PoLíSz 113. Március idusa Húsvét a Költészet ünnepe József Attila születésnapja április. Szerkesztői jegyzet

PoLíSz

Szerkesztői jegyzet

Március idusa – Húsvét – a Költészet ünnepe – József Attila születésnapja Nem véletlenül kerülnek egymás vonzáskörébe megtartó fogalmaink. Persze, mondhatnók úgy is: a Petőfiék megfogalmazta Mit kíván a magyar nemzet 12 pontja, szabadságvágyunk első, Európát „megrendítő” kinyilatkoztatása voltaképpen azt az örökérvényű (hiszen már megváltott) pillanatot emelte polgárjogi magasságokba, amelyért – hitünk szerint – Isten Fia 1848 évvel annak előtte életét adta. És mi lett a szabadsággá nyilvánított Megváltásunkból, az idők húsvéti ünnepnapjaiból? Jött Arad, a mi keresztre feszítésünk. És nyomában azok az évtizedek, amelyek az őszinte magyar szót – a késlekedő Feltámadás hiányában – hegyibeszéd-szerű allegóriákba, szimbólumokba, vergődő versszövegek homályába (a társadalom jó részét pedig szociális nyomorba) kényszerítette. Vannak, akik úgy vélik, József Attila versnyelve az első, amelyben anyanyelvünk sikerrel rázza le magáról a „késlekedő Feltámadás” kényszereit: Petőfi hiányát. És hozzáteszik: Pőcze Borbála fiának egész életvitele, mérhetetlen nélkülözései, lelki egyensúlyvesztése, aztán Szárszó – voltaképpen csak a Versben testet öltött „krisztusi pillanat” magyarázatai, emberre szabott vetületei. Legyen. De vajon nem a született zsenialitás ama törekvése, hogy a Feltámadás, a megváltottság élményét elérhetővé tegye a hétköznapok számára? Szóban, képben, igazságainkról és szabadság-szomjunkról szóló – Szárszó óta is naponta felsikoltó – fájdalomkiáltásainkban? Megváltás és vers. Vers és édesanya. Lám, okkal kerülnek egymás vonzáskörébe a fogalmaink. A Megváltó keresztje alatt tragédiáját panaszoló édesanya szinte az anyanyelv panaszlását műveli: ez vagyok, ez maradtam. Egy megszenvedett Anya megszenvedett anyanyelve. Talán ez volna maga a költészet? Annak panaszló vonulata? „Feleségemmel együtt hosszabb idő óta a szó szoros értelmében éhezünk – panaszol költőnk 1933-ban Babits Mihályhoz írt levelében. – Ellenőrizhető adat: az Írók Gazdasági Egyesülete ebéd gyanánt egy kávét és egy zsömlét utalt ki számomra…” Az I.G.E.! Igen. Igéink, mondataink, egész irodalmunk József Attila után sincs abban a helyzetben, hogy ne áhítozná a megváltást. Miérettünk. Mimiattunk. Átszúrt mellényű Petőfikre, éhező József Attilákra emlékezve, Európa másik irányába való nagy-nagy igyekezetünk közepette ismételten fölidézzük: megváltani önmagunkat kell, önnön hibáinkkal és erényeinkkel, önmagunkért. Anyanyelvünkön. Idegen Megváltó nincs!

Politika-Líra-Széppróza szellemi-lelki „városálma” A megújuló magyar és keresztény hagyomány fóruma A Kráter Műhely Egyesület irodalmi és kulturális lapja

„A magyarságtudat fenntartása és megőrzése az előttünk járó generációk feladata volt, felelevenítése és átadása azonban természetszerűleg már a mi felelősségünk.” (Balázs Tibor) „LEHAJOL A CSÖND…, ÉS MEGÖLELI A VILÁGOT” – A 2008. február 15-én Pomázon megrendezett Wass Albert Emlékkonferencián elhangzott előadások – Turcsány Péter, Szőcs Géza, Jókai Anna, Hegedűs Lóránt, Márkus Béla, Kabdebó Lóránt, Pomogáts Béla, Nyiri Péter, Bertha Zoltán, Adamikné Jászó Anna, Szász István Tas, Balázs Tibor, valamint Lisztóczky László írásai • „CHATELÜNK VELED, ÁPRILIS!” – Mohácsi Árpád, P. Papp Zoltán, Barcs János, Beyer László, Ferenczi László, Uroš Zupan és mások versei a költészet napjára • Heiszler Vilmos Gecse Géza könyvéről

Kráter Könyvesház 1072 Budapest, Rákóczi út 8/A – belső udvar Nyitva tartás: munkanapokon 10–18 óráig www.krater.hu

A lap ára: 450 Ft

PoLíSz 113. – 2008 ÁPRILIS

Bágyoni Szabó István

Fritz Mihály Wass Albert érme

2008 április

113. megjelenés

A PoLíSz a Szellem városa

A MEGÚJULÓ MAGYAR ÉS KERESZTÉNY HAGYOMÁNY LAPJA Beyer László

Hófehér liliom Szűz-fehér hó-dunyha Szent Margit szigetén, mécsesem kihunyna, pislákol, él remény, táplálja Duna-szél. Árválkodsz liliom, harangozd örömét,

Tisztelettel Vértesaljai László jezsuita atyának két bogárszem finom, Szent Szűz néz, öröklét! Sírhelyén hó-palást öleli vállait, fohászunk bont kalászt, hazánkra fényt derít.

A Kráter Műhely Egyesület munkáját az NCA Országos Hatókörű Civil Szervezetek Támogatásának Kollégiuma támogatja Kiadja a Kráter Mûhely Egyesület közhasznú szervezet Felelôs kiadó és alapító fôszerkesztô Turcsány Péter Fôszerkesztô-helyettes Kaiser László ([email protected]) Szerkesztôségi titkár Szepessy Katalin Telefon/fax/e-mail: 06/1/266-6288 • [email protected] Segédszerkesztô Hussein Evín • Telefon/e-mail: 06/26/328-491 • [email protected] Szerkesztôk Bay Ágota (próza) [email protected], Barcsa Dániel (történelem) [email protected], Bágyoni Szabó István (vers) [email protected], Lukáts János (esszé) [email protected], Madarász Imre (irodalomtörténet), Néráth Mónika (képzőművészet) [email protected], Szentandrási Erzsébet (olvasószerkesztô), Szappanos Gábor (mûfordítás) [email protected] Fômunkatársak Ferenczi László, Tóth Éva és V. Tóth László Szerkesztôségi cím 1053 Budapest, Papnövelde u. 8. II. emelet 26. Lapunk megrendelhetô 10 szám ára egy évre 4000 Ft, fél évre 2000 Ft, külföldön egy évre 43 euró Nyilvános szerkesztôségi óra minden hónap második csütörtökén 16 órától a Centrál Kávéházban (Budapest, V., Károlyi Mihály u. 9.) www.krater.hu Tipográﬁai tervezés, tördelés Berkes Dávid Nyomdai elôkészítés Eredeti Bt. Terjeszti a Lapker Rt. Kapható a Kráter Könyvesházban (Bp., Rákóczi út 8/A – udvar), az Írók boltja, a Lítea, a Fehérlóﬁa (1086 Bp., József u. 2.) és az Osiris Kiadó Gondolat Könyvesházában, (1053 Bp., Károlyi M. u. 16.), valamint a RELAY hírlaphálózatában. Megjelenik a Mondat Kft. gondozásában. Felelôs vezetô ifj. Nagy László

ISSN 0865-4182

Kötelék

A TÖRTÉNELEM FAGGATÁSA

„LEHAJOL A CSÖND…, ÉS MEGÖLELI A VILÁGOT” ......................................................................... 2 (Wass Albert Emlékkonferencia, 2008. február 15.) Wass Albert életműve nemzeti és kulturális összefogásra szólít fel (KAZ) ......... 2 Turcsány Péter: Pomázi beszéd ..................................................................................... 3 Szőcs Géza: A százéves Wass Albert ............................................................................. 5 Jókai Anna: Wass Albert világlátása ............................................................................ 13 Hegedűs Lóránt: Wass Albert munkássága a kereszt(y)én(y) teológia szemszögéből..................................................................... 19 Márkus Béla: „Wass Albert kezében lesz feladata a tollnak” – bírálatok, méltatások a két világháború között ....................................................... 26 Kabdebó Lóránt: „Az ebédlőben fölhúzom az órát.” – Wass Albert otthonteremtése – az otthontalanságban ........................................... 33 Pomogáts Béla: Jönnek… – Több műfajú dokumentumkönyv a második bécsi döntésről ........................................................................................... 37 Nyiri Péter: A megszakadt lánc mítosza – a Rézkígyó teológiája.................................. 42 Bertha Zoltán: A bölcselő Wass Albertről – Te és a világ – rendhagyó műfajban .... 45 Barcs János: Kavicsok – Wass Albert emlékezete ....................................................... 50 Beyer László: Bisztra-pataki ballada – Wass Albert 100. születésnapjára ................. 51 Adamikné Jászó Anna: A prózaritmus Wass Albert műveiben .............................. 52 Szász István Tas: Wass Albert a Hitel szellemi vonatkozásában ...............................64 Balázs Tibor: Wass Albert kanonizációjának kérdése – avagy az egységes nemzettudat felélesztése............................................................ 69 Lisztóczky László: Wass Albert pályaképe ................................................................. 75

VILÁGBESZÉD

Uroš Zupan: Kert, Bach; Imádság (versek) (Lukács Zsolt fordításai) .................................. 83

MERÍTETT SZAVAK

„CHATELÜNK VELED, ÁPRILIS!” Szabó Csilla Judit: Gondolatok a spájzban (vers) ....................................................... 85 Mohácsi Árpád: Ez volt az indulás, Ki és be, Pepecselés az ecsettel, Sötét erkély (versek) ...................................................................................................... 86 Kondor Ilona: Tűntén a zúzó időnek… (vers) ............................................................. 88 Zas Lóránt: Maradnak, Megundorodni, Hetvenkedő, Már semmi (versek) .............. 88 P. Papp Zoltán: Bemutató (vers) ...................................................................................90 Ferenczi László: Perc és öntudat (vers) ........................................................................ 91

TÁJOLÓ

Heiszler Vilmos: Egy birodalom végvidékén .................................................................. 92 Bemutatjuk Szabó Márta fotóművészt ................................................................................ 94

(A borító belső oldalán Beyer László: Hófehér liliom című verse, a hátoldalon pedig Bágyoni Szabó István jegyzete olvasható.) E lapszámunkat Szabó Márta fotóival díszítettük.

1

PoLíSz „LEHAJOL A CSÖND…, ÉS MEGÖLELI A VILÁGOT” (Wass Albert Emlékkonferencia, 2008. február 15.)

Wass Albert életműve nemzeti és kulturális összefogásra szólít fel Nagy érdeklődés mellett tartotta meg a Kráter Műhely Egyesület a Wass Albert Emlékkonferenciát Pomázon, a felújított Teleki–Wattay-kastély pompás zenetermében. Az írók, irodalomtörténészek, nyelvészek, költők és doktoranduszok előadásait tartalmazó konferencia előzményeként a pomázi általános iskolások megismerkedhettek a Barangolás Wass Albert mesevilágában című vándorkiállítással, majd 14 órakor Vicsi László, Pomáz polgármestere megnyitotta a rendezvényt. Köszöntőjében kiemelte: külön öröm és megtiszteltetés Pomáz városának, hogy a település adhat otthont egy tudományos értekezésnek, abban a felújított Teleki–Wattaykastélyban, amelyet nemrég adtak át a nagyközönségnek. Egyik első rendezvénye éppen a jelen Wass konferencia! Turcsány Péter, KME-elnök, a konferencia levezető elnöke köszöntőjében röviden szólt a 2008-as Wass-évről (melynek része e konferencia is), majd hangsúlyozta, hogy Wass Albert írói és szellemi hagyatéka valójában nem megosztó, hanem ellenkezőleg, kulturális értelemben nemzeti összefogásra készteti a magyar nemzet megújító erőit, ezt mutatják szerte a Kárpát-medencében sorra kerülő megemlékezések, filmvetítések, szavalóversenyek, szoboravatások. Dr. Lisztóczky László irodalomtörténész Wass Albert pályaképét rajzolta meg 1928tól kezdődően. Kiemelte írói munkásságát, közéleti, valamint kiadói tevékenységét, illetőleg méltatta legfontosabb műveit. Bertha Zoltán irodalomtörténész a gondolkodó és bölcselő Wass Albert emberség,

magyarság és nemzeti önvédelem összefüggéseire úgy világított rá, mint a 20. századi nagy íróink többsége. Bölcseleti esszéfüzére, a Te és a világ a keresztény istenhit, az erkölcsi helytállás és az emberi szépség legszentebb értékeit hangsúlyozza, akárcsak Németh László, Hamvas Béla és Weöres Sándor. Pomogáts Béla irodalomtörténész Erdély visszacsatolásának élményéről beszélt a Jönnek! c. Wass-mű kapcsán. Kiemelte: gazdag, izgalmas irodalmi reflexió a mű, figyelemre méltó alkotás. Jókai Anna író Wass Albert világlátása kapcsán Wass-levelekből idézve fogalmazta meg: Wass Albert aktualitásához kétség nem fér, noha sokan mindent elkövetnek, hogy kitaszítsák. Wass nemzetének Don Quijotéja, de Sancho Panza nélkül! Egyedül harcolt a magyarságért, szülőföldjéért, mert „segédei” zsoldosoknak, kiszolgálóknak álltak. Dr. Márkus Béla irodalomtörténész filológiai-esztétikai előadása Wass Albert recepciójával foglalkozott, s rámutatott: a két világháború közti időszak erdélyi prózairodalmának prominens képviselőjévé fejlődött Wass Albert. Tusnády Mária doktorandusz Wass Mire a fák megnőnek c. regénye kapcsán mutatott rá a mű magyar mitológiába ágyazott magyarságszimbólumaira. Kabdebó Lóránt professzor Wass költészetét méltatta, számos konkrét példán bizonyította a poéta Wass Albert kivételes tehetségét. Kiemelte: a „nagyok” (Áprily, Reményik, Dsida) árnyékában Wass jelentékeny költő, kinek költészetére figyelnünk kell.

2

A történelem faggatása

Kiss Mihály a csönd hermeneutikája felől közelített a Wass-életmű felé, vers és próza életművén belüli egységében mutatta ki az egzisztenciál-filozófia felől is megközelíthető üzeneteit. Szőcs Géza költő a személyes ismeretségről beszélt, majd a torz, főleg politikai indokokkal magyarázható tévhitek és rágalmak kóros és káros hatását analizálta. Végül leszögezte: irodalmunk pótolhatatlan jelese volt Wass Albert. Dr. Boda László teológus Wass Albert jelleme kapcsán megjegyezte, hogy írónk a „századfordító magyarok” egyike, akire szükségünk van nemzeti felemelkedésünkhöz. Adamikné dr. Jászó Anna nyelvész Wass művészetét a prózaritmus, a nyelvi emóció

gyakori jelenléte és a népnyelv feldolgozása „szemszögéből” elemezte. Egy nyelvészcsoport hanghosszúság-méréseiről is beszámolt, amely kimutathatóvá tette Wass prózájának ritmusazonosságokon alapuló jegyeit. Dr. Szász István Tas író a nyíltan és háttérben nagy hatással működő kolozsvári Hitel (folyóirat) szellemi műhelyéről tartott előadást, végül Dobos Marianne emelte ki Wass apostoli szerepét az emigrációban. Dr. Ortutay Péter és Nyiri Péter doktorandusz történeti, ill. teológiai szempontú regényelemzésekkel emlékezett Wass Albertre. A konferenciát estébe nyúló fogadás zárta. (KAZ)

Turcsány Péter

Pomázi beszéd Kárpát-medencénk: bajkiáltó fák erdeje! A 2008. esztendőben mi – Jókai Anna meghitt kifejezésével – barátunk, Wass Albert emlékét és életművének nagyságát ünnepeljük. Ha róla szólunk, az erőszakoltan szétszabdalt és már szétzuhant Kárpát-medencei magyarság nemzetegyesítő és nemzet-újjáteremtő vágyáról is szólunk. Wass Albert „irányt mutató” gondolatával: „a néppé alázott magyarságot kell újra nemzetté emelnünk.” Ez a gondolat az általa annyira szeretett és tisztelt Széchenyi István céljait visszhangozza bennünk, a huszonegyedik század kezdetén is: „Minden becsületes szívnek legszentebb a hon.” (Széchenyi István) Ki kell újra és újra mondanunk: az úgynevezett szocializmus korszaka kiváltságosainak és szekértolóinak „új osztálya” nem teremtett közösségi társadalmat; nem is akart, ahogy

azt magáról már akkor is hazugul és álságosan hirdette. Éppen hogy hatalomátvétele első pillanataitól kezdve közösségeket vert szét, évszázados nemzeti és civil hagyományokat kísérelt meg kiirtani a nép emlékezetéből – s ez ellen emelte fel tollát Wass Albert, már az Adjátok vissza a hegyeimet! megírása idején, 1948-ban, s ennek kiáltott Floridából is Erdély földje felé fordulva, megálljt. Ez az ő „töretlen hitének” törhetetlen nagysága: számkivetve is megőrizte nemzetsorsunk álmait és nemzetlétünk nagyságának zálogát. Ma őt és megtartó eszméit ünnepeljük. És igenis mondjuk ki: hirdetjük szerte a Kárpátmedencében. Bajkiáltó fák vagyunk mindannyian. Zúgjon csak a bajkiáltó fák erdeje. Hirdetjük, ha csak azt sorolom is fel, amit ebben a centenáriumi évben tettünk, és tesz-

3

PoLíSz nek nemzettársaink: 2007. október 23-án a szarvasi ártér ünnepi szoboravatásán, november 9-én a marosvásárhelyi református Nagytemplom közössége előtt, 2008. január 8-án a Magyar Kultúra Alapítványának budavári nagytermében, lépcsőroskasztó, csodálatos Wass Albert-rendezvényünkön, és január 12én Budakeszi – egész magyar fővárosunknak példát adó – szoboravatásán. Wass Albert ünneplése nem szünetel. Nagymaros, Bonyhád, Érd, Verőce emlékezik. Debrecen város képviselő-testülete visszavonhatatlanul fog szobrot emelni – Csokonai és Gulyás Pál szelleméhez hűen – valamikori diákjának. Zalaegerszeg és Pomáz is készül májusi, ill. szeptemberi szoboravatására. A Szabad Tér filmrendező-csapata emlékfilmmel ünnepelt. A Magyar Művészetért Alapítvány posztumusz Árpád fejedelem-díjjal tisztelte meg az írót, amelyet örök megőrzésre a Kráter Műhely Egyesületnek adott át. A Kultúra Lovagrendje emlékkopjafa állításával adózik az író emlékének, amit Erdélyben kívánnánk felállítani. Szülőföldjén, a Mezőségen, a dési református egyházkerület rendezi meg második alkalommal Wass Albert szavalóversenyét. Ebben az egyházkerületben, amelynek 1938 és ’43 között ő volt a főgondnoka, a lelkészek is külön gyűlésen emlékeznek meg nagy szülöttükről. Bonyhád városa már megkezdte országos merítésű szavaló- és mesemondóversenyét. Zentától Beregszászig, Nagyatádtól Nagyváradig hasonló versenyeken méretik meg a magyar diákság. Társszervezőnk a Magyar Versmondók Egyesülete lesz. Ez a nagyszerű ünnepléssorozat nemcsak Wass Albert írásművészetének, hanem jellemének, magatartásának is szól. Közéleti és politikai üzenete mindenkor egyértelmű volt és lesz:

nalhoz, melynek egyik országalkotó és -fenntartó jelszava ez volt: »Csak úgy lehetünk más nemzetekkel egyenrangú emberek, ha elsősorban magyarok maradunk, és magyarságunkon keresztül szolgáljuk az egyetemes emberi világot azon a helyen, ahova Isten helyezett!«” (Wass Albert, 1990) Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Mi, Kárpát-medence bajkiáltó fái bátran visszhangozzuk az ő szavait. A magyarságot éppen az általa megfogalmazott magatartás emelheti ki annyi egymásra fenekedő nép és nemzet közül. Bajkiáltó fákként vagy netalán honfoglalás-kori őrtüzekként kell szembenéznünk mai társadalmi és történeti kihívásainkkal. A Wass Albertet ünneplők serege apró falvainktól nagyvárosainkig, szórványmagyarjainktól a messze idegenbe szakadt emigráns közösségekig egyként jelzünk egymásnak őrtüzeinkkel. Ebben a végre hideg, tiszta levegőt hozó januárban és februárban, a nem „virágtemetést”, hanem – reményeink szerint – virágzást hozó tavaszi újjászületésben vagy a Juhász Gyula-i nyár hevében és az őszi lombhullásban. Wass Albert ünneplői „cot la cot”, a vállvetve élő és alakító testvériség szellemében néznek a jövő elé. Wass Albert ellenfelei egyszerűen nem tudják, kiről és mit beszélnek. Sem esztétikailag sem politikailag. Az Illyés Gyula-i „még meleg a kezünk” kézfogások szellemében kell közénk idézni az író meghitt és szeretetre méltó személyes alakját is. Mi, írók és irodalmárok még emlékezünk Illés Endre mecénási alakjára, a kezdőket istápoló vezérszerepére. Éppen ő volt, aki Erdély távoli szülöttjét, Wass Albertet Baumgartendíjhoz segítette; Babits Mihálynak ő hívta fel a figyelmét a páratlan érzékenységű és kivételes írástudású íróra. Különös tanúságtétele a sorsnak, hogy Illés Endre éppen ’43 őszén vetette papírra Wass Albertet méltató bekezdéseit. Az erkölcs- és emberpróbáló második világháború súlyosbodó napjaiban. Az ő üzenetéből érdemes volna Wass mai ellenfeleinek is kihallania az őt elismerő, baráti szót:

„Szívós és áldozatos munkával hadat kell viselnünk a magyar hazát ma átitató erkölcstelenség ellen, a további elposványosodás ellen, hogy népünk visszatérhessen ahhoz a régi, tisztességes nemzeti vo-

4


„Wass Albertről csak finoman lehetne beszélni, híven az ő költői stílusához. Körülbelül olyan hangon, mint amilyent ő ütött meg a Titokzatos őzbakban, ebben a költői vadásznaplóban. Mindketten [Asztalos Istvánnal, T. P.] a mai világ bonyolult problémáit kutatják, és finoman és tiszta kézzel nyúlnak ehhez, mint az orvos, aki operálni és gyógyítani akar.”

– Úgy van! Éljen Csaba királyfi! Elölről kezdünk mindent! Éljen az új ország! Szép volt, hatalmas, boldog pillanat volt.” Kárpát-medencénk: ma a bajkiáltó fák erdeje. De Wass Alberttel – nem csak ebben az esztendőben – az élni- és megújulni akarás, a győzni tudás üzenetei járják be nemzetbeli társaink lelkét. Ne feledjük! Ez az egyre hangosabban zúgó erdő a nemzet tavaszán virágba borul, s abban az ünnepben velünk lesz Wass Albert.

Ahogy a Tejutat, a Hadak Útját beragyogják gazdag nyári éjszakákon a távolban égő csillagok, úgy világítják be a Kárpát-medence magyar településeit a Wass Albertet ünneplők lelki lámpásai. Járja át ismét a remény hite nemzettársaink szívét! Wass Albert a barátunk marad. S minket, mai írókat és irodalmárokat is barátokká tesz az erdélyi író által megálmodott „Csaba hit”: „Hátul a kipányvázott lovak, elöl a tűz s fáradt, szótalan, rosszkedvű hunok. Ő aztán felállt, és azt mondta. – Ne búsuljatok. Elölről kezdünk mindent. Építünk új országot. Szebbet. Boldogabbat. Csak a magunk számára. Ne féljetek, megsegít az Isten. Most pedig előre, utánam! Ők pedig felugráltak mind a tűz mellől, arcukon kinyílott a lelkesedés s ujjongva kiabálták.

Turcsány Péter

Szőcs Géza:

A százéves Wass Albert Személyesen csak a nyolcvanéves Wass Albertet ismertem. 1987 áprilisában Amerikában jártam. Elhatároztam, hogy felkeresem Márai Sándort és Wass Albertet. New Yorkból hívtam fel floridai otthonában, azt mondta, bármikor szívesen lát.

Miamiban béreltem autót. Astor felé, a mocsarak között, jó néhány aligátort (vagy kajmánt?, szóval krokodilust) kellett kikerülnöm, amelyek kifeküdtek az útra. A városka jellegtelen volt, egy fülkéből felhívtam az öreget, hogy mégse teljesen váratlanul toppanjak be.

5

PoLíSz – Itt vagy a városban, igaz? – kérdezte, ami meglepett, hiszen akár New Yorkból is hívhattam volna. Kérdésemre, hogy honnan tudja, így felelt: A benzinkutas már telefonált, hogy idegen kocsi van a városban. Amilyen rettenetes híre volt, éppolyan derűs, kedves, joviális embernek ismerhettem meg. Elmesélt, már egy pohár bor mellett, egy történetet egy Duda János nevű emigránsról, akit, mivel egyszerű ember volt, a magyarok valamiféle rátartiságból nem fogadtak be maguk közé (gondolom, az egyleteikbe, a társaságaikba, a szövetségeikbe és a klubjaikba). Később nagy vagyont szerzett, és a szlovák emigráció meggyőzte, hogy ő valójában szlovák és igaziból Ján Dudának hívják. Ján Duda attól kezdve oszlopa lett a szlovák emigrációnak, és dollármillióit is szlovák célokra hagyományozta. Eljutottunk a magyar kohéziós erők megroppanásának témájáig. Amely miatt kivetjük magunk közül a Duda Jánosokat (továbbá, de ezt csak most utólag fűzöm hozzá: ott feledjük a mocsarak közepén Wass Albertet a krokodilusok között). Ha akkor valaki azt mondja nekem, hogy a közeledő rendszerváltozás után több mint másfél évtizeddel a magyar közvélemény egy része még mindig azt a román vádat fogja szajkózni ellene (egy idestova hetven évvel ezelőtt történt, máig felderítetlen esetre hivatkozva), hogy háborús bűnös, tehát fasiszta, s ha fasiszta, akkor nyilván antiszemita is –; ha tehát ezt mondják nekem, hát így válaszolok: no, akkor az a rendszerváltozás sem sikerült a legjobban. Mondott-e, írt-e, és legfőképp: tett-e Wass Albert bármikor bármit, ami erkölcsileg elítélendőnek, vállalhatatlannak vagy szégyenletesnek minősül? Szűkítsük le e kérdéseket a háborús bűnök (vagy legalábbis felelősség) tartományára, ideértve bármely más nemzet ellen elkövetett vétket, akár fegyveres, akár nem fegyveres értelemben, akár tevőlegesen, akár a puszta cinkosságot kimerítően.

Magyarul: uszított-e más népek ellen? Részt vett-e akár saját kezűleg, akár katonai (vagy „földesúri”) parancsok, utasítások vagy felbujtás révén civilek megsemmisítésében? Románokéban, zsidókéban, oroszokéban? Ismereteink alapján csak nemleges válasz adható e kérdésekre. Wass Albert írásaiban, közéleti szerepléseinek dokumentumaiban nem találjuk nyomát idegengyűlöletnek, nemzetiszocialista ideológiának, más népek vagy nemzetek megsemmisítését célzó szándékoknak. (Az Ellenzék szerkesztőjeként angolszász beállítottságáról volt ismert, és íróként sem volt a kurzus embere: Tavaszi szél c. drámájának bemutatását 1944 karácsonyán a budapesti Nemzeti Színházban a nyilas hatalom betiltotta. Miközben már javában folyt a főváros ostroma, a Szálasi-kormány még rendet akart teremteni a magyar kultúrában.) Ami a román néppel és román értékekkel való érzelmi kapcsolatát illeti, ennek lényegét jól kirajzolja az az ív, amely fiatal kora egyetlen megjelent műfordításától tart legjelentősebb regényéig. A műfordítás: Eminescu Diana című versének magyar nyelvre való átültetése. A regény: A funtineli boszorkány, az erdélyi román nép életének olyan szeretettel való ábrázolása, hogy az csak a legnagyobb román prózaírók műveihez hasonlítható. (Érthetetlen módon a feminista szemléletű irodalomkritika máig nem figyelt fel a regény központi nőalakjára.) Román értékek felismerése és megbecsülése természetesen nem zárja ki, és főleg, nem bizonyítja azt, hogy az író – egészen más minőségében – ne követhetett volna el akármekkora gaztettet. Mégis fontos ismeret ez, mert megkérdőjelezi annak a portrénak a hitelességét, amit a román propaganda szeretne elfogadtatni a gyilkos magyar grófról. (Egyébként ugyan ki szólhatná meg az írót, ha regényében mondjuk a Hóra-lázadás vagy 1849. Móc-vidéki eseményeivel kívánt volna foglalkozni, esetleg Nagyenyed pusztulásával? És a könyv mégsem erről szól.)

6


A román propaganda 1945-től mindmáig annak a leegyszerűsítő szemléletnek az alapján határozta meg bármely magyar szereplőnek a helyi értékét, hogy a második bécsi döntés után Magyarországhoz visszakerült Észak-Erdély kérdésében hova helyezhette el Románia, a román ember, a román nemzet és a román kultúra ellenségeinek tablóján. Csak ez érdekelte őket – semmi más. E propagandisztikus előítéletek és sztereotípiák nem kedveztek a grófoknak. A szovjet megszállás alá került országokban már csak azért sem, mert osztályellenségnek minősültek. De volt néhány olyan állam, elsősorban Románia, ahol nemcsak az úri elnyomót látták a grófban, hanem a nemzeti ellenséget is. Érthető is – román grófok nem léteztek. Ahogyan Esterházy János Szlovákiában, ahogyan Bethlen Béla kormánybiztos Erdélyben történelmileg vitathatatlanul nemes és bátor fellépésének emlékét elhomályosította a „magyar gróf” mint szimbolikus figura ellen primitív panelekkel operáló gyűlöletkeltés, úgy Wass Albertnek is bűnhődnie kellett a származása miatt. Idézzük fel azt a meghurcoltatást is, amelyben a náciellenességéről ismert Bánffy Miklósnak és Kemény Jánosnak volt része, annak a Kemény Jánosnak, aki pl. a kolozsvári színháztól eltávolított zsidó színészek számára finanszírozta egy önálló zsidó színtársulat felállítását. Sem kulturális, sem közéleti érdemek nem számítottak, ha az ember magyar gróf volt – s még súlyosbította a helyzetet, ha nevét íróként is ismerték. Egy egységes nemzetállamnak felfogott Nagyrománián belül természetes ellenségnek számított, ha valaki egy önálló, a romántól különböző kultúra hordozója, munkása, alkotója volt. (Ezért kellett Sütő Andrást is megnyomorítani, sőt, jellemző reflexekkel még felelőssé is tenni az őt ért agresszióért. Mintha fejszéjével ő támadt volna békésen imádkozó román parasztokra valamelyik román falu templomában.) Wass Albert azonban nemcsak magyar gróf volt, nemcsak magyar író, nemcsak veszedelmes nemzetközi kapcsolatokkal rendel-

kező személyiség, hanem – ami a legrettenetesebb – a Románia területi épségét csorbító (igaz, hogy a Románia által is elfogadott bécsi döntés alapján Észak-Erdélybe bevonuló) magyar hadsereg tisztje. Arisztokrata is, magyar is, író is, a „horthysta hadsereg” tisztje is – keresve sem lehetne találni nála jobb alanyt a történelmi bűnbak szerepére. Az előítéletekből pedig elkerülhetetlenül ítéletek születnek. Először csak a propaganda ítélete, aztán a népbíróságé. „A román haza ellensége, tehát bűnös.” Miféle bűnös? Természetesen háborús bűnös. Mi jellemzi még a háborús bűnöst amellett, hogy a román nép ellensége? Fasiszta. Mi jellemzi a fasisztát? Gyilkolja a románt, és gyilkolja a zsidót. Akkor tehát mit követett el Wass Albert? Román és zsidó embereket semmisített meg. Honnan tudjuk? Onnan, hogy fasiszta volt. Honnan tudjuk, hogy fasiszta volt? Onnan, hogy a grófok mind fasiszták. Néhány román falusi embert a román közigazgatás visszavonulásának zűrzavarát követően magyar katonák kivégeznek [ami persze gyalázat a magyar honvédségre, Sz. G.]. Két zsidó is áldozatul esik. Ki adott parancsot erre? A két Wass gróf, apa és fia. Honnan tudjuk? Onnan, hogy fasiszták. Csak ők tehették. Maradt-e fenn írott parancs? Tanúskodott-e valaha erre nézve érintett személy, vagyis olyan, aki ilyen parancsot a.) kapott, b.) továbbított vagy c.) akár csak látott is? Ilyen személy nem tett tanúvallomást. Ki tett tanúvallomást? Minek alapján hozta meg a román népbíróság a két Wass grófot elmarasztaló ítéletet, a vádlottak távollétében? A történelmi egyensúlyozás alapján. A Maniu-gárdák székelyföldi vérengzéseit követően (amelyek még a szovjeteket is felháborították, annyira, hogy ki is parancsolták Erdélyből a román közigazgatást) szükségesnek látszott az ellenoldali vérengzésekkel korrigálni a megbillent egyensúlyt. Nemcsak a szárazajtai székellyel szemben követtek el gonosztetteket román fegyveresek, de valakik ugyanazt tették szentgotthárdi román parasztokkal és az ottani zsidókkal szemben is. Kik

7

PoLíSz lehettek ezek? A két Wass gróf, hiszen a Wass család birtokának környékén történt az eset. Hogy az író a közelben sem volt? Ezt, kérem, mi jobban tudjuk. Fontos komponenst jelentenek a zsidó áldozatok. A nagyvilág ugyanis fájdalmasan és érthetetlenül közömbös a román sérelmekkel szemben. Még olyan barátságtalan hangok is hallhatók, hogy Románia maga az egyik „legfasisztább” államként viselkedett a háborúban, mint a náci Németország legvadabb csatlósa, és egymaga közel félmillió zsidót irtott ki, mindenféle külső segédlet, német megszállás, gázkamrák és haláltáborok nélkül. Nosza nem árt, ha nemcsak az iasi-i pogromról beszélünk, hanem a szerencsétlen szentgotthárdi áldozatokról is. Főleg, hogy azt nem románok követték el, hanem magyar katonák, ráadásul fasiszta grófok utasítására. Jó lenne, ha minél több zsidó szervezet tudomást szerezne erről. És megtettek mindent, hogy így is történjen. Így hát a két zsidó polgári személy ellen elkövetett bűnöket a két grófi család nyakába varrták, mintha csak a kötelet helyeznék oda. Nem tudjuk, miért kellett meghalnia a két zsidó szolgálólánynak (talán nemkívánatos tanúkként, talán a román áldozatok segítségére siettek?), de bizonyosra vehető, hogy nem amiatt, mert zsidók voltak. 1940 szeptemberében Erdélyben ilyesmi nem történt, de 1944 deportálásai és nyilasterrorja után egy kis propagandisztikus rásegítéssel bárki ebbe az öszszefüggésbe helyezhette a történteket. Fontos tudnunk, hogy a gaztettet korábban egyetlen

zsidó vallásos vagy érdekvédő szervezet sem hozta összefüggésbe a Wass családdal, maga a zsidó közvélemény is csak a román népbírósági ítéletből szerzett tudomást erről. Nem a bűntettről, hanem a vádról. Mert bizonyításról ott és akkoriban kérdéseket feltenni éppolyan abszurd lett volna, mintha Kafka elítélt hőse akart volna fellebbezést benyújtani. E népbírósági ítéletek jelentős részét azóta már megsemmisítették, és az akkor elítélteket rehabilitálták. Ma, hatvan év elteltével komolyan venni egy ilyen ítéletet: gyászos bizonyítvány kiállításával lenne egyenlő értelmi képességeinkről és történelmi ismeretekről. Az Egyesült Államokban letelepedő Wass Albertnek – éppen a róla terjesztett háborús bűnösség vádja miatt – a múltját az akkor rendelkezésre álló eszközökkel, tanúkat és a kor szereplőit meghallgatva a bevándorlási hatóságok és a titkosszolgálatok alaposan és mindenre kiterjedően ellenőrizték. Ezt az átvilágítást néhány év múlva, amikor Wass Albert fiát, Wass Huba tábornokot a U. S. Army vezérkari tisztjévé nevezték ki, megismételték. Senki nem hiheti komolyan, hogy az Egyesült Államok katonai felső elitjének tagjává lehet egy háborús bűnökkel vádolható (zsarolható stb.) személynek a fia. (Egyébként Wass Huba keresztapja Tamási Áron, keresztanyja a zsidó származású Tamási Áronné volt.) Ezt az egész Wass-kérdést nyugodtan tekinthetjük egyfajta intelligenciatesztnek: kik azok, akik bizonyítékok nélkül, bukaresti bemondásra, a vádak kontextusának elemzését mellőzve felülnek egy meglehetősen otrombán felépített propaganda-rágalomnak.

A fentiekről konkrétan. Vádak. Tények. Bizonyítékok A.) A háborús bűnösség vádja. 1946 tavaszán, a vádlottak távollétében, kirendelt védelem hiányában, nem egészen három héttel a vádirat benyújtása után a kolozsvári bíróság halálra ítéli Wass Endrét és fiát, Wass Albertet, amiért öt és fél évvel koráb-

ban, 1940 szeptemberében felbujtották „a magyar katonákat” arra, hogy Szentgotthárd községben megöljék Muresan Iosif, Cati Ioan, Mihály Eszter és Mihály Rozália polgári személyeket. (Eszter és Rozália zsidó szolgálólány volt.) Ezt a gyilkosságot egy

8


Pakucs vagy Pakuts nevű hadnagy rendelte el. Ugyanazokban a napokban a szomszédos Omboztelkén is vérengzés történt: Bujor Andreit, a helybeli pópát és családját mészárolták le Csordás Gábor hadnagy parancsára (és még hét személyt, akik név szerint nem mind azonosíthatók). Bár nem is volt vád alá helyezve, jogi képtelenségként Wass Albert ellen hoztak ítéletet, mely szerint megintcsak ő lett volna a felbujtó. A szentgotthárdi esetre a vád bizonyítéka igen meggyőző: egy tanú látta, amint Wass Endre e gyilkosság előtti este feleségével együtt átkocsizott Cegéről Szentgotthárdra (nyilván, hogy felbujtsa a honvéd hadnagyot a véreng-

zésre). No comment. Az omboztelki esettel kapcsolatban még ilyenszerű bizonyítékok sincsenek. De minek is bizonyíték ott, ahol mienk a hatalom? B.) Erről a parodisztikus eljárásról a román propaganda is tudja, hogy teljesen jogi tartalom nélküli. Éppen ezért foggal-körömmel igyekeznek megakadályozni a perújrafelvételt, amelyet a román államnak már hivatalból is el kellene rendelnie. Lassan már egy éve, hogy egy napilap olvasói levelében valaki a „mi antiszemita grófunknak” nevezte Wass Albertet. Tollat ragadtam és többek között a következőket írtam:

Wass Albert, a fantomkép Az egyik budapesti lapban 2007. március 16-án cikk jelent meg Wass Albert, a „példakép” címmel. Szerzője Orosházáról küldte be levelét, s bár nem publicista írta, a benne foglaltakat mégsem tekinthetjük magánvéleménynek: sokaktól hallottam ugyanezeket az állításokat és érveket. (…) Az írás szerint Wass a háborúban „a náciktól megkapta a másod- és első osztályú birodalmi Vaskeresztet. Romániában 1946-ban háborús bűnökért halálra ítélték. A vádirat szerint 1940ben az Észak-Erdélybe bevonuló magyar hadsereg parancsnokánál közbenjárt több személy kivégeztetéséért. Ismerősei szerint a mi kedves grófunk antiszemita is volt, amíg élt. Tény: az EU egyetlen országában sem fordult elő, hogy egy halálra ítélt háborús bűnösnek szobrot állítsanak!” A fenti állítások, pusztán egymás mellé helyezésük révén, alkalmasak rá, hogy a figyelmetlen olvasó agyában sommás ítéletté sűrűsödjenek. A nácik kitüntették, a románok halálra ítélték, ismerősei szerint antiszemita volt (amíg élt, teszi hozzá a szerző. Halála után vajon miért nem? Erre még visszatérünk.) A kör bezárult. A szerző mindezt a közelmúltban felállított egyik Wass-szobor összefüggésében tartotta

fontosnak tudomásunkra hozni. Nyilván úgy gondolta, hogy a szobrot egy háborús bűnösként elítélt ember nem érdemli meg. A kérdés az, hogy a talapzatra a Wass-hívek azt a (képzeletbeli) feliratot szánták-e, hogy „Wass Albertnek, a birodalmi Vaskereszt tulajdonosának, az ismert antiszemitának”, avagy ezt: „az írónak”. Itt rögtön leszögezhetjük: amilyen álnaiv az a hivatkozás, hogy „szét kell választani az író személyét és művét”, éppoly sunyi az „akármekkora író volt, mi tudjuk, hogy nem a művészt tisztelik benne, hanem a nácit” típusú vádaskodás. Ám vegyük sorra az állításokat. Wass Albert életpályáján számomra több érthetetlen vagy homályos pont is létezik. Azt azonban biztosan tudom, hogy a Vaskeresztet (emlékszünk még a filmre, amely ezt a címet viselte?) harctéri bátorságért adták, nem egyébért. (…) A bécsi döntésért még ma is bosszút követelő román nemzeti szenvedélyek s az osztályharcos népbíróság elfogultságának ismeretében a cikk EU-s felkiáltását így egészíteném ki: igen, mert az EU egyetlen országában sem hoztak ítéleteket a román vérbíróságok.

