.GIAMPAOLO ZUCCHINI.
.Politikai ikonográfia Velencében:. a szabadság és a függetlenség er√tere Fordította: Bene Sándor
V
elence politikai mítosza a 14. századtól a 17. századig a matrjoska-babák mintájára ott rejti magában az államot szervez√ alapeszméket. Közöttük – a vegyes kormányzatú (monarchikus, arisztokratikus és demokratikus elemeket vegyít√) állam toposza mellett – két retorikai figura érdemel különös figyelmet: „Velence kezdett√l fogva szabad köztársaság” és „Velence a szabadság állama”, egyazon történetipolitikai realitás két arca, a város szabadsága és a városban lakozó szabadság toposza.1 Kiemelni e két elemet a Serenissima mítoszának általános kontextusából annyit tesz, mint megvizsgálni a velencei hatalmi rend, illetve az establishmentben vezet√ szerepet játszó patríciusarisztokrácia politikai propagandájának kifejl√dését, amely legszembet∫n√bben a város középületeit és magánházait díszít√, pontos és programszer∫ megrendelésre készült dics√ít√ ábrázolások elterjedésében, f√ként Andrea Gritti dogátusának (1523–1538) idején bontakozik ki.2 Feladatunk tehát: számba venni a komplementer kapcsolatokat egyfel√l a Köztársaság önreprezentációs programja, a „politikai hagiográfia” szövegeinek termelése és a képi ábrázolások politizálása, másfel√l a kortárs történetírók és politikusok Velencér√l alkotott ítéletei között.
A politikai mítoszkör kiindulópontját a Serenissima legendás alapítása alkotja, ahol központi jelent√séget nyer a további bizonyításra nem szoruló tétel: „Velence […] születését√l fogva szabad köztársaság”, s éppen ennek köszönheti √si „reputációját”.3 A lagúna szigetein és zátonyain emelked√ város, amelyet a legenda szerint a barbárok támadásai el√l a szárazföldr√l idemenekül√ nép épített, valóban a legrégebbi id√kt√l fogva √rizte szabadságát. Az idegen elnyomás jármától nem korlátozott velencei szabadság következésképpen a más államokkal szembeni függetlenséget is jelentette, s ez a körülmény lehet√vé tette Velence számára, hogy a kor egy másik mítoszának összefüggésében Rómához hasonlítsa magát. Az analógia részben szintén a városalapítás tematikájához köt√dött. Itáliában ugyanis a szabad és köztársasági berendezkedés∫nek tekinthet√ városállamok (mint például Firenze) öndics√ítésének már a kés√ középkortól kötelez√ eleme volt a római leszármazás hangsúlyozása, annak deklarálása, hogy √k a római szabadság, virtus és morális értékek tradíciójának örökösei és továbbörökít√i.4 Velence sem adhatta, nem is adta alább e nemes versengésben, s helyzetét az az analógia is megkönnyítette, amelyet – még ha a szükséges óvatossággal és meg-
Az írás a Café Bábelben jelenik meg el√ször.
43
Giampaolo Zucchini
A Rómából Velencébe származott historikus, Sabellico véleményét visszhangozza a pármai író és régiséggy∫jt√ Girolamo Garimberti is, mikor kifejti, miben különbözik Velence története azokétól az itáliai városokétól és államokétól, amelyeket megrontottak a külföldi szokások: „Velence, amelyet elhelyezkedése és kit∫n√ kormányzata mindvégig megóvott attól, hogy idegen népek er√szakkal elfoglalják, sikerrel védekezett azok romlottságának behatolása ellen is, mivel születését√l fogva minden cselekedetében és szokásában meg√rizte az állandóságot.” A recept tehát a politikai stabilitás, valamint a szokások és az életforma állandósága. Garimberti így folytatja: „Ezzel szemben az összes többi város folyton változott lakosságának összetételét, életmódját, törvényeit, öltözködését és beszédjét tekintve, olyannyira, hogy a bennük mutatkozó nagy eltérések miatt inkább provinciáknak, mint városoknak t∫nnek, s maguk e provinciák is egymástól elüt√ járásokra oszlanak, mert van köztük olyan, amely inkább a harcra, amely inkább az irodalomra, s amely a kereskedésre vagy valamely más tevékenységre vagy mesterségre érez hajlandóságot; végül olyan is akad, amely a semmittevésre hajlik.”10 