Park Könyvkiadó
© 2010 Aczél Endre © 2010 Park Könyvkiadó, Budapest A képanyagot válogatta Rédei Ferenc
A borítón: Áll az Erzsébet híd (1964. július 15.). Az építők köszöntésére söröshordót gurítanak át rajta (MTI Fotóarchívum/Lajos György felvétele)
A szerző fotóját Szebeni András készítette
Felelős szerkesztő Szalay Marianne Szerkesztette Gáspár Zsuzsa A szöveget gondozta Lovass Gyöngyvér Műszaki szerkesztő Kuha Zulejka A borítót tervezte Gerhes Gábor A belső oldalakat tervezte és tördelte Köböl Vera Készült a Szekszárdi Nyomda Kft.–ben Printed in Hungary
Feleségemnek, fiamnak. Fiam nemzedékének.
Egy trilógia első részét tartja a kezében a kedves olvasó. Elmesélek itt mindent vagy majdnem mindent, amit a múlt század hatvanas éveiről tudni érdemes. A tervezett folytatásokkal (hetvenes, majd nyolcvanas évek) tizenöt év munkáját adom közre. A szöveg egy rádiós műsorfolyam szerkesztett, javított és részben átírt változata. Az Acélsodrony eredetileg a Kossuth Rádióban volt hallható, később „átköltözött” a Klubrádióba. A Kossuthon javarészt politizáltam, a Klubrádióban hatvan, darabonként egyórás műsor formájában önállósult a kultúra, a szellem világa, majd a sport. Magyarázattal tartozom azért, hogy ez a kötet miért csak 1962-től tárja föl a politika, a kultúra és a sport történéseit. Amikor munkához láttam, úgy gondoltam, hogy egy évszám – mondjuk, 1960 – önmagában nem cezúra. Inkább olyan pontot kell keresnem, amely akár sorsfordítónak is nevezhető. 1962-t találtam ilyennek: egyrészt azért, mert ekkorra konszolidálódott a Kádár-rendszer és indult be a 20. századi Magyarország átfogó modernizációja; másrészt pedig azért, mert a kubai rakétaválság elmúltával nyílt meg az út az egész emberiség sorsát perdöntő módon befolyásoló enyhülési politika felé. El kell mondanom továbbá, hogy az Acélsodrony nem véleményformáló, hanem ismeretterjesztő műsor volt, amiképp e könyv célja is az ismeretterjesztés. Igaz, erős támpontokat ad a véleményformáláshoz is. Miközben anyagot gyűjtöttem, alapvetően a korabeli Magyarországon elérhető, egyszóval publikusnak mondott forrásokra támaszkodtam, mert az volt az elvem, hogy az emlékezés az „úgy, ahogyan mi itt, magyarok milliói megéltük” élményvilágára támaszkodjék. Éppen ezért csak elvétve vettem igénybe az emigráns magyar sajtó és irodalom anyagait, nézőpontjait. Ha föltétlenül szükséges volt, persze megtettem – de hát ennek az országnak a népe döntő módon a magyar írott sajtóból, rádióból, televízióból merítette ismereteit, és (ha kényszerűen is, de) azonosult az akkori média szűrőjével. Ez a könyv egyfajta panoramikus képet kínál. Lineáris rendet csak az évek egymásutánjában tart, az alfejezetek „ugrálnak” a politika és a szellem világa között. Hol egy háború, hol egy tárlat; hol egy politikus
portréja, hol egy filmirányzat; máskor egy nagy költő vagy éppen egy legendás gól. Valamennyihez személyes élményem fűződött, amit be is építettem a mesékbe – ezzel „fűszereztem” az egyébként tárgyszerű közlést. 1962-ben érettségiztem, és onnantól fogva – egyetemistaként, majd újságíróként – mohó érdeklődéssel figyeltem mindent, ami körülöttem történt. A politika legalább annyira érdekelt, mint a képzőművészet, a popzene vagy a sport, afféle lelkes típusként magamba szívtam „a világ összes dolgát”. Aztán, három évtized múltán, úgy gondoltam, hogy ami bennem van, az talán a „közt” is érdekelheti, így született meg – Rangos Katalin rádiós szerkesztő közreműködésével, akitől a műsor címe származik – az Acélsodrony. Mely, mint az olvasó nyilván tudja, zenés műsornak született, s az is maradt. A szövegrészek közé iktatott zenék egy kor „fílingjét” voltak hivatottak megjeleníteni. De ezekhez nekem kevés közöm volt és van. A zenéket nem én szerzettem, nem én adtam elő, noha jórészt én válogattam. Ami viszont ebben a könyvben olvasható, az az én szellemi tulajdonom, azért még a felelősséget is tudom vállalni. És vállalom is, boldogan. Az Acélsodrony életem műve.
Rákosi Mátyás hazajönne… Januárban egy nem magyarországi, de szorosan magyar érdekű ügy zajlik. Az ekkor 70 éves Rákosi Mátyás, Magyarország volt sztálinista diktátora, aki éppen krasznodari (déloroszországi) száműzetésének napjait tölti, elérkezettnek látja az időt arra, hogy újból kezdeményezze hazatérésének engedélyezését. Márciusban már Moszkvába akar költözni, onnan pedig vissza Budapestre. Nagyon magabiztos. Komolyan veszi, hogy lassan lepereg az az öt év, amelyet a szovjet elvtársak büntetés gyanánt kimértek rá. Büntetni azért büntették, mert – így az öt évvel korábbi hivatalos indokolás – visszaélt a vendégszeretetükkel. A tényleges ok az volt, hogy az önfejű Rákosi levélben feddte meg a Szovjetunió Kommunista Pártjának Hruscsov vezette elnökségét azért az állítólagos tapasztalatlanságért, amit 56-ban magyar ügyekben mutattak. Még ennél is ténylegesebb: Rákosi felfogta, hogy a szovjet vezetés alkut kötött Kádárral. Amelynek lényege az lett volna – bár ez nem bizonyosság –, hogy a Moszkvában Kádárék ellen szervezkedő Rákosit eltávolítják a fővárosból, ha a magyar vezető szabad folyást enged a Nagy Imre elleni büntető eljárás megindításának. Azóta öt év telt el. Nagy Imrét kivégezték, a Kádár-rendszer konszolidálódott, Rákosi talán már csak egymaga hitt abban, hogy a
magyar nép őt visszavárja. Kádárék azonban váltig úgy gondolták, hogy a bukott diktátort nem volna célszerű hazaengedni. Már csak azért sem, mert Rákosi nem volt hajlandó aláírni egy kötelezvényt arról, hogy nem folytat politikai tevékenységet. Erre egyébként megvolt a formai oka: bármilyen hihetetlen is, a kérdéses időpontban a száműzött a Magyar Szocialista Munkáspárt tagja volt, melybe volt hívei még 1957 márciusában, Moszkvában léptették be. Mindenesetre Hruscsov magáévá tette Kádárék álláspontját. De függetlenül ettől, az akkor, 62 elején a Szovjetunióban zajló politikai folyamatok egyáltalán nem kedveztek Rákosinak. Az SZKP épp hogy túljutott XXII. kongresszusán, amoly mérföldköve volt a sztálintalanításnak. Hogy Rákosi Mátyás ezek után miért azt olvasta ki a csillagokból, hogy neki, mint Sztálin egykori legjobb magyar tanítványának, éppen most fogják a hazatérést engedélyezni, rejtély. Nem is engedélyeztek neki semmit. Még a Moszkvába költözést sem. Idehaza viszont – ezt a szót kell használnom – kreáltak ellene egyfajta pártellenes szervezkedési ügyet. Ennek a vállalkozásnak az volt az alapja, hogy Rákosi megsértette a neki előírt levélcenzúrát. Úgy kerülte ki a magánlevelezési tilalmat, hogy a feleségének tollba mondta a véleményét, s a Fenyicska által feladott levelek nem a moszkvai magyar nagykövetség közbejöttével, hanem rendes postai úton jutottak el Magyarországra. Persze így is elolvasták őket a hatóságok, és Rákosi ellen pár hónapon belül hivatalos vád lett, hogy rokonaival együtt a párt vonalával ellentétes, szektás szervezkedést hozott létre. Hazaengedés helyett valójában Rákosi pártból való kizárásának és örökös távol tartásának előkészületei folytak Budapesten. Erről az egész ügyről egyébként a magyar közvélemény egyáltalán nem értesült.
…ehelyett megbüntetik A novemberben esedékes pártkongresszus előtt – mely pontot kívánt tenni az 56-ban megkezdett kádári konszolidáció végére – az MSZMP Központi Bizottságának akadt egy kis tennivalója. Kizárni Rákosi Mátyást és Gerő Ernőt a pártból. Az 56-ig tartó rezsim e két vezéralakja akkortájt a Szovjetunióban élt – Rákosi ott is maradt –, így tehát ennek a gesztusnak sok értelme nem volt. Nemhogy Kádárék és a magyar nép, de már a szovjetek is régen leírták a magyar sztálinizmus két főkolomposát. (Zárójelben jegyzem meg: ami a hírhedt „négyes fogat” másik két tagját illeti, közülük Farkas Mihály már börtönt is ült, tehát eleve nem lehetett a párt tagja, Révai József pedig 59 elején meghalt.) Rákosiékat tehát kizárták. És velük együtt további 17 embert, akiket felelősség terhelt „a személyi kultusz éveiben munkásmozgalmi emberek
ellen indított törvénysértő perekben”. A kizártak egykori ávósok és belügyérek, ügyészek és bírák voltak. Nevüket nem tették közzé. A párttagságtól való megfosztáson túl – mintegy mellékbüntetésként – azt kapták, hogy elzárták őket a belügyi, az ügyészi és a bírói pályától. Egyébként dolgoztak és dolgozhattak is, a többség középszintű vezetői beosztásban. Fogalmazzunk finoman: nem mondhatni, hogy a párt ökle ugyanazzal a vehemenciával csapott volna le rájuk, mint az ellenforradalmároknak titulált emberekre. Ami nem véletlen, mert az ún. törvénysértő perek végrehajtói, különösen az ávósok, jó szövetségesei voltak Kádáraknak az 56 utáni megtorlásokban. De ezzel együtt is tennék két megjegyzést. Az egyik az, hogy noha a volt kommunisták, szociáldemokraták ellen indított rákosista perek egészen bizonyosan törvénysértők voltak, a kérdéses időszakban gyakorolt „szocialista törvényesség”, mint a diktatúra eszköze, eleve módot adott arra, hogy a jog és a politikai érdek konfliktusában mindig az utóbbi kerekedjen felül. A másik megjegyzésem vagy inkább kérdésem az, hogy vajon milyen erkölcsi jogon hivatkoztak Rákosiék pereinek törvénysértő voltára azok, akik négy évvel korábban Nagy Imrét a szocialista államrend megdöntésére szőtt ellenforradalmi összeesküvés címén, tehát hamis vád alapján akasztatták fel. Most azonban ugornék egyet. Az SZKP Központi Bizottsága újraíratta a párttörténetet. Ebbe a keretbe illeszkedett Rákosi és Gerő kizárása. A megfogalmazott irányelvek centrumában természetesen Sztálin szerepének helyes értékelése állott. Hruscsovék eleve támpontokat adtak a párttörténészeknek azzal, hogy listába szedték, hol, miben hibázott Sztálin. De a legfőbb támpont az volt, amin ma már csak mosolyogni tud az ember, leginkább kínjában. Ez így hangzott az akkori Pravda szerint: „A párttörténet ne túlozza el se Sztálin pozitív, se negatív szerepét.” Azaz még mielőtt munkához láttak volna a párttörténészek, a vezető elvtársak megmondták nekik, hogy milyennek kell majd lennie az új Sztálinképnek. „Kiegyensúlyozottnak”, függetlenül attól, mi olvasható ki a tényekből. Az olyan elvtársaknak, mint Leonyid Brezsnyev, még ez is sok volt. Két évvel később, amikor Hruscsovot leváltották, a brezsnyevi garnitúra vigyázni kezdett arra, nehogy a párt és a nép nagyon elszontyolodjon Sztálin bűneinek felhánytorgatásától. A párttörténet egyenletéből, ahol lehetett, a véreskezű diktátort kivonták. Megint egyszer igazolódott a régi vicc: a szocializmusban a történelmet a legnehezebb előre látni.
Ivan Gyenyiszovics 1962 novemberében, a szovjet viszonyok közepette liberálisnak számító Novij Mir című irodalmi folyóiratban megjelent egy addig ismeretlen szerző, Alekszandr Szolzsenyicin
kisregénye, az Ivan Gyenyiszovics egy napja. Bizton állíthatom, hogy hasonló irodalmi szenzációt Moszkva évtizedek óta nem élt meg. Napokon belül mindenki erről a műről és szerzőjéről beszélt. Az ok pofonegyszerű: addig a pillanatig, amíg napvilágot nem látott az Ivan Gyenyiszovics, a Szovjetunióban szigorú tabunak számított a GULAG (betűszó, a Munka- és Javítótáborok Főigazgatósága orosz intézménynévből), tehát a sztálini kényszermunkatáborok intézménye. Az pedig, hogy milyen volt bennük az élet, még inkább. Holott százezrek, ha nem milliók éltek az országban, akik éveket és évtizedeket töltöttek a táborok szörnyűséges fizikai és lelki megpróbáltatásai között. A szovjet rendszer roppant kegyetlen volt, de ezt a kegyetlenségét olyképp palástolta, hogy tilossá tette a róla való beszédet. Az irodalomban, a művészet minden lehetséges formájában, mindenütt. A Sztálin halálát követő olvadás – ahogy az Ilja Ehrenburgtól kölcsönzött regénycímmel a korszakot nevezték – nem érintette a Gulagot. Egészen addig, amíg egy túlélő, Alekszandr Szolzsenyicin kézirata el nem jutott a Novij Mir bátor főszerkesztőjének, Alekszandr Tvardovszkijnak a kezébe, s amíg ez az ember a kisregény megjelentetéséhez meg nem szerezte magának Nyikita Hruscsovnak, a Szovjetunió akkori első emberének a jóváhagyását. Jellemző az akkori állapotokra, hogy Hruscsovnak szembe kellett mennie a kulturális és irodalmi életért felelős pártboncok ízlésével és akaratával, s le kellett küzdenie vezetőtársai ellenkezését is. Pedig ekkor már hat évvel túl voltunk a XX. és egy évvel a XXII. kongresszuson. A sztálini törvénytelenségek feltárása, ha úgy tetszik, hivatalos krédóvá vált. De a szovjet párt- és államapparátus sokmilliós hadseregének zsigereiben ott élt a félsz, hogy ha idézőjelben szólva „mindent” kimondanak a múltról, ha irodalmi anyaggá válnak azok a rémtörténetek, amelyeket a hruscsovista szónokok a XXII. kongresszus pódiumáról elmondtak, akkor gyógyíthatatlanul megsérül a kommunista építés folyamatos nagyszerűségének képzete – vagy inkább kényszerképzete –, melyet egyébként a Sztálin idejében ugyancsak végig vezető posztokon álló Hruscsov maga is táplált. Alekszandr Iszajevics Szolzsenyicin fiatal matematika-fizika szakos tanárként vonult be 1941 nyarán a szovjet hadseregbe, századosi rangig küzdötte fel magát, számos kitüntetés birtokosa lett, ám a háború vége felé a katonai elhárítás elcsípte egyik magánlevelét, amelyben illetlen megjegyzéseket tett Sztálinra. Ezért nyolc évet kapott, amelynek egyik hányadát kényszermunkatáborban töltötte le, fizikai munkán. Módja volt élményanyagot gyűjteni az Ivan Gyenyiszovics emlékezetes, a mindennapi túlélésért küzdő figuráihoz. Első kéziratait az irodalmi folyóiratok visszautasították, az áttörést Tvardovszkij és a Novij Mir biztosította számára. Egy ideig vadul ünnepelték. Minthogy Hruscsov volt a patrónusa, a szovjet lapok tele voltak az ismeretlenből jött – egyébként
valóban remek – író dicséretével. Az Ivan Gyenyiszovicsot állami pénzen fordították le idegen nyelvekre s terjesztették az öt földrészen. A regény fegyver volt Hruscsov kezében a sztálinistának ismert vezetők maradékával, vetélytársaival szemben – vagyis nem irodalmi értékei miatt játszott jelentőségét messze meghaladó szerepet a közéletben.
Ugyanez magyarban A Gulag-világ felfedezése Magyarországon még Szolzsenyicin előtt megtörtént. A magyar Szolzsenyicint – félek, nagyrészt elfeledték – Lengyel Józsefnek hívták. 1962-ben kis kötet jelent meg a nevével Igéző címmel, nem előzménytelenül, mégis előzmény nélkül. A kötet címadó novellája ugyanis remekmű volt, Lengyel más művei nem azok. Az sem, amely íróvá avatta, és amelyet idehaza, jó huszonöt év késéssel hangosan ünnepeltek. A könyv Visegrádi utca címmel a Szovjetunióban jelent meg először, a harmincas évek közepén, és a Kommunisták Magyarországi Pártjának megalakulásáról szólt, sok emberi ízzel mellesleg. (Zárójel azoknak, akik kevésbé verzátusak a KMP történetében: a legenda szerint a párt a pesti Visegrádi utcában alakult meg, Kun Béla vezérletével, 1918-ban.) A fiatal Lengyel maga is részt vett az eseményen. Élményét természetesen idehaza nem, viszont szovjetunióbeli emigrációjában, amely egy németországi kirándulásra következett, megörökíthette. De igen nagy balszerencsével, tudniillik a Visegrádi utca szovjet kiadásához Kun Béla írt előszót. Az a Kun Béla, akit Sztálin – sok-sok magyar kommunista emigráns társaságában – kivégeztetett. Ezek után Lengyel sorsa meg volt pecsételve. Összesen tizennyolc évet töltött a Gulagon és száműzetésben (többet, mint Rákosi idehaza fegyházban), és csak 1955-ben tudott szabadulni s hazatérni. Ekkor már közel volt a hatvanhoz, de írói pályáját úgy folytatta, mintha mi sem történt volna közben. Érdekes módon a korabeli kritika szinte észre sem vette, hogy az Igéző című kötet címadó novellája maga a csoda. Egy száműzöttről szólt és egy kutyáról. Egy ismeretlen magyarról, aki Szibériában hol csősz, hol szénégető, akinek nincs múltja, családja, gyereke, semmije, aki senkihez se szól – mit is szólna a Gulag után –, ám akit valami ellenállhatatlan érzelem hajt egy kutya felé, s a kutyát őfelé. Kevés olyan szép alakja van a kortárs irodalomnak, mint Najda, a kutya, aki minden belenevelt fegyelmét levetkőzve, rabiátus gazdájának a szó szoros értelmében ellentmondva, ami, ugye, nem állati tulajdonság, repül, repül a magyar rab karjaiba, csak azért, hogy a gazda idővel, mint hűtlen dögöt, elveszejtse. András, a hős megigézte a kutyát, a kutya megigézte Andrást; szeretetet ők ketten tudniillik csak egymás iránt tudtak érezni. Aki olvasta az Igézőt, maga is megigéződött. Az már egy másik történet, hogy egy évvel később Lengyel Elejétől végig
címmel megírta a maga Ivan Gyenyiszovicsát, melyről én azt hallottam akkori történelemtanáromtól, a különös dolgokat mondó Komlós Gyulától (a Toldyban, ugyanott, ahol Antall József tanított), hogy az Elejétől végig jobb, mint Szolzsenyicin kisregénye, csak épp senki nem hajlandó észrevenni. Hát nem jobb. Irodalmi értelemben biztosan Szolzsenyiciné a jobb, de Lengyelé megrázóbb. Lengyelé rettenetes. Csak mellékesen jegyzem meg, hogy az Igézőből utóbb Szinetár Miklós készített gyönyörű tévéfilmet, miáltal a történet közkinccsé vált. Legyen lábjegyzet, hogy Lengyel József majdnem olyan keserű emberként halt meg, mint a kutyát sirató Andrása; naplójából ítélhetően fokozódó rosszkedvvel nézte a kádári Magyarországot, odáig is eljutott, hogy nem akar párttagként meghalni. Az se volt a szíve szerint való kommunizmus, ahová hazajött, az emberarcú csehszlovák szocializmus eltiprása után végképp nem. Látta, Sztálint nem lehet levetkőzni.
Kádár kirándulásai Az év legelején Kádár János felbukkant a barcsi Vörös Csillag termelőszövetkezetben. Az ország első embere nem volt szenvedélyes téeszlátogató, tehát annak, hogy vállalkozott a barcsi kirándulásra, valami különös oka kellett hogy legyen. Vajon mi? Nézzük csak. Ekkortájt már többé-kevésbé befejeződött az 59-60-ban elindított, illetve újraindított szövetkezetesítés. Jó szövetkezetekből azonban kevés volt még, gyöngékből annál több. A barcsi a jók közé tartozott. Kádár már akkor is kitüntette figyelmével, amikor elnöke még Losonczi Pál volt. Az újonnan feltámadt érdeklődés szólhatott volna akár Losonczinak is, hiszen őt időközben földművelésügyi miniszterré tette meg Kádár. De nem annak szólt. Hanem annak a jövőre nézve biztató rendszernek, amelyet a barcsi Vörös Csillagban meghonosítottak. Ekkortájt a téeszek rettentő kevés pénzt fizettek tagjaiknak, inkább terménnyel egyenlítették ki a járandóságot. Mintha feléledt volna a részesművelés hagyománya. Kádár azonban nem volt olyan érzéketlen a parasztság igényeivel szemben, mint mások. Tudta, hogy nem elég a téeszesítést szakadatlanul a magyar nép nagy forradalmi győzelmeként ünnepelni, pénzt is kell tenni a jelszavak mellé. Felfigyelt arra, hogy Barcson, amelyet ez idő tájt Losonczi fivére igazgatott, a munkaegységet nyomban pénzre konvertálják, s a tagok minden hónapban jogosultak az összeg 80 százalékának a felvételére. Elhatározta tehát, hogy személyes súlyával népszerűsíti a példát. Ezért is zarándokolt el Barcsra. A történethez tartozik persze az az apróság, hogy a Losoncziak téesze valószínűleg extra elbánást kapott a kormánytól addig is, különben aligha lettek volna meg a forrásai ahhoz, hogy a tagoknak majdnem évi és fejenkénti 20 ezer forint jövedelmet garantáljon, a
háromszorosát annak, mint akkortájt egy elmaradottnak minősülő közös gazdaság. Az év első felében Kádár még kétszer kirándult az életbe: először az Ikarus gyárat kereste fel, aztán a szocialista brigádvezetők országos értekezletén szólalt fel, mindkét alkalommal olyan dolgokat mondott, amilyeneket máshol akkortájt nemigen lehetett hallani. Az Ikarusban ekkorra már klasszikussá lett jelszavát, az „aki nincs ellenünk, velünk van”-t próbálta plasztikussá tenni, ez volt hosszú és helyenként dagályos szónoklatának a politikai üzenete. Tulajdonképpen – mert az üzenet saját, még mindig bosszúért lihegő, keményvonalas kollégáinak szólt – védelmébe vette azokat, akik az ő fogalmazása szerint tisztességesen élnek és dolgoznak, és ezenközben nem emelnek kezet a munkáshatalomra. Miért is kellene háborúskodnunk velük? – tette fel a költői kérdést. Miért is kellene azokkal az emberekkel, akiknek más a múltjuk, mások a nézeteik? Ők nem háborúságot, hanem emberséget és bizalmat érdemelnek, fejtette ki. Majd, ugyancsak célzottan, arról elmélkedett, hogy a bajokat most már, hat évvel 56 után, korszerűtlen dolog az úgynevezett osztályellenség nyakába varrni. Osztályellenség természetesen van, koncedált Kádár, de – és ekkor jött a lényeg – annyit nem árthat nekünk, mint a saját hibáink. Szabad fordításomban: ha rossz dolgokat látnak, kedves elvtársaim, akkor ne az ellenséget keressék, hanem szíveskedjenek saját magukba nézni. Mellesleg Kádár mindig másként beszélt, mint a többiek, és feltűnően másként, mint az akkori szocialista országok vezetői. Valahogy mindig talált módot arra, hogy a mondandójába beleszője a Rákosi rendszer kritikáját, azaz az 56 előtti időktől való elhatárolódást. S minthogy a Rákosi-diktatúra emléke – hat év távolából – még élénken élt az emberekben, nem mondhatni, hogy az első titkárnak nem akadt figyelmes és befogadó közönsége. Nagyon érdekes az, ahogyan a szocialista brigádvezetők értekezletén elmondott beszédét megkonstruálta. Volt ebben minden, amit egy hívő kommunistától el lehetett várni, de amúgy mellékesen mindig találtatott két perc az elhatárolódásra. Azaz: a szocialista brigádmozgalom gyökereit Kádár a haladó szovjet példában találta meg, és nem átallott olyan kijelentést tenni sem, hogy ez a mozgalom – idézem – a magyar nép egyik legnagyobb győzelme az ellenforradalom fölött. A szónok agyában azonban mozoghatott valami arról, hogy miközben ő a haladó szovjet példát emlegeti, a magyar fejekben felidéződik a sztahanovista munkaverseny réme. Holott a szocialista munkaverseny nem az. Elidőzött tehát – a Sztahanov név említése nélkül, de a néhai rákosista munkaversenyekkel példálózva – azon, hogy ennek a versenynek az élet valódi körülményei között kell zajlania, nem úgy, hogy néhány kiválasztott munkásnak a legjobb gépeket adják oda, soha nem fogy ki
se az anyagból, se a szerszámból, ráadásul öten-hatan dolgoznak a keze alá, aztán 900 százalékra teljesíti a tervét. Az ilyen, mondta Kádár, nem életszerű. Megkönnyebbült sóhajok a nézőtéren. Az Öreg megint jó volt.
