Permanens államreform

Pétervári Zsolt

Permanens államreform

Egy hónappal az április eleji kormányválságot követően hazánk első kisebbségi kabinetjének megalakulásával nyilvánvalóan zátonyra futó szociálliberális államreform rávilágít az elmúlt másfél évszázad folyamatos modernizációs kísérleteire (és azok felemás eredményességére). Magyarország félperiférikus helyzetéből adódóan a rendszerváltást követő kormányok mindegyike (miként a modernkori rezsimjeink túlnyomó többsége) - a társadalom jelentékeny hányadának elutasítása mellett - a nyugat-európai centrumországokhoz

való

felzárkózás

programját

képviselte.

Azonban

a

Gyurcsány-i

reformpolitikának a kisebbségi kabinet létrejöttekor egyértelmű váló meggyengülése kérdésessé teszi az évszázados felzárkózási törekvések további kormányzati folytatását. A politikatörténeti áttekintést megelőzően elengedhetetlen a ciklus politikatudományi fogalmának rövid magyarázata, amit - mint minden társadalomtudomány - a politológia is alkalmaz egy adott időszak folyamatainak modellezésekor. Kutatási témánk szempontjából az elmúlt másfél – két évszázados egybefüggő modernizációs folyamat keretei között állapítunk meg két – egymástól jól elkülöníthető és törvényszerűen váltakozó – ciklust. Ezek feltárásakor segítségünkre van a közgazdaságtani analógia alkalmazása. A közgazdaságtan akkor használja a ciklus fogalmát egy meghatározott időszak kutatásakor, ha annak során bizonyítottan váltja egymást legalább két, sajátos ismérvekkel rendelkező szakasz (pl: egy fellendülő és egy leszálló), melyek mindegyikének „lenyomata” az idősor egészében egyező időközönként megtalálható. (Legismertebb a cikluselméletek közül a Kondratyev-ciklus, ami az 1790 és 2000 között vázolta fel a centrumországok gazdasági fejlődésének ciklikus hullámzását). Tanulmányomban a magyar modernizáció politológiai elemzésekor a felzárkózási folyamat két - ciklikusan visszatérő - szakaszát különítem el: a közgazdasági cikluselméletek felívelő szakaszával azonosítható konszenzuális – szabadelvűt és a leszállóval azonos konfliktusos – illiberálist. Az MSZP – SZDSZ koalíció bukásának értelmezéséhez és a kisebbségi kormány lehetőségeinek felméréséhez elengedhetetlen a modern-kori magyar kurzusok uralkodó logikájának modellezése. Alábbi tanulmányomban ezen reformciklusokat vizsgálom a -1-

pártrendszer (vagyis a hatalmat gyakorló domináns párt és ellenzékének) jellege, a reformprogram tartalma (és eredményessége), valamint a korszak uralkodó ideológiája szempontjából. Korai reformciklusok hazánkban A Magyarországon jelentkező első államreform-kísérlet még a XVIII. század utolsó harmadában bontakozott ki Mária Terézia és fia II. József uralkodásának éveiben. A nemzet hamis történeti tudatával ellentétben az egységes mértékegységek használatát előíró, állami iskola – és posta hálózatot kiépítő, állandó hadsereget fenntartó, közúti infrastruktúrát adórendszert

fejlesztő,

valamint

működtető

ezek

dinasztikus

finanszírozására

birodalmi

(felvilágosult)abszolutista

államhatalom képviselte az európai fejlődés élvonalához való felzárkózás programját. Vagyis a kontinentális nagyhatalmi verseny szorításában a birodalom modernizációját a korszakban radikálisan felgyorsító bécsi császári központ indította el a hazai reformciklusok két évszázados sorozatát a rendi kiváltságai védelmezésében jeleskedő, alkotmányos vármegyei önkormányzatiságába zárkózó magyar nemesség döntő többségével szemben. Az uralkodóház konfliktusos törekvéseit támogató itthoni felvilágosult csoportok (pl: testőrírók, jozefinisták) a korszak egészében elszigetelt, szubkulturális jellegűek maradtak, számottevő társadalmi támogatottsággal nem bírtak. A „kalapos király” halálával kezdődő konzervatív restaurációs szakasz során (I. Ferenc, V. Ferdinánd) szinte teljes egészében felszámolt felvilágosult államreform újabb, immár szélesebb magyarországi osztályok szimpátiáját elnyerő, hulláma a - nem véletlenül reformkornak elnevezett - következő átalakítási ciklus éveiben jelentkezett. A modernkori ideológiák hazai megjelenésének időszaka ez, amely alatt kialakul a politikai szféra pluralitása, valamint először válik a közélet uralkodó – habár korántsem egységes irányzatává a liberalizmus. A reformkor meghatározó politikusainak túlnyomó többsége – annak ellenére, hogy „pártjaik” a birodalomhoz fűződő viszony tekintetében élesen szemben álló koncepciót képviseltek – szabadelvű alapállásúnak vallotta magát, vagy az utókor számára annak tekinthető (pl: Eötvös, Széchenyi, Deák, Kossuth). Máig alig ismert tény, hogy a korszak eszménye az Amerikai Egyesült Államok politikai rendszere volt; az Amerika-2-