S ha az árkádiai poéta, Jacopo Sannazzaro azt állította, hogy „Velencét az istenek, míg Rómát csak emberek építették”, olyannyira, hogy az „el√tte jár a világ minden más városának”,11 tehette; hiszen már Ugo da Brescia is kijelentette, hogy Velence „az Isten városa”, „a világ legboldogabb helye, ahol mindaz a jóság és szépség megtalálható, amelyet valaha is valaki a világ bármely táján vagy országában láthatott – uralkodjék hát szerencsésen és boldogan, mindörökkön örökké.”12 Velence tehát, nagyszámú kolostorával és templomával, keresztényi eredetével (amit a festmények a pogány mitológia klasszicizáló mezébe öltöztetve ábrázolnak) a kereszténységnek is dics√séges és gy√zhetetlen királyn√jévé válik. Ugyancsak Ugo da Brescia szerint „ezt a várost annyira áthatja a kegyes vallásosság, hogy inkább Isten szentélyéhez, mint a világ színházához hasonlíthatjuk”.13 Giovanni Maria Memmo, aki dialógusában visszatér a Róma–Velence párhuzamhoz, ugyancsak ez utóbbiban látja a hit véd√bástyáját. A különböz√ alkotmányokról értekez√ szerz√ „immár a velenceihez érkezve, s hátrahagyva másokat, amelyek ingatagságuk, kormányzatuk különböz√ változásai, s bels√ pártharcaik miatt nem érdemlik meg a köztársaság elnevezést”, úgy nyilatkozik, hogy arról „teljességgel az ellenkez√ állítható; Velence, egysége és szilárd kormányzata révén méltó rá, hogy a világ leg-
szorításokkal is – a kortársak vonhattak a szintén szárazföldön és tengeren úr antik Róma politikai hatalmával. Ehhez az egykori köztársaság idealizált h√sei szolgálhattak zsinórmértékül: Titus Livius tehát és nem Tacitus a forrás. Legyen elég a párhuzamba vonás jellemzésére egy idézet, Marco Antonio Coccio Sabellico, a „köz határozatával kinevezett történetíró”5 Historiae rerum Venetarum ab urbe condita libri XXXIII cím∫ munkájából, 1489-b√l: „Mint az mindenki számára nyilvánvaló, nagyok és nagyszer∫ek voltak egyesek, s különösen a rómaiak tettei. E tettek kiválósága és ragyogása mögött meglehet, a mieink elmaradnak. Ámde a törvények szent voltát, az igazságosság és a jóság egyensúlyban tartását és egyéb méltóságteli szokásokat tekintve, a velencei intézmények a rómaiakkal összevetve nemcsak hogy nem lesznek csekélyebb érték∫ek, de fölül is múlják azokat – már ha igazságos bíró ítél fölöttük.”6 A klasszikusok (Hérodotosz, Thuküdidész, Plübiosz) imitációját céljának tekint√ Sabellico itt Titus Livius nyomdokán járt, akinek egyébként külön m∫vet is szentelt, Oratio de laudibus historiae címmel. A szabadságról értekezve ezért hasonlította Velencét Rómához,7 s juttatott dönt√ szerepet a patrónus, Szent Márk pártfogásában is megnyilvánuló isteni gondviselésnek Velence születésében.8 Mindenekel√tt pedig Livius szelleme ihlette arra, hogy respublicának definiálja a lagúnán megteleped√, s magukat mindenkit√l, még a Bizánci Birodalomtól is függetlennek kikiáltó menekültek közösségét. Velence, „a város, amelyet nem emberi kéz formált, hanem minden emberi hiedelemmel ellentétben az ég királyának szava emelt a vizeken”, mindig is szabad volt, „mint a romlatlan sz∫z, akit soha nem érintett vagy illetett er√szakkal senki”, s ezért minden más államnak fölötte áll, „lévén hogy azok – folytatja Sabellico – hosszú id√n keresztül nyögték a szolgaságot, miel√tt a szabadság édes ízére rákaptak volna. Hogyan is kételkedhetnénk fel√le, miféle erkölcsei lehettek azon népeknek, amelyek el√bb szoktak hozzá, hogy a királyok szeszélyének, mintsem hogy a törvények becsületének engedelmeskedjenek? S el√bb lelték gyönyör∫ségüket abban, hogy szolgákként éljenek, mintsem abban, hogy élvezzék a szabad tisztességet? Én bizony nem csodálkozom, hogy azok az országok, amelyek efféle elvekkel éltek, megfogyatkoztak erejükben.”9 Imigyen nyer tehát magyarázatot a többi politikai rendszer, az állam bukása, s igazolást a szilárd és jól szabályozott velencei kormányzat hosszú élete.
