Pintér István: Magyarok amerikai koszton. Táncsics Könyvkiadó, Budapest, 1972. 33.oldal: Szent-lványi: Nem. Én nevekről nem hallottam. Béky-ről és Szügyiről nem hallottam, csak arról volt szó, hogy a kisgazdapárt megbízásából... És akkor én már nem érdeklődtem a dolog iránt, és megmondtam Salátának, ez kisgazdapárti dolog, a tied, nem érdekel engem. Amint a múltkor is vallottam, Arany csak azt mondotta, hogy Raffay kimegy, és visz magával anyagot. Elnök: Hogy Szügyinek, azt nem tudta? Szent-lványi: Azt tudtam, hogy katonának. Elnök (Aranyhoz): Megmondotta ön azt is, hogy egyénileg kinek? Arany: Nem tudok visszaemlékezni rá. Elnök: Lehet, hogy csak azt mondotta, hogy egy katonának? Arany: Lehetséges. Elnök (Szent-Iványihoz): Önök annyira pontatlanul érdeklődtek a dolgok iránt, hogy az ilyesmi lehetséges legyen? Tessék leülni! (Aranyhoz.) Mi történt, mielőtt még Raffay kiment, Raffaytól levél érkezett? Beszéljen ennek a részleteiről és arról, hogyan jutott ki Raffay? Arany: Erre vonatkozólag a következőket adhatom elő: Elnök: Először azt precizírozzuk, milyen megbízással ment ki Raffay? Hogy összekötő legyen, kik között? Arany: A kisgazdapárt és Szügyi tábornok, illetve az angolszászok között."
Ötvenhét százalék és Fulton Raffayt egy Tassonyi nevű tiszt vitte magával Ausztria angolok megszállta övezetébe. Ott egy Buckingham nevű angol hírszerzővel tárgyalt a legtöbbször. Gyulay László vallomásában elismerte, hogy rendszeres összeköttetés- ....
148-159.oldalak: Zákó „MHBK"-ja kémeket szállít Hennyey sikertelen tárgyalásai nem vezettek eredményre. Egyetlen centet sem sikerült kicsikarnia. (Noha ő azért természetesen, megkapta a fizetését a Szabad Európa Bizottság New York-i központjától.) Annál eredményesebben működött együtt Zákó András, egy másik tábornok, de más NATO-országokkal. Zákóéknak sikerült pénzhez jutniuk, s nem is kevéshez. Aligha tévedünk, ha arra gyanakszunk: Zákóék és a Magyar Nemzeti Bizottmány emberei között a gyűlölködésig fajuló, kibékíthetetlen ellentét egyáltalán nem abból származott, hogy Zákó „megszegte a katonai fegyelmet", hanem abból, hogy ő is, Farkas Ferenc is olyan pénzforrásokhoz jutott, amelyeket nem volt hajlandó megosztani másokkal. {148} Zákó András a hírszerzés műfajában mindenesetre külön klasszist képviselt. Legalábbis a maga módján. A volt vezérőrnagy — aki a magyarországi háborús bűnösök listáján is szerepelt, de az amerikai hatóságok magyar hivatalos kérésre sem adták ki — meglehetősen változatos pályafutást mondhatott magáénak. Annak idején még a Monarchiában kezdte, akikor avatták tisztté. Horthyék román származása miatt — eredeti neve: Zacu — ki akarták zárni a hadseregből. Végül is alkalmazták, sőt a vezérkari kémszolgálathoz osztották be, mert tudott románul, s vállalkozott arra, hogy átmegy Romániába kémkedni. Ott elfogták, több évi börtönbüntetésre ítélték. Kiszabadulása után Horthy-Magyarországon vezérkari iskolát végzett. Szoros kapcsolatot tartott a nyilasokkal, de ez nem zavarta őt abban, hogy régi barátjával, Kisbarmaki Farkas Ferenc tábornokkal együtt elősegítse Horthyék fegyverszüneti tárgyalásait a Szovjetunióval. Az 1944. október 15-i „kiugrása" kísérlet kudarca után azután Zákó Farkassal együtt az elsők közt esküdött fel Szálasira. Jutalmul kinevezték a VKF 2. osztálya vezetőjének, vagyis a hírszerzés főnökének. Sulyok Dezső jellemzése szerint: „A lázadó ezredesek közül (a nyilas