POLGÁRISZOCIOGRÁFIÁK Budapesti kórképek

Nagy Sz. Péter

POLGÁRISZOCIOGRÁFIÁK Budapesti kórképek zerkilencszáztizenkilenc után, de különösen a 30-as évében a magyar irodalomban, a világirodalommal szoros összefüggésben egy új tendencia figyelhető meg. Az izmusok láza, romantikus, lírikus felhangjai után a lehiggadás. Babits, Németh László és kissé megkésve Halász Gábor új klasszicizmusról, egy új nemzedék esztétikájáról, a stilizálás alkonyáról beszél. Esszéistáink az új amerikai és német regényeket elemezve egy új realizmus divatj áról és a Neue Sachlichkeitről szólnak, ismét megjelenik a nagyregény, a távolságtartó harmónia, Dreiser, Rolland, Thomas Mann klasszicitása. Ezzel párhuzamosan a magyar próza is lehiggad, a második nemzedék önéletrajzai már elsősorban tárgyilagosságukkal, racionális fegyelmükkel tűnnek ki. Ugyanakkor német, orosz, amerikai mintára egyre erőtelje­ sebb szerepet kap a társadalmi, szociológiai szembenézés tárgyilagos műfaja, a szociográfia is. Maga a szociográfia mint tudományos szemlélet és műfaj, nálunk sem új. A Xx. Század köre, Braun Róbert és mások, majd a Bartha Miklós Társaság kezdeményei követhető hagyományokat teremtettek. Új azonban és sajátosan a magyar irodalmi hagyományokba, szituációkba és keretekbe ágyazódó a második nemzedék sajátos műfaja , az életrajzba oltott szociográfia. E műfaj fejlődését, karakterjegyeit eddig elsősorban és joggal a népi írók prózájában vizsgáltál{. Joggal, hiszen az önéletrajzi szociográfia legkiemelkedőbb alkotásai az ő - Nagy Lajos, Illyés, Darvas stb. - tollukból származnak. Ugyanakkor azonban, amikor rámutatunk arra, hogy a 30-as évek e speciális műfaja mennyire a magyar irodalmi hagyományokhoz, de másrészt a világirodaltni áramlatokhoz is kötődik, bizonyítani szeretnénk azt is, hogy nem kötődik csupán a népi irók munkásságához. Úgy véljük, az önéletrajzba oltott szociográfia az egész második nemzedék legreprezentatívabb műfaja, népieké és polgáriaké egyaránt, ahogy Petrányi Ilona is írja Hevesi András novellái kapcsán: "A »nemzet alatt« élő, tengődő rétegek, a puszták népe világát az irodalomba emelő népi írók jobbára önéletrajzi ihletésú szociográfiáinak példájára, velük egyidejűleg, de esetenként őket megelőzően polgári szociográfiák is születnek önéletrajzi regények köntösében. Közülük is legkorábbiak a Hevesi Andráséi, aki önéletrajzi novelláiban, vázlataiban kihívóan Budapest egy kerületét vállalta szülőfalujának, s ezt a tniliőt és lakóit kívánta tárgyilagosan megörökíteni későbbi nemzedékek számára."1 Az Egy polgár vallomásai, a Kassai őrjárat, A féltékenyek és a Zendülők lapjain Márai éppoly részletesen és pontosan mutatja fel a kassai szülőházat , a dómot és a temetőt, tnint Illyés a zsellérviskókat, istállókat. Zsolt a Villámcsapás-ban majdnem oly hű történeltni és topográfiai áttekintést ad Komáromról, tnint Darvas A legnagyobb magyar falu-ban Orosházáról. És a környezetrajzhoz hasonlóan a társadalomrajz sem kevésbé hiteles. Márai, Zsolt, Pap, Kolozsvári, Remenyik alakjai, rokonok és ismerősök, éppoly tipikus figurái a kor társadalmának, tnint Illyés zsellérei, Darvas paraszt jai vagy Veres pályamun-