44
Politikai ikonográfia Velencében
amely mindazt felhalmozta kincsesházában, ami a nagyvilágban elszórva található csak meg.”17 Sforza leírása szerint a lagúnába visszatért az aranykor és Saturnus királysága: Pluto a föld ásványainak gazdagságát ajándékozta a Serenissimának, Ceres a gabonát, Bacchus a sz√l√t, Flora a buján sarjadó tavaszi természetet, Neptun a tenger gyümölcseit, s a többi istenek is annyi jóval halmozták el, hogy Velence Alkinoósz kertjévé, „s√t, földi Paradicsommá” változott. Fölötte Astraea, az igazság istenn√je és a Szabadság regnálnak, amelyek Sforza látomásában diadalmenetben követik egymást az égen. Különös figyelmet érdemel a Szabadság triumfusa, amelyet egy „szépségével a Napot is túlragyogó” n√alak személyesít meg: a n√ aranyszekéren áll, melyet drágakövek és „hajlongó pálmaágak ékesítenek”. „A diadalmenetet kevéssel beér√ és könnyen megvásárolható nép követte, tömött soraikban ott láttam a filozófusokat. A fejedelmi udvarok kastélyainak ablakain sokan kihajoltak, bámulván a N√t, s mélyen sóhajtozva afölötti bánatukban, hogy nem állhattak be kíséretébe, mert két gyémántbilincs ny∫gözte lábukat, a Kapzsiság és a Nagyravágyás. ◊ pedig hátat fordított nekik, így mutatva ki megvetését a zsarnokok palotái felé, egyik lábával jogarokon és koronákon tapodott, miközben pagonyokat, falvakat és szegényes kunyhókat mutatott nekik, mint saját lakóhelyét, ahol elégedett békességben és a természet nyújtotta egyszer∫ étken él, nem pedig a gazdagság és fény∫zés ezer gyanútól ostromolt vadon erdeiben. Fegyverek törtek darabokra, börtönök nyíltak meg, jármok roppantak össze útjában, amerre járt, és a szerencsétlen nép a gy∫lölt sötétségb√l az áhított fényre lépve ki, felkiáltott: nem uralkodhat senki e földön, csak az, ki általa legy√zetett.”18 Végül a Szabadság karjába zárja a fiatal n√alakban megjelen√ Velencét (ahol az egészséges leveg√nek köszönhet√en mindig frissek és szépek maradnak férfiak és n√k, még az id√sebbje is, mint a szenátorok), s meghajol Astraea el√tt, majd vidám táncra perdül saját trónja körül. Ezek az irodalmi ábrázolások arra ösztönöznek, hogy összevessük √ket a hivatalos velencei festészet alkotásaival, amelyek – a politikai propaganda hordozóiként – mindenekel√tt a Dózsepalotában jelennek meg. Itt a szabadság témáját egy körkép dolgozza fel, Jacopo Robusti (Tintoretto) m∫ve, amelyben talán Nicolò Bambini is közrem∫ködött – a freskó a Sala delle Quattro Porte (más elnevezés szerint Camera Grande di Anticollegio vagy Sala dell’Antipregadi) f√helyét foglalja el. A palota építé-
els√ köztársaságai közé soroljuk. S ha a mások fölött gyakorolt hatalmát tekintve nem állítható is egy sorba Rómával, egységével és fennállásának hosszú idejével messze felülmúlta azt, lévén hogy (mint a históriákban olvassuk) több mint ezeregyszáz évet tökéletes egységben és egyazon kormányforma alatt töltött el, √rizve és védelmezve romolhatatlan szabadságát, kizárólag Krisztust ismerve el urának és feljebbvalójának. A keresztény szabadságban fogant Velence szilárdan remélheti, hogy meg is √rzi szabadságát, ha nem változtat kit∫n√ és szentséggel áthatott intézményein.”14 A kereszténység valóban öröklétet biztosít hívei számára – így Memmo szerint Velence egyszersmind a keresztény respublica modelljévé is válik, amely csak a világ végével sz∫nik meg fennállni, már ha nem szegi meg korábban a Krisztusba vetett hit szent el√írásait. Ám ha Velence szabadságának dicsérete egyet jelent függetlenségének magasztalásával, akkor az érem másik oldalát, a „velencei szabadság és Velence szabadsága” kérdés másik aspektusát is érdemes megvizsgálnunk. A már idézett retorikai szólamot: „Velence a szabadság állama” nem fordíthatjuk másként, mint „politikailag, vallásilag és társadalmilag toleráns állam”. Természetesen azzal a megkötéssel, hogy a Velencében érvényesül√ szabadság nem jelentette és nem is jelenthette az egyes állampolgárt védelmez√ jogi garanciák összességét, az államalkotó közösség politikai-jogi intézményeiben érvényesül√ individuális szabadságot, hiszen ez az alkotmány által garantált szabadságjogok meglétét implikálná, ami ebben a korban elképzelhetetlen volt. „A gy√zedelmes és mindig szabad Velence”15 – áll a panegyricusok középpontjában: a város a