Poliverzumban történt

Viola Zoltán

Poliverzumban történt

TARTALOM Előszó A tökéletes megoldás Nyomorékok Sötét igazság Egykor egy kor... Cukros bácsi A Hatalom Könyve Diadaljelvény Árulók Nyami mami Az igazi arany Az utolsó napok A szeretetpajzs Egéristen A szeméthercegnő Barbárok Kajjám kísérlete A menekülő vőlegény Rockzene Matt Tavasz

A mű elektronikus változatára a Creative Commons - Attribution-NonCommercial-NoDerivs (Jelöld meg!-Ne add el!-Ne változtasd!) licenc feltételei érvényesek: a művet a felhasználó másolhatja, többszörözheti, amennyiben feltünteti a szerző nevét és a mű címét, de nem módosíthatja, nem dolgozhatja át és kereskedelmi célra sem használhatja fel. A műre vonatkozó felhasználási feltételek részletes szövege az alábbi címen tekinthető meg: http://creativecommons.org/licenses/by-nc-nd/2.5/deed.hu

Előszó Ez egy novelláskötet, mely az úgynevezett „Poliverzum-sorozatom” bizonyos műveit tartalmazza. Természetesen a rövidebbeket. E mű jelen sorok írásakor 54 regényt tartalmaz, és számos kisebb művet - kisregényeket, novellákat. Regénynek csak a 60 ezer szónál hosszabb alkotásokat tartom. E sorozatban a művek bár bizonyos értelemben egymás folytatásai, de számos olyan is akad köztük, melyek az előzmény-művek ismerete nélkül, önállóan is élvezhetőek. E kötetbe természetesen ilyen novellákat válogattam, mindazonáltal sorrendjük megfelel a történetek hozzávetőleges időrendjének. Nagyobb lélegzetű művek, regények és kisregények is elérhetőek sorozatomból a Magyar Elektronikus Könyvtáron keresztül. E link alatt megtalálható az oda eddig feltöltött összes alkotásom: http://mek.oszk.hu/html/vgi/kereses/keresesujgy.phtml?tip=gyors&szerzo=viola%20zoltan A fel nem töltött művek kiadásához pedig kiadókat, mecénásokat, menedzsereket, szponzorokat, támogatókat keresek! A kapcsolatfelvétel a [email protected] levélcímen valósulhat meg. Kellemes szórakozást kívánok minden kedves Olvasómnak!

2

A tökéletes megoldás Ajánlom ezt a művet Isaac Asimov emlékének. Élt egyszer néhány ezermilliárd évvel ezelőtt, egy másik Univerzumban egy nő, akit úgy hívtak hogy Brixi. Ő tehát nem a Földön élt. Még csak ősei sem voltak földiek. Nem, ő ugyanis a Rúnya nevű bolygó értelmes lényei közül származott. A hekírek közül. Ezek a lények ugyanúgy néztek ki mint mi emberek, kivéve néhány jelentéktelenebb különbséget. Például hogy egész testüket toll borította, mert e bolygón az értelmes lény nagy, röpképtelen gázlómadarakból alakult ki. Volt farkuk is, bár csak kis, apró, tollas farkcsonk. Szemük is volt, nagy, két oldalra kidudorodó, sőt, hosszú csőrük is volt mint a gólyáknak. De e jelentéktelen apróságoktól eltekintve tényleg teljesen olyanok voltak mint mi, még abban is azonosak hogy ugyanúgy buzgott bennük a gyermekszeretet, volt szex is, család is, gyermeknevelés is, habár tojással szaporodtak. Kultúrájuk is hasonlóan fejlődött a mienkéhez. Volt kőkorszakuk, középkoruk, inkvizíciójuk, kannibalizmusuk, vallásháborúik, atombombájuk, s mindenféle egyéb civilizációs vívmányuk mint nekünk, szóval igazán értelmes lényeknek mondhatóak. Egyedül az írást nem találták fel, de erre nem is volt szükségük, telepaták lévén, mert olyannyira telepaták voltak, hogy már az embrió is a tojásban rendelkezett félig-meddig e képességgel: még nem tudott gondolatokat adni, de képes volt fogni! A gondolatátvitelnél nem kell semmi misztikus csodára gondolni, egyszerűen a rádióhullámok egyik speciális hullámsávját voltak képesek eszközök nélkül fogni illetve modulálni. Ebben a világban élt hát Brixi, a fejlett technika korában, és egészen közönséges, általunk is megérthető szakmája volt: pszichológusként dolgozott, méghozzá egy jól prosperáló mikroelektronikai mamutcégnél. Egyáltalán nem volt könnyű a munkája! Nem elsősorban a dolgozók lelki egészségével kellett foglalkoznia, hanem inkább azzal, hogy termékeik kelendőek legyenek. Elvégre az üzlet náluk is üzlet volt, hiszen ismerték a pénzt. Mostanában a videó tartotta lázban a bolygót. Már régen ismerték a filmezést, minden eldugott kis faluban volt mozi, de mostanára jutott el technikájuk arra a szintre, hogy el tudják készíteni a „házimozit”, tehát a videolejátszót. Óriási fejlődés! Ezentúl mindenkinek lehet otthoni mozija, sok-sok hazavihető filmmel, kényelmesen, az ágyából nézheti őket, saját filmtárat alakíthat ki, ó, mekkora haladás! Eddig a saját mozit csak a leggazdagabbak engedhették meg maguknak, de most mindenki részesedhet belőle! Ráadásul olcsók lesznek a filmek is, mert nagy tömegben lehet előállítani őket. Hisz volt rá kereslet! Eddig egy filmből annyi példány kellett ahány falu volt, legfeljebb egy kicsit több, mert néhol több moziterem is létezett, most ellenben majdnem annyi kell ahány a lakosság létszáma! Hihetetlen távlatok! Voltak akik a kazettagyártásban, filmkészítésben igyekeztek haszonra szert tenni, de Brixi cége, a MikRovar, a lejátszók gyártásában serénykedett. De itt is nagy volt a konkurrencia.

3

Azon a bizonyos napon is, amikor a Főnök értekezletet hívott össze, már farka lekonyulásából is látták a dolgozók, hogy a Főnöknek bizony rossz kedve van! Ennek ellenére olyan erővel sugárzott, hogy gondolatai szinte teniszlabdaként pattogtak ideoda a teremben. - Nagy a baj! - közölte a Főnök elégedetlenül. - A MakRovar cég olyan lejátszót fejlesztett ki, mely a hozzá készült kazettákról már nemcsak képet tud adni, de a felvett környezeti zajokat is reprodukálja! Az új technológiát audiovizuálisnak nevezte el! Elvárom hogy a tudóscsoport konstruálja meg a mi lejátszónkat is, ami képes erre, mert a MikRovar sem maradhat le a MakRovar mögött! És gondoskodjanak róla hogy a mi lejátszónk többet tudjon, s jobban tudja azt is amit a MakRovar márkája tud! Egy hét múlva kérem a javaslataikat a fejlesztési trendekre vonatkozóan! Elmehetnek! Ez rövid, de lényegre törő értekezlet volt. És Brixi is el kellett gondolkozzék mindezen. Mivel tudná a pszichológia a videolejátszókkal kapcsolatban a vásárlók vásárlási kedvét felkelteni?! Nem is elsősorban a reklámkampányt, de a készülék ergonómiáját illetően?! A hét végeztével a Főnök elé került Brixi javaslata. Az új készülék legyen minél kisebb, minél energiatakarékosabb, portaszító műanyagburkolat váltsa fel az eddigi fémházat (ez érintésvédelmi szempontok miatt is ajánlatos volt), legyen rajta ne csak analóg előre- és visszatekercselő gomb de számláló is, lehessen lépésenként futtatni vagy ide-oda pörgetni a filmet, és fordítsanak kiemelt figyelmet a zajtalan működésre, mert a szalag súrlódása nagyon zavaró, elvonja a figyelmet a műélvezettől! Az új video óriási sikert aratott! Brixit az érdemeiért előléptették, fizetésemelést is kapott. De már három hónap múlva megtörtént a baj. Újabb értekezlet! A főnök megint búskomoran jött be. Most már nem lógott a farka, de idegességében spírálformában tekergette legalább hat ujját. A hekírek faja olyan izületrendszerrel rendelkezett az ujjak táján, hogy ezt megtehette. - Az az átkozott MakRovar kirukkolt a távirányítós videóval! Gyerünk, találjatok ki ti is valamit, másképp mind ki lesztek rúgva! Különben is csődbemegyünk, ha ezt hagyjuk! Mindenki csak a MakRovar videóit vásárolja! Munkára! Brixi megint elgondolkozott. Természetesen az ő videójuk is kell hogy távkapcsolóval rendelkezzék, de mit nyújthatnának ezen kívül?! Persze rábukkant a megoldásra. Javaslatára olyan készülékeket fejlesztettek ki, melyekbe be lehetett programozni, hogy melyik kazettának melyik számlálóállásait tartja megjegyzésre érdemesnek a tulajdonos, s kívánságára egyetlen gombnyomásra odatekerte a szalagot a video. Az új készülék gyorstekerése sokkal nagyobb sebességgel zajlott, így nem várakoztatta meg a használóját annyira, kisebb is volt, olcsóbb is volt, tehát minden jól alakult... Három hónapig. Mert ekkor a MakRovar kirukkolt egy olyan készülékkel, amelybe egyszerre nyolc kazettát is bele lehetett pakolni, és volt rajta fülhallgató-kimenet. A MikRovar visszavágott a sztereó hang kitalálásával. Erre a MakRovar kitalálta hogy a képkocka bármely része kinagyítható legyen, s valahogyan elérte, hogy a készüléke feleannyi energiával működjék mint a MikRovaré, emiatt már hordozható lett, bár még elég sok elemet kellett cipelni így is hozzá. A Főnök a MikRovarnál megint dühöngött.

4

Igen ám, de szerencséje volt a Főnöknek, hogy nála dolgozott a zseniális Brixi! Mert Brixi hosszas vizsgálatokkal kiderítette, hogy a vásárlókat nagyon zavarja, hogy várni kell míg eltekeri a video a szalagot egyik helyről a másikra, s emiatt azt javasolta, hagyják a fenébe az eddigi szalagos technikát, térjenek át a mágnesszalag helyett a mágneslemezek használatára! Ez sokkal gyorsabb hozzáférést tesz lehetővé! Igaz, ezáltal az eddigi filmek nem lesznek lejátszhatóak az új eszközökkel, de a minőség és a kényelem meggyőzi majd a vásárlókat, ráadásul így mindenki potenciális vásárlójuk lesz, azok is, akiknek már van valamilyen régebbi videójuk! Ez óriási költséggel és kockázattal járt, a Főnök sokáig húzódozott tőle, de amikor a MakRovar kirukkolt egy még sokkal olcsóbb lejátszóval, s már a csőd fenyegette őket, nem tehetett mást, belevágott. S íme! Sikerült! Hamarosan piacvezetők lettek, már mindenkinek csak az új, leginkább CDolvasóra emlékeztető készülék kellett, s a régi, szalagos videók kora leáldozott. De a MakRovar nem nyugodott. Ő is áttért az új konstrukcióra. Kifejlesztette itt is a hordozható változatot, amihez már elég volt egy erősebb elem. Igaz, egyetlen filmnézés ki is merítette az elemet. A MikRovar erre kifejlesztett egy olyan berendezést, amit lehetett fekete-fehér üzemmódban is használni, ekkor még kevesebb áramot igényelt, s egyetlen elem tíz filmre is elegendő volt. Ez azonban kudarc volt, senkinek sem kellett, hozzászoktak a vásárlók a színes filmekhez. Ellenben a MakRovar piacra dobott egy víz- és ütésálló változatot: ezt kádban, sőt akár a tenger alatt is lehetett nézni. A MikRovar megint bajban volt. De Brixi tanácsára kifejlesztettek egy olyan készüléket, amely nemcsak sztereo hangot, de sztereo képet is adott: fejre tehető sisak, mindkét szemnek kicsit más képet ad, ettől térhatású lesz a megjelenítés! Ez remek üzleti fogás volt, de nehézkessé vált a kezelése, hiszen az irányításhoz, az egyszerű kikapcsolást kivéve, le kellett emelni a sisakot. S a videózók, akik úgy megszokták ezt hogy még a hosszú vonat- és buszutazásokon is ezt használták, rendszeresen elfelejtettek időben leszállni a járműről, mert nem látták a valódi környezetüket. A MakRovar próbált ezen segíteni úgy, hogy ide is adott távirányítót, amit az övre lehetett csatolni, sőt, tanfolyamokat is szervezett, miként kell „vakon”, oda sem nézve eligazodni a videózó ujjaival a számos szabályozóbillentyű és -gomb között. A MikRovar ellenben olyan videosapka kifejlesztésébe fogott, ami gombnyomásra nemcsak abbahagyja a filmvetítést, de a nézőkerész átlátszóvá válik, hogy a tulajdonos a környezetét szemügyre vehesse, anélkül hogy levenné a sisakot. Mindent a fogyasztóért! Erre a MakRovar egy óriási sajtótájékoztatón bejelentette, hogy nem érdemes a MikRovar termékét megvenni, mert ők hamarosan piacra dobják a saját masinájukat, amely érzékeli a néző pupillamozgásait, s ha elalszik, automatikusan kikapcsolódik, sőt, ha megfelelően beállítják, az alvás ideje alatt kellemes zenét duruzsol a fülébe! A Főnök megint dühöngött. S ekkor történt, hogy Brixi „magánkihallgatást” kért tőle. A Főnök fogadta. Úgyis készült már hogy beszéljen a pszichológusnővel, mert már jópár hónapja semmi újdonsággal nem hozakodott elő Brixi, amikor kérdezgették hogy „Na mi van?!”, mindig csak titokzatosan mosolygott. De most úgy tűnt, valami eredményre jutott. - Megtaláltam a tökéletes megoldást! - újságolta örömtelin Brixi. 5

- Minek a megoldását? - Hát, hogy miként tudjuk a lehető legtökéletesebb videót előállítani! - Halljuk! Csupa fül vagyok! - szólt a Főnök, és figyelmesen meredt Brixire. - A video, úgy látszik, egyre kisebbedik. Kisebb és kevésbé energiaigényes lesz! Végeredményben olyan video kell, ami olyan olcsó, hogy egybe lehet építeni a kazettával! Tehát a kazetta önmagát kell lejátssza. Emellett az energiaigény is csökken, a tökéletes lejátszóhoz elméletileg nulla energia kell! - De akkor ez azt jelenti hogy nincs is lejátszó! - Pontosan erről beszélek! De ez még mind semmi! Már most is megfigyelhető hogy mind többen használják a filmsisakokat nyilvános helyeken. De fülhallgatóval, hogy másokat ne zavarjanak vele. Tehát a tökéletes video az, ami másokat nem zavar, amit csak a használója néz és hall! Mindemellett továbbra is hordozhatónak kell lennie. Ráadásul olyannak, hogy ne kelljen bajlódni mindenféle gombbal és egyéb kezelőszervekkel, vagyis a tökéletes változaton ilyen egyáltalán nem szabad hogy legyen, annak tulajdonképpen gondolati vezérléssel kell működnie! - De a gondolathullámokat még nem tudjuk mesterségesen előállítani! - Az igaz, de ez mit sem jelent elemzésem szempontjából. Egy TÖKÉLETES video csakis gondolatvezérléssel működhet! Sőt, még ez sem elég, bizonyos mértékig a kazetta ki kell találja a gondolatunkat: például meg kell álljon a vetítéssel, amint elfordítjuk a tekintetünket tőle! És azonnal el kell induljon, amint odanézünk! A tökéletes változathoz nem szabad hogy sisak kelljen, mert nem szabad hogy miatta az utazók elfelejtsenek leszállni! Tehát az kell hogy akár másodpercenként ki- és bekapcsolódjék ha ránézünk vagy a környezetre tekintünk! Ráadásul kívánság szerint gyorsabban vagy lassabban működik, részeket kihagy, ide-oda ugrál a történetben! És ezt is kezelőszervek nélkül! - Ez sosem létezhet! - Dehogynem! De még mindig nem elég az igényekből! A tökéletes változat nemcsak ezeket tudja, hanem személyre szabott filmet perget! Vagyis benne bizonyos, a történethez elengedhetetlen vonásoktól eltekintve a hős mindig pontosan olyan a legapróbb részletekig, amilyent a néző akar magának! Például akkora, olyan ruhát visel, sőt: olyan a történet környezete is, olyan a szoba berendezése... vagy éppen semmilyen, ha nem akar foglalkozni ilyesmivel a néző. Elvégre miféle jogon terhelje meg a történet a néző idegrendszerét teljesen felesleges információkkal, mondjuk, egy város kinézetéről, amikor az illetőt csak a szereplők közötti konfliktus érdekli?! Mindent a fogyasztóért, ez a jelszavunk! Nehogy már a kedves vevő alkalmazkodjék a történethez: a kazetta dolga az alkalmazkodás, nemdebár?! - Ez csak álom! - legyintett a főnök. - Ha ilyen videót - vagy kazettákat - gyárthatnánk, igaz hogy világelsők lehetnénk, de ilyet gyártani lehetetlen! Személyre szabott, gondolatolvasó videók - ugyan már! És még ha sikerülne is, mérhetetlenül drágák lennének! - Csöppet sem! - ellenkezett Brixi. - Sőt, be tudom bizonyítani, hogy egyetlen ilyennek az előállítása, sorozatgyártásban persze, a századrésze sem lenne egy mostani, olcsó videónak! - Ne tréfálj! Személyre szabott kazetta, ami... - Aminek a lejátszásához semennyi energia sem kell, önlejátszós, gondolatvezérlésű, hordozható, nem zavar másokat...

6

- Na most már gyerünk, Brixi, halljuk a lényeget! - követelte a Főnök. - Halljuk, mi az az ár, amit ezért fizetni kell! Mert semmi nincs ingyen a világban! - Egyszerű! Ezeket a kazettákat csak az tudja élvezni, aki előbb részt vesz egy általam kikísérletezett tanfolyamon! De hát már most is van Videotanfolyam a MakRovarnál, hogy miként kell kezelni a sisakirányítót, igaz?! Én kikísérleteztem, kitaláltam egy kommunikációs rendszert, amit egy csoport gyereknek már meg is tanítottam, önként vállalkozó pszichológiaszakos növendékeknek! Lényege, hogy fehér lapocskákra kis jelek vannak rajzolva, ennek írás a neve... És bármi elmondható vele, amit csak gondolatokkal közölni lehet! Ezzel ha rögzítünk egy történetet, már csak annyi a dolgunk hogy a lapokat egy kötetbe bekössük, és készen van a tökéletes videokazetta, a személyre szabott, ami, hála az olvasó gondolatainak, képzelőerejének, alkalmazkodik is hozzá, igen, készen van a végső változat, a filmmel kapcsolatos problémák legyőzhetetlen, tökéletes megoldása: a KÖNYV! Vége Elkezdve: 2000.06.29., 11 óra 35 perc Befejezve: 2000.06.29., 13 óra 12 perc

7

Nyomorékok Gjú, ahogy többször is elgondolkozott már ezen a témán, őszintén bevallotta önmaga előtt, hogy ő bizony szeretne inkább nő lenni! Megingathatatlan meggyőződése volt, hogy nőnek lenni sokkal de sokkal jobb, mint a férfilét. Igaz, a nők sokkal gyengébbek, s emiatt kétségtelen tény, hogy sokkal nagyobb mértékben fenyegeti őket a ragadozók támadása... Na de legalább nem kell félniük a férfiaktól! Továbbá, semmiféle nehézséget nem okoz nekik, hogy ivarérett korukban párt találjanak maguknak. Igen, Gjú nagyon is szeretett volna nő lenni! Na de hát erről már sajnos rögvest a születésekor lekésett! S így, hogy kénytelen volt megbékélni férfilétével, érthető módon szerette volna, ha legalább e férfilét előnyeiből minél jobban részesedik. Vagyis legyen felesége, méghozzá nem is egy, de nem is kettő vagy három, hanem öt, tíz, húsz, vagy még annál is több... sajnos azonban azt hogy mennyi az az „annál is több”, azt már csak homályosan volt képes elgondolni, és számmal megnevezni végképp sehogysem. Soha senki nem beszélt ugyanis húsznál nagyobb számról előtte, még népe legbölcsebbjei, a tanárok sem, ami húsznál több volt, azt egyszerűen csak úgy nevezték, hogy „rengetegsok”. De már a húsz-számnév is csak úgy hangzott, hogy „lábujjszám”, a tíz pedig hogy „kézujjszám”. Vagyis azért nem beszéltek húsznál nagyobb számokról, mert annál több ujjuk nem volt. Igazság szerint legtöbbjüknek ennyi ujja sem volt. Végtére is csak a Gjúhoz hasonló nyámnyilák, félénk korcsok tartották meg az összes ujjukat. Az nem is igazi férfi, aki le nem harapja egy vagy több ujját, s hozzá nem is csupán a lábáról, de a kezéről is! Ez igazán a legminimálisabb követelmény, ami az öncsonkítást illeti, aki ennyit sem tesz meg a vonzó külső érdekében, az nem is remélheti, hogy párjául választja egy akár mégoly csúnya nő is! Mégis, amikor aznap reggel nem sokkal Gjú megérkezte után Macsinó is megérkezett az iskolául szolgáló tisztásra, mindenki mélyen megdöbbent. Sejtették ugyan, hogy műti magát, mert már hetek óta nem volt az iskolában, de ekkora változásra igazán nem számítottak! Valami jókorára természetesen igen, elvégre Macsinó volt a legerősebb férfi az iskolában, s erősektől sokat várnak el a fürge nők. Messze környéken nem akadt még egy olyan férfi, mint Macsinó. Az iskola legerősebbje, Macsinót nem számítva meglehetett vagy négyszáz kiló körüli, de Macsinó még amannál is többet nyomott legalább egy mázsával. Sokan élénken találgatták hát távolléte alatt, mire készül, de amikor megjött, mindenki csak ámult, a legmerészebb képzelettel megáldottak is. Alig lépett ki Macsinó a tisztásra a bokrok közül, hangos „huhúzás” kíséretében, mindenki élénken kezdett el füttyögni elragadtatásában, leginkább a tisztás szélén, a bokroktól nem messze ücsörgő, kis, fürge, alig ötven-hatvan kilós nők. Macsinó ugyanis nem akárhogyan nézett ki! Például teljesen hiányzott a jobb lába térdtől lefelé. Ehelyett valami farönk-féleséget kötözött a helyére erős liánokkal, hogy az pótolja alsó lábszárát. Bal lábáról eltűnt valamennyi lábujja, nem volt meg bal keze hüvelykujja, kisujja, jobb keze kisujja is hiányzott, leharaptatta valakivel mindkét fülkagylóját, de ez még nem is minden: mert bal válla kulcscsontja alatt átfűzött valami barna liánféleséget, s erről iszonyú nehéznek tűnő kövek lógtak, egy nagy háncskosárba téve. Derekán is ilyen övféleség volt, amiről több nagy kő lógott le, s ezek minden lépésnél fájdalmasan ütődtek hozzá ép bal lábához. Homlokbőrén átszúrt egy jókora, legalább kétarasznyi tüskét, aminek mindkét vége kilógott a bőr alól. Kiszúrta a bal szemét, és

8

kiverte néhány fogát. Ezenkívül lenyúzta vagy lenyúzatta a teljes fejbőrét, tehát nem volt egy szál haja sem. - Á, ez még semmi! - mosolygott, hallván az elragadtatott kiáltásokat. - Még a dobhártyámat is kiszúrtam a jobb oldalon. Minek az?! Hallom én amit kell, a bal fülemmel is! Én olyan férfias férfi vagyok, aki ilyen roppant hátrányokkal terhelten is képes túlélni és győzni! - azzal tett néhány lépést a tisztáson ide-oda járkálva, peckesen, amennyire ilyen állapotban tellett, ott parádézott a nők előtt, akik ámultan nézték, s így kiáltott nekik: - Na pinákok, engem nézzetek, engem, hogy milyen erős és bátor vagyok! Jajszó nélkül viseltem el mindezt! És így is legyőzök bárkit! Ki akar párzani velem?! Aki mással fekszik le és nem velem, annak gyermekei nem öröklik az én csodálatos tulajdonságaimat! A nők csak nézték, s nézte a nőket Macsinó is, s annyira sóvárogva, hogy ezt le sem tagadhatta, mert hímtagja jó hatvan centisre dagadt. Ezt mindenki láthatta, mert nem viselt ruhát. Más sem. Nem ismerték a ruhát errefelé. Végül aztán megmozdult egy nő, a legszebbek egyike, aki a Sezá névre hallgatott, közelebb lépett, s így szólt: - Párzom veled! - és rögvest négykézlábra ereszkedett, hogy Macsinó bedughassa neki. Igen ám, de erre máris az történt, ami várható is volt: odaugrott néhány másik hím is, némelyek azt kiáltva hogy ők is vannak olyan férfiasak mint Macsinó, s ők akartak párzani Sezával! Ezt természetesen maga Macsinó nem hagyta, s kitört a nagy verekedés. Sezá nem várta meg a harc sűrűjében az eredményt, gyorsan elinalt a fák közé, és egyetlen férfi sem követte, mert a férfiak bár jócskán erősebbek voltak mint bármelyik nő, még a girnyó Gjú is erősebb volt a nőknél a maga százötven kilójával, de az is biztos, hogy akármelyik nő lehagyta a férfiakat gyorsaságban. Fürgébbek voltak, nagyobbakat ugrottak, s könnyebb testük révén olyan vékony gallyakra is nyugodtan felmászhattak, amikre a férfiak nem. Ezért is volt az, hogy az erős, de lomha férfiak bele kellett nyugodjanak, hogy mindig a nők választanak párt maguknak. Egy nőt egy férfi csak akkor érhet utol, ha a nő gyenge, sebesült, beteg. Akkor a férfi természetesen valóban utoléri, párzik is vele, ez magától értetődő, csakhogy ennek sok értelme nincs, mert az efféle gyengécske, beteges nő nem valószínű hogy kihordja a gyermeket, inkább belepusztul, vagy terhessége közben megeszi a nőt gyerekestül valami vadállat. A férfiaknak, amilyen erősek, nem sok félnivalójuk van a vadállatoktól, de a nőknek annál inkább. Gjú is régóta szeretett volna párzani Sezával. Természetesen nemcsak vele, de vele különösen, mert nagyon tetszett neki. De hát erre semmi reménye! A gyengécskébb férfiak is háromszor erősebbek mint ő! Még így is legyőznék, hogy nem csonkítja meg magát a szépség kedvéért, hát még ha megteszi! Távolról azért kíváncsian figyelte az eseményeket. Macsinó nagyon merész volt, hogy ennyi sok hátrányt vállalt fel a megcsonkításakor, csak hogy bizonyítson a nők előtt. Vajon nem vitte-e túlzásba?! Nem vitte. Igaz, szörnyű sebeket kapott, de végül ő győzött! Sorra minden rivális támadását visszaverte, s végül kimerülten, sok sebből vérezve, de egyedül állt a nők nagy csoportja közelében, s már senki nem merte megtámadni. Körülötte három iskolatársának hullája hevert, és még többen nézték őt diadala teljében, miközben tőle kapott sebeiket nyalogatták. Macsinó pedig sorra párzott vagy húsz nővel is, akik mind felkínálták neki magukat, legelsőként épp Sezával egyesült. S ezután elvonult valamerre, több nő kíséretében, biztos, hogy ápolgassa magát.

9

Ez nem volt baj. Nem volt senkinek sem kötelező megjelenni az iskolában. Ajánlatos volt, de nem kötelező. Ajánlatos sem azért, mintha a távolmaradás büntetést vont volna maga után, egyszerűen csak a tanár mindig a nép legidősebb férfija volt, akitől sok hasznos dolgot lehetett megtudni. Az ifjú nemzedék okításáért cserébe a többnyire már magatehetetlen tanárt a fiatalabbak ellátták elegendő élelemmel, ami ugyan többnyire csak mindenféle maradék volt, s nem is a legfinomabb falatai a zsákmánynak, de ez is jó volt neki, mert másképp éhen halt volna. Most, miután Macsinó elvonult újonnan szerzett háremével, a tanár így szólt az ittmaradtakhoz: - Látjátok, így megy ez! Aki kellően bátor és erős, az jól fog élni, és sok utóda lesz! Macsinó igazából még nem is egészen felnőtt az életkorát tekintve, de máris több nője van, mint sok meglett felnőttnek! S mindezt két ok miatt mondhatja magáénak: egyrészt mert kellően erős, másrészt mert ezt a tulajdonságát látványosan bizonyította mindenki felé azzal, hogy felvállalt sok nagyszerű hátrányt önmaga megcsonkításával! Mert sokszor mondtam már gyerekek, de nem lehet elégszer megismételni: semmit nem ér az a dicsőség, amiről a szomszéd sem tud! Valamint, nemcsak az kell hogy valaki erős legyen, de az is, hogy bátor is legyen! És önmagunk megcsonkításával duplán bebizonyítjuk a bátorságunkat! Egyrészt azzal, hogy merjük elviselni a fájdalmat amivel ez jár, merjük vállalni a kockázatát annak, hogy amíg felgyógyulunk, azalatt a ragadozók vagy betegségek áldozatául esünk, másrészt bátrak vagyunk így amiatt is, mert bízunk abban, hogy még ilyen nyomorékon is képesek leszünk legyőzni a többi férfit, amikor meg kell küzdenünk a nőkért! Mert aki nem győz, az alul marad. Aki pedig alul marad, az nem párzik, s nem születik utóda! De aki győz, az sem okvetlenül párzik. Senki nem pározhat ugyanis, ha a nő oda nem megy hozzá! Mert a nő gyors mint a villám, most itt van, máskor meg amott, és nincs olyan férfi, aki egy fiatal, tehát termékeny és egészséges nőt utolérne; ha mégis utoléri, az már olyan nő hogy minek is utolérni, abba kár beledugni a farkunkat, jobban jár vele a férfi, ha az olyan nőt megöli és megeszi! A győzelem tehát csak akkor ér valamit, ha utána a nő odajön hozzánk, s felkínálkozik! Na de ha a nő azt látja hogy győzünk ugyan, de nem vagyunk felékítve sok-sok nagyszerű nyomoréksággal, akkor jogos lesz a gyanúja, hogy győzelmünk csak a véletlen műve volt, vagy épp amiatti, mert mi nem vagyunk eléggé nyomorékok, míg ellenfelünk merte kellően megcsonkítani magát! S akkor a nő máris úgy gondolkodik, hogy nem lesz a mienk, mert hiába győztünk, de a nő utódai nem örökölnek tőlünk kellően erős izomzatot, vagy fürge lábakat, vagy más előnyös képességet, csupa olyasmit, mely hozzásegíti majd gyermekét ahhoz, hogy életben maradjon, még akár temérdek önként vállalt hátrány ellenére is! Továbbá, aki kellőképp nyomorék, annak nem is okvetlenül kell más férfiakkal megmérkőznie. Ha Macsinó nem olyan dicsekvő, hogy eljön megmutogatni magát ide, akkor találkozhatott volna a vadonban is néhány nővel, s azok amint meglátják őt ilyen pompásmód férfiasan, azonmód felajánlkoztak volna neki! S akkor nem kell küzdenie! Mert ha valaki ennyire nyomorékon is megállja a helyét a ragadozókkal szemben, s képes elegendő zsákmányt elejteni, az olyan férfi, akitől a nő jogosan remélheti utódai előnyös tulajdonságokkal születését! A férfi tehát annál vonzóbb, minél nyomorékabb! De idős korban már kár is nyomorékká tennie magát, mert úgy már nem képes majd túlélni, meg aztán ha mégis, hát jobban járt volna ha fiatalon teszi meg ezt, mert akkor több időn át élvezhette volna a párosodás örömeit! Ti, gyerekek, már lassan kezdetek abba a korba lépni, amikor illendő elgondolkoznotok rajta, miféle és hány nyomorékságokkal óhajtjátok terhelni életeteket, bizonyítván ezáltal férfiasságotokat, rátermettségeteket, bátorságotokat, s egyben bölcsességeteket is! 10

És még azt is el kell mondjam, hogy aki kellően nyomorék, az nem is okvetlenül muszáj, hogy megküzdjön a nőkért más férfiakkal. Hiszen minden hónapban rendezünk nagy sporteseményeket, ahol is mindenki bebizonyíthatja, hogy mit ér! Ha ott például futásban vagy súlyemelésben vagy úszásban jól helytáll valaki, akkor könnyen lehet, hogy elég csak félrevonulnia, s később sok nő keresi meg őt! Még az sem baj, ha egyszerre ér célba valaki mással, mert ugye világos, hogy ha ketten futnak, s az egyik közben egy nagy farönköt cipel magára kötve, akkor hiába érnek egyszerre célba, a nők elég okosak ahhoz, hogy tudják: valójában a farönköt cipelő a gyorsabb! Még ha ez utóbbi el is marad néhány lépéssel a célnál a tulajdonképpeni győztestől, akkor is inkább vele párosodnak majd! A nyomorékság tehát a férfi legfőbb dísze, és legfőbb segítője! Ti pedig, leányok, gondolkozzatok el azon, hogy nagy oktondiság volna párosodnotok ép, nem nyomorék férfival. Még akkor is rosszul jártok, ha az a nem nyomorék férfi valójában a legnyilvánvalóbban a legislegerősebb és legügyesebb férfi, aki csak található! Azért járnátok rosszul, mert a legtöbb nő szemében a nyomorékság a férfiasság kiváló jelképe. Na már most ha születik egy nem nyomorék férfitól egy fiatok, az valószínűleg hajlamot érez majd rá, hogy ne nyomorítsa meg önmagát, hiszen már apja sem tette ezt! Ő tehát nem lesz nyomorék. S mi lesz ennek a következménye?! Hát az, hogy nem lesz vonzó a többi nő szemében, senki nem fog vele párzani, s így az ilyen fiú anyja unokák nélkül marad! Akármilyen erős és ügyes is tehát egy férfi, mit sem ér az, ha nem lesz maga is nyomorékká! Mindezt Gjú már számtalanszor hallotta, s kívülről tudta. De annyira, hogy már nagyon unta is, emiatt nemsokára felkelt, elment az iskolából, s elkóborolt messzire, egy olyan helyre, ami tapasztalatai szerint kellően biztonságos volt. Itt meglehetősen meredek hegyoldalak és szűk völgyek sora húzódott, s az efféle terepet nem kedvelték a ragadozók. Ellenben nőtt itt jópár gyümölcsfa. A gyümölcsök ellenére nem sokan mentek ide az emberek közül, mert a gyümölcs ha finom volt is, de nem adott elég kiadós táplálékot a férfiak nagy testének, de a nőknek sem, ha épp terhesek voltak, hogy kihordják a gyermekeket. Gjú azonban szeretett errefelé lenni. Neki nem kellett gyermeket kihordani, ugyanakkor nem volt csak valami százötven kilós, neki sokáig elég volt a gyümölcs is, bár teljes mértékben ő sem nélkülözhette a húst. De még húshoz is jutott néha: meglehetősen ügyes volt ami a madárfészkek fosztogatását illeti, sőt, nemegyszer eltalálta a madarakat röptükben kővel is! Kő meg akadt errefelé bőven. Most idetartott, és közben bosszúsan elmélkedett az imént történteken. Irigyelte Macsinót. Az a dög Macsinó bezzeg megkapta Sezát, meg még sok más nőt, de ő soha nem kapja meg egyiket sem! Egy nőt sem! Ő kicsi, ványadt, girnyó, vézna, alig különb mint a nők... hej de jó lenne most Macsinó helyében lenni! Habár, azért Macsinó nagyon is megfizetett a mostani jólétéért... rengeteg sebet kapott harc közben, de meg aztán fél lábával nemigen mászhat fákra sem madárfészkeket kutatni, mint ő, Gjú! S egészen biztos hogy iszonyúan szenvedett, amíg sikerült ilyen pompázatosan nyomorékká tennie magát! Természetesen Gjú is sokat gondolkodott rajta, miként is nyomorítsa meg önmagát úgy, hogy az lehetőleg ne nagyon fájjon, ugyanakkor vonzó legyen a nők szemében. Hej de jó a nőknek, azok bezzeg nem kell hogy nyomorgassák önmagukat! De hát ő, Gjú, sajnos férfi... De bármint is gondolkodott Gjú, egyre csak arra jutott, hogy csalni nem lehet. A nők átlátnak a csaláson. Legjobb esetben is csak annyit tehet, hogy nem vág le semmit magából, hanem magára aggat óriási súlyokat, és azokkal caplat mindenhová. Az végül is csupán nehéz, de nem fáj.

11

Igen ám, de ez sem jó. Mert a nők erre teljes joggal mondhatják, hogy ez nem az igazi, mert amikor vadászik, akkor leveheti magáról! Ez nem igazi nyomorékság! De meg aztán ő még most sem képes legyőzni más férfiakat, hogy is győzhetne úgy, hogy roskadozik a kövek súlyától is harc közben?! Á, sosem tud majd ő megölni senki férfit, pár nélkül marad élete végéig! Pedig hej de szívesen megölné Macsinót, vagy bárkit akinek női vannak! Vagy ha sikerülne elkapnia egy nőt, mondjuk úgy, hogy megsebesíti kissé, nem annyira hogy nagy baja legyen, de csak úgy, hogy utolérje, és megdughassa néhányszor... ó, de nagyszerű is volna az! Már a gondolatra is olyan peckesen kezdett el dagadozni a férfiassága, hogy a köldökén is túl ért. S ekkor történt a baj. Épp egy sűrű, bozótos részen haladt át, ez az út vezetett a kedvenc fügefájához, amikor egy félrehajtott gally visszacsapódott. Egészen pontosan, ahogy haladt előre Gjú, ő természetesen félrehajtotta maga előtt a gallyakat-ágakat, s időnként el is engedte azokat, amikor már nem kellett tartani őket. De most, nagy álmodozásában kissé korábban engedte el az egyik ágat mint kellett volna, az nagy erővel visszapattant, meglökött egy másik ágat is, és ez utóbbi aztán akkora erővel ütődött neki Gjúnak... No nem a hasának, bár az is fájt volna. De nem annak. Hanem az azelőtt meredező férfiasságának. S ezen férfiasságnak is telibe a csúcsát találta el, a legérzékenyebb pontot tehát! Jódarabig minden baja volt Gjúnak, s e bajok tökéletesen kiverték a fejéből a párzásnak a gondolatát is. És amikor már kissé magához tért, akkor dühében tépni-szaggatni kezdte a bűnös bokrot, és igyekezett letörni a fájdalmát kiváltó ágat róla, de az nagyon rugalmas volt. Végül a nagy erőlködésben Gjú alaposan kimerült, fáradtan elheverészett, közben fintorogva dörzsölgette megsebzett, vöröslő, dagadozó péniszét, s hirtelen az jutott az eszébe, hogy így még soha semmi nem fájt neki! És bolond lesz ő nyomorékká tenni magát, mert az igaz hogy nem a farkát kell levágja, akkor mit sem ér az egész mert nem lenne mivel párzania, de a többi testrészének leharapása is lenne ilyen fájdalmas! És minek is, amikor úgy sem győzhetne más férfiak fölött! Habár... biztos azoknak is ilyen érzékeny a farkuk! S ha sikerülne harc előtt alaposan megütnie az ellenfele farkát ezzel a gallyal... no igen, akkor amíg az fáj a fickónak, azalatt már talán-talán... azalatt legyőzhetné... bár még úgy is csak nagy szerencsével! Az ötlet nagyon bizonytalan volt, de azért megtetszett neki, s addig mesterkedett, míg a fogai meg egy éles kő segítségével csak levágta az ágat, és magával vitte. De még sok volt hátra a nagy fügefáig, a cipelés akadályozta őt az előrehaladásban, így hogy mindkét keze szabad legyen, egy liánt rákötött a faág két végére, majd a vállára vette, s így ment tovább. Kisvártatva azonban megint erős fájdalmat érzett. A sűrű bozótosban ugyanis valami ág beakadt a gallyat tartó liánhurokba, azt megfeszítette, majd amikor továbblépve a beakadt gallyacska eltört, a megfeszített liánhúr olyan erővel csapódott Gjú vállának, hogy véres seb maradt a nyomában, mintha csak korbács csapódott volna oda! Most már elege volt ebből Gjúnak, üvöltött, ledobta az ágat a földre, és toporzékolva megtaposta. De hát ettől nem lett jobban, s ezzel nem állt bosszút sem, lehetetlen bosszút állni egy halott tárgyon - ellenben hirtelen eszébe jutott, hogy íme, mennyire fáj még most is a válla, s ezt a sebet, ezt a roppant fájdalmat egy aránylag vékonyka gally mérte ki rá! Ki se nézné belőle az ember! Felemelte a gallyat, majd jobb kezével megragadta a liánhúrt, és meghúzta. Majd elengedte. A meghajlított gally nagy erővel visszapattant. Eközben felső vége nekiverődött egy másik ágnak, de úgy, hogy arról számos levelet le is szakított. Gjú most egy hirtelen ötlettel felemelt egy lapos kavicsot, két ujja közé fogta, s azzal feszítette meg a húrt, majd elengedte. A kavics messzire repült. Gjú vigyorgott, s kipróbálta egy újabb kővel. Ám az most egyenesen Gjú 12

gallyat markoló kezének ütődött, de úgy, hogy majdnem eltörte a csontot, lila is lett tőle a kézfeje, s Gjú megint üvöltött. De mégsem adta fel, sőt, inkább örvendett annak, ami történt vele. Elkezdett egy gondolat motoszkálni a fejében. - Ha ez a kő valamelyik férfi szemét találta volna el... pláne ha Macsinó szemét, mert neki szemből már csak egy van... vakon már lehet akármilyen erős, biztos hogy le tudnám őt győzni! De ha jönnek a ragadozók, tigris vagy akármi, az is biztos hamar elkotródik, ha szemen találja egy kő! No igen, de lehet hogy a kő Gjú kezét találja el megint... hogy is lehetne elérni, hogy ne a kezére repüljön?! Hamarosan kitalálta, hogy úgy, hogy nem követ lő a gallyal. Egy hosszú bot jobb lesz helyette, ha annak a hegye túlnyúlik Gjú kezén. Akkor már tudja a bot, hogy merre repüljön! Amint erre rájött, már csak türelem kérdése volt minden. Jó fél évig senki nem látta Gjút, aki eközben jócskán lefogyott, mert alig evett, minden idejében csak az íj kitalálásán és tökéletesítésén fáradozott. Némelyek már azt hitték, meghalt. De nem halt meg, még ha girnyóbb is lett mint valaha, mert már nem nyomott százötven kilót sem, százhúszat is alig. Ellenben amikor végre előbukkant, a vállán kezdetleges tegezféleség lógott, számos kőhegyű nyílvesszővel, bár ezek vége még nem volt tollas, emiatt nem is repültek messzire pontosan. De Gjúnak így is megfeleltek, mert nem is óhajtott messzire lőni velük. És kezében felajzott íjat tartott. - Huhu-hú! - üvöltötte el a köszöntést, amint betoppant az iskolatisztásra. - Én vagyok Gjú, a legférfiasabb férfi, mert bárkit le tudok győzni! Szavaira nagy nevetés volt a válasz. Leginkább a tisztásszélen ülő nők kacarásztak. Igazán mulatságos ez a Gjú, hiszen semmiképp sem látszik nyomoréknak, mert az a néhány kis fa akármi, amit visz a hátán, az teljesen jelentéktelen teher! Mit akar itt, ugyan mire fel ekkora a pofája?! Gjú sejtette előre, hogy ez lesz a reakció a bejelentésére, s amikor a nevetés elhalkult, így folytatta: - Én igenis legyőzök bárkit! És igenis nyomorék vagyok, sokkal nyomorékabb, mint bárki! - Ugyan miként? - kérdezte maga a tanár. - Hát úgy, hogy nyomorékságom szemmel látható: igen kicsi vagyok! Tudjátok meg, hogy sokkal szorgalmasabban tettem nyomorékká magamat mint bárki más, mert már születésemtől kezdve mindig nagyon keveset ettem, hogy kicsi maradjak, sokkal kisebb mint mások, mert bátor voltam, és biztos abban, hogy ilyen kicsin is könnyedén legyőzök bárkit! - azzal a nők felé ballagott. - Nézzetek csak meg jól, lányok, én ilyen kicsike vagyok, én vagyok a legkisebb mindenki közt, a legnyomorékabb tehát, vagy láttok nálam girnyóbb valakit?! Engem válasszatok hát! A nők csodálkozva álltak a helyükön. Eddig még nem gondoltak rá, hogy a kis testméret is jelenthet nyomorékságot. Ezt a gondolatot még jól meg kellett rágniuk! Erre is számított Gjú, de arra is, ami most bekövetkezett. Be kellett következzék, mert senki nem hagyhatta hogy valaki más férfi a lányokkal kezdjen ki, ha valaki ezt tette, várható volt, hogy azonnal közbelép egy másik férfi! 13

Most is így esett. Előrelépett egy másik fiatalember, aki szintén kicsike volt ugyan, alig haladhatta meg a súlya a két mázsát, de így is jócskán erősebb mint Gjú. Ellenben így szólt: - Én vagyok a nyomorékabb, mert lehet hogy te Gjú kisebb vagy, de én levágattam a bal lábfejemet, és hiányzik három ujjam! Szóval gyere csak, és próbálj legyőzni ha tudsz, te szájhős! - azzal bicegő járással feléje indult. Gjú nem habozott. Felemelte az íját, és lőtt. Nem kellett messzire lőnie, csak vagy öt méterre, s a vessző el is találta a fiú mellét. Az lerogyott a földre, hörgött néhányat és vége volt. Gjú most odalépett, lábát ráhelyezte vetélytársa mellére, s így kiáltott: - Huhu-hu-hú! Én vagyok a legnyomorékabb! Én győztem! Ki az még, aki kétségbevonja, hogy... A férfiak döbbenten álltak a helyükön. Gjú távolról ölt! Hihetetlen! De nem fogadta el mégsem mindenki Gjú győzelmét. Hirtelen hárman is szaladni kezdtek felé hogy megtámadják. De hát nem voltak különösebben gyorsak, és Gjú sikeresen lenyilazta őket, mielőtt veszélyes közelségbe értek volna. - Hu-hu-hú! Jöjjetek lányok, mert én vagyok a legrátermettebb, a legférfiasabb! Bárkinél jobb vagyok! Még Macsinónál is, csak tudnám merre van! Jöjjetek, hadd dugom meg mindannyiótokat! És úgy vigyázzatok hogy amelyikőtök azonnal nem jön ide, azt megölöm! Mert én, Gjú, a távolból is tudok ölni, láttátok! A nők még mindig habozva ácsorogtak a helyükön, mert ez olyan új dolog volt, amit nehezen emésztettek meg. Végül megszólalt az egyik csinos lányka: - Jól van Gjú, párzom veled, de akkor bizonyítsd be, hogy valóban jobb vagy mint Macsinó! Gyere velem, megmutatom hogy merre van Macsinó a nőivel, s ha megölöd, akkor a tied leszek! - Remek, máris mehetünk! - vigyorgott Gjú magabiztosan. A lány elvezette Gjút néhány száz méterrel arrébb, egy másik tisztásra. Követte őket minden nő, s minden férfi is az iskolából, még maga a vén tanár is ott totyogott lihegve a hátuk mögött. - Hé Macsinó, takarodj innen, mert enyém az összes nőd! - kiáltotta Gjú, amint megpillantotta számtalan nyomorékságában díszelgő iskolatársát. - He?! - fordult felé hökkenten Macsinó. Soha nem hitte volna, hogy háreme feletti uralma jogosságát épp a kis girnyó, töpszli Gjú meri majd kétségbevonni. - Na mi van, félsz idejönni?! Vagy menjek én hozzád, te falábú?! - kérdezte Gjú, azzal valóban megindult. Végül is tudta, hogy közelről pontosabban céloz. Erre Macsinó is megindult, mert nehogy már gyávának tetsszék a női előtt! És amikor már nem volt öt lépésre sem Gjútól, és már a kezét emelte hogy kitekerje Gjú nyakát - akkor nyilat kapott a homlokába, ami azonnal át is fúrta a fejét! És ezután Macsinó minden nője Gjúé lett, de nemcsak azok, hanem kivétel nélkül minden más nő is, mert Gjú kijelentette, hogy márpedig minden nő az övé! És ez ellen egyszerűen nem mertek tiltakozni a nők, mert Gjú azt mondta, hogy ő bizony meg tudja ölni a nőket is, és ezt be is bizonyította, mert az egyik nő el akart szaladni előle, de utánalőtt egy nyílvesszőt, s az megállt a nő fenekében. S ezt a sebesült nőt Gjú azonnal alaposan megverte, párzott is vele, s ezután azt mondta, hogy így jár minden ellenkező nő! Mert ezután ő mindenki ura, s az fog történni, amit parancsol!

14

És azt parancsolta, hogy most azonnal szabaduljon meg minden férfi minden olyan nyomorékságtól, amitől csak tud! Mert mindentől lehetetlen, hiszen levágott végtagokat nem növeszthetnek vissza... de legalább súlyokat ne cipeljenek! - Ugyanis - vigyorgott nevetve Gjú - azt akarom, hogy én még sokkal nyomorékabbnak látszódjak mindenkihez mérten, értitek?! És így jobban tudtok védeni engem és nőimet a ragadozóktól is! Megtiltom hogy bárki nyomorékká tegye magát! - De hát ez ellentétes népünk hagyományaival, ez felháborító, ez erkölcstelen... - kezdte az ellenkezést a tanár, de erre Gjú őt is lenyilazta. - A hagyomány én vagyok! Az erkölcsös az, amit én annak tartok! A felháborító, az az, ha valaki nem teljesíti az akaratomat! És most takarodjatok innen, és hozzatok nekem finom gyümölcsöket, meg madártojásokat, meg olyan ritka csemegéket mint az újszülött patkányok és egerek, meg mint a kecskebél, meg mindenféle, tehát igyekezzetek! Aki estére nem hoz nekem valamit, az vissza se jöjjön, mert megölöm! Este viszont nagy örömben lesz részetek, ugyanis mindenki kap egy nőt örökre! Ezentúl nem tűröm hogy verekedés legyen a nőkért, mert akkor halál is esik, és ha kevesebben vagytok, akkor kevesebben szolgálnak engem ki! Egy nőt tehát kap mindenki, természetesen a csúnyábbak közül, mert a szebbek maradnak nekem, ugyanis az összes többi nő aki az osztogatás után marad, az kizárólag az enyém lesz! Sőt, én természetesen a szétosztott nőkkel is leszek, ahányszor csak kedvem tartja! Mert én vagyok Gjú, aki rájött, hogy miként lehet messziről ölni, és nekem mindent szabad! Tehát menjetek vadászni! - intett Gjú, a nép első királya. Mert valóban király volt. Soká-soká élt, nagy mértékben tökéletesítette első, kezdetleges íját is, és utóda, az ő egyik fia uralmának idejére az a szó hogy „gjú”, az már köznévvé lett, s egyszerűen annyit jelentett hogy király, vagy úgy általában véve hogy uralkodó! Eddigre már mindenki megtanult nyilazni is, s így már nem abban versengtek egymással a férfiak hogy melyikük a nyomorékabb, hanem hogy melyikük lő pontosabban célba. S ez mind nagyon rendben is volt. Egyedül a nők keseregtek, mert most már, a messziről ölő fegyverek birtokában nem sokat számított hogy gyorsabbak a férfiaknál, s így elmúlt a lehetősége annak, hogy ők válasszanak párt maguknak! Ugyanolyan zsákmányaivá váltak a férfiaknak, mint bármi más. És azt mondogatták az idős nők, akik még emlékeztek a régi szokásokra, hogy Gjú valóban nyomorék volt. Nyomorék gondolkodású. Mert az lehet hogy a férfiakat kigyógyította a nyomorékságból, de ehelyett az egész világot nyomorította meg! Mert régebben a nők szabadak voltak. De most íme kialakult a nők teljes alávetettsége, a férfiuralmú világ... Vége Elkezdve: 2003.05.14, 09 óra 17 perc Befejezve: 2003.05.14, 12 óra 08 perc

15

Sötét igazság A tábornok úgy csörtetett be a nagy terembe, hogy szinte csilingelt mellén és vállán rengeteg kitüntetése. Mert e jeles napra természetesen díszegyenruhába bújt. Naná hogy abba bújt, hiszen Atlantua csaknem valamennyi számottevő újságíróját és tévériporterét meghívta e különleges alkalomra! S nemegy befolyásos politikus is jelen volt. S ilyen helyen, ilyen alkalomkor nem jelenhet úgy meg, hogy ne lenne rajta mindaz a sok bizonyítéka nagyságának, melyek arra utalnak hogy ő a Haza nemcsak egy hű, de fölöttébb hasznos gyermeke is! Itt lógott tehát a mellén a Becsületrend Aranykardja, a Haza Hőse Érdemérem Gyémántfokozata, s még legalább húsz efféle. - Elnézést hölgyeim és uraim hogy késtem egy kissé - mondta amint felért az emelvényre - de némi kis komplikációk merültek fel, tudják, no nem, nem, semmi igazán komoly, sőt, tulajdonképpen semmi váratlan nem történt, de még egyszer mindent nagyon alaposan ellenőriztünk, nehogy bármi fennakadás lehessen a későbbiekben, amikor a Lényeg megtörténik... hiszen értik ugye, tudják hogy miről van szó, e mostani kísérlet létfontosságú egész birodalmunk szempontjából, mert ez fog a végső és abszolút győzelemre segíteni bennünket a galád Mu birodalommal szemben! Ilyen esetben mindig számítanunk kell minden aljas cselvetésre, merénylők, terroristák, diverzánsok, kémek, szabotőrök támadására... nos, ezzel kapcsolatos a késlekedésem, de részleteket érthetően nem árulhatok el! Hanem nincs szándékomban tovább húzni az időt, tehát hölgyeim és uraim, kezdődjék az amire már régóta várnak! Lássák amit látni kell, bár számítsanak rá, hogy az első néhány óra vélhetőleg unalmas lesz az önök számára! Addig én igyekszem részletesen elmondani önöknek a lényeget, már persze csak amennyiben nem kell hadititkokat kifecsegnem! - azzal a tábornok intett, mire mögötte kivilágosodott az egyetlen hatalmas tévéképernyőből álló fal, amin a jelenlevők egy tökéletesen üres helyiséget láttak, amiben mindössze egyetlen íróasztal állt, az asztalon egy köteg papír, néhány toll, ceruza és festőkellék, ezen asztal előtt pedig egy fiatal fiú ült, mélyen ülő, kissé szomorkás szemekkel, és meredten figyelt valamit a távolban. Úgy tűnt, mintha egyenesen feléjük bámulna, de természetesen nem láthatta őket, hiszen egy másik teremben volt. - Ő a médium! - mondta a tábornok. - A nevét biztonsági okokból nem árulhatom el. Lényeg az, hogy most bizonyára meghökkennek, hiszen azzal a hírrel csalogattam ide Önöket, hogy most bemutatjuk a legújabb katonai programunk bizonyos eredményeit a nagyközönségnek is! Minek ehhez médium?! Megmondom. Némelyikőjük feltehetően már azon is csodálkozhat, hogy egyáltalán ilyen nagy nyilvánosság előtt közlünk mi katonák bármi fontos hadieredményt is! De ennek okát mindjárt elárulom! Arról van ugyanis szó, hogy most még egyáltalán nincs a birtokunkban bármi is ami hadipotenciálunkat növelné. Nincs még szuperfegyverünk. Amit azonban most mindjárt megtapasztalhatnak, az az a módszer, aminek hála okvetlenül lesz ilyen fegyverünk nem is sokára! S hogy ezt megmutatjuk, annak legalább két oka van! Egyik, hogy ellenségünk, Mu, egyszerűen képtelen már behozni a lemaradását; a másik, hogy bár rólunk katonákról önök, civilek sok rosszat el szoktak mondani, de ezennel ünnepélyes bizonyítékát adom épp e bemutatóval, hogy alapvetően mi is az önök számára oly becses örök béke érdekében munkálkodunk, s remélem, hogy e bemutatóval úgy megrettenthetjük Mut, hogy a Gonosz Birodalma félelmében inkább önként kapitulál, s így elkerüljük a véres csatákat, melyek akkor is undorítóak, ha benne, hála leendő szuperfegyverünknek, jobbára csak az ő vérük folyna is!

16

Na tehát, térjünk a lényegre. Akit látnak, ez a derék hazafi ott a képernyőn, egy olyan fiatalember, aki egyáltalán semmiféle atlantuai személyazonossággal nem rendelkezik! Ugyanis hatvanhat évvel ezelőtt kezdtünk bele e kísérletbe, ebbe, mely most hozza eredményét, hogy tudniillik rendkívüli képességű médiumokat, konkrétan jövőbelátókat tenyésszünk ki, részben hagyományos módon, részben a génsebészet mindenkori vívmányait figyelembe véve! Ehhez többnyire ismert jósok, látnokok génmintáit illetve spermáit és petesejtjeit használtuk fel, de a részletek titkosak, és különben sem vagyok szakember bennük. Lényeg az hogy az így született egyedeket természetesen a környezettől tökéletesen izoláltan neveltük fel, különleges képzésben és oktatásban részesítettük, s egész életük egyetlen próbatétel volt a misztikum világában! S a legjobbakat újra meg újra kereszteztük... a legjobbak legjobbja pedig itt látható, ő az! - intett a képernyő felé. - Magától értetődően nem tud róla hogy javában kukkoljuk. Most azt a feladatot kapta, hogy küldje el a lelkét a jövőbe mintegy hatszáz esztendővel előre, és transzba esve nézzen ott körül, s rajzolja és írja le, hogy mitől félnek akkoriban a legjobban az emberek! Ez ugyanis, ez amitől legjobban félnek, nyilván nem lehet más mint a legislegfélelmetesebb fegyver! Hiszen állat nem lehet az, mert a vadállatok fölött már most is úr az emberiség, betegség sem lehet, hála már most is igen fejlett orvostudományunknak, az emberek tehát csak fegyvertől félhetnek! Mostani legfélelmetesebb fegyvereink a különböző atombombák, félnek is tőlük az emberek, de hatszáz év múlva elképesztő hogy milyen hihetetlenül hatékony fegyvere lehet az akkori emberiségnek! Természetesen amit a fiatalember lerajzol, azt a tudósaink értelmezik majd. Remélhetőleg sikerül megfejteniük egy-két év alatt az alapelvet, s elkészíteni a szuperfegyvert, s ezzel végleg térdre kényszeríthetjük Mut! Tessék, ennyit akartam mondani, jöhetnek a kérdések! - Miért nem rajzol már a médium? - kérdezte egy vékonyka hölgy. - Mert neki sem megy a transzbaesés egy pillanat alatt, koncentrálnia kell! Különben is, hatszáz éves időtartam nem gyerekjáték neki sem! - És miből gondolja hogy megbízható a médium, miként merte e döntő kísérletet ilyen nagy nyilvánosság előtt lebonyolítani? - Mondtam már hogy Mu nem jelent veszélyt, mert nem lesz hatvan éve neki is hogy kitenyésszen különleges jövőbelátó parafenoméneket! Ha most rögtön neki is kezd, mire lesznek médiumai, nekünk már lesz szuperfegyverünk! - Nem így értettem! Nem fél a kudarctól? - Nem. Több alkalommal próbára tettük már kisebb jelentőségű ügyekben épp ezt a médiumunkat. Az akkor kapott eredményeket természetesen még nem hoztuk nyilvánosságra. Vártunk, bejön-e a jóslat, s minden alkalommal szóról-szóra meg is valósult minden! - Miféle minden? - Például leírt olyasmiket hogy itt meg ott milyen merénylet fog bekövetkezni ekkor meg ekkor. Megjósolt benzináremelést és egyes részvények elértéktelenedését, sportmérkőzések végeredményét, vezető művészek és politikusok halálát, de még azt is, hogy egy bizonyos ismertebb zenesztár megcsalja a férjét, s ezt egy riporter lefényképezni... A jelenlevők nevetni kezdtek. Tudták kikről van szó. - Mi ezen alkalmakkor nem igyekeztünk előnyünkre használni a tudásunkat, csak figyeltük hogy bejön-e a jóslat, mert nem akartuk megzavarni az eseményeket. A jóslatok bejöttek. Igazak lettek. Mind, egytől-egyig! Több mint kétszáznyolcvan esetben egymás után! A médium egyszer sem tévedett! Ez nem lehet véletlen nyerő széria, ennek matematikai esélye nulla! Ez a médium, kérem szépen, TUD! Elárulom, ez az egyetlen amihez ért, a jóslás, de 17

ehhez annál jobban. Nem tudja hogy mit jósol. Igazság szerint annyira szuperérzékeny, túltenyésztett fajta, hogy állandóan gyógykezelnünk kell, olyan beteges, és még a számokat is csak tízig ismeri. Vagyis tulajdonképpen hülye. De csak hogy úgy mondjam józanul hülye! Ha transzba esik, más a helyzet, leír és lerajzol mindent amit kell, még ha fogalma sincs róla hogy mit is rajzol! Mert ha minden máshoz hülye és életképtelen is, de a jósláshoz nagyon ért. Naná hogy ért, ez a dolga, erre lett megalkotva! És Munak nincs ilyen! Ő, a médium a Hatalomhoz vezető csodaeszközünk! - Én nem lennék ilyen magabiztos az ön helyében, tábornok úr! - szólalt meg most egy magas, barnabőrű fiatalember a közönség soraiból. - Mire alapozza a kételyeit? - kérdezte szakszerűen a tábornok. - Arra, hogy önök, ellentétben a korábbi kísérletekkel, most igenis aktívan befolyásolni óhajtják a jövőt, s ez paradoxonhoz vezet! Hiszen ha a hatszáz évvel későbbi fegyvert már most elő akarják állítani, s ez sikerülne, akkor az már most a csodafegyver lenne, s nem hatszáz év múlva lenne az, hatszáz év múlva egészen más, még nagyobb hatalmú fegyvere lenne önöknek vagy esetleg egy másik akkori országnak! - Igen, első hallásra igaza van - mosolygott lekezelően a tábornok - valójában azonban mégsem! Az esetben nincs igaza ugyanis, ha ez a csodafegyver amit most a médiumnak hála megalkotunk, lesz hatszáz éven át sőt még tovább is a leghatalmasabb fegyver, egyszerűen mert nem lesz szükségünk hatékonyabbra, mert már ezzel is legyőzzük minden ellenségünket! Tehát most megalkotjuk, s még hatszáz év múlva is ettől félnek majd a legjobban az emberek! Végül is nem azt kérdeztük a médiumtól, hogy mikor alkotják meg a csodafegyvert, hanem hogy mitől félnek az emberek a legjobban! - És miért nem azt kérdezték meg egyszerűen, hogy mi a leghatékonyabb fegyver? - kérdezte a fiatalember. - Mert mint már említettem, ez a fiú lényegében egy idióta. Azt sem tudja, mi az hogy fegyver. De félni az idióták is tudnak. Azt tudja, mi az hogy félelem. De ez nem baj, nekünk így is megfelel, hiszen mi mást is rajzolhatna le mint egy szörnyű fegyvert! - Pedig én egészen biztos vagyok benne, hogy efféle módszerekkel lehetetlen olyan információ birtokába jutni a jövőről, ami által épp az a jövő megváltoztatható lenne! - mondta a fiatalember. - De hát mi nem akarjuk a jövőt megváltoztatni! Mi a jelent akarjuk megváltoztatni! - érvelt a tábornok. - Ez akkor is ugyanaz, mert mint mindennek, a fegyvernek is megvan a maga fejlődési üteme, ami kiterjed a jövő századokra, s önök ezt mesterségesen siettetni óhajtják, a jövőből nyert információval! Ez egyszerűen nem működhet, s ezt nemcsak én mondom, de valamennyi legendája is az emberiségnek, legendák, mesék, regék, mítoszok, ami csak van mind, mert ezt az emberek már rég felismerték! - Nem törődünk poros, régi fóliánsokkal! - legyintett gőgösen a tábornok. - Pedig azok sok alapigazságra rátapintottak! - Látom már, maga valami szobatudósféleség, igaz? - Az attól függ hogy mit tart szobatudósnak. Nevem Badzsahárata, és archeológiát tanítok a tanítványaimnak a vallei régészeti tanszéken, továbbá okleveles mítoszkutató vagyok. - Na látja, épp ezt tartom szobatudósnak! - nevetett a tábornok. 18

De Badzsahárata már nem válaszolt neki, mert megmozdult most a képernyőn a fiatalember. Keze az ecsetért nyúlt, és szemkápráztató gyorsasággal festeni kezdett. Pillanatok alatt telefestette a rajzlapot - méghozzá nemcsak a riporterek de a tábornok legnagyobb megdöbbenésére is - egy merő feketére! S ezután hátradőlt a székén, és lehunyta a szemét. - Alszik, vége a transznak! - szólalt meg egy nő az újságírók hátsó soraiból. A tábornok nagyon zavarban volt. Láthatóan nem sikerült a kísérlet! - Elnézést... - hebegte zavartan - bizonyára nem voltunk eléggé körültekintőek a zavaró körülmények kiküszöbölésében... - motyogta. - De megismételjük a kísérletet nemsokára, s nem kétlem hogy akkor már jobb eredményt kapunk! - Szerintem a kísérlet tökéletesen sikeres volt! - jegyezte meg gunyoros hangon Badzsahárata. - Hogyhogy?! - Nézzék csak meg azt a papírlapot, mert úgy láttam, a legalja azért nem lett teljesen fekete, s oda írt az ecsettel egy szót a médium, bár bűnronda és apró betűkkel! A tábornok reménykedő arcot vágott, s mondott halkan néhány szót egy gégemikrofonba, erre a médium termébe belépett egy százados, felemelte a festékes lapot, s óvatosan a rejtett kamera felé közelítette. - Nukt. Már persze ha jól olvasom. Ennek semmi értelme. - vont vállat csalódottan a tábornok. - Ellenkezőleg! - vigyorgott Badzsahárata. - Ez mindent megmagyaráz! - Ugyan mit és hogyan?! - Ön bizonyára azt hiszi, a médium hibázott, most először, s a legfontosabb, s első igazán éles feladatánál. Holott dehogyis, a lehető legsikeresebben teljesítette amit vártak tőle! Nemcsak lerajzolta hogy mitől félnek hatszáz év múlva legjobban az emberek, de még a nevét is odaírta ennek a rémségnek! Van szerencsém ugyanis közölni önökkel katonákkal, és minden riporterrel is, hogy mint mítoszkutató, igen ősi mítoszokat is ismerek, többek közt a horkokról szólóakat is, s ezen mítoszoknak néhány olyan részletét is, amit a régiek még meséltek, de manapság már inkább feledésbe merültek. A régi mítoszokban megemlítettek néhány szót az állítólagos hork vagy ork nyelvből is. S ezen nyelven a „nukt” azt jelenti: sötétség! Vagyis hatszáz év múlva az emberek a legjobban a sötétségtől rettegnek majd! Különben e „nukt” szó akár ork, akár nem ork nyelven legyen is, de sok mai nyelvben is ebből származott szó jelenti a sötétséget vagy az éjszakát, de ebből származik a „nuku” alakú „semmi” jelentésű szavunk is... - De hát ennek semmi értelme - vágta el a nyelvészeti fejtegetést a tábornok - miért is félnének az emberek akkor a legjobban épp a sötétségtől, amikor már manapság is remekül oszlatjuk a sötétséget a villanylámpáinkkal?! - Megmondom. Szerintem az lesz, hogy maguk katonák, maguk ostoba barmok kirobbantanak egy világháborút, amiben majdnem mindenki elpusztul! Néhány maréknyi túlélője marad csak az emberiségnek, akik szörnyű körülmények közt vegetálva visszazuhannak majd a legmélyebb barbárságba, de annyira, hogy még a tűzgyújtást is elfeledik talán. Az ember szinte újra állattá válik majd. Ám a többi állattól eltérően ember lesz annyira, hogy nem éjszakai, de nappali életet él majd. S mitől fél majd egy efféle állat a leginkább?! Persze hogy az éjszakától, amikor semmit nem láthat, s ki van szolgáltatva a ragadozóknak, s képzelete még rémségesebb teremtményeinek is! 19

Az emberek akkor tehát a sötétségtől rettegnek majd a legjobban! A médium tehát lerajzolta a sötétséget maguknak. De ebből nem lesz szuperfegyvere, tábornok úr! Ami tiszta szerencse, mert így még van hátra néhány évszázada az emberiségnek! - mondta Badzsahárata, azzal megfordult és elhagyta a bemutatótermet. Vége Elkezdve: 2002.06.24., 20 óra 28 perc Befejezve: 2002.06.24., 21 óra 24 perc

20

Egykor egy kor... Nem is voltak annyira félelmetesek a Primitívek mint ahogyan a lelke mélyén tartott tőle Anga, rosszindulatúak meg aztán végképp nem. Igaz ugyan hogy egymás között amúgy is mindig roppant segítőkésznek mutatkoztak, akár egy sebesült hazatámogatásáról volt szó, akár a vadászatban való részvételről, akár egy szülő nő vajúdásának megkönnyítéséről, akár bármi másról, de hát hiába láthatta mindezt ő maga is a műholdak jóvoltából, Anga mégsem tudhatta hogy miként is fognak majd viselkedni ha egyszer csak közéjük pottyan a repülőgépével. Arra ugyan fel volt készülve hogy ha minden kötél szakad esetleg találkozik némelyikükkel, de egyáltalán nem így, bármiféle fegyver, sőt jószerivel ruha nélkül. No nem, nem, ilyen helyzetre nemcsak nem készült fel, de nem is óhajtotta volna bekövetkeztét, sőt, tulajdonképpen még csak lehetségesnek sem tartotta hogy valaha is efféle történjen vele, hogy ilyen kiszolgáltatott helyzetbe keveredjék! Az igazsághoz persze hozzátartozik az is, hogy tulajdonképpen már közéjük pottyanni sem akart. Na de hát erős volt a légvédelem, és a repülőgép komputere ugyan képes volt kitérni önmagától, automatikusan is három egyszerre feléje indított föld-levegő rakéta elől, de hát ötöt indítottak rá, ráadásul még ott volt négy ellenséges elfogó vadászgép, hat harci helikopter, és egyikük sem takarékoskodott a rakétákkal, hogy más egyéb fegyverekről már ne is beszéljünk... Tulajdonképpen meg lehetne elégedve magával. Négyet is leszedett az ellenségből! És mégis, tudta hogy mindez csak önámítás. Csöppet sem lehet megelégedve magával. Nemcsak hogy nem ért el még kicsiny sikert sem, de a legcsúfosabb kudarcot vallotta. Most is, és korábban is. És íme, mindezek betetőzéseképpen itt fekszik törött lábbal, és semmit sem tehet hogy megakadályozza a katasztrófát, egyáltalán semmit, pedig bármelyik pillanatban érte jöhetnek a kémelhárítás emberei, hisz tudják hogy hol zuhant le, legalábbis hozzávetőlegesen tudják, és ő csak fekszik itt, fáj még a lélegzés is, lehet hát hogy a bordái is megrepedtek, igen, csúfos kudarcot vallott nem is vitás... Persze, nemcsak a vadászgépeket kapta el, de azt is. Ez azonban sovány vigasz. Mert először is, tulajdonképpen azt sem ő lőtte le hanem a timmuiak, nem bírták megkülönböztetni az ő gépétől, hiszen ő aztán nem mert volna tüzet nyitni rá, az biztos, illetve, mert volna, persze, de semmiképpen sem rakétával! A gépágyúval kilyukasztani a motorját hogy leszállásra késztesse, azt igen, lőtt is rá, el is találta, de rakétával?! - és Anga megborzongott. Még szerencse hogy eddig semmi baj nem történt. Igaz, a roncsot megtalálják majd, de ez még a kisebbik baj. Hanem ha az a rakéta Visir repülőgépének nem a szárnyát találja el, hanem a törzsét... vagy ha magasabbról zuhan le... A nő felnyögött. A fájdalom izzó tűként égette a lábát, és most semmiféle elektronikus stimulátor nem volt kéznél hogy megszüntesse azt. És tudta hogy ha lenne is ilyene, sem soká használhatná. Hamarosan rátalálnak a katonák. Timmu nemcsak légvédelméről volt híres, hegyi vadászai is sokan voltak és jól képzettek. Igaz ez nem hegység hanem mocsár, de azoknak mindegy. Megtalálják és kivallatják. Még csak nem is lenne ez olyan tragédia, csak legalább végezhette volna el előbb a feladatát! Egyáltalán, akkora volt itt a harci készenlét... Ekkorára nem számított... Visir hívta volna őket?! Hiszen nem is számíthatott arra hogy üldözőbe veszi! Legalábbis nem ilyen hamar! Ráadásul a repülőgépe a legkorszerűbb technikával készült, még Visir radarján sem tűnhetett fel, és ki az az őrült, hogy egyesegyedül üldözőbe vegye, s egészen idáig elmerészkedjék, ide 21

az ellenséges ország fölé, egyesegyedül, igen, egyszál-egymaga... Ennyire előrelátó lett volna mégis?! Vagy csak félős? Gyáva?! De az nem lehet. Aki arra képes amire Visir... Kár ezzel most törődnie, tudta. Így történt és kész. Most már semmit sem tehet. - és felsóhajtott. A kudarc, a tehetetlenség érzése miatt kicsordult szeméből a könny. - Nagyon fáj, ugye? - kérdezte tőle egy fiatal lány, aki ott ült mellette. - Igen! - ismerte el Anga, mert ez volt az igazság, s mindenesetre könnyebb volt mindent, a sírást, levertségét, egész nyomorúságát a fájdalomra, törött lábára fogni, mint kudarcáról beszélni ezeknek. Ugyan mit is érthetnének meg a történtekből - ezek?! Kedvesek ugyan, de nem véletlenül kapták a Primitívek-nevet. Volt ugyan más nevük is: vu törzsnek hívták önmagukat, de azért az a név amit a kívülállók adtak nekik, tehát ők, Tlapantluából, no meg Timmu lakói, az tehát hogy Primitívek, mégsem volt egészen pejoratív. Ugyan mi mások is lehettek volna hozzájuk képest?! Még csak a fémszerszámokat sem ismerik! Még akkor is primitívek, ha genetikailag nemcsak hogy ugyanolyan emberek mint ő vagy más, de tulajdonképpen a timmuiakkal egy rasszba tartoznak. Azok fiai-leányai. És egy nyelvet is beszélnek velük, ezért is érti őket tökéletesen Anga. De mégiscsak mások, ha velük azonosak is, a nagy fegyverkezési verseny részei ők, bár erről nem tudnak, s persze nem úgy a részei mint valamiféle fegyver, még csak nem is holmi mutánsok, torzszülöttek, mint oly sok szerencsétlen emberi roncs a különböző laboratóriumokban, ahol a szuperembert akarják előállítani... Nem, ők tökéletesen normális emberek. Csak hát Timmu, a gyűlölt Timmu lakói nemcsak genetikai, de társadalmi kísérletbe is fogtak! Saját gyermekeiket neveltették fel az önkéntes „vadakkal” hogy így vad törzseket kapjanak, aztán... De hogy mi volt a céljuk ezzel, azt Anga már nem tudta. Az egészet a legmélységesebb hadititok övezte. Nyilván még Timmuban is, hogy is tudna hát erről bővebbet ő, egy ellenséges ország biztonsági embere?! Hallott ugyan rebesgetni arról hogy ennek az egésznek az a hivatalos neve hogy „szociokulturális archetípusok programja”, de hogy ez mit jelent, azt senki nem tudta. Mindenesetre erre a területre szigorúan tilos volt bemenni bárkinek is. Anga nem is bánta. Nem jött volna ő erre ha nem muszáj! Annyit úgyis tudhattak a műholdas felvételekből hogy mindenféle kezdetleges törzsecskék bolyonganak itt. Ez nem új fegyver, nem érdekelte nagyon a hírszerzést sem, Anga legalábbis így vélte. Mégis erre kellett repülnie, mert Visir erre menekült. És íme, most itt fekszik magatehetetlenül, és még örülhet, mert ha másfél perccel később mászik ki a roncsok közül, felrobban vele együtt. Bár hogy ennek a megmenekülésnek örvendhet-e, jelen pillanatban legalábbis kérdéses. A Primitívek mindenesetre kedvesek voltak vele. Mikor látták hogy nem bír járni, hogy sebesült, még ebbe a kunyhóba is becipelték. Ez a nő, aki azt kérdezte hogy nagyon fáj-e, íme, nedves prémdarabbal törli a homlokát! Sajnos, a hegyi vadászoktól nem fogják tudni megmenteni. S még az sem biztos, egyáltalán akarnának-e segíteni. Ugyan miért tennék?! Sőt, tudnak ezek bármit is bármiről ami a mocsáron túl van?! S abban a pillanatban hogy ezt a kérdést feltette magának Anga, félig-meddig választ is kapott rá. - Tessék! - nyomott a kezébe egy friss és nagyon ízletesnek tűnő körtét a fiatal nő. Sőt, tulajdonképpen nem is nő, csak kislány még. - Edd csak meg, finom! - és kedvesen mosolygott. - Ez... ez... - hebegte Anga. - Nyugodtan megeheted, van belőle sok! És megérdemled, ha olyan bátor voltál hogy rá mertél ülni arra a roppant madárra! Én nem mertem volna! Lám, téged is ledobott a hátáról! Edd csak meg, éhes lehetsz! 22

Anga nem is azon lepődött meg hogy adnak neki enni, de hát tudta hogy körte, az bizony egyáltalán nem terem ezen az éghajlaton, legalábbis ez a fajta körte biztos hogy nem. - Honnan került ez ide? - kérdezte. - Ez csak úgy van! - vont vállat a lány. - Adja nekünk a Roppant Apa! - Az meg kicsoda?! - Juj de buta vagy! Még ezt sem tudod?! Hát ő az aki mindenkinek az apja, minden embernek és a növényeknek meg az állatoknak is! - Vagy úgy! Már értem! Csak én nem így nevezem, tudod! És ő adja neked ezeket? - Nemcsak nekem, mindenkinek! Vadászni, azt kell, mert húst csak úgy ehetünk ha szerzünk magunknak, de néhány naponta itt-ott az erdőben nagy-nagy halmokban van mindenféle finomság, csak haza kell vinnünk! Mert Roppant Apa szeret bennünket! - Biztos a timmuiak táplálják őket! - gondolta Anga. - Nálatok nem így van? - érdeklődött a lány. - Nálunk? - A te törzsedben! Még nem láttam olyan nőt mint te! Messze lehet a törzsed! Sokáig repültél a madárral, ugye? - Igen. Sokáig. - És mi a neved? Mert engem úgy hívnak hogy Tiea! - Én Anga vagyok. De mondd, Tiea, nem láttatok errefelé lepottyanni egy másik nagy madarat? - Olyat mint a tied? Ami füstöl? - Igen, pontosan olyat! - Nem, nem láttam! - Kár! - és Anga becsukta a szemét. - Miért kár? Csak nem akarsz egy másik ilyen nagy madárral repülni? Törött lábbal?! - Nem. De... de... hogy is mondjam neked... van abban a másik madárban egy... egy... szóval valami, amit meg akarok szerezni! Kell nekem! Nagyon fontos! - Ugyan már! Ha az is olyan madár mint a tied, akkor abban semmi jó nem lehet, mert akkor az is égni kezd ha a földre ér, és minden előbb megsül benne, azután csak hamu marad ott! Nem maradt ám semmi a te madaradból sem! Kár pedig, sok hús lehetett rajta! De mind porrá égett! Mire magadhoz tértél, már csak a csontjai maradtak meg, de még abból is kevés! Nagyon furcsák a csontjai, de még azok sem jók, nem lehet ám őket széttörni hogy nyílvesszőhegyek legyenek! Ezen Anga nem lepődött meg. A különleges műanyag nyilván elégett, csak néhány fémalkatrész maradhatott meg a tűz után, azokat meg ezek a mocsárlakók persze hogy nem képesek széttördelni a kőeszközeikkel! - Nem biztos ám hogy az a másik madár is meggyulladt! És ha meggyulladt is, amit keresek benne, annak nem árt a tűz! És nagyon kellene nekem, mert épp azért üldöztem hogy megszerezzem azt!