A Marosán-ügy A VIII. pártkongresszus előtt kb. egy hónappal még történt valami, ami akkortájt igazi politikai szenzációnak számított. Az október 14-i lapokban az volt tudniillik olvasható, hogy a Központi Bizottság kizárta tagjai sorából Marosán Györgyöt. Marosán akkortájt a második embernek számított az MSZMP-ben, népszerűsége a párt baloldalán nagyobb volt, mint Kádáré. Kizárása (ami egyenlő volt a politikai megsemmisüléssel) azért érte villámcsapásként a közvéleményt, mert előzmény nélkül való volt. Az emberek, az akkori kor szokása szerint, még csak nem is gyanították, hogy baj van vele. Néhány szó arról, hogy ki volt Marosán. Két évtizeddel korábban a Szociáldemokrata Párt egyik ifjútörökje, jó szervező és remek szónok, igazi munkásvezérnek született ember. Foglalkozására nézve pék. A háború után a kommunistákkal való együttműködés, majd az egyesülés fő-fő szószólója, többek szerint valójában kommunista ügynök a szocdemek között. Ő az, aki megtisztítja az SZDP-t jobboldalától, valójában vezetőinek 90 százalékától. Sorsát így sem kerülheti el, mert Rákosiék aztán őt tisztogatják ki, hozzá csapódó elvtársaival együtt. Börtönbe kerül, és csak 56-ban szabadul. Onnantól azonban Kádár legközelebbi harcostársa az úgynevezett ellenforradalom elleni harcban. Pontosan ráillik az a kép, amelyet a közvélekedés a véresszájú kommunistáról kialakított. Mindenütt ott van, ahol ütni kell, őt beszéltetik, amikor félelmet kell kelteni alosztályellenségben. A megtorlások elmúltával azonban lassan fogyni kezd körülölte a levegő. A konszolidáció nem neki való. Kádár szövetséget akar kötni mindenkivel, akivel lehet, míg ő merev osztályalapról kíván politizálni. Ellensége a paraszt és az értelmiségi. A konszolidáció személyzeti politikáját se tudja elviselni. Harsány, szókimondó elvtársak, lánglelkű prolik helyett mind több simulékony hivatalnokot lát a vezetésben, érzékeli, hogy Kádár immár nem őrá, hanem azokra számít és csak azokat tűri meg maga mellett, akik kritikátlanul kiszolgálják. Egy ponton elszakad nála a cérna, 1962 szeptemberében panaszait a Központi Bizottsághoz írott levélben foglalja össze. E levél tartalmát soha nem hozzák nyilvánosságra. Amikor nyilvánosságra kerül, már 1989-et írunk, Kádár halott, közeleg a rendszerváltozás. Egykori fellépésének történetét Félre kellett állnom című önéletrajzi könyvében maga Marosán írja meg.
A részletek ma már teljesen érdektelenek. Csak annyit érdemes megemlíteni közülük, hogy Kádár és munkatársai másfél hónapon át alkudoztak a lázadó politikussal, semmisítse meg levelét, álljon vissza a sorba. Nem állt. A Központi Bizottság ezek után kénytelen volt megtárgyalni az ügyét, és persze keményen elítélte. Némi joggal. A beadvány ugyanis egy indulat gerjesztette, terjengős zagyvalék volt, amely az elvtársakat inkább meghökkentette, mint megijesztette. Az ítélet mindenesetre szigorú volt. Marosán megszűnt a Politikai Bizottság tagja és a Központi Bizottság titkára lenni – e testületekből, úgymond, visszahívták, a Központi Bizottságból azonban egyenesen kizárták. Két év múltán aztán ő lépett: egyenesen ki a pártból. Utóirat: tíz évvel később, amikor Kádár már a nemzet atyjának számított, Marosán megint kisebb politikai szerepekhez jutott. Utaztatták külföldre is, akadt kényes megbízatása. A 70-es évek közepén, a szegfűs forradalom idején ugyanis a portugál kommunisták saját szociáldemokrata elvtársaikat szemelték ki főellenségnek, pont úgy, mint a Sztálin-korszak kommunista pártjai. A magyar testvérpárt erre kiküldte Lisszabonba Marosánt, magyarázza már el Cunhal elvtárséknak, hogy ez nagy, történelmi hiba. Ő például a saját bőrén tapasztalta, mekkora.
A kubai rakétaválság… John Fitzgerald Kennedy, az Egyesült Államok elnöke 1962. október 22-én este 7 órakor jelentette be a televízióban, hogy az amerikai haditengerészet blokád alá veszi Kubát, mert a hírszerzés „vitathatatlan bizonyítékokat” mutatott be arról, hogy a Szovjetunió közepes és köztes hatótávolságú rakétákat, valamint nukleáris eszközök célba juttatására alkalmas bombázó repülőgépeket – egyszóval: támadó fegyvereket – állomásoztat kubai földön. E vitathatatlan bizonyítékok fényképfelvételek voltak – amerikai kémrepülőgépek készítették őket. Maga a Szovjetunió soha nem tagadta, hogy fegyvereket szállított Kubának, azt azonban igen, hogy ezek támadó jellegűek lettek volna. Attól a pillanattól kezdve, hogy Kennedy bejelentése elhangzott, a világ lélegzetvisszafojtva várta, hogy a Kuba felé haladó szovjet hajók vajon mikor érik el a blokádvonalat. (Amelynek a kubai partoktól való távolságát – érdekes módon – soha nem hozták nyilvánosságra. Tudjuk azonban, hogy ez 500 tengeri mérföld volt.) Roy Medvegyev szovjet történész szerint a blokád hírére Hruscsov utasítást adatott a szóban forgó hajók kapitányainak: dacoljanak! Úgy tudni azonban, hogy az utasítást – állítólag Mikojan nyomására – később visszavonták. Erről azonban az emberek akkor mit sem tudtak. A nyilvánosság a szovjet kormánynak a TASZSZ által közreadott nyilatkozatát ismerte meg, amelyben a következőket lehetett olvasni: „Ismét leszögezzük,
hogy azok a fegyverek, amelyek kubai területen vannak, függetlenül attól, hogy milyen kategóriába sorolják őket (kiemelés tőlem, A. E.), kizárólag védelmi célokat szolgálnak, és a Kubai Köztársaság biztonságának szavatolására hivatottak egy külső agresszióval szemben.” A Szovjetunió nem tagadta tehát, hogy az általa szállított fegyvereket a „szakma” támadó jellegűként (is) osztályozhatja, ehelyett azoknak a rendeltetéséről nyitott vitát. De az eltökéltsége – az emberiség legnagyobb szerencséjére – lényegében e vita lefolytatására szorítkozott. Kennedy stábja fölöslegesen tartott attól, hogy Moszkva a kubai blokádra Berlin nyugati szektorainak blokád alá vételével válaszol, ilyesmit Hruscsovék még csak nem is fontolgattak. Viszont a lehető legszerencsétlenebb politikát választották. Szovjet illetékesek egyfolytában tagadták, hogy Kubában szovjet rakéták lennének. Erről csak annyit: nem lehettek valami nagy véleménnyel az amerikai hírszerzésről. Harmadnap, október 24-én „blokádközelbe” kerültek az első szovjet hajók. Ám az égadta világon semmi sem történt. Először lelassítottak, később útvonalat változtattak, illetve visszafordultak – a 19 közül 16! De ez csak délelőtt 10 óra 25 perckor derült ki. Addig a washingtoni válságstáb létezésének legfeszültebb perceit élte. A hajók akkor még nem álltak meg, megjelent viszont és beékelődött két szovjet hajó közé egy szovjet tengeralattjáró. Válaszként az Essex repülőgép-hordozó anyahajó utasítást kapott arra, hogy készüljön fel az egyik szovjet hajó elfogására. Noha az elfogás nem történt meg, és a szovjet hajók zömmel visszafordultak, Hruscsov egy amerikai üzletember előtt kijelentette, Bertrand Russel filozófusnak pedig táviratban megüzente, majd Kennedy elnöknek egy levélben tudomására hozta, hogy az „agresszióval” (máshol kalózkodásnak nevezte) szemben kész önvédelmi lépésekre, s hogy a blokádot a szovjet hajók nem fogják tiszteletben tartani. De ez csak handabandázás volt.
…és Hruscsov alkuja Kennedyvel Október 25-én kisebbfajta bomba robban Washingtonban: Walter Lippman, az egyik, ha nem a legtekintélyesebb amerikai újságíró javaslatot tesz arra, hogy a Kubába telepített szovjet rakéták visszavonásáért cserébe Amerika vigye haza Törökországba szállított Jupiter-rakétáit. Másnap, október 26-án a Szovjetunió – szinte valószerűtlen körülmények között – Amerika értésére adta, hogy miként képzeli el a megoldást. Az üzenetet Alekszandr Fomin, forma szerint a washingtoni szovjet nagykövetség tanácsosa, valójában a KGB „állomásfőnöke” vitte, és John Scali, az
ABC tévétársaság külügyminisztériumi tudósítója fogadta. Ebéd közben, 13 órakor. Lényege az volt, hogy ENSZ-felügyelet mellett leszerelik a kubai rakétákat; Castro ígéretet tesz arra, hogy soha, semmilyen körülmények között nem importál támadó fegyvereket; Amerika ugyancsak megígéri, hogy nem támadja meg Kubát. Ma már van ok feltételezni, hogy Fomin nem volt ugyan felhatalmazva egy ilyen javaslat megtételére, de egy levél, amelyet Hruscsov ugyanaznap küldött Kennedynek, ugyanabban a szellemben íródott, mint az őáltala vázoltak. Már ekkor látszott, hogy a szovjetek nem fognak kevesebbel megelégedni, mint Amerika ünnepélyes fogadalmával: Kubát megkíméli. Ha ezt elérik, okoskodhattak Moszkvában, akkor elmondhatják, hogy „megvédték” Kubát, s ilyenformán a „védelmet szolgáló” – tehát nem támadó! – fegyverek minden különösebb presztízsveszteség nélkül visszavonhatók lesznek. Hruscsov azonban egy újabb üzenetben még a török rakétákat is „belekavarta” az ügybe. Mi innen, ti onnan – adta értésre az alkut. Megteremtődtek az alapok, jöhetett az egyezkedés. Az amerikai álláspont a következő volt: 1. Ha a szovjet rakétákat nem vonják vissza Kubából, az Egyesült Államok katonai erőszakkal távolítja el azokat. 2. Ha visszavonják, az Egyesült Államok ígéretet tesz arra, hogy nem támadja meg Kubát. 3. Nyilvános alku a törökországi Jupiterek elszállításáról nem lesz, de ha a kubai válság megoldódik, a Jupitereket „rövid időn belül” visszavonják. Amerika ezzel lényegében helyt adott Hruscsov ama okfejtésének, hogy ha az Egyesült Államokat „zavarják” a partjaitól 90 tengeri mérföldre telepített rakéták, akkor engedtessék meg a Szovjetuniónak, hogy őt is „zavarják” a közvetlenül a határai mellé helyezett – és harckészültségben lévő – Jupiterek. Október 28-án reggel a dolog érdemét tekintve lezárult a kubai válság. A moszkvai rádió 9 órakor nyilvánosságra hozta Hruscsov Kennedyhez intézett üzenetét: „A szovjet kormány, kiegészítve korábbi utasításait, amelyekben elrendelte a szóban forgó fegyverek elhelyezésére szolgáló építmények munkálatainak abbahagyását, elrendelte az önök által támadónak minősített fegyverek leszerelését.” Ezután már „csak” azt kellett tisztázni, vajon mely fegyverek minősülnek „támadónak”. Az amerikaiak november 2-án – ugyanaznap, amikor Kennedy ünnepélyesen bejelentette, hogy folyamatban van az összes rakétalétesítmény leszerelése – átadtak egy listát, amelyen nemcsak a rakéták és tartozékaik, hanem az IL-28-as bombázók és a Komar osztályú torpedórombolók is szerepeltek. Ez némileg megnehezítette a végleges megállapodás létrejöttét, Hruscsov megsértődött, de aztán a bombázókat minden írásos megállapodás nélkül mégis visszavonták. A Komarokat viszont megkímélték.
A kubai elvtársakat Hruscsov természetesen nem tájékoztatta előzetesen arról, hogy október 28-i üzenete mit fog tartalmazni, még kevésbé konzultált velük. Castro, meghallván a hírt, több forrás teljesen egybehangzó közlése szerint „kurafinak, gazembernek, seggfejnek” nevezte első dühében Hruscsovot, de ez az első düh meglehetős ideig kitartott még: egy-két nappal később, egy ugyancsak színes fordulattal, olyasvalakinek írta le a szovjet vezetőt, mint akinek „nincs vér a pucájában”. (Ez szabad fordítás. A szóban forgó spanyol mondás olyan férfira vonatkozik, akinek üres a herezacskója, azaz nem is férfi, hanem gyáva féreg.) Castro azonban – tisztában lévén azzal, hogy a Szovjetunión kívül senki másra nem számíthat – már november 1-én bizalmát nyilvánította a szovjet vezetés iránt; javasolta honfitársainak, hogy tartsák észben a Szovjetunió „nagyvonalúságát, barátságát”. Ez volt a nagy válság legutolsó epizódja.
A VIII. kongresszus 1962 novemberében az MSZMP megtartotta VIII. kongresszusát, amely valójában az MSZMP történetének második kongresszusa volt csak, de hozzászámították a magyar kommunisták összes ilyen 20. századi rendezvényét. A vezérszólam az volt – bármit jelentsen is ez –, hogy Magyarország a szocializmus teljes felépítésének korszakába lépett. Itt jegyzem meg gyorsan, hogy a nagy Szovjetunió ekkor már egy éve a kommunizmust építette, hála Hruscsov álmodozó természetének. Kádár azonban nem volt egy álmodó típus, ráadásul hogy vette volna ki magát az, ha mi ugyanott tartunk, ahol a nagy példakép? A vezérszólam tehát a szocializmus teljes felépítése volt, de a hangsúly nem erre esett. Kádár előadói beszédének hangsúlyait máshol kellett keresni, éberen figyelve a korábbi évekhez képest erőteljesnek mondható eltolódásokat is. Én itt két dolgot emelnék ki. A mából visszanézve se érdektelenek. Először. Kádár az előző kongresszus óta eltelt három év legnagyobb eredményének a mezőgazdaság szocialista átszervezését minősítette. A vonakodó és keserű emlékeiket őrizgető parasztok százezreivel szemben ez tűnhetett erőfitogtatásnak is. De Kádár nem annak szánta, szavait másoknak címezte. Éspedig azoknak az elvtársaknak, akik hagyták volna a kistulajdonosi szemlélettel megvert parasztokat a saját levükben főni, és rettenetesen sokallták azt az áldozatot, amelyet az országnak a téeszek életben tartására kellett fordítania. Ezek az elvtársak úgy vélték, hogy a munkásosztály rövidül meg azzal, amit a kormány a téeszekre költ. Úgy vélték továbbá, hogy a parasztnak nem adni kell, hanem elvenni tőle. Ami természetesen nem lehetett napirenden, hiszen Kádár és munkatársai eldöntötték, semmit sem
sajnálnak azért, hogy a termelőszövetkezeteknek legalább a felét életképessé tegyék. Ezzel ugyanis az általuk magántulajdonosi szemléletnek nevezett, elmaradott nézetrendszerre reméltek végső csapást mérni, amit egyébként az első titkár erőteljesen hangsúlyozott, megint csak azoknak szónokolva, akik nem értették meg a téeszesítés történelmi jelentőségét. Másodszor. Az ellenforradalom és az osztályellenség szüntelen felidézését a szövetségi politika, sőt a szocialista nemzeti egység fogalmai váltották fel. Szövetségi politikán akkor két dolgot értettek: egyrészt a munkásosztály, a dolgozó parasztság és az értelmiség úgynevezett szövetségét, amely mint fogalom eddigre eléggé elkopott; másrészt a párttagok és pártonkívüliek szövetségét, amelyet viszont könnyű volt tapintható módon érzékeltetni. Kádár ezt úgy tette, hogy kiállt a pártonkívüliek közfunkciókba juttatása, illetve ennek gyakoribbá tétele mellett, ami új dolog volt. Újnak számított az is, hogy egyszerre fontossá vált a szakmai alkalmasság, a politikai alkalmasságot pedig nem azonosították a párttagsággal. No és még valami. A kongresszusi beszéd természetesen anyagiakban is vissza kívánta igazolni az 1956 óta folytatott politika eredményességét, különös tekintettel arra, hogy olyan intézmények, mint a nyereségrészesedés, csak a kádári világban verhettek gyökeret. Elhangzott tehát az az imponáló szám, hogy 1956hoz képest a bérből és fizetésből élők reáljövedelme összesen 34 százalékot emelkedett, ami évi 5 százalékot meghaladó gyarapodásnak felelt meg. Ezt az ütemet egyébként elég sokáig, úgy a hetvenes évek közepéig sikerült tartani. Zárszavában Kádár kitért az épp lezárult kubai válságra. A magyar pártvezető természetesen nem késlekedett megismételni az akkori sablonokat az imperialisták fenyegető szándékairól meg a kubaiak hősiességéről, de egy pillanatra szándékosan kiesett szerepéből, és azt mondta: a magyar közvélemény szerint „Hruscsovék eszében meg lehet bízni”. Elképzelhetetlen lett volna, hogy egy Ulbricht, egy Gomulka, egy Novotný akkortájt „Hruscsovékat” meg az ő eszüket emlegette volna. Ez egy. Kettő: ezt a bizonyos eszességet legalább kétféleképpen lehetett érteni. Úgy is, hogy Hruscsov végül is megvédte Kubát, amennyiben rakétái visszavonásáért cserébe Amerika ígéretet tett Castro megkímélésére; de úgy is, hogy nem próbálkozott az amerikai blokád feltörésével, azaz nem sodorta háborúba a világot. Említést érdemel még az „aki nincs ellenünk, az velünk van” jelszóhoz fűzött kádári magyarázat. Ez kifelé szólt, nem befelé. Annak idején a szocialista táborban nem nagyon szerették az effajta ideológiai egyénieskedést, már csak azért sem, mert az idézett jelmondatnak inkább az ellenkezőjét alkalmazták. Kádár tehát jónak látta leszögezni – s mint látjuk, ha kellett, nem ment a szomszédba egy kis rabulisztikáért –
, hogy a világ minden kincséért se akart ő világnézeti kiegészítést tenni a közös kincshez, ez csak politikai jelszó, semmi köze az ideológiához. Végül, mert volt dramaturgiai érzéke, Kádár bejelentette, hogy a következő tanévtől megszüntetik a tanulóifjúság származás szerinti kategorizálását, azaz a munkás- és parasztfiatalok nem fognak automatikus előnyt élvezni az egyetemi felvételiknél. Kékvérűek helyett nem csinálunk vörösvérűeket, tette hozzá tréfálkozva, ugyancsak a nagy nemzeti megbékélés jegyében.
Pokolbéli víg napok Távol a hazától is volt magyar irodalmi élet, még ha annak a hírei gyéren csöpögtek is hazafelé. Ha igen, akkor a Szabad Európa Rádió közvetítésével. Lépjünk egy kicsit vissza. Budapesten 1956. november 2-án jelent meg utoljára, a forradalom leverése után pedig Bécsben, majd Londonban indult útjára a legendás Irodalmi Újság, a forradalom szellemi előkészítésének egyik fő fészke. 1956 nyarán ennél a lapnál – azaz az első, hazai Irodalmi Újságnál – áhítottabb gyümölcs nem volt a pesti sajtópiacon. Idővel az áhított gyümölcs természetesen tiltott gyümölcs lett, legálisan nem kerülhetett be Magyarországra. A lap első londoni felelős szerkesztője a második emigrációját élő Faludy György lett, aki azért nem volt egészen elfeledett ember idehaza, mert a fél középiskolás ifjúság az ő titokban másolt és sokszorosított Villon-átköltéseit szavalta fülledt bulikon az 50-es évek végén. Nos, Faludy egy egészen kitűnő nevekből álló szerkesztőbizottsággal üzemeltette az Irodalmi Újságot: részben 56osokkal, mint Aczél Tamás, Enczi Endre és Pálóczy-Horváth György, részben régebbi emigránsokkal, akik a 40-es évek végén távoztak Magyarországról. Ilyen volt Kovács Imre, Szabó Zoltán, Cs. Szabó László. Ez a remek lap azonban kevesebb mint öt évet élt meg a brit fővárosban – ekkortájt ugyanis megszűnt az az anyagi támogatás, amelyet a Congress for Cultural Freedom, tehát Társulás a Kultúra Szabadságáért nevű amerikai alapítványtól élvezett. A fordulatban szerepe lehetett az amerikai kormánynak is, amely úgy vélhette, hogy a Kádár-féle liberalizáció (sorban jelentek meg már ekkor az 56 után elítélt írók művei) fölöslegessé teszi párhuzamos irodalmi fórumok működését. Arra a kérdésre, hogy mi köze volt a kormánynak az alapítványhoz, a The New York Times nyomán azt tudom mondani, az Irodalmi Újságot támogató pénz a CIA-tól érkezett. Ugyanabban az évben, amikor az Irodalmi Újság Londonból Párizsba volt kénytelen költözni – ez tehát 1962 –, s Faludy kivált a szerkesztőségből, a költőt jelentős szerencse is érte: megjelent a My Happy Days in Hell, azaz a Pokolbéli víg napjaim című önéletrajzi könyve, mely nagyobbrészt recski internálása éveiről szól. A könyv pár
év múltán, immár magyar nyelven, ugyancsak megjelent Nyugaton, de Magyarországon 1989-ig kellett várni a publikálással. A recski kőfejtő mellett működött az Államvédelmi Hatóság talán legkegyetlenebb kényszermunkatábora. Faludy mint úgynevezett jobboldali szociáldemokrata, mint ismert ellenszenvező került az ÁVH börtönébe, először perbe akarták fogni, később megelégedtek sine die internálásával. A fogvatartottak – a volt rendszer hivatalnokai és katonatisztjei, kisgazda és szociáldemokrata politikusok, de közönséges munkás- és parasztemberek is, jogi értelemben mind ártatlanok – rettenetes nélkülözések és megpróbáltatások között éltek. Ám – és ennek dokumentuma az 1962-es Faludy-könyv – a szolidaritás olyan erős érzését fejlesztették ki maguk között, s olyan szellemi ellenállást tanúsítottak állapotaikkal szemben (szünet nélkül szervezték az előadásokat, önképzőköröket, eszmecseréket), hogy java részük túlélte a tábort. A költő bizarr valóságérzékelése szerint a szellem élénksége volt az, ami immunizálta a táborlakókat. A fizikai tornamutatványokat a szellemi tornamutatványok tették teljesíthetővé. Faludy György három évet töltött Recsken, 1953 nyarán, Nagy Imre táborfeloszlató intézkedése folytán került szabadlábra.
Steinbeck Nobel-díja A mindig vitát kiváltó irodalmi Nobel-díj 1962 telén az amerikai John Steinbecknek jutott. Mellesleg ugyanebben az évben hunyt el a démoninak nevezett realizmus ugyancsak amerikai, ugyancsak Nobel-díjas alakja, a Steinbecknél nagyságrendekkel kevésbé olvasott, kevésbé ünnepelt William Faulkner. Tőle többek közt a Megszületik augusztusbant ismerjük magyarul, már aki. Csak annyit mondok: George és Lennie. A válasz rá: Egerek és emberek. Ez a mű, amelyet maga Steinbeck adaptált színpadra, nálunk is számtalan előadást élt meg, benne felejthetetlen színészi produkciókkal, Ladányi Ferenctől Koncz Gáborig. George és az együgyű Lennie, két vándorló mezőgazdasági munkás saját farmra vágyik, amiből soha nem lesz semmi – lesz viszont halál és totális kiúttalanság. Ennyi a történet dióhéjban. Az Egerek és emberek 1937-ben született, az Érik a gyümölcs, a nagy klasszikus rá két évre. Egy rossz fordulattal szólva a második nagy regény ugyanazt járja körül, mint az első: az amerikai álom végét, s amúgy mellékesen a mezőgazdasági munkások – hovatovább szégyen ezt a szót használni, de kénytelen vagyok – igazán kegyetlen kizsákmányolását a nagy gazdasági válság Kaliforniájában. Az Érik a gyümölcs családregény: az aszály sújtotta Oklahomából Kaliforniába vándorló farmercsalád elszegényedésének, széthullásának és züllésének a története, számos díjjal ékesítve. Ezért a könyvéért ugyanis
Steinbeck – noha egyes, való világ iránt érzéketlen kongresszusi képviselők egy agybeteg ember képzelgéseinek minősítették az epikus drámát – Pulitzer-díjat is, Nemzeti Könyvdíjat is kapott, sőt John Ford filmet is készített belőle. Most közjáték következik a történetben. Steinbeck a korszak leghíresebb fotográfusával, a magyar származású Robert Capával együtt elfogadott egy szovjet meghívást, s közvetlenül a világháború után Sztálinnál vendégeskedett. Hetekig etették, itatták – alkatilag vevő volt rá –, viszont a szovjet valóságból szinte semmit se látott. Ebből a semmiből született 1948-ban a Russian Journal, az Orosz napló című mű, amely mihelyt megszületett, már csaknem elfeledetté is vált. Hökkenten nyugtázom ezután, hogy az 50-es évek elején látott napvilágot Steinbeck mindmáig legolvasottabb, legnagyobbra tartott műve, a Káin és Ábel bibliai sztorijára alapozott Édentől keletre, amely azonban a sarkáig nem ér fel a 30-as években született két remekműnek. Egyedül olvasmányosságban, fordulatosságban, könnyedségben múlja felül őket, de hát Steinbeck nem ezért kapott Nobel-díjat. Az Édentől keletre népszerűségét tovább, egy időben az egekig fokozta a regény Elia Kazan által készített filmváltozata – időpont: 1955 –, amelyben a főszerepet az eredetileg kiválasztott Marlon Brando helyett egy pillanatok alatt ikonná vált és ugyanolyan gyorsan elhalálozott ifjú tehetség, James Dean alakította.
Marilyn 1962. augusztus 5-én, 36 éves korában öngyilkosságot követett el Marilyn Monroe filmszínésznő és szexszimbólum. A hivatalos verzió szerint a gyógyszer-túladagolás módszerével lépett ki az életből, de a halál körülményeit soha nem tisztázták megnyugtatóan. Ma, több mint negyven évvel később, számosan fogadnak arra, hogy gyilkosság áldozata lett, mégpedig a Kennedy családhoz fűződő viszonya miatt. Az, hogy az elnök szeretője volt, szinte bizonyosra vehető, de hírbe hozták Robert Kennedyvel, az elnök igazságügy-miniszter öccsével is. A feltételezés az, hogy a gyönyörű, de lelkileg köztudottan ingatag nő egy ponton tehertétellé, kockázattá vált számukra. Marilyn Monroe-t, eredeti nevén Norma Jean Bakert, elképesztően gömbölyű, mindmáig páratlannak mondható idomokkal és lágy, búgó énekhanggal áldotta meg a sors. Egy viszonylag még prűd korban kevés gátlással fotóztatta magát ruhátlanul vagy alig takarva. Szépségét a legelsők között Hugh Hefner, a Playboy magazin tulajdonosfőszerkesztője fedezte fel. Marilyn lett a lap történetének első, a lap közepén levő, kihajtható oldalakon szereplő mezítelen sztárja, habár soha nem állt a Playboy kamerái előtt. Hefner évekkel korábban készült naptárfotókat vett meg Marilynről.