kásai. Környezetrajz és társadalomrajz hitelessége a polgári önéletrajzot is a szociográfiai rangjára emelné, ha szándék, attitűd, rossz közérzet a szociográfiai hitelesség hatását nem fordítanák szinte ellenkező előjelűvé. Önéletrajzi szociográfiák a műfaji azonosságon túl számtalan közös vonást mutatnak, elsősorban a tárgyilagos tényfeltárás, a leszámolás, a dokumentatív hűség igényét. Atniben különböznek, az magától értetődően a szociális háttér és miliő, tnint ahogy azt a legjelentősebb polgári önéletrajzi szociográfia, az Egy polgár vallomásai alkotója, Márai Sándor megfogalmazta: "Végre újból ugyanazzal a módszerrel hozzányúlni a polgári témakörhöz, mint aminőt az utóbbi időben jóformán csak a munkás vagy a paraszt megírásához tartottak ildomosnak és megengedhetőnek. " 2 Hevesi András szintén így írt erről: "Pesti polgár vagyok, és még a tulajdon pátriámban, a Lipótvárosban, amely bennem a szülőfóldnek ugyanazt a zsibbasztó, mélabús gyönyörüségét kelti fel, mint másban az akác1ombos faluja, még a Lipótvárosban sem származom ős­ lakóktól. Az én személyes használatra szánt családi történel-

HELTAI JENŐ 20 gYES KoRABAN

59

HELTAI, HATVANY LAJOS, BÖLÖNI GYÖRGY ÉS SIK ENDRE A 30-AS ÉVEKBEN

memben a dicső hajdankort József császár jelenti, aki megengedte egyik ükapámnak, hogy orvosdoktori oklevelet szerezzen a pesti egyetemen, és a régi Lipótváros úgy él az öntudatomban, szabályos utcáival, jól megépített házainak várvastagságú falaival, becsületes ács- és pallérmunkák remekeivel, mint a kővé vált családi hagyomány, mint megannyi szülőház, ahonnan szétrajzottak az utódok, de időnként valamennyibe visszatérnek kávét és kuglófot enni, és belemerülni a család langyos fürdőjébe. "3 Márai regénye divatot csinált, a népiek szociográfiái mellett egyre több polgári szociográfia jelenik meg a leszámolás, a tisztábban látás igényével: "Én itt emlékeket keresek, bizonyos megbízatással jöttem a régi falak közé, magam diktálta megbízatással természetesen, hogy felkavarjam a múltam és megismerjem a jelent, hogy mindezek után tisztán lássam a jövőt" - írja Remenyik, a kor egyik legjellegzetesebb önéletrajzi szociográfiájában, a Sarjadó fo-ben. Hevesi András pedig ilyen részletező pontossággal, szociológiai-tipográfiai hűséggel írja le "szülőfaluját" , Lipótvárost: "A Lipótvárosnak eleinte - akármilyen különösen hangzik is - inkább mágnásjellege volt. A Nádor utca és Zrínyi utca sarkán a mai Phőnix biztosító épülete Festetics-palota volt, itt fogadta a negyvenes évek elején az egyik Festetics gróf Liszt Ferencet, itt játszódott le az a híres és impozáns jelenet, mikor a magyar urak hódolatuk jeléül drágakövekkel kirakott díszkardot nyújtottak át a fiatal maestrónak; Lisztnek úgy tetszett a kard, hogy évekig nem vetette le, és párizsi koncertjein karddal az oldalán zongorázott; ugyancsak a Nádor utcai Tisza-házban lakott az ötvenes évek legelején egy ideig Arany János. A Nádor utca és Arany János utca, az egykori Hochstrasse sarkán volt Kossuth Lajos szállása. A Bálvány utcában