23

- Te tényleg üldözted azt a másik madarat?! - Igen. - És a te madarad engedelmeskedett neked? Mint nekünk a kutyánk?! - Igen. - Nagyon bátor lehetsz ha ilyen hatalmas madarakra vadászol! - Valóban kell hozzá egy kis bátorság. - Na és ha megtámad? - Akkor harcolok vele. Ezzel is harcoltam. - Hűha! - Muszáj volt kedveském! Feladatom van! Meg kell szereznem azt a dolgot! - És mi az? - Egy kis... mi úgy mondjuk hogy szelence... - Az mi? - Ettől féltem hogy nem érted! Afféle kis ládikó... de nem fából, hanem olyan anyagból mint a madaram csontja... Kérlek, keresd meg! Szólj a többieknek is és keressék meg ők is! Meg kell találni! Nagyon fontos! Nagyon nagy baj lehet belőle ha nem találjátok meg! - Én még kicsi vagyok, nem mehetek el vadászni! És ha nagy lennék is, csak nő vagyok! De talán holnap, ha a vadászok visszatértek... - Most! - és Anga felült. Rögvest meg is bánta, mert lábába beléhasított a fájdalom. - Feküdj vissza! Most pihenned kell! - Nem lehet! Hívj ide mindenkit! Nagyon fontos! Vissza kell kapnom! - Most az a fontos hogy meggyógyulj! - Nem lehet! Értsd meg, hogy az egész emberiség sorsa múlik ezen! Mindenki meghalhat ha nem azt teszitek amit mondok! Erre már megijedt Tiea. Nem tudott nem hinni Angának, hiszen ez a furcsa nő az égből pottyant alá, óriási nagy madáron, ami csak úgy magától meg is gyulladt! Kiszaladt hát, és hamarosan egy csomó férfival tért vissza, akik közül sokan meglehetősen időseknek látszottak, legalább negyven évesnek, ami a törzsben már tiszteletre méltó kornak számított. Nyilván ők voltak a törzs vénjei. S erre Angát mintha csak valami megszállottság kapta volna el, úgy érezte hogy a sors még egy utolsó lehetőséget tartogat a számára. Látta milyen nagy tisztelettel tekintenek rá ezek a férfiak. Ki kell ezt használnia! Majd ő megmutatja egész Timmunak! Néhány órája még biztos van, igenis megelőzi hát a hegyi vadászokat! Ezek az ügyes mocsárlakók jól ismerhetik a környéket, biztos jobban mint a vadászok, ők, ha a maga oldalára tudja állítani őket, előbb találják meg a roncsot, de még Visirt is ha megszökött belőle, ha élve tudta elhagyni... Bár ez nem hihető a rakétabecsapódás után... És akkor sikerült! Akkor ő nyert! Akkor is megölik ugyan, de előbb bevégzi a küldetését! - Figyeljetek rám! - kezdte beszédét. - Halálos veszély fenyeget mindenkit aki csak él a világon! Én nem közöttetek születtem, tudjátok jól! Hogy miért vagyok most itt közöttetek, azt mondom el nektek, és nem tudom hogy mit értetek majd meg belőle, de elmondok 24

mindent, mert mást nem tehetek! Bármint lesz is, tudnotok kell az igazat, hogy ha én már nem leszek, akkor se használhassanak ki benneteket az aljas timmuiak, és most kell elmondanom mindent gyorsan, mert üldöznek, s nem vagyok képes ellenállni nekik, a gonoszoknak, hát jól figyeljetek mert kevés időm van! Tudjátok meg, hogy benneteket azért helyeztek épp ide, ilyen körülmények közé, mert kísérletezni akarnak veletek. Nem ismeritek e szót? Nos, mondjuk úgy: játszani, de akkor is ha ti épp nem élvezitek ezt a játékot! Ezt egy olyan törzs végzi majd veletek, aki mint az én népem, képes repülni a levegőben is! Az én népem harcban áll ezekkel. És... és... Anga hirtelen teljesen elerőtlenedett. Zúgni kezdett a feje, szédült, s mindenkit duplán vagy éppen triplán látott. Visszahanyatlott fekhelyére. Tiea hozzáugrott. - Mi történt veled?! - Beteg vagyok! De segíts felülnöm! El kell mondanom mindent! Néhányszor mélyet lélegzett hogy enyhüljön a rosszulléte. - Megüthettem a fejemet! Lehet hogy belső vérzésem van. Lehet hogy meghalok. De mindent elmondok! Át kell vennetek a feladatomat! Át kell... meg kell mentenetek magatokat... meg kell mentenetek a világot... meg kell... Ismét lehanyatlott a fűágyra. Lehet hogy fejsérülése van. Lehet hogy késleltetett sokkhatás, afféle poszttraumás reakció. De öntudatnál kell maradnia! Most nem ájulhat el, minden pillanattal közelebb kerülnek az üldözői! És Anga beszélt, beszélt, bár később nemigen tudta volna már felidézni hogy pontosan mit beszélt, mit mondott, lehet hát hogy nem is időrendben mesélte el az eseményeket, de azt tudta hogy ha pillanatokra talán el is ájult, hosszú időre biztos hogy nem, mert mindig amikor kinyitotta a szemét, a mocsárlakók ott ültek fűágya körül, és tisztelettudó tekintettel nézték, sőt, tekintetük nemcsak egyszerűen tisztelettudó volt de egyre inkább, egyre jobban az, és Anga ettől kezdett kissé megnyugodni, kezdett olyan véleménnyel lenni hogy lám, nem is olyan primitívek ezek, igenis képesek megérteni a lényeget számukra minden bizonnyal kissé zavaros elbeszéléséből, egyre újabb képek villantak hát fel agyában a múltról, a nem is olyan távoli múltból, s bár a szédülés még kínozta időnként, de a tőle telhetően igyekezett mindent a leghűbben átadni figyelmes hallgatóságának. - Tulajdonképpen én vagyok a hibás! - kezdte vallomását. - Figyelmesebbnek kellett volna lennem! Igen! Ez volt a munkám! Azért fizettek hogy figyelmes, éber legyek! Elvégre én voltam az Intézet biztonsági vezetője! És még külön is felhívta a figyelmemet rá Sten, hogy erre az új felfedezésre nagyon kell ügyelni! Aztán, bár tovább beszélt, szeme ismét lecsukódott, és most már tisztán maga előtt látta azt a két héttel ezelőtti jelenetet, amikor Sten, az Intézet nagy tekintélyű igazgatója elégedetten áll a szintén elégedett, de nem is annyira elégedett mint inkább büszke Xadzs előtt a laboratóriumban. Óriási felfedezés történt intézete falai között! Igen! Végrehajtották a nagy áttörést! Sikerült! És éppen nekik! Mindenki ott volt aki számított: nemcsak Sten, az igazgató, de ő Anga, a biztonsági főnök is és Visir is, a propagandaosztály vezetője, no meg Andor, aki éppenséggel nem volt más mint Anga férje, máskülönben pedig csak úgy hívták hogy „baktériumpásztor”, mert ő vigyázott minden genetikailag aktív anyagra, ami csak akadt az Intézet területén. Nemcsak a „bacikra” és a vírusokra tehát, hanem a mindenféle plazmidokra, transzpozonokra, sőt a vegyszerek nagy részére is. Mégis csak baktériumpásztornak nevezték csúfondárosan a háta mögött, de

25

néha szemtől-szemben is, s ezt tulajdonképpen ő maga sem bánta. Tetszett neki hivatala komolysága. Fontossága. Még akkor is ha általában csak szerényen mosolygott, s azt mondogatta hogy ő tulajdonképpen egyszerű raktáros csak... Pedig nem egyszerű raktár volt ez. Nyája nem néhány tucat egyedből állt: egy kémcsőben is milliónyi lapult védenceiből! - Micsoda felfedezés! - lelkendezett Visir a kis üvegcsére mutatva, ami meglehetősen hétköznapi módon nyugodott egy kémcsőtartó közepe táján, igazán minden látványosság nélkül. Pedig nem is kémcső volt, csak egy ampulla. - Hogyan nevezted el? - kérdezte aztán. - A Tlinitl nevet adtam neki. Tlinitl injekció! Nem hangzik rosszul! - mondta szerényen a kis termetű génsebész. - Micsoda ostobaság! Hiszen az semmit sem jelent! - De könnyen megjegyezhető név. - vonogatta a vállát Xadzs. - Na hát, jellemző! Génsebésznek lehet hogy nagy vagy, de reklámszakembernek nulla! Micsoda hihetetlen szűklátókörűség! Még hogy Tlinitl injekció! Ennek a pompás felfedezésnek valami szédületes név kell, valami óriási, ami rögvest tudatja mindenkivel hogy miről van szó! És én már ki is találtam! Mintha valami olyasmit mondtál volna hogy valami növényből szerezted amit genetikailag módosítottál, ugye? Ne haragudj, de a múltkor amikor erről beszéltél, nem figyeltem jól oda! Nem a strelícia virága volt az? Mert már meg is van a neve: Az Örök Élet Virága! Ez sokkal szebb, költőibb, nemde? El kell ismerned, Xadzs! Ez a megfelelő név! - De Visir, a strelíciának semmi köze ehhez! Azzal is foglalkoztam ugyan, de annak más programmal kapcsolatban... - Igen, igen, már emlékszem! A menstruációs ciklus kiváltása, igaz?! - Úgy van! - Na látod! Nem vagyok én ostoba, megjegyeztem mégis! Akkor ez a... - Ehhez egészen egyszerűen az almafát használtam fel! Nem mondom, nem volt könnyű, kellett rajta jócska változtatásokat végeznem, de most már... - Jó. Akkor legyen alma. Mindegy. Annak is van virága! Az Örök Élet Virága! Hajaj! Tódulni fognak hozzánk az emberek! Mindenki élni akar minél tovább, lehetőleg örökké! Akármennyibe kerüljön is ebből egyetlen ampulla, biztos hogy az árnak akár húszezerszeresét is elkérhetjük! Ez aztán az extraprofit! És akkor még nem beszéltem a hírnévről! Nemcsak testileg, de szellemileg, az eredmény, a tudományos megbecsültség révén is bekerülünk az emberiség halhatatlanjai közé! - Ugyan, ez még igazán nem végleges eredmény! Először is a hatékonyság egyenesen katasztrofális, mert a transzgén almafa gyümölcséből jó hetven kilónyi kell egy ampulla Tlinitlhez, s még e fából is csak egy van, jó lenne szintetizálni a vegyületet, de túl bonyolultak az aminosavszekvenciák, másrészt ez nem is oldja meg végleg a halhatatlanság kérdését, mert nagyjából ötven évenként újra meg újra be kell adnia magának egy injekciót ebből annak aki nem akar meghalni vagy tovább öregedni, de ez az ötven év lehet harminc is vagy száz, az egyéni fogékonyságtól függően, úgyhogy nem, nem, én azt hiszem hogy egyáltalán nem oldottam meg még végleg a kérdést! Jobb lenne csak akkor nyilvánosságra hozni ezt az egészet, ha már tökéletes!

26

- De ember, hát neked tényleg fogalmad sincs róla hogy mit fedeztél fel?! Hiszen mit számít egy kis szuri félévszázadonként, ha ezért cserébe akármeddig élhetsz és nem kell meghalnod! És ez biztos, igaz?! - No igen, ez mindenesetre biztos! De ez így akkor sem tökéletes, és... - Hihetetlen! Ha nem tisztelnélek annyira, azt mondanám hogy begolyóztál! Mintha nem érdekelne a saját felfedezésed! - Dehogynem, büszke is vagyok rá, de mint az Intézet tudományos vezetője mondom, hogy lehet ezt még jobbá is tenni, bár megmondom azt is őszintén, hogy az örök életnél tulajdonképpen jobban érdekel az intelligencianövelő szérumom, még ha egyelőre nem is jutottam sokra vele, meg a különleges érzékszervek, mert például ami az infravörös látást illeti, ezzel kapcsolatban már nagyon biztató részeredményeket kaptam... - De hát ez az örök élet maga! - kiáltotta Andor is, a „baktériumpásztor”. - Igen, hát nem mondom, derék dolog az is, de fontosabb az ember tökéletesítése! Tulajdonképpen többet ér ha nem az életét nyújtjuk meg, hanem az eszét! Az emberiség minden bajának az intelligencia hiánya az oka! Meg úgy egyáltalán, a testűnk minden szempontból tökéletlen! Ugyan ki akarna ilyen tökéletlenül örökké élni, tovább cipelni e tökéletlen test nyűgét?! De én nem bánom, dicsérjetek csak, én mindenesetre megyek és dolgozom tovább! - azzal megfordult és elment. - Hihetetlen! - ámuldoztak valamennyien. Majd amikor már jól kicsodálkozták magukat Xadzs viselkedésén, Visir így szólt: - Megyek én is és azonnal kidolgozom a reklámkampányt! - Nem, Visir! - állította meg azonnal őt Sten. - Ennek egyelőre a legmélyebb titokban kell maradnia! Nem kerülhet ki az Intézet falai közül! - De hát értsd meg, ezért aztán rögvest akár milliószorosára is növelnék a támogatásunkat a szponzoraink! - Az biztos is! De gondolj csak bele! Először, hát hány ampullát látsz te itt?! Csak egyet, ugye?! Kié legyen ez?! A tied, enyém, vagy Tlapantlua elnökéé?! És a transzgén fa következő terméséig nem is lesz újabb belőle, s az is csak egy év múlva, s akkor is csak egyetlen újabb! Az eljárás még nem alkalmas tömegtermelésre! Kár lenne felkorbácsolni az indulatokat, mert senki nem hinné el nekünk hogy nincs több, s hogy az egészet nem a kiváltságosaknak tartogatjuk! Xadzs ugyan indokolatlanul becsüli le az eddigi eredményeket, de abban igaza van hogy tovább kell folytatni a kutatást, míg nagy mennyiségben is elő lehet állítani a szert! Addig jobb ha senkinek egy kukkot sem szólunk, mert a felbőszült tömeg darabokra szed, de talán nem is csak azok hanem még a kormánytagok is! Amíg nem tudunk évente legalább százezer egység gyártására alkalmas technológiát nyújtani nekik, addig egy szót sem! - De Xadzsot ez nem nagyon érdekli, és... - Nemcsak Xadzsból áll a genetikai részleg! És ne aggódj, ráparancsolok egyszerűen és kész! Megmondom hogy csak akkor hagyom hogy kedvenc módosított érzékszervecskéinek babusgatásával-tökéletesítésével foglalkozzék, ha ezt a feladatot megoldotta! Ezt pedig mutatott az ampullára - helyezzétek el a legnagyobb biztonságba! - nézett Andorra. - Mekkora legyen a biztonsági fokozatkódja? - kérdezte Andor szakszerűen.

27

- Még kérded?! Ne légy már te is olyan mint Xadzs! Ez az örök élet! Akárminek nevezzük is, valóban az örök élet, a kódja tehát maximális, a legnagyobb szigorúsággal védendő, tehát triplanullás! Azonosítási neve egyelőre, újabb intézkedésig, pedig maradjon a Xadzs által kitalált, a Tlinitl! Érdekes hogy a 000 biztonsági kóddal jelzett termékeket nevezték maximális biztonságú osztálynak, mindenesetre ide olyan biológiai anyagokat szoktak sorolni, amelyből egyetlen mikrogrammnyi kiszabadulása az egész emberiség potenciális halálával fenyegetett. Andor furcsállotta is hogy az örök élet a gigahalál szerei közé kerül, de nem szólt semmit. Ez nem az ő dolga. És ha jobban belegondol, még érthető is hogy jól kell őrizni. Nyilván mindenki meg akarná szerezni ha kitudódna a léte! Óvatosan felemelte az ampullát, és Angával együtt belépett a páncélterembe. Berakta egy acélfiókszerű nyílásba, egy terminálon bepötyögte a jelszavát, a Tlinitl nevet, a 000 biztonsági osztályt, mire a „fiók” magától becsukódott, és az ampulla örökre eltűnt. Itt már nem is lehetett hozzáférni, csak egy teljesen más helyiségben ahová az automatika elszállította, s oda csak három embernek volt belépésre feljogosító mágneskártyája: Stennek, Angának és Andornak. Még Xadzsnak sem, mert ez már a késztermékraktár volt, s a késztermékek őt úgysem érdekelték. - És mégegyszer: Teljes hírzárlatot rendelek el! - nézett végig rajtuk szigorúan Sten. - Anga, mint biztonsági főnök felelőssé teszlek hogy semmi ki ne tudódjék erről! Az ügyet illetően teljhatalmat adok neked! Bárki aki fecseg, főleg ha nemcsak fecseg de netán még mást is tesz, szimatolgat a titok után, azonnal kivégzendő! Úgyis sok kém ólálkodik intézetünk körül, ha ezt megszagolják, akármire is elkészülhetünk! Tehát: amely napon valaki ezt illetően gyanúba keveredik, Anga, rögvest járj el vele szemben a legnagyobb szigorral, legjobb az azonnali likvidálás! Ezt illetően nem lehetünk kíméletesek, ezt a tudást országunk nem adhatja ki a kezéből, aki tehát e tudást meg akarja magának szerezni, ama kém zsoldja a halál legyen! Még szerencse hogy ez katonai intézmény, és nem kell tekintettel lennünk holmi demokratikus jogokra! - azzal Sten megfordult és elment. Dá és Va, az ifjú egyetemi hallgatók - különben férj és feleség - az Intézet gyönyörű kertjében sétálgattak épp, amikor Visir eléjük toppant. - Hogy vagyunk, hogy vagyunk? - köszöntötte őket tréfálkozva, mosolyogva. Mindig így szokta. - Nem panaszkodom! - nevetett Dá. - Megint egy újabb interjút akarsz valami újságnak? Mert akkor állok boldogan rendelkezésedre! - Hát igen, nem is jönne rosszul egy újabb interjú... De most másról van szó. Egy másik kísérleti programról. - Nem, azt azért nem! - ellenkezett azonnal Va, a fiatal feleség. - Egy kísérlet egy embernek szerintem elég, nekem legalábbis! Önként jelentkeztünk kísérleti nyúlnak erre a sorozatra, a menstruációra... - Talán nem fizetünk elég jól? - kérdezte Visir. - Dehogynem! A fizetség bő, az elhelyezés káprázatos, semmi panaszunk, még csak nem is fájdalmas a kísérlet, és jó érzés hogy a jövőt szolgálhatjuk! A Jövő Asszonya, akit már nem csúfít el az ocsmány havi vérzés, sőt, még csak nem is fájdalmas a szülés neki! Szüld Élvezettel a Magzataidat! Milyen pompás reklámcím! De egy kísérlet akkor is elég. Ennek nemsokára vége, s akkor élvezni akarjuk amink van, nem újabb kockázatot vállalni! 28

- Semmivel sem lehetne rávenni erre benneteket? - Nem, ne is haragudj de nem! Számítottunk is valami effélére, tehát jóelőre megbeszéltük ezt már egymás között! - Szóval semmiért sem? - Nem! - Még az örök életért sem? - Tessék?! - Közkeletű szóval: felkínálom nektek a halhatatlanságot! - Hogyhogy?! - A dolog kockázatos. Tulajdonképpen Sten megtiltotta hogy szóljak erről, de én becsületes vagyok, s nem tűrhetem el hogy egy ilyen káprázatos felfedezéstől megfosszák a világot! Mert felfedezték ám itt az Intézetben az Örök Élet csodaszerét, valami almából készítik, a részletek persze nem érdekesek, de Sten valamiért el akarja titkolni! Minden tudást, ami erre vonatkozik, tilos közreadni, magának akar megtartani, hát képzeljétek, csak úgy elsinkófálná pedig ez közügy, mindenkit érint! Hohó, képzeljétek csak, az örök élet! Olyanok lennénk ezt megszerezve mint a régi hiedelmek Mindenhatói! Lehet hogy ő egyedül akarja magának fenntartani erre a lehetőséget! - Nem értem mi közünk van ehhez! - mondta Dá. - Nagyon is sok! Mert most itt a lehetőség hogy eldöntsétek kihez vagytok hűek: az Intézethez és Stenhez, vagy az egész emberiséghez! Mert ti, igen, bizony, éppen ti, ti bizony megszerezhetnétek ezt a csodálatos almalét! Én nem, de ti igen! No persze, akkor azonnal szöknötök kell! Akkor bizony nem sétálgathattok tovább ilyen kényelmesen és gondtalanul itt a kertben, hónapokon át mint eddig, s lehet hogy üldözni is fognak benneteket! De az örök élet megér egy kis kockázatot, nemde?! Vagy titeket talán nem háborít fel hogy egy ekkora felfedezést csak úgy elhallgatnak, kisajátítanak? - Engem igen! - válaszolta azonnal Va, és keble csak úgy hullámzott az izgalomtól. - Ez a helyes és bátor válasz! Remek kislány vagy! Az üldözéstől pedig ne féljetek, mert én úgyis mindent megszervezek! - De vajon valóban az örök élet az, amit... - Biztosra veheted hogy nem beszélek hülyeséget! Ott voltam amikor Xadzs bemutatta! felelte Visir. - De hát miként tudnánk azt épp mi, kísérleti nyuszik megszerezni?! - Úgy picinyem, hogy rossz az Intézet biztonsági programja! Ezek az okos programozók mindenre gondoltak csak egyre nem! Arra, hogy mindenhová azonosítókártyával lehet bemenni, és az mindenkinek különböző, de ugyebár a kísérleti állatokat is be kell vinni mindenhová, azokat is be kell engedni, méghozzá hol ide, hol oda, azok tehát mindenhová bemehetnek, és ha durván hangzik is amit mondok, de emlékeztetlek benneteket, hogy a nyakatokban lógó kártyácska épp olyan mint ami a kísérleti majmok, kutyák, egyebek nyakán függ! Ti vagytok, hogy úgy mondjam, az Intézet egyetlen állati jogú emberei! Amikor a biztonsági rendszert tervezték, nem gondoltak rá, hogy ember is lehet kísérleti patkány! Aki/ami bármit elcsórhat! Ti tehát bárhová bemehettek, még riasztás sem lesz, s elhozhattok amit akartok!

29

Hogy mit pötyörésszetek be a komputerbe, az árukiadóba, majd megmondom! Benne vagytok? - Ez veszélyes! Ez igazi ipari kémkedés... - Ez csak a benneteket jogosan megillető... mondjuk... tudás megszerzése! A tudás, az örök életre vonatkozó tudás is, mindenkié! A tietek is! Ne legyen kételyed, Dá! - De ezért halál jár, azt hiszem! - Bizony nem haltok meg! Csak bízzatok bennem! Az örök élet lesz osztályrészetek, nem a halál! - Drágám! Gondold meg! Ez soha vissza nem térő alkalom! - biztatta a férjét Va. - Te úgy látom már döntöttél! - Igen! - De megfontoltad-e azt is, hogy ha ezt megtesszük, akkor valóban szökni, menekülni kell, s akkor vége a menstruációs programnak is? Nem te leszel az első nő, akinek már nem jelent fájdalmat a szülés, és aki... - Nem érdekel! Csak élhessek örökké! - Legyen hát! Szeretlek, ezért követlek! - és Dá megcsókolta a feleségét. A riasztás valóban nem kapcsolt be Dá és Va beléptére, ellenben az árukiadó komputer egy szinte mellékes kis szubrutinnak, egy nyúlfarknyi, szinte jelentéktelen alprogramocskának köszönhetően jelentést írt ki Andor, a „baktériumpásztor” termináljára. Természetesen arról, hogy valaki, méghozzá Va, kikérte a 000 szektor 666-os számú szelencéjét! Visir tulajdonképpen erre is gondolt, és olyan időpontra tervezte meg az akciót, amikor Anga ugyan benn van (ő szinte mindig szolgálatban volt) de ellenőrző körutat tart az Intézet körüli parkban, Andor pedig nincs a szobájában, a terminál előtt. Most azonban másként alakult a dolog. Tulajdonképpen Anga kötelességet mulasztott, mert szokásos őrjáratát épp tíz perccel elhalasztotta. Ugyanis szeretkezett férjével, s ez kissé elhúzódott. Így épp mindketten a terminál előtt voltak, amikor arra a számítógép kiírta az üzenetét. Bizony, néha néhány percen múlik a világ sorsa! Kiadva: Szektor: 000. szelence: 666. Időpont: 00.24.12. Hozzáférési kód: 6245912.AEKL13-Z000007 Név: Va. Besorolás: Kísérleti alany. Faj: ember. Nem: nőstény.

Jó hogy már épp a ruhájukat igazgatták, mert másképp pucéran rohantak volna az aktívanyagraktárhoz! (Amit különben rövidítve csak úgy hívtak hogy AR-tár). Ott már azonban senkit sem találtak. De ez még természetesen nem jelentett feltétlenül kudarcot, mert Anga már futás közben megnyomta a nála levő riasztó gombját, mire mindenütt felbúgtak a szirénák, az ajtók becsapódtak, az őrség felélénkült, fegyvereit kiélesítette, és Anga természetesen Va nevére

30

címzett távozási tilalmat is kibocsátott, sőt, gondolván rá hogy a lánynak férje is van, ezt azonnal kiterjesztette Dára is. Ő maga pedig rohant az udvarra. S íme, alig lépte át a bejáratot, azonnal egy ottani beosztottja, egy biztonsági őr holttestét pillantotta meg, mellette pedig Va feküdt, élettelenül, szétlőtt fejjel, és ott volt bizony Dá is, aki ugyan élt még, de legalább három lövést szintén kapott, ezt azonnal lehetett látni rajta. - Mentőt ide, azonnal! - mondta kommunikátorába Anga, majd így intézkedett: - És teljes távozási tilalom minden járműnek és gyalogosnak! Ismétlem: mindenkinek! - és leguggolt Dá mellé. De nem azért hogy segítsen rajta. Hanem olyat tett amit a legkevésbé sem szokott tenni egy orvos: a vérveszteségtől kókadozó férfit megrázta ahogy csak tudta, és a fülébe ordította: - Ki tette ezt?! Ki a megbízó?! Felelj, most bosszút állhatsz! - Visir! - nyögte a férfi. Anga abban a pillanatban elengedte Dát, s annak feje koppant egyet a lépcső kövén. Anga azonnal visszaugrott az épületbe, a gyorslifttel a tetőre vitette magát, közben már szólt is a lenti őrszemeknek hogy mindjárt felszáll, nehogy lelőjék. S megkérdezte, ki hagyta el az iménti pillanatokban az Intézetet. S íme, a kapott jelentés megerősítette Dá szavát: Visir távozott innen, helyből felszálló kisrepülőjével - szinte csak másodpercekkel Anga előtt! Anga beszállt helikopterébe, onnan, már a levegőből, értesítette a megfelelő katonai hatóságokat, majd egy közeli kis magánrepülőtéren (ami magánrepülőtérnek csak tűnt, de valójában katonai volt) átszállt a speciális, Láng típusú vadászrepülőgépbe. Furcsának hat talán hogy a biztonsági főnök maga veszi üldözőbe a kémet vagy tolvajt, de ez egyáltalán nem volt közönséges eset. És ezt csak megerősíti, igazolja Sten üvöltözése, ami a repülő hangszórójából áradt hozzá. - Mindenáron élve kell elfogni! Anga, vissza ne gyere nélküle! Ellopta az egész hatszázhatvanhatos szelencét a szektorból! Van fogalmad róla hogy mi minden van abban?! - Tudom, persze, a Tlinitl... - Te marha, ne emlegesd, hiába védett vonal, Visir ismeri a biztonsági kódot, még lehallgathat valaki! - De más nem tudja mi az a Tlinitl, Visir pedig úgyis tud mindent! - Igen, de most nemcsak a Tlinitlről van szó! Ember, ha a szelence megsérül, s kipotyog a tartalma, Tlaxánon vége mindennek! A bolygó kezdheti újra az evolúciót, legalábbis ami az embert illeti! Az a szelence huszonnégy ampullát tartalmaz, s ebből csak egy a Tlinitl, a többi az... ugye tudod... És Anga tudta. Férje sokat mesélt neki, hogy miféle járványokat őrizget mint bacipásztor! Sten valóban nem túlzott. Visir nemcsak az örök életet viszi magával, de az örök halált is. Vagy inkább, mert a halál mindig örök: a mindenkire kiterjedő halált. A totális pusztulást. Eszébe sem jutott hogy megálljon az államhatáron. Repült tovább, és amikor már megállapíthatta hogy Visir az ellenséges országba, Timmuba tart, kérte Stent hogy a még az ő gépénél is gyorsabb Szikra típusú szupergyors elfogó vadászgépeket vessék be. Ezt ő nem tudta elérni, ehhez csak Stennek volt meg a hatalma, nem neki. Sten azonban nem akarta ezt, csak a fejét rázta a parányi monitoron.

31

- Nem tehetem, Anga! Neked kell őt elkapnod a Lánggal! Te tudod hogy mit kockáztatsz! És jó repülős vagy, mielőtt biztonsági főnök lettél, a légierőnél dolgoztál! Ha azokat a Szikrás fiúkat küldeném, már csak virtusból is rakétákkal lőnék le ha más megoldás nem marad, de te tudod hogy ezt nem teheted! A szelencének nem szabad megsérülnie! Akkor már legyen inkább az egész trutymó a timmuiaké! - Majd a gépágyúval megpörkölöm a motorját, akkor kényszerleszállhat! Azt még biztos kibírja a szelence! - A tokja igen, de az ampullák?! - Az már mindegy! Ha hazaviszem a szelencét, az egészet úgy ahogy van, megsemmisítitek a kemencében! A Tlinitlet pedig megcsinálja újra a fából Xadzs, egy év múlva! Már épp meg akarta szakítani a kapcsolatot főnökével, amikor Sten hírül vette hogy Dá állapota súlyos ugyan, de nem életveszélyes, sőt még beszélni is tud. És Dá őszintén bevallotta Stennek - s e vallomást a repülőgépen ülve a távolból Anga is hallhatta - miként beszélte rá őket a tolvajlásra Visir. - Aztán ahogy kijöttünk az Intézetből, csak kikapta a szelencét a feleségem kezéből, ránk lőtt, de hangtompítót használt, és már rohant is el! - és Dá zokogva temette a fejét a tenyerébe. Szegény Va! Anga valahogyan nem bírta sajnálni a nőt, ha belegondolt hogy mit visz most magával a propagandafőnök. És aztán mégis rakétával lett lelőve Visir gépe, de az övé is. A timmuiak talán nem is tudtak semmiről. Lehet ugyan hogy Visir nekik akarta eladni a Tlinitlet és a többit, amit a szelence tartalmazott, de úgy látszik nem szólt nekik előre. És Anga csak remélhette, hogy a szelence épen maradt. - Keressétek meg! - nézett végig a Primitíveken. - Olyan mint egy kis ládikó, kisebb mint az alkarom, és szépen csillog a napfényben, kékesen! Hozzátok ide nekem! Nem szabad hogy más találja meg! - Megkeressük! - bólintott egy férfi, mire a többiek is rábólintottak. - Megkeressük neked, Szárnyas Lány! S erre Anga megnyugodva zuhant az eszméletlenség ködébe. Elmúlt az egész nap, de még az éjszaka is, és Anga csak aludt-aludt. Már dél felé járhatott az idő, amikor végre kinyitotta a szemét, és mérhetetlenül örvendett annak, hogy úgy látszik még mindig nem érhették utol az érte küldött katonák, mert hisz ha megtalálták volna, nemigen hagyják hogy ilyen csendesen, nyugodtan pihenjen. S hamarosan meg kell hogy találják a szelencét is a Primitívek! Érezte hogy könnyítenie kell magán. Remélte hogy valaki segít neki elvánszorogni valami félreeső helyre. - Tiea! - kiáltotta, mert a kis kunyhóban egyedül volt. - Tiea! Senki nem válaszolt neki. Ám ahogy jobban körülnézett, azt látta hogy a kunyhón kívül, úgy látszik, fekszik valaki, mert egy meztelen kis láb, szinte csak egy talp, látszik az ajtóban. - Tiea! - kiáltotta hangosabban. És ekkor nyögés hallatszott odakintről.

32

- Segíts meg, Szárnyas Lány! A hang mintha valóban Tiea hangja lett volna, de rémisztő gyöngén. És Angát iszonyú félelem rázta meg. Ugyan mi történhetett?! A hegyi vadászok lemészárolták tán a falut, őt keresve?! De ha igen, akkor miért nem találták meg, hiszen csak be kellett volna pillantaniuk a kunyhóba?! Nem tehetett mást, törött volt ugyan a lába, de vállalnia kellett a fájdalmat hogy elkússzék a bejáratig, Tieához, nem is annyira azért hogy segítsen a kislányon, bár azért is, leginkább azonban hogy megtudhassa, mi is történt. S alig dugta ki a fejét, már tudta is. Nem kell már a vadászoktól félnie, megértette. De mástól sem. Még törött lábától sem. Tiea ott feküdt a kunyhó falánál, homloka fehér volt mint a mész, s bár a tűző Napon hevert, nem izzadt, inkább remegett mint aki fázik. - Segíts, Szárnyas Lány! - nyöszörögte elhaló hangon. S ez borzalmas lett volna, ez a nyöszörgés, ha nem az lett volna a helyzet, hogy az egész faluban, az egész vu törzsben alig volt aki nyöszörgött: itt-ott törte meg egy-egy hang csak a csöndet, mert a legtöbben ott feküdtek ahol álltukban összeroskadtak, ahol leterítette őket a váratlan halál. S ott feküdt közvetlenül a bejárat előtt, Tiea kis kezecskéi között mindennek az okozója, a kis ezüst színű szelence, ami ugyan túlélte a zuhanást, meg is találták a Primitívek, el is hozták a Szárnyas Lánynak, - de a Szárnyas Lány sokáig aludt, és bizony a kis Tiea nem bírt a kíváncsiságával és kinyitotta azt! Pedig benne az üvegcsék nem bírták el a nagy zuhanást, és üvegszilánkokká vált valamennyi. S nemcsak az ártalmatlan Örök Élet Virága, de a többi huszonhárom is... Tiea nem volt sem rossz, sem gonosz. Mi sem állt tőle távolabb mint valami félelmeteset szabadítani a világra. Még csak meg sem akarta tartani magának amit talál benne, egyszerűen kíváncsi volt. Nem is lett az övé egyedül amit benne talált. Részesült belőle az egész emberiség! S Anga, aki tudta mit jelent az a marék üvegszilánk amit lát, már nem is bánta hogy furcsa rosszullét fogja el, ami bizonyosan nem lehet a lezuhanás következménye, mert a légzése is elnehezedik. Úgy érezte, ő a vétkes. Minek éljen tovább, ha a világ elpusztul?! Még ha lesznek is túlélők, az már akkor sem az a világ lesz amit ő ismer. És feje lekókadt, lehanyatlott a kis Tiea mellére. A kis szelence láthatatlan lakói gyors munkát végeztek. Anga ugyan meghalt, de Tiea nem. S rajta kívül is akadtak még túlélők, ha nem is sokan. Sajnos azonban a túlélők közül is sokakat megtizedeltek egyéb események. A pokoli járvány, sőt járványsorozat ugyanis, ami kitört, minden ország lakosságának túlnyomó részét kiirtotta. És minden ország a többieket hibáztatta a háború kirobbantásáért, Timmu is és Tlapantlua is. Bevetették tehát minden fegyverüket, az atombombákat, hidrogénbombákat, s mindenféle más még pusztítóbb rafinériákat is. És a bolygó maga lett a pokol hosszú-hosszú időre.

33

Nehéz nekünk tizenkétezer esztendőt elképzelni, de attól hogy képzelőerőnk csekély, az idő mégiscsak múlik. És mint mondják, az idő minden sebet begyógyít. Lelkieket is, fizikaiakat is, az egyes embereken esetteket és azt is amit egy társadalom vagy bolygó szerez. A baktériumok és vírusok mutáltak, szelídebbekké váltak, mert hisz amelyik hamar megöli gazdáját az életképtelen mert nem tud sokáig szaporodni vele és általa, a szelídebb formák tehát sikeresebbnek számítanak, s persze az emberiség fennmaradt töredékei is alkalmazkodtak a szörnyű kórokhoz. Az atomfelhők leülepedtek, az emberek megtanultak újra vadászni, kezdetleges eszközökkel fennmaradni... És e téren a Primitívek, a vu törzs és néhány más törzs előnyben volt, mert ők már tudták ezt amikor a többiek még csak tanulni kezdték. Szépen elszaporodtak hát mindazon széles síkságon ők és a többiek, ahol régen Timmu fejlett civilizációja élt. Aztán más idők jöttek, hódítók, ilyen-olyan háborúk, rosszabbul ment a soruk, de annyira azért nem hogy kipusztuljanak. Szívós nép volt ez, ha a szelence huszonhárom fajta járványa nem tudta maradéktalanul megsemmisíteni őket, más sem tudta! Sőt, még vidámságukat elvenni sem volt képes. Így történt, hogy nagyjából tizenkétezer esztendővel a Pusztulás Után, (mert pontos évszámot senki nem volt képes mondani) az egyik kislány, név szerint Pília, addig-addig nyaggatta a törzs tekintélyes főnökét, U apót, míg az rá nem szánta magát hogy meséljen neki és a többi kicsinek. Nagyon persze nem kellett kérlelni, mert U apó mindig kedvelte a gyermekeket. Hát már hogyne kedvelte volna őket, amikor azok a törzs reménységei! - Jól van, gyermekek, akkor én most elmesélem nektek a világ keletkezését, s mindent amit tudunk azokról a kezdeti időkről! Egyszer volt, régen, nagyon régen, volt egykor egy kor, amikor még minden sokkal szebb és jobb volt, mert akkor az angyalok még az emberek között jártak. Ez azonban nem sokáig tartott. Mert az ember azért teremtetett, hogy játszhassanak vele Sten és az angyalok, de az embernek nem mindenféle angyali játék tetszett, és egyedül szeretett volna játszani. Amíg velük játszott, addig az angyalok mindenféle csodálatos gyümölcsökkel táplálták őt, dolgoznia sem kellett, sőt, a leginkább kiválasztottak közülük, egy férfi és egy nő, akiket úgy hívtak hogy Dá és Va, egy rendkívül szép kertben laktak, ahol nemcsak minden a lehető legtökéletesebb volt, de ráadásul a legislegnagyobb, legtökéletesebb lény, Sten közelében lehettek, aki a leghatalmasabb az egész világon! E minden kiválósággal felruházott helyen még a szülés is fájdalmak nélkül történt, és Sten azt mondta, ha ott maradnak egy időre ők ketten, és próbát tesznek erényeikről az Úr Sten előtt, ez így lesz minden nőnél! Na már most, Sten teremtett egy csodálatos almafát, aminek gyümölcse képes volt az örök életet adni mindenkinek aki eszik belőle! Sten nagyon jóindulatú, kifejezetten azért teremtette e fát, hogy minden ember élvezhesse a gyümölcsét, s örökké élhessen, mert akkor maga is Stenhez, vagy legalábbis az angyalokhoz lehetne hasonlatos, és Sten tudta, hogy akkor az emberek továbbra is szívesen játszanák az ő játékait. De mert Sten igazságos is volt, nem akarta igaztalanul hol ennek, hol annak osztogatni a csodaalmafa gyümölcseit, ráadásul az a fa még nem is csak hogy nem termett eleget, de éretlen is volt. Így azt mondta a bölcs Sten Dának és Vának, hogy várjanak míg az almák egyrészt megérnek, másrészt elég terem belőlük mindenkinek. Meg azt is mondta nekik, hogy az az alma csak akkor nyújtja az örök életet ha éretten eszik meg, éretlen befogadása ugyanis halált okoz! De akkor a gonosz Vi, aki Sten egyik angyala volt, azt hazudta ennek a két embernek, hogy Sten az aki hazudik, mert az

34

éretlen alma nem okoz halált, sőt még jobb is mint az érett, mert úgy nemcsak örök életet kap aki megeszi, de mindentudó is lesz! És akkor Dá és felesége ellopták a csodaalmát, bedugták egy díszes ládikába, és elmenekültek az Úr Sten haragja elől, akinek egy angyala lánggal űzte őket. És amint menekültek, a gonosz Vi, aki magának akarta megszerezni az almát, megölte őket, majd madárrá változott és elrepült, és akkor már csak őt űzte lánggal mind távolabb az angyal. Végül le is hajította az égből, de az emberekre romlás szakadt, mert közéjük esett a ládikó, s ők kíváncsiak voltak rá hogy mit rejt! S bár az Úr Sten angyala leszállt közéjük, és nagyon komor volt, hatalmas tűzfelhőben ereszkedett le, roppant szárnyai voltak, és fenségesen lépett elébük a lángtengerből, hiába figyelmeztette őket Sten parancsolatára, még sírva is kérlelte pedig őket hogy ne tegyék mert tudta hogy rossz vége lesz márpedig az angyal szerette az embereket, az emberek kíváncsisága sajnos erősebb volt, kinyitották a ládikót, amiben azonban addigra már megromlott az éretlen alma, mérges gőzei kiszabadultak a világba, s azóta is mindenkinek keserves bajokkal kell lakolnia az ősök bűnéért, sőt bűneiért, mert a mérges kipárolgás mindent megrontott! S így mert az a kiválasztott pár megszegte az Úr Sten parancsát, a nőknek továbbra is fáj a szülés, a halál is eljön idővel értünk! Az ősök kíváncsisága miatt, s mert nem engedelmeskedtek az angyalnak, minden megromlott a világon, tövist, kórót és bogáncsot terem a föld, s már sehol sem lehet megtalálni a régi csodálatos állapotokat. Elmúlt az a szép kor, mindörökre. Az egykori jó világ az ember hibája miatt tűnt el végleg gyerekek! Igen. Volt egykor egy kor, amikor az ember az Úr Sten játékait játszhatta, de méltatlan volt rá, éretlen volt rá ő is mint az az alma, és e szép kor eltűnt mindörökre! De nem reménytelen minden. Mert az Úr Sten angyala, aki figyelmeztette az embereket hogy ne nyissák ki a ládikót, annyira szerette az embereket, főleg a gyerekeket, hogy amikor meg kellett volna halnia egy kislánynak, s abból elszállt a lélek, ráborult a mellére, és a saját lelkét lehelte át belé, ő halt meg a kislány helyett, ez tehát azt jelenti, hogy az Úr Sten parancsára vagy anélkül, nem tudni, de az ég angyalai vigyáznak ránk, gyerekek, és aki érdemes rá, azt megmentik! Amaz első angyal tette minden más angyal tettéhez példaképül szolgál! Legyetek hát jók, gyerekek, hogy méltóak legyetek az angyalok kegyelmére! - fejezte be a mesét a vénséges-vén U apó, a szeretett törzsfőnök, azzal közelebb tolta egymáshoz a fahasábokat a máglyában. S a gyerekek tisztelettel néztek rá, mert oly sokat tud a világmindenségről, a legkisebbek pedig hozzászaladtak, és szeretettel huzigálták meg hosszú szakállát. Vége 1999.04.25.15.46 - 1999.04.25.22.32

35

Cukros bácsi Jorg Choh professzor a tlaxáni történelemkönyvekből úgy ismert, mint az időutazás feltalálója. Idős, szakállas bácsikaként szokták közölni fényképét a tankönyvek. De hát nem volt ő sem mindig idős, még professzor sem! Az persze igaz, hogy egész életében, kora ifjúságától kezdve az időutazást akarta feltalálni, ennek szentelte minden energiáját, idejét, s ez végre nagyon idősen bár, de sikerült is neki. Úgy állt azonban a dolog, hogy nemcsak idejét és energiáját szentelte e célnak, de a család pénzét is, és amikor még nem volt professzor, csak szerény keresetű tanársegéd, akkoriban tehát ezt igen rossz néven vette tőle felesége, aki akkortájt élt még, és igen erélyes, határozott, és nagyon is földhözragadt gondolkodású asszonyka volt! Úgy hívták hogy Mue, és Jorg Choh, ha dühös volt, gyakran vágta a fejéhez, hogy amilyen rövid a neve, olyan rövid az esze is! De Mue azzal vágott vissza, hogy éppenséggel a Choh név sem valami kimondottan hosszú... Sőt, a Mue név legalább két szótag, a Choh meg úgy hangzik mint egy elhaló sóhajtás... És Muénak persze igaza volt sok szempontból. Való igaz, az ország lassanként kilábalóban volt már a gazdasági válságból, de azért a férje még csak huszonnyolc éves, alig két éve dolgozik, ő Mue munkát sem kap, alig van pénzük egy kevéske, és erre azt a keveset is mindenféle titokzatos berendezésekre költi Jorg, teli velük a padlás, a pince, mindent drótok hálóznak be, e drótoknak lyukakat furkál a plafonba, ami miatt többször is összeveszett már velük a háziúr, mert hát a ház sem az övék, bérlik csak... és micsoda irdatlan összeget emésztenek fel a villanyszámlák, meg az hogy már hatszor is ki kellett cseréltetni a villanyórát, mert minduntalan tönkrement a nagy terheléstől... Mue egy darabig próbált a férje lelkére beszélni, hogy a legújabb tranzisztor beszerzésénél fontosabb hogy ne csak egy szobát tudjanak fűteni télen, meg hogy vehessen egy jó cipőt, és ne kártyalappal kelljen befedni a lyukat a meglevő cipő talpán, arról már nem is beszélve hogy lassan cérnára sem telik - de a férje hajthatatlan maradt. Így aztán Mue csak nézte sóvárgó arccal a kirakatokban a primőr gyümölcsöket, az ínycsiklandozó tortákat, a nyála csorgott egy kis fagyiért, amit már évek óta nem evett - és tűrt, tűrte a férje megszállottságát! De hát mindennek vége szakad egyszer! Ő hitt benne hogy Jorg tehetséges ember, aki sokra viheti a nagy eszével, de ne az időutazást akarja feltalálni, ami meggyőződése szerint totál lehetetlen, vagy ha mégsem, hát irtó nehéz! Foglalkozzék Jorg valami olyasmivel, amiben hamarabb ér el sikert! Már nemegyszer mondogatta neki ezt, de Jorg hajthatatlan maradt. Most azonban Mue döntő elhatározásra jutott! Kicsinosította magát olyan szépre ahogyan az csak telt tőle, márpedig sok tellett mert ritka szép nő volt, s ezután lerobogott a pincébe. Most megmondja a férjének hogy vagy abbahagyja ezt az őrült marhaságot, ami csak herdálja amúgy sem sok pénzüket, vagy úgy itt hagyja csúnya szóval élve, mint eb a szarát! Elválik és kész! Neki elege van abból hogy egész gyerekkorában nyomorgott, már akkor sem telt egy fagyira sem, nem fog egész felnőtt életében is így szenvedni! Az rendben van hogy Jorg most még keveset keres, de legalább ezt a keveset költhessék magukra!

36

Amint azonban a pincébe ért, máris kiröppent a fejéből minden dühös gondolata. Jorg Choh a pince sarkába állított rozzant fotelban ücsörgött, vagyis nagyon is nem szerelt, nem barkácsolt lázasan, még csak nem is számolt - hanem sírt. No nem zokogott, nem hullottak a könnyei záporesőként, de nagyon is vöröslött a szeme. - Mi történt?! - futott hozzá azonnal Mue. - Jaj, hagyj kincsem, kár a vigaszért, nem sikerül, egyszerűen nem és nem, úgy bizakodtam pedig, minden számítás azt hozta ki hogy most már aztán biztos hogy legalább két órát tölthetek a múltban, de hiába, megint és megint visszarángat ez a nyavalyás időörvény alig tizenöt perc múltán! És fogalmam sincs hogy hol a hiba! Kísérleteket kéne végezni, ellenőrzéseket, nyomkövető rendszereket beépíteni a masinába, kéne ehhez egy különleges szoftver, ahhoz egy nagyon modern számítógép, de hát mindez annyiba kerülne, de annyiba...! Á, sosem lesz nekünk annyi pénzünk! Tehát kész, vége, feladom, le van érdekelve! Kínlódjon vele más! Teljesítem a kívánságodat, ezentúl egy garast sem költök erre a vacakságra, sőt, ezt is szétszerelem és eladom az alkatrészeiből amit lehet! A pénzt meg neked adom! Mue gyors felfogású asszonyka volt. És gondolatait most egyáltalán nem az ragadta meg, hogy végre teljesül a kérése és nem lesz több pénz költve az időgépre, hanem egészen másvalami. - Nem tudom hogy jól értettem-e... az a bajod hogy nem tudsz a múltban tölteni negyed óránál több időt?! - Az hát, a csuda vigye el, persze nem egyedül csak ez, mert nem tudom szabályozni se a helyet, se az időt, mert tudod... - Várj, csak várj! Úgy érted hogy sikerült már időutaznod a múltba, és ott tölteni negyed órát?! - Igen, ez sikerült, nem is egyszer, de értsd meg hogy ez... - De hát akkor sikerült! Megoldottad!!! - kiáltotta Mue, és átölelte ifjú férjét. - Nyavalyát oldottam meg! Figyelj már rám! A masina egészen pontosan húsz évvel korábbra visz engem, és ezen nem bírok változtatni! Látod, itt ez a jókora fémlap, erre kell ráállni, ezt itt megnyomni, és máris a múltban vagyok! De itt ez a tárcsa, elvileg ezen kéne beállítani a kívánt időpontot, hogy mikorra érkezzünk, de teljesen mindegy hogy mit tekergetek rajta, akkor is húsz évvel ezelőttre megyek! És el nem tudom képzelni mi baja, már az idegeimre megy, komolyan mondom! Most április nyolc van, ha ideállok és lenyomom ezt, akkor egy húsz évvel ezelőtti április nyolcadikába érkezem! Ha holnap teszem ezt, akkor április kilencre, de akkor is húsz évvel ezelőttre! Aztán, itt ez a sok skála, ezeken elvileg méterre pontosan be lehetne állítani hogy hová érkezzem, de itt is mindegy mit tekergetek, mert mindig pontosan ugyanide érkezem, ebbe a városba, épp csak hogy nem ebbe a pincébe, hanem két sarokkal odébb, a vasúti töltés alá, tudniillik nyílegyenesen abba a ritkán használt gyalogos aluljáróba továbbít a rendszer! Teljesen mindegy mit teszek, akkor is oda visz! Hát ér valamit az ilyesmi?! - Naná! Hiszen gondolj csak bele, ha ezt bejelented, iszonyú híres leszel! Ez nemcsak egyszerűen tudományos érdekesség, ez több annál! - De akkor sem tökéletes. - Az biztos, de majd később tökéletesítik a módszert, soha semmi találmány nem született egyből tökéletessé...

37

- Az is igaz. Csakhogy én nem azt akarom hogy mások alkossák meg tökéletessé! Én saját magam akarom annak a hírnevét leszüretelni és élvezni! - Hm... ez igaz! - töprengett el Mue. - Sőt, ahogy most belegondolok drágám, még el is lophatják tőled a titkot! És veled is az lenne mint sok nagy feltalálóval: remek dolgot találtak ki, de koldusként haltak meg! Vagy épp éhen! - Látom, érted már! Ezért szerelem inkább szét. Ha már én nem tudom megcsinálni, más se tegye! - Nem, nem! - nevetett Mue. - Te csak ne szerelj szét semmit! A géped remek találmány... - De így nem mutathatom be senkinek! - Nem is kell. Akinek be kellett mutatnod, már meg is nézte: én magam! Vagyis, írd össze hogy milyen biszbaszok, gizmók, kütyük, ketyerék, csipek, mifenék kellenek neked a további kísérletekhez, és nyugodtan szabaduljon el a fantáziád, mert én megszerzem hozzá a pénzt! - Na ne beszélj! - ámult el Jorg Choh. - De mennyire hogy beszélek! - Ha éhenhalunk, akkor sem lesz annyink, amennyi kéne! - Dehogy halunk éhen! Sőt, ma este olyan finom vacsorát eszünk, hogy csak na! Lesz sült hal, dinnye, fagyi, meg minden... - Honnan a csudából?! - A múltból, szívecském! - Ne viccelj! Vissza akarsz utazni húsz évvel ezelőttre?! - Miért is ne?! - De hát minek, semmi érdekes nem volt akkoriban, emlékszem rá a saját gyerekkoromból: gazdasági válság, munkanélküliség, mindent bandák uraltak, nem volt ritka az éhhalál sem... - De egy kiló kenyér nem százötven garas volt, hanem csak 3.60! És egy gombóc fagyi nem hatvan garas, csak ötven fillér! Tehát fél garas! Emlékszem, egyszer találtam egy tizest az utcán, úgy befagyiztam belőle, hogy utána két hétig fájt a torkom... most ha egy százast találok, akkor sem tudnék belőle úgy befagyizni, hogy egyetlen napig fájjon a torkocskám! - Buksika, az akkori árakat ne a mai jövedelmeddel vesd össze, hanem az akkorival! És mit ér az akkori olcsóság, ha az ár hiába kicsi, de még annyi kicsi jövedelmed sincs?! - Butuskám! Semmi gyakorlati érzéked! Miért ne vethetném össze az akkori árakat a mai jövedelmemmel, ha egyszer a mai jövedelmemet átvihetem a múltba, akkoriba, neked hála?! S e bejelentésre végre értelem költözött Jorg Choh szomorú tekintetébe. Kezdte már érteni a felesége tervét. *** Mue simán megérkezett húsz évvel korábbra. Kilépett az aluljáróból, és körülnézett. Valóban, ismerős volt a környék! Nagyon is ismerős... igen, itt van a fagyizó is... - nézte a helyes, vidám, élénk színekkel kipingált, gomba alakú fagyizót Mue, és elkomorodott. Határozottan rossz emlékeket ébresztett ez benne.

38

Nem először járt itt: ekkortájt ő nyolc esztendős lehetett. Valahol itt kószál a környéken most is kicsiny önmaga, a kis Mue! És jelenleg rendkívül szomorú, ugyanis ha stimmel az időpont, épp négy napja erőszakolták meg! És senki más, mint épp ez a fiatal pasas ott a fagyizóban! Az, aki olyan mosolygós arccal árulja a fagyit a kislányoknak! A kis Mue akkoriban gyanútlanul ballagott haza az iskolából. A fagyis bácsi behívta, azt mondva hogy ad neki ingyen fagyit. Mue bement oda, ott a férfi lehúzta a rolót, és megerőszakolta a nyolc éves kislányt! A cukros bácsi. A galád. Mert akkor is cukros bácsi, ha nem cukorkával, hanem fagyival csalogat! Különben, cukor kell a fagylaltba is, nem kevés... És semmi baja nem lett ettől. Nem, mert a „cukros bácsi” apja az egyik magas rangú párttisztviselő volt, akinek különben nem is ez volt az egyetlen fia, a rokonságáé volt gyakorlatilag minden a környéken, a húsbolt, a zöldséges, a haláruda, a pék, a cukrászda... Számtalansokan voltak tehát, akik alibit igazoltak ennek a gazembernek! A rendőrség semmit nem tehetett. Muénak nem szolgáltattak igazságot. Néhány nappal később az utcán el is kapta őt a fagyis bácsi, és megfenyegette hogy ne pofázzon, mert akkor meg is öli! Semmi baja nem lett tehát a férfinak, továbbra is árulta a fagyit, sőt, váratlanul mintha igen nagyon meggazdagodott volna, de nemcsak ő, hanem egész családja is, valóságos palotáik épültek... Aztán hirtelen vége lett az egésznek. Senki nem tudta hogy mi történt velük, de annyi bizonyos, hogy egyszercsak mégis kiszállt hozzájuk a rendőrség, elvitték őket... Hivatalosan soha el nem ítélték egyiküket sem, de azóta sem kerültek elő. Ez meg csak annyit jelenthet, hogy mint akkoriban, a diktatúra idején oly sokakat, titokban kivégezték az egész klánt! Mue nem bánkódott utánuk, az biztos. Mármint a fiatal Mue, akkoriban, aki akkortájt nem lehetett több mint tizenkét éves. De a mostani, jócskán felnőtt Mue sem bánkódott. Sőt, ő már azt is sejtette hogy bosszút áll rajtuk, de úgy, hogy abból neki jócska haszna is legyen! Szélesen mosolyogva lépett a fagyizó elé. Nem tartott tőle, hogy a pasas felismeri. Hogy is ismerhetné fel egy huszonnyolc éves nőben a nyolcéves kislányt, akit három-négy napja erőszakolt meg! - Csókolom a kezit nagyságos asszonyom, mivel szolgálhatok?! - kérdezte alázatos mosollyal. Mue felemelte a kezében tartott jókora, húsz literes műanyag kannát, és odalökte a pultra. - Töltse tele fagyival, szépfiú! - Tessék?! - nyelt egy nagyot a fickó, és elsápadt. - Hallotta! Na, gyorsan, mert kevés az időm! - és Mue szó szerint értette amit mondott. Valóban kevés volt az ideje. Negyed óra múlva mindegy hol van, de visszatér a saját idejébe. És nem akart mindenki orra előtt köddé válni. - Asszonyom, ha ezt teli töltöm, elfogy az összes fagyim! - Sajnálod?! 39

- Dehogy, de... ez, izé... sokba kerül ám... - Nyugi, kifizetem! - és Mue egy marék tizest dobott a pultra, majd megcsörgette a zsebét. Van még! A fagyis bácsi arca mosolyra derült. Az már más! Az üzlet, az üzlet! Lám, válság ide vagy oda, de vannak még gazdag emberek! Egy gombóc fagyi öt deka volt. Ez azt jelentette, hogy Mue ládájába négyszáz gombóc vándorolt! És Muénak a szeme sem rebbent, amikor ezért ki kellett fizetnie az összesen kétszáz garast. Ami pedig akkoriban egy jó heti fizetésnek felelt meg! Naná hogy a szeme sem rebbent. Ezért a kétszáz garasért a maga korában nem egészen három gombóc fagyit vehetett volna, nem ám hogy négyszázat! Nagyon is elégedett volt hát. De a fagyis is elégedett volt. Csak jönne legalább két ilyen vevője naponta, s máris kezdené úgy érezni, hogy jól megy az üzlet...! S Mue épp ezt vetette oda neki: - Hé, szépfiú! Két-három óra múlva újra itt leszek! Készíts addig még ugyanennyi fagyit nekem, továbbá menj el a rokonaidhoz a környékre, és szerezd be nekem a következőket, amiket ide írtam! - és egy cetlit lökött a fagyis férfi elé. - Tudod, nekem nagyon kevés az időm, s nem érek rá minden boltot magam végiglátogatni! Mindent tőled veszek, ha tisztességes árat szabsz! A fagyis férfi ámultan olvasta a listát. Az ismeretlen de biztos hogy nagyon gazdag nő rendelt tőle több kiló pontyot, csukát, két görögdinnyét, néhány kiló kaviárt, aszpikos sonkát, füstölt marhanyelvet, kolbászt, szalámit s egyéb felvágottakat kilószámra, néhány kenyeret is, mézet is ötven literre valót... sőt, a lista végén ez állt: - Jöhet néhány aranyékszer is, ha van! - De hát mindez... - kezdte, és felnézett. De ekkorra a nő már nem volt ott. De visszajött estefelé, egy kerekes kiskocsival, amire alig fért rá mindaz, amit rendelt. De rendesen fizetett, a szeme sem rebbent amikor ki kellett fizetnie a valamivel több mint ötvenezer garast, ami pedig nagyjából öt évi keresete volt egy szorgalmas munkásnak! Mármint ezidőtájt. Mue korában ez csak egyetlen havi fizetés volt, az is csak szűken. És Mue tudta, hogy ha az ő ideje szerint nagyon olcsón adja is el mindezt, szinte potom pénzért, hogy a vevői hálásak is legyenek neki, akkor sem ötvenezret kap, hanem legkevesebb ötszázezret, sőt, e sok finom kaja egy részét még meg is eheti ő és a férje! - Itt az újabb lista! - nyomta a papírt a fölöttébb elégedett cukros bácsi kezébe távozáskor. E listán szerepelt vagy ötven kiló kristálycukor is, meg ugyanennyi kávé, meg különböző illatszerek... *** Jorg Choh nem kevés aggodalommal várta az élete első komoly időutazására merészkedő feleségét, de az minden baj nélkül hazaérkezett, s valóban sok-sok finomsággal. Mert az első utazás, amikor csak néhány fagyit hozott, még hagyján, de ez a sok minden, ez már valóban komoly ügy! - Nem gyanakodott senki?! - faggatta a feleségét.

40

- Nem. Megbámultak sokan, irigykedtek is, mint a gazdagokra mindig, mindenütt. De gyanakodni... nem, senki nem gyanakodott. Még az a szemét, erőszakoskodó cukros bácsi sem! De úgy kell neki! - és Mue felkacagott. - Min nevetsz?! Mire kellett volna gyanakodnia, eltekintve attól, hogy időutazó vagy?! ráncolta össze a homlokát gyanakvóan Jorg Choh. - Haha! Hát csak tudod arról van szó, hogy azt hiszem, rájöttem az időutazás egy fontos törvényére, apuci! Arra, hogy eleve minden időutazás be van tervezve a történelem menetébe! Tehát a múltat megváltoztatni nem lehet! - Nem értelek! - Tudod, meséltem már, hogy engem ez a pasas kiskoromban megerőszakolt. S nekem nagyon rosszulesett nemcsak az erőszak, de az is, hogy ő azután évekig olyan szuperjól élt! - Aztán elkapták a zsaruk, és valószínűleg kinyírták. Emlékszem, mesélted valóban. Na és? - Na és csak az, hogy most már azt is tudom, miért történt ez vele. Jól élt, mert a maga fogalmai szerint tőlem sok pénzt kapott, illetve kap is még majd, tehát jó üzleteket köt. De egy idő után a nagy jóléte gyanús lesz a hatóságoknak, kissé utánanéznek, utánaérdeklődnek, megkapirgálják az ügyet... - És? - Tudod, drágám, államunk minden egyes pénzére rá van nyomtatva, hogy „A bankjegyhamisítást a törvény szigorúan bünteti!”. Csakhogy tudod, nem csupán ez van rájuk nyomva. - Hát? - Az évszám is! - kacagott Mue. - Tudod, én most megfizetek a pasasnak azért az erőszakért... de alaposan ám... szó szerint fizetek neki... És meglesz a rendőrök véleménye arról a hülye pénzhamisítóról, aki ilyen szuper minőségű pénzeket állít elő, de arról sincs fogalma sem, hogy milyen évet írnak! Vége Elkezdve: 2003.07.09., 11 óra 33 perc Befejezve: 2003.07.09., 12 óra 56 perc

41

A Hatalom Könyve Raxatlagarac, a tlatláni főpap iszonyúan mérges volt jóformán az egész világra, azért, mert Zúnar martalócai feldúlták Tlatlánt, az Aranykupolák Városát! Feldúlták, és iszonyatos pusztítást rendeztek ott. Sok-sok lakost megöltek vagy elhajtottak rabszolgának, a templomok tetőinek aranylemezeit leszaggatták, minden kincset elhurcoltak... A papok legtöbbje is áldozatául esett e fosztogató hadjáratnak. Néhányuknak azonban sikerült elmenekülni. Közöttük volt Raxatlagarac is. - Mennyire igazam volt - gondolta - amikor az utolsó tanácskozáson azt javasoltam paptársaimnak, hogy járványt kéne kirobbantanunk az ostromlók között a Fekete Terem mélyén őrzött ősi titkok segítségével! De hát azok a gyáva barmok féltek ettől, s most már minden mindegy, mert a Fekete Terem is a romok alatt fekszik... Így morgolódott, míg a földönfutók sanyarú vándorútjait járta, megízlelve a koldulás keserveit is. De a bosszúról nem mondott le, ennek lángja hevesen lobogott a szívében. Nemcsak Zúnaron és annak emberein akart bosszút állni. A kaulokon is. Mert megtudta, hogy Zúnart végül megölte egy Kajjám nevű varázsló, a kaulok pedig, Sába királynő népe, legyőzte az ellenséges sereget. Igen ám, de azután a kaulok nem adták vissza Tlatlán város függetlenségét! Az kaul várossá lett! Igaz, a kaulok nem rabszolgának adták el a maradék tlatlániakat, megadtak nekik minden jogot amit úgy általában egy kaul alattvaló, akár született kaul is, élvezett akkoriban, és ez nem volt kevés, mert azidőtájt az egyik legdemokratikusabb államnak épp Kauliana volt mondható Tlaxán bolygón. De ami a névleges függetlenséget illeti, ez mégis elveszett, gyakorlatilag a tlatláni vallás is megszűnt, s ez sötét gyűlölettel töltötte el Raxatlagarac szívét. - Dögöljenek meg a kaulok! Ó, bárcsak ismerném azokat a nagy titkokat, amiket az ősök, s elpusztíthatnám az egész világot! S végül eszébe jutott egy ötlet. Zúnart egy Kajjám nevű varázsló pusztította el. Elmegy ehhez a Kajjámhoz, hátha sikerül mellette varázslóvá kitanulnia! Ha majd varázsló, nagy, hatalmas varázsló lesz, akkor mindenkit megölhet, aki árt neki, vagy aki csak úgy egyszerűen ellenszenves neki! Nem volt éppen könnyű eljutnia Kajjámhoz, bár nagyon sokan tudták, merre lakik a nagy varázsló. Kajjám akkoriban ugyanis félig híres, félig hírhedt személy volt azon a tájékon. Nem is az út megtudakolása volt a nehéz, hanem maga az út a Nyamma-tóig, ami mindenféle járhatatlan vadonon át vezetett! De Raxatlagarac végül átküzdötte magát minden akadályon, és eljutott Kajjámhoz. A nagy mágus, aki nem is kicsit hiú volt, nagyon megörvendett neki, hogy akadt ismét valaki, aki boldogan tanul tőle, s eközben dicséri őt! Hamar ki is derítette, hogy Raxatlagaracnak van érzéke a mágia iránt, ha nem is sok, így nem lehetetlen, hogy nagy szorgalommal ugyan, de varázsló legyen belőle, bár nem különösebben nagy hatalmú varázsló. És így Raxatlagarac nekikezdett a tanulásnak! Tanult is szorgalmasan, s eközben az emberiség elleni gyűlöletét igyekezett eltitkolni. Kajjám előtt ez nem is volt neki nehéz, a varázsló csak azzal törődött hogy dicsérjék őt mint a varázslás nagy mesterét, különben pedig a szellemeivel foglalkozott kizárólag. Sajnos azonban Kajjámnak volt egy Mirjan nevű felesége is, szintén nagy varázsló, és ő már lényegesen jobb emberismerő volt mint a férje! És Mirjan elkezdett kissé „utánanyomozni” Raxatlagaracnak. 42

Ez nem is volt nagyon nehéz, elég volt ehhez csak gyakran belenéznie a kristálygömbjébe. S megtudta, hogy Raxatlagarac bizony már most, tanulmányai legislegelején alaposan visszaélt varázslói tudományával! Amikor ugyanis nem tanult, olyankor „kölcsönvett” Kajjáméktól egy-egy repülőszőnyeget, elrepült vele ide vagy oda, és számos embert elpusztított mágikus képességeivel. Olyan eset is előfordult, hogy magas fokú hipnotikus képességeivel visszaélve nőket arra kényszerített hogy lefeküdjenek vele, még gyereklányokat is, amikor meg nem volt ő maga „fickós kedvében”, olyankor kínos, megalázó helyzetbe hozta őket. Megtett például olyat, hogy egy királylányra kényszerítette rá az akaratát, hogy az menjen ki egy zsúfolt piactérre, ott vetkőzzön meztelenre, s tegyen egy táblát a nyakába ezzel a felirattal: „Bárkivel lefekszem, jöjjetek rám minél többen!”. Mirjan nagyon felháborodott rajta, hogy valaki rosszra használja a varázslástudományt! Felelősségre is akarta vonni Raxatlagaracot, de a főpap megneszelte valahogyan Mirjan haragját, s idejében elmenekült. Igyekezett alaposan el is rejtőzni Mirjan elől. Ismert már olyan varázslatokat, amikkel Mirjan kristálygömbjét becsaphatja annyira, hogy az ne mutassa ki a rejtekhelyét. Igaz, Mirjan, ha úgy igazán alaposan nekikezd, ettől még felkutathatta volna őt, de ennyire azért nem tartotta fontosnak az ügyet a szép varázslónő. Legyintett inkább: - Nem nagyon érdekel a fickó! Az életmeghosszabbító varázslatot szerencsére még nem ismeri, tehát legkésőbb néhány évtized múlva úgyis vége lesz! Raxatlagarac valóban megvénült, s hozzá nem is sokára. Nem volt már fiatal akkor sem, amikor beállt varázslótanítványnak Kajjám mellé. Ráadásul gyorsabban is öregedett, mint ahogyan az emberek általában szokták. A gyűlölet ugyanis kiveszi az energiát, az életerőt az emberből, s gyorsabban öregít mint egy komoly rákos betegség! Nem sok bűnt tudott már elkövetni azután hogy elszökött Mirjan haragja elől, és érezte hogy itt a vég! Eddigre különböző bűnös praktikákkal meglehetősen szép házacskát szerzett magának, tulajdonképpen palotát, de számos aranydísze és kincsei garmadája közepette is boldogtalan volt. - Ó, bárcsak tudnék valami nagy-nagy varázslatot, amivel elpusztíthatnék minden embert! Mennyire gyűlölöm őket! - gondolta, amint remegő, csontsovány lábain utolsó útjait rótta a nagy, üres, kongó házban. És íme, hirtelen eszébe jutott valami! Egy nagy-nagy, egy hatalmas varázslat, amit ráadásul bizonyos feltételek mellett - még a nem varázsló emberek is képesek végrehajtani! Olyan varázslat, ami ilyen értelemben nem is varázslat! Igazán zseniális ötlet! De hát Raxatlagarac nem véletlenül lett főpappá annak idején. S mondják, hogy a haldoklóknak olykor valóban rendkívüli éleslátás adatik meg utolsó pillanataikban. S miért is ne lehetne ez az utolsó néhány pillanat akár néhány óra is?! De Raxatlagarac már tudta, hogy ezt a varázslatot ő nem képes elvégezni. Nincs már benne ehhez elég erő! Ettől minden eddiginél emésztőbb gyűlölet töltötte el a világ ellen. Csak gúnyolódik vele a sors, hogy kezébe adta a módszert minden élő elpusztítására, aztán mégis megtagadja tőle a lehetőséget?! De hirtelen kegyetlen mosoly ömlött szét ráncos banyaarcán. Azért is elpusztul minden! Igaz, nem ő pusztítja el, az igaz hogy ő meghal, meghal néhány óra múlva... De ez nem számít! Hiszen rengeteg ember él a világon! S azok folyton csak háborúznak, veszekednek-viszálykodnak-civakodnak... nem kell mást tenni, mint a kezükbe adni e fegyvert! Valamelyikük

43

majdcsak használni fogja! Hiszen ha hatéves gyerekek bandájának íjakat oszt szét, biztos hogy idővel egyikük lelövi valamelyik társát! Ez pedig olyan fegyver, hogy elég csupán egyetlenegyszer bevetni. Utána már... utána mindennek vége! Most már csak azt kell biztosítani, hogy e fegyver okvetlenül eljusson az emberekhez. De ez sem gond. Háza gazdag, sok tolvajt vonz majd a gondolat, hogy az ő halála után kirabolja! Le kell írnia a módszert... A tolvajok gyakran okosak, tudnak olvasni! De ha nem, akkor is... Igen, ellopja a könyvet, mert az értékes, ellopja, és eladja valakinek... idővel biztos olvasó ember kezébe jut... Raxatlagarac úgy felélénkült, hogy szinte visszatért rég elvesztett életereje. Tudta persze hogy ez csak látszat, csak kis haladékot kapott a haláltól. De ez nem számít! Volt néhány üres, szép kötésű könyve, csupa-csupa fehér papírral, mely lapok arra vártak, hogy teleírja őket saját gondolataival. Most az egyiket elővette, a legdíszesebb aranykötésűt, s ráírta e címet: A Hatalom Könyve Tudta, hogy e cím sokakat vonz majd. S elkezdte írni a szörnyű találmány titkát, rögvest az első oldaltól: „Ha ellenségeidet el akarod pusztítani, akkor a leghatékonyabb fegyver ellenük, ha elkészíted a mindent felfaló Sötét Lyukat! Ennek ereje ráadásul annál nagyobb lesz, minél többet zabált már! Minden belehullik és eltűnik, legyen az ember, állat, por, vagy bármi más! Elkészítésének módja a következő...” S itt Raxatlagarac leírt mindent részletesen. Tudta persze hogy ilyen rémületes fegyvert senki nem vetne be, mert fél önmaga pusztulásától is. De ez nem okozott gondot neki. A leírás végére írt egy csomó hazugságot, hogy e Lyukat miként semmisítheti meg a készítője, s miként lehet elérni, hogy a készítőjének ne ártson a Lyuk! Bár a Lyuk elkészítésének leírása pontos volt, ez merő hazugság, mert Raxatlagarac pontosan tudta, hogy a Lyuk, ha egyszer elkészült, megállíthatatlan! Ha csak egyetlen marha akad aki elhiszi e hazugságokat, s elkészíti a Sötét Lyukat, máris vége az egész bolygónak, sőt, valószínűleg az egész naprendszernek is! Minden ember meghal! Ó de nagyszerű is lesz ez! Olyan mintha Raxatlagarac sírból kinyúló keze rántaná magával a sírba, a pusztulásba az egész világot! Raxatlagarac leírt mindent amit akart, a díszes, aranyozott könyvet egészen szembetűnő helyre helyezte, egy asztal kellős közepére, számos aranyholmi közé, majd lefeküdt ágyára, s nemsokára meghalt. Szépséges palotája lakó nélkül maradt! Méghozzá nem is rövid időre, hanem hosszú-hosszú évekig, húsz évig is, mert Raxatlagarac híre, sőt, rossz híre akkora volt, hogy nagyon sokan féltek tőle. Hiába látták hogy a palota környékét benőtte a gaz, hogy a falak már roskadoznak, soká-soká nem merte senki sem megkockáztatni az oda behatolást!

44

De végül természetesen csak akadt egy vakmerő tolvaj. Előbb csak a külsőbb termekbe merészkedett, jól megpakolta magát arannyal, s már iszkolt is kifele... De semmi baja nem esett, s így eljött másodszor, majd harmadszor is... egyre beljebb hatolt... S elérkezett Raxatlagarac halálos ágyához is, ahol persze már nem az egykori főpap és varázsló feküdt, csak a csontváza, s már a lepedő is amin feküdt, rég elrothadt. Bezzeg az aranykincsek még érintetlenek voltak az asztalon, legfeljebb porosak! Nem is habozott a tolvaj, hogy zsákjába tömje azokat! S ekkor szeme megakadt a könyvön is. Tudott olvasni e tolvaj, s vonzotta a cím, hogy ez a Hatalom Könyve! Kinyitotta, és olvasni kezdte. Olvasta, olvasta... Ám ó de keserű csalódás érte! Mert úgy volt ez, hogy Raxatlagaracot végső és legnagyobb gonosztettében saját korábbi gonoszságai akadályozták meg. Az, hogy annyi sok rosszat téve nagyon megfélemlítette a környékbeli embereket. Emiatt nagyon sokáig nem mert senki ember belépni a házába. Igaz, nem annyi ideig, hogy a lapok porrá omoljanak. Ez nem történt meg. De hát úgy volt ez, hogy Raxatlagaractól csak az emberek féltek, a bogarak nem! A kis rovarokat nem érdekelte Raxatlagarac varázslótudása, sem személye, sem aranya-ezüstje... És már nem sokkal azután hogy Raxatlagarac többé nem mozdult, mindenféle állatok kezdtek palotájába költözni. Nemcsak rovarok, de a legtöbb bizony azokból. És ezek ott végezték szorgosan a dolgukat: szaporodtak és sokasodtak! S ehhez enniük kellett. Ha volt mit. Egyiküknek, egy kis könyvmolynak, igazán nem lehetett oka panaszra. Számos könyve volt Raxatlagaracnak! Egyik utódát egyenesen egy igazán előkelő helyre rakta le: a Hatalom Könyvébe! S így amikor most a tolvaj eljutott odáig az olvasásban, hogy „Elkészítésének módja a következő...” - ezután nem volt tovább! Hogy hogyan kell elkészíteni a Világot elpusztító Sötét Lyukat, annak titka mindörökre a könyvmoly gyomrába vándorolt! Így menekült meg a világ. A tolvaj iszonyúan káromkodott, amikor rájött, hogy micsoda ostoba véletlen fosztotta meg őt attól hogy - amint ő hitte - a világ ura lehessen! Annyira megmérgesedett, hogy amikor este a palotában tüzet rakott, mert hűvös volt az idő, mérgében belehajította a máglyába a Hatalom Könyvét is. Így pusztult el a lángok között a kis könyvmoly is. Na tessék! Mentsd meg a világot, megkapod a jutalmadat érte! Vége Elkezdve: 2001.04.06., 08 óra 02 perc Befejezve: 2001.04.06., 09 óra 12 perc

45

Diadaljelvény Meglehetősen nagy baj, ha valaki ványadt, vézna, girnyó, nem kellemes ez az állapot egy nőnek sem, de mekkora baj ha az illető egy férfi! Hiszen a férfiak épp az erőt becsülik a legtöbbre! S különösen nagy a gond, ha az illető legnagyobb szerencsétlenségére egy néger törzsbe születik bele, tehát nem holmi civilizált állapotok közé, hanem a legigazibb ősvadságba, ahol aztán tényleg mást sem tisztelnek, csak az nyers erőt! Márpedig hősünkkel, Szutyulusszal épp ez történt. Néger volt, mint apja, anyja, minden felmenője, s egy igazán vad, barbár törzsbe született bele, ahol a lányokat adni-venni lehetett, a nőknek semmi joguk nem volt, de annyira nem, hogy még csak meg sem szólalhattak kérdezés nélkül, ha ezt tették, a férjük azonnal jól elverte őket. Azt gondolhatná valaki, ez az állapot bár kellemetlen a nőknek, de ideális a férfiaknak! Lehetséges; de az is biztos hogy csak néhány férfi számára ideális, az erősek számára. Mert ilyen körülmények közt természetesen egy nőnek szikrányi kis beleszólása sem lehetett abba, kihez adják férjhez a szülei, sőt, nem is a szülei hanem az apja, az meg gondolható, hogy az apa igyekezett minél erősebb, vitézebb és gazdagabb férfit találni lánya párjául! Aki tehát nem volt elég erős, az többnyire pár nélkül maradt. Még abban sem reménykedhetett hogy gazdagságával talál párt magának, mert ugyan mitől is lenne gazdag az, aki gyenge?! Hiszen az nem tud sok zsákmányt ejteni, amit aztán eladhat! Szutyulusz tehát gyenge volt, szegény, sőt, mindezek tetejébe még gyáva is. Bár ez utóbbi érthető tán, ha belegondolunk hogy tudta is magáról hogy gyenge. Aki tisztában van saját szerény képességeivel, az nem fog nekimenni egy szál késsel a gorillának, csak azért, hogy hőstettet kövessen el, mert tudja hogy úgyis ő veszt rajta és nem a gorilla! Habár, Szutyulusz máskor is gyávának mutatkozott: amikor a férfivá avatási szertartás közben le akartak vágni a pisilője tetejéről egy kis bőrdarabot, akkor bizony nem maradt csendben, és sikoltozott a fájdalomtól, sőt, még bele se vágtak, de máris potyogtak a könnyei a félelemtől, és remegett minden porcikája, vonaglott az őt tartók szorításában, mint a parázson pirított földigiliszta... ami különben megbecsült csemege volt a törzsükben. Mindez persze magánügynek is tekinthető eddig. A legvitézebb törzsekben is akad néhány gyáva és gyönge egyed, van ez így, kell lenni elvégre olyannak is hogy „a törzs szégyene”, mert ha nem volnának gyávák, senki nem becsülné meg a hősöket sem! S az ilyenek nem is okoznak nagy bajt, egy darabig eléldegélnek, azután meghalnak, és nem hagynak maguk után utódot, mert úgysem akad apa, aki egy efféléhez adná a lányát. Igen ám, de Szutyulusz azért kissé másmilyen volt mint a többi. Ő is szeretett volna magának feleséget, habár tudta hogy erre semmi reménye, ráadásul nem is akárkit nézett ki magának, de a törzs legislegszebb leányát, aki ráadásul nem is akárkinek, de magának Olurum törzsfőnöknek volt a leánya! Nem lett volna szükségszerű hogy a legszebb lányt a törzsfőnök nemzze, de hát így történt. Szutyulusz helyzete tehát sokszorosan is reménytelen volt: senki nem adta volna hozzá a lányát mert gyenge volt, szegény és gyáva, főleg nem adta volna hozzá a törzsfőnök, s pláne nem a legislegszebb leányt aki csak él a törzsben! Erre Szutyulusznak nagyjából annyi esélye volt csak, mint egy tetves, vén, fogatlan, kopasz, púpos, rühes, daganatoktól hemzsegő, pestises barbár férfinak megkapnia a csiszí királynőt néhány párzás erejéig!