csodálat tárgya számtalan szerz√nél. Álljon itt szemléltetésül Bartolomeo Spatafora dics√ít√ iratának egy részlete, amellyel Francesco Venier 1554-i dózsévá választását ünnepelte: „Ó, szentséges és legkeresztényibb, Isten által meg√rzött Köztársaság, egyszerre születtél szabadnak és úrn√nek, mind a mai napig, s√t az örökkévalóságig makulátlan, soha idegen jármot nem hordott sz∫znek!”16 Ismét egymás mellett a szabadság és a függetlenség motívuma; akad azonban olyan m∫ is, mint például Muzio Sforza Panegirico detto à Venetia sotto nome di reina-ja (1585), ahol Velence szabadsága és a Velencében lakozó szabadság dics√ítése retorikailag egybeforrott: „Az istenek parancsára az egész földkerekség elküldi hajóit a legdrágább árukkal, s mindazzal, amivel b√velkedik, így adózva eme nagy királyn√nek, s√t, egész kis világnak, mert ekképpen nevezhetjük Velencét,
45
Giampaolo Zucchini
szeti terének egyik igen fontos pontjáról van szó, a várakozásra, illetve áthaladásra rendelt helyiségr√l,19 ahonnan a hatalmi szervek hivatalaiba, a Szenátus, a Tízek Tanácsa és a Kancellária székhelyeire lehetett bejutni. Kézenfekv√ volt tehát, hogy a látogatót itt olyan képek vezessék be a velencei politizálás világába, amelyek er√s propagandacélzattal felidézik a városállam történelmét, illetve azokat az alapelveket, amelyekre az a múltban alapozta és azóta is alapozza kormányzását. Magát a négy bejárati ajtót allegorikus szobrok díszítik, amelyek a szomszédos termek funkciójára utalnak, pontosabban arra a tevékenységi körre, amelyet az ott székel√ testületek ellátnak a velencei politikai intézmények keretében.20 A terem ikonográfiai programját Francesco Sansovino alakította ki 1578-ban, aki így ír róla: „az els√ helyiségben, amely bejáratul szolgál a Tanácshoz, a mennyezet aranyozással, stukkókkal és festményekkel díszített. Az elrendezés Andrea Palladio munkája,21 a stukkókat Bombarda és más szobrászok készítették, a freskókat Iacopo Tintoretto, míg maga az alapötlet (inventione) jelen sorok írójától származik.”22 Ez az állami reprezentációs törekvés tetten érhet√ irodalmi szövegekben is, amelyek a Serenissima politikai propagandáját igazolják és alakítják. Például a ciprusi származású és Padovában tanító arisztoteliánus filozófus, Jason de Nores így ír 1587-i diskurzusában: „Lévén a költészet a retorikával a morálfilozófiának és a politikai filozófiának van alárendelve, s onnan eredezteti egész rendszerét, az államok megfontolt irányítói, akik igen bölcsen szabályozták az emberi közösség együttélését, s tekintetbe vették, hogy azok lélekb√l és testb√l állanak, s úgy az egyik, mint a másik alkotóelemnek természetes szükséglete a szórakoztató pihenés, okos intézkedésekkel gondoskodtak arról, hogy országaik polgárai nyilvános szórakozásra rendelt alkalmakkor különböz√ m∫alkotásokban, ünnepségekben, zenei és költ√i m∫vekben leljék gyönyör∫ségüket, ámde mindez végs√ soron épülésükre és annak a jól rendezett államnak a meg√rzésére szolgáljon és irányuljon, amelyben élnek. Úgy döntöttek tehát, hogy a nyilvános helyeket festmények és szobrok díszítsék, amelyek valamely dics√ és jeles tettet tárnak a néz√k szeme elé, oly módon, hogy az √ket szemlél√ polgárok a gyönyörködésen túl, amelyet szemüknek szereznek, lelkükben az ábrázolt cselekedetek utánzására felgyúljanak, amint azt Vitruvius is megjegyzi az építészetr√l írott m∫vének els√ könyvében.”23
Ebben a kontextusban bizonyul módfelett hatásosnak az a politizált ikonográfia, amely a Sala delle Quattro Porte falain és mennyezetén megvalósul: lényegében a velencei arisztokratikus kormányzat politikai propagandaprogramjáról van szó, amely egymásba szövi a városalapítás legendáját a város politikai mítoszával. Illet√leg annak csak egy részével, tekintve, hogy a képekb√l kimarad e mítoszkör teoretikus szempontból legjelent√sebb eleme, az utalás a Serenissimára mint a vegyes kormányforma (governo misto) ideális modelljére. Ennek persze els√sorban az az oka, hogy – ha a valós helyzetet vesszük figyelembe, s nem számolunk a többé vagy kevésbé elfogult historikusok és politikai írók idealizáló törekvéseivel – az arisztokrácia nemcsak hogy önmagát tekintette Velence vezet√rétegének, de reálisan az is volt, s ezért minden különösebb okoskodást mell√zve