9

PoLíSz Megjegyzem: még Romániában is feltűnést keltene bárki, ha ezekre a több mint 60 évvel ezelőtti boszorkányperekre – bármelyikre, a Wass grófok elleni pert leszámítva – másként hivatkozna, mint az igazságszolgáltatás paródiáira. A Wass Albertre és édesapjára kimondott ítélet felülvizsgáltatásának elmulasztása a kormányon levő RMDSz egyik megmagyarázhatatlan vétke. De azért érdemes elgondolkodni e szavakon: „közbenjárt több személy kivégeztetéséért”. Vagyis: még a vádirat sem mondja, hogy deportált, mészárolt, saját kezűleg kampókra akasztott, parancsot adott ki vagy hajtott végre. Közbenjárt – állította valaki ezelőtt 60 évvel, s ez elegendő lehet ahhoz, hogy egy jeles írót kiradírozzunk a magyar kulturális tudatból. De vajon jeles író-e Wass Albert? Erre is próbálok választ keresni, előbb azonban lássuk, mi is a helyzet az antiszemitizmussal. „Ismerősei szerint.” Hm. Mindegyik szerint? Vagy csak néhányuknak tűnt így? Név szerint vajon kiknek? Hadd bocsássuk előre: egy író érzelmei a zsidósággal kapcsolatban nincsenek direkt összefüggésben esztétikai teljesítményével. Egy antiszemita író elvben éppúgy lehetne jó író (bár nagy művész aligha), mint ahogy a karakán, elvhű, a zsidótörvény ellen szavazó vitéz Somogyváry Gyula – sajnos – alig volt több dilettánsnál. Vagyis: ha Wass Albert antiszemita volt, és ha a szobrot az írónak állítjuk, nem pedig az antiszemitának, a kérdés az: megjelenik-e a hús-vér szerző antiszemitizmusa – ha volt ilyenje – műveiben? Na jó, ne válasszuk szét teljesen az embert az írótól, így kérdezzük ezt: műveiben, újságcikkeiben, közéleti szereplései alkalmával, vagy akár csak leveleiben, saját magának írt bizalmas naplójában – bármikor a 90 év alatt, bármilyen formában? Igen vagy nem? Én úgy tudom, hogy nem. Figyelmesen elolvasnék azonban minden ezt cáfoló idézetet. Hiszen, ha antiszemita volt, e meggyőződésének nyilván hangot kellett adnia. Azokban a negyvenes években igazán senkinek sem

kellett a szőnyeg alá rejtenie zsidóellenes érzelmeit. Miért tette volna ezt Wass Albert, pusztán „ismerőseivel” osztva meg antiszemitizmusát? Wass Albertnek egyébként én is „ismerőse” voltam. (…) Mint Karácsony Benő nagy tisztelője, szóba hoztam neki – egyéb kortársai mellett – az ő személyét is. A legnagyobb szeretettel, együttérzéssel és elismeréssel beszélt róla. Ha a kolozsvári rabbi csak fele ennyire becsülte volna Karácsonyt, biztosan felvéteti a kimenekített zsidók Kasztner-féle csoportjába. De ezt már csak én fűzöm hozzá. Wass Albert legnagyobb fiának keresztszülei – egy igen sötét korban vagyunk – Tamási Áron és felesége, aki zsidó származású. Vajon hogyhogy nem talált keresztényebb keresztanyát? Mintha ez az ismeret sem igen felelne meg az „antiszemita gróf” sztereotípiáinak. Wass egyik kötetéről Pilinszky János írt. (Sajnos, még nem jutottam hozzá, hogy megszerezzem.) Pedig Pilinszky sem volt kifejezetten antiszemita, nemdebár? Ha az ő szemében Wass nem számított szalonképtelen keretlegénynek, mi miért okoskodjuk túl a helyzetet? Találgatások helyett miért nem abból indulunk ki, hogy Wass Albert amerikai állampolgárságának megadásánál semmiféle olyan háborús bűnről vagy egyéb tényről nem szereztek tudomást a vizsgálódó hatóságok, amelyet komolyan mérlegelni lehetett volna mint negatívumot. Ráadásul ezt a vizsgálatot újabbak követték, amikor az író fia, Wass Huba tábornok az amerikai legfelső katonai elit kasztjának tagjává lett. De miért is hagyatkoznánk „ismerősök” (azért néhány nevet legalább!) szóbeli, tehát megbízhatóság szempontjából szükségképp sérülékenyebb forrásaira, amikor rendelkezésünkre állnak írásbeli források is. Miért töprengjünk azon, hogy vajon mennyire volt „náci” és antiszemita a „kedves gróf”, ha módunkban áll fellapozni írásait. (…) 1942 augusztusában az erdélyi írók marosvécsi találkozóján néhány író nyilatkozatot fogalmazott, amelyet a helikoni közös-

10


ség el is fogadott. Szövege az Erdélyi Helikonban meg is jelent 1942 őszén, az erdélyi magyar írók nyilatkozataként. (Éppen két évvel vagyunk a bécsi döntést követően és Wass állítólagos háborús bűntette után.) A szöveg az erdélyi népek közti békesség, a kultúra és a humanizmus értékeinek védelmében írott valóságos himnusz. Mélyen elítéli a Budapestről Erdélybe ejtőernyőzött hivatalnokokat, intézményeket és kormányzati szerveket, amelyek vak és süket szolgákká akarják átnevelni az állam polgárait. Az alapvető emberi eszmények fontosságára hivatkozva a nyilatkozat nyilvánvalóan szembefordul a náci ideológiával és hatalmi gyakorlatával. Aláírói közt az élettől búcsúzó Hunyady Sándort ugyanúgy ott találjuk, mint Járosi Andort, a későbbi zsidómentő lelkipásztort, Lőwy Dániel szavai szerint „a Szamos-parti város Wallenbergjét”, vagy Tamásit, Bánffyt, Kóst, Moltert, Kemény Jánost. A többit elfelejtettem, de Wass Albertet nem: ő is közöttük volt. (Ez az aláírók mintegy fele. De a másik felét sem Dövényi Nagyok tették ki, mégcsak Sinka István sem volt köztük.) Ami pedig az alapkérdést illeti: irodalmunk jelese volt-e Wass Albert, a válasz vitathatatlanul igenlő. Ez még akkor is igaz, ha felfogásában és eszközeiben egy anakronisztikusabb, 19. századi eszményt látszik folytatni. Sem epikai, sem stiláris mintáit tekintve nem nevezhető rafinált újítónak, a narráció mágusának. Ám pl. A funtineli boszorkány nemcsak megkapó, magával ragadó, klasszikus értékű regényünk, hanem egyben a román nép iránti empátiának és szimpátiának, a vele való mélységes együttérzésnek olyan dokumentuma, amely máig egyedül áll (s amit ma a jobb érzésű románok is elismernek). És bár az „antiszemita volt, amíg élt” kitételt nyilván humorosnak szánta a szerző, nagyon jól tudjuk, hogy az író, mint író nem hal meg a sírba tétellel, művei tovább beszélnek, későbbi korokra is hatnak. Mi derül vajon ki Wass Albert most kiadott műveiből? Mit üzen a sírból? Nem osztom mindenben Wass Albert általam teljesen nem is ismert nézeteit, íróként

sem tartom a huszadik század legnagyobb művészének. De sérelmesnek érzem az egész magyar kultúra nevében, hogy valaki azért legyen mind a mai napig megbélyegzett, mert 60 évvel ezelőtt Bukarestben valaki kiagyalt egy azóta sem bizonyított vádat. Hallottam persze olyan nézetet is, hogy nem Wass Alberttel van baj, hanem azokkal, akik nevét a zászlójukra tűzték. No de kérem! Akkor azokkal tessék vitatkozni, és tessék békén hagyni az írót. Ki vitatkozna a felkelő nappal széles ez Amerikában, pusztán amiatt, mert a Pearl Harbort megtámadó japán gépek felségjelzésén felismerhető a felkelő nap szimbóluma? A magyar kultúrájukat (még 1944 után is) vállaló erdélyi zsidók velünk való szolidaritása olyan erős élmény számomra, hogy ha Magyarországon zsidózni kezdenek (mert bizony ezt orcátlanul meg lehet tenni), azt úgy élem meg, mintha valaki arcul ütne – még inkább: mintha arcul ütnénk saját magunkat. Ugyanígy, ha valakit igazságtalanul leantiszemitáznak, ezt is tűrhetetlennek tartom: úgy érzem, hogy minden egyes ilyen váddal maga a közösség gyengül. Ezek a közösség ábrázatára mért csapások. Az a hatvan-hetven évvel ezelőtti kor – sajnos – tele volt igazi (nem pedig vélt) antiszemitákkal, nyilasokkal, politikai és szellemi keretlegényekkel. Számuk olyan nagy volt, hogy teljesen fölösleges soraik közé odacsempészni, „odaretusálni” mégoly konzervatív – vagy számunkra valamiért ellenszenves – urak portréját. Az Orosházáról érkezett levél még azt is állítja, hogy a Wass Albert-kultusz az Orbánkormányhoz köthető. Ez kétszeresen nem igaz. Először is: Wass népszerűsége a harmincas években kezdődött, tízezres példányszámokkal és igen kedvező kritikai fogadtatással, a Baumgarten-díjig bezárólag, amelyet azért már mégsem Kolosváry-Borcsáék ítéltek oda. Másodszor: az Orbán-kormány (amelynek egyik leggyengébb teljesítménye éppen a kulturális politikája volt) sajnos semmit nem tett Wass valós irodalmi, történelmi és közéleti

11

PoLíSz szerepének tisztázásáért, műveinek kiadásáért, pláne kultuszáért. Mindezt nemcsak Wass Albert védelmében, hanem az elferdítetlen igazság érdekében és egy előítéletektől mentes (meg előítéletek gerjesztette indulatoktól mentes) közbeszéd érdekében tartottam fontosnak papírra vetni. A szóban forgó napilap írásomat nem közölte, főszerkesztője nem hívott vissza telefonon. De folytassuk a gondolatmenetet. Láttuk, hogy a fasiszta háborús bűnösként megbélyegzett gróf bűnlajstromára még egy lapáttal rá akart tenni az egyébként vad antiszemitizmusáról hírhedett román nacionalista retorika. Biztos, ami biztos. Valahogy úgy csapták hozzá a vádhoz, ahogyan a népbíróságok fejelték meg saját tíz-tizenöt évekre kiszabott büntetéseiket még öt-hat évvel, csak úgy ráadásként. A Wass Albertet és édesapját (négy civil kivégzéséhez vezető felbujtásért) halálra ítélő népbíróság javára egyetlen körülmény írható: élő vagy a román hatóságok számára elérhető személy ellen nem hoztak ítéletet. Magyarul: azok vitték el a balhét, akiknek már amúgy is mindegy volt. Foglaljuk össze. 1. Azokban az években, ha valakiben antiszemita érzület volt, ezt nem kellett a kódolt beszéd palástjába bújtatnia. Teli szájjal uszíthatott, regényben, vezércikkben, országgyűlésben, pártot alapíthatott vagy elmehetett keretlegénynek. Nincs tudomásunk azonban arról, hogy „a mi antiszemita grófunkat” elragadták volna valamilyen hasonló szenvedély lovai. 2. Román nacionalista logika szerint: aki az Észak-Erdélyt Magyarországnak visszajut-

tató bécsi döntést helyeselte, netán részt vett a belőle következő új viszonyok kialakításában, esetleg ahhoz a kaszthoz tartozott, amelynek számlájára a román „országcsonkítást” írták, az vitán felül fasiszta és háborús bűnös. (Lásd Bethlen Béla esetét, akivel azért a román hatalom még mindig emberségesebben bánt, mint a szlovákok Esterházy Jánossal: Bethlen Bélának megadatott, hogy szabadlábon halhasson meg.) 3. A magyar közbeszédben, ha valakiről elhangzik, hogy háborús bűnös, fasiszta, hungarista, nyilaskeresztes, antiszemita (s ha az illető halmazatilag elmarasztalható mindezekben a vádakban, de legalább egy részükben), akkor többnyire a politikai és morális degenerálódásnak arra a típusára szokás gondolni, amelybe Szálasi Ferenc vagy mondjuk Dövényi Nagy Lajos, Kolosváry-Borcsa Mihály és hasonlók tartoztak. (A legnagyobb háborús bűnös egyébként Bárdossy László volt szerintem; meg Werth Henrik, akik több bajt okoztak a nemzetnek, mintsem, hogy az számba vehető volna. És az sem szerencsés persze, ha a „legfőbb hadurat” miniszterelnöke orránál fogva tudja vezetni. De ez már más téma.) 4. A végzetes csúsztatás tehát abban áll, hogy hagyjuk összemosódni a román és a magyar terminológiákat, amelyek azonos szavakhoz eltérő tartalmakat rendelnek. Ennek a szóhasználati zűrzavarnak köszönhetően aztán sokak képzeletében úgy él Wass Albert, mint valami rossz román filmben, ahol a magyar gróf kastélya ablakából lövöldöz a felgyújtott házaikból menekülő román napszámosokra, másik kezével pedig éppen haláltáborba irányít néhány ezer zsidót.

Vaskereszt Bármit írt vagy mondott, vagy nem írt és nem mondott, bujtogatott-e vagy sem Wass Albert, az nem kérdéses, hogy harcolt a keleti fronton. Szovjet szemmel (meg Rákosi

szemével) nézve ő is ugyanolyan fasiszta hódító volt, száz- meg százezredmagával, mint a doni hadsereg minden egyes magyar katonája.

12


Wass Albert honvédtisztként – meggyőződése szerint – hazájáért harcolt. Nem vitás, hogy egy gonosz birodalom oldalán, egy másik gonosz birodalom ellen, amely hazáját fenyegette megsemmisítéssel. Abban a talán ma már elavultnak számító meggyőződésben tette, hogy a jó katona kötelessége bátornak és fegyelmezettnek lenni, nem pedig politizálni. Az oroszok (és románok) oldalára való átállást, „kiugrást” neveltetése és tapasztalatai lehetetlenné tették számára. Utólag csak annyit mondhatunk: akkor és ott hibázott, amikor elindult a keleti frontra. Ha nem te-

szi, katonaszökevénnyé válik: saját szemében is gyáva szökevénnyé. Nehezen átlátható helyzet volt, és ma úgy véljük, hogy szerencsésebb döntést is hozhatott volna. Ám az, hogy tisztességgel és bátran harcolt utolsó pillanatig egy olyan ügyért, amit ő a nemzet ügyének tartott, legfeljebb anakronisztikusnak mondható. Mint katona harcolt, nem mint író. Szellemi életművének elhelyezése csak szellemi értékrendje és művei (írói és újságírói teljesítménye) alapján lehetséges, semmiképpen sem katonai kitüntetései alapján.

Hogyan tovább? Irodalomtörténetünk értékként tart számon olyan életműveket is, amelyeknek szerzői elfogadhatatlan eszméket vallottak. Ilyen értelemben – egy műközpontú megközelítés távlatából – szinte mindegynek tűnik, hogyan politizált a mű alkotója: becsületesen-e avagy sem. Én ugyan nem osztom ezt a véleményt, mert úgy vélem: az irodalomtörténet nemcsak művek számbavétele (hanem eszmei értékek, irodalmi történések, korszellem és történelem bonyolult kölcsönhatásrendszere, amely izgalmas módon elemezhető egy művész életében, alkotó, kor és alkotás viszonyában). De módfelett helyeselném, ha végre eljutnánk oda, hogy szétválasszuk a vádakat a valóságtól, a fasisztát a konzervatív főúrtól, a publicistát az írótól, a negatív román szimbólumot a pozitív magyar szimbólumtól. Számos próbálkozás volt már Wass Albert írói helyének meghatározására, életművének elhelyezésére a magyar irodalom történetében. Ezeket azonban mindig lesöpörte „a mi antiszemita grófunk” fantomjának

sztereotípiája, illetve az ezzel kapcsolatos indulatok. Pedig milyen jó volna, ha végre egyszer már az említett Pilinszky-szöveget is citálná valaki, amelyet Wass Albertről írt a költő. Melyikünk olvasta?

Szőcs Géza

13

PoLíSz Jókai Anna

Wass Albert világlátása Kedves Barátaim, kedves Mindannyian! Azzal szeretném kezdeni, hogy egy Wass Alberttől látszatra, de csak látszatra távol álló nagy személyiség Hamvas Béla mondott egyszer valamit. Azt mondta, hogy vannak olyan írók, akiknek az életműve még a haláluk előtt öt perccel is nagyon fontosnak látszik, nyüzsögnek körülöttük, óriási szenzációt csapnak belőle, és a haláluk után öt perccel már nincsenek sehol. És azt is írta Hamvas Béla, hogy ugyanakkor létezik az a csodálatos tünemény, hogy akár évtizedekre, sőt évszázadokra elhallgathatnak valakit, akinek a művészete, az eszmeisége mint a búvópatak egyszeriben csak kibukkan, és száz év után mindannyian csodálhatjuk. Azt hiszem, hogy Wass Albert életére, látásmódjára ez a legjellemzőbb; hogy mindent elkövetnek – mint látjuk, napjainkban is –, hogy meg nem történtté tegyék ezt a különös jelenséget, amire mi, magyarok és gondolom, jobb érzésű írók is büszkék vagyunk – ez azonban nem fog sikerülni. Nem fog sikerülni, mert az érték önmagáért mindig megvan és mindig meg fog felelni. Én, amikor arról gondolkodtam, hogy inkább meditációnak nevezhető előadásomnak milyen címet adjak, akkor azt gondoltam, hogy semmiképpen sem arról fogok beszélni, hogy mi volt Wass Albertnek a világnézete, mert nekem a világnézetekből elegem van. Úgy néz ki, hogy mindenki nézi a világot, de nem ért belőle semmit, vagy legalábbis nagyon kevesen. Nem világnézetre van szükségünk, hogy bambán bámuljuk azt a rettenetes dolgot, ami körülvesz minket, és az egyetlen, tűnő életünket megnyomorítja, hanem világlátásra. A nézés és a látás között óriási differencia van. Ha valamit látunk, akkor mintegy átvilágítjuk, meglátjuk a történetét, meglátjuk az okát és meglátjuk a célját. Nekem Wass Albert világ-

látása az, ami közel hozza az ő személyiségét, és gyanítom – amikor ezeket az igazságtalan támadásokat és esetenként prekoncepciós vádakat hallom vele kapcsolatban –, hogy ez nem is annyira az írónak szól, bármilyen furcsa, hanem ennek a világlátásnak. Annak a valaminek, amit ő vállalt a világban. Tudniillik ez az, ami teljesen ellentétben áll az újabb évszázadnak a felületes szemléletével, s azzal, amit nagyon sokan szajkóznak is, bele is akarnak verni a mi fejünkbe; történetesen, hogy az írónak többé nem feladata és semmiképpen sem szerepe, hogy a világ igazi dolgaihoz hozzászóljon. Azt mondják, valahogy úgy vélekednek, hogy legyen olyan az író, mint a mesebeli lány, az a hoztam is, vittem is, adtam is, nem is, minden félreérthető, minden kimagyarázható, szóbűvöletekbe merülnek az emberek, csak az ne legyen benne, hogy az odaforduló olvasó olyan támpontot találjon, ami által az élete perspektívája megnyílik. Ezt nem szereti a mai irodalomnak egy része. Ez hatalmas nagy bűn; az írástudók árulásának az egyik ékes bizonyítéka, nem tartanánk ott, nem tartana ott ez az ország – hitem szerint –, nem tartana ott a világ, a sokat bálványozott Európa sem, hogyha az írástudói nem álltak volna ki ebből a sorból, és ne kezdték volna el azt éreztetni, hogy ez többé nem a dolguk. Itt van az eb elhantolva, hogy fájdalmas dolog, hogy egy ember – amilyen Wass Albert volt – emigrációba kényszerülve ötven könyvet írhatott meg ékes, szép magyar nyelven, és van még egy hallatlan nagy vétke szegény Wass Albertünknek, az, hogy őt még olvassák is. Tetszik tudni, hogy ez milyen óriási vétek ebben a magyar világban? Emlékszem, amikor a Nagy Könyvnek volt az egyébként eléggé elhibázott vetélkedője, abban a Nagy Könyvben igen előkelő helyezést kapott töb-

14


bek között A funtineli boszorkány és még néhányan, és néhányan azok közül, akik úgy gondolják, hogy kizárólag ők oszthatják az észt Magyarországon, azoknak még a nyoma sem volt ott ezen a listán. Na most, ez önmagában nem jelent semmit, mert ismerjük el, az, hogy valakit olvasnak, az még nem jelenti azt, hogy az egyúttal érték is. Én most Önöknek csak tapintatból nem mondok olyan férc-írót, akit olvasnak, és egyáltalában nem értékes. Na de, az micsoda nagyszerű dolog, hogy valaki emigrációban keserves létkörülmények között tud összehozni egy olyan életművet, amit a halála után nemcsak, hogy olvasnak, hanem fölfedezik, ahogyan hallottuk itt az előzőekben: olvasókörökben tanulmányozzák! Hát ez óriási vétek! Én el tudom képzelni azoknak az irodalmároknak a lelki helyzetét, akiket ettől megüti a guta. Gondoljanak ebbe bele, hogy milyen dolog az, hogy most itt van ez a Wass Albert, s ráadásul eszméi vannak, ilyen dolgokat mond, hogy „Haza”, meg „Isten”, meg „emberszeretet” – hát ez borzasztó, és még olvassák is! Igen, Barátaim, tudniillik ez az az eset, amit Hamvas mondott, hogy vannak emberek, öt perccel a haláluk előtt olyan nagyon fontosnak tűnők, és utána elporladnak, és a fordítottja is létezik. Wass Albert számomra egy olyan gondolkodásmódnak a megtestesítője, egy olyan világlátásnak, amivel én tökéletesen egy tudok vele lenni, talán ebből következik, hogy soha nincs problémám, ha ez ügyben meg kell szólalnom, tudniillik ő az, aki minden előzetes hazugság és minden rácsorgatott máz ellenére éppenhogy nem a gyűlöletet, és éppenhogy nem az ellentétet hirdeti a világban. Ez a döbbenetes, hogy hogyan lehet valamiről, ami fehér, nagyon ügyes szófacsarással bebizonyítani, hogy tulajdonképpen fekete. Felolvasok Önöknek például egy részletet: egy juhos gazda, egy öreg román (gondoljanak bele, román ember!) mondja Wass Albert egyik könyvében: „Isten békességre teremtette az embert és nem háborúságra, s mindenkinek megadta a maga helyét, hogy hogyan éljen és mit végezzen. Az Úristen tud-

ja, mit csinál”– mondja ez az egyszerű öreg román ember, aki azután olyan sorsra jut, hogy agyonverik, amikor megvédi a magyar papot. Ez a könyv nem a gyűlöletről szól, ez a rettenetes emberi természetről és az ezzel szembefeszülő szeretetfilozófiáról beszél. Gondoljanak arra is, hogy amikor nálunk a rendszerváltás bekövetkezett, és tulajdonképpen bekövetkezett ez a Wass Albert-reneszánsz – ami azóta is hála Istennek tart –, milyen fontossá váltak azok a gondolatok, amelyeket ő képviselt; és nem csak a szépirodalomban – sőt, számomra talán nem is a szépirodalomban. Mindanynyian, akik megéltük, hogy a reménységeink hogyan váltottak az ellenkezőjére, rendkívül fontos barátot és támaszt találunk abban, amit ő a kényszerű számkivetettségben is elmondott. Például 1993-ban egy barátjának írt, és kifejezte az aggodalmát onnan a messzeségből. „Jelen pillanatban úgy tűnik, hogy senki sincs tisztában az egész valósággal, csupán csak egy kis részével annak. Rossz kezekben van a hatalom, és rossz kezekben van a magyar pénz.” (Tessék, milyen egyszerű, milyen igaz). „Egyenként állítanak félre bennünket. Kell egy ember” – írja, és utána felsóhajt, hogy „van-e ilyen?”. Ezek rendkívül aktuális szavak. Wass Albert 1994-ben a választások előtt üzent még Magyarországra. Azt mondja, hogy három nagyon fontos dolgunk van. Fölébreszteni a nemzeti öntudatot – a nemzeti öntudatról egyébként – a más skatulyába helyezett, de szellemgondolkodóként idetartozó – Hamvas úgy vélekedik, hogy a nemzeti öntudatra azért van szükségünk, hogy a népek rangsorába el tudjuk helyezni magunkat. Ez nem egy kiirtandó dolog, nem a másik lebecsülését és gyűlöletét jelenti, pusztán azt, hogy tisztában vagyok azzal az Isten által kapott feladattal, amit nekünk kell az egész dicsőségére megvalósítani. Ezt mondja ő is a ’94-es választások előtt, hogy fel kell ébreszteni a nemzeti öntudatot. Meg kell vizsgálni a jelölteket, és ki kell szűrni közülük azokat az erkölcsileg méltatlan egyedeket, akik már egyszer elrontották a dolgot. S végül

15

PoLíSz azt mondja, hogy kellene egy közös tábor. Valami olyan, ami összehozza a lelkeket, és megküzd az ellenerőkkel. S még valami nagyon fontos dolgot mond. Hivatkozik arra a régi magyar közmondásra, aminek talán soha nem volt nagyobb aktualitása, mint mostanában, a reménnyel és forrongással teli napokban: hogy segíts magadon, és Isten is megsegít. Figyelmeztet minket arra, írástudókat és nem írástudókat, kétkezieket és mindenkit, hogy ha egy olyanfajta tespedtség, egy olyanfajta fásultság lesz úrrá a lelkeken, hogy mindent csak az égiek hatalmától várunk, akkor semmi nem fog történni. De a fordítottja se volna jó, hogyha egyáltalán nem kérünk kegyelmet a világ intéző urától, s azt hisszük, hogy a saját okosságunk majd megment minket. Egyszerűen arról van szó, hogy egy kettősséget kell megvalósítani, tudni azt, hogy mikor van szükség a saját cselekvésünkre, és ehhez honnan meríthet az ember erőt. Ha ma még élne Wass Albert, és ugyanazzal a vigyázó és szeretetteljes figyelemmel nézne a mai közéletre, én azt hiszem, hogy most egy kicsit aggódna. Aggódna minden reménységeink mellett. Itt már én hadd fűzzem hozzá, mint olyan író, aki sokat járok ebben az országban – a legeldugottabb, legkisebb faluba is szeretettel megyek, ha úgy várnak –, hogy valahogy azt látom, hogy kis csoportok lelkesültsége mellett fásultabb lett a világ, fásultabb lett az ország. Míg két-három évvel ezelőtt jobban összetartotta, a „tábort” valami; ma nagyon sokan mondják azt, hogy úgyse lehet semmit se csinálni. Azt üzeni Wass Albert, hogy az utolsó szusszanásig lehet valamit csinálni. Segíts magadon, és Isten is megsegít. Semmi nem fogja megmenteni azt a nemzetet, amelyik nemcsak fáradt, hanem fásult is. Tudniillik a fáradtságot – hát ki ne volna fáradt közülünk, elég volt abból, amit megéltünk, és amit velünk csinálni óhajtanak – ki lehet aludni. Alszom egy jót, és Isten kegyelméből frissen ébredek. A fásultság veszélyesebb, mert a fásultságnak a következő állomása a megkövülés. Egy megkövült szívű nemzetet semmi nem fog fölébreszteni többé.

Nekem meggyőződésem, hogy ha ő itt volna, és ha élne, akkor azt mondaná, hogy azt a kicsit mindenki a saját portáján tegye meg. Azután 1996-ban, még további illúziók vesztése után azt a kérdést teszi fel magának ez a bizony szomorú öregember, mondjuk ezt ki őszintén: az ő élete nem egy optimista „hurrákiáltás”, ő nagyon jól ismerte az emberi természetet ahhoz, hogy ne tudjon örülni, hogy mivé fajult ez a gyönyörű világ. Azt kérdezi ez a szomorú öregember: „Hova mehetnék haza?” Hányszor kérdezzük meg mi is – nem tudom, hogy vannak Önök vele – hogy hol van a hazám, hova mehetnék haza, hol érezhetném azt, hogy nyugodtan beszélhetek, és azt élhetem, amit akarok. Azt mondja: „A változó világ rányomta a pecsétjét mindenre. Beszennyezte a gondolkodást, újfajta urakat ültettek az üresen maradt székekbe és a feldúlt otthonokba. Ami van, a mi számunkra már nagyon idegen. A hajunk megőszült, arcunk elbarázdásodott, nagyon is ideje már, hogy behunyjuk a szemünket és álmodjunk arról, ami nincs.” Tehát egy olyan korszakban, amikor a rendszerváltás után mindössze hat-hét esztendővel eufóriában kellene lenni, ő érzi, hogy valami kezd elveszni, hogy valami nem úgy van, mint ahogyan kellene. És nem tudom, Önök hogy vannak ezzel, de egy nyílt és változatlannak hitt diktatúrában az ember könnyebb szívvel viseli el az elnyomatást. Lehet, hogy ebben én tévedek, de akkor úgy vagyunk vele, hogy úgyse lehet semmit se csinálni, ez van; bízunk abban, hogy majd egy mérlegen megmérjük az életünket és a tetteinket. Az igazán elkeserítő az, amikor az ember valami jóra vágyott, amikor teljes szívével és lelkével belement valamibe, s aztán kiderül, hogy a rosszat nem a jó váltotta fel, hanem egy másképpen és sokkal bonyolultabban rossz. Ezt látja Wass Albert, hogy minden hiába volt, és ez okozza kétségbeesését. De ebben a kétségbeesésben is ott van, hogy akkor is, az utolsó szusszanásig tenni kell, ami nekünk a dolgunk. Gondoljanak arra, hogy milyen szomorúság lehetett neki odakünt az idegenben, amikor az ott élő magyarokban is

16


csalódnia kellett. Nem ünneprontás, ő maga írja, hogy ebben az amerikás, kanadai világban egymillió-százötvenezer magyar emigráns él. S neki volt egy nagy álma. Hogy ezt a szétszabdalt és igazságtalanul megcsonkított Magyarországot meg kellene ismertetni a Nyugat szerencsésebb fiaival – akiknek fogalmuk sincs róla, ma sincs fogalmuk, nem értik igazában, hogy itt mi történt – meg kellene ismertetni Erdélyről, történelemről, tényekkel, könyvekkel, s volt egy olyan álma, hogy meg kellene csinálni ezt a könyvsorozatot, s kiszámolja magában drága halott barátunk, hogy ha ennek az egymillió-százötvenezer embernek csak a tíz százaléka adna tíz dollárt, akkor ezt meg lehetne valósítani. Azután leírja, hogy nyolcszáz ember akadt. Kérem, ez sok mindent elmond, sok mindent elmond arról, hogy magyarnak lenni nem szavakban kell; nem abban kell, hogy esetleg magyar bálokon összejönnek és fölteszik a pártát – bár az is nagyon szép és fontos –, de elsősorban azon múlna talán, hogy milyen apró áldozatokat hoz érte az ember, és ez a honi viszonyainkra is jellemző. Ő az emberi természetből ábrándult ki. Neki végtelenül fájt, hogy azt kellett látnia, hogy az az ember, aki idealizmusával és kétségtelen igazságával, (mint) szinte Don Quijote-ként száll szembe a világgal, nem szélmalmok ellen harcol, hanem a nagy inkvizítor kegyetlen világa ellen, és még Sancho Panzája sincsen, mert a hűséges szolgák is leváltak, és inkább zsoldba álltak. Tehát egy rettenetes egyedülvalóság – ezt engedjék meg nekem, mint írónak, hogy ezt mélyebben átérezzem, mint talán más –, látom magam előtt ezt a férfinak is szép és daliás embert, ahogy megy az öregségbe, ahogy megy az elmúlásba, és azt érzi, hogy az a haza, az az ország, amelyikért ő annyit szeretett volna tenni, az egy „fordulatot” nem tudott felhasználni, és újabb rossz helyzetbe süllyed. Én nem csodálkozom azon – bár hitem és tudásom szerint nagyon sajnálom, hogy így történt –, hogyha igaz, hogy önkezével vetett véget az életének. De mondok Önöknek egy párhuza-

mot: Márai Sándor is ezt tette. Mind a ketten öregek voltak, mind a kettejüknek elege volt a világ packázásaiból, mind a ketten tudták, hogy van egy szakrális, spirituális hatalom az ember élete fölött, de azt is látták, hogy most már öregségükre és magányukra a harc eléggé kilátástalan. Ma Magyarországon nagyon sokan vannak, íróbarátaim között is, akik azt mondják, hogy hát ők akkor már Márai Sándort szeretik és nem Wass Albertet. Ez is nagy csacsiság, tudniillik, az esztétikában mindenkinek lehet más és más árnyalatbeli ízlése, ez azonban nem jelenti azt, hogy minden csak egyformán lehet jó. Márai Sándornak más volt az emberi és írói alkata, de higygyék el nekem, hogy egyvalamiben nem különbözött Wass Alberttől, mégpedig hogy mindig kíméletlenül és következetesen kimondta, hogy ez, ami a mostani Magyarország, ez neki nem kell. Én csodálom is, hogy Márait még nem tépték darabokra, talán ez azért van, mert őrült szerencsével az egyik regénye végigjárta a Nyugatot, és nálunk a sznobéria arra nagyon vigyáz, hogy ha ez megtörténik, akkor ne lehessen szidni. Márai Sándor mondta azt a rendkívül éles mondatot, hogy „A kommunistáktól még nagyon nehéz lesz megszabadulni, mert amikor már nem a hatalmat, nem az eszmét védik, akkor a zsákmányt védik, és ez még sokkal veszélyesebb.”. Nyugodtan mondhatta volna Wass Albert is. Higgyék el, a nagy szellemek és a nagy lelkek egy másik régióban találkoznak, és ha van az Istennek asztala, ami nyilvánvalóan nem kőből van, biztos vagyok benne, hogy ott vannak, abban is biztos vagyok, hogy ők nem ellenségek, csak azok, akik butaságukban nem tudják megkülönböztetni a hazugot az igaztól és a jót a rossztól. De, hogy ne fejezzük be sem ezt a konferenciát, sem az én mondandómat azzal a keserű tanulsággal, hogy lám, ez annak a magyar embernek, annak a magyar alkotónak a sorsa, aki az életét teszi fel egy ügyre, azért én mégis azzal az 1997-es Wass Alberttel szeretném befejezni, aki talán már látja a rázuhanó öregség végső csapdáit, aki talán már tudja,

17

PoLíSz hogy nem tud kievickélni ebből a kelepcéből, de még egyszer összeszedi a lelkében azt, amit nekünk üzenni akar, és éppen a fiainak üzeni, akiknek sok mindent tovább kellene ebből az ügyből vinni. Azt írja, hogy a gyökér megszólal. S ez a gyökér-hasonlat számomra nagyon fontos emberként is, íróként is. Oly sokszor elmondom, tanítványaimnak is mondtam, hogy az, hogy az ember ide gyökeredzik, ebbe a magyar kultúrába és ebbe a nemzetbe, ez nem azt jelenti, hogy nem lehet nagy ágakat növeszteni. A gyökerünk van itt, de ezzel a gyökérrel, hogy úgy mondjam országhatáron kívülre, az egész világ számára adhatunk édes és zamatos gyümölcsöket, de a gyökerünk itt van, és ebből a magyar gyökérből adjuk. Tudják Önök mindannyian, hogy nincs a világnak olyan szeglete, ahol ne volna egy áldott kis magyar ember, aki valamit megpróbál csinálni. Már nem a hazájának, de legalább a nagyvilágnak. De a gyökérre vigyázni kell. Hiszem, hogy a legnagyobb bajt ott követtük el, amikor bekövetkezett Isten kegyelméből az a szinte előre nem látható fordulat, hogy szabadságba fordulhat ennek az országnak az élete, hogy elfelejtettük a gyökereket megnézni, hagytuk, hogy a gyökér ott rohadjon, ahol van. Helyette nyesegettük, nagyon aranyos kis bokrokat nyírtunk, és a gyökér maradt változatlan. A gyökereket kell megújítani. Ezt írja ő, ezt üzeni, hogy volt egyszer egy tölgyfa, egy hatalmas nagy tölgyfa, ami alá odajártak az emberek hűsölni, melegedni, árnyékba vonulni, és ezt a hatalmas tölgyfát egyszer egy olyan vihar sújtotta, hogy a villámcsapás kettévágta, jóvátehetetlenül elpusztult a tölgye, s jóvátehetetlenül elpusztult ez a gyönyörű lombkorona. Ami maradt belőle, azt az emberek pici kis praktikus szokásaikhoz híven földarabolták, elhordták tüzelőnek, elégették a kályhában. Úgy tűnik, megszűnt az éltető gyökérből származó hatalmas, életet adó tölgyfa. De milyen az Isten csodája, milyen a Teremtés csodája, elmúlik egy év, elmúlik két év, elmúlik három év, és a gyökerek mellett megjelennek a cserjék. Újra kihajt a

gyökér. Jön az újabb fa. A csíra hajtott ki. Erre a csírára kell nagyon vigyázni. Amit egyébként Babits úgy fejezett ki, hogy a gazda bekeríti házát. Vigyázz, mert nem minden tavasz igazi tavasz. Amit Ady a maga módján úgy fogalmazott meg, hogy a magot a hó alatt őrizni kell addig, amíg ki nem csírázhat. Ezt teszi a mi kedves barátunk és csíraemberünk, akiből kijő ez a jövendő, hogy a gyökerekre figyel, ahol újra megindult a növekedés. „Növeli a jó föld, cselekszi nem más, mint maga a hatalmas Isten. Jól vigyázzatok hát, fáradt emberek. Megszólalt a gyökér, indulnak a nedvek, hamarosan új tölgyfánk nől a dombon, Isten örömére, ember vigaszára úgy, ahogy én mondom.” Mondta ’97ben; ’98-ban meghalt, de az élete nem semmisült meg. Itt van, és higgyék el, hogy a szeretetet érzi, mi pedig a felelősséget érezzük. Nem azért kaptuk ezt a gyönyörű életet, ami nagyon keserves, de néha valóban gyönyörű, nem azért kaptuk, hogy úgy menjünk el, hogy nem cselekedtük meg azt a legkevesebbet legalább, amit ránk bíztak. Én ezzel fejezem be ezen a különös februáron, egy reménykedő március előtt, hogy Isten óvja Magyarországot, és bármilyen furcsa, Isten éltesse Wass Albertet ott, ahol van! Köszönöm.

Jókai Anna

18


Hegedűs Lóránt

Wass Albert életműve kereszt(y)én(y ) teológiai szempontból Wass Albert a 20. század egyik legnagyobb irodalmi életművének megalkotása ellenére, a század legmellőzöttebb és mégis a 21. századi jövőbe mutatással leghitelesebb magyarja. Életművének keresztyén teológiai értékelése egyáltalán nem idejétmúlt vagy éppen tökéletesen felesleges szempont megidézése, méltatása és nemzeti irodalmi életünkben való jelenségének felmutatása-elfogadtatása során. Ellenkezőleg; az Evangélium teológiájának legegyetemesebb és legszemélyesebb szempontja világíthatja csak meg igazán emberi és irodalmi távlatainak és árnyalatainak szerves egységét és szellemi építő erejét, egy apokaliptikusan mindent szertefoszlató labilitás világában s a mi kiszaggatott szívnyi országunk, darabokra szaggatott nemzetünk életében is. Wass Albert, az ember és író egyaránt ennek a határtalan távlatú panorámának és legfinomabb árnyalatú precizitásnak embere. Az Istentől elidegenedő világban a közszellem skizofréniája uralkodik. Vannak egyetemes érvényű objektív tudományos törvényeink minden személyesen árnyalt, egzisztenciális érintettség nélkül. Ezért nem törődünk az üvegházhatással például. És vannak minden egyetemes tárgyilagosságot nélkülöző szubjektív egyéni megnyilatkozásaink (Beat-üvöltés) és tömeghisztériáink, melyek terrorizmusba torkollanak. Mindennek eredménye csak világpusztulás lehet. – Istenben az evangéliumok evangéliuma szerint találkozik a legegyetemesebb a legszemélyesebbel, s minden a maga helyére kerül egy dinamikus koordináta-rendszerben. „Úgy szerette Isten e világot, (kozmikus egyetemesség), hogy az Ő egyszülött Fiát adta

(krisztusi személyesség), hogy valaki hisz (emberi személyesség) őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen (egyetemes személyesség) /János ev. 3,16/. Wass Albert emberi személyisége és irodalmi életműve egyéni, magyar nemzeti és világtávlati szempontból egyaránt: minél egyetemesebb(en emberi), annál személyesebb elkötelezettségű és minél személyesebben elkötelezett, annál egyetemesebb konzekvenciákig kitekintő. Távol van tőle minden beszűkülés és minden elfogultság éppúgy, mint minden felületesség és álfelülemelkedés egy semmibe ívelő dialektikába a konkrét, tragikus életproblémák előli elmenekülés jegyében. Sosem téveszti össze előítéleteit meggyőződésével. Sosem lesz egyre nagyobb felületen egyre felületesebb. Tudja és képviseli egész életművével, hogy amilyen rossz a beszűkült kicsinyeskedő, olyan jó a koncentráltan távlatos szellemi lét. Mindebben alapvető szellemi alkata és végső mondanivalója szerint is, az evangéliumok evangéliumának örököse és hirdetője. Mindezt 20. századi emberként éli meg és képviseli. Ez azt jelenti, hogy családitörténelmi öröksége, egyházi kapcsolódása, magas tisztségviselése (püspök melletti egyházkerületi világi főgondnok) sem jelenti azt, hogy személyiségének mélyében készen kapja a „magától értetődő Istenbe vetett hitet”, úgy, ahogyan azt régebbi korok emberei hihették. Neki is meg kellett harcolnia legsajátosabb, őszinte Isten-hitének harcát /1Tim 6,12/, ami hiteles íróember számára különösen nem puszta magánvállalkozás, hanem közösségi felelősség betöltése is. Hiszen másokat csak addig emelhet, amíg ő eljutott, és csak úgy szólíthatja meg korát, ahogyan e

19

PoLíSz korban maga is megszólítható volt, és ennek nyomán végső életigazságra jutott. Ő természetesen, öröksége és egzisztenciája szerint, nem Ady Endre-i, József Attila-i pokoli tagadásokon át keresi és találja a 20. századi nem magától értetődő Istent, de a hitéből nem hiányzik, mert nem hiányozhat a pokoli negatív távlatosság és a történelmi távlatú, szívet telibe találó érthetetlenség tapasztalása. „Látható az Isten” című versében megírja:

Most már igazán nem tudom: a sorsot hogyan s miképpen rendezed. De bujdosók könnyében és bánatában nem lelheted Uram kedvedet. Uram, nekünk ez a föld idegen. Az ég sem derít itt sugarat miránk. Bajor erdőkön bujdosó magyarnak Bogáncsos úton nem terem virág. Más itt a szél. Másként suhog az erdő. Más nyelven szólnak a patakok. Bozót tépi a bujdosó magyart, Kivert, hazátlan árva és zavart… Uram, Te ezt így nem akarhatod!

„Arasznyi életünk alatt nincs egy csalóka pillanat, mikor ne lenne látható az Isten, De jaj annak, ki meglátásra vak, S szeme elé a fény korlátja nőtt. Az csak olyankor látja Őt, mikor leszállni fél az álom.

Wass Albert Isten-keresése címmel Balázs Ildikó írt a Wass Albert Emlékezetére (Pomáz 2004) kötet 307–331 lapjain eszméltető tanulmányt, melyben az Elvész a nyom, az Antikrisztus és a pásztorok és a Hagyaték című regények-elbeszélő művek alapján mutatja be e témát, mely épp Wass Albertnek ez írásaiban követhető leginkább nyomon. Az Elvész a nyom Th. Wilder Szent Lajos király hídja című regényének koncepcióját fordítva mutatja be. Ott hat életútnak a leszakadt kötélhíd miatt bekövetkezett tragédiája után kutatta az író: véletlen volt-e mindez vagy isteni rendelés. Az utólagos kutatás kimutatja, hogy mind a hat válságba került élet számára a halál egyfajta „megoldás” volt. Itt egy hegyi pataktól elragadott csónak, majd egy robogó vonat „helyettesíti” a „leszakadó hidat”, de a hat szereplő sorsa nem katasztrófával, hanem meneküléssel és hitfeladatsugárzással végződik. A kilátástalanságban nem halálos megoldást kell keresni, hanem mindennek ellenére életesen kell hinni! Az Antikrisztus és a pásztorok című regény nem annyira göröngyös istenkeresés, „mint inkább negatív rendkeresés”. Ha tudjuk, hogy Bernanos szerint a hitet úgy veszti el az ember, hogy elkezdi a végső rendet és a formaadást elhanyagolni életében, találónak érezzük a fenti magállapítást. – Itt a negatív hős a legjobb szándékkal cselekszik, és a legrosz-

Ítéletes, zivataros, Villám-világos éjszakákon.” Isten mindig látható (volna), de kinek szeme elé nem nő soha a – zseniálisan fogalmazott: „fény korlátja”? Nem a sötét homály, nem a bizonytalanító derengés, hanem az önistenítően magabiztossá vagy megszokásosan közömbössé tevő „fény korlát”?! Ilyenkor a teremtett fény eltakarja a teremtő Fényt. Ady is ezért találkozik Istennel nem „szép tüzes nappalon”, „de háborús éjjel”. „Mikor a bujdosó az Istennel beszél” című versében pedig, mintha Karamazov Aljosa szólna és Áprily halálra gondoló csavargója tűnődne, „Hiszen én nem akarok Isten ellen lázadni, de az Ő világát nem tudom elfogadni” – mondja Dosztojevszkij hőse. „Uram, Te ezt így nem akarhatod!” ismétli Áprilyt Wass Albert, de már nem az egyéni, hanem a közösségi, egész hazát sújtó halált kérdőjelezve meg. Hiszen a haza: Jövendőt kért! Békét és életet! Mégis balkezed mozdult felénk s reánk bocsátottad a végzetet.