motívum ettől kezdve fél évszázadig meghatározó módon volt jelen a hazai közéletben. A reformkori - döntően civil, autonóm (azaz nem állami!) kezdeményezéseknek köszönhető jelentős fejlődésnek a liberális alapértékek nyújtottak keretet, melyek a modernizációs ciklust lezáró ’48-as pesti forradalom kitöréséig a politikai osztály meghatározó szereplőinek konszenzusán alapultak. A forradalom és szabadságharc leverését és a Haynau-vezette megtorlást követően kezdetét vevő harmadik modernizációs szakasz a Bach-korszak (!). Ami a nemzet történeti emlékezetében az ország Habsburg katonai megszállása és alkotmányellenes igazgatása, az a modernizáció szemszögéből a császári udvar radikális fejlesztési politikája volt Bach majd az őt követő Schmerling irányítása alatt. A Ferenc József nevéhez köthető neoabszolutista rendszer a dinasztia felvilágosult abszolutista hagyományaiba illeszkedett: a ’48 áprilisában elfogadott törvények közül a polgári jogegyenlőséget (köztük a jobbágyfelszabadítást), a vallásszabadságot és a közteherviselést tartalmazó jogszabályok továbbra is hatályban maradtak.

Mindennek

köszönhetően

hazánk

társadalmának

polgári

átalakulása

és

gazdaságának kapitalizálódása a neoabszolutizmus éveiben (a reformkorral összevethető mértékben!) folytatódott, amihez a központosító állam a közigazgatás átalakításával (pl: a megyék helyett ún. kerületek kialakítása), az adózási kötelezettség kiterjesztésével, és a korszerű pénzügyi intézmények meghonosításával (pl: a váltó elterjesztése) kapcsolódott. Vagyis egy nagyszabású, azonban a magyar társadalom tagjainak akaratát teljes egészében negligáló (éppen ezért történelmileg elfeledett) államreform zajlott le, amire a magyar nemesség többsége adóelkerüléssel és a hivatalviselés megtagadásával, azaz a reformfolyamat bojkottálásával reagált. Az ország forradalom és szabadságharc utáni gyors felzárkóztatásának kísérlete annak ellenére, hogy ezen politikának a helyi elitek soraiban is voltak támogatói (kiket a nem túl hálás történelmi emlékezet Bach-huszárok elnevezéssel örökített meg), a többségi társadalom ellenállásán elbukott.

-3-

A kiegyezés felzárkózási szakasza Az 1867 után berendezkedő politikai rendszerre unos–untalan alkalmazzuk a kiegyezés fogalmát, de rendkívül kevés esetben gondolkozunk el azon, hogy valójában kik és miben egyeztek ki a szabadságharc bukását követően csaknem két évtizeddel. Mindent egybevetve a magyar politikai osztály, egymással már közel egy évszázada vetélkedő, két legerősebb irányzata kötött akkor kompromisszumot: a radikális reformerek kisszámú, de jelentős birodalmi támogatást élvező (gyakran németajkú) városi-polgári csoportja, és a széles (döntően köznemesi) középrétegek „fontolva haladó” reformer rétege. A kiegyezésben résztvevő erők meghatározóan szabadelvűkonszenzuális