46

És Szutyulusz mégis arról álmodozott naphosszat, hogy majd ő igenis megszerzi magának éppen őt, Nagy Gumót! Az olyan szép is lenne! Mindenki irigyelné őt, mert senki másnak nem lenne olyan csodálatos felesége... akinek szépségét már a neve is mutatja, mert nem véletlenül kapta a Nagy Gumó nevet: nincs még egy olyan lány a törzsben, akinek olyan nagy, zsíros tompora volna, hatalmas, hihetetlenül nagy fenekek, vagy ahogy a törzsben mondani szokták: ülőgumók! És tényleg úgy néznek ki, mint egy-egy nagy, földből kiásott, húsos növényi gumó! Márpedig a csunga törzsben a nők legfőbb ékének épp a nagy feneket tartották, mert az azt jelképezi hogy a nő családja gazdag, mert sokat tudnak enni adni a lányuknak is! És ez nem is volt éppenséggel ostoba vélekedés egy olyan vidéken, ahol cseppet sem ment ritkaságszámba az éhhalál, legalábbis a száraz évszak idején. Mert ha kevés volt az élelem, akkor abból elsőként a férfiak ettek, mert nekik muszáj volt, hiszen ha nem erősek, a lehetséges kevés zsákmányt sem tudják elejteni. Aztán a fiúgyerekek ettek, mert belőlük lettek a majdani harcosok. Azután ettek a felnőtt nők, mert ők szülték a harcosokat. S a lánygyerekek a legvégére maradtak, már ha maradt nekik valamennyi. Nagy, zsíros feneket tehát valóban csak a gazdagok lányai növeszthettek, ami nekik is hasznos volt, mert a zsíros fenekű nő jól bírta az éhezést, hiszen volt miből leadnia, volt magán hordott élelmiszertartaléka... Szutyulusz számtalanszor elképzelte, a legkülönbözőbb módokon, hogy miként szerzi meg Nagy Gumót. Az szóba sem kerülhet hogy elrabolja, mert Nagy Gumó majdnem olyan erős mint ő, és nyilván ellenállna, kiabálna, erre felébred az apja, és őt agyonverik... De ha például betörne a faluba egy oroszlán, és épp a lányt akarja felfalni, erre ő felkap egy lándzsát és agyonszúrja... Habár, úgyse merne az oroszlán közelébe menni, ha meg távolról hajítja a lándzsát, még amilyen ügyes, képes és a lányt találja el és nem a vadállatot! Különben is, ő még közelről sem tud akkorát dobni, hogy az halálos legyen egy oroszlánnak. Vagy ha Nagy Gumó megy valahova, s hirtelen sikít mert az ösvényen előtte tekereg egy mérgeskígyó, s erre ő, a Hős, a Bátor, agyonveri azt egy bottal... No igen, de hát a mérgeskígyó veszélyes, és nagyon gyorsak tudnak lenni, s különben is, minek lenne ő épp akkor ott, sosem engedné meg Nagy Gumó, hogy kísérgesse őt... s ha meg is engedné, azonnal agyonverné őt a többi legény féltékenységükben... Ilyesmiken fantaziált tehát Szutyulusz, s ebben nem különbözött a legcivilizáltabb, legműveltebb országok legényeitől semmiben sem, mert azok is gyakran képzelődnek arról, miként szerezhetik meg a számukra elérhetetlen, kívánatos nőt. De természetesen Szutyulusz is volt annyira józan, hogy nem keverte össze az álmait a valósággal, és tudta hogy semmi de semmi esélye Nagy Gumó kezének elnyerésére. Bánatában már arra is gondolt hogy elszökik és beáll a csiszík közé, jobb lesz ott neki... de akkor nem láthatja többé Nagy Gumót! No meg, az még hagyján hogy nem láthatja. De hát nem is biztos hogy olyan jó lesz ott neki... mert az igaz hogy alig fél éve is jött valami csiszí csapat a faluba, s az egyikük, egy nő (csodaszép nő, bár nem annyira mint Nagy Gumó, mert igen sovány volt a feneke), ő tehát arról beszélt nekik, hogy a nőknek több jogot kéne adni, s akinek nem tetszik az itteni élet, azt ők a csiszík szívesen befogadják! Két nő be is állt közéjük, habár az apjuk nem is akarta hagyni, de a csiszík erősek voltak, valami varázslattal rögvest megölték az ellenkező apukát, és lángba borították a kunyhóját... A csiszík tehát erősek. De lehet hogy nem is mondtak igazat, és mi van ha megeszik azokat, akik hozzájuk mennek?! Hiszen nem tagadható, mindenki tudja, hogy a csunga törzs ősei is, tehát Szutyulusz dicső ősei is, amiatt költöztek át ide, a folyó jobb partjára, régi területükről, mert onnan a csiszík elűzték őket! Az az egész mérhetetlen vidék most a folyó bal partján,

47

egészen a sok hónapi járásra elterülő Nagy Sós Vízig, az mind a csiszíké! A csiszík tehát nem feltétlenül olyan jóságosak, mint híresztelik! Szutyulusz tehát nem ment egyelőre a csiszík közé, mert látni akarta Nagy Gumót, s mert gyáva és bizalmatlan is volt kissé. Azaz, gyáva nagyon, bizalmatlan csak kissé. Történt azonban egy szép napon, amely nap először nem is látszott olyan szépnek, annál inkább szomorúnak, hogy Olurum törzsfőnök összehívta a népét, tehát minden férfit, és így szólt hozzájuk: - Hős harcosok, dicső férfiak! Nagy az én szívem öröme, amikor reátok tekintek! Erősek vagytok mint az elefánt, vadak mint a dühös orrszarvú, gyorsak mint a hímoroszlán, fürgén úsztok mint a hal, és kemények vagytok mint a kő! Erre Szutyulusz, aki titokban jócskán gyűlölt mindenkit aki nála kiválóbb harcos volt, magában kifigurázta a törzsfőnök szavait: - Lomhák vagytok mint az elefánt, vaksik mint az orrszarvú, lusták mint a hímoroszlán, buták mint a hal, és fürgén úsztok mint a kő! De mindezt nem merte kimondani, és a törzsfőnök folytatta: - Igen nagyon kiválóak vagytok tehát, de annyira, hogy ez majdnem baj, mert mindegyikőtök olyan bámulatos képességekkel rendelkezik, hogy egyszerűen nem tudom eldönteni, melyikőtök a legkiválóbb! S ez azért nagy baj, mert tudjátok meg, hogy eldöntöttem, hogy közületek ahhoz adom hozzá az én gyönyörűséges leányomat, Nagy Gumót, aki a legislegkiválóbb férfi, aki a legnagyobb hős! Mert hát leányom a lányok közt a legszebb, ebben senki nem kételkedhet, nem is vitás tehát hogy a legkiválóbb, leghősebb hőst illeti meg! El kell tehát dönteni, melyiktek a legférfiasabb férfi. Erre mód kínálkozna úgy, ha rendeznénk valami versenyt, például hogy ki tud gyorsabban futni, vagy ki nyilaz pontosabban, vagy ki tud nagyobb követ felemelni. De hát ez nem jó, mert lehet hogy aki a legerősebb, az nem a legélesebb szemű a nyilazásban, vagy hogy aki a legpontosabban nyilaz, az lassabb mint valamely másik férfi! S az sem jó módszer, ha megnézzük, ki hány versenyszámban lesz győztes. Mert gondoljatok csak bele: akkor könnyű a helyzet ha valaki mindhárom vagy akárhány versenyszámban első lesz, de lehet hogy ilyen nem lesz, sőt, ez valószínű is! S mi van akkor ha valaki mondjuk két számban első lesz, a harmadikban azonban majdnem utolsó, egy másik pedig semmiben sem lesz első, de mindegyikben második?! Akkor most ki a legférfiasabb férfi?! A törzsfőnök hagyott egy perc gondolkodási időt, majd így folytatta: - Én tehát úgy döntöttem, hogy nem lesz verseny! Másként döntöm el, kié lesz a lányom. Itt mindegyikőtök előtt megesküszöm őseim nevére, hogy azé lesz, aki úgy bizonyítja be rátermettségét és férfiasságát, hogy a leghősebb hősnek bizonyul, azáltal, hogy most elmegy messzi földekre, s visszatér egy hónapon belül, méghozzá úgy, hogy a legpompázatosabb diadaljelvényt hozza magával! Menjetek tehát el, menjen el mindenki aki Nagy Gumó kezére igényt tart, s térjetek vissza hősiességetek cáfolhatatlan bizonyítékával! Hozhattok mindent aminek elejtéséhez nagy bátorság kell: oroszlán bőrét és szemfogát, óriáskígyó bőrét, elefánt agyarát, gorilla fogait, vagy valamely ellenséges törzs harcosának lenyúzott, kitetovált bőrét, aztán majd amikor már itt lesznek e kaland hős túlélői, eldöntjük hogy melyikhez kellett nagyobb bátorság! Úgy határoztam, ismétlem, hogy ehhez a hőshöz adom hozzá a lányomat, s hogy ki ez, azt meglátjuk egyetlen hónap múlva! Most tehát induljon mindenki, aki úgy véli

48

hogy eléggé bátor résztvenni e kalandban, s kell neki a lányom keze! Eredjetek máris, és hozzatok haza minél nagyszerűbb diadaljelvényeket! Hatalmas éljenzés tört ki a harcosok közt. Szinte egyedül csak Szutyulusz hallgatott. Úgy elszomorodott, hogy majdnem elsírta magát. Most aztán végképp elveszti az utolsó soványka reményt is Nagy Gumó iránt! Egy hónap még, és kész, vége, valaki a kunyhójába vezeti Nagy Gumót, megölelgeti, aztán Nagy Gumó szül neki egy-két, sőt inkább nyolc-tíz gyermeket... Látta, hogy többen máris szaladnak haza a fegyvereikért, hogy induljanak a nagy kalandra. Ő maga is megfordult, de nem szaladt, csak ballagott, szintén a kunyhójába, de nem ám fegyverekért, hanem csak hogy ott jól kisírja magát. Esze ágában sem volt kalandra indulni. Minek?! Úgyis rajtavesztene! Semmi esélye hogy elejtsen valami rémisztő vadállatot! Ő legfeljebb madarakra szokott vadászgatni, meg kis állatkákra. És jól mászik fára, mert könnyű a teste, így sok tojást szokott rabolni madarak fészkeiből. Na de hogy ő elejtsen egy oroszlánt, egymaga... Á, szó sem lehet róla! Ha megpróbálja, neki vége! És úgyis hiába, mert még ha fel is tételezzük a lehető legjobbat, hogy talál valahol egy döglődő oroszlánt, amit könnyedén megöl, lenyúzza a bőrét, hát biztos hogy valaki aki hazatér, egy nagyobb oroszlán bőrét hozza majd, vagy egy óriási elefántagyart, vagy más akármit... mert miért is legyen kétszer is szerencséje, hogy elejt valami nagy akármit, s még az övé is lesz a legdicsőségesebb... Bement a kunyhóba, levetette magát a falevelekből rakott „ágyára”, és zokogott egy sort. S még olyasmi is járt a fejében, hogy megöli a törzsfőnököt amiért ezt tette vele... de erről is letett. Elkapnák, megölnék őt, kínhalállal... és még az sem biztos hogy sikerülne megölnie a törzsfőnököt. Mert mi van ha csak megsebesíteni sikerül?! Sőt, még azt sem?! Akkor értelmetlenül halna meg! És különben sem érdekes az egész, mert Olurum nem személyesen neki akart bánatot okozni. Hogy is akarhatott volna, nem is tud róla hogy neki tetszik Nagy Gumó! Végül aztán, sok órás töprengés után döntésre jutott. Neki elege van ebből az életből! Megy a csiszík közé! Hátha nem hazudnak! Lehet persze hogy megeszik... de hátha nem! És milyen jó is lesz neki akkor! Lesz neki is villámszóró csodafegyvere... De ha megeszik, hát mi van akkor?! Itt úgysem élet az élete! Itt sosem kapna feleséget, és arra is gyenge és gyáva, hogy más faluból raboljon! Felkelt, magához vette a fegyvereit, s elindult a kapu felé. - Hová mész Szutyulusz?! - kérdezte tőle csodálkozva a kaput őrző egyik harcos, mert már alkonyodott, és ilyenkor nem szoktak vadászni menni. - Megyek én is hogy hőstettet hajtsak végre, megyek diadaljelvényért, mert magamnak akarom Nagy Gumót! - válaszolta büszkén Szutyulusz, mert ha tudta is hogy nem tér ide vissza, de utoljára még alaposan meg akarta hökkenteni a falubelieket. Végtére is mennyivel nagyszerűbb ha úgy vélik, elment a nagy kalandra, aztán nem tért vissza mert megölte valami iszonyú szörnyeteg... akkor legalább úgy emlékeznek rá, hogy bátor volt, bátran halt meg, igazi férfiként! - Hogy épp te, és Nagy Gumót?! - álmélkodtak az őrök. - Épp én! Miért is ne! Vagyok olyan férfi mint akárki más is, sőt, még sokkal nagyszerűbb is, mert keveset tudtok még ti rólam! - vágta rá önérzetesen. - Na ne viccelj, hiszen még egy galamb fejét is csak nagy erőlködéssel vagy képes letépni a nyakáról, láttalak a múltkor hogy miként erőlködtél, majd’ megszakadtam a röhögéstől!

49

- Az igaz hogy nem én vagyok a legerősebb, de a hőstetthez nemcsak az számít hanem sok más képesség is! És vegyétek tudomásul, hogy igenis én vagyok a legkiválóbb férfi a faluban, csak eddig csodálatos képességeimet ügyesen titkoltam, mert én olyan jóságos férfi vagyok, hogy senkit nem akartam elszomorítani azzal, hogy kimutatom, mennyivel nagyszerűbb vagyok mindenkinél! - aztán büszkén felvetette a fejét, s elindult előre a dzsungelbe. Háta mögött az őrök egy percig szájtátva bámultak utána, majd felcsattant a röhögés. De Szutyulusz nem törődött ezzel, ment arra, amerre a folyó felé kellett haladnia. Amit tudott is hogy nem ér el ma este, mert a falu a folyótól bő három napi gyaloglásra esett. Ez nem érdekelte. Nem kellett sietnie. Miért is siessen! Teli a tarisznyája, s ha elfogy az élelem, az sem baj, mert most olyan évszakban járnak, hogy könnyen lehet élelmet találni. Még a magafajta ügyetlennek is. Legalábbis ha nem ritka csemegéket akar. De azt nem akar. Majd a csiszík közt teleeszi magát finomakkal, ha igaz a náluk járt csiszí nő ígérete, ha meg őt eszik meg, olyan mindegy hogy mit evett korábban! El is ért minden különösebb kaland nélkül a folyóhoz, szintén egy alkonyi órában, s tudta hogy a túlsó parton laknak a csiszík, sok-sok, megszámlálhatatlanul sok faluban, még ha nem is lát innen ahol most áll egyet sem ezekből. Neki tehát át kell oda mennie! Igen ám, de a folyó roppantul széles, s ő bár tud úszni, s hozzá kivételesen nem is rosszul, de azért ez mégiscsak széles folyó, s nagy a sodrása is! Hanem ez még nem is a legfőbb gond, mert Szutyulusz úszás terén bízott annyira magában hogy tudja: ha hullafáradt is lesz, de át tudná úszni e folyót, még ha lassan is, s így alaposan el is sodorná az ár lefelé. De az nem számít ha elsodorja, mert úgyis mindegy neki hol ér partot. Hanem a krokodilok! Azoktól iszonyúan félt. Elkapják a lábát és lehúzzák a folyó fenekére... No nem! Jobb ha tutajt ácsol magának! A tutajkészítés bő egy hetébe tellett. Nem volt ugyanis egyszerű kivágni a kőbaltával az ehhez kellő sok fát. Aztán liánokkal erősen összekötözgette e törzseket. Hitvány munka volt, tudta hogy nem sokat bír ki, de nem érdekelte, elég ha csak addig tart míg egyetlenegyszer átér vele a túlpartra. Aztán hogy készen volt ezzel, vízre bocsátotta, ráült, s egy szintén maga faragta ormótlan evezővel hajtani kezdte magát Csiszíföld felé. Nem járt még a folyó közepén, amikor egyszercsak azt vette észre, hogy a folyó kanyarulatából valami irtózatos szörnyeteg bukkan ki, s úszik felé. Meg is ismerte: a csiszík Roppant Csónakjainak egyike, hajó a neve, és valami boszorkányság hajtja, mert nem kell hozzá se evező, se vitorla, mégis halad! Rögvest abbahagyta az evezést, felállt, s integetni meg kiabálni kezdett. Neki az is megfelel, ha felveszik erre a csónakra. Hiszen ott is csiszík vannak! S a jelzés nekik már azért is célszerű, mert nehogy legázolja az ő tutaját ez a hajó, mert akkor neki rögvest vége! Észrevehették, mert a hajó lassított, majd megállt, s ráadásul keresztbe fordulva a folyón, s így a sodrás egészen a hajó oldalához sodorta Szutyulusz tutaját. Eddigre már egy kötélhágcsót is ledobtak a fedélzetről neki, amin át Szutyulusz szép ügyesen fel is mászott hozzájuk. S ott, mert a csiszí nyelvet nem ismerte, mást sem tehetett, csak hogy magára mutogatva bemutatkozott, mondván a nevét, azt hogy „Szutyulusz”, majd e szót ismételgette: „csiszí”. Remélte hogy ebből megértik hogy ő csiszí szeretne lenni. Úgy tűnt hogy meg is értették, barátságosan mosolyogtak rá, majd kissé megveregették a hátát, s egy lépcsőn át leterelték őt a hajó mélyebb részeibe. Ott pedig bevezették egy kabinba.

50

A kabinban számos titokzatos csoda volt, amit Szutyulusz nem értett, és látványuk roppant izgalommal töltötte el. A kabinban levő csinos, barna bőrű nőnek mondott valamit a Szutyuluszt kísérő nők egyike, majd elhagyták a kabint, csak az eredetileg is itt tartózkodó nő maradt vele. Ez odaállította Szutyuluszt a kabin egyik fala mellé, majd lehajolt, és lehúzta Szutyulusz ágyékkötőjét. Szutyulusz csodálkozott ezen, hogy máris párzani akarnak vele, de semmi kifogása nem volt a dolog ellen, mert a nő ha idősebb is volt mint ő, de nagyon szép, bár igaz hogy a fura ruháin keresztül is sejthető, hogy szegény nő lehet ez is, mert neki sem nagy a feneke. De azért örömmel párzott volna vele, s a gondolatra máris úgy megférfiasodott a szerszáma, hogy amint kiszabadult az ágyékkötőből, máris a köldökén túlra ért! De a nő nem párzott vele, hanem most jelbeszéddel elkérte Szutyulusz íját, kését, egyéb fegyvereit, s ezeket Szutyulusz oda is adta neki, nem mert ő itt vitézkedni, sejtette hogy úgysem sokra menne a harci tudományával. Mert az igaz hogy ez csak nő, és fegyvert sem lát nála, de hát vannak ezeknek villámszóró fegyvereik is, amiket ő nem ismer, s akármelyik itt levő furcsa tárgyról kiderülhet hogy fegyver, holott ő ki se nézné belőle! S így Szutyulusz fegyvertelenül, pucéran állt már ott, s ekkor a nő megcsavart valami színes bigyókat a falon, mire Szutyuluszra ömleni kezdett a víz, de nem hideg, hanem kellemes, langyos víz! Szutyulusz álmélkodott, mert még soha életében nem zuhanyozott. A csiszí nő adott neki szappant is, megmutatta hogy miként kell használni, és Szutyulusz nem értette hogy mi célt szolgál ez, de tette amit vártak tőle, nem ellenkezett, sőt még meg is kóstolta a vonzóan illatozó szappant, de kiköpte mert rossz volt az íze. Sokáig tisztálkodott ott Szutyulusz, nagyon élvezte a melegvizet, s közben nyílt az ajtó, s bejött hozzájuk egy fiatal lány. Beszélgetni kezdett az idősebb nővel, az megnézegette, belenézett a torkába is, miközben egy falapocskával lenyomta a lány nyelvét, majd elővett valami átlátszó hengert, amiből tű nyúlt ki, a lány lehúzta a nadrágját, erre a nő beleszúrta a lány fenekébe a tűt, majd kihúzta onnét, s a lány elment. Szutyulusz csak álmélkodott. El nem tudta képzelni hogy mi az értelme ennek! De kezdett neki nem tetszeni a csiszí élet. Itt úgy büntetik az embereket hogy szurkálják a feneküket?! Mert neki ez nem hiányzik! Eléggé fájt már az is amikor levágták a férfiassága végéről a fitymát, de az legalább csak egyszer történt meg vele. De itt akármikor csak úgy megszurkálhatják azzal a roppant hosszú tűvel?! S úgy tűnt hogy épp ez fog történni vele! Mert most a nő melléje lépett, elzárta a vizet, mondott neki valamit, bátorítóan mosolygott, a szoba közepére vezette, azután felemelt egy másik üveghengert, ennek a végéből is tű állt ki, majd Szutyulusz felé lépett, teljesen félreérthetetlen volt a szándéka... És itt már bizony elfogyott Szutyulusz amúgy is kevés bátorsága! Még az is eszébe jutott, hogy talán ez az előkészülete annak, hogy őt megegyék. Lehet hogy ettől a szurkálástól például ízesebb lesz a húsa... Mindenesetre ő nem kért ebből. Rémülten kiáltott fel, meglódult az ajtó felé, kinyitotta (azt ugyanis hogy miként nyílódik, már ügyesen megfigyelte), azután futni kezdett a hosszú folyosón, arra, amerre a fedélzetet sejtette. El volt szánva rá, hogy amint kiér oda, fejest ugrik a folyóba. Hátha lesz nagy szerencse, és nem eszik meg a krokodilok! Az biztos hogy ő nem kívánja hogy rendszeresen szurkálják, még akkor is, amikor semmi rosszat nem követett el! A csiszí nő is felkiáltott, utánaszaladt, erre Szutyulusz még inkább rohanni kezdett, de rosszul tette, mert amint befordult egy kanyarba, egyenesen nekirohant egy csiszí férfinak, aki a

51

folyosót mosta egy furcsa, vízspriccelő szerkezettel. A férfi elesett, Szutyulusz ugyan nem, de három lépés után megcsúszott a talpa a nedvesség miatt, elesett, s nyílegyenesen beszánkázott egy nyitott ajtón át egy kis szobába, ahonnét sehová sem vezetett út. De ez még nem is volt elég a rémületből, mert akkorát zuhant az előbb, hogy nem ám néhány métert csúszott, hanem a kis szoba teljes hosszán átrepült, s a túlsó végében széttört egy nagy üvegszekrényt, mert akkora erővel ment neki mindkét talpa! Alaposan össze is vagdalták őt az üvegcserepek, folyt a vér a lábából. Sokkal nagyobb sebeket kapott hát, mint amit az a kis injekciós tű okozott volna féltett fenekének. De még ez sem volt minden, mert az üvegszekrény legtetején valami iszonyatosság ücsörgött eddig, egy óriási állkapocs, hatalmas, gigantikus fogakkal, ki tudja milyen élőlényből zsákmányolták a csiszík! S ez most lezuhant, egyenesen Szutyulusz gyomrára, összecsattant az orra előtt, és Szutyulusz falfehérre sápadt, és már még kevésbé kívánkozott a csiszík közé, mert nem akart olyan helyen élni, ahol gyakoriak az olyan élőlények, amiknek ekkora fogai vannak! Mert ez a fogsor bizony akkora volt, hogy egy krokodilnak is becsületére vált volna, Szutyulusz biztos volt benne, hogy egy efféle lény őt nem is kéne hogy széttépje darabokra, mert simán lenyelhetné egyben is! Felugrott, lelökve magáról a fogsort, s kereste a menekülés útját - de ajtó nem nyílt innen, csak az, amin beesett ide. De arra nem mehet, mert jön utána, látta, a fellökött férfi, s távolabbról a csiszí nő is, akinek kezében most nem lát ugyan tűt, de ki tudja, lehet hogy csak elrejtette a zsebébe... Hanem ekkor pillantása az ablakra tévedt. S ez jókora ablak volt, mert a csiszík, akik szeretik mindenben a kényelmet, azt is szerették, ha világosak a hajókabinok. Igaz, az ablakot üveg védte. De Szutyulusz sejtette hogy az nem lehet legyőzhetetlenül erős anyag, mert lám, az ő talpa is széttörte! Döntött. Felkapta az óriási állkapcsot, meglódította, s nekiverte az ablaknak. Az ripityára tört. Szutyulusz most majdnem lehajította a fogsort a földre, ám ekkor elképesztő ötlet jutott az eszébe! Fájó, vérző lába ellenére elvigyorodott, majd ahelyett hogy eleresztette volna a fogsort, azt inkább megmarkolta ahogy csak bírta, s azzal együtt fejest ugrott a folyóba. *** Letelt az egy hónap, és mindenki kíváncsian várta, hogy ki lesz az a vitéz férfiú, aki elnyeri Nagy Gumó kezét, és csodás, zsírdús fenekét! Már eddig is számosan érkeztek vissza a legények közül, no és azon már házas férfiak közül akik második vagy akárhányadik feleségnek akarták Nagy Gumót, de a törzsfőnök azt mondta, illik hogy megvárják a kitűzött határidő legvégét, elvégre bár igazán dicső diadaljelvényeket hoztak haza az eddig megérkezettek is, de ki tudja hogy mivel tér vissza akár a legutolsó férjjelölt is! A nagy nap estéjén óriási máglyát raktak a piactérre, s ez elé kiterítették az összes diadaljelvényt. Akadt ott valóban oroszlánbőr, krokodilpáncél is, gorilla fogai, fehér párduc bundája, sőt, még egy ellenséges törzs harcosának tetovált fejbőre is! És volt sok más, némileg szerényebb zsákmány is. A törzsfőnök már majdnem úgy döntött hogy a gorillát megölő harcosáé lesz a lánya, amikor hirtelen kiáltás harsant fel a kapu felől: - Várjatok! Hé! Én vagyok a legvitézebb!

52

S ahogy meglepődve odanéztek, Szutyuluszt látták közeledni, nyakában az irtózatos fogsor, az állcsonttal együtt, csak úgy csillog-villog a tábortűz fényében, egy-egy fog akkora hogy megvan a szélessége három ujjnyi is, ekkora fogai nincsenek a legvérszomjasabb gorillának sem, és egyáltalán, az egész fogsor akkora, hogy Szutyulusz csak két kézre fogva bírja cipelni! Úgy van, Szutyulusz hazahozta a fogsort! Majdnem belefulladt a folyóba, mert annak valóban nagy volt a sodrása, s fél kézzel úszni igen nehéz, de el nem engedte volna semmiért sem! És soká tartott míg hazaérkezett, mert míg kényelmesen zuhanyozott, azalatt a gyors csiszí hajó nagy utat tett meg a folyón felfelé. Ráadásul elég sok vért is vesztett az üvegcserepek miatt összehasogatott lábai miatt. De hát mit meg nem tesz egy szerelmes férfi! Csak ment, ment, és még épp időben is ért haza! - Hát ez meg micsoda?! - ámultak elképedve a törzsbeliek, és szörnyülködve nézték a gigászi fogsort. És tapogatták, és nem ismerték fel a műanyagot, amiből készült az áll„csont” és az íny, de még a fogak is, mert ők még a fémeket sem ismerték, nemhogy a műanyagot. - Tudjátok meg hogy nem akárhol jártam! - kezdett a mesébe Szutyulusz, és iszonyúan élvezte a többi férjjelölt irigy pillantásait. - Láthatjátok hogy ez lényegében emberi fogsor. De nem akármekkora emberé! Ez lenyelhet minket egyetlen slukkra! Én, ha hiszitek ha nem, a csiszíknél jártam! Úgy ám, elmentem oda, mert úgy véltem az a legnagyobb hőstett, ha bosszút állok rajtuk, akik elüldözték az őseinket, és azóta is bitorolják ősi földünket, melyet dicső elődeink haló pora szentel meg! Elmentem oda, titokban természetesen, és láttam, hogy a csiszík nemcsak akkorák amekkorának mi láttuk az ideérkezetteket, ezek ugyanis csak a szolgáik. Náluk is a legerősebbek az urak, de a legerősebbek akár ekkorák is megvannak! mutatott az állkapocsra. - És én kilestem a törzsfőnöküket, aki a leghatalmasabb mind között, az övé volt e fogsor, meglestem hogy mikor jár egyedül, és akkor rátámadtam! Sokáig küzdöttünk, és bizony majdnem én hagytam ott a fogamat, nem ő, mert én nagyon fürge voltam, fürgébb mint ő, de ő roppantul erős, elkapott, és be is emelt a szájába hogy lenyeljen, nézzétek csak meg a lábaimat, rajta még a sebek nyoma! - mutatta meg. - Na és akkor már majdnem végem volt, de sikerült az utolsó pillanatban a késemmel kiszúrni gyors egymásutánban mindkét szemét, és akkor ő a fájdalomtól felkiáltott, kiestem a szájából, és azután a vak csiszí törzsfőnököt már le tudtam szúrni! Így győztem én le az óriást! Na de sajnos akkora tetemet nem tudtam volna hazacipelni, így kivágtam az állkapcsát, hogy legalább a fogait hazahozhassam bizonyítéknak! Útközben még bedugtam egy hangyabolyba is, hogy a hangyák letisztogassák róla a húst. - De miért ilyen furcsa ez - kocogtatta meg a vörös ínyutánzatot a törzsfőnök - hiszen ez úgy néz ki mintha hús volna, közben meg kemény, mert csont! - A csiszík csontja ilyen. - magyarázta meg Szutyulusz vállvonogatva. S mert jobbat nem tudtak, elfogadták a magyarázatot, hiszen Szutyulusz hősiességének bizonyítéka, a pompás diadaljelvény ott volt a szemük előtt, le nem tagadhatták! - És ezeket a furcsa jeleket miért rajzoltad rá? - nézegetett valamit az állkapocs csontján a törzsfőnök. E jelek csiszí betűk voltak, de Szutyulusz természetesen nem tudott olvasni. - Ezeket nem én rajzoltam oda, hanem a csiszík közt ez a törzsi tetoválás, és olyan vadak, hogy azt egyenesen a csontjaikra karcolják! - adta meg erre is a fantáziadús magyarázatot. S most már nem volt több kérdés. S nem is lehetett kérdéses, hogy ki lesz Nagy Gumó férje: az óriásölő Szutyulusz! Akinél erősebb, ügyesebb, gyorsabb férfit lehet tán találni, de bátrabbat egészen biztosan nem! Hiszen hogy megalázta a csiszíket! Még Nagy Gumó sem

53

bánta, hogy nem valami erősebb férfi lesz az ura, igazán boldogan mosolyogva lépett be másnap este Szutyulusz kunyhójába, hogy leheveredjék a nászágyra. És Szutyulusz, akinek élete vágya íme teljesedett, maga még sokkal boldogabb mosollyal, igazi örömteli vigyorral tapogatta Nagy Gumó formás fenekét, majd fölébe kerekedett hogy élvezze férji jogait, miközben feje fölött egy vaskos liánon lógva fennen hirdette dicsőségét a roppant fogsor, a legyőzött, irtózatos óriás fogsora, Szutyulusz diadaljelvénye, rajta a csiszí felirattal:

Rágjál sokat, mossál fogat! Vége Elkezdve: 2002.11.28., 06 óra 58 perc Befejezve: 2002.11.28., 10 óra 12 perc

54

Árulók Lefelé gördült a Nap, nem is lehetett volna látni a korongját ebben az órában már, ha kissé északabbra táborozik a sereg. Arrafelé már jóval magasabbra nyúlnak a Zordhegység hófödte csúcsai. Itt azonban, ahol inkább csak alacsonyabb lankái futnak még e roppant hegyszörnyetegnek, itt még lehetett látni a napkorong elhaló csillogását, sőt, olykor e csillogás választ is villantott a dzsózan hadsereg élesre köszörült lándzsáin. Sokan voltak a seregben! Húszezernél is többen! S bár a katonák jobbára aludni tértek most, a férfi aki visszanézett rájuk a völgytorokból, tudta hogy alaposan megerősítik az őrséget. Nem kockáztatják meg, hogy éjjel rajtuk üssön a szembenálló császári haderő. Igaz ugyan hogy amennyire tudja, a zulmánok sincsenek sokkal többen mint a dzsózanok, de hát épp ez az - ha két sereg egyenlő erős, akkor annak lesz nagyobb esélye a győzelemre, amelyik váratlanul támad, lehetőleg az éj sötét leplét kihasználva! A férfit úgy hívták hogy Zardax, és okos ember volt. Úgy gondolta, a zulmánok nem fognak támadni az éjjel. Alapos oka volt rá, hogy ezt gondolja. Ez az alapos ok pedig nem volt más mint ő maga, Zardax. Ő eddig a dzsózan hadseregben szolgált, de valójában a zulmán császár embere volt. Az volt a megbízatása, hogy próbálja rábeszélni a dzsózanok zasseni szövetségesét, hogy álljon át a zulmán császár oldalára. Ez ugyan nem sikerült, de annyit elért Zardax, hogy százezer csiszí buznyákért a zasseni zsoldoscsapat vezére vállalja, hogy a holnapi csatában nem mozdul a helyéről, nem avatkozik közbe, s mert ez ötezer ember tétlenségét jelentette, a dzsózan haderő negyed részét, ezért biztos hogy így a császár megnyerheti a csatát. Zardax nem kétlette, hogy bár a százezer buznyák nagy pénz, de a császár elküldi azt még ma éjszaka a zasseni kapitánynak. Ehhez azonban az kell, hogy ő, Zardax időben elérjen a zulmán táborba. S mert a síkságon mindent ellenőriznek az őrök, épp az esetleges pártütések megelőzésére, no meg a kémek miatt, ezért az egyetlen lehetséges út a számára, ha ezen a nyaktörő sziklabércen felkapaszkodik, végigmegy az ott nyíló völgyön, majd kijőve ebből, leereszkedik a túloldalon, s akkor már ott is lesz a zulmán tábornak szinte a közepében! Az igaz hogy ez egy zergének is becsületére váló mutatvány, életveszélyes is, de ő ügyes embernek tartotta magát. Idáig sikerült is minden. S jól van ez így, kell, hogy sikerüljön minden a továbbiakban is, semmi nem szabad hogy közbejöjjön, mert ha nem viszi meg a hírt, akkor amilyen fanatikusak néha ezek a dzsózanok, még képesek és győznek a holnapi csatában! Akkor pedig vége mindennek, mert kiválnak a birodalomból, példájukat látva más nemzetek is kedvet kapnak ehhez, kitör az anarchia, a fejetlenség, káosz uralkodik el a rend helyén, idegen hódítók is megnyirbálhatják a birodalom testét, látva a gyöngeséget, és eluralkodik a barbárság! Ennek csak egy erős központi hatalom képes elejét venni, amely szilárdságot, jogbiztonságot teremt, s ezt kell segítse ő, Zardax is most, e fontos hír megvitelével! Most rajta múlik minden! Mielőtt tovább mászott volna, még visszanézett, hogy eszébe vésse az ágyúsor elhelyezkedését is. Magasan a feje fölött, az alkonyi Nap irányába elzúgott egy helikopter. Ez azonban nem zavarta Zardaxot. A helikopter a csiszíket jelenti, de azt mindenki tudja, hogy a csiszík nem szoktak beavatkozni az általuk barbárnak tartott népek háborúiba, márpedig a csiszík szerint mindenki barbár, aki nem csiszí. Most legfeljebb felderítő repülést hajtanak végre, vagy visznek valakit-valamit a nagykövetségükre. A csiszíkkel nem kell törődjön.

55

Összpontosított hogy minden figyelmét a nyaktörő útra fordítsa, mert most az a fontos. El kell jutnia a célhoz! Sőt, még ma este valószínűleg vissza is kell érnie, a buznyákokkal! Ő most hős, most rajta múlik minden! Elszántan szorította össze a fogát, és tovább mászott. *** A lányt úgy hívták hogy Tucsi, és elszántan igyekezett előre a nyaktörő ösvényen. Tudta hogy rajta múlik minden. Ha sikerül megvinnie a hírt a dzsózan hazafiaknak, akkor ők győznek, megnyerik ezt a döntő csatát, és megszabadulnak a császárság gyűlölt zsarnokságából! Most minden rajta múlik, egyedül csak rajta! Ebben teljesen biztos volt. Ő volt nagyon sokáig a dzsózanok legfőbb kémje a császári palotában, méghozzá nem is akármilyen kémje! Egyike volt a császár legkedveltebb szeretőinek! És most létfontosságú hírt visz a dzsózan hadsereg táborába. Nem kevesebbet mint azt, hogy a császár, igen, a császár - halott! Nem ő ölte meg. Megtehette volna, megvolt ehhez a kellő tudása. Éveken át képezték ki a titkos dzsózan felkelőközpontokban mindenféle rafináltságra, fegyveres és fegyvertelen önvédelemre, mérgek készítésére, s más hasznos titkos tudományokra, de nem kapott parancsot a császár meggyilkolására. Ő pedig nem tett ilyesmit parancs nélkül. Nem azért mert akkor valószínűleg ő is meghal, akció közben vagy utána. Szeretett élni, de ha a Haza ezt kívánja tőle, ám legyen: megteszi! Akkor a nemzet mártírja lesz, neve bekerül a történelembe, hős lesz, mindenki tiszteli majd, de még ha elfelednék is a nevét, az sem számít, megteszi kötelességtudatból! De nem a saját feje után menve, pillanatnyi szeszélyből. Mert ha ő lelepleződik, azzal nemcsak az ő élete vész el, de az a rengeteg munka is, amit a dzsózan titkosszolgálat fektetett bele az ő felkészítésébe, s főleg abba, hogy ilyen kiemelkedően értékes pozícióba juttassa! Márpedig nem biztos hogy a császár megölése ér annyit mint az ő halála! Nem biztos. Mert a császár helyére áll majd valaki más, például valamelyik császári fiú, hiszen a császárnak van fia hat is, de akár az is lehet, bár erre nem túl nagy az esély, hogy valamelyik leánygyermekéből lesz császárnő, leánya is van a császárnak elég, több is mint fiú, tizennégy, s ekkor még nem beszéltünk a rengeteg törvénytelen gyermekről, akiből volt tizenhét, bár igaz, ezek némelyike még tíz év alatti, nem igazán veszélyes hát... A császár lehet hogy veszélyes. De a legveszélyesebb a hazára mégsem a császár, hanem a császári hatalom! Az ő hírei fontosabbak lehetnek mint a császár élete! De most hogy meghalt a császár, bár nem ő ölte meg, ez mégis olyan hír, amit azonnal meg kell tudni a hazafiaknak. Mert ha biztos is hogy lesz a császárnak utóda, az is biztos hogy erre a hírre kitör a fejetlenség a seregben, legalább néhány napra mindenképpen, s ezt kihasználhatják a holnapi csatában! Mert Tucsi tudta, hogy a császár halálát el akarja titkolni a holnapi csata előtt a császár két legidősebb fia, akik itt vannak a táborban. Úgy tervezik, hogy a császárt beöltöztetik a díszes páncélba, lóra kötözik, és végigparádéztatják a sereg előtt, persze kellően messze hogy senki ne fedezze fel a csalást. S akkor a katonák mit sem tudva a felséges úr haláláról mennek csatába. De ha a dzsózanok megtudják ezt a hírt, akkor ezt sokféleképp felhasználhatják a maguk javára! Például úgy, hogy csata előtt követet küldenek a császári táborba, s a már felsorakozott sereg előtt a követ hangosan elkiáltja magát, hogy meghalt a császár... ugyan

56

bizonyítsa be a császári vezérkar hogy ez nem így van! De sok más is elképzelhető! Nem is az ő dolga hogy kitalálja, mit kezdenek ezzel a nagyjelentőségű hírrel a hazafiak. Egy csak a fontos: mielőbb meg kell vigye nekik a hírt, mindenesetre még a holnapi csata előtt! Most minden rajta múlik! Erős, ruganyos testű nő volt, s bár nehezen lehetett előre jutni a sziklarengetegben, a mindinkább sűrűsödő alkonyi homályban, de pillanatnyi pihenés nélkül, minden erejét a küldetésére összpontosítva törekedett előre. *** Zardax nem pénzért kémkedett sok éven át a dzsózanok közt a zulmánok javára, hanem meggyőződésből. Tehát bár tettét sokan árulásnak minősítették volna, igazából ő nem áruló volt hanem hős, és ő maga is hősnek tartotta önmagát. Tucsi nem pénzért kémkedett sok éven át a zulmán császár mellett a dzsózanok javára, hanem meggyőződésből. Tehát bár tettét sokan árulásnak minősítették volna, igazából ő nem áruló volt hanem hős, és ő maga is hősnek tartotta önmagát. Vagyis hős volt Tucsi is és Zardax is. És elkerülhetetlen volt, hogy e két hős találkozzék egymással ezen a végzetes éjjelen! Találkoztak is. Óra híján nem tudták hogy mikor, de a csillagok állása alapján mindenesetre még éjfél előtt. Meg kell mondani különben, egyikük sem számított arra, hogy itt, ezen a hegyi kecskék számára sem könnyű terepen bárki emberi lényre lel! Pláne nem arra, hogy aki itt kóborol e sötét éjjelen, az ellenséges tábor valamelyik hozzá hasonlatos hősies hőse lesz! És erre nemcsak azért nem gondoltak, mert ez a terep olyan nehéz, normális ember szemében járhatatlan fennsík volt, amire józan elméjű valaki semmiképp sem kapaszkodik fel, hanem azért is, mert egyikük sem szenvedett a szerénység nevű súlyos elmebajban. Mindegyikük sziklaszilárd meggyőződése volt hogy ő hős, errefelé talán éppen a legislegnagyobb hős, márpedig egészen csekély az esélye annak, hogy ezen a szűk kis területen, amit a két ellenséges tábort egymástól elválasztó fennsík jelent, hogy itt tehát a hősök ritka fajtájának egy másik példánya is jelen legyen! Hiszen köztudomású, hogy a hősök rendkívüli szorgalommal irtják egymást mindenfelé ahol csak fellelhetőek - naná hogy ezt teszik, épp ez teszi őket hőssé! Az a hős aki nem öl meg legalább egy másik hőst, az már nem is hős! Ezt épp ők, e két hős, igazán jól tudta. Az efféle tudás hozzátartozik a hősök alapismereteihez. Az igaz hogy ebből az következik, hogy minél hősiesebbek a hősök, annál többet ölnek meg a maguk fajtájából, s ha igazán kellőképp hősiesek, akkor gyorsabban ölik egymást mint ahogyan szaporodnak, vagyis a hősök fajtája rohamos sebességgel fogyatkozik. Okvetlenül el kell hogy érkezzék tehát az az idő, amikor már egyetlen hős sem lesz többé a világon, s ők, e nemes fajta, menthetetlenül kipusztulnak. Ez azonban nem ötlött fel e két derék hős agyában, s talán jó is volt ez így, mert ha gondolnak erre, lehet hogy megcsappan bátorságuk, nem indulnak el ezen az éjszakán egymással szembe, és nem találkoznak. De lehet hogy ha eszükbe is jut, az sem tántoríthatja el őket kötelességük végrehajtásától. Hiszen a hős nem azért hős hogy sokat filozofáljon! A hős csak teszi a dolgát és kész, és kedvenc jelszava, hogy „A fontolgatás a tett halála!”. Nem lehet nagy hős az, aki kedveli az elvont tudományokat, melyek poros fóliánsok és áporodott levegőjű szobák illatát árasztják!

57

Zardax is és Tucsi is igazi, hamisíthatatlan hős volt, a leghősebb hős aki csak létezhet, és találkoztak is a sziklafennsík közepe táján, el sem kerülhették volna egymást, mert nem lehetett másfelé menni. Ezen a tájékon az egész hegyhát nem volt szélesebb mint talán húsz méter, s néhány madarat nem számítva semmi élő nem találtatott erre. Nem lehetett nem észrevenni, hogy jön valaki a Hős felé! Zardax észre is vette, hogy onnan szemből, amerre menni akar, valami nagytestű lény rakosgatja egymás elé a végtagjait. A holdfényben ugyan csak egy pillanatra látta, de kétlábúnak tűnt. Talán medve?! Hogy a csudába mászhatott fel ide a magasba egy ekkora, testes mackó?! Azonnal mozdulatlanná merevedett, és lekushadt egy kőtömb mögé. Mert ha medve, akkor jó lesz résen lenni, de ha ember, akkor még inkább! Ezután kilesett a kőtömb mögül, de már nem látta az árnyat maga előtt. Ez aztán eldöntötte a kérdést: embert látott! Ha medvét lát, az vagy nem veszi észre őt, s jön tovább, vagy megszimatolja és akkor sem törődik vele, tehát jön tovább, vagy nagyon is törődik vele és támad, vagy állva marad és a fejét forgatva igyekszik őt meglátni és jobban kiszimatolni! Egy biztos: nem bújik el! Azt semmiképpen! A medve erős állat, nem félős! Különben is teljesen valószínűtlen hogy ide felmásszon egy medve! Nem bírná megtenni, de ha bírná is, nem olyan hülye, őrült... azaz bocsánat!... vakmerő, mint egy Hős! A medve nem jön ide, mert nincs itt semmi keresnivalója! Akit Zardax észrevett, az természetesen a hősnő volt, Tucsi. Ő nem a hős Zardax sziluettjét pillantotta meg a holdfényben, hanem nagy lihegést, fújtatást hallott maga előtt, s mert ő is medvére gyanakodott az első pillanatban, meglapult egy szikla mögött. Íjat-nyilat nem hozott magával az útra, ahogy Zardax sem, mert az akadályozta volna őket a mászásban. S így most a leány is, mint Zardax, a tőrét szedte elő, bár tudta hogy medve ellen nem sok az esélye. De a hős azért hős, hogy sose adja fel! Különben néhány másodpercnyi tűnődés után neki is eszébe jutott, hogy errefelé a medve egy merőben valószínűtlen jelenség volna, sokkal hihetőbb hogy ember van vele szemben! Aki persze szintén észrevette őt, azért nem hallatszik már arrólfelől a lihegés! Egy darabig várt a két hős, várt hogy mit csinál a másik, no meg hogy mutatkozik-e jele annak hogy még újabb másvalakik is kóborolnak netán ezen az úgy látszik mégsem olyan elhagyott környéken - de semmi nem utalt erre! És ennek következtében mindegyikük arra kellett gondoljon, hogy van ugyan valaki ott vele szemben, de ez nem lehet oka annak, hogy ítéletnapig itt kushadjon! A lapulás a Gyávák, és nem a Hősök szokása! No meg különben sem engedhetik meg maguknak nemhogy az örökké itt lapulást, de még a néhány órás moccanatlanságot sem, elvégre fontos küldetésben járnak! Minden perc késlekedés jelentősen csökkenti a híreik értékességét! Ezért aztán a Hősök óvatosan, lábujjhegyre ereszkedve kúszni-mászni kezdtek előre, méghozzá nemcsak egyszerűen előre, de arrafelé, amerre a másikat sejtették. Eddigre ugyanis felderengett mindegyikük agyában a gondolat, hogy az a titokzatos Valaki, aki elzárja a további utat előlük, az nem lehet más, mint egy másik Hős! Ez ugyan valóban valószínűtlen, de más magyarázat nem létezik rá hogy idefent ezen az élettelen s alig-alig megközelíthető terepen egy emberi lényre leljenek! Ide felmászni - az már magában is hőstett! Ha azonban ide feljön egy Hős, annak célja van. - Lehet hogy hasonló a célja mint neki magának?! - gondolta mindegyik Hős. Ha pedig így van, akkor az illetőt meg kell ölni! Meg kell, mert nem szabad hagyni hogy akadályozza az ő hőstettét! Különben is, egy Hős ha csak teheti, kell hogy igyekezzék a többi Hőst elpusztítani!

58

Ezen a gondolkodáson nincs mit csodálkozni. Egészen természetes hogy minden Hős ott irtja a többi Hőst, ahol csak tudja. Talán már lett említve hogy épp ez teszi a Hőst Hőssé! A hős meg sem érdemli a nevét, ha nem érez ellenállhatatlan, leküzdhetetlen vágyat egy másik Hős megpillantásakor annak legyilkolására! Hőseink igyekeztek, hogy hangtalanul lopakodjanak a másik felé. Mikor aztán Zardax úgy vélte, eléggé közel van már, s jó volna megtudni a másik Hős helyét pontosabban, felemelt egy kis kavicsot, s arrafelé dobta, ahol a másikat sejtette. Remélte, ezzel megijeszti majd az ellenséges Hőst, az ugrik egyet, zajt csap, akkor ő ráveti magát... De nem így történt. Ott ahová a kavicsot dobta, sőt, azon a környéken, semmi nem moccant! Ellenben most Zardax mögött koccant meg egy kis kavics. Zardax csak vigyorgott magában. Nem is lehet különösebben képzett az a másik Hős ott vele szemben, ha nem bír jobbat kitalálni, mint amit ő Zardax alkalmazott az imént! Meg sem érdemli a Hős nevet, így, nagy kezdőbetűvel! Lehet hogy az a másik is hős, de csak így szimplán hős, csupa kisbetűvel! Zardax sokkal okosabbnak tartotta magát annál, hogy bedőljön ennek a cselnek. Ha a kavics a háta mögött koppan, az csak egyvalamit jelenthet: a másik hős lehet bárhol, éppencsak a háta mögött nem! Nagyban meresztette tehát a szemét előre és oldalt, hogy észrevegye a bujkáló ellenfelet... Amikor kiderült, hogy az mégis a háta mögött volt! Váratlanul nagy súly vetődött rá, és egy késpenge hideg acélja mélyedt az oldalába, méghozzá jószerivel tövig! Hiába, Tucsi nem akármilyen nő volt: igaz hogy a császár szeretőjeként töltött néhány esztendőt, de korántsem csak a hentergéshez értett, s mindenesetre jóval kisebb volt a súlya mint Zardaxnak! Nesztelenül mint egy macska, sikerült mögéje kerülnie, s csak az utolsó pillanatban csúszott meg a talpa egy kavicson, de Zardax, aki nagyon okos Hős volt, mint tudjuk nem hagyta magát becsapni olyan ócska trükkökkel, mint egy kavics dobálgatása... Bezzeg az éles fájdalom jótékonyan hatott a reflexeire, hátracsapott a könyökével Tucsi gyomrába, majd megperdült, felállt, s olyat rúgott a lány karjába, hogy a leány kiáltott fel most, mert egy reccsenéssel eltört a keze! De a jó helyzetet Zardax nem tudta kihasználni, mert éles kín hasogatta az oldalát, ömlött belőle a vér, igazság szerint mozogni is alig bírt a fájdalomtól, s amikor látta hogy Tucsi minden hősiessége mellett sem gondol pillanatnyilag a további harcra, hanem elbújik egy szikla mögé, ekkor Zardax is lerogyott oda ahol éppen volt, és igyekezett ingéből hasított tépéssel elkötni a sebét. Mert a hős csak akkor Hős, ha győz, ahhoz az kell hogy ne haljon meg, márpedig az elvérzésbe bizony bele lehet halni, de jócskán ám! Mindeközben Tucsi is nehéz helyzetben volt. Őt ugyan nem fenyegette az elvérzés veszélye, de sínbe kellett volna tenni a kezét, ehhez azonban valami egyenes holmi kéne, mondjuk fadarab, de ezen az átkozott fennsíkon semmiféle fa nem nőtt! Hogyan küzd meg így a másik Hőssel, sőt: hogy a nyavalyába mászik le a dzsózan táborba a majdnem függőleges sziklafalon?! Zardax is hasonló dolgokon törte a fejét mint Tucsi. Most úgy-ahogy bekötözte az oldalát, s amennyire megítélhette, ez kitart addig amíg elérkezik a zulmán tábor fölé, de miközben ott lemászik majd, azalatt biztos hogy lejön róla a kötés, és újra elered a vér belőle, s annyi vért veszít, hogy túl sem éli, elgyengül, lezuhan, akkor pedig kész, vége, nem tudta teljesíteni a küldetését! Bárki más arra gondolt volna ekkor hogy feladja - de nem egy Hős! Egy Hős mindig a legutolsó pillanatig is reménykedik! 59

Sőt, ennél többet is tesz. Normális ember nem szokta túlélni ha tövig az oldalába mélyed egy késpenge, pláne nem gondol arra a kötözés elmúltával, hogy újrakezdje a harcot! De Zardax természetesen nem volt normális ember. A Hősök, azok nem normálisok. A hősnek nem az a dolga hogy normális legyen, hanem hogy Hős legyen! És minden Hős egy csomó különleges képességgel kell rendelkezzék, ami megkülönbözteti az átlagembertől. Zardax tehát arra gondolt, hogy a másik Hős akármit akarjon is itt, az rossz a népének, a zulmánoknak, tehát neki alapvető kötelessége legalább annyit megtenni a halála előtt, hogy megöli az ellenséges Hőst! Lehet hogy ő Zardax nem tudja teljesíteni a küldetését, de a másik Hős küldetését azért igenis megakadályozza! Ez nem lesz a részéről győzelem, de legalábbis döntetlennek mondható! És Zardax összeszedte most minden hősiességét, azt a hőshöz méltó különleges képességét is hogy rendkívüli önuralommal pokoli fájdalmakat is képes elviselni, és kését a kezébe fogva elkezdett kúszni a Tucsit rejtő szikla felé. - Úgyis elkaplak, te szemét! - mormolta közben. Önkéntelenül is a dzsózan nyelvet használva, mint általában is azt tette, kémtevékenysége közben mindig, nehogy lelepleződjék. Anyanyelvi szinten beszélte azt, bár igazi anyanyelve természetesen a zulmán volt. Ezen nem kell csodálkozni: a Hősök többnyire rendelkeznek azzal a különleges képességgel is, hogy kiváló nyelvismerők, annak az országnak a nyelvét egészen biztosan ismerik ahol éppen hősködnek, s ismeretlen nyelveket is képesek már három nap alatt elsajátítani. Ez biztos így van, mert rengetegsok regényben olvasható hasonló tulajdonság az ott szereplő Hősökről, s a regények nem hazudnak! Természetesen Tucsi is anyanyelvi szinten beszélte a zulmán nyelvet, bár neki a dzsózan volt az igazi anyanyelve. De ezen felül is kiváló nyelvtehetség volt Zardax is és Tucsi is, mint az illik egy Hőshöz, és ráadásul ugyanazon nyelveket beszélték: anyanyelvi szinten tudták a zasseni, csiszí, dzsanar és csía nyelvet is, meg még ha nem is anyanyelvi szinten, de nagyon jól számos másikat! Az ilyesmi annyira természetes tulajdonsága egy Hősnek, hogy szinte szóra sem érdemes, mi is csak a teljesség kedvéért említjük. Azon hogy Zardax, a Hős úgy nevezte a másik Hőst hogy „szemét”, azon sem kell csodálkozni. A Hősöknek talán legislegjellemzőbb vonásuk, hogy egyikük sem szokta elismerni a vele ellenséges Hős hősiességét. Mindnek szilárd meggyőződése, mondhatni kényszerképzete, hogy a másik Hős, az egy rohadt szemétláda, gennyes tályog a Világ testén, egyáltalán, az illető egy óriási gazember! De ha néha netán egy elmebeteg-gyanús Hős mégis elismeri a másikról hogy az Hős, akkor is úgy véli, hogy a másik lehet éppen Hős, de akkor is gazember. Ezt úgy mondják a Hősök előkelőbb köreiben, hogy az illető „negatív hős”. Az biztos hogy pozitív hősnek minden hős csak a hozzá hasonló célokért küzdőket tartja, a legpozitívabbnak természetesen saját magát! Hogy ez mennyire így van, azt híven bizonyítja, hogy Zardax mormogására válaszul Tucsi a bal kezébe kapta a kést, s így sziszegett vissza: - Gyere csak te mocsokfészek, hadd metéljem le a pöcsödet! - azzal térdelő helyzetéből guggolásba tornázta fel magát, mert azt előnyösebbnek vélte, és a kést hegyével felfelé tartotta. Így ugyan nehezen vághatta volna le egy nyisszantással Zardax hímtagját, de azt csak cselből mondta. Egy Hős jól kell értsen az ellenség megtévesztéséhez is! Tucsi pedig a kést Zardax hasába akarta bökni. Az nem számított hogy a kés a bal kezében van. Nagyon jól tudta a kést bal kézzel is használni. Ez ugyan ritkaság a hétköznapi emberek esetében, de hát Tucsi Hős volt! Márpedig a Hősök egy csomó különleges képességgel kell rendelkezzenek, ugyanis... de ezt talán említettük már.

60

Tucsi tehát felkészült a harcra, fegyverrel is, hiszen volt kése a késpárbajhoz, két keze közül az egyik még megvolt, mondhatni tehát hogy harci kapacitásának 50%-a érintetlen volt még, s felkészült a harcra a propagandát illetően is, mert ahogy Zardax őt, úgy ő Tucsi is sértegette már Zardaxot! Az első „ütésváltás” tehát megtörtént mindkét fél részéről, teljesen szabályosan ahogyan az a hősök közt szokás, úgy „fegyverileg”, mint akusztikailag. S mégis! Most történt az első olyan esemény, ami eltért attól, „ahogy a Nagy Könyvben meg van írva”! Mert most Zardax arra vetemedett, hogy ne sértést mormogjon a szája! - Te nő vagy?! - kiáltotta csodálkozva. Ne vonjunk le e kérdésből messzemenő következtetéseket! Ne ítéljük el túlságosan Zardaxot, amiért ezt kérdezte, és nem egy újabb szabványsértegetést kiáltott! Ő ettől még kétségbevonhatatlan Hős volt, pusztán csak az történt, hogy még a legnagyobb Hőst is megrendítheti átmenetileg egy váratlan fordulat! Azt ugyan Zardax is kellett tudja, hogy nemcsak Hősök élnek a nagyvilágban, de Hősnők is, ám az is igaz, hogy a Hősnők száma még a hivatásos férfihősökhöz képest is elenyészően csekély. Valahogy úgy tűnik, mintha a nőkben kevesebb hajlam buzogna a hősiességre! Némelyek ezt gyávaságnak tartják. A Hősökre jellemző, hogy általában kímélni igyekeznek a nőket. Ha mégsem így tesznek, akkor egészen bizonyos hogy a Hős - negatív hős! De azt hogy ő negatív, egyik Hős sem szokta bevallani magának és magáról, amikor tehát nőt akarnak ölni, ezt úgy magyarázzák, hogy a nő is Hős, hősnő, természetesen negatív hősnő! Azt már szabad megölnie egy hősnek. Szabad, de azért mégis helyesebb elkerülni az ilyesmit! És előző megingása után Zardax igazi hősként viselkedvén visszatért a szabványos hősviselkedés formációihoz. Először is tudomásul vette a valóságot, hogy vele szemben egy negatív hősnő található, majd ennek megfelelően így beszélt: - Mi a nyavalyát akarsz te idefent, ahol a madár sem jár?! - De még mennyire hogy jár itt madár: jómadár! Olyan jómadár mint te magad! - Most ne rólam beszéljünk, hanem... - Miért ne rólad, te galád sakál?! Hát nem a dzsózanok árulója vagy? - Kikérem magamnak az ilyesmit! Én nem áruló vagyok, hanem hős, a nevem Zardax, a zulmánok felséges császárának hű katonája vagyok, tiszt a zulmán Biztonsági Szolgálatnál, őrnagy, fontos küldetés végrehajtása közben, és nem fogom hagyni, hogy akármi is eltántoríthasson a küldetésem végrehajtásától, erre nem képes se isten se ember, főleg nem az ellenség egy olyasféle mocskos árulója, mint te! - vágott vissza Zardax önérzetesen. Így is illik ez: a végső, halálos összecsapás előtt a Hősök be szoktak mutatkozni egymásnak, hogy ha netán meghalnának, a másik Hős, a győztes tudja hogy kit ölt meg, tehát mennyire lett e halálosztás miatt még hősebb Hőssé, hiszen nagyobb Hős megölése nagyobb dicsőség, vagy, ha a bemutatkozó Hős nyer (aki persze épp ezt reméli!), akkor a másik Hős, az áldozata, tudja hogy ki ölte őt meg! Az efféle bemutatkozás nem kötelező ha lehetőség van váratlan támadásra, de ha az már nem sikerült, mint most Zardax és Tucsi esetében láttuk, akkor a Hősök illemkódexe megköveteli az ilyesmit. Azt csak a gúnyolódó gyáva senkiházi bitang emberek terjesztik a Hősök tiszteletre méltó fajtájáról, hogy izomagyú bunkó barmok, akik csak a bunyóhoz és egymás lemészárlásához értenek. A Hősök természetesen a megbecsülést fölöttébb megérdemlő személyek, akik mindenkivel nagyon udvariasak akik azt kiérdemlik, legfőképpen önmagukkal, más Hősökkel szemben, a maguk módján még a negatív hősöknek

61

tartottakkal szemben is, és egymás jobblétre szenderítését ha lehet, igyekeznek a lehető legudvariasabban végrehajtani! Tucsi sem térhetett el e nemes hagyománytól, s így válaszolt vissza: - Beszélni sem tudsz, te hitvány, rühes eb! Értelme sincs annak amit gagyarászol! Mert döntsd el mi vagyok: az ellenség embere vagy áruló! A kettő egyszerre nem lehetek, mert ha az ellenséged árulója lennék ahogy te mondtad, akkor most én is a zulmánokhoz igyekeznék mint te! Abban igazad van hogy a te ellenségeid közé tartozom, mert dzsózan vagyok, de egyáltalán nem áruló: áruló akkor lennék ha zulmánnak születek, s úgy állok a dzsózanok oldalára! Ez azonban nem így van! Nevem Tucsi, és a dzsózan titkosszolgálat őrnagya vagyok! Tehát cseppet sem áruló, inkább igazi hős! Érdekes volt ez: tiszt Zardax is, Tucsi is, őrnagy Zardax is, Tucsi is, és persze hős mindkettő! Zardax is elámult ezen a hihetetlen véletlenen, de még jobban másvalamin: hiszen ő jól ismeri a császári családot, a császár szeretőit is - lehetséges volna hogy ez a Tucsi - az a Tucsi?! Meg is kérdezte: - Csak nem te vagy az a Tucsi, aki a császár egyik legkedvesebb szeretője?! Ez nem volt tilos. A Hősök viselkedését szabályozó hagyomány megengedte a végső küzdelem előtti beszélgetést bizonyos témákról. Fontos például az előzetes információgyűjtés! Zardax e kérdését efféle céllal tette fel. Milyen jó is ha egészen határozottan tudja, ki az akit mindjárt megöl, vagy - bár remélte hogy nem így lesz - aki őt öli meg nemsokára! Tucsi így válaszolt neki: - Az voltam nemrég, de már nem vagyok az! - Azt már látom hogy most nem vagy az, amikor most készülsz Őfelsége elárulására! - Mondtam már hogy amit teszek, nem árulás! - De az, mert elárulod a Birodalom eszméjét, a rendet, nyugalmat, békességet, a józanságot és értelmet! Emellett egészen mellékes hogy még a császár felséges személyét is elárulod, holott valóban elárulod, elárulod akkor is ha dzsózannak születtél, mert elárulod azt a bizalmat amivel megtisztelt, amikor felséges ágyába fogadott, és érintésére érdemesítette ágyékodat! - Örülhetett hogy érintésemre érdemesítettem a karóját! Különben meg nem érdekel hogy kitmit árulok el, ha a szabadságot szolgálhatom, a népek önrendelkezési jogát, a nemzeti eszmét, az egész dzsózanságot, a sajtószabadságot, ami meg a császár esetleges elárulását illeti, örömmel közölhetem veled hogy erről szó sem lehet, a vén zsarnok ugyanis legnagyobb és egyetlen jótettét hajtotta végre néhány órával ezelőtt: kifingta magát a világból! Megdöglött! Tehát a te küldetésed felesleges is, Zardax, takarodhatsz vissza a dzsózanokhoz, vagy még jobb ha belátod hogy nincs már kit szolgálnod, és mellém állva te is a szabadság ügyének harcosa leszel! Most már láthatjuk, miért beszélt ilyen sokat Tucsi! Propagandát folytatott. A Hősök néha megpróbálják meggyőzni igazukról a másik Hőst, az ellenségüket. Elvégre a szavak fegyvere is fegyver! Persze ha az efféle rábeszélésnek enged egy Hős, ha nem elég szilárd elveihez, abban a pillanatban megszűnik Hősnek lenni. Ilyesmi különben nem szokott bekövetkezni, mert melyik Hős is ne akarna a továbbiakban Hős lenni?! Még ha ezek után is Hősnek tarthatná magát, akkor is elismerné a megingásával hogy ő addig negatív Hős volt - ezt pedig melyik Hős is tenné meg szívesen?!

62

- Nem dőlök be az ellenség hazug propagandájának! - vágta rá azonnal Zardax, fölényes hangon. - Pedig okosabban tennéd, mert épp amiatt igyekszem a dzsózanokhoz, hogy megvigyem nekik a császár halálhírét! Ha ezt megtudják, számtalan módon felhasználhatják a javukra, egészen biztos hogy így megnyerhetik a holnapi döntő csatát, és így kivívhatja hőn szeretett népem, nemzetem a szabadságát! Ó te bolond, te, hát mit gondolsz, ugyan mi másért lennék itt, úton a két tábor között én, a jólétben élő császári szerető?! Tehát bármiben is sántikálj, barátocskám, az már célját vesztett, értelmetlen, és nyugodtan elfelejtheted! Legokosabban akkor teszed, ha nem tartasz fel a küldetésemben, sőt, magad is engem támogatsz! Biztos vagyok benne, ki tudnék eszközölni a számodra bűnbocsánatot, kegyelmet a győzelem után a független, szabad dzsózan kormánynál! - Egy szavadat sem hiszem még most sem! - Akkor nézd meg ezt! - és egy pillanatra kihajolva a szikla mögül, Tucsi Zardax lábához dobott egy gyűrűt. Nem más volt ez, mint a császár pecsétgyűrűje. - A vén zsarnok ujjáról húztam le, amikor kilehelte a lelkét! Zardax felemelte. Valóban a császár gyűrűje volt az. Most már kénytelen volt elhinni amit Tucsi mondott neki. - Nyugodjék békében! - sóhajtotta. - De ezzel csak azt bizonyítottad be, hogy nem hagyhatlak életben! Ezt aztán biztos sosem szabad megtudnia a lázadóknak! Úgy készülj hogy pillanatok vannak csak hátra az életedből! - Talán inkább a tiedből, nagyszájúkám! - vágta rá Tucsi a legszebb hőshagyományoknak megfelelően. A Hősöktől elvárják a közönséges emberek, hogy fenyegessék egymást. A Hősök is elvárják ezt önmaguktól. - Majd mindjárt meglátod hogy nemcsak a szám jár, de a fegyvereim is! - így Zardax. - Nem félek tőled, egyszer már kilyukasztottalak, megteszem újra, ha olyan bolond vagy, hogy nem látod be, nincs már célja a küldetésednek! Nincs császár, akit szolgálj! - Nem a császár a lényeg, hanem a Birodalom eszméje! Az egység, józanság, értelem! Az egyenlőség, a testvériség! - Nem a Birodalom a lényeg, hanem a szabadság eszméje! A nemzeti önrendelkezés, a dzsózanság, értelem! Az egyenlőség, a testvériség! - Ne gúnyolódj! - kiáltotta Zardax. - Eszem ágában sincs gúnyolódni! - De igenis gúnyolódol, mert mocskos szádra veszed az értelem, az egyenlőség és testvériség eszméjét, holott ezeket a Birodalom képviseli, és én küzdök érte és nem te! - No még csak az kéne! A Birodalom elsorvasztja a nemzeteket, egységes öntőformába kényszeríti őket, elvesztik a népek az egyéniségüket, megszűnik a népek tarkasága, miközben a császári család tagjai és a hivatalnokok uralkodnak rajtuk! Hát hol van itt az egyenlőség, mi?! Az egyenlőségért én küzdök, miközben fel akarom szabadítani őket! És hol lehet szó arról hogy testvériség, amikor a zulmán tisztviselők elnyomják a leigázottak tömegeit?! De még a nemzetek testvériségéről sem lehet szó egy birodalmon belül, ahol erőszakos módszerekkel a nemzetek létét is meg akarják szüntetni! És végül: hát értelmes dolog ez, amit a birodalom művel?! Hát nem sokkal szebb egy sokszínűbb, több nemzetből álló, tarka világ, mint az a jellegtelen, szürke embermassza, ami a birodalom határain belül nyüzsögne, ha a 63

császár akarata szerint alakul a történelem?! Értelmes dolog az, hogy minden nép egyetlen urat szolgáljon, kielégítve annak minden hóbortos, értelmetlen luxusigényét, kielégítve hívságos dicsvágyában, megalomániás őrültségében megparancsolt ostoba rendelkezéseit, szeszélyeit, miközben nagy tömegek éheznek?! - Nem igaz! A császár békét teremt a nemzetek között, amikor nem engedi hogy egymás torkának essenek, s növeli minden nemzet dolgozó népének jólétét, mert igaz hogy azok el kell tartsák a császár hivatalnokait és a császárt, de inkább csak egy császárt kelljen eltartani mint sok királyt, és a császári hivatalnokokból is kevesebb van, mint ha külön-külön királyságokként megmaradván, e külön királyságok hivatalnokait kéne eltartani! Egy főre most a Birodalom területén kevesebb hivatalnok jut, mint más országokban, amik nem a Birodalom részei! Tehát aki a Birodalom oldalán áll, az az értelem és józanság pártján áll, vagyis az én küldetésem igenis nem céljavesztett, mert ha a császár halott is, de a Birodalom még él, és élni is fog! - és Zardax arra gondolt, a buznyákokat a zasseni hadvezérnek biztos kifizeti a császár valamelyik fia is, ha már a császár maga halott. És így folytatta: - A császár, megszüntetve a nemzetek civakodását, úgy áll fölöttük mint okos, jóindulatú apa a verekedő gyerekei fölött, épp e verekedéseket megfékezve pedig ellenségeskedés helyett testvériséget hoz a nemzeteknek! S mert a császár nem részesít előnyben egyetlen nemzetet sem, így egyenlőséget hoz nekik! De egyenlőséget hoz másként is: a Birodalom polgáraként mindenki egyenlő jogokkal és kötelezettségekkel bír, mert minden országban azonos törvények vannak bevezetve, nem úgy, mint amikor még külön kis királyságokként vegetáltak, önmaguk látszatdicsőségének semmitérő rongyaiba burkolva! Kis szónoklatát befejezve pedig Zardax arra gondolt, mégsem beszélgethet itt reggelig Tucsival, mert hiszen meg kell vinni a hírt a császári ifjaknak, hogy azok a pénzzel valakit visszaküldhessenek a zasseni kapitányhoz. Mert ő, Zardax már biztos nem lesz képes visszafelé is megtenni ezt az utat. Igen ám, de Tucsi nem engedné hogy elinduljon a zulmán táborba! És Tucsi megállítása is van olyan fontos, mint a hír amit eredetileg ő Zardax vinni akart! Meg kell ölje Tucsit! Csakhogy ez igazán nehéz ügy. Váratlanul kell rátámadni! Megpróbált nagyon óvatosan mozogva Tucsi közelébe kerülni, hogy váratlanul támadhasson, de nem sikerült ezt csendesen végrehajtania, mert közel volt már, s ügyetlenül is mozgott a sebesülése miatt. Tucsi ki is szólt a szikla mögül: - Hiába is próbálkozol, Zardax, olyan hangos vagy mint egy sündisznó az avarban! Ugyanakkor Tucsi is arra gondolt, nem időzhet itt ítéletnapig! Meg kell vigye a hírt a hazafiaknak! Ez nagyon fontos! Igen ám, de nem bízhat Zardaxban. Ő most feltehetőleg gyorsabb mint Zardax, talán elinalhatna Zardax elől a dzsózan tábor fölé, de ott már nagyon keserves és lassú lesz a sziklán lemászás törött kézzel, ezalatt Zardax utolérheti, s neki nem hiányzik, hogy miközben lefelé igyekszik, Zardax felülről sziklákkal dobálja! Hiszen még anélkül sem biztos hogy sikerül törött kézzel lejutnia! De ettől eltekintve is: Zardax biztos szintén valami fontos hírt akart a zulmánoknak megvinni. Ha nem üldözné őt, Tucsit, az is baj lenne, mert akkor megvinné e hírét a császári haderőnek! Ezt nem hagyhatja! Meg kell ölje Zardaxot! S az előbbi gondolat a sziklákkal ötletet adott neki. Felkapott egy jó kétkilós követ ami a közelében hevert, kihajolt, és teljes erőből Zardaxhoz vágta. A fejét célozta meg, de a vékony holdsarló nem adott elég fényt, félhomály volt, így nem találta el Zardax fejét csak a férfi vállát, de az így is elég fájdalmas volt. És Zardax, rájőve hogy így, lassan kúszva Tucsinak

64

kitűnő célpontot nyújt, ezért lemondva a további támadásról, inkább maga is egy közeli nagy szikla mögé húzódott gyorsan. S így a két Hős most egymás elől elbújva, egy-egy szikla mögött kezdett el azon tűnődni, mihez is kezdjen! Zardax egyelőre nem sok lehetőséget látott a további harcra. Igazság szerint roppant sok vért vesztett, s bár nem volt biztos benne, de tartott tőle hogy a cseppet sem kielégítő kötés alatt ha lassan is de még most is vérzik egyre. Nagyon gyöngének érezte magát. Bár elvileg mint férfi, lényegesen erősebb kell legyen Tucsinál, de ez e mostani pillanatokra igazán nem lehet érvényes! Még ha sikerülne is váratlanul Tucsira támadnia, akkor sem biztos hogy legyőzné a nőt. Egyáltalán nem érzett vágyat a további küzdelemre. Mert ugyebár ha biztos lehetne abban hogy győz, az más! Még az is más volna, ha biztos lehetne benne, hogy ő maga Zardax meghal ugyan, de magával viszi a sírba Tucsit is! A Hős néha tudomásul kell vegye, hogy nem tud győzni, és meg kell elégedjék a döntetlennel! De most nagyon is sok jel mutatott rá, hogy igen jelentős esélye van annak hogy ő lesz a vesztes, és a Hősök ki nem állhatják ha veszítenek! Tucsi egyelőre nem sok lehetőséget látott a további harcra. Igazság szerint pokolian fájt a keze, a törés helyén vastagra duzzadt mert a törött csontvég megsérthetett valami fontosabb eret, ha lett volna elég fény, lilásnak látszott volna a duzzanat, ebben Tucsi egészen biztos volt. Gyöngének Tucsi ugyan nem érezte magát, de a legkisebb rázkódásra is irtózatos kín nyilallt a kezébe, amit nem tudott sínbe tenni, s az igaz hogy egy Hős képes uralkodni a fájdalmán, tehát nem sír (akkor nem lenne elég hősies!), de küzdelem közben e fájdalom elterelheti a figyelmét az ellenségről, Zardaxról, s akkor bizony rajtaveszthet! Ráadásul Zardax férfi, tehát erősebb mint ő, s ez neki régen rossz, mert tudvalevő hogy a férfihősök erősebbek a hősnőknél! A férfihősök erősek szoktak lenni, a hősnők fürgék, ez illik hozzájuk, de akinek törötten lóg a keze, az nem nagyon ugrándozhat! Tucsi fürgesége tehát e mostani pillanatokra igazán nem lehet érvényes! Még ha sikerülne is váratlanul Zardaxra támadnia, akkor sem biztos hogy legyőzné a férfit. Egyáltalán nem érzett vágyat a további küzdelemre. Mert ugyebár ha biztos lehetne abban hogy győz, az más! Még az is más volna, ha biztos lehetne benne, hogy ő maga Tucsi meghal ugyan, de magával viszi a sírba Zardaxot is! A Hős néha tudomásul kell vegye, hogy nem tud győzni, és meg kell elégedjék a döntetlennel! De most nagyon is sok jel mutatott rá, hogy igen jelentős esélye van annak hogy ő lesz a vesztes, és a Hősök ki nem állhatják ha veszítenek! E gondolatokat megfontolva, mindkét Hős ugyanarra a következtetésre jutott: azt az egyetlen képességüket, ha úgy tetszik hát fegyverüket kell bevetni a másik ellen, ami még nem sérült! A hangjukat! Egyszerre szólaltak meg. - Te Zardax... - kezdte Tucsi. - Te Tucsi... - kezdte Zardax. Aztán hogy egyszerre szólaltak meg, egyszerre is hallgattak el. Majd megint egyszerre szólaltak meg nagy udvariasan: - Mondjad csak! S attól hogy egyszerre mondták ezt is, egyszerre tört rájuk a nagy nevethetnék. De e nevetés pillanatok alatt heves sziszegésbe fulladt. Hamar el is hallgattak, s megkérdezték egymástól:

