2011.01.15 Pipishegy, Hullámrepülés Ha valaha az ecseri bolhapiacon jársz, javaslom figyeld meg a helyieket. Azt ahogy a rozsdás, szuvas cikkeik fölött fagyoskodva mesélgetik egymásnak a fantasztikus történeteket legendás ‘lomikról’, ahol a kollégák felbecsülhetetlen értéket találtak a kidobott holmik között… A hullámrepülés is valami ilyesmi. Régi újságcikkekből, szóbeszédből szedheti össze a történeteket az arra fogékony. Persze itt is vannak olyanok, akik csak egyszer felnéztek a hegyre aztán már jöttek is le a sztratoszférából. A többség azonban sok szezonra marad. Vagy azért mert még nem érték el a vágyott célt (3 vagy 5000 m), vagy azért mert megragadta őket a hely hangulata és nem ereszti egy életen át. További párhuzam ahogy a hullámrepülésre készülő pilóta, hónapokig vagy évekig kitartóan figyeli az előrejelzéseket. Egy csipetnyi infó erről a site-ról, egy kicsi erről a másikról, aztán valamit szóban hozzátesz a másik kolléga (aki beszélt a szent meteorológussal) és persze egy idő után jönnek a saját megérzések és babonák is. Január másodikán is volt egy riasztás, amire sajnos nem tudtam menni. Aznap hajnali fél öttől ott ültem a gép előtt és lestem a mért adatokat és a webkamerákat. Frissítés-frissítésfrissítés…Lesz valami, nem lesz?? Szerintem akkor nem volt nálam idegesebb ember a földön... Január 15. már sok nappal korábban igéretesnek tűnt:
Ezek az előrejelzések 13.-án este készültek, ritka határozott szélsebesség növekedést igérve és az irány is megfelelőnek tűnt. Bizony nem kellett sokat várni a riasztásra.
Pénteken délelőtt még volt egy valóban fontos interjúm, de én mégsem tudtam igazán odafigyelni. Csak az járt a fejemben, hogy miket kell még elintéznem, hogy hibátlanul menjen a szombati bevetés. Még aznap délután elhúztam a gépet Pipishegyre. Szerencsére elég korán értem oda, hogy a hátralevő szereléseket be tudjam fejezni a sötétség beállta előtt. Rajtam kívül senki nem volt a hegyen. A sok lótás-futás, dugóban araszolás után élveztem az igazi meditatív környezetet. Visszatettem az újracsövezett műszerfalat, levettem a bogárevőket és beszereltem az oxigént is. Jöjjön aminek jönnie kell. Tomi barátom már jó előre ajánlkozott segitségnek. Őt is megcsípte az a „bizonyos bogár”, szerencsére a betegség kevésbé káros formában mutatkozik nála: ő inkább csak szimulátorozik. Persze a dolog súlyosbodása a későbbiekben nem kizárható... Az egésznapos izgatottság annyira kifárasztott, hogy már kilenckor sikerült elaludni. Ez bizony nagyon hasznos tud lenni, ha másnap négykor kel az ember... A megbeszélteknek megfelelően, ötkor találkozunk az M3-as tövénél. Meglepetésemre más ismerős arcok is megjelennek a parkolóban. Naná, hogy ők is Pipisre tartanak. A hegyre érve már felfűtött faház vár bennünket, odabennt a szokásos csapat. A két hullám guru közül most Csori nyugtat meg bennünket, hogy nem kell sietni, jut majd hullám minkenkinek. Hm, hiszem is meg nem is. A kipakolást vöröslő napfelkeltével kezdjük. Szél még valóban nincs, ez csillapitja az ilyenkor szokásos sürgés-forgást. A hirtelen felmelegedésnek köszönhetően eléggé tocsog a reptér, pláne a startra kijelölt teknő a sarokban.
Zolinak és nekem is még össze kellett rakni a gépeinket, ezért mire kiérünk a startra már húzzák is az első szondát. Nyugatra valóban igéretes jeleségeket látni. Alakuló, széteső lencsék díszítik a Zagyva völgyét, valahol Pásztó felett. A Mátrának azonban még nem igazán jó a nyugatias szélirány, a szonda kemény küzdelem után terepen végzi. Hadd dicsérjem itt egy kicsit a szondákat. Mindig valami komolyabb tapasztalatú, tökös pilóták akik bevállalják ezt a feladatot. Csak a látott információk alapján, elsőként elég nagy valószínűséggel terepen végzik. Ez a mostani alkalommal még nagyobb áldozat, hiszen minden víz alatt van. Egyetlen vontatható terep a domoszlói Bombatölcséres, ha ezt nem éri el, akkor marad a szállítókocsi.