jellegét

bizonyítja,

hogy

mindkét

fél

szélsőségesei

elutasították

a

kompromisszumos megállapodást, és mindvégig – bár teljesen más okoknál fogva – a dualista rendszer ellenzékeként működtek: a konzervatív Nemzeti Pártban tömörülő császárhű agrárius-főnemesi kör csakúgy, mint a rendi sérelmi hagyományt követő köznemesi (függetlenségi) ellenzék. A kiegyezés rendszerének első – nagyjából a századfordulóig terjedő – szakasza a fent említett szabadelvű konszenzusra épült: a Deák Ferenc, Andrássy Gyula majd Tisza Kálmán nevéhez köthető szabadelvű dualizmus három évtizede alatt fokozatosan megvalósult az ország gazdaságának és társadalmának modernizációja, melynek eredményeként hazánk soha nem látott közelségbe került a nyugat-európai centrum országok általános fejlettségi szintjéhez. A folyamatosan a Szabadelvű Párt irányítása alatt álló kormányzat számos feudális maradványt számolt fel, kiépítette (illetve megerősítette) a kapitalizmus intézményi kereteit, létrehozta a korszerű polgári államszervezetet és az állami adminisztrációt, elfogadta a polgári törvénykönyvet, valamint jelentősen fejlesztette az oktatási és a közlekedési infrastruktúrát. Mindennek köszönhetően az 1870-es – ’80-as években hazánk számottevő gazdasági prosperitást élt át, amely döntően az osztrák, majd francia működőtőke-beáramlásnak volt köszönhető. Azonban a XIX. század utolsó évtizedére a szabadelvű konszenzus társadalmi, gazdasági és politikai erőforrásai egyre nyilvánvalóbban a teljes kimerülés jeleit mutatták.

-4-

Államreform-kísérletek a XX. század első felének Magyarországán A kiegyezés második felében, annak ellenére, hogy a korszak emblematikus alakja a konzervatív-liberális Tisza István volt, az ország politikai rendszere az illiberális – konfliktusos modell felé tolódott el. A modernizáció előrehaladtával érdekes kettősség mutatkozott a magyar társadalmi és politikai viszonyok terén: a reformok kárvallottjainak és ellenérdekeltjeinek (pl: dzsentri kisbirtokosok, hivatalnokok) száma – főként vidéken folyamatosan emelkedett; bebizonyosodott, hogy a reformkor éveiben (számottevő polgárság hiányában) a politikai szabadságjogok legerőteljesebb követelőjének számító köznemesség a gazdaság terén már sokkal kevésbé híve a modernizációnak. (Az elemzőnek ekkor automatikusan a rendszerváltás körüli állapotok jutnak eszébe, mikor mindenki demokráciát szeretett volna, csak éppenséggel kapitalizmus nélkül). Ezzel párhuzamosan az ország gyors ütemű

fejlődésének

köszönhetően

a

nagyvárosi

nemzeti

burzsoázia

gazdaságilag

megerősödött. Ez utóbbi (elvileg a modernizáció nyertesének számító) réteg a lecsúszó vagy a lecsúszástól tartó, radikalizálódó alsó-középosztályra támaszkodva a késő dualizmus évtizedeiben bővíthette politikai befolyását a kiegyezési konszenzus módosítását, illetve annak egyenesen felmondását követelve. Tovább mélyítette a közélet konfliktusos vonásait két folyamat: egyrészt a dualizmus szabadelvű szakaszában folytatott nagyszabású infrastrukturális beruházásokat az állam döntően külföldi hitelekből finanszírozta, így a századfordulóra az eladósodás komoly méreteket öltött; másrészt az oroszországi pogromok elől több hullámban hazánkba érkező jelentős számú zsidó bevándorló - századfordulóra megvalósuló - társadalmi felemelkedése a dualizmus második szakaszában a hazánkban tradicionálisan alig létező antiszemitizmus ugrásszerű erősödését generálta. A századfordulótól kezdődően a társadalmi – törvényhozási patthelyzet miatt konszenzuális módon többé már nem lehetett reformot elfogadni (pl: a polgári házasság intézményét bevezető „darabont kormány” rendeleti kormányzása, a Tisza István vezetésével - a véderőtörvény elfogadása érdekében – erőszakkal letört obstrukció). A századelőn kettéválnak a radikális és a mérsékelt reformerek, így a kiegyezési konszenzus megszűnése innentől nyilvánvalóan visszafordíthatatlannak volt tekinthető (pl: a Jászi-féle Polgári Radikális

Párt

létrejötte;