65

- Most nevetsz vagy jajgatsz?! - méghozzá ezt is egyszerre kérdezték, s ettől megint nevettek és sziszegtek. És most Tucsi válaszolt előbb: - Kikérem magamnak az ilyen beszédet, nem jajgatok! Csak szívom kicsit a fogamat, mert a nevetéstől rázkódik a törött karom, és az fáj! De nem vagyok gyáva és nyámnyila hogy jajgassak, sőt, bátor, mert le tudom győzni a fájdalmamat! Nem félt bevallani hogy fáj a törött karja. Azt hogy a karja törött, Zardax úgyis tudta, s miért is ne vallaná be hogy ez bizony fáj?! Mert hát a törött kar fájni szokott, ez így szokott lenni! - Nem kételkedem a bátorságodban! - válaszolta Tucsinak udvariasan Zardax. Mert miért is ne ismerné el az ellenség bátorságát, ez neki is jó, mert nyilván nagyobb hősiesség kell a részéről egy bátor ellenség, egy igazi Hős legyőzéséhez, mint egy rettegő, beszari fickó túlvilágra segítéséhez! Majd így folytatta: - De akkor te se mondd rólam hogy jajgatok, mert én is csak sziszegtem, a fogamat szívtam, mert a nevetéstől az oldalsebem kegyetlenül fájt! De nem vagyok gyáva és nyámnyila hogy jajgassak, sőt, bátor, mert le tudom győzni a fájdalmamat! Nem félt bevallani hogy fáj az oldala. Azt hogy ott megsebesült, Tucsi úgyis tudta, s miért is ne vallaná be hogy ez bizony fáj?! Mert hát az efféle seb fájni szokott, ez így szokott lenni! - Elnézésedet kérem, természetesen én sem kételkedem a bátorságodban! - udvariaskodott Tucsi. Így van ez rendjén, jó ha mindketten tudják a másikról hogy ők igazi, bátor Hősök! Ebben nem lehet közöttük vita, legfeljebb azon van egy kis nézeteltérés, melyikük a pozitív, és melyikük a negatív Hős! - Mit akartál mondani? - kérdezte udvariasan Zardax. - Mondd inkább te! - Hölgyeké az elsőség. - Na jó, nem bánom! Idefigyelj, te szeretnéd ha másodrendű polgár lennél? Mert amit mondtál, abban, elismerem sok igazság van! A Birodalom létének valóban van számos előnye is, de szerintem ezt még a legveszekedettebb dzsózan hazafi sem vitatta soha! Hanem Zardax, beláthatnád, hogy amikor ezt a kiváló védőbeszédet mondtad a birodalom mellett, akkor erősen túloztál! Például abban, hogy a császár nem kivételezik a nemzetek között! Hát már hogyne tenné azt! Nemde gyakran kedvez a zulmán nemzetnek?! Már csak abban is, hogy a zulmán a birodalom hivatalos nyelve?! - Persze, ebben van sok igazság, némi kis kivételezés valóban előfordulhat, de csak azért, mert a zulmán nép az, ami a birodalmat alapította, hogy úgy mondjam elvégezte a munka nehezét, s ezt illő hogy jutalmazzuk valamivel! És ezek jelentéktelen előnyök csak! A többi nemzet közt nincs már kivételezés, nincs fontossági sorrend! - Persze, mert mindegyik egyformán rab! Ráadásul azt hogy épp a zulmán a hivatalos nyelv és nem mondjuk a dzsózan vagy más, azt nem merném jelentéktelen előnynek mondani! Aki nem zulmán, az kínlódhat éveken át ennek a nem éppen könnyű nyelvnek a megtanulásával! - Meglehet. Na de hát csak kell egy egységes nyelv a Birodalomba, amit mindenki ismer, hiszen kell hogy a Birodalom minden polgára beszélni tudjon a másikkal?! Ezt aztán igazán nem vetheted a szemünkre, Tucsi, mert ez még a nagyon művelt, nagyon fejlett csiszíknél is így van: ők is nagy területet meghódítottak, és mindenkinek akit befogadnak, meg kell tanulnia a csiszí nyelvet, ami különben szintén nem olyan egyszerű mint híresztelik, ezt én aztán tudom, mert kiválóan megtanultam a csiszí nyelvet! Megtanultam, de sok időbe tellett! - Én is tudok csiszíül! - vágta rá önérzetesen Tucsi. Majd megkérdezte:

66

- Mit akartál mondani? - Hát csak azt, hogy gondolkozz már: Van-e értelme egyáltalán annak a fogalomnak, hogy „nemzet”?! Hogy „nép”?! Sőt: annak hogy „haza”?! Mert tudod, én bizony úgy vélem, hogy egyedül az emberi egyedek valóságosak, valamint az egész emberiség, tehát minden ember együtt, úgy mint emberi faj! Minden egyéb csoport, ami az emberi egyed és az emberiség egésze között helyezkedik el, minden köztes szint tehát, voltaképpen nem más mint merő agyrém, emberi kitaláció, aminek nem sok valóságalapja van! Hogy egy igazán fontos érvet említsek: a legalapvetőbb csoportnak a családot tartják, de a csiszík bebizonyították, hogy kiválóan meg lehet lenni a család csoportja nélkül is! Ezen nem vitatkozhatsz, Tucsi, mert ez így van, hiszen a csiszík évszázadok óta így élnek! Nem foghatod rá az érvemre hogy hazug érv, hogy nem igaz! Az lehet hogy te nem szeretnél családtalan társadalomban élni, ezt megértem, én csak azt mondom hogy ez a szerveződési szint nem okvetlenül szükséges, ez bizonyított tény! Ennek semmi köze ahhoz hogy te szeretnél egy jó férjet! - Szeretne a hóhérod, aki a kötelet a nyakadba hurkolja, Zardax! Elegem van a férjből, megutáltam az ilyesmit alaposan, amíg a vén barom császár szeretője voltam! Én a magam ura akarok lenni! Enni tudok férj nélkül, inni is, harcolni is, szeretkezni még jobban is mert nem vagyok úgy egyetlen hímhez kötve, ha akarom még gyereket is szülök férj nélkül, hát mi a nyavalyának nekem férj, azt mondd meg! Azért tán, hogy majd a büdös zokniját és a szaros gatyáját mossam?! Ki a búbánat mondta neked hogy akarok férjet?! - Senki, na, ne sértődj meg, csak úgy gondoltam, mert a nők általában... - De én nem egy „általában” nő vagyok, jegyezd meg! - Jó, jó, na! Tehát csak oda akartam kilyukadni... most min nevetsz?! - Azon hogy már ki is lyukadtál! Mert kilyukasztottalak! Jaj, ezt nem kellett volna mondanod, hát dögölj meg Zardax, most röhögök és megint nagyon fáj a karom! Ezt nem akarom! - Tehát csak azt akartam mondani, hogy ha a család felesleges szerveződési szint, akkor felesleges az is, amit úgy neveznek hogy nemzetség, nemzet, ország, és a világ jobb lenne ezek nélkül! Ennek pedig, mármint ezek megszűnésének, az a módja, hogy ezek egy-egy birodalomba egyesüljenek, akár önként, akár erőszakos eszközökkel, már csak amiatt is, mert úgy kevesebb a háború, az meg csak jó mindenkinek, ha életben marad! Ez olyan igazság, Tucsi, amit mindenki be kell lásson, akinek egy csepp esze van! Gondolkozz el ezen, és ha rájöttél hogy igazam van, akkor állj az oldalamra, és segíts a küldetésemben, egészen biztos vagyok benne hogy a győzelem után sikerül kegyelmet kieszközölnöm a számodra! Tucsi gondolkodott is, majd ezt mondta: - Abban is sok igazság van, amit most mondtál, Zardax! Látom hogy művelt és gondolkodó ember vagy! De mégsincs egészen igazad! Igenis fontos az a fogalom hogy nemzet, mert az olyan nagy birodalmak mint ez is itt, nagyon rossz hatékonysággal működnek! Azonkívül a nemzet azért is valóságos valami, mert számos dolog jelzi az emberek egy nemzetbe tartozását, s mindez fejleszti a közösségi érzést, az összetartást, amit még a csiszík is nagy és megőrzésre méltó eszmének tartanak, ha ugyan nem az egyetlen igazán fontos eszmének! Ilyen a közös nyelv, a közös kulturális szokások úgy általában, a népviselet, étkezési szokások, a zászló, a címer, a himnusz, közös dallamkincs, a történelem amire büszkék vagyunk, a terület szeretete amin élünk, úgy általában a hazaszeretet, és persze az is hogy az egy nemzetbe tartozókkal többé-kevésbé vérrokonok vagyunk! Mindezt adjuk fel a birodalom eszméjéért, ami cseppet sem valóságosabb, mint a nemzeti eszme, sőt, kevésbé valóságos,

67

mert a birodalom mesterséges csinálmány, de a nemzetek maguktól alakultak ki évszázadok alatt, természetes folyamatok által?! - Aha. Zászló, címer, himnusz... tudd meg hogy a zászló csak egy rongy, a címer csak egy festett pléhdarab, a himnusz pedig még kevesebb: hangok sora, ami pillanatok alatt elszáll, s marad utána a csönd! Olyasmik ezek, Tucsi, amiért érdemes meghalni?! - Nem ezekért hal meg a hazát szerető hős, hanem az eszméért, amit ezek jelképeznek! - Ez körben forgó okoskodás, mert az előbb azt mondtad, hogy az eszme, az nem más mint épp ezek! - Ezek és sok más, például a vérrokonság... - Az is csak délibábos ábrándkép. Apáddal-anyáddal csak félig vagy rokon, mert hisz kettejükből származol! Nagyapáddal rokonsági fokod eszerint negyedrész, dédapáddal nyolcadrész, ükapáddal tizenhatodrész... márpedig mit gondolsz, ha fel is tételezzük hogy egy-egy nemzet valaha egyetlen közös emberpárból származott, mondjuk a dzsózan nép minden tagja egy ősrégi pár vér szerinti leszármazottai - mit gondolsz, hány nemzedék alatt szaporodhattak el ennyire?! Mekkora lehet a rokonságod egy véletlenszerűen kiválasztott akármelyik dzsózan férfival vagy nővel?! Ez olyasmi, ami ökörség, Tucsi, mert a rokonsági fokod egészen elhanyagolható mértékű, ennél fontosabb hogy valaki hozzád hasonlóan gondolkodik-e vagy nem, hogy rokonszenves-e vagy sem! Nekem különben rokonszenves voltál mindig, mert emlékszem hogy többször láttalak korábban a palotában, és tetszettél is; nagy kár hogy most ellenségek vagyunk! - Köszönöm a dicséretet, de ezzel nem veszel le a lábamról! Úgy egyébként pedig elismerem, hogy megint rengetegsok igazságot mondtál. Igazán, valóban kivételesen okos férfi lehetsz, s bár nem állítom hogy meggyőztél volna, de legalábbis elgondolkodtató amit a vérrokonságról mondtál; bevallom én még nem kezdtem ennek utánaszámolni! - Akkor mi az akadálya annak hogy mellém állj, s a Birodalom eszméjét szolgáld?! - Az, hogy amit mondasz, az lehet igaz, de sajnos nem fontos! Mert fontos akkor lenne, ha belátnám, hogy a nemzet fogalmában rejtező értékeket talán szabad feláldozni a birodalom fogalmában rejtező értékek kedvéért! Ekkor fontos lenne az, hogy te jórészt megcáfoltad a vérrokonság értékét, s így kisebb áldozatnak tűnne az, amit hozni kell! De sajnos én igen erősen biztos vagyok benne, hogy ami a birodalmat illeti, az semmivel sem jobb, mint a különálló nemzetek! - Ez teljesen alaptalan, felelőtlen, légből kapott állítás! - Nem az! Hallgass meg! A császár igenis zsarnok volt, ezt nem tagadhatod, és... - Nem tagadom. Persze hogy az volt. De jobb egy nagy zsarnok mint sok apró, s csak így érhette el, hogy ne gyilkolják egymást a népek külön-külön, olyasmikért, amiket te a nemzeti jelképeknek neveztél, zászlónak nevezett rongyokért, címernek nevezett pléhdarabokért, meg olyasmikért, hogy ki milyen ruhában jár, milyen dalokat énekel, milyen nyelvet beszél... hát érdemes ilyesmiért meghalni?! - Nem érdemes. De Zardax, amit a császár tesz, annak akkor volna értelme, ha nemcsak a birodalom határain belül volna béke, hanem azon kívül is! De te is tudod, hogy a császár állandóan csak hadakozott más birodalmakkal, amiket nem tudott legyőzni! És tudod az lehet hogy értelmetlen, ha a szabad nemzetek elkezdik egymást öldösni a kis háborúkban, s ennél jobb ha békében élnek - de e béke csak látszat, mert mondjuk egy dzsózan parasztfiúnak szerintem mindegy hogy az ötnapi járásra levő szomszéd néppel folytatott kis háborúban hal-e 68

meg, vagy azért hal meg, mert a császár parancsára elviszik háromhavi járásra, s ott valami olyan néppel hadakozva éri a halálos lövés, amely népnek eddig még a nevét sem hallotta soha! Egészen biztos vagyok benne, hogy a háború miatti halálesetek száma semmivel sem kevesebb a birodalom uralma alatt, mint ha nem is volna birodalom! Most más népek ölnek minket és más népeket ölünk mi, mint eddig, ennyi az egész! Ezért pedig nincs értelme annak, hogy lemondjunk a szabadságunkról, arról hogy magunk döntsük el hogy mit tartunk jónak, emiatt nincs értelme annak, hogy az uralmat a császár kezébe adjuk! - Hm! - mormogta Zardax, majd így szólt: - De az nem tagadható, hogy így kevesebb urat kell eltartani, mint... - Na és?! - vágott közbe Tucsi. - Mert tudod engem nem az érdekel hogy hány úr élősködik rajtam, hanem csak az, hogy a rajtam élősködők összesen mennyit visznek el adóba a nehezen megtermelt élelmemből, a nehezen megszerzett pénzemből! Ez az egyetlen ami számít! A népnek teljesen mindegy, hogy egy úr visz el tíz buznyákot, vagy tíz úr fejenként egyet-egyet! És bizony az úgy van, hogy a császár meg a hivatalnokai ugyanannyit szednek el a népektől, mint amit korábban a mindenféle más urak! Talán még többet is! Remélem nem akarsz úgy tenni, mintha nem tudnád, hogy a császár piramist kezdett építtetni magának a günül királyokat utánozva! De számos templomot is építtetett! És minden étkészlete színaranyból van, sőt a csiszík alumíniumából is, pedig azt aztán igazán drágán adják ezek a helikopteres csodanők! Olyan lakomákat rendez a császár, ahol ötszáz fogást is feltálalnak egyszerre! Ennyiből persze a legtorkosabbak sem tudnak enni egyszerre, ennyit megkóstolni sem lehet, ezért kitalálta a császár és az udvaroncai, hogy miután telezabálták magukat, különböző módszerekkel elintézik hogy kiokádják amit addig megettek, s így újra ehetnek egy csomót! Hát ne haragudj, Zardax, de szerintem ha valami, hát ez aztán igazán pocséklás, még nagyobb pocséklás mint a piramis, mert a piramis legalább megmarad, de amit kiokádnak, az teljesen kárbavész! Azért igazán kár legyilkolni például a kedves kis fülemüléket, hogy a nyelvükből pástétomot készítsenek, aztán azt valaki kihányja az asztal alá! Szóval, abban igazad lehet hogy most kevesebb az úr, éppencsak ebből senkinek semmi haszna, kivéve persze épp az urakat! Mondd, Zardax, hát megéri ezért ennyi tengernyi vért ontani?! Szerintem Zardax, tudd meg, téged csúnyán átvertek: bebeszélték neked, hogy egy nagy, dicső eszmét szolgálsz, holott ebből csak annyi igaz hogy szolgálsz, de nem ám dicső eszmét, még csak nem is nem dicső eszmét, hanem egyszerűen néhány féktelen, önző, kapzsi, hatalomvágyó, ráadásul ostoba urat, zsarnokokat, kisebb és nagyobb zsarnokokat, akik a hatalmat nem azért akarják hogy azt jó cél érdekében használják fel, egyszerűen magáért a hatalomért akarják a hatalmat, azért hogy a hatalommal még több hatalmat szerezzenek, s persze több kincset, hogy így jobban kielégíthessék minden elfajzott vágyukat, sőt: perverziójukat! Tucsi itt be is fejezte, egyelőre nem szólt többet, s jódarabig nem szólalt meg Zardax sem. Végül aztán a férfi mégis beszélni kezdett. Egy kérdést tett fel: - Mi a lázadók terve arra az esetre, ha győznek? - Megalakítjuk a parlamentet, laenori mintára! - Azért használsz első személyt mert te is benne leszel? - Á, dehogy! Oda nálam sokkal okosabb emberek valók! - Ha a dzsózanok felkelése sikerül, felkel a többi nemzet is. - Nagyon helyes! Éljen a népek szabadsága! - Gondolom, ők is parlamentet alakítanak.

69

- Vagy azt, vagy saját királyuk lesz. Nem számít. Minden nemzet döntse el maga, miként akar élni. - Azt mondtad, a császárság alatt ugyanannyi van elszedve a népektől, mint ha császárság nem is volna. - Ez szilárd meggyőződésem. - Gondolod, ha megdől a császárság, kevesebbet szednek majd el a néptől a dzsózan urak? Mert szerintem mindegy hogy királya lesz-e a dzsózanoknak vagy parlamentjük! Tudod, én nem hiszek benne hogy a dzsózan urak jobbak mint a zulmán urak! Nem az a lényeg hogy valaki zulmán-e vagy dzsózan, hanem csak az, hogy úr-e vagy nem úr! Lehet hogy az új uraitoknak nem lesz akkora hatalma mint a mostani császáriaknak, de az is biztos hogy több lesz ezekből a kis urakból! És sokkal többet fognak elszedni a néptől mint ami most van elszedve, még akkor is ha azt nem teszik mind a saját zsebükbe, mert kell saját nemzeti hadseregre a pénz, saját parlamentre, saját mindenféle másra, mert hiszen féltik majd a most kivívott szabadságot a birodalom maradékától meg a többi frissiben szabaddá lett néptől... - A szabadságot meg kell védeni! - Persze. Ha megéri. De megéri-e?! Az emberek nem lesznek jobbak attól hogy nem a Birodalomhoz, hanem egy új, mondjuk Dzsózanföld nevű országhoz tartoznak! Az a sok kulturális jel amit felsoroltál, mint zászló, himnusz, népviselet és a többi, azok nem alkalmasak arra hogy összetartsanak egy nemzetet, csak arra jók hogy elválasszák a nemzeteket egymástól, s fokozzák az ellenségeskedést! Szabadok lesznek a nemzetek, meglehet, de ez csak annyit jelent, hogy szabad lesz gyűlölni egymást! És ez a szabadság a nagyobb nyomor szabadsága lesz! Különben is: csak az urak lesznek szabadok, azok, akik a parlamentbe kerülnek! Annyi fog csak változni, Tucsi, hogy másként nevezik majd az urakat, s más címen viszik el adóba ugyanazt a pénzt mint eddig, sőt, a mostaninál több pénzt! Azt mondják majd hogy szabadok vagytok, de az egyetlen érdemi változás csupán annyi lesz, hogy az úr és az adószedő nem zulmán, hanem dzsózan nyelven parancsolgat ezentúl nektek, de most mondd: megéri-e ezért ennyi tengernyi vért ontani?! Szerintem Tucsi, tudd meg, téged csúnyán átvertek: bebeszélték neked, hogy egy nagy, dicső eszmét szolgálsz, holott ebből csak annyi igaz hogy szolgálsz, de nem ám dicső eszmét, még csak nem is nem dicső eszmét, hanem egyszerűen néhány féktelen, önző, kapzsi, hatalomvágyó, ráadásul ostoba embert, akik urak akarnak lenni, s ha urakká válnak, idővel zsarnokokká is lesznek, kisebb és nagyobb zsarnokokká, akik a hatalmat nem azért akarják hogy azt jó cél érdekében használják fel, egyszerűen magáért a hatalomért akarják a hatalmat, azért hogy a hatalommal még több hatalmat szerezzenek, s persze több kincset, hogy így jobban kielégíthessék minden elfajzott vágyukat, sőt: perverziójukat! Most megint sokáig hallgattak, mert Tucsi erre mit sem válaszolt, de végül csak szólásra nyitotta a száját, eképpen: - A nemzetek természetesek, a birodalom csak mesterséges tákolmány! - A nemzetek sem természetesek. Sok nemzet tartalmaz idegen, beolvadt népelemeket, amiket ugyanúgy meghódoltatott sok-sok évszázaddal ezelőtt, mint most a zulmánok a dzsózanokat s más népeket! Ezek a néptöredékek persze már nem emlékeznek erre, mint ahogy az úrrá lett nép sem. Egészen biztos hogy ez így van, Tucsi, mert a dzsózanok is, a te néped, igencsak változatos külsővel rendelkeznek: van köztetek szakállas és szőrtelen arcú, szőke, barna és fekete hajú, vörös is, kicsi és nagy, tömzsi és nyúlánk, és így tovább! Szerintem rengetegsok ősi nemzetből alakult ki a dzsózan nemzet, és ez nem mehetett másként mint háborúkkal! A dzsózanok népe egy törpe birodalom maradványai lehetnek! És ha így van, akkor hogy is 70

mondhatod azt, hogy a nemzetek létrejötte „természetes” folyamat?! Elismerem, a Birodalom valóban mesterséges tákolmány, csakhogy a nemzet sem kevésbé! Tucsi megint hallgatott egy sort, majd így szólt: - Jó. Elismerem hogy a nemzet nem jobb a birodalomnál. De mégis szomorú vagyok hogy ezt elmondtad, Zardax, mert már-már kezdtem abban reménykedni, hogy meggyőztelek a birodalom álnoksága és értelmetlensége felöl! Hej, pedig még nem is mondtam el mindent amit mondhatnék, holott miket láttam én a császár mellett, a szeretőjeként! Zardax válasza kicsit késett, majd hallhatóan erőtlenül szólalt meg: - Tudod mit, ha arról akartál meggyőzni hogy álljak melléd, a dzsózanok mellé, az nem sikerült. De arról meggyőztél, hogy eddig értelmetlenségért harcoltam. De mindegy is hogy meggyőztél-e, mert nekem hamarosan végem! Nincs elég rongyom hogy bekötözzem ezt az átkozott sebet, és elvérzek! Győztél, Tucsi, mehetsz ahová akarsz! - Annak örülök hogy mehetek, de majd még meggondolom hogy érdemes-e oly nagyon igyekeznem! Mert amit mondtál, az meg engem győzött meg! Lehet ám hogy nem érdemlik meg azok odalent a síkságon, hogy törött karral lemászva innen, a nyakamat kockáztassam értük! - Kész röhej! - motyogta Zardax. - Addig igyekeztünk meggyőzni egymást, míg mindkettőnknek sikerült?! Persze, nekem már úgyis mindegy... - Idefigyelj Zardax, ha megígéred hogy nem támadsz rám, akkor odamegyek hozzád és bekötözlek tisztességesen! Rajtam hosszú, bő női ruha van, sok szoknyával, bőven elég arra hogy alapos kötést mesterkedjek rád! - Megfázol. - Bolond beszéd, meleg az éjszaka! S ha meg is fázom, abba még nem halok bele, mint te a vérveszteségbe! - Gyere akkor! - mondta neki Zardax. Tucsi oda is ment, majd minden szégyenlősködés nélkül kibújt a szoknyáiból, s azokkal be is kötözte Zardax oldalát, habár tépést csinálni nem is volt olyan egyszerű művelet, lévén hogy a jobb keze törött volt. De Zardax segített neki. Ráadásul az is kiderült, hogy Zardax sziklája mögött nő két kis, girnyó fácska, egyikük alkalmas volt arra, hogy legalább valami kezdetleges sínt mesterkedjenek vele Tucsi alkarjára. Lám csak, Tucsi jószívűsége önmagának is kifizetődött! De hát ez is természetes. Minden történetben úgy szokott lenni, hogy a Hős bár önzetlenül tesz jót, de a végén törvényszerűen megkapja ezért a jutalmát! Tucsi mást is tett Zardaxért: az ő kulacsa még jórészt tele volt, ennek tartalmát Zardaxba diktálta, hogy így ha nem is a vért, de a folyadékveszteséget némileg pótolja. És Zardax valóban jobban lett ettől egy kis idő múlva. S most ott ültek egymás mellett, hátukat a sziklának támasztva, a két egykori ellenség, a két Hős... És Zardax egyszercsak megkérdezte: - Tényleg nem akarsz férjhez menni? - Nem. Miért kérded?

71

- Hát, csak úgy elgondolkoztam azon, hogy hogyan tovább! És mert mondtam már, és nem hazudtam hogy láttalak korábban... te egy átkozottul csinos lány vagy! És most hogy csak így bugyiban ücsörögsz mellettem, ezt még holdfényben is látom... szóval, csak úgy megfordult a fejemben, hogy igazán egymáshoz valók vagyunk! - Tégy le erről! Bebizonyítottad nekem, hogy értelmetlenségért harcoltam, de ettől még nem kedveltem meg sem a Birodalmat, sem semmiféle hatalmat! Én már bizony valóban csak önmagam ura akarok lenni! Majd ha meggyógyultam, s ha te is meggyógyultál, arról talán lehet szó hogy egy ideig boldogítsuk egymást ahogy egy férfi és egy nő azt szokta. De hogy végleg?! Ugyan már! Nem is volna az jó, Zardax, hamarosan veszekedni, civakodni kezdenénk... hát nem sokkal jobb az, ha megmaradunk barátnak?! - Hát barátodnak tartasz? - Te egészen nagyon hülye, ha nem úgy volna nem kötözlek be! Ráadásul a kedvenc szoknyámmal! Pedig biztos hogy végleg tönkrement, a vért sosem tudom majd kimosni belőle! Hanem idefigyelj, most már tessék elmondani hogy milyen hírt akartál a császárnak vinni! Te úgyis tudod az én híremet! Zardax elmondta azt Tucsinak. S erre Tucsi így szólt: - Tudod, Zardax, érdekes ez! Azért kérdeztem ezt meg tőled, mert azt hittem hogy érdekel, hogy kíváncsi vagyok! De most rájöttem, hogy nem is nagyon érdekel! Idefigyelj, te ugye meg lettél általam győzve, hogy nincs értelme a Birodalomért harcolni, de attól még nem lettél dzsózan hazafi? - Pontosan így van. De nemcsak dzsózan, más nemzet hazafija sem lettem. Még zulmán hazafi sem. - Ez az! Hát én pedig szintén kigyógyultam a hazafiságból, neked hála, de nem lettem a Birodalom híve! Egyformák lettünk mi ketten! Tudod, engem már az sem nagyon érdekel, hogy ki fog győzni holnap: a birodalmiak, vagy a dzsózanok! Csak azt tudnám hogy mi lesz velem ezek után! Nem tudom hogy miként éljek tovább! - Ezt bizony én sem! - tűnődött el Zardax, azzal csak ültek szótlanul sokáig egyhelyben. Zardax el is aludt egy kis időre, és Tucsi nem keltette fel a férfit, végül amikor már pirkadt, akkor ébredt fel magától Zardax, némileg jobban is érezte magát mint este. Tucsi felmászott a legnagyobb sziklára. Innen messzire beláthatta a környéket. - Készülődik a csata, felvonultak a seregek! - közvetítette Zardaxnak amit látott. Majd így folytatta: - Látok három csiszí helikoptert is erre közeledni. Nem hiszem hogy beavatkoznának, de úgy lehet érdekli őket, hogy mi lesz a csata kimenetele! - Meglehet a véleményük rólunk! - mormogta Zardax. - És ami azt illeti, egyet is értek velük most már én is! Mindig azt mondják: „A barbárok undorítóak, mert állandóan csak háborúznak egymással, mindenféle értelmetlenségért, képzelt célokért, amik mögött nincs tartalom!” És most már én is így gondolom! Igazuk van! Szégyellem hogy ha a híreimmel is, de résztvettem korábban ezekben a vérengzésekben! Undorodom az egésztől! - Én is így vagyok ezzel! - bólintott Tucsi, majd lemászott Zardax mellé, s mélyen a férfi szemébe nézett, de egy szót sem szólt. Hanem Zardax így is megértette. - Te, csak nem ám te is arra gondolsz amire én?! - De bizony! - Hogyan hívjuk ide őket? 72

- Nekem van erre ötletem! - azzal Tucsi benyúlt a zsebébe, s elővett onnét egy apró szerszámot. - Csiszí öngyújtó! - magyarázta Zardaxnak, s az nem is csodálkozott. Egy császári szeretőnél nem szokatlan hogy legyen efféle drága portéka. De nem azért hogy dohányozzon: Tlaxánon ezidőtájt nem ismerték a dohányzás fertelmes, undorító szokását. De hát jó az öngyújtó akkor is ha tüzet akar gyújtani valahol... Most Tucsi teljesen kibújt minden ruhájából, ott állt pucéran, majd az öngyújtó lángját a ruhahalomhoz érintette, s pillanatok alatt fellobogott a láng. Akkor Tucsi dobott a tűzre mohát is, amit a sziklákról kapart le, hogy így nagy legyen a füst. - Ez biztos idecsalja őket, mert kíváncsi nép! - vélekedett. Igaza is volt. Pillanatokba sem tellett, s máris arrafelé lebegett egy csiszí helikopter. Zardax feltápászkodott, s ő integetett a gépnek, mert ez neki az ép kezével könnyebb volt. A helikopter óvatosan leereszkedett, de tőlük jócskán távolabb, egy olyan helyen, ahol elég sima volt ehhez a talaj. - Na gyere, botladozzunk oda hozzájuk! Támaszkodjunk egymásra! - szólt Tucsi. - Mit mondjunk majd nekik? - kérdezte Zardax. - Hát azt, hogy megundorodtunk a barbárságtól, és csiszík akarunk lenni! - vágta rá a lány magától értetődő hangsúllyal. - Persze, de nem erre gondoltam! Hanem biztos megkérdezik hogy miként kerültünk fel erre a járhatatlan terepre, s hogy itt ki intézett el ilyen alaposan bennünket, amikor senki nincs itt rajtunk kívül, és sebesülten nem jöhettünk fel ide, tehát itt kellett megsebesülnünk! - Megmondjuk az igazat. - vont vállat Tucsi. - Nem tehetünk mást, mert semmi jó hazugság nem jut az eszembe, de ha jutna is, rájöhetnek az igazságra, s nem akarom hogy megorroljanak rám, mert veszettül utálják ám a hazugságot, és ezt neked is tudnod kell! - Tudom is. Csak... - Csak mi? - Ha ezek megtudják hogy mi vertük félig nyomorékká egymást, aztán most itt békésen ballagunk egymást segítve feléjük... - Akkor mi van? Azt mondjuk, hogy kivertük egymás fejéből a barbárságot! - Persze hogy azt mondjuk, és ez még igaz is lesz. De akkor is hülyének fognak nézni bennünket. Ami pedig a többieket illeti, a zulmánokat és dzsózanokat, egykori urainkat... azok egyszerűen azt mondják hogy nem vagyunk már hősök, hanem árulókká lettünk! Már egészen közel értek a helikopterhez, de most Tucsi megállt és szembefordult Zardaxszal. - A hülyeség igaz. De nem most vagyunk hülyék, hanem eddig voltunk azok. Most jött meg az eszünk. Régi urainknak abban igaza lesz hogy nem vagyunk hősök. De ez sem számít, mert látom már hogy a hősök mind barbárok. Vagy... nem, mégsem! Most vagyunk igazi hősök, Zardax! Most! Most vagyunk a legnagyobb Hősök! Mert nem ahhoz kell a legnagyobb hősiesség hogy valaki meghalni merjen, hanem ahhoz, hogy szembenézzen korábbi tévelygéseivel, s merje vállalni a felismert igazságot! - Attól még árulóknak tartanak majd bennünket.

73

- És igazuk is lesz. Igazuk lesz, mert én épp most döbbentem rá, Zardax, hogy lehet valaki egyszerre Hős és áruló! Eláruljuk a barbárságot, azért hogy elmehessünk az igazi civilizációba! Ehhez hősiesség kell, de ettől még árulás! Csakhogy... mondok én neked valamit, Zardax, ami nagyon fontos! Árulás és árulás között nagyok a különbségek! - Amennyiben? - kérdezte a férfi figyelmesen. - Egyszerű. Amennyiben arról van szó, hogy a barbárságot elárulni nem bűn. Ellenkezőleg. Dicsőség! Na, szedd össze magadat, mindjárt ott vagyunk! És Zardax, belátva Tucsi igazságát, nekivágott hogy megtegye az utolsó métereket, amik elválasztják a csiszí helikoptertől. A józanságtól. Az értelemtől. A civilizációtól. S kicsit később a helikopter fel is emelkedett a magasba, és odalent a már javában kavargó vérgőzös csata egyetlen résztvevője sem sejtette, hogy e helikopter fedélzetén ott tartózkodik a gondos elsősegélyben részesült két egykori Hős is, akik elhagyták őket, elrepülve messzi tájak felé! De hát így illik ez. Minden történet végén úgy szokott az lenni, hogy a Hős, az nem marad kalandjai helyszínén. Nem marad ott, elindul, eltűnik a lemenő alkonyi Nap fakó tányérjában, miközben alakja egyre kisebbedik, eltűnik a szemlélők elől, mert hallja a messzeség hívó szavát, s ellenállhatatlan vágy ösztökéli őt új kalandok, új történet, új vidékek után... Vége Elkezdve: 2001.04.13., 14 óra 17 perc Befejezve: 2001.04.14., 17 óra 04 perc Tisztelt Olvasó! Ha érdekel téged mi lett a továbbiakban Tucsi és Zardax sorsa, akkor olvasd el azt a regényt, melynek címe:

A borostyán szelleme

74

Nyami mami Vusumba, a már majdnem harminc éves zozó fiatalember, ereje végső megfeszítésével húzta be a hatalmas varrógépet a lépcsőházból a nagyszobába. - Drága fiam, ne erőlködj, hiszen erre vannak a szállítómunkások... - aggodalmaskodott mögötte idős, kilencvenhat esztendős ükanyja, aki a szépen csengő „Nyami” nevet viselte, s nem is nevezte senki soha másként, csak Nyami maminak. Azon hogy a mami ilyen szép kort élt meg, senki ne csodálkozzék! Amióta, már több évszázad óta, a zozók és más néger törzsek a jó Sába királynő kegyelméből teljes jogú kaul alattvalók lettek, azóta volt velük egy egész sereg probléma, mert lassan civilizálódtak, soká megőrizték barbár szokásaikat, de az is igaz, hogy ők voltak a leghosszabb életűek Kaulianában! És általában, ha valamely „igazi” kaul ember házasságot kötött velük, akkor a hosszú élet előnyös tulajdonsága többnyire az utódukba is átadódott, s mindamellett a gyermek kicsattanóan egészséges volt, és gyönyörű szép! A Kaulianába gyakran ellátogató csiszík azt mondták, ez a keveredésnek köszönhető, emiatt hosszú életűek ők, a csiszík is, és mindenféle érthetetlen, tlapantluai eredetű szakszavakat mondogattak, például a „heterózishatást” emlegették gyakran, de ez Nyami mamit persze nem érdekelte, egyszerűen mert úgysem értette. Őneki elég volt az, hogy ő maga hosszú életű, s ha makkegészségesnek nem is mondhatja magát, de azért még nem remegnek a végtagjai, a fogai is mind megvannak kettő kivételével, de abból is az egyik még megboldogult ifjúkorában hullott ki, tudniillik egy verekedés közben, a másik pedig... hát, tulajdonképpen nem is igaz, hogy az nincs meg! Megvan, csak nem szép, le van törve a teteje... De ennek is már bő hetven esztendeje! Fiatal nőként, amikor még nem vetette el a sors ide Íventhalba, Kauliana fővárosába, falujában néha hódoltak még az emberevés szigorúan tiltott élvezetének is, és egyszer oly mohón harapott rá a fincsi falatra, hogy nem vette észre a husika közepén levő csontot, és ez bizony az ő szeretett fogacskájában is szépséghibát okozott! Igazán nem sok baja volt hát Nyami maminak, de ükunokája, Vusumba, azt parancsolta neki hogy pihenjen, ne segítsen, szó sem lehet róla, hogy hagyja cipekedni a mamit! - De hát minek becipelni ezt a hatalmas ládát ide... - tördelte Nyami mami a kezét, miközben Vusumba az óriási varrógépet húzta-vonta a folyosón végig, míg végre beért vele a kamrába. - Minek, minek, oly sokszor elmondtam már: Ebből fogunk meggazdagodni! Vállalkozást indítok, eleinte én varrogatok majd... - Te? Hiszen az nem férfias, nem ekkora óriási emberhez való, mint te vagy, drága fiacskám... - Hát igen, de mit tegyek, valamiből meg kell élni... később alkalmazottakat fogadok fel... - És akkor lesz sok pénzünk? - Remélem! - És akkor ehetek újra finom emberhusit?! Vusumba csak legyintett erre a beszédre. - Ne tégy úgy mami, mintha most szaladtál volna ki a dzsungelből, a krokodilok és a majmok közül! Többet éltél, nagyjából háromszor többet itt a civilizációban mint a dzsungelben, tudhatnád, hogy az itt tilos!

75

- Tudom is, de aki gazdag, mindent megengedhet magának, a tiltott élvezeteket is! heherészett mögötte az ükmami. - Ezt nem. Ez a legszigorúbban tilos! - Ezt sosem értettem. Megölni nem tilos, csak megenni? - Megölni is tilos. Az emberölés tilos. De a megevés pláne! Sokszor elmondtam. - De ha nem én ölöm meg, csak úgy véletlenül... - Akkor is. Mert miként bizonyítod, hogy nem te ölted meg?! Ha megetted, honnan lehetne tudni, hogy véletlen baleset áldozata-e, vagy te ölted meg, kifejezetten azért, hogy becsócsálhasd?! Szóval elég legyen ebből mami, ne is emlegess nekem emberevést, mert én már civilizálódtam, ilyesmit hallani borzalom a fülemnek! Hát jó, Nyami mami befogta a száját, legalábbis az emberevésről, s olyasmiket kezdett el sóhajtozni, hogy „nem bízom én ezekben a szellem hajtotta szerkentyűkben”... - Nem szellem hajtja, hanem áram! - De az is láthatatlan, nem? - Persze. - Tehát szellem. Hiszen mindenki tudja, hogy csak a szellemek láthatatlanok! - Nem szellem hajtja, hanem villanymotor! - És a villanymotort mi hajtja? - Villany. Azért villanymotor. Nem érted? - Hogyne érteném, értem én hogy villanymotor, de mi hajtja?! Vusumba legyintett és nem vitatkozott. Minek erőlködjön a magyarázattal, amikor Nyami mami igazán oly primitív hogy még olvasni sem tud! Inkább előszedte a használati utasítást, hogy miként is kell összepakolni az alkatrészeket. Ez nem is volt egyszerű, mert hogy kisebb helyen elférjen nagyrészt szétszedve szállították, ugyanakkor viszont számos alkatrésze volt, mert ez egy igen bonyolult varrógépnek volt mondható, a legmodernebbek egyikének, rengeteg funkcióval... És Vusumba bizony még soha de soha az életében nem foglalkozott varrógépekkel, egyetlen percet sem! De nem nagyon válogathatott, mert ha magánvállalkozásba akart kezdeni a kis első emeleti lakásban, akkor ugyan mit is tehetett volna, nincs itt sok hely, pláne a szomszédokat sem zavarhatja valami hangos tevékenységgel! Na már most Vusumbának ereje volt ugyan bőven, de kézügyessége nem sok! És elképzelni sem nagyon tudta, melyik apró alkatrész mit csinál, hova való. Estig sem végzett az összerakással, káromkodott is eleget, még a régi zozó isteneket, a Szellemek Atyját, meg a Kígyóistent is szidta; Nyami mami ezt nem szívesen hallgatta, kiment inkább felmosni az előszobát. Takarítani nagyon szeretett, élvezte a tisztaságot, s lenyűgözte őt a kaul tisztítószerek sokasága és hatékonysága. Másnap reggel aztán mégis befejezte a varrógép összeszerelését Vusumba, de a cérna befűzésével végképp nem boldogult. S ekkor megszólalt Nyami mami: - Segítségre van szükséged, fiacskám! Mi lenne ha áthívnád a szomszéd kislányt, ő pontosan efféle iskolába járt, egyszer azt mondtad! Vusumba elpirult. 76

- Persze, igen... de, szóval... én valóban meg akartam neki mutatni, de csak akkor, ha már teljesen készen lesz, ha működik... Tudod, meglepetésként... - Hát nézd drága fiacskám, az én időmben a harcosok szép szőrméket ajándékoztak a lányoknak, azzal csábították őket, meg finom csemegékkel, főleg épp emberhusival... nem ám holmi varrógépekkel... De nekem mindegy! Jó széles csípője van, könnyen szüli majd meg a gyerekedet, és milyen nagyszerű is lesz, akkor már szépanyának mondanak a kaulok! Igazán, ilyen soká mint én nem sokan élnek még a csiszík közt sem, úgy hallottam! - De mit is beszélsz Nyami mami, nem erről van szó... - pirult Vusumba. - Ne hazudj nekem! Látom rajtad, hogy tetszik! - Persze hogy tetszik, de akkor sem arról van szó... - Nagyon helytelen, ha nem úgy van! Szóval ne vitatkozz fiacskám, hívd át, a te vastag ujjaid úgysem az ilyen finom munkához vannak szokva, aztán majd ő segít! Így is meglepetés lesz neki ha ezt a böhömnagy ládát meglátja! Bár tulajdonképpen jobban örvendenék neki, ha kidobnád. Nem bízom én ezekben a szellemhajtotta micsodákban! Mi lesz, ha egyszer kijön belőle a szellem?! - Miért jönne ki? - nevetett Vusumba. - Mert nem tetszik neki odabent! - Miből gondolod, hogy nem tetszik odabent neki? - De hiszen hallom hogy morog, valahányszor csak bekapcsolod! Biztos mert nem tetszik neki hogy birizgálod, meg hogy dolgoznia kell! - Nem erről van szó, nincs odabent senki! - De van. Aki morog, az van, létezik! Vusumba legyintett, s inkább megmutatta hogy ha kihúzza a konnektorból a zsinórt, abbamarad a „morgás”. - Látod? A hatalmamban van a „szellem”! - mondta gúnyosan. Ezután azonban mégis elindult a szomszédba, az ottani Finti nevű kislány segítségét kérni, mert az lehet hogy Nyami mami nem ért az elektromossághoz, de a nőkhöz attól még lehet! Finti átjött, megszemlélte a varrógépet, s nagyon tetszett neki! Be is fűzte a cérnát pillanatokon belül. És azt is megmutatta, hogyan kell vele varrni. Sajnos azonban a varrás nem volt pontos, s erre Finti azt mondta, az lehet a baj, hogy Vusumba valamit rosszul szerelt össze, lazán, valami lötyög a gépben - hogy mi azt nem tudja, de úgy nagyjából megmutogatta, hogy szerinte merrefelé lehet a hiba oka! Erre Vusumba leszedte a burkolat egy részét, s nekiállt azt csavarozgatni, szerelni, kereste a laza csavart... Időközben megérkezett a másik szomszéd is, Mujti úr. - Hallottam, hogy vettetek valami nagyon kiváló varrógépet! - magyarázta meg jötte okát a köszöntés után.

77

- Igen, itt van, most rakjuk össze... - magyarázta neki Vusumba, és nem igazán örvendett a szomszéd jöttének, akivel nem volt épp különösen jó viszonyban, és gyakran irigykedett rájuk. Nyami mami műveletlenségén is gyakran élcelődött. De mert udvariasság is van a világon, kimászott a varrógép alól, megtörölgette a kezét is, hogy ne legyen annyira gépolajos... - Na erre aztán sok pénzetek rámehetett! Sosem hozza be az árát! - jósolta a szomszéd. - Majd meglátjuk. - morogta Vusumba. Ebben a pillanatban azonban Nyami mami felkiáltott: - Tűz van! Na ugye tudtam én, hogy ki fognak onnan jönni a szellemek! - s valóban, amint hátrafordultak látták, hogy a szerelés közben sajnos bekapcsolva hagyott varrógép alól lángnyelv lobban fel, de füst is... biztos valami érintkezési hiba miatt, talán Vusumba megbolygatott benne valami vezetéket... A szomszéd kislány, Finti, azonnal ugrott is hogy kirántsa a vezetéket a falból. Vusumba viszont nem tétovázott, felkapta Nyami mami közelben levő felmosóvödrét, és annak tartalmát azonnal a varrógépre zúdította. - Nagyon helyes, a víz a leghatásosabb ellenszere a tűz szellemének! - kiáltotta Nyami mami. Hanem azután abbahagyta az ujjongást. Mert alig borította be a víz a varrógépet, Finti ugrott egyet, de szinte akkorát hogy majdnem a plafonig ért, majd a földre zuhant, és nem mozdult többet! Ugyanekkor a lakásban is kialudt minden világítás. Persze azonnal a kislány mellé ugrottak, de már nem lehetett segíteni rajta: agyoncsapta az áram! - Na ezt jól megcsináltad szomszéd! - csóválta a fejét Mujti úr. - Ugye a meggondolatlanság, a bozótlakó indulatok... Még kész szerencséd hogy téged nem ütött agyon az áram, ez is csak annak köszönhető, hogy nem fém-, de műanyagvödörben volt a víz! Ekkora ökörséget tenni, hogy áram alatti berendezés tüzét vízzel oltani! De hiába, minden fekete egy vadember, még a sokadik nemzedék tagjai is, nem képesek civilizálódni! Na megyek is és hívom a rendőrséget! - azzal a fejét csóválva az ajtó felé indult. - Várj! - ragadta meg a karját Nyami mami. - Mondjuk azt, hogy én locsoltam le a szellemeket, én öreg vagyok, velem mit sem kezdhetnek... - Csak nem képzeled hogy hazudni fogok a kedvedért?! Az bűnpártolás lenne! - vágott a szomszéd férfi gőgös képet, azzal távozott. Hamarosan jöttek is a rendőrök, a halottkém, egyéb hivatalos személyek, s ezek is csak a fejüket csóválták, hogy hát ezt valóban nem lett volna szabad Vusumbának, elektromos berendezést vízzel oltani; érthető a rémülete, az első felindulás, a stressz, de bizony akkor sem lett volna szabad... Elszállították Finti tetemét, majd Vusumbát is, méghozzá megbilincselve, mert a vád ellene: gondatlanságból elkövetett emberölés! - A használati utasításban ugyanis le van írva, hogy tilos e varrógép vízzel oltása! magyarázta Nyami maminak a helyszínelőcsoport vezetője. - De nem akarom hogy kivégezzék a fiamat! - sírt Nyami mami. - Semmi esetre sem lesz kivégezve! Négy évnél többet nem kaphat legrosszabb esetben sem, de ha jól viselkedik lehet, hogy már másfél év múlva szabadul! Sok az enyhítő körülmény a javára! - magyarázta neki a rendőrtiszt. Majd a szomszédhoz fordult:

78

- A tanúvallomása sajnos még nem érvényes igazából uram, azt eskü alatt meg kell erősítenie, ez állampolgári kötelessége is, s ezt nyolc napon belül meg kell tegye a kerületi rendőrkapitányságon! - és a rendőrök távoztak. Nyami mami egyedül maradt a lakásban. És leült a fotelba, és sírt, zokogott, és egyre csak az járt az eszében, hogy ez nem igazságos! És az is, hogy lám, nem volt igaza a fiának: senki nem tudta hogy Finti átjött hozzájuk, ha tehát már meghalt valami balesetben, jobban jártak volna ha megeszik a hulláját, akkor ez az egész titokban marad... Persze csak ha a szomszéd befogja a száját... Hogy valamennyire megnyugodjék, nekiállt hogy a különben már patyolattiszta előszobát mégegyszer felsúrolja. Nagyon szerette a mosószerek illatát, a habot is, a buborékokon a fény csillogását... De most nem bírt megnyugodni. Erre még több felmosószert adagolt a vízhez, majd még többet... És a konyhát is felsúrolta... de hiába. Egyre csak folyt a könnye, és átkozta a világ igazságtalanságát... Végül egy húsvágó bárdot ragadott a kezébe, s nekiállt összetörni a varrógépet. Majd ő megmutatja a szellemeknek! A nagy zaj persze áthallatszott a vékony falakon, s hamarosan átjött a szomszéd, Mujti úr. - Mi a helyzet, szomszédasszony? - kérdezte vigyorogva már az ajtóban állva. Rosszindulatú képének már a látványát sem állta Nyami mami, emiatt ráripakodott: - Tűnj el innét te gonosz, kárörvendő féreg, látni sem akarlak te eblelkű, te! - Ugyan már, mire ez a nagy érzelem, a fiad csak azt kapta amit a hülyesége miatt megérdemelt! De mi ez a nagy lárma amit itt művelsz, bontod talán a lakást? - és beljebb lépett. Abban a pillanatban hanyattvágódott a tükörsimává és rém csúszóssá suvickolt, még nedves padlón, végigszánkázott rajta, majdnem ledöntötte a lábáról Nyami mamit is... - Nesze! - kiáltotta Nyami mami, és teljes erejével belevágta a szomszéd fejébe az épp nála levő húsvágó bárdot. És ha öreg volt is Nyami mami, de ütni pompásan tudott: ettől az egyetlen csapástól Mujti úr azonnal jobblétre szenderült! Az idős kannibál asszony sietve az ajtóhoz csoszogott, bezárta azt, a biztonsági láncot is beakasztotta, majd a konyhába húzkodta a férfi tetemét. A nyomában maradó vércsík nem aggasztotta. Legfeljebb felmos harmadszor is! - Én nem követem el azt a hibát, mint a túlcivilizálódott fiacskám! - mormogta. - Ezt a halált nem kenik majd rám a rendőrök! Sosem találják meg ezt a galád árulkodót... - azzal megdörgölte a hasát, sóváran csámcsogott egyet, majd nekikezdett, hogy megfelelő nagyságú kondérokat keressen, s előszedte a legélesebb kést is... Amikor már egyetlen hónappal később kiengedték Vusumbát a börtönből, ezen nagyon csodálkozott! - Kár ámulnod fiacskám - magyarázta meg neki a dolgokat Nyami mami - a szabadulásodat ugyanis egyszerűen nekem köszönheted! - Hogyhogy?! - Úgy, hogy jó néha egy kannibál vadember a háznál! Az a piszok csirkefogó szomszéd nem erősítette meg eskü alatt a tanúvallomását, én viszont eskü alatt vallottam, hogy nem is te locsoltad le azt a füstölgő, gonosz gépet, hanem én! No és velem ugyan mit tehettek volna ilyen vénen, a bíró csak ügyészségi megrovásban részesített, ami azt jelenti, hogy jól megszidtak... 79

- Köszönöm mami, de miért nem erősítette meg a szomszéd a vallomását, amikor mindig is az ellenségünk volt, egy valóban aljas, rossz ember?! Erre ükanyja tekintete megváltozott, ábrándozva meredt a messzeségbe, az elmúlt napok boldog pillanatait felidézve, majd most is megdörgölte a hasát, és így szólt: - Aljasnak aljas volt, az lehet. De egyáltalán nem volt rossz. Sőt... nagyon is jó...! Igazi helyes, ennivaló fickó... hogy egyem a máját...! - De mami, csak nem...?! - kiáltotta Vusumba. - Most mit csodálkozol, a királynő is hányszor kihirdette, hogy szeretnünk kell embertársainkat, hát én szerettem a szomszédot... Úgy szerettem, majd megettem... - és Nyami mami ismét elmosolyodott. Vége Elkezdve: 2006.03.17., 07 óra 03 perc Befejezve: 2006.03.17., 08 óra 48 perc

80

Az igazi arany Azon a sorsdöntő napon már kora reggel örömteli izgatottsággal szívében pattant ki az ágyból Lamakána, az ifjú zasseni bölcsészhallgató. Utolsó évfolyamos volt, s ezen utolsó év első előadására kellett mennie. Sokakkal ellentétben Lamakána nem szerette a nyári szünetet. Mindig alig várta, hogy kezdődjék a tanítás. Ez ritka még az általános iskolás diákok közt is, még ritkább gimnáziumban, és szinte egyedülálló az egyetemeken, de Lamakána ilyen volt. Ráadásul tudta, ebben a félévben kezdődik egy nagyon érdekes előadássorozat. Már régóta várt rá. Gádarava professzor tartja majd, aki jószerivel egész Tlaxán leghíresebb irodalomkritikusa, arról tart előadást nekik, ifjú reménységeknek, mi is az irodalomban a szép, a jó, a művészi, az ízléses, mi kell az olvasóknak, egyáltalán, mi tesz egy irodalmi alkotást értékessé. Lamakána úgy vélte, ezek ismeretére neki óriási szüksége van. Bölcsésznek készült ugyan, szándékában állt a későbbiekben a bölcsészdoktori cím megszerzése is, de élete nagy célja volt az is, hogy megírja egész Tlaxán történelmét a Nagy Pusztulástól kezdve napjainkig, persze nem egy kötetben, s mert ő nem történész, nem is a pontos kronológiára helyezve a hangsúlyt, hanem a jelentősebb történelmi alakok lelkialkatára, s az emberi tudat fejlődésére. Ez meg kétségkívül irodalmi munka, s kell hogy stilárisan is, s mondanivalóját illetően is színvonalas legyen! Mire elkezdődött az előadás, már félig volt telve hallgatókkal a nagy terem. Ez azonban még mindig kisebb létszámot jelentett, mint egyéb előadásokon. Sejtette ennek okát Lamakána: Gádarava professzor híres volt hosszú, cikornyás, bonyolult körmondatairól. De Lamakána készült erre: beszerzett egy nagyon érzékeny riportermagnót, ott volt most a zsebében. Elvileg ugyan tilos volt az előadások rögzítése, de senki nem ellenőrizte őket, s az ifjú bölcsész nem akarta hogy a rég várt előadásból bármit is elszalasszon. Ha nem ért valamit most, azonnal, otthon akárhányszor is meghallgathatja azt, s kielemezheti. A professzor először üdvözölte a hallgatóságot, majd hosszasan beszélt arról, mekkora jelentősége van az egyre inkább eltechnicizálódó világban az irodalomnak. Hiszen ez a léleknemesítés eszköze, ez emeli ki a mindennapok szürkeségéből az olvasót, ez ad neki szellemi táplálékot, s egyben szórakoztatva tanít, nevel, műveltséget emel. Mindezen szavaival maga Lamakána is egyetértett, csak éppen nem ez érdekelte. Remélte azonban, hamarosan valami lényegi dologról is beszél majd a neves mester, elárulja a titkot, miként kell olyan könyvet írni, ami művészi, lényegre törő, tartalmas, s ugyanakkor nagy példányszámban is elfogy a könyvpiacon. Hiszen mit sem ér a mégoly nemes eszmékkel telezsúfolt könyv sem, ha a kutya sem veszi meg, s így nem olvassa azt! Akkor a legcsodálatosabb gondolatok sem jutnak el a címzettekhez - az olvasókhoz - hiába vannak bent a könyvben! S íme, most éppen erről kezdett el beszélni a nagy Gádarava! - Kedves hölgyeim és uraim, most érkeztünk el előadásom csúcspontjához, nevezetesen ahhoz a lényegi, fundamentális és bizonyára sokakat érdeklő kérdéshez, hogy tudniillik mit is tartalmazzon az a könyv, mely fenntartja magának a jogot, sőt, mintegy megköveteli, hogy olvasói és kritikusai egyaránt művészi alkotásnak nevezzék! Mindenekelőtt tisztázni kell, hogy egy könyv nem egyszerűen egy anyagi tárgy. Miként már Zassen ősi vallása szerint is az Ember mint olyan, egyszerre három szinten létezik, mert van fizikai teste, asztrális teste és mentális lényege, ugyanúgy a könyv is hármas egység: van fizikai teste, ezt lényegében nem

81

az író alkotja meg hanem a nyomda, s a kiadványszerkesztők tervezik. Van ezenkívül a könyvnek tartalma is, ami azonban megint két részből áll: stílusból és mondanivalóból. S e kettő már az író hatáskörébe tartozik! Én csakis az utóbbi kettővel foglalkozom. Legislegfontosabb hogy leszögezzem, függetlenül attól hogy valaki a klasszikus ókori irodalmi formákkal foglalkozik-e, vagy olyan újonnan létrejött, alacsonyabbrendű műalkotásokkal mint például a fantasztikus irodalom, leginkább elengedhetetlen már az első szó leírása előtt is annak eldöntése, hogy az egész művön végigvonuló hangulat milyen is lesz. Márpedig alapvetően két hangulatot különböztethetünk meg: vidámat és szomorút. A vidám hangulatú mű megírása veszélyes, mert könnyen giccsbe csaphat át. Ha mégsem, nagy a veszély, hogy az író a klasszikus komédiákat utánozza öntudatlanul is. Ezért ez nem ajánlott kezdőknek. Helyes, ha ennek elkerülése érdekében óvakodik még a jó végtől is. Legajánlatosabb, ha rögtön tragédiával kezd foglalkozni. Már csak azért is, mert így a tömegigényeket is kielégítheti, elvégre be kell lássuk, hogy az olvasók szignifikánsan nagy része szereti a vérontást az irodalomban, márpedig a tragédia nem is tragédia, ha a végén nem hal meg mindenki, legfeljebb néhány jelentéktelen mellékszereplőt kivéve. Esetleg néhány fontosabb szereplőnek nem muszáj meghalnia, meg is őrülhetnek. Remélem nem értik félre szavaimat! Nem azt mondom hogy elégítsük ki a tömegigényeket, épp ellenkezőleg. Ha azonban a tömegek igényei találkoznak az író szándékaival, az nem baj, sőt jó. Mindazonáltal én azt mondom, az a jó mű, ami nemhogy nem nyugtatja meg az olvasót, hanem kiforgatja önmagából, szinte megcsavarja az agyát, felháborítja, megdöbbenti, mert így jön létre benne katarzis, mely továbbgondolkodásra is készteti. Úgyis olyan ritkán gondolkodik a ma embere, ennek elérése tehát a legnemesebb célok egyike amit egyáltalán kitűzhet maga elé egy irodalmár! A fenti célokat legkönnyebb és leghatékonyabb úgy elérnünk, ha lehetőleg minden olyan hős elpusztul a regény lapjain, aki rokonszenves az olvasónak. Ettől elszomorodik, s teljes mérhetetlenségében feltárulkozik előtte az élet és a létezés sivársága, kilátástalansága. Az emberi sors, a test és lélek sebezhetősége ha pőrén vetül ki lelki szemei elé, az öncélú szórakoztatás hiú leplétől megfosztottan, csak akkor érti meg saját születésének jelentőségét vagy éppen jelentéktelenségét, s így nyújtjuk neki azt a döbbenetes, monumentális élményt is, amit ha nem is feltétlenül tudatosan és előre elgondoltan, de mégiscsak reménykedve várt, midőn könyvünket kezébe fogta, s kinyitván azt, a lapjai és az író gondolatai, valamint a sorra elpusztuló hősök közé temetkezett! Mindez amit eddig elmondtam, lényegében a mondanivalóra vonatkozik. Ami a stílust illeti, az sem elhanyagolható jellemzője a könyvnek. Itt is a legfőbb cél, hogy felrázzuk tespedt tunyaságából az olvasót, hogy gondolatainak célt nyújtsunk, ez teszi irodalmunkat nemessé, követésre méltóvá, hogy reményeink szerint a mű egy sorba kerülhessen a nagy elődök alkotásaival, a klasszikus szerzőkkel, s majdan kötelező olvasmányként bekerülhessen az iskolások tananyagába is, hogy így már az egészen ifjú nemzedék ízlésformálásának is részese lehessen! Ennél szebb célt íróember nem is találhatna magának! Mivel is érhetjük el ezt a legbiztosabban?! Elsősorban azzal, hogy az erkölcsi tanítást ami van a műben, vagy úgy általában a mondanivalót, nem mondjuk ki nyíltan, sem narrációban, sem a dialógusokban valamelyik szereplő szájába adva, hanem elrejtjük a sorok közé, hasonlatosan a nagy vallási tanítók, próféták példázataihoz! Még ennél is jobb, s a zseniális művek jellemzője, ha a mondanivaló így sem íródik bele a műbe, hanem csak az egész mű hangulatából érződik ki, miután az olvasó letette kezéből a könyvet, s elgondolkodik az olvasás után benne visszamaradt utánérzéseken! 82

Jogosan merül fel a kérdés, mik is lehetnek a mondanivaló elrejtésének eszközei. Örömmel közölhetem, ezzel kapcsolatosan széles eszköztárt vonultathatnak fel, hála érte az irodalom csatamezőjén ténykedő számos nagynevű elődünknek, a klasszikus szerzőknek. Ilyen eszköz lényegében mindaz, amiről önöknek már hallani kellett korábban is: például az allegória, hasonlat, megszemélyesítés, szinesztézia, s legisleginkább a szimbólumok. Az olvasó megzavarásának leghatékonyabb eszköze formailag pedig az idősíkváltás. Persze, a végén kezdeni egy történetet és az elejefelé folyamatosan haladni már nem célszerű, ezt már megszokták az olvasók, legjobb manapság ha a közepén kezdjük, majd jön az eleje, aztán a vége, s befejezzük a közepén ismét. Az eszközökből egyébként most csak szemezgettem, a teljesség igénye nélkül soroltam fel őket. Most már nem tudta megállni Lamakána, és feltartotta a kezét. - Igen? - kérdezte a professzor. - Elnézést, de én úgy tudtam mindezideig, ezen eszközök nem arra valók, hogy elrejtsük a mondanivalót, hanem éppen ellenkezőleg, arra jók hogy azt hatékonyabban hozhassuk az olvasók tudomására! - Súlyos tévedés, fiatalember! Azt is el lehet ugyan érni velük, de az csak a primitív írásművek sajátossága. Magára valamit is adó szerző nem rágja az olvasó szájába a mondanivalót, ellenkezőleg, igyekszik hogy minél nehezebben értse meg, mert az olvasó élvezi ha elgondolkozhat a műveken, s maga jön rá mintegy rejtvényfejtőként, hogy mit akart az író kifejezni! Éppen ezért óvakodni kell a már lelepleződött, hogy úgy mondjam eltömegesedett szimbólumoktól. Senkinek sem ajánlom, hogy példának okáért a vassal szimbolizálja az erőt, vagy a tavasszal az ifjúságot. Ezek már elkoptatott szimbólumok. Valamikor régen talán zseniálisak voltak, de a szimbólumoknak is megvan az életútjuk: születnek, kiteljesednek, s idővel meghalnak. Haláluk nem úgy jelentkezik, hogy eltűnnek, lelépnek az irodalom porondjáról, hanem úgy, hogy a giccs eszközeivé válnak. - Ezt mind értem és elfogadom professzor úr, de biztos ön abban, hogy amikor az olvasó a kezébe fog egy könyvet, akkor okvetlenül gondolkodni akar? Elvégre ha rejtvényfejtéssel akar foglalkozni, arra ott vannak neki a magazinok keresztrejtvényei! Nem lehetséges, hogy esetleg azért olvas, már aki olvas egyáltalán, hogy szórakozzék egy jót, különösebb agymunka nélkül? Úgy értem, nem szeretném ha félreértene professzor úr, ezzel nem azt akarom mondani hogy ne nyújtsunk az olvasónak valami pluszt, természetesen igenis törekednünk kell rá hogy a szórakoztatás mellett tanítsuk és neveljük, de amennyire én ismerem az embereket, a legtöbbjük messze nem olyan okos mint az írók! Mint mi, már elnézést az öndicsőítésért. Elvégre ha úgy volna, most ők is itt ülnének velünk együtt! Tehát mégis megvolna annak a létjogosultsága, hogy kimondjuk a fontos igazságokat az írásművekben minden ködösítés és szándékos elhomályosítás nélkül! - Fiatalember, az ön gondolkodása nem eléggé magasröptű! Nyers igazságokat egymás képébe vágni, az csak a műveletlen tahók, a kocsmatöltelékek, a, már elnézést a kifejezésért, a bunkók szokása! Az efféle beszéd, ahol minden szó csak egyvalamit jelent, lehet az információközlés hatékony eszköze, de semmiképpen sem nevezhető művészetnek! - Nem egészen értem, miért kéne egy műalkotásnak homályosnak és nehezen érthetőnek lennie! Ételben sem jó az ami nehezen emészthető, miért volna ez jó a szellemi táplálékban?! Ráadásul úgy vélem, amennyiben elszomorítjuk az olvasót, úgy a mondanivalóból is kevesebb kerül be a tudatába, mert nem csupán arra figyel, hanem a szomorúságára is, ami szellemi energiát von el tőle! Miért ne lehetne ugyanazt a tanítást örömteli formában is közölni vele,

83

vidám, vagy legalábbis semleges hangulatban? Ha ez nem is lehetséges minden mondanivalóra, de legalább némelyiknél mégiscsak megvalósítható, vagy nem? - Ebben én is bizonyos vagyok, fiatalember, de ön elfeledkezik arról, hogy azon mondanivalók, melyeknek alkalmas kifejezési forma egy vidám történet, azok póriasak, közönségesek, egyszóval nem méltóak arra, hogy igazi művész bíbelődjék velük! Művésznek a legalapvetőbb emberi problémákkal kell foglalkoznia, azok pedig nem mások mint amelyek a szenvedéshez, a szenvedés értelméhez, s a halálhoz kapcsolódnak! Mindez elkerülhetetlenül hozza magával a szomorúságot, érti már?! - Tehát a szomorúság teszi művészetté a művészetet? - Persze. Legalábbis túlnyomórészt. Ez nem is lehet másképpen, a dolgok természetéből fakadóan. Különben gondoljon csak bele, tisztelt hallgatóm, lényegében ezt mondja a világ valamennyi nagy vallása is! Szerintük is az élet szenvedés, a világ siralomvölgy, s az emberi lelket a szenvedés tisztítja meg! Mi tehát mint művészek, ha szomorúságot, tehát lelki szenvedést okozunk az olvasónak, azzal nemesítjük őt, mert tisztítjuk a lelkét, tudatát magasabb szférába emeljük! - De biztos hogy ez, és csak ez a művészet? Nem lehetséges a művészetnek másfajta ága? - Nem. Teljességgel lehetetlen, de ha létezne is, a mi művészetünk a legmagasabbrendű. A többi csak silány pótszer, pszeudo-művészet, alpári és tartalmatlan! Giccs! Művészet az, amit mi annak mondunk, minden más legjobb esetben is csak jobbfajta giccs, ami talán szükséges mint a tömegfogyasztás tárgya, de nem művészet. - De ha tévedünk, akkor... - Nem tévedünk. Minden más nemes elődünk is ezt mondta már réges-régóta, ha nem is ugyanezen szavakkal. Mi tudjuk hogy mi a művészet, nem a nagy tömegek. A hétköznapi emberek lehetnek sokan, de tanulatlanok. Nekünk, a művelt kisebbségnek a dolgunk, sőt nemes és szent küldetésünk az, hogy felnyissuk a szemüket az igaz értékek ismeretére, megtanítsuk nekik, mi az igazi művészet, neveljük ízlésüket! Egyszer még úgyis hálásak lesznek nekünk érte! - És abban is biztos ön, professzor úr, hogy ha így megírunk egy művet, akkor az piacképes? Úgy értem, tetszik majd az embereknek? - Természetesen! Manapság az emberek élete üres, szinte sóvárognak az erőteljes élmények után, s az így megírt művek alaposan felkorbácsolják lelkük nyugodalmas óceánját! - De akkor ön, professzor úr s a többi művész miért nem gazdagodott még meg, hiszen ismerik a titkot, miként kell zseniális és nagy hasznot hozó műveket megalkotni?! - Fiatalember, egyre jobban elcsodálkozom az ön szűklátókörűségén! A mi dolgunk nem a haszonszerzés, nem a rút anyagiak hajszolása, hanem a lélekformálás! - De ha a kettő egyszerre is működhet... - Jobban szolgálom a világot, ha nem én írok, hanem sokakat megtanítok az írás művészetére! A professzor még sokáig beszélt, és Lamakána már nem kérdezett közbe. Előadása végeztével Gádarava professzor azt a feladatot adta nekik, hogy írjanak egy novellát, a tőle kapott elvek figyelembe vételével, adják be neki, s ő a következő alkalomra kielemzi azokat. - Jól van, ha szimbólumot akar a professzor úr, azt tőlem megkaphatja! - mosolygott Lamakána hazafelé menet az úton. - Elvégre mégiscsak elképesztő, amit állít: mindenki hülye, csak

84

az irodalmárok szűk csoportja nem! Én is hülye kell legyek, mert én sem szomorkodni szeretek ha egy regényt kézbe veszek! Na lássuk csak, mit írjak neki... Bekapcsolta a számítógépét, s eleinte lassan, majd mindinkább belelendülve, verni kezdte a billentyűket. Lamakána novellája így hangzott: Az igazi arany Élt egyszer az ősi birodalomban, Tlapantluában egy Pípül nevű fiatalember. Vegyészmérnöknek tanult, a szervetlen kémia volt a szakterülete. Egyik alkalommal egy nagyon híres professzortól hallott egy előadást az egyetemen. A professzor azt tanította nekik, a vegyipar nagy reménységeinek, miként kell aranyat készíteni. Pípül meglepődött, mert eleddig azt hitte, a kémia eszközeivel lehetetlen az aranycsinálás, de ez egy világhírű professzor volt, csak tudja hogy mit beszél! - De professzor úr - kérdezte Pípül - ha tudja a nagy titkot, miként lehetséges hogy nem milliomos? - Fiacskám - válaszolta az öregúr - az én dolgom nem a rút anyagiak hajszolása, nem a haszonszerzés, hanem hogy az egész világot szolgáljam tudásom nyilvánosságra hozásával! Pípül elfogadta a professzor magyarázatát, s mert önmagát nemesnek szerette volna látni, úgy döntött, méltó lesz tanítómesteréhez, s nem készít önös célra aranyat. Elvégezte kitüntetéssel az egyetemet, és sok-sok éven át dolgozott megbecsült szakemberként. Egy alkalommal azonban szembekerült egy problémával. Lassanként kimerültek Tlapantlua rézbányái. Márpedig igen sok réz kellett az elektromos vezetőkbe. Ekkor zseniális ötlete támadt Pípülnek: helyettesítsék a rézszálakat arannyal! Az aranynak meglehetősen kicsi az elektromos ellenállása, hasonló színű mint a réz, ugyanakkor nem rozsdásodik, nem foltosodik, szinte minden vegyi behatással szemben ellenálló, jószerivel a végtelenségig nyújtható, így nem kell sok belőle, tehát a vezetékek súlya csökken... Csupa-csupa előny! Igen, de az arany drága. Hohó! Nem addig van az! Ő, Pípül tudja, miként kell aranyat csinálni, hiszen ifjúkorában megtanulta a professzortól! Nosza, rögvest felelevenítette régi ismereteit megőrzött jegyzeteiből, s kísérletképpen csinált is egy kis aranyat. Úgy tűnt, működik a módszer. Nagyon szemrevaló aranytömböt kapott, szép volt, fémes, sárga és nehéz. A módszer még csak nem is volt különösebben bonyolult, s meglepően olcsó. Pípül céget alapított néhány társsal, baráttal karöltve, s elkezdtek nagy mennyiségben aranyat gyártani. Eleinte kapva-kapott aranyukon a piac, s Pípül nagyon örvendett. Ám alig néhány hónap múlva aggasztó jelentések szállingóztak hozzájuk: a hírek szerint aranyuk nem volt igazi arany, csak valamiféle pótlék! Sárga ugyan, nehéz is, de például éppen az elektromos ellenállása a réznek több mint háromszázszorosa! Nem lehet vele kiváltani a rézvezetéket! Azonnal összeült a részvénytársaság vezetősége, Pípül elnökletével, hogy megtárgyalják a kérdést. Lehetséges volna, hogy nem arany az, amit gyártanak?! Igen ám, de ezt nem szívesen ismerték volna el. Eddig óriási bevételük származott a termékükből. Sőt, ha el is tekintenek a rút anyagiaktól, milyen kellemetlen elismerni hogy tévedtek!

85

Mindezek tetejébe pedig Pípül még most is nagyon bízott azóta már meghalt, nagy tekintélyű professzorában. Felszólalásában többek között ezt mondta: - Én úgy vélem, nem mi tévedtünk, hanem a többiek! Elvégre mi akik most itt vagyunk a teremben, több mint harmincan, mindannyian úgy véltük korábban, hogy az az arany, amit mi gyártunk, s ennyien nem tévedhetünk! Sőt, nemcsak mi véltük így, de gyáraink több mint húszezer alkalmazottja is! Mindegyikünk kimagasló műveltséggel rendelkező ember! Ha a világ több mint négymilliárd emberének mégsem tetszik az aranyunk, akkor szemük vak az igazi értékek felismerésére, s ellenvéleményükkel csak ízléstelenségüket, s a kémiai ismereteik szegénységét bizonyítják! Továbbá reagálásuk által bizonyított ténynek tekinthető, hogy halovány fogalmuk sincs nagy elődeink munkásságáról, hiszen eddig minden valamire való szaktekintély azt tanította, hogy aranyat így lehet és kell csinálni, s véleményük hovatovább a gimnáziumi tananyagba is bekerült! Nem fordíthatunk hátat neves szellemi elődeinknek! Nem szolgálhatunk ki tömegigényeket, nem alacsonyodhatunk le a primitív tudatlanok kémiai színvonalára! Mindez persze nem azt jelenti hogy haragudnunk kéne rájuk. Ahelyett hogy lemondanánk aranyunk, igazi aranyunk gyártásáról, azt továbbra is termelnünk kell, ellenben komoly felvilágosító munkába kell kezdeni, hogy mindenkinek megtanítsuk, az okítást a lehető legfiatalabb korban kezdve, hogy mi az igazi arany, az igazi érték, hogy az a szép, az az arany amit mi gyártunk, nem az amit bányásznak, nem az amit eddig mindenki annak tartott! Ez elengedhetetlen kötelességünk, elvégre mi vagyunk az okosak, a műveltek, mi ismerjük a való igazságot, márpedig mindig a műveltebb kell hogy okítsa a tanulatlan tömegeket! Egyszer úgyis hálásak lesznek nekünk érte, hogy nem hagytuk tévelyegni őket az igazságot illetően! Pípül felszólalását megtapsolták, a szónokot hosszasan ünnepelték, s javaslatát vita nélkül elfogadták. ---------------------------------------------------------------Lamakána dolgozata óriási feltűnést keltett a bölcsészkaron. Amikor megkérdezte a professzort, hogy tetszett-e neki, az mosolygott, de ez igazi farkasmosoly volt, ezt rögvest érezte Lamakána. - Egyáltalán nem tetszett a novellája, fiatalember! Tudja, maga nagyon póriasan ír! - Hogyhogy? Talán a szimbólumrendszerem nem volt elég világos, vagy... - Ellenkezőleg! Én azt tanítottam, hogy a mondanivalót el kell rejteni! Maga viszont nem fogadta meg a tanításomat, és igazán nyilvánvalóvá tette, szinte szájba rágta amit közölni akart! És tudja, nem mindenki szereti ám ha ilyen nyíltan kigúnyolják... Egyetlen hét sem telt el, s Lamakánát kirúgták a bölcsészkarról. S mert jobbat nem tudott, beiratkozott történelem szakra. - A halottakat remélem már csak nem bántom meg azzal, hogy mit írok róluk! - mondta. Vége Elkezdve: 2000.07.24., 13 óra 48 perc Befejezve: 2000.07.24., 15 óra 43 perc

86

Az utolsó napok Amikor Zsoncu elhatározta, hogy megöli vetélytársát, Dogorcot, nem érzett sem bűntudatot, sem rosszindulatot. Bűntudatot réges-rég nem érzett semmiféle tettéért, kisgyerekkora óta, azóta, hogy rájött, az élet nem más mint kegyetlen küzdelem, rosszindulat pedig azért nem volt benne, mert tudta hogy Dogorc sem rosszindulatú ővele. Mindössze arról volt szó, hogy a férfi útjában állt, mert ugyanazt a nőt szemelték ki maguknak. Régen, mintegy három esztendeje még barátok voltak, nem nagy barátok, de mégis amolyan barát-félék. Csak aztán bejött a képbe Liroa, aki nemcsak gazdag, nemcsak szép, de még stílusa is van, tud viselkedni, kedves, megértő, jó az ágyban (ezt Zsoncu tapasztalatból tudta, s bár Liroa nem beszélt erről, de úgy sejtette, Dogorc is tisztában van ezzel), ráadásul az ember e nő mellett nagynak és hatalmasnak érezheti magát, mert úgy viselkedik, mint akinek állandóan védelmezőre van szüksége. Ebben van is némi igazság. Mert lehet hogy Liroa szép, lehet még számos jó tulajdonsága is, de az biztos hogy nem nagy észkombájn! Eddig már háromszor is kiforgatták volna a vagyonából, ha Zsoncu ezt meg nem akadályozza, átverték volna az ügyes ügynökök, élelmes vállalkozók, egy alkalommal pedig amikor Zsoncu nem volt az országban, Dogorc mentette meg egy végzetes, bár nagyon jól hangzó üzlettől Liroát. Most azonban vége lesz ennek a közösködésnek! Ma éjszaka megtörténik, aminek meg kell történnie, s ezután már egyedül az övé lesz a leány! Erre gondolt Zsoncu, miközben a nagy, romos várkastélyt nézegette az elvadult rengeteg közepén. Megöli Dogorcot, ezután már nem lesz nehéz Liroa választása, hamarosan összeházasodnak, akkor aztán megveszi ezt a területet itt - telik rá Liroa pénzéből - eldózeroltatja a kastélyt, és épít ide egy pompás szórakoztatóközpontot! Nem a pénzéért veszi el a leányt. Tényleg szereti. De ha már a felesége, akkor miért ne kössön üzletet mindegyikük kölcsönös hasznára is?! A pénz úgy jó, ha forgatják! Csak egy valami nyugtalanította. A kastélyért ugyan nem kár, mert nemcsak romos, de életveszélyes is, mégis... Gyerekkorában gyakran járt ide bújócskázni, általában Dogorccal együtt. A szülei sokszor óvták ettől a helytől, mert azt mondták neki, életveszélyes. Bármelyik pillanatban összeroskadhat. Némelyik része ugyan egészen kitűnően mutat még most is, de a falak repedezettek, ráadásul az egész állag egyre rosszabbodik, mert közvetlenül a kastély alatt van egy nagy barlangrendszer, amit még most is tágít a föld alatti folyó. A legkisebb talajrezgés elég hozzá, hogy összeroskadjon az építmény! Zsoncu akkor nem hitt nekik, és sok kellemes órát töltött itt, élvezve a régi korok hangulatának titokzatosságát. Amikor aztán megjött az esze, már felnőtt fejjel, megvizsgáltatta az épületet a saját pénzén egy statikussal, s az azt mondta neki, kész csoda hogy még mindig áll. Annyira tropa, hogy rekonstruálni sem lehet már. Nincs más megoldás hát, le kell az egészet bontani, s építeni valamit a helyére, masszív alapozással, modern, földrengésbiztos anyagokkal... Csak hát kár érte, azért a sok szép gyermekkori emlékért!