60

volt Strelisky fotográfus műterme; itt fényképeztette le magát Petőfi Sándor - aki valószínűleg akkor járt először és utoljára a Lipótvárosban, mert nem állhatta a gazdag embereket. A mai Szabadság tér déli oldalán egy még mindig álló kétemeletes házban volt Teleki Blankának, az érzelmes szívű, ftlantróp grófnőnek, Vasvári Pál ideálj ának nevelőintézete, és hogy végezzünk a patinás történelemmel és irodalomtörténettel, a volt Nagykorona utcában és a mai Wekerle Sándor utcában, szemben a Lipótvárosi plébániatemplommal a Vademberhez címzett házban töltötte gyermekkorát Toldy Ferenc. Most pedig térjünk át a másik történelemre, amely nem olyan patinás, de azért történelem. A Sas utcáról, a volt Drey-Adler Gasséról az egykoriak nem beszélnek: a könnyen lelkesedő Schams még egy jelzővel sem ajándékozza meg, pedig fontos utca, nekünk talán a legfontosabb. Ebben az utcában telepedtek meg a múlt század közepe táján a textilipar és kereskedelem főurai, akiknek a leszármazottai azóta részben kegyelmes urak, részben fizetésképtelenek lettek. Wahrmann Mór az Akadémiával szemben lakott, a Hatvany-Deutschok a Nádor utca egyik legszebb házában. Ugyancsak a Nádor utcában volt a Frohner Szálloda, amely az én gyermekkoromban Continental Szálló néven szerepelt és bukott meg. Ma bank van a helyén. Ebben a szállodában szerkesztették a hetvenes években a Borsszem Jankó-t, és a humorista munkatársak itt tartották a Kagál-kör, ez eltökélten és hivatásszerüen humort űző egyesület összejöveteleit. A Kagál szó valami ellenállhatatlanul humoros névnek a rövidítése, amelyet sajnos elfelejtettem. A Nádor utca 20. számú házban híres botrány játszódott le, egy egzaltált orosz fiatal lány itt sütötte a pisztolyát az öreg Liszt Ferencre. ". Márai, Remenyik, Kolozsvári életművük egy-egy kiemel-

kedő darabjában szociografikus-autobiografikus pontossággal, esszéisztikus betétekkel és reflexiókkal a magyar polgárság egy rétegének, az ún. keresztény úri középosztálynak hétköznapjait, bűneit és torzulásait írták meg, és a polgári szociográfiák megteremtői voltak. Volt azonban a nemzedéknek egy másik írója, aki nemcsak önéletrajzát, de egész életművét a magyar polgárság egy másik rétegének, a budapesti zsidó kispolgár alakjának, sorsának, életének, korképének feltárására szánta. Zsolt Béla egész életműve a polgári nemzedék szociografikus irányzatosságának a legmarkánsabb példája. Zsolt erőteljesen szociografikus beállítottságú író volt. Hő­ sei irányzatos, konstruált sorsok, s konstruált, gyakran ismétlődő pszichológiai nyavalyák között bukdácsolnak. Zsolt szociológus is volt, aki másodlagos jelentőségű regénykeretekben mutatta be, rögzítette egy társadalmi réteg, a fővárosi zsidó kispolgárság hibáit. A zsidó önismeret vizsgálója volt, aki szépirodalmi formában fejezte ki magát. Mint orvos tárta fel regényeiben azokat a betegségeket és torzulásokat, melyek gyógyítására publicisztikájában tett javaslatokat. Zsolt mindig sorsokat mutat be, funkcionáló jellemei mindig kisszerűek, hétköznapiságba sikkadók. A kisszerű megalkuvás regényeit írta, a megalkuvás okait, atmoszféráját és körűlményeit kutatta. Úgy vélte, hogy a zsidó kispolgár elsősorban megalkuvó. Alantas, megalázó kompromisszumokat köt vagy erőtlenül bukik el. Az erőtlenség, a tehetetlenség fokozatait írta minden regényében. A megalkuvás színtere nála is, mint nemzedéktársainál oly gyakran, a polgári család és a szűk közélet. A család, a családon belül a házasság s azon belül a szexualitás. A szexuális fiaskó alapmotívumként húzódik végig Zsolt egész életművén. Részleges impotencia, állandó frigiditás és a rutinírozott szexualitás sivataga kiséri végig és leplezi le Zsolt figuráit. Pesti polgárai nem méltók a szerelem örömeire, mert hazudnak. Életvitelük hazugsága ágyukban lepleződik le. Lelepleződnek a nosztalgiában vagy az értelmetlen monogámiában. Mert a monogámia beteges, ha oka nem a szerelem vagy a gyávaság. Ezt mutatja meg Zsolt a Házassággal végződik és A Duna-parti nő CÍmű regényeiben. E történetek hősei akaratgyenge, bezárult életű polgárok, akik összes életenergiájukat egy nőre transzponálják. Gyámolítójuk a megszokott ágy vagy a megszokott rögeszme. Egy nő képviseli számukra az ideált, s ha ez ideált már tagadnák is, idegeik, érzékeik tiltakoznak a változás, a szexuális újrakezdés, a forradalom ellen. Mintha Zsolt arra tanítana, hogy a zsidó kispolgár már alkatilag, biológiailag is képtelen a radikális változtatásokra, a forradalomra. Zsolt polgárai mindig ágyukban ismerik fel életformájuk csődjét. A feleség e regényekben legtöbbször tiszta, ápolt, hideg, konszolidáltan unalmas. E fáradt, tehetetlen polgárok a 20-as, 30-as évek történelmével csak ágyukban találkoznak, s a történelem hangulatát is csak biológiailag élik meg. Zsoltnál feltűnően gyakori a vegyes házasság, a vegyes szerelem. Zsidó férjek számára gyakran a keresztény feleség konfrontálja az idegen társadalmat, s a zsidó nők gyakran csalják meg férjüket vad, drabális, dzsentroidan keresztény férfiakkal. Ám e vegyes házasságok nem a biológiai taszításvonzás képletére készültek. E vegyes házasságok alapja mindig társadalmi. Amit a pesti zsidó kispolgár akar a keresztény nőtől, az a beolvadás, a társadalmi elismertetés, a nyűgös, szégyellt köteléktől való szabadulás reménye. Ezt akarja Gerson ambíciózusan, s ezt HelI enerváltan. S ha feleségeikben csalódnak, társadalmi illúzióikban, lehetőségeikben csalódnak. S ha feleségeik megcsalják, elhagyják őket, akkor egy társadalommal együtt választanak. Ahogy a fasizálódó ország tömegbázisa egyre inkább a dzsentroid stílusú keresztény kö-

