Szirmák Erik
„Polgári engedetlenségeink”
A 2011-es év utolsó politikai akciója az LMP képviselőinek odaláncolása volt a parlament Kossuth téri autókijárata elé, amellyel meg akarták akadályozni, hogy a kormánypárti képviselők a parlamentbe jutva megszavazzák többek között a pénzügyi stabilitási és a választójogi törvényt. Az időzítés kockázatos volt a karácsonyi időszak miatt, viszont az őszi ülésszak utolsó napja is ekkor volt, és elmondásuk szerint a törvények elfogadása elleni tiltakozásra nem volt más eszközük. A megmozdulás pikantériája, hogy országgyűlési képviselők kezdeményezték, és ismét a nyilvánosság fókuszába került a polgári engedetlenség fogalma, ahogyan 2007-ben is, amikor a Fidesz politikusai a Kossuth tér körüli kordonbontás eszközével éltek. A megmozdulások értelmezésekor érdemes magát a fogalmat tisztázni, és ennek alapján megvizsgálni, hogy az említett politikai akciók mennyiben feleltek meg a polgári engedetlenség kritériumainak. „Magasabb rendű törvény” A polgári engedetlenség fogalmának meghatározására nincsen általános definíció, viszont az megállapítható, hogy a legfontosabb komponensei: a nyilvánosság, az erőszakmentesség, a jogellenes cselekmény alkalmazása, abból a célból, hogy egy adott közérdekű problémára összpontosítsa a közfigyelmet. Henry David Thoreau amerikai író, filozófus, a polgári engedetlenség gondolatának a megalapozója szerint a legfontosabb célja az efféle megmozdulásnak, hogy egy „magasabb rendű törvény” alapján történjen. A polgári engedetlenség iránti kötelességről című munkájában kifejti, hogy minden polgárnak kötelessége az igazságtalan politikával szembeszállni, bármilyen következménye is legyen később. Ezeknek a gondolatoknak és a közismertebb nemzetközi
-1-
példáknak az alapján már egy tisztább képet kaphatunk arról, hogy mit is kell érteni a polgári engedetlenség fogalmán: Mahátma Gandhi vagy Martin Luther King politikájának is az volt a lényege, hogy erőszakmentesen befolyásolják az adott politikai rendszert. Az általuk vezetett polgári engedetlenségi mozgalmak következtében pedig óriási tömegeket mozgósítottak. Utalhatunk a Gandhi által vezetett só-menetre, vagy a King tiszteletes által a Montgomery város buszvállalata ellen meghirdetett bojkottra. A polgári engedetlenség hazai megnyilvánulásai A fentieken kívül számos példát találhatunk nemzetközi viszonylatban a polgári engedetlenségre. A hazai erőszakmentes ellenállási mozgalmak közül a legismertebb Deák Ferenc úgynevezett passzív ellenállási mozgalma volt. Az ellenállás a szabadságharc leverése után, és a Bach-korszak éveiben öltött olyan formát, hogy a rendszer keretein belül tagadta a teljes együttműködést a kormányzattal, mind a polgárok (állami monopóliumok kerülése, adófizetés megtagadása), mind a politikai elit egy részéről („belső emigráció”, hivatalviselés visszautasítása). Ez az ellenállási forma 1867-ig, az új kormány megalakulásáig és a kiegyezés megkötéséig tartott, amelyik a permanens nyomásgyakorlás módszerével képes volt megváltoztatni a fennálló politikai és közjogi rendszert. Magyarországon nagyszámú embert mozgósító polgári engedetlenségi mozgalmak nem alakultak ki, még a rendszerváltozás utáni időszakban sem, viszont nagyméretű civilek által kezdeményezett, közéleti célzatú megmozdulások voltak, amelyek elsősorban erőszakmentesen kívántak nyomást gyakorolni a politikai elitre. Az ezredforduló után pedig már a politika aktív szereplői az általuk kezdeményezett akciójukat polgári engedetlenségként minősítették.