Tisza

Nemzeti

Munkapártja

középtávon

nem

tartja

megvalósíthatónak az általános, egyenlő és titkos választójog bevezetését). A XX. század elejére - a szorító nagyhatalmi verseny miatt - a modernizációs folyamat ugyan nem rekedt -5-

meg, de a dualizmus aranykorához képest számottevően lelassult, valamint konszenzuális elemei végérvényesen megszűntek. Az első világháborúba torkolló illiberális késő-dualizmust követően a forradalmi rendszerek viszontagságai után 1920-ban létrejövő, Horthy Miklós nevével fémjelzett éra az államreform szemszögéből kísértetiesen hasonló utat járt be, mint a kiegyezés rendszere. A két világégés között működő rendszer első szakaszát konszenzuális – szabadelvű elemek dominálták. A Teleki Pál és (a legitimista érzelmű, azonban reálpolitikusként a „király nélküli királyság” koncepcióját képviselő) Bethlen István nevéhez főződő konszolidáció során a trianoni

területre

zsugorodó

Magyarország

történetének

(talán)

legradikálisabb

államreformját éli át. A kontinens második legnagyobb birodalmától örökölt több százezres (az elcsatolt területekről is beáramló) hivatalnokréteg mértékét a konzervatív-liberális kormányzat jelentősen csökkentette, (az új határoknak megfelelően) gyökeresen átalakította a megyerendszert, kialakította hazánk modernkori történetének első teljesen független pénzügyi intézményrendszerét

(MNB

létrehozása,

pengő

bevezetése,

népszövetségi

kölcsön

megszerzése). Emellett a Bethlen-kormány a népiskolai rendszer, a felsőoktatás, a társadalombiztosítás és a közegészségügy terén is számottevő fejlesztéseket volt képes megvalósítani. A nagy gazdasági világválság megrendítette a húszas évek konszolidációjának gazdasági alapjait, és erodálta a Trianon óta folyamatosan kormányzó Egységes Párt (KNEP) bázisát. A Horthy-rendszer másodvonalához tartozó, radikális politikus Gömbös Gyula 1932-es miniszterelnöki kinevezésével az egy évtizeddel korábbi Teleki – Bethlen-féle liberális konszenzus eredményeit negligáló, új politikai generáció került hatalomra. A trianoni rendszer gyökeres megújításának igényével fellépő nemzedék programját a 95 pontból álló Nemzeti Munkaterv tartalmazta; kezdetét vette a Horthy-korszak második, illiberális szakasza. A hatalomgyakorlás módját - jelentős közjogi változtatások nélkül - a vezérelvű kormányforma irányába mozdító Gömbös reformprogramjának sarokköve a gazdasági protekcionizmus, a nemzeti tulajdonú ipar fejlesztése, a kisbirtokos réteg támogatása, valamint a marginalizálódó társadalmi csoportok szociális felemelése volt. A bethleni KNEPből hazánk első tömegpártjává formált Nemzeti Egység Pártja társadalmi bázisát a késődualizmus illiberális évtizedeihez hasonlóan a lecsúszó alsó-középosztály és a paraszti roncstársadalom szellemi elitje képezte (pl: falukutató mozgalom). -6-