zéposztály lesz, úgy választják e nők egyre inkább a markánsan keresztény, már-már karikirozottan, brutálisan dzsentroid férfit. Elli, Gerson neje, Hellné, Borosné és a Duna-parti nő egyaránt a történelmi pillanat favorit jait, a törvényekkel és a korszellemmel támogatott keresztény egzisztenciát választják. Viceházmesterek s fiaik forradalma borzongat ja a társadalmat s a zsidó nők érzékeit. Először tehát az ágy, a szexualitás leleplező csődje, s aztán a szoba, a szűkebb környezet. Zsolt polgárai kényelmetlen, értelmetlen szobabelsőkben élnek, soha a természet, soha a tág világ. Legtöbbször az újonnan grűndolt belvárosi zsidó családi otthon vagy az avíttságában lecsupaszított piszkos, lecsúszott, boros-foltos keresztény középosztálybeli bútorraktárak. E zsidó famíliák új lakásba költöznek, s szecessziós vagy új tárgyias modorba torzított lakberendezési fantáziák közt hányódnak. Zsolt számtalanszor, szinte kéjelegve leírja, hogyan szenvednek gyökértelen hősei kényelmetlen ágyak, funkciótlan gigantomániás könyvszekrények, dolgozók fogságában, egy elidegenedett világ tárgyai közt. S a másik oldalon, hogyan tárják fel reménytelen egzisztenciák múlt dicsőségét kopott almáriumok, szúette ebédlők. S a tágabb környezet? Nincs tovább. Néha talán egy-egy utca, egy házfal, a Dohány, a Wesselényi utca, s a temetóbe menet a Külső-Kőbányai út, Budapest jellegtelen kőtömbjei . Zsolt hősei szobákban szenvednek, bérkaszárnyák fogságában. De nem szívderítőbb a budapesti nagypolgár környezete sem. Hevesi András ilyennek látta a századelő, gyermekkora világát, embertelen bútorokba merevült reménytelenségét: "Régi lakásunk bútorzatából jóformán semmit sem tartottunk meg. Elkótyavetyéltük a barna, politúros, kacskaringós szalon angolkóros lábú székeit és asztalait, cifra dobogóját, amelyről máig sem tudom, miféle célt szolgált, a virágsziromcsillárt, az ízléstelen gótikus ebédlőt, a vörös könyvszekrényt, színes, templomba való üvegablakaival. Az új lakásban nyoma sem volt a feltörekvő polgárság gyanútlanul kitáruló naiv ízléstelenségének; nagyszerűen személytelen volt, mint a versailles-i kastély. A stílus mogorva tökélye áradt a három egymásba nyíló szalon Xv. Lajos-karosszékein, faburkolatán és üvegcsillárain, melyeknek tündöklő csip kéi és rojt jai olyan grandiózusak voltak, mint a dobsinai cseppkőbarlang. Erre a zord és tökéletes lakásra úgy ránehezedett a pénz, hogy mindnyájan fuldoklottunk. "5 Zsolt életművében a pesti zsidó polgárnak csak két arcát mutatta be, a kereskedőét és az értelmiségiét. Gerson, Boros és a többiek értik szakmájukat, tudnak pénzt csinálni, de az üzletért mindenre hajlandók. Őket Zsolt egyértelműen megveti, kritikája itt a legtámadóbb, kéjeleg az emberi kisszerű­ ség, a prakticizmus alakjainak megrajzolásában. Ellenszenvében szinte antiszemita példázatú torz figurákat rajzol. Mi a célja velük? Mi az oka az elfogult, torz panoptikumnak? Úgy vélem, okai egyrészt taktikaiak, másrészt pszichológiaiak. Az önismeretből a fenyegetettség taktikai kényszere miatt önbírálat lesz. Zsolt regényeiben kiszolgáltatja a zsidóság egy rétegét, hogy az elfogultság vádjától mentesen differenciálhasson. Élesen bírál, hogy ne kelljen totálisan bírálnia. A pesti zsidó kispolgári attitűd, a kereskedőréteg lesz a céltábla e regényekben az egész polgárság helyett. Zsolt nem ismert faji bűnöket, hibákat, csak társadalmi rétegek bűneit és hibáit. Ezeket azonban túlzóan kell támadnia, hogy társadalmi szempontjait e másodlagos bulvárregények szintjén is elfogadtathassa, szuggerálja. Nem a zsidó gyenge általában, hanem csak a pesti zsidó kispolgár, a pénzéhes kereskedő. Kíméletlen bírálata morális fedezetet nyújt az óvatos differenciáláshoz, a faji szempont elvetéséhez.