-2-
1990 októberében indult el a taxisblokád, a rendszerváltozás első jelentősebb civil megmozdulása, amelynek indoka a
drasztikusan megemelt benzináremelés volt. Az
olajáremelés módjával kapcsolatos elégedetlenségen kívül a kormány elleni destabilizációs kísérlet is volt, nem beszélve arról, hogy az akkori két legnagyobb párt közötti konfliktusokat megjelenítette a blokádhoz való viszony. Göncz Árpád akkori köztársasági elnök televíziós beszédében szembeszállt a benzinár emelésével – annak függvényében, hogy felfüggesztik majd a blokádot –, de ennek hatására nem született megegyezés a szabadáras üzemanyag bevezetéséről. Önmagában a megmozdulás képes volt a problémára fordítani a közfigyelmet, igaz a blokádhoz való viszonyt befolyásolta a kormánnyal való szimpátia is, de végül a benzin árának kompenzációjára is sor került Nagyszabású megmozdulás volt az Erzsébethíd 2002-es lezárása is, amelyik a reggeli órákban kezdődött el, és számos jobboldali közéleti személyiség jelen volt, de a későbbi szélsőjobboldal
autentikus
karaktere,
Budaházy
György is ekkor debütált. A hídlezárásnak célja volt, hogy a 2002-es tavaszi országgyűlési választások szavazatait újraszámlálják (a közvélemény-kutatók döntő többsége a Fidesz győzelmet prognosztizálta), hivatkozva arra, hogy az egyik legszorosabb választási eredmény volt idáig. Így alakult ki az a demonstrációs folyamat, amelyik a hídon kezdődött, de a belvárosban folytatódott ennek feloszlatása. Ez a civil megmozdulás is tartalmazott destabilizációs kísérletet a kormánnyal szemben, de annak a legitimitását is megkérdőjelezve, a baloldal feltételezett választási csalására kívánta felhívni a figyelmet. Széles tömegtámogatás és szervezettség hiányában ez a polgári engedetlenség inkább maroknyi csoportok magányos akciózását keltette a társadalom többségében, és a résztvevők a választások csalásának üzenetét nem tudták továbbítani.
-3-
Kordonbontás vs. körbeláncolás A Méltányosság Politikaelemző Központ beszámolt már a kordonbontás feltételezett következményeiről és arról, hogy az akkor még ellenzéki Fidesznek az európai parlamenti párttársaival együttesen indított akciója miképpen hatott a különböző csoportokra. Többek között kiderült az is, hogy egységes támogatás vagy elutasítottság nem alakult ki – még pártszimpátia alapján sem – a kordonbontással kapcsolatban, mert ez a kvázi polgári engedetlenség, amit a politikai elit egy része kezdeményezett, nem tekinthető alulról szerveződöttnek. Így a civil szféra sem volt képes szolidaritását vállalni, főleg úgy, hogy annak jogi következményei másképpen hatnak az elitekre, mint a polgárokra. A társadalom többsége pedig szívesebben látná, ha a politikusok a törvényalkotásban remekelnének inkább. Az elitek (a politikai jobb-, illetve baloldal véleményformálói) által történő vélemények hasonlóak, viszont nem mindegy, hogy adott szituációban melyik politikai tömörülés van kormányon, illetve ellenzékben. Jogsértés vagy politikai marketing? A 2007-es kordonbontási akciót összevetve a 2011-es LMP-féle körbeláncolással több hasonlóságot lehet fölfedezni, de ugyanannyi különbséget is. Az utóbbi megmozduláson nagyobb volt a (párt)fegyelem – talán a méretéből is kifolyólag -, de az akkor még frakcióvezető Schiffer András nem vett részt a megmozdulásban. Az LMP a demonstráción még nagyobb egységet mutatott (14 képviselő részvételével), de több mint egy héttel később Schiffer lemondását követően Kaufer Virág mandátumának visszaadásáról és Schering Gábor pártbéli funkcióiról való lemondásról szólt a sajtó. A kordonbontási akcióban Orbán Viktor és 79 párttársa vett részt – és indítottak ellenük feljelentést – , de a párt meghatározó karakterei közül voltak olyanok, akik nem voltak jelen: Rogán Antal, Kósa Lajos, Pokorni Zoltán, Áder János vagy Schmitt Pál sem.