20


szabb eredményre jut. A becsületes és szorgalmas Samu szatócs vörös hajú Emánuel fia kommunista megváltó eszmékkel tér meg a kommün idején a falujába. Ideológiája minden jót ígér, végül felfordulást, gyűlöletet, ártatlan halálokat, végső pusztulást hoz az egész környékre. A pusztulás alatt és után, antikrisztusi rémségek közepette a havasi természet pásztorainak Istent kereső, Istent látó, szerető népe képviseli a végső hűséget és helytállást, amit Emánuel a „vak Rozinál” megtalál. A Hagyaték c. könyv (1985) a szerző válogatott írásaiból életműve esszenciáját és értelmezését foglalja össze. Ő „látó ember”ként értelmezi a világtörténelem kerékforgását.

keresztyén távlatú, mindennapi hitvallásos, cselekvő életet követel meg mindenkitől, aki e néphez-nemzethez tartozik krisztusi eleveelrendeléssel /Ap Csel 17,26/. Wass Albert életében és műveiben is „az élő Isten valóságát” hirdeti. Hitvilágában az élő Isten Fia magához fogadja és felemeli azt a hívőt, aki Őáltala Isten gyermeke lett, mert a Szentlélek által, akit ő befogadott, e hívő meghódolt az Atya előtt. Wass Albert látó emberei követésre hívnak mindenkit, hogy úgy higgyenek és szeressenek, éljenek, mint ők, és így legyenek részesei Isten igazi világának. Egy magyarságuk szerint és annak számára is Krisztusban hivő magyar nemzet számára ez a Krisztus oly csodákat tesz, ami „az Úristen mestersége” szerint magától értetődő. A bibliai csodák „az Úr valóságának ismeretéből fakadó cselekedetek” s „az Atya megtanítja a maga gyermekeit a maga mesterségére”. E tudáshoz nem ész kell, hanem szív és lélek. S e valóság szabaddá tesz minden Istennel szembeni tudatlanságtól, hiszen bűnbocsánat jár vele. Mint Jézus is megbocsátott kínzóinak, akik nem tudták, mit cselekszenek. Az ilyen életeket csodásan vezeti az Úr, bár „útja rejtve van”. „Aki nem mer cselekedni, mert fél (…), az olyan ember nem bízik sem az Úristenben, sem önmagában. S az ilyen ember számára nincs szabadság. (…) Vékony hitű ember számára vékonyan jut hely Isten világában” (Hagyaték 1994. 255–256.). Tehát engedélyre, fordulatra nem várva, végezni kell „az Úr mesterségét”. „Akik a jövendőt dolgozzák, azoknak nem ád pecsétes írást a világ. De ez is eljöhet egyszer. Megadja ezt is az Úr, mihelyt eljutunk oda, hogy nemcsak egynéhányan, de jó sokan, kik magyarok vagyunk, kiérdemeljük azt, hogy ne csak múltunk, de jövendőnk is legyen. A jövendőt pedig (…) meg kell szolgálni. Nem terem magától, mint a mezőn a virág. Először is tudni kell az igazat. Aztán meg gyakorolni kell az igazat, mert az Úr csak azon segít, aki az Ő útját járja, aki az Ő erejének irányába halad.” – „Az Ő rendelése pedig az, (…)

„Likasszák már az égben fönt a rostát, s a csillagok tengelyét olajozzák szorgalmas angyalok. És lészen csillagfordulás megint, és miként hirdeti a Biblia: megméretik az embernek fia, s ki mint vetett, azonképpen arat. Mert elfut a víz és csak a kő marad, de a kő marad.” Íme, Wass Albert kozmikusan személyes szellemi erők működésébe vetett biblikus hite: az ő angelologiája, kozmikus Krisztusigei csillagfordulásról szóló történelmi meggyőződése, végső Isten-hite! E kozmikus kerékforgás rendjében hirdeti meg a sajátosan egyéni, erdélyi magyar hivő magatartást és sorsvállaló hitvallást. Az örökkévaló Istent a magyaroknak a magyarok Isteneként kell szívükbe fogadni, testükbelelkükbe iktatni, s hívő misztikus módon így élni és cselekedni, tudva, hogy „nem mindig ember, aki sorsot intéz” – mint Arany János írja. Ez a magyar hitbéli magatartás történelmi tudatossággal gyökerezik a székelység eredetéből ismert, ősi sámánisztikus korba és mondavilágába, de mai világunkba való

21

PoLíSz hogy emberelje meg magát végre a magyar. Térjen vissza Urához, ki idehozta az ígéretek földjére, hazát adott neki, szépséges országot, hatalmat és dicsőséget, népek élére emelte, népek és nemzetek védelmezőjévé tette, pajzsán tartotta, magasan mindaddig, míg önzés és kapzsi hiúság egymás ellen nem fordított magyart a magyarral, és idegen tanácsadók sima nyelvére hallgatva meg nem szegték az Úr törvényét, mely kimondja: szeresd magyar a testvéredet, mint önmagadat, s fegyvert ellene ne emelj, rosszat ellene ne cselekedj, se tettben, se szóban. Aki e törvény ellen vét, annak nyelve kivágattassék, karja megbénuljon, s utak árka legyen szálláshelye, mondá az Úr. De aki megtartja törvényeimet, annak szerető édesatyja vagyok, az meghallja lelkében az én szavaimat, s minden tettével gondolataimat végzi. Annak hatalmat adok a világ felett, amit az ő számára teremtettem volt… Ez az Úr törvénye, s akinek esze van, él vele” (Hagyaték 1994. 274–275.) Az evangéliumok evangéliuma /János 3,16/ mindezt azzal a központi szeretettel mélyíti el, hogy olyan Istenünk az Úr, aki a legnagyobb rosszból kihozza a legnagyobb jót: az Isten-gyilkosságból a világüdvösséget. Wass Albert e krisztusi Isten-találása, az ő legfőbb élet-ügye: a magyarság megtartása számára azt jelenti, amit tulajdon édesapjától örökölt életigazságként kapott, és mindörökké tovább hirdet: Isten a magyarság számára Krisztus-koncentrációs örök erőforrás. „Nemzetünk örökkévaló erőforrása maga az Úristen. Ennek az egyszerű igazságnak a tudata pedig az a kapcsoló szerkezet, ami ezt az erőforrást nemzetünk javára értékesíteni képes”. – „Ideje lenne már visszatérni nemzetünk örökkévaló erőforrásához, az Úristenhez, ahogy azt annak idején mondottam neked.” ( )„Miből állhatna ez a visszatérés? Alighanem ebből: tisztázzuk a fogalmakat. A »félelmes« szó nem fedi a tolvajt, a csalót, a rablót. A mástól elrabolt ház vagy föld nem jelent »otthont« a rabló számára, mindössze »zsákmányt«. És így tovább.” „A »nép« csak egy többnyelvű embertömeg. Ezzel szemben a »nemzet« olyan közös alapokon álló

embercsoportot jelent, melynek nyelve, származása, történelmi múltja és ennél fogva jövendője is azonos”. „Javaslom, kezdjünk el gondolkozni ezeken a kérdéseken, mielőtt (…) fizetett »pecérek« elidegenítenek mindettől!” („Gondolkozzunk!” Magyar számadás. Marosvásárhely 2006. 119.) Mai fogalomtisztázásunk szerint első életigazság-meggondolásunk csak az lehet, hogy az Úristen számunkra örök életerő forrás. Isten szerint – külső romboló körülmények ellenére élünk, megmaradunk, fogyás helyett sokasodunk, szaporodnunk kell. Ha két emberöltőn át a fiatal házasok 4 gyermeket vállalnak, sorsunk a Kárpát-medencében meg van mentve. Fiatalok – Deo volente – 45 gyerekkel számoljanak az emberi magyar életért. Továbbá: hazug politikai fogalmak kiiktatására mondjuk ki, hogy ma az országépítésből kiiktattak kormányt, ellenzéket és népet. E végveszélyben: Magyarországot meg kell menteni! Hiszen A bujdosó imája című kiemelkedő versében épp arról tesz hitvallást, hogy az élő Isten adhat egyedül a világnak békességet és benne a történelmileg leginkább a nemzethalál szakadékának a szélén szenvedő magyarságnak életet. – Megszólítja imádságos szava a mennyei Atya Úristent, hogy az emberek szívébe küldje Szent Lelke tüzét, agyára pedig azt a bölcsességet, mely a Biblia szerint – tudjuk, Krisztusban öltött testet. Így ez a Wass Albert életművével egybecsendülőn involvált Szentháromság segítségét kérő könyörgés – a költemény bevezetésében. Utána a mindenekért, de „kiváltképpen hitünk cselédeiért” érzett felelősség válik imává /Gal 6,10/. Uram, ki fönt az égben lakozol fényességben, gyújtsd föl szent tüzedet az emberek szívében

22


Az emberek agyára áraszd el bölcsességed. Értsék meg valahára Mi végből van az élet. (…)

Uram, ki fönt az égben lakozol fényességben, hallgasd meg kegyesen, hallgasd meg könyörgésem!

Legyen megint az ember képedre alkotott! Utálja meg már egyszer mit maga alkotott. (…)

Márai Sándor megfogalmazásában: „Népek Krisztusa Magyarország”. Magától értetődően: nem a megváltó golgotai keresztes főpapi áldozat egyetlenszerűsége értelmében, amit csak az Isten-ember egyedül végezhetett el / János 19,30/. De a prófétai meghirdetés és lelki királyi megvalósítás további halálos szenvedéseinek értelmében úgy, hogy „betölti, ami híja van a Krisztus szenvedéseinek” a maga testében – az ő népéért. /Kolossé 1,24/. Hány mártírhalált kell még halni Krisztus minden népből elhívott tanúinak azért, hogy a megváltó halál a Golgotán evangéliumi próféta-üzenetével mindenhová eljusson, és valóságos hatása hitelesen érvényesüljön?! És melyik nép szenvedett a keresztyénség védőbástyájaként, melyik halt agónikus helyzetben a történelem legnagyobb ütközőpontján többet, mint a magyar, aki az agónia népe lévén csak az Isten-perspektíva népeként tudott mindig megmaradni – és a Wass Albert költői hitvallása szerint – most és ez után is egyedül csak így maradhat meg?! Mindezekhez először a maga életében kell meghirdetnie és realizálnia a krisztusi életüzenetet, így menthet meg az egész világ számára egy nemzetet: önmagát Isten kegyelmi perspektívája és feltámadásra képessé tevő ereje szerint. Ehhez feltétlenül alapvető megtisztulásra van szükség – minden árulás halálos bűne ellen! – Wass Albert abszolút árulás-ellenessége: anti-judási életigazság-hirdetése ezért döntő jelentőségű a keresztyén teológiai értékítélet és etika szempontjából. Manapság a totális és abszolút árulások idején a csalárd Judás-rehabilitációk korát éljük. Wass Albert keresztyén magyarsága a Krisztus üzenet értelmében nem kímélheti az árulókat. „Jobb volna annak az embernek, ha nem született volna.” /Márk 14,21/ mondta a „jaj”-t Jézus Judásról.

Gőgből és gyűlöletből mindent, mit föltalált; vedd ki Uram kezéből a keserű pohárt. (…) Hogy törvények közt az első a szeretet legyen. Üljön jó indulat a kormányszékeken.(…) S ha mindeneket szépen elrendeztél eképpen: a népek közt Uram, nekem is van egy népem. Ha érdemét kegyednek a szenvedéssel méred, úgy egynek sincsen annyi szent jussa, mint e népnek. Mások bűnéért is Őt verte ostorod. Sok súlyos nagy keresztet szó nélkül hordozott. Legjobb fiait vitte mindig a Golgotára s jótettének soha, csak bűnének volt ára. Uram, adj békességet a Kárpátok között! Sehol még földet annyi könny s vér nem öntözött. (…)

23

PoLíSz Ennek értelmében leplezi le Wass Albert az árulókat. A hazugság világrekordja címen a Kék könyv árulását tárgyalja. Dr Papp László, erdélyi ref. püspök, dr Lengyel magyar lutheránus püspök és A. Klein szász lutheránus püspök kijelentik e kiadványban, hogy dr. Béky Zoltán amerikai ref. püspök téved, mikor azt állítja, hogy Romániában a kisebbségi egyházak elnyomást szenvednek. „Soha még ennyi szabadságuk nem volt” egyházaiknak, de Béky Zoltán oly rég járt Romániában, hogy nem ismerheti helyzetüket. (Magyar Számadás 51. l.) Árulókról magyar szemmel című írása pedig 1962-ben elkezdett cikksorozata rendjében tisztítja ki a magyar szemekből az elködösítő hályogot. David Funderburk budapesti amerikai nagykövet kénytelen volt lemondani állásáról, mert külügyminisztériuma munkájában magakadályozta. „Régóta az amerikai State Department minden jogos magyar panasszal szemben a román kommunista kormány mellé áll, és bennünket fasizmussal, irredentizmussal, sovinizmussal vádolnak”. Az amerikai vállalatok vezérigazgatói kijárták és támogatták, hogy Románia megkapja a legnagyobb kereskedelmi kedvezmény elvét, ami csak igazi demokráciáknak jár. George Gellért Atlanta-gyári vezérigazgató baráti kapcsolatokat ápolt Ceausescuval, óriási haszonra téve szert. – Tom Lantos képviselő azt állította, hogy a magyarokkal nem bánnak rosszabbul a románoknál hatóságaik, s a kulturális genocídium panasza nem megalapozott – a Bolyai Egyetem bezárása, Házsongárdi temető románosítása stb. ellenére. Erdélyiek megütköztek azon a hódolaton, amit Tom Lantos Ceausescu iránt mutatott odalátogatásakor – és őt nevezi a mai kormány és ellenzék a magyar kisebbségek és nép igaz barátjának – legnagyobb posztumus kitüntetéssel! Árulás. Alexander Haraszti pedig Billy Graham magyar tolmácsaként játszott dicstelen, áruló szerepet, azt állítván: a román baptisták szabadon gyakorolják vallásukat – hogy főnöke ott evangelizáljon és ápolja a Bukarest–Washington-

kapcsolatokat. „Nem akarja a vallási ellenzéket meg a kisebbség egyházait támogatni!” (Magyar Számadás 168. kk.) Wass Albert az Örömóda fináléval egyetértően szólt: „Trón előtt is férfifenség, Vér-vagyon kell érte bár, Szolgálatnak hű fizetség S árulónak rút halál.” Ugyancsak döntő jelentőségűnek látjuk Wass Albert anti-luciferizmusát teológiai szempontból. „Magyar örökségünk” című könyve döntő cikkében ír erről: „Egy el nem mondott beszéd és ami mögötte van.” (288. kk. l.) Amerikába érkezése után rövidesen szabadkőműves ügynök keresi fel, New York-i hotelszobájában. Havas Emil, aki régen a kolozsvári Ellenzék napilap firkásza volt s amerikai újságíró lett, a Reader’s Digest társszerkesztője. „Öregebbnek hittem – vallotta be – nagy kár lenne, ha tehetségét olyasmire pazarolná, amit mostanában ír! Én egy ajánlattal jövök. Írjon egy könyvet, ahogy azt mi kitervezzük magának és garantálom, hogy bestsellert csinálunk belőle, a Reader’s Digest is lehozza, filmet is csinálunk belőle, s egy év sem telik bele, egymillió dollárt keres vele!” – Megkérdeztem, mi lenne a téma. „Az én életem például” – jött a felelet. „Zsidó fiút megvernek a fasiszta diákok, sok kaland után kijut Amerikába, és itt kibontakozik a tehetsége, híres ember lesz belőle!!!” Tíz perc után így zárta a beszélgetést: „Idefigyeljen, ha elfogadja tanácsunkat, sikeres írót csinálunk magából. De ha nem – és itt felemelte hangját Havas úr – soha egyetlen könyve se jelenik meg ebben az országban, érti? Kezünkben van az amerikai sajtó, könyvkiadás és filmipar. Ebben az országban azt olvasnak csak, amit mi adunk kezükbe, azt látnak és hallanak, amit mi akarunk. Ha itt akar élni, akkor vagy úgy ír, ahogy azt mi kívánjuk, vagy nem ír semmit.” Két év alatt kiderült: így igaz. A kéziratokat hiába küldte Wass Albert a folyóiratokhoz és kiadókhoz –

24


nem válaszoltak, vissza sem küldtek legtöbbször semmit. Egy jó nevű irodalmi ügynökség embere végül elárulta a titkot: „A maga neve feketelistán van. Nincs kiadó, aki el merné fogadni!” – Az is kiderült, hogy a trianoni szerencsétlenség oka is e szervezet világtávlatú hazudozása könyvekben, tankönyvekben, újságokban a magyar földrajzról, történelemről, társadalmi helyzetről. Akik áthatóan ilyen tájékoztatást kaptak, a hatalmasok gyilkos békediktátumát igazságosnak tartották. S akik végbevitték – nem engednek. Így akadályozzák meg igazságunk kifejtését, megbuktatják közvélemény-formáló vállalkozásainkat, folyóiratainkat, politikai interpellációinkat. Halálra ítéltek – a szabadsághaladás nevében! „Az ördög átváltoztatja magát a világosság angyalává” /2Kor 11,14/. Lucifer – a világ-szabadkőműves hatalom csúcsán átveszi a hatalmat. Istent játszik, mint a Világmindenség Nagy Építőmestere. De Lucifer csak számol, nem áldoz; neki a világ üzlet, nem oltár. Mi Wass Albert válasza? Behódolás? Apage Satanas! Programja: „Föl kell szabadítanunk Magyarország ’fölszabadult’ népét attól, hogy a jelen idők irányzatát követve, a nemzetközi tőke rabszolgájává váljon, nemzeti öntudatának végleges feladása árán.” Helyzetünket, igazságunkat meg kell ismertetnünk a világgal. Vissza kell szerezni önrendelkezési jogunkat. – Ez Lucifer világhatalma ellenében, csak Isten segítségével lehetséges: „Hiszek egy Istenben. Hiszek egy hazában. Hiszek egy isteni örök igazságban. Hiszek Magyarország feltámadásában”. Ördögi helyett isteni, luciferi helyett jézusi alapmagatartás, egybevágóan Kodolányi Zárt tárgyalásával. Mindezt egy megnyitóbeszédben mondta volna el írónk, de influenzás megbetegedése miatt, „csak” megírhatta. És: scripta manent! Említsük meg – teológiai relevanciája miatt – Valaki tévedett című írását: Amerikai ejtőernyősként magyar hadszíntérre jövő, szabadságot hozni akaró katona, magyar származásúként hazájáért égve tapasztalja

az orosz felszabadítást, a végső gyalázatos pusztítást, melyet akarata ellenére elősegített. A belső szabadságot tehát meg kell őrizni a kényszerű külső körülmények közepette. Ennek végső konzekvenciája az a hit és tudás, hogy világunkban eleve elrendelőn Isten korlátlanul szuverén, s az ember feltétlenül felelős. Dei providencia – hominum confusione: Isten emberévé kell lennünk magyarként, egyénként is. Különben a Magyar cirkuszban tragikusan eljátsszuk életünket. A Záróvers szerint elpusztulunk. De a Nagypénteki siratóban nem magunkra, hanem döntően Krisztusra hangolódva – megkapjuk az isteni említett életerőt. Ennek segítségével nem Németh László által jelzett zászlót elejtő drámai emberek leszünk, hanem hazánkért, emberiségért legendás élet vár reánk, Wass Albert példája és költői végső vallomása szerint: S a lobogót megmarkolom! Ha le is szakad a két karom, Ha két lábam térdig kopik: De feljutok a csúcsokig! S utolsó jussomat, a Szót, ezt a szent, tépett lobogót kitűzöm fent az ormokon, s a csillagoknak meglobogtatom!

Hegedűs Lóránt

25

PoLíSz Márkus Béla

„Wass Albert kezében lesz feladata a tollnak” bírálatok, méltatások a két világháború között Pályakezdése irodalmunk egynémely valódi klasszikusát idézi. A poétai indulás nemzeti költészetünk olyan óriásáét, mint Ady Endre. Közelebb jőve az időben: olyan nagyságát, mint Nagy László. Még közelebb: mint Kányádi Sándor és mint Csoóri Sándor. Mi a közös bennük? Hogy valamennyien megtagadták első két kötetüket. Túlléptek rajtuk. Vagy úgy, mint Ady: az Új versek címmel jelezve, hogy régi avult, kihullt a mából, ami előttük volt. Vagy mint a másik három poéta: válogatásaikból, gyűjteményeikből rendre kirostálva-kihagyva a szárnypróbálgatás mintáit. Wass Albert hozzájuk hasonlóan járhatott el, amikor a Virágtemetés (1927) és a Fenyő a hegytetőn (1928) után hirtelen elhallgattatta magában a lírikust, hogy csaknem két évtizedes csend következzék, nem a kötetbeli megjelenést tekintve – mert ebben még több is, kétszer annyi – hanem egyáltalán, a költő megszólalásában. Kérdés persze, mi indította erre, s ha e verseskönyvek fogadtatása, akkor miért ítélte meg ennyire szigorúan önmagát. Kiváltképp, hogy Dsida Jenő a Fenyő a hegytetőn máskülönben kíméletlenül tárgyilagos bírálatát így zárta: megbocsát a költőnek „minden könnyelműséget az önkritika gyakorlásában”, mert „amit a könyv egésze sugalmaz ellenállhatatlan intenzitással”, az nem más, mint hogy „Wass Albert kezében lesz feladata a tollnak”. Látnoki szavak szinte – ám az írásra mint feladatra, s nem a költőként való megszólalásra vonatkozóan. Hiszen a nem csupán nemzedék-, hanem (az Erdélyi Fiatalok lapját és mozgalmát tekintve) eszmetárs is – miután „erős tehetségű fiatalembernek” nevezte a poétát, Pásztortűzbeli tömör elemzésének

következő soraiban – már azt hozta szóba, hogy „hasábokat lehetne beszélni Ady, Reményik és Áprily reminiszcenciáiról”, meg hogy a költemények között „vajmi kevés az, ami igazán Wass Albert”. És valóban: a versek zöme mintha Áprilyt másolná – anélkül, hogy tovább- vagy újraírná –, például az Októberi séta két sorát: „A Bükkös-erdő bús elégiája / szép, mint a halál és a szerelem”. Vagy a Sírni, sírni, sírni Adyját, de azt is, aki látta a Párizsba beszökött őszt, a Szent Mihály útján nesztelen suhanót. Az Ifjú Erdély recenzense, Győri Ferenc jó érzékkel nevezte a költőt – már a Virágtemetés alapján – az „ősz dalnokának”. Valóban, még a könnyes, régi nóták is a hervadást dalolják, mert – ahogy a Sajó-parti dal szól – „nekünk csupán a hervadás maradt”, és valóban, a hervadásba is a magyar nóták készen kapott, könnyed fordulataival, biedermeieres érzelgősségével hív. A „hosszú útra eljönnél velem?” elkoptatott kérdéseivel, az „egyszer majd messze száll a szellő” kifakított reményeivel. Amikor – ahogy a költőtárs látta – a csakugyan alaktalan, személytelen, kiterjedés nélküli lírai én mintegy kérdésként veti fel, „megengeded, hogy mindent eldaloljak / egyetlen húrra hangolt lelkemen” – akkor e gesztusában ott a kérése is ennek az egy húrra hangolt léleknek. Lehet, hogy – miként Varró Dezső összegezte – „sok közvetlen csinos alkotása” van e pályakezdésnek, ám az is lehet, hogy e hízelgőnek is nevezhető csinosság érzete épp abból fakad, amit Dsida Jenő az alábbiakban foglalt össze: „önálló, maga alkotta formái nincsenek: majdnem minden sora olyan ismerősen cseng, mintha sokszor olvastuk volna már”. És az ismerősségnek ebből a köréből a költői személyiség nem vonta, főleg pedig nem tépte

26


ki magát. Sem amerre az egyik, ismétlődően visszatérő szóhasználata, a „templom” mutatta volna – mivelhogy az erdőt nevezte így meg. Igaz, „szent tölgyfa-bolt”-nak is láttatta a fák rengetegét, és a Magány templomának is – csak éppen a francia szimbolisták, Baudelaire nyomán a jelképek erdejéig nem jutott el. A szabad és merész képzettársításoktól, színek, illatok, hangok, hangulatok megfeleltetésétől visszahőkölt. De a másik lehetőség sem vonzotta, hogy ha már nincs belső, szellemi, érzelmi kiterjedése az énnek, legyen külső, fizikai, áradjon ki a létezésbe. Abba akár, ahol a toll kijelölheti a maga feladatát, a szerzői én Erdélyébe. Ám az ősz húrja úgy zsong, jajong és búsong e verstájon, hogy abból (a húszas évekbeli) szűkebb hazája panaszát a legkifinomultabb fül sem hallhatja ki. Igaz, bolyong Erdélyi fák között, észlelve, ott „kétszer hull a falevél”, ám csak akkor érezheti valaki – mint Győri Ferenc is – „fájdalommal” vagy fájdalmasan ennek az „igazságát”, ha e tapasztalatot elvonatkoztatja az időtől. Vagy úgy, ahogy e vers teszi, nótás fordulatokkal: „Nálunk akkor is búsak a lelkek / mikor a rónán pacsirta dalol”, vagy pedig úgy, ahogy a Levél a tengerpartról szól: „Erdélyországban búsabb a patak, (…) ott ezredéve csak az őszt dalolják…” Ha ezredéve vagy ha csak száz éve is, akkor nem csak mostanában, nem csak Trianon óta. A pályakezdés a legkevésbé sem sejteti, hogy Wass Albert, az induló Reményik Sándorhoz hasonlóan, a közélet költője vágyna lenni. Hogy neki is – a Végvári-versek szerzőjéről szóló Németh Lászlót idézve – mindig lesz szava ennek az (erdélyi) irodalomnak s „ennek a kisebbik magyar hazának az ügyeihez”. A kritikák, méltatások után az első összegzések, átfogó tanulmányok sem állítanak mást. Ha úgy indul a költői pálya, mint Adyé – bár, mint láttatni szerettünk volna, egy vonatkozásban hasonlóan indult –, akkor esetleg már Szerb Antal szóba hozza a Magyar irodalomtörténetben. Amelyről – emlékeztetésképp – érdemes tán elmonda-

ni, hogy az Erdélyi Helikon mint írói közösség és az Erdélyi Szépmíves Céh mint kiadó közös pályázatára készült, s mint nyertes mű először 1934-ben jelent meg, majd rá egy évre második, javított kiadásban is. Jóval később tehát, mint ahogy a Wass-kötetek napvilágot láttak. De ez utóbbiak említése hiányzott annak a Tolnai Gábornak az 1933-ban gyorsan két kiadást megélt, eredetileg doktori disszertációnak készült kötetéből, az Erdély magyar irodalmi életéből is, aki majd egyszerre, egy évben, 1940-ben részesült Wass Alberttal együtt a Baumgarten-díjban. Aztán ami már közelebbről érinthette a költőt: Jancsó Elemérnek a Németh Lászlótól is annyira várt dolgozata, Az erdélyi magyar líra tizenöt éve szintén kihagyta még a felsorolásból is a könyveket, nemhogy a bemutatásukra szánt volna pár sort. Tette ezt úgy, hogy a fiatal tehetségek közül Dsida mellett Szemér Ferencet és Kiss Jenőt is néven nevezte, általában a korosztályukról pedig így írt: „Komoly ígéretek még ebből a fiatal és az ’új nemzedék’ nevében helyet kívánó, költői elismerést követelő fiatal lírikus csoportból: Szabédi László, Varró Dezső, Makkai László, Flórián Tibor, Bélteky László, Dánér Lajos, Szefkedin Szefket, Hobán Jenő és Bözödi Jakab György”. Mit mondhatunk? Ahol Hobán Jenő és Szefkedin Szefket ígéret lehet, de Wass Albert nem, ott talán csakugyan érdemes volt latolgatni az elhallgatás esélyeit. Vagy a más műfaj választásáét. Ez utóbbival hamarosan meg is próbálkozik, még pedig annak a három évnek a során – 1928 és l931 között –, ameddig a Debreceni Gazdasági Akadémia hallgatója Pallagon. Előbb a Hajdúföldnek, majd a Debreceni Újság-Hajdúföldnek lett a munkatársa, előbb költeményeket közölt – Bakó Endre tanulmánya szerint – mintegy húsz eredetit, kötetben meg nem jelentettet, majd a Lulu című kistárcával 1930 októberében – ahogy az irodalomtörténész fogalmaz – elkezdte prózaíró karrierjét. Ez ugyan nem egészen helytálló közlés, mert hiszen mind a Tavaszodik, mind az Őszi levél korábbi pró-

27

PoLíSz bálkozások (az előbbit, 1928-ban az Ifjú Erdély, az utóbbit, rá egy évre az Ellenzék adta közre), az indulás azonban bizonyos. Tudjuk – ezt pedig az életmű adatainak, tényeinek legalaposabb ismerőjétől, megbízható bibliográfiakészítőjétől, Balázs Ildikótól –, hogy az Erdélyi Helikonban csak 1935-ban publikál először, az Anuca című novelláját közli a folyóirat, de aztán meg sem áll vagy huszonöt elbeszélés megjelentetéséig. A köztes idők az átmenet évei. Bennük antológiabeli szereplésekkel, és bennük egy különös, ám ez idő tájt még Európa-szerte divatozó műfaj, a kórusdráma kipróbálásának kísérletével, A temető megindul elkészítésével, illetve színpadra engedésével, 1933 novemberében. A tehetség megítélésében lényeges változást az utóbbi sem hoz, az előbbiek sem hozhatnak. Inkább a jelenlét jelei, ezt erősítik. Gesztusok. A tizenkilenc fiatal erdélyi író antológiája, az Új arcvonal, 1931-es kiadású – Wass Albert a Hajók a ködben című tárcájával szerepel benne. A toll itt még megelégszik vagy inkább – a szerző élethelyzetét tekintve talán találóbb azt mondani, hogy – viaskodik annak az örök metaforának a történetbe ágyazásával, mely szerint az élet tenger, rajta-benne pedig a sors által talán egymás párjának kiszemelt férfi és nő úgy ütközhetnek össze, de elkerülni is úgy kerülhetik el egymást, mint hajók a ködben. Vakon, véletlenül. Végzetesen – ahogy a szimbólumok is mutatták, a legkevésbé sem a társadalmi-történelmi helyzet által meghatározottan. Ez a determináció vagy ez a konkrétság a bemutatásakor verses misztériumnak is nevezett kórusdrámából úgyszintén hiányzik, mégpedig olyannyira, hogy belőle a Trianon utáni Erdélyért szóló jajkiáltást kihallani durvábban szólva beteges, finomabban mondva gyerekes érzékcsalódás. Esetleg elfogultság, előítélet, tévedés. Azt ugyanis – az író egyik példaképének számító kortársa, Szabó Dezső szavaival szólva – még a „legszerényebb bútorzatú fejeknek” is érteniük illenék, hogy „művészetben, iroda-

lomban csak hazafiság van: a tehetség, az igazi szép. És minden tehetségtelenség hazafiatlanság és destrukció a művészetben, ha minden második sorában a Himnuszt idézi is”. Mert – folytatva a Levél Tormay Cécilnek magyarázatát, nem tartva attól, mint Szabó Dezső, hogy ez „nagy felvisítást” okoz – az érvelés végül nem kapaszkodhat másba, mint az alábbi igazságba: „A templomba járás szép, ha őszinte lelki szükség, a Himnusz éneklése szép, ha szívből fakadó ölelkezés a szegény magyarok felé: de templomba járással, de himnusszal, kegyes és hazafias tremolóval nem lehet írásainkat irodalmibbá, értékesebbé dörzsölni. Művészi értéket csak művészi érték jelent”. A kórusműben – a korabeli ismertetések szerint is – felcsendülnek ugyan angyali szózatok, föl az Úristen orgonahangja, föl – a szereposztás szerint – az Emberiség Hangja, ám néma, mert nincs is jelen kisebbségi magyar. Ha már párhuzamot keresünk, talán Szabó Dezsőnél és Tamási Áronnál érdemesebb: A Feltámadás Makucskán, illetve a Rendes feltámadás szerzőinél, vagy kevésbé erőszakoltan annál a Nagy Dánielnél, akinek a Cirkusz című, az expresszionizmus jegyeit viselő regényében szintén allegorikus alakok küzdelmét beszéli el, középpontban a nagy sárga lovon ügető Halállal, aki a „házmesteri teendőket végezve” takarít. Ez a groteszk látás és láttatás, csípős iróniával fűszerezve jellemzi azt a névtelen szerzőt is, aki a misztériumjáték bemutatójáról a marosvásárhelyi Hétfő Reggelben többek közt így számolt be: plagizálja egyik laptársukat, midőn megjegyzi, tényleg „’imponáló a bátorság, amellyel ez a fiatal gróf a nagy problémákhoz hozzá mer nyúlni’. Laptársunknak igaza van. Bennünket is elámít ez a bátorság, amellyel ez a fiatal gróf megírta a darabot. Ilyen fiatal, ilyen gróf és máris ír.”. Kevésbé gúnyos, kevésbé epés, de azért az Szabédi László rövid kritikája is – több mint fél esztendő múlva! – a Pásztortűzben. „E munkácska, amely az arany ellen izgat, és a mosolynak, virágnak, szeretetnek csinál propagandát, csak rokonszenvvel találkozhatik mindenkinél – aki nincs híjával az aranynak” – írja, majd így

28


folytatja: – „Ha nem tévedünk, a tartalma ez: a holtuk után anyagias eszményeikből kijózanodott apák megindulnak, hogy gyermekeiket túlvilági hangon egy jobb és nemesebb emberi élet építésére intsék”. E nemzedéktárs bírálatában tűnik föl először, ami később majd – más-más megfogalmazásban – sokszor hangzik el kifogásként, esztétikai-poétikai fogyatékosságként: a mű propagandát csinál. A toll tehát, első ízben itt lelt volna rá a feladatára? Ilyesfélét sejtetnek Szabédinak a vállalkozás nagyságán élcelődő befejező sorai is: „A költemény mégsem monumentális, ami pedig súlyos hiba, mert az akar lenni. (…) De kérdezzünk olyant, amire mi is tudunk felelni: miért nem az? Mert az akar lenni”. A monumentalitás, a nagyszerűség, a fenségesség tehát itt sem a közvetlenül adott társadalmi-történelmi élményekben, tapasztalatokban keresi méltó tárgyát. És kicsit távol még az idő, amikor a kisebbségi sors élethelyzeteiben lelne rá, történeteket és alakokat is találva, természetesen hozzá. Mert egyelőre a figurák, akiket az Erdélyi Helikonban közölni kezdett, elbeszélések világában mozognak, többségükben többségiek: románok. Az Anuca is, az Mundruska, az Mósule – címszereplői egy-egy novellának –, de az Vaddisznós Jákob is. Beszédes tény Wass Albert ekkori megítélését illetően, hogy ő maga ez utóbbi elbeszélésével helyet kapott abban a kétnyelvű – magyar és román – antológiában, amelyet Marosvásárhelyen adtak ki 1936-ban, Cot la cot – Vállvetve címmel. Ha homályos lett volna a megjelentetés szándéka, a könyv román nyelvű előszava fölvilágosít róla. „Az a tény – írja a város polgármestere –, hogy mind a román, mind pedig a magyar szerzők, akiknek írásait jelen munkácska tartalmazza, kivétel nélkül a fiatal generációból kerültek ki, ékesszóló bizonyítéka annak, hogy az ifjabb nemzedékek jobban és őszintébben megértik majd egymást”. És valóban, ahogy az előszót fordító Balázs Ildikó is látja, a novellának már a bevezetésében az a szerzői szándék tükröződik, mely „a történelemnek a béke útjára gör-

dítését, pacifista megjelenítését” szolgálja. S ezt szolgálja a vadorzó Jákob tetteinek rokonszenves előadása, ezt a beszéd keresetlen román fordulatai, idegen nyelvi szerkezetei. Az öreg Mósule, a havasi bács többször is szabad függő beszédben vagy átképzeléses módon elmondott története még ennél is tovább lép eme emlegetett pacifizmus útján: „Hallgatja a beszédjüket – így a vadőrök megjelenéséről szóló elbeszélői közlés –, vadak dolgáról, falusi gondokról, urakról, politikáról. Távoli, távoli dolgok ezek, nem is érdekesek ott (sic! nem itt) fent a hegyen, csak éppen hallgatja a szavakat, mert beszéd az is, s a beszéd ritka, ügyelni kell rá”. Kíváncsiságánál az elbeszélőnek sem terjed messzebbre érdeklődése, morfondírozván a hegyen az urak hirtelen lemenésén: „ott lent a világban történhetett valami, talán egy ország szűnt meg, vagy ki tudja”. A szempont, a látószög – minden elbeszélés, történetmondás alaptényezője – a román emberé, akinek a társadalomból való kivetettsége, a természetbe menekülése vagy éppen a nyomorúsága, öregsége együttérzést kelt. Nem idegen, s nem is ébreszt idegenérzetet, sőt. De a Vállvetve előtt született első regény, a Farkasverem fogadtatástörténete sem arról árulkodik, hogy kritikusai kisebbségi sorsregényként olvasták volna. Éppen ellenkezőleg: Thurzó Gábor például egyenesen úgy ítélte meg, úgy érzékelte, hogy Rápolthy báró történetéből „nem csap ki fojtott tűzzel az erdélyi fajta pusztulása fölötti keserűség”. Hogy a szerző „nem látja maga előtt a háború előtti másik világot, mint íróapái: túlsó part az a számára, ahol alig van keresnivalója. Amikor pedig beleilleszkedik az új életkörülmények közé, nem az »erdélyi sorsot«, hanem egy európai állam polgárságát vállalja”. Még előbb azt emelte ki, hogy dacára annak, mennyire erdélyi a mű levegője, mennyire azok az alakjai, az író magatartása már „nem erdélyi”, s „ebben üt ki a könyv az erdélyi írások közül”. Máskülönben nem fukar, hogy visszafogná a méltató szavakat: a regény szerinte meglepő írói készséggel, emberi érettséggel és „turgenyevi melankóliával”

29

PoLíSz megírt alkotás. Schöpflin Aladár a lényeget tekintve ugyanezt mondja: a szerző „sötéten látását” ő ugyan nem köti a nyugati kultúra fáradtságához, az „európai lélek” rezignált és csalódott voltához, de – egyszerűen szólva – Trianonhoz sem. A legkevésbé sem, hiszen amit először hangsúlyoz – „Egy társadalmi osztály pusztulása van benne ábrázolva, nem a külső körülmények kényszere alatt, hanem belülről, belső energiáinak kihalása miatt” – azt később még nyomatékosítja is. A főúri osztály „egykori politikai hatalmának elvesztése, anyagi lehetőségeinek kénytelen megcsonkulása, a történelmi okokból eredő többi változás csak másod-harmadsorban oka ennek a romlásnak, elsősorban az egyes emberek minőségi leromlottsága, életenergiák bénulása rothaszt el mindent”. A két világháború közötti egyetemes magyar irodalom talán legmegbízhatóbb ítéletű kritikusa kiemeli, hogy az író látásában nem „tendencia” van, hanem „temperamentum”. És bár elhangzik egy-két kifogása is, az elbeszélés-technika bizonytalanságai, az elrajzolások és néhány alak egyoldalú megvilágítása miatt, a summázat már az elején ott van: a Farkasverem „a magyar irodalom általános mértékével mérve is jelentős írói képességeket mutat”. A Napkelet recenzense, Majthényi György szintén előbb minősít – „mintha egy Dickens-regényt forgatnánk, olyan a koloritja ennek a finom és különös írásműnek” –, mint ahogy a korhoz kötöttségről, pontosabban ennek elmaradásáról értekezne, jóllehet a könyv utolsó sorából – de csak innen – kihallja „az elveszett Erdély után” fájdalmasan fölsíró panaszt is. Egyébként pedig a regényalakokban különös, elmaradt emberek „sajátságos gyűjteményét” érzékeli, akikben szerinte „az a legsajátságosabb, hogy csakugyan élnek, lélegzenek, szeretnek, búsulnak, de Isten különös kegyelméből valami időn kívüliségben, akár a mesék alakjai”. A kritikus ehhez az időn kívüliséghez mintha területen kívüliséget is társítana, azaz éppen a konkrét vonatkozásokat, a téridő jellegzetességeit tartaná mellékesnek, amikor az írónak (helyesebben: az elbeszélőnek) a három tántiról

szóló gondolatait közvetíti. Ezek szerint ha egyszer a Mezőségben élnek (is), messzebb vannak Kolozsvártól, mintha akár Afrikában rejtőzködtek volna el az emberek elől. Ez a vélekedés aligha erősíti föl Kiss Jenő szavát, aki az Erdélyi Helikonban onnan indítja a gondolatmenetét, hogy ha a Palócföld Mikszáth művein keresztül nyer formát és életet, Erdélyben pedig Kalotaszeg Kós Károly, a Székelyföld viszont Tamási alkotásai révén, akkor ezen túl a Mezőség Wass Albert által „kisajátított terület” lesz. A szerzőben, akivel számolni kell „úgy, ahogy van”, kész, kiforrott írót lát, nyelvét különös, mindenkiétől elütő, egyénien színesnek tudja. „Wass nem ígért, hanem egyszerre adott” – ez a záró mondata, előbb azonban ő is a regénybeli világ időn kívüliségét hangoztatja. Az alakokról szólva azonban mintha a miliőelméletet, a jugoszláviai magyar irodalom indulását befolyásoló couleur locale gondolatot követné, a hely meghatározó voltát emelve ki: a figurák jelleme és jellege – írja – „a Mezőség jelleme és jellege, gondolkozásmódjuk a Mezőség gondolkozásmódja, szavaik is azé, a tetteik is, minden”. A táj fölötte áll a változó időnek, a viharos, tragikus történelemnek? A nemzedéktárs, a kórusdrámának is már kritikusa, Szabédi László tán az egyetlen, aki másképp látja a Pásztortűz közölte tanulmányában. Annak ugyan ő is örvend, hogy a regény megelégedve úgymond a „megállapító állásfoglalással”, „óvatosan” tartózkodik „az ítélő irányzatosságtól”, egyetlen „sarkalatos irányzatosságot” mégis felfedez és felfed. Mégpedig azt – és erre alapozza dicséretét is –, hogy a mű „a polgári mérték” szerint értékel. A regény jelentése és jelentősége szerinte abban van, hogy a lehulló mágnás osztályt hibáival és szerencsétlenségeivel együtt – egy közülük való író – „kegyetlenül” kiszolgáltatja a polgár ítéletének. Aligha mélyen együtt érző a hang, amikor arról szól, hogy „válogatott grófok és bárók” erényeit és talán hibáit is kell eltanulniuk. Kell, „mert Erdélyben retteneteset fordultak az idők. Az új államhatalom jókedvvel és könnyedén

30


hajtotta végre, amit Magyarország megtenni habozott; halálos igazságszolgáltatás letéteményeseként megmérte és elosztotta a földeket.” Kihagyja itt az érvelésből, amit pedig a korszak több regénye – Daday Loránd Zátonya, Berde Mária Földindulása, például – középpontba állít: a román földosztás durva igazságtalanságait, hogy mintha ítélkezne maga is, úgy folytassa: „A földreform korolláriumaként (azaz fejleményeként, következményeként – M. B.) megméretett – nagybirtoka súlya nélkül – a mágnás. Saját fiai mérték meg, és könnyűnek találták”. Ez utóbbi, valószínűleg hamis, de bizonyosan egyoldalú állításra talán az éppen ekkortájt – egészen pontosan 1935-ben – megjelent Bánffy Miklós-kötet, a monarchia arisztokráciáját bíráló trilógia, az Erdélyi történet első darabja, a Megszámláltattál… bátoríthatta. Vagy még korábbról Tamási Áronnak az a regénye, a szellemi és vagyoni arisztokráciát szinte az idióták körébe utaló Czímeresek, amelyet a szerző s az ekkori erdélyi magyar irodalom legavatottabb ismerője és segítője, Németh László nem volt gyáva „olcsó irodalmi hősködésnek” minősíteni. Szabédi nyilván nem hősködik, és nem is gyáva, amikor az államhatalmi kényszer és törvénytelenség helyébe a nemzedéki felfogás különbségeit lépteti. A többség–kisebbség viszonya helyébe – végső soron – az osztályok viszonyát, még ha „társadalmi csoportnak” nevezi is a „különváltságba” belepusztuló „maroknyi” mágnást. Ily módon inkább ő vesz részt e „sors-arányú ítélkezésben”, semmint a regény szerzője. Ő viselkedik – osztályharcosként inkább, semmint a kisebbségi jogok harcosaként. Ettől még, mint volt róla szó, dicsérhet is. Ahogy a legvégén teszi: a regény „méltó helyet” foglal el a Szépmíves Céh kiadványai között, noha – előbb meg így vélekedett – „erőltetett képeiből” hiányzik a vízió ereje. Wass Albert szerinte „az elbeszélésnek még nem mestere”, s ezt azzal támasztja alá, amit később mások is fölvetnek, hogy a hősök „nem a saját nyelvükön beszélnek, hanem csak a szerző recitativóját fordítják párbeszédbe”.

Ha a latin főnév egyik jelentését – az Idegen szavak szótárát követve – dallamos deklamálásként, azaz szónoklásként, szavalásként értelmezzük, akkor máris ott vagyunk a következő regénynél, az 1940-es kiadású Csabánál, amelynek fogadtatásában a Kádár Erzsébet megütötte hang volt az uralkodó. Az írótárs(nő) szerint a szerző ezzel a regénnyel nem jutott előbbre. A mű „önkéntes visszahúzódás; a veretlen erő fáradt kitérése erősebb próbák elől” – suhognak az elmarasztaló szavak, hogy igazi poén, nem várt csattanó következzék. „De mennyire író írta! Tamási Áron hangja mellett ma a legbiztatóbb üzenet Erdélyből”. Zimándi Pius a Magyar Kultúra hasábjain ezt a véleményt erősíti föl: e regény elolvasása után „még jobban hisszük, hogy egykor legjobbjaink mellett találjuk nevét”. A Katolikus Szemle szemlézője, Csery Clauser Mihály pedig azt emeli ki, méltatásképp és nem elmarasztalóan, ami a Csaba dőlt betűs zárlatában ellentmond a címlapon álló műfaji meghatározásnak, és ami máskülönben annak a bizonysága lehet, hogy Wass Albert tolla rátalált a feladatra. „Nem regénynek akartam, hitnek, reménynek, nagy, szent bizonyosságtevésnek akartam” – vallja itt, és a kritikusa méltányolja ezt. Elismeréssel említi, hogy a középponti alak, Fileki Ferenc „hőssé magasztosul, az új magyar élet példaképévé”. Szerinte a szerkezet aránytalansága az író „művészi jellemző erejének következménye, tehát erény, amiért megbocsátjuk Erdély történelmi hétköznapjainak elmosódó rajzát”. Mások – így a Pester Lloyd Y jelzetű kritikusa, aztán Bög a Kelet Népében – szintén szóvá teszik, amit a katolikus folyóirat kritikusa: a műfaj kérdését. Hogy beszélhetünk-e egyáltalán a szó valódi értelmében vett regényről, vagy az ifjú és tapasztalatlan hős érett, erős férfivá válásának bemutatása történik, „balladai, novellisztikusan lekerekített epizódok segítségével”. Vagy épp ellenkező a helyzet: „kicsit mereven, a naplószerű hűség ridegségével” adatik elő minden? Olyannyira, hogy a könyv „nem műfaj, csak emlékezés, beszámoló egy szomorú, de hősi

31

PoLíSz korszakról”. Mégpedig – Csery Clauser Mihály nevezi így – kitűnő portrék egymásutánja. Pontosabban: portrériportoké, mert hisz a bíráló a mű tizenkét fejezetének mindegyikét „remekbeszabott riportnak” tartja. Riportnak, amely a műfaji megnevezések közül mégiscsak a leginkább illik a következő alkotáshoz, a második bécsi döntés utáni hetek, az Észak-Erdély visszatérése tizennégy napjának megörökítéséhez, a Jönnek! című „tanúságtételhez”, „kortörténeti dokumentumhoz”. E fogalmak használatában a Vigilia cikkíróját, Déchy Lianét bátran lehet követni – és bátran, most már a negyvenes évhez jutva a visszatekintő értékelés helyzetében Ligeti Ernő véleményét vagy az általa, a Súly alatt a pálma lapjain közvetített ítéletet, Szenczei Lászlóét is. Az előbbi így hangzott, az Új arcvonal antológia szerzőit számba véve: „a legkevésbé ismert név mindezek között Wass Alberté, aki a legtehetségesebb” – a névsorban pedig ott szerepelnek például (Kolozsvári) Grandpierre Emil, Kovács György, Méliusz József, Thury Zsuzsa. Szenczei pedig, akinek a Korom és korona című alkotása az úr–paraszt kapcsolatot, a patriarchális viszonyt tekintve akár a Mire a fák megnőnek és A kastély árnyékában ellenregényeként is olvasható, ekképpen vélekedett: a Farkasverem „éles társadalomkritikájával, finom lélektanával és naturalista színeivel a fiatal erdélyi irodalom egyetlen kiemelkedőbb alkotása”. Elismerések ezek, írásban rögzítve. Vannak azonban másfélék is, számon tartásra érdemesek. Például az a sokszor még ma is téves dátummal jelölt 1939. júliusi vasasszentgotthárdi írótalálkozó, amelyen zömmel baloldaliak, szociáldemokrata és

szocialista felfogású szerzők vettek részt, és amelyet a szintén meghívott kommunista proletáríró, Nagy István is megőrzött az emlékezetében. Önéletrajzi regénye, a Szemben az árral azonban ennek az előzményeire is rávilágít. Azokra a környékbeli író-olvasó találkozókra, amelyeken együtt vettek részt. Nyilván, mert becsülték egymást. Mert bizalommal voltak egymás iránt. Talán ezek sem mellékes szempontok és tényezők manapság, amikor (alá)írástudók tucatjai vitatják el Wass Albert puszta írói voltát, vonják kétségbe azt a rangját, amelyet – mindenekelőtt mégis – egy Babits Mihály adományozott neki.