61

Mert Zsolt differenciál, s korántsem bírál minden zsidó polgárt egyenlő mértékkel és mércével. A torz, hibás alakok elfödik a láthatárt, s a kritika s az irodalomtörténet is csak ezeket látja. Pedig Zsolt rajzolt pozitív hősöket is. Számban keveset, súlyban azonban jelentőseket. A pozitív hős a zsidó értelmiségi. Zsolt vívódásait ő viseli. A csencselő, üzletelő kispolgárnak csak szexuális és anyagi zűrjei vannak, az értelmiséginek világnézeti és morális gondjai is. A zsidó értelmiségi polgár regénye a Kínos ügy, Zsolt legjobb műve. Míg a többiek csak partikuláris érvényűek, ez egyediségében is szimbolikus. Jellemző nevű hőse, Heli, a zsidó orvos túl van forradalmakon, emigráción, megcsalta a történelem és megcsalta a felesége is. Nem hisz semmiben, és még csak nem is mattot kapott, csak nincs már hová lépnie. A magyar zsidó polgárság történelmi patthelyzetének tökéletes modelljét olvashatjuk itt. Ha nincs kiút, merre tovább? - kérdi Heli, és felborítja a táblát. A kifosztott ráció az ösztönök dzsungeljébe menekül. Előbb az önmaga által is megvetett szexuális zsákutcába, majd egy ragyogóan megrajzolt, "ébredő magyar" figura, Szatyor segédorvos ellenszenvesen erősza­ kos, gátlástalan, gusztustalan életébe kapaszkodik. A csőd teljes, már nemcsak szellemi és morális, de esztétikai is. Hellnek az undor kell. A depresszió már csak erős, penetráns ingerekre reagál. A történelmi depresszió vákuuma szinte vonzza a terrort. Az intellektus az erőszakhoz menekül. Ez is egyik arca a századelő magyar polgárságának. A második nemzedék - népiesek és értelmiségiek egyaránt - elsősorban önéletrajzi hitelességű esszéregényeiben a magyar szociografikus szépirodalom megteremtője volt. A népiek önéletrajzai azonban szinte teljesen nélkülözik a pszichológiai analízist, s belső személyiségrajzot. Első személyi hőseik beolvadnak a környezetbe, közösségbe, és ezzel párhuzamosan náluk az önéletrajzi regény is egyre jobban beolvad a dokumentatív szociográfiába. Ezzel szemben a polgári önéletrajzok egyúttal analitikus regények is. A szociografikus társadalmi hitelesség mellett a pszichológiai önfeltárás és lélekábrázolás emberi dokumentumai is. Az első nemzedék, Ambrus, Kaffka, Kosztolányi, Füst pszichológiai-analitikus törekvései leginkább talán náluk teljesednek ki. Míg a népi író elsősorban a közösségre figyel, addig a polgári író számára a közösség csak motiváló eredet, magyarázat a személyiségkép kialakulásához, hiszen hőse eredendően magányos. A második nemzedék polgári regényeinek hőse a magányos városi polgár. Hevesi vallotta Márairól szólva: "Polgárság és magány ikertestvérek, egyszerre születtek, együtt terebélyesedtek, és közös halál fenyegeti őket."6. S Turauskas álarcában így vall magáról: "Egyedül vagyok a tébolyommal, és magamra maradok a bölcsességemmel.. . Be vagyok zárva saját magamba, azért dörömbölök olyan kétségbeesetten a falaimon." A polgári világkép individualizmusa a pszichológiailag rendkívül alaposan motivált magányos polgár alakjában csapódik le. A polgári író a népivel szemben mindig magányos. Magányos családjában és osztályában, önéletrajzaik a magány okait kutatják, kórképét adják, hőseik ettől menekülnek, ahogy Márai írta az Egy polgár vallomásai-ban: "A magánytól, attól a félelmetes magánytól, melyben eltelt életük, apám és anyám élete, az egész diadalmas, beérkezett, szertartásos osztály élete." Hevesi András egy egész regényt írt ez állapotról, a Párizsi eso:.t, melynek hőse szinte a társtalanság akrobatája. E nemzedék regényei közül oly soknak színtere a hontalanság, a külföld. A nyelvi, kulturális és társadalmi elszigeteltség szinte laboratóriumi feltételeket teremt, steril viszonyokat a magány pszichológiai feltérképezéséhez, természetrajzának