puccsról van szó. — A szerk.), nevezetesebb szerepe volt reszneki Zákó András ezredesnek, akit tevékenységének honorálásáért Szálasi 1944. november 1-én tábornokká léptetett elő. Tíz éven át volt Beregffy-Berger Károly vezérkari ezredesnek, a Szálasi-rezsim honvédelmi miniszterének és vezérkari főnökének bizalmasa. Beregffy vitte magával a Ludovika Akadémiára, ahol már 1942— 1943-ban teljesen náci kurzus érvényesült. Majd Beregffy nevezte ki őt a debreceni hadtest vezérkari főnökévé. A Kőszegre menekült nyilas kormány mellett Beregffy legodaadóbb munkatársa és tanácsadója volt, mint a Vezérkari Főnökség 2. Osztályának (hírszerzés) vezetője. Ebben a legmagasabb bizalmi beosztásban végigszolgálta a Szálasi-rezsimet, egészen annak végső összeomlásáig." A háború után az amerikai övezetben kezdett új életet{149}. A többi között újra nősült. Egy emigráns társának feleségét szerette el. A férj, gróf Zierotini László volt huszárszázados, mint testőr és személyi tolmács, minden útjára elkísérte Zákót, aki így férkőzött az asszonyhoz. Idáig azonban ez csak magánügy. Az már lényegesebb folt Zákó jellemén, hogy az elsők között szegődött az amerikai hírszerzés szolgálatába. A kémek, diverzánsok kiválogatásában segített. Az ő feladata volt, hogy a száműzöttként élő volt tisztek között alkalmas személyeket keressen, akik hajlandók az életveszélyes vállalkozásra, a magyarországi bevetésre. A látszat kedvéért megalakította a „Magyar Harcosok Bajtársi Közössége" (MHBK) nevű szervezetet. Az MHBK rendszeresen összejöveteleket szervezett, ezeken meglehetősen ostoba, nem túlságosan ártalmas politizálás folyt csak. Az MHBK leglényegesebb tevékenységét az úgynevezett „különleges csoport" végezte. S jóllehet, az amerikaiakkal folytatott üzleti kapcsolatai meglehetősen, kellemesen alakultak, Zákó és cégtársai között nemritkán dúltak viták. Az egyik ilyen összecsapás alkalmával — amikor a Franciaországban működő Zákó-ügynökök és a „főnök" között kitört a viszály — a franciaországiak, nem egészen tartva magukat az ilyen üzletemberek között szokásos eljáráshoz, közzétettek bizonyos leveleiket. A dolog Zákót nagyon kellemetlenül érinthette, hiszen ezeket a franciaországi alvállalataihoz intézett leveleket nem véletlenül látta el bőségesen a „Szigorúan titkos!" „Bizalmas!" jelzésekkel. S hogy ezek a jelzéseik nemcsak egyszerű fontoskodásból kerültek a levél fejlécére, azt bizonyítja, ha idézünk belőle: „Ismeretes, hogy 1949-ben, folyamatos tárgyalások után, a vezetésem alatt működő Magyar Harcosok Bajtársi Közössége központja megegyezést költött az Egyesült Államok,
majd egy évvel később a Német Szövetségi Köztársaság illetékes szerveivel. Kezdetben a törzsiben nézeteltérések voltak emiatt. Egyesek nem helyeselték az ilyen irányú tevékenységünket, nem értették meg, helyesebben{150} nem akarták megérteni, hogy ölbe tett kézzel nem várhatunk arra, hogy nyugati barátaink szabaddá tegyék hazánkat. Az egység a központban rövid idő alatt létrejött, s ma már, mondhatom, hosszú évek óta egyöntetűen azon fáradozunk, hogy közreműködésünk eredményes legyen. Komoly segítséget adunk és adtunk azoknak a szerveknek, amelyek hivatottak a harc vitelére. Segítségünk elsősorban a hazánk felszabadításáért bátran küzdő bajtársak felkutatásában, felkészítésében s az arra illetékesek tájékoztatásában áll Sokan emlékeztek és egyesek közületek részt is vettek számos hőstett végrehajtásában az