa cu doi bani! - Măi, că mi-am găsit beleaua cu dihania asta de cucoş, zise boierul cuprins de mirare. Vezeteu! Ia-l de pe capul meu şi-l zvârle în cireada boilor ş-a vacilor; poate vrun buhai înfuriat i-a veni de hac: l-a lua în coarne, şi-om scăpa de supărare. Vezeteul iarăşi ia cucoşul şi-l zvârle în cireadă! Atunci, bucuria cucoşului! Să-l fi văzut cum înghiţea la buhai, la boi, la vaci şi la viţei; pân-a înghiţit el toată cireada, ş-a făcut un pântece mare, mare cât un munte! Apoi iar vine la fereastră, întinde aripile în dreptul soarelui, de întunecă de tot casa boierului, şi iarăşi începe: Cucurigu! boieri mari, Daţi punguţa cu doi bani! Boierul, când mai vede şi astă dăndănaie, crăpa de ciudă şi nu ştia ce să mai facă, doar va scăpa de cucoş. Mai stă boierul cât stă pe gânduri, până-i vine iarăşi în cap una. - Am să-l dau în haznaua cu bani; poate va înghiţi la galbeni, i-a sta vreunul în gât, s-a îneca şi-oi scăpa de dânsul. Şi, cum zice, umflă cucoşul de-o aripă şi-l zvârle în haznaua cu bani; căci boierul acela, de mult bănărit ce avea, nu-i mai ştia numărul. Atunci cucoşul înghite cu lăcomie toţi banii şi lasă toate lăzile pustii. Apoi iese şi de-acolo, el ştie cum şi pe unde, se duce la fereastra boierului şi iar începe: Cucurigu! boieri mari, Daţi punguţa cu doi bani!

Dobondi Adrian

25

Acum, după toate cele întâmplate, boierul, văzând că n-are ce-i mai face, i-azvârle punguţa. Cucoşul o ia de jos cu bucurie, se duce în treaba lui şi lasă pe boier în pace. Atunci toate păsările din ograda boierească, văzând voinicia cucoşului, s-au luat după dânsul, de ţi se părea că-i o nuntă, şi nu altăceva; iară boierul se uita galeş cum se duceau păsările şi zise oftând: - Ducă-se şi cobe şi tot, numai bine că am scăpat de belea, că nici lucru curat n-a fost aici! Cucoşul însă mergea ţanţoş, iar păsările după dânsul, şi merge el cât merge, până ce ajunge acasă la moşneag, şi de pe la poartă începe a cânta: "Cucurigu!!! cucurigu!!!" Moşneagul, cum aude glasul cucoşului, iese afară cu bucurie; şi când îşi aruncă ochii spre poartă, ce să vadă? Cucoşul său era ceva de speriat! elefantal ţi se părea purice pe lângă acest cucoş; ş-apoi în urma lui veneau cârduri nenumărate de păsări, care de care mai frumoase, mai cucuiete şi mai boghete. Moşneagul, văzând pe cucoşul său aşa de mare şi greoi, şi încunjurat de-atât amar de galiţe, i-a deschis poarta. Atunci cucoşul i-a zis: - Stăpâne, aşterne un ţol aici în mijlocul ogrăzii. Moşneagul, iute ca un prâsnel, aşterne ţolul. Cucoşul atunci se aşază pe ţol, scutură puternic din aripi şi îndată se umple ograda şi livada moşneagului, pe lângă păsări, şi de cirezi de vite; iară pe ţol toarnă o movilă de galbeni, care strălucea la soare de-ţi lua ochii! Moşneagul, văzând aceste mari bogăţii, nu ştia ce să facă de bucurie, sărutând mereu cucoşul şi dezmierdându-l. Atunci, iaca şi baba venea nu ştiu de unde; şi, când a văzut unele ca aceste, numa-i sclipeau răutăcioasei ochii în cap şi plesnea de ciudă. - Moşnege, zise ea, ruşinată, dă-mi şi mie nişte galbeni! - Ba pune-ţi pofta-n cui, măi babă! Când ţi-am cerut ouă, ştii ce mi-ai răspuns? Bate acum şi tu găina, să-ţi aducă galbeni; c-aşa am bătut eu cucoşul, ştii tu din a cui pricină... şi iaca ce mi-a adus! Atunci baba se duce în poiată, găbuieşte găina, o apucă de coadă şi o ia la bătaie, de-ţi venea să-i plângi de milă! Biata găină, cum scapă din mâinile babei, fuge pe drumuri. Şi cum mergea pe drum, găseşte şi ea o mărgică ş-o înghite. Apoi repede se întoarce acasă la babă şi începe de pe la poartă: "Cot, cot, cotcodac!" Baba iese cu bucurie înaintea găinii. Găina sare peste poartă, trece iute pe lângă babă şi se pune pe cuibar; şi, după vrun ceas de şedere, sare de pe cuibar, cotcodăcind. Baba atanci se duce cu fuga, să vadă ce i-a făcut găina!... Şi, când se uită în cuibar, ce să vadă? Găina se ouase o mărgică. Baba, când vede că ş-a bătut găina joc de dânsa, o prinde ş-o bate, ş-o bate, pân-o omoară în bătaie! Şi aşa, baba cea zgârcită şi nebună a rămas de tot săracă, lipită pământului. De-acu a mai mânca şi răbdări prăjite în loc de ouă; că bine şi-a făcut râs de găină şi-a ucis-o fără să-i fie vinovată cu ni-mica, sărmana! Moşneagul însă era foarte bogat; el şi-a făcut case mari şi grădini frumoase şi trăia foarte bine; pe babă, de milă, a pus-o găinărită, iară pe cucoş îl purta în toate părtile după dânsul, cu salbă de aur la gât şi încăltat cu ciubotele galbene şi cu pinteni la călcâie, de ti se părea că-i un irod de cei frumoşi, iară nu cucoş de făcut cu borş.

26

Cuprins - Tartalom

A gombakirály

4

A róka mint pásztor

6

Cei trei purceluşi

8

A csillagszemű juhász

10

A tizenkét hónap

13

A tulipán, a facipő meg a füles fejkötő

15

Stigletele

17

Miért dalol a fülemüle éjel?

20

Pálma és liliom

22

Punguţa cu doi bani

24

27

Adresa poştală \ Postacím Europe Direct Tarnave 54735, Sangeorgiu de Padure N. Balcescu nr.11 jud. Mures ROMANIA Contact \ Elérhetőség Tel/Fax: 0040 (0)265 578 082 email: [email protected] http://www.edtarnave.eu http://www.facebook.com/EuropeDirectTarnave

.