62

ZSOLT BÉLA

megírásához. Hevesi egyes szám első személyű hőse Párizsban harcol a magánnyal és következményeivel, az unalommal és a múlni nem akaró, elhatalmasodó idővel. Hevesi rendkívül hű­ en dokumentál, de nem magyaráz. Hőse magányos, mint ahogy Kovaljov elveszti az orrát, vagy ahogy Gregor Samsa bogárrá változik. Magyarázat nincs, az abszurditás adott. A magánynak nincs oka, csak következményei. Hevesi csak hő­ séről beszél, de amit róla mond, az igaz osztályára is. Az emberek közötti magány analóg a polgárság magányával, kirekesztettségével. A magány, a társtalanság rombol, egyéni és tömegméretekben is. Az egyén bomlása analóg az osztály bomlásával. Hevesi hőse ingerszegény létében hisztériára vágyik, a dekadenciát csak erős ingerek ellensúlyozhat ják. Konfrontációk nélkül az egyéniség elveszti kontúrjait, gáttalan anarchiába ömlik. Turauskas, az alteregó figyelmeztető mementó, a magány torzzá tesz. Hevesi talán csak magáról írt, de kórképe társadalmi méretűre tágult, a pszichológiai elemzés társadalmivá váltott. Ahogy a hős menekül Turauskas anarchikus mámorába, úgy hullott az útját vesztett, szövetségesek nélküli polgárság is a fasizmus irracionális szenzációjába. A polgár magányos, a polgár tehát minden veszélynek kiszolgáltatott - tanítja talánszándéktalanul is Hevesi. Mint ahogy erre figyelmeztet Márai is jellemző CÍmű regényében, az Idegen emberek-ben vagy Kolozsvári a Tegnap-ban is. A sale étranger kitaszító előítélete, az idegennyelvűség görcse vagy a szűnni nem akaró párizsi eső csak kényelmes alibik, közhelyszerű klisék, elemezhető apropók egy általánosabb korhangulat, társadalmi közérzet, a mélyebb, nagyvárosi magány felvázolásához. Hevesi, Márai, Kolozsvári e műveik-