ausztriai és németországi szervezetünk közreműködésével. Azzal is tisztában kell lennetek, hogy e munka komoly áldozatokat követelt, és a jövőben is követelni fog tőlünk. Több mint egy évtizedes munkásságunk alatt, eredményeink mellett, sajnos, közel százra nőtt azoknak a száma, akik életüket adták hazájukért. Jobb kiválasztással, alaposabb felkészítéssel, átgondoltabb tervekkel azonban az áldozatok számát a jövőben a minimálisra tudjuk csökkenteni. Az elmúlt idők hibáiból — abból, hogy nem mindig vettük alapul az e munkáihoz szükséges rátermettséget, nem fordítottunk maximális figyelmességet a felkészítésre — levontuk a tanulságot..." Mint minden ilyen szakmának, Zákóénak is megvan a maga tolvajnyelve. Az „üzleti leveleik" is ezen a hangon íródnak. A megrendelőket például „a harc vitelére hivatott szerveiknek" nevezi, az általa eladottakat „hősöknek", s azokat, akik ráfizettek az üzletre, olyanoknak, akik „életüket adták hazájukért". A lényeg: Zakó 1949 óta az Egyesült Államok, 1950 óta pedig a Német Szövetségi Köztársaság kémközpontjárnak, a Gehlen-szervezetnek az ügynökeként működött, és sok kémet és diverzánst szállított ezeknek a „cégeknek". {151} „Gondtalan és jól jövedelmező állás" Az MHBK-n belüli veszekedés során már több más okmány is nyilvánosságra került, például az úgynevezett Bánihegyi-ügy kapcsán. Bánhegyi Sándor — aki tagja volt az MKBK „különleges csoportjának", amely futárokat;, hírszerzőket bocsátott a nyugati kémszervezetek rendelkezésére — összeveszett megbízóival, és nyilvánosan kiadott röpirataiban alaposan kipakolt. Kitálalta, hogy Franciaország területén kapott kiképzést, majd bevetették Magyarországra. Az első útja sikerült is, amikor azonban visszatért, rájött, hogy kisemmizték, az általa megszolgált piszkos pénz legnagyobb részét Zákóék vágták zsebre. Röpiratában kifejtette: „az MHBK vezetőinek a hatalom- és pénzszerzési vágya volt a különleges szolgálat célja, és nem a haza java". Zákó szintén nyilvánosan volt kénytelen válaszolni Bánhegyi leleplezésére, s legfeljebb annyit tehetett meg, hogy tagadta a maga személyes felelősségét. Bűnbaknak odaállította Lovász Olivér volt vezérkari őrnagyot, a különleges csoport volt vezetőjét, akivel közben már — ugyancsak anyagi okok miatt — ellentétei támadtak. Azt azonban Zákó is kénytelen volt elismerni, hogy „Lovász Olivér őrnagyot annak idején a bajtársi szánalom és segíteni akarás juttatta be a jól jövedelmező, gondtalan állásba". Aztán: „A különleges csoport MHBK-tagokból állt, de egy idegen megbízó szerv égisze és közvetlen irányítása alatt végezte munkáját. Az MHBK-val való összefüggés lényegileg a következő volt: az MHBK-tagok személyileg az MHBK fegyelme alá tartoznak, és az MHBK tette lehetővé, hogy ez a csoport megalakuljon és működhessék." Tehát: az MHBK igenis megszervezte ezt a kémszervezetet, vezetője Zákó egyik bizalmasa lett „gondtalan és jól jövedelmező állásban". Az esztendők során nem egy, Zákó által Magyarországra átdobott ügynök vesztett rajta, s nyerte el jól {152} megérdemelt büntetését. Pedig idehaza „bajtársaik" várták őket. Zákó ugyanis, még mint a nyilas VKF 2. vezetője, a háború utolsó hónapjaiban megalakította az úgynevezett „kopjás szervezetet". Az volt a célja, hogy a felszabadult területeken a szovjet katonai alakulatokat hátba támadják, az új közigazgatást bomlasszák. A kopjások tízes csoportokat hoztak létre, ezek vezetői összesítették