87

Aztán vállat vont. A haladást nem lehet megállítani! És ez ráadásul épp neki való feladat, elvégre ingatlanügynök a szakmája. Sőt, nemcsak szakmája, mestersége is, hivatása, mert szereti, amit csinál. Igaz, az utóbbi napokban volt egypár kényelmetlensége. Kínos helyzetekbe került. Ő, aki mindig pontos volt, precíz, s ezzel ki is vívta az ügyfelek elismerését, háromszor is elfelejtett egy előre megbeszélt találkozót, egyszer pedig olyan émelygés tört rá, hogy bár nem feledett el akkor semmit, de kénytelen volt lemondani az előre megbeszélt időpontot. Ezért is döntött úgy, hogy még ma megvizsgáltatja magát. Pontosabban, a vizsgálat megtörtént már egy hete, ma csak be kell mennie a leletekért a dokihoz. Jobb az ilyesmit nem halogatni, hátha valami nyavalya bujkál benne. Illik hogy az ember biztosat tudjon önmagáról, élete első gyilkossága előtt! Zsád, a doktor mosolygós arccal fogadta. - Semmi komoly, Zsoncu úr! Egyszerű idegkimerültség, ami kedvezőtlenül hatott a vegetatív idegközpontokra, s így időnként vértolulás lép fel a májkapurendszerben. Semmi más dolga nincs, mint pihenni, s beszedni néhány tablettát amit mindjárt felírok önnek, ezek jobbára vitaminok. Mindazonáltal nagyon jót fognak tenni, a legújabb orvosi felfedezések egyike például ez is, amiből minden nap reggel és este kell bevennie, alkalmanként két-két szemet... - Aha, tehát semmi komoly? Mert engem kissé aggaszt, tudja, nem értem hogy mi köze van a májamnak a feledékenységemhez... - El fog múlni, higgyen nekem! - Jó, én hiszek, de arra kérem, ha mégis lenne valami komoly dolog a háttérben, okvetlenül mondja meg, mert jobb szeretem tudni az igazat! - Drága uram, az objektív igazság elérhetetlen álom, az ember olyan bonyolult szerkezet, hogy sosem tudhatunk semmit sem biztosan! Mindenesetre amennyire én megítélhetem az ön állapotát, van esélye annak hogy még akár nyolcvan évig is éljen! - Jó! Köszönöm doktor úr! - bólintott Zsád felé Zsoncu. - Egy pillanatra még... maga ingatlanügynök, ugye? - Igen. - Nem tudna valami jó befektetést nekem, Zsoncu úr? Olyasmire gondoltam, mint egy klasszikus, szép épület, de lakni is szeretnék benne, nemcsak a pénzemet befektetni! - Ígérem hogy utánanézek! - bólintott Zsoncu, azzal megnyugodva távozott. A májkapurendszer vértolulása. Semmi vész. Még sosem hallott ugyan ilyesmiről, de hát ő nem a zsigerekhez ért, hanem a házakhoz! És a nőkhöz. Liroához. Ma este tehát megöli Dogorcot! Amit Zsoncu elhatározott, azt meg is szokta tenni. S még csak nehéz sem volt. Elhívta egy barátságos kis esti beszélhetésre, s amikor sétáltak a sötét utcán, s egy óriási kamiont látott közeledni, egyetlen hirtelen mozdulattal alálökte Dogorcot. Egy nagy csattanás, s a fickónak máris vége volt. Nem sokan élik túl, ha keresztülmegy rajtuk egy soktonnás országúti szörnyeteg! Még az sem biztos hogy a sofőr látta, hogy Dogorcot szándékosan löki elé valaki. De ha látta is, hiába, mert mire a kamion megállt, Zsoncu már rég nagyon messzire volt onnan... 88

Liroa sírt egy darabig, mert kedvelte Dogorcot, de már néhány nappal később igent mondott Zsoncu házassági ajánlatára. Kitűzték az esküvő időpontját is, mindössze két héttel későbbre... Zsoncu vad telefoncsörgésre ébredt. Felemelte a kagylót. Liroa meg sem várta hogy hallózzon, máris szinte rikácsolt neki. - Hol az istenben vagy, te galád?! Már rád vár mindenki a templomban! - Micsoda?! A templomban?! Rám?! - ment ki rögvest az álom Zsoncu szeméből. - Hát már elfelejtetted, hogy ma lesz az esküvőnk?! - Azistenit, valóban kiment a fejemből! - csapott a homlokára Zsoncu. - Te, ugye nem azt akarod mondani, hogy még útnak sem indultál?! - De igen, bevallom, ne haragudj, nagyon pocsékul éreztem magamat este, és... - Csak nem arra célzol, hogy most délelőtt tizenegykor még ágyban vagy?! - De igen, de mindjárt... - Aha! Szóval így állunk! Én még annyit sem jelentek neked, hogy észben tartsd, mikor akarsz feleségül venni?! Hát vedd tudomásul, hogy így nem is leszek a feleséged! - azzal Liroa lecsapta a telefont. Igencsak kínos, ha az ember elfelejti az esküvője időpontját! A nők már azt sem szokták jó néven venni, ha a házassági évfordulót elfeledi a férjük, na de ha az esküvőt, amikor még feleségül se vették őket... Zsoncu kénytelen volt belátni, hogy Liroának minden oka megvan a haragra. De úgy érezte, ő sem tehet semmiről. Tényleg baromian rosszul volt este. Úgy látszik, a betegsége miatt történt meg ez vele. És az is aggasztotta, hogy a jobb melle alatt egy mindinkább növekvő, fájdalmas csomót tapinthatott ki. Most már nem bízott Zsád doktor szakértelmében, felkeresett hát egy másik orvost. Ahogy az orvos megtapogatta Zsoncu mellén a csomót, nagyon komor lett, rögvest elrendelt vagy kéttucat vizsgálatot, s hamar le is bonyolították ezeket. Zsoncu már két nap múlva visszajöhetett az eredményért. - Rossz hírem van a számára, uram! - közölte az orvos azonnal, őszintén. - Sejtettem hogy nem fog felvidítani! Mondja csak, ne kíméljen, el vagyok készülve mindenre! - Rákja van. Méghozzá olyan, ami a jelenlegi tudásunk szerint gyógyíthatatlan. - Mennyi időm van hátra? - Ezt nem tudnám megmondani teljes bizonyossággal, de fél éve még mindenképpen. Talán egy éve is, attól függ, miként reagál majd a kemoterápiára és a sugárkezelésre. De csaknem bizonyos, hogy nem tudjuk megállítani a folyamatot, csak lelassítani. Már csak azért sem, mert a feledékenysége arra utal, hogy áttétek képződtek az agyba is. Az elkövetkező hónapok során egyre nagyobb fájdalmakat fog érezni, és a memóriája is romlani fog. - Ha előbb derül ki ez, akkor tudtak volna valamit segíteni?

89

- Talán előbb kezdhettük volna meg a kezelést, de ez legfeljebb pár nap nyereséget hozott volna önnek, talán annyit sem. Ezt sosem lehet biztosan tudni. Ha az agyba bemászott a rák, onnan nagyon nehéz kicsalogatni, főleg ha a mélyebb régiókba fészkelte be magát. Akkor a daganatot olyan nagy szöveti roncsolások árán lehet csak kimetszeni, ami végzetesen hathat a személyiségére. - De hát hogyan tévedhetett ekkorát Zsád doktor?! Ő olyasmiről beszélt nekem, hogy ez csak a májkapurendszer vértolulása... - Halandzsa. - Tessék?! - Szerintem Zsád doktor nagyon jól tudta, hogy mi a maga baja, de nem akarta megmondani az igazat, hogy el ne keserítse, hogy nyugalomban töltse az utolsó napjait. Ne haragudjon rá, csak jót akart önnek! Hiszen még annak a veszélye is fennállhatott, hogy öngyilkos lesz az önre törő depresszió miatt! - Akkor ön miért mondta meg? - Mert biztos voltam benne, hogy most már ön is gyanakszik, meg én azon a véleményen vagyok, hogy az igazságot joga van tudni mindenkinek. - Helyesen döntött. Köszönöm! - felelte Zsoncu, azzal távozott. Zsád lakása felé vette az irányt. - A dög! A rohadék! - gondolta útközben. - Ha elmondja akkor rögtön az igazat, nem ölöm meg Dogorcot! Biztos hogy nem ölöm meg! Elvégre a barátom volt! Talán egy évem sincs hátra, sőt, talán fél sem... minek vegyem így feleségül Liroát, még ha ki is tudnám békíteni?! Mert idővel biztos megbocsátana... De minek?! Minek kösse a sorsát egy fájdalmaktól őrjöngő emberi roncshoz?! És mi lesz vele, ha meghalok, uramisten! Amilyen gyanútlan álmodozó, amennyire nincs semmi üzleti érzéke, biztos hogy egykettőre kiforgatják a vagyonából! Tönkreteszik! Dogorc meg tudta volna ezt akadályozni, ő is éppen olyan minden hájjal megkent ravasz róka volt mint én... szerette is Liroát... de én megöltem! A kurva életbe! Baszódj meg, doki! Pedig ha tudom hogy úgyis meghalok, hagytam volna neki Liroát! Olyan dühös volt, hogy amint a doktor ajtót nyitott neki, egy szó nélkül nekiesett a nyakának, és fojtogatni kezdte. Csakhogy a doktor erősebb volt nála, és sikerült leráznia magáról. - Mi történt veled, ember, megvesztél?! - Te hazug szemét! Te rohadék! Becsaptál! Tudtad hogy halálos rákom van, és nem mondtad meg! Sőt, nemcsak nem mondtad meg, de kifejezetten nyugtatgattál, hogy nincs itt semmi baj! Pedig én kifejezetten fel is szólítottalak rá, hogy ha valami végzetes kór gyötör, akkor mondd meg az igazat! - Én pedig megmagyaráztam, hogy az igazságot mi emberek úgysem foghatjuk fel a maga teljességében! - Szarok a teljességre! Legalább annyit viszont jogom lett volna megtudni, amennyit te tudsz! - Nem várhatod el tőlem, hogy megtanítsalak mindarra az ismeretre, amit én évek hosszú sora alatt az egyetemen... - Te gennyláda, ne nézz már idiótának! Ki a faszt érdekel minden tudásod?! Cseppet sem lett volna nehéz megmondani az igazat úgy, hogy azt én is megértsem! Hogy ez lehetséges, azt már az is bizonyítja, hogy igenis akadt orvos, aki megmondta nekem ezt őszintén! Mert ha a

90

teljes igazság elérhetetlen is, az őszinteség igenis mindig elérhető! A hazugság nem az igazság ellentéte, hanem az őszinteség ellentéte! Az igazság ellentéte pedig nem a hazugság, hanem a valótlanság! - Igenis bölcsen tettem hogy hazudtam, mert lám, mennyire felizgatott most is a rossz hír! - Te hülye, nem a rák miatt vagyok dühös, arról nem te tehetsz, hanem a mocskos hazugságod miatt, amiről már nagyon is tehetsz! - A mi szakmánk esküjében nem az szerepel, hogy sosem hazudunk, hanem hogy sosem szabad ártani! Fenntartjuk mi orvosok a jogot arra, hogy úgy adagoljuk az információkat is a betegeknek mint az orvosságot, ügyelve rá, hogy ne ártsunk vele! És ha a gyógyulás, vagy az állapot nem rosszabbodása hazugságot kíván meg, és hazudunk, hát mi rossz van abban? Hiszen jót teszünk vele! - Az én esetemben nagyot ártottál vele! Utálom ezt az atyáskodó, paternalisztikus magatartást! Felnőtt ember vagyok, akkor is az voltam, tökéletesen beszámítható, miért nem lehetett megmondani nekem az igazat?! - Pedig én még csak nem is hazudtam. Emlékszem, valami olyasmit mondtam, nem látom lehetetlennek, hogy eléljen akár nyolcvan évig is! És ezt még most sem látom lehetetlennek. Az emberi szervezet olyan csoda, hogy néha történnek megmagyarázhatatlan gyógyulások. Nem ismerjük tökéletesen. Akármi megeshet. Az igazság elérhetetlen, s mert így nem lehet az igazságot megmondani, nem lehet egyértelműen különbséget tenni aközött, hogy mi az igaz és mi a hamis. Ezért voltaképpen én mint orvos bármit mondjak is egy beteg állapotáról, ha hazugságnak tűnik is, van esély rá hogy igaz; mindenestre semmiképp sem rosszabbíthatom a valóságról benne kialakult kép valódiságát az esetleges hazugságommal! Az egyetlen igazán fontos, hogy ne ártsak! - Ez csak süket blabla, ne filozófiáról hablatyoljon nekem, doki! Én a valóságról beszélek! Ha egy autókereskedésben egy szépnek látszó, de a festék alatt rozsdaette, szar autót sóznának rád, dokikám, azzal a szöveggel, hogy ez még talán tízmillió kilométert is lefut mielőtt szétesne, akkor is arról pofáznál, hogy ez nem hazugság, mert... - Kérem, ne keverjük össze a kettőt! - Pedig erkölcsi szempontból ugyanaz! Dögölj meg! - ordította Zsoncu, azzal távozott. De nem azért mert megunta a vitát, hanem mert eszébe jutott, miként álljon bosszút. Minden vagyonát pénzzé tette, amilyen sebesen csak tudta. Az sem zavarta, hogy bizonyos dolgokat inkább csak elkótyavetyélt. Sietnie kellett, mert tudta hogy kevés az ideje. Liroát nem vette feleségül, mert nem akarta, hogy amire készül, abból a lánynak baja legyen. Liroa sírt, zokogott, amikor Zsoncu bevallotta neki a betegségét, azután... azután, épp Zsoncu tanácsára, igyekezett más férfiakkal megvigasztalódni. Zsoncut ez már nem érdekelte. Megvásárolta a romos kastélyt a hozzá tartozó parkkal, bár majdnem koldusbotra jutott ettől. Ami pénze maradt, abból mestereket fogadott, hogy tatarozzák ki. A mesterek nem voltak építészmérnökök, de így is hülyének nézték. - Hé, főnök, ez a szar az első neszre összeomlik! Hiába csinálunk vele bármit, ha a hálószobában elfingja magát valaki, ebből por sem marad! - mondta ki a véleményét őszintén az egyikük. 91

- Az a jó! - vigyorgott Zsoncu, igyekezve legyőzni egy hirtelen jött fájdalomhullámot. Filmezéshez lesz az egész! Ne is javítgassátok, fiúk, csak vakoljátok be kívül hogy szép legyen! Értitek? Csak a szépség a fontos, nem a tartósság! A film végén úgyis lesz egy olyan jelenet, hogy összedől az egész, tehát tényleg csak ártanátok vele, ha erősre csinálnátok! Csak a látszat a fontos! Megcsinálták a kőművesek, alig négy hónap alatt. Ekkorra Zsoncu már nagyon rosszul volt. Bikaerős gyógyszereket kellett szednie, ahhoz, hogy ne jajgasson, és a legnagyobb melegben is begombolt ingben járkált, csak hogy észre ne vegyék a melle alatt már szabad szemmel is jól látható daganatot. Ekkor felkereste egy színész barátját, és azzal jól kisminkeltette magát. Hamarosan az anyja sem ismert volna rá. S ezek után néhány reklámcédulát szórt szét Zsád doktor utcájában a postaládákba, hogy kastély olcsón eladó... Még aznap este felhívta őt a doktor. Nem ismerte meg a telefonban Zsoncu hangját, mert a rák időközben elkezdte megtámadni a fiatalember torkát is, még nem tette ugyan tönkre, de már rekedtes lett Zsoncu hangja. Megtárgyalták az üzletet, másnap Zsoncu elvezette a doktort a kastély elé is, megmutatott neki mindent, kívül-belül... és minden csodaszép volt. - Aztán milyen erősek a falak? - kérdezte Zsád. - Kedves uram, ezek a falvak akár még száz vagy kétszáz év múlva is épen állhatnak! jelentette ki Zsoncu magabiztosan. A doktor kért három nap gondolkodási időt, majd megvette. Zsoncu tényleg nem kért sokat érte, ahhoz képest amennyit egy ilyen kastély ért volna, ha ép, de még így is több pénzt kapott, mint amit beleölt az egész vállalkozásba. Persze tudta, ha kiderül hogy egy életveszélyes romot adott el, ez nem segít rajta, börtönbe zárják. De ezen, ha eszébe jutott, csak röhögött. Mit érdekli ez már őt?! Nagyon remélte, hogy a doktor hamarosan beköltözik, amit Zsád meg is tett alig egy hónap múlva. Ekkor Zsoncu bement a kastély alatti barlangrendszerbe, s ott felrobbantotta a már rég odahelyezett néhány dinamitrudat. Nem volt ez nagy robbanás, mert mélyen történt. Ő a felszínről figyelte az eseményeket, és alig érzett a lába alatt egy kicsiny rezdülést. A kastélynak azonban elég volt: mint a kártyavár omlott össze. Azt hitte Zsoncu, a doktornak vége, de később kiderült, hogy az egyik kórházban ápolják. Zsoncu erre minden pénzét átutalta névtelenül Liroa számlájára, mert tudta hogy most aztán biztosan elkapják, majd minden álruha nélkül felkereste a kórházban a doktort, látogatási idő alatt. - Hogy vagyunk, dokikám?! - köszöntötte a férfit. Azonnal láthatta, hogy miként is érezheti magát Zsád. Mindkét lábát amputálták, s a bal karja is vállig gipszben volt. - Tudod hogy ki miatt nézel ki így? - kérdezte tőle Zsoncu. S e kérdésre döbbenet költözött Zsád szemébe. - Bizony! Tőlem vetted meg a házat! Hahaha! Pedig nem hazudtam! Nem tartozott a lehetetlenségek közé, hogy az a ház kibírjon még száz vagy kétszáz évet is. De nem bírt ki! De hát, hogy kedvenc mondásodat idézzem, az igazság elérhetetlen álom! A te módszeredet 92

alkalmaztam: mert nem mondhattam el a házról a teljes igazságot, amit senki nem ismerhet, inkább semmit nem mondtam róla, sőt hazudtam! Különben is, minek búsítottalak volna el az igazság feltárásával?! Ugye milyen kibaszottul szar érzés, amikor nem őszinték valakivel szemben?! Amikor valakinek a mocskos hazugsága miatt megtesz olyasmit, amit az igazság ismeretében nem tenne meg?! Én megöltem a barátomat, te pedig megvetted a romházat... Csakhogy én napokon belül elpatkolok, de te évtizedeken át nyomorék maradsz! És még a pénzed is elúszott! Hahaha! - kacagott, azzal már fordult is ki. Elhatározta, hogy beül egy csapszékbe, s életében először jól leissza magát. Még a második pohár bornál sem tartott, amikor érte jöttek a rendőrök, de ezen is csak kacagott, rekedt, rák torzította hangján. Vége Elkezdve: 2000.08.18. 08 óra? 00 perc? Befejezve: 2000.08.18. 10 óra 06 perc

93

A szeretetpajzs Az iroda a hetedik emeleten volt, és a lift nem működött. Ez semmiféleképpen sem volt alkalmas arra, hogy úgymond „feldobja” akár a férfi, akár a nő hangulatát. Ráadásul efféle helyre jobbára úgyis csak azok szoktak jönni, akiknek valami bánatuk, boldogtalanságuk, betegségük van. Vagy akinek sok a pénze és kíváncsi. Tehát a „problémások”. Mert aki effélére kíváncsi, az is problémás. Annak a kíváncsisága már természetellenes. Olykor egyenesen morbid. A házaspárt azonban nem a kíváncsiság hajtotta most ide, hanem a bú. A reménytelenség. Ha a lift nem működött is, a hely maga gazdagságról árulkodott. Az ajtónak ugyan csupán az egyik szárnya nyílt, de azért kétszárnyas volt, tölgyfából készült, sötétre volt pácolva, s rajta nagy vörösréztábla virított, ezzel a bőbeszédű felirattal:

Si Vardzsa Gési boszorkány, gyógyító, léleklátó A középső név, a Vardzsa félkövér betűkkel kiemelve, hogy a látogató tudja, miként kell szólítania az egzotikus foglalkozású illetőt. Akiről ugyanakkor még azt sem tudhatta hogy férfi-e vagy nő. A neve lehetett női is, mert az „a”-végződés nőies, ugyanakkor a név mégis elég keményen cseng ahhoz hogy akár férfié is lehessen. A férfi emelte a kezét hogy becsöngessen, ám ebben a pillanatban nyílt az ajtó, s fiatal, még talán nem is húszesztendős leányka kandikált ki. - Fáradjon be uram! Ön is asszonyom! Összerezzentek. Azután a férfi végigsimított a homlokán. Persze, persze... nem kell ehhez boszorkányság, biztos valami ipari kamera az egész... Bár a boszorkányság ellen sincs kifogása. Ha valóban az, annál jobb! Ugyanakkor pirult mint a rózsa. Ő, a gazdag bankár idejött... egy efféléhez... szégyen és gyalázat! Csak meg ne tudja valaki újságíró... - Elnézést hogy bejelentés nélkül jöttem, Vardzsa kisasszony... - kezdte azonnal a mentegetőzést a belépés után - de meg kell mondanom, az ennek az oka, hogy féltem hogy esetleg lehallgatják a telefonomat, vagy akármi... jobb a váratlanság... és különben is hosszú ideje most volt csak pár percem, vagyis inkább órám... - Kérem szépen ne magyarázkodjék - mosolygott rá a lány - mert nem én vagyok a Mester! Si Vardzsa odabent tartózkodik - mutatott egy párnázott, súlyos ajtóra - és pillanatnyilag nem zavarható, mert épp van nála egy ügyfél! Én csak a titkárnője vagyok, szólítsanak ha tetszik úgy hogy Censin! Foglaljanak helyet kérem! - mutatott a sarokba a drága ülőgarnitúrára. - Megtenné kérem szépen hogy bejelent bennünket? - Teljességgel lehetetlen! Semmilyen ok miatt nem zavarhatom a Mestert! Megtiltotta! Tudják, megzavarná a koncentrációban! Határozottan azt parancsolta, hogy még abban az esetben sem zavarhatom őt, ha égne a ház! Azt mondta, akkor én meneküljek el, ővele ne törődjek! 94

- De értse meg kérem, nincs sok időnk! Háromkor tárgyalásom van egy több milliós részvényvásárlásról, és nem késhetek el! Censin felnézett a falon függő arany ingaórára. - Egy óra ötvenöt! Van még ideje. - Nem olyan sok! A helyzetünk bonyolult! - Ugyan kérem, ne tessék mondani ilyet! - mosolygott Censin gyöngéden de határozottan. Hiszen csak arról van szó, hogy a lányuk beteg! Tudják már hogy Si Vardzsa Gési hány efféle esetet látott? Hogy hány beteg embert gyógyított meg? Persze hogy tud segíteni magukon! Nem kell erre sok szót vesztegetni! - Honnan tudja hogy mi okból jöttünk?! - ámult az anya. - De kérem, hát nem olvasták el a névtáblát? Vagy nem tudták hogy kit kerestek fel amikor egy boszorkányhoz igyekeztek?! Si Vardzsa percekkel ezelőtt szólt, hogy jön egy házaspár hozzá a lányuk ügyében, s ültessem le magukat amíg ő az előző ügyfelével foglalkozik! - Ah... - sóhajtott az asszony, s nem lehetett tudni, csodálkozva-e vagy megkönnyebbülten. Bankár férje mindenesetre leült a sarokba. Átmenetileg meg lett győzve. És mert kissé mégiscsak ideges volt, meg mert unatkozott is, szétnézett a váróban. A titkárnő előtt számítógép és telefon, de nem törődött velük, hanem egy vaskos könyvbe mélyedt. Amikor az asztala előtt állt, úgy látta, matematikával foglalkozó könyv lehet. Szokatlan olvasmány egy titkárnőnek! A falon különböző csillagképek jelei, a bolygók asztrológiai jelei, egy nagy naptár, a mennyezetről kitömött bagoly lóg le. A sarokban egy eleven fekete macska heverészik. A másik sarokban fogas, mely fát ábrázol, amire kígyó kúszik fel. Előtte a vendégeknek szánt asztalon néhány asztrológiai folyóirat, a Csillagászati Évkönyv, s egy másik magazin, aminek a címe: Éjfél. Alatta kis betűkkel: A Sötét Művészet Főiskola hivatalos lapja. Kiadja a Fekete Fiúk Fakultás. A férfi nem tudta mit gondoljon. Furcsa volt hogy így megjósolta a boszorkány a jöttüket, ugyanakkor viszolygott ezektől a tudománytalan hókuszpókuszoktól. Undorral nyitotta szét a lapot, de aztán becsukta, anélkül hogy belelapozott volna. Hogy süllyedhetett odáig, hogy képes volt idejönni?! Persze, ez is az asszony miatt van... ő akarta... Az órára pillantott. Nagy egek! Már negyed három múlt! Igaz, a bank csak öt percre van kocsival, de hát még csak nem is beszélt a boszorkánnyal! Alig vette észre hogy a felesége beszél hozzá. Egyre csak a csukott ajtót nézte. Mikor nyitják már ki végre?! - Jó, jó, hallgass már el! - intette le a nőt. - Hadd gondolkozzam végre egy kicsit! - Persze, mert örökké csak az üzleten jár az eszed! Én azt mondom hogy ez a nő biztos meggyógyítja majd a mi kicsikénket, te meg örökké csak azokkal az átkozott részvényekkel foglalkozol! - Eh, Kluxmí nem kislány már! Még hogy „kicsikénk”! Amikor már tizenhat esztendős! - Remélem hogy ezt csak az idegességed miatt mondtad! Mert ez a megjegyzésed bizony nem sok szeretetről tanúskodik! Nekem ő amíg csak él, az én kicsikém marad! - Csak ne emlegesd a te nagy anyai szeretetedet! Amikor inkább ápolónőt fogadsz mellé, ahelyett hogy magad törődnél vele! 95

- Végül is kell mellé valaki, amikor nem vagyok vele! - Persze, de tudtommal még csak meg sem tanultad, miként kell masszírozni a lábait! A jótékonysági egyesületed, az persze fontos, a saját lányod viszont nem! Szégyen és gyalázat! Engem idecibálsz... egy efféle helyre... Óvatosan Censin felé pillantott e szavaknál, de a titkárnő úgy látszott nagyon mélyen a könyv lapjai közé temetkezett. - Nem tudom hogy mivel érdemeltem ki a szemrehányásodat! - szólt hűvösen a felesége. - Te ugyan mit tettél a lányunkért?! - Talán bizony én pelenkázzam férfi létemre?! Az ilyesmi női munka! Én gondoskodom a család megélhetéséről, hogy legyen mit tejbe aprítani! - De sosem vagy otthon vele! Sosem beszélgetsz vele! És még az sem igaz hogy csak ápolónők vannak vele! Most is a nővérem gondozza! - Persze, persze, a nővéred... ne tégy úgy, mintha ugyanaz lenne Ribava és te! - Én igenis többet vagyok vele mint te, jobban szeretem őt! - Elfoglalt ember vagyok. Én a szeretetemet nem simogatásokkal, hanem sokkal hasznosabb ténykedésekkel fejezem ki! Jaj, csak jönne már ez a Vardzsa! Nagyon unlak már, asszony! Nem is tudom hogy miért hallgattam rád, miért jöttem ide veled! - azzal az órára meredt. Két óra harmincöt. - Na most már elég! - pattant fel. - Még csak annyira sem becsül ez a Vardzsa hogy fogadjon! Egy percet sem maradok itt! Ám ebben a pillanatban nyílt az ajtó, azon át kilépett egy férfi, egy szép, fiatal nővel. A házaspár már majdnem megrohanta a férfit, hogy elmondják neki a gondjukat, amikor észrevették hogy az nem lehet Vardzsa, mert hálálkodón köszön el a nőtől, majd amikor kilépett a folyosóra, a nő hozzájuk fordult: - Én vagyok akit keresnek. Fáradjanak be, kérem. Ön - fordult a férfihoz - Zumáz úr, egy közepes jelentőségű bankhálózat itteni bankfiókjának igazgatója, ön pedig asszonyom, a felesége, Birszilla, igaz? Persze hogy igaz, hiszen én mondom! Na, jöjjenek már be, aztán beszéljenek! De még jobb lenne ha tudnának mutatni a lányukról egy fényképet! Vagy van esetleg önöknél egy hajtincs is tőle? Mert az még jobb volna! No persze, nincs... az efféle fontos dolgokat az emberek sosem hozzák magukkal az első látogatásra... Mármint a hajtincset. Mert fényképük, az van! Ott van a táskájában, hölgyem! - mutatott határozottan Birszillára. - Hát ez meg... ezt meg... - hebegte az asszony, és lerogyott a kényelmes bőrfotelbe. - Ez a dolgom! Ez, hogy tudjam az ilyesmit! - mosolygott rá Vardzsa. Zumáz úr igen megdöbbent Vardzsa jólértesültségén, de azután megnyugodott. Hát persze! Ő elég ismert személy ahhoz, hogy az effélék mint ez a Vardzsa is, megjegyezzék a képét, ami néha megjelenik az újságokban is, és felismerte őt! Ami meg a fényképet illeti, blöffölt és talált. Hiszen ez a Vardzsa több hirdetést is adott fel különböző lapokban, ahol kitért arra is, hogy a látogatói, leendő ügyfelei jó ha hoznak magukkal fényképet is! Persze, minden érthető! Mindenre van logikus, természettudományos magyarázat! És ha őt felismerte, akkor az is érthető, ha tud a lányukról. Nem titok hogy leányuk hatéves kora óta béna mindkét lábára!

96

Felesége is ezt kezdte el magyarázgatni, de Vardzsa leintette. - Tudom, tudom! A lányuk, hát persze! Adja inkább ide a fényképet, legyen szíves! Birszilla átadta. Vardzsa megnézegette, majd betakarta a jobb tenyerével, aztán hátradőlt, szemét behunyta... és nagyon sokáig úgy maradt. Aztán hirtelen kifutott minden vér az arcából, halottsápadt lett... majd amikor néhány másodperccel később kinyitotta a szemét, olyan arcot vágott, hogy Birszilla felsikoltott, mert Vardzsa arca egyszerre volt rémült, döbbent, csodálkozó, s még sok másféle érzelemmel teli is. Nagyon kimerültnek látszott. Remegett a keze amikor felemelte, és megnyomott egy gombot az íróasztalon. A belépő titkárnőnek ezt mondta: - Egy teát légy szíves, Censin! Gyorsan ha lehet! A titkárnő kiment, s alig két másodperccel később már hozta is be a gőzölgő, meleg teát egy szép ezüsttálcán! A bankár majdnem elnevette magát ezt látva. Micsoda drámai jelenet! Nyilván minden részletét jóelőre megkomponálták már! Sőt, lehet hogy minden látogatónál eljátsszák! Mekkora kóklerség! - A lányukat megátkozták! - jelentette ki Vardzsa drámai hangon. - Megpróbáltam levenni róla az átkot, de... - Csak így, a távolból?! - ámult Birszilla. - Persze. Ez alig okoz valamicskével is nagyobb nehézséget nekem, mint ha itt volna a lányuk. Vagyis, nem ez okozott most sem nehézséget. - Sikerült?! - kérdezte izgatottan a nő. - Sajnos nem. - rázta meg a fejét Vardzsa, és nagyot kortyolt a teából. - Ugyanis az aki megátkozta, az hogy is mondjam... szóval, nagy a hatalma! Különben ő maga sem tud róla hogy nagy a hatalma. - Lehet tudni hogy ki átkozta meg?! - Én tudom, de nem mondom meg. - és látva a csodálkozó tekintetet, Vardzsa hozzátette: Ugyanis nem hinnék el! Egyébként pedig nagyon kimerültem benne hogy levegyem az átkot a lányukról. - Vegye tudomásul hogy ilyen kóklerségért egy huncut garast sem fizetek! - állt fel a bankár. - Szívecském, kérlek... - ragadta meg a karját a felesége, de ekkor megszólalt Vardzsa. - A fizetség drága lesz: Egymillió buznyák! - Tessék?! - Van úgy hogy semmit nem kérek. Van úgy hogy sokat. És rengeteget azoktól, akik képesek megfizetni! Mondjuk úgy: ez keresztfinanszírozás. A gazdagokkal fizettetem meg azt, amit a szegények nem képesek! De ne aggódjon: a pénzt nem kérem előre, csak a teljes gyógyulás után! - Azt mondta, nem sikerült!

97

- De nem mondtam azt, hogy feladom! Általában elmondható rólam, hogy nem szoktam feladni! Annyit elértem, hogy Kluxmí már képes mozgatni a bal lábán az ujjait egy kicsit! De többet nem tehetek. Egyelőre. Hanem hozzák el ide a lányukat holnap reggel nyolc órára, addigra többet fogok tudni... - Persze, megvizsgálja a csillagképeket, mi?! - kérdezte gúnyosan a bankár. - Lehet. Az is lehet hogy nem. Ez attól függ, mit mond a Mester! - Azt hittem, maga a Mester! - A titkárnőm számára. De nekem is van egy Mesterem. Ő nagyobb tudású. - Szeretnék találkozni vele! - kérte Birszilla. Ám Vardzsa határozottan rázta meg a fejét. - Ez a lehető legnagyobbfokú lehetetlenség! Ellenben majd én megkérdem a véleményét. Hozzák el a lányukat, s majd holnap... - Nem! - és a bankár az ajtó felé indult. - Ez tökéletes ostobaság, babonaság, és már nagyon bánom hogy idejöttem! Ez is a te hibád asszony! Gyerünk innen, mert lekésem az ülést! Pedig az a tárgyalás nagyon fontos nekem! - és idegesen nézett az órájára, majd a füléhez emelte és meg is rázta. - Azistenit, elromlott ez a vacak! - Nem romlott el. A közelemben átmenetileg megbénulnak az elektromos tárgyak... mármint többnyire. És sokszor az apróbb mechanikus szerkezetek is. Ez történt a lifttel is, s ez a maga órájával is. De amint elment tőlem, újra működni fog! De valóban felesleges maradniuk, mert mindent elmondtam amit kellett! Várom magukat holnap reggel nyolckor! - Azt lesheti! - mormogta a bankár, de Vardzsa csak tovább mosolygott. - Nem kell lesnem! Tudni fogom már azt is, mikor indulnak otthonról. A férfi nem is válaszolt, csak iparkodott sebesen az ajtó felé. - Gyere már drágám, mert tényleg elkésem! Amint kilépett az előtérbe, idegesen pillantott fel a nagy órára. Meg volt róla győződve, hogy már elmúlt három óra - ehelyett azt látta, hogy az csupán két óra negyvenet mutat. - Lehetetlen hogy csak öt percet töltöttünk odabent! - ámult. És megszokásból rápillantott az órájára. Érdekes módon most már az is járt, és az is ugyanennyi időt mutatott. Erre legyintett egyet dühösen, majd kiviharzott a boszorkány irodájából. Késő este érkeztek haza mindketten, csaknem egyszerre. Birszilla ért előbb haza, az egyesületétől, de alig pár perccel később a férje is betoppant. - Az a disznó Széf Konzorcium megelőzött bennünket! Az vette meg a részvénypakettet, és alig egy órával előttünk! - kiabálta üdvözlés helyett, alig téve be a lábát az előszobába. - Ez is a te hibád, asszony! Miattad tettem a tárgyalást három órára, hogy meglátogathassuk a boszorkányt, igen, azt az átkozott boszorkányt, pedig nem is hiszek benne! Ha nem erősködsz hogy menjünk el ahhoz a Si meg mit tudom én még mi Vardzsához, akkor délben kezdődött volna az ülés, ahogy azt akartam is eredetileg, és a mi bankunké lett volna a részvénycsomag! - Jó, jó, persze, de csillapodj már kérlek! - könyörgött neki a nő. - Ne kiabálj, mert a nővéremnek megfájdult a feje, aludnia kell, és különben is jó hírem van, mert... - Mert Ribavának megfájdult a feje?! Nagyszerű valóban! Ha alszik, az tényleg csak jó, mert nem hallgatom a nyavalygását az ő elrontott életéről! - és a cipőjét dühösen a sarokba rúgta.

98

- Nem, nem, figyelj már! A boszorkány igazat mondott! A lányunk állapota valóban javult! Tényleg tudja már mozgatni a lábujjait a bal lábán! - Igazán?! Kiváló! Akkor most azt hiszed hogy rohanok az egymillióval a boszorkányhoz?! Mert azt lesheted! - Nem, nem, de értsd meg hogy igazat mondott! Megcsinálta! Amikor reggel elindultunk hozzá, még nem mozgott Kluxmí lábujja! Ezt ő csinálta, Vardzsa! El kell vinnünk hozzá a lányunkat, ahogy azt javasolta! Remélem az ő titokzatos mestere már képes lesz meggyógyítani! - Képtelenséget beszélsz asszony, holnap reggel nem jó! Elfeledted tán, hogy holnap Csupramába kell repülnöm az éves közgyűlésre?! - Igazán elhalaszthatnád, a lányunkról van szó! - Nem érdekel ez a hülye babonaság! - De nem az! Hiszen az összes doktor akit felkerestünk, azt mondta hogy lényegében semmi baja, nem tudtak segíteni rajta, pedig már sokkal többet költöttünk rá mint egymilliót, és most a boszorkány javulást ért el nála! Még ha csak kicsit is! - Hát nem is sokat! Ez még arra sem elég hogy ne az ágy alatti bilibe csináljon, aztán bűzölög ott amíg az a lusta cseléd ki nem önti! - Nem is bűzölög, le van takarva! Úgy tűnik, egyáltalán nem szereted a lányunkat! - Én?! Hát én?! Azt mondod hogy én?! Amikor éjjel-nappal azon töröm magamat hogy jólétet teremtsek neked?! Miért nem viszed el Kluxmít te ahhoz az átkozott boszorkányhoz?! - Nem te vagy az apja?! - De én! És te vagy az anyja! Csak ne akard rámkenni hogy örökösen én foglalkozzam vele! Vidd el te és hagyj békén! - Nem tehetem! Holnapra van megbeszélve az egészségügyi miniszterrel, hogy az egyesületünk támogatása miatt... - Jaj, hagyj békén! Az én közgyűlésem mégis fontosabb mint a te kuncsorgásod támogatásért annak a mihaszna egyesületnek! Amit én csinálok, abból pénze van a családnak! - Én meg az egyesülettel számtalan szenvedőn segítek! - Csak épp a saját lányodra nincs soha időd! - A te lányod is! - De a tied is! Különben sem veszít semmit azzal, ha nem megy el a boszorkányhoz. Hülyeség az egész. Vagy ha annyira el akarod vinni oda, vigye el a nővéred. Mert én azt sem bánom. Csak engem hagyjatok már ezzel, elég volt egy napot rászánnom a szellemi sötétségre! - Ribava nem viheti, rosszul lett ma délután. - Eh, ő meg a rosszullétei! Igazi hipochonder! - Ezúttal komolyan rosszul lett, orvos is jött ki hozzá! Most ágyban fekszik, kapott egy csomó injekciót, de azt mondta még így is lüktet a feje! Borogatás van rajta, és... - Elég! Oldd meg ahogy akarod, fogadj fel embereket akik beviszik, vagy... Igen! Ez az! Telefonálj annak az izének, Gésének... - Gési. Si Vardzsa Gési. 99

- Jó, akkor annak! Mondd meg neki hogy jöjjön ki ide hozzánk, fizetem az útiköltségét, azistenit! - Gondolod hogy rászánná az időt?! - Most már biztos nincs nála egyetlen paciens sem! - De késő van. - Egymillióért megteheti! - Úgy beszélsz mintha oda is adnád neki! - Idefigyelj, ha ránéz Kluxmíra és erre az felugrik az ágyból, akkor meg is kapja! Bennem is van becsület! De ha nem így lesz, akkor egy huncut garast sem, mert hülye nem vagyok, nem hagyom átverni magamat! Nem prédálom el a család nehezen megszerzett vagyonát! No hiszen! Egymillió! Néhány perces beszélgetésért! De jó lenne ha engem is ilyen órabérben fizetnének! - És ha nem jön ki?! - Akkor gebedjen meg, nem érdekel! Ebben a pillanatban csöngetés hangzott, majd nemsokára a házvezetőnő jött eléjük zavartan. - Elnézést, de egy Vardzsa nevű nő van odakint, s azt mondta, jelentsem be, mert nagyon fognak örülni neki! - Lám csak, előre tudta hogy mi nem megyünk hozzá! Igazi boszorkány! - ujjongott Birszilla. - Eh! Nem kellett nagy ész hogy erre rájöjjön, láthatta rajtam hogy nem hiszek neki, s azért jött ide mert vágyik a milliómra! Szeretné kipumpálni belőlem! - Engedd be! - intett a házvezetőnőnek Birszilla. - Úgysem ér semmit a „tudománya”! - A lábujjait már... - Az nem az egész teste! - vágott közbe Zumáz. De tovább nem vitatkozhattak, mert belépett Vardzsa. - Itt vagyok mert szerették volna ha eljövök. - szólt köszöntésképpen. - Mehetek a beteghez? kérdezte. - Igen, igen, persze... - szólt alázatosan Birszilla. Meglehetősen megrendítette őt Vardzsa gyors megérkezése. A férje azonban nem hagyta annyiban a dolgot. - Beszélt már a „Mesterével”?! - kérdezte nem csekély gúnnyal. - Igen, és meg is adta a jótanácsot. - Lehet segíteni rajta?! - kérdezte izgatottan az anya. - Igen. - Ha tudja a megoldást, akár most is elmondhatja nekünk, úgy hamarabb túlesünk az egészen! - követelte a férj.

100

- Úgy illik hogy az érdekelt fél is halljon mindent! - emelte fel a kezét elutasítóan Vardzsa. Erre a bankár vállat vont, s be akarta vezetni Vardzsát Kluxmíhoz, de mire megindult, Vardzsa már előrement. Úgy látszott, tökéletesen ismeri a ház beosztását. - Nagyon kérem gyógyítsa meg! - sietett Vardzsa után Birszilla. - Ha sikerül, megkapja az egymilliót! - Én nem tudom őt meggyógyítani. - Akkor mire ez az egész felhajtás?! Ha nem tudja, akkor hívja azt a „mestert”, hogy ő tegyen valamit! - A Mester természetesen képes lenne őt meggyógyítani, de nem avatkozik közbe, mert van erre egyszerűbb módszer is. - azzal már be is lépett a szobába, ahol Kluxmí aludt. - Üljenek le! - intett Vardzsa a szülők felé, és ő is leült, a leány ágya szélére. Kluxmí kinyitotta a szemét, és elmosolyodott. - Te vagy a nő, akit láttam álmomban! - mondta. - Én vagyok. - mosolygott rá kedvesen Vardzsa. - Látod, igazi boszorkány, álmot küldött a lányunkra! - bökte oldalba a férjét Birszilla. - Hülyeség, csak annyit beszéltél neki biztos hogy Vardzsa miatt gyógyult meg a lábujja, ezért álmodott róla! - Hallgassanak! - szólt Vardzsa fensőbbséges hangon. Azzal így szólt Kluxmíhoz: - Te azért nem tudod mozgatni a lábaidat, mert valaki megátkozott téged. - Kicsoda? - Azt nem mondom meg, mert úgysem hinnétek el. Sem te, sem a szüleid. Mindenesetre amikor a szüleid nálam jártak, megpróbáltam levenni rólad az átkot, de ez csak kismértékben sikerült. Annak ugyanis aki megátkozott téged, nagy a hatalma! De ezt ő maga sem tudja. Nem szándékosan átkozott meg téged, abba valószínűleg bele is haltál volna. Egyszerűen gyűlöl téged, s mert nagy az ereje, e gyűlölet kisugárzik rád, és bénítja a te szervezeted életerejét. Igazság szerint persze nem ilyen egyszerű a dolog, de igyekszem egyszerű szavakkal magyarázni, hogy megértsd. Én tehát semmi mást nem tettem mint megpróbáltalak nagyon szeretni, mert a szeretet a gyűlölet leghathatósabb ellensége, amint a víz is kioltja a tüzet! De az én szeretetem egymaga nem volt elég. Ezért tanácsot kértem a Mesteremtől, mit tegyek. S ő azt mondta, hogy létezik a gyógyulásodra egy rendkívül egyszerű mód, ami ráadásul tökéletesen fájdalommentes is, és ingyenes is! - Ezt nem hihetem! Anya mondta, hogy te egymilliót kérsz a gyógyításomért! Ha pénzt kérsz érte, nem is szerethetsz, és nem is lesz az a gyógyulás ingyenes! Vardzsa elnevette magát. - Tévedsz! Nagyon jól tudom hogy bár apád azt a pénzt ideadhatná, de sosem fogom tőle megkapni. Még csak egyetlen garast sem, nemhogy egymilliót! - Hogyhogy?! És ha tudtad, miért kérted?! - Azért kértem, mert próbára akartam tenni. Kíváncsi voltam, mennyit ér neki a lánya mennyit érsz neki te, Kluxmí! Bár a próba majdnem felesleges volt. Hallottam minden szavukat amíg az előszobámban beszélgettek. És tudom azt is, hogy nem akartak téged elvinni

101

hozzám holnap reggel, mert egyikük sem ér rá. Ők soha sem értek rá. Sosem volt idejük rád. Hát nem így van, Kluxmí?! - kérdezte Vardzsa, mélyen a leány szemébe nézve. - De igen... - szólt tétován a leány, aki hirtelen úgy érezte, már nem is Vardzsa szemét látja, hanem azokon a nagy, ferde szemeken át belelát a Mindenség közepébe, a világűr mélységeibe, ahol ködfoltok és galaktikák kavarogtak szédítő összevisszaságban, csillagok születtek és hunytak ki. - De igen, így van Vardzsa! Régóta tudom hogy sosem szerettek ők igazán. - Mit fecsegsz itt össze-vissza! - pattant fel Zumáz, de Vardzsa, bár oda sem nézett, így förmedt rá: - Üljön vissza bankár úr! Azért hívtam ide hogy halljon mindent, s nem azért hogy beleszóljon a dolgomba! Vigyázzon, nehogy kimondjak egy olyan szót, ami után maga soha többé semmit ki nem mond, mert megnémul örökre! Azzal újra Kluxmíhoz fordult: - Mondd csak el kincsem ha bánt valami! Én meghallgatlak! - és megsimogatta a leány arcát. - Olyan jó és meleg a tenyered, Vardzsa! - nyúlt felé a leány. - Mert szeretlek. De én magam sajnos nem vagyok elég a gyógyulásodhoz. Ezért meg kell tenni azt, amit a mesterem tanácsolt: el kell menned egy olyan helyre, ahol rengetegsok ember él, akik mind-mind szeretni fognak téged! Ott meggyógyulsz. - Hol van ez a hely? - Ismered te is. Csiszíföld a neve. - Ők nem gyógyítgatnak olyanokat, akiket barbárnak tartanak. - Ez igaz, de nem is azért kell odamenned hogy a fejlett orvostudományukkal segítsenek rajtad. Azzal nem is tudnának. Neked csiszívé kell válnod! Ha kimondod hogy csiszínek tartod magadat, már nem leszel a szemükben barbár, te is közösségük része leszel, és napokon sőt órákon belül meggyógyulsz! - Ezt nem hihetem el, Vardzsa, mert ez olyan mágikus dolog, és a csiszík tökéletesen hitetlenek, semmiben nem hisznek ami vallás, boszorkányság, mágia! - Az igaz, de nem is kell hogy higgyenek benne. Szerencsére az igazi mágia, ami nem szemfényvesztés, ami nem mások becsapása pénzszerzés végett, az akkor is működik ha nem hisznek benne! Épp úgy mint a tudományok, mint például az elektromosság: mindegy hogy aki felkapcsolja a villanyt, hisz-e benne hogy vannak elektronok, attól a fény még kigyullad! A csiszík szeretni fognak téged, Kluxmí, sokan, mindannyian, s ettől meggyógyulsz! Oda kell elmenned, a szeretetbe, a fénybe! - Ebből tényleg elég! - kiáltotta Birszilla. - Igaza van a férjemnek, csaló vagy, csiszí vagy, arra akarod rávenni a lányunkat hogy hagyjon itt bennünket, szerető szüleit! - Nem vagyok csiszí. Soha nem is voltam. Egyszerűen segíteni akarok rajta. És sokkal jobban szeretem mint maga, akinek sosincs rá ideje! Maguk valóban szerették volna ha Kluxmí meggyógyul, ez így igaz, ezt nagyon szeretnék, ezt elhiszem. De nem azért szeretnék a gyógyulását mert őt magát szeretik, hanem mert így kevesebb gondot okozna maguknak! Több maradna a szabadidejük! Ezért szaladgáltak doktorokhoz, s ezért jöttek el hozzám is! Hát tessék, itt a megoldás: ha Kluxmí elmegy Csiszíföldre, többé soha nem lesz bajuk vele, megszabadulnak a nyomorék lányuktól, mindörökre, és újra teljes lesz a szabadságuk!

102

- Aha, értem már! - szólalt meg Zumáz úr. - Azért biztatod Kluxmít hogy legyen csiszívé, mert tudod hogy aki egyszer közéjük ment, arról soha nem kapnak hírt a hozzátartozói! Így nem fog kiderülni hogy képtelen vagy segíteni rajta, nem derül ki hogy tudatlan vagy, sarlatán, nem is igazi boszorkány! - Tulajdonképpen valóban nem vagyok boszorkány. Azt csak úgy kiírtam a táblára, mert divatosan hangzik. - Na ugye, végre bevallod magad is! - Én ugyanis nem boszorkány vagyok, hanem varázsló. - Most már én sem hiszek neked! - kiáltotta Birszilla. - Szerencsére teljesen mindegy hogy hisznek-e nekem, mert itt az a lényeg hogy Kluxmí bízike bennem! Ami pedig azt illeti, hogy megtudják-e, meggyógyult-e a lányuk, arra az a válaszom hogy igenis megtudják! S nem is az én szavamból aminek biztos nem hinnének, hanem máshonnan. Tudják meg ugyanis, hogy az átoknak van egy érdekes tulajdonsága: abban az esetben ha meggyógyítják a megátkozottat, nem az történik hogy az átok egyszerűen semlegesítődik, hanem - visszaszáll arra, aki kimondta azt! Vagy ha nem mondta is ki, de aki miatt bekövetkezett a baj! Tehát nem sokkal azután hogy Kluxmí csiszí lett, meggyógyul, ellenben a környezetükben valakit nagy csapás fog érni! S ebből megtudják majd, hogy abban a pillanatban gyógyult meg a leányuk. - Hülyeség! Zagyvaság! Az egész egy nagy hazugság! - kiáltotta a bankár. - Nem akarjuk elveszíteni a lányunkat! - kiáltotta Birszilla. - Amit most mondott, az a hazugság! - mondta metsző hangon Vardzsa, és olyan szemekkel meredt Birszillára, hogy abban benneragadt minden további szó. Azután visszafordult Kluxmíhoz. - Te döntesz, kicsikém. - Azt én is hallottam hogy a csiszík mind nagyon szeretik egymást... de ezt nem tudom elhinni! - Nem baj. Ha nem hiszed, jól hiszed. Ez ugyanis valóban nem igaz. - De... de hát akkor... - Az nem igaz hogy nagyon szeretik egymást. De egy kicsit igen. Ellenben ami nagyon van náluk, az az, hogy nagyon becsülik egymást! És a kis szeretetek összeadódnak. - Még mindig nem értem! Nem gyógyíthatnak meg a csiszík mágiával, ha nem is hisznek az egészben. És én sem nagyon hiszek a mágiában! És ha mégis működik a mágia, akkor sem érthetnek hozzá a csiszík, hiszen ha valaki nem hisz valamiben, akkor nem is foglalkozik vele, nem sajátítja el a fogásait... - Ne is higgy neki lányom! Ez csak egy hazug némber, aki szerető szüleid ellen beszél! kiáltotta az édesanyja. - Ez úgy van - magyarázta türelmesen Vardzsa, oda se hederítve a szülőkre - hogy a csiszík utálják a háborút. A mágiából is tehát csak azt az egy dolgot sajátították el, ami a védekezéshez kell. És ezt igazán mesterfokra emelték: szeretetpajzsot építettek, s hozzá olyan erőset, hogy ezen még az igazán nagy varázslók akarata is kicsorbulna, ha rontást akarnának küldeni rájuk! Megölni persze meg lehet egy csiszít, de megátkozni - az teljességgel lehetetlen! Mármint lehet, persze, csakhogy az az átok nem lesz sikeres, tehát nem is átok lesz csak 103

haszontalan átkozódás! Nem is csoda hogy a csiszík nem hisznek a mágiában, amikor még soha senkit közülük nem sikerült sikeresen megátkozni! Pedig, ha ezt nem tudják is a csiszík, de a történelem folyamán jónéhányszor beletenyereltek már ennek-annak az érdekeibe, akik közül sokan megpróbálták őket megátkozni, némelyeknek ehhez volt is nemcsekély hatalmuk, de soha még meg nem történt, hogy ilyesmi sikerre vezetett volna! - De hát ha nem hisznek benne... - A mágiában nem hisznek. De a szeretetben igen! És az igaz, hogy az emberi lény képtelen szeretni egyszerre teméntelen sok embertársát, pláne olyanokat, akiknek még a létéről sem tud. Mert Csiszíföldön csak a tizennégy év felettiek létszáma is meghaladja valamivel a nyolcvanhárommilliót, persze hogy nem ismer minden csiszí mindenkit! De ez nem is számít. A lényeg mindössze csak két dolog: Az egyik, hogy minden csiszí úgy gondolja, hogy aki csiszí, az méltó a szeretetre! Ez óriási, ez hihetetlen, ez csodás valami ám, Kluxmí, képzeld csak el, milyen nagyszerű volna a világ, ha minden ember úgy gondolná, de őszintén, hogy minden más ember méltó a szeretetre! A másik pedig, hogy minden csiszí nagyon meleg szeretettel viszonyul néhány más csiszíhez, közeli ismerőseihez. Ezeknek az ismerőseinek is vannak természetesen más ismerősei, meg azoknak is, és így tovább, végső soron tehát bármelyik csiszítől el lehet jutni bárki máshoz, úgy, hogy ez ennek a barátja, az meg annak... egy ilyen láncon keresztül, érted, Kluxmí? És itt az a lényeg, hogy te is belekapcsolódj ebbe a láncba legalább egy ponton, de még jobb ha több ponton! Mert neked szeretethiányod van. Abban a pillanatban hogy tagja leszel ennek a közösségnek, elkezd ömleni majd beléd a szeretet e láncból, amint a víz is folyni kezd a magasabb területekről az alacsonyabb felé! Mert egy-egy ember szeretete lehet hogy kicsi, kevés, de ha ez a szeretet általános, akkor ezek összeadódnak, és már a közmondás is azt mondja hogy sok kicsi sokra megy! Egyetlen csiszí szeretete kevés, nem lenne képes ellenállni még nekem sem ha meg akarnám átkozni, bár persze nem akarom. De mert közösségük összetart, ezért olyan erősek, hogy a Mesterem elmondása szerint még ő sem tudna egy csiszít sikeresen megátkozni! Ezt én sem értettem eddig, de Mesterem megmutatta nekem a bolygó térképét mágikus szemmel! És Csiszíföld fölött valósággal hömpölygött a szeretet felhője, míg másutt annak nyomait is alig-alig lehetett csak felfedezni! De Csiszíföld felett tényleg olyan sűrűn szövődtek a szeretet pókhálófonalai az egyes emberek között, hogy nem is pókháló volt már hanem tömény felhő! - A védelem nem azonos a gyógyítással. - Csakhogy neked nincs is semmi bajod, Kluxmí! Egyszerűen ki kell kerülnöd a rontás körzetéből! Ha valakit állandóan ér a Nap fénye, az leég és rosszul lesz. De már abban a pillanatban hogy elrejtőzik egy fal mögé, a hűvösre, jobban érzi magát! Neked pajzs mögé kell rejtőznöd, a csiszík szeretetpajzsa mögé, amit ők nagyon okosan kiépítettek maguknak, még ha öntudatlanul is, mert igaz hogy mit sem konyítanak tudatosan a mágiához, de jó érzékkel e téren is mesterművet alkottak! A hódok sem végeznek bonyolult mérnöki számításokat a gátjaik építésekor, a méhek sem amikor felépítik a kast és a sejteket, de mindegyik faj alkotása tökéletes! Holott a hód, a méh sem „hisz” a matematikában! És nem is kell tudniuk. Éppígy a csiszík sem kell hogy tudják a mágiát, nem is kell hinniük benne, sőt tudniuk sem kell hogy mit alkottak, de az mestermű és működik is! És abban a pillanatban hogy elrejtőzöl a szeretetpajzsuk mögé, arról visszapattan a gonoszság nyila, s mint a bumeráng, visszaszáll arra, aki dobta! Nyolcvanhárommillió ember szeretete olyan végtelennagy erő, hogy azzal senkinek a hatalma nem érhet fel, legyen az bármilyen kiváló is mint egyén a mágiában! - Nem fognak hinni nekem ha elmondom, hogy egy boszorkány biztatott arra, legyek én is csiszí! Vagy kinevetnek.

104

- Akkor ne mondd el nekik. És ha ki is nevetnek, attól még szeretni fognak, s ez a lényeg. Te meggyógyulsz, aki megátkozott, az meg rosszul jár. Sokkal rosszabbul mint te, mert hatéves korodtól vagy beteg, apránként kaptad a rontást, de ez mind egyszerre fog visszazúdulni a megrontódra, tehát egy teljes évtized rontását kapja rövidke idő, alig néhány óra alatt! Mert az átok visszaszáll! - Jó. Én bízom benned. Láttalak álmomban is. És egészséges szeretnék lenni. Szeretnék futni, szaladni, kerékpározni... Annyit mindenképpen megér az egészségem hogy tegyek egy próbát. Csiszí leszek! - Megtiltom! - pattant fel egyszerre Zumáz úr és Birszilla is. - Mi jogon?! Az ő élete! - állt fel Vardzsa is. - Kiskorú még! Tizenhat éves! - Csiszí akarok lenni! - szólt Kluxmí, és az ágya melletti telefonért nyúlt. Zumáz bankár azonban gyorsabb volt nála, és a telefon csatlakozóját kitépte a falból. - Nem engedem! Micsoda dolgot forgatsz a fejedben, te, te... teljesen megrontott téged ez az átkozott boszorkány...! - mutatott lihegve Vardzsára. - Aha, tehát már elhiszed hogy boszorkány vagyok! - kacagott fel Vardzsa. - Hogy is képzelsz olyasmit leányom, hogy csiszí leszel! Ekkora szégyent! Gondolj már rá egy kicsit kérlek, kinek a gyermeke vagy! A mi pozíciónkban... - Aha, tehát megint nem én vagyok a lényeg. Hanem te, apám meg te, anyám! A pozíciótok, az, igen! - Csak telebeszélte a fejedet ez a nő, de majd megnyugszol, s jobb belátásra térsz! Őt pedig azonnal kidobatom! - Nem kell kidobni, megyek magamtól is! - indult meg az ajtó felé Vardzsa. - Hiszen úgyis elmondtam mindent amit kellett! Sőt, elmondott mindent Kluxmí is. - Vardzsa, kérlek, ne hagyj el! Segíts nekem! - Kluxmí, minden rajtad múlik! Ha elég erősen akarsz valamit, az meg is történik! - Semmit nem tehetek, a szüleim nem engedik! Ne hagyj cserben! - Ne aggódj! Nem azért jöttem el hozzád, hogy ne segítsek! - Takarodj! - mutatott az ajtó felé felháborodottan Zumáz bankár. - És ne is forgass olyasmit a fejedben, hogy majd te telefonálsz a csiszíknek! Efféle szövegekre rég nem hallgatnak, mert gyakran megtörtént már hogy mások nevében telefonáltak tréfacsinálók hogy ez meg az csiszí akar lenni, s amikor a csiszík kimentek az illetőhöz, kiderült, hogy annak esze ágában sincs csiszívé lenni! Úgyhogy megpróbálnod is felesleges, erre nem fognak a lányomért jönni! Kotródj innen! Takarodj! - Vardzsa, kérlek! Ne menj el! - sikoltotta Kluxmí, és a nő felé nyújtotta a kezét, bár Vardzsa nagyon messze állt. Hanem Vardzsa csak intett neki, száját puszira csücsörítette, és kacsintott egyet, majd megfordult és már el is tűnt, kilépett Kluxmí látóteréből. - Átkozott némber! Szét akarja szakítani szerető családi közösségünket! - kiáltotta Zumáz úr, és Vardzsa után sietett hogy kiengedje. Csodálkozva tapasztalta azonban, hogy bár mindössze néhány másodperccel később ért ki a hallba, senkit nem lát ott.

105

- Elment ez a Vardzsa nevű nő?! - kérdezte a házvezetőnőtől. - Nem uram! Azt hittem még maguknál van! - Dehogy! Hiszen az imént jött ki! - Ide ugyan nem! - Zárva az ajtó? - Természetesen uram! - És végig itt voltál? - Természetesen uram! Zumáz úr le is ellenőrizte, de az ajtó valóban zárva volt. Vardzsa néhány pillanat alatt eltűnt mégis a házából! - Azistenit, még a betöréshez is jól ért! - káromkodott a bankár, azzal telefonált egy lakatos cégnek, hogy kicseréltesse otthonán a zárat egy sokkal biztonságosabbra. Vardzsa távozása után Kluxmí sokáig sírt, zokogott, s egyre csak azt hajtogatta hogy neki csiszínek kell lenni, mert Vardzsa azt mondta hogy akkor meggyógyul. Ugyanakkor haragudott is Vardzsára, mert úgy érezte, a boszorkány (vagy varázsló?) cserben hagyta. Nem segített neki! Pedig miből állt volna neki csinálni valami hókuszpókuszt, ami legalább addig feltartja a szüleit, míg telefonál a csiszí nagykövetségre! A szülei természetesen semmi hajlandóságot nem mutattak rá hogy a keze ügyébe adják a telefont, sőt, apja még a Kluxmí ágya melletti számítógépet is kikapcsolta, nehogy a leány a Világhálón keresztül értesíthessen valami csiszít. Micsoda szégyen is lenne az az ő pozíciójában! Mindenki arról pletykálna hónapokig, hogy a leánya elment ezekhez a „felturbózott, motorizált kurvákhoz”, ahogy sokan mostanában a csiszíket nevezték. Az ő leánya csak ne igyekezzék Punciföldre! S mindketten egyre azt hajtogatták Kluxmínak, hogy nyugodtan maradhat itt is, Vardzsa csupa zagyvaságot beszélt, ők is szeretik Kluxmít! Sőt, még Ribava is előjött a szobájából, Birszilla nővére, bár fájt a feje, s ő is azt hajtogatta, hogy itt mindenki nagyon szereti Kluxmít. - Látod, kicsim, nekem sosem született leányom, de épp ezért én talán még anyádnál is jobban szeretlek, úgy tekintelek mintha a saját lányom lennél! - magyarázta neki, s még meg is simogatta. - De értsétek meg, Vardzsa igazat mondott! Ő ért hozzá! A lábujjaimat is meggyógyította! - Naná, annyira szeret hogy ringyót akar csinálni belőled! - vágta rá azonnal édesanyja. - Nem igaz! A csiszík nem ringyók! - Persze, nem csinálják mindenkivel csak kettővel: fűvel-fával! Jobb ha alszol! - förmedt rá az apja, azzal mert már tényleg nagyon késő volt, leoltotta a villanyt, s elmentek aludni. De nem sokáig alhattak. Éjfél után kettő felé csöngettek. A házvezetőnő egy darabig süketnek tettette magát, remélve hogy csak valami tévedés lesz, de a csöngető nagyon állhatatos volt, sőt, néhány perc után nemcsak csöngettek már, de alaposan megrugdosták az ajtót.

106

- Azonnal kinyitni! Állambiztonsági akció! - Micsoda?! - vált halotthalványra a házvezetőnő arca. - Kinyitni vagy betörjük! - Egyetlen pillanat türelmet! - kiáltotta a házvezetőnő kétségbeesetten, s ahogy volt, pongyolában, rohant hogy felrángassa Zumáz urat és feleségét. - Mi az hogy állambiztonsági akció?! - vágott értetlen képet a bankár, s papucsot húzva a lábára, álmosan hunyorgó szemmel lépett ki a hallba, de kezében felhúzott pisztolyt tartott, mert hátha ez csak néhány betörő trükkje. Eddigre azonban már nem volt szükség rá hogy ajtót nyisson, mert a levegőben orrfacsaró füstszag terjengett, a bejárati ajtó tárva-nyitva, amit végül is nem betörtek, hanem valami szerszámmal kinyitottak. Az is látható volt, miként: egyszerűen kimetszették az ajtólapból azt a részt, ami a zárat tartalmazta. A metszéshez valószínűleg lézersugarat használtak, mert ittott vágás közben a lézer belevágott a hall túlsó falába is, tönkre is tett ott egy értékes, Sába királynő korából származó olajfestményt, lyukakat és csíkokat égetve belé. Pedig Zumáz úr tudomása szerint ekkora teljesítményű hordozható lézere még senkinek sem volt. Hacsak... No igen. Mert a hallban nem más állt mint három csiszí kommandós! Össze sem lehetett volna téveszteni őket senki mással! Narancssárga páncélruhát viseltek, ami ugyan csak könnyű, habosított műanyagból készült, mindenki tudta ezt, de azt is, hogy ez a műanyag olyan szilárd, hogy ellenáll egy közvetlen közelről leadott géppisztolysorozatnak is! Sőt egy kisebb sziklaomlást is horpadás nélkül bír ki. No igen: mindenki tudja hogy a csiszík sok más mellett a vegyipar nagymesterei is! A narancssárga ruhán elöl is, hátul is a csiszí zászló látszott, a két összefonódott kéz. Fejükön egész arcukat beborító sisakot viseltek, amibe be sem lehetett látni, azt sem lehetett tudni, merre néz a viselője, s kezükben valami fura pisztolyszerűséget tartottak, de egyáltalán nem holmi óriási, otromba vacakot mint a fantasztikus filmekben, hanem egy alig tenyérnyi kis apróságot, amin viszont számos szabályozógomb volt. A kis méret nem tévesztette meg Zumáz urat: ez a valami attól hogy kicsi, még bőven halálos lehet! A csiszík a miniatürizálásnak is a nagymesterei... És ritka hogy valahová egyedül menjenek, vagy akár csak hármasban. Ha ide fel hozzá három csiszí jött, akkor biztos hogy odakint az utcán legkevesebb három csiszí lánctalpas várakozik, a háza fölött két helikopter lebeg, s nyilván egy rakás rakétavető is a házára van irányítva, hogy ha ezt a hármat itt megölik, akkor a házat izzé-porrá lőjék! A csiszík ezt így szokták. Mindent sokszorosan túlbiztosítanak. De Zumáz úr természetesen nem óhajtotta lelőni ezeket. Nem is bírta volna. Amint meglátta a három csiszí kommandóst, úgy elkezdett remegni a keze, hogy a pisztoly is kiesett belőle, még szerencse hogy nem sült el. - Mi... mit... - hebegte. - Te fogságban tartod a lányodat, aki pedig kijelentette hogy csiszínek tartja magát! - jelentette ki az egyik kommandós, azzal Zumáz úrhoz lépett, páncélkesztyűs kezével megragadta a nyakánál, és a falhoz penderítette. Úgy megszorította a nyakát, hogy a bankár egészen belefehéredett. - Hát mit képzelsz magadról te ronda barbár, mióta van neked jogod ahhoz, hogy fogolyként bánj egy csiszível?! - azzal fél kézzel megemelte Zumázt, kinyújtva a feje fölé. Birszilla erre felkiáltott, a kommandóshoz futott, és ráakaszkodott annak a kezére, de hiába csimpaszkodott rá teljes súlyával, annak egy milliméternyit sem mozdult lefelé a keze.

107

Ez teljesen elképzelhetetlen mutatvány akár egy mégoly erős ember részéről is, de még ebben a nyomorúságos állapotában is eszébe jutott Zumáz úrnak, hogy rebesgették, miszerint a csiszík állítólag biomechanikus páncélzatokat is tudnak már készíteni, ami azt jelenti hogy ezek belső oldalán mesterséges szuperizmok vannak, amik érzékelik a viselőjük bioáramait, s olyankor maguk is működni kezdenek, s ez akár megszázszorozhatja a benne levő ember erejét. - Letépem a fejedet, ha nem mondod meg, merre van a lányod! - hallotta a kommandóstól. - Itt... itt a harmadik szobában... - hörögte Zumáz. Erre a kommandós kinyitotta a markát, a bankár földre pottyant, a kommandósok pedig keresztüldübörögtek a hallon, be Kluxmí szobájába. Ott aztán lámpát gyújtottak. Kluxmí döbbenten, riadtan tápászkodott fel az ágyban, mindössze a karjait használva ehhez. A lábai sajnos még mindig bénák voltak. - Nem vihetitek el a lányomat! - kiáltotta Birszilla. - Ő nem csiszí! Nem is mondta soha azt nektek hogy csiszí! Nem volt jogotok betörni ide! Ez nem állambiztonsági akció, hazudtatok, ez magánlaksértés! - Minden állambiztonsági akciónak minősül, ahol egy csiszí életéről vagy szabadságáról van szó! Hiszen hogy is lehetne biztonságban a csiszí állam a maga egészében, ha hagyjuk hogy polgárai külön-külön, egyenként, ne legyenek biztonságban! - jelentette ki ünnepélyesen a leghátsó kommandós. Hangja után ítélve nő lehetett, ellentétben azzal, aki Zumáz urat a magasba emelte. - De a lányom soha nem állította hogy csiszí akar lenni! - Most igenis állítom ezt! - kiáltotta gyorsan Kluxmí. - Én mától csiszínek tartom magamat! Ha elfogadtok bénán... - És nemcsak most mondta ezt! Húsz perccel ezelőtt telefonált nekünk, hogy ő úgy döntött: csiszí lesz, s erre te, hitvány féreg, el akartad őt zárni közösségünk szeretete, s a jólét, a civilizáció, az értelem elől! - Kizárt dolog hogy telefonálhatott volna! Sokkal előbb elvettem a telefonját! - Aha, tehát magad is beismered hogy Kluxmí csiszí akart lenni, s te erőszakot alkalmaztál vele szemben! - Lehet hogy kaptatok egy telefont, de azt akkor sem a lányom mondta nektek, hanem egy másik nő, egy Vardzsa nevű! - Most mit vitatkozol, a lényeg hogy most is kijelentette Kluxmí hogy csiszí akar lenni! És különben sincs igazad, mi Kluxmíval beszéltünk, ez biztos, most is felismerem a hangját! Ráadásul egészen pontosan meghatározta az automatikánk hogy honnan érkezett a hívás, és az pontosan a te házadból érkezett a követségünkre! - mondta a hátsó kommandós, a nő, azzal Kluxmí ágya mellé lépett. - Ne félj semmit drága gyermekem, nincs olyan hatalom ezen az egész bolygón, ami megakadályozhatná hogy elvigyünk innen! És Kluxmí megértette mi történt. Vardzsa egyáltalán nem hagyta el! Vardzsa hatalma sem lehet csekély: telefonált a csiszíknek - de az ő nevében, az ő hangján, sőt, valamiképpen még a csiszík hívásjelzőjére is hatást gyakorolt, hogy az úgy mutassa, mintha innen jönne a hívás! Valami efféle járhatott Zumáz úr fejében is. - Csak valami komputeres trükk volt ez, hogy úgy nézzen ki mintha a lányom telefonált volna! - Ostoba barbár! Kicsi a ti hatalmatok ahhoz, hogy becsapjátok a mi technikánkat! Amit ti barbárok csúcstechnikának neveztek, az Csiszíföldön legfeljebb elfogadható minőségű átlag108

terméknek minősül, annak is csak nagy jóindulattal és kivételes esetben! Ne röhögtess! - de már nem is törődött a kezét tördelő apával, aki azt sem tudta mit tegyen, hanem lerántotta Kluxmíról a takarót, óvatosan a karjaiba emelte a beteg kislányt, s már vitte is kifelé. - Ez gyerekrablás! - sikoltozta Birszilla. - Az a gyerekrablás amit ti műveltetek, örülj hogy nem robbantjuk rátok a házat! - kapta meg rögtön a választ. - A gyerek a szüleié! - A gyerek önmagáé. Önmagáé, mert életének örömeit és kínjait elsősorban ő érzi, és nem a szülei! És ha azt mondja hogy csiszí, akkor Csiszíföldé! Tehát pofa be te ronda barbár, hallgass, és örülj hogy még élsz! Ha Kluxmí nem kérte volna a telefonban hogy kíméletesek legyünk veletek, akkor már rég halottak lennétek! - azzal a kommandósok elhagyták a bankár házát. Odakint aztán Kluxmít berakta egy jókora autóba, amit három másik követett, és eltűntek az éjszakában. Zumáz és Birszilla csak néztek utánuk. - Hívom a rendőrséget! - indult meg aztán a bankár a házba. - Ugyan, hagyd! - legyintett az édesanya. - Mit is tudnának azok kezdeni a csiszíkkel...! - Akkor is be kell jelentenem, nehogy engem vádoljanak meg a lányunk eltüntetésével! - Jó, tedd azt! Javában telefonáltak, amikor az emeletről Ribava botorkált le. - Jaj nekem, jaj, jaj nekem! Zumáz, hívj azonnal orvost, kérlek! Be kell hogy vigyenek a kórházba! Iszonyúan fáj a fejem! Kibírhatatlanul! A csiszí nagykövetségen aztán azonnal megfürdették Kluxmít, megvizsgálták jó alaposan, több órán át, nem szenved-e valami betegségben, főleg fertőző betegségben, nincs-e valami élősködő vagy parazita a testén vagy a testében, s ez bizony több órán át tartott! Mondta is Kluxmí: - Nem hittem volna hogy rögvest amint csiszí leszek, kivizsgáltok, hogy meg tudtok-e gyógyítani! - Ó, drágaságom, ezek csak rutinvizsgálatok! - nevetett rá az orvosnő, amint egy kerekes kocsin épp egy borzasztó nagy, bonyolultan villogó gép fémcsövébe tolta be Kluxmí egész testét. - Mindenkivel ezt tesszük, aki hozzánk jön a barbárok közül! - Csodálom hogy kellek nektek így nyomorékon is! Nem féltek hogy ha ennek híre szalad, akkor minden nyomorék ember hozzátok megy a barbárok közül, hogy ti meggyógyítsátok? Hiszen annyi esze mindenkinek van hogy tudja, a csiszí orvostudomány csodákra képes, lehet hogy az ő baján is tud segíteni! - Nincs jelentősége annak hogy valaki nyomorék-e. Törvény nálunk hogy minden barbárnak joga van csiszívé lenni. Tehát mindenkinek. És ha meg tudjuk gyógyítani, nem számít hogy valaha nyomorék volt, mert már nem az, és lehet belőle teljesértékű csiszí. De ha nem tudjuk is meggyógyítani, lehet népünk hasznos tagja, például ha nem tudjuk meggyógyítani a lábadat, Kluxmí, akkor is lehetsz megbecsült festő, vagy narrátor a természetfilmekben, hiszen a hangod nem nyomorék, vagy lehetsz író, vagy énekes, vagy tudós aki felfedez valami hasznosat, de az is haszon ha kedvelnek a faluban majd a gyerekek téged és mesélsz nekik, tanítod őket, de még ezen kívül is minden bizonnyal lehet neked számtalan foglalkozást találni! 109

- Sokba kerülhet egy ilyen gyógyítás. - Ez nem is vitás, de csak nálatok, barbároknál! Nálunk semmibe. Mi nem számolgatunk ilyesmit. Különben is: Csiszíföld elég gazdag! - jelentette ki az orvosnő nem kevés önelégültséggel, és szeme olyan büszkén villant, hogy egy királynőé sem különbül. Kluxmí számára nem volt ez szokatlan: gyakran látta ezt a büszke villanást a tévében, ha valamelyik csiszí nagykövet beszélt a hazájáról. Akkor azt hitte, ilyenek a nagykövetek. De most rájött, ez nem így van. Egyszerűen minden csiszí ilyen. Mind szeretik a hazájukat, és büszkék rá. A magukénak érzik. Azért, mert ez a haza megad nekik mindent, amit csak tud, s ezért ők, a polgárok is megtesznek mindent a hazáért. Igen, itt van hazaszeretet... másutt inkább csak beszélnek róla. - Csiszíföld gazdag - folytatta az orvosnő, miután kiemelte Kluxmít a gépből, majd leguggolt elé - de e gazdagság mostantól a tied is! Te azt mondtad hogy csiszínek tartod magadat. Ha egy csiszí beteg, egész Csiszíföld a segítségére siet minden tudásával. Lehet hogy nem sikerül meggyógyítanunk. Ez szomorú, de előfordul olykor. Azt sem ígérem hogy nálad sikert érünk el. De azt igen, hogy minden tőlünk telhetőt megteszünk! - És hogyan győződtök meg róla, hogy esetleg nem csupán a gyógyulásom végett mondtam-e hogy csiszí akarok lenni, s közben nem a csiszí életforma vonz, csak a leendő egészségem?! - Nem kutatjuk hogy így vagy úgy van-e, mert teljesen mindegy hogy miként van! - nevetett rá az orvosnő. Kluxmínak fel is tűnt, hogy itt a csiszí követségen mindenki milyen vidám. Ugyanis - folytatta az orvosnő - ha eleinte csak az egészségért jön is valaki közénk, ha meggyógyítjuk, szeretni fogja Csiszíföldet és a csiszíket már, mert lehetetlen nem szeretni azt a helyet és azokat, ahol és akiktől valaki az egészségét kapta vissza! Hiszen az egészség a legnagyobb érték! - És ha valaki a meggyógyítása után vissza akar térni szülőhazájába? - Eddig még nem fordult elő, de ha úgy lenne, hát hadd menjen! Az biztos hogy azontúl akkor is jobb véleménnyel lesz Csiszíföldről! Azzal átölelte, s ezt mondta neki: - Nyugodj már meg kicsikém! Nem szabunk feltételeket veled szemben! Amit tudunk, megteszünk érted, hiszen már magad is csiszí vagy, és mi csiszík mindannyian nagyon szeretjük egymást! És hogy is szerethetné egymást két ember, ha nem tudhatnák egymásról hogy mindent megtesz egyik a másikért önzetlenül, érdekmentesen! - Én... én biztos vagyok benne hogy meg fogok gyógyulni... megjósolta nekem valaki hogy nálatok meggyógyulok... - Ostobaság, jóslás nincs! - Azt is megjósolta hogy ti ezt fogjátok mondani... de azt is hogy nálatok meggyógyulok, mert nagyon fogtok szeretni... - Szeretünk is! - Mi a neved? - Dingidda vagyok, kedves gyermekem! - Tényleg olyan barátságosan beszélsz velem... Tudod, én nem sok szeretetet kaptam, azt hiszem... De az a valaki azt javasolta hogy jó volna csiszínek lennem mert itt szeretni fognak. - Ő biztos szeretett.

110

- Igen. És azután már tudtam mozgatni a lábujjaimat! - A kettőnek semmi köze nincs egymáshoz! - jelentette ki Dingidda magabiztosan. - De hát hidd el, azóta tudom mozgatni a lábujjaimat hogy ő megpróbált szeretni! Tényleg tudom mozgatni az ujjaimat, és nincs egy napja sem, nézd csak, valóban mozognak! - és megmutatta Dingiddának. Azután azt vette észre, hogy amint élvezettel, mind erősebben hajlítgatja a lábujjait, már az egész bokája mozog. - Jé... hiszen ez még nem mozgott korábban! A bokám még nem mozgott! Most mozog! És... és mozog a jobb lábamon is az összes ujj! Sőt... mozog ott is a bokám! Mennyire örülök ennek! - kiáltotta. Ezekben a percekben érkezett meg a mentőautó Zumáz úr házához. Mikor a mentősök berohantak a hordággyal, Ribava a lépcső alján fetrengett görcsökben, és körülötte mindent beborított a hányadék, a ruháját is. - Mit gondolsz apjuk, lehetséges volna...?! - kérdezte tűnődve Birszilla, a nővére után nézve. - Merő véletlen az egész! Mindig nagyon szerette Kluxmít! - Lehet hogy csak úgy mutatta, illendőségből. Lehet hogy azért gyűlölte, mert neki nem lehetett gyereke. - Sokkal inkább vélekedem úgy, hogy ez is annak az átkozott Vardzsának a műve! Szegény Ribavát nagyon felizgatta hogy Kluxmít elvitték a csiszík és többé nem láthatja azt akit szeret, s ezért lett rosszul! Ez is Vardzsa műve, azé az átkozotté! - Ne mondd hogy „átkozott”! Az átok visszaszáll! - Ne légy babonás! Vardzsa elintézte hogy elvegyék a gyerekünket a csiszík! - Lehet. De attól még hajlamos lettem hinni neki: az átok visszaszáll! Különben pedig... Szégyellem, de lehet hogy még valamiben igaza van! - Miben?! - Tudod, bevallom: nem igazán bánkódom Kluxmí után! Nem tölt el nagy öröm amiért többé nem fogom látni, de... de nem is bánkódom! Neki jó dolga lesz ott... mi meg... Eh, gyere drágám, ha úgy érzed hogy jó ötlet, én nem bánom, bújjunk ágyba, és a következő gyerekünk már egészséges lesz! - És a szégyen, hogy Kluxmí csiszí lett?! - Nem mindenki tekinti ezt szégyennek... és ha az is, megéri, ha ezután egészséges lesz a gyerekünk! - Kluxmí is egészségesen született! - Igaz. De ne feledd: ezek után nem lesz a közelében, újabb gyerekünk közelében a nővérem! - Babonaság! - Az. De én hiszek benne! - Ribava visszajön, ha meggyógyult! - De nem fog meggyógyulni! - jelentette ki Birszilla mélységes meggyőződéssel.