Minden arra predesztinálta, hogy egyfajta szexistennő legyen a filmvásznon, és a producerek meg a rendezők be is tették ebbe a skatulyába. Vélhető, hogy utóbb ez lett tartós boldogtalanságának az oka. Sokkal intelligensebb volt, mint amilyennek hitték vagy tudták, de soha nem kapott egyetlen olyan szerepet sem, amelyben igazi színésznői kvalitásait megmutathatta volna. Egy filmet leszámítva, az Arthur Miller által írt Kallódó embereket. Mely, és ezt csak az érdekesség kedvéért jegyzem meg, végül nemcsak Marilynnek, de a legendás Clark Gable-nek, az Elfújta a szél Rhett Butlerjének az utolsó filmje is lett. Miller egyébként a kérdéses időben a színésznő férje volt, s házasságuk éppen az összeomlás felé közeledett. A Kallódó emberek azért született, hogy megmentsenek belőle valamit. Addig ugyanis Amerika legünnepeltebb drámaírója egyetlen olyan sort sem tudott kierőszakolni magából, ami Marilynnek mint színésznőnek is adott volna valamit. A házasság egyébként a film elkészülte ellenére tönkre ment. Az ünnepelt emberekkel, mint férjekkel Monroe-nak nem volt szerencséje. Miller előtt a kor legnagyobb baseballsztárja, Joe DiMaggio volt a párja, házasságuk azonban a rabiátus férj miatt csak kilenc hónapig tartott. Igaz, Joe mindhalálig, sőt azon túl is imádta volt feleségét: ő temette el, s onnantól húsz teljes éven át hetente háromszor küldött friss rózsacsokrot Marilyn sírjára. Egy olyan film maradt fenn Marilyn után – pedig játszott ő Sir Lawrence Olivier-vel és Robert Mitchummal is –, amelyre mindenki emlékezik, és amely kétségtelenül többet mutatott meg a színésznő természetes bájából és képességeiből, mint a másik két tucat együttvéve. Ez az alkotás Billy Wilder Van, aki forrón szereti című komédiája, Tony Curtis, Jack Lemmon és Marilyn főszereplésével. Olyan, mint a magyar filmtörténetben a Hippolyt, a lakáj: százszor meg lehet nézni, és akkor sem unja az ember.
Szenzációk színpadon, könyvben, filmen A 60-as évek Magyarországára minden nyugati művészeti szenzáció csak jelentős késéssel tudott beérkezni, de szögezzük le: idővel mindig beérkezett. A kultúrpolitika, mondjuk így, erősen fontolva haladt. 1962 második felében például Magyarországon a francia André Schwartz-Bart zsidó tárgyú, szenvedélyeket keltő, iszonyúan megrázó regénye, az Igazak ivadéka volt a szenzáció, Fellini Édes életén csámcsogtunk, miközben a nyugati világban már Edward Albee Nem félünk a farkastól című drámájától és Ken Kesey Száll a kakukk fészkére című regényétől volt hangos az irodalmi közvélemény. Évekkel később mindkettőt olvastuk, és láttuk mindkettő filmváltozatát.
Albee-nak az akkori mérce szerint elképesztően közönséges hangú, már-már obszcén színdarabja a Broadway nagy produkciója volt 62 őszén, de ez már színháztörténeti érdekesség csak. George és Martha családi háborúját Mike Nichols évekkel később készült filmje, az akkor éppen házasságban élő Richard Burton és Liz Taylor milliós gázsival járó alakítása hívja elő az emlékezetből. A darabban két házaspár szerepel: egy idősebb és egy fiatalabb. Az előbbiek – Burton és Taylor – kegyetlen, mindent lemeztelenítő háborúskodása erős kontrasztban van az utóbbiak ártatlanságával, naiv hitével. A fiatalok a Kennedy-korszak produktumai, hisznek az amerikai álomban. Az idősebbek már szinte semmiben – produkciójuk előrevetíti az elnök meggyilkolását, a vietnami háborút, a Watergate-et. A Nem félünk a farkastól a maga idejében megrázóan politikus darab is volt, ha akarom – a színpadon legalábbis –, forradalmat csinált. Amiképp, teszem hozzá, a Száll a kakukk is. Az is megelőzte a korát, de nagyon. Annak az üzenete az volt, hogy a kialakult társadalmi rend lehet ugyan néha igazságtalan, de ennek szóvá tétele károsítja az egészséget. A regény – amelyből utóbb a zseniális Milos Forman csinált filmet Jack Nicholsonnal a főszerepben – a mindenre rátelepedő államnak és az egyén megregulázásának metaforája egy elmegyógyintézet ápoltjainak históriájában elbeszélve. A konfliktus magva az, hogy az ápoltak megtanulnának újból normálisan élni, de előttük magasodik egy megalomániás rém, egy tirannus, a főnővér alakja. Aki úgy gondolja, hogy a deviáns elemeket nem szocializálni, hanem fegyelmezni kell. Ken Kesey ezzel a regényével a lázadás előképét alkotta meg, azét a lázadásét, amely a hatvanas évek végének politikailag is motivált, pszichedelikus mozgalmaiban nyilvánult meg. Gondoljunk csak a Hairre és Vietnamra. Van egy harmadik szenzációm is 1962 második feléből: Antonioni Napfogyatkozás című filmje, Monica Vittivel és Alain Delonnal a főszerepben. Ez volt a filmtörténet első olyan alkotása, ahol a cselekmény hét perccel a mű befejezése előtt véget ért. Hogy érthető legyek: abban az utolsó hét percben a filmbéli szerelmesekből semmit sem látni, csupán a helyeket, ahol korábban randevúztak, sétálgattak, beszélgettek. Igaz, a képsorok költőiek. Emlékszem, ettől a látványtól annak idején megrendültünk, mert annyira formabontó volt. Sokkal kevesebbet érzékeltünk Vittoria és Ricardo drámájából, amely ugyanazt feszegette, mint Albee és Kesey színpada. A „mindent úgy fogadok el, úgy jó, ahogyan van” és a tudatos vagy ösztönös lázadás konfliktusát. Hogyan is érzékelhettük volna? Másként éltünk. Habár. Valami azért derengett arról, hogy van ember, aki kérdések nélkül él és gazdagszik, meg van olyan, aki szüntelenül kérdez. Mármint arról, hogy ami van, az mi végre van?
Filmes újhullám A filmvilág 1962 első felében csúcsra járt, noha idehaza ebből keveset lehetett érzékelni. Ekkor készült el Francois Truffaut Jules és Jimje, a francia újhullám egyik etalonnak számító darabja, amelyről, még mielőtt bármi egyebet mondanék is, tudni illik, hogy benne bukkant fel Jeanne Moreau. Akire akkortájt mindenki hasonlítani akart. A Jules és Jim Moreau, azaz Catherine – az első világháború előtt és után zajló – nagy kísérletéről szól, hogy két férfival éljen együtt: az egyiket testvérként szerethesse, a másikon meg nőstényként uralkodhasson. Ami végül is nem sikerül, a dilemmát az önkéntes halál oldja fel. Mindez azonban úgy van elbeszélve, hogy az embernek az emlékezéstől is elakad a lélegzete. Ugyanekkor volt végzős főiskolás a lódzi filmakadémián s készítette el első filmjét Roman Polanski. A Kés a vízben című, azóta lengyel újhullámosként kategorizált mű ilyetén besorolása valószínűleg nem helytálló. Ha végignézem a lengyel újhullám lajstromát, csupa közvetve vagy közvetlenül háborús filmet látok rajta, a Hamu és gyémántot, a Lotnát, a Jog és ökölt, a Mater Johannát, sok Wajdát és néhány más alkotót. Polanski volt az első talán, aki kortárs témájú filmet csinált ebben a hullámban, bizonyos fokig rokont a Jules és Jimmel. Ami úgy értendő, hogy szerelmi háromszög ott is, itt is. De miközben Truffaut-é tiszta ezotéria, Polanski egy jóképű, elegáns kocsival közlekedő, vitorlás hajót birtokló, kissé korosodó, de azért nagyon macsó újgazdag férfi, érdekesen szép és még annál is szexisebb felesége, valamint egy autóstoppos fiatalember konfliktusát dolgozta fel. Keveredett benne nemzedéki ellentét, az ifjabb nemzedék irigysége, egyszersmind megvetése a szerzés, a vagyon iránt, na meg – dramaturgiailag igen ravaszul – a sikeres ember fölényérzete a semmit nem birtokló fiatallal szemben. A jólét többet ér, mint a fiatalság, pénzért mindent meg lehet venni, az ifjúkori lázongás értéktelen semmi: ezt a kegyetlen realitást sugallja Polanski első filmje. A Kés a vízben a maga idejében botrányfilm volt, amennyiben egy fikarcnyit nem mutatott a nemzedékek szocialista egymásra találásáról, annál többet olyan konfliktusokról, amelyek nem fértek bele a kor kiskátéjába. A dolgot még maga Gomulka, a pártfőtitkár is szóvá tette, megrovóan. Utóirat: Polanskinak perceken belül elment a kedve Lengyelországtól, hamarosan disszidált, s Nyugaton lett ünnepelt, bár mindig botrányokkal övezett filmrendező. A szó klasszikus értelmében az olaszoknak nem volt „újhullámuk”, viszont ebben az időben indult útjára egy olyan, főként Dino Risi mesteri kezével jelzett közönségfilm-sorozat, amely egész Európát meghódította. Magyarországra elsőnek Risi slágerzenével teli, az én nemzedékem szemében kultikus darabnak számító filmje, az Előzés érkezett meg. Vele lett világsztár Vittorio Gassman, a Lancia Aurelia sportkocsin
száguldó, extrovertált lovag, a semmirekellően kedves, iszonyúan lezser, kallódó ember, s vele együtt introvertált útitársa, a mindenre rácsodálkozó egyetemista, Jean-Louis Trintignant. Az én nemzedékemből alig akad valaki, aki legalább ötször ne nézte volna meg az Előzést – hogy miért is? Mert mindannyian egyetemisták voltunk, s iszonyúan imponált nekünk is minden, ami a szerencsétlen, halálba küldött Trintignant-nak. Aki a 60-as évek elejének életérzéséről tudni akar valamit, nézze meg az Előzést.
Itthon, újhullám helyett 1962 második felében indulatos filmvita robbant ki Magyarországon, amelyet a magyar újhullám késlekedése váltott ki. Mihez képest volt mérhető ez a késlekedés? Egyrészt a francia előképhez, nála is inkább a lengyel film teljesítményéhez, Wajda, Kawalerowicz, Munk, Haas műveihez s leginkább önnön-magához képest. Ekkortájt szokás volt nosztalgikusan emlegetni az 1955-58 közötti időszak filmjeit, a Körhintát, a Szakadékot, a Bakaruhábant, a Ház a sziklák alattot. B. Nagy László, aki 1965-től az Élet és Irodalom legendás filmkritikusa lett, ugyane lap hasábjain úgy fogalmazott, hogy a magyar filmesek rettegnek a gondolkodástól, félnek a valódi újtól, ehelyett a giccsbe menekülnek. A népszabadságos Molnár Gál Péter a maga fullánkos módján meg azt találta mondani, hogy a filmrendezők között elég sok az olyan, aki csak filmes, nem művész. (Zárójel: nemsokára, egy klasszikus novellában, amely a Miért rosszak a magyar filmek? címet viselte, Csurka István rendező hőse lekiált majd a barátjának a daru kosarából: öregem, ez nem művészet, hanem ipar!) Mindazonáltal nem mondható el, hogy a közönség ugyanúgy reagált volna a frissen bemutatott opusokra, mint a kritika. Óriási sikerrel játszották például a sikerfilmekben páratlan Keleti Márton Esős vasárnap című filmjét, mely kedves, édesbús történet volt középiskolás lányokról. Benne tűnt fel Halász Jutka, Tordai Teri, Béres Ilona. A kritika hiányolta belőle a régi és új erkölcs konfliktusának a bemutatását, ami egy elég izzadságos, bár korhű kifogás volt. Ugyancsak sikere volt Rényi Tamás Legenda a vonaton című, kifejezetten munkástémájú filmjének, benne az átütő Sinkovits Imrével, különösen azért, mert a rendező a munkásfigurákat még véletlenül sem az esztergapad vagy a kohó melletti helytállásuk felől közelítette meg, hanem emberi kapcsolataikat, például az előítéletekhez való viszonyukat boncolgatta. Érdekes színfolt volt aztán Nádasy László Lopott boldogság című alkotása, amely egy afféle rendes, elégedett munkásházaspár életének totális kiürülését, a férj és egy targoncáslány titkos szerelmét tárta föl, tragikus véggel. A korszak munkáshősetalonja, a feledhetetlen, 56-ban emigrált, de 1959ben hazatért Molnár Tibor ebben a filmben is nagyot alakított.
És akadt „téeszfilm” is, igaz, a megelőző évből. A magyar parasztság „közösbe terelésének” az akkor már megengedhetően szatirikus ábrázolásával aratta pályája egyik legnagyobb sikerét Bán Frigyes filmrendező, aki a Felmegyek a miniszterhez című vígjátékával valóban emberi dimenziók közé terelte a téeszesítést. Ebben több mint zseniális partnere volt az amúgy is zseniális Páger Antal, aki a kollektív gazdálkodástól idegenkedő, egyszerre nyakas és kedvesen ravasz kisparaszt figuráját formázta meg. Azét a Balog Bódogét, akinek sikerül kisiklania minden meggyőzés elől, csak azért, hogy a végén persze, igaz, egy chaplini fordulattal, mégis bevigye a földjét a közösbe. Lett szocialista hepiend, de a közönség azért nagyon szerette Bódogot, és szívből mulatott a parasztságtól idegen, téeszbolond falusi bürokratákon.
Azt hitte, hogy a magyar nép hazavárja őt: Rákosi Mátyás
Vannak szovjet rakéták Kubában? Vannak
A bajszos Massu tábornok: az algériaiak könyörtelen nemezise (fent) Adolf Eichmann a jeruzsálemi „üvegkalickában” (lent)
Kállai Gyula beszél (mellé) Károlyi Mihály újratemetésén
MTI FOTÓ/VIGOVSZKI FERENC
Nemcsak ők szerették forrón Marilynt – a Kennedyek is
Költő, bohóc, lázadó, közönségkedvenc: Jevtusenko
Wigner Jenő, a nagy magyar fizikusnemzedék egyetlen Nobel-díjasa
Tömegek Csontváry képei előtt
Olvashatatlan, kódolt betűtömeg: az első támadás Kína ellen
Magyar jómód 1963-ban: OTP öröklakás modern belsővel
Háború a Himalájában 1962-ben volt még egy óriási nemzetközi konfliktus, de ez nem rázta meg annyira a világot, mint a kubai válság. Holott a világ két legnépesebb országa volt érdekelt benne, ós vér is folyt. Kína és India háborúzott egymással rövid ideig, tisztázatlan hovatartozású területek miatt. De a háttérben ott lappangott a Szovjetunió és Kína újsütetű viszálya. Kína és India határát, mely a Himalája hegyláncainak vonulatát követte, még 1914-ben húzta meg a brit kormány Indiáért felelős minisztere tibeti kormányférfiakkal. Ez volt a McMahon-vonal, amelyet azonban Kína, miután kiterjesztette a hatalmát Tibetre, soha nem ismert el. A dolog voltaképp ennyiben is maradhatott volna, ha Tibetben 1959ben nem tör ki lázadás a kínai uralom ellen, s a dalai láma nem menekül India vendégszerető karjaiba – hogy aztán onnan harcoljon tovább országa függetlenségéért. Ettől kezdve India politikai ellenségnek számított. Az ellenségeskedéshez pedig találtatott ürügy mindkét oldalon, tudniillik a kínaiak is, az indiaiak is utakat építettek a másik által sajátnak nyilvánított területeken. 1962 szeptember-októberében mindkét fél csapatokat vezényelt a térségbe, október 10-én súlyos, halottakkal és sebesültekkel járó összecsapás történt. Peking is, Delhi is a másik felet minősítette támadónak, Nehru indiai miniszterelnök közölte, hogy hadserege kész megtisztítani az indiai területet a kínai behatolóktól, két nappal később a kínai pártlap felszólította Nehrut, hogy forduljon vissza a szakadék széléről. Egy hétre rá az Új Kína hírügynökség nagyarányú indiai támadásról, majd kényszerű kínai ellentámadásról adott hírt. Ez utóbbi valóban megtörtént, ha nem is ellentámadás volt. A kínaiak
átlépték a McMahon-vonalat, mint kés a vajba, úgy hatoltak be India földjére, rövid idő után nyitva állt előttük az út az ország belseje felé. Katonai értelemben Kína fényes győzelmet aratott. Majd nagylelkűen tűzszünetet hirdetett, és egyoldalúan 20 kilométerrel visszavonta csapatait a frontvonal mögé. Remekül játszotta le a meccset. Megalázta Indiát, de nem tőkésítette győzelmét. Hadserege odahaza, ahogyan Lin Piao hadügyminiszter akarta, nemzeti modellé vált. Végül sikerült kellemetlen helyzetbe hoznia azt a Szovjetuniót, amely előzőleg – míg Kínától megtagadott bizonyos fegyverfajtákat – Indiának MiG-21-es repülőgépeket szállított. Hruscsovék valóban bajba kerültek. Eleinte nem is tudták, mit tegyenek. Zavarukban a kínai tűzszüneti javaslatot építő jellegűnek minősítették. E jóakarat azonban nem tartott sokáig. Megszabadulván a himalájai háborúval egyidejű kubai válság terhétől, bekeményítettek. Volt rá okuk, mert a Kínával szövetséges, sztálinista Albánia lapjai tüzet okádtak Moszkvára Castro elárulása miatt. Az ekkor államfő Brezsnyev azt mondta India új moszkvai nagykövetének, hogy a Szovjetunió nem kívánja Indiához fűződő barátságát egy ideológiai szolidaritás – értsd: a kommunista Kína – oltárán feláldozni. Decemberben azonban Hruscsov jóval továbbment. Nyilvánosan kijelentette, nem hisz abban, hogy India háborúzni akart volna Kínával – ez meg jobban tette volna, ha hadserege egy tapodtat sem mozdul India ellenében. Mindennek tetejébe a szovjetbarát indiai kommunisták lelkesen támogatták Nehrut, amiből ugyancsak ki lehetett olvasni, hol áll a Szovjetunió. Az ügy tovább mérgesítette a szovjet-kínai viszonyt, a kínaiak reggeltől estig azt üvöltözhették, hogy csak a szocializmus árulója szegődhetett el az indiai kapitalisták mellé.
Béke Algériában 1962 márciusában ért véget az algériai háború, pontosabban: az algériai arabok önfelszabadító háborúja. A korábbi Francia Algériának függetlenséget szavatoló egyezményt a Genfi-tó partján fekvő Evianban írták alá. A franciáknak nyolc évbe telt, amíg lemondtak koronájuk gyöngyéről. Az algériaiak Nemzeti Felszabadítási Frontja 1954-ben alakult meg, éspedig azzal a céllal, hogy gerillaháborús akciókkal bénítsa meg a francia közigazgatást. A gerillák csakhamar erős állásokat építettek ki az országnak a tengerparttól távol levő körzeteiben, olyan erőseket, hogy Franciaországnak két éven belül félmillió katonát kellett a helyszínre vezényelnie. A háború véres volt. A partizánok sok fehér telepest mészároltak le, még több arabot a francia katonák. Különösen véres epizód volt a Gillo Pontecorvo híres filmjéből ismert algíri csata, ahol is a lázadókat végül ejtőernyősök verték le. Utóbbiak kegyetlen kínzásaik
okán váltak hírhedtté – azonban ekkor még semmilyen eszköz nem látszott túl drágának. Miután két másik észak-afrikai gyarmatának, Marokkónak és Tunéziának 1956-ban megadta a függetlenséget, Párizs minden erejét Francia Algéria – e kétségkívül páratlanul kellemes és gazdag hely – megtartására összpontosította. Válaszként az arabok függetlenségi harca továbbment egy lépéssel: 1958 szeptemberében megalakult az algériai köztársaság ideiglenes kormánya. A francia telepesek már a kormány előkészületeinek hírére fellázadtak, mert gyöngének találták Párizs reakcióját. Reményeiket De Gaulle tábornokba helyezték, akit a lázadás szülte válsággal sikerült is hatalomra segíteniük. Eleinte De Gaulle is Francia Algéria mellett kardoskodott, de 59 szeptemberében nyilvánosan kijelentette, hogy az algériaiaknak joguk van az önrendelkezésre. Előtérbe kerültek az ideiglenes kormánnyal megindítandó tárgyalások. Ezt követte 60 januárjában a Salan-féle tábornoki klikk újabb algíri lázadása, amely azonban önmagától összeomlott, s De Gaulle-t nem rendítette meg. Válaszként a telepesek létrehozták a maguk titkos hadseregét, az OAS-t, amely leplezetlen és brutális terrorral próbálta megakadályozni Algéria függetlenné válását. Másfél éven át szinte egyetlen nap sem múlt el anélkül, hogy az OAS ne robbantott vagy gyilkolt volna valahol. 62 márciusában De Gaulle mégis kiegyezett az algériai ideiglenes kormánnyal. Algéria függetlenné válhatott, azzal a feltétellel, hogy népének ezt az óhaját egy népszavazás is megerősíti. Ez négy hónappal később megtörtént. Az európaiak csakhamar tíz- és százezerszámra hagyták el Algériát, közülük sokan soha nem bocsátották meg De Gaulle-nak a paradicsom elvesztését. A tábornok ellen szinte évente megkísérelt merényletek – lásd még A Sakál napja című regényt, illetve filmet – ezekben a hazafiasnak nevezett körökben szerveződtek. Algéria függetlenségét persze nem lehetett meg nem történtté tenni.
Aba-Novák rehabilitálása A Rákosi-rendszer és az 56-ot követő megtorlások nyomasztóan ideologikus és szűkkeblű világa után a kultúrpolitikai nyitás csakhamar elérte a képzőművészetet is. Mármint ami a múlthoz való viszonyt illeti. A közönség éhes volt a látványra – jobb illusztrációt ehhez nem tudok mondani, mint azt, hogy a IX. Magyar Képzőművészeti Kiállítást 60 ezren látták, többen, mint tíz évvel korábban a híres-neves Munkácsy-tárlatot. S ugyanebben az évben, 1962-ben rehabilitálták egy emlékkiállítással Aba-Novák Vilmost, a két világháború közötti festészet egyik legnagyobb, ma már szupersztárnak számító alakját.
Először arra a kérdésre kell válaszolnom, miért volt/vált számkivetetté Aba-Novák. Egyszerűen azért, mert a 30-as években túl sok állami és egyházi megrendelést kapott, s munkássága elismeréséül Corvinkoszorút is. Az elfelejtődött, hogy nyertese volt a padovai nagydíjnak, a velencei biennálénak, a párizsi világkiállításnak. A korszak számított csak, na meg az, hogy a mestert valóban semmi nem kötötte a magyar progresszióhoz. Ennek megfelelően két korszakos művét, két freskóját, a szegedi Hősök kapuját meg a székesfehérvári Szent Istvánmauzóleumot 1945 után egyszerűen lemeszelték. Őt meg el. Falfestményei csak a budai Városmajor katolikus templomában maradtak meg. De előbb-utóbb fejet kellett hajtani páratlan, virtuóz tehetsége, káprázatos rajztudása előtt. Volt expresszionista korszaka, amikor harsány színekkel, plakátformákkal, a fény-árnyék erős kontrasztjaival dolgozott. Minden megfogta, amiben élt. Az olasz környezet a maga viharos temperamentumával, a magyar paraszti élet, a cirkusz, a pőreség. Mindent befogadott és kiadott magából. A zülléstől a szentek életéig. Nem igazán érdekelték a társadalmi problémák, de freskóin a szenteket a szomszéd parasztokról mintázta meg. Senki sem tudta, hogy a lelkében expresszionista maradt-e, vagy elkötelezte magát az olasz novecento, a neoklasszicizmus mellett, mert mindkettőt haláláig művelte, technikai bravúrjai legendaszámba mentek. Mindegy volt neki, hogy olajjal vagy temperával dolgozik, nedves vakolatra karcol vagy alumíniumlapra fest. Bár igazán a temperának volt rivális nélküli mestere. Mondom én, akit már az első Aba-Novák-kép látványa egy életre megfogott. De ezt bocsássák meg nekem. Ennek a nyomasztóan nagy tehetségnek valószínűleg az volt a legnagyobb bűne, hogy igen korai, 1941-ben bekövetkezett haláláig tökéletes, maradéktalan karriert írt le: mindennel sikere volt, mindent megkapott, élete végén a főiskolai katedrát is. Egyszerre volt népszerű festő és államilag elismert festő is, amiből ez utóbbit, mint említettem, felrótták neki, holott ha jól meggondolom, Kisfaludy-Stróbl éppoly szép megrendeléseket kapott a Horthy-érában, mint ő, csak épp életben maradt, és zavartalanul folytathatta a megrendelések teljesítését 45 után is. Egy szó, mint száz, a kádári enyhülés kezdetekor Aba-Novák Vilmos életműve – idézet következik azokból az időkből – az őt megillető helyre került, legföljebb azért lehetett a baloldalon berzenkedni, hogy némelyek, megengedhetetlenül, a kommunistának vélt, proletáröntudatú Derkovits Gyulával helyezik őt egy szintre. Utóirat: Derkovitsból kommunista ikont csináltak, holott nem volt az, de hogy Aba-Nováknál sokkal szerencsétlenebb, mellesleg még nálánál is fiatalabban elhunyt művész volt, az biztos.