-4-
A kordonbontás kommunikálásának a lényege az volt, hogy az ellenzéki párt azért kívánt élni a kvázi polgári engedetlenség eszközével, hogy felhívja a figyelmet a jogszerűtlen kordon (Orbán Viktor által sokszor „vasfüggönynek” nevezett) használatára, amelyik véleménye szerint a kormánnyal szembeni tüntetéseknek akart gátat szabni. A jogellenesen fenntartott állapotra, amelyet a Helsinki Bizottság is megtámadott, miszerint bizonyítható indok nélkül hosszabbították meg azok fenntartását, egy jogellenes megmozdulással kívánt választ adni a Fidesz. A jogsértést követően viszont a rendőrség nem intézkedett, nem avatkozott közbe, a bíróság pedig egy „jelképes gesztusként” definiálta a politikusok magatartását (akik lemondtak mentelmi jogukról), ennek megfelelően a Pesti Központi Kerületi Bíróság megszüntette az eljárást. Az LMP képviselőinek akciója magára a törvényalkotás módszerére és az elfogadott törvényekre akarta felhívni a figyelmet, hogy az új közjogi rendszer átalakítása már nem egy demokrácia kereteit fogja biztosítani. Az érvek e tekintetben hasonlóak a kordonbontási akciónál alkalmazott érvekkel, mivel az akkor elhangzottak arról szóltak (túl a jogszerűtlenségen), hogy egy demokráciában nem lehet koholt indokok alapján évekig elzárni egy közterületet, amelyen a polgárok saját érveiknek is hangot adhatnának. Így a megmozdulások közös nevezője tehát a demokráciadeficittel szembeni kiállás is volt. A „ribillió”, a „rendzavaró” vagy a „törvénysértő” jelzők erősen uralták a Gyurcsánykormány vagy balliberális értelmiség kommunikációját, amikor sor került a kordonbontásra, de a jobboldalról viszont az „egyedüli járható útnak” nevezték ezt a kvázi polgári engedetlenséget. Az érvkészlet láthatóan felcserélődött mostanra: a körbeláncolást a Fidesz-KDNP kormány egyszerű „paródiának” vagy „politikai marketingnek” tartja, amellyel csupán az ellenzék kívánta felhívni magára a figyelmet, természetesen a másik oldal elmondása szerint a „demokrácia megvédéséért” szálltak síkra.
-5-
A kordonbontás pár hónappal az őszödi beszéd kiszivárgását követően, az őszi megmozdulások és az október 23-iki összecsapások után történt. A Fidesz a feszült közéleti állapoton profitálni tudott, mivel a kordonbontáskor a rendőrség nem kockáztatva csupán szemlélője volt az eseményeknek. Így viszont a polgári engedetlenséghez hozzátartozó rendőrségi intézkedések elmaradtak, ellentétben más európai országok esetében, ahol például zöldszervezetek megmozdulásaiknál szerves részét képezi a rendőri közbelépés, mint ahogy ez LMP-nél is megtörtént. Mindenestre a Fidesz-féle demonstráció – ahogyan a bíróság is megállapította – nem akadályozta mások mozgását, személyi szabadságát és rongálás sem történt. Így a jelenlévő rendőrök
nem
léptek
közbe,
hanem a kordon-
bontás befejezését
megvárva visszaál-
lították az eredeti
állapotot. Az LMP
esetében más tör-
tént: önmaguk oda-
láncolása az autó-
bejáratokhoz
már
egy nyíltabb békés
konfrontációt vállalt
fel, és a rendőrség
már rögtön intéz-
kedni
amelyik
egy
demonstráció
ilyen
kezdett, eseté-