111

A csiszík közt nagy volt az öröm! Amint kiderült hogy Kluxmí, a „béna barbárka” már tudja mozgatni a bokáját, Dingidda kiszaladt, és sok-sok csiszínek elújságolta a pompás hírt. Erre számosan jöttek be a terembe ahol Kluxmít vizsgálgatták, s bár hivatalosan még nem is minősítették őt csiszí tisztaságúnak, tehát veszélytelennek a csiszí közösségre, mégis melléültek, barátságosan megsimogatták, megveregették a hátát, vállát, combját, jobbára nők, de néhány férfi és fiú is, és látszott rajtuk mennyire örülnek ennek, s ki is mondták hogy örülnek. Ezen Kluxmí nem győzött csodálkozni. - Hiszen ti nem is ismertek engem! - Ez igaz - mondta nevetve egyikük - de mi már csak ilyenek vagyunk! Ha valahol a közelünkben történik valami jó egy csiszível, akkor ha csak tehetjük szívesen odamegyünk, mert szeretünk örülni, osztozni akarunk az örömében! Ezt ti barbárok már réges-rég elfeledtétek, fogalmatok sincs róla, hogy miként kell örülni! - Ne beszélj így vele, ő már nem barbár! - szólt azonnal Dingidda. - Igaz is, persze, persze... hogy is lehetne barbár, hiszen épp azért örülök én is a javulásodnak Kluxmí, mert már te is csiszí vagy... szóval, ezen ne csodálkozz, ez egyszerűen így van: mi mindössze tudatosan törekszünk rá, hogy minél több öröm legyen az életünkben, és igazán egyszerű úgy fokozni az örömet, hogy ha valaki örül, odamegyünk és örülünk vele, nem igaz?! S hirtelen Kluxmí így szólt: - Én... Én valami furcsa bizsergést érzek a lábamban... melegséget... azt hiszem... talán hajlanának már a térdeim is... - Próbáld meg! - kiáltották a csiszík csaknem egyszerre. - De félek... ha nem sikerül... az nagy csalódás lesz nekem... - Nagy ügy, akkor majd megpróbálod legközelebb is! - kacagott Dingidda, de izgatottan figyelte mégis Kluxmí próbálkozását. És aggódva fogta meg a kezét, hogy el ne essen, ha esetleg lábra is próbál állni, de nem sikerülne megtartania magát. És Kluxmí térde hajlott! Sőt, röviddel ezután Kluxmí úgy érezte, a melegség egészen a derekáig felért, s lábra állt, tudta már mozgatni a combjait is! Járni ugyan csak nagyon bizonytalanul bírt, úgy, ha ketten a hóna alatt emelték és súlya nagyobbik részét tartották, mert combizmai nagyon legyöngültek a több éves fekvéstől, de ez a kisebb baj volt csak: most már csupán egy kis edzés, és újra fog tudni járni, kerékpározni, mindent! A csiszík lelkes éljenzésbe törtek ki, cuppogtak az ajkukkal hogy csak úgy visszhangzott a terem - ez nemzeti szokásuk volt - nem győzték kifejezni Kluxmínak, mennyire boldogok a gyógyulása miatt, úgy lelkendeztek hogy Kluxmí majd’ belesüketült. És ő nem is válaszolt új barátnőinek, csak ezt suttogta maga elé: - Köszönöm, Vardzsa, akárhol légy is! Köszönöm neked, te furcsa varázslónő! Majd végre ennyit mondott a csiszíknek: - Úgy érzem itt köztetek, hogy megérkeztem a Fénybe! - és felnézett a magasba, mintha meg akarná keresni tekintetével az immár őt is oltalmazó szeretetpajzsot, de természetesen mit sem látott. Zumáz bankár házában megcsörrent a telefon. - Igen? - vette fel a kagylót a férfi. Azután elgondolkodva letette.

112

- Ki volt az? - kérdezte Birszilla. - Ribava... - Ő telefonált? - Dehogy. Meghalt... még a kórházba szállítás közben! - Az átok visszaszáll... mormogta erre Birszilla, azután jó ideig nem szólalt meg. A maga varázslói, számunkra felfoghatatlan módján Vardzsa is hírét vette annak hogy Kluxmí meggyógyult, s hogy Ribava meghalt. Elgondolkozott ezen, majd így szólt csak úgy magához intézve a szavait: - Most már értem, miért mondta Badzsahárata Mester, hogy játsszak varázslót itt a közönséges emberek között! Pedig milyen megalázónak éreztem, hogy el kell titkolnom hatalmam nagy részét! Hogy olyan idiótaságokkal kell kóklerkednem, mint a horoszkópok, jelképeket használni mint a fekete macska, denevér, meg hasonlók! De íme, ennek is volt értelme! Megtanultam, miként működik a mágia olyanoknál is, akik a legkevésbé sem hisznek benne: miként működik a csiszík szeretetpajzsa! Kluxmí olyan izgatott volt a gyógyulása miatt, hogy egész éjjel nem bírt aludni, a járást gyakorolta, s hiába tapasztalta újra meg újra, hogy a csiszík nem hisznek neki, egyre csak azt magyarázgatta mindenkinek, hogy ez a Vardzsa, ez milyen nagyszerű varázsló is! Hogy igaza lett! És fecsegett a csiszíknek szeretetpajzsról, a szeretet pókhálószálairól, mindenről, de azok csak elnéző mosollyal figyelték őt. Dingidda orvosnő figyelmeztetett is mindenkit, hogy bár nem kell úgy tenniük mintha ők, a bölcs csiszík hinnének ilyesmiben, de ne intsék le kurtándurván Kluxmít, hiszen még barbárka csak, újonc csiszí, és érthető az izgatottsága, hiszen végre meggyógyult, most kissé talán önkívületben van! És ő maga ment oda hozzá, és magyarázgatta hogy a varázsló biztos nem olyan rossz ember mint a legtöbb barbár, elvégre elhiszi hogy Vardzsa tanácsolta Kluxmínak a csiszívé levést, de mégis kell hogy gazember is legyen, hiszen babonasággal, népbutítással üzletel! - Mágia, átok, ilyesmi nincs, mi csiszík nem hiszünk ilyesmiben! És mert te is csiszí vagy már, reméljük hogy idővel te sem hiszel majd ebben! - De engem meggyógyított a szeretet! Mondd Dingidda, készülnek nálatok statisztikák? Nem tűnt még fel nektek, hogy milyen gyorsan meggyógyulnak azok a beteg barbárok, akik a csiszík közé állnak?! Vagy mindezt csak a fejlett orvosi technikátoknak tulajdonítjátok?! Mi ez, ha nem csoda, ha nem igazi mágia?! Erre Dingidda sóhajtott egy nagyot, majd így szólt: - Nem hiszünk varázslásokban, átkokban, hasonlókban. - majd e szavaknál átölelte Kluxmít, s mintha csak szerető édesanyja lenne, a fülébe súgta: - De abban igen, hogy a szeretet csodákra képes! Vége Elkezdve: 2000.11.14., 21 óra 23 perc Befejezve: 2000.11.15., 16 óra 18 perc

113

Egéristen Cin egy egyszerű egérke volt. Hosszúfarkú, pici, szürke, egérszagú, és természetesen esze sem volt több, mint egy egérnél az megszokott lett volna. Talán csak egyvalamiben különbözött kissé a társaitól: imádta a zabot! Azt a jó, finom zabocskát, amit a közeli lovardában szórnak a lovak elé! No persze, a búzát, rozsot, árpát sem vetette meg. Azt természetesen nem tudta, mi az hogy lovarda. Azt azonban tudta, mi az a ló, tudta, mert sokszor látott lovakat. És a maga egérmódján szerette a lovakat. Tudta, hogy azok ugyan irtózatosan hatalmas állatok, de végül is egyedül arra kell vigyázni velük kapcsolatban, hogy rá ne lépjenek a patájukkal, különben semmi félnivalója tőlük. És egészen kis odafigyelést igényel csak ez, mert a ló lomha állat, ő az egér sokkal gyorsabb, egy villanás, és máris keresztülszalad a hasa alatt. Különben is, a lovak legtöbbször nyugodtan álldogálnak egyhelyben, nem akarják őt bántani! Igen, a ló, az kedves állat! Sőt, Cin azt még a maga egéreszével is tudta, hogy a ló, az jó, mert a lovak miatt van arrafelé az a rengeteg csemege. Hiszen a lovak eszik azt, habzsolják, látta nemegyszer! Jó hát hogy ott vannak a lovak, mert ha nem lennének - így okoskodott Cin - akkor nem lenne zab, meg búza, meg a többi mindenféle! Nem, hát Cin aztán semennyire sem félt a lovaktól. Egészen mástól félt: attól, amitől minden egér, a macskától! Pedig a macska nem is volt akkora nagy állat, mint egy ló. A töredéke sem. Ellenben Cin úgy vélte, a macskára semmi szükség! Az nem a zab és a búza miatt van ott, mert ő ugyan még sosem látott macskát zabot enni! Néha-néha megleste pedig Surrt, a nagy kandúrt, de az sosem evett még búzát és árpát sem, nemhogy zabot! Nagy, éles fogai, villogó karmai kifejezetten nem gabonaevésre, de az egerek meggyilkolására látszottak alkalmasnak. S ezt Cin egyik testvérének a sorsa is hűen példázta, akit Surr elkapott, Cin orra előtt, és bizony a kandúr gyomrában végezte pecsenyeként! Cin távolról sem volt valami eszes lény, egy egérre nem igazán jellemző a mély, filozofikus gondolkodás, de a maga homályos módján olyan bizonytalan érzetek képződtek parányi agyában, hogy a világ úgy ahogy van, igen tökéletlen, mert sokkal jobb volna, ha még több volna benne a ló, ellenben nem akadna benne egy szál macska sem! S bizony Cin, a kis egérlány álmodott is néha éjszakánként, és álmai egérhez méltóak voltak: azt látta hogy bemegy a lovardába, ott hatalmas hegyekben áll a zab, búza meg minden más is, sőt, összekeverve az összes gabonaféle, hogy ne kelljen sokat futkározni amikor egyik helyett a másikból akar enni, akkora hegyekben áll ott mindez, hogy magasabb a legnagyobb lónál is, ő odafut egy ilyen gabonahegyhez, nyomában sok-sok gyermeke, meg mindenféle más egerek is... Hirtelen megjelenik előtte Surr. Szeme vérvörös, kegyetlen, kinyitja a száját, kinyújtja mancsát, azon kimerednek a görbe, éles karmok... S akkor ő, Cin, hirtelen óriásira növekszik, akkora lesz mint egy ló, felemeli a lábát, s egyszerűen rálép a macskára! És az szétlapul mint egy béka, mert szétlapult békát az úttesten, azt látott már Cin. És miután így végzett a macskával, újra visszatöpörödik szokásos méretére, és a lovarda összes egere boldogan cincog, és mind úgy méregetik őt, hogy... hogy...

114

Hogy hogyan méregetik, azt szegény butuska Cin nem tudta megfogalmazni, mert az egerek nem létező nyelvében nem volt szó a hősiességre, a tiszteletre sem, de pontosan ezen érzelmeket gondolta álmában Cin, hogy a többi egér így érezne iránta, ha elpusztítaná a gonosz macskát, s így megszerezné nekik az egész lovardát. Efféle álmai után Cin mindig igazi jókedvvel ébredt. Álmaiban adta ki magából a macska iránti félelmeit. Csak egyetlenegyszer történt meg, hogy jókedve mihamar hamvába holt: eszébe jutott egy jelenet, amit egyetlen pillanatig látott néhány napja: egy ember lehajolt, és megsimogatta azt az ocsmány macskát! A macska pedig hozzásimult az ember lábához, és dorombolt! Tehát az emberek, ezek a kétlábú lények, nem félnek a macskától! Sőt, úgy bánnak vele, mint ő Cin, a gyerekeivel! Lehet talán hogy a macska, az nem más mint az emberek gyermeke?! Mi történik, ha ő Cin elpusztítja Surrt, de az emberek szülnek ide egy újabb macskát?! Hiszen megtehetik, az emberek mindent megtehetnek... Nem tagadható, Cin gondolataiban az emberek meglehetősen hasonló szerepet töltöttek be, mint az emberek gondolataiban Isten. S bár Cin tévedett, mert az emberek nem szoktak macskát szülni, de az természetesen módjukban állt volna, hogy ha Surr elpusztul, akkor hozzanak a helyére másik macskát, sőt, egészen bizonyosan így is tettek volna. Na de hát ez igencsak elméleti kérdés volt, túl nehéz egy egérke agyának, és különben is fölösleges aggodalom, mert semmi reménye nem volt rá Cinnek, hogy elpusztítsa a macskát. Történt azonban egy alkalommal, hogy egy egészen különleges ember telepedett le a lovarda szomszédságában. Igazán nem akárki: úgy hívták hogy Vardzsa, és varázslónő volt! Hogy mi okból telepedett le ide a közönséges emberek közé, mit akart itt, mit csinált itt, azt nemcsak Cin nem tudta, de senki ember sem. Valami oka biztos volt, hiszen a varázslók életét is vágyak és célok vezérelik! Neki megvolt a maga varázslóias feladata, s annak érdekében előnyösnek találta ezt a lakhelyet. És senkinek nem mondta, hogy ő varázsló. Talán ez volt a baj. Mert emiatt mindenki közönséges fiatal leánynak nézte őt, s nagyon megtetszett egy férfinak. De Vardzsa nem fogadta a férfi udvarlását, a varázslók különben is óvakodnak tőle, hogy közönséges emberekkel érzelmi kapcsolatba bonyolódjanak, mert annak sosincs jó vége, nem egymáshoz valóak. Igen ám, de ez a férfi megsértődött, s amikor látta hogy a helyzete reménytelen, küldött Vardzsa lakására egy bombát! És itt kezdett el Cin nagyon is fontos szerepet játszani! Ugyanazon a napon ugyanis, melyen a bomba elküldetett, Cin igencsak életveszélyes afférba keveredett a kandúrral: Surr majdnem elkapta őt! De tényleg csak majdnem, ám nagyon megkergette, annyira, hogy Cin az otthonától szokatlan messzeségbe volt kénytelen elszaladni: egészen Vardzsa lakásába! No, ha már ott volt, s beleszimatolva a levegőbe megállapította hogy nem érződik macskaszag a közelben, gondolta, körülnéz valami finomság iránt. Felmászott az asztalra is. És itt volt a bomba! Vardzsa ugyanis átvette a küldeményt, de még nem bontotta ki, mert valamiért sietett, csak lerakta azt az asztal tetejére. S így Cin most háborítatlanul keresztülrágta magát a csomagolópapíron, egészen a díszes dobozkáig, aminek az illata nagyon vonzotta. A bombát ugyanis egy olyan dobozba szerelték bele, mely korábban rumosmeggyet tartalmazott! S ennek igen vonzó ám az illata! Cin befurakodott a dobozba, de legnagyobb csalódottságára ott semmit nem talált, csak mindenféle szürke rudacskákat, s egy rakás vezetéket. No ha már itt volt, kipróbálta, milyen az ízük ezeknek! Megrágcsálta az egyik vezetéket... 115

Amiben áram volt. Cin éles fogai a vezetéket kettérágták ugyan, de azon nyomban ki is múlt az áramütés miatt. Nem volt nagy a feszültség, de Cin apró jószág volt, neki ennyi is elég volt, különben is egyenesen a fejébe hatolt az áram. Azt sem tudta, mi történik vele. Mikor órákkal később Vardzsa mégis kibontotta a csomagot, az nem robbant, mert Cin épp a megfelelő drótot rágta el. S így Vardzsa felfedezte hogy ez egy bomba, s azt is, hogy a kisegér, akaratlanul bár, de megmentette az életét. - Na most mit tegyek veled?! - töprengett el, az egérhullát forgatva az ujjai közt. Na már most, meg kell említeni, hogy a varázslók jólelkűek! Vardzsa tudta, a legkevesebb amit meg kell tennie, az, hogy ezt a derék kisegeret feltámasztja. Igen ám, de ezzel még nem hálálta meg az érte tetteket, ez csak a minimálisan elvárható tett őtőle. Fel kell támassza, de ennél többet is kell tegyen Cinért! De ugyan mit?! Egyszerű: már a mesékben is le van írva, hogy jótett helyébe jót várj, s hogy akivel jót tesznek, annak teljesítik három kívánságát! Vardzsa meghalt volna a bombától, de nem sokáig: hamar feltámasztották volna varázsló barátai. De akkor is kényelmetlen és kínos dolog a halál! Most tehát illik, hogy teljesítse Cin valami vágyát! Az túlzás lenne hogy három vágyát is, végtére is Cin nem szándékosan mentette meg őt, de legalább egyetlen kívánságát! Mondjuk, a legnagyobbat! Kissé életre serkentette Cin idegsejtjeit, s a maga varázslói módján letapogatta az egérke parányi agyberendezését. S így megismerte Cin vágyait. Megölni, széttaposni Surrt... de hát Vardzsa nem tehetett jót Cinnel úgy, hogy ezzel egy másik élőlény halálát okozza! Azt sem teheti meg, hogy Cin képes legyen lónagyságúvá változni! Vagy... vagy mégis?! Úgy érezte, egyvalamit megtehet. Embert csinál Cinből! Milyen remekül érzi majd magát Cin, hogy az egerek istenei, az emberek közé léphet! S úgy már mint ember, mindent meg is tehet egykori egérbarátai javára, amit csak akar! Hiszen módjában áll majd! Ehhez természetesen az kell, hogy emlékezzék egérmúltjára... de hát ez igazán nem nehéz, sőt, szükségszerű követelmény, végtére is minden élőlény lényege a gondolatai, nem a teste! S így aztán Vardzsa kivitte az egérleány tetemét a város közelébe egy mezőre, ott pedig nem feltámasztotta, hanem mindenféle különleges praktikák révén pillanatok alatt egészséges emberi gyermeket varázsolt belőle, olyan egyéves-formát. Tökéletes emberi képességekkel rendelkezett ez a kislány, ugyanakkor azonban teljes mértékben tudatában volt annak, hogy ő egy egér! Mindenre emlékezett ami vele történt, épp csak fogalma sem volt róla, miként került ide a jóillatú, de üres dobozkából, és nem tudta megérteni, miként is lett belőle ember... mert arra azért rájött, hogy ő már ember, hiszen látta a saját végtagjait. És iszonyúan megrémült, fogalma sem volt róla, hogy mit tegyen! Vardzsa, a varázslónő pedig elment hazulra, és név nélkül értesítette a rendőrséget, hogy itt és itt egy elhagyott leánygyermeket találhatnak a város mellett a mezőn. Cin be lett szállítva egy gyermekotthonba, kapott ruhát, emberi nevet, s megtanult beszélni is. Felnövekedett, felnőtt ember lett. De mindvégig emlékezett rá, hogy milyen volt egérnek lenni, bár ezt soha senkinek nem mesélte el. Eleinte nem is tudta elmondani, nem ismerte még a beszédet, később meg már rá is jött, hogy úgysem hinnének neki. Eléggé furcsa gyermek volt ő eleinte! Például jódarabig rettegett a macskáktól, egészen addig, míg azt nem látta, egy másik gyerektől, hogy az kegyetlenül összerugdos egy macskát. Ekkor

116

repeső öröm töltötte el, s jódarabig nagy boldogsággal kínozta a macskákat ha csak tehette, s nagyon sokszor kikapott ezért. De aztán erről is leszokott, mert más célt talált magának. Rájött, milyen nagy hatalom az emberek közt a pénz, s ekkor elhatározta, hogy mindenáron megszerzi magának egérkorszakának álmát, egérvágyainak netovábbját: a lovardát! Az az övé lesz, és mesés jólétet biztosít majd ott az összes egérnek! Tizennyolc esztendősen kikerült az árvaházból, egy csekélyke pénzmaggal a zsebében. S mert sok mindenhez nem értett, beállt a többi hasonló lány mellé az utcasarokra. De nem az lett a sorsa, mint a többi kurvának. Minden keresményét szorgosan félrerakta. Neki nagy célja van, ő nem szórhatja el a pénzt! Aztán, amint fél éve sem űzte e „szakmát”, s már volt valamennyi pénze, kiment a lóversenypályára. S itt szerét ejtette, hogy végignézegesse a lovakat. S ő egérkorában jól megismerte a lovakat. Ezek már más lovak voltak, nem azok amelyektől zabot lopott, de emberként is megvolt a képessége, hogy jól értsen a szagokhoz. Nem volt élesebb orra mint az embereknek, de ami szagot érzett, arról pontosan tudta, hogy mit jelent. Tudta, melyik lóban bujkál valami betegség, amiről a gazdája sem tud. Tudta, melyik van remek formában és melyik búskomor. Melyik vemhes. Melyik éhes, melyik jóllakott, sőt, melyikük ette túl magát... S ilyen tudás birtokában nem volt nehéz kiválasztania a legesélyesebbet. S így néhány fogadás után Cin megsokszorozta a pénzét, s nem is sokára milliomos lett. S végre megvásárolhatta egérálmai vágyát, a lovardát! Belibegett új tulajdonába, s azonnal a nagy istálló felé igyekezett. Jól ismerte a járást. Igaz hogy picike egérként járt itt utoljára, de gyakorta nézegethette meg a környéket valami magasabb pontról, erkélyről, egyéb helyről... Úgy találta, a környék nem sokat változott az eltelt nem egészen húsz év alatt. Izgatottan lépdelt egyre közelebb a lovakhoz. Most, emberként is szerette a lovakat. Miért is ne, egérként is szerette őket! Sőt, most még talán jobban szereti őket, mert már nem irigyli tőlük a zabot, amit ő is megehetne... nem, nem irigyli, ő Cin már réges-rég nem eszik zabot. Egészen más ételeket fogyaszt. Igen, szereti a lovakat! Bezzeg az a dög macska, na, csak kerüljön a szeme elé, azonnal széttapossa, agyonrúgja, megnyúzza, kibelezi... hiszen ő most nagy, hatalmas, most megteheti mindazt, amiről álmodott! Bár valószínű hogy Surr nem él már, felnőtt macska volt már az ő egérkorában is, s azóta sok idő telt el... - De mindegy! Valami macska biztos él itt, Surr fia vagy unokája, és az ugyanaz, minden macska egykutya! Azaz mit is beszélek... hiszen épp az, hogy a macska, az nem kutya... nevetett fel idegesen. Igen, kezdett egyre idegesebb lenni, nem mintha bármi is nagyon más lett volna mint ahogy egérként tapasztalta, de valahogy más érzésekre számított. Úgy képzelte, sokkal meghatóbb lesz a viszontlátás. S végre ott volt! Ott állt... még azt is tudta, melyik nagy szénahalom mögött nyílik az az egérlyuk... az ő otthona... Egereket most persze nem látott, de ez nem zavarta. Tapasztalatból tudta, hogy amikor az emberek a nagy, döngő lépteikkel közelednek, minden egér óvatosan elbújik. Attól hogy nem lát most egereket, azok még nagyon is vannak! Még azt is tudja, hogy mely helyekre bújhatott

117

el a rágcsálók e szürke népsége. Ahogy szeme körbejárt a lovardán, fogadni mert volna, mely helyeken találhat egy-egy egeret. - Milyen nagyszerű egértanya lesz ez! - sóhajtott. - Még a lovakra sem lesz szükség. Behányatok ide sok-sok vagonnyi búzát, árpát, rozsot, zabot, kukoricát, kölest, sőt, még kenyeret is, meg mindenféle egyebeket... gurigaszám sajtot... igazi Egérmennyország lesz! Ezt gondolta, de valahogy mégsem tudta átadni magát a felhőtlen örömnek. Mert jó-jó, övé a lovarda, pénze is van, megtehetné... de mi lesz később?! Az egerek elszaporodnak, ezernyien fognak itt nyüzsögni, idővel okvetlenül túlszaporodnak, elfogy az élelem, akkor marakodni fognak... sőt, már előbb olyan büdös lesz minden az egérpiszoktól, hogy a még megmaradt, de összerondított élelmet sem fogják megenni még ők, az egerek sem... s akkor az egerek egy része ki kell hogy költözzön a lovardából, mert végtelensok egeret még ő Cin sem képes etetni! S a kiköltözők újra az ellenséges külvilágban találják magukat, ahol nehéz a megélhetés! Újra csak az lesz a véleményük, hogy a világ tökéletlenül van berendezve, mert nincs kockázat nélkül sok finom élelem, mert vannak ellenségeik, macskák, autók, egyebek... Igen, ő Cin most isten az egerek számára, de egyszerűen semmit nem tehet értük. Ha most ezeknek itt jólétet biztosít, csak azt éri el, hogy többen lesznek, ezen nemzedék jólétéért a következők fizetnek: néhány nemzedék múlva ugyanis többen nyomorognak, többen éheznek majd! S ekkor észrevette, hogy valami bársonyos dolog dörzsölődik a lábához. S bele se gondolva hogy mit tesz, lehajolt, és megsimogatta a macskát. S a vén kandúr, Surr unokája, mély hangon kezdett el dorombolni elégedettségében. Eltelt néhány esztendő, és Cin, aki világhíres lótenyésztővé küzdötte fel magát, s a lóversenyek koronázatlan királynője lett, két kislányával együtt ült alkonyattájt a parkban, s élvezte a nyugalmat, békét és csöndet. S ekkor megszólalt egyik gyermeke: - Mama, emlékszel még a koldusra, akinek ma délelőtt dobtál egy kis alamizsnát? - Igen, kedveském. Miért kérded? - Mert iszonyú az a nyomor, ami van itt a világban! Mi aránylag jól élünk, de a legtöbben nem! - Hát igen, de ugyan mit tehetnénk! - Azt hiszem, eszembe jutott valami! Nagyon sokat fogok tanulni, hogy rájöjjek, miként lehetek isten! - Hogy mi akarsz te lenni?! - Isten. Hiszen te mondtad, hogy amit az ember akar, azt előbb-utóbb eléri! Isten leszek, és majd teremtek egy csodálatos világot az embereknek, ahol nincs éhség, nincs nyomor, ahol nincs kemény munka, ahol senkinek semmitől nem kell félni... miért is ne, hiszen aki isten, az mindent megtehet! Vége Elkezdve: 2002.04.02., 09 óra 38 perc Befejezve: 2002.04.02., 11 óra 01 perc

118

A szeméthercegnő Eszter szép volt, fiatal, és kurva. Ahogy a stricije, Károly mondani szokta: - Kurva szép vagy, hehehe! Kurva is és szép is! Jelen pillanatokban azonban nem látszott se szépnek, se fiatalnak. Kurvának talán igen. Elvégre a kurvákat olykor összeverik. Vagy valami őrült pali, akivel szerencsétlenségükre elmentek, vagy maga a stricijük. Utóbbi általában akkor, ha a nő le akar lépni a pénzzel... vagy a pénz nélkül. Ha tehát abba akarja hagyni a „szakmát”. Mint ahogy ez most Eszterrel is történt. Eszter szerette ugyan a szexet, nagyon tudta élvezni a „mókát”, de csak bizonyos körülmények között. Igényes volt! Ritkaság az ilyesmi az ő „munkakörében”. Főleg ha belegondolunk, hogy majdnem árva lány volt. Édesanyja olyan korán meghalt, hogy nem is ismerte. Aztán hogy betöltötte a tizenharmadik évét, s kezdett „bögyösödni”, apja egyre többször mászott rá éjszakánként. Később nappal is. Ez még nem is lett volna baj, vagyis Eszter ezt még el is viselte volna, de apja ezt többnyire félrészegen csinálta, s úgy nem igazán gusztusos jelenség még egy apuka sem! Ráadásul gyakran meg is verte az aktusok után, figyelmeztetésül, nehogy elmondja másoknak, mit csinál vele! Eszter, bár nem volt tanult lánynak nevezhető, de azért megvolt a magához való esze! Úgy gondolta, ha már ezt csinálja, miért ne a saját hasznára?! S kiállt az utcasarokra. Persze elkapták, s bevitték intézetbe, apját pedig a börtönbe. Az intézetnek eleinte még örült is, azt hitte, itt majd szeretni fogják, de kiderült hogy erről szó sincs, szigorú kaszárnyaszellem uralkodik odabent... És nem is tanították meg semmi igazán hasznosra. Mikor nagykorúsága után az utcára került, hamar elfogyott a kis pénze, s ugyan mit is csinálhatott volna, mint hogy megél a testéből?! Aztán hozzácsapódott egy motoros galerihez, s itt Károly kijelentette, hogy Eszter ezentúl az ő nője. Ezt eleinte Eszter sem bánta. Tetszett neki hogy van egy „dögnagy” motor, s azon ő is száguldozhat ide-oda, bár hogy egyedül vezesse, azt Károly sosem engedte neki. Persze Károlyt senki nem hívta Károlynak a bandában: Brumi volt a neve, mert volt valami medveszerű a megjelenésében, a nagy, szőrös testében, torzonborz szakállában, s hatalmas lapáttenyerében. Eszter aránylag jól megvolt Brumival. Néha ugyan megverte őt, de ritkábban mint az apja tette volt, s azt sem bánta, hogy Brumi elszedi a pénze felét, néha többet is. Azt mondta, motorra gyűjt neki. Eszter elhitte, egészen addig, míg egyszer fel nem ruccantak Budaörsre, s ott az egészet el nem szórta Brumi egy füstös lebujban egy komputerjátékon. Ez Eszter szerint semmi más nem volt mint a hírhedt „félkarú rablók” csicsásabb változata. Amikor szemrehányást tett Bruminak, az válaszul csak jól megpofozta, majd kilökte újra az utcára. Ezután bár még mindig Brumival járt, de jóval hűvösebb volt a kapcsolatuk. Kiderült azonban, hogy lehet az még ennél rosszabb is! Mert volt Bruminak valami régi ismerőse, akihez elküldte Esztert. Eszter el is ment, de aztán ritka gyorsan iparkodott vissza. Kiderült, hogy az illető azt szerette volna, ha Eszter kielégít egy szamárcsődört! 119

- Na és?! - tolta át a rágót Brumi a bal pofazacskójából a jobba. - Te erre még azt kérdezed, hogy „na és”?! - dülledt ki Eszter szeme. - Persze hogy! - De hát egy állattal kellett volna!!! - Kurva vagy, vagy nem vagy kurva?! - Az hát, de embereké és nem állatoké! - A legtöbb ember is csak egy állat! Most szépen visszamész és csinálod amit a faszi mond neked, mert előre megbeszéltük hogy harmincezret ad ezért az estéért! Na, nyomás! - lökte meg Esztert. Csakhogy ez már Eszternek is sok volt! Kijelentette hogy nem megy, sőt, megy mégis, de nem az állatos pasihoz, hanem el, otthagyja Brumit meg az egész bandát, aztán lesz ami lesz! Erre Brumi bepipult, és iszonyúan összeverte. Majd összekötözte, elvitte a férfihoz, hogy itt van, lehet a szamár alá fektetni, de akkor már nem kellett a férfinak, mert hiába szép lány Eszter, de nem úgy hogy tele van az arca kék foltokkal. Erre Brumi visszacipelte a bandához, kioldozta, adott neki még két pofont... És ekkor kezdődött minden. A banda törzshelye a budai hegyekben volt, egy kis tisztáson. Akadt itt néhány korhadt deszkabódé is. S most erre a tisztásra hirtelen berobogott valami húsz motor, némelyik igazán drága portéka volt, teleszkópos felfüggesztéssel, óriási motorblokkal, de volt egy olyan is, ami már átmenet volt a motorok és a kisautók között, bár többel ment mint egy kisautó, ismerte ezt a fajtát Eszter: a kilométerórája háromszázhatvanig mér, és képes is menni annyival! Az ő bandájában senkinek sem volt ilyen jó járgánya. Alig pillantották meg ezeket Brumiék, rögvest felkiáltottak: - A Sátáni Angyalok! Vigyázzatok fiúk! Ez ugyanis az ellenséges banda volt. Brumi bandája a kellemes csengésű Vérszopók nevet viselte, és a két banda közt kölcsönös volt a gyűlölet. Ezt az is példázta, hogy a Sátáni Angyalok biliárddákókkal érkeztek, meg egyéb husángokkal, de akadt náluk boxer, kés, lánc, nuncsaku is bőven, sőt még egyéb gyilkolóeszközök is. Az egyik Angyal elszáguldott a deszkabódék előtt, s az egyikre benzines palackot dobott. Az rögtön fel is robbant. Brumi persze rögvest abbahagyta a nője csépelését, hogy méltóbb ellenfelet válasszon magának. A tisztáson kitört a nagy verekedés. Némely motoros lehúzott sisakkal, a biliárddákót kopjaként maga elé tartva rohamozott, motorját bőgetve, mint valami modern lovag, mások, akik féltették a robogójukat, inkább lepattantak róla, s gyalog eredtek a csetepatéba. Néha pisztolylövést is lehetett hallani, s bizony feküdt is már néhány hulla a tisztáson, Angyal is, Vérszopó is. Eszter a maga módján tényleg okos lány volt. Azonnal megérezte, hogy neki itt semmi keresnivalója. Ellenben a Sors tálcán kínálja neki a lehetőséget, hogy megszabaduljon Brumitól is, a bandától is, sőt: hogy legyen egy saját motorja, méghozzá a jobbik márkák egyikéből!

120

Mindjárt ki is nézte magának a legislegjobbat, ami majdnem autó volt, de azon sajnos még ült a tulajdonosa. Neki pedig olyan kellett, aminek már megölték a gazdáját. Azt a motort feltehetőleg senki nem fogja köröztetni. A tisztás szélén meglátott egy felborult motort. Ez is jófajtának tűnt, bár a márkáját nem ismerte. Biztos az egyik Sátáni Angyalé lehetett. Mellette feküdt a gazdája, akiről azt sem tudta, férfi-e vagy nő, mert hasán feküdt, de azt még így is látta hogy bukósisakjának lemeze le van húzva, és átláthatatlan, mert tiszta fekete. Belülről persze biztos ki lehet látni... De Esztert ez nem is érdekelte. A lényeg, hogy mellette fekszik egy jókora gerendaszerűség, ezzel vághatták fejbe, hogy örökre elszenderüljön... mert ha csak elájult, és a Vérszopók győznek, akkor is meghal, megölik a Vérszopók... a motor tehát szabad! Ám ekkor észrevette, hogy a leütött ellenség mellett nemcsak a gerenda hever, hanem a fegyvere is. Egy kis maroklőfegyver-szerűség. Nem volt nagy, szinte teljesen eltűnt a markában. De annyit biztos tud, hogy néhány méterről elvegye valakinek az életét! S ahogy Eszter belegondolt, mit szenvedett Brumitól, tudta, nem fogja úgy elkötni a motort, hogy előbb bosszút ne álljon! Úgyis azt hiszik, hogy valamelyik Sátáni Angyal tette! Ráfogta a fegyvert Brumira, és meghúzta a ravaszt. Feltételezte, hogy nem fog nagy hangot adni, hiszen az egész olyan kicsi! Nos, a fegyver nem is adott ki hangot, keveset sem, nemhogy sokat, éppenséggel teljesen hangtalan volt. De nem is lőtt! Azaz... nem lövedék jött ki belőle, hanem teljesen más. Vékony, de vakító fehér fénysugár tört elő belőle, s amikor az elérte Brumit, nem fúródott belé, mint a fantasztikus filmek lézersugarai, hanem kis fehér gömbbé dagadt a fénysugár ott, ahol Brumival érintkezett, majd e gömb dagadni kezdett, egyre nagyobb lett, Brumi már teljesen eltűnt benne... Eszter úgy megdöbbent, úgy megijedt, hogy még elengedni is elfelejtette az elsütőbillentyűt, tehát továbbra is áradt a fegyverből a fénysugár, a fehér gömb egyre csak nőtt, már akkora volt mint egy kisebb ház... az egyik Sátáni Angyal egyenesen belerohant a motorjával, azzal a legjobbal, ami majdnem autó volt, belerohant mert nem bírt megállni, beleszáguldott teljes hatvan vagy nyolcvan kilométeres sebességgel, de nem bukkant ki a gömb túloldalán, eltűnt benne... Végre Eszter észbekapott, és elengedte a fegyvert. Abban a pillanatban eltűnt a gömb is a tisztásról. Eltűnt, s eltűnt vele együtt Brumi is és a Sátáni Angyal is, a motorjával. De minden egyéb tökéletesen sértetlen maradt, nyoma sem volt kiégett talajnak, füstszagnak, egy homokszem sem sérült meg, bár korábban akadt ott Brumi körül néhány husáng, egy törött biliárddákó, pár deszka, némi üvegtörmelék... de ezek is eltűntek. Mivel a gömb jókora volt, s bár nem is fényes, mert fényt nem sugárzott, de mindenesetre tejfehér, így igazán lehetetlen volt nem észrevenni! A tisztáson abbamaradt a heves harc. Minden szem Eszterre meredt, Sátáni Angyalok is, Vérszopók is őt nézték. - Bazmeg! A tököm eldurran mingyá! - köpött a földre Dögös, a Vérszopók bandavezére, azzal Eszter felé indult. - Tök jó ez a szar! Add ide gyorsan, ezzel egykettőre kicsinálom a Sátániakat! Eszter remegő kezekkel emelte fel a fegyvert. Adja oda?! Ezt? Ezt?! Ezt, amikor ez a hatalmat jelenti a számára?! Ha odaadja, újra csak egy ócska kis kurva lesz!

121

S hirtelen döntött. Fogalma sincs hogy mi ez a valami és hová lett Brumi meg a másik férfi a motorjával, de ez a cucc kell neki! - Nesze! - nyújtotta előre a kezét a fegyverrel, s ugyanekkor ismét elsütötte azt. A fehér gömb felragyogott, s bár most Eszter egy másodpercig sem tüzelt a fegyverrel, de Dögös is eltűnt a gömbbel együtt, amikor Eszter abbahagyta a tüzelést. De csak azért hagyta abba, hogy máris más célpontot keressen magának... És csak elkezdeni volt nehéz, folytatni már annál könnyebb. Mielőtt a két banda észbekapott volna, Eszter húszat is levadászott belőlük, gyorsan tudott lőni, célozni is, pontos volt a fegyver, mert nem rúgott vissza mint a közönséges pisztolyok. S amikor menekülni akartak, akkor sem kegyelmezett nekik Eszter. Mindegy volt neki hogy Sátáni Angyal vagy Vérszopó, az ő vérét senki ne szopja! Egy sem menekült meg a két bandából, kivéve azokat a nőket, akik a Vérszopók közül a harc legelején berohantak a közeli erdőbe, vagy akik valamiért épp nem is voltak a tisztáson a támadáskor. S a tisztáson nem maradt semmi, csak egy csomó gazdátlan motor, s néhány hulla. De a hullák sem sokáig, mert Eszter azokra is rálőtt, s azokat is eltüntette. - Íme, a tökéletes gyilkosság, amikor még hulla sem marad a tett után! - kacarászott idegesen. - Nem tudom mi ez a vacak, de csudajó! De ha nincsenek is hullák, jobb ha eltűnik innen mielőbb. Pénz nélkül azonban nem akart elmenni, ezért nagy bátran átkutatta a gazdátlan motorok táskáit, rekeszeit, s ami pénzt csak talált, azt mind összeszedte. Aztán hogy ne hagyjon maga után nyomot, eltüntette a fegyverrel a motorokat is, mind egy szálig... kivéve egyet: azt, amelyikkel el akart menni. Amellé odaállt, majd búcsúzóul belelőtt az égő fészerbe... s az eltűnt lángokkal, füsttel, korommal, mindennel együtt. Az ép fészerek is eltűntek a fehér gömbben. Eszter igazán meg volt elégedve magával. Egész lelkét valami furcsa mámor járta át. Tudta, nem lett legyőzhetetlen, egy mesterlövész például levadászhatja a távolból, de az is biztos, hogy jó eséllyel küzdhet meg egymaga egy kisebb rohamosztaggal is! S ekkor vette észre azt a hullát, aki mellett a fegyvert találta. Őt még nem tüntette el. Nem tudta ki az illető, de tulajdonképpen nem is volt kíváncsi rá. Ráfogta a pisztolyt (ha ugyan pisztoly volt az) és elsütötte. A fehér sugár ki is lövellt, el is találta a fekete motorosruhát, de a gömb nem jelent meg. Teljesen ártalmatlan, hatástalan volt ezúttal Eszter fegyvere! Ez már igazán felkeltette a lány érdeklődését! És hirtelen eszébe jutott, hogy úgyis illendő hogy a motor mellé jó motorosruhája is legyen. Hát még ha az ilyen páncélruhaféleség! Zsebredugta a fegyvert, majd a hulla mellé lépett hogy levetkőztesse. S ekkor látta hogy a sisak nem is igazi sisak, hanem egybe van építve a ruhával. Sőt... a ruha is nagyon furcsa! Sehol nem látott rajta se gombot, se cippzárat. Valami ezüstös sáv volt csak a nyak körül, s amikor ezt kíváncsian megérintette, a ruha hirtelen megnyílt: halk cuppanással elvált a sisak a ruha többi részétől, és Eszter levehette azt a halott fejéről. S ekkor felsikoltott rémületében. A ruhában ugyanis egyáltalán nem ember volt, hanem... hanem valami más. Vagy valaki. Ahogy tetszik. Eszternek egyáltalán nem tetszett. Úgy látta, hogy az az izé odabent, nagyjából emberformájú, mert van két füle, két szeme, egy orra, szája is, de... nos, először is totál kopasz volt a hapsi. Vagy csaj. Nem tudta Eszter, hogy mi a neme az illetőnek. Homályosan olyan érzése volt hogy nő lehet, de nem volt biztos benne. Az illető bal szeme mérhetetlenül kidülledt, de ez

122

csak azért volt, ezt Eszter rögtön megállapította, mert az lehet hogy a ruhája ellenálló volt a saját fegyverének, talán golyó- és késálló is volt, de amikor a harc hevében megütötték a sisakját, annak belső oldalához hozzákoccant a feje, jó alaposan, és betört az oldala. Ettől belső vérzése támadt, s a vér most nyomta kifelé a bal szemét. Hogy betört a feje, azon Eszter nem csodálkozott. A sisak belül ugyan ki volt bélelve, de az illető fejét alig óvta csont, olyan vékonynak tűnt mint a tojáshéj. Ugyanis ha nem volt is átlátszó, de szinte áttetsző, sejteni lehetett alatta az agytekervényeket. A szája tágra nyílt haláltusájában, s Eszter látta, hogy egy szál foga sincs. Két füle nagyon pici volt, alig maradt valami a kagylókból. Orra is olyan turcsi, mint egy újszülött kisbabáé. És nemcsak szakálla meg bajusza nem volt, nemcsak a haja hiányzott, de a szemöldöke és a szempillái is. Eszter nagyot sóhajtott. Valamiképpen el kell tüntetnie ezt az izét is! Mert neki ugyan nem hiányzik hogy megtalálják, aztán a hadsereg és a titkosszolgálat kezdjen kutakodni hogy honnét való, esetleg őt is megtalálják, elveszik a fegyvert tőle... de talán az életét is, mert mindent államtitoknak minősítenek! Figyelmesen megvizsgálta a motorosruhát, amit most már nem is annak, de szkafandernek nevezett magában. Igaz ami igaz: valóban nagyon úgy néz ki mint egy motorosruha! Főleg messziről, vagy felületes ránézésre! Ez is okozta az űrlény halálát. Rosszkor volt rossz helyen, ráadásul össze lehetett téveszteni az ellenséggel! Végre talált egy kis ezüstös foltot a bal mell környékén a ruhán. Megnyomta, erre a test középső tengelye mentén, elöl, kettényílt a ruha, a lábszárak is, ki lehetett lépni belőle! A lakója persze nem lépett már sehová, de így Eszter kihámozhatta belőle. Teljesen pucéran volt a szkafanderben, s most láthatta, hogy valóban nő. De alul sem volt rajta semmi szőr. Sőt: körmei sem voltak. Sem a lábán, sem a kezén. Ráfogta a fegyvert, s most már eltűnt a hulla. Ezután Eszter nagy szívdobogva bemászott a szkafanderbe, s ahogy megérintette az ezüstös foltokat, az rácsukódott. Nem is volt kényelmetlen odabent! Igaz, az idegen lény némileg nagyobb volt nála, az első pillanatokban lötyögött rajta a ruha, de azután érezte, hogy mintha megvastagodna odabent a bélés, kitölti az űröket, s tényleg olyan, mintha szó szerint a testére öntötték volna! Csak a sisak nem ilyen. Abban megmaradt az üreg. Már csak azért is, mert Eszter felfedezte, hogy annak sötét ablaka valójában képernyő! Kilát belőle, azaz inkább átlát rajta, de ha pillantását felemeli az ablak (nézőke) tetejére, egy ott húzódó vörös vonalra, akkor azonnal „legördül” róla egy menüszerűség, egészen olyasformán mint a Windows menüi. Esztertől természetesen nagyon távol álltak a számítógépes ismeretek, de még az intézetben játszott néha egy-egy számítógépprogrammal, tehát legalábbis alapszinten tudta kezelni az efféle szerkentyűket. Többféle menü is rendelkezésére állt. Ilyen feliratokat látott: KOMMUNIKÁCIÓ LÉTFENNTARTÓ RENDSZEREK TERVTELJESÍTÉS BEMENETI SZENZOROK AUTOMATA VEZÉRLÉS SÚGÓ

123

Eszter mérhetetlenül csodálkozott rajta, hogy magyar nyelven látja e feliratokat. Percekig csak állt ott, ezen csodálkozva, végül úgy gondolta, ennek valószínűleg az az oka, hogy semmi sincs ott, ahol látni vél valamit. Nyilván holmi agyhullámszerűséggel működik a masina, s ilyesformán alkalmazkodik az ő nyelvi rendszeréhez. Az összes felirat csak az ő agyában létezik, trükk az egész. Feltételezte, azért így csinálhatták meg az űrlény hazájában, mert még ott is több nyelven beszélnek az ottani lények. Tehát meg kellett oldani a fordítási problémákat, s íme, meg is oldották, ilyen nagyszerűen, teljesen általánosan! Még az is elképzelhető gondolta - hogy az űrlény nem legördülő menüket látna, hanem valami egészen mást, csak neki mutatkozik így a vezérlés, mert ő ilyesmihez szokott hozzá, effélét vár el egy számítógéptől, az emlékei alapján! Tisztára véletlen volt, hogy pislogott egyet, amikor újra átfutva a menüpontokat, a BEMENETI SZENZOROK részhez ért. Ám több sem kellett erre a rendszernek, a felirat máris inverzre vált, előjött egy újabb menü, a következő feliratokkal: OPTIKAI RECEPTOROK AKUSZTIKAI RECEPTOROK ELEKTROMÁGNESES SPEKTRUM GRAVITÁCIÓS HULLÁMOK RADIOAKTIVITÁS NEUTRÍNÓSPEKTRUM HIPERTÉRI ADÓK és ezalatt négy sor krikszkraksz, furcsa jelekkel, amit Eszter nemhogy megérteni, de elolvasni sem tudott. Úgy gondolta, ez valami olyasmi lesz, amihez még csak hasonló sincs a gondolatképeiben, így lehetetlen a rendszer számára a fordítás. Tulajdonképpen már a HIPERTÉRI ADÓK menüpont is furcsán eltorzult, szinte dülöngélő betűkkel volt írva, úgy gondolta azért, mert az nem egészen hiperteret jelent, az csak egy jobb híján való, elnagyolt fordítás. Kissé kísérletezett a menüpontokkal, s megállapította, hogy az optikai receptorokkal például el tudja érni, hogy infravörös látása legyen, tehát a szkafander üvege a dolgok hőképét mutassa neki. De mikroszkópként is használhatja, s így Eszter szemügyre vehetett egy kis baktériumszerűséget ami egy virágszirmon mászkált, négyszázmilliószoros nagyításban! Aztán távcsőként is működött, csak akarnia kellett, s olyan közelről láthatta a Hold szikláit, mintha néhány lépésre lenne tőle, s ebben az sem akadályozta a rendszert, hogy a Hold szabad szemmel nem is látszódott most, fényes nappal lévén. Az akusztikai receptorokat olyan érzékenyre is állíthatta, hogy meghallotta a tisztáson röpködő lepkék szárnyainak a rebbenését, s amikor az elektromágneses spektrumot próbálgatta, kiderült, hogy ez azt jelenti, hogy ha akarja, bármelyik rádióadó műsorát képes fogni, a műholdas adásokat is. Eszter óvatos volt. Nagyon ügyelt rá, véletlenül se pislogjon amikor a krikszkrakszokra néz. Még csak az kéne, hogy elállítson valami fontos paramétert, amiről azt sem tudja, micsoda! Legjobb ha meghagyja azokat alapértelmezés szerintiben! A hipertérhez sem nyúlt. Az is nagyon tudományosan hangzik, jobb ha nem piszkál bele! Épp ezért amikor a főmenühöz visszatérve véletlenül kinyitotta a létfenntartó rendszerek panelt, azt is gyorsan visszacsukta. Ott olyasmiket látott hogy oxigénellátás... a többit el sem olvasta, ijedten menekült innen. Más sem hiányzik neki, mint hogy megszűnjön a szkafanderben a levegőcsere!

124

Úgy gondolta, van bőven mit tanulmányoznia. De azt nem akarta itt megtenni. Ezért odalépett az űrlény motorjához. Amiről már sejtette hogy nem is motor lesz az! És igaza volt. Külsőre valóban motornak nézett ki, kereke is volt, de például kilométerórát sem látott rajta. És a külseje gyanúsan áramvonalas volt! Felült rá, s íme, az ülés rögvest alkalmazkodott hozzá, olyan kényelmesen ült, mint még soha! És amint két kezét a kormányra tette, azonnal kigyulladt egy addig ott nem levő menüpont a sisakja tetején: INDULÁS Eszter pislogott, mire megjelentek a lehetőségek: FELSZÍNI KÖZLEKEDÉS LÉGIKÖZLEKEDÉS HIPERTÉRI NAVIGÁCIÓ - Hát én mindjárt elélvezek, ez nem lehet igaz, csípjenek meg ha ébren vagyok! Ez az izé nemcsak repülni tud, de még űrhajó is?! - kiáltotta Eszter. Ebben a pillanatban feljajdult, mert jókora csípés érte a fenekét. De amikor leugrott a „motorról”, s körülnézett, senkit nem látott a környéken. Ekkor lett figyelmes, hogy látóterében megjelent egy felirat: CSÍPÉSI PARANCS VÉGREHAJTVA! Aztán hogy Eszter pislogott egyet, bár most a döbbenettől, a felirat eltűnt. Az biztos, hogy semmi földi erő meg nem akadályozhatta volna benne, hogy kipróbálja az új játékszerét! Lehívta a felszíni közlekedés menüpontot, s elcsodálkozott, mert ennek nem is volt almenüje. Egyszerűen megemelkedett kissé a kormány, hogy jól illeszkedjék Eszter magasságához, s máris elindult a szerkentyű. Eszter hamar rájött, neki csak annyi a dolga, hogy kormányozzon, s hogy elgondolja, hogy gyorsabban vagy lassabban akar haladni! Ez nagyszerű volt, eltekintve attól, hogy Eszternek nem volt hova mennie, hajléktalan lévén. De ismert egy nagy hidat, ami alatt szokott néha éjszakázni, hát oda tartott. Ott aztán leszállt a motorról, sőt kilépett a ruhából is, s úgy ült fel a motorra. Kíváncsi volt, működik-e úgy is. Hát nem működött. Meg sem mozdult. Nehéz is lett volna elindítani, amikor egy árva műszer sem volt rajta! Tökéletes lopás elleni védelem! Sőt, olyan tökéletes, hogy eltolni sem lett volna könnyű. Eszter megmozdítani sem bírta. Úgy vélte, nyomhat legalább egy tonnát. Ám amikor az űrruhába belebújt, s úgy fogta meg a motor kormányát, pillekönnyű volt, úgy tolhatta, sőt, még fél kézzel a feje fölé is emelhette. Tudta, így akár a huszadik emeletre is felcipelheti, könnyebben mint egy ridikült. Valami antigravitációs trükk lehetett a dologban, úgy vélte, de persze ebben sem lehetett biztos. S itt a híd alatt aztán újra nekiállt, vagyis nekiült, hogy kitapasztalja váratlan és példátlan szerencséje lehetőségeit, korlátlan hatalma korlátait! Kézenfekvő volt a SÚGÓ menüpont aktiválása. Itt aztán megkereste a HIPERTÉR feliratot, mert kíváncsi nő volt ő, de elszörnyedt amikor erre olyasmiket írt ki a rendszer, hogy „A hipertér az eπ dimenziós szférikus tér toroidikus negatív görbületének ??? áthidalásának elvén alapuló nulltemporális ??? transzponáló közlekedési lehetőség, melynek elméleti alapjait ???-ben dolgozta ki ???...”

125

Eszter feltételezte hogy a ??? a lefordíthatatlan fogalmak helyén áll, de ő a többiből se értett semmit. Ezért ki is lépett innen, s megnézte, mi a csuda lehet az a menüpont, hogy TERVTELJESÍTÉS. S itt már jóval nagyobb sikert ért el! A következő táblázat tűnt fel előtte: SÚLYOZOTT ÖSSZTELJESÍTÉS:

7.6 %

RÉSZLETEK: BIOMASSZA TELJESÍTÉS: ÉRCTELJESÍTÉS: RADIOAKTÍV TELJESÍTÉS:

1.6 % 11.88 % 0%

Ezt még mindig nem értette, de legalább reményt keltően hangzott. Valami tervről szól, amit ez az űrmuki valamilyen mértékben teljesített. Meglehetősen csekély mértékben! Elégedetten pislogott, véletlenül épp az ércteljesítés-pontnál, erre kiderült, hogy ez is menüpont. Kinyílt, s most ezt olvashatta Eszter: KOBALT VAS

0% 35 %

KRÓM

1%

MANGÁN

2%

MOLIBDÉN

5.5 %

NIKKEL

7.6 %

TITÁN RÉZ

0% 0.2 %

... Épp megpróbált rájönni, a listát nézegetve, hogy vajon mit is jelenthet ez az egész, amikor a képernyőn vörös téglalapban a következő felirat jelent meg: ÜZENET A KÖZPONTBÓL! S alatta: „A mai napon küldött fém- és szervesanyagminták a Minőségellenőrző Osztály szerint kiválóak, igyekezzék ezt a szintet tartani! Várjuk üzenetét a 76-os hipertéri fővonalon, hogy előreláthatólag mekkora mennyiséget tud leszállítani a következő ??? időben! Amennyiben sikerül a tervet teljesítenie, s mindet ebben a minőségben, javasolni fogom kitüntetésre a Főosztályvezető felé! Aláírás: ??? Eszter összeráncolta a homlokát. Nem hitte hogy az űrmuki bármit is küldött volna oda a hiperakárhová a mai napon. Nyilván úgy lehetett, hogy nem sokkal a harc kitörése után megjelent, előbukkant a hipertérből, épp ott a tisztáson ahol a Sátáni Angyalok és a Vérszopók ölték egymást, s azonnal lecsapta őt valaki! De akkor... S hirtelen elképesztő gondolat jutott az eszébe. Mi van ha ez a pisztoly a kezében nem is fegyver, hanem... hiszen Brumi meg a hullák, meg a motorok, ezek tulajdonképpen nem semmisültek meg, hanem... hanem eltűntek! És még Eszter, aki nem volt a tudomány csúcsain, de

126

még ő is hallott az anyagmegmaradás törvényéről. Anyag nem vész el, csak átalakul... vagy áthelyeződik! S Eszter úgy vélte, kezdi már érteni. Ennek az űrcsajnak az volt a dolga, hogy járja a világokat, és ha valahol valami olyasmire lel, ami kellhet odahaza, akkor megcélozza a mütyürkéjével, s az máris elkerül, valószínűleg a hipertéren át, valami otthoni helyre, ahol nyilván robotok vagy valami más űrgép dolgozza fel. Hogy miért így szerzik be a nyersanyagot, az nem volt tiszta előtte, de így lehetett! Az űrcsajt kinyírták, de ő küldött helyette az űrcsaj főnökének hullákat, mint biomasszát, meg fémeket is - a motorokat! És ezt ott kedvezően fogadták, hiszen lám, azt írták hogy kiváló a minőség! Ez mind nagyon szép. De mi lesz ebből az ő haszna? És miként éri el, hogy észre ne vegyék odahaza hiperakárhol, hogy már nem az űrcsaj van itt a Földön, hanem ő, Eszter?! Mert akkor valószínűleg egykettőre visszaveszik tőle ezt a sok csodát! Márpedig hamarosan rájönnek! Mert a csodás menürendszer segítségével még talán csak elküldhetne valami üzenetet a 76-os hipertéri fővonalon, de ugyan mit mondjon, mennyit tud küldeni ebből vagy abból?! És mikor?! Habár... talán nem is olyan lehetetlen az egész! - és Eszter tekintetébe acélos keménység költözött. Elvégre ha nem akar a továbbiakban kurva lenni, valamiből meg kell élnie! Márpedig semmihez sem ért. Szakértelem nélkül pedig jóformán csak kétféle állás közül válogathat manapság az ember: egyik épp a kurvaság, a másik az ügynökösködés! Tehát marad neki az ügynöki pálya! Ha pedig már az, akkor a legjobb kétségkívül az, ha egy űrcégnél dolgozik! Ez szinte olyan, mintha angyal volna, akinek a Jóisten a főnöke és pártfogója! Megkereste a KOMMUNIKÁCIÓ menüben a HIPERTÉRI KOMMUNIKÁCIÓ alpontot, majd kiválasztotta a 76-os csatornát. S abban a pillanatban úgy látta, mintha megjelent volna valaki előtte: egy újabb tökkopasz űrlény, ezúttal hapsi, anyaszült meztelenül, tehát totál szkafander nélkül. Persze tudta hogy a valóságban senki nem áll ott, csak ő úgy látja, mintha... Feltételezte hogy az illető is ruhátlanul látja őt, de ez nem zavarta. Sokat volt már ő meztelenül férfiak előtt! S íme, valóban ez történt! Mert a férfi szeme döbbenten meredt Eszter lába közé. Tényleg mintha átlátna a szkafanderen. Majd a tekintetét feljebb emelte, s kitágult pupillákkal bámult Eszter szép hosszú hajára... - Ki maga?! - kérdezte. - A nevem Eszter. Valószínűleg nem fordítja le a rendszer a nevemet tisztességesen a maguk nyelvére, de ez ne aggassza. - De hát ki maga?! Hol van ???, akinek a ??? felszerelését használja?! Maga valami bennszülött?! A ??? helyén Eszter rövidke sípolásokat hallott. - Az vagyok. Mindjárt elmesélem, hogy ez a cucc miként került hozzám! - szólt Eszter, azzal elmondta, hogy az űrlányt milyen baleset érte. Részleteket persze nem mesélt a bandaháborúról, azt talán meg sem értette volna a főnök. - Tehát - foglalta össze - az illető véletlenül olyan helyre jött, ahol az öltözéke nagyon hasonlított egy itteni ellenséges faj tagjához, s ezért mielőtt védekezhetett volna, agyonütötték! Én megtaláltam, bebújtam a helyére, s én küldtem önnek a mintákat!

127

- Iszonyatosan néz ki! - csóválta a fejét a főnök. - Bocsásson meg, de kikapcsolom a vizuális receptoraimat, mert a hányinger jön rám, ha ilyen undorító ocsmányságokat látok mint... mint... - Mint én?! - döbbent meg Eszter. - Hát ha már kimondta... bár úgy egyébként egészen csinos lenne, csak egy kis plasztikázás kéne... - Eddig még mindenki meg volt elégedve a melleimmel! - Nem is azokkal van baj, de hogy tűrhet el magán ilyesmit mint a köröm, amitől úgy néz ki mint egy pikkelyes hüllőszármazék?! Ráadásul szőrös a lába köze, a hónalja, még a feje is, mint az állatoknak... undorító, na, egyszerűen undorító! - Ez az űrcsaj akit agyonvertek, ez talán szebb volt?! - tört ki Eszter. - Még szép! Persze! Az egyik legcsinosabb bányászunk volt, az egész szektorban ő volt a bronzérmes a szépségversenyen, pedig a szektorhoz huszonhét naprendszer tartozik! - Kibaszottul szar ízlésük van... - mormogta Eszter. - Talán inkább maguknak, galaktikaszerte köztudott, hogy a bennszülött fajok iszonyatosan néznek ki, de közöttük is a földiek a legförtelmesebbek! Hiszen maguknak még fogaik is vannak, mint a vérszomjas ragadozóknak! Tényleg kilépek a képből! - szólt a férfi, azzal el is tűnt. De a hangját Eszter továbbra is hallotta. - Szegény ??? mindig peches volt! - mondta a főnök. - Örökké lemaradása volt a tervvel, pedig hogy szeretett volna kitűnni! De nem bírt találni soha egy tisztességes lelőhelyet! És most tessék, agyonverték! S micsoda szégyen, maga még vissza is ??? őt mint valami biohulladékot, s azóta az automaták fel is dolgozták őt! - Őszinte részvétem! - mondta Eszter nem túl nagy meggyőződéssel. - Mit fog ehhez szólni az én főnököm! - sápítozott az űrmuki. - Biztos azt mondja majd hogy az én hibám, pedig figyelmeztettem is őt hogy ne menjen lakott bolygókra! De be akarta hozni a lemaradását, márpedig biomasszát, ami a legnagyobb értékű, nyilvánvalóan csak élettel rendelkező bolygón lehet gyűjteni! De kár a szerencsétlenért! - De miért így gyűjtenek nyersanyagot? - kérdezte Eszter. - Miért, hát lehet ennél kényelmesebben?! - kérdezte a férfi. - Hiszen csak annyi a dolgunk hogy megcélozzuk azt a helyet amit kinézünk, s az automatika máris transzportálja a környékről mindazt, ami értékes lehet a számunkra! - És olyan sok érc kell meg biomassza? - Ajaj, van fogalma róla, hogy hány űrvárost kell építeni?! Meg minden egyebet?! És a sok civilizált lény mennyit fogyaszt?! - Miért nem gyártanak mesterségesen fehérjét? - Persze hogy azt tesszük. De nálunk is vannak ínyencek, akik a luxusért rajonganak. Csemegézni akarnak, természetes forrásból táplálkozni, ez most nagy divat... aztán ha életre alkalmassá akarunk alakítani egy sivár bolygót, legegyszerűbb ha jól megszórjuk biomasszával, néhány százezer év múlva gyönyörű lesz ott a vegetáció... - És ez a bányászat jól fizető munka? - kérdezte Eszter.

128

- Már akinek! Szegény ??? nem volt ügyes. De aki befut, aki teljesíti a tervet, pláne ha túlteljesíti, az remekül élhet! Én is annyira reménykedtem benne hogy ??? sikert ér el maguknál, akkor az én pontjaimat is megnövelték volna, mert ő alám volt beosztva, s ha sikerül teljesítenie a tervet, elértem volna a százezres határt! - Az mit jelent? - Hát hogy kaptam volna ötszáz évet! - Mit?! - kérdezte Eszter, mert hirtelen börtönbüntetésre gondolt, de hát azt nem lehet jutalmul adni... - Persze maga kis primitív nem érti! Nálunk már megoldott az örök élet! De nem lehet mindenkinek megadni, mert már most is túl sokan vagyunk! Ezért csak hosszabbítgatjuk egyesek életét újra meg újra, ennyivel meg annyival, attól függően, ki hogy érdemli meg! Egészen kivételes tettekért pedig még nemzési engedélyt is kaphat valaki! De attól még ??? nagyon messze járt, sőt, sajnos még én is! - sóhajtott fel. - De most jövök rá, hogy milyen ostoba vagyok, mit fecsegek én egy bennszülöttel?! Idefigyeljen, lépjen ki a ruhából, aztán máris kiadom a parancsot az automatikának hogy semmisítse meg, mert nem hagyhatunk effélét az őslakók keze közt! - Maga figyeljen ide! Ha akar magának ötszáz évet, akkor meghallgat! Talán még nemzési engedélyt is szerzek magának, persze nem velem, kopaszkám! - Nyugodt lehet, magával még száz nemzési engedélyért sem bújnék ágyba...! - biztosította őt a főnök. - Még csak az kéne, no hiszen, tudja meg hogy nincsenek perverz hajlamaim, hogy afféle állatokkal mint a bennszülöttek...! De miről beszél? - A tervről. Miért ne szerezhetnék magának én nyersanyagot? - Maga?! - Miért ne, a mintákat is én küldtem, még ha nem mintának szántam is! Hallgasson rám kopaszkám, én eszméletlen mennyiségben tudok küldeni afféléket, mindent, fémet is, bioizét is, talán radioaktív valamiket is, csak ez a pisztoly-szar ki ne merüljön! - Ne vicceljen, ez alig használt, nyolcezer éve sincs hogy kikerült a gyártórobot manipulátora alól! - Kösz, akkor igazán csak valami régi darab lehet, valódi antik! - Mi?! Hogy ez?! Ez, amikor a cég százezer évre vállal jótállást rá?! De hát maga nem közénk való! Mit fizethetnénk mi magának? - Ugyanazt! Életet! Kevéssel is beérem, egyelőre, elég ha most néhány év múlva mondjuk kétszáz évvel meghosszabbítják az életemet! És meghagyják nálam ezt a felszerelést! Állandóan szállítok, amíg itt vagyok a bolygón! - Biztos benne hogy meg tudja tenni? - Naná! - Figyelmeztetem, cégünk erkölcsi kódexe szerint semmit nem szabad lakott bolygókról eltranszportálni, csak amit az őslakosok megengednek! - Ez nem gond. Bízza csak rám! Már ne haragudjék kopaszkám, de maguk sültbolondok, hogy sehol nem helyiekkel dolgoztatnak! Hiszen azok ismerik jól az ottani viszonyokat! Rengeteg helyet ismerek, ami igazi kincsesbánya maguknak, és itt mégsem kell senkinek! Mondja, akar egy héten belül százezer tonna fémhez jutni?! 129

- Mennyihez?! - Nyugi, ez semmi, tudok ennyi biomasszát is küldeni! - Az még nagyobb érték! - Akkor kösd fel a kis lompost kopaszka, és hagyj békén, hadd dolgozzam! Kiléptem! - szólt Eszter, és megszakította a kapcsolatot. *** Eltelt ötven év, és Eszter, aki még mindig húsz esztendős lánykának nézett ki, a kislányával beszélgetett. Ott ült kint vele együtt a balatonfüredi villa fürdőmedencéjének a partján. E villa egy jelentéktelen, aprócska hodály volt csak a maga ezerötszáz négyzetméterével abból a kétszázötven más villából, ami szerte a világban Eszter tulajdonát képezte. - Anyuci, minden ember dolgozik valamit? - kérdezte a kislány. - Hát, legalábbis a legtöbben igen. - felelte Eszter. - És te mit dolgozol? - Mi kislányom abból élünk, hogy az emberek szemetelnek! - felelte mosolyogva édesanyja. Nekünk azért fizetnek világszerte, hogy eltüntessük azokat a borzalmas szeméthegyeket, amik elcsúfítják Földanya arcát. Eltüntetjük a mérgeket, a sugárzó hulladékot, mindent... széppé tesszük újra a bemocskolt Földet... És elárulom neked, de ne mondd senkinek sem, néha egyegy rossz embert is eltüntetek! A szemét embereket... Hiszen tudod, úgy is neveznek engem sokfelé, hogy Szeméthercegnő! - És ez nem nehéz munka? - Nem, kislányom, egy csöppet sem az! Sőt, még élvezem is! De hát ez a jó szakma: az menjen ügynöknek, aki élvezi is amit csinál! Bár van valaki, aki nem ügynöknek, hanem bányásznak nevez... - azzal Eszter felpillantott az alkonyodó égre. - Akkor még sokáig fogod csinálni ezt a munkát, anyuci? Eszter, akinek teljesítményével nemcsak a Földön, de a hiperakárholban is meg voltak elégedve titokzatos főnökei - akikről a földiek természetesen mit sem tudtak - Eszter, akit a Galaktikus Bányatanács már több kitüntetéssel is megjutalmazott, sőt, aki tíz esztendővel ezelőtt jutalomkiránduláson is résztvehetett a ??? bolygón, negyvenötmillió fényévre a Földtől, ő most megsimogatta leánykája fejét, s így válaszolt: - Hogy sokáig? Örökké, kislányom, örökké! Vége Elkezdve: 2000.11.03., 16 óra 18 perc Befejezve: 2000.11.03., 23 óra 33 perc

130

Barbárok Sok naprendszert meghódítottak az akasztányok. Akik magukat természetesen nem ezen a csúf néven hívták. Ők önmagukról úgy beszéltek, hogy ők Szűzapa Gyermekei. Sajnos azonban miután megtámadták a csiszíket, nem is egyszer, s hozzá mindegyik alkalommal hiábavalóan, nos, azután valamiképp elterjedt az egész Galaktikában az akasztány név, mely gúnynevet a csiszík „akasztották” rájuk. Na de ha még csak ez lett volna kudarcuk egyetlen következménye! Csakhogy a csiszík megorroltak rájuk, s bosszúból elfoglalták az egész Aret bolygót, az akasztány nép őshazáját, mondhatni anyabolygóját. Épp csak mégsem mondható hogy anyabolygó, mert az akasztányok ezt úgy nevezték, hogy apabolygó. Ez nem is csoda a részükről, egész vallásuk legalapvetőbb tétele, hogy a nők sokkal alacsonyabbrendűek, mint a férfiak... Na de hát volt még sok-sok naprendszere az akasztányoknak! És szorgalmasan kutattak újabb, meghódítható naprendszerek után is. Elvégre minél több helyen laknak, annál erősebbek, s különben is, nekik szent küldetésük az Igaz Hit elterjesztése az egész Galaktikában, sőt, lehetőleg más galaktikákban is. Többnyire sikerrel jártak. A legtöbb felfedezett naprendszert sikerült meghódítaniuk. De voltak kudarcaik, nem is kis számban... Még akkor is, ha a hivatalos propaganda azt terjesztette, hogy még soha sehol nem vallottak kudarcot, a csiszíket kivéve. De még a csiszíkről is azt tanították, hogy ők tulajdonképpen a csiszíket is legyőzték, csak aztán belső árulás ütötte fel a fejét a hős hódítók soraiban, s így sikerült az aljasságnak győzedelmeskednie az igazhitűek felett! Bahrul, amint a hatalmas űrváros ablakán át kinézett az újabb meghódítandó bolygóra, épp azon gondolkodott, hogy ő bizony egy szavát sem hiszi a hivatalos propagandának. Nem hitt benne, s úgy vélte jó oka van annak, hogy ne higgyen benne. Ez a jó ok pedig az volt, hogy Bahrul szakmájára nézve nyelvésznek mondhatta magát. Munkakörébe tartozott az is, hogy minél alaposabban megismerje mindazon nyelveket is, amikkel Szűzapa Gyermekei valaha is kapcsolatba kerültek. Ez nem azt jelentette hogy ezt a sok száz nyelvet mind meg kellett volna tanulnia, erre még a hipnopédiás géppel is képtelen bárki ember, ellenben annál inkább meg kellett ismernie ezek felépítését, főként nyelvtanát nagy vonalakban, hogy ha netán valami vadonatúj nyelvvel szembekerülnek, akkor ezen ismeretek segítségével mielőbb megfejthesse, feltérképezhesse azt. Elvégre nem lehet mindent a komputerre bízni: az sem mindenható! Na már most, a régi nyelvekkel megismerkedése közben szép számban találkozott Bahrul olyan nyelvekkel, amelyekhez nem volt mellékelve az az adat, hogy Szűzapa Gyermekeinek melyik bolygóján beszélték azt az őslakók. Ebből pedig Bahrul csak egyetlen dologra következtethetett: hogy ez a nyelv olyan nyelv, melyet olyan lények beszélnek, amiknek bolygóját Szűzapa Gyermekei nem hódították meg! Pedig biztos próbálták... csakhogy nem sikerült! Ilyen volt például a hork nyelv. A tutu nyelv is. És sok más, tulajdonképpen a csiszí nyelv is. És amikor mindez világossá vált Bahrul előtt, akkor kezdte nagyon érdekelni ez a téma, szinte perverz kíváncsiságot kezdett érezni hogy népe kudarcai után kutakodjék, beásta magát a régi történelmi feljegyzésekbe, s bár nem férhetett hozzá minden információhoz, mert rengeteg mindent titkosítottak a felsőbb hatóságok, de így is elképesztő dolgokra derült fény! 131

Kiderült például, hogy egyáltalán nem akkor támadták meg először a csiszík bolygóját, amikor hitték azt. Még évezredekkel ezelőtt elrepült arra egy űrváros, aztán soha nem tért vissza!1 Ám nem küldtek másikat utána, mert akkoriban még sokkal gyengébbek voltak Szűzapa Gyermekei gazdaságilag, s nem kockáztatták meg, hogy olyan helyre küldjenek egy űrvárost, ahol egy másik már kudarcot vallott. Minek is, amikor a világűr úgyis olyan nagy, mehetnek sokfelé! És Bahrul megtudta, hogy Szűzapa Gyermekei hány alkalommal vallottak kudarcot a horkoknál is, meg a manóknál, meg... de nem is érdemes sorolni! Kiderült, hogy ellentétben a hivatalos szlogenekkel, általában minden ötödik hódítás kudarccal végződik! Érdekelte volna Bahrult, vajon ennél a bolygónál mi lesz a helyzet. Bár sok kételye nem lehetett: a bolygón technikai civilizációnak nyoma sincs, nincsenek a légkör fölé kiszűrődő rádióadások, nyoma sincs az éjszakai oldalon mesterséges fényeknek, városoknak, az egész bolygó egy merő dzsungel... kérdéses, hogy egyáltalán élnek-e rajta emberi lények! Na de majd kiderül. Megtudja hamarosan! Sőt, legelsőként épp ő tudja meg, mert a Szentpapa parancsára le kell mennie a hipnopédiás sisakkal, hogy nyelvet hozzon fel ide az űrvárosba, aki majd megtanítja a számítógépet a lentiek nyelvére. Ehhez persze az kell, hogy előbb az őslakó tanulja meg Szűzapa Gyermekeinek nyelvét. Ez egyszerűen elérhető: a fogoly őslakó fejére rárakják a sisakot, s a számítógép néhány óra alatt beletölti a hódítók nyelvét! Mindez most Bahrulra vár. Le kell mennie az űrsiklóval, s ha egyáltalán talál őslakost, akkor... Talált. Pedig nem hitte volna! Már jó hat órája röpdösött mindenfelé a fák rengetege fölött, és nemigen hitte hogy bárkivel is találkozhatna. Még egy nyavalyás fűkunyhó sem került a szeme elé. Persze igaz az is, amilyen sűrű volt a növényzet, lehetett ott akár egy primitív nagyváros is közvetlenül alatta, azt sem veszi észre. Amelyik fa ugyanis csak ötven méter magasra nyúlt, az kifejezetten pöttöm, törpe, girnyó, satnya példány volt. Bahrul radarja úgy mérte, hogy a fák átlagmagassága errefelé olyan háromszáz méter körüli, de némely termetesebb példány megközelíti a hétszáz métert is. Az átlagos faátmérő pedig olyan húsz és harminc méter közötti lehetett, bár akad százötven méter átmérőjű fa is. Bahrul úgy vélte, ha élnek itt emberfélék, lehet az is, hogy egyszerűen faodúkban laknak, mert minek is veszkődjenek kunyhóépítéssel! Különben meg odalent a talajszinten eléggé sötét is lehetett, mert a fák koronáit összevissza szőtték és fonták a legkülönbözőbb liánok, amik nem sok fényt engedhettek át. - Nincs itt senki ember szerintem! Még nagytestű élőlényt sem láttam eddig! Nem mehetnék már vissza?! - kérdezte Bahrul a rádión keresztül. Na és épp ekkor látta meg! Olyan gyorsan fékezett, hogy a tehetetlenségtől csaknem kirepült az ülésből. Egy tisztás fölé repült épp, ami azt illeti egyelőre ez volt az egyetlen tisztás amit látott a bolygón. S ennek közepén egy apró alak állt, persze csak így a nagy magasságból tűnt aprónak, viszont határozottan emberszerűnek nézett ki, és ráadásul két karjával egyszerre integetett neki! Nosza, Bahrul értesítette a fejleményről a Szentpapát, azzal azonnal leszállt a tisztásra. És kiszállt az űrsiklóból, kezében a hipnopédiás sisakkal.

1

Ennek története részletesen abban a regényben van leírva, melynek címe: Az akasztányok első inváziója.