Márkus Béla

32


Kabdebó Lóránt

„Az ebédlőben fölhúzom az órát” Wass Albert otthonteremtése – az otthontalanságban Turcsány Péter barátom, Wass Albert életregényét nyomozva és írva felfedezte az író szomszédságában Kabdebó Gerőt és feleségét, Sófalvi Bertát, a szomszédos földbirtokos házaspárt. Gerő bácsi a magyar érában Szamosújvár főszolgabírája volt. Nem tagadhattam, apám bátyjáról, féltestvéréről van szó, aki anyai ágon örökölte a Kabdebó testvérek közül a nagyobb földbirtokot. De hiába mondom, hogy az én családom Vasasszentivánott volt birtokos, azóta különböző életrajzi kérdésekkel keres, fényképekkel, szövegidézetekkel. Pedig mondom neki, annak is örülök, hogy dédnagyanyám, Wertán Tekla sírját három évtizede a család domboldali temetőjében Lászlóffy Aladár barátommal úgy találtuk meg, hogy Ali egyszer csak – ujja begyével egy mohos sírkő feliratát tapogatva – felkiáltott: mit kapok, ha megtaláltam ősanyád sírját? Meg Barcsay Jenő nagyanyjáét! – teszem hozzá. Biztatgatom Pétert, merre keressen: Gerő bácsi nyugati menekülésükből hazatérőben nálunk, Gyöngyösön, a kórházban halt meg, özvegye ellenben élete végéig levelezésben állt az író szomszéddal. Ők aztán Székesfehérvárt éltek, megszakadt velük a kapcsolat, nemrégiben a Bástya utcában kerestem valamely maradékukat, de az ott lakók rokonaimra mint rég elköltözöttre emlékeznek csupán halványan. Mi lett a levelek sorsa? Megtartották-e az unokák? Keresse Péter, ha tudja. De túl ezen, Péter igyekezett bevonni a Wass Albert-irodalom értékelőinek a sorába is. Ha az életrajzban nem tudok segíteni, kövessem őt a szövegek méltatásában. Legutóbb is: rám osztotta a Wass Albert-versekről való gondolkozást. Megtisztelő felkérés, kitérhetetlen.

Igen ám, de a konferencián az előttem prelegáló kollegám éppen azt fejtegeti, hogy miért hagyta abba – méltán – a költészetet az író, és kezdte újra pályáját a próza területén. Hallom: a nagy erdélyi költőnemzedék, Áprily, Jékely, Dsida, Reményik mellett az ő hangja csak az epigon szinthez volt elegendő. Csakhogy én a költő Turcsány Péter megérzését követve éppen a korai versekben Rilke hangjára is felfigyeltem. Méghozzá Rilkére – erdélyi hangszerelésben. Éppen erre az „erdélyi hangszerelésre” készültem figyeltetni készülő előadásomban. Kollegám hiába sorolta a kortárs kritikusok elhallgató vagy kicsinylő írásait, én mégis kihallom ezt az erdélyi hangszerelést a pályakezdő versekből. Nem tehettem mást, kézbe vettem az előkészített verseket, először A bércek énekelnek címűt, amelyben – én legalábbis úgy érzem – szerzőjük a korszak Trakltól, Rilkétől és a korai Georgétól ihletődő költészetébe belesző egy olyan sajátos egyéni hangot, amelyet csakis akkor, és csakis ott, Erdélyben lehetett megszólaltatni. Hallottad már, mikor az esti-kék hegyek csoportja egy dörgedelmes ősvitába kezd? Halvány lilán mikor leszáll az est, s a völgyben puska robbant zord halált, hallottad már a félelmes zenét: az őserdők felharsogó szavát? A rianást, amely követve nyomba’ a hang után a végtelenbe fáj, s fülekbe zúg: bujkáló idegen, a végtelen szentség előtt megállj!

33

PoLíSz És a vadász, ki lent a szőke völgyben csodálkozva a bérctetőre torpad, vad félelmében énekelni kezd, s önhangjától ijedten összeborzad.

Ugyanis sokféle félelem sűrűsödik a létezés átélésének ebbe a „dörgedelmes ősvitájába”. Az „őserdők felharsanó szava” a létezés nagy metafizikumáig belefáj a mindenségbe. Egyszerre hívja ki a vers szövege a „végtelen szentség” előtti hódolást, és minősíti a vadászt (= mindennapi embert) „bujkáló idegenné”, aki nemcsak a létezésben, hanem éppen a mindennapi életben érezheti magát biztonságát vesztettnek. Utóbb üldözöttnek. Hol van itt már a tizenkilencedik század almanach-lírája, de még legszebb beszélye is, „a vadász ül hosszu méla lesben,”…? Itt nem a vadász zavarja meg a békés természetet és az otthonos emberi „kis-világot”, hanem ellentéteképpen: a vadász (lehet, valóban csak vadász, de még inkább: idegen vagy üldözött, de egyben bármely ember) egyszerre ijeszt és ijed a maga kiváltotta, rá visszahulló vagy csak őt riogató hangeffektustól. Fél. Ez már Frantişek Kafka félelme: aki körül a korábban otthonos világ egyszerre érthetetlen és félelmetes lett. A puska zord időket (Kemény Zsigmond óta erdélyi kulcsszó!) idézve most zord halált „robbant”. Fél? Hiszen ezt megelőzően egész Európában, minden fronton, az állóháborúk árkaiban éveken át minden perc ezt a félelmet szüli. Aki nem éli át, az is tudja. Hallja. Mindenki erről beszél. Akkor ez volt az irgalomra váró (Németh László-i kulcsszó!) hazatántorgók mindennapos elbeszélése. Apám harminchat hónapig tartó frontélményei például egy életre meghatározták az általam is hallható emlékeket. A félelem irányította vadászfigyelem beleszervült az idegekbe. Embervadászat folyt éveken át. A háború utániságban az embervadászat félelme áthangszereli a természet zajait, eseményeit. Beleszövődik ez a félelem, ez a bizonytalanság a fiatal, akkor frontot nem járt fiú versébe is. Mert a háború, ha lezárult is, nyugalom utána el nem következhetett. A „boldog békeidők” vadásza minden idillből kiesett.

Turcsány Péter Rilkére utal, én kibővítettem a háború előtti „modernekkel” a sort. A költőkre, akiknek verseiben a magára maradt embernek önmagában kell tájékozódnia, úgy tudja csak visszaszőnie magát az univerzum rendjébe. Nálunk Ady első évtizede gondolkodik el ezen az élethelyzeten. Ezt örökli meg Wass Albert éppúgy, mint erdélyi társai is, Áprilytól Jékelyig. A megbomlóban lévő társadalmi és természeti harmónia rendért kiált, vagy „belevész a világ” – Illyés Bartókra utaló szavával. A költészet a huszadik század elején félszázadon keresztül ennek a helyzetnek poétikai variánsait alakítja, ahány költő, annyi felkínált gondolkozásmód, magatartásszimuláció. A természet megszűnik menedéknek lenni, benne és általa zajlik az ember kifordulása a biztonságból. A szentimentalizmus és a klasszika természetidillje a tizenkilencedik században egymás ellen forduló képek alakítására vált: az idill almanach-lírába fullad, ellenében megjelenik a kivetettség, a vándor, az üldözötté váló vadász ősképe. A Walkür nyitóidilljétől Az istenek alkonyáig. Wagner után Bartók világában aztán az ember átlép a mítoszi világból a létezés átélésébe. Az Über allen Gipfeln oly sokféleképpen értelmezhető ember–természet szembesülése a tizenkilencedik század folyamán az ember vonatkozásában elveszíti biztonságot sugalló értelmezéseit (nem véletlen, hogy a Wass Albert-vers keletkezésének idején veti fel fordítási problémaként Kosztolányi éppen ezt a Goethe-verset a magyar költőknek, nem a kort kikerülő mellébeszélésként, mint vélték egy időben, hanem éppen a benne rejlő, az akkori korral szembesítő problémára híva fel általa a figyelmet!) Ebben a mezőben érzékelem ennek az adott versnek is a helyét. Méghozzá sajátos helyzetben.

34


Határok, hazák rendeződtek át, elkezdődött az utóbb „fortélyos félelemként” jellemzett kor Európában, sőt a világ egészében is. A nagy háborúban (sokáig így nevezték az „elsőt”) az ember átminősült katonává. Ezt követően pedig hontalanná. Mert az átrendezett határok egyként függő helyzetbe hozták a győztest és a vesztest. Egyik sem érezte biztonságban magát. Féltette mindenki otthonát. Amelyet átmenetinek érzett évtizedeken át. Az elvesztő éppúgy, mint a megszerző. Ennek sajátos pszichológiája mindmostanáig kihat emberek és népek kapcsolatára (lásd a Monarchia felbomlásának a Balkánon megismétlődő utójátékát, és annak hatását még a legmaibb külpolitikai állásfoglalásokra is). Az egész vers, látszólagos életképszerűsége és létben elhelyezettsége ellenére mégsem csak a költő példáinál olvasható megrettenés vagy áhítat hangnemét emeli meghatározóvá. Hanem kiemel egy versen-cselekményen kívüli hangnemet: „csodálkozva”. És ez a világot „csodálkozva” fogadó eszmélkedés lesz a verset eltöltő attitűd, amely a bevezetőben jelzett „erdélyi hangszerelés” meghatározója. Az ember „csodálkozva” tekint a korábbi sajátos, otthonos tájára-életképére. A megváltozott világra döbbenés magatartásképlete ez a csodálkozás. Kifordítja a hagyományos idillt, és mindent a visszájára fordít. Ez a csodálkozás az, ami döbbenten felel vissza Ady Jó Csönd-herceg előtt című versére. Az a „boldog békeévek” döbbenetét, létfélelmét dalolja ki, és a dallal visszaváltja a biztonság igényét legalább: „Vacog a fogam s fütyörészek.” Ebben a versben az ember (vadász, idegen, bárki) természetes önbiztató gesztusára („félelmében énekelni kezd”) a rendjét vesztett világ kiváltotta félelem-reakció felel: „s önhangjától ijedten összeborzad”. Itt már olyan világba lépünk, amely csak csodálkozásra készteti az embert, azt az embert, aki a hagyományos védekező reakcióitól megfosztottan, kiszolgáltatottan, döbbenten létezik. És mindezen elkezd csodálkozni.

Vagy? És itt a csapda: a költő hagyományos idilli színeket ken fel a képre: „esti-kék”, „halvány lilán”, „szőke völgy”. Almanach-líra hagyományos szabványai? Újabb impresszionista ecsetkezelés? Nem: a zsákutca felmutatása. Mit kereshetnek ezek a puha színek a „dörgedelmes ősvitá”-ban? Ez az ecsetkezelés éppen a hagyományos ének visszavétele. Az a fajta ének tehetetlen. Epigon. Az nem biztathatja az embert (vadászt, idegent, bárkit). Az otthon – ha helyileg még meg is marad – már nem sérthetetlen. Beleköltözött a bizonytalanság: megkavarodtak a hatalmi evidenciák. Erdélyi patthelyzet. Már nem és még nem. Közben jobbra várás mindkét oldalon. Wass Albert kortársa, Kolozsvári Grandpierre Emil írja le a területszerzőkben megéledő bizonytalanságot is. Íme az erdélyi tájkép – a nem is volt – csata után. Csakhogy van a versnek egy címe is: A bércek énekelnek. Amely a vers-egész patthelyzete felett jelenik meg, egy másik világról, egy másfajta evidenciarendről vallva: érvényben lévőnek fogadva az Örömóda és a IX. szimfónia metafizikumát: „überm Sternenzelt / Muss ein lieber Vater wohnen”. Amint azt a dedikáció is mondja. „Szeretett Apámnak ajánlom”. Érthetem én ezt szó szerint is, hódolatként a múlt előtt, vallomásként a megszakíthatatlan családi-történelmi folytonosságról. De hadd halljam ebbe a dedikációba a „lieber Vater” vonatkozást is. Hiszen ez belealakul a versszövegbe is. Beleszervül a verstestbe, kétszeresen is megismétlődve: végtelen. A metafizikum, amely felette áll mindennek, mégis belemontírozható minden jelenetbe. Régibe és legújabba is. A keresztény misztika: az időn kívüli lét-terv, a teremtett világ és az emberi sorsot felvállaló megtestesülés, és mindkettő poétikai tudatosulása az Eliot Mágusok utazása című versben aktualizálódó születés és halál egybeérzékelésében. A János Evangéliumának sugallata. Higgyem, hogy az általam kiszemelt versben mindez, a kor poétikáját reprezentáló motívum egybeszövődik. Öntudatlan?

35

PoLíSz Feltehetően. De ebben az öntudatlanságban szerencsésen állnak össze egységes poétikai építménnyé a korszak költészetének legjellegzetesebb motívumai. Kiegészülve a jelzett „erdélyi hangszereléssel” – ami pedig már nem is lehet annyira öntudatlan meghatározója ennek a versnek.

latokkal otthonossá is varázsolja ezt a téridőt. Az órát fölhúzza, apja karosszékét eligazítja. Az órával visszaszövi magát az időbe, és társul választja a „szeretett Atyámat”, a maga – már szó volt erről korábbról is – összetettségében. Otthont teremt a versben az otthontalanság számára. Persze tudja a vers is, hogy mindez fikció. Az otthonosság csak a poétika segédletével szerkeszthető meg. Mit tehet a költő? Megtanulta a csodálkozós attitűd idején, hogy a csapdából egyetlen kiút vezethet számára a poétikában: az univerzum végtelen rendjére való hivatkozás. Amikor az ember (a vadász, az idegen, a menekült, az emigráns vagy bárki) tehetetlenné válik, akkor bevallja ezt a tehetetlenségét, és rákérdez a végtelen evidenciáira. Ez már független tőle, az egyes embertől, de ez az egyes ember mégis ebbe zártan létezik, ez számára a meghatározó. Létezése viszonyrendszerét ennek kell meghatároznia. Remény? Kiszolgáltatottság? Bosszú? Mind és egyik sem. Valami, amit az egyes sem érthet. Csak elfogadva beleoldhatja hitét. Így rendeltetett.

És telnek az évek, változások jönnek. A biztonság földrengései mindkét oldalról. Újabb, immár nagyobb – és ideológiailag telített – háború. És a háború utániság újabb zavarai. Az emigráció, a kiszakadás kényszerűen feloldja (negatívan megoldja?) a csodálkozásnak ezt az attitűdjét. Már nem a hazában keresi honját a magyar költő, hanem a hazátlanságban. Világos, egyszerű logikai képlet. Ezen nem lehet csodálkozni, ebbe csak belegondolni lehet. A távolban az otthont felidézni. Ez már tematikailag, politikailag – ideológiailag – telített poétikát szimulál. A vers ideológikumként válhat publicisztikai értékké. Wass Albert verseiben ezt az utat megjárja, ott kint, mindjárt az elszakadás döbbenetében. Még Németországban. De itt is megtalálom a költő szavát is. Aki – ha két sor erejéig is – de személyes visszatéréssé, ismételt honfoglalássá fogalmazza át a hazagondolást:

„Itt jártam. Élek. Él az Isten is még. És övé a legutolsó szó joga. A tövissé vadult ember fölött Ő az eke és a borona.”

Az ebédlőben fölhúzom az órát. Karosszékedet eligazítom.

Az otthont kereső az Istenben találja meg az univerzum rendjét. Az öröknek vélt rendet. „Az eke és a borona” örök, nem személy- és nem népfüggő rendjét. Mert népek jönnekmennek, birtokosok cserélődnek, de a világ kerete-rendje ezek szerint az örök végtelen rendnek van alávetve. Az otthonát a történelemben elveszítő megtalálhatja az isteni léttervben („az eke és a borona” örök elrendezettségében) a maga végleges otthonát. Ezen ekkor már nem csodálkozik, hanem lázadozva, de mégis alázatosan ezt az elrendelést fogadja otthonává. A csodálkozással szemben ami marad: a létezés csupaszságának belátása. Az „Itt jártam” emlékezését így tud-

A Levél publicisztikájában ez a gyöngyszem, az otthon örökös rögzítése az időben. Ami természetes volt még a csodálkozó attitűd idején is, az otthon birtokolása, az mostanra már térbelileg elérhetetlenné válik. Megszűnik az otthon birtok jellege. Elérhetősége. Megkeresi tehát azt a téridőt, amelyben természetes elérhetőséggé válik az elérhetetlen. A poétika segíthet ebben. Az elvesztett teret az idő általánosításával, abszolúttá alakításával visszahozza. Természetes közelségbe. Mintha megint elérhető lenne. Mintha ismét ott járhatna. És a legtermészetesebb mozdu-

36


ja elhelyezni személyes létezésében is. Ha ezt az „Élek” attitűdöt felvállalja: Élek – az isteni rendben. Élek – most éppen az otthontalanságban. Nem jó ez nekem, nem akarom elfogadni, remélem Isten „legutolsó” szava majd visszaváltoztatja az egészet, otthonossá teszi számomra is. De mindent elfogadok. Bárhogy lesz. Mert ebben az univerzumban nem a „tövissé vadult ember” rendje a végtelen meghatározója, hanem az Isten lét-terve. Mint jó protestáns küzdök ebben a „tövissé vadult világban” (hiszen az Isten is emberként elfogadta a töviskoszorút), de egyben megnyugszom az isteni eleve elrendelésben, ezt kell valódi otthonomként elfogadni. Ezzel az „Élek” attitűddel emelkedik Wass Albert versvilága a publicisztikus elkötelezettség ideológikuma fölé. Prófétaként élte további életét, mint az ószövetségiek, de verseiben egy modern lélek Istenhez emelkedő megalázkodása is keresi az otthonosságot az isteni lét-tervben. Ilyenkor hallom a tiszta líra megszólalásait.

Kabdebó Lóránt

Pomogáts Béla

Jönnek… Az erdélyi magyar irodalom életében mindig történelmi események hoztak új fordulatot, ezek az események mindig radikálisan átalakították az irodalmi élet feltételeit, és új távlatokat nyitottak az alkotó munka előtt. Így történt ez 1918-ban, midőn az erdélyi magyarság szinte egyik napról a másikra a nemkívánatos nemzeti kisebbség helyzetében találta magát, és így történt 1940 késő nyarán, midőn Erdély egy része visszatért a magyar állam közösségébe, és a méltatlan kisebbségi helyzetet néhány nap leforgása alatt felszámolta a történelem. Azt már 1938-ban:

a csehszlovák rendszer válsága és 1939-ben a csehszlovák állam felbomlása után tudni lehetett, hogy előbb-utóbb az első világháború után létrehozott nagyromán rendszernek is történelmi válsággal kell szembenéznie, és előbb-utóbb magyar–román vonatkozásban is (mert a Szovjetunió már 1940 nyarán viszszaszerezte a román haderő által korábban megszállt és a nagyromán államhoz csatolt Besszarábiát), s a trianoni békerendszer revíziójának kell következnie. Ez a revízió hoszszadalmas (és ezúttal nem ismertethető) tárgyalások és e tárgyalások kudarca után 1940

37

PoLíSz augusztusában–szeptemberében következett el, midőn a bécsi Belvedere palotában (Metternich kancellár egykori lakóhelyén) a német és az olasz külügyminiszter, egyébként a bukaresti kormány kérésére, döntőbírósági határozatot hozott, és Észak-Erdély, valamint a Székelyföld területét (amelynek lakossága akkor többségében magyar volt) visszajuttatta Magyarországnak. Külön előadás tárgya lehetne, hogy a magyar (az erdélyi és az anyaországbeli magyar) irodalom miképpen készült erre a történelmi jóvátételre, és miként fogadta a valóban történelmi (és sajnos rövid életűnek bizonyult) döntőbírósági ítéletet. Csupán röviden hivatkozom arra, hogy a magyar irodalom valamennyi műhelye, így a Babits Mihály és Illyés Gyula által szerkesztett Nyugat, a Móricz Zsigmond szerkesztésében megjelenő Kelet Népe, a Herczeg Ferenc által irányított Új Idők és természetesen az erdélyi irodalmi műhelyek, így a Kós Károly gondozásában megjelenő Erdélyi Helikon és a Reményik Sándor-féle Pásztortűz részletesen foglalkoztak a történelmi változásokkal, sőt az Erdélyi Helikon két számát: a novemberit és a decemberit is a visszatérés örömének és tapasztalatainak szentelte. A magyar irodalom legjobb szellemei, így a költők közül Babits Mihály, Sík Sándor, Mécs László, Gulyás Pál, Szabó Lőrinc, illetve az erdélyi Áprily Lajos, Reményik Sándor, Tompa László, Kiss Jenő, Jékely Zoltán, Szabédi László és mások, az elbeszélők közül Kós Károly, Tamási Áron, Cs. Szabó László, Kemény János, Wass Albert köszöntötték a változásokat, az irodalmi publicisztika körében pedig Móricz Zsigmond, Herczeg Ferenc, Márai Sándor, Benedek Marcell, Németh László, Kodolányi János, Szabó Zoltán, Keresztúry Dezső, Tamási Áron, Nyírő József és még sokan adtak hangot örömüknek és várakozásuknak. El lehet mondani, hogy a magyar közélet, a magyar irodalom korábban alig tapasztalt szellemi egységben, amely a Nyugat táborára, a népi irodalomra és a konzervatív körökre egyaránt kiterjedt, üdvözölte a régóta várt változásokat.

Wass Albert irodalmi riportja, az 1940-ben Budapesten (a Révai Kiadónál) megjelent, és néhány részletében már az Erdélyi Helikon 1940. decemberi számából ismerős Jönnek! ilyen módon egy igen gazdag és izgalmas irodalmi reflexió eredménye, és Cs. Szabó László Erdélyben című beszámolója mellett bizonyára az erdélyi változások történelmi és lelki eseményeit rögzítő irodalom igen figyelemreméltó műve volt. Valójában ez a két kis könyv: Wass Alberté és Cs. Szabó Lászlóé emelkedett ki a riportoknak és riportkönyveknek abból a sorából, amely megörökítette 1940 szeptemberének sorsfordító tapasztalatait. Mindkettő „irodalmi riport”, vagyis nemcsak az események menetét örökíti meg, hanem a történelmi napok lelki és erkölcsi, mondhatnám: emberi körülményeit és következményeit is. A riport, talán így mondanám, „prózapoétikai” tekintetben is figyelemreméltó alkotás. Egymást követik lapjain a publicista retorikai eszközeivel bemutatott események, az elbeszélő narratív módszerével ábrázolt jelenetek, a nagy emberismeretre valló alakrajzok, a szatírák tükrében bemutatott epizódok és az egyszer ódai magasságokba emelkedő, máskor elégikus színezetet kapó lírai vallomások. Minden „prózapoétika” változatra több példa is mondható. Így a könyv első és utolsó lapjain inkább a retorikai ihlet hagyott nyomot. „Az utolsó évben – olvasom nyomban az előadás kezdetén –, hogy a maga teljes egészében ráeszméltünk erre a csökönyös várakozásra, már valóban nem is akartunk egyebet tenni, csak várni. Hétköznapi kálváriánk: küzdelem az egyenlő jogért, hajsza az igazság után, ácsorgás összeharapott fogakkal könyörtelen hivatalokban, a házkutatások úgy peregtek le kifeszített közönyünkön ebben az évben, mint vastagbőrű vadkanról a serét. Már nem törődtünk semmivel. Vártunk valamit. S ez a valami a levegőben volt, úgy hevert fölöttünk, mint tikkadt mezők fölött a záport hozó felleg.” Hasonlóképpen az ünnepi retorikát, mi több, a kálvinista istentisztelet szakrális előadásmódját használja a kis kötet zárófejeze-

38


tében: „Szeresd a Te népedet, nemzetedet, jobban, mint önmagadat, s rajta kívül más isteneid ne legyenek. Tiszteld otthonodat s a földet, melyen élsz, hogy maradékai is hosszú életet élhessenek rajta! Ha ezt megtartod, Szenvedések Népe: áldjon meg Téged az ÚR, és őrizzen meg Téged. Világosítsa meg az ÚR az ő orcáját terajtad, és könyörüljön rajtad. Fordítsa az ÚR az ő orcáját tefeléd, és adjon tenéked békességet, minden időkben, úgy legyen. Mert mondom Néked, a történelem kereke gyakorta fordul, és néha jót fordul és néha rosszat. Az marad meg rajta csupán, ki igazsággal jár s keményen markol.” A történelmi beszámoló nagy része az elbeszélések, illetve az irodalmi igényű naplók narrációját követi. Az író ilyen módon számol be a felszabadulás gyorsan kibontakozó folyamatának eseményeiről. Először még csak kósza hírek érkeznek arról, hogy a romániai Turun Severinben magyar–román tárgyalások kezdődtek, és a bukaresti kormány, hasonlóan azokhoz az engedményekhez, amelyeket a Szovjetunió javára kényszerült tenni, illetve ahhoz a területi revízióhoz, amelyben a bolgár kormánnyal állapodott meg, Magyarországnak is kénytelen lesz átengedni a területeket. Ezt követően lázas izgalomban él az író családja és környezete, a Vasasszentgotthárdon élő falusi közösség, amely túlnyomó részben románokból áll. (1941-ben, tehát a visszacsatolás idején a községnek 1029 lakója volt, ebből 877 román, 141 magyar, 1992-ben összesen 396 lakóból 387 román, 7 magyar – ezek szerint az összlakosság száma a korábbinak majdnem egyharmadára esett vissza.) A magyarok reménykedő örömmel, a románok némi félelemmel néznek a várható események elé; Wass Albert mindazonáltal arra is utal, hogy a román paraszti lakosságot alig rendítik meg a revízióról érkező hírek, inkább csak azok a román tisztviselők idegeskednek, akiket a bukaresti hatalom küldött Erdélybe. Az író, akit különben mindmáig a román nép ellenségének tartanak, főként Romániában, nem tagadható rokonszenvvel mutatja be a falusi románokat, és még azoknak a fiataloknak a keserűségét is némi empátiával íté-

li meg, akik csalódottan reagálnak a várható eseményekre. „Délután – olvasom – leballagtam a rétekhez, ahol már reggel elkezdtük volt a sarjúkaszálást. A falu illedelmesen viselkedett, mint vizsga előtt a gyermek. A románok is megemelték tisztességtudóan a kalapjukat, ahogy mellettük elmentem. Csak éppen a fiatalok nem köszöntek, de azoktól nem is vehettem rossznéven: megértettem őket nagyon is. Itt nőttek föl, Romániában, s az iskolában egyre csak Stefan cel marét és Mihály viteazut hallották emlegetni. Meg aztán, hogy Erdély nem is volt soha a magyaroké, csak éppen tévedésből egy kevés ideig, s hogy magyarok nincsenek is itten, s ha mégis lennének néhányan, hát nem is magyarok azok, csak elmagyarosodott románok, kik megtagadták a dicső ősi eredetet. Így aztán nem is csudálkoztam azon, hogy nem köszöntek nekem.” A írói rokonszenv az egyszerű falusi emberek ábrázolása során nyilvánul meg igazán. Wass Albert maga is tudja, hogy a szegénység számára nem az államhatalom színei jelentik a legfontosabbat, hanem a puszta megélhetés. A beszámoló rokonszenves román szereplője, az öreg Jószup bácsi a következőkben körvonalazza azt, hogy az ő számára mit is jelent a hatalomváltozás: „Aki jön, az jön s itt lesz. Urak dolga. Tőlem jöhet, aki akar. Tudom, hogy sem a kaszámat, sem a gereblyémet nem veszi ki a kezemből, hogy helyettem kaszáljon és gereblyéljen. Ezentúl is csak mi fogjuk a málét kapálni, s a réteket kaszálni, ezentúl is fogunk adót fizetni, s aki akar, pálinkát iszik, fehérnép után jár… aki nem akar, nem teszi. Nekünk igazán mindegy lehet. Az uraink pedig már éppen eleget loptak.” Hasonló empátia érvényesül annak az idős román parasztasszonynak az ábrázolásában, aki rémhírektől zaklatva fordul a magyar grófhoz megnyugtató szavakért. „Néztem a szegény asszonyt – olvasom Wass Albert beszámolóját –, aki olyan keservesen sírt a maga kis kunyhója iránti aggodalomból, hogy azt hiszem, egész Nagyromániáért nem sírt olyan mély és igaz fájdalommal senki. Néztem, s azon gondolkoztam egy pillanatig, hogy mit mondjak ennek az aszszonynak? Szerettem volna elkapni a gazembert, aki ezzel a gyalázatos híreszteléssel falunk békéjét és

39

PoLíSz csendjét felkavarta. (…) Fertelmes és undorító merénylet volt ez a békesség s az egyetértés ellen, nem is születhetett meg, csak olyan ember fejében, aki nadrágot hordott és várost viselt a fejbőre alatt.” Igaz, a megértés nem minden román iránt tapasztalható, a község és a megye urait, akik különben általában a regáti területekről kerültek Erdélybe, ahol nemegyszer közönséges „gyarmatosítókként” viselkedtek, mindig éles iróniával, néhol szatirikus indulatokkal mutatja be a beszámoló. Így a falusi csendőrőrmestert és jegyzőt, akik persze a hivatali hierarchia legalsó szintjén helyezkednek el, következésképp némi megértő részvét nekik is jár. Annál kíméletlenebb szatírát rajzol a beszámoló a megyeszékhelyen regnáló tisztviselőkről, a prefektúra és a sziguranca (a politikai rendőrség) képviselőiről. Wass Albert két szatirikus módon előadott történetet is elmesél: az egyik arról szól, hogy egy budapesti meghívásra, amely az esedékes könyvnapi ünnepségekre szólt, milyen durván tagadták meg tőle az útlevelet. A másik pedig arról, hogy a háborús helyzetre tekintettel elkobzott vadászpuskáit milyen anekdotába illő módon sikerült visszaszereznie a dési megyeházán. Az elbeszélés ezeknek az epizódoknak az előadásában egyértelműen szatirikus jellegű, s ez a szatirikus ábrázolás érvényesül a román prefektúra nagyképű, lusta és harácsoló hivatalnokainak a bemutatásában, majd a dési megyeháza „rókaképű ezredesének” ábrázolásában, aki némi baksis (azaz egy régi puska) ellenében hajlandó visszaadatni az elkobzott fegyvereket, majd a következő kéréssel fordul a magyar földbirtokoshoz: „Adja úri becsületszavát, hogy nem fog lőni a bevonuló magyar csapatokra.” A narráció kritikai jellege végül akkor erősödik fel igazán, midőn az író az átadandó területekről visszavonuló román katonaság zavaros viselkedését mutatja be. A rendezetlenül áttelepülő csapatok nem kapnak rendes ellátást, a katonák lopnak és rabolnak, az író teheneit és lovait is elhajtják, és olyan zűrzavart teremtenek, hogy még a falusi románok

is megvetéssel figyelik a kiüresítés eseményei: „Ott álltak az út szélén, s nézték az elvonuló katonákat. Aztán az egyik sem szólt rá semmit. Álltak csendesen és szürkén az út mellett, míg elment minden katona és minden társzekér, még azután is álltak ott egy kicsit, s néztek utánuk. Aztán amelyik előbb szólt, újra mondta: – Bizony, a mi testvéreink! Jó testvérek. Sóhajtgattak, vakarták a fejüket, s csöndesen szétoszoltak, ki-ki a maga otthonába.” A hatalomváltás nem minden keserűség és persze nem minden öröm nélkül zajlik le, az igazi szomorúságot azonban az új határ túlsó oldalán maradó magyarok sorsa okozza: a szorongató félelem, hogy mi lesz velük (mint tudjuk, a bécsi döntés után nagyjából félmillió magyar maradt román fennhatóság alatt). Wass Albert faluja után éppen az új határ magyarországi oldalán helyezkedik el, s elégikus lapokat olvasunk arról, hogy az író az utolsó napokban miként vesz búcsút a túloldalon élő rokonaitól és barátaitól. „Bizony Isten, olyan volt ez, mint egy temetés. Ültünk a szobában, és néztük egymást. Évtizedes, ó, nem is: évszázados barátság kemény ötvözete tartott bennünket össze. Olyan volt igazán, mint egy temetés. Halkan beszéltünk és közömbös dolgokról. De bent a szavak alján nagy mondatok küzdöttek, érzések viaskodtak. Bent a gondolatok mélyén újra megöleltük egymást, és sírva megcsókoltuk egymást.” A felszabadulás nem hozott gondok és szorongások nélküli örömöt, mégis hatalmas személyes és közösségi élménnyel és örömmel szolgált, hiszen az erdélyi magyarság, így Wass Albert is, úgy gondolta, hogy az elérkezett szabadság minden sérelemért és üldöztetésért jóvátételt fog adni, mindenért, amit az erdélyi magyarságnak két évtized során el kellett szenvednie. A Jönnek!, hogy Cs. Szabó László erdélyi útirajza, Tamási Áron publicisztikája, Reményik Sándor versei, mindenekelőtt a végre-valahára beköszöntő szabadság lelkesült örömét fejezte ki, és csak néhány hónappal később érkezett el az az idő, midőn már a „hazatérés” következményeivel, az Erdélyben berendezkedő budapesti politika tévedéseivel és magának a revíziónak a bizonytalan jövőjével

40


is számot kellett vetni. Erre is sor került, például Reményik Sándor, Jékely Zoltán és Szabédi László kötészetében, Jékely A házsongárdi föld című kisregényében, amely éles kritikát fogalmazott meg az anyaországból érkező politikai szerencselovagok viselkedésével szemben, vagy az Erdélyi Helikon íróinak 1942. augusztus 14-től 16-ig rendezett találkozóján elfogadott nyilatkozatban, amely igen éles szavakkal ítélte el az Erdélyben folytatott magyar kormánypolitikát, ez ugyanis a marosvécsi kastélyban gyülekező írók véleménye szerint: „Vak és süket szolgákká neveli az állam polgárait. Kiöli az egyes ember kötelező felelősségtudatát a kisebb és nagyobb közösségekkel szemben. De kiöli a közösségek felelősségtudatát az egyénnel szemben is. Pedig ez a kölcsönös felelősségtudat a nemzeti társadalomnak pótolhatatlan megtartó ereje, mely nélkül kritikus időkben erőtlenül hull szét a társadalom.” Az imént idézett nyilatkozat alatt olvasható Wass Albert neve is. Valójában, nem egy írása tanúsíthatja, ő sem volt igazán elégedett mindazzal, amit a „hazatérést” követően a budapesti kormánypolitikában és különösen az erdélyi magyarsággal kapcsolatos politikában tapasztalnia kellett. (Magyarországi részről hasonló elégedetlenséggel találkozunk Németh László Kisebbségből kisebbségbe című, 1940 végén Kolozsváron tartott előadásában. Németh itt a következőket jelentette ki: „Kisebbségi sorsukból kiguvadva, nincs joguk vidám többségnek érezni magukat, hanem azonnal egy másik kisebbségi sorsba kell beállniuk, amelynek a természetét egyesek talán szimatolják már, de tapasztalatuk róla még nemigen van.”) Azon az írói ankéton, amelyet a Nyugat 1940-es évfolyamának végén és 1941-es évfolyamának elején Illyés Gyula Egységes magyarság címmel rendezett, és amelyen az akkori idők számos magyarországi írókiválósága (Babits Mihály, Kersztúry Dezső, Schöpflin Aladár és mások) mellett több erdélyi író (Reményik Sándor, Tompa László, Szentimrei Jenő, Molter Károly, Tabéry Géza, Szemlér Ferenc) is véleményt nyilvánított, Wass Albert is szerepet vállalt, és nyilatkozatában (irodalmunk nagy hagyomá-

nyait, így Adyt Babitsot vagy akár József Attilát és Illyés Gyulát követve) az „emberség” és a „magyarság” eszményeinek lényegi egysége mellett tett hitet. „Számomra – jelentette ki – magyarságom ezt jelenti: mint ember tartozom vérség és lelki alkat szerint egy családhoz, s ezt a családot szeretem erényeivel és bűneivel együtt, s javáért munkálkodni életem értelme ezen a földön. Tehát ember vagyok s ezáltal magyar. Mennél jobban sikerül embernek lennem, annál igazabb, tisztább és termékenyebb lesz a magyarságom is. (…) Emberségem az, mely a magyarsághoz, mint családomhoz való viszonyomat szabályozza. De szabályozza egyúttal magyarságom viszonyát a többi népek irányában is, ha nem is mentesen az önzéstől, de mindig törekedve az igazságra. Magyarságom a gyökér, mely hozzáköt földhöz s nemzethez. Emberségem a korona, mely a fa törzsét egyenesen nőni tanítja, s mindig fölfele.” Tudom, a szülőföldvesztés és a száműzetés keserűségében Wass Albert nem mindig képviselte az itt megfogalmazott elveket, legjobb művei (és ezek között, mint A funtineli boszorkány című regény mutatja, vannak az emigrációban írott művek is) mindazonáltal követték ennek a fiatalon megfogalmazott humanista etikának a törvényeit.

Pomogáts Béla

41

PoLíSz Nyiri Péter

A megszakadt lánc mítosza a Rézkígyó teológiája Wass Albert életművének egyik meghatározó vonása az üzenetorientáltság. Ez témám, a Rézkígyó című regény kapcsán azért lényeges, mert az üzenetorientáltság éppen a mítoszok és mesék nyelvezetének a jellemzője. A Rézkígyó pedig mítoszregényként is olvasható, mely egyfelől kapcsolódik a Thomas Mann-i szövegtípushoz, hiszen első részében a mű egy már meglévő mítoszt beszél el újra, igényt tartva a hiteles elbeszélő szerepére; másfelől pedig ezt a történetet folytatva saját maga teremt új mítoszt. A mű poétikailag igen összetett: mitológiai allúziók, szimbólumok szervezik a szöveget, különböző epikai műfajok együtteseként interpretálható, sajátos megoldása a narrátor-, azaz nézőpontváltás. Az alkotás kifejezési, esztétikai és irodalomelméleti aspektusai is elemzésre adnak tehát okot; én most elsősorban mégis a mű tartalmi részéről, üzenetorientáltságáról szólnék. A szöveg központi motívumai – a szeretet, Isten és Jézus Krisztus – ugyanis olyan jelentést adnak a regénynek, mely bepillantást enged a Wass Albert-i világlátásba, és amely kortól és műfajtól függetlenül örök érvényűvé teszi a művet. A Rézkígyó című Wass Albert-regény allegorikus példázat a történelemről és az emberiség fejlődésének lehetséges irányairól. A szöveg egyszersmind társadalmi kórkép és az emberi viselkedési sémák határozott kritikája is, mely az ember egyéni, ugyanakkor kollektív felelősségét is vizsgálja. A mű első három fejezete Mózes első könyvének történeteit írja újra: a paradicsomból való kiűzetést, a káini testvérgyilkosságot és Sodoma pusztulását. Figyelemre méltó azonban, hogy a Rézkígyóban a távozás Édenből nem kiűzetés, hanem elhagyás: az ember akaratlagos tette. Kiválás a Törvényből, az Egész-

ből: egyéni utak keresése. A teremtett világgal való szimbiózis felbontása. Az első emberpár magából adta a létrát, melyen a béke völgyéből kimászott, utal rá a mű is: hiúságuk, nagyravágyásuk volt a létra. S ez az oka a testvérgyilkosságnak is: a közös örömöt felváltja az irigység, a szociumtudat helyére az egoizmus lép. Mindez szimbóluma az emberiség tragédiájának: az ember elveszítette testvérét/testvéreit, egyedül maradt, ezért a cél: újra testvérré lenni a szeretet törvényében. Ez lenne az emberiség erkölcsi törzsfejlődése, ezt mondja ki a regényzárlatában a Nagyapa is: „…mindenki testvér. S aki előbb van, az többet kell tudjon és segítségére kell legyen annak, aki hátrább van. Nem önmagának, hanem mindig annak, aki hátrább van. Mindenki a mögötte lévőnek segít… Aki legelöl van, az mindenkinek segít. Csakhogy az embernél megszakad a lánc.” A mű ezt a láncmegszakadást tematizálja. Szemantikai különbség is van a megszakad és elszakad szavak között: a megszakad markánsabb ítélet az emberiség felett. Mert míg az elszakad azt feltételezi, hogy egykor megvolt a kapocs; a megszakad arra utal, hogy az összeköttetés nem is létezett. Egykor, az Édenben talán igen, de Káin tette után a mindenség hiába nyújtja ki kezét az ember felé, ő nem nyújtja a sajátját vissza: csupán áll magában, összefont karral, egyedül. És nem hajlandó a közösségépítésre. S mintha a mindenség döbbenetének csöndjében meghallanánk az el nem fogadott láncszem földre hullásának fájó koppanását. S ez a csönd attribútuma lett az emberiségnek: mert az ember világából hiányzik a lélek hangja, az Isten hangja. Ezért van a Rézkígyó történetében az ember minden bűne után síri csönd: ami pedig egyúttal segítség is lehetne:

42


ha az ember tudatosítaná a csönd okát, meghallaná a csöndben is ott lévő isteni szózatot: a felhívást a szeretetre. Kicsinyítő tükre a regénynek az a jelenet, melyben Sodoma romjain hat ember vitatkozik a pusztulás okán: hat egyforma ember (egyforma, hangsúlyozza háromszor is az elbeszélő), akik egyformák tehát, mégis egymást vádolják és teszik felelőssé; holott egyedül az összefogás, a közös építkezés vezethetne célhoz. Vagyis a szeretet. A magyar nyelv szeretet szavának gyöke a szer szó, mely egykor fonatot, sodratot jelentett. A lexéma fogalmi alapjelentése tehát az egymásba fonódás, egymáshoz kapcsolódás. Szeretet és lánc a magyar nyelvben mindig is egyet jelentett. Wass Albert számára is ez a szeretet: lánc és út, mely összeköt, és Isten felé vezet! Nem véletlen, hogy a hat egyforma ember vitájának végén a pap eljut a szerető Isten tagadásáig: hiszen ahol összefogás nincs, ott szeretet sincs. Ám ekkor megjelenik egy gyermek, aki elültet egy facsemetét, esőt kér Istentől, s lám: egyszerre zuhogni kezd. A gyermek (az ifjúság) felbukkanása és alakja összekötő elem a regény két része között. A szöveg ugyanis itt átvált egy másik elbeszélésmódba: innentől egy gyermek vagy fiatalember egyes szám első személyű elbeszélését olvashatjuk. Az átmenet mindazonáltal természetes és zökkenésmentes. A mű retorikája a mítoszi narratívától a társadalomtörténeti (az ember szerepváltozatait taglaló) beszédmódot idéző utalásokon keresztül egészen a népi-népmesei nyelvezetig ível. S ezek a regiszterek, megszólalásmódok egymásba játszanak, keverednek. Egy olyan narratíva jön ezáltal létre, melynek egyszerre eleme a mítoszokról való szólás és a személyes élmények szubjektív elbeszélése. A szöveg így eltünteti, felszámolja a távolságot/különbséget a mítoszok világa és a hétköznapok világa között; s ezt a különbséget egy olyan mítoszban oldja fel, mely éppen a mindennapokban jön létre, s ezért mindenki részese. Ez a szeretet mítosza, melynek főhőse

minden ember: a legkisebb parasztgyerektől a legnagyobb harcosig, királyig. És ilyen módon: amit mi mitológiának ismerünk, az valójában egyetlen mítosz: a szeretet mítosza; s az emberiség története nem más, mint a szeretethez való viszonyulása: a lánc megléte vagy hiánya. A megszakadt lánc történetének elbeszélésével a Rézkígyó Wass Albert egy másik regényéhez, az Elvész a nyomhoz kapcsolódik, mely szintén azt tematizálja, hogy az emberiség valahol haladása során elveszítette az Istenhez vezető út nyomát: az összefogást és a szeretetet. A regény én-elbeszélője parsifali utat jár be. Kalandok során ismeri meg az emberiséget (ezért a szöveg bizonyos részleteiben rokonítható a quest műfajával, melynek középpontjában szintén a keresés áll), ám van a megértésben egy pont, ahonnan nem tud továbblépni. Ebben segít neki a Trevizent-alak Nagyapa, aki ráébreszti a „lánc” fontosságára. Az ősi Grál-legendának egyik központi mozzanata a sebesülés: a Halászkirály szenved, és a seb begyógyítására Parsifal hivatott. Mindez az emberiségen a Sátán által ejtett sebet is jelenti, ezt kell meggyógyítania a leendő Grál-királynak. A Rézkígyó történetében a lánc szakadása jelképezi a sebesülést, összekötése/folytatása a gyógyítást. S ahogy Parsifalnak az Amfortast illető együttérző kérdést kell feltennie, úgy itt is a Jó Szándék segít a hősnek. Az út (a regény második részének címe is ez egyébiránt) vezérmotívuma a műnek, s jelentésmezőjében voltaképpen analóg a lánccal. Az alkotásból tiszta elképzelés világlik ki: az élet, az emberi sors és történelem út, mely azonban haladási irányában nem arányos időbeli távlataival. Időben ugyanis előre halad, lényegét és értelmét tekintve azonban hátra, az élettől távolodva a pusztulásba tart. Ahhoz, hogy előrejussunk, az emberlét oltárára, a szeretetbe, a Teremtő közelébe – vissza az Édenbe – visszafelé kell mennünk az időben és a történésekben, a kezdetekhez, ahol elromlott minden. Egy olyan világ tárul elénk, melyben a gyűlölet lett az előremenetel záloga, melyben eltorzultak a fogalmak. Nem az a világ ez már,

43

PoLíSz mely a kezdetek kezdetén volt. Az elbeszélő keserűen, az ifjan szerzett szomorú tapasztalatok miatti koraérettséggel összegzi az emberiség állapotát: „… az emberek megölték a jóságot és a szeretetet, és azzal megölték a világot is”. Jelképes értelmű a regényben a fal motívuma, egyszersmind kétféle, egymással ellentétes attitűd következménye. Példázza egyrészt a szeretetnélküliséget, mely falként húzódik ember és Isten között, másrészt a falépítés a jóvátétel, a kapcsolat újbóli megteremtésének vágyát is kifejezi. Hiszen a történet második fejezetében Káin azért építi Ábel tornyát, hogy a fal felérjen az égig, s Ábel újra lejöhessen az égből: vagyis hogy a testvérek újra egymásra találjanak. Ehhez azonban nemzedékek sorára, hosszú-hosszú időre van szükség. A regénybeli Rézkígyó a Kísértő megtestesítője. A Kőfaragó egyedül a Rézkígyóban és az Aranycsinálóban nem látja meg a tiszta lélekcsírát, a Rézkígyó tehát valamely gonosz elv: az önzés, érdekelv, haszonelv vagy a másik eltiprásának elve. Alapvetően a kísértő Sátán szimbóluma, ezt erősíti az a tény, hogy a történet során elpusztul, legalábbis eltűnik, mert a szeretet, a jóra törekvés, az Isten felé fordulás győzedelmeskedik. A Rézkígyó felidézi – s Wass Albert is ezt teszi regénye mottójában – az ószövetségi, póznára függesztett rézkígyót: aki kígyómarást szenvedett, de feltekintett a rézkígyóra, és életben maradt. Különös jelenség ez, melynek sajátosságai a Wass-regényre is érvényesek. Az ószövetségi történetben kígyó gyógyította meg a kígyómarást, mely a büntetés eszköze-módja volt. Valamiféle tudati, lelkiismereti homeopátia ez: a gyógyír valójában a bűnökkel való szembenézés. A regényben is ez a megoldás: a gyűlöletből úgy gyógyul ki az emberiség, ha szembenéz a gyűlölettel, s keresi, miért történt a pusztulás: az ok megtalálása a jóvátétel lehetőségének/módjának megtalálása is, hiszen a feladat az ellenkezőjét tenni: szeretni. A Rézkígyó című regény narratívájában az emberiség bajainak orvoslására a gyógyír a szeretet, a kereszténység, Jézus Krisztus. Azért

adja a mű a Bibliának egy módosított képét: a Biblia Wass Albert alkotásában egyetlen nevet tartalmaz: Jézus Krisztus nevét, s ez azt jelenti: akikben Ő van, azok megmaradnak; mert Jézus a szeretet, ezért az út is a boldogsághoz, a lánc folytatásához. A szöveg világmodellje szerint a szeretet minden emberben benne van, csupán sokaknál elfedi a rossz: a gyűlölet, az önzés és a butaság. Egyfajta destrukciós ösztönnek, a jó felé való törekvésnek kell tehát működnie, melynek célja az önmegtisztítás: a rossz lefejtése önmagunkról. Ez a felfogás dialógust teremt ószövetség és újszövetség között, s az igazi vallást, az erkölcsileg helyes létformát a mózesi feltétlen hit helyett a szeretetben, az igaz cselekedetekben, Jézus Krisztusban láttatja. A regény ezzel a nem csupán sugallt, hanem világosan kimondott, megszövegezett üzenettel a Wass Albert-i világkép hordozója és a mindenkori keresztény és magyar ember megszólítása is. Bízom benne, hogy a magyarság, saját korosztályom és az utánunk jövő nemzedékek is képesek lesznek meglátni a világ káoszában ezt a Wass Albert-i esztétikai és erkölcsi mikrokozmoszt. És saját életükben is megtapasztalják például a Rézkígyó elbeszélőjének katartikus felismerését: „Tudtam, hogy a lánc egyik szeme a kezemben van. Gyorsan elindultam tehát vissza az emberek közé, hogy megkeressem a lánc másik szemét is. És magammal vittem a Jó Szándékot is, ahogy Nagyapám mondta”.