A politikai irányvonalát a korabeli Európa új jobboldali ideológiai áramlatának (Mussolini, Dolfuss, Hitler) részeként meghatározó Gömbös a Trianont követően létrejövő szabadelvű konszenzus következtében hatalmon maradó nagytőkés és nagybirtokos gazdasági elit kárára a (vidéki, kisvárosi) „úri középosztály” pozícióit kívánta állami eszközökkel megerősíteni. Az illiberális jobboldal vezére mindegyik célcsoportjának párhuzamosan kívánt kedvezni: egyszerre hirdette meg a pénzügyi válság felszámolását, az államigazgatás racionalizálását, a közszféra illetményrendezését, a kisbirtokosi adóterhek enyhítését, kedvezményes gazdálkodói hitelprogram elindítását és a szociális juttatások bővítését. A nyilvánvaló koherenciazavara ellenére rendkívül népszerű program sikere elsősorban annak volt köszönhető, hogy széles választói bázist tudott megcélozni azáltal, hogy hagyományosan baloldali követeléseket is beépített radikális jobboldali ideológiájába (pl: földosztás, választójog kiterjesztése, aktív állami szociálpolitika). A Gömbös halálát követően is folytatódó (Darányi, Imrédy, Bárdossy), újabb világháborúba és a vészkorszakba torkolló illiberális korszak (nemzetközi okoknál fogva) végül a magyar történelem talán legnagyobb fejlődési törésével zárult. „Zsidókérdés” és államreform Itt érdemes röviden érinteni a hazai államreform-kísérletek témakörének látszólag marginális, de valójában nagyon is központi elemét: a magyar zsidóság asszimilációjának és gazdasági – társadalmi emancipációjának folyamatát, melynek szakaszai alapvetően befolyásolták az 1848-as forradalomtól az 1944-es német megszállásig terjedő száz esztendő modernizációs programjait. Térségünk (és benne hazánk) megkésett fejlődéséből és az abból következő sajátos polgárosodásából következően a kialakuló kapitalizmus tulajdonosi és igazgatási rétege Közép-Európa-szerte a betelepülő németajkú népesség, majd (a cári Oroszországban lezajló pogromok elől menekülő) zsidóság köréből alakult ki. A magyar felzárkózási törekvések történetében a szabadelvű reformciklusok válsága törvényszerűen maga után vonta a társadalmi antiszemitizmus felerősödését és állami kezelésének nehézségeit. A késődualizmus alatt létrejövő Antiszemita Párt, a Horthy-korszak második felében radikalizálódó kormánypárt és az országgyűlésbe kerülő, egyre nagyobb mandátumarányú szélsőjobboldal példázza ezt a törvényszerűséget. -7-

Az államreform kérdése, vagyis a tradicionálisan túladóztatott magyar magángazdaság adóterheinek enyhítése, valamint a dzsentri réteget foglalkoztató túlburjánzó minisztériumi és megyei adminisztráció mértékének csökkentése mindig túlmutatott a kérdés szűken vett közgazdasági keretein. Miután a kapitalizmus gazdasági rendjét - egy vesztes szabadságharcot követően - állami eszközökkel kezdte el bevezetni a bécsi birodalmi központ, a piacgazdaság haszonélvezői természetesen döntően a császárhű, rendszerpárti csoportokból rekrutálódtak, melyek között számarányukat tekintve az akkor már több évszázada a Kárpát-medencében élő hazai németek, a szabadságharcot követő évtizedekben több hullámban betelepülő zsidóság, valamint

egyéb

évszázados

gyökerű

nemzetiségek

(pl:

görögök,

örmények)

felülreprezentáltak voltak. A Bach-korszak és a dualizmus első szakaszának ugrásszerű gazdasági fejlődése nagyban köszönhető ezen betelepülő csoportoknak (főként a vidéki polgárosodás gyors folyamata lett volna elképzelhetetlen a zsidóság részvétele nélkül). A sajátos polgárosodás azon jellegzetességéből adódóan, hogy a kapitalizmus hazánkban nem spontán gazdasági folyamat eredményeként bontakozott ki, hanem oktrojált módon, állami eszközökkel elősegítve, ráadásul a többségi társadalom csekély részvételével, a szabadelvű államreform-ciklusok minden piacpárti kormányzati intézkedése úgy jelent meg az illiberális ellenzék támogatói előtt, mint az idegen kapitalizmus idegen csoportjainak preferálása „a keresztény népelem” kárára. A trianoni trauma tovább súlyosbította a késő-dualizmus örökségét: habár harmadára csökkent az ország területe, a politikai szocializáció megőrizte a magyar társadalom nagyhatalmi tudatát, fennmaradt az erős állam igénye, vagyis nem érvényesülhetett azon összefüggés, miszerint minél kisebb egy ország, annál kisebb a redisztribúciós igény. (A XX. század végének városállami és kisállami reneszánsza bizonyítja, hogy liberális államreformot nagyobb valószínűséggel lehet végrehajtani kis kiterjedésű és népességszámú államokban). A történetileg kialakuló túladóztatás kultúrája (a reformer birodalmi központ, majd a menedzserpárt részéről) és az adóelkerülés kultúrája (a társadalom oldaláról) között meglévő űr a szabadelvű konszenzus bethleni korszakában sem csökkent, sőt egymás feltételeként továbbra is egymást erősítették. A Gömböstől kezdődően a hivatalos kormányzati politika szintjére emelkedett illiberális fejlesztési program a fenti fejlődési sajátosságokból és a belőlük származó társadalmi körülményekből adódóan államreformon a keresztény középosztály gazdasági pozícióinak -8-