A sikertelen szondázás után marad a latolgatás. Közben megjönnek a friss előrejelzések is. Ez engem nagyon lelomboz, nagyjából le is tettem a napról. A korábban szinte a földtől induló jó szélerősségnövekedést felváltja egy sokkal gyengébb állapot.
Ennek ellenére várunk tovább, és dél körül el is kezdődik valami. A felhőzet továbbra is zárt, de valahol Markaz felett van már egy makacsabb sűrűsödés. Idővel elkezd nőni és már nem kétséges, hogy egy lencséről van szó. A starton elkezdődik a pusmogás, és meg is indul a tömeg az épülettől, a Smelák gurgulázva indít. Ennek fele se tréfa! Gyors végső öltözködés, nedves zokni és bakancs lecserélődik fűthető talpú hótaposóra. Még Zoli két méterét is bepréseljük az LS nevetségesen szűk kabinjába. Nyáron se volt bő neki, pedig akkor nem volt rajta sínadrág és vastag dzseki. Eközben önelégülten gondolok a Jantár tágas kabinjára, de csak kb 5 percig, mert mikor én ülök be rájövök, hogy még ez is kicsi... Most két oxigénrendszerrel indulok, mert a korábbi repülésnél túl korán elfogyott a palack tartalma. Az egyszerű maszk helyett, a repülésre tervezett EDS rendszerhez hasonló, orvosi Oxytron van a palackra kötve. Ez a doboz azzal spórol, hogy elzárja az áramlást ha éppen nem lélegzik az ember. Így jelentősen megnyújtható a fent tölthető idő. A korábbi tapasztalatok miatt most a maszkot is felragasztottam a csőre, mert sajnos ez hajlamos leesni.
Bekészülés után még néhány fotó, de igyekezni kell mert a szonda megkapaszkodott és már sorra húzzák a többieket is. Szerencsés vagyok, mert negyedikként én kerülök sorra. A felszállás nem vészes, jól behúztam a hevedereket és a Jantár elég robosztus ehhez a dobálós időhöz is. Kicsivel 600 alatt oldok és marad is egy méterke. Markazi tó északi részén vagyok, megbecsülöm amim van, csak magasabban kezdek igazán keresgélni. Zolitól hasznosak a Kékeshez viszonyított távolság és irányszög adatok, erre kicsit hátrébb megyek. A tó közepén, déli partján már két - két és fél méter kényeztet. A szél nem elég erős hogy megálljak, inkább csak piskótázgatok és hagyom magam hátracsúszni ha túl közel kerülök a Kékeshez. Leginkább a PDA-t használom a hely megtartására, ekkor még nem igazán határozott a hullámfelhő, és jóval magasabban is van az a valami. Szépen gyűlik a magasság, 3500 körül elkezdem használni az oxigént. Én elég rosszul birom a magasságot, gyorsan romlik a teljesítményem. A legutóbbi repülésnél is nagyon jól látszott a logból, hogy hol kezdtem el irracionálisan repülni. Annó a katonai középiskolával gyakran jártunk barokamrás vizsgálatra és egyszer még elájulni is sikerült minden előjel nélkül, pedig ott EKG-tól kezdve minden műszer rajtunk lógott. Szóval ezt a kérdést nem szabad félvállról venni. Úgy 4000 körül jelentkezett az első gond. Az Oxytron megszaggatja az áramlást, de a betápláló csőcsonkon ezzel lassan felnő a nyomás. Ennek az lett az eredménye, hogy ledobta a palack csatlakozójáról a szilikon csövet. Az Oxytron hamar észrevette ezt, és el is kezdett kolompolni. Persze én is éreztem magamon a tüneteket, sok idő nem volt a hibakresésre. A zsebemből előrángattam a maszkot és igyekeztem mihamarabb rátenni a palackra az Oxytron nélkül. Ekkorra már eléggé megdermedt a műanyag csatlakozó és a palack feje is folyton elforgott mivel nem volt rajta a védő kosár. Próbálj meg úgy erőt kifejteni valamire, hogy az állandóan ki akar térni előle és még az egész valahol a könyököd alatt is van... Közben egyre kókadok az oxigénhiánytól.. Elég kilátástalan versenyfutásnak tűnik, de végül sikerült ráeszkábálni és azonnal éreztem ahogy felpezsdül az oxigén a véremben. Huhh, ez meleg volt.