ben (ahol a képviselők nem álltak ellen) a törvényalkotói hatalom került szembe az erőszak monopóliumával. A médiafigyelem felkeltésére tehát alkalmas volt a megmozdulás, amelyen a nem ellenálló országgyűlési képviselőket szállítanak el a rabszállítókhoz. „Gyorskocsi utcai koalíció” Fontos különbség a kordonbontással szemben, hogy az öt évvel ezelőtti demonstrációt egyetlen párt kívánta megvalósítani, és csupán külső szemlélők voltak, akik szimpátiájukról támogatták a képviselőket (pár száz fős tüntetés alakult ki, amelyet a rendőrség feloszlatott). Az LMP-s megmozduláskor viszont az MSZP és a DK tagjai is szolidaritásukról kívánták biztosítani a tüntető LMP-seket, vagyis a figyelemkoncentrációt megtör-
-6-
ve ezzel egy komplex ellenzéki tüntetéssé alakították át. Az intézkedő rendőrök által pedig nem csak a kiláncolt képviselőket szállították el, de többek között Gyurcsány Ferencet és más DK-s képviselőket is, de MSZP-s frakcióból is szállítottak el politikusokat (összesen 26 főt). Meg is fogalmazódott Gyurcsány Ferenc által a „Gyorskocsi utcai koalíció”, amelyik saját logikájának fundamentumát
is
adja,
miszerint
az
„Orbán-
rendszerrel” szemben csak egy egységes demokratikus összefogás veheti fel a versenyt. Természetesen ezt a logikát viszi tovább, azaz analógiai is, amikor az 1989-es ellenzéki előállításokkal állítják párhuzamba a tavalyi Kossuth téri eseményeket, majd a fogdából kijött politikusok egy újabb demonstráció keretein belül megfogalmazzák – a Szolidaritás Mozgalom tagjaival és másokkal együttesen – a Demokratikus Ellenzéki Kerekasztal gondolatát. Összegzés Az említett hazai polgári engedetlenségek közül egyik sem tudta kiemelkedően megszólítani a társdalom többségét, ennek okai a társadalom kohéziós erejének a hiányából is eredhet. A két politikai akció esetében a már említett ambivalens érzelmek a „politikai engedetlenségekhez” köthető, amellyel a magyar választók kevésbé tudnak azonosulni. A rendszerváltozás utáni események közül pedig egyik sem a Thoreau-i értelemben vett „magasabb rendű törvény” alapján, hanem döntő többségében aktuálpolitikai nyomásgyakorlás érdekében történt. Igaz, a politikai akciók mindegyike a „demokrácia megvédésének” érdekét kommunikálta, amelyik eszköze volt a pártoknak a figyelem felkeltésre. Ez a figyelemkoncentrációs kísérlet, amelyik természetesen a sajtónak is szólt (mindkét eseményen számos hazai és nemzetközi médium is részt vett) nem csupán a
-7-
tabloidizációs folyamatba illik bele – amelyik révén a szenzációkeltésre, a politikusoknak áldozatként való bemutatására alkalmas –, hanem a tényleges problémára is irányíthatja a figyelmet. A Fidesz kordonbontásának üzenete egyértelmű, mivel a jogellenes akció célja maga a status quo-t kifejező kordon eltávolítása volt, így az események a legfontosabbakra fókuszálódott: az eseményeket kezdeményező és kézben tartó Fideszre és a kordon lebontására. Az LMP akciója abban sikeresebb volt, hogy a rendőrségi fellépéssel az áldozati szerep megszületett, így a párt nem kívánta magát a törvény fölé rendelni, hanem tudatosan vállalta a retorzió lehetőségét. A figyelem viszont nem az LMP-re koncentrálódott, hanem egy heterogénebb tömegre, amelyet az aznap esti tüntetések tovább polarizáltak. A figyelmet tehát nem a pártra, sem a céljaira nem tudta összpontosítani, csupán a „botrányra”, ezáltal nem fogalmazódhatott meg ebben az esetben sem egy magasabb érvényű cél, amelyik igazolná az állítólagos polgári engedetlenséget.
-8-