Breuer Marcell Az amerikai IBM, már akkor is a világ egyik legnagyobb elektronikai konszernje, kétéves építőmunka után 1962 első felében kutató- és tanulmányi központot avatott Dél-Franciaországban. A csodálatos épület tervezője a magyar vagy ilyennek tudott Breuer Marcell volt. S még mielőtt róla bármit mondanék is, nem mulaszthatom el megjegyezni, hogy az IBM mindig finnyás volt arra, hogy épületeit csak a legjobbakkal terveztesse. A világ vezető építészei megszokták, hogy a legjobb megrendelések az IBM-től jönnek. Breuer versenyben van Puskás Ferenccel a legjobban ismert magyar címéért. Igaz, vele kapcsolatban ez a megállapítás elsősorban az alkotó értelmiségre vonatkozik. Nehéz a Földnek olyan pontját fellelni, ahol Breuer, az építész keze nyoma ne volna fellelhető'. Vagy az övé direktben, vagy a tanítványaié. Breuer Marcell 1902-ben született Pécsett, és Németországban tanult építészetet. Alapjában véve azonban nem azt, mert a Bauhaus néven elhíresült iskolának volt a növendéke. A Bauhaus – a zseniális Walter Gropius, később Breuer barátja és üzlettársa vezetésével – az orosz, francia, német és más gyökerekből táplálkozó, alapjában konstruktivistának mondható irányzat terméke volt, erős szociális vagy inkább szocialista beütéssel. A Bauhaus levetett minden cirádát, egyszerű, mérnöki formáival a „használati értékre” koncentrált, demokratizálni kívánta a művészetet, le akarta dönteni a válaszfalakat a magas művészet és az utca embere számára készült termék között. Mellesleg, ebben a jegyben fogant a század egyik legklasszikusabb formaterve, az első csőbútor, Breuer Marcell ún. Wassily-széke, amelyet az irodalom olyan szinten jegyez, mint Le Corbusier hasonló alkotásait, vagy, időben előre ugorva, az Olivetti cég elektromos, azaz villanyírógépét. Weimarban, és később Dessauban, ahová a Bauhausiskola idővel átköltözött, a geometrikus formákat, a sima felületeket, az alapszíneket és a modern anyagokat tették kánonná. (Zárójel: ebben a szemléletben születtek Budapesten Újlipótváros mindmáig példaértékű épületei.) A bauhausosokat Európa középső és keleti felén – talán azért is, mert a konstruktivizmus elsősorban Szovjet-Oroszország első éveiben virult igazán, átadva később a helyét Sztálin monumentális marcipánépítészetének – rettentő bizalmatlansággal szemlélték, Breuer Marcellt például nem művésznek, hanem hol kőművesnek, hol asztalosnak becézve, titulálva föl se vették a Magyar Mérnöki Kamara tagjai közé. Meglehet, azért sem, mert zsidó volt. De ez az okoskodás nem igazolható, csak a gyanú él. Mindenesetre: tipikus magyar karrier, pusztán az atomtudósokéhoz mérhető. Amikor ugyanis, illetve attól kezdve, hogy Gropius és Breuer, hátat fordítva a hitleri Németországnak, áttette székhelyét Amerikába, és tanítani kezdett a Harvard Egyetem
építészeti fakultásán, iskola teremtődött az Újvilágban. A Gropius-Breuer kettős forradalmasította az amerikai lakástervezést, kinevelte az úgynevezett modernisták több nemzedékét. Figyeljünk ezekre a nevekre: Henry Cobb, Ulrich Franzen, I. M. Pei, a kínai, Edward Larrabee Barnes. Na meg az olasz Pier Luigi Nervi. A harmincas évek legvégétől ötven éven át ezek az emberek, ezek a Breuer-tanítványok vagy – követők határozták meg az amerikai városközpontok arculatát, tőlük való a kontinens legnevezetesebb épületeinek nagyobb része. Magának Breuernak, a mesternek, az említett csőbútoron kívül – csak az ismertebbeket említve – a New York-i Whitney Amerikai Művészeti Múzeum, az amerikai építésügyi és városfejlesztési minisztérium épülete (Washington), a bevezetőben említett IBM-épület és a párizsi UNESCOközpont őrzi a nevét közvetlenül.
Adolf Eichmann pere Adolf Eichmann. 1962. június l-jén végezték ki Tel-Aviv mellett, miután Izrael Állam elnöke elutasította a halálra ítélt náci tömeggyilkos kegyelmi kérelmét. A holttestet aztán egy rendőrnaszádon hamvasztották el, a hamvakat pedig szétszórták a tenger egy ismeretlen pontján, nehogy véletlenül valaki, valaha is megpróbálja zarándokhellyé tenni a porladás helyét. Eichmann 1934-től foglalkozott zsidó ügyekkel a Birodalmi Biztonsági Főhivatalnál (RSHA). 1938-ban Bécset, 1939-ben Prágát „zsidótlanította”, de ekkor még más módszerekkel. Résztvevője volt annak a hírhedt 1942-es wannseei konferenciának, amely a zsidókérdés végleges megoldásáról (Endlösung), azaz az európai zsidóság kiirtásáról döntött. Innentől kezdve ő volt a zsidók azonosításának, egybegyűjtésének és elszállításának főkoordinátora. Az egyes számú hóhér. Magyarországon is tevékenykedett, nagyon eredményesen, bár ezt a magyar közigazgatás és csendőrség hatékony közreműködése nélkül – a maga kicsiny csapatával – nem tehette volna meg. A háború után a Közel-Keletre, majd Argentínába menekült, ott élt álnéven. Az izraeli titkosszolgálat felkutatta, elrabolta és titokban Izraelbe vitte. Ennek az akciónak könyvtárra menő irodalma, tévés, filmes története van. Tényleg ritka bravúrnak számított, ahogyan az izraeliek türelmes munkával rájöttek, hogy Ricardo Clement, a Buenos Aires-i Mercedes gyár tisztviselője az ő emberük. Mellesleg Eichmann, amikor elfogták, egy percig sem tagadta kilétét. Izraelben a foglyot – miután sikerült elsimítani az argentin törvények megsértéséből támadt konfliktust – háromtagú különbíróság elé állították, és kötél általi halálra ítélték. Védekezésével, hogy tudniillik csak egy láncszem volt a terror gépezetében, és mindvégig parancsot teljesített, semmire sem ment. Ahogyan főnökei sem Nürnbergben.
Mindazonáltal a bíróságnak fel kellett oldania az illetékesség dilemmáját. Ezt olyképpen tette, hogy elismerte: noha Izrael mint állam a második világháború idején nem létezett még, tehát polgárai, a szó jogi értelmében, nem is tekinthetők az Eichmann által elkövetett bűnök áldozatainak, mégis, folytatódik az érvelés, Izrael Állam a nácik zsidó áldozatainak képviselője, s neki a holokauszt szörnyűségei és földrajzilag roppant széles szóródása miatt éppúgy joga van Adolf Eichmann felett ítélkezni, amiképp joga volna bármely más államnak, amely e bűnözőt megkaparintaná, illetve megkaparintotta volna. A per megmozgatta a fél világ közvéleményét. Soha nem ismert adatok kerültek napvilágra a náci népirtásról, amely, jegyezzük meg, addig Izraelben sem igen volt téma. Sok százezer Izraelben született fiatal ekkor szembesült először apái, elődei, ősei tragédiájával, a zsidó nép ellen elkövetett bűntények nagyságával.
Niels Bohr 1962 végén hunyt el Niels Bohr dán tudós, az atomfizika egyik legnagyobb alakja. Huszonnyolc éves volt, amikor 1913-ban előállt az atommag körül keringő elektronok teóriájával, saját atom-modelljével – ekkor még előtte voltunk az első világháborúnak –, és harminchét, amikor fizikai Nobel-díjat kapott kvantummechanikai felismeréseiért. Később az atomhasadás, a hasadáskor felszabaduló nukleáris energia és a láncreakció kérdései foglalkoztatták, de jobbára elméleti szinten. Az atombomba gyors előállításának lehetőségében nem hitt. Egyáltalán nem volt már fiatal – épp 55 éves –, amikor Hitler hadserege megszállta Dániát, a hazáját. Innentől kezdve a karrierje fordulatot vett, de nem tudományos értelemben. 1941-ben, már a megszállás alatt, bekopogtatott hozzá egykori tanítványa, a német Walter Heisenberg, aki elárulta vagy inkább értésére adta, hogy a maghasadásból fakadó katonai előnyök élénken foglalkoztatják az ő munkaadóit is. Csak a jóisten a megmondhatója, közölt-e Heisenberg valamit arról, hogy a német tudósok készek elszabotálni Hitler idevonatkozó terveit. A német megszállás után Bohr még három teljes évig tanított a saját tanszékén, a koppenhágai egyetemen, amikor egzisztenciális veszélybe került. Lévén zsidó anya gyermeke, barátai megértették vele, hogy őt is érinteni fogja a nácik zsidótlanítási terve; s ekkor, nagyon nehezen, menekülésre szánta el magát, holott ezt simán megtehette volna korábban is. Angliában, ahol fiatalabb éveiben a zseniális Rutherford asszisztense volt, tárt karokkal várták. Olyannyira, hogy nyomban át is röpítették az Újvilágba, ahol már gőzerővel folyt a Manhattan-terv, az amerikai atombomba építése. A munkába bevonták őt is, de ebben inkább szemlélő maradt, semmint végrehajtó. A segítségére amúgy sem volt nagy szükség: ott volt Oppenheimer, Szilárd Leó meg a többiek.
Hihetetlenül érdekes, mi minden foglalkoztatta Bohrt 1944-ben, amikor az atombomba már gyakorlatilag készen állt. Foglalkoztatták az oroszok, akikről, miként a németekről, biztosra vette, hogy ugyanannyit tudnak a bombáról, mint az amerikaiak. Ő szíve szerint megmondta volna Sztálinnak, hol tart Los Alamosban a dolog. Nehogy az attól kezdjen félni: idővel őt fogják fenyegetni. (Zárójel: Bohr próféta volt, épp hogy így alakult.) A tudós azonban hitt a jövendő nukleáris hatalmak korai együttműködésében. Úgy gondolta, ha versengeni kezdenek, annak tömegkatasztrófa lesz a vége. De ezzel semmire nem ment. Churchill félretolta vagy inkább – söpörte őt. Roosevelt nem, de az amerikai elnök csakhamar meghalt. A vége az lett, hogy a naiv Nobel-díjast majdhogynem biztonsági kockázattá minősítették Amerikában. De ettől nem rendült meg. Attól a perctől kezdve, hogy hazatért Dániába, élete végéig az atomkutatások és – kísérletek nemzetközi ellenőrzését, felügyeletét szorgalmazta, egyfajta békeapostol lett.
Egy jugoszláv ikon börtönkarrierje A történet hőse az 50-es, 60-as évek egyik legvitatottabb, legünnepeltebb figurája, Milovan Dilas, magyar átírásban Gyilasz. Könyveit akkoriban titokban olvastuk. Alighanem ő volt az első kommunista vezető, aki elméletté formálta a rendszer liberalizálásának, azaz szabadságjogokkal való megtöltésének igényét, és aki ezért többszöri börtönbüntetéssel fizetett. Ebbe a fejezetbe azért került be, mert (mint erről akkor a magyar újságolvasók is értesülhettek) 1962 áprilisában tartóztatták le őt sokadszor – de utoljára. Gyilasz, régi kifejezéssel élve, Tito harcostársa volt a kommunista, illetve partizánmozgalomban. Élharcosként tartották őt számon azok között, akik leválasztották az országot Sztálinról és az egész szovjet tömbről. Látszólag akkor ért karrierje csúcsára, amikor 1953 januárjában megválasztották Jugoszlávia egyik alelnökének és a szövetségi parlament elnökének. De ezekre a csúcsokra már csak a tehetetlenségi nyomaték lendítette. Tudvalevő volt róla, hogy a pártsajtóban egyfolytában lázít, polgári demokratikus értékek mellett szónokol. Azaz: frakciózik. Egy hónapig sem viselte tisztségeit. Leváltották, majd 1954ben ő maga mondott le párttagságáról. Akkor tartóztatták le először, amikor – Európa keleti felén példa nélkül álló módon – interjút adott a The New York Timesnak. Tettében „a néphatalom aláásására tett kísérletet” láttak, és 18 havi fölfüggesztett börtönbüntetéssel sújtották. Második őrizetbe vétele két év múltán „vált esedékessé”, ekkor azért fogták le, mert az 56-os magyar forradalommal rokonszenvező cikket írt egy amerikai hírmagazinnak. Tito, mint köztudott, jóváhagyta a második, a november 4-i szovjet beavatkozást, és megalkudott Hruscsovval arról,
hogy Kádárt kell megtenni a magyar kormány új vezetőjének – ez volt az, amivel Gyilasz nem értett egyet. Emiatt azonban még nem kellett sokat ülnie. Az igazi büntetést és az igazi nemzetközi ismertséget más miatt kapta. Egy könyve miatt, amelyet kicsempészett Amerikába. Ez a mű Az új osztály címen a lehető legjobb időben, 1957-ben jelent meg, túl az SZKP XX. kongresszusán, a lengyel eseményeken és a magyar forradalmon, tehát a kommunista világ egészét felforgató eseményeken. Az új osztály – veszem magamnak azt a bátorságot, hogy mondanivalóját egy mondatba tömörítsem – arról szólt, hogy a kommunista nómenklatúra a javak és privilégiumok szerzésében alig különbözik a megdöntött osztályok képviselőitől. Az egyenlőség társadalma csak ideológiai lepel. Gyilasz a könyvért, pontosabban a szocializmusnak mint eszmének az aláásásáért kilenc évet kapott, ebből négyet ült le, de amilyen nyughatatlan volt, egy évre rá Nyugaton megint könyvet jelentetett meg, Találkozások Sztálinnal címmel. Ebben az egykori szovjet diktátorról való, egészen unikális élményeit gyűjtötte egybe. Egyetlen mondatot idéznék belőle. Sztálin mondja: „Ó, Tito, az egy remek fickó. Semmi problémája nincs az ellenségeivel, mindet megsemmisítette.” Persze Gyilaszt nem ezért ítélték el, hanem forma szerint államtitoksértésért: még 20 év múltán se lett volna joga publikálni azokat a megjegyzéseket, amelyeket a második világháború idején Sztálintól hallott. A szerző 66-ban szabadult amnesztiával, sok könyvet írt ezután, egyebek között, annak halála után, egy rossz életrajzot Titóról, az egykori barátról. Igazán szabadon azonban csak halála előtt, a 90-es években mozoghatott. 84 évet élt.
Károlyi hamvai 1962 tavaszán hazahozták Károlyi Mihály hamvait. Az 1918-as őszirózsás forradalom vezetője, az első, önkéntesen földet osztó magyar nagybirtokos hét évvel korábban, egy dél-franciaországi falucskában halt meg, hamvait onnan Angliába szállították, és ott is őrizték, amíg csak a politikai helyzet úgy nem alakult, hogy teljesülhetett a végakarata. Azaz több mint harmincévnyi emigráció után végleg hazatérhetett. Károlyi hívő szocialista volt és nagyon jellemes ember. Noha mindkét emigrációját az övéinek köszönhette – az elsőt a Tanácsköztársaságból való számkivetettségének, a másodikat annak, hogy képtelen volt lenyelni a Rajk-pert –, élete végéig kitartott a szocialista eszmék mellett, és se Kun Béla, se Rákosi nyilvános ostorozásával nem volt hajlandó szolgálatot tenni azoknak, akiket ellenségnek tekintett. Amit tudott, magába fojtotta. Hálát ezért – életében legalábbis – soha nem kapott. Jellemző, hogy hamvainak hazahozatala csak akkor került napirendre, amikor az MSZMP nagy nehezen elszánta magát a Rákosi Mátyással
való végleges leszámolásra; és csak akkor, amikor a Sztálin által kivégeztetett Kun Bélát, hajdani politikai ellenfelét Kádárék már maradéktalanul rehabilitálták. Egyetlen nagy szerencséje volt csak, de az magánéleti: az tudniillik, hogy mindvégig kitartott mellette s aztán emlékét kitartó hűséggel ápolta élete társa, az ugyancsak arisztokrata Andrássy Katinka, kiről Kovács András utóbb A vörös grófnő címmel készített filmet. Ha visszagondolok saját tanulmányaimra, azt kell mondanom, hogy a hamvak hazahozataláig a kommunista rendszer viszonya Károlyihoz ambivalens volt. Történelmi érdemeit méltányolták, de egyetlen mondat beárnyékolt mindent. Az tudniillik, hogy „osztálykorlátai miatt” nem értette meg a Tanácsköztársaság történelmi szerepét. Valójában se azt nem bocsátották meg neki, hogy még Kun Béláék idejében elhagyta az országot, se azt, hogy 30 évvel később, párizsi nagykövetként, tiltakozásul a Rajk-per ellen, emigrált. Csak Kádár országlásának hatodik évében jött el a megbocsátás ideje, természetesen óriási csinnadrattával és a feledés bőséges fátylaival. Önkritika nélkül. Akkor a rendszer még úgy látta jónak, ha hozzáidomítja Károlyit önnön dogmáihoz, sémáihoz. Kállai Gyula akkori miniszterelnökhelyettes nagy temetési beszédében például egy szó sem esett arról az orbitális, tizenöt éven át ismételgetett hazugságról, hogy Károlyi önkéntesen adta át a hatalmat Kun Bélának, a kommunistáknak. Egy bő évtizednek kellett még eltelnie ahhoz, hogy Magyarországon megjelenjen Károlyi klasszikus műve, a Hit illúziók nélkül, benne a cáfolattal. De még ennél is rosszabb volt, hogy Kállai kijelentette, Károlyi növekvő rokonszenvvel szemlélte a Tanácsköztársaság tevékenységét. Ennek épp a fordítottja volt igaz: Károlyi növekvő rosszkedvvel nézte Kunék tevékenységét. Egyetlen tanácsát se fogadták el, végül ezért hagyta el az országot a végső összeomlás előtt egy hónappal. Az sem volt igaz, hogy emigrációjában Károlyi a legszorosabban együttműködött a kommunista mozgalommal, és az sem, hogy hű harcosa lett volna a szocializmust építő Magyar Népköztársaságnak. Éppen hogy Rákosi népköztársasága elől maradt külföldön. Csak, mint mondtam, nem akart antikommunista propagandista lenni. Inkább kínlódott önmagával, önmagában.
A rocktörténet legnagyobb tévedése Bármilyen hihetetlenül hangzik is, a Decca, a kor egyik legnagyobb lemezcége 1962 januárjában elzárkózott a Beatles együttes zenéjének forgalmazásától. Éspedig azért, mert a társaság művészeti igazgatója úgy vélte, hogy a gitáregyüttesek kifelé mennek a divatból. A történet a következő. A Deccánál annak idején nem volt könnyű meg- vagy kihallgatást kieszközölni. A fanatikus Brian Epsteinnek, a
Beatles menedzserének azonban sikerült a csoda. A négy liverpooli fiú – John Lennon, Paul McCartney, George Harrison és Pete Best, akkor még ő volt a dobos – az év első napján levonatozott Londonba, a Decca stúdiójába, és fölvett tizennégy számot. A produkció nem hatotta meg Dick Rowe-t, a Decca illetékesét, a Beatles helyett a nyomban utánuk próbálkozó – amúgy nem rossz – Tremeloes együttest választotta. Pedig nem ismeretlenekkel került szembe. Saját, szűkebb hazájukban a liverpooliak akkor már pokolian népszerűek voltak: gombafejükkel (frizurájukkal) és sajátos humorukkal na meg a zenéjükkel tömegeket hódítottak meg. Csak a lemez hiányzott még, illetve egészen az sem, hiszen a Beatles 1960-61-ben Hamburgban, a szórakoztatónegyedben „vendéglátózott”, s a német kikötővárosban sikerült csinálnia egy kislemezt is. Nem visszhang nélkül, mert a My Bonnie című klasszikus az ötödik helyre kúszott fel a német sikerlistán. Voltak más sikereik is az akkori NSZK-ban, később pedig odahaza, a BBC rádióban, de a lemez csak nem akart összejönni. Illetve, éppen hat hónappal azután, hogy a Decca elutasította őket, a négy fiú menedzsere, Epstein összejött George Martinnal, az EMI konszern Parlophone névre hallgató leányvállalatának zenei rendezőjével, aki minden meghallgatás nélkül szerződést kötött vele. Ez volt a fordulópont, 1962. június 7-én. Onnantól minden Beatles produkciónak Martin – később Sir George Martin – volt a producere. Csak a történelmi hűség kedvéért jegyzem meg, hogy amikor az EMI londoni stúdiójában fölvették a Beatles első lemezét, még mindig Pete Best volt a dobos, de utoljára. Ringo Starr, akiről sokáig azt híresztelték, hogy ész nélkül veri a dobot, csakhamar – úgy is mint tősgyökeres liverpooli – belépett a helyére. Jó választás volt, mi tagadás. Két szálat kell még ebben a történetben elvarrnom. Az egyik azé a szerencsétlené, aki nem volt hajlandó a Beatlesszel együtt dolgozni. Dick Rowe, a Decca menedzsere 1963 májusában fülest kapott George Harrisontól – hogy miért éppen őtőle, ma se tudni –, miszerint van egy banda, egy brit banda, amelyikkel érdemes volna együtt dolgozni. A mából visszanézve teljességgel megmagyarázhatatlan, hogy egy ősBeatles-fiú húzta ki a bajból a Deccát: a Rolling Stones-szal. Azzal az együttessel, mely idővel a Beatles egyetlen riválisa, majd túlélője lesz. Dick Rowe-nak a Stones szerződtetésével sikerült rehabilitálnia magát. A Decca a 70-es években milliókat csinált Mick Jaggerből és bandájából. A másik szál azé a tizennégy számé, amelyet a Beatles 1962 januárjában a Decca stúdiójában szalagra vett. Ezek a dalok húsz teljes éven át rejtve maradtak. Csak 1982-ben kaptak nyilvánosságot, a Teljes Ezüst Beatles (The Complete Silver Beatles) címen, minthogy a Beatles nevében eredetileg ott volt az „ezüst” (silver) jelző. Hét, egyenként kétkét dalt tartalmazó kislemez jelent meg ekkor, s csak lábjegyzetként
toldalékolom, egyikük se volt, nem is lett sláger. Az a Beatles még nem volt az igazi. A titok és a legenda tette az árut eladhatóvá.
Papp László profi karrierje 1990 előtt egyetlen magyar sportoló építhetett legális profi karriert magának, a legendás ökölvívó, Papp László. Amatőrként három olimpiai bajnoki címet szerzett, 56-ban nem disszidált, edzőjével, Adler Zsigmonddal együtt hazatértek Melbourneből. Az engedély, amelyet a hivatásos – egyszóval jelentős pénzekkel díjazott – fellépéshez megkapott, ha úgy tetszik, a nemzet és a politika hálája volt. Kivált persze az utóbbié. „A mi Lacink” valamennyi profi meccsét idegenben vívta, azaz idehaza 56 után versenyzőként már nem volt látható. A hála nem terjedt odáig, hogy a profi sport ellen felesküdött szocialista vezetés látni is engedte volna a honi közönségnek Pappot, ne csak azt, hogy olvasson róla. Holott lettek volna pár ezren vagy tízezren, akik 1962 márciusában megnézték volna mérkőzését az amerikai Ralph „Tiger” Jonesszal, aki korábban még a legendás Sugar Ray Robinsont is megverte. De hát ez a bécsi közönség privilégiuma maradt. Tigert aztán Papp háromszor is leütötte, s végül több mint simán, remek bokszolással, pontozásos győzelmet aratott ellene. Valószínűleg ez volt profi pályájának csúcspontja. Két hónappal később már Európa-bajnok volt, a cím birtokosát, a dán Christian Christiansent technikai K. O.-val végezte ki, úgymond. Aztán hatszor megvédte még Európa-bajnoki címét, de a kontinensről nem tudott kilépni. Se Európa-bajnokként, se annak előtte nem kapott ki senkitől, huszonkilenc meccse közül huszonhetet megnyert. A küszöbén állt annak, hogy világbajnoki címmérkőzést vívjon, ez volt az álma, de ott is rekedt. Közbeszólt a politika. Pappot hazahívták. Bevonták az útlevelét. Hogy miért, rejtély ma is. A bennfentesek csak találgatják, ki vetett neki gáncsot. Egy változat szerint maga Kádár „sokallt be” attól, hogy egy francia lap Pappot a „kommunista tömb első olyan profi sportolójának” nevezte, aki majd Amerikában mérkőzik a világbajnoki címért. Szó, mi szó, Kádár egyik szeme mindig a szovjeteken volt, s lehettek kétségei afelől, örülnek-e ennek Moszkvában. Egy másik változat szerint sok derék elvtársat felbőszített az, hogy Papp „két pofonnal” annyit tud keresni, mint egy magyar munkás sok év alatt. De a sok lehetőség közül az tűnik a legvalószínűbbnek, hogy a bokszlegenda közismert pártfogója, Marosán György politikai bukásának köszönhette kegyvesztettségét. Marosán politikai ellenfelei őrajta (is) bosszút álltak, bármilyen nemtelen bosszú volt is ez. Egy azonban bizonyos. A politikusok szinte örökre keserű emberré tették Papp Lászlót. Nem bocsátotta ő meg se a világnak, se a
politikának, se rejtőzködő ellenfeleinek, hogy három olimpiai arany után nem engedték fellépni a profi világ dobogójának legfelső fokára – noha erre komoly esélye lett volna. Nem a pénz elvesztését siratta, hanem a dicsőségét.