Közben a rádióban mindenki ordas emeléseket mondogat míg én csak 1-1.5-ekben emelkedek. Igencsak bosszant a dolog, de olyan sűrű a forgalmazás, hogy nem tudom kivenni hogy hova is kellene menni. Sebaj, lényeg hogy emelkedek. Elérem az 5000 métert, elkezdek reménykedni hogy meglehet a gyémánt is. Már csak 6700 méter kellene. A varió azonban egyre kisebb értékeket mutat. Itt nő meg a logaritmikus Winter értéke. Ezen az alsó 1 méter fel van osztva tizedenként és nagyon nem mindegy, hogy 0,6 vagy 0,8 méterrel emelkedik az ember sok-sok percig. Bele kell férni a napba! Csak ekörül jár az agyam. A hullámfelhő is határozott alakot ölt, már simán lehet helyezkedni rá. Ahogy Geda is tanitotta, igyekszek kimenekülni az alsó levél alól és ahogy fölé érek megintcsak beljebb húzódhatok. Szépen gyűlik a magasság, 5700 körül fellélegzek, a gyémántnak már meg kell lennie. Rendben, tegyünk rá még egy kicsit. Ekkor derült ki, hogy mégiscsak én vagyok a legmagasabban. Aha, szóval nem is volt olyan rossz az az 1-1.5 méter, feleslegesen idegesítettem magam a többiek 3-4 méterével. 6000 körül már akár nyugodt is lehetnék ha nem kezdődne megint a magassági betegség. Nézem a csapot, fenébe megint leesett a csatlakozó. Újabb birkózós versenyfutás az idővel. Közben jegesedik a dekk erősen, oldalra már nem is látok. Igyekszek fotózgatni is mert ilyet lehet, hogy soha az életben nem fogok látni. A hullámfelhő olyan sima mint valami havas bucka. Elnyúlik talán egészen Egerig is. Kisnánától keletre viszont zárt felhőzet van alatta, tehát valami csavarodás van a rendszerben. Zolit befogja a Flarm, nagy könnyebbség, hogy a PDAn is tudom követni, mivel a látóterem egyre szűkül. Az
emelőtér nem különben. 6200 körül kinullázódunk, kerülgetjük egymást. A második körösök jóval alacsonyabban ugyan, de nyugatabbra emelkednek. Elnézek én is arra, hátha van valami jobb mint a mi nullánk. A nap is jobban süt arra, vonzó az esély, hogy hátha leolvasztja a jeget. Errefelé van is valami megint, itt sikerül 6400 fölé emelkedni. Az oxigénnel azonban folyamatos a küzdelem, már mindig fognom kell ha biztosra akarok menni. Fogy is igy rendesen, negyed alatti szintjelzőnél elhatároztam, hogy elindulok leszállni. Jó időbe fog telni mire leérek, jobb nem kockáztatni.
Leszálláshoz készülödve azon morfondirozok, hogy de jó lenne Voptimummal elsikalni ezt a bő 6000 métert. De most nem lehet, kerüljek mihamarabb a sűrűbb közegbe, mert fogy az anyag. A jegesedés miatt beszűkült látótérrel laposan fordulgatok, nehogy belenyaljak valamelyik alacsonyabb felhőbe. Ennek ellenére mégis elkezdett deresedni a dekk első része is. Ez most kívülről... A cérna az egyedüli ablaktörlőm, a remegésével egy szűk rést takarít, remélem elég lesz. Jó magasról jövök be, elég lejtős a reptér, hogy biztosan megálljak a végéig. Még csukok is vissza féklapon, hogy ne a legnagyobb sárba szálljak. Nem kilebegtetés ez, inkább a földdel párhuzamos repülés. Jobb ez igy mint a lökéseknek kiszolgáltatni a gépet. Szépen oda is simul az ázott talajhoz, megállás után még pihegek vagy egy percet. Uhh, most már biztosan megvan!!! Tomi jön ki gratulálni, Andrissal is lekezelünk, fotózgat. Hát igen, ez most egy olyan nap amikről Csoriék, Gedáék regélni szoktak.
A többiek még fent küzdenek, igyekeznek kihasználni az utolsó perceket naplementéig. Így lentről látni igazán, hogy miben is emelkedtünk.
Nagyon hálás vagyok a szervezőknek és Tominak is a lehetőségért. Felejthetetlen élmény volt a szürke téli hétköznapok között....
2011-01-18 Budapest
Janó
ui: ....vé-vé-vé-pont-wetterjetzt-pont-dé-e, ctrl+t, repmet-pont-hu, aha, igen, öööö, ohóó, szóval jövő szerda, igeeen, na ott akkor alakul valami....