Nyiri Péter

44


Bertha Zoltán

A bölcselő Wass Albertről Te és a világ – rendhagyó műfajban „Egységes a magyarság akkor, ha minden magyar emberebbé lenni igyekszik, hogy ezáltal magyarabbá váljon.” 1940-ben, Észak-Erdély visszacsatolása idején írta Wass Albert ezeket a sorokat a Nyugatban; igazolva gondolkodásának humanista beállítottságát, s szentenciaszerű kijelentésének szellemiségével kapcsolódva is azokhoz az íróinkhoz, akik folyamatosan, minden történelmi kataklizmán felülemelkedve az erkölcsi nemzeteszmény képviseletét hirdették és vállalták. Az emberség és a magyarság – ethosz és ethnosz – feltétlen (hit- és minőségelvű) értékösszefüggését és összeforrását tételező morális nemzetfogalom gnomikusan bölcseleti, aforisztikusan tömör, axiomatikusan megvilágító kikristályosításához Szabó Dezső például (többek között) a következő alaptézisével járult hozzá: „nekem nem magyar, aki élvez, aki kizsákmányol, aki élősködik. Nekem az magyar, aki dolgozik. (…) Nekem magyar: az élet nyolc millió verejtékes, szomorú gladiátora”. Németh László így fogalmazott: „mennél mélyebben vagyok magyar, annál igazabban vagyok ember”. Tamási Áron pedig a mély igazságot játékos kedéllyel és humorral színesítve így nyilatkozott: aki „amíg embernek hitvány, magyarnak nem alkalmas”. A tisztán etikai alapokon nyugvó nemzeteszme természetesen nem nélkülözi az identitásmegőrzés és a sorsvállalás imperativuszát s az önvédelem, a létmegtartó küzdelem evidenciáját sem. Dsida Jenő híres sorai a Psalmus Hungaricusból élesen világítanak rá a védekező önazonosság követelményére, a nehéz, válságos helyzetekben még inkább elháríthatatlan nemzetmegtartó harc szükségességére is: „annak a kezében, kit fegyver szorongat, / a fegyver megdicsőül és ragyogni kezd.”. Mert ahogy Széchenyi is mondta: „A mi feladatunk ezekben a rettenetes időkben a világgal szemben az, hogy megtartsunk egy nemzetet a világnak, mert

lehet-e ennél nemesebb, nagyobb és szebb feladat?” Hiszen – Adyval szólva – „a magyarság szükség és érték az emberiség s az emberiség csillagokhoz vezető útja számára”. Ezért – megint Adyt idézve – végső veszedelemkor a nemzet hibáit félre lehet tolni „egy kicsit feledni”, mert „egy fenyegetett fajtát” „bármi áron meg kell védeni”. És Wass Albert kilencvenes évekbeli, tehát égetően aktuális felszólítása is ezt nyomatékosítja, emfatikus hevülettel: „Ébredj, magyar! / Termőfölded másoknak terem! / Gonosz irányba sodor / ez a megveszekedett új történelem!” Wass Albert szemlélete, amely koherensen fogja össze az emberiesség, a nemzeti helytállás és a megmaradás alapigényeit, szervesen épül tehát bele ebbe a legautentikusabb magyar szellemi hagyományba, a hiteles magyar gondolat sok évszázados vonulatába. Amely a megmaradás-küzdelem során mindig egybekapcsolta a lét- és a hitküzdelmet. A transzcendens eszmélkedés kapaszkodót jelentett, s a létharc így szakralizálódott, a hitvallás pedig valóságos történelmi energiává lényegülhetett. Krisztus-követő kereszténység, egyetemes emberi és nemzeti-közösségi identitás: mindez egymástól elválaszthatatlan a bujdosó számára is: „Hontalan vagyok / de vallom rendületlenül, hogy Ő az út s az élet / és maradok ez úton, míg csak élek / töretlen hittel ember és magyar” (Hontalanság hitvallása). Nem sokkal azután keletkezett ez a himnikus-szózatos költemény, hogy a második világháborús tragédia beteljesedett; „Valahol szörnyű vihar lehetett… / S a viharban egy nemzet elveszett…!” – ahogy a Záróvers üzeni. S a magyarság tönkremenetelének minden állomása, a magyarság passiójának összes huszadik századi stációja a kisemberi sorsnyomorúság testközeli mélységperspektívájából vetül elénk az 1946-os

45

PoLíSz Adjátok vissza a hegyeimet!-ben. Az egyszerű erdélyi erdőpásztor, vadőr elbeszélő-főszereplője e megrendítő krónikás élettörténetnek így summázza (a vádló-követelő lamentáció hevületében) az átélteket – a nagyvilág, a nagypolitika hatalmasaihoz fordulva: „Nézzétek urak: idestova ötven esztendeje már, hogy belerángattatok ebbe a játékba. Játszottatok az én bőrömön háborút és országosztást, ide-oda ajándékozgattatok engem s a hegyeimet, mint ahogy gyermekek ajándékozzák a játékszereket egymásnak. S én ötven esztendeig engedelmesen játszottam nektek mindent, amit csak parancsoltatok: kisebbségi sorsot, megalázatást és elnyomatást, üldöztetést nyelvem és fajtám miatt, fölszabadulást és katonásdit. Játszottam háborút. Lelkesedést és halálfélelmet, rámenős bátorságot és fejveszett menekülést, játszottam kétségbeesést, fájdalmat, dühöt, elvesztett háborút. Játszottam elvesztett otthont és elvesztett családot, csikorgófogú bosszúvágyat és hadifogságot, játszottam hontalan bujdosást, magányos, kóborló farkassorsot az emberi rengetegben… urak, nekem elég volt. Én nem játszom tovább. Adjátok vissza a hegyeimet!” És mégis, a történelmi magyar sorsvalóság keserű megjelenítése, a magyar nép igaztalan megaláztatásának ez a konkrét és nyers ábrázolása, ez a nagyvilág figyelmét is felhívó demonstratív és drámai öntanúsítás csak az egyik dimenziója Wass Albert ekkori világlátásának és szemléleti horizontjának. Mert az 1947-es Rézkígyó, az elvont, parabolikus állatmese, a parasztbibliai látásmóddal is rokonítható biblikus és népmesei parafrázis történet keretében vet számot az emberiség legáltalánosabb, mitologikus távlatú létproblémáival, a paradicsomi bűn és kiűzetés s a visszatalálást remélő boldogság- és édenkeresés végső kérdéseivel. Hasonlóképpen, mint Tamási Áron ugyancsak ekkoriban született regénye, biblikus, folklorisztikus, filozofikus művészi minőségformákat ötvöző, látomásos-érzékletes hosszú elbeszélése a Zöld ág. És ez a példázatos fantasztikumtól sem idegenkedő spirituális lényegmegragadó ihletettség itatja át a szintén 1947-es kisesszéfüzér, a Szabó Lőrincet is (Te meg a

világ) – kontextuálisan mindenképp – aszszociáló Te és a világ lírai-bölcseleti (olykor szinte prózaversszerű) darabjait. Poétikum és metafizikum, vallás, művészet, bölcselet, mítosz eredendő és genuin szinkretizmusa, élettanítás, intelem, Isten-dicsérő szakrális igazságkijelentés, morális példabeszéd elmélkedő szövegegyüttesbe sűrített ilyenfajta összetettsége: jellegében, stílusában minden bizonnyal összevethető A teljesség felé Weöres Sándorának teljesítményével, aki úgyszintén közvetlenül a háború után alkotja meg transzcendentális világképének eme művészi foglalatát, tradicionális költészet- és léttanának ezt a felülmúlhatatlan remekművét. Amelyet maga úgy definiál, hogy az „több mint világnézet és kevesebb mint vallás”. És Wass Albert is úgy áll elénk egy helyütt, mondván, hogy „én nem vagyok sem filozófus, sem pap”. „Gondoltál-e már arra, hogy milyen csodálatos a világ? Mennyire egész és mennyire tökéletes minden, amit nem az ember alkotott?” – kezdi a Te és az Isten című egyik első eszmefuttatását Wass Albert. Az érzelmi megragadottság, az ámulat, a létáhítat, a csodálat hangján. Az az ősi, örök-archaikus világra csodálkozás ez, amelyről Arisztotelész így beszél Metafizikájában: az emberek, a „legrégibb bölcselkedők”, „most is, meg régen is a csodálkozás következtében kezdtek filozofálni”; „az ember rendszerint azon kezdi, hogy csodálkozik, hogy valami úgy van, ahogy van”. De az emberi gondolkodástörténet másik végpontján Martin Heidegger is úgy nyilatkozik, hogy „minden csodák legnagyobb csodája a létező”, és Ludwig Wittgenstein szerint is „nem az a misztikum, hogy milyen a világ, hanem az, hogy van”. És Dsida Jenő is ezt fejtegeti: „valószínűleg ez a csodálkozó megdöbbenés foghatta el azt az embert, aki legelőször filozofált a világon. A filozófiai gondolkodás – talán a művészi és igazán emberi is – ott kezdődik, amikor a létezést nem tartjuk olyan magától értetődő dolognak”; „a csodálkozó felismerésből, a megrázó döbbenetből gyönyörűségesen kínlódó gondolkodás lesz, és megszületik a filozófia”.

46


„Nézz meg egy virágot” – folytatja Wass Albert (miként Weöresnél is jellegzetes, pontosabban hangsúlyos, nyomatékos ez a szófordulat: „Nézz meg egy kődarabot, egy kalapácsot, egy bokrot, egy paripát, egy embert” – még ha nála mindez elsősorban az organikus, misztikus létegységben való összefonódást jelzi is, Wassnál pedig a működőképes teremtettség misztériumát, az isteni eredetű léterő és létenergia megnyilvánulását, kiáradását, emanációját) – „A legegyszerűbbet: nézz meg egy hóvirágot. Honnan tudja meg bent a föld alatt, hogy odakint már elment a hó, s az ágak könnyező rügyein cinkék hintáznak a napsütésben? Nincs telefonja, rádiója sincsen, mégis értesül arról, hogy mennyire haladt a világ a tavasszal. Hideg föld öleli még a gyökeret, de már megindulnak benne az élet nedvei és moccan a csíra. Felüti kis zöld fejét a nyirkos falevelek alól. Kinő a szár, utána futnak a levelek. Zöldek. A föld nedvei összetalálkoznak a napsugárral, és zöldre festik a hajszálereket. Aztán kinyílik a szár, kifeslik a bimbó, előkacag a virág. Kacag. Szinte hallani lehet. Nézd meg jól, milyen szép. Milyen szép és milyen tökéletes. Ember-művész nem alkotott még hozzá foghatót, csak másolt. Egy láthatatlan nagy művész keze dolgozik körülötted. (…) Néztél vízcseppet mikroszkóp alatt? Mennyi ezer élet nyüzsög benne. Egy egész világ. Minden vízcsepp egy világ. Minden világ egy vízcsepp. Önmagáért való zárt egész. A Te szemedben céltalan, mert nem vagy művész. Művész csak egy van ezen a világon, egyetlenegy, aki alkot. Napról-napra, percről-percre, mindig újat és mindig ugyanazt. (…) Nézd a fát. Nézd a hegyet. Nézd meg a folyót vagy a tengert. És gondold el, hány milliárd vízcsepp van benne, hány milliárd vízcseppbe zárt világ. És aztán gondolj a csillagokra. Azokra, amiket ismersz, és azokra, amiket nem ismerhetsz. Tiszta éjszakákon nézz föl az égboltra: olyan éppen, mint a vízcsepp a mikroszkóp alatt. Minden csillag egy élő valami, és köztük a Tied, a Föld, talán a legkisebb. Gondold csak el, hány milliárd vízcsepp lehet még ezen az egyen kívül, amit ismersz. (…) És akkor gondolj szánalommal azokra, akik el akarják hitetni Veled, hogy nincs Isten.”

Amit Rudolf Otto a szent, a szentség alapkategóriájaként numinózusnak, illetve hatásában „mysterium tremendumnak” nevezett, az emberi ésszel felfoghatatlan mindenségteremtő szellemi abszolútum nagysága és abszolút intelligenciája: mint borzongató titok és kápráztató csoda jelenik meg itt is. S mint a középkori vagy akár a Dsidára is oly jellemző Szent Ferenc-i felfogásban: a világ mint teremtett esztétikum, mint univerzális műalkotás is feltétlenül utal a szépség és a létezéstörvény végokára, szubjektum-, vagyis alanyszerű divinális eredetére és megigéző ősállandóságára. Egyszersmind folyamatos és végeérhetetlen alkotóképességére. A meditatív meggyőződés és ráébresztés a mikro- és a makrokozmosz harmóniáját, szerkezeti azonosságát és egylényegűségét (paradox izomorfiáját), végtelen és organikus, átlelkesített összefüggésrendjét tudatosítja, de nem pusztán az egyszerű spekulatív logikára hagyatkozva, hanem hangulatilag fel is dúsítva; vagy úgy is mondhatni, hogy a kozmikus és metafizikai őstények felismerése a mélyen átélt természetszeretet, sőt természetrajongás, a természetleíró szenvedély és tájélményi érzelmesség dús lelki közegén – s az időtlen toposzok és ősképzetek poétikai hatásformáin keresztül – szűrődik át. Civilizációkritika, keresztyén (az ember teljes felelősségét átháríthatatlanul vállaló, protestáns jellegű és vétetésű) bűnfelfogás (bűntudat és bűnbánat), valamint az eszme-, irodalom- és korstílustörténeti értelemben vett szentimentalizmus és romantika érzületvilága mutatkozik meg abban, ahogyan Wass Albert a gonoszért, a világban bekövetkező rosszért a maga elrugaszkodó szabadságát kierőszakoló, bűnbeesett, a teremtésrendtől elszakadó embert okolja és kárhoztatja. „Isten művész, aki megalkotta a világok milliárdjait, és pillanatról pillanatra újakat alkot. Amit Ő alkotott, azért vállalja a felelősséget.” Az ember viszont elrontja maga körül a környezetet, az életet és testi-lelki békéjét, egészségét. („Ne hidd, hogy a kígyó csábította Ádámot és Évát a

47

PoLíSz Tudás Fájának gyümölcséhez. A falánkság hajtotta oda őket, a kíváncsiság, a mértéktelenség, a nagyravágyás. Az elégedetlenség. Még több kellett, ez volt az egész”; „Az első ember nem tudta még, mi a vagyon. És hiszem, hogy boldog volt mégis”; „nem a társadalmi rendszerek teremtették az embert, hanem Isten. De azt se feledd el, hogy a társadalmi rendszereket nem Isten teremtette, hanem az emberek maguk. Részben uralmi ösztönökből, részben békétlenségből. A civilizációt pedig kimondottan csak kényelemből és lustaságból.”) S ha van visszaút és esély a gyűlölködés nélküli becsületre, az egyéniség túltengését korlátozó isten-, ember- és természetszeretetre, akkor arra Wass Albert felkínálja a maga erkölcsi javaslatait és hitvallását. Például a megértésre és a toleranciára: „messzire kerüld el azokat, akik aszerint ítélik meg az embert, hogy milyen nyelven beszél. Vagy milyen templomban imádkozik, vagy milyen jelvényt visel a gomblyukában.” Mert az örökkévalóságukban az „igazi törvényeket” a „Dolgok Rendje” szabja meg, a fennállásában és eternitásában befolyásolhatatlan világtörvény, amely éppen nem a pusztítást, hanem a jót, a tisztát, az élhetőt határozza meg. A vágyakat is e szerint kell „okos és jó kertészként” nyesni, felügyelni, „dudvától”, „gyomtól” óvni. Weöres Sándor ajánlata is a vágyak „idomítására” – megszelídítésére, megzabolázására, kézben tartására – és persze nem kiirtására vonatkozik. „Ha vágyaidat megszelídíted: igába foghatod őket, és sárkányokkal szánthatsz és vethetsz”; „Ha meglátod egyik-másik szörnyedet, ne irtózz és ne ijedj és ne hazudj önmagadnak, inkább örülj, hogy felismerted; gondozd, mert könnyen szelídül és derék háziállat lesz belőle” – írja. És Wassnál is – noha nála inkább moralizáló felhanggal és mondanivalóval (és konkrét szemléletességgel) – ez olvasható (az „állatról, aki benned él”): „A kulturált ember uralkodik önmaga fölött, és úgy bánik indulataival, mint a házőrző kutyákkal: időnként elengedi őket, de csak a kerítésen belül és csakis olyankor, ha tolvaj kerülgeti kertjét.” Szegénység és gazdagság így nem külsődlegesen mérhető fogalmakká minősül-

nek. Akinek van öröme az életben, az gazdag, akinek nincs, az szegény. S ez a mégoly egyszerűsített kultúrkritikai, naiv történelemfilozófiai tézis vagy „aranykor-elmélet” ugyancsak kapcsolódik a harmincas évek szemléletvilágához, Hamvastól, Várkonyitól Kodolányiig sokakhoz, akik természetesen hatalmas teoretikus és műveltséganyag birtokában és tudatában fejtegették hasonló alapgondolataikat. S felbukkan Wassnál a Nyugat-nemzedékből ismerős vendéglét-metafora is: „Vendég vagy a világban és ez a világ szép vendégfogadó.” A fa időn túli helytállásáról, a vihart is túlélő megmaradásáról pedig olyan hangulati mozzanatokat villant fel, amelyek árnyalatosan (a két háború közötti erdélyi magyar irodalomban) a transzszilvánista hegyi fenyő sorsjelképiségében, szimbólumrendszerében bontakoztak ki, illetve amelyek Hamvas Béla Fák című megrendítően gyönyörű eszszéjéből váltak emlékezetessé. S aztán a tapintat, a kulturáltság, az együttérzés mind olyan értékminőség Wass Albertnél, amely visszaszoríthatja az erőszakos önzés, a marakodás, a háborúskodás késztetéseit. Az emberiesség és a testvériesség kiterjedhet minden teremtett létezőre: „Testvéred a világ. Öcséd a nyúl, húgod a margaréta.” S ebből következik a valódi szabadság is: amely nem az, „hogy úgy élhetsz, mint egy diktátor és kedved szerint érvényesítheted a benned felgyülemlett gyűlöletet. Szabadság az, hogy nincs diktátor fölötted más, csak a Teremtő Rend. És hogy a gyűlölet ellen megvédelmezheted magadat a szeretettel.” S a világtól egzisztenciális magárautaltságában sem elidegeníthető ember számára a transzcendencia, a természet és a szeretetérzés (az elemi, vitális örömszerzés, a mindenkori élet- és reményelvűség, az átszellemült mindenségtisztelet) biztonsága pedig megadhatja az otthonteremtés lehetőségét – akárhol is. Mert „ahol otthon vagy, az az otthon”. „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne” – tudjuk Tamási Árontól. S ez a „valahol” Wass Albert számá-

48


ra több mint fél évszázadig nem a szülőföldet jelentette. Abban bízott – a Te és a világ tanúsága szerint is –, hogy a lélek és világ otthonos harmóniája mindig létrehozható, ha annak az alapja az otthonérzést megteremtő értékfenntartó emberség. Némiképpen megelőlegezve az újabb erdélyi irodalomban (Balla Zsófiától Szőcs Gézáig) kijegecesedő másik szállóige tartalmát: „ahogyan élek, az a hazám”. Talán ennyiből is kitetszik, hogy Wass Albert írásművészetének minden rétege folyamatos újraértelmezésre és értékelésre sarkallhatja az utókort, s hogy gondolkodásának gyökerei és fő vetületei milyen szervesen illeszkednek a magyar irodalom legnemesebb tradíciói közé.

Bertha Zoltán

Séták

49

PoLíSz Barcs János

Kavicsok Wass Albert emlékezete Alkonyatban hajlong a nád, nem érti a kő-csont muzsikát. Cimbalmoznak kővirágok, őrizve titkot s iszapálmot.

Csak ne fáradjon a FÖLD bele. Leskel rád is sunyi halál, virrasztva bolygód kapuinál. Játszadozva Nap-halakkal – s a víz alatti alkonyattal.

Munkálkodó vízsodrásban enyészet-illat, kővirág van. Halott szálfák Golgotája fulladt bele ringó lápba.

Csicsogjatok, kavics-kövek, ne sátánkodjon a gyűlölet, mert a Világ olyan hamis, hogy fölforrhat még az iszap is…

Folyók mélyén holt kővilág, koccan némán kavics-virág: hangtalanul csilingelnek, partra vetődnek, úgy üzennek.

S nem lesz, aki lecsapolja. Ne égj hamuvá, nyíló rózsa! Ne legyenek földúlt falak Szent István-i egünk alatt.

Vagy sodrástól megmeredten alusznak a holt mederben. Ájult kövek a semmibe, a végtelenség gyökeribe –

Virágozzék még soká a LÉT, teremjenek gazdag venyigék, s Véreimet boldognak lássam, napsütésben, hózuhogásban.

kapaszkodva egy a máshoz: iszapba úszva, a múláshoz érdesedve – gömbölyödve, hasonlítva kövesült dögre.

Vasérc-keze századoknak még ezredeken átragyoghat: Évezredek – csöppnyi idő… Hallgat a mocsár, s moccan a kő!

Oly hűvös vagy te, kő, kavics, ríkasd meg költőd párducait… Legyen a FÖLD a végtelen múzsáknak földje s az értelem Istenének ékes jele.

50


Beyer László

Bisztra-pataki ballada Wass Albert 100. születésnapjára Kies sziklák, lombos hegyek, eljöttem, átöleljetek, tekintetem simogasson, a ballada megsirasson.

Szénégetők, zord plájászok, vénség elrágta tanyátok, helyeteken víg nyaralók, örökzöldbe benyomulók, motorosok, búg harci zaj, bűzös porfelleg betakar, alig-bikinis tündérek, centizgetik a mértéket, köztük Nuca csórén* járna, ifjúságuk köddé válna!

Nuca Bisztra-patakában, gyógyítgattam sebes lábam, csontig belém hasítottál, jegesvíz-szemű boszorkány, jobb nem látnom tükörképed, halálvirág a Te mérged, lehetsz szilaj, gáton legény, száraz kóró, lehullsz, szegény, szerelembe süllyedt bánat, ne égessen parázs-szájad.

Magam itt idegen vagyok, hívogat bús szirén-dalod, érzem, bűvös szemed követ, kerülöm nyílt tekinteted, hajad bokám köré fonod, ne tovább! Nem lubickolok! Értem zúgó patak voltál, sebeimből gyógyítottál! Hálám jelét intem Neked: – Drum bun,** Nuca! Béke Veled!

Éjjel-nappal itt fürödtél, habselyemben elmerültél, halat fogtál, puszta kézzel, szívet öltél szemveréssel, combjaidra simult hajad, fürge nyúlként űzted magad, bérceken elveszett nyomod, vihart zengett a bánatod, a rengeteg maradt társad, ágak tépték inged, vállad.

Bisztra-patak völgye, 2007. július 24. (A vers a PoLíSz 111. számában sajnos csonkán jelent meg. A szerzőtől ezúton is elnézést kérünk. A szerk.)

* csórén: meztelenül ** – Drum bun! (román): – Jó utat!

51

PoLíSz Adamikné Jászó Anna

A prózaritmus Wass Albert műveiben Wass Albert prózai műveinek stílusát a következő ismérvekkel jellemezhetjük: a beszélt nyelv beemelése az irodalomba, sajátos tájleírások, jellegzetes hasonlatok, sajátos szóhasználat, archaizálás, transzszilvanizmusok. Ezeket a jellegzetességeket áttekintettem egy hoszszabb tanulmányban (PoLíSz 68. sz.). Most csak a prózaritmusról lesz szó, mely a beszélt nyelv kedvelésének a következménye. Cicero saját szónoki gyakorlatában igen fontosnak tartotta a prózaritmust és a körmondatokat, ám ezek szerinte akkor érvényesülnek a leghatékonyabban, ha a tagmondatokkal (membrum) és a szavakkal, szószerkezetekkel (articulus) váltogatjuk őket. „Erre Papirius Carbónak, a Kr. e. 90. év néptribunusának egyik beszédéből idéz példát. A beszéd elmondásakor ő is a hallgatóság között volt, s emlékszik, hogy az idézett rész hallatán a tömeg felzúgott gyönyörűségében.” (Adamik, 2004, 91.) Mindez azt bizonyítja, hogy az akkori emberek igényelték a ritmikus hangzást, gyönyörűségüket lelték benne. A közhiedelemmel ellentétben a mai ember is igényli a hangzás élményét, érzékenyen reagál a ritmikus prózára. Nemrégiben Berecz András mesemondó adott elő tréfás meséket egy televíziós showműsorban, s a közönség érzékelhetően reagált a ritmusra, kitörő és hálás tapssal jutalmazta. Lehetséges, hogy a régebbi századokban az igény nagyobb volt a ritmikus szöveg iránt, de hogy ez az igény létezik ma is, egészen biztos. Egyik retorikai konferenciánkon Balázs Géza bejátszott egy részletet az első fonográffelvételből, mely minden bizonnyal Kossuth Lajos beszédét tartalmazza. A szavakat nemigen lehetett első hallásra kivenni, de azonnal feltűnő és megragadó volt a deklamálás ritmusa, a mai beszélt nyelvnél magasabb hangfekvésben történő lüktetés. A szónoki beszéd a 19. században ritmikusabb lehetett, mint manapság, s az is lehetséges, hogy a szépprózának is erőteljesebb volt a ritmusa. Jókairól köztudomású, hogy a „fülével írt” (Mikszáth: Jókai Mór élete és kora, 150). Ez a tanulmány azt kívánja bizonyítani, hogy a mai szépprózában is fellelhető a prózaritmus, mégpedig a legkisebb nyelvi egységekig, a hangsúlyos-magyaros verselésre jellemző ütemekig lemenve. Problémafelvető jellegű, kimerítő analízisre nem vállalkozik. Az elemzésben viszont felhasználja a modern technika vívmányait, a számítógépes programok által felkínált lehetőségeket. Először áttekintést nyújt a régi, mérvadó retorikák ritmusfelfogásáról; majd a szakirodalomban megfogalmazott álláspontokat sorolja fel; cáfolni kívánja azon állításokat, hogy a mai prózában nincsen ritmus, valamint azt, hogy a prózaritmus csak magasabb nyelvi szinteken észlelhető (vagyis az ütemek szintjén nem); végül mai prózai műveken igazolja állításait. 1. A klasszikus retorikák szerint az ékes stílus erényei közé tartozott – az alakzatokon és a szóképeken kívül – a prózaritmus. Arisztotelész írja, hogy „A prózai szöveg formája nem lehet metrikus, de ritmustalan sem. (…) A ritmustalan szöveg pedig határtalan, ezért határozottá kell tenni, de nem versmértékkel, mert ami határtalan, az unalmas és megismerhetetlen. Minden dolgot szám határoz meg; a szövegnek a száma a ritmus, melyből a verslábak is kimetszhetők. Ezért ritmusosnak kell lennie a beszédnek, de nem metrikusnak, mert ez esetben vers lenne. De a ritmusnak nem szabad rigorózusnak lennie, ez akkor következik be, ha egy bizonyos mértéket túllép.” (Rétorika 1408b) Quintilianus hosszasan ír a prózaritmusról Szónoklattanában.

52


A régi magyar retorikák az antik retorikákat követik, elsősorban Quintilianust, természetesen írnak a prózaritmusról. Szeberényi Lajos Politikai szónoklattanában, az „irály kerekdedségé”-ről szóló fejezetben a jóhangzásról ír (az „irály helyes hangzata” kifejezést használja), s azt állapítja meg, hogy a jóhangzás az egyes hangoktól, a széphangzástól (euphonia) és a mondatok elhelyezésének arányától (numerus oratorius) függ. „Nem csekély ártalmára van a széphangzatnak a hangok mértéke is. Csupa hosszú szótagok lassú menet jelei, s azért ünnepélyes, méltóságos előadáshoz illőbbek, míg az eleven érzések gyorsabb menetet, következőleg több rövid szótagot kívánnak.” Kellemetlenül hangzik a sok egytagú szó, különösen a mondatok és a periódusok (körmondatok) végén; emeli a széphangzást, ha az utolsó szó nemcsak hosszabb, hanem magánhangzón vagy legalábbis „folyó mássalhangzó”-n (likvidán) végződik, „mit Kölcsey oly igen követett”. A növekvő tagok elvére (a zárlat egyre hosszabbodó elemeire) Kölcseytől idéz példát: „Fönnáll a játékszín, nem egy bizonyos kis környékben, de számtalan helyeken, számtalan nagy nemzetek között, nem mint egy bizonyos kor múlandó időtöltése, se mint hosszú századok állandó gyönyörködése.” A széphangzásnál is fontosabbnak tartja Szeberényi az arányt, ezen a mondatok ügyes és változatos elrendezését érti, s azt tanácsolja, hogy a szónokok olvassák el hangosan a leírt szöveget, de elméleti tanácsot is ad: „Előmozdítja az arányt, ha két, három vagy több szó egy mondatban, ugyanannyi szónak a másikban megfelel. A költemény szépségét a dús képzeleten, a merész képzeleten kívül a mérték is növeli. Éppen így van ez a szónoklatban az aránnyal. Nem kívánhatni ugyan a szónoktól, hogy szavait, sőt még azok tagjait is a mértéki lábakhoz mérje, mi itt nem is cél, hanem igenis, hogy valamint ott a lábak, úgy itt a szavak és a mondatok egymásnak megfeleljenek.” A szavak arányos elhelyezésére Szemere Bertalantól idéz példát: „E garanciákat csak az esküdtszék nyújtja, e tizenkét láthatatlan bíró, melyet a megvesztegető szeme nem talál föl, s a hatalom keze nem ér el.” A szünetek tartása is segíti a ritmust, Szeberényi szavaival: a nyugvó helyeket nem szabad egymástól távol elhelyezni. Ha a beszédben első a főmondat, ajánlatos, hogy rövid legyen. A szójátékok is segítik az arányt. (Szeberényi, 1849, 115–120.) Szvorényi József külön fejezetben ír a széphangzatról (euphonia) és a körmondat „alaktökély”-éről. (Szvorényi, 1858, 38–41, ill. 77–81.) Quintilianust idézve ír a növekvő tagokról, a tagmondatok arányáról, a hangrendről, végül a beszédarány (numerus) kapcsán a hosszú és a rövid szótagok arányáról, az egytagú, illetőleg a hosszú szavak monotóniájáról, a szavak arányos elrendezéséről: „Az összevágó szók vagy tagok, kivált ha hasonlat– vagy ellentétben állnak, mennyire lehet, mind számra, mind terjedelemre arányosak legyenek, egy szó– vagy tagnak egy, kettőnek kettő sat. felelvén meg. Ily mértékarányos: Miképp a csepp cseppel foly össze, miként a patak a lejtő felé siet, miként a füst a magasba tódul: úgy olvadtak össze tekinteteik, úgy lejtenek szíveik egymáshoz, úgy emelkedtek föl a mennybe lelkeik.” (A példát Jósikától idézi.) A zárlatról a következőket írja Szvorényi: „A körmondat se egyhangú, vagy egytagú szóval, se pedig névmás-, igehatárzó vagy másnemű beszédrészecskével (particula) ne fejeztessék be; mert az ily hirtelen leeső végződés kellemetlenül hatja meg a hallást. Kivételt szenved, ha a mondat fő súlyának talán ilyfélékre kell nehezülnie, pl. A hálátlanságról soha se emlékezzünk meg; de a jótéteményekről mindenkor!” Névy László a „Folyékonyság és rhythmus a szónoki irályban” című fejezetben foglalkozik a prózaritmussal (Névy, 1895, 77–79), elsősorban a körmondat szerkesztéséről ír, fontosnak tartja, hogy egy gondolati egység vagy jelentősebb beszédszakasz nyomatékos szóval végződjék. Éppen ezért helyes a rövid állítmány helyett körülírást adni, pl. „Az izmos tölgy is, mely évszázadokon át dacolt a fergeteggel, kivész. – Teljesebb: Az izmos tölgy, mely évszázadokon át dacol a fergeteggel, végre szintén hódol az enyészet romboló hatalmának.”

53

PoLíSz Érdekes módon Acsay Ferenc terjedelmes retorikájában – bár foglalkozik a költemény és a szónoki beszéd különbségeivel (Acsay, 1889, 709. kk.) – nem foglalkozik a prózaritmussal. A 20. századi retorikákból eltűnik a prózaritmus tárgyalása, éppúgy, mint az érvelés. (A. Jászó, 2004, 236. kk.) Azt állapíthatjuk meg, hogy a mérvadó és alapos 19. századi retorikák foglalkoznak a prózaritmussal, de egyoldalúan, a nagyobb nyelvi egységek – szavak, tagmondatok hosszúsága, elrendezése – szintjén, nem mennek le sem a verslábig, sem az ütemig. 2. A prózaritmusról Horváth János írt a legalaposabban. Ritmus a prózában című rövid dolgozata 1921. január 1-jén jelent meg az Új Nemzedékben. (Horváth János, 2004, 77–78.) Megállapítja, hogy „a természetes hangos beszéd csupa ritmikus törekvés”, s a nemzeti versidom ki sem fejlődhetett volna, ha nem lettek volna „az illető nyelv kötetlen formájában némely határozott ritmushajlamok”. A beszédben is érvényesülnek bizonyos ritmustörvények. „E törvények rövid értelme az, hogy a kötetlen beszédben is ütemezésre törekszünk; vagyis ösztönszerűleg (fiziológiai okokból) arra iparkodunk, hogy beszédünkben a hangsúllyal megnyomott szótagok lehetőleg egyenlő időközökre essenek egymástól. Ezért aztán, ha két ily hangsúly közé sok súlytalan szótag kerülne, meggyorsítjuk ezek kiejtését; viszont lassítunk, sőt szünetet is tartunk, ha – kevés súlytalan tag esvén közbe – koránlanók a következő hangsúlyt.” A Bécs, Berlin, Budapest sor kiejtésekor arra törekszünk, hogy egyforma idő alatt ejtsük ki a különböző hosszúságú szavakat: az elsőt lassítjuk, az utolsót szaporázzuk. „A magyar beszéd átlag négy szótagnyi távolságokra kívánja széttolni egymástól a hangsúly kondulásait. Mennél naivabb és igénytelenebb a beszéd, annál engedelmesebben hódol ily pusztán hangidomi törvényeknek. Mennél fegyelmezettebb és logikusabb fűzésű, annál sűrűbben áttöri a ritmus korlátait.” (Ezt a részt idézi Vértes O. András, 1987, 17, akkor, amikor a népi szövegek ritmusáról ír.) Horváth János is azt állapítja meg, amit az ókori szerzők: „A próza ritmusa diszkrétebb. Csak szuggerál, csak sejtet. Elég, ha csak elvétve s futólag érvényesül benne az ütemező ösztön. Nem szúr szemet az imitt-amott közbelopott egy-két magyar ütem, de szendergő benyomásként érzi hatását az olvasó, s egy folyamatos ritmusosság illúziójával áltatja magát.” Különösképpen hatásos a mondatvégek ritmusa, tulajdonképpen az egész mondat ritmikusságának illúzióját kelti. Jeles prózaíróinktól, Gyulaitól, Kölcseytől idéz példákat. „Gondolat– és hangidom küzdelméből alakul ki a beszéd tagoltsága. Elegendő egy sejtésnyi művészet, hogy megnyugtasson a ritmus illúziójával, s a gondolat épségét a hangidom magyar épségével támogassa. Ehhez csak természetes ritmusösztön, ízlés, tapintat kell; mohóság és tolakodó mesterkedés azonban itt is csak félszegséget szül és nevetségessé tesz.” (Érdekes módon verstanaink nem írnak a prózaritmusról; ennek nyilvánvalóan az az oka, hogy – címűknek megfelelően – a versekre összpontosítanak.) Hosszabban ír Horváth János a prózaritmusról A magyar vers című monográfiájában. (Horváth, 1948, 51—68.) Vörösmartyt idézi: „Maga a kötetlen beszéd nem kötetlen valósággal, annak szinte (értsd: szintén) törvényei vannak, az is tárgyaihoz képest változik: hol rövidebb, tömöttebb s készakarva lassú és darabos, hol nagy, képleges, néha hosszú mondatokkal hullámzó, mint az áradat; helyes szavalhatás miatt mértékei és határai vannak s úgy nevezett numerusa, mely azt kellővé és hatóvá teszi. A kötetlen beszéd is tehát két fő törvény alatt áll, a belső tartalomé, melyhez illenie, s a szavalásé alatt, mely szerint alakulnia kell.” (Megjegyzem: a szavaláson akkoriban szóval való elmondást értettek, nem a költemény elmondását.) Horváth János a prózaritmusra ismétléseket, gondolatritmusokat, ikerszavakat, ütemkitöltéseket (hajdanában, danában), ritmikus szólásokat idéz, sok példát hoz kódexeinkből, Gyulaitól (dalaiban / sok a // szellem és / csín; érti / érzi // énekli a / nép) és másoktól. Vértes O. András az érzelmi élet és a nyelv változásainak összefüggéseit kutatva, arra a következtetésre jut, hogy a köznyelv kevésbé ritmikus, mint a népnyelv. Kovács Ágnest idézi, aki

54


szerint a beszéd ritmikus lüktetésének nyomát a falusi környezetben még megtaláljuk, „már egy köznapi eseményről előadott beszámolóban is”. (A népmese prozódiájáról [Egy szatmári meseszöveg ritmikai elemzésének tanulságai.] I. OK. XXVI, [1969,] 184–5.) Már Arany László is megállapította, hogy a népmesékben nemegyszer „Valódi tiszta rythmikus lejtésben folyik az elbeszélés.” (Magyar népmeséinkről. [1867] Arany László összes művei II. Bp., 1901, 143.) Végh József Mihály szerint is a „A népköltészet prózájában erősebb a ritmusra való törekvés, mint általában más prózában.” (A népköltészet prózaritmusáról. Nyelvészeti Dolgozatok 60. sz. szeged, 1966, 21.) Ezt a felsorolás kiegészíthetjük azzal a megállapítással, hogy vannak „Versritmusú szólások a kötetlen beszédben”, melyekkel Horváth János foglalkozott tüzetesen. (Horváth János, 2004, 869–907.) Vértes O. András azt is megállapítja, hogy a 19. századi prózaírók műveiben erősebben hatott a ritmus, mint ma. A prózaritmus jelenségét az erőteljesebb érzelmi élettel kapcsolja össze, s Szabolcsi Bencét idézi: „az emelt hang, a pátosz sok esetben önkéntelenül is versszerű lüktetést ad a kötetlen beszédnek.” (Vers és dallam, Bp., 1959, 171.) A ritmus érzékelhető volt mind a nagyobb, mind a kisebb nyelvi egységekben. Szabolcsi Bence a nagyritmikára mutatott rá: „Kölcsey és Vörösmarty, Kossuth, Petőfi és Jókai próza-kompozíciója […] nagyobb, összefogó íveket is ismer, s ez az ő nagyritmikájuk még lényegesebbnek tűnik a numerozitásnál. Nagyobb zenei formák körvonalai derengenek itt s talán elmondhatjuk, hogy a zenében soha meg nem valósult magyar ária – más és más kísérleti képletekben – éppen itt kezd kibontakozni, a nyelv, s éppen a próza, ritmikus, melodikus elemein keresztül.” (I. m. 173.) A numerozitásról a prózában Arany László ír: „Kivált a hat szótagos dupla ízület olyan természetesen alakul, hogy egyes írók prózában is alkalmazzák. Így alkalmazta Kuthy Lajos már a negyvenes években elbeszéléseiben, Tóth Ede színműveiben, Erdély Sándor miniszter millenáris ünnepi szónoklataiban.” (Magyar népmeséinkről. [1867.] Arany László összes művei II. Bp., 1901. 355–356.) A ritmus és az érzelmek kapcsán írja Vértes O. András, hogy a szónoki beszédben a ritmusnak sokáig jelentős szerepe volt. (I. m. 18.) „A romantika idején, de még a múlt század [értsd: 19. sz.] második felében sem volt ritka ennek az elvnek az érvényesülése, ma már azonban e műfajnak kisebb az érzelmi töltése, s így erőtlenebb a ritmusa.” Fábián Gábort idézi, aki nemcsak a növekvő tagok elvéről ír – ami Cicero és Quintilianus nyomán általános volt retorikáinkban – , hanem a verslábak váltogatásáról is, azt állítja ugyanis, hogy a mondatok kezdetén és a végén a legszebb a hőslábakat, vagyis a daktilust, az anapesztust és a spondeuszt váltogatni. (I. m. 18.) Azt a tényt állapíthatjuk meg tehát, hogy létezik a prózaritmus; összhangban van nemzeti versidomunkkal, lemegy az ütemekig; s erőteljesen jelentkezik a népi szövegekben, elsősorban a népmesékben. A népmesékben érzelmi telítettségük miatt van jelen, s minden bizonynyal így van mindenféle próza esetében. Célszerűnek tartom megkülönböztetni a nagyritmikát (Szabolcsi Bence alapján) és a numerozitást. A numerozitás a verslábak vagy az ütemek alkalmazása, a nagyritmikába tartozik a mondatszerkesztésből és az alakzatokból adódó ritmus, de ide tartozik a bekezdések és a nagyobb egységek ritmikus szerkesztése is. A nagyritmika a szöveg mikro-, mezo- és makroszintjén egyaránt jelentkezik. Mindehhez két megállapítás kívánkozik ide Horváth János Rendszeres magyar verstanának bevezetéséből. Az egyik a belső hallásra vonatkozik: „Noha a vers hallóérzékünk körébe tartozik, hangos olvasás nélkül is felfogjuk ritmusát, s szerzője is többnyire szótlanul gondolja ki és veti papírra. Valami belső hallás, elképzelt hallás helyettesíti ilyenkor a füllel való tudomásulvételt, aminthogy egyáltalán nem szokásunk ma már fennhangon olvasni. Beszélőszerveink is mozdulatlanul maradhatnak néma olvasáskor, s mintegy csak képzeletben, szándékban mímelik, jelzik azon izomi munkát, me-

55

PoLíSz lyet hangos beszéd alkalmával valóban végeznek. A képzeletnek itt is éppúgy szerepe van tehát, mint volt az elmúlt és érkező hangmozzanatoknak szerkezetté összekötésében.” Az olvasáspszichológia kiderítette, hogy néma olvasáskor is mozognak a hangképző szervek, ezt a jelenséget hívják szubvokalizációnak (Adamikné Jászó, 2006), s a néma olvasás ellenére a hangképző szervekkel párhuzamosan belső hallásunk is működik. Horváth János másik megállapítása: „A ritmusérzék – mint mondtuk – egyénenként különböző lehet. De van ritmusérzékük közösségeknek is. Nyelvi, nemzeti közösségek kifejlesztenek és nemzedékről nemzedékre átörökítenek bizonyos ritmusrendszereket és formakészletet, s a közösség tagjai, még a gyermekek is, azokkal élnek, azokat értik, kedvelik és gyakorolják.” (Horváth János, 2004, 558–559.) Nyilvánvalóan ez az oka annak, hogy a magyar népmesékben a hangsúlyos verselés nyomai fedezhetők fel. Ez az oka annak is, hogy nagy íróink prózájában a magyaros verselés nyomai fedezhetők fel. A prózaritmus erőteljességét fokozhatta a 19. századi romantika érzelmi telítettsége. A ritmus és az érzelmek mindenképpen összefüggenek – ahogyan ezt Vértes O. András számos adattal bizonyítja –, a ritmikus próza 20. századi visszaszorulása kapcsolatban lehet az érzelmi élet elsivárosodásával és az intellektualizálódással. Lehetséges, hogy a 20. századra a köznyelv ritmustalanná vált, s eltűnt a prózaritmus íróink nyelvéből is? Ezt a tényt mindenesetre deklarálja a Szepes–Szerdahelyi-féle Verstan. A következő megállapítás olvasható benne: „E sorok szerzőinek egyike […] egy régebbi munkájában arra a megállapításra jutott, hogy a versritmus és prózaritmus közötti különbség az, hogy az előbbi a szöveget a szótagok szintjéig lehatolva rendezi, az utóbbi viszont csak a nagyobb szövegegységekben, a mondatok vagy a mondattagok szintjén érvényesít ritmikus rendezettséget. […] Ezt a meghatározást két megszorítással ma is fenntarthatónak látjuk. Az egyik ezek közül, hogy itt nem hangritmusról, hanem a nyelvi kifejezés szintjén érvényesülő ritmusról van szó […], a másik az, hogy a próza e ritmikussága (legalábbis ma már) inkább elvileg létezik, mintsem gyakorlatilag: a prózairodalom szövegei nemigen látszanak élni e ritmikus forma lehetőségeivel, s csak erőszakolt magyarázatokkal […] kerültek ritmikus látszatba.” (Szepes–Szerdahelyi, 1981, 166–167.) Szerdahelyi egy másik művében is azt írja, hogy a prózaritmus ma már nem létezik: „A verssel szemben a próza alapformája a hangzás (és az íráskép) síkján minden kötöttséget mellőz, ún. aritmikus próza.” Az ókori és középkori, reneszánsz és barokk művek kapcsán említi meg a prózaritmust, a clausulát, s ismertetését ekképp zárja le: „A modern szónoklat a ritmikus próza effajta szerkezeteivel már régóta nem él, aminthogy ezek a szépirodalom epikai és drámai nagyformáiban sem használatosak.” (Szerdahelyi, 1997, 200–201.) A fenti állításokat egyszerűen a tények alapján meg lehet cáfolni. Először: A prózaritmus igenis lehatol a szótagok szintjéig, hangritmus (bár ezt a terminust a szerzők nem magyarázzák meg, s ezen a helyen kívül csak egyszer használják még könyvükben), a hangsúlyos nemzeti verselés szabályai szerint szerveződik, mint ahogy a klasszikus világban az időmérték szerint szerveződött. A numerozitás tényét nem lehet tagadni. Másodszor: A prózaritmust ki lehet mutatni a mai írók műveiből is. Igaz a ritmus visszaszorulása, igaz az intellektualizálódás, ám nem jellemző minden mai íróra. (A visszahatás jelensége is megfigyelhető a 20. század utolsó negyedétől.) 3. A prózaritmus 20. századi meglétét, és azt a tényt, hogy nemcsak a nagyritmikára, hanem a numerozitásra, vagyis az ütemekre is épül, Wass Albert regényein kívánom igazolni. Elmondhatjuk róla, hogy a fülével írt, mint Jókai. (Vö. Mikszáth: Jókai Mór élete és kora, 150.) Minden bizonnyal fellelhető a prózaritmus más mai írók műveiben is – például Jókai Anna regényeiben is megfigyeltem –, ám jelen tanulmányban csak az erdélyi mester írásaiból veszem példáimat.