az összegyűjtött híranyagot, előkészítették a terrorakciókat, és megkezdték a fegyverek gyűjtését. Irányításukra még 1946-ban hazatért Nyugatról Kopándi József ezredes, akit Zákó jelölt ki a maga szűkebb köréből. Eligazította: „A csapatok kint maradnak Nyugaton, az Egyesült Államok kormánya addig segít tartani a magyar csapatokat, mert szükség van olyan alakulatokra, akik majd részt fognak venni Magyarország felszabadításában, az amerikai csapatok oldalán. De odahaza is fel kell erre készülni, a hazafias szellemet ébren kell tartani, tömöríteni az embereket és velük az összeköttetést biztosítani. Tájékoztatni kell bennünket az otthoni helyzetről..."
A kémkedést éveken át folytatták. 1948-ban már azon vitatkoztak, hogy az amerikaiak bevonulása után megengednek-e majd két-három nap szabad rablást vagy sem. Ebben az időben olyan hírek jutottak el hozzájuk, hogy az amerikaiak rövidesen megindítják a támadást. Erre a szervezkedést meggyorsították. Baján, a Pandur-szigeten, az egyik csoport raktárt rendezett be géppisztolyok, géppuskák, aknák, kézigránátok s több ezer töltény számára. Rádió adó- és vevőkészülékük is volt, ezzel próbáltak kapcsolatot teremteni a Szabad Európa Rádióval. Mások eközben csendben meghúzódtak, s az alkalomra vártak. Így például Berecz Ignác, akiit 1928-ban avattak tisztté, s aztán mint „kopjás" itthon maradt, nem tartott alakulatával Nyugatra, 1945-ben mindjárt befurakodott a kommunista pártba. A következő esztendőkben már a Nemzeti Parasztpárt egyik községi titkára lett. A Lenin Kohászati Művekben kezdett dolgozni munkaügyi előadóként. {153} „Társadalmi munkát" a MÖHOSZ-ban végzett — ily módon fegyverek kerültek a kezébe. 1956 decemberébem aztán vezető szerephez jutott a miskolci ellenforradalmi vérengzésekben. A legtöbb Zákó-ügynök azonban nem sokkal Magyarországira érkezése után lebukott. Érthető, hogy mivel a vállalkozás — enyhén szólva — kockázatos volt, az alkalmazottak kevesellték a fizetést. „Bérfeszültség" támadt az alvállalkozók, a főtisztségviselők és a diverzáns-segédmunkások között, s ez rontotta a cég hitelét. Pedig Zákó azt tervezte, hogy újabb megrendelővel bővíti üzletét. (Az újabb ügyfél egyszer már dolgoztatott vele, de aztán más partnereket keresett.) Ez a „cég" nem más, mint a francia kémszervezet, a Deuxiéme Bureau. Amikor a franciaországi alkalmazottak veszekedtek, Zákó, az MHBK feje igyekezett őket csendre inteni, hogy ne rontsák az üzletet: „Sajnálattal kell megállapítanom, hogy a franciaországi főcsoport eddig ezen a téren vajmi keveset tudott felmutatni. Amíg bajtársaink vérüket is áldozzák hazánk felszabadításáért, ti nevetséges, említésre nem méltó dolgokon vitatkoztok, gyengítitek saját soraitokat, ahelyett hogy a közös ellenség ellen vívott harcra koncentrálnátok erőfeszítéseiteket. A jelenlegi helyzetben fel kell hívnom figyelmeteket, hogy 1959-ben a franciákkal is tárgyaltunk megegyezés létrehozásáról. A kezdeti lépések megtétele után — amikor már veletek is konkrétan tárgyalni kellett volna — elálltak szándékuktól, látva belső nehézségeiteket, a véget nem érő vitatkozást. Mindezt azért közlöm veletek, értsétek meg végire, befogadó országaink illetékes szerveinek szüksége van szervezetünkre..." {154} Bandi bácsi a Hotel Kaiserhofban Ez a levél azonban már vagy öt esztendővel a magyarországi ellenforradalmi lázadás leverése után kelt. 1956 nyarán és kora őszén a kedvező kilátások