megerősítését,

valamint

munkanélküliségének

ahhoz

szorosan

csökkentését

értette

kapcsolódva (amellyel

a

egyszerre

jobboldali vélte

fiatalság

megoldani

a

„zsidókérdést” és a „generációs kérdést”). A második világháborúba és a holokausztba torkolló illiberális reformciklust követő államszocializmus éveiben a „zsidókérdés” látszólag megszűnt társadalmilag releváns kérdésnek lenni (a politikai pluralizmus felszámolása azonban nem megszüntette, csak felfüggesztette annak társadalmi megvitatását, a rendszer tabutémái közé került). A rendszerváltozást követően a „zsidókérdés” ismételten az államreform kérdésével összefonódva jelenik meg: a szociális piacgazdaság erős államot képviselő MDF-es modellje, kontra

a

koraszülött

jóléti

állam

SZDSZ-es

minimális

kormányzat

koncepciója

társadalompolitikai szintű versenyével párhuzamosan zajlik a vezető kormánypárton belüli ideológiai-kulturális jellegű küzdelem (Antall - Csurka szembenállás) részeként. Tehát az államreform - jelentős mértékben - nem mint a kapitalizmus globálisan uralkodó modelljéhez való alkalmazkodás kérdése vetődött fel, hanem a „zsidókérdés” társadalomtörténeti kontextusában. Az államszocializmus mint radikális felzárkózási kísérlet A világégést követő rövid (konszenzuális) koalíciós időszak után 1948-’49-ben berendezkedő Rákosi-rendszer alatt valósult meg hazánk első és mindeddig egyetlen (nemcsak radikális-illiberális, hanem egyenesen) totális-diktatórikus reformciklusa. A nehézipar és a közlekedési infrastruktúra ugrásszerű fejlesztésének döntően belső erőforrásokból (vagyis a relatíve alacsony lakossági életszínvonal terhére) történő finanszírozásának programja mindössze egy kormányciklusnyi idő alatt villámgyorsan feléli saját alapjait. Az ’53-ban a kommunista reformpolitika módosításával fellépő, a kialakult állapotokat reálpolitikusként értelmező Nagy Imre (a rendszer kereteinek átszabása nélkül) elődje időszakához képest konszenzuális(abb) hatalomgyakorlást hirdetett: az életképtelen nagyberuházások leállítását, a belső fogyasztás élénkítését (értsd: életszínvonal-emelkedést); a kisipar, a kiskereskedelem és a mezőgazdasági kisbirtokok működési lehetőségeinek újbóli biztosítását. A mindössze két év múlva ismételten megerősödő, változatlanul totális

-9-

államfejlesztési törekvéseket képviselő Rákosi – Gerő – klikk ellenében kialakuló általános társadalmi ellenállás az ’56-os forradalom két hete során csúcsosodik ki. A forradalom leverése után hatalomra jutó Kádár János nevével fémjelzett rendszer a Horthy-rezsimhez hasonlóan rövid megtorlási szakasszal veszi kezdetét, azonban a korszak uralkodó logikájának eleve konszenzuális jellegét mutatja a magyar történelem egyik legnagyobb (’57-’58-ban megvalósított) reálbér-emelése, valamint a viszonylag „korán” elfogadott ’63-as általános amnesztia. A ’68-ban útjára indított új gazdasági mechanizmus politikai szempontból egy átfogó államreform-kísérletnek tekinthető, amely a tíz évvel korábbi kádári intézkedésekkel párhuzamosan Nagy Imre ’53-as programjának minden társadalom – és gazdaságpolitikai elemét átültette a gyakorlatba (pl: a magángazdaság szerepének növelése, a vállalatirányítási önállóság bővítése). A külső (szovjet) és belső (pártbeli keményvonalasok) nyomására a ’70-es évek elején a magyar vezetés számottevően korlátozni kényszerült a reformfolyamatot, azonban a külső gazdasági körülmények romlásával (pl: olajválság) a mechanizmus szellemisége ismételten előtérbe került a ’79-’81es fiskális restrikció (árreform, dotációk leépítése), majd a Világbankhoz és a Nemzetközi Valutaalaphoz történő csatlakozás során. Vagyis a kádári alku a konszenzuális -„szabadelvű” reformciklus (korlátozott) lehetőségeként is értelmezhető, melynek egyértelmű történelmi sikerágazata az állami egészségügyi és oktatási rendszer volt (Konrád György és Szelényi Iván kifejezésével élve a Kádár-rendszer mint modernizációs diktatúra). A rendszerváltás szakasza A ’60-as – ’70-es évek reformciklusa a ’80-as évtized elejére a társadalmi alrendszerek mindegyikében nyilvánvaló válságszakaszába érkezett. A szinte már kezelhetetlen mértékű külső eladósodás és a nyomában fenyegetően kísértő államcsőd réme következtében a kádári konszenzus látványosan felbomlik. Politikai szempontból az eliteknek két-két releváns csoportja formálódik ki a párton belül és az ellenzék soraiban egyaránt: szabadelvűkonszenzuális és illiberális-radikális elitek alakulnak mindkét oldalon: a pártban Aczél – Pozsgay, az ellenzéken belül akkor még alig perszonalizálódó urbánus - népi törésvonal formálódik. Meglepő módon a verbálisan radikális és kulturálisan élesen antikommunista liberálisok (és az Aczél-szárny) rendszerváltó stratégiája képviselte a válságba jutó reformciklus modernizációs eredményeinek megőrzését, illetve azok gyors továbbfejlesztését - 10 -