56


Létezik tehát mind a nagyritmika, mind a numerozitás. Mindenekelőtt azt kell hangsúlyozni, hogy Wass Albert regényeit, elbeszéléseit, meséit a 20. századi beszélt nyelv jellemzi, de nem a városok nyelve, hanem az a nyelvváltozat, melyet az erdélyi hegyekben, egyszerű emberektől hallhatott. Hagyaték című önéletrajzi ihletésű művében így ír prózájának népi gyökereiről: „Mentem, mert mennem kellett. De ahogy mentem, valamit vittem magammal. Valamit, ami rátelepedett a lelkemre azon az éjszakán, a bükkerdő közepén, a kicsi tűz mellett, ahogy öreg Boldizsár reszelős vén hangját hallgattam a csönd burája alatt. Lelkemre telepedett mindaz, amit az a hang mondott s nem tudtam többé szabadulni tőle. Attól kezdve barangolással töltöttem minden nyaramat. Jártam a hegyeket, Erdély-szerte. Üldögéltem éjszakákon keresztül pásztorok tüze mellett, szénégetők kunyhója előtt, hegygerincek legelőin, bozontos, sötét sziklakatlanok mélyén s szívtam magamba magányos hegyi emberek lassú, gonddal ejtett szavát.” (Hagyaték, 97.) Fentebb azt igazoltuk szakirodalmi adatokkal, hogy a népmese, a népi elbeszélés ritmikus. Az a nyelvváltozat, melyet Wass Albert hallott, melyet magába szívott, nemcsak lassú és gonddal ejtett, hanem ritmikus próza is lehetett, nem akármilyen beszéd. (Zárójelben említem meg, hogy Wass Albert a rendkívül könnyen író művészek közé tartozott, lételeme volt az írás, műveire az érzelmi telítettség jellemző.) A beszélt nyelviség ritmusát a következő jelenségek biztosítják Wass Albert prózájában: a szabálytalanul, ritmikus egységekkel szerkesztett mondatok; alakzatok; a rövid mondatos dialógusok, szinte azonos hosszúságú forduló párokkal – tehát a nagyritmika; a szövegből kihallható, kielemezhető, sőt lemérhető ütemek – tehát a numerozitás. A beszéltnyelviség az író helyesírásában is tükröződik, a központozás ugyanis sokszor nem a logikát, hanem a kiejtést, a ritmust követi. 3.1. Essék először szó a nagyritmikáról. Mikroszinten Wass Albert prózájának ritmusa kétségkívül kapcsolatban van szabálytalanul szerkesztett mondataival. Ő maga azt mondja egy videón rögzített interjúban (Nyeste Ildikó és ifj. Szalay Róbert felvétele), hogy mondatai szabálytalanok, s hajdani magyartanára ezért mindig megrótta, azt jósolván, hogy sosem lesz belőle író. A szabálytalan mondatszerkesztés abból adódik, hogy széttördeli a bonyolult és az összetett mondatokat, megbontja a szórendet, hátravet bővítményes szerkezeteket, olykor egész mellékmondatokat. A hátravetések következtében sokszor kezdi kötőszóval a mondatokat (elsősorban ezt kifogásolta hajdani magyartanára). A hátravetett egységek sorjáznak-szaporodnak, ismétlődnek, az ismétlődő egységek hozzávetőleg egyenlő hosszúságúak, s a „tagmondat-egyenlőség” lüktetést ad a prózának. Az alábbi példában egyenlő hosszúságú hátravetett tagokat láthatunk, ám az egyenlő egységek kopogása monotóniát eredményezne, ezért az író a negyediket már megnyújtja, s így – akár ösztönösen, akár tudatosan – a növekvő tagok cicerói elvét alkalmazza: „Abban az évben, amikor Ilonka a kolozsvári egyetem orvosi fakultására került elsőéves hallgatónak, abban az évben kezdődtek el a kilengések. Azok a bizonyos kilengések, amelyek aztán végül is ide vezettek. Ide, látja. Magát is, engem is. Ebbe az erdőbe. És sok-sok millió embert ugyanígy. A halálba, vagy az országútra, mindegy végeredményben.” (Ember az országút szélén, 113.) „Csak futó pillantást vethettem reá, de arcát örökre megjegyeztem. Sovány, gúnyos arca volt, torz ráncokat rajzolt szája köré a gyűlölet. Csak állt a kocsiban és egyre tüzelt a védtelen, szaladó emberek közé. A magyarok közé. Azért, mert magyarok voltak.” (Hagyaték, 37.) Sokféle variáció képzelhető el a hátravetéses mondatszerkesztésben. Az alábbi példában rövid csattanót alkalmaz az író, a létige hangsúlyos helyzetben van (emlékezzünk arra, hogy

57

PoLíSz a régi retorikusok nem javasolták ilyen használatát, ha csak nincs az írónak különleges szándéka vele): „Énnekem lehet egyszer így kedvem, s egyszer úgy, mert én ember vagyok csak. S magának is lehet, mert maga is csak ember. De Istennek, ha van, nem lehet. Érti? Ő kell tudja, hogy mit csinál, s miért csinálja. Azért Isten. Ha van.” (Hiribi szavai, Elvész a nyom, 12.) Az alábbi zárlat szinte ütemezhető, ősi hetes (4, 3) hallható benne: „Tudnod kell, kedvesem, hogy amikor a Jóisten a világot megteremtette és már mindennel készen volt, összehívta négy legkedvesebb angyalkáját, hogy szétossza közöttük a világ kincseit. Az igazi kincseket.” (Erdők könyve, 7.) 3.2. Különlegesen szép a hátravetéses mondatszerkesztés, ha alakzatokkal kombinálódik. Az alábbi példában felsorolás található, de egyre bővülő formában, a növekvő tagok elvének megfelelően (az egységek szótagszáma felváltva növekszik: 6, 5, 8, 7, 9): „László úrfi körülnézett. Először járt ott életében, de tetszett a szemének, mit látott. A szelíd, zöld lankák, a kék vizű tó, a dúsan sarjadó nádas, a virágzó almafák, s fönt a gerinc borzas tölgyei.” (Kard és kasza I., 277.) Az alakzatok alkalmazása önmagában is a prózaritmus egyik forrása lehet. Különösen áll ez az ismétlésekre és a gondolatritmusokra, ezek mikro-, mezzo- és makroszinten egyaránt jelentkezhetnek. A Kard és kasza előszavának záró bekezdése – tehát a mezoszint – ritmikus felépítésű: a regény három céljának megfelelően három egységre tagolódik. A tagoló elemek az először, másodszor, végül határozószók, s hármas tagolás-ismétlés érvényesül az utolsó egység összekapcsolt határozóiban is. azt is érdemes megfigyelni, hogy itt is az utolsó egység a leghosszabb: „Hogy mi ennek az írásnak a célja? Először is az, hogy valamiféle maradandó emlékoszlopot állítson a múltnak, mielőtt a bölények hátrahagyott csapásait a fölismerhetetlenségig szét nem tapossák a birkanyájak. Másodszor, hogy fényt vessen a történelmi sors ezer apró titkára, s ezáltal jövendő nemzedékek okulására szolgálhasson. Végül pedig, hogy az egyszerű szeretet céltalanságával elbarangolhasson még egyszer az emlékezet mindazokon a kedves, régi ösvényeken, melyek dombról dombra, nádasról nádasra és tóról tóra behálózzák ezt a szép, szomorú, különös világot, ahol tücsökzene és békazsongás kötözi meg bűvös varázslattal az emberi lelket.” A makroszerkezetet tagoló ismétlésre az egyik legszebb példa az Adjátok vissza a hegyeimet! előhangja. Szándékosan használom az előhang kifejezést, mert a szöveg itt valóban egy költemény magasságába emelkedik: „Urak, akik a világ dolgait igazítjátok: adjátok vissza a hegyeimet!” Bevallom őszintén: nem érdekel sem a politikátok, sem a világnézeti kérdéseitek, sem nagyszabású elgondolásaitok, melyekkel az embermilliók sorsát rendezni kívánjátok. Nem érdekelnek az embermilliók sem. Egy érdekel csupán: adjátok vissza a hegyeimet!” Ezután még öt bekezdés zárul az Adjátok vissza a hegyeimet! Felszólítással. A bekezdések sorainak száma: 4 – 6 – 13; 8 – 5 – 9. Az első három bekezdés tartalmazza a mondanivaló lényegét, ez a hangsúlyos, s itt érvényesül a növekvő tagok elve. A második három bekezdés az első rész magyarázata. (Adjátok vissza a hegyeimet!, 67.) A Vérben és viharban című történelmi regénynek a zárófejezete gondolatritmusra épül: a Mert kell, hogy visszajöjjön! mondat adja meg a témát, s a változat háromszor felel rá: Mert kell, hogy visszatérjen! Az első változatot négysoros, a másodikat ötsoros, a harmadikat egy hosszú, csaknem harmincsoros ritmikus próza előzi meg. Azt állapíthatjuk meg általános tanulságul, hogy a növekvő tagok elve egészen biztosan a bekezdésekre – tehát a mezoszintű nagyobb egységekre is – vonatkozik.

58


Egészen biztosan a művek egészében, makroszinten is kimutatható ritmikus tagolódás. A Kard és kasza egymást követő nemzedékek életét meséli el, s minden új egységnél azonos típusú leíró részek ékelődnek be a történetek közé. Ezekre a részekre a numerozitás is jellemző (lásd alább). 3.3. A rövid fordulókra épülő, hiányos mondatokat tartalmazó, pergő dialógusokat több írónk is kedvelte, híresek Móricz Zsigmond szaggatott, ritmikus dialógusai, akár az Erdélyben, akár egyéb regényeiben, akár elbeszéléseiben. „Amikor Mózsira került a sor, a hadnagy úr éppen visszafordult onnan az ablakból, és eldobta a cigarettáját. Egy darabig nézte Mózsit, aztán megkérdezte. – Hogy hívnak, fiam? – Táncos Csuda Mózes, szolgálatjára. – Hovavaló vagy? – Kommandói. – Családos? – Igenis. – Gyerek? – Kettő. – Mi a foglalkozásod? – Vadőr és erdőpásztor. (Tizenhárom almafa, 100–101.) Különösen érdekesek a ritmikus párbeszédek, ha sajátos észjáráshoz kapcsolódnak, mint az öregasszony mániákus ismétlései a Farkasverem című Baumgarten-díjas regényben. 3.4. Wass Albert regényeiben számos olyan helyet találunk, melyek a hangsúlyos verselés szerint ütemezhetők. Ha működik az ember belső hallása, feltétlenül érzékeli az ütemes helyeket. Elsősorban a mondatvégeket érzi az ember ütemesnek, s ennek következtében – ahogyan Horváth János írja – az egész mondat a ritmikusság érzetét kelti. Az ösztönös ritmizálást pedig igazolja a számítógépes program időmérése. A számok nem adnak abszolút egyenlőséget, de jelzik a hosszabb egységek szaporázását és a rövidebb egységek lassítását; ily módon megközelítőleg jelzik az ütemegyenlőséget. (PRAAT 4.2-es programot használtam, a mérésekben Bóna Judit segített, a szöveget Erdei Iván kollégám olvasta lemezre, szeretném köszönetemet kifejezni segítségükért. Az ütemezést a szokásos számokkal adom meg, a méréseket a számok jelzik, milliszekundumokban.) …ömlöttek az emlékek a múltból, könnyfakasztó, vidám, szép emlékek, míg rendre az éjszaka fagyos sötétje elborított mindent, s csak magában maradt ott a pislogó tűz mellett, a halálszagú dombon, a kipusztult néma völgy felett, egyedül, a nyirkosszagú katonasátor előtt, pontosan azon a helyen, ahol valamikor nagyon régen egy Buzát nevű ember ült volt a sátra előtt, hallgatva a tücskök és a békák álmosító zenéjét.” (Kard és kasza I., 275.) Ebben a bekezdésben az első tagmondat ritmusa a következő: 4, 4, 2 ömlöttek az / emlékek a / múltból 765 687 917 4, 2, 4 könnyfakasztó / vidám / 1231 762 (szünettel: 1132)

szép emlékek 1199

59

PoLíSz Az első esetben a felolvasó érzelmi nyomatékot helyezett a múltból szóra, így kissé hoszszabb időtartamú lett a másik kettőnél; tulajdonképpen ösztönösen fokozatosan lassított. A második eset azért érdekes, mert – mint Horváth János írta – az ütemegyenlőség a szünettel együtt valósul meg. Ebből az a tanulság, hogy a méréskor a szünetre is ügyelni kell. A hátravetett részek egy-egy csúcspontja – ott a pislogó tűz mellett | pontosan azon a helyen – nyolc-nyolc szótagosak, a többi egység hol kevesebb, hol több szótagos, s ez a szabálytalan elhelyezés jól érzékelhető lüktetést ad a prózának. 4, 2 (a) halálszagú / dombon 1000 826 3, 3, 3 (a) kipusztult / néma völgy / felett 912 927 763(szünettel: 1444) 4, 4, 5, 2 egyedül a / nyirkosszagú / katonasátor / előtt 879 (1771) 1042 1100 610 2, 4, 4 ahol / valamikor / nagyon régen 421 510 (szünettel: 920) 1333 4, 4, 4 (egy) Buzát nevű / ember ült volt / (a) sátra előtt A bekezdés utolsó sora – tartalmával összhangban – egészen biztosan ritmikus lejtésű: 4, 4, 2, 4, 3 hallgatva a / tücskök és a / békák / álmosító / zenéjét 979 1224 995 (szünet: 577) 1017 1034 Saját – kissé gyorsabb, de hasonló arányú – felolvasásomban az utolsó sor a következőképpen hangzott: 4, 4, 2, 4, 3 hallgatva a / tücskök és a / békák / álmosító / zenéjét 824 916 723 1127 885 „Az öt fiú közül kicsi András maradt csak Bölényesen egyedül. Akárcsak annak idején az apja, ő is szerette a föld nyers, erős szagát, a békés estéket a tó feletti lankák tücsökzenés, békamuzsikás csöndburája alatt. Szeretett szántani, vetni, ültetni, gondozni növényt és állatot. Szerette a nótás aratást, vidám szüretet, ázott birkák szagát, a kék ég felé szálló pacsirták énekét, a vadvirágos erdei tisztásokat, téli vadkanvadászat izgalmát, behavazott erdők csillogó szépségét és az egyszerű, józan életet.” (Kard és kasza I., 245.) Az idézet első mondatának az a különlegessége, hogy meglehetősen szabályosan növekszik benne a szavak hossza és szótagszáma: 1, 1, 2, 2, 2, 2, 2, 1, 4, 3. Utolsó mondatában a tárgyi bővítmények szótagszáma növekszik: 6, 5, 6, 13, 12, 10, 12, 10. A tárgyi bővítmények maguk – bár nem mindig szabályosan – ütemezhetők. 3, 3 a nótás / aratást 939 – 856 2, 3 vidám / szüretet 670 – 813 4, 2 ázott birkák / szagát 1205 – 714

60


4, 2, 3, 3 4, 3, 4 2, 5, 3 4, 2, 3, 3 2, 3, 2, 3

(a) kék ég felé / szálló / pacsirták / énekét 1272 – 626 – 908 – 860 (a) vadvirágos / erdei / tisztásokat 936 – 600 – 1043 téli / vadkanvadászat / izgalmát (nem mértük) behavazott / erdők / csillogó / szépségét 757 – 736 – 714 – 1114 és az / egyszerű, / józan / életet 587 – 800 – 1100 – 819

Saját felolvasásomban: 4, 2, 3, 3 behavazott / erdők / csillogó / szépségét 758 557 (+598 szünet) 609 1023 Wass Albert prózájában érzékelhető a numerozitás, egyrészt érzelmi telítettségük, másrészt a népnyelvi hatás folytán, hiszen maga írja, hogy sokat hallgatta az egyszerű emberek beszédét, s ez a beszéd valamikor – a 20. század első felében – ritmikus volt. A ritmikus próza különleges szerepet tölt be, funkciója van: egy krónikáshoz, egy történetmondóhoz illik a prózaritmus, hiszen Wass Albert a 20. századi Magyarország, különösképpen Erdély krónikásának tekinthető. Prózájának nem a 19. századi romantika ad hevületet és lüktetést, mint például Kossuth vagy Jókai esetében, hanem a bonyolult érzelmektől vezérelt krónikás még bonyolultabb helyzete. (Azért állítom mindezt, mert a Kard és kasza tipikus krónika, s olyan részeket választottam ki, melyek ismétlődő leírások, ténymegállapítások, kissé meditatív jelleggel. Egyébként ezek a leírások – mint fentebb említettem – ritmikusan tagolják a mű egészét, vissza-visszatérnek, sajátos szerepük van.) 3.5. Megfigyelhető a numerozitásnak egy másfajta, sokkal szabályosabb megtestesülése is: Wass Albert regényeiben sok helyütt jelen van az ősi pogány hagyomány, a táltosok, a látóemberek, a látóasszonyok világa. A sámánok, imádságát idéző rítusszövegek ritmusa annyira szabályos, hogy már szinte versnek tekinthetők: „Mikolt egyedül maradt, hosszú fehér gyászruhájában a fekete sírhalomra boruló fekete éjszaka alatt. Két kezét fölemelte magosra, mint ahogy a sámántól látta volt régen, s belesuttogta az éjszakába az ősi búcsúztatás szavait. – Fekete föld, tied a teste. Csillagos ég, tied a lelke. Dombok, szelek, fák és virágok, tavak és nádasok, erdők és patakok…tietek az emléke…” (Kard és kasza I., 198.) 4. Említettem, hogy a beszélt nyelvet az író helyesírása is tükrözi, ezt azonban csak az első kiadásokban figyelhetjük meg; a frissebb kiadásokba belenyúltak a szerkesztőségi korrektorok. Az eredeti szövegezésben a szerző a kapcsolatos mellérendelt mondatok közé nem tesz vesszőt, nem tesz vesszőt az eredeti hozzátoldó értelemben használt s kötőszós mondatok elé sem: Intett s háta mögül már elő is szökött egy kékruhás kicsi tündérleányka. Perc alatt fölszaladt a tisztás végiben emelkedő mohos nagy szikla tetejibe s végigkiáltott az erdőn.” (Erdők könyve, 9.) Mindig egybeírja az -s; -ú,-ű; -jú, -jű képzős melléknevek jelzőit, például kékruhás, kékszemű, nyirkosszagú, töröttlábú, gyűröttarcú, idegenbeszédű, rokkantvállú, s olykor az igenév bővítményét vagy a ragos névmási bővítményt is: földbegyökeredzve, hanyattfekve, porrátörött, felémhajította. Sokszor a vonatkozó névmások előtt sincs vessző, a kiejtést követve: Volt aki ismerte már, de volt sok, aki ott látta először.” (Hagyaték, 136.) Néha elmarad a vessző a hasonlatokban is. Itt arról van szó mindössze, hogy az író helyesírása erősen követi a kiejtést, a hangzást, nem a logikára épülő szabályt érvényesíti. 5. Szabó Zoltán Kis magyar stílustörténetében Jókai és Móricz kapcsán megemlíti a prózaritmust, Mikszáthnál pedig kiemeli, de különösképpen nem elemzi. Viszont utal a prózaritmus

61

PoLíSz népi gyökereire. Az általa jelzett vonulatot feltétlenül kiegészíthetjük Wass Albert ritmikus prózájával. A prózaritmus egészen biztosan kimutatható több mai írónk, így Jókai Anna műveiben, például a Szegény sudár Annában, sejthetően más íróknál is. Megállapíthatjuk, hogy a prózaritmus nem halt ki, nem tűnt el a ritmikus próza napjainkban sem. Azt is megállapíthatjuk, hogy ritmikus próza az érzelmi telítettségben és a népnyelvben gyökeredzik. Az érzelmeket kerülő, spekulatív próza valószínűleg nem ritmikus. László Zsigmond azt állapítja meg, hogy a realista, értelmi hangsúlyozás széttördelte a verset (László Zsigmond, 1961, 190–191, idézi Vértes O. András, 1987, 19), ez a megfigyelés megerősíti azt a véleményt, hogy az intellektuális jelleg a ritmus ellenében munkál. A prózaritmus kétféle: nagyritmika és numerozitás. A numerozitást jobb terminusnak tartom, mint a Szepes–Szerdahelyi-féle hangritmust, mert a lényeget, az arányokat fejezi ki (vö. Arisztotelész idézett megállapításával). A mai prózában a numerozitás is érvényesül, mégpedig az ütemek érzékeltetése, nemzeti verselésünknek megfelelően. Az ütemegyenlőséget számítógépes mérésekkel hozzávetőleg lehet igazolni. (Azt a tényt azonban nem szabad elhallgatni, hogy ebben az esetben sok függ a felolvasótól, illetőleg a beszélőtől. Egy mai átlagos köznyelvi – városi – hadaró beszédben egészen biztosan eltűnik a numerozitás.) Érdemes volna a numerozitást mai beszédekben is megvizsgálni, például a Kossuthszónokverseny videofelvételein (sejthető, hogy erdélyi vagy felvidéki beszédekben kimutatható a numerozitás). Érdemes volna például Berecz András mesemondását elemezni a ritmus szempontjából. A nagyritmika mikro-, mezo- és makroszinten egyaránt érvényesül. A következőkből adódik: tagmondat-egyenlőség és alakzatok (főleg ismétlés, gondolatritmus). A tagmondategyenlőség többféleképpen keletkezhet: azonos hosszúságú egységekkel, ezen belül hátravetett szerkezetekkel; alakzatok nélkül és alakzatokkal kombinálva; a növekvő tagok elvét alkalmazva, vagy ellenkezőleg: rövid csattanóval. Az azonos hosszúságú egységeken belül azonos hosszúságú szavak ismétlődhetnek. Nagyobb anyagon, nagyobb szakirodalom ismeretében minden bizonnyal pontosabb tipológia állítható fel. Horváth János ezt írja: „Mindabban azonban, amit prózai ritmusnak nevezünk, sok az illúzió: hasonló terjedelmű mondatszakaszokat hajlandók vagyunk egyenlőkül elfogadni, a csak helyenként előzengő ritmust folyamatosnak gondolni. Ritmus, sőt versritmus utáni vágyódás lappang bennünk s az szívesen ringatja magát illúziókba.” (Horváth, 1948, 59.) Ez igaz, de azért egyrészt az írók tanúságtétele, másrészt a nagy szakirodalom, harmadrészt a mérések csak igazolják a prózaritmus létezését. A versritmus utáni vágyódás pedig munkál, nemcsak az olvasóban, hanem az alkotóban is. Semmi nem néma, ami nyelvi, bárhogy szeretnék is némelyek bizonyítani.

Felhasznált irodalom: Acsay Ferenc (1889) A prózai műfajok elmélete. Budapest: Kókai Lajos. Adamik Tamás (2004) Az ókori retorika. In: Adamik Tamás – A. Jászó Anna – Aczél Petra: Retorika. Budapest: Osiris Kiadó.

Adamikné Jászó Anna (2006) Az olvasás múltja és jelene. Budapest: Trezor Kiadó. Arisztotelész (1982) Rétorika. Fordította Adamik Tamás. Budapest: Gondolat Kiadó. Arany László (1901) Összes művei. II. Budapest

62


Horváth János (1948) A magyar vers. Budapest: Magyar Tudományos Akadémia Horváth János (2004) Verstani munkái. Budapest: Osiris Kiadó. A. Jászó Anna (2002–2003) Wass Albert prózai műveinek stílusa. Polísz. 68. sz. 55–72. A. Jászó Anna (2004) Magyar retorikatörténet. In: Adamik Tamás – A. Jászó Anna – Aczél Petra: Retorika. Budapest: Osiris Kiadó. Kovács Ágnes (1969) A népmese prozódiájáról. Egy szatmári meseszöveg ritmikai elemzésének tanulságai. I. OK. XXVI. László Zsigmond (1961) Ritmus és dallam. Budapest. Mikszáth Kálmán (é.n.) Jókai Mór élete és kora. Budapest: Unikornis Kiadó. Névy László (1895) Rhetorika – A prózai műfajok elmélete. Negyedik kiadás. Budapest: Eggenberger.

Szabó Zoltán (1986) Kis magyar stílustörténet. Budapest: Tankönyvkiadó. Szabolcsi Bence (1959) Vers és dallam. Budapest Szeberényi Lajos (1849) Politikai szónoklat-tan. Pest: Heckenast. Szepes Erika – Szerdahelyi István (1981) Verstan. Budapest: Gondolat Kiadó. Szerdahelyi István (1997) Műfajelmélet mindenkinek. Budapest: Akadémai Kiadó. Szvorényi József (1858) Ékesszólástan, vezérletűl a remekirók fejtegetése– s a szép-irásmüvek kidolgozásában. Harmadik kiadás. Pest: Heckenast. Végh József Mihály (1966) A népköltészet prózaritmusáról. Nyelvészeti Dolgozatok 60. szám. Szeged Vértes O. András (1987) Érzelmi világunk és a nyelv történeti változásának kölcsönhatása. MNyTK. 179. szám. Budapest: Magyar Nyelvtudományi Társaság.

Az idézetek forrásai: Wass Albert (1997) Adjátok vissza a hegyeimet! Budapest: Kráter Műhely Egyesület. Wass Albert (2000) Elvész a nyom. Marosvásárhely: Mentor Kiadó. Wass Albert (1993) Ember az országút szélén. Budapest: Vörösváry. Wass Albert (é.n.) Erdők könyve. Toronto: Patria Publishing. Wass Albert (1994) Hagyaték. Örökségünk. Budapest – Ungvár. Wass Albert (1996) Kard és kasza. Marosvásárhely: Mentor Kiadó. Wass Albert (1999) Vérben és viharban. Budapest: Magyar Ház. Wass Albert (1999) Tizenhárom almafa. Marosvásárhely. Mentor Kiadó.

Adamikné Jászó Anna

63

PoLíSz Szász István Tas

Wass Albert a Hitel szellemi vonatkozásában A Kárpát-medencei magyarság mentálisspirituális életének nehéz megpróbáltatásai közepette olykor csodák is előfordulnak. Természetesen jól tudjuk, hogy ezek a csodák igencsak kézzelfogható tényekre támaszkodva, keserves valóságunkba ágyazódván mosolyognak reánk. Az utóbbi negyedszázad talán legszebb csodája Wass Albert beköltözése az összmagyarság szívébe-lelkébe, s reménykedjünk, hogy valamennyire gondolkodásába is. Az összmagyarság szó – melyet még ma is kivet magából a számítógép nyelvhelységi programja – túlzásnak tűnhet, de szerintem, akik befogadó kapuikat Wass Albert előtt bezárnák, akik kitiltanák szobrait a maradék Magyarországról, azok is szembesültek a jelenséggel, s éppen a téveszméikhez vagy alaptalan – s ezért annál dédelgetettebb – gyűlölködésükhöz ragaszkodva menekülnek előle. A hazugság viszonya az igazsághoz olyan, mint ördögé a tömjénhez, hát ne csodálkozzunk! Viszont folyton és folyvást reménykedjünk. Közöttük is munkálhat az az igazság, ők sem tudnak valamennyien kisiklani hatása alól, s így itt-ott gyarapodhat azok tábora, kiknek magyarsága a másokat nem sértő, de mégis megmaradást szolgáló, életmentő Wass Albert által is izmosodott. Hasonló esettel már volt alkalmam találkozni. Magam az elmúlt években – nem égészen véletlenül – a kolozsvári Hitel című folyóiratot is kiadó szellemi körrel foglalkoztam, s a lap történetét, elhallgatásának – ím Wass Albert által is megjárt – útját követtem. Sok hasonló ok és módszer bukkant fel a kutatás során, s láthatóvá vált, hogy még a magyarázkodó és sárdobáló vádak is azonos fegyvertár polcairól származnak.

Abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy ennek a szellemi körnek és a lap szerkesztésének szüleim adtak otthont, s ennek kapcsán az akkor kibontakozó nagy tehetség, Wass Albert barátságát is élvezhették. Utóbb aztán feleségem révén rokonságba is keveredtünk. A Hitel napi munkájáról, öszszejöveteleiről, nagy vacsoráiról éppen úgy sokat hallhattam, mint arról, amit ez a kiváló szellemi kör tett azokban az években. Olykor még ezekkel kapcsolatos emlékképeim is felbukkannak a kisgyermekkor boldog ködéből, s a később szüleimmel meghitten beszélgető, a háború után is Kolozsváron maradott hitelesek „szava nyomát” is magamon viselem. Kézenfekvő volt tehát, hogy felmerüljön bennem a kérdés: az a fiatal, kibontakozásának éveit élő író, aki ebben a szellemi holdudvarban jól érezte magát, aki elkerülhetetlenül részesült annak katalizáló hatásaiból, akinek későbbi munkásságában felismerhetőek annak a gondolkodásmódnak az elemei, lehet-e céltáblája az őt maradék hazájában és a szülőföldjét birtokló utódállamban ért vádaknak? Hasonló logikával gondolkodva már egyszer kellett érvelnem a Hitel egyik szerkesztőjének, a méltatlan, ravasz és gyáva vádakat halála után megválaszolni képtelen Vita Sándornak dolgában is. Hiszen ez a társaság, pontosabban ez a meghatározó fontosságú erdélyi szellemi kör vagy szellemi műhely, felölelte az időszak ottani irodalmi életének jelentős részét (dolgozatom végén közölni fogok egy névsort is, melyből kiderül majd, hogy 1935 és 1944 között Wass Albert kikkel volt szellemi kapcsolatban), de a tudományos élet és az egyház vezetői is ott bábáskodtak emellett az összefogás mellett. Nemzetpolitikai, társadalomtudományokkal foglalkozó írásoknak helyet

64


adó lapját, a Hitelt, maga Tamási Áron nevezte a kor legnagyobb szellemi teljesítményének. Az irodalom, a próza és líra pedig – munkamegosztásban – a Helikon és a Pászortűz oldalain jelent meg. A napi kapcsolatot azonban még a helikonosok java része is nemegyszer a Hitel köreiben, annak folyamatos, rendszeres találkozóin tartotta egymással, hiszen az ő nagy találkozóik évente egyszer voltak. Istennek hála hosszú életet megért anyám mindég büszkén emlegette Kemény János (A hitelesek közt Jánoska) szavait, valahogy így: – Mondja Idy (anyám művésznevéből lett beceneve– vagy inkább fordítva), hogy tudja ezt folyamatosan csinálni? Nálam a Helikon egy évben egyszer gyűlik össze, és hetekre felfordul az egész kastély. Találkozóiknak se szeri, se száma, hiszen napi munka folyt, hetenként összegezték azt, és az év jelentős részében havonta volt egyegy nagy Hitel-vacsora. Az összes résztvevő nevét – mint már említettem – írásom végén fogom felsorolni, de néhányat elöljáróban azért megemlítenék ábécé sorrendben, a folyóirat három korszakát most nem említve: Albrecht Dezső; Benda Kálmán; Bözödi György; Cselényi Béla; Domokos Pál Péter; Dsida Jenő, Entz Géza; Gy. Szabó Béla; Győrffy István; Hankiss János; Hunyadi Sándor; I. Szemlér Ferenc; Jakó Zsigmond; Jékely Zoltán; Kéki Béla; Kelemen Lajos; Kemény János; Kiss Jenő; Kós Károly; László Gyula; Makkai László; Makkai Sándor; Mályusz Elemér; Márton Áron; Mikó Imre; Molter (Marosi) Péter; Ravasz László; Reményik Sándor; Szabédi László; Szabó T. Attila; Szabó Zoltán; Szekfű Gyula; Szemlér Ferenc; Szenczei László; Szervátiusz Jenő; Tamási Áron; Teleki Béla; Venczel József; Vita Sándor és sokan mások, főleg Erdélyből, de mint láthattuk, 1940 után az anyaországból is. Nos ez volt az a szellemi kör, melyben a bontakozó hatalmas tehetség otthon volt, melyben s melynek tagjai között a hétköznapi élet természetességével forgott.

Arról, hogy ezek az emberek mit alkottak, hogyan gondolkodtak, miként kötötte össze őket a közös gond, a változó módszereket próbálgató útkeresés, előbb Kós Károlyéknak a „Kiáltó szó” jegyében már rögtön Trianon után megfogalmazott gondolatai, a bontakozó, majd csalódásba fulladó „transzszilvanizmus” s annak ellehetetlenülését felismerve a „Magunk revíziója”, később ezen önrevízió megfogalmazójának Makkay Sándornak fájdalmas kiáltása a „Nem lehet” – éppen úgy, mint Reményik „Lehet, mert kell” válasza, és Tamásinak a „Cselekvő erdélyi ifjúság” című sorozatában megírt, vagy a Vásárhelyi Találkozó előkészítése közben gyakorlatban is alkalmazott elgondolásai –, nos mindezekről a meglevők mellé új meg új könyveket írhatnánk. Talán most elég, ha Tamásit idézem. Ő említett cikksorozatában a „Cselekvő erdélyi ifjúság”-ban, a Brassói Lapokban, annak 1936. április 11., 12.-i számában így írt a Hitelről és munkatársairól: „Figyelmesen és a részt vevő lelkiismeret tárgyilagosságával mérlegre tettem a hangot, a neveket, a látásmódot és a célkitűzéseket: s bizonyára nem fogok csalódni abban a véleményemben, hogy ennek a mostani HITEL-nek a megjelenése a legfigyelemreméltóbb eredmény, amit a cselekvő transylvan ifjúság az utóbbi években elért. (…) A HITEL szellemi mozgalmára legalább annyira jellemző, mint demokratikus felfogása, az a könyörtelen szigorúság és szárazon ható tárgyilagosság, amellyel történelmünket, a jelenünket és jövendő szerepünket szemlélik. Ezt a szellemi magatartást ők azzal a kedvelt szavukkal jelölik meg, hogy önvizsgálat. A szigorúság a magyarság bűneivel szemben és a romantikamentes megállapítások az erényekkel kapcsolatban természetszerűleg Széchenyit idézték fel zászlójukra eszménykép gyanánt.” Vita Sándort, a Hitel egyik főszerkesztőjét, az erdélyi szövetkezeti mozgalom kiváló értőjét idézve, egy helyen ő ezeket mondja: „Abban mindannyian hittünk, hogy az erdélyi magyarságot belülről kell erőssé tenni ahhoz, hogy helyet tudjon állni (…) Mi azt tartottuk, hogy egyedül a belső építés az, ami megtarthat bennünket. Ez aztán

65

PoLíSz oda vezetett, hogy először a szigorú önvizsgálat hívei legyünk.” Wass Albert tehát ebben a körben edződött, próbálgatta fegyverzetét, és szembesült a többi vele együtt gondolkodó – jórészt fiatal – erdélyi magyar értelmiségi gondolataival. Utóbb a bécsi döntést követően ugyanebben a körben az anyaországból érkezettekkel is alkalma volt naponta eszmét cserélni. Az eredményt ismerjük, a 20. század egyik leghatalmasabb és Trianon-traumánkra legnagyobb hatást gyakorló, kereszthordásunkat leginkább megkönnyítő, gerinceinket egyenesítő életműve kerekedett ki belőle, telve útmutatással, vigasszal és nélkülözhetetlen intelmekkel. S mindez a lehető legnagyobb hitelességgel. A Wass Albertet körülvevők alkotta szellemi műhely valódi gondolkodásmódjának dolgában, a Hitel című folyóiratot lapozva, az olvasó hamar kiismerheti magát. És ezt ajánlanám is, megéri egyik-másik nagy könyvtár meglátogatásának fáradalmát. Eddig az írót ért hatások egyik fő forrásvidékéről, újfent megjegyezve, hogy ez a kör jórészt átfedte a Helikon köreit is, hiszen annak tagsága– élén Kemény Jánossal – jelentős részben a Hitel társaságának is aktív, együttgondolkodó résztvevője volt. Nézzünk most utána annak is, hogy ugyanitt milyen gyakorlati politikai magatartást tanúsító körben élt és cselekedett Wass Albert, az író, a máig nem rehabilitált halálra ítélt, az etnikai alapú gyilkosságokra való bujtogatással vádolt erdélyi arisztokrata, a hazátlanságát éppen hazája bűnéből is megélni kényszerített, a hegyeit feledni képtelen kényszerű világpolgár. Tavaly volt a Vásárhelyi Találkozó hetvenedik évfordulója. A sokat emlegetett eseményt mára mintha elfeledték volna. Nem is olyan régen még a Hitel és a Tamási nyomán cselekvő erdélyi ifjúságnak nevezett korosztály által megvalósított találkozó létrehozása a baloldal kisajátító csapdájában, annak trófeagyűjteményében csillogott. Ha valaki

utánaolvas, tapasztalni fogja, hogy bár a Hitel munkatársainak szerepe nem mellőzhető, az emlékírók az előkészületekről írva nem szívesen hivatkoznak erre, pedig a Hitel szellemi köréhez ekkor már szorosan kapcsolódó Tamási Áron legtöbbet éppen e társasággal tépelődött a találkozóval kapcsolatos tennivalókon, s éppen ebben az időben ragadta magához a Hitel csoport szellemi vezetését. A vásárhelyi diéta nagyszerű kiáltványának kidolgozása, a találkozó előkészítése ott zajlott le Wass Albert jelenlétében. Sajnos, a vendégkönyvet a háború magával sodorta, de családomtól örökölt történetek, szüleim személyes emlékei igazolják, hogy Wass Albert ekkor is látogatta e társaságot. A baloldal által saját eredményei közé átmenteni óhajtott sikertörténetnek az író legalábbis szem- és fültanúja volt. Vajon, ha így volt, rosszul érezte magát ott? Vajon ha nem értett volna egyet velük, részt vesz az éjszakákba nyúló találkozókon? Aztán ugorjunk csak egy kicsit az időben, s 1937 után érkezzünk el 1940 boldognak hitt kora őszéig. Vallasek Júlia kolozsvári sajtótörténész erről így ír „(…) A Hitel köre rögtön a bécsi döntés bejelentése után megpróbálkozott a lap hasábjain korábban körvonalazott eszmék valóságba ültetésével. Még a honvédség bevonulása előtt egy szűkebb körű Hitel-összejövetelen Teleki Ádám, Tamási Áron, Vita Sándor, Venczel József és Albrecht Dezső, Észak-Erdélyre vonatkozó elképzeléseiket egy memorandumba vázolták, melyet 1940. szeptember 9-én át is adtak Teleki Pál miniszterelnöknek. A memorandum szerzői a teljes erdélyi magyar értelmiség nevében szólaltak meg, s az erdélyi magyar társadalom sajátos szerveződési formáinak, hagyományának megőrzését követelik.(…)”. Igen! Ők, a hitelesek nemcsak leírták, hanem megpróbálták gyakorlatba is átültetni elképzeléseiket, elveiket. Ebben a memorandumban, mely tehát még a magyar honvédség bevonulása előtt, a Hitel asztalánál készült, Teleki Pált arra kérték, hogy az Észak-Erdélyt ismét átvevő magyar közigaz-

66


gatás számoljon a román lakosság igényeivel. Az erdélyi társadalom demokratikus hagyományaira hivatkoztak. Kérték, hogy iskoláikat biztosítsa, a magyar iskolákban vezesse be a kötelező román nyelvoktatást (!), és a közigazgatásban a román nyelv legyen alkalmazható, vagyis románul tudó hivatalnokok kerüljenek a román vagy vegyes vidékekre. Erdélynek ugyanakkor bizonyos fokú autonómiát óhajtottak biztosítani. Szüleim erről is – mint szem- és fültanúk – nekem személyes emlékként számoltak be. A mai szobortiltók szavait használva: Wass Albert nem határolódott el ettől. Továbbra is aktív és lelkes látogatója maradt a Hitel köreinek. Vajon ezenközben A funtineli boszorkány írója – aki mellesleg a román parasztot, még a román irodalmi élet józan szereplői által elismerten is, oly egyedülálló szeretettel ábrázolja – titokban az etnikai tisztogatás bűnébe esett volna? Ugyanez a szellemi kör később is beavatkozik Erdély történelmébe. A „negyvenek” csoportjáról Magyarországon először Bokor Péter emlékezik meg a Végjáték a Duna mentén című könyvében. Ezek a személyek tulajdonképpen az Erdélyi Magyar Tanács tagjai is. Elnökük Teleki Béla, az EMGE elnöke, aláírója pedig apám, Szász István – a Hitel házigazdája –, és a Hitel szellemi köréből ott van közöttük Vita Sándor, Tavaszy Sándor, Józan Miklós, Nagy Géza, Tamási Áron, Szabédi László, Kiss Jenő, Venczel József és Mikó Imre is Nem sokkal később, a Hitel műhelyében szinte minden jelentős munkatársával jelen levő Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület vezetői, vagyis gróf. Teleki Béla elnök és Szász István ügyvezető alelnök, Demeter Béla – lapjuk az Erdélyi Gazda szerkesztője és Mikó Imre, valamint Vita Sándor, tehát valamenynyien a Hitel-csoport jeles tagjai, alkotják a baloldallal tárgyaló „ötöket”. Az ötök neveit maga Balogh Edgár, a Hitel nagy „elásója” írja le. Többen is megemlékeznek arról, hogy ez a Hitelhez kapcsolódó csoport érte el a kom-

munista, román és zsidó foglyok szabadon bocsátását, s így megmentésüket a napokon belül érkező GESTAPO őket minden bizonnyal felkoncolni készülő csapatai elől. Wass Albert azonban most sem határolódik el. Kevéssel ezután pedig, bár mint katona ő már máshol jár, azért az általa elfogadott szellemi kör: barátai, munkatársai, együttgondolkodó társai azok, akik – Kolozsvárt megmentendő – kijárják, hogy nyílt város legyen, majd gondoskodnak a lakosságról, az ellátásról, az átmenet gondjainak enyhítéséről, még saját szabadságuk árán is. Valamennyien hitelesek. A szó mindkét értelmében. Ennek története fellelhető mindkét oldal emlékirataiban. Csak ama szellemi kör neve nem szerepel mindenhol, s a hangsúlyokat tologatják jobbra-balra. A cél szentesíti az eszközt. Ismert kommunista irányelv. Ha nekem hasznos, akkor társutas, ha már nem, akkor ellenség. Irány a Gulág, Recsk, a Duna-csatorna vagy a szellemi és földrajzi Hortobágyok és Baragánok. A valóság feledése, a hazugság diadala. A közben óriássá nőtt író többet nem láthatta hegyeit, emlékét az egy hazájának vallott két országban is sértették és sértik, sőt káromolják. Zsenijét vitatják. Becsületét megkérdőjelezik. Ugyanakkor pedig többen olvassák, mint az adóforintokból és adólejekből szórt megannyi hazug propagandaanyagot, mely a globalizáció révén mindkét nép jövőjét megpecsételni készül, s legfeljebb kis időeltolódással tervezi azt végrehajtani. Wass Albert itt van velünk. Tanít, nevel, és műveiben tovább élteti azt a szellemet, melyet ifjúságának aurájából magába szívott. Erdély „hiteles” szellemét. Már nem beszél, csak felmutat az égre, a hegyein is túlra, ahol hinni akarjuk, hogy azok a szorgos angyalok likasszák már a rostát. Leányfalu, 2008. február 3.