elhomályosították a különböző emigránsok közötti érdekellentéteket. Zákó is úgy járt-kelt Bécsben — ahová Münchenből helyezte át székhelyét, hogy a kritikus időben közelebb legyen a „célországhoz" —, mint egy valódi parancsnok. A Hadak Útján, Zákóék emigrációban megjelenő lapja, 1956 novemberében ezt írta: „A magyarországi események híre úgyszólván órák alatt talpra állította az egész magyar emigrációt. A korábbi politikai ellentéteket félretéve, szinte a világ minden magyarját egyetlen szent akarat töltötte be: ha lehet, fegyverrel megsegíteni a magyar szabadsághősöket, ha nem lehet, akkor minden összeköttetés megmozdításával felrázni a világ közvéleményét... Az MHBK köz-ponti törzse önmagát is kibővítette, és Zákó András vezérőrnagy vezetése alatt rendkívüli vezetési szervet hívott életre, mely a legsürgősebb feladatok megvitatása után riadótörzset alakított. ... A hírekre számosan, a lelkesedéstől fűtve, azonnal elindultak Ausztria felé, sokan fennakadtak az országhatárokon, vagy a közbeeső nagyobb városokban rekedtek. Október 28-tól kezdve sok-sok száz egyéni és csoportos jelentkezésről jöttek hírek nemcsak Európában, hanem a tengerentúlról is. — A társemigrációk nemcsak együttérzésükről biztosították a magyarságot, hanem a vasfüggöny mögötti nemzetek tagjai közül igen sokan jelentkeztek minden országban a magyar szabadságharcban való részvételre... Az MHBK-hoz a tengerentúlról érkezett távirat, hogy száz kanadai bajtárs és ottani lelkes magyar repülőgépen Ausztriába indul, hogy részt vegyen a szabadságharcban." Zákó valóságos főhadiszállást rendezett be a bécsi Hotel Kaiserhofban. Amint Szabó Miklós, ez időben még a {155} magyar emigrációs vezetőség egyik tagja, hazatérte után emlékirataiban leírta: „Engem egy alkalommal Bolya Tibor mérnök rejtélyes üzenettel keresett fel. Bolya és közöttem meglehetősen jó kapcsolat volt. Az üzenet így szólt: "Bandi bácsi nagyon szeretne veled beszélni". Én természetesen ilyen misztikus hívásnak nem akartam
eleget tenni, ő viszont adott szavára hivatkozva, nem mondta meg, hogy ki az a Bandi bácsi. Végül barátságunkra való hivatkozással rávett, hogy a találkozóra menjek el. A dolog annyira gyanús volt, hogy közvetlen munkatársaim, Vető György, Rákóczi János és még néhányan, egy másik kocsin követtek bennünket. A kocsi a Hotel Kaiserhofhoz vitt, és ott bevezettek a földszint egyik helyiségébe. Már a folyosóikon feltűnt nekem, hogy az ott levő szobákból nagy nyüzsgést okozva, bilgeris és tiszti csizmás férfiak jönnek-mennek. A szoba, amelyikbe bevittek, az első benyomásra kísértetiesen emlékeztetett az 1944-es különítmények irodáira. Többen elém jöttek, és katonásan bemutatkoztak. A nevek közül egyre emlékszem. Az illető Zákó tábornok segédtisztje: Abonyi-Naródy Ferenc, volt vezérkari tiszt. Ö elmondotta nekem, hogy Zákó tábornok úr kéretett ide, és szeretne velem megbeszélést folytatni. Néhány perccel később Zákó András is megérkezett. Eléggé rövid beszélgetés közben elmondotta, hogy szabadcsapatot szerveztek a forradalom támogatására, s úgy véli, hogy bár politikai céljaik nem egyeznek az enyémmel, most a kommunizmus elleni harc érdekében jó lenne összefogni. Ezt az összefogást azonban nem is annyira velem, mint inkább Nagy Ferenccel kívánja létesíteni, arra kérve engem, hogy legyek ebben segítségére. Az egész szervezetük annyira terrorista benyomást keltett, hogy függetlenül tőlem, az említett