egy újabb (immár demokratikus) államreform-periódus keretei között, míg a népiek (valamint a pártállami Pozsgay-platform) „koncepciója” a társadalmi és gazdasági értelemben vett későkádári liberalizálódási folyamat társadalom – és gazdaságpolitikai örökségének elvetését tartalmazta. A sors fintora, hogy a ’90 áprilisi országgyűlési választások előtt kilenc hónappal Antall József személyében a szabadelvű-konszenzuális modellt képviselő konzervatív politikus került a népieket tömörítő MDF élére. A Nemzeti Kerekasztal intézményes keretet biztosított a „reformátmentés” politikájának, melynek a rendszerváltás rendszerének alkotmányos konstrukciója is köszönhető. Ezt követően a Demokrata Fórumnak „a nyugodt erő” konszenzuális jelszavára épített kampánya – az SZDSZ verbális radikalizmusával szemben egyértelmű választási sikert aratott, mert megteremtette egy régi-új társadalmi megállapodás megkötésében érdekelt (szociológiailag és kulturálisan) egymástól gyökeresen eltérő szavazói csoportok politikai egységét. Mindez maga után vonta a népi irányzat MDF-en belüli marginalizálódását, amit annak prominensei a rendszerváltás elárulásaként értelmeztek. Az Antall-i közép koncepciójának sikere tette lehetővé a ’90-es választásokat követően megalakuló

parlament

két

vezető

erejének

a

kormányozhatóság

érdekében

való

megállapodását (Antall - Tölgyessy – paktum), az elkerülhetetlen kompromisszumot mindkét (!) oldal radikálisai támadták (pl: a baloldalról Orbán, a jobboldalról Csurka). Az 1990 áprilisától 2000 végéig (illetve 2002 májusáig) terjedő korszakot hívom a rendszerváltás rendszerének első, szabadelvű – konszenzuális szakaszának. A Nemzeti Kerekasztal tárgyalások legfőbb eredménye, hogy sikerült újabb történelmi törés nélkül megvalósítani a szocialista diktatúrából a plurális demokráciába történő átmenetet. Ezen, a magyar történelemben meglehetősen ritka, szerves folyamatot fejezi ki az Antall által bevezetett és következetesen használt rendszerváltoz(tat)ás fogalma, ami élesen elkülönült a radikálisok rendszerváltás kifejezésétől. A rendszerváltozás megegyezéses jellege, ami újratárgyalt kádári konszenzusként is felfogható, egy régi–új elem fennmaradásáért tehető felelőssé, ami nem más, mint a jóléti (szociális) konszenzus, amely mellett a „jogállami forradalom” vívmányaként vált alkotmányos rendszerünk részévé a jogállami (liberális) konszenzus. Ezen kettős megegyezésre épült a hazai politika az Antall-Boross - és a HornKuncze-kormány éveiben, valamint az Orbán-Torgyán kabinet ciklusának első felében. A rendszerváltozás rendszerének első szakaszában kizárólag azon koalíció juthatott hatalomra, - 11 -