ben a polgárság korhangulatát, a magány közérzetének szerkezetét elemzik. A társadalmi okokat - művészek lévén - az ábrázolhatóság érdekében topográfiákkal pótolták. így remélve egyúttal menekülést is. Mert a külföld magányát fel lehet oldani, a polgári lét magányát már kevésbé. A magány persze szabadságot is jelent, a körülményektől és az emberektől való függetlenség részegítő korlátlanságát. Polgári hőseink azonban rádöbbennek a század elején arra, hogy a szabadsághoz erő kell, s hogy a korlátlan szabadság ellentétébe csap, kontúrtalan anarchiába, céltalan lebegésbe fullad: "Túlságosan szabad vagyok, s ebben a szabadságban olyan elveszettnek és kiszolgáltatottnak érzem magam, mint a reggeli órában, mikor egyedül úszom a tengerben. Valamilyen kötöttség talán mégsem árt az életben - gondolom" - írja Márai. E kötöttségek közülleghagyományosabb, a leginkább magától adódó, a család. Az önéletrajzi forma a második nemzedék regényeiben gyakran csap át családregénybe, vagy indul a családregény hagyományosabb kereteiből. Ahogy a realista nagyregény, úgy hiányzik a magyar irodalomban a család fénykorát, erejét tükröző nagy családregény is. A Nyugat klasszikusai már csak a bomlásról, hanyatlásról számolhatnak be. Kaffka a Színek és évek-ben, Babits a Halálfiai-ban már csak a tragédiáról szólhatnak. Egy vidékiesebb, melegebb életforma csődjéről szól Németh László is. A család kohéziója helyett már csak egy-egy csodálatos nőalak fészekőrző hitét tudja felmutatni . A második nemzedéknek azonban már nosztalgiái sincsenek. Így látta ezt Hevesi is Márairól szólva: "Ez a hűtlen ember a sietségtől pihegve, gyorsan, mohón, szinte dadogva a türelmetlenségtőlleltárt készít az elhagyott családról. "7 A harmincas évek polgári regényeinek kedvelt motívuma a gyermek is, s ennek oka nem pusztán a századelő freudi ihletésű gyerekkultuszának hatásában keresendő. Alain-Fournier, Cocteau hősei ösztönös szecessziójukban kiváltak a társadalomból - ez az út nem idegen Márai, Szerb, Komor számára sem -, e családok gyermekhősei azonban már nem menekülnek álmaikba, külön világaikból figyelnek. S a kontraszt, a friss, éles tekintet feltárja a polgári miliő repedéseit. A gyermek ítélete eszköz, a polgári társadalomkritika realista hagyományainak tudatos továbbélése, segitségével az író a nagy realizmus puritánabb stílusában szólhat a családról, mely már nem véd, nem segít. Móricz, Illyés, Darvas a család fészekmelegében oltalmat lelhetett egy ellenséges világgal szemben. A polgári regények nagyvárosi gyermekei mindig kitaszítottak, védtelenek, menekülők. Hevesi András például így írja le a maga nagypolgári budapesti gyermekkorát a század elején: "Nem voltam szeretetre méltó gyerek, a felnőttek a szokásos elbűvölt érdeklődés helyett ingerülten csendre intettek, ha unokatestvéreimhez hasonlatosan én is mutogatni szerettem volna tudományomat, az elemiben és késoöb a gimnázumban rosszul tanultam, és rengeteget szenvedtem osztálytársaim szívós, megátaikodott kegyetlensége miatt, de a legkeservesebb mellőzések és megaláztatások sem tudták megingatni gazdasági magalapozottságomba és társadalmi pozíciómba vetett tántoríthatatlan hitemet. Tudtam, hogy úrifiú vagyok, büszke voltam testi ápoltságomra, szappanomra és fogkefémre, amely a világ legjobb szappana és fogkeféje volt, norfolk ötönyömre, amely a legjobb gyerekszabónál és a legjobb minőségű angol szövetből készült, büszke voltam egyhangú, eseménytelen és teljesen elszigetelt életemre. Kitüntetésnek és társadalmi megkülönböztetésnek tartottam, hogy este nem kaptam húst, hogy bornak színét se láttam, hogy a felnőttek­ nek csak kezet adtam, és kurtán feleltem kérdéseikre, de személyes kapcsolatban eggyel se voltam, hogy nem volt szabad újságot olvasnom, hogy az időm menetrendszerűen ki volt tölt-