132

Elindult az ismeretlen felé, s alaposan szemügyre vette. Úgy látta, hogy az illető egy nő. Tökéletesen embernek tűnt, a legapróbb részletekig. Ezen apró részleteket igazán alaposan szemügyre vehette Bahrul, mert a nő anyaszült meztelen volt, egyetlen ruhája a saját hajzata volt, ami nagyjából melléig ért. Bájosan mosolygott. Bahrul bezzeg nem volt meztelen! Nagy, kezeslábasszerű űrruha volt rajta, sisakkal, mert egyelőre még nem merte beengedni a bolygó levegőjét, amíg a biológusok ki nem derítik, hogy vannak-e veszélyes mikrobák. S ha vannak, akkor ki kell kísérletezniük megfelelő védőoltásokat... Bár az az igazság, hogy Szűzapa Gyermekei úgy tapasztalták, hogy a legtöbb bolygó egyáltalán nem olyan veszélyes ilyen szempontból, mint azt hinnék a laikusok! Hogyne, akad néhány olyan vad tája a világmindenségnek, hogy az első lélegzetvétel a bolygó levegőjéből egyben az utolsó is, sőt, akad olyan hely ahová űrruhában sem szabad leszállni, mert percek alatt megeszik még azt is a különböző fura vírusok vagy más élőlények. De többnyire még enyhe betegséget sem kapnak az emberek egy idegen bolygón. Ennek nyilván az az oka, hogy az ottani mikroorganizmusok az ottani élőlényekhez adaptálódtak, s nem az emberekhez. Egyszerűen nem tudnak megélni az emberekben. S még amikor meg is betegedik az ember az idegen bolygón, többnyire hamar legyőzi a bajt orvosság nélkül is a saját immunrendszere. Határozottan olybá tűnt, hogy minden ember a saját anyabolygóján betegszik meg a legkönnyebben, annál csakis jobb helyre kerülhet! De mert ha ritkán is ám mégis előfordulnak aljas, veszélyes bolygók, ezért jobb az óvatosság, és Bahrul egyelőre a fején tartotta a sisakot. Űrruhája is zárva volt. Hátán nagy oxigénpalack, övén lézerpisztoly, bal kezében a hipnopédiás sisak. Úgy vélte elég félelmetes látvány lehet a teljesen pucér bennszülött lányhoz képest, ezért amikor vagy tíz lépésre ért, előbb előírásszerűen felrajzolta a levegőbe a Szent Akasztófa jelét, majd integetett a lánynak ahogy az is tette ezt korábban, majd ezután széttárta mindkét kezét, jelezve hogy barátságosak a szándékai. És a sisak üvege mögött egyre csak mosolygott megnyugtatóan. Mosolygott a lány is. Úgy tűnt egyáltalán nem ijedt meg. Ezért Bahrul egészen közel ért, majd felemelte a sisakot, és egyre csak szélesen mosolyogva lassan a lány fejéhez közelítette azt. Remélte, nem ijed meg ez a kis barbárka, és hagyja hogy a fejére tegye. Nem szívesen tett volna olyat, hogy a futó lány után lő a lézerrel, bele a lábába, hogy aztán a menekülni nem tudó sebesültnek töltse a fejébe az akasztány nyelvet. Ezt írta elő a Szabályzat, de Bahrul szerette volna ha nem kerül erre sor. S úgy tűnt a lány teljesen megbízik benne, sőt, valami mulatságos játéknak tartja ezt. Megkocogtatta Bahrul fején a sisakot, mosolygott, sőt, mármár nevetett, majd egyszerre csak kikapta Bahrul kezéből a sisakot, s a saját fejére tette. És még szélesebben mosolygott. Bahrul nagyon elégedett volt. - Sikerült, rajta a sisak! Indítom a memóriatranszfert! - rádiózta fel övéinek az űrvárosba. Azzal megnyomta az övén a távirányító gombját. A lány egy pillanatra megtántorodott, majd óvatosan leereszkedett ülő helyzetbe a földre. A szemét is behunyta, majd sóhajtott egy nagyot és hátradőlt. Lefeküdt a földre. Bahrul elégedetten sóhajtott. A nehezén túl van. Most már ha néhány óra múlva felébred a lány, fog tudni vele beszélgetni, mert a lány érteni fogja Bahrul apanyelvét. S ezután semmi akadálya nem lesz, hogy a lány megtanítsa az akasztány komputereket arra a nyelvre, amit e bolygón beszélnek ezek a primitív bennszülöttek, s akkor azt megtanulják a szentatyák, s mindenkit beterelhetnek a Szent Kötélségbe, mert apanyelvükön taníthatják a Szent Igét

133

ezeknek a ruhátlan barbároknak... bár nem is maradnak ezek sokáig ruhátlanok, mert természetesen nem tűrhetik, hogy továbbra is ilyen erkölcstelenül éljenek... Bahrul visszaballagott az űrsiklóhoz, és várt türelmesen, hogy a lány magához térjen. Bár őszintén szólva meglepte, hogy milyen ellenálló a kis bennszülött nő a memóriatranszfernek: eddig még mindenki egyetlen pillanat alatt öntudatát vesztette, vagyis a lánynak olyan gyorsan el kellett volna dőlnie, mint egy zsák, Bahrul tulajdonképpen készült is rá hogy elkapja, de nem ez történt! A lánynak volt elég önuralma hogy leüljön, sőt, lefeküdjön, s csak azután vesztette el az eszméletét! Elképesztő! Ilyen még sosem történt! Mindenesetre most neki nincs más dolga, mint türelmesen várakozni. A nyelvtanítás egyetlen óra hosszat szokott tartani, bár azután a megtanított ember még több óra hosszat szokott aludni. És ébredés után többnyire fáj egy darabig a feje. Ezt sajnos nem lehetett elkerülni. Bahrul meglepetésére már két óra múlva mocorogni kezdett a lány, majd leemelte a fejéről a sisakot. Ezután megtapogatta a fejét, és fintorgott valami nagyon bájos módon. Bahrul valószínűnek tartotta, hogy fáj a feje. S most a lány mondott is valamit, bár igaz, nem akasztányul: - Kilevipöreci marakitörec! Rakatec! Bahrul igencsak elképedt e hamari öntudatra ébredésen, de remélte, hogy mégis megtanította a lányt a nyelvére a hipnopédiás sisak, ezért a nő mellé lépett, bátorítóan mosolyogva, s már majdnem megszólalt, amikor a lány megint beszélni kezdett. Felháborodottan mutatott a sisakra, s e szavakkal kezdett méltatlankodni: - Terepec paracati recete marakitörec taparaci racitaci rici cér pöreci rücicümi! - Fogalmam sincs, hogy mit beszélsz - szólt hozzá saját nyelvén Bahrul - de azt hiszem fáj a fejed, s úgy sejted hogy e sisaktól! Nos, ez valóban így is van, ne haragudj azonban, mert ez csak azért van, mert e sisak megtanított téged arra a nyelvre, amit mi beszélünk, ezért is érted most a szavaimat! És e fejfájás nemsokára el fog múlni! - Én... azaz... - kezdte kissé zavartan a nő, de már Bahrul nyelvén. Majd hirtelen mintha belelendült volna, szinte folyékonyan kezdett el beszélni e nyelven: - Szóval ti valamiféle barbár nép vagytok, hogy nem vagytok képesek civilizált nyelven megszólalni?! - Mi?! Hogy mi, és barbárok?! Ellenkezőleg, mi vagyunk az egész Világmindenség legcivilizáltabb népe, amit az is bizonyít, hogy a Mindenható egyedül bennünket ajándékozott meg az Igaz Hit legigazibb igéivel! - Mégis barbárok vagytok - erősködött a szép meztelen nő - mert hiszen egy szót sem értesz a szép röcepi nyelven! És csak mert ilyen ostobák vagytok, emiatt okoztál nekem kilevipörecit... akarom mondani fejfájást! Ekkora barbárságot! - Ismételten elnézésedet kérem, s bár kötelességem tiltakozni a barbár minősítés ellen, de épp azért jöttem, hogy megkérjek valakit e bolygón, hogy tanítsa meg e gépet - mutatott a sisakra a nyelvetekre, aminek eszerint röcepi nyelv a neve! S ha ez megtörtént, akkor már mi is megtanulhatunk e gép segítségével röcepiül, s akkor már tudunk majd beszélgetni veletek! - Aha. - és a lány arcán látszott hogy nem nagyon érdekli őt ez a téma. Inkább ezt kérdezte: - És ez mi rajtad? Olyan furcsa a bőröd! - mutatott Bahrul ruhájára. - Ez rajtam a ruha. Egészen pontosan űrruha. - Nem értem! Valami nyomorékság kínoz, hogy félted a bőrödet a levegőtől?

134

- Nem, egyszerűen nem tudhatom, hogy nincsenek-e olyan kis állatok e bolygón, amiket mi mikrobáknak hívunk, és ezek belém mászhatnának ha leveszem ezt a ruhát, és mindenféle bajokat okozhatnának. - Ó... de hát ez igen furcsa, hiszen az ezek elleni védekezés a te tested feladata lenne, vagy nem? - De, de hát az sem képes mindenre. - A tested? - Az. - Ó... hát akkor te mégis nyomorék vagy! Csökkentértékű a védekezőrendszered! - Az immunrendszerem. Igen, hát ez ugye biztos hogy igaz, de ez minden emberre igaz. - Minden emberre? - Persze. Biztos rád is. Csak azért lehetsz ilyen nyugodtan most, mert a saját bolygódon vagy, és az itteni életformákhoz már alkalmazkodtatok. Mi viszont nem, ezért kell ez az űrruha, ez tulajdonképpen egy ügyes gép, ami ellát levegővel, s megvéd az ellenséges létformáktól. - Nem hiszem! Mi van, ha jön ellened egy cükürici? - Az mi? - Hát az egy olyan állat, ami nagyon hasonlít a röpöcirire, csak éppen háromszor akkora, és ragadozó! Bár nem biztos hogy foglalkozna veled, mert ami nem nagyobb mint az űrsiklód, azt többnyire észre sem veszi. - Mi?! Az az izé akkora valamiket eszik, mint az űrsikló?! - sápadt el Bahrul. - Nem izé, hanem cükürici. És nem hiszem hogy az űrruhád megvédene! Nem hiszem ugyan, hogy olyan apró rovarok mint te, érdekelnék a cüküricit, de lehet hogy csak úgy épp erre jár, és véletlenül agyontapos! - Nos... ha ilyesmi jönne felém, az ellen majd megvéd ez! - mutatott a lézerpisztolyára Bahrul. - Ez is valami gép? - Igen. Ez egy olyan ügyes gép, ami épp ilyen veszélyes fenevadak ellen való! - azzal felemelte, és lőtt vele egyet. Az egyik közeli fa vastag törzséből pillanatok alatt kimetszett egy jókora, szabálytalan alakú, több méteres darabot. És kíváncsian figyelte, milyen hatást vált ki a barbár lánykában. Nos, a hatás egészen más lett, mint amire számított. A lány fitymálóan nézte. - Fúj... mondhatom, ti aztán nemcsak barbárok vagytok, de súlyosan nyomorékok is! - Ugyan miért?! - De hát figyelj már: egy gép kell neked ahhoz, hogy repülj - mutatott az űrsiklóra - gép lélegeztet téged, géppel tanítasz másokat a nyelvedre, gép tanít meg téged mások nyelvére, géppel védekezel a ragadozók ellen... mondd, te mindent géppel csinálsz?! Tudod mit, hiába tetszel nekem, inkább nem ajánlom fel hogy szeretkezz velem egyet, mert el tudom képzelni, hogy nem a saját farkadat dugnád belém, hanem azt is valami géppel csináltatnád!

135

- Fúj milyen barbár gondolkodás! - fintorgott ezt hallva Bahrul, de visszafogta magát, mert legfontosabb hogy a lány meg ne haragudjon, s feljöjjön az űrvárosba nyelvet tanítani. Ezért azt magyarázgatta neki, hogy náluk nem lehet csak úgy akárkivel szeretkezni, neki is van már felesége, akit nem csalhat meg... De a lány ásítozva hallgatta. Erre Bahrul is úgy gondolta, hogy nem tanítgatja ezt a barbárkát erkölcsre, inkább ezt kérdezte: - Mondd csak, feljönnél velem az űrvárosba, hogy megtanítsd a gépünket a röcepi nyelvre? - Én ugyan biztos nem, van nekem más dolgom is! - Ó de nagy kár! És mondd csak, vannak olyan ismerőseid, akik megtennék nekünk ezt a szívességet? - Hogyne, tömegével! - Ó, és mondd csak, szólnál nekik? - Hogy menjenek veled? - Persze! - Miért is ne? Én ugyan túl józan vagyok ahhoz, hogy hülyeségekkel és hülyékkel veszkődjem, de van néhány gyerekem akik még elég kicsik hozzá hogy élvezzék, ha barbárokkal foglalkozhatnak! Majd ők azt hiszem szívesen tanítgatnak benneteket a civilizációra! Bahrul már-már majdnem hevesen válaszolt, de aztán lenyelte a mérgét, s inkább aziránt érdeklődött, hogy akkor hívja-e a gyermekeit a barbár nő. - Máris? - Persze, miért is késlekedjünk? - Meg akarod várni őket? - Remélem nem zavarok senkit azzal, ha itt megvárom őket! - Nekem ugyan mindegy, de biztos vagy benne, hogy nem lesz túl unalmas neked itt várni a ruhagépedben napokig? - Olyan messzire laknak? - Hát nincsenek épp a közelben, de nem is ez a lényeg, hanem tudod, a gyermekeim épp az üknagymamámat kell hogy megöljék ma este, és nagy udvariatlanság volna a hozzád hasonló barbárok miatt megvárakoztatni az üknagyit! - Meg akarják ölni az ősüket?! - szörnyedt el Bahrul. - Persze, miért is ne? - Ez iszonyú! - Dehogy, az üknagyi már unja az életet, és felajánlotta a húsát az ifjabb nemzedék számára. - Mi?! Hát megeszitek őt?! - Hogy is sérthetnénk meg azzal, hogy hagyjuk elrohadni! Hiszen szeretjük őt! - Iszonyú! - sápítozott Bahrul, s ezt gondolta: - Lesz itt dolga elég a szentatyáknak az átneveléssel! Hangosan azonban csak ezt mondta: 136

- Tudod mit, inkább visszarepülök az enyimekhez, mondd meg, hogy mikor jöjjek a gyerekeidért! - Három nap múlva találkozzunk ugyanitt! - mondta neki a barbár lány, azzal integetett egy kicsit, majd beballagott a fák közé. Bahrul pedig beült az űrkompba, és visszarepült az űrvárosba. Alig szállt ki a dokkolás után az űrkompból, máris nagy meglepetés érte: kiderült, hogy maga a Szentpapa fogadja, egy egész csomó főpappal egyetemben! De volt ott néhány nagyon szakképzett technikus is. S a Szentpapa rögvest így szólt hozzá: - Azonnal vedd le fiam az űrruhádat! Bahrul ezt megtette ellenkezés nélkül. Hogy is ellenkezhetett volna, amikor a Szentpapa az egész űrváros legfőbb, teljhatalmú vezetője! Alig bújt ki az űröltözékből, azt máris vizsgálgatni kezdte három technikus is, és már néhány másodperc után ezt közölték a Szentpapával: - Szentpapa, ez is rossz! - Egészen biztos? Mered eskü alatt állítani?! - Esküszöm az üdvösségemre, s a Rózsafi legszentebb nevére! A Szentpapa nagyot sóhajtott: - Felkészülni a térugrásra! Amint feltöltődik kellően erősre a hipermező, máris ugrunk! - és ujjával a helyettese melle felé bökött. - Intézkedj de azonnal! - Igenis Szentpapa! - hajolt meg az, és máris elsietett. Bahrul csak állt döbbenten. Semmit nem értett. - De Szentpapa, kérlek bocsásd meg a kérdésemet, de hát mit jelent ez?! Hiszen nekem három nap múlva kell lemennem a... - Nem mész le! Tudom miről van szó, hallottam mindent, de nem mész le! - Ha esetleg megtisztelnél vele hogy elmondod... - Elmondom. Tudd meg, hogy amíg lent voltál, azalatt sikerült elkapnunk idefent egy szabotőrt! Az egyik penitenciára ítélt technikus titokban úgy próbált meg kicsinyes bosszút állni, hogy sorra elrontott minden hipnopédiás gépet, amihez csak hozzáférhetett! - Na és?! - kérdezte értetlenül Bahrul. - Na és csak az, hogy egy rossz gép nem tud senkit megtanítani a nyelvünkre! Érted már?! - Nem! - rázta meg a fejét Bahrul. - Ej milyen ostoba vagy! Hiszen te a mi nyelvünkön beszéltél azzal a lánnyal! - Tehát az én sisakomat nem rontotta el. - Eleinte természetesen mi is erre gondoltunk - bólogatott a Szentpapa - de mert első az óvatosság, mert nem akarunk még egyszer úgy járni mint őseink a csiszíkkel, nos, emiatt parancsba adtam, hogy amint visszatérsz, vizsgálják meg a te hipnopédiás gépedet is! És hallottad hogy mit mondtak a technikusok: a tied is rossz! - De hát megtanította azt a barbár nőt a nyelvünkre!

137

- Csak az a biztos, hogy a barbár nő valahonnét megtanulta a nyelvünket. De nem a sisakodtól! - És ha azóta romlott el?! - Ennek olyan csekély az esélye, hogy számításba sem veszem! - De hát akkor mi történhetett?! - Csak az - sóhajtotta a Szentpapa - hogy az a kis nőcske valószínűleg nem is ember! Lehet hogy nőstényördög, vagy valami más létforma képviselője... de nem barbár! Nem egy barbár ember! Én azt hiszem, valamiképp kiolvasta a fejedből a nyelvünket, vagy megtanulta azt a rádióadásainkból... és csak úgy tett, mintha a sisakod tanította volna meg rá! Bahrul elsápadt. - De hát mi célja lehetett ezzel?! - Nem tudom, de biztos vagyok benne hogy semmi jó, másképp nem alakoskodott volna ennyit! Erre a bolygóra tehát nem szállunk le többet, mert attól félek hogy ha képes efféle trükkökre úgy, hogy mi még csak észre sem vesszük ezt... mert ha nincs ez a szabotőr penitensünk, akkor soha semmire rá nem jövünk... szóval ha erre képes volt az a lány... már ha valóban lány... akkor a hatalma mérhetetlenül nagyobb, mint a mienk! Nemcsak nem szállunk le, de olyan sebesen eltűnünk ebből a naprendszerből, amilyen gyorsan csak tudunk! Megyek is hogy a vezérlőben legyek, és ellenőrizzem az ugrásra felkészülést! - és a Szentpapa elsietett. Bahrul csak nézett utána szótlanul, majd belegondolva hogy milyen veszélyben volt, leült, mert remegni kezdett a térde. És csak sokára szakadt ki belőle a sóhaj: - Még egy bolygó, amit nem tudtunk meghódítani! Egy újabb kudarc! Odalent a bolygón a lány, a röcepi nép leánya fejét az ég felé fordította. Egész bőre zöld volt, mert magába itta a napsugarakat. Minden haja szála az ég felé nyújtózott, s ezekkel érzékelte a környezet minden apró elektromágneses rezdülését. S most érzékelte, hogy a tőle néhány millió kilométerre keringő akasztány űrváros körül erőmező épül. - Ejnye... csak nem ugrásra készülődnek?! - bosszankodott. Az erdőből apró, zöld kislány szaladt ki. Felnézett ő is az égre, és elmosolyodott. Éles, hegyes fogak villantak ki a szájából. Egy nagy szitakötő leszállt a fejére, de a kislány szájából kivágódott egy jó fél méteres, ragacsos nyelv, lecsapott a rovarra, s behúzta azt a kislány szájába. A lányka élvezettel ropogtatta el azt, majd ezt kérdezte: - Anyuci, mikor falatozhatunk a barbárokból?! - Attól tartok, kicsikém, hogy sajnos soha! - sóhajtotta a nő. - Hogyhogy?! - Térugrásra készülnek! Megneszeltek valamit! Csak tudnám, hogy mit rontottam el! Pedig annyira igyekeztem ostoba bennszülöttnek látszani! Azzal mérgesen megfordult, s beballagott a fák közé. Körme alól hirtelen éles, sarló alakú karmok bukkantak ki, és dühösen karmolta végig velük a legközelebbi fa törzsét.

138

- Csak tudnám, miért vagyok ilyen szerencsétlen! Mikor ér már véget ez a pechszéria?! Elegem van abból, hogy állandóan csak befuccsolok! Újabb kudarc... és ez már a harmadik ebben az évezredben... pedig de jó lett volna ha leszállnak ide akár több ezren is, sokáig csemegézhettünk volna ezekből a barbárokból... A kislánya megsimogatta a derekát. - Ne búsulj mama, én így is szeretlek! Jó lesz nekem vacsorára egy cükürici is! Épp itt a közelben mászkál egy cükürici bébi, alig nagyobb, mint a barbár űrkompja volt! - Remek, ez jó hír! Máris levadászom neked! - mosolygott a mama, és érzékszerveit kiélesítve megindult előre a dzsungel mélye felé. De utoljára még felnézett az égre, és így szólt: - Legközelebb még sokkal ravaszabb leszek... Vége Elkezdve: 2003.03.26., 15 óra 56 perc Befejezve: 2003.03.26., 18 óra 12 perc

139

Kajjám kísérlete Az egésznek az elindítója, mondhatni okozója - nos, az semmiképp sem Kajjám volt. Ő aztán végképp semmiről sem tehetett, teljesen ártatlan volt mindenben. Legalábbis így vélekedett erről Kajjám maga. E véleménye azonban igencsak szilárd alapokon állt, minek következtében lelkiismerete hófehér volt, patyolattiszta, s még az sem zavarta, hogy cselekedetével - azzal amelyben „ártatlan” volt - átmenetileg teljes katasztrófába döntött szinte egy egész bolygót, szétzilálta annak teljes pénzügyi és árutermelő struktúráját, s egyáltalán nem az ő érdeme volt hogy végül mégsem zuhant vissza ott a civilizáció a barbárság állapotába. Annyiból persze igaza volt Kajjámnak amikor védekezett, hogy ő most is kizárólag csak jót akart tenni! De hát hiába védekezett ezzel, mert erre rögvest így vágott vissza felesége, a határozott Mirjan: - Persze ám, ismerjük már a te jószándékaidat! Még néhány ilyen jócselekedet és nem marad élő ember az Univerzumban! Jót tenni, és épp neked, hah! Már igazán megtanulhattad volna hogy az neked sosem sikerülhet! - Dehogyisnem, emlékszem, még kezdő varázsló koromban például megmentettem egy csapat rabszolgát... - De azon az áron, hogy farkasemberekké változtattad őket, aztán retteghetett tőlük évezredekig az egész világ2! Milyen nagyszerű is ez, valóban! - csöpögött Mirjan hangja a gúnytól. - De mégis lett belőle jó is! - No igen, de nem érdemes jót tenni akkor, ha az ebből fakadó kár mennyisége felülmúlja a jótett mennyiségét! Te mindig úgy teszel jót Kajjám, hogy egy morzsányi jótettért károk tonnáival fizetünk! No nem te és nem is én, nem mi varázslók, de az emberek úgy általában! Jelképesen szólván, te úgy ragasztasz meg egy széttört köcsögöt, hogy a köcsög ugyan megjavul az igaz, de ennek ára legkevesebb egy tömegszerencsétlenség! Ha meg akarsz menteni egy kismacskát, akkor pedig minimum természeti katasztrófa következik be, leszakadt hidakkal, földrengéssel és szökőárral! - Ez nem is igaz Mirjan, ne túlozz, és különben is, én nem foglalkozom köcsögökkel, macskákkal sem, csak szellemekkel! És ennek az emberek igenis nagy hasznát látják, mert befogom őket, nem háborgatják az embereket... - Persze, csak épp mint a legelső szellemed, ha szellemként nem is okozott több galibát, de máshogy annál inkább, mert átváltoztattad őt nagy tengeri kígyóvá, és azután ezrével pusztította a hajókat3! Ne is idegesíts Kajjám, borzalmas amit műveltél! - De hát nem is lett semmi sem olyan szörnyű, ugyanis... - Ugyanis még élnek emberek, ugye?! - Igen, és én mindjárt teszek róla, hogy... 2

Ennek a története a Kajjám, a Tévedés című regényben van leírva.

3

Ennek története is a Kajjám, a Tévedés című regényben van leírva.

140

- Hogy ne éljenek?! Idefigyelj, maradj nyugton és semmit ne tégy, mert csak rontasz a helyzeten, amiről különben tudom hogy ellentétben nagyzoló szavaiddal, legkevésbé sem a jószándéktól vezéreltetve okoztál, pusztán hatalmasra dagadt hiúságodat kívántad legyezgetni, mert megirigyelted unokáidtól az istenséget! És Mirjan e szavaival telibe találta a valóságot. Mert épp így történt az egész! Volt ugyanis Kajjámnak és Mirjannak két unokája, kik a Zom és Dem nevekre hallgattak, különben pedig ikrek voltak. Ezek pedig, talán mert örökölték legalábbis részben nagyapjuk beteges hiúságát, elhatározták hogy ha kicsiben is, de istenek lesznek. S mert maguk is kiváló varázslók voltak, teremtettek egy egész világot, egy bolygót, amit berendeztek mindenféle általuk kitalált csodálatos növényekkel és állatokkal, s e világnak a Vum nevet adták. Ezen élőlények azonban nem voltak egymás kárára, szimbionta volt mindegyik növény és állat minden másikkal. E világba aztán önként vállalkozó embereket is telepítettek át, miután kissé átalakították az emberek szervezetét, hogy beilleszkedhessenek az ottani életközösségbe. S mert e világot az ikrek maguk teremtették, így azt mondták, kétségkívül némi joggal, hogy ők ezen világ istenei, elvégre saját teremtésükkel azt tesznek amit akarnak, akár meg is semmisíthetik. Természetesen nem teszik, nem azért teremtették, de elvileg megvan hozzá a joguk! S e jog még Vum emberlakóira, a vumikra is kiterjed, mert ezen embereket ugyan nem ők teremtették, de ők alakították át, továbbá s főként kizárólag olyanokat fogadtak be, akik jóelőre beleegyeztek hogy a Vum világán folytatható csodálatos, kényelmes életért cserébe alávetik magukat Zom és Dem istenek teljhatalmú akaratának, kénye-kedvének, akik bármit megtehetnek velük!4 Zom és Dem semmi szörnyűt nem tett velük, ellenkezőleg: hála az átalakításnak, a vumi lakosok legkevesebb húszezer évig éltek, hacsak valami baleset nem végzett velük, de ez nemigen fordult ott elő velük. Ellenben a két iker gyakorta vendégeskedett a Vumon, mert ott jól érezték magukat, a lakosoktól ugyanis megkaptak minden tiszteletet ami csak egy istennek kijárt, a rengeteg nő is készségesen kielégítette minden kívánságukat, a nemi jellegűeket is, sőt, mindegyikük hatalmas megtiszteltetésnek érezte, ha valamelyik isten leereszkedik hozzájuk, és ölelésére érdemesíti őket! Hogy ez így van azt Kajjám is tudta, mert maga is nemegyszer járt a Vumon, amit unokái mintegy dicsekvésképpen megmutattak neki. Na már most, Kajjám eleinte csak nevetett ezen az egészen, varázslóhoz méltatlan szórakozásnak nevezte, mert ő semmit nem becsült, ami nem szellemgyűjtés. Később azonban mind többször jutott eszébe, hogy nem is olyan ökörség tán amit Zom és Dem művel! Mert ugye, milyen jó is lenne egy olyan világ, ahol őt Kajjámot is istenként tisztelnék a lakók... Nem annyira az vonzotta ebből, hogy úgy sokezer szép lány boldogítaná. Ez is jó, persze, de tulajdonképpen nem izgatta sokkal jobban e lehetőség, mintha előre bejelentették volna neki, hogy vacsorára valami nagyon finomat kap. Nem nagyon érdekelte ugyanis a szex, tekintve hogy felesége, Mirjan, tökéletesen kielégítette őt, még arra is képes volt, hogy olyan alakot vegyen fel mindig, amilyent csak Kajjám kívánt. Ilyen körülmények közt a varázsló számára a legszebb lány vonzereje is igencsak csekéllyé silányul, hiszen mi plusz értéket is jelenthetne neki! Igen ám, de az hogy elismerjék az ő mindennél kiválóbb, isteni mivoltát, hogy négy-öt lépésenként hálálkodjék neki minden járókelő - ez már más, kérem szépen! Ez már döfi! Ez kell neki, mindig erre vágyott! 4

Ennek története a Kajjám unokái című regényben van leírva.

141

És ezek a szeleburdi, oktondi, csélcsap unokái elérték ezt, ő meg, a nagyapjuk, ő szégyenszemre még nem, holott, legyenek bármily kiváló varázslók is az ikrek, de ő Kajjám mégiscsak ezerszer, á, mit ezerszer, milliószor és milliárdszor jobban ért a mágiához! Már amiatt is mert erre konkrét bizonyíték az ő csodálatos szellemgyűjteménye, senki varázsló nincs még egy az Univerzumban, akinek a gyűjteménye az övéhez fogható lenne, már amiatt sem, mert nem is ismer olyan varázslót, akinek legalább egy tucat szelleme is volna! Amint tehát múltak az évek-évtizedek, Kajjámban egyre erősebbé vált a meggyőződés, hogy neki is okvetlenül istenné kell lennie! Annak persze nem lett volna sok értelme, hogy ő is csináljon valami Vumhoz hasonló bolygót. Azonnal azt mondaná rá mindenki, hogy plagizál, hogy ellopja az unokái ötletét, és semmi újat nem képes kitalálni. S Kajjám belátta, hogy e vélekedés még jogos is volna! De hát neki úgysem kell egy egész bolygó. Neki az emberek hálálkodása kell, nem mindenféle alacsonyrendű bogarak és növények megléte is! Ezeket kitalálni és megalkotni úgyis unalmas és fáradságos babramunka, ilyen aprólékos tökölődéshez ő semmi kedvet nem érez! Nem is méltó hozzá! Hogy ő, a hatalmas varázsló holmi világító bogarak megtervezésével marháskodjon?! Ugyan kérem, ez még viccnek is rossz! És az sem kell hogy néhány embert ide-oda telepítgessen, még ehhez is a beleegyezésüket kérve. Erre semmi szükség. Nem kell új világot alkotni, hiszen a Kozmosz telis-teli van emberlakta világokkal! Elröppen az egyikbe, és ott boldoggá teszi az embereket, akik ezért nagyon hálásak lesznek neki, hisz mi mások is lehetnének mint hálásak?! Ez tiszta sor! Igaz, Kajjám előtt intő példaként lebegett, hogy mielőtt még a Vum megalkotásába kezdtek volna ikerunokái, azelőtt ők is megpróbálkoztak ilyesmivel! Például megpróbálták megakadályozni az egyik bolygón az emberek túlszaporodását egy vírussal, ami megszüntette a nemi vágyat... a következmény katasztrofális volt5! De Kajjám erre gondolva csak fölényesen mosolygott. Ő nem követ el ilyen bakit! Ő nem nyúl a nemi vágyhoz! Különben is, magától értetődő annak oka, hogy unokái miért vallottak kudarcot az emberboldogításban. Nincs akkora élettapasztalatuk mint neki! Ő, Kajjám, sokkal bölcsebb mint azok ketten együtt is akár! Ő ugyanis tudja, hogy az emberek boldogságát illetően cseppet sem olyan fontos a nemi vágy. Mert a szex kétségkívül jelentős örömforrás, de, hogy csak egy tényezőt említsünk: egy hárem közepén is éhen lehet halni! Igen! Az embereket nem a szex érdekli elsősorban, hanem a pénz! Mert pénzzel mindent megtehetsz, sok csemegét megehetsz, nőt is, kéjt is megvehetsz... Igen, az embereket végtelenül egyszerűen boldoggá lehet tenni: sok-sok pénzt kell nekik adni! Volt már Kajjámnak ebben tapasztalata. Eddigi hosszú élete során szinte mindenki aki rájött hogy ő varázsló, előbb-utóbb, de inkább előbb mint utóbb, megkörnyékezte hogy varázsoljon neki pénzt! A pénz anyagi milyensége persze elégszer változott a történelem folyamán, ámde volt egy bizonyos fajtája ami meglehetősen értékállónak bizonyult: az arany. Még akkor is meg voltak elégedve vele Kajjámmal az emberek, ha már a papírpénz volt az általánosan elterjedt, de ő Kajjám mégsem azt varázsolt, hanem aranyat. Azt ugyanis könnyedén eladták papírpénzért. Kajjám, igaz ami igaz, még most sem nagyon tudta megérteni, mi tetszik az embereknek annyira az aranyban. Meglehetősen haszontalan fém, puha, nem lehet belőle szerszámokat 5

Ennek története is a Kajjám unokái című regényben van leírva.

142

készíteni, és bár „nemes” fémnek mondják, de még az elektromos ellenállása sem neki a legkisebb a fémek közül, hanem az ezüstnek. Egyetlen előnye, hogy nem rozsdásodik. Ugyanakkor viszont nehéz, tehát ha valaki sok efféle pénzt akar magával vinni, akkor cipekedhet jócskán... Ez azonban nem számít. Az emberek biztos tudják hogy mire kell nekik, de ha nem, még az sem számít! Az isten nem akkor jóságos ha meg akarja javítani a hódolóit, hanem akkor, ha kielégíti a vágyaikat! Akár az ostoba, értelmetlen vágyaikat is! Az isten dolga nem is az hogy megértse a teremtményeit, hanem hogy teljesítse a kívánságaikat! Tehát: a cél nem a megértés, hanem a teljesítés! S ez nagyon megnyugtatta Kajjámot. Élt már valami harmincnyolcezer esztendeje, de nem volt képes rá hogy megértse az embereket. Ellenben ami a teljesítést illeti, ott, úgy vélte, sokkal hatékonyabb. Hihetetlen eszköztára van a teljesítésekre: a rituális mágia, akaratmágia, a szellemek segítségül hívása, sőt még ezeken felül is néhány ezeknél nehezebben megfogalmazható módszer. Ki kell néznie tehát egy bolygót amit boldoggá akar tenni, azután az ott lakóknak temérdek pénzt varázsolni! No, nem papírpénzt. Nem azt. Kajjám is tudta mi az hogy „infláció”. De tudta azt is, az infláció mindig akkor szokott bekövetkezni, amikor a pénznek nincs aranyfedezete. No hát semmi baj, közvetlenül aranyat varázsol majd, ahhoz nagyon ért! Az nem inflálódhat, mert az matematikai képtelenség hogy az aranypénz amiatt veszítse el az értékét, hogy nincs arany! Hát már hogyne volna elég aranyfedezete az aranypénznek, amikor önmagában hordja a szükséges aranymennyiséget a pénz! Még az sem kell, hogy holmi pénz alakú legyen az arany. Tetszőleges aranyrögök is megteszik. Ilyeneket még kényelmesebb is varázsolnia nagy tömegben! Ki is nézett magának egy bolygót, melynek az ott lakók egyik nyelvén így hangzott a neve: Radax. S már majdnem cselekvésre szánta magát, amikor valami rá különben nem jellemző óvatosság szállta meg. - Lehet hogy nem célszerű egyszerre a teljes bolygóval kísérletezni! Végtére is bár nem kétlem hogy sok-sok arannyal nagyon boldoggá tudom tenni őket, de hátha később rájövök hogy másvalami még jobb volna! Kinézem magamnak előbb csupán az egyik kontinenst, s ha ott beválik a módszer, majd kiterjesztem azt az egész bolygóra! Így is tett. Választott egy kontinenst. Választhatott: a Radaxon négy kontinens is volt, melyek egymástól jókora távolságra helyezkedtek el, s több nagyobb sziget is. Most kiválasztotta magának azt a kontinenst, amit az e kontinenstől nyugatra elterülő szigeten lakó najpa nép ismert már, bár csak hallomásból, és úgy nevezett el hogy Dzsombrasz - azután cselekedett. Úgy vélte, a dolgot a lehető legegyszerűbben oldja meg! Megvárta míg bekövetkezik az éjszaka és így majdnem mindenki alszik, ezután álmot bocsátott azokra, akik mégsem aludtak még el, hogy ezek is álomba szenderüljenek. És ekkor minden alvónak olyan álmot szuggerált, melyben megjelenik ő maga, Kajjám, s kegyes mosollyal az arcán így szól hozzájuk: - Ezt a sok kincset mind én adtam neked, én, Kajjám isten, mert én vagyok a világ legnagyszerűbb istene, én, Kajjám, igen, én vagyok a legjóságosabb, legszeretetreméltóbb, legokosabb, s a leghatalmasabb is! És semmi mást nem várok el önzetlen ajándékomért tőled, szeretett gyermekem, mint szeretetet!

143

Tett róla hogy az álomra minden ember élénken emlékezzék is a felébredése után. Majd előhívta a leghatalmasabb szellemét, s megparancsolta neki, hogy ezen a kontinensen változtasson át minden szilárd, élettelen tárgyat arannyá, ha az nem szerves anyagból van, s ha tömege két deka és fél kiló közé esik! E megszorításra azért volt szükség, mert nem akarta hogy sok apró élőlény arannyá változván meghaljon, továbbá, az sem lett volna jó, ha arany lesz néhány nagy hegy, vagy a szántóföldek, mert akkor hol termelnek élelmet maguknak?! Felső határt kellett tehát szabni a tömegnek. De alsót is, mert abból is származhattak volna galibák, ha a tengerpart homokszemei is arannyá válnak, vagy a porszemek az emberek tüdejében... De mert Kajjám tudta, hogy az emberek más kincsekért is bolondulnak, így elrendelte hogy azok a tárgyak amiknek a súlya egy kiló és három kiló közé esik, azok váljanak gyémánttá! Azok pedig, amik fél kiló és egy kiló közé esnek, azok legyenek ezüstté! Hiszen az emberek ezekért bolondulnak a leginkább: az arany, az ezüst és a gyémánt iránt! Így aztán az embereknek a legtöbb kincse aranyból lesz, majd ezüstből, s legvégül gyémántból. Igaz, a kis tárgyak tömege kisebb mint a nagyoké, úgy tűnhetne tehát hogy Kajjám épp aranyból varázsolt a legkevesebbet, ez azonban nem igaz: ugyanis a kis tárgyak sokkalta számosabban vannak mint a nagyok! Jól nézhet majd ki néhány háromkilós gyémántkocka, de a tárgyak össztömegét illetően messze sokkal több lesz az arany! És ez jó, mert Kajjám szerint az emberek leginkább mégis az arany után bolondulnak. No és mert az arany mégis több helyre használható mint a gyémánt, mert például jól nyújtható, ha másra nem lesz is jó, de például használhatják háztető borításául hogy be ne csepegjen az eső! De persze mindegy is hogy mire használják, hogy használják-e valamire: ez már nem az isten dolga! Az emberek szeretik ezeket a kincseket, hát ő, a jó Kajjám isten varázsol belőlük az embereknek sokat, rengeteget! Legyenek nagyon boldogak! A szellem mindent érzett Kajjám iránt csak szeretetet nem, mert ez neki is iszonyatosan nagy munka, de más választása nem lévén, megcsinálta amit Kajjám parancsolt neki. Kajjám pedig elégedetten dörzsölgette a tenyerét, s várta a lakosok ébredését. Az első ember aki rádöbbent Kajjám ténykedésére, az nem is kellett megvárja a reggelt! Egy fiúról van szó, akit úgy hívtak hogy Dormik. Ő bizony felébredt már az éjszaka közepén! Furcsa lehet ez, hiszen Kajjám ugyebár végzett altató varázslatot is! De hát ez úgy volt, hogy azt Kajjám azokra bocsátotta ki, akik még nem aludtak. Dormik azonban aludt, bár állapotára sokkal jellemzőbb volt az a szó, hogy ájult volt! Ő ugyanis javában keresztre volt feszítve. Este feszítették keresztre, úgy este hat fele, mert nem sokkal korábban kapták el. Méghozzá nőszöktetés közben. Dormik ugyanis egy szegény fiú volt, bár éppenséggel szegényekhez nem illő, előkelő foglalkozása volt: aranymíves volt. Azaz, tulajdonképpen apja volt aranymíves. S mert az aranymívesek megbecsült mesteremberek voltak az országban, így Dormik még aránylag jó „partinak” is számított volna - ha nem csap le egy katasztrófa! De történt, hogy a környékbeli földesúr, Dzsagarszi, aranyból akart széket csináltatni magának. A megfelelő súlyú aranyat oda is adta Dormik apjának, s az el is kezdte a székcsinálást - ám ekkor rablók támadták meg, s elvitték az aranyat! És a földesúr azzal vádolta Dormik apját hogy ellopta az aranyat, ki is végeztette az aranymívest, bár Dormiknak megkegyelmezett, a fiú ugyanis épp egy messzi városban tanult, nem volt otthon. Később azonban megbánta a földesúr a kegyelmet, mert kiderült hogy Dormik már régóta szerelmes Dzsagarszi leányába, a szép Pahnyicskíbe, s ez még a kisebbik baj volna, de Pahnyicskí is szerelmes Dormikba! És alig

144

tért vissza a városból Dormik, alig tudta meg hogy mit tett apjával a földesúr, máris kegyetlen bosszút állt: megszöktette az úr leányát! Igaz, a dolog hamar kiderült, utolérték. De a baj már megtörtént, mert a papa nem restellette ott minden katona előtt pucérra vetkőztetni a leányát, széthúzta a lábait, megvizsgálta - s kiderült bizony hogy Pahnyicskí már nem szűz! Mégsem ölette meg a leányát, mert egyetlen gyermeke volt, ellenben úgy vélte, Dormik egyszerűen nem érdemli meg a könnyű halált! S így megparancsolta, hogy feszítsék keresztre, de azonnal! Ez meg is történt. S Dormik bizony órákon át lógott ott. Néhány keresztre feszített nem bír ki egy órát sem, belehal a borzalmas kínokba, egyes szívósabb szervezetűek azonban kibírják akár hat-hét órán keresztül is. Dormik szívós ember volt, s még akkor is élt amikor már rég koromsötét volt, bár ha élt is, de csak alig. Ám ekkor Dzsagarszi megunta a bámulást, mert ha hozott is fáklyákat, de azok fényénél sem láthatott sokat Dormik szenvedéséből. Ugyanakkor egyre kellemetlenebbül abajgatták őt a szúnyogok. Így aztán megparancsolta hogy két katona őrködjön a keresztnél, nehogy valaki leszedje onnan Dormikot, ő maga a többiekkel pedig hazaügetett. Na már most, meg kell mondani, hogy a keresztre feszítésnek két változata van: az egyiknél kötelekkel kötözik a keresztfához az elítélt csuklóit, a másik esetben pedig a csuklóinál szegeket vernek át, s úgy erősítik oda. A kötéllel kikötöttek tovább bírják, tehát tovább szenvednek, ugyanakkor a szenvedés erőssége, „fokozata” kisebb, hiszen nem fáj úgy a csuklójuk! Akit odaszegelnek, az jobban szenved, de kevesebb ideig, mert hisz már amiatt is kevesebb ideig bírja, mert a szegelés sebén át sok vére kifolyik! Dzsagarszi úr úgy rendelkezett, hogy Dormik odaszegelve legyen, mert ő is tudta hogy nincs már sok idő az estig, tehát legyen vége előbb, s úgy jobban is szenved! Előszedtek tehát két vaskos vasszeget, s odaszegelték Dormikot. S ezután semmi különös nem is történt, míg az uraság el nem lovagolt, s még azután sem egy darabig... Amíg csak hirtelen le nem kókadt az őrködő katonák feje, mert elaludtak, Kajjámnak hála. S e pillanatban arannyá változott mindkét szeg is Dormik csuklójában. A keresztfa, az nem, mert az szerves anyagból készült. De a két szeg igen, mert megfelelt a súlyuk a Kajjám által megadott paramétereknek. Na már most, Kajjám varázslatai fölöttébb tökéletesek voltak! S tudvalevő, hogy az arany bár lehet többé-kevésbé kemény, de csak ha ötvözik. S még akkor sem olyan kemény mint a vas. De Kajjám tiszta aranyat varázsoltatott a szellemmel, ez tehát igen-igen puha arany volt! Dormik pedig erős, testes fiú, súlya majdnem kilencven kiló. Így alig váltak szegei arannyá, máris görbülni kezdtek a megterheléstől, s pillanatok múlva le is törtek, és Dormik lezuhant a földre. Esés közben az aranyszegek amiről lecsúszott, búcsúzóul még jól fel is hasították az amúgy is megsebzett csuklókat, s a lepottyanásnál úgy megrándult az egyik bokája hogy majdnem kificamodott - e sok fájdalom azonban azzal a jótékony hatással volt rá, hogy magához tért ájulásából. Magához tért, mert rá nem hatott az altató varázslat, hiszen ájult volt, tehát mintegy alvó, mert nem volt magánál amikor azt a varázslatot Kajjám kiadta. És Kajjám nem rendelkezett úgy, hogy a varázslata megtörténte után fel ne ébredhetne valaki! Dormik tehát feléledt, s igen-igen elcsodálkozott rajta, hogy ő csak úgy lepottyant a keresztfáról! S nem minden aggodalom nélkül pislogott a két katona felé. Normális esetben nem félt volna két katonától nagyon, mert elég erősnek tudta magát ahhoz hogy elbírjon velük, de hát most minden volt csak normális 145

nem: kezeiből még most is dőlt a vér, bokája is élénken tiltakozott minden lépésre, s különben is halálosan kimerült volt. Ám a két katona nem ébredt fel. Igen ám, de Dormik nem bízott benne hogy szerencséje soká tartana, így odaóvakodott hozzájuk, majd nyúlt hogy kihúzza az egyik katona kardját és azzal lefejezze őket... Ám ekkor megtorpant egy pillanatra. Mert a Radax bolygónak is volt holdja, s ennek fényében megpillantott egy rakás kavicsot a katonák mellett az úton. S ezek majdnem mindegyike bizony színaranyból volt! Persze hogy abból voltak. A kavics nem szerves anyag, nem él, s bizony nagyon is sok akad köztük melynek súlya két deka és fél kiló közé esik - ami azt illeti, a legtöbb kavics e mérettartományba esett! Dormik mint aranymíves, könnyedén felismerte az aranyat még holdfényben is. De láthatott néhány nagyobb követ is a katonák mellett, ezek ezüstből voltak. Sőt, az egyik katona feje épp egy igazán tekintélyes, és gyanúsan csillogó szikla holdárnyékában hevert, s ez a szikla bizony a legtisztább gyémánt volt, amit Dormik valaha látott! A fiú egészen megzavarodott. Mi történt itt?! Azután eszébe jutott az álma. Hát persze! Eddig ugyan nem hallott Kajjám istenről, de az a jóságos isten bizonyára azért varázsolta ezt mind ide neki, hogy gazdag legyen, és így megszerezhesse Pahnyicskít! Akkor tehát ez a sok minden most teljes joggal az övé! Persze, a katonáktól még tartania kell. De ez sem nagy gond. A jó Kajjám isten azért szedte le őt a keresztfáról, hogy megmenekülhessen, s ezért altatta el a katonákat is! Bár, szó ami szó, igazán meggyógyíthatta volna a csuklóit is, hisz mi az egy istennek... na de ha nem, hát nem, ne legyünk telhetetlenek! Összeszedte minden erejét, kihúzta az egyik kardot hogy lefejezze vele a katonákat. S ekkor látta, hogy a kard hüvelye ezüst, a kard maga pedig, pengéje is, markolata is, egy merő gyémánt! Nem mert vágni ilyen pengével. A gyémánt kemény anyag ugyan, de mint aranymíves, tudta hogy hasítani lehet bizonyos szögek mentén. Lehet hát hogy eltörne az első csapásra! Így inkább felemelte azt, és hegyével lefelé szíven szúrta az egyik katonát. S mielőtt ennek jajdulására felébredhetett volna a másik, kirántotta a gyémántpengét, s leszúrta a másikat is. Az biztos hogy előkelő haláluk volt: soha még senkit nem szúrtak le gyémántfegyverrel! Ezután megpróbálta úgy-ahogy bekötözni a sebeit, majd felöltötte a katonák ruháit, s elindult az éjszakában, mert sejtette hogy ha nem menekül innen el, akkor neki vége, mert Dzsagarszi úr másnap reggel biztos ellovagol ide, hogy megnézze a holttestét! S igyekezett magával cipelni a nagy gyémántot, meg a sok ezüstöt és aranyat. De hát ez igen nehéz volt megviselt állapotában, szerencsére azonban már néhány lépés után rájött, hogy valami nagyon furcsa történt, mert mindenfelé tele van a táj arannyal, ezüsttel és gyémánttal! S mert Dormik értelmes fickó volt, ezért ha az eseményekre nem is tudott magyarázatot találni, de abbahagyta a felesleges cipelést, még a gyémántkardot is eldobta, s csak önmagával igyekezett törődni, menekült minél messzebb, arra gondolva, ráér majd akkor kincseket összeszedni magának, ha olyan tájékra jut, amiről látja hogy nincs tele effélével. De bár a halálfélelem olyan erőt adott neki hogy tekintélyes távot megtett reggelig, amerre csak ment, minden tele volt ezüsttel, gyémánttal, s leginkább arannyal. Annyira, hogy a környékre Dormik még reggel is alig ismert rá, mert amint felkelt a Nap, minden vakítóan verte vissza a sugarait.

146

Dormikkal tehát jót tett Kajjám varázslata - másokkal azonban már lényegesen kevésbé! Sőt... Pedig eleinte mindenki örvendezett! De tényleg csak eleinte. Eleinte ugyanis minden olyan szépnek tűnt, mintha Tündérországban lennének! Például abban a faluban, ahol Dormik volt az aranymíves korábban, itt tehát a kovács amikor reggel felébredt, azt hitte még mindig álmodik. Szobájában majdnem minden ugyanis arany, ezüst vagy gyémánt volt! Alig volt valami, ami megtartotta volna korábbi anyagi összetételét. Ilyen volt az összes élelmiszer, gyakorlatilag az összes ruha is - és a nagyon nagy tárgyak. Például az asztal és a szék, de ezek is csak amiatt mert fából voltak, s az szerves anyag. A ruhák is bőrből vagy szövetből voltak, az is szerves anyag. De már például a bronz gombok arannyá lettek, a csatok is, melltűk is, varrótűk is, legalábbis ezek nagyobb példányai... De efféle változások következtek be a kovács szerszámai közt is. Eleinte semmi jelentőséget nem tulajdonított annak, hogy a kalapácsai is átlényegültek, mit számít ez, hiszen most gazdag, sőt, dúsgazdag, hála érte a jó Kajjám istennek! Ő most mindjárt szolgákat fogad, úr lesz, hintón jár, semmit nem dolgozik... hiszen ő most annyira gazdag, de annyira...! Rögvest kisietett az udvarra, s ott azt látta hogy még sokkal gazdagabb mint hitte, ugyanis a jókora szénhalom, ami az udvar sarkában feketedett téli tüzelőnek, az is átlényegült. Igaz, a szén ha úgy vesszük, szerves anyag, de hát a szerves és szervetlen közt bizonytalan a határ, s a szellem úgy ítélte meg hogy a halott fa még szerves anyag, mert őrzi az élő fa számos jellegzetességét, de a szén már sokkal közelebb áll a szervetlenhez, mert már igencsak halottá vált benne a fa! Tehát a szenet is átváltoztatta, épp csak az egész kis, kétdekásnál kisebb szemcséket hagyta meg. Most tehát a nagy szénhalom jobbára arannyá vált, illetve egyes nagyobb rönkjei még gyémánttá is! De látott a kovács az udvaron számos olyan arany-, ezüst- és gyémánttáblát is, amikről jól tudta hogy előző nap még közönséges kődarabok voltak, amiket azért tett oda, hogy ne a sárban kelljen tapicskolnia eső idején. Egyáltalán, se a házára, se az udvarára nemigen lehetett ráismerni. Felébredt közben a felesége is, meg gyermekeik, és együtt csodálták e nagy változást. És olyan boldogok voltak, hogy szinte beleőrültek a nagy örömbe. - Hé anyjuk, szaladj már át a szomszédba és hívd el a szénégető nagyobbik lányát, már régóta pitizik hogy eljönne cselédnek, most fel is fogadom, most aztán van pénzünk rá! - szólt a kovács a feleségéhez. - És szólj a kanászéknak is, felfogadom szolgának mindhárom fiúkat is! A feleség ment, de igen hamar visszatért, mert azt a hírt hozta, hogy egyszerűen kinevették őt mindkét helyen, mert a szénégetőnél is csupa kincs minden, de a kanászéknál is! Kicsit ugyan mintha kevesebb kincsük lenne mint nekik, a kovácséknak, mert korábban is kevesebb mindenük volt, kevesebb változhatott hát át, no és még amijük volt az is nagyrészt fából, s a faholmik mind megmaradtak - de nincs is szükségük rá hogy legyen bármi kincsük is, mert úgy néz ki az egész világ átlényegült, mert majdnem mindenütt aranyból meg gyémántból van még az utcakő is! Az erdőben is lépten-nyomon majd’ felbukik az ember a gyémántsziklákban! És kinevették őt a szénégetőék és a kanászék is, hogy mi a csudának menjenek szolgálónak, amikor már ők is gazdagok! Most a kovács is kezdett kapisgálni valamit, s így szólt erre: - No, ha gazdagok is de eszerint ők is csak annyira mint én, tehát ha én nem veszem ennek hasznát, akkor ők sem... 147

De azért kikukkantott az utcára, ellenőrizni az asszony szavait, mert eddig csak saját háza csodáit csodálta. De ott kint is úgy volt minden ahogy azt idebent látta! A kis tehenészlány épp ott ballagott az utcán, vitte korsóban a bort a bojtároknak, meg kosárkában az ennivalót nekik, s hát lám, a korsó ezüstből volt, a leány hajában arany hajtű csillogott... nem messze egy szekér haladt, ennek kereke úgy csillogott mintha a Nap haladna ott, mert ami korábban a kerekek vasalása volt, az most mind gyémánttá lett... S bármerre ment a faluban, mindenütt és mindenkinél ugyanezt tapasztalta. Arany lett az összes evőeszköz, mintha királyok lennének ők, a parasztok. Arany lett a karikásostor vasgolyója a szíj végén. Arany a bika láncának minden szeme, ennek különben meg is lett a következménye: a bika elszakította azt, elszabadult, s felöklelt két embert is! És futottak a kovácshoz, hogy adjon nekik erős vasláncot, de ami lánca csak volt korábban a kovácsnak, az mind arannyá vált maga is, és nem adhatott, mondta hogy nincs! Erre mondták neki hogy csináljon, hogy kovácsoljon. De ez nehéz ügy volt, mert minden használható kalapácsa is átlényegült, többnyire gyémánttá mert nehéz kalapácsok voltak. Tehát előbb még külön kalapácsokat kellett volna gyártson magának. S különben sem sok kedve volt az egészhez, mert ugyan mivel is fizethetnének neki?! Adnának néhány mázsa aranyat?! Minek az neki, van magának is elég! A bikát végül bezárták egy nagy karámba, de ezen felül is volt elég bajuk. Sok épület kezdett ugyanis összedőlni, mert erős vasszegek helyett ugyanis csak gyenge aranyszegek maradtak a faszerkezeteikben. De sehol nem találtak egyelőre vasszegeket... Aztán, más állatok is elszabadultak, mert a szíjak vas alkatrészei is kicserélődtek. Összedőlt a templomtorony is. Délutánra terveztek egy temetést, ám amint vitték a koporsót, az is szétesett, mert a jókora szegek itt is átváltoztak, s kigurult a hulla, nagy riadalmat okozva. A szekereket lépten-nyomon a szétesés fenyegette, mindben ki kellett volna cserélni az alkatrészeket vasra vagy bronzra... A lovak patkóit is ki kellett cserélni... Igen, a kovács egyhamar azt vette észre, hogy óriási tömeg áll a kapuja előtt, s bár mindegyiküknek külön is volt akkora vagyona hogy tegnap még a királynak sem, de olyan közönséges, parasztos dolgok után nyaggatják őt, hogy adjon nekik bikaláncot, szegeket, patkókat, erős, éles késeket, villákat, ollókat, baltákat, gereblyéket, kaszákat, tehát gyakorlatilag mindent, épp csak poharakat és biliket nem kértek, mert a pohár meg bili nagyon megfelelő volt aranyból is, még megfelelőbb is mint vasból, mert nem rozsdásodott. De gyakorlatilag minden másra nagyon is rossznak bizonyult az arany! De még a kovács melletti szénégetőt is nyaggatni kezdték, mert itt a tél a nyakukon, s hirtelen mindenkinek mázsaszám kellett volna a tüzelő, mert hát mégsem dobálhatják a cserépkályhába szén helyett az aranyat-ezüstöt, az legfeljebb megolvad, de nem ég el, nem ad meleget! A kovács nem sok kedvet érzett a munkához, ezért ezt mondta: - De hát várjatok már egy kicsit, emberek, hiszen a mi falvunk most gazdag! Nekem semmi kedvem dolgozni, de gondolom nektek sem! Menjünk, keressük fel a többi falvakat, és vegyük meg tőlük e sok mindenfélét, ez sokkal kényelmesebb, s legalább dicsekedhetünk előttük hogy mekkora urak vagyunk! Ez tetszett az embereknek, de már másnapra kiderült, hogy legalábbis ami a jókora környéküket illeti, minden falu ugyanilyen helyzetben van, sőt, a falvak közt a környék is telis-teli arannyal, ezüsttel és gyémánttal!

148

Tehát megint mindenki a kovácstól akart vastárgyakat. S a kovácsnak volt is nyersvasa, mert a nagyon nehéz tömbök nem változtak át; hanem egyszercsak feltette a kézenfekvő kérdést: - Aztán mivel fizettek nekem a munkáért?! S erre bizony egy időre nagy csendesség szakadt a követelődzőkre! Majd megszólalt egy férfi. Természetesen a falu legostobább férfija. - Hát mi mással fizethetnék neked, ha nem ezüsttel és arannyal?! S erre több sem kellett, kitört mindenkiből a nevetés. Nemcsak a kovács nevetett, de minden falusi is. Mert mindenki tudta, hogy a kovácsnak semmi szüksége még néhány aranyra! Azért nem fogja elvégezni a kovácsolás fáradalmas munkáját! Végül aztán megalkudtak. Azaz... hát ugye, a kovács nem volt épp ostoba ember, de nem nagyon szívesen látta csak be, hogy bár ő már gazdagabb mint tegnap a saját királya volt, de mégis kénytelen kovácsnak megmaradni! Egyre csak azt mondogatta, hogy menjenek még távolabbra, még messzebbi falvakba, mert hátha azokat nem fertőzte meg ez a váratlan aranyjárvány, s akkor ott ők gazdagok lesznek, de igazán! Hanem a feleségének több esze volt, s mondta neki hogy eredjen azonnal a műhelybe és dolgozzon, mert vagy találnak később szegény falut vagy nem, de most akkor is az a helyzet, hogy enni kell adni a gyerekeknek no meg becses önmaguknak is, márpedig ha nem lesz mit enni, akkor simán éhenhalnak még akkor is ha valahol nagyon távol esetleg lelnének holmi arany nélküli falvat! - Tehát indíts a műhelybe apjok, és legelsőbben is nekem kovácsolj egy jó éles vaskést, mert ezzel az arany-szarral ami van a konyhában, még a tyúk nyakát sem vagyok képes tisztességesen elvágni! - Ne túlozz anyjok! - De nem túlzok az biztos is, mert nemhogy attól eltompul az éle, de már amikor vajaztam a kenyeret, már akkor is... - Azt ne mondd hogy attól is eltompult! - Azt nem, az a kevés éle ami volt valóban megmaradt, ellenben elgörbült a pengéje mert olyan puha! Tehát gyerünk drága uram és csinálj nekem egy vaskést, különben nem kapsz ebédet, mert nem lesz amivel megcsináljam neked! Remélem ez a kés már nem változik át arannyá holnapra! De hasonló beszélgetés zajlott le a szénégetőnél is, azt is nagyon megbiztatta a felesége hogy menjen dolgozni mert kell a... no nem a pénz, arra már semmi szükség nem volt. De kell mindenféle más, ami valódi érték, nem úgy mint az arany! Mert az emberek talán mégsem olyan reménytelenül ostobák mint Kajjám hitte! Nem tellett egy fél délelőttbe sem és rájöttek, hogy most már semmit nem ér sem az arany, sem az ezüst, sem a gyémánt! S így a kováccsal is, a szénégetővel is csak úgy tudtak megállapodni, hogy ezek készítenek nekik kést meg miegyebet, illetve a szénégető szenet, de ezért nem kell nekik arany, kell ellenben tyúk, kacsa, liba, tojás, tehéntej, kecske, búza, liszt, bor, s egyéb mindenféle, aminek hasznát vehetik! Még mindenféle tárgyak is jól jönnek, például szék, pohár, szép képek, akármi, egyedül azt kötötte ki nem is a kovács de a felesége, hogy aranyból, ezüstből és gyémántból készült holmikat ne hozzanak neki, olyat látni sem akar! S így lett ez apránként mindenütt a faluban, sőt, más falvakban is. Az élet lassanként visszatért a régi kerékvágásba, épp csak hogy minden sokkal nehézkesebbé vált! 149

No nem amiatt, mert a vasszerszámaik arannyá lényegültek. Természetesen ez is baj volt, mert újra le kellett gyártani mindent, s amíg ez megtörtént, addig igen keserves volt az élet. S természetesen e szerszámokat meg is kellett fizetni de alaposan ám! Különben sem volt olcsó egy jó balta vagy kapa, de most aztán tényleg rengeteget kellett fizetniük érte a kovács számára, mert annak annyi lett a megrendelése hogy nem is győzte, holott felfogadott tíz segédet is! És így aztán megtehette hogy csak azoknak gyárt eleinte szerszámokat akik nagyon sokat fizetnek, a többiek meg várjanak míg valamikor majd sorra kerülnek! Tehát nagyon nagy árat kérhetett, kért is, s így aztán a nagy aranybőség valóságosan is meghozta neki a gazdagságot, ha nem is rögvest, de idővel. Természetesen nem pénzbeli gazdagságot: a pénz már senkit nem érdekelt, az emberek az utcán menve csak úgy félrerugdosták maguk előtt a nagy aranykavicsokat. Hanem lett a kovácsnak apránként egy egész ménese, sok tehene, kecskenyája, disznókondája, meg nagy szőlőültetvénye... mert az emberek ilyesmivel fizettek neki. Nem is sokára ő lett a falu leggazdagabb embere, még a bírót is megelőzte gazdagságban. Mert a bíró a harmadik helyre csúszott vissza e téren. Az első ugyanis a kovács lett, a második pedig az, aki eddig szinte a legszegényebb volt: a szénégető! Igen, a szénégető, ugyanis szénre is múlhatatlanul nagy szüksége volt a falusiaknak! Mert bár sok szenet beszereztek korábban, de ezek nagy része átalakult, szénnek jószerivel csak a por maradt meg a nagy halmokban! És télen muszáj fűteni, ha nem akarnak megfagyni! Persze, lehet fával is fűteni. De nem vághatnak ki minden fát, no meg aztán azt kivágni és hazahúzkodni, felaprítani iszonyatos munka, s azalatt az ember nem csinálhat más munkákat! És nem is ad a fa annyi meleget mint a szén! Kell tehát a szén, s azt a szénégető is drágán adta, felismerve a jó lehetőséget, s így egyre nőtt a gazdagsága neki is, ő is felfogadott tíz segédet, és egyedül csak azért nem lett még gazdagabb, mert valóban lehet fával is tüzelni, s ahhoz ő nem kellett. De már például a kovács nem lehetett meg az ő szene nélkül, a kovács lett a legnagyobb megrendelője, különben régen is így volt ez, s ennek nagyon örvendett. Nagyon átrendeződtek tehát a faluban a gazdasági viszonyok! A bíró például sírt, zokogott, mert korábban sok-sok pénzt gyűjtött össze, természetesen mind csupa aranyban, s ez most egyáltalán semmit nem ért! De ő még szerencsésnek mondhatta magát, mert legalább maradtak nagy földjei, szőlői és állatai is. De már például a falu örömlánya, akinek semmije nem volt a házán és kis telkén kívül, mert úgyis csak a testéből élt, nos, ő öngyilkos lett: felakasztotta magát. Harmincötéves volt ugyanis, szépsége már fonnyadozóban, s egész eddigi életén át azért kuporgatta a garasokat, hogy amikor már kiöregedik a „szakmából”, akkor majd elköltözzön egy távoli városba ahol nem ismerik a rosszhírét, és vagyonkájából ott éldegéljen, ha nem is gazdagon, de kényelmesen, nyugodtan, tisztességben. De most hamar megtudták hogy a városokban is ugyanez a helyzet! S megértve hogy egész eddigi életében hiába „dolgozott”, hiába viselte el a kurváknak kijáró megvetést - ezt megértve úgy elkeseredett hogy véget vetett az életének. S még csak nem is az egyetlen ilyen ember volt! Akadt, ha nem is e faluban mert itt nem élt olyan, de más falvakban, igen, akadt számos uzsorás, aki hirtelen elszegényedett az aranytenger bősége miatt, s ezek is gyakran lettek öngyilkosak. De így tett néhány nemesember is... Mindezt persze nem bánták a parasztok. Az örömlány halálán jobban sajnálkoztak mint a nemesek és uzsorások halálán, az örömlányból ugyanis volt hasznuk: néhány élvezetes este. A nemesek és uzsorások azonban csak megkeserítették az életüket. Természetesen a faluban sem ment minden simán. A részeges harangozó előző nap annyit ivott, hogy nem gondolt a jövőre, s minden pénzét borra költve vett egyszerre három hordót is. Becsapták ugyan, a vevője másfélszer drágábban adta neki a bort mint szokásos volt az,

150

tehette mert a harangozó olyan részeg volt, de másnap amikor megértette hogy mi történt, a harangozó még ennek ellenére is nem győzte áldani a szerencséjét hogy milyen nagyszerű üzletet kötött, mert ha nem vesz bort, ma reggelre már semmit nem ér a pénze, így meg van hosszú időre innivalója! Annyira örvendett hogy gyorsan újra berúgott, de annyira, hogy majdnem belehalt. A fiatal bojtárgyerek már nem örvendett ennyire. Nemrég alkudott meg a csizmadiával hogy feleségül veszi annak lányát, ki is alkudta a mátkapénzt, s ma vitte volna neki. Ez tulajdonképpen az összes vagyonkája volt amit eddig megkeresett, ezt költötte volna rá az „eladó lány”-ra. De most közölte vele a csizmadia, hogy szó sem lehet a házasságról, ő szegény ember, nem adhatja egyetlen leánykáját egy koldushoz, akinek mása sincs csak erdőnmezőn is összekaparható aranyszemét! S így aztán úgy esett az egész kontinensen, hogy bár akadtak néhányan akik hálaimát rebegtek a jó Kajjám istenhez, de sokkalta többen voltak azok, akik átkozták inkább. S még csak nem is csupán az eddigiekért. Mert hát még akit semmi kár nem is ért, azt is érte kár: sok használati tárgyát újra be kellett szereznie, az arannyá váltak helyett! Ez mindenkinek veszteség volt. A leglényegesebbnek azonban az bizonyult, hogy rendkívül megnehezedett a kereskedelem! Nem a szállítás miatt. Csináltak hamar új szekereket, sőt, miután leesett a hó, szánkózni is lehetett. Hanem, mivel is fizessenek ha mondjuk kell egy kapa?! Tegyük fel, a kovácsnak ezért egy csizma kell. De akinek kapa kell, annak nincs eladó csizmája, vagy ha van is, de nem jó a kovács lábára! Erre a megrendelő elmegy a csizmadiához. Az adna is csizmát, de neki egy kiló só kell. Sót csak a tengernél lehet lelni s az messze van, hacsak nem szerzi be az ember a sót a faluban élő kereskedőtől, aki világlátott ember. A kereskedő ad is sót, de neki meg az kéne hogy eltölthessen egy órácskát a városban az egyik csinos örömlánynál! Az örömlány készségesen ölelné a kereskedőt, de csak ha kap egy liter illatos kölnivizet! A kölnivíz-kereskedő adna kölnivizet, de csak ha kap érte egy guriga sajtot! A sajtot a tehenész állítja elő, akinek viszont kéne... És így tovább a végtelenségig, míg valahol csak bezárul a kör. Mindez azt jelentette, hogy az arany, amikor megszűnt az érték egyetemes mérőjeként funkcionálni, akkor ezzel nagy gondba taszította az egész társadalmat, mert most módfelett megnehezedett a csere, a kereskedelem! S ez kiderült még a legegyszerűbb esetekben is! Mert ha a pásztor például venni akart a kovácstól egy fokost, s a kovács azt mondta neki hogy jó, adjon egy birkát, ad érte tíz fokost, akkor a pásztor csak nevetett, mert mire neki tíz fokos egyszerre, elég neki egy is, legfeljebb még egy, mondjuk tartalékba, de igazából már az is felesleges! De azt sem mondhatta hogy ad érte egytized birkát, illetve, ezt csak akkor mondhatta ha a kovácsnak nem élő birka kellett, csak a pecsenyéje. De még ekkor is kérdéses hogy hajlandó-e a pásztor levágni egy birkát, csak amiatt hogy a húsa tizedét odaadja a kovácsnak! Súlyos gondok szakadtak hát rá az egész kontinensre. Egyedül az volt az egésznek a haszna, hogy megszűntek a zsebtolvajlások, mert már senki nem vitt pénzt a zsebében vagy pénzes zacskóban, ellenben ennek is ára volt: hihetetlenül elszaporodtak a lótolvajok és a nyájakat dézsmálók. Más is történt azonban. Hirtelen és váratlanul gyakorlatilag minden uraságnak nullára csökkent a hatalma! Eleinte ugyanis az történt, hogy a katonák, meglátván a sok aranyat, abból sokat összeszedtek, s néhányuk, az ostobábbikuk, azonnal el is szökött, azt hívén hogy ő most gazdag. Ez persze csak a katonák kisebbik része volt. 151

Hanem akik megmaradtak, azok engedelmessége is pontosan addig tartott csak, amíg elérkezett a zsoldfizetés napja! Mert több sem kellett mint hogy látták, az uraság értéktelen aranytallérokkal akarja kifizetni őket - máris fellázadtak! Némelyik helyen saját maguk hányták kardélre egykori urukat, mondván, hogy az gúnyt űz belőlük, hiszen ilyen sárga kavicsokat úton-útfélen találnak! Ezért ők bolondok lennének dolgozni! Akadt nem is egy olyan hercegség vagy királyság, ahol meg sem kellett várni a zsoldfizetést, mert a katonák már előbb elkezdtek gondolkodni, hogy hát mivel is lesznek ők kifizetve, cserébe mert vállalják az állandó életveszélyt?! Némely helyeken az úr megpróbált megalkudni velük, hogy majd ad arany helyett finom élelmet, de ezen megintcsak hőbörögni kezdtek a katonák, hogy nem úgy van az hogy ők pusztán a teljes ellátásért hadakozzanak! S hiába adtak volna nekik birkákat, teheneket, egyebeket, mert a katona élete nem olyan, hogy tudna ezekkel kezdeni valamit! A hadseregek tehát egyszerűen szétszéledtek, mert nem tudtak mit fizetni a katonáknak. Kiderült, hogy a hadakozáshoz egyszerűen csak pénz kell, nemcsak úgy hogy legyen elég pénz, de úgy is hogy egyáltalán létezzék a pénz mint ár- és értékmérő! Vagyis: Kajjám kísérlete legalább arra jó volt hogy bebizonyítsa: amíg meg nem született egyetemes értékmérőként a pénz, addig lehetett itt-ott néhány nagyobb tömegverekedés egy-egy népesebb család közt, de jól szervezett háború nagy hadsereggel, az kizárt hogy előfordulhatott volna! A háborút mint fogalmat tehát a pénz teremtette meg! Ami Dormikot illeti, a fiatalember jónéhány héten át lényegében csak koldulásból élhetett, mert meg kellett várja, míg meggyógyul a két csuklója. Ezalatt bőven volt ideje rá hogy elgondolkodjék a világ megváltozásának furcsaságán, s eldöntse, mihez is kezd miután egészséges lesz újra! Eleinte úgy gondolta, megpróbálkozik újra az aranymívességgel. Végtére is arany most már ugyancsak bőven van, most már minden koldusnak is lehet arany nyaklánca meg egyebe! S bár aranyat bárki találhat már ingyen, könnyen, de azt szakszerűen elkészíteni, nos, ahhoz már szakértelem kell meg kézügyesség, mely nem mindenkinek adatik meg! S valóban, kapott is munkát a városban mint aranymíves, de igazán nem keresett vele jól! Mert ékszerek kellettek az embereknek, de már a csupa arany ékszer semmit nem ért, olyanokat nem hordtak. De olyat sem mely ezüstből készült, sőt, gyémántot sem rakattak foglalatba. Ez már olyan ostobaság lett volna a szemükben, mint egy évvel korábban széndarabot tenni az ékkő helyébe! Igen, a gyémánt szinte csak annyit ért a szemükben mint a szén. De annyira, hogy a szegényebbek, akik nem voltak képesek megfizetni a szénégetőt, ők nemcsak fával tüzeltek, de összeszedték az utukba eső gyémántdarabokat is, mert rájöttek, hogy az is jól ég a kályhákban! Kissé ugyan nagyobb meleg kell a meggyulladásához mint a szén esetében, de azután jó meleget ad! A gyémánt lett tehát a szegények és nyomorultak tüzelője. Gyémánt ékszer tehát nem kellett. Ellenben hoztak az emberek Dormiknak szép madártollakat, csigaházakat, kagylóhéjakat, hogy ezekből készítsen nekik ékszereket! Hoztak szép kavicsokat is, de csak ha azok nem gyémántból voltak. Lehetőleg a sárga színűeket is kerülték, mert sárga színből sok volt körülöttük, hála az aranynak. Igaz, nem minden régi ékkő vált értéktelenné. Megtartotta az értékét a rubint, a smaragd, a drágagyöngy is, de hát ezekből annyira kevés volt, hogy nem funkcionálhattak pénz helyett!

152

Dormik tehát készítette az ékszereket, s mert az aranyhoz jól értett, az emberek által hozott tollakat, csigaházakat, egyebeket aranyba foglalta. Nagyon szép ékszereket készített így, csak az volt a baj, hogy nem is nagyon sokan igényelték a tehetségét, s még aki igényelte, az sem adott neki a munkájáért sok élelmiszert, mert az emberek óvatosak voltak, s arra gondoltak, hátha egy nap ezek az ékszerek is úgy megszaporodnak Kajjám isten munkássága következtében, hogy minden kátyúnál, huppanónál kilószámra hevernek majd az úton?! Dormik tehát dolgozott reggeltől-estig, de ennek hála épp hogy csak éhen nem halt. Végül aztán felderengett benne a felismerés, hogy ha vinni akarja valamire, akkor kénytelen lesz átképezni magát valami kelendőbb szakmára! A kovácsmesterséget választotta. Nem mintha ahhoz olyan nagyon értett volna, de hát még az áll talán a legközelebb az aranymívességhez, mert az is fémmel foglalkozik, s oda is kell jó kézügyesség! Nem volt könnyű a kezdet! Alig tudta beszerezni nagy nehezen a legszükségesebbeket! Üllőre például nem is tellett, kénytelen volt eleinte egy jókora aranytömbbe beleönteni néhány kemény gyémántsziklát, hogy az arany összefogja ezeket, s ezeknek kemény felületén kalapáljon! Ez természetesen csak ideiglenes megoldásnak volt jó, de mást nem tudott kitalálni. Hamarosan kiderült azonban hogy jól választott. Mostanában óriási igény volt kovácsmunkára, amíg az emberek újra meg nem szerzik maguknak a szükséges mennyiségű vas- és bronzszerszámokat! A nyersvasat Dormik természetesen nem maga csinálta, azt a kohászoktól vásárolta. Hogy mivel fizetett nekik? Természetesen a maga által készített szerszámokkal. Mással nem tudott! S egy nap észrevett valami érdekeset. Az egyik nyersvastömb felszínéhez, alig tette azt le a műhely aljára, máris hozzátapadt néhány vasforgács! Ez pedig felkeltette Dormik érdeklődését. Elkezdte tanulmányozni a különös jelenséget - s íme, felfedezte a mágnesességet, s a mágnesvasat! Óvatosan megérdeklődte, honnan bányászták ezt a vasadagot a bányászok. S amikor megtudta, minden pénzét ilyen vasra költötte, majd nekiállt hogy bűvös játékokat gyártson! E játék abból állt, hogy egy vastag papírra rajzolt egy emberi fejet, de csak a körvonalait, és kopasz, szakálltalan-bajusztalan fejet. Ezt letakarta egy üveglappal, s a kettőt mielőtt összeerősítette volna, azelőtt némi vasreszeléket szórt oda a papír és az üveg közé. S ehhez adott egy „varázspálcát”, ahogy ő nevezte el, ami valójában egy kiserejű mágnesrúd volt. Ezt kellett húzkodni a papír alatt vagy az üveg fölött, úgy, hogy a vasreszeléket mozgatván vele mindenféle hajat, bajuszt, szakállt alakítsanak a rajzolt figurának. Óriási sikere lett a játékának! Nem volt olyan gyermek, aki ne akart volna magának effélét! Dormik ezerszám adta el találmányát, hamarosan már mást nem is készített, éjjel-nappal csak ezt gyártotta, de nemcsak ő, hanem húsz segédje is! Mert úgy meggazdagodott, hogy már segédekre is tellett neki! Annyira gazdag lett, hogy egy nap elhatározta, felkeresi Dzsagarszi urat, és megkéri tőle Pahnyicskí kezét! Igaz, az uraság őt keresztre feszíttette, de hát azóta hírét hallotta már, hogy az úr nem úr többé, mert szétszéledtek a katonái, épp csak egy maréknyi maradt meg neki, meg a vára, de csak egyetlen vára a sok közül, az amelyikben lakik, és az a néhány katona is aki megmaradt, már nem is igazán katona hanem pásztor, mert nyájakat legeltetnek,

153

Dzsagarszi úr tehát földbirtokosból visszasüllyedt amolyan nagyobb, módosabb gazdává! Ennyit tudott megmenteni a vagyonából! Nem is szerette Kajjám istent... Dormik tehát egy szép napon hívta a segédeit, mert mégse legyen egyedül, s ellovagolt az egykori urasághoz. A várba nagy óvatosan nem ment be, de bekiabálta hogy ki is ő s hogy mit akar. Dzsagarszi felment a várfalra a kapu fölé. - Tűnj el innét te himpellér, nem tárgyalok veled! Nem adom a lányomat! - De hát úgy hallottam, gyermeket is szült tőlem! - Akkor sem adom! - De hiszen már nem is vagy gazdag nagyúr, én ellenben igencsak megszedtem magamat! - Ha nem is vagyok olyan gazdag mint korábban, de mégis sokkal több a vagyonom mint neked, te semmitérő! Mert ha te hallottál rólam, hát tudd meg hogy hallottam rólad én is, hallottam hogy miféle nevetséges játékszereket készítesz! De hát azt hiszed, ebből megélsz örökké?! Nekem nyájam van, nem is egy, ami megmarad életem végéig is, és az állatok szaporodni is fognak, sosem kopik fel az állam, de a tied abban a pillanatban, amint az emberek megunják a vasporos babáidat! S egy ilyennek adjam a lányomat?! Azért hogy éhenhaljon?! Hiszen még most sem vagy gazdag, mert lám csak, még a lovad kengyele és zablája is aranyból van szégyenszemre, mint a legutolsó nincstelennek, holott előkelő ember már rég vasba és bronzba öltözik, hogy már messziről lássák milyen gazdag is ő! Koldus vagy, igen, az, vagy legjobb esetben is csak alig különb azoknál! Na tűnj el innen! - azzal felemelte az íját is, hogy Dormikra lőjön. De nem találta el, s Dormik ellovagolt, a dühtől dúlva-fúlva. Egyfolytában azon gondolkodott, mitévő legyen. Nem azon törte a fejét, mint ölhetné meg Dzsagarszit - az igaz hogy haragudott rá, de csak mert keresztre feszítette. Mert igaz ami igaz, abban van némi éleslátása ám, hogy ki tudja, meddig tart az emberek őrülete a mágnesporos képei után! Tulajdonképpen a legutolsó héten már alig feleannyit adott el belőle mint korábban! De kitalálta mit tegyen. Készített egy különleges seprűt. Ez leginkább egy felmosófára emlékeztetett, csakhogy alul a vízszintes rúd, amire a felmosófánál a rongyot tekerik, ez egy erős mágnesrúd volt, amire vékony papírt kellett tekerni, majd végighúzni így a talajon. S a rúd magához vonzza az ott levő összes vasszilánkot és vasport, s később egyszerűen le kell tekerni róla a papírt hogy megszabadítsuk ettől! Óriási felfedezés, nagyszerű találmány, és Dormik nagyon örvendett neki, mert milyen jó is ez hogy így minden vashulladékot könnyen feltakaríthat a műhelyéből, s ezek nem fúródnak be a talpába vagy a papucsába! Igen, ami Dormik házát illeti, valóban volt értelme a mágnesseprűnek, de más házakban nem sok hasznát lehetett venni. Mégis, az embereknek annyira megtetszett, csak mert különlegesség volt, hogy ezt is elkezdték tucatszám vásárolni tőle. Mert milyen nagyszerű is, hogy most már van amivel meg lehet keresni a földre esett varrótűt, sőt, könnyen ki lehet szedni vele az ágy alá gurult ivópoharat is, anélkül hogy lefeküdnénk az ágy elé a koszos földre! S a városban ahol Dormik lakott, az emberek lassanként kezdték pénz helyett használni a Dormik által készített játékképeket, de még a mágnesseprűt is. Sőt, nem is sokára a játékkép

154

képrésze nem is kellett, elég volt a vasreszeléket mozgató mágnesrúd! Az emberek ugyanis észrevették, hogy ezen rudakat egymásra lehet tapasztani, s akkor erősebb lesz a vonzóhatás. Tehát: távolabbról is magához vonzza a vasat, s nehezebb vastömeget is meg tud tartani a levegőben! S így mert a gazdagabb emberek több ilyen rudat vehettek Dormiktól, így ezeket kezdték gazdagságuk jelképének tartani! Nem telt el fél esztendő sem, s kialakult a korábbi aranypénzek helyett a mágnespénz: ez a pénz lehetett bármiből, de az volt a lényege hogy annál értékesebb volt a pénz, minél nagyobb mágneses erővel rendelkezett. Ezt könnyű volt mérni, szabványos vassúlyokkal, csak meg kellett nézni, mekkora súlyt képes felemelni, s a levegőben megtartani. E mércesúlyokkal természetesen rögvest csalni is kezdtek, például könnyebbé, üregessé csinálva őket hogy a lemért pénzt értékesebbnek tüntessék fel, de hát pénzhamisítás és csaló mérlegelés volt korábban az aranypénz idejében is! Ez tehát mindegy volt, mert a lényeg az lett, hogy volt újra pénz! Milyen nagyszerű is ez! Visszatérhetett szinte minden a régi kerékvágásba! Persze nem ugyanúgy. Aki korábban gazdag lett de az arany inflálódása miatt elveszítette a vagyonát - az most nem kapta azt vissza. De volt újra lehetőség rá, hogy valaki nagy vagyont gyűjtsön össze, aránylag kis helyen, s e vagyon ne állatokban öltsön testet, amiket etetni kell, s amelyeket elvihet bármikor egy járvány... Dormik hamar észrevette hogy megteremtette újra a pénzt! S nem habozott, gyorsan megszerezte azt a bányát ahonnét a mágnesvasat fejtették neki, s kezdett szabványos mágnespénzérméket előállítani. S nem is sokára többszörös milliomos lett. Ekkor aztán katonákat fogadott fel, meghódított néhány várat amelyek korábban Dzsagarszié voltak, majd felvonult Dzsagarszi egyetlen vára alá, követelve hogy azonnal küldje ki eléje Dzsagarszi Pahnyicskít, a gyermekével együtt, vagy megostromolja a várat, és ő feszíti keresztre ezúttal Dzsagarszit! De Dzsagarszi nem ellenkezett, mert Dormik ekkor már olyan gazdag volt hogy ő maga is szívesen adta a lányát a fiúhoz. S így aztán megtörtént a nagy lakodalom! Mindenki nagyon boldog volt, s Dormik hálaimát rebegett a jó Kajjám istenhez: - Köszönöm neked istenem hogy varázslatoddal megmentetted az életemet! De nagyon szépen kérlek többé ne tégy csodát, mert fogalmam sincs hogy miként találhatnék ki egy újfajta pénzt, ha ebből is adsz bőven mindenkinek! Mert már bocsáss meg istenem, de tudod a pénz lényege nem az hogy sok legyen, hanem ellenkezőleg: hogy kevés legyen belőle! Mert csak akkor ér valamit! Minél kevesebb van belőle, annál többet ér! Tehát nagyon szépen kérlek, többé ne tégy semmit, ha azt szeretnéd hogy boldogok legyünk! S mert mostanában mindenki nagyon örült neki hogy szerencsére van újra értékálló és értékmérő pénz, ezért számtalan hasonló imát mondtak kontinens-szerte az emberek Kajjámhoz, s így ezek némelyike nem is kerülte el Kajjám figyelmét, aki időnként utánaérdeklődött a maga bűvös módszereivel, hogy mennyire elégedettek az emberek. És egyszerűen nem értette a dolgot. - Hogy lehet az, hogy minden ember pénzre vágyik, s erre akad olyan hülye, aki azt mondja, hogy a pénz akkor jó, ha kevés van belőle! És mi ez a disznóság, hogy felszólítanak rá hogy több csodát ne tegyek! Hiszen ez rút hálátlanság!