arisztokratikusként határozta meg saját kormányformáját. Ilyenformán a nemesség saját történetét azonosította a Serenissima történetével és viszont: a polgárság – amely „született polgárságra, bevándorolt, valamint a városon kívül él√ polgárságra” oszlott –, illetve a mesteremberek (mechanici) és az alsó néposztály (popolani) ki volt zárva bel√le.24 Azonban Velence még az osztályokra tagozódást is öndics√ítésének és politikai önmítosz-képzésének szolgálatába állította. Giovanni Nicolò Doglioni például ennek révén találja meg a módját, hogy a városállam társadalmi struktúráját visszavezesse a rómaira, összekapcsolva a két mítoszt: „Eleinte a rómaiak mindössze két csoportra oszlottak társadalmi állásuk szerint, a nemesekre és a plebejusokra, majd kés√bb jött létre a lovagok rendje, akik méltóságban elmaradtak az el√bbiekt√l, de fölötte álltak az utóbbiaknak; ugyanezt figyelhetjük meg Velencében is, ahol a két el√bbi rend, a nemesek és a plebejusok között helyezkedik el a polgári rend, amely a római lovagrendnek felel meg.”25 Vele szemben kritikai álláspontra helyezkedik Giovan Battista Guarini, aki a 16. században készült (de csak a múlt században kiadott) Trattato della politica libertá cím∫ munkájában leszögezi: Velencét nem lehet köztársaságnak nevezni (amely az √ felfogásában demokratikus kormányformát implikál), hanem csak „hatalomnak vagy signoriának”, mégpedig azért, mert lakossága „három rendre tagolódik, amelyek közül az egyik, a nemeseké, megszakítatlan hatalmat gyakorol a két alárendelt csoport, a polgárság és a nép fölött, méghozzá abszolút hatalmat, s a különbség is oly nagy a másik kett√ és
46
Politikai ikonográfia Velencében
szó értelmiségiekr√l vagy nem, a nemesség garantálta a stabilitást, a békét és a szabadságot, s ez utóbbit korántsem csak a maga számára. Anton Francesco Doni véleménye mindennél jellemz√bben világít rá erre, ahol egyik szerepl√je szájába a következ√ szavakat adja: „tudnunk kell, hogy aki dicséri a velencei nemesembert, az egész köztársaságot dicséri, és aki tiszteli isteni eredet∫ köztársaságukat, minden egyes velencei nemesember el√tt hódol, ha a dolog valóságát tekintjük.”30 Még a bírálók is, mint például Francesco Vettori Sommario della istoria d’ Italia (1511–1527) cím∫ munkájában, mikor felteszi a kérdést: „vajon nem leplezetlen zsarnokság az, ahol háromezer nemesember tart hatalmában százezer másik embert, és egyetlen népi ivadék el√tt sem áll nyitva az út, hogy nemessé váljék? A magánjogi perekben a nemesemberek ellenében nem lehet az igazságnak érvényt szerezni; a büntet√jogi eljárásokban a népb√l származókat büntetik, a nemeseket tisztelettel kezelik.”31 Mégis, még a firenzei historikus is kénytelen elismeréssel adózni a lagúna városának, az ott érvényesül√ alkotmányos rendnek, hangsúlyozva a kormányzat egységességét s az állam szilárdságát és függetlenségét. Hozzá is f∫zi az elmondottakhoz: „a velenceiek […] vízen épült és jól rendezett várost mondhatnak magukénak, ahol oly régi és tökéletes kormányzat m∫ködik, amely elhárítja mind a bels√ változás, mind a kívülr√l érkez√ agresszió veszélyét.”32 Velence biztonságát és bels√ békéjét illet√en rendkívüli fontossággal bír Giovanni Botero megállapítása a Ragion di Stato lapjain, ahol a város urbanisztikai szerkezetében jelöli meg a felkelések és zavargások terjedésének természetes okát, imigyen: „Velence békéjének és nyugalmának sok oka közül magam abban látom az egyik legfontosabbat, hogy csatornák szelik át és osztják számos negyedre a várost, s ily módon a nép nem gyülekezhet össze, hacsak nem súlyos nehézségek árán és sok id√t veszítve; közben pedig mód nyílik a bajok orvoslására.”33 Botero ugyanakkor kritikus a Velencében mutatkozó polgári szabadsággal szemben, mondván, hogy az túlzott, s már-már szabadosságnak bélyegezhet√. Effajta kárhoztató vélemény sokak szájából elhangzik, s legtalálóbban talán az éppen Botero által citált római mondással foglalható össze a lényege: „Rossz olyan államban élni, ahol semmi sem megengedett, de még rosszabb olyanban, ahol mindent szabad.”34 Természetesen ez nem volt igaz Velencére, s a piemonti tudós ezzel tisztában is volt, de túl e mondás igazságértékén vagy hitelén, meg kell je-