melynek pártjai az adott választás során együttesen képviselték e két konszenzus (ha nem is egyenlő arányú) szintézisét. Ezen időszakban radikális pozícióból (vagyis a konszenzus kritikájának programjával) nem lehetett sem választást nyerni, sem pólusképző erővé növekedni. A fiatal demokraták ’98-as kormányra kerülésüket követően hatalmi helyzetből hozzáláttak a bethleni konszolidáció Egységes Pártjának modernizált újjászervezéséhez; ilyen széles, egy párton belüli koalíció a magyar politikatörténet során még nem jött létre korábban: a kereszténydemokrata, a konzervatív, és a kisgazda irányzat egységbe olvasztása sikeresen befejeződött. A FIDESZ gyűjtőpárti helyzetének a ciklus második felében történő stabilizációját követően kezdetét vette a párt (szabadelvűről az illiberálisra történő) modellváltása. Konklúzió A kisebbségi kormányzás létrejöttét követően nem az a magyar politika alapvető kérdése, hogy 2010 utáni időszakban folytatódik-e az államreform másfél évszázados folyamata, hanem az, hogy melyik reformciklus „görbéje” fogja azt dominálni: a „felívelő” szabadelvű vagy a „leszálló” illiberális. A rendszerváltozás után berendezkedő első magyar tömegdemokráciában úgy tűnt, e két ciklus küzdelme által meghatározott rendszerfüggetlen politikatörténeti tradíció átadja helyét a nyugat – európai értelemben vett, ideológiai alapon strukturálódó pártrendszernek. Azonban a - csaknem egy évtizedes - permanens változássorozaton áteső magyar pártstruktúra végül kitermelte magából az egységes jobboldali illiberális gyűjtőpártot, amely lerántotta a leplet a magyar politika történetileg – kulturálisan - szociológiailag kódolt tényleges logikájáról. A ’90-es évek utolsó harmadáig tartó, a hazai társadalom többségét érintő nagymértékű életszínvonal-romlás következtében az ezredforduló környékétől kezdetét vette a magyar felzárkózási folyamat újabb „leszálló ága” (vagyis a rendszerváltás rendszerének válsága). Ami azon törvényszerűségből adódott, amit Friedrich von Hayek az Út a szolgasághoz című írásában a következő módon foglal össze: „(…) az egyetlen dolog, amit egy modern demokrácia nem képes összeomlás nélkül elviselni az az, ha békeidőben kell lényeges mértékben csökkenteni az életszínvonalat, vagy ha hosszú távon stagnálásra vannak ítélve a gazdasági feltételek”. - 12 -

Felhasznált irodalom •

Bokros Lajos – A közteherviselés félreformja. In Élet és Irodalom (2008. február 29.)

•

Bródy András: A ciklus oka és hatása. In Közgazdasági Szemle (2007. október)

•

Csizmadia Ervin – A politikai közeg (pártpolitika, közélet és politikatudomány) a két világháború közötti Magyarországon In Makkai János, Új Mandátum, Bp. 2001.

•

Dessewffy Tibor – Sebők Miklós: Kifulladásig avagy az értelmiség árulása in Élet és Irodalom (2008. március 21.)

•

Estefán Zsolt – Berlusconi, harmadszor? in Heti Válasz (2008. április10.)

•

Fisichella, Domenico – Pártrendszerek és választási rendszerek in A politikatudomány alapvonalai, Osiris, Bp. 2004.

•

Hamecz István: Kompország gazdasága In. Népszabadság (2008. február 6.)

•

Lengyel László: A „liberális állampárti” rendszerek válsága in Mozgástér és kényszerpálya, Helikon, Bp. 1997.

•

Petőcz György: A ballib publicisztika kalandja Berlusconival in Élet és Irodalom (2004. február 6.)

•

Sakmyster, Thomas – A Bethlen-korszak (5. fej.); A válságtól az Ansclussig (6. fej.) in Admirális fehér lovon, Helikon, Bp. 2001.

•

Scruton, Roger – Nemzetek és nacionalizmus in A nemzetek szükségességéről, Helikon, Bp. 2005.

•

Tölgyessy Péter – A demokratikus átmenet regénye; A liberális közép sikerét szeretném; Lesz-e jobbközép pártja a magyar demokráciának?; Atomizált társadalom, sebezhető kormány in Elégedetlenségek egyensúlya, Helikon, Bp.1999.

- 13 -