A chilei labdarúgó-vb 62 tavaszán már a chilei labdarúgóvilágbajnokság lázában égtünk. Éghettünk, mert ekkortájt már biztos volt, hogy meglesz a nagy derbi. Sokan, sokáig egy fillért se adtak volna érte, hiszen Chilét 1960 májusában, amikor már jócskán folytak az előkészületek, a 20. század legnagyobb földrengése érte, óriási pusztítást okozva az ország egész infrastruktúrájában. De hősies erőfeszítések árán a chileiek mindent rendbe hoztak. Miként 1958-ban, ezúttal is tizenhat csapat jutott tovább a selejtezőkből, közöttük Magyarország. A szervezők négy csoportot alakítottak ki, nekünk Anglia, Argentína és Bulgária jutott ellenfélül. A rivalizálás várható ereje miatt idehaza február elejétől teljes összetartás volt: Baróti Lajos, a kapitány egyfolytában edzőtáborban tartotta keretét; a játékosokat csak a bajnoki meccsekre engedték ki. Mégis, a felkészülésimérkőzés-sorozat kutya rosszul sikerült, egy vacak l:l-es döntetlen azzal az Uruguayjal, amelyet a szovjetek pár héttel később 5:0-ra vertek Moszkvában; egy még vacakabb 2:1 Törökország ellen, majd egy felemás, de inkább rossz, mint jó, csak az idegeknek ártó olaszországi edzőtáborozás következett. Egy olyan balhéval ráadásul (Baróti Lajos szövetségi kapitány és Tichy Lajos csaknem összeverekedtek), amelyet a szakvezetés gondosan titkolt a közvélemény előtt. A rossz előjelek dacára a csoportmérkőzéseken a magyar csapat kiválóan teljesített. Albert Flórián fifikás és Tichy Lajos óriási bombagóljával 2:l-re megvertük az angolokat, hősies 0:0-t játszottunk Argentínával, és a szó szoros értelmében „legyalogoltuk” (6:1) Bulgáriát. Csoportelsőként jutottunk a negyeddöntőbe, ahol is a nálunk gyengébbnek tartott Csehszlovákiától 1:0 arányban kikaptunk. De nem mindennapi körülmények között. A csehek gólja lesből esett, Tichy szabadrúgásgólját viszont Latisev, a szovjet bíró nem adta meg, mondván, a labda a felső kapufáról a gólvonalon kívülre pattant. Holott az legalább egy méterrel gólvonalon belül volt. Ám ha ezek az incidensek nem is estek volna meg, akkor is nyernünk kellett volna, csakhogy Viliam Schrojf, a csehszlovákok kapusa, ahogyan mondani szokás, „kivédte a szemünket”. A magyar válogatott legalább egy tucat, holtbiztos gólhelyzetet hagyott ki. A többihez már nem volt közünk. A többi negyeddöntős meccsen a lelkileg iszonyúan egységes házigazda, Chile megverte a Szovjetuniót – ezt az ezúttal csődteljesítményt produkáló klasszis, Lev Jasin kapus
számlájára írták; Brazília Angliát, Jugoszlávia az NSZK-t. Két remek, gólgazdag elődöntő következett ezután: a brazilok 4:2-re győztek Chile, a szláv derbin a csehszlovákok 3:l-re a jugoszlávok ellen. A Pelét ezúttal nélkülözni kénytelen brazil csapatnak a döntő ugyanúgy kezdődött, mint 58-ban: az első gólt az ellenfél rúgta, történetesen a világ legjobb fedezetének tartott Josef Masopust. De miként négy évvel korábban a svédek ellen, a brazil csapat ezúttal is fordított: három góllal terhelte meg ellenfele hálóját, és világbajnok lett. Mit őriz az emlékezet erről a tornáról? Például azt, hogy a santiagói csata néven elhíresült chilei-olasz meccs állítólag minden idők legdurvább meccse volt, és általában szólva is: itt, Chilében következett be egy látványos fordulat a „puha” játékból a „kemény” felé. Vagy például azt, hogy a világ legjobb kapusa, Jasin becsődölt, de a döntőre ugyanez a sors érte el az addig minden ellenséges csatárral dacoló Schrojfot is. Ám leginkább egy öregecske, de még mindig csodálatos brazil csapat emlékét, benne olyan felfedezettekkel, mint a kiismerhetetlenül cselező jobbszélső, Garrincha vagy a Pelé-pótló Amarildo, akit a világbajnokság előtt szűkebb hazáján kívül még csak nem is ismertek. (Erről a vb-ről még nem volt tévéközvetítés. Az amerikaiak négy hónappal később helyezték csak üzembe a világ első távközlési műholdját, a Telstart.)
Szemüveges súlyemelők 1962-ig az egyéni világbajnoki arany csak egy sportágból és egy sportági fegyvernemből hiányzott nekünk, magyaroknak. Az előbbi a súlyemelés, az utóbbi a párbajtőrvívás – a dicsőséges magyar vívósport Achilles-sarka – volt. Tárgyévünkben mindkettő meglett. Utóbbi a foci-vb színhelyétől nem messze, az argentin fővárosban, Buenos Airesben. Igaz, a sokáig magányos lovag, Sákovics József főszereplésével 59-ben már szereztünk csapataranyat, de egyéniben soha. A párbajtőr évtizedekkel elmaradt a kard és a női tőr és fél évtizeddel a férfi tőr mögött. És akkor jött Buenos Airesben dr. Kausz István. (Zárójel: érdekes, hogy mennyi orvos kitűnősége volt a magyar vívásnak.) Mögötte meg Gábor Tamás. Ők ketten vitték el a párbajtőr egyéni aranyat és ezüstöt. A magyar csapat meg a Nemzetek Kupáját, hiszen aranyat nyert még Horváth Zoltán kardban és a női tőrcsapat. Ami pedig a párbajtőrt illeti, Buenos Airestől megállíthatatlanok voltunk. Pici túlzással a kard helyét a párbajtőr vette át. Következett egy dicsőséges, a montreali olimpiáig tartó, közel másfél évtizedes sorozat – benne már Kulcsárral, Fenyvesivel, Nemerével, Erdőssel, Osztriccsal, Schmitt-tel –, amikor is meglepetésnek számított, ha bármelyik európai, világ- vagy olimpiai aranyat nem magyar párbajtőröző vitte el.
62-ben Budapestre került a súlyemelő-világbajnokság, és végrevégre – Veres Győző személyében – lett magyar bajnok. Kitartásban Veres majdnem olyan erős volt, mint a birkózó Polyák, bár egyikük sem annyira, mint az ugyancsak súlyemelő Földi Imre. Nos, Veres 1957 óta sokszor volt az arany közelében, de váltósúlyban a szovjet Kurinov, a római olimpia bajnoka mindig fölébe kerekedett. Budapesten azonban Kurinov már nem tudta őt megverni, mert Veres egy taktikai trükkel egy súlycsoporttal följebb ment, és ott már csak az amerikai Kono volt az akadály, kit azonban, miként régi riválisát, Tóth Gézát is, legyőzött. Kurinovnak ezúttal egy másik magyar, Huszka Mihály állt az útjába, de az ezüstnél messzebb ő sem jutott a szovjet géniusszal szemben. Veres külsőre olyan volt, mint egy könyvelő, látszott rajta, hogy nem sportolói génekkel született. A testnevelési főiskola felvételijén például elsőre elbukott. De vasakarattal ment előre, megállíthatatlanul. Merengek: a súlyemelést biztos nem szemüveges embereknek találták ki, mégis, szemüveget viselt, szarukereteset, Veres Győző is meg a sporttörténelem egyik legnagyobb figurája, a Föld legerősebb emberének kikiáltott nehézsúlyú Jurij Vlaszov, aki Budapesten természetesen világbajnok lett, 1959 és 1963 között minden létező versenyt megnyert, és fantasztikus súlyokat emelgetett. Lökésben ő jutott először túl a 200 kilón. De a viaszovi szemüveg kicsit másfajta alkatot rejtett, mint Veresé, holott tőle sem voltak idegenek a könyvek. Ez az ember a maga korában a sportvilág egyik legerősebb intellektusa volt, több nyelven beszélő, az irodalom és a képzőművészet világában erősen jártas sportoló, aki könyveket írt, szám szerint hatot. És az akkori szovjet hatóságok – ki tudja, miért – elhallgatták, hogy ő írta meg a hetvenes évek elejének egyik legnagyobb politikai könyvszenzációját, a Kína különleges körzetét, amely Mao Ce-tungék nagy menetelésének végső állomásába, a jenani évekbe engedett különleges, egyedülálló bepillantást. A könyv szerzőjeként P. P. Vlagyimirovot nevezték meg, kinek eredeti neve azonban Vlaszov volt: őbenne, a Komintern hajdani kínai összekötőjében tisztelhette a súlyemelő-fenomén önnön édesapját. És nem volt igaz az előszónak az a száraz közlése, hogy a papa naplóját J. P. Vlaszov rendezte sajtó alá; nem, ő maga írta apja hátrahagyott feljegyzéseiből naplóformájúra a memoárkönyvet. Csak mellékesen jegyzem meg, hogy a Brezsnyev-érában a Szovjetunió legünnepeltebb sportolója egy Nyugaton megjelent könyve miatt enyhe ellenzéki besorolást kapott, majd a Gorbacsov-érában politikai szerepet is vállalt. Sőt 1996-ban Jelcin ellenfeleként elindult az orosz elnökválasztáson, ahol azonban éppoly gyászosan szerepelt le, mint Mihail Gorbacsov. Vagy Lech Walesa másodjára Lengyelországban. Így múlik el a világ dicsősége. De egyvalami nem múlt el. Fogóddzunk most jól meg: Jurij
Vlaszov 69 éves korában egy veterán versenyen 186 kilót lökött ki. Kérdezzék meg, nyert-e vele. Ilyen sztorik is akadtak a sport világában.
Latínyina 1962-ben aratta utolsó sikereit a tornászvilág koronázatlan királynője, a szovjet Larisza Latinyina. Prágában, ahol a világbajnokságot rendezték, három aranyat nyert – négy évvel korábban ötöt –, és összetettben még megverte a sportág feltörekvő csillagát, a szép, szőke, cseh Vera Ćaslavskát, kitől aztán két év múltán, a tokiói olimpián kikapott. (Zárójel: Sokáig úgy festett, hogy Latinyina legnagyobb riválisa a másik cseh tornászcsillag, Eva Bosáková lesz, de Eva kicsit gyönge volt igazi trónkövetelőnek.) Egyébként is, ami egy pályafutás teljes termését illeti, Latinyina az olimpiák történetének első számú éremgyűjtője volt. Igaz, rajta kívül kilenc aranyat, sőt többet, más is nyert – például az amerikai csodaúszó, Mark Spitz, illetve a nálánál is csodálatosabb Michael Phelps, valamint az ugyancsak amerikai rövidtávfutó, Carl Lewis –, de tizennyolc érmet senki sem. Ezzel mindmáig ő a rekorder. Élete legnagyobb – a mi számunkra különösen emlékezetes – párviadalát az 1956-os melbourne-i olimpián vívta: Keleti Ágnessel. Ilyen se volt még a torna történetében. Mindketten négy aranyat nyertek – talajon megosztva –, mindketten hat érmet szereztek, mégis a magyar tornásznő lett az olimpia legeredményesebb sportolója, mert a négy aranyon kívül két ezüst is az övé lett, míg Latinyinának csak egy ezüst és egy bronz jutott. Keleti különben egyenlőtlen versenyben nyert, hiszen az ő harmincöt évével a szovjet tornásznő huszonkettője állt szemben. (Zárójel: ma már harmincöt évesen nem tornáznak, de huszonöt évesen se nagyon. Némi túlzással hovatovább egy tizenöt éves is túlkorosnak számít. Na persze annak idején azért izgultunk, hogy egy tornásznő mérleg közben le ne szédüljön a gerendáról; ma ugyanott hármas szaltókat ugranak.) Melbourne után aztán ők ketten nem találkoztak többé; Keleti Ágnes emigrált, és felhagyott a versenyszerű tornázással. Latinyina Bosákovával, majd Ćaslavskával harcolt tovább, egészen 1964-ig, amikor is a cseh, mint említettem volt, megverte őt egyéni összetettben. Két aranyat a szovjet így is bezsebelt búcsúzóul. A történethez még annyit, hogy Latinyina ukránként Gyirij néven látta meg a napvilágot az ukrajnai Herszonban. Éppen ezért őt az immár független Ukrajna ukrán sportolóként könyveli el, kinek – annyi más társához hasonlóan – puszta kényszerűségből szovjet színekben kellett versenyeznie, s kitennie magát annak a szégyennek, hogy orosznak mondják. Ezt a mondatot amúgy szándékosan olyan túlzó modorban írom le, amilyen ma az ukrajnai sportirodalomban honos. Egyébként
nehezen igazolható, hogy Latinyina nagy nyűgnek érezte volna a szovjet címer viselését. Az ő esete azért egészen más, mint azé a koreai atlétáé, aki – lévén hazája japán gyarmat – Japánnak volt kénytelen dicsőséget szerezni a berlini olimpián, maratonfutásban.
A különutas De Gaulle Az európai hatalmak közül csak NagyBritannia számít viszonylag újonnan jöttnek az Európai Unióban; Németország (NSZK), Franciaország és Olaszország az alapítók közé tartozik. A brit belépés bekövetkezhetett volna ugyan már az alapítástól számított ötödik évben, de mintegy tíz évet késlekedni volt kénytelen, tudniillik De Gaulle tábornok, a Francia Köztársaság elnöke 1963 januárjában rácsapta a britek orrára az ajtót. Bonyolult história volt ez, már csak azért is, mert nem gazdasági, hanem katonapolitikai szempontok játszottak benne főszerepet. A következőképp. A MacMillan-kormány valóban hosszú és kínos tárgyalásokat folytatott a brüsszeli hatokkal a Közös Piacba, illetve ahogyan akkor már nevezték, az Európai Gazdasági Közösségbe való belépésről. A hosszadalmas tárgyalások célja az volt, hogy NagyBritannia minél kevesebbet adjon fel szuverenitásából, minél kevésbé kelljen alárendelnie magát annak, amit a közösséget vezető francianémet tengely diktál. Érdekes módon De Gaulle tábornok sem pártfogolta az úgynevezett szorosabb integrációt, főként nem azt, hogy Brüsszel a nemzeti akarat fölé kerekedhessen, tehát ebben a réges-régi témában akkor akár érdekazonosság is lehetett volna a franciák és a britek között. De ennek a szempontnak fölébe kerekedett a brit politika atlantizmusa, De Gaulle szemében a főveszély. A történetünkben határkőnek számító esemény 1962 decemberében, a Bahama-szigetek fővárosában, Nassauban zajlott le, ahol is MacMillan brit miniszterelnök és Kennedy amerikai elnök megállapodást kötött a brit tengeralattjáró-flotta atomtöltetek hordozására alkalmas, ballisztikus Poláris rakétákkal való felszereléséről. De Gaulle-t alaposan feldühítette a Nassauból jövő hír. Válaszként megtorpedózta Nagy-Britannia csatlakozását az Európai Gazdasági Közösséghez. 1963. január 14-én sajtóértekezletet hívott össze, ahol elmondta a véleményét az EGK kibővítéséről. Azt mondta, hogy ha egy természetében, szerkezetében és értékeiben a kontinens országaitól olyannyira különböző országot, mint Anglia, beengednének a közösségbe, akkor az egész EGK-t magába szívhatná egy Amerikától függő, amerikai irányítás alatt álló atlanti közösség. De Gaulle szeretett barokkosan fogalmazni. Ez a
mondat is ilyen volt, de az üzenete világos: nem kérünk az Amerikától függő Angliából. Négy nappal e sajtóértekezlet után Franciaország formálisan is megvétózta a britek EGK-tagságát. Joga volt ehhez, mint ahogyan a másik öt tagország bármelyikének is joga lett volna. Ettől az időponttól kezdve De Gaulle kettőzött erővel építette Franciaország függetlenségét. Két évvel később már nemcsak atomhatalomnak számított, hanem űrhatalomnak is, hiszen a világon harmadikként bocsátott fel műholdat. A nyugati országok közül elsőként ismerte el a Kínai Népköztársaságot; az Atlanti-óceántól az Urálig terjedő Európa meghirdetésével pedig a Szovjetuniót is bevonhatónak minősítette a nemzetállamok Európájába. Aztán kilépett a NATO katonai szervezetéből, Párizsból Brüsszelbe költözésre késztetve a NATO-t. Úgy festett, mintha a gaulle-ista politika Washington folyamatos irritálásának a programját követte volna. Ez azonban csak részben volt igaz. Az erősen konzervatív De Gaulle, amikor a második világháború óta tartó bénultságot, a gyarmatok elvesztését követő zűrzavart leküzdve helyreállította Franciaország politikai és katonai tekintélyét (nem csak azt: a műszaki fejlődés élvonalában betöltött szerepét is), végül is a Nyugat erejének tett jó szolgálatot.
A Profumo-botrány Harold MacMillannek sokat ártott De Gaulle demarsa, de a brit miniszterelnök politikai vesztét nem ez okozta, hanem kormánya egyik tagjának bizarr szerelmi kalandja. John Profumóról, az akkori hadseregügyi miniszterről és Christine Keelerről, a bárhölgyről van szó. Profumo a konzervatív arisztokráciához tartozott, a legjobb magániskolákban nevelkedett, képviselő, többszörös miniszterhelyettes, majd végül miniszter lett. Christine ezzel szemben tipikusan boldogtalan proli környezetben nőtt fel, 16 éves korában meglépett otthonról, és London éjszakai életében kezdett „működni”. Afféle bárhölgy lett, de nem kurva. Inkább kabarékban mutogatta magát. Egy barát- és kolléganőjével együtt – tekintettel arra, hogy mindketten feltűnően csinosak voltak – csakhamar bekerültek egy, a jobb társaságokban forgolódó, népszerű orvos, bizonyos Stephen Ward vonzáskörébe. Ward tükrökkel bőségesen felszerelt otthonában szexuális orgiák folytak, állandó és változó partnerekkel. E helyen tettek szert a lányok olyan kapcsolatokra, amelyek egy másfajta miliőbe is elvezették őket. Például Lord Astor clivedeni kastélyába. Itt esett meg a dolog. John Profumo miniszter szemet vetett a kastély medencéjében mezítelenül fürdőző Keelerre. A szemvetésből rövid, de szenvedélyes szerelmi viszony lett. És megindult a pletyka, amely hamarosan elérte a sajtót is, bár az a mainál mindenesetre sokkal ártatlanabb formában tárgyalta az esetet. Tulajdonképp szőnyeg alá lehetett volna söpörni az
egész ügyet, ha Profumo nem követi el ugyanazt az ostobaságot, melyet egy kollégája, bizonyos Bill Clinton közel három évtizeddel később. Tudniillik a miniszter egy kérdésre válaszolva azt találta mondani az Alsóházban, hogy az égadta világon semmi helyteleníthető dolog nem történt Keeler kisasszony és közte. Azaz: hazudott. Tíz héttel később, vaskos leleplezések nyomán, újból kénytelen volt képviselőtársai elé állni, s mély fájdalommal közölni, hogy bizony félrevezette őket, s ennélfogva lemond. De még ha csak ez lett volna! Az igazi baj az volt, hogy Christine Keelerről az is kiderült: Jevgenyij Ivanovnak, a Szovjetunió helyettes londoni haditengerészeti attaséjának is a szeretője. Az attasé viszont egészen biztosan a katonai hírszerzésnek dolgozott. (Zárójelben megjegyzem, a Profumo-ügynek ez az apró részlete olyannyira felkeltette az amerikaiak érdeklődését, hogy az FBI Csokornyakkendő-hadművelet címmel külön dossziét készített róla.) A brit elitnek persze ki kellett volna vetkőznie magából, ha azért a bajért, ami John Profumót érte, nem keresett volna bűnbakokat azok körében, akik kevésbé tudtak védekezni. Stephen Wardot voltaképp kerítés, azaz erkölcstelen jövedelemszerzés vádjával állították bíróság elé – az orvos ügye tárgyalásának utolsó napján öngyilkos lett. Elítélték és bebörtönözték Christine Keelert, hasonló váddal. Ward hirtelen és tragikus halála miatt azonban az angol bírói kar egyik legtekintélyesebb alakja, Lord Denning beleásta magát az egész ügybe, s véleményét hivatalos jelentésben adta közre. A dokumentum, amelyért valósággal verekedtek az emberek, kiábrándító takarékossággal bánt a szaftos részletekkel, viszont megbírálta a kormányt azért, mert késlekedett pontot tenni az ügy végére. Itt Denning nyilván arra utalt, hogy MacMillan, aki valószínűleg mindent tudott, hagyta, hogy minisztere lóvá tegye az Alsóházat, s csak a lassan, de gyilkosan szivárgó leleplezések hatására mondjon le. Egy hónappal a Denning-jelentés közreadása után a miniszterelnök, rossz egészségi állapotára hivatkozva, amiben egyébként volt igazság, lemondott.
Adenauer visszavonul 1963-ban, 87 éves korában lemondott miniszterelnöki posztjáról Konrad Adenauer, a második világháború utáni időszak legjelentősebb német politikusa. Az a politikai atmoszféra, az az előítéletes értékrendszer, amelyben én felnőttem, lehetetlenné tette e kitűnő ember helyének és szerepének elfogulatlan értékelését. Adenauer az újjászületett német imperializmus kulcsfigurájának, az NDK legesküdtebb ellenségének, minden haladó törekvés és ember üldözőjének minősült. Valójában nem tett egyebet, mint hogy rehabilitálta a háborúban megvert, páriává lett Németországot
Európa és a világ szemében, beillesztette hazáját Nyugat-Európa demokratikus közösségébe. Politikai pályafutásának jelentékeny része még Hitler előtt, Poroszországban íródott. Amikor a Führer hatalomra jutott, Adenauer már a 60 felé közeledett; amikor Németország romokban hevert, már 70 felé. Ez a hívő, konzervatív férfiú öreg fejjel is küldetést látott maga előtt, s ezt teljesítette is. Megalapította a Kereszténydemokrata Uniót, hogy a német politikában végre egyszer keresztényi elvek érvényesüljenek. Aztán – a szövetségesek segédletével – megalapította a nyugatnémet államot, melynek első kancellárja lett 1949-ben. Az ő érdeme az NSZK keményen jogvédő alkotmánya, az övé az a dinamikus, nagyon liberális gazdaságpolitika, amelyet munkatársa és majdani utódja, Ludwig Erhard dolgozott ki, s amely megteremtette a német gazdasági csodát. Emlékszem, mennyire elképedtünk, amikor kiderült, hogy 1956-ban már az NSZK-ban élőknek volt a világon a legmagasabb az életszínvonala. Mindezzel együtt én személy szerint az európai integráció lelkes fölkarolását tartom Adenauer legnagyobb érdemének. Ez éppenséggel nem volt könnyű feladat. A német közvélemény nagyobbik fele azt látta volna jónak, ha az európai integrációs szervezetekhez való csatlakozást megelőzi Németország újraegyesítése. Ennek az okoskodásnak a mélyén az az elgondolkodtató szempont bújt meg, hogy ha az NSZK, azaz Nyugat-Németország, a maga külön útját kezdi járni, akkor automatikusan eltávolodik az újraegyesítés politikájától. Adenauer, noha gyűlölte és megvetette az NDK-t, és mindent, ami kommunista vagy szocialista volt, nem volt doktriner. Tudta, hogy a nyugatnémet politikát nem lehet az újraegyesítésre alapozni. Tudta, hogy a NATO nem fogja erőszakkal felszabadítani az NDK-t. Ennélfogva lelkesen beszállt minden francia projektbe, a Montánuniótól (a francia, a nyugatnémet, az olasz és a Benelux-államok által alapított Európai Szén- és Acélközösségtől) a Közös Piacig, mert tisztában volt vele, hogy az NSZK csak akkor lehet teljes jogú, szuverén európai hatalom, ha egyszer s mindenkorra sikerül a franciák történelmi félelmeit eloszlatnia. Sikerült. A német-francia megbékélés, sőt a két nép nemcsak szövetségessé, hanem baráttá avatása alapjában De Gaulle és Adenauer érdeme. Konrad Adenauer négyszer nyert választást az NSZK-ban, utoljára 1961-ben. Akkor azonban koalícióra kényszerült a szabad demokratákkal, akik megígértették a 85 éves politikussal, hogy félidőben visszalép, éspedig a gazdasági csoda atyja, az általa nem különösebben kedvelt technokrata, Ludwig Erhard javára. Így is történt, csöndben, békében. Ezt követően a kancellár még három évig a CDU elnöke maradt.
„Választás” Magyarországon A szocialista világban ez idő tájt szigorú kották szerint zajlottak a politikai események, a spontaneitásnak kevés helyet hagytak – ha egyáltalán. Egy választási kampányra például bő egy hónap jutott. Ami úgy értendő, hogy ha februárban rendezték meg az országgyűlési és tanácsi képviselő-választásokat, akkor a választási jelölőgyűlések csak januárban kezdődtek, és akkor is rituális díszletek között. Az ország nagyjai a nekik kijelölt választókerületekben nagygyűléseket tartottak, a dolgozók pedig elébük járultak, hogy esengő áhítattal felajánlják nekik a képviselői helyeket. A programbeszédek szigorúan követték a párthatározatokat – az adott esetben például az MSZMP előző évi kongresszusának döntéseit –, amiből végül is nem kellett titkot csinálni, mert a párt vezető szerepén nyugodott az egész rendszer. A Hazafias Népfront, amely forma szerint a jelölést végrehajtotta, elvileg párttagok és pártonkívüliek gyűjtőszervezete volt, de a pártközpont közvetlen irányítása alatt állott, és azokat a kvótákat érvényesítette a jelölésben, amelyeket a magas politika jónak tartott. Az pedig, hogy hány párttagnak, illetve pártonkívülinek kell képviselői mandátumhoz jutnia, eleve rögzítve volt. A központi akarat az MSZMPtagok többségén keresztül volt hivatva érvényesülni, ám erre a csinált hegemóniára voltaképp egyáltalán nem volt szükség, mert még az egyházak is szépen beálltak a sorba. Mindenki játszotta a reá kiosztott szerepet. Azok kedvéért, akik ekkor még nem éltek, mondom: az egypártrendszer és az egyes jelölés viszonyai között a választás nem volt választás, illetve csak úgy volt, hogy egy választókerület egyetlen jelöltjére lehetett igennel, de lehetett nemmel is szavazni. A demokrácia e szovjet típusú rendszerben előzetesen lett volna hivatott érvényesülni, úgy tehát, hogy azt az egy szem jelöltet gyűléseken, vita után választották ki, na és meg is szavazták. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy a magyar ekkortájt mindig bajban volt azzal, hogy választást vagy szavazást mondjon-e, ha a nagy esemény szóba kerül.) Ebben a rendszerben az egyik fajta szavazat kétségkívül annyit ért, mint a másik, mert politikai súlya egyiknek se volt. A politikusoknak nem kellett félniük a választóktól, az ország különben sem volt lázongó hangulatban. Ebben az atmoszférában a Népszabadság azt is megengedhette magának, hogy feltűnően sokat kampányoljon pártonkívüli, ám emberileg és szakmailag annál értékesebb jelöltek mellett. Azért a rendszer némi védelemre szorult, ezt Kádár is érezte. A Ganz Mávagban tartott nagygyűlésen – ő ilyenkor a „munkások közé ment” – azt magyarázta hallgatóinak, hogy a Horthy-rendszer parlamentjében ennyi meg ennyi volt a nagybirtokos, a tőkés, a bankár, a főtisztviselő
meg az egyéb, ma meg 42 százalék a munkás, 18 százalék a paraszt, 36 százalék az értelmiség. Akkor az urak választottak, ma meg a dolgozó emberek választanak maguknak parlamentet, mondta, de nem hagyta ennyiben. Friss francia példát hozott fel a demokratikus választások visszásságainak illusztrálására. Elmondta, hogy a Francia Kommunista Párt a szavazatok 22 százalékával a mandátumok 8 százalékát, a gaulleista párt pedig a szavazatok 34 százalékával a mandátumok 50 százalékát szerezte meg, más szóval érzékeltette, hogy az a rendszer, miként Horthyé is, a dolgozók ellen van kitalálva, egy kínai mondással élve: egy vacokról való sakálok. Egyébiránt 1963-ban a szavazásra jogosultak 97,3 százaléka ment el egy februári vasárnapon szavazni, s közülük 98,7 százalék szavazott a Hazafias Népfront, azaz a rendszer jelöltjeire. A nemmel szavazók, az az 1,3 százalék, 75 ezer főt tettek ki a 6 millió igenlővel szemben.