67

PoLíSz

A Hitel szellemi műhelyének tagjai (A folyóirat három korszakának összevont névsora, így az utolsó négy esztendőből olyan anyaországiak is, kiknek csupán írásait közölte a folyóirat, de a napi munkának és találkozásoknak nem voltak részesei.) Albrecht Dezső; Albrecht Ferenc; Aldobolyi Nagy Miklós; Antal Gusztáv; Aradi Zsolt; Asztalos Sándor; Atzél Ede; Árvai Árpád; Baczó Gábor; Bakk Péter; Balás Antal; Balogh Jolán; Baráth Jenő; Bartha István; Benda Kálmán; Bereczky Sándor; Berényi Ádám; Bíró József; Bíró Miklós; Bitay Pál; Bodor György; Boér Elek; Botár István; Bónis György; Bözödi György; Cseh Zoltán; Csekey István; Cselényi Béla; Csiki Ferenc; Csiky János; Csizmadia Andor; Csortán Márton; Dániel Antal; Dávid István; Dávid László; Debreczeni László; Debreczy Sándor, Deér József; Demeter Béla; Domokos Pál Péter; Domokos Sámuel; Dsida Jenő; Entz Géza; Enyingi Sándor; Erdei Ferenc; Erdős Jenő; Erőss Alfréd; Fazakas János; Fekete János; Féja Géza; Flórián Tibor; Fodor József; Fodor Pál; Fogarasi Géza; Fogarasy József; Fülöp Géza; Gagybátori E. László; Gáldi László; Gouth Kálmán; Gy. Szabó Béla; Gyallai Pap Zsigmond; Gyarmathy Árpád; Győrffy István; Hankiss János; Hantos László; Hegedüs Sándor; Hegyi Endre; Heinrich Mihály; Henter Kálmán; Heszke Béla; Hollóssy István; Horváth Jenő; Hunyadi Sándor; I. Szemlér Ferenc; I. Tóth Zoltán; Illyés Elemér; Incze Andor; Incze Lajos; Jakab Antal; Jakab Elek; Jakó Zsigmond; Jancsó Elemér; Jancsó Béla; Járossy Béla; Jékely Zoltán; Jeney Endre; Juhász István; Juhos László; K. Kovács László; Kállay Ernő; Kárász József; Katona József; Kéki Béla; Kelemen Béla; Kelemen Lajos; Kemény János; Kese Attila; Kiss Árpád; Kiss Jenő; Kniezsa István; Kós Károly; Koós Kovács István; Kós Balázs; Kovács Imre; Kovács József; Kovács László; Kováts József; Kovrig Béla; Középessy László; La-

katos István; László Dezső; László Gyula; Lazányi Endre; Lévay Endre; Lőrinczi László; Makkai Ernő; Makkai János; Makkai László; Makkai Sándor; Malán Mihály; Mályusz Elemér; Manyák Ernő; Marosi Péter; Márton Áron; Martonyi János; Mester Miklós; Mikecs László; Mikó Imre; Molnár Albert; Molter (Marosi) Péter; Nagy András; dr Nagy Elek; Nagy Géza; Nagy Miklós; Nagy Ödön; Nonn György; Oberding József György; Ottlik György; Ottlik László; Padányi Gulyás Jenő; Paku Imre; Palotai Gertrúd; Palotás Zoltán; Parádi Ferenc; Parádi Kálmán; Parajdi Incze Lajos; Patzkó Elemér; Petrányi G. Jenő; Petrovay Tibor; Polányi Nóra; Pongrácz Kálmán; Pukánszky Béla; R. Jónás Magda; R. Szeben András; Rajti Tivadar; Ravasz László; Reményik Sándor; Réthy Andor; Ruisz Rezső; Ruzitska Lajos; Salamon Sándor; Sáry István; Schneller Károly; Sinka József; Szabédi László; Szabó Endre; Szabó István; Szabó Lajos; Szabó T. Attila; Szabó Zoltán; Szakács Gusztáv; Szász István; Szász Istvánné, H. Ida; Szekfű Gyula; Szemlér Ferenc; Szenczei László; Szervátiusz Jenő; Székely Márton; Szöllősi András; Szövérdi Ferenc; Szűcs Elemér; Szvatkó Pál; Takács Miklós; Tamás Lajos; Tamási Áron; Tárkány Szűcs Ernő; Tavaszy Sándor; Techy Olivér; Teleki Ádám; Teleki Béla; Teleki Ernő; Thurzó Gábor; Tinódi Gábor; Toldalaghi Pál; Tonk Emil; Tóth Zoltán; Tucci Giuseppe; Tugl Harald; Ugron György; ifj. Ugron István; Ullein-Reviczky Antal; Vájlok Sándor; Vakár Tibor; Vargha Béla; Vargha Lajos; Varró Dezső; Vásárhelyi László; Vásárhelyi Ziegler Emil; Venczel József; Vékás Lajos; Vígh Károly; Vincze Lajos; Vita Sándor; Vita Zsigmond; Wass Albert; Wellmann Imre; Zathureczky Gyula.

68


Balázs Tibor

Wass Albert kanonizációjának kérdése – avagy az egységes nemzettudat felélesztése I. Kánon és kanonizáció

vei, szemben az utánzatokkal. 3. Egy nemzet, egy nyelv vagy egy kultúra legfontosabbnak tartott irodalmi műveinek összessége.2 Jelen esetben, vagyis Wass Albert kanonizációjával kapcsolatosan a harmadik meghatározás, vagyis a nemzeti kánon alapvető tartalma a leglényegesebb. Nehéz azonban már magának a magyarság (mint határokon átívelő egységes nemzet) problémájának a tisztázása is. Ennek természetesen számos politikai és ideológiai vetülete adódik, amelyek befolyásoló hatásától szerencsésebb elvonatkoztatni, noha figyelembe nem venni is lehetetlen, például az 1989 előtti időszak szellemi nyomát még napjainkban is az uralkodó nézetek és kulturális felfogások területén. Magyarországon, mint egész Kelet-Európában, az egypártrendszerű totális diktatúra ideológiai alapjaira helyezett kanonizáció volt a jellemző, így például az emigrációban alkotó szerzőink sem jelenthették az egységes magyar irodalom szerves részét; valós irodalmi szerepük és jelentőségük politikamentes és egységes megítélése csak ezen időszakot követően vált lehetségessé. A kérdések azonban még tágabb összefüggésekbe helyezhetők: nevezetesen, hogy valamelyest is egységes kanonizációs folyamatról voltaképpen Trianon óta nem beszélhetünk. Az elszakított országrészek ugyanis sajátos és egyedi vonásokat hordozó irodalmakat hoztak létre, amelyek bár példátlan sokszínűséget hoztak a magyar irodalomba, igazán elfogadtatni és kellőképpen megismertetni talán máig sem tudták magukat a magyarországi befogadó közönséggel. Ennek természetesen számtalan oka van, amelyek többsége az egymástól elszigetelt országrészek és az „anyaország” közötti kapcsolatok csaknem fél évszázados hiányából fakad. A negatív következmények

A Wass Albert kanonizációjával kapcsolatos kérdések tisztázásához elengedhetetlen állást foglalni a kánon fogalmát, valamint a kanonizációs folyamatok jelenlegi állapotát illetően. A legfontosabb feladat magának a kanonizáció fogalmának a meghatározása, hiszen ez teszi lehetővé, hogy egyes szerzők esetében a kanonizáció kérdése egyáltalán felmerülhessen. A kánon szó alapjelentése „pálca”, de a „mérték” metaforájaként is használták, így feltétlenül tisztában kell lennünk a fogalom tartalmi jelentésével, függetlenül a kérdést övező nézetektől, hiszen talán az eredeti jelentés az egyetlen, mindenki által elfogadott kiindulópont. Azonban a kánon minden esetben szellemi folyamat terméke, így egyéni értelmezési lehetősége is mindig fennáll, vagyis mindig terepe lehet a témával kapcsolatos eltérő vélemények ütközésének. Ez a folyamat akkor lenne igazán termékeny, ha biztosítaná az egységes, minden szempontból helytálló kánonfogalom meghatározását – viszont a dolog természetéből fakadóan eddig ez mégsem következhetett be. Alapvető példája e jelenségnek a Babits és Kosztolányi megfogalmazta nézetkülönbség, amely már magának a kánonnak a jelentőségét is egymástól ellentétes megközelítésekben határozta meg.1 Ha a kánon fogalmával kapcsolatban konkrétumok megragadására törekszünk, érdemes annak meghatározását három alapvető és egyetemes értelmezésmód tükrében néznünk: 1. Az egyház által hivatalosan Szent-írásnak minősített biblikus iratok, szemben az apokrif iratokkal. 2. Azok a művek, amelyek hitelesen megállapíthatóan egy szerző saját mű-

69

PoLíSz mellett nem szokás említeni a kényszer szülte helyzet pozitív vonásait, amelyek legfontosabbika a minden területen egyedülálló és mind tartalmában, mind jellegében lenyűgözően gazdag irodalmi kultúra létrejötte, benne a változatos és kivételes szellemet tükröző megoldások sokaságával; csak Sütő András Csillag a máglyán vagy Anyám könnyű álmot ígér című műveiben is a virtuóz formai és a kiapadhatatlan jelentéstartalmi összetettséggel. Valódi probléma azonban az a hiány, amelyet az irodalmi köztudatban ezeknek az alkotásoknak lenne joga és feladata betölteni. Kétségtelen az előzetes ismeretek csökevényessége, mind a történelmi múlt, mind az irodalmi hagyományok vonatkozásában. Márpedig mind a kanonizáció, mind az egységes nemzettudat kialakításának és fenntartásának ez lenne az alapja. Magában hordozza ez az igény a kulturális kánon kialakulásához szükséges feltételeknek a megteremtését, a nélkülözhetetlen ismeretek megszerzését és továbbadását. Boka László szerint: „Mindez elsődleges fontosságú, hisz’ kevéssé szorul bizonyításra, hogy egy előzetes tudás hiányában, a tág értelemben vett kulturális kánon mint kulturális emlékezet nélkül, fogalmaink értelmezésének és elméleti-történeti kontextusának a kiiktatásával, csekély esélyünk volna bármiféle értelemképződésre.”3 Az ismeretek birtoklása azonban nem mondható elégséges feltételnek, ha a kánonképződés mai jelenségeire tekintünk, hiszen minden korban újabb és újabb változások határozták meg az éppen aktuális irodalmi nézeteket. Nehezen képzelhető el a modern mai irodalomban, hogy egy kizárólag történeti szempontból megközelített és értékelt témakör elnyerhetné azt a rangot, hogy az oktatás területén is nélkülözhetetlen forrásként képezze az állandó ismeretanyag részét. A Wass Albert irodalmi és kulturális jelentősége mellett szóló egyik leglényegesebb érv azonban éppen a hagyományozás ténye: mind az erdélyi, mind az emigráns magyar irodalom kontextusában. A transzszilvanizmus, illetve az autentikus magyar néphagyomány szelle-

misége szerinti karakterábrázolás kitűnő példája többek között a Csaba-figura, s az általa közvetített hiteles értékrend. Napjaink közvéleményének egyik jellemző tényezője, miszerint a modern korban a hagyomány szerepe leértékelődik, egyre kevésbé számít megőrzendőnek és helyét szükségszerűen az új társadalmi berendezkedéssel járó életszemlélet veszi át. Az ismeretek hiányából azonban nem származhat valamely hagyománytípus létezésének a megkérdőjelezése, sőt hagyomány és modernség éppenséggel feltételezik egymást; harcuk csak látszólagos, valójában kölcsönösen függenek egymástól.4 Így Wass és általa a teljes magyar emigráns irodalom ismertségének és elismertségének az alapfeltétele is pontosan a magyar társadalom modernizációja lehet mind a kultúra, mind az oktatás területén. Szintén Szegedy-Maszák Mihály veti fel azt az érdekes kérdést, hogy mennyiben lehet nemzeti kánonokról beszélni, és mennyiben szükséges nemzetközi örökséget feltételezni.5 Véleményem szerint a mai magyar irodalom helyzetét tekintetbe véve mindenképpen szükséges ebben az irányban további lépéseket tenni, hogy a közoktatásban napjainkban is jelenlévő szocialista kánon által hordozott ismeretanyag mellett (és részben helyett) egy teljesen új és eddig háttérbe szorított hagyományt is méltóképpen lehessen figyelembe kell venni. Ha ez a folyamat annak ellenére nem zajlik le, hogy a lehetőség fél évszázad után megadatott, akkor érdemes ennek a legmélyebb okain is elgondolkodni. Az emigráns magyar szerzők által reprezentált irodalmi tradíciók természetesen megfelelnek azoknak a feltételeknek, amelyeket egyik tanulmányában Bertha Zoltán a következőképpen említ: „A kánon tartópillérei tehát az összetartozó értelmezők együttesen vállalt és intézményesen képviselt világ- és értékszemléletére, nyelvi és történelmi tudatosságára helyezkednek.”6 Szomorú tény, hogy e feltételek érvényesülését olyan kényszerek gátolták, amelyek történelmi helyzetünkből következően mind munkásságukat, mind értékszemléletük és

70


közlésmódjuk kereteit meghatározták. Miközben kultúránk olyan részét képezi az emigráns magyar irodalom, amely nélkül nem alkothatunk teljes képet nemzetünk nyelvi és történelmi sajátosságairól. Tagadhatatlan, hogy Wass Alberten kívül is még számos olyan szerzőt tudhatunk magunkénak, akiknek szerepe volt mai irodalmunk kialakításában. Tehát értelemszerű folyamatként kellene lezajlani e szerzők rehabilitációjának, azonban az elmúlt két évtized mégsem maradéktalanul viszi végig ezt a tendenciát. Különféle speciális társadalmi szempontok alapján meghatározható csoportok tartják e szerzőink műveit értékes és nélkülözhetetlen ismeretanyagnak, míg a többség a mára már megszokott passzivitással viszonyul hozzájuk. Észrevehető e csoportok jellemzői között, hogy érdeklődésük alapjában egy tőről fakad, s ez sok szempontból állítható szembe az irodalomismeretünk még mindig jelentős hányadát képező szocialista szemléletmaradványokkal. Mindez természetesen politikai és ideológiai vonatkozásokat is felvet, ám e szerzők életművének az értéke nem ilyen tévutakon igazolható. Hanem elsősorban azzal, hogy ezek az írók a magyarság autochton és elidegeníthetetlen kulturális értékeit hordozzák, műveik egyedi értéktöbblete pedig a folyamatos újraértés és újraértelmezés termékeny lehetőségét nyújtja. Ez a folyamat szerencsére az elmúlt húsz évben viszonylag intenzíven zajlott, mind a rendszerváltás előtti, mind a határon túli irodalom tekintetében. Az erdélyi irodalom értékei azért jöhettek létre, „mert össznemzeti hagyomány inspirálta őket, valamint az az egyetemes irodalom, melynek befogadásához a szükséges csatornákat – azaz a kommunikáció lehetőségét az egyetemessel – ugyancsak a nemzeti irodalom egésze munkálta ki a nemzeti nyelvvel együtt.”7 Így, a történetiség és a hagyomány szempontjából megközelítve állíthatjuk, hogy ennek az elvnek az alapján szükséges minden határon túli és emigrációs magyar irodalmi terület rehabilitációja, beillesztése irodalmunk alapvető ismeretanyagába. Azokkal az írókkal együtt, akiket a rend-

szerváltás előtti időszak kritikusai akár bizonyos irodalomideológiai, akár politikai okok miatt nem tartottak erre érdemesnek. Napjainkban azonban Wass Albert egyetlen műve sem része még az irodalmi tananyagnak8, így joggal merül fel a kérdés, hogy vajon mi okozza ezt a hiányt. Mennyire részleges, illetve mennyire egyetemes társadalmi-kulturális problémát jelez ez a tény. II. Wass Albert kanonizációja Wass Albert életművének objektív megítélése (minden művének megismerése után) sürgetően veti fel a kérdést: mi késztette és készteti a mai társadalmat, hogy a közoktatásból olyan szerzőket felejtsen ki, mint Márai vagy Wass. A magyarságtudat fenntartása és megőrzése az előttünk járó generációk feladata volt, felelevenítése és átadása azonban természetszerűleg már a mi felelősségünk. A szélsőséges diktatúra és a történelmünkben példa nélküli szellemi elnyomás, amely a rendszerváltás előtti időszakot meghatározta, nem tűrte az egységes vagy integer magyarság fogalmát. Nem kizárólag az elszakított országrészeink voltak kénytelenek szembenézni az elnyomó tudatformálás mindennapos rémtetteivel, de az anyaországban élők sem tekinthették egységesnek irodalmunkat és nemzetünket, összetartozónak azokkal, akikkel egy a nyelvünk és a kultúránk. Ezt az értelmetlenül romboló állapotot jellemzi így Láng Gusztáv: „Mindnyájan emlékszünk azokra az időkre, amikor eretnekségszámba ment a magyar irodalom államhatároktól független egységéről beszélni. Aki az egység elvét hangoztatta, az az esetek többségében árulónak minősült. Hazát árult el, ha Romániában hangoztatta ezt az egységet, vagy Szlovákiában tette; a proletár internacionalizmust árulta el, ha Magyarországon.”9 S valóban, Hamvas Bélától Reményik Sándorig és Nyirő Józseftől Wass Albertig sokaknak nem jelenhettek meg ekkor a művei. Ma már nemigen sajátja irodalom-

71

PoLíSz politikánknak az egyes eszmék, gondolatok tudatos cenzúrázása, viszont tény, hogy egy eddig eléggé fel nem tárt és meg nem ismert kultúrkincsről van szó, amelyet a nehéz időszakban ők is hivatottak voltak megőrizni számunkra. Mára talán csak az idő vált ellenségünkké, amelynek előrehaladása feltétlenül megkívánja e szerzők és műveik mielőbbi teljes körű (politikai, kulturális, művészeti-irodalmi) rehabilitációját és beillesztését az általános műveltség alapját képező közoktatásba. Mint azt Láng Gusztáv említett tanulmánya is taglalja, a változásokat elősegítenünk nem okvetlenül radikális lépések során kellene, amelyek elkerülhetetlen velejárója a régi sebek feltépése. Ez természetesen nem vezet eredményre, hacsak a múlt megismétlődésétől való rettegés nem rejt magában irodalmi és társadalmi értékeket. Azonban elkerülhetetlen része a társadalmi átalakulásnak az eddig méltatlanul elhanyagolt nézetek és személyek rehabilitációja, hiszen a politikai és gazdasági változások egymagukban kevesek a tartós és tartalmas változtatáshoz. Az emberek számára folyamatos és tartalmas lehetőséget kell biztosítani az eltitkolt eszmék megismerésére, amelyek éppúgy az övék voltak akkor is, amikor elzárták őket előlük, mint napjainkban. Ha azt állítjuk, hogy egy embertelen rendszer véget ért Magyarországon, akkor joggal várhatjuk el, hogy az új társadalmi és politikai berendezkedés a változtatások teljes spektrumán szembesüljön a valósággal; a jelen és a múlt valóságával egyaránt. Mivel most lehetőségünk adódott az eddig megszabott nézetek megreformálására, szükségszerű, hogy éljünk vele. Nem kizárólag kötelességeink elvégzése az ok, amely megkívánja a huszadik századi magyar irodalom újraértelmezését, hiszen mind esztétikai, mind irodalomtörténeti szempontból igen jelentős forrásanyag vár a megismertetés lehetőségére. „Nyelvében él a nemzet” – mondhatnánk és e jelmondat fényében mutatkozik meg igazán a kortárs magyar irodalom felelőssége ebben az ügyben. Egységünk és emberségünk alapja a

közös nyelv, amely országhatárokon, földrészeken átívelve teremt örökös kapcsolatot köztünk. Ezt a tényt hangsúlyozza Láng Gusztáv: „a nyelvi műveltség legrangosabb képviselőjévé az irodalom vált.”10 Mi bírhat nagyobb jelentőséggel a kollektív nemzettudat felélesztésében, mint a közös nyelv, amely eljut mindenkihez, aki érti és hallani akarja? Az elutasító és részvétlen magatartás fő oka a tudatlanság. Aki az elferdített információk helyett végre az igazsággal szeretne szembesülni, még most is nehéz dolga van. Koltay Gábor Trianon című filmjének sikere például szinte kizárólag olyan körökben bontakozott ki, ahol már rendelkeztek a megfelelő előismeretekkel, míg a sajtóvisszhang és a nemzetközi megítélés egyaránt igyekezett a filmet középszerűnek bélyegezni, és a feledés homályába taszítani. Az ok ismét a múlttal való korrekt szembenézés hiánya; a hiányokat pedig leginkább éppen az irodalom töltheti be. Az emberek határon innen és túl „nem egyszerűen egyedi igazságtételt és személyes jogokat akarnak csupán, hanem kollektív méltóságérzetük visszanyerését is kívánják.”11 A társadalom minden tagját megilleti a korlátozás nélküli lehetőség, hogy találkozzon azokkal a szerzőinkkel, akiknek a munkássága híven képviseli az olyannyiszor elnyomott magyarság sajátos szellemiségét. Elvileg tehát senkit sem lehet ismeretek megszerzésétől megfosztani. Ha mégis, akkor azonnal kérdésessé válik: beszélhetünk-e egyáltalán demokratikus átalakulásról Magyarországon. Ahol egyesek szégyenszemre a következők megfogalmazására is képesek: „Tény továbbá az is, hogy a Debrecenben megalakult Ideiglenes Nemzeti Kormány 1945 februárjában rendeletben intézkedett arról, hogy meg kell semmisíteni a könyvkereskedésekben, könyvtárakban, valamint magánszemélyek birtokában levő minden fasiszta szellemű sajtóterméket. A rendelethez kapcsolódó lista – például Szálasi Ferenc nyilas miniszterelnöknek, Bosnyák Zoltán, a Zsidókérdéskutató Magyar Intézet vezetőjének vagy Fiala Ferenc, Szálasi sajtófõnökének több műve mellett – tartalmazta Wass Albert Jönnek!

72


című kisregényét is, amely nemrég a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának a támogatásával jelenhetett meg újra (!). (Bár a mai napig nem történt meg Wass Albert irodalmi kanonizációja, ennek ellenére a szaktárca az elmúlt években milliókkal támogatta az emigrációban élt gróf könyveinek kiadatását.)”12 Látható, hogy a szerző párhuzamot vonni törekedett egyes szélsőjobboldali magyar személyek és Wass Albert között, bár Wass műveinek és életének ismeretében mindez az abszurditás határait súrolja. Ilyen állítás csak olyantól származhat, aki vagy soha nem olvasta az író műveit, vagy önmaga teszi kérdésessé saját értelmi képességeit, s ebben az esetben mindez a neves lapnak is szégyene, amelyik ilyen írásokat közöl. Nyilvánvalóan már a megközelítés is abszurd, hiszen a II. világháborút követően radikális és túlzott „tisztogatás” folyt a közélet minden területén. Érthetetlen és sértő az antiszemitizmus vádja is egy olyan íróval – az Elvész a nyom, Az Antikrisztus és a pásztorok, a Tavak könyve, az Erdők könyve és a többi szerzőjével – szemben, akinek minden szava cáfolja az alaptalan rágalmakat. Akinek A funtineli boszorkány című trilógiájáról még annak a népnek az értelmiségi tagjai is elismerően nyilatkoztak, amelynek vezetői egykor – mára tudjuk, hogy jogtalanul – halálra ítélték. Akinek hitvallása volt az Isten keresése és szeretete, s hirdetése a békének és emberségnek. Czegei Wass Huba gyermekként tapasztalta meg édesapja minden tulajdonságát, így az övénél autentikusabb vélemény nehezen képzelhető el. Apja emlékének megcsúfolása váltotta ki belőle az érthető felháborodást, amelyet szavai tükröznek. Mint az Egyesült Államok haderejének tábornoka, akinek egyéni és családi múltját napjaink legszigorúbb ellenőrzési rendszere makulátlannak találta, hitelesen cáfolja a vádaskodó szerző állításait: „Szíves tudomásukra: Wass Albertnek soha nem volt olyan fényképe, amelyen Hitlerrel kezet fogott, tekintettel arra, hogy ő azt az embert és tanításait mélyen megvetette. Én vele nőttem fel, tehát tudnom kellett volna ilyen fotóról. Ha mindaz igaz lenne,

amit Kunstár Csaba a Szimpátia a Sötétséggel című cikkében (ÉS, 2005/5.) állít – én soha nem nyertem volna felvételt a West Point Katonai Akadémiára, és nem lehetett volna belőlem dandártábornok az USA hadseregében. Ez kizárt lett volna, ha csak egy igazságtöredék is lenne az Ön állításaiban!”13 Az ilyen és az ehhez hasonló viták, fogalmi zavarok, melyek az író múltjának megítélését kísérik, gyakoriak irodalmi közéletünkben, de legalább azt is tanúsítják, hogy Wass Albert személyét végre nem lehet tovább figyelmen kívül hagyni. Több tanulmánykötet és szakmunka, sőt monográfia törekszik ma már méltó módon tisztázni a vitás kérdéseket, és rangjához méltó módon helyezni el az írót a magyar irodalom történetében. Remélt kanonizációjának biztosítéka korszakformáló személyisége, valamint az a folyamat, amely majd a közoktatásban is komolyan számot vet minden határon túli, illetve a kommunizmus alatt eltiltott, elhallgattatott és kiszorított (vagy agyoncenzúrázott) értékkel, alkotással. Ma, mint az Európai Unió tagállama, törekszünk az egyetemes európai kultúra elvárásainak megfelelni, és ismereteinket ennek szellemében bővíteni. Ennek fényében az egység, a tisztelet és a nemzettudat, mint újonnan megjelenő közös érték, kihagyhatatlan ebből a fejlődésből. Erre vonatkozik Wass Huba írásából az a pár sor is, amely, Wass Albertre vonatkozó mondanivalója szerint, akár a mai társadalom egyetemes hitvallása is lehetne: „Elítélte azt a magatartást, mely önző előnyöket kovácsolt más fajok, nemzetiségűek, felekezetűek rovására – legyen az magyar, német, román, zsidó egyed, aki ezért kritikát érdemel. Véleménye szerint az a rendszer, mely ezt a magatartásformát engedélyezi, bukásra van ítélve. Ugyanakkor, mélyen együtt érzett a szenvedőkkel és az emberi jogaikban megalázott kisebbséggel.”14 Az általános emberi értékek és az egyetemes keresztény erkölcs szószólójaként, a valóság és az igazság művészi megjelenítőjeként kell tehát a jövőben Wass Albertnek elfoglalnia az őt megillető helyet irodalmunkban. „Legitimizálása” szorosan

73

PoLíSz összefügg a kánonalkotási folyamatok minőségével és jelentőségével – illetve problematikusságával is, ha azt olyan mélyen vizsgáljuk, ahogyan például Harold Bloom vagy Paul de Man tette.15 Döntő lehet a ká-

non szerepe az oktatási rendszerben, amely ma mindenképpen jó irányú reformra szorul, hogy az egységes magyar irodalmi és nemzettudat végre valóban és hatékony módon kiformálódhasson.

Jegyzetek: 1) L. Szegedy-Maszák Mihály: Irodalmi kánonok. Debrecen, 1998. 2) Vö. Végh Balázs Béla: Kanonizáció a kisebbségi irodalmakban. Kolozsvár, 2005. 3) Boka László: A befogadás rétegei. Kolozsvár, 2004. 15. 4) Vö. Szegedy-Maszák Mihály i. m. 5) Uo. 6) Bertha Zoltán: A nagykorúsodás elméleti útjai. In: uő: Sorjelző. Miskolc, 2006. 229. 7) L. Láng Gusztáv: Séta egy definíció körül. In: uő: Kivándorló irodalom. Kolozsvár, 1998. 33. 8) Vö. Szakács István Péter: Életeleme volt az írás. Erdélyi Napló, XVI. évf. 12. (755.) 9) Láng Gusztáv i. m. 27–28. 10) Uo. 30. 11) Uo. 32. 12) Kunstár Csaba riportja: Szimpátia a sötétséggel II. Élet és Irodalom, 49. évf. 26. 13) Czegei Wass Huba: Wass Albertről. Élet és Irodalom, 49. évf. 10. 14) Uo. 15) Vö. Szegedy-Maszák Mihály i. m.

Tükörbe öltözött

74


Lisztóczky László

Wass Albert pályaképe Mi a titka Wass Albert régóta tartó párját ritkító népszerűségének? Egyik legfőbb indítékát bizonyára sorsának gazdagságában, összetettségében és látásmódjának, világképének ebből fakadó sajátosságaiban jelölhetjük meg. Egymást váltva, egymással összefonódva élte át a többségi, a kisebbségi és az emigráns sorsot. Az ebből fakadó következményeket tovább árnyalja, hogy az első – még gyermekként megismert – többségi sorsot a kisebbségi sors, a másodikat pedig – mely 1940-ben, Észak-Erdély hazatérésével vált valósággá – egy individuális szempontból még tragikusabb sors: az emigráns sors követte. E sorsgyarapodásban s a vele járó szellemi kitágulásban rejlik a Wass-életmű értékének és hatásának egyik legkézenfekvőbb magyarázata.

örökségünk új fogalommal, új világlátással gazdagodott. Ezt a „vox humana” poétája, a felvidéki Győry Dezső „kisebbségi géniusznak”, az erdélyi Kacsó Sándor „kisebbségi humánumnak” nevezte. A kisebbségi lét, mely a nevében rejlő jelentés szerint is eleve alávetettséget, kiszolgáltatottságot jelent, demokratizmusra és emberségre nevel. A többség hatalmi súlyánál fogva mindig hajlamos a hegemonizmusra, erőfölényének tekintet nélküli érvényesítésére, a kisebbség számára viszont létkérdés a demokrácia és az emberség. Az ebből eredő, ember és ember, vallás és vallás, nemzet és nemzet, többség és kisebbség egyenjogúságát a lehető legtisztább, legemelkedettebb morális szempontok alapján meghirdető világszemlélet a soknemzetiségű, három kultúrát egyesítő, demokratikus és liberális hagyományokban igen gazdag Erdélyben a múlt analógiáira is támaszkodhatott. Ady Endre mutatott rá Ismeretlen Korvin-kódex margójára című, a transzszilvanizmus eszmevilágát megelőlegező esszéjében, hogy Erdély önálló fejedelemséggé válása óta nyugat-európai mérce szerint alakította politikáját és műveltségét, s olykor arra is rálicitált, például az 1568-as tordai országgyűlésen, ahol a világon elsőként iktatták törvénybe, hogy kinek-kinek a hite és vallása az ő személyes ügye. Wass Albertet ambíciói és adottságai arra ösztönözték, hogy ősei örökébe lépjen, akik a társadalomban elfoglalt helyüknél és rangjuknál fogva mindig fontos szerepet játszottak Erdély történelmének alakításában. A bekövetkezett változások megfosztották őt a közéleti-politikai szerepvállalás hagyományos lehetőségeitől. Egyedül a szellemi életben maradt még számára viszonylag szabad cselekvési tér.

Lassú sorvadásával és pusztulásával a Trianon utáni erdélyi sorsot megjövendölő és szimbolizáló Mezőség szívében, a Kolozs megyei Válaszúton született, 1908. január 8-án. Erdély egyik legrégibb és legtekintélyesebb arisztokrata családjából származott, melynek számos tagja fontos közéleti-politikai tisztséget töltött be, a nemzeti önvédelmi küzdelmekben olykor önfeláldozó helytállásra nyújtott példát. Tizenkét esztendősen, a világra már rárácsodálkozó, eszmélkedő serdülőként élte át Trianont, a történelmi Magyarország öszszeomlását, Erdély elvesztését. Ősi, büszke és bátor grófi család gyermekeként s egy ezeréves, a saját portáján teljhatalommal bíró nemzet tagjaként szerzett élményeket és tapasztalatokat az impériumváltozásról, az erdélyi kisebbségi sors megaláztatásairól. Trianon után a kisebbségi lét a magyar sors szerves alkotóelemévé vált. Humanista

75

PoLíSz Páskándi Géza Költői nyelvünk egyéni változatai és a táj című tanulmányában azt fejtegette, hogy a kisebbségi létezésben kiszélesednek, összetettebbé válnak az anyanyelv funkciói. Az idegen környezetben, a fenyegetettségben nem csupán kommunikációs eszköz a nyelv, hanem a szülőföldhöz, a nemzethez való hűség jelrendszere is. Kapaszkodó a hajótöröttségben, oxigénpalack a tenger mélyén, a képzeletbeli otthonteremtés lehetősége. Templom helyett templommá, zarándokhellyé, áldozati oltárrá lesz, belőle az író és vele együtt közössége „erőt merít és sugároz”, mámorosabban érzékeli a szavaknak az egynyelvű közegben könnyebben megfakuló szépségét, varázsát. A kisebbségi nyelvhasználatnak ezt a szakrálissá táguló funkcióját jelölte meg eszményként és követelményként Reményik Sándor sűrűn idézett versében, Az igében. A kisebbségi nyelvszemléletben megnyilatkozó szakralitás mitikussá növelte az irodalom szerepét és jelentőségét is, az önmegvalósítás, az azonosságtudat, a megmaradás egyik legfontosabb eszközévé avatta. Reményik Sándor így vallott erről Az egyetlen tett című, 1923-ban keletkezett versében:

talált visszhangra a kor tragikumra és pátoszra hangolódott társadalmi és irodalmi közegében. Legmegragadóbb és legmaradandóbb értéke ezeknek a verseknek – melyekben itt-ott az első mesterek, például az osztrák Rainer Maria Rilke hatása is érződik – a buja, fejlett, Istent munkája közben tetten érő természetérzék, amelyet Erdély gyönyörű tájai ihlettek, s amely oly releváns módon fejeződött ki például egykori tanára, Áprily Lajos, a gimnazistaként személyesen is megismert Reményik Sándor vagy nemzedéktársa és barátja, Dsida Jenő költészetében is. Az igazi, egyéniségéhez és tehetségéhez szabott műfajt azonban nem a lírában, hanem az epikában, mindenekelőtt a regényben és a novellában találta meg. Az 1930-as években fáradhatatlan aktivitással kapcsolódott be a Trianon után új öntudatra ébredő országrész magyar irodalmi életébe. A kialakuló irányzatok közül elsősorban a transzszilvanizmus jegyében szárnyat bontó, az autonóm erdélyi hagyományok és értékek őrzését s gyarapítását hivatásának tekintő, a magyar, a román és a szász nép testvériségét hirdető Helikonmozgalomhoz fűzték szoros szálak. Irodalmi elveit, Erdély-képét, szülőföldjéhez fűződő viszonyát a honfoglaló nagy írónemzedék, Áprily, Reményik, Tompa László, Kós Károly és a többiek példája határozta meg. Arisztokrataként mindenekelőtt a „helikoni hadak” két vezére és mecénása, gróf Bánffy Miklós és báró Kemény János magatartását, szerepvállalását tekintette követendő mércének. Utóbbihoz rokoni kapcsolat is fűzte. A mozgalom kibontakozásának első állomása az Erdélyi Szépmíves Céh nevű könyvkiadó-vállalat megalapítása volt, 1924-ben. 1926 nyarán báró Kemény János háromnapos megbeszélésre hívta marosvécsi kastélyába az erdélyi magyar írókat, akik Helikon néven egyesültek, s évről évre összegyűltek gróf Bánffy Miklós vezérletével. Az írócsoport védnökséget vállalt az Erdélyi Szépmíves Céh fölött, s újabb két év múlva, 1928 májusában

Állok nagy erdő-csendem közepén, Búcsúztatom a hulló levelet, S tudom, hogy ezzel ítéletet mondok, Ítéletet e vak világ felett: Mikor a lét pillérei inogtak És mint a viasz, minden elhajolt, Egyetlen ércnél szilárdabb valóság, Egyetlen tett: a költő álma volt. Az idézett összefüggések konzekvenciáit Wass Albert életében és alkotói munkásságában is nyomon követhetjük. Ő is költőként kezdte pályáját, elsőként családja történetében, melyet feltehetően a körülmények hatalma is motivált. 1927-ben jelent meg Kolozsvárt Virágtemetés, 1928-ban Fenyő a hegytetőn című kötete. Nosztalgikus hangvétele, szelíd melankóliája, bölcselkedő hajlama alig

76


megindította a nevére elkeresztelt folyóiratot, melynek főszerkesztőjévé gróf Bánffy Miklóst kérték föl. Wass Albert korai prózai művei közül a legjelentősebbek az Erdélyi Szépmíves Céh gondozásában láttak napvilágot. Ez a kiadó jelentette meg 1935-ben Farkasverem című regényét, amellyel mintegy „berobbant” az erdélyi magyar irodalomba. Híre áthatolt Erdély határain is: az anyaországban Baumgarten-díjjal jutalmazták. A következő évtized elején három újabb könyve jelent meg az Erdélyi Szépmíves Céh híres, Kós Károly tervezte bibliofil sorozatában: 1941ben A titokzatos őzbak című elbeszéléskötet, 1942-ben a Mire a fák megnőnek, 1943-ban A kastély árnyékában című történelmi regény. Sorozaton kívül látott napvilágot 1940-ben a Séta bölcsőhelyem körül című „erdélyi képeskönyv”, amelynek tizenkét írója között Wass Albert neve is föltűnik. A magyarországi kiadók közül a Révaival alakított ki termékeny együttműködést, amellyel az Erdélyi Szépmíves Céh is szoros kapcsolatban állt, vele közös könyvkiadási és könyvterjesztési egyezményt kötött. Ez a kiadó az anyaországban is kinyomtatta és forgalmazta az Erdélyi Szépmíves Céh emblémájával megjelent könyveket, közöttük Wass Albert említett műveit. 1938-ban jelentette meg az Erdélyi köszöntő című halinakötéses bibliofil kötetet, amelyben Nyirő József, Makkai Sándor, Tamási Áron, Dsida Jenő, Bánffy Miklós és Kós Károly egy-egy alkotása mellett Wass Albert Mélység fölött című novellájával is találkozhatunk. 1940-ben a Révai adta ki a Csaba és a Jönnek! című regényeit, 1943-ban a Tavak könyve mesefüzérét. Ezek az adatok arról tanúskodnak, hogy Wass Albert a Helikon-mozgalom egyik legígéretesebb és legkedveltebb ifjú tehetségének számított. A többiek közül csak a nála egy évvel idősebb és vele együtt induló Dsida Jenő részesült az övéhez mérhető népszerűségben. Hogy milyen maradandó emléket jelentett számára az Erdélyi Szépmíves Céh-

vel való együttműködés, azt minden másnál sokatmondóbban illusztrálja, hogy az emigrációban Amerikai Magyar Szépmíves Céh néven alapított könyvkiadót. 1936-ban kapott először meghívást a helikoni munkaközösség marosvécsi tanácskozására. Dsida Jenő ezen az összejövetelen olvasta föl legendás versét, a Psalmus Hungaricust. Fogadtatását Wass Albert örökítette meg egyik visszaemlékezésében. „Mikor befejezte – idézte föl a történteket –, könny volt mindenki szemében. Ekkor felállt Kós Károly – barázdás arcán hullottak a könnycseppek –, odament Dsida Jenőhöz, megölelte, és azt mondta neki: »Te taknyos, hogy mersz ilyen szépet írni!« – Ez valóban Kós Károly volt. – Mindig elérzékenyedek, ha erre gondolok és a szép napokra, amiket ott eltöltöttünk.” A jegyzőkönyvek tanúsága szerint valamennyi hátralévő marosvécsi találkozón megjelent. Ott volt az 1937-esen, az 1938ason, az 1939-esen, s részt vett az utolsón is, az 1942-esen, az egyetlenen, amelyet ÉszakErdély felszabadulása után hívtak össze. A Helikon-mozgalom egész életét és művészetét meghatározó, kitörölhetetlen nyomokat hagyott benne. Pályája végéhez közeledve, 1990-ben például ilyen lírai pátoszú, a transzszilvanizmus eszmevilágát reprezentáló szavakkal vallott Erdély iránti szeretetéről és hűségéről: „Vannak a világon szebb vidékek. Magosabb hegyek, gazdagabb vizek, fényesebb városok. De békésebb esték, szelídebb szellők, kékebb égbolt, színesebb virágok, békésebb emberek sehol nincsenek Isten szabad ege alatt. De a hangsúly a szabadságon van. Ideje hát, nagyon is ideje, hogy helyrebillenjen a szabadság mérlege Erdély vérrel és könnyel öntözött földje fölött... S ez a vénember bízik abban, és szívből reméli, hogy Erdély románjai elég erdélyiek ahhoz, hogy végrevalahára megalkothassanak egy olyan pompás kis országot, melynek minden fiára egyformán süt a nap, s melynek háromnyelvű népe békés egységben élve, mindegyik a maga kultúráján keresztül közelítheti meg Isten országát.” A transzszilvanizmus időszerűsége és létjogosultsága mellett – mely iménti szófűzése