ve zongoraórával, francialeckével és vívással. Akaratos, fegyelmezetlen, szórakozott és lusta gyerek voltam, de teljesen hiányzott belőlem a lázadás szelleme; elméletben maga voltam a megtestesült törvénytisztelet és engedelmesség."8 Érdekes, hogy talán Pap Azarel-jét leszámítva, a "második nemzedék" regényeiből mennyire hiányzik a nemzedéki probléma, a nemzedékek harca. Apáik értékrendjét a kallódó fiúk csak mintegy mellékesen utasítják el, mert e fiúk már nem akarnak érvényesülni, a rastignac-i, soreli tűz rég kihunyt belőlük, s mivel nem akarnak semmit, akadályoztatva sem érzik magukat. Talán a család felismert bomlása, a családi értékrend múlása is okozza, hogy íróink szűkebb keretét, a házasságot veszik górcső alá. Legpregnánsabban Zsolt Béla pályáján figyelhetjük meg a házasság e kitüntetett szerepét. Zsolt szinte minden regényében szembenéz a kérdéssel, talán legerőteljesebben a Kínos ügy és a Házassággal végződik-ben . De vulgarizáltabb, belletrisztikusabb szinten ez a témája Molnár Ákos: Végre egy j6 házasság c. regényének is. És egy sikerületlen kapcsolat felismeréseitől menekült végső soron Szerb Antal Utas és holdvilág-ának Bátkyja is. E zsákutcára, a magánélet katasztrófájára Zsolt és Szerb hősei feltűnően azonos módon döbbennek rá. HeIl és Bátky számára is a házasság a polgári lét, a megalkuvás szimbóluma. Mindkét feleség a külső harmónia, a komplikációmentes középszerűség. Egy feszültségektől mentes kispolgári életvitel kényelmes társai lehetnének, férjeik azonban tőlük is menekülnek, hiszen szinte érzékeikben kell felismerniük a polgári középszer impotenciáját, hazugságait. "Bethlen" - mondta egy reggelen a megcsömörlött Zsolt, rápillantva megunt feleségére, felismerve: szexuális és politikai közöny, érzelmi és társadalmi csőd e polgári létben egy tőről fakad. S ha e felismerés és menekülés kudarcba vagy a komikumba fullad is, mint Molnár Ákos regényében, mégis jól tükrözi e művek könyörtelen felismerését: a nagyvárosi polgárnak a magánélet sem segít. Mert szerelemről szó sincs, Rendkivül jellemző, hogy e regényekben egyetlen szerelmi házasságról sem olvashatunk. A házasélet mint probléma, mint életforma jelenik meg, vagy mint Márainál - életszemléletet jelent. "A pokol a másik" - ismerik fel a házasfelek, és a házasélet a gyakran boulevard-ízű lélektaniság laboratóriuma lesz, lelkek vagy osztályok csatája, s nem az érzelmeké. A kör bezárult. A környezet-, az énregény, a családregény vagy a boulevard-regény külsőségeibe burkolt szociográfiai hűséggel és a pszichológiai hűséggel feltárt magány, a külső és belső analízis eredménye azonos. A polgári lét elviselhetetlen. A szociografikus hűségű társadalomrajz s a lélektani hitelességű individuumkép, a családi és a háztartási miliő ugyanazt a következtetést sugallja. A polgárnak rossz a közérzete. Budapest a bűnös polgár lelki és testi szenvedéseinek pokla. Összefoglalva tehát úgy látjuk, hogy míg a harmincas évek népi szociográfiái a szociális nyomorúság kollektív körülményeiről adtak hű és objektív képet, addig az ezekkel egy idő­ ben megjelenő polgári szociográfiák inkább a nagyvárosi és különösen a budapesti miliő egyéni, pszichológiai kórképére, a magányos személyiség szubjektív szenvedéseire, szituációira és helyszíneire irányították a figyelmet. JEGYZETEK: l. 2. 3. 4. 5. 6. 7. 8.

Hevesi András: Irén. Bevezetöt írta: Petrányi Ilona. 1980. Márai Sándor mondja új könyvéről. Könyves, 1934. jún. 2. Hevesi András: Irén. 1980.247. old. Hevesi András: Irén. 1980.249. old. Hevesi András: Irén. 1980. 283. old. Hevesi András: Egy polgdrvallomdsai. Nyugat, 193412. Uo. Hevesi András: Irén. 1980. 263. old.

63