Új kormány – program nélkül És a választások után természetesen újjáalakult az országgyűlés, a képviselők megválasztották a kollektív államfői testületet, az Elnöki Tanácsot, az meg a kormányt, megalakultak a parlamenti bizottságok és így tovább. Maradt Kádár a miniszterelnök – ezt a tisztet 61-ben a nagybeteg Münnich Ferenctől vette vissza –, maradtak a helyettesei és a kulcsminiszterek, mint például Biszku a belügy, és Czinege a honvédelem élén. De voltak a névsorban csak pár hónapja szolgáló, ennélfogva új nevek is, mint például Timár Mátyásé, aki pénzügyminiszter lett, vagy dr. Ajtai Miklósé, aki a tervhivatalt vette át. Mindkettejükre a lassan beinduló reformkorszakban vártak feladatok. A stabilitás jegyében ejthette ki a száján Kádár János, a régi-új miniszterelnök azt a meghökkentő mondatot, hogy a kormánynak nincsen új programja – programot egyébként sem a kormány, hanem a pártkongresszus ad, az meg már az előző évben megvolt. Nem lévén új program, az idézőjelben szólva bemutatkozó miniszterelnöki expozé rövidre és unalmasra sikeredett, a déjá vunek az átlagosnál is erősebb érzetét keltette a hallgatóban. Nekem csak egyetlen mondat ragadta meg a figyelmemet, az, amelyikben Kádár szükségtelennek mondott minden politikai harcot a rendszer és az egyház között, noha – mint közölte – az egyházak vallásos világnézete ellentétben áll a marxisták tudományos világnézetével. Világnézeti harc igen, politikai harc nem lesz – ez volt az üzenet az amúgy is megjuhászított, bár törvénytisztelete miatt ezúttal is megdicsért papság felé. Csak pár hónappal később beszélt Kádár olyasvalamiről, aminek a parlamenti expozéban lett volna a helye. Az életszínvonalról. Tudniillik a Kádár-rendszer legnagyobb erénye talán az volt, hogy nehéz
helyzetekben is megőrizte józanságát, hű maradt ahhoz a vállalásához, hogy nem engedi a fogyasztás rovására elszaladni a beruházásokat, bármilyen tetszetősnek tűnt is a szocializmus gyors felépítésének távlata. A magyar nép túl sokat nélkülözött ahhoz, hogy még mindig legitimációs zavarban levő vezetői az életszínvonal rovására kezdjenek megint felhalmozni. És valóban: a Rákosi-rendszerhez képest a 60-as évek elejére imponálóan megugrott a fogyasztás. Szélesedett a kínálat élelmiszerekben, ipari termékekben, feltűnően sok hűtőszekrény, porszívó, televízió, személygépkocsi fogyott. Mindennek tetejébe – nem utolsósorban szovjet ihletésre – a politikusok fantáziája szárnyalni kezdett a gazdagodás mértékének a lehetőségeiről. Hruscsov 59-ben 65-re tervezte a legfejlettebb kapitalista országok utolérését, nálunk is elhangzott, hogy rövid időn belül lehetséges a legmagasabb életszínvonal elérése. Olyan eufórikus hangulat alakult ki, hogy 1962ben, az Élet és Irodalom híres-nevezetes frizsiderszocializmus-vitájában írók, művészek tucatjai kezdték félteni a magyar népet a nagy jóléttől, a kispolgárinak mondott szerzés vágytól, a hovatovább öncéllá váló gazdagodástól, a bőség butító hatásától. Kádár a szakszervezetek kongresszusának pódiumát választotta arra, hogy elég indulatosan emeljen szót azok ellen, akik az életszínvonal szakadatlan emeléséről beszélnek és ígérgetnek. Azt mondta, minden józan ember tudja, hogy az életszínvonalat csak rendszeresen lehet emelni, nem pedig állandóan. Csak akkor lehet osztani, ha megtermelődtek az anyagi alapok. Ha a termelékenység is olyan világszínvonalú, mint az emberek testsúlya.
Mit eszünk? A valóság jóval prózaibb arcot mutatott, mint a káderkörökben szövögetett álmok. 1963-ban Magyarország például sem a gabona-, sem a húsfogyasztását nem tudta önerőből kielégíteni, gabonából a szükséglet java hiányzott. Ami – bármilyen szép szavak hangzottak is el a szocialista átalakulás, a téeszesítés sikeréről – a mezőgazdaság állapotát jelezte. Következésképp a területet sok kritika érte, s ezekre Kádár János jónak látta személyesen reflektálni. A Népszabadság szerkesztőinek adott karácsonyi interjújában fölemlítette többek értetlenkedését a fölött, hogy a második világháború előtt Magyarország sok gabonát és húst exportált, most pedig importálni kénytelen. E jelenség okát az első titkár abban jelölte meg, hogy Horthy idején a belső fogyasztásból könnyen el lehetett vonni az élelmiszert, mert az ország tele volt éhezőkkel és nélkülözőkkel. Majdhogy azt nem mondta, ma meg mindenki degeszre zabálja magát. E magyarázat első hallásra, a mából visszanézve színtiszta demagógiának tűnik – pedig nem volt egészen az. Az állítás annyiban
mindenképp kiegészítésre szorult volna, hogy Rákosiék is a belső fogyasztásból vonták el az élelmiszerexport árualapját, ráadásul ők erőszakosan. Kádár azért mondhatta azt, amit mondott, mert az egy főre eső húsfogyasztás 1963-ban fejenként és évente 52 kiló volt már, míg 1938-ban csak 37 kiló, 30 százalékkal kevesebb. A magyar nép így se habzsolt, de elmondhatta magáról, hogy annyi nélkülözés és mesterséges hiány után a 60-as évek elején megismerkedett a bőséges, jó étkezés mindennapi örömeivel. Addig ha vasárnap, ha ünnepen evett húst. Kádárnak abban is igaza volt, hogy védelmébe vette a mezőgazdaságban végrehajtott, nagyarányú beruházásokat, amelyek természetesen jól megterhelték a költségvetést, és az ipar elől vontak el eszközöket. Azt mondta, hogy e beruházások kétszeresen is ki fognak fizetődni. Egyrészt úgy, hogy a mezőgazdaság meg fogja termelni az ország élelmiszer-szükségletét, másrészt úgy, hogy a termékből exportra is fog jutni. Mint tudjuk, úgy tíz évvel később a magyar mezőgazdaság – köszönhetően persze a háztáji gazdálkodás elterjedtségének és támogatottságának – valóban sikerágazattá vált, s miközben a többi szocialista országban állandósult az élelmiszerhiány s ennek megfelelően a sorban állás, Magyarországon ilyesmit nem lehetett tapasztalni. Lengyelországban a húsáremelés – azaz a belső fogyasztás mesterséges visszafogása – kétszer is forradalmat csinált, minálunk a dolgok kialakult rendjét semmi ilyen nem veszélyeztette. De a gabona felvásárlási árán sürgősen változtatni kellett. Ez idővel meg is történt.
Halálos merénylet Kennedy ellen 1963. november 22-én a texasi Dallasban halálos merényletet követtek el John F. Kennedy amerikai elnök ellen. A gyilkos fegyvert egy Lee Harvey Oswald nevű, 24 éves, zűrzavaros előéletű fiatalember sütötte el. Oswald a kérdéses időpontban a dallasi tankönyvraktár alkalmazottja volt, ennek az épületnek a 6. emeletéről lőtt az alant, nyitott autóban haladó elnökre. Tette elkövetése után elmenekült, menekülés közben megölt egy rendőrt, de még aznap elfogták. Másfél órával éjfél után hivatalosan is megnevezték mint a gyilkosság gyanúsítottját. Ezután még további egy napot élt. 24-én reggel, miközben cellájából kihallgatásra kísérték, a folyosón eléugrott egy Jack Ruby nevű dallasi bártulajdonos, és állítólag tiszta felháborodásból lelőtte őt. De nem csak Oswald, gyilkosa sem élt ezután sokáig. Első fokon emberölés miatt halálra ítélték ugyan, de ezt az ítéletet a texasi fellebbviteli bíróság hatálytalanította, és az ügy újratárgyalását rendelte el. Erre azonban soha nem került sor, mert Jack Ruby a merénylet után négy évvel, rákos betegként embóliában elhunyt.
Közben azonban napvilágot látott az úgynevezett Warren-bizottság jelentése. Earl Warren, az Egyesült Államok legfelsőbb bíróságának elnöke, akit Johnson elnök jelölt ki a merénylet körülményeinek és hátterének a kivizsgálására, óriási tekintélyű politikusok és szakemberek társaságában arra a következtetésre jutott, hogy Kennedyt valóban Oswald ölte meg, s hogy sem Oswald, sem Ruby nem volt részese valamely, Kennedy élete ellen odahaza vagy külföldön szőtt összeesküvésnek. Az amerikai kongresszus egy különbizottsága – csakúgy, mint számtalan könyv, cikk és szakértői vélemény – 15 évvel később megkérdőjelezte a Warren-bizottság következtetéseit, a magányos gyilkos elméletét. Szerintük jócskán lehetett egy második merénylő is, és lehetett összeesküvés is. Azonban – és ez a lényeg – se előtte, se azóta, s végül 1979-ben sem tudtuk meg, nem tudjuk teljes biztonsággal, ki és főként miért ölte meg Kennedyt. A legtöbb nyitott kérdést Oswald élete hagyta maga után. A későbbi gyilkos 17 éves korában otthagyta az iskolát, és beállt tengerészgyalogosnak. Három évet szolgált, mesterlövésszé képezte ki magát, aztán hirtelen nagyon radikális, szovjetbarát nézeteket kezdett hangoztatni, és elbocsátásért folyamodott. Kérelmét jóváhagyták, leszerelt, és elutazott – a Szovjetunióba. Ott állampolgárságot kért, de nem adtak neki. Minszkbe küldték dolgozni, ott ismerkedett meg Marinával, akit feleségül vett. És aztán, megint csak hirtelen, feleséggel és egy csecsemővel hazatért. 63 januárjában postai úton vett egy távcsöves puskát és egy revolvert – később mindkettőt gyilkolásra használta. Három hónapra rá otthagyta az orosz asszonyt, és New Orleansba költözött, ahol Castro-barát röplapokat osztogatott. Kacskaringói közül a következő Mexikóvárosba vitte – itt kubai vízumot kért, majd a Szovjetunióba való visszatérési engedélyért folyamodott. Egyiket se kapta meg. Ezután visszament Dallasba, és állást kapott a tankönyvraktárban. Ott, ahonnan lelőtte Kennedyt. A Warren-bizottság Oswald életútjának ezeket az állomásait felderítette, de nem kereste az okot, ami elvitte a gyilkosságig. A vele, kapcsolataival összefüggő kérdések mind a mai napig megválaszolatlanok.
Ki is volt John F. Kennedy? Ír eredetű, gazdag, politizáló családba született, ha úgy tetszik, be egyenesen az amerikai elitbe. Csillogott a külseje, a felesége és az esze. Minden csupa báj és optimizmus volt körülötte. Ránézni és hinni a jövőben: egy volt. Na és ott voltak a tanácsadók – soha okosabb és műveltebb emberek nem szolgáltak amerikai elnököt. Mind a Harvardról jöttek, ők voltak a „tojásfejek”.
Az 1960-as elnökválasztáson a demokrata Kennedy szenátor a republikánus Nixon alelnököt győzte le. Ez a párharc abban különbözött minden korábbitól, hogy a felek négy televíziós vitában mérték össze erejüket. Mindkettő kiválóan értette a politikát. Kennedy, ha valamivel, a lendületével és a külsejével nyert. A tévé innentől kezdve beköltözött a szívébe, heti rendszerességgel tartott televíziós sajtóértekezletet, ahol kedvére bravúroskodhatott. És volt még körülötte két újdonság. Az egyik, hogy őelőtte nem volt római katolikus elnöke Amerikának – utána sem, máig. A másik, hogy nála fiatalabb se – ez is máig igaz. 1037 napig tartó elnöki pályafutása hihetetlen próbatétel volt, világpolitikai értelemben mindenképp. Katasztrófával kezdődött: a Disznó-öböl-akcióval, amelyet Eisenhowertól örökölt. A Kubában partra szálló emigránsokat Castro katonái szétverték, a tábornokok által beígért felkelés elmaradt. A következő megpróbáltatás a berlini fal felépítése volt, nem sokkal Hruscsovval megtartott bécsi csúcstalálkozója után. Kennedy, akiről a szovjet vezető rossz szemmel vette le a mértéket, kisvártatva Nyugat-Berlinben termett, és németül mondta el híres mondatát: Ich bin ein Berliner, azaz berlini vagyok. Vagyis: ha ő berlini, akkor bárki, aki kezet emel Nyugat-Berlinre, őrá emel kezet. Hamar jött a kubai válság. Erről most csak annyit (az előző fejezetben bővebben kifejtettük), hogy Hruscsov végül hazavitte a rakétáit, ha úgy tetszik, kapitulált. De bizonyos értelemben kapitulált Kennedy is, hiszen Kuba felszabadítása határidő nélkül elnapolódott. Kevésbé dicsőséges lap a Kennedy-históriában Vietnam, miután ő volt az az elnök, aki nemcsak pénzzel és fegyverrel segítette a délvietnami rezsimet, de katonai tanácsadókkal is, szám szerint tizenhatezerrel! Az ő idejében kezdődött valójában a vietnami háború. Győzelem volt viszont a Hruscsovval és MacMillannel aláírt, 1963-as atomcsendszerződés, amelyben a három nukleáris hatalom kötelezte magát minden atomkísérlet szüneteltetésére, kivéve a föld alattiakat. Ez a szerződés iszonyú tömegű nukleáris szennyeződéstől szabadította meg a világot, bár szálka maradt mindazok szemében, akik csak ekkor kezdtek el az atomrobbantással komolyan kísérletezni. Mint Franciaország és Kína például. Továbbmegyek. Az amerikaiak ma is emlékeznek rá, hogy Kennedy volt az, aki megígérte: még az évtized vége előtt amerikai űrhajós landol majd a Holdon. És így is lett. A fiatal elnök ezt ugyan már nem érte meg, de azt igen, hogy Gagarin után amerikai űrhajósok is eljutottak a világűrbe. És ha már itt tartunk: azt sem érte meg Kennedy, hogy két nagyszabású tervét, a feketék polgári jogairól szólót és az átfogó adócsökkentést a Kongresszus megszavazza. E kettőből csak akkor lett törvény, amikor ő már nem élt, és Lyndon Johnson alelnök vette át
Amerika kormányzását. Mindenesetre a feketék teljes emancipációja mögött az ő neve sejlik fel. John Fitzgerald Kennedy hihetetlenül népszerű volt az egész világon. Egy egész nemzedék tisztelte bálványként, holott élete utolsó évében – és most egy tiszteletlen párhuzam következik – a Beatlesszel kellett versenyeznie. Azzal a négy fiúval, aki egy perc alatt meghódította Amerikát, talán gyorsabban, mint ő.
A jó Wigner és a rossz Pauling A tudomány világában 1963 második felének három nevezetes eseménye volt. Az egyik: a NASA befejezte a Merkúr-programot, a szovjet Szojuz-program mását, amellyel embert juttatott a világűrbe. 1961. május 5-e és 1963. május 15-e között összesen hat amerikai asztronauta járt fent, az elsőt – aki két héttel maradt le Jurij Gagarin mögött – Alan Shepardnek hívták. Eredetileg hét űrutazást terveztek, de az utolsót, az 1963. októberit lemondták. Ugyanebben az évben kapott Nobel-békedíjat Linus Pauling és fizikai Nobel-díjat Wigner Jenő. Pauling duplázott. Ő, amikor békedíjat kapott, már kilenc éve tulajdonosa volt a kémiai Nobel-díjnak is. Wigner kitüntetése semmilyen vihart nem kavart, Paulingé annál inkább. A Princeton Egyetem tanára ugyanis felesküdött, ha nem éppen dühödt ellenfele volt az atomfegyverkezésnek, az atomkísérleteknek, miközben a magyar származású Wigner részt vett az amerikai atombomba kifejlesztésében, és mindvégig lojális maradt a Pentagonhoz. A két életpálya és a két személyiség erős kontrasztban volt egymással. Wignernek, az előbbiből adódóan, semmilyen konfliktusa nem volt választott hazájával, Paulingnak annál több a szülőhazájával. Az Oregon államból származó, már ifjan lángelmének tartott tudóst az 50-es évek elején azzal gyanúsították, hogy kommunista, holott erre semmilyen okot nem adott. Hacsak azt nem számítjuk, hogy elvi okok miatt tűrhetetlennek tartotta, hogy bárkit is eskü alatt vallassanak politikai meggyőződéséről. E tekintetben konok és hajthatatlan volt, csakúgy, mint McCarthy szenátor köréből való üldözői. Két éven át nem adtak neki útlevelet, még Londonba sem engedték ki. (Szomorúan jegyzem meg, mindez nem a Szovjetunióban történt, hanem az Amerikai Egyesült Államokban.) Ha kiengedik, még időben megismerkedik a DNSmolekuláról készült első, alapos felvételekkel, és megelőzi Cricket és Watsont a híres kettős csavar elméletének megalkotásában, ő ugyanis jóval a két angol előtt járt az élet titkának megfejtésében. Amikor 1954ben neki ítélték a kémiai Nobel-díjat, csak két héttel az ünnepélyes átadás előtt jutott útlevélhez. Az incidens megacélozta. Amikor, sok évvel később, Kennedy elnök úgy döntött, hogy Amerika magas légköri nukleáris kísérletekbe kezd, Pauling táviratot küldött neki ezzel a
szöveggel: „Tisztában van-e ön azzal, hogy döntésével a történelem legerkölcstelenebb figurái, az emberi faj legnagyobb ellenségei közé kerül?” A távirat döbbenetet keltett, de nem akadályozta meg Kennedyt abban, hogy a tudóst meghívja egy fehér házi vacsorára; sőt megengedje, hogy Linus Pauling a feleségével lejtsen el egy táncot. Wigner Jenő, akit kivételesen hosszú élettel áldott meg a sors, az Amerikába került és az amerikai nukleáris fegyverkezésben múlhatatlan érdemeket szerzett négy magyar zseni (Neumann János, Szilárd Leó, Teller Ede és ő maga) közül az egyetlen volt, aki Nobel-díjat kapott. Noha alapvető érdemeket a kvantummechanikában szerzett, végül az ugyancsak Nobel-díjas olasz Enrico Fermivel ő építette meg az első atomreaktort, őt nevezték el a világ első reaktormérnökének, s Nobeldíjat az atommag és az elemi részecskék kutatásában felmutatott teljesítményéért kapott. Lévén hírhedtem szerény ember, a kitüntetés hírére csak annyit mondott: soha nem gondoltam volna, hogy a nevem felbukkanhat az újságokban, hacsak nem követek el valami gonosz dolgot. Már 82 éves volt, amikor jó pár évtized után először hazalátogatott – egyebek között megnézte a paksi atomerőművet –, de további tizenkét évet élt még, életpályája szinte átfogta az egész 20. századot.
A kádári közkegyelem 1961-62-ben az úgynevezett 56-osok némelyike előtt megnyílt a börtönök kapuja: tudunk írókról, művészekről, tudósokról, újságírókról, általában prominens értelmiségiekről, akik egyéni kegyelemben részesültek, nem kellett letölteniük a börtönbüntetésüket. Általában olyan emberek voltak, akiknek a kiengedése politikai haszonnal járt: a világ felfigyelt arra, hogy a rendszer nagyvonalú, bosszúszomja elenyészett. De hangsúlyozom, ezek mind egyéni ügyek voltak. 63-ban aztán kihirdették a várva várt közkegyelmet. Nem egészen hét évvel a forradalom után Kádár úgy fogalmazott, hogy ideje rendezni a múltból itt maradt számlákat. Arra a kérdésre, hogy az amnesztia miért vált esedékessé és lehetségessé, Nezvál Ferenc igazságügyi miniszter annyit mondott a Népszabadságnak, hogy országunk belső rendje szilárd. Valószínűleg az is volt. Az egyéni fogyasztás belváraiba visszavonuló, a politika által nem zaklatott emberek ekkortájt már kevésbé foglalkoztak 56-tal, afféle kiegyezéses hangulat uralkodott el. Aztán az amnesztia kitűnően illeszkedett a megbékélés, az „aki nincs ellenünk, az velünk van”, a szocialista nemzeti egység és az ehhez hasonlók programjába. Tényleg ideje volt rendezni a számlákat. A hivatalos – egyébként eredetileg Kádártól származó – bejelentés szerint a közkegyelem kiterjedt az államellenes, ellenforradalmi
bűncselekmények minden elkövetőjére, azokra is, akik 1956-ban és azokra is, akik 56 után követtek el ilyen bűncselekményeket. Kijöhettek tehát az 56-osok, velük szemben semmilyen külön feltételt nem támasztottak. Kijöhettek továbbá a népi demokratikus államrend ellen szervezkedők és az izgatók. Valamint kijöhettek azok – nem lehettek nagyon sokan –, akiket a rákosista törvénysértésekben találtak bűnösnek, és esetleg még mindig börtönben ültek. Kiterjesztették az amnesztiát a disszidensekre is, akik, ugyebár, a tiltott határátlépés bűncselekményét követték el. Innentől kezdve, ha volt bátorsága, és ha engedték is, bármelyik Nyugatra szakadt magyar hazalátogathatott, illetve hazatérhetett anélkül, hogy ennek büntetőjogi következményei lettek volna. Az amnesztia határozottan politikai jellegű volt. Ez megnyilvánult abban is, hogy a gyilkosok, szándékos emberölés miatt elítéltek, továbbá a gyújtogatok nem kaptak se kegyelmet, se enyhítést. Kivonták a kegyelmi körből azokat, akiket kémkedésben, illetve hazaárulásban talált vétkesnek a bíróság, illetve – az általános gyakorlatnak megfelelően – a visszaeső bűnösöket, akár köztörvényesek voltak, akár politikaiak. Sajátos eljárást valósított meg az amnesztiarendelet a még mindig büntetésüket töltő háborús bűnösökkel szemben. Csak azokat engedték ki, akik a rájuk kiszabott büntetésnek a kétharmadát már letöltötték. A legrosszabbul, ha szabad így mondanom, a köztörvényes bűnök elkövetői jártak, tehát a sikkasztok, rablók, tolvajok, csalók és a hozzájuk hasonlók. Aki hat évnél nem hosszabb büntetést kapott közülük, annak a büntetését harmadolták. Aki két évnél nem hosszabbat, annak felezték. Csak azok jöhettek ki automatikusan, akiknek a büntetése egy évnél kevesebb volt. Az amnesztiát valószínűleg igen jól előkészítették. Kádár március 22-én jelentette be a Parlamentben az intézkedést, és április 4ére, a felszabadulás ünnepére már mindenki kint volt, akit a közkegyelem érintett.
Írói penitenciák 1963 tavaszán jelent meg a magyar próza legnagyobb élő alakjának, az 56 után bebörtönzött, majd hallgatásra ítélt Déry Tibornak Szerelem című novelláskötete, benne két valódi remekművel, a címadó novellával és a Két asszonnyal. E kettőből született később Makk Károly csodálatos filmje, a Szerelem. De volt ebben a kötetben még egy novella, a Számadás névre hallgató is, mely Déry penitenciája volt 56-os eltévelyedéséért. Az írófejedelem mellesleg Október végén címmel írt még egy további, úgymond, bűnbánó művet is. Ugyanebben az időben adták ki Zelk Zoltán Tűzből mentett hegedű című verseskötetét, benne a Kései sorok októberről című opusszal, melyet a költő perére várva írt. Ha rajta múlik, ez a költemény soha nem
lát nyomdafestéket; csakhogy az irodalomba való visszatérésének ez volt az ára. A korabeli kritika a kötetben a szomorúság mellett fölfedezte a munkakedv újjáéledését – én azonban két olyan sort idéznék most Zelktől, amelyik nem biztos, hogy megerősíti ezt a „felfedezést”: „Szárnyaszegett holt sirály… Szívem vak tengerére száll.” Aztán Háy Gyula is írt egy bűnbánó drámát Októberi tragédia címmel. Az „október” természetesen mindhárom esetben 1956 októbere, s a szerzők a hírhedt íróper elítélt vádlottjai. Hét éven át nem jutottak szóhoz. Déry ugyan a megalázkodásig is elment – őt engedték ki először a börtönből egyéni amnesztiával –, de a publikálás lehetőségét ez nem gyorsította. Várni kellett, amíg az 1962-es pártkongresszus szentesíti a kádári megbékélési politikát; s várni kellett addig is, amíg alakot ölthetett (egy csomó pártbeli idióta ellenállásának leküzdésével) Aczél György zseniális terve: az irodalom legnagyobb alakjainak „visszatagosítása” a szocializmus aklába. Végtére is, és ezt minden irónia nélkül mondom, az 56-os elítéltek életük nagyobbik felében hívő kommunisták voltak. Aczél Györgyöt nem egyformán érdekelték a börtönből jöttek. Voltaképp Déry nagyon, Zelk kevésbé, Háy Gyula és Tardos Tibor még kevésbé. Utóbbi kettőnek aztán az emigrálást is lehetővé tették. Ott volt aztán Illyés Gyula és Németh László, akik nem exponálták magukat 56ban. Ők, tehetségük okán, módfelett érdekelték Aczélt, a kulturális miniszter első felettesének gúnyolt első helyettest, ki 56 óta terelgette a kulturális életet. Illyés 1961-ben tért csak vissza az irodalmi közéletbe az Új versekkel. Aczél már a következő évben a keblére kívánta tűzetni a harmadik Kossuth-díjat, ez azonban elvtársai rosszindulata miatt nem történhetett meg. Némethtel, fogalmazhatunk úgy, megírattak egy Utazás című komédiát, amellyel ő is letette a garast Kádárék, azazhogy nem is Kádárék, hanem ami ennél egy kicsit rosszabb, a Szovjetunió mellett. Sebaj. A lényeg az volt, hogy megszólalásaival, műveivel Déry is, Illyés is, Németh is legitimálja a Kádár-rendszert. Megtörtént. Cserébe Déry például 1963 tavaszán, ugyanakkor, amikor a Szerelem megjelent, nyugat-európai felolvasó-kőrútra mehetett, ahol is tett egy különös kijelentést, idézem: „Jelenleg szabadon írhatok, azzal a kikötéssel, hogy ne írjak a szocializmus ellen. Én szocialista vagyok, és magamra veszem ezt a korlátozást.” Egyvalakinek azonban nem járt bocsánat, és ez a valaki a negyvenes évek legnagyobb politikai gondolkodója, Nagy Imre államminisztere, a szelíd és konok Bibó István volt, akit életfogytiglani börtönre ítéltek. Németh Lászlótól Károlyi Mihálynéig, Bertrand Russelltől a Nemzetközi PEN Klubig, azután a Lapkiadók Nemzetközi Szövetségéig számtalan nagy figura és szervezet kérte és követelte Bibó szabadon engedését, de ez csak az 1963-as általános amnesztiával történt meg. S szabadulása után nem hagyták alkotni. Elhelyezték a Statisztikai Hivatal
poros könyvtárában, de 1945 és 1949 között írt csodálatos politikai esszéit folyamatos kiadási tilalom sújtotta. Külföldre sem engedték ki, 56os szerepvállalását a tettekkel teljes mértékig aránytalan kegyetlenséggel torolták meg.