közötte, hogy sem a nemesek nem engedelmeskedhetnek másnak, sem a polgárok nem parancsolhatnak s nem is kerülhetnek be a nemesi rendbe; nem juthatnak semmilyen feladathoz vagy hivatalhoz, sem semmiféle más, a közhatalomhoz tartozó tisztséghez: úgy mint tanácskozni, választani, ítélkezni, törvényeket alkotni, fegyvert birtokolni, háborúról és békér√l vagy az alattvalók életér√l és vagyonáról dönteni. Visszataszító dolog ez egy valódi köztársaság számára, ahol minden polgár váltakozva vagy ténylegesen vagy potenciálisan részt vesz a kormányzásban.”26 Többé-kevésbé Guarini véleményén van a Squitinio della libertà veneta nel quale si adducono le ragioni dell’Impero romano sopra la città et Signoria di Venetia cím∫ irat névtelen szerz√je is, aki igen tömören fejti ki tézisét: „elég legyen, hogy bizonyítottam: a Köztársaság hatalma és szabadsága csak a nemesség számára elérhet√, az összes többi lakó meg van fosztva e javaktól, s ha nem is szolgai, de alattvalói állapotban él.”27 A Squitinio megjelenésének évében, 1612-ben bocsátja közre elmélkedését Traiano Boccalini is, aki reflektálva arra az ítéletre, amelyet Flavio Biondo adott a Velencében érvényesül√ szabadságról Storia di Vinegia (1460) cím∫ históriájában, azt írja, hogy Biondo „sohasem tudta eldönteni, vajon a velencei közszabadságot a hatalmat gyakorló nemesség vagy az engedelmességre hivatott polgárság és nép szereti jobban és tartja nagyobb becsben”.28 Akad azonban ellenvélemény is: Pier Maria Contarini a Compendio universal di republica-ban tíz évvel korábban megállapítja: „annak f√ oka, hogy Velencén belül nem keletkezett meghasonlás, abban keresend√, hogy a polgárok és a nemesemberek szokásai között nem voltak aránytalan eltérések: az öltözködésben, az életvitelben és a viselkedésben jelentkez√ egyenl√ség eltávoztatta azokat a viszálykodásokat, amelyek képesek tönkretenni egy köztársaságot”.29 Mindazonáltal, függetlenül attól, hogy ki milyen véleményt formált a velencei hatalmi gyakorlatról, abban mindenki egyetértett, hogy a kormányzat m∫ködésének alapja az állandóság volt, amely minden konfliktushelyzetben kedvezett annak a társadalmi és politikai békének, amely a többi itáliai államból hosszú id√n keresztül hiányzott. Ebb√l a szempontból végs√ soron kevés jelent√sége volt annak, hogy a szabadság egy társadalmi réteg kiváltsága maradt-e, vagy pedig egy feltételezett polgári egyenl√ség volt-e az egyetértés bázisa. Mindenesetre a kortársak többségének szemében, lett légyen
47
Giampaolo Zucchini
badságának √si fényét – mindenki ebben a biztos és szabad kiköt√ben keres menedéket, aki meg akarja √rizni életét és vagyonát”.39 A Serenissima több évszázados szabadságát a szárazföldi és tengeri hatalmára tett utalás is dicséri. Velence nemcsak szabad, hanem – akárcsak Róma – kiterjeszti fennhatóságát a nagyvilágra. Ennek megjelenít√i a Sala delle Quattro Porte mennyezetén látható ovális képek (szintén Tintoretto munkái, a kés√bbiek során sajnos átfestették √ket), amelyek a várost a neki alávetett tartományokkal együtt mutatják be. A ciklus politikai-ideológiai üzenetét hordozó három középponti freskó körül Treviso, Vicenza, Altino, Padova, Isztria, Brescia és Friuli allegóriái tanúskodnak Velence dics√ségér√l, a római triumfus mintájára, amelyben a Városba bevonuló gy√ztesek menetét a megláncolt legy√zöttek kísérték. Ilyenformán Róma mítosza éled újjá Velencében, és a régiek emlékezete nem csupán az antikvitásra tett m∫vészi utalás szintjén érvényesül, hanem mindenekel√tt a jóval fontosabb, történetipolitikai programmal legitimált ideológia síkján válik funkcionális elemmé. Ez az ideológiai vetület – amely másként nem is konstruálható meg, mint az irodalom, a politikai hagiográfia és az enkomiasztikus történetírás kínálta analógiák segítségével – végs√ soron nem más, mint a politikai propaganda üzenete. Érdemes végül felidézni, hogyan egészítette ki a ciklust Tintoretto azóta elveszett és Giovan Battista Tiepolo, valamint Francesco Bambini hasonló tárgyú képeivel helyettesített két freskója a terem ablakainak föls√ ívében elhelyezett két freskója. „A tenger fel√li oldalon […] a Velencét eljegyz√ Neptun látható, III. Sándor pápa emlékére, aki Sebastiano Zianit, a Köztársaság dózséját felruházta a tenger feletti hatalommal. A Piazzetta fel√li oldalon a Sz∫z