munkatársaimnak, akiknek fogalmuk sem volt, hogy ez Zákóék főhadiszállása, ugyanez volt a benyomásuk." Zákó egyébként — legalábbis az Amerikai Magyar Népszava 1956. december 8-i tudósítása szerint — a kritikus napokban Győrött is járt, mégpedig „fegyveres kíséretével" {156} együtt. Később aztán, még 1957 folyamán, nemcsak arra nem gondolhatott, hogy Magyarországon tevékenykedjék, hanem el kellett hagynia a semleges Ausztria területét is. A Magyar Harcosok Bajtársi Közösségének vezetősége úgy oldotta meg a dolgot, hogy ausztriai csoportját átkeresztelte „Szent László Bajtársi Közösség"-re, Zákó maga pedig Münchent választotta állandó lakhelyéül, s a határmenti osztrák Salzburgban csak ideiglenes lakást tartott fenn. Régi munkáját azonban a megváltozott viszonyok között is folytatta. A magyarországi főmegbízott nem vállalta . .. Az ötvenes évek végén elhatározta, hogy magyarországi helyettesít és megbízottait nevez ki. Választása Billnitzer Ernőre, a horthysta hadsereg egykori altábornagyára esett. Saját kezűleg írt hozzá levelet, rejtett, csak előhívás után látható írással írta egy leplezésül szolgáló, semmitmondó levél sorai közé: „Ernőkém, én azt akarom, hogy te légy a mi legfőbb megbízottunk otthon. Kérlek, vállald el az én otthoni helyettesem tisztségéit." Az egykori alttábornagy, akit Zákó legfőbb magyarországi megbízottjának és helyettesének jelölt ki, a régi hadsereg legtekintélyesebb és az akkori „katonaeszményhez" legjobban ragaszkodó egyéniségei közé tartozott. 1910 óta volt katona, az első világháborúban századosi rendfokozatig vitte, 1943-ban ezredes, és „különleges érdemeket" szerzett azzal, hogy a Szovjetunió elleni rabló-háborúban megszervezte a rohamtüzérséget. Elismerésül 1944 júliusában kinevezték vezérőrnaggyá. Amikor Budapestet körülzárták a szovjet csapatok, Billnitzer, jóllehet parancsot kapott rá, hogy legszűkebb törzsével együtt repülőgépen hagyja el az ostromlott várost, a budapesti katlanban maradt, és az utolsó pillanatig folytatta az esztelen és bűnös harcot. Ekkor lett altábornagy. Népellenes {157} tevékenységéért később hosszú börtönbüntetésre ítélték, amelynek legnagyobb részét kitöltötte, és 1956 tavaszán szabadult. Ö tehát Zákóék szempontjából olyan embernek látszott, akire támaszkodni lehet. Mégis, Billnitzer az ügyészségre ment, s a magyar hatóságok tudomására hozta, mire akarja őt rávenni Zákó. „Mintegy huszonöt esztendővel ezelőtti a közöttünk levő ismeretség kezdete" — magyarázta a volt altábornagy, „Ez azonban csak a hadseregben, a magasabb parancsnoki körökben szokásos és szükséges hivatalos kapcsolatokra szorítkozott, baráti viszony sohasem alakult ki köztünk. Arról természetesen tudtam, hogy Zákó a kémelhárítók egyik fontos és bizalmi embere, sőt, végül a VKF 2. vezetője is lett. Mint oly sok régi tiszttársamról, róla sem tudtam sokáig. Aztán a börtönben hallottam ismét felőle. Egy cellába kerültem egy Németh nevű volt műszaki zászlóssal, akit kémkedésért halálra ítéltek, és a felebbviteli tárgyalást várta. Ez a Németh elmondotta, hogy őt Zákó szervezte be és képeztette ki kémfeladatok teljesítésére. Zákó szervezete juttatta át illegálisan a határon, ahol hozzálátott feladata teljesítéséhez. De rajtavesztett. Ügyének nyomozása során Németh előtt világossá vált, hogy Zákó csúnyán kijátszotta őt. Zákó csak azzal törődött, hogy a fejpénzt megkaparintsa. Pedig tudta, hogy ügynökére itthon lebukás vár."