A magyar kultúrpolitikának nem tetszik… Az irodalomkedvelő magyar értelmiségnek a 60-as évek első harmadára kialakult egy kedvenc játéka. Izgalommal leste, hogy az elvtársak a megjelent művek közül melyiket tartják letolásra érdemesnek, s onnantól a szóban forgó alkotás nyomban százezrek kedvence lett. Persze ehhez némi olvadásra volt szükség. Annak az engedélyezésére, hogy az úgynevezett polgári-kispolgári szemléletű írók rendszeresen publikálhassanak. Ez megtörtént. Csak az volt a baj, hogy a kritika alá vett szerzők többsége, mint mindjárt kiderül, egyáltalán nem volt kispolgári szemléletű – bármit jelentsen is ez, talán a közösség erejébe vetett hit hiányát? –, csak éppen nem volt képes felmutatni azt a derűt, jövőlátó optimizmust, amely ostoba pártkorifeusok szerint a szocialista realizmusnak elszakíthatatlan ismérve kellett hogy legyen. Szirmai István, aki akkortájt a pártban mint a Politikai Bizottság tagja és a Központi Bizottság titkára az ideológia, továbbá az agitáció és a propaganda minden kérdésében teljhatalmú úrnak számított, 1963. március 28-án az MSZMP Politikai Akadémiáján előadást tartott időszerű kulturális kérdésekről, és alaposan leszedte a keresztvizet néhány frissen megjelent irodalmi remeklésről. Kezdte Örkény István Niagara Nagykávéház című novellájával, amely az Élet és Irodalomban jelent meg. E lap – a kulturális pártirányítás számára egyébként megbízható – szerkesztőinek nyilván átmenetileg szünetelt az ítéletalkotó képessége, tudniillik olyan írást helyeztek el a lapban, mely Szirmai szerint politikailag rosszhiszemű volt, s amelynek egyáltalán nincs a magyar sajtóban helye. Szirmai következő nyila Karinthy Ferencre repült: Aranyidő című novelláját nehezményezte, mondván, hogy az cinikus és antikommunista, így vált a cinizmus ellenséges ideológiává az akkori Magyarországon. Mándy Iván Lány az uszodából című klasszikus, később megfilmesített novellája megúszta annyival, hogy embertelen. Kisvártatva egész Pest ezeken a jelzőkön csámcsogott. A megbíráltak pedig biztos jelzést kaptak arra nézve, hogy remekműveket alkottak – végül is valóban az volt mind a három. A három élő klasszikusnál jóval többet időzött el Szirmai két nehéz ügyön, két olyan írón, akiket, Örkénnyel, Karinthyval és főként Mándyval ellentétben, a legnagyobb rosszindulattal sem lehetett polgárinak nevezni. Az egyik Csák Gyula volt, az írószövetség későbbi párttitkára(!). Mélytengeri áramlás címmel megrázóan őszinte, töprengő irodalmi
riportot írt a téeszesítésről, illetve annak megéléséről, ami, ugyebár, két különböző dolog. Szó, mi szó, az ember valóban nem azzal az érzéssel tette le a könyvet, hogy – Kádárt idézem – az 56 utáni fejlődés legnagyszerűbb vívmányáról van szó. Ezért kapta Csák a verdiktet, hogy a kép, amit a magyar faluról lefestett, hamis, ítélete a szövetkezetesítésről ugyancsak. Holott Csák egyáltalán nem ítélkezett, csak azt próbálta felkutatni, mi az, ami megváltozott. Hasonlóan nehéz ügy volt az 1961-ben zavaros, tisztázatlan körülmények között meghalt Sarkadi Imréé. Az ő esetében Szirmai (bár röviden kitért Sarkadi rossz műveire is) nem azt nehezményezte, amit az akkor bálványszámba menő író írt, hanem azt, hogy a körülötte folyó vitában sokan nemzedéki sorsot emlegetnek. Mármint abban az értelemben, hogy Sarkadi nemzedéke a 40-es évek végének hittel teli lángolásától hogyan jutott el a Rákosi-korban, majd 56 után a teljes illúzióvesztésig. Az ideológia első embere kifejtette, hogy a nemzedéki szempont erőszakolt. Amit úgy kellett érteni, hogy Sarkadi extrém eset, egy nemzedék lelkiállapotára nézve semmilyen általánosító következtetést nem lehet az ő sorsából levonni. Az okfejtés egyébként abból a szimpla tényből táplálkozott, hogy Sarkadi Imrének nem illett volna így meghalnia – ez nem fért bele az „emelkedő szocializmus” önképébe.
…és Hruscsovnak se Szolzsenyicin Ivan Gyenyiszovicsa csak Nyikita Hruscsov szovjet pártfőtitkár és kormányelnök tevékeny közreműködésével jelenhetett meg 1962 novemberében. A főnök azonban mintha megriadt volna a tabutöréstől, a sztálini kényszermunkatáborok irodalmi ábrázolásának engedélyezésétől. Nyomban ezután szokatlan kulturális aktivitásba kezdett. Ösztöne valószínűleg azt súgta neki, hogy helyre kell tenni a művészeket, még mielőtt elkanászodnak, elszemtelenednek, meg majd félreértik a Szovjetunió egész történetét, beleértve a sztálini korszakot is, melyben ő végül is vezető szerepet vitt. Hruscsov először is elrohant a híres moszkvai Manyezsba, ahol is a kiállított nonfiguratív és absztrakt alkotások láttán egy iskolázatlan vidéki idióta műértésével rontott neki a művészeknek. Hogy úgy mondjam, rusztikus kifejezéseket használt a látottak minősítésére, majd úgy látta jónak, hogy dorgatóriumra magához rendelje a szovjet művészvilág krémjét. Ez két etapban történt, 1962 decemberében és 1963 márciusában. A művészek megrendszabályozásában a főnök mellett főszerepet vitt Iljicsov, a kulturális kérdésekben illetékes KB-titkár. Először tehát ő mintegy előzenekar gyanánt pécézte ki Ilja Ehrenburgot, az akkor már agg írófejedelmet, aki Emberek, évek, életem című, nagy feltűnést keltő
emlékirataiban a hallgatás korszakának írta le a sztálini érát, melyet csak összeszorított fogakkal lehetett átvészelni. Dehogyis, szögezte le Iljicsov. A szovjet nép akkor is lelkesen építette a kommunizmust. És persze a KB-titkár, mint elvárható volt, Ehrenburg orra alá dörgölte, hogy ő maga igen jól élt Sztálin idején, ki se fogyott a dicshimnuszokból. Ami történetesen igaz volt is meg nem is. Aztán jött Hruscsov, hogy ugyanebben a modorban rúgjon egyet Ehrenburgon. A főnök szerint emlékirataiban az író túl sötét képét festett a sztálini korszakról, ami úgy volt értendő, hogy az emlékezésekben túl sokat szerepelnek Sztálin áldozatai, elhallgattatott, ha épp ki nem végzett írók, költők, rendezők. Hruscsov még Ehrenburg tíz évvel korábbi regényének címét, az Olvadást is megrovólag tette szóvá, mondván, ilyen időjárási kifejezésekkel nem lehet leírni a Sztálin halála utáni időket. Holott Csuhraj Tiszta égbolt című filmjében is olvadó jégtáblák szimbolizálták a váltást, márpedig Csuhraj elvtárs esetében szó nem érte a ház elejét. Kapott ezután a fejére Marlen Hucijev filmrendező a Mi, húszévesek című alkotásáért, mely Hruscsov szerint azt sugallta, hogy apák és fiúk között nemzedéki ellentét van, azazhogy a Sztálin idejében szocializált, akkori húszéveseknek nincs mondanivalójuk a 60-as évek húszévesei számára. A Szovjetunióban nincs nemzedéki ellentét, posztulálta Hruscsov. Aztán elővétetett Ernszt Nyeizvesztnij, a korszak legismertebb, kétségtelenül absztrakt elemekkel dolgozó szobrásza, neki azt vágta a szemébe Hruscsov, hogy sötét hálátlansággal fizet annak a népnek, amely felnevelte, s amely az absztrakt torzszüleményeket a legteljesebb határozottsággal visszautasítja. A sors fintora, hogy a kegyvesztetté vált Hruscsov sírjára pár év múltán – a család kérésére – épp Nyeizvesztnij csinált szobrot. Hruscsov korbácsa alá utolsónak az ifjú nemzedék költőbálványa, Jevgenyij Jevtusenko került. Ő Babij Jar című megrázó poémájáért kapott letolást. A Babij Jar, ugye, az a szurdok, ahol a nácik 1941 nyarán Kijev szinte teljes zsidóságát kivégezték. A szovjet pártfőnök szerint azonban Jevtusenko hibázott, amikor, idézem, a tények ismerete nélkül azt sugallta, hogy a Babij Jarban csak zsidók pusztultak el. Nocsak. Sztálin idején a szovjet zsidók kiirtása nem volt, nem lehetett téma, Hruscsov annyiban módosított ezen a modellen, hogy a művészeknek, ha népirtásról beszélnek, egyensúlyozniuk kellett, azaz soha nem volt szabad szem elől téveszteniük a nácik kegyetlenségét a Szovjetunió más nemzetiségeivel szemben. A történethez tudni kell: Moszkva arabbarátsága ekkor volt a zeniten. Hruscsov mint politikus Jevtusenko kritikájával egyszerűen el akarta kerülni, hogy a zsidó szenvedések iránti együttérzés átsugározzák az imperialista ügynökállamként kategorizált Izraelre.
Csontváry Febérvárott 1963 tavaszán valóságos népvándorlás indult meg Budapestről Székesfehérvárra. Az ok: az ottani (akkor) István Király Múzeum Csók István Képtárában harminc év óta először Csontvárykiállítást rendeztek. Aba-Novák után az idézőjelben szólva őrült festő is rehabilitáltatott, de a művészetét övező hallgatást ezúttal nem lehet a Rákosi-rendszer számlájára írni. Csontváryt ugyanis addig soha nem fedezték fel Magyarországon, legföljebb Brüsszelben, az 1958-as világkiállításon, ahová művei valamilyen csoda folytán eljutottak. Hatalmas vásznai közül a legjelesebbek azonban a századfordulón születtek, tehát már régen. És, tisztesség ne essék szólván, senkinek se kellettek. A művész 1919-ben szegényen és félőrülten halt meg, életében nem volt kiállítása, s a Horthy-korszakban is csak egyetlenegy, 1930-ban, az Ernst Múzeumban, melyet azonban még a Nyugat kritikusa is lesajnált. Márpedig az a folyóirat mérvadónak számított minden művészeti ügyben. A mából visszanézve szinte hihetetlen, de így van: Csontváry Kosztka Tivadar számkivetett volt saját hazájában. Egyetlen művészi irányzatba sem tudták betuszkolni, tehát félig-meddig tehetségtelen, önképének erősen alatta maradó, olykor a magyar festészet javához, de semmiképp sem a legjavához tartozó festőnek minősítették. Amikor meghalt, képeit árverésre bocsátották, s egy hajszál választotta el az utókort attól, hogy hatalmas vásznait ne a fuvarosok használják eső elleni ponyvaként. Valamennyi művét egy Gerlóczy Gedeon nevű, 24 éves fiatalember vette meg, aki olyannyira beleszeretett Csontváryba, hogy később az elhunytnak az 1910-es évek közepén született önéletrajzát is sajtó alá rendezte, jegyzetekkel látta el. Csontváry egyébként valóban őrült, de legalábbis látomásos ember volt. Eredeti szakmájára nézve gyógyszerész, ámde 27 éves korában isteni sugallatot kapott, hogy ő lesz a világ legnagyobb festője. Fel is hagyott a foglalkozásával, végiglátogatott egy csomó festőiskolát, de úgy érezte, nincs mit tanulnia. Tizennégy évvel később kezdett el valójában festeni, végigjárta az egész Közel-Keletet, a Szentföldet, Itáliát, Dalmáciát, és mindenütt utánozhatatlan, a sokkal későbbi nemzedékeket abszolúte rabul ejtő vásznakat alkotott. A Magányos cédrus, A taorminai görög színház romjai, a Jajcei vízesés, a Mária kútja Názáretben – mindmegannyi fantasztikus, látomásszerű mű, amit azonban a világ minimum fél évszázaddal később fedezett csak fel. A viszolygás és a kétség még 1963-ban is akkora volt idehaza, hogy az akkori kultúrpolitika, élén Aczél Györggyel, leparancsolta Pogány Ö. Gábort, a Nemzeti Galéria igazgatóját a tárlat megnyitásáról. S ha hinni lehet Kernács Gabriella visszaemlékezésének, a Csontváry-tárlat csak akkor
tudott a bátor székesfehérvári múzeumból felkerülni Budapestre, amikor Hruscsovné Kádárné társaságában megtekintette, s tetszését fejezte ki fölötte. Ezt ugyan, ismerve a szereplőket, nem nagyon hiszem, de nincs kizárva. Valakinek egyszer magas áldását kellett adnia Csontváryra.
Öt nagyszerű film 1963 első felében egyszerre öt olyan, ma már klasszikusnak számító film került a mozikba, amilyen az akkori, filmtörténetileg kiemelkedőnek mondható korszakban sem számított mindennaposnak. Kezdjük a sort Federico Fellini 8 és 1/2 című alkotásával, ahol is a cím direkt utalás a rendező addig elkészült hét nagyjátékfilmjére és két, mondjuk így, bedolgozására. A 8 és 1/2 film a filmről, pontosabban egy olyan állapotról, ahol minden készen áll egy újabb remekműre, csak épp történet nincs, amit a rendező elmesélhetne. Mesél tehát magáról, a pályakezdetről, a filmcsinálásról, s eközben álomképek, valós történetek, emlékek és víziók váltják egymást, önironikus tálalásban. A 8 és 1/2 csavaros, bizarr poénja az, hogy a filmbéli rendező, Marcello Mastroianni képtelen filmet csinálni, miközben maga Fellini/Mastroianni épp hogy megcsinálja. A lenyűgöző 8 és 1/2-lel Fellini sorrendben harmadik Oscar-díját nyerte el. A következő opus Alfred Hitchcock ezerféleképp értelmezhető, minden szokványtól elütő katasztrófafilmje, a Madarak volt. A történet annyi, hogy madarak – nem ragadozók, hanem sirályok, hollók, varjak – támadják meg egy kaliforniai tengerparti város lakóit, de nem azért, hogy büntessék az ott élőket, vagy előre vetítsék az emberiség pusztulásának egy nemét, hanem… És itt megállok. A vakság mint jelkép oly sokszor van jelen a filmben, hogy a Madarak üzenete szinte csak egyféleképpen dekódolható: a társadalom „vakon” szemléli önnön természetes környezetét, képtelen felfogni, hogy a létét a legváratlanabb támadások fenyegethetik. A film egyébként technikai bűvészmutatvány elejétől a végéig; az elektronikusan szimulált vijjogás és szárnycsapkodás pedig a végsőkig fokozza a néző rémületét. Aki magyar annak idején Nyugaton járt, mind megnézte a Madarakat, és hazatérve rettenetes részleteket mesélt elragadtatottan. Volt aztán két kosztümös, több mint pazar kiállítású film: Visconti Párduca és Mankiewicz Kleopátrája. A Párducban a 19. század szicíliai patríciusvilága és annak értékrendje omlik össze, hogy átadja helyét a Garibaldival érkező újgazdag polgárok álforradalmi erkölcsökben oly gazdag uralmának. Ebben a csodaszép filmben Burt Lancaster, Alain Delon és Claudia Cardinale alakították a főszerepeket; Claudia akkori szépsége máig sugárzik. Mint ahogyan az egyiptomi királynőt alakító Liz Tayloré is. A Kleopátrából egy fantasztikus tengeri csata és egy nem kevésbé izgalmas szerelmi háromszög emléke maradt fönn. Ami ez
utóbbit illeti, a film forgatását sok minden egyéb mellett az tette pikánssá, hogy a Marcus Antoniust alakító Richard Burton és Liz Taylor a kamerák előtt ugyanazt játszották el, mint az életben: saját, szenvedélyes szerelmüket, melyhez a Cézárt alakító Rex Harrison csak statisztált. A Párduc Cannes-ban Arany Pálmát nyert, a Kleopátra azonban lecsúszott az Oscarról Tony Richardson Tom Jonesával szemben. A sort a kor legsikeresebb, kivételesen nem amerikai musicaljével, a dzsessz- és operaelemekből összeszőtt Cherbourgi esernyőkkel zárom. Már csak azért is, mert itt tűnt fel Geneviéve szerepében a szépség és a színészi tehetség ormain évtizedeken át megmaradó Catherine Deneuve. Jacques Demy kísérletinek mondott, mert végül is operaálarcban megjelenő, háromfelvonásos műve Michel Legrand olykor slágeres zenéjével, az újhullám fekete-fehér világától tudatosan elszakadó színeivel és keserédes, egészen hamvas szerelmi történetével hódította meg a fél világot.
Színházi Vita… 1963 tavaszán és kora nyarán a magyar kulturális sajtóban úgynevezett színházi vita zajlott le, ám ez afféle művi pengecsattogtatás volt csak, amelynek legfeljebb a kiváltó okát lehetett érzékelni, a komoly tartalmat benne egyáltalán nem. A kiváltó okot természetesen a televízió terjedése szolgáltatta, mely a színházak látogatottságának csökkenésével járt együtt. Pláne hogy a tévé gyorsan berendezkedett színházi közvetítésekre. Az arányok érzékeltetésére mondanék néhány számot. 1958-ban mindösszesen 16 ezer tévékészülék működött Magyarországon, öt évvel később már 324 ezer. Ugyanebben az időszakban a színházlátogatók száma 5,7 millióról 5,1 millióra csökkent, ám a riadót kiáltók vélekedésével ellentétben e csökkenésben nem a főváros volt a bűnös, hanem a vidék, noha Budapesten jóval több volt a tévékészülék, mint vidéken. A színigazgatók legszívesebben betiltották volna a tévé színházi közvetítéseit, de a kultúrpolitika – egyébként helyesen – azzal érvelt, hogy ez esetben az amúgy se színházjáró falusiakat fosztanák meg a színházi kultúra terjedésének örömeitől. (Zárójel: az eltéeszesített magyar paraszt ez idő tájt rendkívül keveset költött kultúrára, nem utolsósorban azért, mert a munkaegységeit nagyrészt terményben, nem pedig készpénzben számolták el.) A vita részvevőinek egy része abban látta az érdeklődés fogyatkozásának okát, hogy a főváros vezető színházainak nincs sajátos profiljuk, műsorpolitikájukban ugyanazokra a szerzőkre és darabokra építenek. Megint mások a peremszínházakat hiányolták, ami gyengéd utalás volt arra, hogy a munkásosztály bizony nem utazgat a belvárosba egy-egy színházi előadás kedvéért. Egy további hányad nem kevesebbet hiányolt, mint a szocialista magyar
drámát, mintha annak a megszületése megszabadította volna gondjaiktól a színházakat. Nota bene, a szocialista magyar dráma soha nem született meg, amiképp a szocialista magyar regény és a szocialista magyar film se, de ettől még a lángpallossal járó esztéták – élükön Komlós Jánossal, a Népszabadság kultúrrovatának akkori vezetőjével, a Mikroszkóp Színpad későbbi igazgatójával – napi rendszerességgel követelhették mindhármat. Természetesen születtek színművek kommunista hősökkel és kádári sugallatokkal, de a kritika volt annyira becsületes, hogy a fanyalgását egyikkel szemben se nyelte le, ha szabad így mondanom, egyiket sem találta elég izgalmasnak.
…és csodálatos színházi produkciók Az izgalom másutt volt, nagyon nagy részt a klasszikusokban. Csodálatos előadásokat lehetett látni akkortájt, és néha azt gondolom, ez a jelző még fukar is. Ilyen volt a Madách színházbeli Hamlet, Gábor Miklóssal a címszerepben. Az amúgy is intellektuális hajlamú, kurzuspolitikusból töprengő emberré lett Gábornak ezt az alakítását azóta sem tudta senki felülmúlni, sőt megközelíteni sem. Az egész város a Hamletről beszélt akkortájt. Nem sokkal később már Latinovits Zoltánról. Ennek a Debrecenből Miskolc érintésével Budapestre érkezett fiatal színésznek olyan kisugárzása volt a színpadon, hogy mihelyt megjelent, vibrálni kezdett körülötte minden. Beszélni is másként beszélt, mozogni is másként mozgott, mint bárki más. Ha hirtelenjében európai példákat kellene mondanom, a lengyel Olbrychskit és az orosz Viszockijt említeném. Mind a kettővel meg tudott telni az egész színpad, mit színpad, az egész színház. Ha Latinovitsot mondok, Ruttkait is mondanom kell. Ők ketten a Rómeó és Júliában, a Víg színpadán önnön szerelmüket is eljátszották, ami – a bennfentesek számára legalábbis – még izgalmasabbá tette a dolgot. Ahogy ezek ketten nézni tudják egymást, suttogták mindenfelé az akkori Pesten. A Shakespeare-remek után következett egy O’Neillklasszikus, ugyancsak kettejükkel. Ez volt az Amerikai Elektra, ahol is Ruttkai Laviniát, Latinovits meg Orint alakította. Érdekes, hogy bizonyos fokig mindkettejük fölé magaslott Sulyok Mária, az elcsábult, szerelmes anya a maga külön drámájával, legalábbis én így emlékszem. A rendező Várkonyi Zoltán odahozta és beöltöztette az öreg Ezra Mannon szerepébe Kiss Ferencet, akit a vígszínházi – újlipótvárosi – közönség majdnem kifütyült. De nem az alakításáért, hanem a múltjáért. Kiss volt a nyilas időkben a Színészkamara elnöke, utóbb pályatársai szolidaritása mentette meg attól, hogy soha többé ne léphessen színpadra. De hogy közel két évtized után egy vezető budapesti színházban lépjen fel, azt sokan, sokáig teljességgel elképzelhetetlennek tartották. A különc Várkonyi, nyilván Aczél György engedélyével, kicsit rehabilitálta őt, s
csak lábjegyzet gyanánt írom ide, hogy ezzel együtt is kilógott az előadásból. De nem csak a Vígszínház színpadán lehetett félelmetes színészparádékat látni. Ilyen volt a Nemzeti is, ahol Major Tamás állította színre a Macbethet, az 56-ban megpörzsölődött, de 1963-tól ismét a Nemzeti társulatába fölvett Sinkovits Imrével, továbbá Lukács Margittal, Kállai Ferenccel és Ungvári Lászlóval. Sinkovits, aki abszolúte minden hangszeren tudott játszani, csinált egy intellektuális, a korábbiaknál sokkal kevésbé rémisztő Macbethet, ami jelentős feltűnést keltett. Ugyanő aztán remekelni tudott Szakonyi Károly első darabjában, az Életem, Zsókában is, és akkor egy említés erejéig essék szó Herskó János erősen vitatott Párbeszéd című filmjéről, erről az 50-es évek történelmébe ágyazott szerelmi eposzról, melyben ugyancsak Sinkovits játszotta a főszerepet. Igen sok nyomorult hányattatás, egy börtönbüntetés, segédmunka és mellékszerepek után 1963 nyarán tért vissza igazán a színházi életbe Darvas Iván, éspedig a Szegedi Ünnepi Játékokon, ahol Szinetár Miklós reá osztotta ki a Szentivánéji álom Oberonjának a szerepét. (Zárójel: a Vígszínházba csak két évvel később tudta őt fölvenni Várkonyi Zoltán.) A szegedi előadás sem volt semmi, hiszen Darvas mellett Bessenyei Ferenc játszotta Theseust, Váradi Hédi Titániát, és a rendező fölfedezte a közönségnek az ifjú Harkányi Endrét, aki frenetikus sikerrel játszotta Puckot. Megyünk pár házzal arrébb. Akkortájt Ruttkai Éva mellett Domján Edit varázsolta el leginkább a közönséget. Olyan Julikát alakított Molnár Ferenc Liliomjában, hogy Molnár Gál Péter szerint a drámaíró is meghatódott volna tőle, ha látja; s a kilenc évvel később öngyilkossá lett színésznő ugyanígy remekelt Szakonyi Károly már említett darabjában, Zsóka szerepében. De ez még nem a sor vége. A Tháliában Kazimir Károly a villám sebességével vitte színre Fejes Endre amúgy is odakívánkozó Rozsdatemetőjét, ahol nem egy, hanem egy fél tucat kivételes színészi produkciót láthatott a néző. Látom a tablón az idősebb Hábetler szerepében Szabó Gyulát, Pék Máriáéban Horváth Terit, s a gyilkossá lett Hábetler Janiéban egy akkor még ismeretlen arcot: Madaras Józsefét. Szerep és színész ritkán tud úgy találkozni, mint ahogyan a Jani és Madaras találkozott. Ilyen világot éltünk akkor. Volt egy komolykodó vita az állítólag rogyadozó magyar színházról, és volt egy szuperprodukciókkal, páratlan alakításokkal dicsekvő színházi élet. Miről is vitatkoztak?