77

PoLíSz szerint elválaszthatatlanul összefonódott Erdély autonómiájának, önálló államiságának eszméjével – újra és újra, élete utolsó éveiben is hitet tett. 1996-ban arról vallott, hogy ez a szellemi örökség „ma talán még jobban időszerű, mert rengeteg hely van ezen a földön, különösen Európában, ahol két-három nemzetiség él együtt. Többnyire kényszerűségből kerültek ebbe a helyzetbe, de mindegyik nemzetiség a maga életét szeretné élni. Svájcban meg lehetett ezt csinálni, tehát bizonyíték van arra, hogy nem képtelenség.” A helikoni munkaközösségen kívül az Erdélyi Fiatalok című, Kolozsvárt szerkesztett „romániai magyar főiskolás lap” által 1930-ban létrehívott irodalmi csoportosuláshoz fűzték szoros eszmei szálak. Az erdélyi magyar irodalmat új korszakába átvezető folyóiratban a hatalomváltás után felnövekvő, az új körülményekre az idősebbeknél nyitottabb és fogékonyabb, a korszerű ön- és helyzetismeret igényével fellépő ifjú nemzedék hallatta hangját, keresett válaszokat a fasizálódó Európa és az erdélyi kisebbségi sors kihívásaira. Az 1920-as évek erdélyi magyar irodalma, melynek a történelmi regény volt a legjellemzőbb műfaja, a magyar és az erdélyi história régi századaiba tekintett, ott keresett menedéket és vigaszt a trianoni tragédiára. Az Erdélyi Fiatalok a nosztalgikus, meddő múltba révedés helyett a jelenbeli állapotokkal, a kisebbségi lét kihívásaival reálisan és kritikusan szembenéző irodalom kánonját hirdette meg. Egyik legnagyobb érdeme – a magyarországi népi írómozgalommal párhuzamosan – a szociográfia újraélesztése volt. Az Erdélyi Fiatalok erős közéleti érdeklődése és nemzeti felelősségtudata Wass Albertet is magával ragadta. Az új nemzedék szellemi törekvéseinek ő volt az egyik legtipikusabb képviselője. Meggyőződésévé vált, hogy az erdélyi arisztokráciának a kisebbségi magyarság oldalán kell szerepet vállalnia. Ennek a meggyőződésnek a dokumentuma a Farkasverem című regény, amelyben a realizmus eszközeivel, nemzedéke szociografikus indíttatásának szellemében szomorkás,

olykor ironikus hangon mondott ítéletet a korabeli erdélyi magyar arisztokráciáról, annak oblomovi restségéről. A művet gróf Bánffy Miklós biztatására írta meg, aki Erdélyi történet című regénytrilógiájában ugyanilyen lesújtó képet festett saját osztályáról – vele csaknem egy időben. Ez a társadalmi réteg csak a maga öncélú és suta szenvedélyeivel van elfoglalva, képtelen a közösségi felelősségvállalásra és cselekvésre. Az új hatalmi és politikai körülmények között – fogalmazott Láng Gusztáv – „polgárosodnia és demokratizálódnia kellene, azaz magára öltenie a szorgalom, a munka és takarékosság polgári erényeit, nemkülönben az ehhez szükséges tanultsággal együtt az értelmiségi hivatástudatot, hogy e kettős példájával népének nevelője, a megmaradásért folytatott éles gazdasági és politikai (és nem utolsósorban nemzeti) küzdelemben irányítója lehessen”. Még határozottabban szemlélteti az Erdélyi Fiatalok Wass Albertre gyakorolt erőteljes eszmei és morális hatását a Csaba című regény, amely a Trianon után felnőtt ifjú nemzedék tennivalóit jelöli ki. Rámutat, hogy a kisebbségi sors fokozott felkészültséget és elszántságot követel. Regényhőse ezzel a megnövekedett felelősség- és bátorságtudattal buzdítja az erdélyi magyarságot kitartásra és önvédelemre. Fileki Ferkó Csaba királyfiról szőtt gyermekkori álmai megkoptak ugyan, de jelentésük, üzenetük változatlan maradt. A nevében tömörödő jelkép – mutatott rá Fráter Olivér – nem a harcban megsegítő királyfit idézi, hanem a rendületlen és szilárd helytállás fegyelmét hordozza. Ez a regény Észak-Erdély hazatérésének évében jelent meg. A következő négy esztendő első néhány hónapja az újraegyesülés eufóriájában, a többi növekvő szorongásban, félelemben és kétségbeesésben telt el, melyet Erdély zsákutcás helyzete és bizonytalan jövője motivált. Ez a kétségbeesés, Erdély olykor irracionálissá fokozódó, az illúziótlan helyzetfelmérés szükségének is ellentmondó féltése adott fegyvert a kezébe. 1943-tól a keleti fronton harcolt. 1944 februárjában haza-

78


tért, de szülőföldje védelmében ismét fegyvert fogott. Fegyverrel a kezében hagyta el Erdélyt. Legszebb és legfájóbb emlékeként a láthatár szélén tovatűnő, a történelem apokaliptikus viharában elérhetetlen messzeségbe sodródó erdélyi hegyek képét vitte magával a száműzetésbe, mélyen és kitéphetetlenül a szívébe rejtve.

szülőföldjéhez és nemzetéhez mindvégig hűséges maradt. Az ötvennégy évig tartó száműzetés alatt magyar nyelvtudása meg is kophatott volna. Erre, néhány esetben nyelvcserére is, számtalan példát idézhetnénk. Az ellenkezője történt: amikor minden korábbinál gyötrőbb magány borult rá, soha nem tapasztalt erővel és frissességgel tört felszínre benne és formálódott esztétikummá műveiben a magával vitt anyanyelvi örökség. A modern lélektan szabatos magyarázatot ad erre a jelenségre. Pfitzner Rudolf pszichológus egyik tanulmányában a saját tapasztalatai alapján is (az 1950-es évek elején Tollas Tibor zárkatársa volt Vácott) azt fejtegette, hogy a börtönben – s hozzátehetjük: bizonyos fokig a kisebbségi létben is, de még inkább a száműzetésben – megrendül vagy összeomlik „a korai tárgykapcsolatok bevetített, internalizált, lelki struktúrákká vált rendszere”, súlyos sérelmet szenved „az önbiztonság, önbecsülés, önérzet és a rájuk alapuló identitás (azonosság) érzése” is. „Tárgykapcsolatok alatt általában a személyes kapcsolatokat értjük – fűzi hozzá mindehhez magyarázatként –, amelyek az ember lelki életét, fejlődését, személyiségének struktúráját nagymértékben befolyásolják”. Különös jelentőséggel bírnak a gyermek- és ifjúkori élmények. Ezekben a léthelyzetekben az átlagosnál lényegesen többen fordulnak az irodalomhoz „mankóért”: az alkotás az „elmondás”, a „kibeszélés” funkcióját tölti be, a vigaszkeresés eszközévé, az emlékidézés, a fiktív kapcsolat- és otthonteremtés, az identitásőrzés mágikus közegévé válik. Wass Albert lírája az emigráció időszakában előtte el nem ért magasságokba emelkedett. Levetkőzve az első köteteiben még tetten érhető idegen hatásokat, egyre inkább megtalálta egyéni hangját. Mindenekelőtt a bujdosás keserűségét, a szülőföld utáni nosztalgiát és a kritikai hazaszeretet érzelmi komplexumát megszólaltató műveiben alkotott maradandót. A bujdosó imája, az Üzenet haza, A láthatatlan lobogó, a Magyar cirkusz

Életének nagyobbik felét – több mint öt évtizedét – emigrációban töltötte. 1951-ig Németországban, majd 1998. február 17-én bekövetkezett haláláig az Egyesült Államokban kapott menedéket. Kerényi Károly, a világhírű klasszika-filológus és vallástörténész, aki 1943 óta szintén svájci emigrációban élt, 1956 után menekült magyar fiataloknak tartott előadásokat, megosztotta velük a száműzetésben szerzett tapasztalatait, s kifejtette híres „kettős haza” elméletét. Tanúságtételét azzal kezdte, hogy a bujdosó sorsa évszázadok óta elválaszthatatlan tartozéka a magyar sorsnak. Tanítása szerint az idegenbe szakadt magyar a legszuverénebb értékeit tagadja meg, a világ eredendő sokszínűségének egy árnyalatát veszíti el, ha föladja identitását, asszimilálódásra törekszik, ugyanakkor le kell küzdenie az elhagyott szülőföld iránt táplált meddő, sorvasztó nosztalgiát, az elszigetelődés veszélyét is. A helyes arányérzék kifejlesztésével, kettős hűségével belső egyensúlyt, a külvilággal harmonikus viszonyt teremthet, tudatosítva a körülményeiből adódó lehetőségeket és előnyöket, összekötő hidat képezhet a régi és az új haza kultúrája között. Diaszpóra-helyzetünket, a szétszóródottság állapotát „tökéletes kétnyelvűséggel, a magyar nyelv el nem felejtésével és egy másik hozzátanulásával” a magyar lét alapjainak szélesítésére, a magyar szellem tágítására kell fölhasználnunk. Wass Albert – már az idézett előadás elhangzása előtt is – hiánytalanul eleget tett Kerényi Károly intelmeinek. Úgy vált új hazája lojális, kötelességtudó, hasznos állampolgárává s nevelte azokká gyermekeit is, hogy

79

PoLíSz vagy a Nagypénteki sirató a legfontosabb huszadik századi magyar versek közé tartozik. Az utolsó kettő a magyar költészetben oly nagy hagyományra visszatekintő témát: a széthúzás, a testvérharc szorongató, kétségbeesett, nemzethalállal fenyegető vízióját rajzolja meg. Regényeiben, melyeknek a száma ezekben az évtizedekben is örvendetesen szaporodott, egyre nagyobb nyelvi erővel, egyre virtuózabb szerkesztőkészséggel és jellemábrázoló művészettel idézte föl az elmúlt évtizedek megannyi emlékét, örökítette meg a száműzetés élményeit és tapasztalatait. A „megszépítő messzeség”, a honvágy mitikussá fokozta szülőföldje és hazája iránt érzett szeretetét, fénykoszorúba fonta Erdély s a tovatűnő gyermek- és ifjúkor emlékét. Mindez írásművészetében is felismerhető nyomokat hagyott: növelte világszemléletének, kifejezésmódjának megragadottságát, felejtőképességét a lényegtelennel és a jelentéktelennel szemben, fogékonyságát a lényeges és a jelentős iránt. Egyszerre alkotott eleven életű s jelképes sugárzású helyzeteket és hősöket. Különösen a tájleírásban remekelt. A Wass Albert-i stílus egyik legfőbb jellegzetessége és értéke az egyszerűség, az eszköztelenség és a metaforikus kifejezésmód utánozhatatlan kombinációjában rejlik. Tárgyiast és jelképest, életszerűt és filozófiai érvényűt, egyedit és általánost kapcsolt össze szinte észrevétlen természetességgel, a legegyszerűbb, legkeresetlenebb nyelvi-stilisztikai eszközökkel, az élőbeszéd irodalomba emelésével. Láng Gusztáv már első regényében, a Farkasveremben megfigyelte, hogy a valószerűtlenben is képes volt felmutatni a valószerűséget. Később írt műveiben is magától értetődően tudta egybehangolni a valószerűt és a valószerűtlent, a lét törvénye, logikája szerint valót és a csodát, átlépve s eltüntetve a közöttük húzódó határokat. Mind a környezetrajzban, mind az eseményteremtésben, mind a jellemformálásban szigorú tár-

gyiasságra törekedett. Ezt a tartalmi-tárgyi elemekből felépített valóságot ugyanakkor át-átemelte a mesék, a mítoszok, a legendák, az irracionalitás szférájába. E képességét kamatoztatta például Elvész a nyom (1952) és Hagyaték (1985) című regényeiben, amelyek az evidencia fokán társítják a létezés emberi és isteni, materiális és spirituális dimenzióját, az alakokat egyszerre helyezik el konkrét történelmi közegben és lendítik át az időtlenség, a végtelenség, a mindenhatóság birodalmába. A Hagyaték igazságtevő, az erkölcsi világrendet megtestesítő főhőséről aligha lehet – és persze teljesen fölösleges is – eldöntenünk, hogy ő egy bölcs öregember, mindentudó sámán vagy maga az Isten. Wass Albert mágikus realizmusa Arany Jánosnak az 1848–49-es forradalom és szabadságharc eltiprása után feltámadó hitéhez teremtett formát: „Nem mindig ember, aki sorsot intéz” (Magányban). Az emigrációban is mindenekelőtt Erdély írója maradt. Bizonyítja ezt például A funtineli boszorkány című, 1959-ben megjelent regénye, amely a transzszilvanizmus legrelevánsabb és legtisztább megnyilatkozása egész pályáján. Okkal nevezhetjük a Tamási Áron alkotta Ábel-regény román közegbe helyezett és a szebbik nem képviselőjét középpontba állító változatának. Gyöngéd vonásokkal megrajzolt román hősnőjében, a boszorkányosan szép havasi lányban, a hegyek tanulatlan, bűvös hatalmú „pszichoanalitikusában” az Erdély iránti osztatlan, a nemzetiségi és felekezeti különbségeken felülemelkedő szeretet ölt testet. A valószerűt és a valószerűtlent ebben a művében kapcsolja össze a legtöbb leleménnyel, ez az egyik legfőbb forrása és összetevője a benne tárgyiasuló, kimagasló esztétikai, etikai és létfilozófiai értékeknek. „A történetet – Láng Gusztáv szavaival – az idill és a tragikum, a szabadság és a fátum hangulata lengi át. Konfliktusait és fordulatait az a romantikától örökölt, a magyar népmesékben is kifejeződő, szenvedélyes, megingathatatlan hit formálja, hogy a világ fölött szigorú és áthághatatlan rend ural-

80


kodik, a jó előbb-utóbb elnyeri jutalmát, a rossz pedig büntetését.” Nuca éltető eleme – miként Szakállas Ábelé is – a szabadság, amely csak a természettel intim, már-már panteista viszonyban álló ember osztályrésze lehet. Erről beszélnek a lírai ihletű, az erdő, a hegyek, a vizek, a virágok rejtőző lelkét megidéző leírások is. Wass Albert Erdély-élményének, az erdélyi havasok misztikus világának valóságos enciklopédiája ez az alkotás, epikai életművének egyik remeke, önmagában is érvényes és jelentős nagyregény-központja. A száműzetésben keletkezett erdélyi tárgyú alkotások közül meg kell említenünk még Adjátok vissza a hegyeimet! és Kard és kasza című regényeit. Az előbbi 1949-ben jelent meg, és a Jönnek! című, Észak-Erdély felszabadulását megörökítő regény párja: egy ágrólszakadt, korán árvaságra jutott juhászbojtár és szénégető sorsán keresztül bemutatja az országrész Trianon utáni életét, hazatérését és újbóli elvesztését. Az utóbbi 1974-ben látott napvilágot, s az 1930as évek szociográfiai törekvéseit folytatja, a Mezőség és a Wass-dinasztia múltjával vet számot.

nyelvű képviseletét, amely más népeknek módot nyújt arra, hogy megismerjék „nemzetünket, veszedelembe sodort hazánkat, és értékének megfelelően megbecsüljék és megszeressék a magyart”. Ő is a nevét adta több kiadványhoz, amelyek a magyar érdekeket és nemzeti értékeinket népszerűsítették egy-egy világnyelven. Ezek a célok mintegy keresztmetszetét adják emigrációs tevékenységének. Olykor második hazája mulasztásait és tévedéseit is számon kérte. Amikor Székely Ákos „páncélos kapitány” vietnami haláláról értesült, szemrehányásokat tett a későn ébredő Amerikának, hogy számos amerikai és nem amerikai áldozat vérével fizet azért, mert nem ismerte föl idejében az igazságot. Ennek az igazságnak az egyik szeletét így mutatta fel a Kanadai Magyarság 1967. augusztus 5-i számában: „azok, akik az első történelmi hibát a Duna-medence egységének szétforgácsolása által elkövették, tovább haladtak ezen a hibás úton az igazság ismerete nélkül, s az egész területet, a maga különböző nemzetiségeivel együtt olyan hatalom tartományává tették, melynek kultúrája, világnézete, gondolkodásmódja és életformája homlokegyenest ellenkezik azzal a kultúrával, gondolkodásmóddal és életformával, mely ezen terület népeit évszázadok óta szervesen kapcsolta Európához. Vagyis a nyugati kultúra és civilizáció keleti bástyáját odadobták egy újszülött keleti nagyhatalomnak, mely immár húsz éve sikertelenül próbál nyugati védőfalat építeni ezen a területen egy jellegzetesen keleti civilizáció számára... Európának ez a félreismert csücske kultúrájában, gondolkodásmódjában a nyugatihoz tartozik, gazdasági erejével a nyugatot van hivatva szolgálni, és fekvésénél fogva ezer éven át őrtállója volt nyugatnak.” Az idézett mondatokra azért is figyelnünk kell, mert ma is kísért még a veszély, hogy hazánk Európa és Ázsia kultúrája között – Ady Endre és Kodály Zoltán szóhasználatát idézve – ismét ide-oda hányódó komppá váljon híd vagy mindkettővel összefüggő szárazföld helyett.

Az emigráció új szakaszt nyitott pályáján azáltal is, hogy aktív és jelentős újságíróvá avatta. A publicisztika különböző műfajaiban is értékeset alkotott. Élénk figyelemmel kísérte a magyarországi és az erdélyi eseményeket. A nyugat-európai és az amerikai demokrácia iskolájában megtanult érvekkel és eszközökkel, magas fokú tudatossággal és szenvedélyes szeretettel vált szószólójává, védőügyvédjévé üldözött, kifosztott, megalázott nemzetének. Szitnyai Zoltán értékelése szerint a nemzeti szellemű emigráció tengeren túli magyarjainak mozgalmi és irodalmi életében „vezéri szerepet” töltött be. Az 1964-ben alapított Amerikai Magyar Szépmíves Céh elé hármas célt tűzött ki: az idegen földre kényszerült magyar szellemiség szolgálatát, a fiatal magyar tehetségek fölkarolását, végül a magyar érdekek idegen

81

PoLíSz Wass Albert számos más erkölcsi és politikai intelme is érvényes és időszerű napjainkban. 1964. augusztus 29-én a Kanadai Magyarság hasábjain a „liberális” jelző alatt meghúzódó baloldalról fogalmazott meg keserű és ironikus gondolatokat. 1992-ben attól a „félelmetes lehetőségtől” szerette volna megóvni új életet kezdő népét, hogy „a jelen idők irányzatát követve, a nemzetközi tőke rabszolgájává váljon, nemzeti öntudatának végleges föladása árán”. A legszebbet és a legfontosabbat pedig 1994ben fogalmazta meg abban az üzenetben, amelyet a Kolozsvárt újraindított Erdélyi Szépmíves Céh készülő – végül meg nem jelent – emlékkönyvébe szánt: „Ezeresztendős történelmünk sok viharában megtanulhattuk már, hogy minden elveszhet: vagyon, család, élet, még a föld is kifordulhat lábunk alól, s kegyetlen sorsunk jeges lejtőjén világrészek távolába sodródhatunk. Mindent elveszíthetünk, csak egyet nem: azt, ami örökkévaló. De mi lehet örökkévaló ebben a villámgyorsan változó világban? Az emberi lélek s mindaz, amit ez a szó magában foglal. Ezt még a világégések szörnyűségei se tudják kiirtani belőlünk. Mert a lélek örökkévaló. Nincs se helyhez, se időhöz kötve. Elpusztíthatatlan. Mert a lélek: Isten tükröződése bennünk, emberekben. Ez azt jelenti, hogy a Nagy Alkotó, Világ és Élet Teremtője és Ura belénk tükrözte saját

képmását, s ennél fogva örökösei lettünk annak a lelki és szellemi örökéletnek, ami úgy ezen a világon és még ezen túl is az egyetlen élő örökkévalóság! Krisztus urunkat latrok kínozták és latrok gyilkolták meg, és mégis örökkévaló és örök értékű minden szava, amit kimondott. Ezt az örökkévalóságot nem irthatja ki semmiféle hatalom. A mi erdélyi magyar örökségünk is hasonló ehhez, s ennek tudatát hordozzuk magunkban, lelkünkbe zárva, s ez a tudat végzi bennünk a »csoda dolgokat«.” Ezek a gondolatok reménységgel töltik meg a szívünket golgotajárásunk, a szétszórtság, a testvérharc, a magyar Apokalipszis reménytelenségében.

Lisztóczky László

Kifulladásig

82

Világbeszéd

Uroš Zupan (SZLOVÉNIA) 1963-ban született Trbovljében. Összehasonlító irodalomtudományból és kulturális szociológiából diplomázott a ljubljanai egyetem bölcsészettudományi karán. Önálló szabad művészként él, és a Literatura folyóirat versszerkesztője. Eddig hét verseskötete és két esszékötete jelent meg. Hosszú whitmani verssorok jellemzik epikus költészetét. Nagy rajongója a labdarúgásnak, jól ismeri a mai kortárs zenét és képzőművészetet, szeret lassan sétálgatni Ljubljanában, és a mediterrán konyha kedvelője. Verseskötetei: Szutrák (Sutre, 1991); Folyó (Reka, 1993); A delták megnyitása (Odpiranje delte, 1995); Örökség (Nasledstvo, 1998); A veréb és a fa (Drevo in vrabec, 1999); Nafta (Nafta, 2002); Lokomotívok (Lokomotive, 2004); Őszi levél (Jesensko listje, 2006). Esszék: A fény a narancson belül (Svetloba znotraj pomaranče, 1996); A vers ugyanolyan marad (Pesem ostaja ista: življenje v glasbi, 2000); Gyalogos esszék (Pešec: eseji, 2003).

Kert, Bach Itt nincs halál. Minden forma csak átömlik a másikba. Minden úszik és lebeg. Ha szemem lehunyom, az égbe reppenő makadámot látom. Az akácosok saját árnyékukat egymás közt osztogatják, az illat fehérítőjét pazarolják. A cseresznyék a kert másik oldaláról felelnek nekik, a nappal külső széle felől. Beszédük nemsokára kipirosodik. A szürkésbarna házak homlokzata lángoló ablakaikkal mint sokszájú óriások falják a délutáni napot. A sárga skarlátok szétrágták a hegyet. Kicsi vagyok. Egy kiscicát simogatok, a májusi füveknél is alacsonyabb. Emberi hangokat hallok, akik mögöttem ki-be lépnek a házból. Amikor bemennek, a sötétség és a fagy nyaldossa őket, amikor visszatérnek, rájuk zúdul a nap pora. Spanyol bodza választja el kertünket az úttól, a világtól választja el e kertet. Csak porrá zúzott hangok és szétszabdalt árnyak érkeznek a belsejébe. Mindegyik a nevemen hív, és karjukat a fejemre helyezik. Nem ismerem még a szavakat – Harag, Félelem, Gyűlölet, Fájdalom, Távozás. Nem ismerem a hangjuk mögötti teret. Semmit sem ismerek, csak ezt a kertet, a szem végtelennyi kőhajítását, mely a világot méri. Ha hátamra fekszem, látom a felhőket. Ha óvatosan lélegzem, alakjukat váltogatják. Most: kutyafej, repülőgépek, ló, birka, havat cipelők tenyere. Most együtt hajózunk. Hét tenger és kilenc hegygerinc van az első folyóig és az utolsó völgyig.

83

PoLíSz Végeláthatatlan a kert. Soha sincs vége a világnak. Az összes órák szobájában a napok kereszteződésében örökmécses vagy pedig egyetlen szál gyertya ég. Mindegy. Az arany benső határain a jövő oldalai forgolásznak. Mert kicsi vagyok, nem tudom elolvasni. Mert kicsi vagyok, nyugodtan mászhatok az Idő szemhéja alatt. A kárpitozott s a puha ajtók résnyire a fénybe tárulnak. Senkihez se csapódnak, senkit el nem utasítanak. Fekszem és figyelek, és alig hallhatóan lélegzem. A kert minden pillanatban felhővé válhat. Így az ég archívumában talán sokkal tovább maradhat.

Imádság Az üregben, az üregben a falak lehelettől harmatosak. De nem a te leheleted volt az, nem te lélegeztél, az ég lélegzett érted és a folyók, a tengerek s a csillagok lélegeztek érted. Kint virágot fakasztottak az ágak, a szél lecsendesítette a tengert a palesztin égbolt alatt, és bizalmatlanságunk, mint a virág, buján tenyészett, a vágy, hogy kiszáradt szemmel tapogassuk a sebet, burjánzott, mint egy virág. Álmaidba víz hatolt. Vízbe meríttettél, amikor másodszor kaptad neved. Álmodoztál, tudtad, hogy álmodozol? A levegőbe meríttetsz, ha majd megkapod a harmadik neved.

84

Az Atya leeresztette a felhőket. Az Atya várakozással töltötte meg a perceket. Mindannyian vártunk. Te is. Mind, az Igétől megalkotva, várva vártunk. A víz különített el téged. A víz mint levegő. Fehér felhőkbe öltöztél. Ebben a reggelben hittek az emberek, hittek, amikor szívedben a bárány elszenderedett. Elmentél. Mi maradtunk. Az égre és a szakadékba pillantunk, mint tűnik el áldozatod nyoma. Az eget és szakadékot hallgatjuk, ahol rettenetes durranásokkal törik meg a fény.

Lukács Zsolt fordításai

Merített szavak

„CHATELÜNK VELED, ÁPRILIS” Szabó Csilla Judit

Gondolatok a spájzban besűrűsödött lélekkel vegetálni a létkör peremén csak a spájzban lehet – ahol nincs kompót –

I. a Láthatatlan konyhájában valahol levitál egy arche-szerencsekerék melyben Isten ujja kényszermatat és „kibicnek semmi sem drága” alapon húzza ki azt az időkapszulát hol aktuális jelenedbe szorultan vágyod (mást úgysem tehetsz) a következő ősrobbanást

addig is – hogy edzésben maradj – a Végtelen polcain sorakozó véges dolgokon meditálsz hogy ciklikusan lágyuló agyadból gondolatnak tűnő jeleket intonálj és papírra vess hogy a Mindenséget egybetartó örök és értékes szellemi dimenziók közt – non plusz ultra – otthonra lelj

II. épp test? épp lélek? épp itt?

a szorongás zsoldosai ha támadnak támpillérjeidtől megfosztanak agyad fásul s mint ki részeg tántorog a Lét végül is világgá szülöd a nagy kérdést:

ezen a polcon ahol most lenni látszol kimondhatatlan nevű valami alattom’ alagutakat ás és – veled együtt – temet anyát apát meggergült hazát és minden bespájzolt illúziót

tornáztasd-e itt tested lelked agyad? avagy győz a biztos: a bizonytalan

meg lehet szokni az elárvulást? a gyászt? a frusztrációt?

a hazád is… és a jövőd 2007. október 8.

85

PoLíSz Mohácsi Árpád

Ez volt az indulás Mindig is foglalkozatott, Hogy te, aki rendesen a határ másik oldalán vagy, Hogyan lehetsz mégis ennyire ugyanegy velem. Sokáig tartott, mire megértettem, Hogy hiába, hogy én mindent behabzsolok, Nem lehetsz mindenestül mégse az enyém. Van egy tőlem elfelé való kiterjedésed, Ahol saját magad árnyékában nyílsz és virágzol, De ettől nem vagy másik létező, Mert közöttünk face to face már nincs határ, Csak lángommal éppen el nem emésztelek.

Ki és be Off. Úgy látszik, off vagyok. Csak nem tudom, mi múlik ilyenkor, Mi telik belőlem újra el. Mint a lehelet járok ki és be, Látom fentről magamat kicsibe: Ennyi lett volna? Tűrjem el, hogy ez így volt megírva? Vagy egy kurta gombnyomás, És újra on leszek? És akkor nem múlik mégse minden el? Miért érzem kifosztottnak magam, Lemaradónak? Miért látom szűknek a teret És zsugorinak az időt? Ó, te kis led, Világíts nekem. On.

86

Merített szavak

Pepecselés az ecsettel Kalandot akartam, Pörgést és lázadást Bármi ellen. Harcolni Burma ellen. Most persze itt állok, Küzdök a színekkel, Pörgetem magam, Pepecselve ecsetelem, Mit kell kiállnom csak azért, Mert nem harcolok Burma ellen. Alányesek fonákról az ecsettel, Adok-kapok van meg pöri, Naná, nem jutok semmire e csettel: A mester magát hörpöli.

Sötét erkély Itt ülök a sötét erkélyen, A tetőről rám csorog a víz. Olyan álmatagon telik a délután, Hogy sírhatnékom támad, Eszembe jut, hogy esetleg meg tudna menteni Valamilyen tett vagy cselekedet. Idáig már nem hatol el az utca zaja, Csoda, hogy itt van nekem ez a kert, És nem kell tevékenykedéssel elütnöm az időt. A kert beköltözik lassan a szívem helyére. Élni kell, gondolom, Gyökeret eresztek, Kérges diófatörzset, Sóhajtva hagyom, hogy koronámat rázza a szél.

87

PoLíSz Kondor Ilona

Tűntén a zúzó időnek… Tűntén a zúzó időnek csak a porszem marad. Elhordja a szél. Felviszi a nap.

Hol nincsen semmi más csak ígért szeretet. A tett elkorcsosul. Az igaz benn reked. A képek bájolók… A fények élesek… Kitalált valók. Időtlen jelek.

Ahol csillan a tó ott látom a szemed. Csillaghívó földi képzelet.

Házaim falán neked szól a dal. Égig ázik át minden zivatar.

Ott emberibbé tettél hol több az állati. Hol nincs semmi és… hol meghal valaki

Szerkesztőségünk jó egészséget, alkotókedvet kíván a 70 éves Kondor Ilonának!

Zas Lóránt

Maradnak

(Társaimnak a végeken)

Maradnak ott, ahol kikelnek a magok, ahol temetőik is kertek. Maradnak írásnak, tettnek. Maradnak akkor is, ha űznek, ha házaikra csóvát vetnek tűznek, ha gúnyolódnak, ütnek. Maradnak virágnak és fának, ahol a kopjafáik

88

és keresztjeik állnak, ahol bölcső ringat új nemzedéket. Nem mennek el majd. MARADNAK ott: kacagnak, énekelnek. ÉLNEK. Kalifornia, 2008. február 9.

Merített szavak

Megundorodni (Hőbörgőknek) Megundorodni mindentől. A mától. Attól, aki gyűlölettel rád szól. A fennkölten kimondott trágár szavaktól. Attól, aki feltételezi önmagáról, hogy mattol. Olyan ő, mint a sarokba szorított állat. Reszket, de még vicsorít, hogy talán elmenekül, ha támad. Regényt is kellene újból írni róla:

Hetvenkedő

hat nyelven beszél, a lova Dulcineáját viszi a hóba. A szélmalom előtt megtorpan és megfutamodik: hóka. Ilyen ő, nagy szavak, don-ki-hót-e-i álmok. Sancho Panzája nemesebb volt, mert látott. Kalifornia, 2008. február 17.

(Születésnapomon)

Hetvenkedő soraim küldöm azoknak, akik szeretnek és gyűlölnek: gúnyolnak, tapsolnak. Mindőjük elismerése a hála Édesanyámnak: megszült, és így kényszerített világra. Nem lennék nélküle ma semmi: csavargó, vagy vátesz. Seregnyi

Már semmi

vénáimban a vezekelés: sebesedni és sebezni. Mert kaptam rúgást, simítást százszor. Csuklottam, kiáltottam. Mámor és szédület lett sorsom. Éltem. Ne temessetek még el. Fényben a nyolcvanat is tán elérem.

(Népdal furulyaszóra)

Már semmi sincs, hogy visszatartson, rőzsét rőzsére kell majd raknom, el kell tüzelnem minden álmot, csak pernye meg fehér füst száll ott. Könnyű annak, aki nem égett, nem felesel, benne nincs lélek, koporsószög sem szúrja száját,

89

eladták földjét, házán átlát. Elmenne ő egy más világra, imája is az égre száll ma, botját beszúrta lávakőbe, maradna inkább TEMETŐBE’. Kalifornia, 2008. február 24.

PoLíSz P. Papp Zoltán

Bemutató

Fekete Mariann-nak

Félkör alakú tárlat fókuszban a látogató a befogadó vendég falba épített vízesések erdők kövült fái megfagyott tájvirágok az emlékezet völgyeiben évgyűrűk viháncolnak deresednek a selyemképek erezetén ének vers méltatás s angyal szárnyon susogva elrebegi a festő-költőnő amit versben képben még soha megjelent a tapintható szeretet mosolya így történt hogy egy villanásra költeménnyé váltunk egy ismeretlen szerző kiadhatatlan kötetében

Korok

90

Merített szavak

Ferenczi László

Perc és öntudat Ahogy öregszel, úgy térsz vissza gyermekkorod bölcsességéhez, a térképhez. Jó lesz ismételten figyelmesen megnézni, mielőtt bármit is állítasz. Mindenki megjelöl egy dátumot, mikor kezdődött. Jó lesz meghallani, hogy más szélességi fokok alatt mikor kezdődött és mi kezdődött. Gyönyörű gondolat, hogy az emberiség azért született egyetlen emberpártól, mert így senki sem kérkedhet azzal, hogy előkelőbb. De nagyon sok szélességi fokon nem Ádámtól és nem Évától származnak az emberek és még teremtés sem volt. Ahogy öregszel, megdöbbensz, hogy semmit sem tudsz a világról, vagy ami még kevesebb, csak részleges tudásod van. xxx A diagnózis pontos volt. Nem csalódtam barátomban. „Újfajta zörejt hallok a szívedben.” Talán nem így mondta. Valamit még magyarázott. Leintettem. Évekig kellene tanulnom, hogy megértsem. Majd megoldja, ha tudja, és ha nem… ’számításai szerint matuzsálemi kort élt, elhibázott volt, mint minden élet, megtanult örülni is, megérett a feledésre…’

(2004)

xxx Túléltem kétharmad századot, Csak a betegség alázhat meg. De az is én vagyok. xxx Ami esetleges már elmaradt, A percet eltörli az öntudat.

91

PoLíSz Heiszler Vilmos

Egy birodalom végvidékén (Gondolatok egy orosz történelmi könyv kapcsán) Régóta küszködik a magyar közgondolkodás a hatalmas szomszéd, Oroszország közelségének tényével és kilátásaival. Míg a középkorban meglehetősen kiegyensúlyozott kapcsolatok jellemezték a magyar királyi és a kijevi, majd halicsi és egyéb fejedelmi dinasztiák kapcsolatait, a tatár, majd litván és lengyel hódításokban felmorzsolódó orosz állam messzire került a szintén élethalálharcát vívó Magyarországtól, s csak a 18. század végén tűnt fel az ismét nagyhatalmi ambíciókat szövögető immáron cári állam a magyar láthatáron. Azóta is roszszalló hangsúllyal emlegetik a magyar szerzők Oroszország hatalmi ambícióit – mintha egy nagyhatalomtól nem lenne természetes dolog a hatalmi ambíció. E nagyhatalmi ambíciók gondolati hátterét bontja ki munkájában Gecse Géza (Bizánctól Bizáncig. Az orosz birodalmi gondolat. Bp. 2007). Fontos munkát végzett el ezzel a szerző, mert számbaveszi az orosz hatalmi gondolkodás fejlődését a késő középkori, pravoszláv vallási ihletésű „harmadik Róma”-gondolattól a hivatalos önkényuralmi népiségen és a szlavofil-pánszláv elképzeléseken át az eurázsiai elméletekig és a bolsevizmus, főleg a sztálinizmus sajátos, proletár internacionalista és orosz nagyhatalminacionalista keverékből álló külpolitikai doktrínájáig. Széles gondolati ív, melyet a szerző derekas kutatómunka eredményeképpen képes átfogni és ábrázolni munkájában. Nem célunk a munka átfogó elemzése, jelen keretek közt inkább az orosz külpolitikai gondolkodás Magyarországot érintő momentumaira világítanánk, annál is inkább, mert ezen a téren rengeteg téves elképzelés, régről hozott előítélet kering a magyar közgondolkodásban. Itt van mindjárt az orosz nagyhatalom, a félelmetes „éjszaki kolosszus” veleszületett magyarellenességéről szóló régi, legalábbis a reformkorig biztosan visszavezethető fóbia. Valóban, a cárizmus ideológiai alapvetését ké-

pező „önkényuralom-pravoszlávia-népiség” hármas kiterjesztése Közép-Európára semmi jót nem ígért – de ez belpolitikai doktrína volt, a külpolitikában nem érvényesítették (s a belpolitikában sem mindig, l. Finnország, korlátozottabban a Baltikum vagy az 1831 előtti Lengyelország példáját). S itt van 1849, a cári hadsereg magyarországi beavatkozásának esete. 1945 tapasztalataiból kiindulva rémtörténeteket várnánk, de a fennmaradt visszaemlékezések inkább arról szólnak, hogy az orosz tisztek lovagiasan, a vitéz ellenfélnek kijáró korrektséggel viselkedtek magyar kollégáikkal, s a közös mulatságokon gyakran ejtettek lebecsülő szavakat Haynau osztrákjairól. Nos, itt a mulatozás iránti hajlandóság közös kelet-európai kulturális kódrendszere mellett szerepet játszhatott az az ellentét is, mely a cári tisztikar szláv többsége és balti germán származási többségű felső vezetése között feszült (néhány tábornok 1849-ből: Berg, Rüdiger, Lüders, Grotenhjelm). A szlavofilia később vált a magyarellenesség ideológiai tartalékává, amikor a 19-20. sz. fordulóján a dualista magyar állam egyre inkább a többségükben szláv nemzetiségek elnyomójának szerepében kezdett feltűnni. S itt van még a nagy kérdés, a bolsevik külpolitikai gondolkodás és annak hatása Magyarországra. Sajnos ez a könyv sem fordít kellő figyelmet arra a közös helyzetre, melybe Oroszország és Magyarország az I. világháború után került. Pedig a bolsevik világforradalmi perspektíva objektív antantellenessége nélkül a magyar kommün társadalmi bázisa jóval kisebb lett volna, s a történelem tárgyilagos szemlélete megköveteli annak megállapítását, hogy egyedül a szociáldemokrata Böhm–Stromfeld kettős által vezetett Vörös Hadsereg volt képes eredményesen szembeszállni a támadó szomszédokkal. (Ezt a fontos megállapítást teszi meg Nemeskürty István magyar történelmi összefoglalásában.) Nem sokkal később a német és

92

Tájoló

a török politika képes volt felismerni az orosz kapcsolatok fontosságát. Az ellenforradalmi rendszer legkiválóbb politikai koponyája, Bethlen István szintén, de politikailag mélységesen elfogult társaival nem tudta elfogadtatni Szovjet-Oroszország diplomáciai elismerésének gondolatát. Felmerül itt a kérdés, hozott-e bármilyen változást a kommunizmus az orosz nagyhatalmi politika természetében? Az eszközök ideológiai töltetében bizonyára, de a célokban kevésbé: mint ahogy a „harmadik Róma” elméletének is megvolt a maga világmegváltó és ezzel együtt világuralmi ambíciója, elmondhatjuk ezt a világforradalmi célokkal induló, de azt félretevő, és a klasszikus orosz célokat és érdekeket középpontba állító bolsevizmusról is, mely a II. világháborúban kijátszotta az orosz hazafias, sőt a pánszláv kártyát is. Jóval érdekesebbnek tűnik a múlt századforduló táján feltűnő, s most újra az orosz külpolitikai gondolkodás középpontjába kerülő eurázsiai iskola, mely Oroszországot a két kontinens közös történelmének színtereként látja és láttatja, feloldva ezzel az annak európai vagy ázsiai karakteréről szóló ellentmondást. Valóban, a térképre tekintve Oroszországot leginkább a Dzsingiszidák utódállamaként értelmezhetjük, s ekkor mindjárt beugrik a magyar történelem hasonló dichotómiája. Nem lenne célszerű egyszer a magyar történelmet is eurázsiai összefüggésbe helyezve, két kontinens határterületén szemlélve áttekinteni? Mindjárt nem látnánk egyedi katasztrófának 1945-öt, amikor nem történt más, minthogy 1241 és 1526 után Ázsia harmadszor is utánunk nyúlt Európa szélére. De tudnunk kell azt is, hogy a mongol birodalom 1227 és 1368 között kivételesen konszolidált viszonyokat teremtett az Európából Távol-Keletre vezető úton, s ez a „Pax Mongolica” tette lehetővé, hogy Európa megismerje, s alkotóan továbbfejlessze azokat a keleti technikai vívmányokat, melyekből az európai lőporgyártás és könyvnyomtatás kifejlődött, megalapozva kontinensünk katonai és kulturális világhegemóniáját. A nyugati és a távol-keleti civilizációk között közvetítő Oroszország nagyon hasznos lehet számunkra ma is.

Hajdanvolt

93

PoLíSz Képzőművészek a PoLíSz-ban

Bemutatjuk Szabó Márta fotóművészt! „Vallom, hogy kell egy ember a képre”

Szabó Márta

Születtem Székesfehérváron, régen. Tanultam, kellett, keveset, a társaság sokat adott. Edda, LGT, Pink Floyd, Santana, Genesis. Dali, Bosch. Merle, Irwin Show, Rejtő. Jelentkeztem, nem kellettem rajzolni művészit, rajzoltam műszakit. Saját lakás, saját élet, nem saját akaratból. Kapcsolódások, kapcsolatok, kapcsoltam. Utak, tévutak, állomások, megálló. Dolgoztam, dolgozom, dolgozni fogok. Meg lottózni. Számító gép. Aztán más gép, más kép(p), gépi, képi világ, fotózás, szeretem, szerelem. Saját utak, sajátságosak, végletek (Usa, Kína), saját adósságok, saját akaratból. Felnőttem a gyerekkoromba. Értékes barátok, értékmérő irigyek. Sokasodjatok! Ez vagyok. Nevem Szabó Márta, Székesfehérváron születtem 1966-ban, azóta is ez a város az otthonom, a munkahelyem, az életterem. A helyi József Attila Gimnázium elvégzése után a Képzőművészeti Főiskolára jelentkeztem grafikusnak, majd a sikertelen felvételi vizsga után 10 évig műszaki rajzoló-szerkesztőként dolgoztam az Ikarus Járműgyártó Rt.-nél, jelenleg informatikus vagyok a Fejér Megyei Bíróságon. A fotózás 2003 őszén szinte berobbant az életembe. Az addig szunnyadó, néha kitörő vizualitás és érzelemkifejezés új értelmet nyert számomra ezzel a fantasztikus és szinte határtalan kifejezési eszközzel. Eddig kilenc önálló kiállításon mutathattam be fotóimat. A Fejér Megyei Művelődési Központban, a Budapesti Nemzeti Táncszínházban, az agárdi Gyógyfürdő Galériájában, a veszprémi Csermák Antal Zeneiskolában és Budapesten, a Művészetek Palotájában. A tárlatokat a magyar fotósélet neves fotóművészei – Eifert János, Szebeni András, Radisics Milán, Győri Lajos – nyitották meg. Volt szerencsém olyan jelentős kiállításokon szerepelni, mint az Év természetfotósa (2005), Magyar Sajtófotó Kiállítás (2006–2008), vagy a 28. Fekete-fehér Biennálé Kínában (2006). Rangos hazai fotópályázatok rendszeres résztvevője és díjazottja lehettem. Munkáimmal a FotoVideo Magazin Év fotósa pályázatán (2005) II. helyezést értem el. 2005-től tagja vagyok a Magyar Fotóművészeti Alkotócsoportok Országos Szövetségének, valamint a székesfehérvári Öreghegyi Művelődési Házban működő Főnix Fotóművészeti Körnek. 2007-ben tagjai közé fogadott a Magyar Fotóművészek Világszövetsége és a Magyar Újságírók Országos Szövetsége. Ha lehetőségem adódik, legszívesebben embereket fényképezek. Vallom, hogy kell egy ember a képre. Lenyűgöz a szemekben tükröződő érzelem, a női test alig megragadható szépsége, vagy egy emberi alak viszonya a térhez. Minden téma érdekel, amiben szépséget, különlegességet tudok felfedezni. Szeretnék olyan fotókat készíteni, amelyek nemcsak a képernyőn, a fotópapíron, hanem elsősorban a képet nézők agyának fényérzékeny rétegén rögzülnek. A lehetőségekhez mérten örökre. Mert egyediek, mert megismételhetetlenek, mert igazak. Mert én vagyok. Mint a honlapomon a képek: www. szabomarta.hu. És mint a versem:

94

Tájoló

Lélekkövek Egy fotó. Néma tanú. Szinte színtelen. Szemedbe váj szüntelen. A toll, heget sem akarván ejteni senkin. Ó, örök kín! Felfelé folyó, langy könnyekkel ír. S magadat sebezni? Szúrni, ölni, érintést félni? Lélekköveket hordozni. Adj fényt! Szememnek, szívemnek, életemnek.

Várakozás

95

PoLíSz

Agyag

A Wass Albert Mesesorozat rejtvényének nyertesei A Wass Albert Mesesorozatokban meghirdetett rejtvény helyes megfejtői közül a márciusi sorsoláson az alábbi nyerteseket sorsoltuk ki: Gódor Réka, 2146 Mogyoród Modroczky Ferenc, 8617 Kőröshegy Veress Adrián, 1062 Budapest Gratulálunk! A nyertesek könyvjutalmát postán küldjük el.

96

PoLíSz 113. Március idusa Húsvét a Költészet ünnepe József Attila születésnapja április. Szerkesztői jegyzet

Recommend Documents