Ezután több mint tíz esztendő telt el addig, amíg Zákó jelentkezett Billnitzernél. Közben az egykori horthysta altábornagy többször olvasott a lapokban egykori tábornoktársáról, annak Nyugat-Németországból folytatott ellenséges tevékenységéről. Kettőjük között Ámon Pál, egykori magyar királyi tüzérezredes közvetítésével jött létre a kapcsolat. Ámon 1956-ig Magyarországon élt, és többször meglátogatta az akkor Piliscsabán lakó Billnitzert. Természetesen politikáról is beszélgettek, s Ámon azt tapasztalhatta, hogy az egykori altábornagy elégedetlen a helyzettel. Ámon, miután Nyugat-Németországba jutott, néhány üdvözlő lapot küldött Billnitzernek. Az egyiken {158} Zákó üdvözletét is tolmácsolta, természetesen csak keresztnevén nevezte az MHBK vezetőjét. Ezt követték Zákó első személyes üdvözletei, majd a különböző utasításokat tartalmazó levelek. Zákó, miután megbízta Billnitzert azzal, hogy legfőbb magyarországi megbízottja és itteni helyettese legyen, több levelében részletes utasításokat is küldött, s egyben kifejtette politikai elképzeléseit. Magyarországi rezidenséinek — mint azt Zákó egy levelében közölte — mindenekelőtt az lett volna a feladata, hogy vegye számba a volt katonatiszteket és azokat az ismerőseit, akikre adandó esetiben számítani lehet. Zákó egy másik levelében katonai adatokat kért: „Ernőkém! Most egy igen fontos dolog: van-e még olyan teljesen megbízható barát, aki szolgál a néphadseregben? Ugyanis bizonyos körök egészen hatalmas összeget fizetnének bizonyos fegyverutasításokért, és esetleg magáért a kisebb fegyverekért (új pisztoly, karabély). A legújabb páncélosok, radarés rádiókészülékek műszaki leírására (könyvre), lőszerre lenne szükség." • Az MHBK vezetője hiába kért ilyesmit, nem kapott. Billnitzer — mint említettük — önfeljelentést tett, és ezzel a Btk. 131. § (5) bekezdésének értelmében büntetlenséget biztosított magának. Elhatározását így indokolta: „Morálisan összeférhetetlennek találtam a becsülettel, hogy saját hazám ellen kémtevékenységet fejtsek ki. Jóvátehetetlen bűnt követtem volna el, ha adataimmal, bármilyen kis mértékben is, hozzájárultam volna egy újabb világháború előkészítésiéhez, benne saját hazám pusztulásához. Két világháborút éltem át, és a hosszú börtönévek alatt volt időm gondolkodni azon, mi a háború, mit jelent a nemzetnek. De egy harmadik világháború nemcsak hogy a magyar nemzeti érdekeket nem szolgálná, de még azon egyes emberekét sem, akik a múltban voltak valakik, és abban reménykedtek, hogy a jövő visszahozza részükre a múltat. Az ő jövőjüket is a béke, a nyugalom, a békés beilleszkedés szolgálja." {159}