155

De bosszút állok rajtuk. Úgy ám! Ezentúl valóban nem teszek semmit, s majd rádöbbennek hogy mit veszítettek! Igen, úgy lesz ahogy kérték: többé nem teszek csodát, mert az emberek teljesen reménytelenek, s így lehetetlen segíteni rajtuk! De meg sem érdemlik! De azért egy utolsó csodát tett mégis: álmot küldött a Dzsombrasz kontinens embereire, melyben azt üzente nekik, hogy ő Kajjám isten megsértődött mert nem elég hálásak neki, s emiatt elhagyja őket, és soha a büdös életben többé nem törődik velük! S az emberek amikor felébredtek, s visszaemlékeztek erre az álomra, megkönnyebbülten mosolyogtak, mert olyan jó hírnek tartották mint még soha semmit. És mondta is némelyikük: - Ennél nagyobb jócselekedetet nem is tehettél volna értünk, Kajjám isten! Ennél is többen voltak azonban, akik egyszerűen így kommentálták Kajjám sértődött sugallatát: - Ennél szebb álmom még sosem volt! Vége Elkezdve: 2002.07.15., 09 óra 04 perc Befejezve: 2002.07.16., 12 óra 25 perc

156

A menekülő vőlegény Tamás már majdnem húsz esztendős volt, de még mindig szűz. Nem mintha nem szeretett volna nőkkel lenni, nem voltak homoszexuális hajlamai, sőt, még csak nem is volt csúnya. Igaz, egy világszépe sem, nem volt egy Adonisz vagy Apolló, nem lehetett volna róla megmintázni az Eszményi Férfi szobrát, sőt fogpasztareklámokba sem hívták meg szerepelni. De igazán megütötte az átlagos mértéket, talán még valamivel többet is. De nem volt egy sportember, hiányoztak róla a nagy izmok, ráadásul pénze sem volt. Okosnak meglehetősen okos volt, érettségizett is, de egyetemre már nem ment, mert nem bírta elkötelezni magát egyetlen pálya mellett sem. Igazi álmodozó volt: mindig hol ezen-hol azon járt az esze, rengeteg könyvet olvasott mint egy igazi „könyvmoly”. A nőknek pedig emiatt nem kellett. Mert alapvetően kétféle nő él a világban: a céltudatosok és a nem céltudatosok. A céltudatos nőknek nem kellett, épp mert álmodozó volt, mert úgy vélték, soha semmire nem fogja vinni. A nem céltudatos nőknek meg azért nem kellett, mert hozzájuk képest túl művelt, túl okos volt, s a maguk primitív szórakozásai Tamást nem elégítették ki, őket viszont Tamás szórakozásai untatták. Erre mondják azt, hogy „két szék közül a pad alá”! Tamás már sokszor gondolt rá, milyen jó lenne itt hagyni ezt az egész világot. Nem öngyilkosnak lenni, nem azt... de ha például megjelenne egy UFO, és vele mehetne a Föld követeként másik csillagrendszerekbe... de szép is volna az! De bármilyen álmodozó volt is, ebben nem hitt. Nem hitt az UFO-kban. Lehetnek más bolygókon értelmes lények, de azok nem fognak idejönni! Túl nagy a csillagok között a távolság, és túl lassú a fény, ami felső határt szab a sebességeknek! Aztán ahogy az erdőben lépkedett (gombát szedni indult), egyszer csak az egyik tisztásra kibukkanva kételyei „élő cáfolataként” megpillantott ott egy takaros kis repülőcsészealjat. Most persze nem repült. Ott parkolt három teleszkópos lábán, kis lépcső nyúlt ki belőle talajszintig, s e lépcsőn egy tökéletesen emberinek tűnő fickó, egy férfi ücsörgött, meglehetősen depressziós arckifejezéssel, arcát két tenyere közé fogva. Még csak szkafander sem volt rajta. Különben az egész UFO igencsak aprócska jószág volt ahhoz képest, mekkora a világűr: a gépezet alig volt nagyobb mint egy szoba, talán öt méteres lehetett az átmérője. Tamás lépteit meghallotta a férfi, felnézett, arcára tökéletesen emberi mosoly ült ki, bár kissé szomorkás mosoly, s így szólt: - Helló! - Helló! - köszönt vissza udvariasan Tamás, és arra gondolt, ha ez a fickó itt nem visel szkafandert, emberien néz ki, s még valami földi nyelvet is beszél - nos, akkor nem is űrlény! Valamelyik nagyhatalom, az USA, Oroszország vagy Kína megalkotta az UFO-k mintájára a maga UFO-repülőgépét, s az most itt szállt le, talán hajtóműhiba miatt kényszerlandolt, s épp ezért szomorú a pilóta! S emiatt aztán meg is nyugodott, nem lett olyan izgatott mintha egy valódi űrlénnyel találkozott volna. A gépre mutatott és megkérdezte: - Elromlott? - Miért romlott volna el? - kérdezte vissza csodálkozva a férfi. - Mert hogy itt szállt le.

157

- Talán nem szabad?! - vált aggodalmasra a pilóta ábrázata. - Engem ugyan nem zavar... csak azért kérdeztem, hogy segíthetek-e valamiben! Mit tudom én, elromlott a rádiója, és telefonálni kéne valahová... - Á, dehogy! Minden rendszer ép. Igaz, valaki ostoba viccmester a komputerbe holmi idióta vicceket táplált, holott én meséket kértem, s így aztán a három hetes út alatt ezeket hallgathattam a meséim helyett, de ezt igazán nem nevezném hibának! Szóval lényegében nincs semmi baj. - Három hetes út...?! - kérdezte gyanakodva Tamás. - Mi tartott ilyen soká?! Hiszen ez gyors masinának néz ki! - Az is! Még gyorsabb is mint aminek kinéz! - válaszolta a pilóta nem minden büszkeség nélkül. - Ez csak olyan mintha egy szabvány űrhajó lenne, de valójában egyenesen a Birodalmi Flotta egyik tavaly leselejtezett szupernaszádjának a motorja van benne, ami elmozgatna egy több millió lakosú csillagvárost is! Kéz alatt szereztem, nem kevés megvesztegetés árán! És semmi baja a motornak, mert a meteortalálat csak a páncélt lyukasztotta ki a szupernaszádon, amiatt selejtezték le, nem motorhiba miatt! Mondhatom, párja nincsen ennek a járgánynak, egyedül a Királynő különleges ugrantyúi gyorsabbak ennél, de hát azokat titkos tervek szerint készítik... - és a pilóta újra elkomorodott. Tamás hirtelen azt sem tudta, most mit tegyen fel a számtalan kérdés közül, ami az ajkára tolult. - Ez az izé... ez igazi űrhajó?! - kérdezte végül. - Talán nem látszik rajta? - És miféle királynő?! Te holmi izé... űrlény vagy?! - Én nem! - rázta meg a fejét a pilóta. - Én az uralkodó osztály tagja vagyok, igazi herceg, én tehát valódi bolygón születtem, nem holmi zsúfolt csillagvárosban, valami műanyag nyomortelepen, a csőcselék között! Nekem igazán jó gyerekkorom volt, láttam a saját szememmel a természetet, nem csak számítógépek monitorán, akármikor kimehettem a szabadba, és lefekhettem a fűbe, volt hogy lepke is szállt a kezemre, mert a szüleim nagyon gazdagok voltak, külön saját óriási parkunk volt, egyedül a mi családunknak, teljes húsz négyzetméter! Pedig nem is voltunk többen mint öt fő, igen, mindössze öt fős család, tehát egyedül rám teljes négy négyzetméter park jutott! Ó, a régi szép idők! De most jut eszembe, még be sem mutatkoztam, elnézést, de hát a sok új élmény ugyebár... Len-48 a nevem, egyik hercege vagyok a BZK-2 bolygónak! - Azt hiszem nem egészen ugyanazt értjük űrlény alatt... - mormogta erre Tamás, és még mindig az járt a fejében, hogy ez nem valami ugratás-e. De aztán ő is bemutatkozott, majd ezt kérdezte: - Honnan tudsz ilyen jól magyarul? - De hiszen napokon át tartott ide az út! Bőven volt idő hogy megtanítson rá a komputer! És nemcsak a magyarra, de minden más nyelvre is, amit sugároznak a földi rádióadók! - És azt akarod mondani, hogy ebbe a kis izébe itt belefér egy akkora motor, ami egy csillagvárost is elmozgat?! - Hát nem mondom, nehéz volt beszerelni, kínlódtak is vele a szerelők míg azt a legalább két köbméteres hajtóművet beszerelték a régi helyére, de végül csak megoldották azok az ügyes fiúk! Igaz, alaposan meg is lettek fizetve érte... 158

- És nem félsz attól hogy itt nálunk mindenféle járványt elkaphatsz ha csak így űrruha nélkül mászkálsz? - Ez teljesen lehetetlen, tökéletes biológiai védelme van a testünknek. Hanem figyelj csak Tamás, az előbb segítséget ajánlottál - ezt vehetem komolyra? - Persze, miről van szó? - Idefigyelj, te ismered a saját bolygódat! Mondd, volna rá mód hogy itt észrevétlenül elbújjak? - Észrevétlenül? Hiszen tisztára úgy nézel ki mint egy ember, mi sem könnyebb ennél: besétálsz valamelyik milliós nagyvárosunkba, és hidd el, a kutya sem fog törődni veled! - Azt nem bánom ha a kutyáitok törődnek velem, azok nem zavarnak, de én nem is előlük vagy az emberek elől akarok elbújni, hanem a menyasszonyom elől! - A... tessék?! - Ugyanis tudd meg, hogy a Nemesi Vérvonal Ellenőrző Főtanács engem jelölt ki a Királynő férjéül! - és Len-48 olyan kétségbeesetten nézett, hogy Tamás nem állta meg mosoly nélkül. - Ne etess haver, mondd meg inkább, hol van elrejtve a kamera! - A micsoda? - A kamera. Ez valami filmforgatás, vagy talán a Kandi Kamera egy felvételére pottyantam. Elismerem, majdnem bevettem ezt a mesét, de túljátszottad a szerepedet! Mert azt még csak elhiszem hogy vannak holmi űrmukik akik szkafander nélkül mászkálnak a Földön, még az is hagyján hogy tudsz magyarul, mert azt tényleg megtanulhattad az űrbe kimenő rádióhullámokból - na de ki az isten az, aki ne akarna a férje lenni egy csillagbirodalom királynőjének?! Hiszen ez óriási megtiszteltetés meg minden! De már azt sem hiszem, hogy a Királynő ne maga választana férjet magának, hanem úgy jelölik ki neki! Tehát, hol a kamera és mikor vetítitek le a tévében ezt a felvételt? - Ez nem becsapás, Tamás, hanem a legigazibb valóság! A Királynő természetesen megtehetné hogy maga választ férjet, de ez eszében sincs, mert a legjobb épp az, ha úgy jelölik ki a férjét, ami természetesen nem szubjektív módon történik, hanem nagyon is objektív tudományos alapossággal, megfelelő genetikai elemzés útján! S az én génstruktúrámat találták a legmegfelelőbbnek! - Aha, és ha a királynő egy másik fickót jobban kedvelne? Ha nem tetszel neki? Látott már egyáltalán? - Még nem, de mit számít az? Hiszen az utódba a gének kerülnek bele, és a géneket alaposan átvizsgálták! Különben meg mindegy mit gondolsz; nálunk így megy a párszerzés a Királynőnek; ami kettőnket illet, itt csak az a lényeg, hogy én tudtam kozmobiológiai tanulmányaimból, hogy itt a Földön állítólag olyan lények élnek, hogy a földi férfiak nagyon hasonlítanak hozzám, tehát eljöttem ide, hogy elbújjak közöttük! De aztán nem mertem leszállni valami nagyváros közelében, mert féltem hogy lőnének rám, tudod sok ilyesféle filmet láttam tőletek, és itt szálltam le, de most rám jött a félsz, és nem tudom hogy miként menjek az emberek közé mert mégis idegen vagyok itt! Pedig sokáig nem maradhatok itt, mert a gépet bemérhetik az üldözőim, s nem akarom hogy megtaláljanak! És biztos is hogy üldözni fognak, mert már napokkal ezelőtt jelentkeznem kellett volna a Királynő előtt! - Na jó pajti, szóval hol a kamera? - Nincs kamera! 159

- Nem vitatkozom veled! - vont vállat Tamás. - Megkeresem én magam! - azzal megindult felfelé a lépcsőn az űrjárműbe. Gondolta, ha igazi űrhajó volna ez, akkor Len megtiltaná ezt neki, de Len nem ellenkezett. Odabent viszont igazán hipermodern terembe került, tele volt minden kapcsolókkal, monitorokkal, de ez még mit sem bizonyított előtte, mert ez is lehet csak ügyes díszlet. A Kandi Kamerát akárhová is rejthették. De Tamásnak tetszett ez a környezet még ha díszlet volt is, s megkérdezte, miközben tovább bámészkodott: - Miért nem akarsz te a Királynő férje lenni? - Mert nem szeretem a nőket. - Miért, valami bajod van talán? - Dehogy, egészséges vagyok! - Úgy értem, meleg vagy? - Dehogy, normális a testhőmérsékletem! - Azistenit, azt kérdeztem, buzi vagy-e! Homoszexuális! - Ja, nem, nem! De tudod a mi nőink egészen mások mint a tieitek! Parancsolóak, erőszakosak, tudod, szóval, nálunk nőuralom van! Én meg szeretem a nyugodt, biztonságos életet, és nem érdekel hogy lesz-e gyerekem! Bevallom, lehet valami enyhébb agybaj nálam emiatt, mert a legtöbben akiknek beszéltem erről, úgy gondolkodnak mint te, hogy a Királynő férjének lenni, az nagy megtiszteltetés, de én senki nőnek nem akarok a férje lenni, se Királynő férje, se más férje, én csak úgy simán élni szeretnék, egymagamban, magamnak, és kész! Nem vagyok én buzi, csak úgy szimplán nőgyűlölő! - Te egy hülye vagy. - mondta bosszúsan Tamás. Bár őt szemelné ki férjéül egy királynő! - és meg is ismételte, sokkal határozottabban: - Hülye vagy. - Az vagyok, de mit csináljak, így születtem! - Bár nekem lenne ilyen mázlim mint neked! - sóhajtotta irigyen Tamás. - Én nem lennék olyan bolond, hogy elszököm a szerencsém elől! - majd hirtelen sanda szemmel nézett Lenre, s megkérdezte: - Szóval ez az egész izé, hogy világűr meg minden, ez igaz? Ez nem díszlet? - mutatott körbe. - Persze hogy nem! - És te el akarsz tűnni. - Igen. - De akkor elveszíted ezt a szuperjárgányt amivel iderepültél! - Bánomisén, itt most sokkal fontosabb dologról van szó, ugyanis a Királynő... - Jó, jó, értem, bolondkám! Na idefigyelj! Azt mondtad, ez a királynő, ez még nem látott téged! - Valóban nem. - Meg tud a nyelvetekre tanítani engem a számítógép? - Hát, legalábbis néhány nap alatt bizonyára! Pontosabban, néhány éjszaka alatt, mert addig tud tanítani, amíg alszol! De miért akarnád ezt? - Mert én leszek te! - bökte az ujját Len mellének Tamás.

160

- Hogyan?! - Csak az izgat, mi lesz azalatt a néhány nap alatt, amíg még nem tudom a nyelveteket! Meg mit kezdek a sok idegen szokással... - Aha, már értem, mire gondolsz! Igen, meg lehet oldani... a kommunikáció a tanulás idejére sem lesz problémás, mert majd ráirányítom a fordítóprogramot a mikrofonra, meg a... igen... persze, persze, nem lesz itt semmi gond - és Len lelkesülten mosolygott. - A szokásokkal sem lesz gondod, mert beállítom a számítógépet, hogy egyfolytában filmeket vetítsen neked, persze szinkronizáltakat, így mindent megtudsz hogy nálunk mi hogy van... - És a visszatérés? - Á, nem gond, automatikus navigációval megy majd az egész, a komputer mindent elintéz, elég ha megnyomod ezt itt ni miután kiszálltam! - mutatott Len-48 egy nagy vörös gombra. Milyen jó is az ötleted, Tamás, valóban ez lesz a legjobb, én itt maradok, valami majd csak lesz velem, úgy tudom nálatok nem muszáj férjnek lenni annak, aki nem akar... - Megnyugodhatsz, nálunk senki nem tiltja meg hogy békés agglegényéletet élj, még az agglegényadót sem vezették be! Na, akkor intézkedj, állíts be mindent, aztán már indulhatok is! Ó igen! Mi van az ételekkel? - Semmi gond, csak szólj a komputernek, megérti majd a magyar nyelvet, és mindig ad enni, meg mindent amit akarsz! De akkor jól meggondoltad? - Persze, naná! - Milyen bátor vagy te! - Hát bátrabb is mint te... ez lesz életem nagy kalandja! Na, mozdulj már! - sürgette Lent Tamás, aki nem szerette volna, ha a kis űrlény meggondolja magát. Len-48 tett-vett az irányítópultnál, mindenfélét állítgatott, majd így szólt: - Készen vagyok! - Akkor már mehetsz is, sok szerencsét! - intett neki Tamás, mert szerette volna Lent mielőbb odakint látni. Az űrférfi elköszönt tőle, majd lemászott a talajra az UFO-ból. Erre Tamás rácsapott a piros gombra... Nem érzett gyorsulást, amikor a magasba emelkedett, de az egyik monitoron láthatta, hogy a Föld iszonyú sebességgel távolodik tőle! S hamarosan már a Nap is csak egy picike pont volt a csillagok között. Tamás lehuppant a pilótaülésbe, de rövidesen unatkozni kezdett. - Filmet! - parancsolta a számítógépnek. Elvégre jó lesz megismerkednie a csillagbirodalom kultúrájával. Az előtte levő monitoron azonnal képek jelentek meg. De hiába fordította a szereplők beszédét magyarra neki a számítógép, nemigen érdekelte a film, ami arról szólt, hogy néhány tudós férfi az egyik bolygó pályáját akarja kiigazítani, hogy az éghajlati övek állandóak legyenek, s megszűnjék ott az évszakok váltakozása. Tamás elgondolkodott, milyen filmet is kérjen, s végül így döntött: - Pornófilmet akarok! - gondolván, jó lesz ha megismerkedik a csillagnép szexuális kultúrájával is, elvégre nem volna jó vége, ha épp e téren ne lenne tájékozott! Gondolnia kell rá, hogy mint a királynő férje, ágybeli kötelességei is lesznek! 161

S íme, rögtön megelevenedett Tamás előtt a képernyő. Most már nemcsak férfi szereplőt látott, de nőt is. Tamás a látványtól csuklani kezdett, alig is hitte amit lát... a „nő” úgy öt méter körüli lehetett ami a magasságát illeti, feje hasonlított egy krokodil fejéhez, karjai nagyok, sokízületesek voltak, mint egy imádkozó sáskáé... előtte sorban álltak a férfiak, s amelyik befejezte vele a közösülést, azt azonmód megette... - Azonnal vissza akarok térni a Földre! - kiáltotta Tamás. Erre a parancsára azonban nem reagált a számítógép. Nem reagálhatott: Tamás nem értett a vezérléséhez, és Len automatikus visszatérésre állította. Repült tovább az űrhajó! Vitte őt tovább, hogy részesedjék a megtiszteltetésben, és ő lehessen a csillagbirodalom Királynőjének a férje... Vége Elkezdve: 2001.05.05., 12 óra 25 perc Befejezve: 2001.05.05., 13 óra 50 perc

162

Rockzene Amikor a Föld tudósai végre felfedezték a régóta sóvárgott hipertéri közlekedést, először természetesen nem embert küldtek a Galaktika igencsak távoli vidékeire, hanem néhány robotszondát. Ezek feladata volt az, hogy azon a vidéken körbenézelődjenek, adatokat gyűjtsenek, majd visszatérjenek a gazdáikhoz, tehát a Földre. Az egyik nem tért vissza. A szonda története azonban régebben kezdődött. Fellövése előtti este a Csillagkutató Világhivatal legfőbb igazgatója, mondhatni ura és istene, nagyon fáradt és ideges volt. A neutrínó-spektográfusok - mind csupa fehérköpenyes, elvont szobatudós - olyan hírrel keresték meg őt, hogy talán jobb lenne nem küldeni szondát a QWERTZUI-64738-as gömbhalmazba, mert bizonyos méréseik megmagyarázhatatlan eredményeket adtak, ami arra utalhat, hogy arrafelé esetleg értelmes tevékenység folyhat! - Márpedig - folytatta a tudóscsoport vezetője - ha valóban értelmes lényeknek kell tulajdonítanunk a neutrínóspektrum ingadozását, akkor e lények messze sokkal fejlettebbek nálunk technikailag, s ha netán nem barátságosak, de felhívjuk a figyelmüket ránk a szonda odaküldésével, akkor elkészülhetünk akár a legrosszabbakra is! Az igazgató rosszkedvűen hallgatta e szavakat. Ha most megszakítja a kutatási programot, sokan emiatt - képletesen szólva - a fejét fogják követelni! Sok az irigye! - Mekkora az esély erre?! - kérdezte harapósan. - Nem lehet megmondani, akadnak köztünk akik szerint ez csak vaklárma, mert régen a neutroncsillagok jeleit is idegen lényeknek tulajdonították, mások azonban, személy szerint én is, úgy véljük hogy csaknem biztos az idegen értelem jelenléte azon a helyen. - Értem! Ez esetben igenis megy a szonda! S ha idepofátlankodnak azok az akármilyen izék, majd elbánunk velük! A kürmürökkel is elbántunk annak idején, így lesz ez velük is! Ha egyáltalán léteznek! Elmehettek! Hát a tudósok elmentek, de az igazgató természetesen ideges volt és maradt, mert ugye hátha rosszul döntött... nagy a felelősség! S mert a gyerekszobából épp üvöltő rockzene hallatszott, ráordított a kis tízéves Petikére: - Hé, kapcsold már ki azt a szart, vagy téged kapcsollak ki! Tudod hogy gyűlölöm a kemény zenét! Akkoriban nagy divat volt a régi korok művészete a Földön. Miután az emberiség lerázta magáról a kürmürök rabigáját, az elfoglalt kürmür bázisokon, az adatbankokban megtalálták az emberiség régi kulturális értékeinek javarészét, a kürmürök által gondosan archiválva. Nem mintha a kürmürök, ezek a polipszerű lények élvezték volna ezeket, de tanulmányozták, hogy jobban megértsék tenyészállatként tartott emberszolgáik gondolkodásmódját... no és így újra berobbantak az emberek világába a már rég elveszettnek hitt zenék, filmek, minden... újra hallgattak az emberek Beethovent, Csajkovszkijt, más komolyzenéket... De Szécsi Pált, Máté Pétert, Beatlest is... És természetesen nem hiányzott a repertoárból a kemény zene, annak megannyi válfajával sem.

163

Nos, az Igazgató Úr tizenéves csemetéje épp ezért rajongott, sőt annak is a legkeményebb változatáért. Most épp egy régi szerzőt, Marilyn Mansont hallgatott, a szám címe ez volt: Minute of Decay, amit valahogy úgy lehetett lefordítani az akkor a Földön már világnyelvvé vált magyarra, hogy „A rothadás perce”. Ez volt egyik legkedvesebb száma. Nemegyszer apja idegeire ment már ezzel, de most aztán valóban nagyon! A felszólításra lejjebb csavarta ugyan a hangerőt, de épp csak egy kicsit. Egy darabig ugyan megfelelt a halkítás, de aztán a dalban Manson hirtelen üvöltözni kezdett teli torokból, plusz jött a dobszóló is... Apja feje vörösre vált a dühtől, halántéka lüktetni kezdett, berohant a fia szobájába, és akkorát csapott a zenedobozra, hogy az azonmód kilehelte a lelkét. - Kuss! Csendet de azonnal! Azistenit, az egész Űrhivatal retteg tőlem, te meg szarsz a pofámra?! Én kozmikus jelentőségű dolgokkal foglalkozom, te meg... Aztán legyintett egyet, s így folytatta csendesebben: - El sem hiszem hogy ez a zagyvaság tetszik valakinek! Csak divatból hallgatod, te hülye szellemi divatmajom! Mi lesz így belőled! - azzal elhagyta a szobát. De jó apuka volt, reggelre megbánta a dühkitörését, s megígérte a fiának hogy vesz neki egy másik zenegépet. S mert fiacskája nagyon morc képet vágott, teljesítette Petike régi kívánságát is, s bevitte az űrközpontba, hogy a fia tanúja legyen a hiperszonda fellövésének. Azt sajnos nem vette észre, hogy amikor e hírt közölte csemetéjével, akkor Petike arca milyen sátáni vigyorra húzódott... A szonda fellövése különben majdnem úgy történt, ahogy a közönséges ballisztikus rakétáké. A térugrást ugyanis természetesen nem a talajhoz közel, hanem a kozmikus térben tette meg. És minden baj nélkül történt az esemény, Petikének is szokatlanul jó kedve volt, kibékült az apukájával is... Egészen estig. Este ugyanis megint zene hangzott fel a szobájából, az immár új zenegépen. De nem kemény zene. Nem is Marilyn Manson. Hanem apukája legnagyobb elképedésére előbb Vivaldi szólalt meg, majd Dunajevszkij... Az Igazgató Úr úgy érezte, álmodik. Belépett a fiához. - Hát veled meg mi történt, beteg vagy talán?! - Dehogyis, csak kíváncsi voltam, milyen zenéket akartatok elküldeni az idegeneknek! Különben ne ijedj meg apuci, nem hallgatom soká, nem tetszenek! Túl lágyak, tudod! - De honnan vannak meg neked ezek a számok, honnan tudtad, hogy épp ezeket kell letöltened az Internetről?! - Nem töltöttem le őket. Erről szólnak! - mutatta meg az optikai lemezt. Apja elsápadt.

164

- Te... te... hiszen... te elloptad... - Ne ijedj meg apuci! Nem ment el zene nélkül a szonda! Elküldtem ehelyett az összes kedvenc zenémet az idegeneknek! Mindent! Marilyn Mansont, meg a Tankcsapdát, a Pokolgépet, a Birodalmi Indulót a Csillagok Háborújából, meg néhány még ezeknél is keményebb, igazi férfias zenét... Kell hogy legyenek lények az Univerzumban akik megértőbbek mint te, akik tudják, hogy mi a Szép... Meglásd, majd visszatér a szonda, s remélem hoz sok-sok hasonló szép zenét az idegenektől... A szonda azonban nem tért vissza. Nem, bár természetesen eljutott az idegenekhez. Akik nagyjából ember alakúak voltak, fülük is volt, s természetesen alig ért a szonda a gömbhalmaz külső határához, elkapták, darabokra szedték, megállapították hogy nagyon primitív, fejletlen civilizáció küldte, akiknek bolygója azonban valószínűleg alkalmas arra, hogy meghódítsák! Mert ez egy agresszív, terjeszkedő civilizáció volt. Valójában e civilizáció tagjai annyira vadak voltak, hogy egészen hétköznapi tett volt a szomszéd agyonverése, amiért csak csekély pénzbüntetést kellett fizetni. Hogy mégis elviseljék egymás társaságát, állandóan megnyugtató, lágy zene szólt mindenütt, majdnem mindegyikük valami zenelejátszó szerkentyűvel járkált, mely megnyugtató melódiákat duruzsolt a fülébe, hogy indulatait lecsendesítse... A Központi Hódító Hivatal már javában készült rá, hogy kidolgozza a Föld elfoglalásának akciótervét, amikor felkereste Őfelségét, 849. Rémszörny császárt a Tudósbizottság vezetője. Leborult elé a földre, s így szólt: - Felség, orcám sápadt hogy ilyen hírrel kell fényességes színed elé járulnom, de kérlek, kegyeskedj megfontolni a hódítást mégegyszer! - Miért, legyőzhetetlen űrflottánk már csak a parancsra vár! - Igen, de most fejtették meg pszichológusaink a szondaküldő földiek kódrendszerét, és iszonyatos dolgok derültek ki! - Mik? - Hát az a helyzet, felség, hogy ez az egész szonda-ügy a részükről egy félelmetesen jól álcázott csapdának tűnik! Egészen biztos vagyok benne, hogy messze nem olyan primitívek, mint azt mi hisszük róluk! Azt a szondát szándékosan építették olyanná, hogy azt higgyük, könnyű zsákmány lesznek! Szerintünk, tudósok szerint azt várják, épp azt, hogy megjelenjünk ott a flottával, de ők számítanak erre, s valami úton-módon megsemmisítik űrflottánkat, hiszen tudják hogy jövünk, készülnek rá... aztán meg hogy seregünk már megsemmisült, lecsapnak birodalmunkra! Ez a földiek részéről jól átgondolt cselvetés csak! Rémszörny császár előrehajolt. - Mivel tudod alátámasztani e felettébb meglepő feltevést?! - Azzal, hogy a földiek egy hibát azért elkövettek! Elküldték hozzánk a zenei kultúrájuk egy részét, mintegy hatvan órányi zeneanyagot! Ezt végre a pszichológusok dekódolták, meg is hallgatták némelyek... de ebbe többen belehaltak! Mert ezek annyira agresszív zenék, hogy

165

azonnal kitört a hallgatók közt a verekedés, a párbaj... Felség! Én is meghallgattam, de csak úgy tudtam nyugton maradni, hogy előtte óvatosan az ágyhoz kötöztettem magamat! - Nem értem! Mi az, hogy „agresszív zene”?! - ráncolta össze a homlokát a császár. - Hiszen minden értelmes lény számára nyilvánvaló, hogy a zene akkor szép, ha megnyugtató, sőt akkor hasznos is, mert lecsillapítja a zaklatott idegrendszert! A zenének ez a célja, ez ad neki létjogosultságot a művészetek közt! - Teljesen igazad van felség, más célja a zenének el sem képzelhető, de épp ez a félelmetes az egészben! Ha a földiek számára az efféle zene az, ami megnyugtató - nos, milyenek lehetnek amikor nem nyugodtak?! Felség, az egyik zeneszámból világosan kihallatszik egy döglégy zümmögése, s a benne éneklő ember nem is énekel hanem üvöltözik! Milyen lények azok, akik számára az jelent megnyugvást, ha elképzelnek egy rothadó tetemet?! - Nem hiszem el, hogy ez így van! Valamit félreérthettél! Meg akarom én is hallgatni! - Ha szabad javasolnom, óvatosságból inkább... - Nem! Itt én parancsolok! Nekem nem árthat egy zene! Kapcsold be! A tudós halotthalványra vált ábrázattal elindította Marilyn Manson dalát, a „Rothadás percét”. Annyi igaz volt a császár szavaiból, hogy neki nem ártott a zene. Neki nem. A tudósnak ártott, mert a zene hallatára akkora indulatba jött az uralkodó, hogy nem bírt uralkodni magán, és lefejezte a férfit, sőt két másik embert is, két szolgát akik véletlenül épp arra jártak valamiért. Ezzel azonban még nem volt vége a dolognak. Amikor végre kissé magához tért, kezdte elhinni, hogy komoly az ügy! De hát neki kellett döntenie, mert ő volt a császár! Lekötöztette magát egy székbe, s végighallgatta az összes, Petike által a szondába csempészett számot. Mire végetért mindegyik, Rémszörny császár már nem volt dühös, agresszív, ellenben habzott a szája a félelemtől. Valóban, mélységes hipertér, milyen lehet az a faj, akinek a számára az ilyen zene jelenti a megnyugvást, vagy egyszerűen csak szórakozásból hallgatja?! Újra meghallgatott egyet, a Birodalmi Indulót a Csillagok háborújából. Ez még aránylag elviselhető volt a számára, de itt is lelki szemével látta, amint megindulnak az ő birodalma ellen a legyőzhetetlen földi csillaghajók... óriási fémcsizma tűnt fel képzeletében, amint végiglépdel palotája márványfolyosóin, belép hozzá egy iszonyatos valaki, egy földi, kinyúl, vaskesztyűs kezével megszorítja a felséges Rémszörny császár torkát... Sikoltozni kezdett, és egyetlen csapással összetörte a zenegépet. Felállt. Szédelgett. - Vissza az egész! A hódítás elmarad! Evakuációhoz felkészülni! - Mit óhajtasz felség?! - kérdezte tőle reszketve egyik alvezére. - Mit, mit, te is hallgattad a zenét, vagy nem?! Túl közel van a birodalmunk a Földhöz! Iszonyatos veszélyben élünk, hiszen már tudnak rólunk, azért küldték ide e szondát! És rémségesen agresszívok, és végtelen az ő aljasságuk, ravaszságuk, hogy ilyen alaposan álcázták a technikai fejlettségüket! Még egyetlen szerencsénk hogy a pszichológusaik nem lehetnek valami hozzáértőek, másképp nem követik el azt a hibát, hogy elküldik a zenéjüket is! Így azonban maradt egy utolsó esélyünk! Elrendelem hogy azonnal ürítsük ki az egész gömbhalmazunk minden bolygóját! El kell költöznünk ezektől a földiektől nagyon messzire, legalábbis egy másik galaxisba, néhány milliárd fényévvel távolabb!

166

S ez így is lett. Petike megmentette a Földet, bár maga sem tudott róla. Természetesen megkapta érte jól megérdemelt büntetését: apukája iszonyatosan elnáspángolta! Vége Elkezdve: 2005.04.30., 09 óra 25 perc Befejezve: 2005.04.30., 10 óra 24 perc

167

Matt Az idongok nem voltak sem rosszindulatúak, sem ok nélkül kegyetlenek. Ez már amiatt is képtelen feltételezés róluk, mert a legmesszebbmenőkig logikus lények voltak. A logikus lénytől pedig távol áll minden, ami céltalan, eképp az oktalan kegyetlenkedés is. Az idongoknak tehát magától értetődően volt céljuk, s nem más mint a Föld elfoglalása. Tényleg nem voltak rosszindulatúak. Annyira nem, hogy amikor óriási, többkilométeres űrhajóikkal felbukkantak a hipertérből, nemcsak nem kezdtek azonnal lődözni a Föld városaira, de még követet is küldtek a földiekhez, s e követ mint kiderült, anyanyelvi szinten tudott magyarul, ismerte tehát a Föld nyelvét, eddigre ugyanis a magyar vált a Föld egyetlen és egységes nyelvévé.6 A földiek cseppet sem örvendtek a követnek, sőt az az igazság hogy még mielőtt a követ elmondhatta volna jövetele célját, már azelőtt is mély gyanakvással figyelték a Föld egyenlítője körül gyöngyszemekként keringő idong űrhajókat a teleszkópjaikon át. És a földiek ellenszenvének oka épp az az esemény volt, melynek során végül a magyar lett a Föld egyetlen és egységes nyelvévé. Ez az esemény pedig az volt, hogy már korábban is kapcsolatba került a Föld egy idegen fajjal, a kürmürökkel, akik megalázó rabságban tartották az emberiséget évezredeken át, a húsukért tenyésztve őket, s e hosszú rabsághoz képest aránylag nem régen, háromszáz esztendeje szabadultak csak fel a kürmür uralom alól, s e szabadulásban döntő volt a magyarok érdeme. Eleve gyanakvással figyelték hát az inváziós flottát, és hogy gyanakvásuk enyhén szólva nem minden alap nélküli, azt a követ első szavai is megerősítették. - Felszólítom Önöket, hogy haladéktalanul hagyják el e bolygót! Jelentősen csökkentené úgy a mi, s úgy az önök kényelmetlenségét, ha nem gördítenének akadályt a Földre való betelepülésünk elé! Az idong követ különben félig-meddig emberszerűen nézett ki. Ez azt jelentette, hogy két lába, két keze és egy feje volt. Mindazonáltal nemigen lehetett volna összetéveszteni egy igazi emberrel, mert feje leginkább egy krokodiléra emlékeztetett, a fogai is hegyesek és kúp alakúak voltak, keze pedig szinte teljesen olyan volt mint egy imádkozó sáskáé. Cipőt sem viselt, minek is, amikor igazi szörnytappancsai voltak, húszcentis karmokkal! És bőre sem volt, hanem páncéllemezek, de nem szaruból, hanem valami nagyon kemény fémféleségből, és kérdésre válaszolva elmondta, hogy e páncél a koncentrált lézersugarat is elviseli húsz másodpercig, továbbá ellenáll egy nehézgépfegyver robbanólövedékének. Fegyvereiktől eltekintve sem voltak tehát veszélytelenek az idongok. Véget vetvén a régi korok iszonyatos tömegnyomorának, jelenleg nem hemzsegtek a Földön milliárdszámra az emberek, mindössze úgy nagyjából kétszázmilliónyian laktak Földanyácskán. Mégis képtelenségnek tűnt, hogy ezek csak úgy bepattanjanak valamiféle űrhajókba, s elrepüljenek innen! Ez már amiatt is lehetetlennek tűnt, mert nem kétszázmillió, de kétszázezer ember elszállítására elegendő űrhajóval sem rendelkeztek a földiek! Pogány Vazul, aki a

6

Hogy miért épp a magyar lett a Föld nyelve, az a Dagik című regényben van leírva.

168

Világkormány nevében tárgyalt az idongokkal, ezt meg is mondta a Dongdong nevű űrlénynek. - Hány főt tudnának kitelepíteni az űreszközeikkel? - kérdezte a szörnykövet. - Talán úgy háromezret. - Akkor nincs semmi baj, az bőven elég. - Mire elég? - Hogy valahol új életet kezdjenek, ki ne pusztuljanak az emberek! Válogassák ki tehát fajukból a legkiválóbb egyedeket, akik érdemesek a továbbtenyésztésre, ők elrepülnek, élnek, a többiekre, a silányabbakra semmi szükség, azok maradhatnak nyugodtan! - És mi lesz a maradóakkal? - Természetesen elpusztítjuk őket, bár dolgunkat jelentősen megkönnyítené, s nekik is kellemesebb lenne, ha volna bennük annyi belátás, hogy kollektív öngyilkosságot követnének el! Ilyen esetben ez kifejezetten logikus lépés minden értelmes lény részéről. - Mi az az „ilyen esetben”? Mit ért ezalatt a követ úr? - Természetesen azt, ha legyőzik az illetőt! - Azért ezt így kijelenteni nagy merészség, gondolom ugyanis nem sokszor fordult elő hasonló eset az idong történelemben amit tanulmányozni lehetne, hogy abból ilyen messzemenő következtetést vonjon le! Sok más lehetőség is adódik, a végsőkig való harc például... A követ felemelte „kezét”. - Persze, mindig van sok más lehetőség is, de az egyetlen logikus lehetőséget kell megkeresni, a többi ugyanis mind csak logikátlan, értelmetlen, eképp szenvedéssel teli! Ha önök ellenállnak, csak a kínjaikat hosszabbítják meg. S örömmel közölhetem, épp az idong történelem, tehát a mienk, különösen gazdag efféle eseményekben! Fajunk mindig is büszke volt arra, hogy épp azt az utat követte amit most önöknek is biztosítunk: mindig csak a legkiválóbb egyedek szaporodtak tovább! Emiatt vagyunk mostanra már legyőzhetetlenek! Mert hogyan megy nálunk például a párválasztás? A két idong férfi megküzd egymással, s aki veszít, meghal! Aki megmarad, azé lesz a nőstény! Ha a küzdelem során az egyik idong már nagyon vesztésre áll, általában öngyilkos lesz, mert másképp fájdalmasabban lenne vége! Mi történik ha két szomszéd vitázni kezd?! Ölre mennek, s a kiválóbb győz! És így tovább! A párbajt mint a viták megoldásának módszerét népünk mindig is kiváló eszköznek tekintette! Ne is reménykedjenek tehát győzelemben! - De ezt nem értem, mi van ha valaki gyengébb idong a párbajhoz mondjuk valami fegyvert használ, eképp tisztességtelen előnyre szert téve? - Az olyat a közösség kivégzi. Természetesen megfelelő bizottságok előtt folyik a párbaj, akik mindent ellenőriznek! Na de most ne rólunk beszéljünk, hanem készüljetek a nagy leselejtezésre, az érdemesek kiválasztására, elreptetésére, s arra, hogy a többiek mikor mi módon mennek a fájdalom elől az enyhet adó öngyilkosságba! Fel volt tehát adva a Föld kormányának a lecke! Természetesen el is rendeltek mindenféle versenyeket a bolygón, ahol úgynevezett „érdempontokat” lehetett szerezni, s minél több volt ebből valakinek, annál valószínűbb volt, hogy bekerülhet az elrepülők, az életben maradók közé! Mindemellett lázasan keresték az idongok legyőzésének módszereit is, de nem jártak még sikerrel, amikor... 169

Amikor egyik nap beállított Vazul úrhoz Dongdong nagykövet, s megérdeklődte, mikor szándékoznak a földiek végre elrepülni! - Már szervezzük a dolgot, csak még egy kis türelem... - hebegte rémülten Vazul. - Csak amiatt kérdezem, mert holnap valószínűleg már más nagykövettel kell tárgyalnia helyettem, Dangdas idonggal, s ő nem olyan türelmes, mint én! - Hazarepül szabadságra? - kérdezte udvariasan Vazul. - Szabadságra? Ezt a szót nem ismerem! És nem repülök haza, hanem meghalok. - Nem értem! - Öngyilkos leszek. - Miért?! - Mert Dangdas úgyis legyőzne, tehát számomra kényelmesebb öngyilkosnak lenni. - Összevesztek valamin? - Szó sincs róla, mindig is jó barátok voltunk, de megtetszett neki a feleségem. Ha viszont meghalok, a pozíciómat is megörökli mert ő a rangidős, emiatt vele kell tárgyalnia! - Iszonyú! Hogy lehet ezt ilyen nyugodtan mondania?! - Miért is nyugtalankodjak, ami elkerülhetetlen, az elkerülhetetlen; ez nálunk idongoknál egészen természetes! Igazság szerint alig is kerül sor valódi párbajra nálunk; majdnem mindig belátja maga a kihívott fél is hogy semmi esélye, s inkább bölcsen öngyilkos lesz! Hiszen ez logikus! - De hát csak az erő számít maguknál?! - Dehogy, a fürgeség is, a jó reflexek... - És az ész?! - Az nem harci erény. Nem is mérhető. Nem mutatkozik meg küzdelem közben! - Hm... És ha valaki nem vállalja a párbajt? - Olyan nincs. Állampolgári kötelesség. Na szóval csak amiatt jöttem, hogy jóindulatúan figyelmeztessem, kis földi ember, hogy igyekezzenek, mert Dangdas türelmetlen, impulzív egyén, és nemegyszer mondogatta hogy csak lenne a helyemben, azonnal támadást parancsolna a Föld ellen! - Hm... A türelmetlenség pedig rossz tanácsadó... - nézett a távolba Vazul, s hirtelen ravaszul hunyorított egyet. Majd tegezésre váltva így szólt bizalmasan Dongdonghoz: - Szeretnél életben maradni?! - Persze, de jelen szituációban ez teljesen elképzelhetetlen! Dangdas sokkal erősebb. - Na figyelj csak, úgy tudom tőled függ egyedül az, hogy mikor támadtok a Föld ellen, ugye? - Most még igen. De ha Dangdas legyőz, akkor... - Nem győz le! Kössünk egy alkut: életet az életért! Én megmondom, miként győzheted le Dangdast, te pedig úgy döntesz, hogy a Föld valamiért nem alkalmas az idongoknak, és elrepültök innen a fittyfenébe! Hm?! - Ilyesmit nem tehetek! Nyilvánvaló, hogy a Föld nagyon is alkalmas nekünk!

170

- Jó. Akkor mit szólsz hozzá, ha egyszerűen annyit kérek, hogy itt hagysz nekünk egyet a legmodernebb űrhajótokból, a többivel meg elrepültök, mondván hogy ötszáz év múlva jöttök vissza, addig hagytok időt nekünk az elköltözésre?! - És az űrhajó mire kell? - Segítség, hogy többen tudjunk elköltözni! - Hm... Ez éppen megoldható lenne, ötszáz év ide vagy oda nem sokat számít... de hogy is győzhetném le Dangdast, amikor legalább másfélszer erősebb nálam! - Megmondom. Még csak nem is lesz nehéz. Ő a kihívó, ugye, nem te hívtad ki őt? - Igen, na és? - Régen nálunk a Földön is volt párbaj, s ilyenkor az volt a szokás, hogy a kihívott választhatja meg a párbaj feltételeit! Nálatok nem így megy ez? - De, ez logikus! - Hát akkor mondd azt Dangdasnak, hogy te különleges párbajt akarsz vívni vele: észpárbajt! - Az meg milyen? - Rafkós dolog ám! Tudd meg, hogy mi földiek rendelkezünk egy olyan felfedezéssel amivel ti nem, mert mi ezt igazi tökélyre fejlesztettük: azt, miként lehet eldönteni valakiről, hogy okosabb-e, mint másvalaki! Na ülj csak le ide, én meg hozom amit kell, és megtanítalak sakkozni... Na már most az idongok kiváló memóriával rendelkeztek, tíz perc alatt megtanulta bármelyikük a sakkjáték alaplépéseit. Na de hát az még hol van a mesteri játékhoz képest! Másnap amikor az idong párbajbizottság előtt Dongdong közölte miként akar párbajozni, mi az az észpárbaj, - egyszerűen hülyének nézték. De mert Dangdas volt a kihívó, kénytelen volt e furcsa formában párbajozni, előtte természetesen meg kellett tanulja a lépéseket - ez hamar sikerült is neki. Ezután lezajlott az idongok első sakkviadala... Amiben természetesen Dongdong nyert! Mert hiába tudta Dangdas is a lépéseket, Dongdong sokkal többet tudott nála, ugyanis előző este Vazul őt sok mindenre megtanította! Rögvest például „szicíliai védelembe” állította a figuráit, Dangdas pedig hiába akart áttörni ezen a védelmen, amit nem ismert, hiába támadt a királya ellen, gyorsan, impulzívan, meggondolatlanul - támadása az erős védelmen felmorzsolódott! S így nem is sokára Dongdong diadalmasan mondhatta ki a döntő szót: - Matt! Okosabb vagyok nálad, győztem! A törvény szerint a foglyom vagy! Dangdas fintorgott dühösen egy nagyon rondát, majd fűrészfogas kezét a nyakához illesztette s összezárta azt - lecsípte a saját fejét, s az végiggurult a padlón. Öngyilkos lett. A párbajbizottságban egy igen öreg idong tűnődve vizsgálgatta a sakktáblát. - Hm... Ezek a földiek igazán nem hülyék! Hiszen így valóban van esélye a párbajban annak is, aki gyengébb! Feltéve hogy okosabb! De az ész is érték... Azt hiszem a párbaj e formája nekem például kiválóan menne, mert nagyon értelmes idong vagyok! Na, amint ma hazaértem, kihívom párbajra a szomszédos kajütben lakót, régóta vágyom a csinos nőstényére! - Nem lesz jó, mert hiszen ő választhatja meg a küzdelmi módszert! - szólt Dongdong. - Eh, majd addig gúnyolom hogy milyen ostoba, amíg ő maga akar majd így küzdeni velem... legyintett magabiztosan a párbajbizottsági ülnök. ***

171

S így esett hogy Dongdong betartotta a szavát, otthagyta a földieknek a legmodernebb idong űrhajót üresen, a többivel meg elrepültek, mondván hogy ötszáz év múlva visszatérnek, addigra a Föld legyen üres! A földiek pedig nekiláttak, darabokra szedték az idong űrjárművet, mindent megvizsgáltak benne, megtanultak mindent az idong technikából amit csak lehetett, és iszonyatosan erős űrflottát építettek, hogy szükség esetén, amikor majd az idongok visszatérnek, megvédhessék magukat és bolygójukat! De az idongok nem jöttek ötszáz év múlva! Erre a Föld lakói küldtek egy expedíciót az idongokhoz, megnézni mi van ott! Kiderült, hogy az idongok felhagytak a hódítással, mert az már senkit nem érdekelt. Civilizációjuk az utolsókat rúgta. Népességük egytizedére olvadt, mert olyan gyakoriak voltak a párbajok. Amik mind nagy sakkmérkőzések formáját öltötték. Alig akadt ugyanis idong, aki ne hitte volna azt, hogy ő az eszesebb és nem a másik... S amikor e hírt megkapták a földiek, a Világkormány akkori elnöke megkönnyebbülten sóhajtott fel: - Még szerencse, hogy legalább egyvalami igazságosan van elosztva a világon, s ez a valami az ész! Bármilyen kevés jutott is belőle valakinek, mégis tökéletesen elégedett azzal a mennyiséggel, amivel rendelkezik! Vége Elkezdve: 2005.03.06., 16 óra 25 perc Befejezve: 2006.02.19., 09 óra 49 perc

172

Tavasz A kis bakfis Katinka sosem tudta meg, hogy minden ellenkező híreszteléssel szemben igenis ő volt az, aki megmentette... no ha nem is a Világmindenséget, de legalábbis Földanyácskát, igen, a jó öreg Földgolyót! Persze, ha furcsa is hogy valakinek elkerüli a figyelmét hogy ily nagyjelentőségű tettet hajtott végre, de figyelmetlensége érthető, ha belegondolunk, hogy azon a sorsdöntő napon sem tett semmi különöset, csak amit minden nap: bekapcsolta a számítógépét, rákapcsolódott a Világhálóra, és belépett egy illegális zenecserélő hálózatba. Akkoriban a Földön már egészen más társadalmi rendszer uralkodott, mint manapság. Először is, az egész Föld egyetlen ország volt, s egyetlen nyelv létezett: a magyar volt a világnyelv. Ennek, hogy ez miért alakult így, hosszú története van, amit tanítottak is Katinkának az általános iskolában: hogy volt a kürmüröknek, e polipszerű lényeknek a támadása a Föld ellen, le is győzték az embereket, évezredekig a húsukért tenyésztették őket, de aztán a magyarok így meg úgy...7 Katinkát ez nem érdekelte. Mit számít ez, amikor úgysem lehet tudni, ki magyar és ki nem, senkit nem is érdekel, mindenki egy nyelven beszél, nagyjából azonos kultúrát követ mindenki mindenütt... Ez az egész olyan volt Katinka számára, mintha a régi asszírokról tanult volna. Lehet hogy nagyszerű emberek voltak, de mit érdekli ez őt, ugyan ki döntené el, manapság ki asszír és ki nem?! Semmi értelme azt mondani, hogy mindenki magyar. Emberek vagyunk és kész! Lényeg az, hogy nemcsak a kürmürökkel gyűlt meg a baja az emberiségnek, de vagy háromszáz évvel szabadságuk kivívása után az idongokkal is, akik nagyjából egy óriási imádkozó sáskára hasonlítottak.8 Ezt a bajt is elhárították az akkori emberek, de ezek után nem csoda ha nagyon bizalmatlanná váltak a Kozmosz végtelenségével szemben, és iszonyú erős űrflottát építettek ki, aminek jelentős része állandóan a Föld körül járőrözött, kiélesített nukleáris fegyverekkel, mert elvégre a világűr a nevével ellentétben úgy látszik mégsem annyira üres, hogy ne legyen teli mindenféle rémséges veszedelemmel, undok szörnyekkel, amiknek mind-mind a szépséges, és mára már szerencsére a környezetszennyezés mocskától is megtisztult Kék Gyöngyszemre, Földanyácskára fáj a foguk! Az űrflotta készen állt hát, hogy megvédje a Földet. Ha jön Valami. Remélték nem jön, de hát biztosak nem lehettek ebben... És valóban jött is Valami, csak annak a valaminek egyáltalán nem volt szüksége a Földre. Cseppet sem törődött a bolygónkkal, legalábbis eleinte. Nem, ugyanis neki a Nap kellett! Igazán rémületes fenyegetés készülődött tehát az emberiség ellen, de Katinka erről mit sem tudott, amikor elhatározta, hogy törvényt sért, és megkockáztatván a lelepleződést, megkísérli megszerezni a fájlcsere-hálózaton keresztül dédikének a szülinapjára azt a zeneszámot, amit a dédi annyit emlegetett neki! Ez olyan szép ajándék lenne! Igaza volt, ez ugyanis sokkal nagyobb ajándéknak számított mint a mi korunkban lenne: mert Katinka korában a törvény szigorúan büntetett bizonyos zenéket - ezeknek a birtoklását is, hallgatását is, de pláne a terjesztését vagy a megszerzésére irányuló igyekezetet! 7

Ennek története részletesen a szerző Dagik című kisregényében van leírva.

8

Ennek története a szerző Matt című novellájában van leírva.

173

Ne gondoljunk olyasmire, hogy mondjuk a pornográf vagy erőszakos szövegű zenék tartoztak ide. Szó sincs róla! A lágy dallamú, romantikus zenék voltak tiltólistán, teljesen függetlenül a szövegüktől! Katinka korában csak úgynevezett „kemény” zenéket volt szabad hallgatni, valamint indulókat. Ennek oka is a két űrtámadás volt, amit átélt az emberiség. A Világkormány megfontolta a kérdést, s arra a következtetésre jutott, hogy az ember jellemének fejlődésében óriási jelentősége van a zenének is, márpedig bizonyos zenék elpuhítják még a felnőtteket is, pláne a gyermekeket, ezeket tehát tilos előállítani, hallgatni és terjeszteni! Ezek ezentúl pszichikus kábítószereknek minősültek. És nemcsak ilyen stílusú új dalokat nem állítottak elő ezentúl, immár több mint hatvan éve, de a régiek minden fellelhető példányát is igyekeztek megsemmisíteni! Na de ez nem ment ám egyszerűen, a fejlett információfeldolgozás korszakában! Hiába tartottak rendszeresen házkutatásokat is, amikor egyetlen körömnyi kis hordozható memóriatárolón akár tízmillió kiváló minőségű zeneszámot lehetett már eltárolni! Az Ízlésvédelmi Főhatóság emiatt inkább ott próbált sikert elérni, hogy maga is „hallgatózzék” a Világhálón, s beépülve az illegális fájlcsere-hálózatokba, lebuktassa a régi számokat kedvelőket, a gyűjtőket, nosztalgiázni vágyókat! Elvégre csak az hallgathat egy ilyen számot, aki megszerzi! A megszerzés meg körülményes, kockázatos! És az még nem tragédia ha valaki otthona magányában érzelgős nosztalgiazenét hallgat; azt kell megakadályozni, hogy ezt terjessze is! Katinka tehát ténylegesen nagy kockázatot vállalt 76 éves dédnagymamája kedvéért. De oly sokszor sóhajtozta a nagyi, hogy kislánykorában, még mielőtt ezt az általa nagyon kritizált zenetörvényt bevezették volna, sokat hallgatott egy bizonyos „Kristály” művésznevű énekesnőtől zeneszámokat, akinek eredeti nevére sajnos nem emlékszik már; ez az énekesnő a Régi Korok romantikus számait énekelte, de neki magának is voltak hasonló stílusú önálló számai. Persze az új zenetörvény után megszűnt Kristály karrierje, egyszerűen nem ment neki a keményzene éneklése, de nem is óhajtott abban a stílusban kornyikálni (a „kornyikálás” a dédi részéről kifejezetten finom szó volt ezúttal, mert többnyire csak üvöltésnek nevezte a modern együttesek produkcióját, meg használta még a „visítás”, vonyítás” és más hasonló szavakat is). No és ennek az énekesnőnek volt egy „Tavasz” című száma ami neki nagyon tetszett, olyan boldog lenne ha újra hallgathatná; sajnos nem képes elfütyülni és csak két sorára emlékszik a szövegéből: „Eljön újra hidd el, majd a te tavaszod, mikor kialszanak fenn a fénylő csillagok”! Ez Katinka szerint eléggé butácska szöveg volt, mindenképpen érthetetlen - mi köze lenne a tavasznak a csillagok kialvásához?! Még ha netán nem a tavaszról, de a reggelről énekelne... de persze nem ismeri a teljes szöveget, ő maga sosem hallotta ezt a dalt... De lehet hogy valóban szép lesz. És milyen öröm is volna megszerezni ezt a forrón szeretett dédikének! Na de ez nem volt egyszerű. Már a közönséges, nem tiltott zeneszámok másolgatását is büntette a törvény, mert ezek ugye copyrightos termékek, fizetés nélküli másolásuk tilos; hanem ő ráadásul egy régi, tiltott számot keres!

174

Szerencsére Katinka azon lányok közé tartozott, akik jól értenek a komputerekhez. Mindenekelőtt egy külön e célra szolgáló, szintén illegális operációs rendszert indított a megszokott helyett: az AnonymOS nevűt! Ezt a kiberbűnözők szokták használni, kifejezetten azért, hogy a Világhálón szörfözés közben keletkezett nyomokat eltüntesse, illetve hátra se hagyja. Ezután megszokott nickjén bejelentkezett a még „közönséges”-nek mondható fájlcserélő-hálózatba: itt őt „Kisparázs”-ként ismerték. S itt - mert tudta már a regulát - a csetvonalon ezt írta a Hálózat jelenlevő közösségének: - MA FURCSA ÁLMOM VOLT. Ez azt jelezte azoknak, akik ismerték e „virágnyelvet”, hogy illegális zeneszámot kér. - MIT ÁLMODTÁL? - kérdezte vissza tőle hamarosan egy „Vadember” nevű illető. - ÁLMOMBAN KRISTÁLY VOLTAM, ÉS TAVASZ VOLT. - válaszolta „Kisparázs”. - HÚ, EZ TÖK PERVERZ, BESZÉLJÜK MEG INKÁBB PRIVIBEN! Hamarosan kapott is magánlevelet Katinka, és alig mert hinni a szerencséjének, hogy ilyen hamar sikerül amit akar! Holott „Vadember” nem küldene neki magánlevelet, ha nem volna meg neki a szám! Annak semmi értelme nem volna! De a levél megjött! Ezzel a szöveggel: - Ha „Kristály” művésznő „Tavasz” című számára gondolsz, az nekem megvan! De kérek érte valamit! Azt hallottam bizonyos ismerőseimtől, hogy neked nagy gyűjteményed van a régi azerbajdzsáni számokból! Küldd el nekem érte Aygun Humbatovának a „Quelbimin sesi” című számát, vagy szerezd meg valahonnan! Azt hallottam róla hogy nagyon jó! És a számot csak akkor küldhetem, ha a rendszered képes az 1024 bites titkosításra! Katinka felszisszent, egyrészt az örömtől, másrészt a meglepetéstől. Micsoda mázli, Aygun Humbatova majdnem minden száma megvolt neki, a kért is, sőt ez egyik kedvence volt. Tehát elküldheti „Vadembernek”. De ez aztán nem semmi pasi - 1024 bites titkosítás, a mindenségit! Alapesetben az AnonymOs csak 128 bites titkosításra volt beállítva, mert ennél bonyolultabb csapóajtófüggvényeket nem tudtak a hagyományos kereskedelmi operációs rendszerek kezelni. De képes volt ennél többre is... Ha Vadembernek ez kell... Katinka babrált kicsit a beállításokkal, majd ezt írta vissza: - Csatolva küldöm a kért számot, sőt még két másikat is grátisz, amik nekem nagyon tetszenek, az „Ayriliq” és a „Tut agaci” címűeket! A válasz hamar megjött, mindössze egy „Köszönöm!”-ből állt, de ott volt a kért zeneszám is! Katinka azonnal meghallgatta, nagyon tetszett neki... és vitte a dédinek, aki szintén meghallgatta, s egészen oda volt a boldogságtól, nem győzött hálálkodni... majd meghallgatta újra és újra... De nemcsak a dédi hallgatta ám azt a zeneszámot, hanem...

175

Ám a dolgok mégsem e zeneszámmal kezdődtek, hanem jó két hónappal korábban, amikor is a Hold árnyékos oldalára telepített gigászi teleszkóprendszer azt a furcsa hírt hozta a tudósok tudomására, hogy az egyik távoli galaktikában sorra alszanak ki a csillagok! Méghozzá nem úgy, hogy előtte látványos szupernova-kitörést produkáltak volna, hanem úgy, hogy mintegy két-három hét alatt fokozatosan elhalványodtak. Megszűnt a sugárzásuk nemcsak a látható fény, de a rádióhullámok tartományában is. És a tudósok hiába keresték a magyarázatot, semmiféle általuk ismert fizikai folyamattal nem voltak képesek e jelenséget megmagyarázni! A dolog annyira érdekes volt, hogy nem is egy újság több cikket is szentelt a témakörnek; mindazonáltal megmaradt volna tudományos érdekességnek, ha két nappal Katinka zeneszerző akciója előtt ki nem alszik egy egészen közeli, alig háromszáz fényévre levő csillag is! Méghozzá alig harminchat óra alatt! Ez már azért nagyon durva dolog volt - a tudósok komolyan megijedtek. Eddig még sosem tapasztaltak ilyesmit a mi galaktikánkban! Az egész úgy nézett ki mint valamiféle járvány: előbb elkapta az a másik galaktika, majd átterjedt a mi galaxisunkra is... mi lesz ha eléri a Napot is?! S úgy tűnt épp ez lesz a Nap sorsa: az obszervatóriumok egyszercsak azt a nyugtalanító hírt közölték, hogy a központi csillag energiakisugárzása az elmúlt 6 órában 15%-kal meggyengült! A hírt nem is sikerült titokban tartani, és szélvészsebesen terjedt el mindenfelé! És mindenki meg is tudta... Még Katinka is, és nagyon megijedt, annyira hogy kedvenc tiltott zenéiről is megfeledkezett... de az emberiség szerencséjére csak azután tudta meg ezt a hírt a kislány, hogy megszerezte a dédinek azt a poros, régi, szentimentális számot! Emiatt történhetett meg, hogy ugyanaznap délután három órakor hirtelen minden tévé- és rádióadó elnémult! Az internetes adások is, mert valami - vagy Valaki - átprogramozta az összes odafent keringő műholdat! Ami annál érdekesebb volt, mert az összes űrcirkáló hiába vizslatta a Föld körüli kozmikus térséget, semmit nem bírt detektálni - szerintük ott egyszerűen Senki és Semmi nem volt, ami több mint néhány kósza atom köbkilométerenként! És mégis kellett hogy legyen ott Valaki, mert az összes létező frekvencián ez az üzenet érkezett a Föld valamennyi vevőkészülékébe: - Még. Még akarok azeri számokat hallani. Küldjetek nekem szép zenéket! Gyorsan! Nem kellett lángésznek lenni ahhoz hogy az emberek rájöjjenek: megint valamiféle űrbeli látogatót kaptak, méghozzá az eddigi legkülönösebbet! Nosza azonnal össze is ült a Világkormány, és megkérdezték ettől az Ismeretlen Valakitől, csak úgy, rádióhullámok által: - Ki vagy te?! - Nincs a nyelvetekben megfelelő szó az azonosításomra. - Miért nem tudnak téged észlelni az űrcirkálóink?

176

- Mert nem anyagból állok. Testem egyszerűen a Tér speciálisan megmintázott részlete. De ez sem pontos magyarázat, csak nincs jobb kifejezés erre a nyelvetekben. Nagyon sokat kéne fejlődnötök ahhoz, hogy megértsétek létem lényegét; köztem és köztetek sokkal nagyobb a különbség értelmileg, mint köztetek és a hangyák között! - Te szívod el a Nap energiáját? - Már abbahagytam! Nem bántalak benneteket, kicsi kozmikus moszatkák, ha a kedvemre lesztek: Küldjetek nekem szép zenéket! - Na tessék, még egy kéretlen kozmikus vendég, a fene essen bele! Miért nem tudnak ezek messzire elkerülni minket?! - zsörtölődött egy kormánytisztviselő egy másiknak, egy szigorúan titkos, lehallgatás ellen többszörösen védett titkosszolgálati vonalon. De úgy látszik mégsem volt teljesen tökéletes a vonal védelme, mert megjött rá az idegen lény válasza: - De hiszen minden komolyabb kozmikus látogató valóban elkerül benneteket, emiatt fejlődhettek nyugodtan! Mert ha a kürmürökre és az idongokra gondolsz, azok nem komolyak. Magasabb nézőpontból megítélve, azok éppoly jelentéktelen kozmikus moszatok, mondhatnám kozmikus penészek mint ti emberek. Ti egészen egyszerűen amiatt élhettek még mindig, mert túlságosan jelentéktelenek vagytok ahhoz, hogy bárki is törődjön veletek a Nagyok közül! - Aha, akkor te minek jöttél hozzánk?! - Micsoda nagyzolás, nem hozzátok jöttem! Egészen egyszerűen errefelé fincsi csillagok vannak, és úgy döntöttem errefelé legelészek egyet. - Csillagokat?! - Miért is ne... Hiszen abban van a sok energia! Azt hogy ti vagytok egyáltalán, csak akkor tudtam meg, amikor már ideértem, és fogtam a rádióadásaitokat, a műholdak jeleit... - De ha megeszed a csillagokat, sötétbe borul a Kozmosz! - Na és?! A fénylő anyag a kozmosznak amúgy is csak egészen jelentéktelen hányadát alkotja. De megnyugtatlak: nem gyakran étkezem én sem. Ám most, hogy is mondjam... tavasz van, érted?! - Tavasz?! - Kozmikus tavasz. Ez persze csak hasonlat, hogy megértsd... ha ugyan képes vagy rá. Én egy másik univerzum lakója vagyok igazából, és eljöttem ide a tiétekbe, körülnézni, meg csemegézni is. Mert bejártam több más univerzumot is, s találtam is egyet ami alkalmasnak tűnik a fészekrakásra, de elég üres hely, ahhoz tehát hogy belakjam, energia kell, emiatt eljöttem a tietekébe csillagot enni... - Hát mi vagy te, holmi kozmikus madár?! - Tekints annak ha akarod... Mindenesetre nálunk is van olyan hogy párválasztási idő meg hasonlók... amikor ébred a Kozmosz... amikor világsíkok ütköznek össze, meggyűrődik a Tér, ilyenkor új univerzumok sokasága keletkezik, mert tudd meg, hogy az energia nem más mint a Tér egyfajta gyűrődése... emiatt az entrópia növekedése nem más, mint a tér kisimulása, ekkor persze megnő a mérete is, emiatt látjátok úgy, hogy a világotok tágul... Ez tehát egyenesen arányos az energia-felszabadulással az univerzumotokban... Na de nem is mesélek többet nektek, mert minek is, nem ezért vagyok itt... Szóval a lényeg hogy tavasz van a számomra, kozmikus tavasz, pezseg a világmindenségben az élet, az én fajtám élete is, és igazán nem sok

177

minden téríthetett volna el a célomtól, de hirtelen rá kellett döbbenjek, hogy a ti penészfajtátok igazán figyelemre méltó dolgot alkotott: a zenét! - Ez miért figyelemre méltó? - Hát igazán nem mindegyik... de némelyik igen! Sajnos valóban csak némelyik; az a baj nálatok hogy e csodálatos művészetet, a zenét prostitualizáltátok: pénzért adjátok! Így azok is zenélnek akiket igazából nem érdekel a zene, csak a könnyű pénzkereset forrását látják benne! S így százszámra születnek az értéktelen, vacak zenék, amik igazából csak zörejgyűjtemények! Ha rám hallgattok azonnal eltörlitek a zenére a copyrightot, - így sokkal kevesebb zene születik majd, de azok mind érzésből, az alkotás gyönyöréért, s így az értékes zenéket nem fedi be a sok silány vacakság hangjegyhalma! Na és hogy miért figyelemre méltó a számomra a zenétek... Amiatt, mert szimbolikusan leképezik az egyes szólamai a Kozmosz bizonyos főbb energetikai jellegzetességeit! Rezgéseit! Nagyon meglepő, mert gondolom tudatosan fogalmatok sincs például a féreglyukak fraktáleloszlásáról a Poliverzumban! Mégis, egyes zenéitek majdnem pontosan ezeket a mintázatokat követik! Hallottam például három zeneszámot egy bizonyos Aygun Humbatovától, hát az valami csodálatos volt! De az eddigi legszebb egy bizonyos Kristály nevű énekesnőtől volt, a „Tavasz” című! Szóval ha jót akartok magatoknak, akkor azonnal fellövitek nekem ide az űrbe az összes nosztalgiazenéteket ami csak van, és akkor esetleg úgy gondolom majd, hogy ezt a csillagocskát ami a ti Napotok, talán mégis meghagyom és a szomszédos csillagokhoz megyek csemegézni még egy kicsit! Ilyen szívszorító kérlelésnek nem lehetett ellenállni, emiatt a Világkormány azonnali amnesztiát rendelt el minden zenével kapcsolatos bűncselekményre vonatkozóan, visszavonta a nosztalgiazenékre vonatkozó tilalmat, és kérve kért mindenkit, hogy azonnal juttassa el az erre a célra sebtében felállított minisztériumba az összes régi zeneszámát ami van, mert azokat ki kell sugározni az űrbe ennek a fura anyagtalan lénynek, ha nem akarják hogy felfalja a Napot! Hónapokig mást sem csináltak a földi rádióadók, csak nosztalgiazenéket sugároztak. S ekkor az űrlény ezzel rukkolt elő: - Úgy látom újabbakat nem tudtok már adni, csak a régieket ismétlitek. - Nem végtelen a készletünk, bocsáss meg! - szabadkozott a Föld elnöke. - Megértem. Mindenesetre ezek után nem kell többet itt maradnom, mert nincs már oka, tehát elmegyek. S a Napotoknak is megkegyelmezek. Egy feltétellel. - S mi lenne az? - Valami még nem tökéletes. A Tavasz nevű szám. Nagyon jó, egy remekmű a maga nemében, de én átdolgoztam. Így a jó! - azzal valahonnét az ismeretlenből hirtelen egy nagyon szép zeneszám érkezett a világ minden bekapcsolt számítógépére - az, ami Katinka dédnagymamájának a kedvence volt. - Jó, hát örülök hogy egy komponistát is tisztelhetünk benned - mondta az Elnök, s megtörölte izzadt homlokát - de mi közünk nekünk ehhez? - Az, hogy ez csak a zene. Nincs benne ének! Zenét szerezni tudok már, mert megtanultam tőletek. Énekelni nem tudok. Abban épp az a pláne, hogy az énekes maga is improvizál! Újra és újra mindig, mert sosem pontosan ugyanúgy énekli el a számot! Én tehát azt akarom hogy mielőtt elmegyek, ezt a számot énekelje el nekem Kristály, az, aki az eredetit is, - de most ezt énekelje el nekem, ezt amit én átdolgoztam! Most kezdett csak el izzadni az Elnök! 178

- Azt sem tudom, él-e még az énekesnő, de ha él is, nagyon idős lehet, kilencven éven felül az biztos! - Keresd meg. Van rá három napod! - hangzott a válasz. Hát megkeresték. Nehezen, de megtalálták! Egy öregek otthonában találtak rá, de szegény már járni sem bírt, tolószékben ült tizenöt esztendeje. És szó sem volt róla, hogy bármit is képes lett volna elénekelni - csak suttogni tudott, mert egy betegség tönkretette a hangszálait. Igaz, kezdeti stádiumban gyógyítani lehetett volna e betegséget, de sokba került volna, s arra nem volt pénze a nyugdíjalapnak hogy ezt biztosítsa az öregek számára... Suttogás ide vagy oda, de arra azért volt ereje Kristálynak, hogy felnevessen, amikor az elnök eléóvatoskodott, hogy ugyan énekelje már el ennek a titokzatos űrlénynek a „Tavasz” című számot! - Ez ugye valami vicc?! - kérdezte az egykori énekesnő. - Nem, ez nem vicc! Ez a lehető legkomolyabb! - De hiszen már beszélni is alig bírok! - Muszáj erőt venned magadon! Itt az egész emberiség sorsa a tét! - Reménytelen. Amíg vissza nem adod a hangszálaimat, erről szó sem lehet! - Hangszálakat nem tudok adni, de meg kell tenned! Kérlek, a Föld minden lakója nevében! Nézd, itt a kotta... - nyomta a művésznő kezébe az átdolgozott kottát az elnök. A nőben volt még szakmai kíváncsiság, és szétnyitotta azt. A keze nemcsak az öregségtől kezdett remegni. - Ez valami nagyszerű! Ez csodás! - és sírni kezdett. - Szívesen elénekelném... tényleg... de már nincs mivel... pedig ez lenne tényleg a legszebb, amit valaha énekeltem... - Akkor énekelj nyugodtan, a többit pedig bízd énrám! - hallott hirtelen egy Semmiből felcsendülő hangot, majd úgy érezte mintha láthatatlan kezek kiemelnék őt a tolószékből. S váratlanul egész teste bizseregni kezdett, s az Elnök felkiáltott, mert Kristály a szeme láttára fiatalodott meg... másodpercek alatt húsz év körüli ifjú leány lett belőle! Még a ruhája is eltűnt, s a helyébe pompás hófehér öltözék teremtődött. Kristály persze nem látta önmagát, de a kezét, azt igen, azt is érezte hogy már képes lábra állni, járni is... - Ez... ez... - hebegte. És újra úgy szólt a hangja mint fiatal korában. - Megfiatalítottalak. És fiatal is maradsz örökkön-örökké, mert nem is halsz meg, hacsak baleset nem ér... csak énekeld el nekem kérlek ezt úgy, ahogyan arra csak te vagy képes! - Azt hiszed képes vagyok erre most, most, amikor... amikor annyira boldog vagyok... nem, ez nem fog menni... - Dehogynem. Épp most fogod a lehető leggyönyörűbben elénekelni! - Tele lesz hibákkal! - Biztosan. De az is hozzátartozik a zenéhez, vele jár, az az élőzene szexepilje... az adja a természetesség varázsát... És oda se neki ha hibás, hiszen még akárhányszor is elénekelheted, akár hiba nélkül is: ne feledd: mostantól örökéletű vagy, és az Örökkévalóságba minden belefér! Énekelj csak! 179

És Kristály mit is tehetett volna mást: énekelt! Énekelt, és gyönyörűen énekelt, és észre sem vette hogy már nem is kell néznie a kottát, felidéződtek benne a régmúlt emlékei, emlékezetből dalol immár, de az űrlény nem szólt rá hogy mást énekel, nem az ő szerzeményét, nem szólt rá hogy Kristály már maga cifrázza a dallamot... Sőt, még abba is hagyta a közepén! Mert amikor elért oda, hogy „Eljön újra hidd el, majd a te tavaszod, mikor kialszanak fenn a fénylő csillagok”! - ekkor felkiáltott: - Értem már! Tudom már! Tudd meg, hogy e dalt egy jóslat alapján írtam még régen... még gyermekkoromban jósolták ezt nekem... de már értem! Persze! Hiszen te oltottad ki a csillagokat... De íme újra ifjú vagyok, fiatal, újjászülettem, mint a Természet minden tavasszal... Ó, akárki légy is de annyira szeretlek téged! Majd ijedten kapta a szája elé a kezét. - Bocsáss meg... látod, megmondtam hogy nem lesz ennek jó vége... elbeszéltem a számot! Nem bírok most énekelni, túl boldog vagyok! - Akkor el kell énekelned mégegyszer. - Szívesen! - De nyugodtabb körülmények közepette, mit szólsz hozzá? - Hol gondolod? - Volna-e kedved velem jönni a csillagok közé? - kérdezte a testetlen hang Kristályt. - Hát persze, ha vigyázol rám, miért is ne! - mosolygott az énekesnő. S a következő pillanatban az Elnök és a tévékamerák szeme elől eltűnt Kristály, és soha senki nem látta többé az idős, de megfiatalodott énekesnőt... De tudták hogy nem halt meg, s immár mindörökkön-örökké a csillagok közt száguld varázslatos tisztelőjével, hogy neki és a Világmindenségnek énekeljen, hogy dala által ő is eggyé forrjon a kozmikus Tavasszal. Vége Elkezdve: 2006.02.23., 18 óra 29 perc Befejezve: 2006.02.23., 21 óra 43 perc

180