Velence jelenik meg, amely romlatlan tisztaságával védi magát a többiek arcátlanságától – a Világra támaszkodik, ami azt jelképezi, hogy egyes-egyedül maradt romlatlan és érintetlen a többi állam barbár és zsarnoki hatalmától.”40 Pietro Bembo juthat eszünkbe, akinek találó megfogalmazása szerint Velence szabadsága és a Velencében lakozó szabadság „mintha együtt növekedne a város falaival”. Befejezésül engedtessék meg egy megjegyzés és egy továbbgondolandó probléma felvetése. Mint köztudott, a Velencével szemben kritikus álláspontra helyezked√ történeti és politikai irodalom tradíciójának kontextusában a Velence-mítosz konzervatív, „retrográd” értelmezése nyert teret. Létezik egy
gyeznünk, hogy a polgári szabadság és a szabadosság határainak összemosásával el√revetíti a város 18. századra kialakuló libertinus „mítoszát”.35 Voltak persze más hangok is, mint például Garimberto Garimbertié, amelyek másként értelmezték ezt, mondván hogy már csak azért sem lehet szó szabadosságról, mert az a jó törvények hiányából vagy be nem tartásából ered, márpedig éppen ezek képezték el√bb Róma, majd Velence szabadságának és nagyságának alapját: „Rómát a jó törvények és azok tisztelete tette naggyá, s Velence ugyanezen okokból emelkedett hatalmassá, és √rizte meg szabadságát ezerkétszáz esztend√n keresztül”.36 Polgári szabadság és függetlenség, az arisztokrata kormányzás stabilitása és egyensúlytartása, a katolikus kereszténység ideáljainak védelme, társadalmi és politikai béke, a kereskedelem biztonsága és az erkölcsi és anyagi gazdagság felhalmozása – ezekb√l az összetev√kb√l formálódott Velence politikai mítosza. Logikus tehát – mint már utaltunk rá –, hogy ezek állnak a Dózsepalota s jelesül a Sala delle Quattro Porte ikonográfiai programjának középpontjában. Itt, ahol a leghangsúlyosabb helyet akár mint ideológiai vonatkozási pont, akár mint a képciklus centrális darabja, a fríg sapkás n√ként (újabb Velence-jelkép?) megjelenített Szabadság körfreskója foglalja el, a mennyezetet három festmény díszíti. Középen az allegorikus formában ábrázolt Velence látható, amelyet Juppiter küldött a lagúna vizeire, azzal a szándékkal, hogy „Isten akaratából […] fennmaradjon a kegyes vallásosság és a keresztény szabadság”.37 Ez a kép is Jacopo Tintorettónak s a megfestésben talán közrem∫köd√ Nicolò Bambininek tulajdonítható, s elkészültének ideje 1574. Jupiter tehát Velencét a tenger királyn√jévé és a kereszténység védelmez√jévé avatja, amelyet el√bb a barbár, kés√bb a török támadás fenyeget (ne feledjük, közel még az 1571-i lepantói gy√zelem emléke); a polgárok védelme egyszersmind hitük csorbítatlanságát, egyéni és társadalmi jogaikat és az állam függetlenségét is garantálja. A középs√ kép két oldalán elhelyezked√ tondók egyikén Júnó látható, aki „a pávát, a villámot és a szolgálóleányai által hordozott többi ajándékot átnyújtva nagysággal és tekintéllyel ruházza fel Velencét”,38 míg a másik Velencét mint a szabadság patrónusasszonyát mutatja be. Sansovino leírása szerint e második képen „egy jármot összetör√ n√ látható, körülötte nemezföveget, a szabadság jelképét visel√ mellékalakokkal, mivel Velence, amely szabadnak született, meg√rizte és máig √rzi Itália sza-
48
Politikai ikonográfia Velencében
másik, a velencei politikai modell aktualitását, racionalitását tételez√, bizonyos elemek – mint például a monarchikus, arisztokratikus és a demokratikus jegyeket ötvöz√ vegyes kormányforma, az ún. governo misto – megvalósíthatóságát állító olvasat is. Velence mítoszában azonban, túl a konzervatív, mindig és mindenütt adaptálható konzervatív tradíció összetev√in, benne foglaltatik egy reálisan tekintve utópisztikus, utópia voltában mégis realisztikus idea: Itália egységének Velence uralma alatt tör-
tén√ létrehozása, a „mitikus” velencei kormányzat kiterjesztése egy feltételezett és vágyott olasz nemzetállam egészére. Úgy t∫nik, ez az egyetlen lehetséges értelmezése utolsó példánknak. Giulio Strozzi 1624-i h√skölteményének, a Venetia edificata-nak címlapképér√l van szó, amely a város képét mutatja madártávlatból. A stilizált és a valóságot er√sen módosító ábrázolás körvonalaiból egy térkép sejlik fel – Itália térképe. Íme az utolsó hiányzó elem Velence politikai mítoszának teljessé tételéhez.
Jegyzetek
17 M. Sforza: Panegirico detto à Venetia sotto nome di reina, Venetia, 1585, 14r. 18 Uo., 14r–18v. 19 W. Wolters: Storia e politica nei dipinti di Palazzo Ducale, id. kiad., 59. o. 20 Vö. G. Zorzi: „Nuove rivelazioni sulla ricostruzione delle sale del piano nobile del Palazzo Ducale di Venezia dopo l’incendio del 11 maggio 1574”, in: Arte Veneta, VII (1953), 123–151. o., különösen 132. skk. 21 Andrea Palladio vitatott részvételér√l a munkában lásd többek közt G. Zorzi: Le opere pubbliche e i palazzi privati di Andrea Palladio, Venezia, 1965, 143. skk. 22 F. Sansovino: Venetia città nobilissima et singolare (1581), ed. G. Martinioni, Venetia, 1663, 323. o. Az ikonográfiai programról l. W. Wolters: „Die Programmentwurt zur Dekoration des Dogenpalastes nach dem Brand vom 20. Dezember 1577”, in: Mitteilungen des Kunsthistorischen Institutes in Florenz, XII (1966), 271–318. o. 23 J. De Nores: Discorso intorno a que’principii, cause, et accrescimenti, che la comedia, la tragedia, et il poema heroico ricevuto dalla philosophia morale et civile et de’governatori delle Republiche, Padova, 1587, 2r. 24 W. Wolters: Storia e politica, id. kiad., 59. o.; l. még A. Ventura: Nobiltà e popolo nella società veneta del ’400 e ’500, Bari, 1964. 25 G. N. Doglioni, id. m. 32. o. 26 G. B. Guarini: Trattato della politica libertà (1599), Venezia, 1818, 93. o. 27 Squitinio della libertà veneta, Mirandola, 1612, 75. o. 28 T. Boccalini: Ragguagli di Parnaso, con la pietra del paragone politico, ed. G. Rua e L. Firpo, I, Centuria I, Ragg. V, Bari, 1948, 141. o. 29 P. M. Contarini: Compendio universal di republica, Vinegia, 1602, 241. o. 30 A. F. Doni: „Academici fiorentini e peregrini”, in: I Marmi, II, Ragionamento della stampa, Torino, 1951, 542. o. 31 F. Vettori: „Sommario della istoria d’Italia (1511–1527)”, in: Scritti storici e politici, a cura di E. Niccolini, Bari, 1972, 145–146. o. 32 Uo. 152. o. 33 G. Botero: Della Ragion di Stato, Venetia, 1598, 152. o. 34 G. Botero: Relatione della Republica venetiana, Venetia, 1605, 98v. 35 Vö. F. Gaeta, id. m. 36 G. Garimberti: De’regimenti publici de la città, Vinegia, 1544, 28. o. 37 F. Sansovino: id. m. 323. o. 38 C. Ridolfi: La vita di Giacomo Robusti, Venetia, 1642, 24. o. 39 F. Sansovino: id. m. 324. o. 40 Uo.
1 A modern szakirodalomban számos munka foglalkozik Velence politikai mítoszával; különös figyelmet fordítottam a következ√kre: G. Fasoli: „Nascita di un mito”, in: Aa Vv, Studi storici in onore di Gioacchino Volpe, I, Firenze, 1958, 455–479. o.; F. Gaeta: Alcune considerazioni sul mito di Venezia, in: Bibliotheque d’Humanisme et Renaissance, XXIII (1961), 58–75. o.; E. O. G. Haitsma Mulier: The myth of Venice and Dutch republican thought in the seventeenth century, Assen, 1980. 2 Ld. M. Tafuri (szerk.): „Renovatio urbis”. Venezia nell’età di Andrea Gritti (1523–1538), Roma, 1984. 3 W. Wolters: Storia e politica nei dipinti di Palazzo Ducale. Aspetti dell’ autocelebrazione della Repubblica di Venezia nel Cinquecento, Venezia, 1987, 61. o. 4 Firenze politikai mítoszáról l. D. Weinstein: Savonarola and Florence. Prophecy and patriotism in the Renaissance, Princeton, 1970; G. Cipriani: Il mito etrusco nel rinascimento fiorentino, Firenze, 1986. 5 Vö. „Raccolta degli istorici delle cose veneziane, i quali hanno scritto per pubblico decreto, Venezia, 1718–1722; G. Cozzi: „Cultura politica e religione nelle »pubblica storiografia« veneziana del ’500” in: Bollettino dell’Istituto di storia della societá e dello stato veneziano, V–VI (1963–1964), 215–294. o. (különösen 217–223. o.). 6 A korabeli olasz fordítást használtam: M. A Sabellico: Le Historie Venitiane, Venetia, 1544, 3r. 7 M. A. Sabellico: Oratio de laudibus historiae in Titum Livium, in: Opera omnia, Basileae, 1560, col. 482. o. 8 Historiae rerum Venetarum, Basileae, 1560, 6–7. o., 40–41. o. 9 M. A. Sabellico: Le Historie Venitiane, id. kiad., 31. o. 10 G. Garimberti: Problemi naturali e morali, Venetia, 1550, 131–132. o. (Problema LXXVII: „Perchè gli italiani siano più differenti di complessione e di costumi intra di loro che non siano l’altre nationi”) 11 J. Sannazzaro: Opere volgari, Venezia, 1741, 54. o. 12 Ugo da Brescia: Discorso della dignità et eccellenza della gran città di Venezia, Venetia, 1562, 10, 14. o. 13 Uo., 3. o. 14 G. M. Memmo: Dialogo, Venegia, 1563, 7–8, 140. o. 15 G. N. Doglioni: Venetia trionfante et sempre libera, Venetia, 1513. o. 16 B. Spatafora: Quattro orationi […] L’una in morte del Serenissimo Marc’Antonio Trivisano. L’altra nella creatione del Serenissimo Francesco Venero Principe di Venetia, Venetia, 1554, 37–42. o. Vö. még F. Sansovino: Delle orazioni volgarmente scritti da diversi illustri, II, Lione, 1791, 172, 186. o.
49