Magyar lakásviszonyok A megelőző korok cudar lakásviszonyokat hagytak az 56 utáni magyar rendszerre. A helyzetet csak némiképp – és
főként a fővárosban – enyhítette, hogy a disszidens családok lakásait a fürgébb társ- és albérletesek meg az üzletlakások bérlői gyorsan elfoglalták. 1958 és 1961 között aztán évente úgy 35 ezer lakás épült, de ez a mennyiség a tömeges városba áramlás miatt alapvetően nem segített a gondokon. Az 1961-ben beindított ötéves terv időszakában 300 ezer lakás építését irányozták elő, azaz évi 60 ezret, 15 évre pedig több mint egymilliót. A rendszer gyakorlatilag a fél országot új lakásba akarta költöztetni, ami aztán többé-kevésbé meg is történt, de a felfutás csak egy későbbi időszaknak, a gazdasági reform korszakának lesz majd köszönhető. A 60-as évek elején nagyon takarékos méretű lakások épültek, átlagban 48 négyzetméteresek, szárító és lomkamra, eleinte még fürdőszoba nélkül is. Az igénylők száma természetesen csak a végtelen szóval írható le. Nem volt akkortájt nagyobb érték, mint lakáskiutaláskor protekcióhoz jutni. Aki tehette, mozgósította önerejét, mert az állam – az OTP közbejöttével – ugyanebben az időszakban hitellel kezdte támogatni az úgynevezett szövetkezeti, illetve OTP-öröklakások megvásárlását. Szövetkezeti lakásokból ebben az évben 7000 épült, egy ilyen otthon átlagban – 1700 forintot meg nem haladó átlagfizetések mellett – 110 ezer forintba került. A teljes összeg 15 százalékát, tehát úgy 16 ezer forintot kellett a lakószövetkezetbe való belépéskor kifizetni, a maradék 85 százalékot az OTP hitelezte, kamat nélkül. A szövetkezeti lakásokra is túl sok volt persze a jelentkező – ezek közül a hitelkérelem elbírálója érdem és rászorultság szerint válogatott, értsd: aszerint, hogy az illető, ahogyan akkor mondták, milyen jól „feküdt”, vagy a szociális helyzete mennyire volt méltányolható. Készpénzigényesebb volt az OTP-öröklakás. Ha valaki ilyenhez akart hozzájutni, akkor a szövetkezeti lakásnál szokásos beugró kétháromszorosát kellett lefizetnie. Pénzben ez az összeg elérte a 40 ezer forintot, és a maradékra az OTP már nem ingyen adta a hitelt. Voltak természetesen gazdag emberek, akik könnyen ki tudták fizetni a lakás teljes vételárát, de a vagyon még OTP-öröklakáshoz se volt elég, mert itt is mérlegelték, kinek adják. E lakások között egyébként voltak már kétszintesek is, sorház típusúak, társasháziak is, csak nagyon kis számban. Az önerős lakásépítkezéseket az OTP – ismét azt mondom, az állam – ebben az évben 1 milliárd 200 millió forinttal, igen jelentős összeggel támogatta. Nem kaptak viszont kölcsönt vidéken a családiház-építők, noha nagy számban építkeztek ez idő tájt. Az akkori kisipar számára az építkezések szolgáltatták messze a legtöbb munkalehetőséget, kőművesből, ácsból, burkolóból, lakatosból, villanyszerelőből nem is volt hiány. Volt viszont – mivel 56 előtt tudatosan sorvasztották el a
magánkisipart – szabóból, szűcsből, bőröndösből, vegytisztítóból, rádióés újabban tévéműszerészből, és így tovább.
Zalotay Elemér szalagháza A lakásmizéria rövid idő alatt szinte elviselhetetlenné vált, főként Budapesten. Gyors megoldást, pontosabban nem megoldást, hanem nyomorenyhítést csak a házgyári panelből készült lakótelepek kínáltak. Ilyenből, tehát kifejezetten lakótelepi lakásból, az 1963-as népgazdasági terv 20 ezerrel számolt a fővárosban. A panellakótelep természetesen nem volt az építészek öröme. A lakások rondának és drágának bizonyultak, ember és természet kapcsolata velük gyakorlatilag megszűnt. A tömegigény parancsa azonban erősebb volt mindennél. Hogy, hogy nem, akadt ekkor egy fiatal, akár fantasztának is mondható építész, bizonyos Zalotay Elemér, aki bebizonyította, hogy 20 ezer lakást olcsóbban, szebben és gyorsabban is fel lehet építeni, ráadásul egy helyen. Feltéve, ha az ő szerkezeti újításait alkalmazzák az épületvázaknál. Zalotay rajzasztalán megszületett egy városléptékű házterv, az úgynevezett szalagházé. Az építész azt képzelte el, hogy a Duna partján, négy kilométeres hosszúságban, Békásmegyertől Budakalászig egy negyvenemeletes, lépcsőzetes kiképzésű épületet emel. A valóban szalagként kígyózó, városléptékű ház makettje megjelent az akkortájt igen népszerű, mert kissé bulváros Magyar Ifjúság című lapban, sőt ennél több is történt: a Kommunista Ifjúsági Szövetség védnökséget vállalt a szalagház fölött. Mely a lakóknak az egyik oldalon a Dunára, a másikon a Pilisre nyújtott volna kilátást; a tetőről lefelé pillantok a pár szinttel alattuk telepített fák koronáját látták volna; a földszintre Zalotay passzázst tervezett üzletekkel, éttermekkel, bankokkal, tisztítókkal, kommunális szolgáltatórészlegekkel, mindez alá, tehát a föld mélyébe bevitte volna a HÉV-et, amely az épületváros lakóit tízpercenként szállította volna Budapest centrumába, illetve onnan vissza. Még az is szerepelt a nagy tervben, hogy a szalagház lakói szemben, a Szentendrei-sziget déli csücskén kiskertekhez jutnak, amelyeket szabad idejükben kedvükre művelhetnek. Nos, a szalagház tervének megvalósulásához a KISZ támogatása nem volt elég. Hiába volt az ifjúság átütő lelkesedése. Talán ha a párt Központi Bizottsága vállalt volna védnökséget. Bár ki tudja? Lehet, hogy épp a szakma fogadta Zalotay elképzeléseit ellenségesen, s bizonyította be, hogy az egy épületbe zsúfolt város gépészetileg kivihetetlen, azaz az egységes fűtési, hűtési, szellőzési, gáz-, villany- és vízszolgáltatási meg csatornázási rendszer nem megvalósítható. Vagy ha megvalósítható,
nem karbantartható. Vagy ha karbantartható, akkor olyan áron, amelyet a tulajdonos – adott esetben az állam – képtelen lesz megfizetni. Egy szó, mint száz, a végső ítélet rokonszenves fantazmagóriának minősítette a szalagházat, s felépítését elvetette. Azazhogy még évekig beszéltek róla, de történni semmi se történt. Feledésbe merült. Az építész pedig olyan fokon bántódott meg, hogy alig tíz év múlva elhagyta Magyarországot, azaz disszidált, és Svájcban telepedett le. Nota bene ott sem kapott támogatást városléptékű terveihez, holott kidolgozta a saját kezűleg felépíthető felhőkarcoló technológiáját is. Végül önnön magának épített egy házat, bele a természetbe, ennyi lett az álmaiból. Magyarországon egyvalami őrzi a keze nyomát: a csak részben elkészült szombathelyi szputnyikfigyelő állomás, mely a hazai expresszionista vasbeton építészet egyik legszebb, Le Corbusier szellemét idéző darabja.
Székely Mihály A 20. századi magyar operaénekesek között basszistákból kiváltképp remek volt a termés – legyen elég megemlíteni Ney Dávidot, Kálmán Oszkárt, Ernster Dezsőt vagy Kóréh Endrét. De valamennyiük közül minden vitán felül Székely Mihály volt a legjelesebb, ha szabad így mondanom: a mérce. A sors Székelyt kivételes, hol az orgonát, hol a középkori olasz hangszerkészítők gordonkáit idéző hanggal áldotta meg, s mellé még ugyancsak kivételesnek mondható színészi adottságokkal. Ha színpadon volt, betöltötte a teret, nem lehetett másra, csak rá figyelni. Negyven évet töltött a Magyar Állami Operaház kötelékében, s épp pályafutása negyvenedik évfordulóját ünnepelte a Don Carlosszal, amikor – 1963 tavaszán – a végzet közelíteni kezdett feléje. Ekkor, túljutván Fülöp király isten tudja, hányadik inkarnációján, az áhítattól alélt közönség huszonkétszer hívta vissza a színpadra, s évfordulós fellépését közel félórás, szűnni nem akaró ováció köszöntötte. Aztán egyszer, március 5-én, elénekelte még kedvencét, Fiescót a Simon Bocca-negrából, s kórházba vonult. Soha többé nem jött ki onnan. 62 évesen ragadta el a halál. A sors fintora, hogy Fiesco kottájának első sora így hangzik: „A te l’estremo addio, palagio altero”, magyarul: „Nagy ősök fényes vára, búcsúzom tőled.” Székely csak gyaníthatta, hogy e szavakkal valójában művészi otthonától búcsúzik. A művészi otthon kifejezést azért használom, mert a világ valaha élt basszistáinak talán legnagyobbika soha nem szerződött tartósan külföldre, noha lett volna módja rá. Az utazásban, szereplésben a legsötétebb kommunista időben sem gátolták, fölötte állt mindennek. A hidegháború nehéz, kezdeti pillanataiban amerikai turnét bonyolított le, közvetlenül 56 után Angliában vendégszerepelt, de valószínűleg nem
akadt a világnak olyan jeles színpada, ahol ne énekelt volna. Zsenije előtt mindenki fejet hajtott, hozzá kell tennem, nem röstellt fellépni vidéki magyar színházakban sem. Mit kotor elő az emlékezetéből egy hozzám hasonló műkedvelő? Sorba állítanám: Sarastrót A varázsfuvolából, Leporellót a Don Giovanniból, Pognert a Mesterdalnokokból, s mindennél előbb talán Ozmint Mozart Szöktetés a szerájból című művéből. Ozmin Székely előtt egy rém volt, ő tette a maga kivételes, utóbb normává váló értelmezésével komikus, egyszerre nevetni való és szánandó figurává. Még azt is mondhatnám, ezáltal vált a Szöktetés vígoperává, műfaji megjelölése szerint. Székely Mihály negyvennyolc év alatt mindösszesen nyolcvannégy basszusszerepet alakított, vagyis akkora repertoárja volt, mint senki másnak. Nincs az operairodalomban egyetlenegy olyan basso profondo szerep sem, amelyet el ne énekelt volna. A történet záró poénjának azt szánom, hogy Bartók Béla, aki alkotó életében soha kompromisszumot nem ismert, a Kékszakállú herceg várának néhány taktusát hajlandó volt átírni Székely kedvéért, csak hogy alkalmazkodjék a művész hangja által bejárható távolságokhoz. Isteni szerencse, hogy a Kékszakállú – ellentétben Székely művészetének egyéb darabjaival – három változatban is fennmaradt, elérhetővé vált lemezen az utókornak: az egyik Ferencsik, a másik Doráti, a harmadik Sebestyén György, alias George Sebastian vezényletével.
Edith Piaf A legenda azt tartja, hogy Edith Giovanna Gassion egy lámpaoszlop alatt született meg Párizs XX., jobbára munkások lakta kerületében. De az is lehet, hogy egy kórházban. Mindenesetre az apja nevelte, aki utcai artista volt, s Edithet kalapozni küldte a mutatványai után. De a lány csakhamar rájött, hogy az utca közönségét a papa hátraszaltóinál jobban érdekli az ő hangja, s innen, pestiesen szólva, nem volt megállás. Illetve onnantól nem, hogy Edithet 18 éves korában – túl egy gyermekszüléses tragédián – felfedezte egy Louis Lepléé nevű úr, egy, a Champs-Élysées-n működő kabaré tulajdonosa. Mégpedig egy szeles délutánon, a Pigalle sarkán. Ő adta neki az új nevet, azt mondta rá, olyan, mint egy veréb (mőme), az argóban piaf. La Mőme – a franciák így is emlegetik. Kicsi veréb – ami illett Edith 150 centiméternél alacsonyabb testméretéhez. Az énekesi karrier Lepléé Le Gerny névre hallgató mulatójában kezdődött, ott derült ki, hogy ilyen hanggal egyszer születik valaki egy században. A közönség dőlt Piaf hírére. A lánynak már 1936-ban kislemeze volt. Aztán Leplée-t alvilági elemek megölték. Jött viszont Raymond Asso, egy férfi, aki zenét is tudott szerezni, szöveget is tudott írni, s ő alkotta meg valójában Edith Piafot. A történet
itt még a második világháború előtt jár. 1940-ben Piaf beleszeretett a kor egyik divatos színészébe, Paul Meurisse-be. Pygmalion-történet lett a kettejüké. Meurisse bevezette az énekesnőt Párizs értelmiségi elitjébe. Jellemző módon a verzatilis Jean Cocteau lett Piaf legjobb – halálig kitartó – barátja. De nem a szerelme. Meurisse után volt még egy-kettő, de rögtön a háború után előbukkant a munkásosztályból jött Yves Montand, akivel viszont Edith játszotta el a Pygmalion-figurát. Viharos szerelem volt az övék, Montand nagyon sokat – egyebek között egy filmszerepet – köszönhetett Piafnak. Ki azonban őhelyette – ilyenek voltak a háború utáni idők – inkább Amerikát akarta meghódítani, és ez is sikerült neki. Mi, magyarok ezekről a dolgokról akkor az égvilágon semmit se tudtunk. Így arról sem, hogy a kezdeti hideg fogadtatás után New York majdnem szétszedte Piafot. Jött aztán egy nagy szerelem Marcel Cerdannal, a bokszolóval, majd az ifjú Charles Aznavourral, majd Eddie Constantine-nel, legvégül Gilbert Bécaud-val. Piafnak viharos élete volt sok-sok tragédiával, magánnyal, alkohollal, morfiummal, miegyébbel. Pár évig hallgatott is, aztán 1955-től a párizsi Olympiában, majd New Yorkban sorozatnyi élő koncertet adott, egészen addig, míg egy újabb autóbalesetbe nem keveredett, éspedig azzal a férfival, Georges Moustakival, akinek a Milordot köszönhette. Eltanácsolták az énekléstől, de ő nem engedett. A fiatal Charles Dumont-nal kezdett együtt dolgozni, ebből nőtt ki a Non, je ne regrette ríen (Nem bánok semmit sem), karrierjének talán legnagyobb dala. Ezután csak egyetlen kaland maradt már az énekesnő életében, a Sarapo nevű görög énekessel kötött házasság, na meg a felejthetetlen fellépés az Eiffeltorony tetején, ahol pályafutása legnagyobb sikereit énekelte el A leghosszabb nap című, második világháborús szuperfilm bemutatója alkalmából. E dicsőséges koncert után a mindentől megviselt Piaf alig élt pár hónapot, 1963. október 11-én, ugyanaznap halt meg, amikor ősi barátja, Jean Cocteau. Három napra rá temették. Mondják, hogy Párizs felszabadítása óta kizárólag ekkor, erre az egyetlen napra bénult meg a főváros közlekedése. Azt azonban nem mondják, hanem tudnivaló, hogy a római katolikus egyház, az elhunyt viharos élete miatt, nem járult hozzá Edith Piaf egyházi temetéséhez.
Jean Cocteau Jön az ősi barát története. Jean Cocteau-nál színesebb egyéniséget alig ismert a 20. század francia történelme. Bátran mondom ezt, politikusokra nem is gondolok. Jean Cocteau költő volt, regényíró, filmrendező, fényképész, emellett festő s számos balett és opera szövegkönyvírója. Picasso csodálta őt, Marcel Proust csodálta őt, az orosz balett klasszikusát, Szergej Gyagilevet a barátai között tartotta számon. De képzeljék el a bohém Párizst az első világháború küszöbén,
ahol egy kávéház teraszán egymás mellett ül Cocteau, Picasso, Apollinaire, Gyagilev és pár hölgyhíresség, és Cocteau csodálatos kamerája az, amelyik a gyülekezetet az öröklétnek megőrzi. S ezek a szövetségek nem bomlottak fel. Szophoklész Antigonéját Cocteau vitte színpadra 1922-ben, Picasso volt a díszlettervező, Paul Honegger a zeneszerző, s minő csoda, Coco Chanel jelmezeiben léptek színre a színészek. A többit nem sorolom. Legföljebb az 1929-ben született regényt, a Les enfants terríbles-t emelem ki, minthogy az enfant terrible, a „vásott kölyök” fogalma e címből mind a mai napig élő metaforává vált. A nyájtól elkóborló fiatalembert, a lázadót, a különcöt ma is enfant terrible-nek mondjuk. (A kifejezés természetesen nem Cocteau szüleménye.) Ha más nem, hát ez fönnmaradt utána. Holott… Tudunk még néhány dologról. Arról például, hogy legnagyobb darabja, a Rettenetes szülők – melyet Magyarországon bemutattak, de sokat nem játszottak – egy fantasztikus csavarral mutatja be az Oidipusz-legendát; meg arról, hogy örök szerelem fűzte nemcsak Edith Piaihoz, hanem a Cocteau-val együtt bevallottan és nyíltan homoszexuális nagy színészhez, Jean Marais-hoz is. Cocteau számos, a filmtörténetben nem épp klasszikusként számon tartott filmet is rendezett, önmagát is felléptette főszerepekben, de a puszta érdekességen, olykor szenzáción kívül ezek a kirándulásai semmit avagy édeskeveset kínáltak. A poén mindig az volt, hogy hírességekkel dolgozott együtt. A 40-es évekhez érkezve már ikon volt. A nácikkal kollaboráló Vichy-kormány dekadensnek minősítette és betiltotta. Válaszként – mint igazi különc – küldött egy elismerő levelet ugyanezen kormány egyik művészkedvencének, kit viszont az ő baráti köre közösített ki. Érdekes fordulatok voltak ezek. A második világháború után Cocteau önnön különcségeivel volt elfoglalva, a változatosság kedvéért freskókat festett templomokba, s nemcsak Franciaországban, Londonban is. Alkotókedve és életkedve aznap enyészett el, amikor Edith Piaf meghalt: a rádió arra kérte fel, hogy írjon nekrológot, ám miután magát a hírt meghallotta, felkiáltott, istenem, Piaf halott, én is meg fogok halni. S lőn: infarktust kapott, s meg is halt.
Szép új világ Ugyanazon a napon, amikor John F. Kennedyt, az Egyesült Államok elnökét halálos merénylet érte Dallasban, onnan nem is olyan messze, Los Angelesben örökre lehunyta a szemét Aldous Huxley, a 20. század egyik legnagyobb hatású írója és esszéistája. Ki történetesen angol volt, nem amerikai. 1932-ben, egy dél-franciaországi birtokon írta meg klasszikusát, a Szép új világot, a science fiction, azaz a tudomány eredményeire alapozott vagy tudományos feltevésekből kiinduló regényműfaj
klasszikusát. Bár itt megállnék. Nem igazán tudom, mi számít klasszikusnak a szóban forgó műfajban. A Szép új világ mai fogalmaink szerint utópisztikus látomás, és ebben a minőségében versenytársa Orwell – őnálánál messze politikusabb és messze elkeserítőbb – 1984jének, mely a második világháború után született, avagy éppenséggel H. G. Wells őnálánál messze optimistább, de jó negyed századdal korábbi jövőképeinek. Alapvető különbség van a három ember között. Wellst megérintették a 19. és a 20. század fordulóját megelőző évek ma már primitívnek ható csodái, és a technikában alapvetően üdvöt, nem pedig kárhozatot látott. Huxleyt a 20. század húszas éveinek tömegtermelése, repüléstechnikai fellendülése, génkutatási eredményei ihlették meg, s az ő elméjében már egy olyan társadalom – világ – víziója jelent meg, amelyet a technika segítségével tökéletesre lehet fejleszteni, ámde kizárólag az egyéni szabadság rovására. Orwellnek pedig, hogy úgy mondjam, már „megvolt” a hitleri Németország és a sztálini Szovjetunió élménye, s e kettőből sarjadt ki elméjében a totális társadalom utópiája, élén a ma már kereskedelmi tévés viccé nemesült Big Brotherrel, a Nagy Testvérrel, ki mindent lát, mindent tud, és mindenek fölött áll. Huxleyról utóbb sokan próbálták elmesélni, hogy a riadalomban, amit a technika adta társadalomszervezési lehetőségek fölött érzett, már benne volt a majdani Goebbels és a majdani Zsdanov okozta élmény, de ez ostobaság. Huxley egy olyan 26. századot álmodott meg, amely a boldogság, a betegség- és az öregségmentesség társadalma, kis hibával. Ez onnan adódik, hogy a tudósok ötféle embertípust képesek előállítani, a magas intellektusú alfa pluszoktól a félhülye epszilonokig, mondván, hogy egy egészséges társadalomnak ilyenre is, olyanra is szüksége van. De a boldogság kulcsa nem a tökéletesség, hanem egy bizonyos, mindenki által szedett gyógyszer, mely mindenkit megszabadít a stressztől és valami másnak az igénylésétől. Ezt most nem bonyolítanám tovább. Huxley szép új világa egy kommunisztikus társadalom, amely értelemszerűen elnyomja az egyént. És egyre inkább. A köz üdve és az egyén szabadsága feloldhatatlan ellentmondásba kerül egymással, ahol is Huxley – mint két további könyve, a Szép új világ két frissítése a tanú rá – teljes egyértelműséggel az utóbbi mellett szavaz. Ebben látja a kor és minden eljövendő kor alapproblémáját, de a gyökereket nem a totalitárius kísértésben találja meg (lásd Hitler, lásd Sztálin), hanem a technikai fejlődés felkínálta lehetőségekben. Ez különbözteti meg később publikáló kortársától, George Orwelltől. Viszont a pesszimizmus teszi őket rokonná. Szó, mi szó, 1984-ben nem valósult meg az, amit Orwell a maga Big Brotherjével negyven évre előre látni vélt, Huxleynak azonban megadatik még legalább ötszáz év, hogy próbára tétessék az elmélete. Lábjegyzet a történethez: élete vége felé
Huxley számot vetett azzal, hogy a tudomány és a technika lehetőségeit nem látta világosan, kivált nem az atomkorszak hajnalán. Mint sokan mások, ő is a keleti miszticizmusba menekült válaszokért, így is halt meg.
Az ötödik pecsét A Kortárs című irodalmi folyóirat 1963 őszén kezdte folytatásokban közölni Sánta Ferenc Húsz óra című kisregényét, amelyről már az első sorok olvasása után tudni lehetett, hogy valami olyasmit fog elmondani a magyar falu 1956-os drámájáról, amit és ahogy még senki előtte. (Zárójel: Fábri Zoltánnak a regényből készített filmje a maga kongeniális módján csak rápakolt erre az érzületre.) De ennek a fejezetnek a témája nem a Húsz óra, hanem Sánta Az ötödik pecsét című regénye, amely amazzal szinte egy időben jelent meg, és amely nem kevés zavart keltett. Az ég tudja, miért. Talán azért, mert ebből a kegyetlen, mindenkit megrázó és megragadó történetből tökéletesen hiányzott minden kommunista kellék, holott helye kellett volna lennie benne. Azok kedvéért – gondolom, sokan vannak –, akik ezt a közel ötven évvel ezelőtt megjelent könyvet nem ismerik, röviden elmondom a szüzsét. 1944 telén egy klasszikusan kisemberekből álló társaság múlatja napról napra az időt egy kocsmában. Kinn ágyúk dörögnek, nyilas rémuralom van. Sánta kispolgárait ez egzisztenciájukban nem érinti. Beszélgetnek, majd vitatkoznak csip-csup dolgokról, de idővel előkerül egy történelmi párhuzam is: a zsarnok és a szolga viszonya. Kit válasszanak? A zsarnokot-e – ki a regényben történetesen egy nagyon távoli, tropikus sziget uralkodója, s ki kényekedve szerint gazemberkedhet –, avagy a szolgát, aki őrizni tudja a méltóságát, noha igazi szolgaként bánnak vele. Az asztaltársaság az uralkodó mellett dönt, ámde nyomban jön egy különlegesen kegyetlen élethelyzet, ahol már nemcsak szavakban kell választani, hanem tettekkel is. A nyilasok – az asztaltársasághoz csatlakozott félőrült fényképész besúgására – letartóztatják a négy embert, és arra próbálják kényszeríteni őket, hogy az életükért cserébe megpofozzanak egy félholtra vert, csigára felhúzott, haláltusáját vívó ellenállót. Hárman megdicsőülnek, és meghalnak. Noha a kocsmában még a zsarnoké volt a szimpátiájuk, a való világban a szolga erényességével tagadják meg a haldokló pofozását. Csak egyvalaki, a későbbi filmben – mert ebből is Fábri-film lett – Őze Lajos által alakított órás hajlandó pofozni. Neki tudniillik életben kell maradnia, hiszen otthonában zsidó gyerekeket rejteget. Ennyi a történet, de a mögötte lévő dilemma kétségkívül nem volt kommunista ihletésű, két oknál fogva sem. Egyrészt az írót a hatalom és a kisember viszonya izgatta, ami akkor, már csak a szembeállítás okán is, szentségtelen dolognak számított; másfelől az
írásban kétségkívül megjelent az egzisztencialisták örök gyötrődése a fölött, hogy a jó cél mindig konfliktusba kerül a rossz eszközökkel. De nem lehetett nem észrevenni, hogy Sánta, egyszerűen szólva, emberi történetet írt meg, valóságosat, hihetőt, megrázót; s nem lehetett elmenni amellett, hogy minden, normálisan mérlegelő ember ugyanazt tette volna, mint a zsidó gyerekeket rejtegető órás. Ezért Az ötödik pecsét kritikai fogadtatása egyszerre volt baráti és kritikus is. Ami az utóbbit illeti, a kor marxista divatja szerint illett pellengérre állítani „a” hatalom, „a” kispolgár szemléletet, mondván, hogy ilyen nincs, minden a maga konkrét valóságában jelenik meg, elvontan nem jelenhet meg. Nehogy esetleg valaki összetévessze a kommunista hatalmat valami mással, és konfliktust keressen ott, ahol nincs. A másik kritikai ok: a magányos hős piedesztálra állítása. Akkortájt csak közösségben volt ildomos gondolkodni, márpedig a nyilasok kisemberáldozatai Hans Falladával szólva halálukra magukra maradtak, az erkölcsükön kívül senki és semmi sem védelmezte őket, se kommunista párt, se szervezett ellenállás, senki és semmi. Ők sehova se tartoztak.
Csempészek és ajándékozók A hatvanas évek első felének Magyarországán lassan kezdtek meghonosodni a szervezett nyugati turistautak. Ezek részben világlátó, részben beszerző kirándulások voltak, hangsúllyal az utóbbi szemponton. Noha annak idején idehaza azzal dicsekedtek már, hogy soha nem látott árubőség tapasztalható az üzletekben, ez nyugati mértékkel mérve egyáltalán nem volt igaz. A honi kínálatból feltűnően hiányoztak a divatcikkek és az úgynevezett divatos holmik. Ezeket kellett és lehetett pótolni nyugati beszerzéssel. Volt, aki magának és a családjának vásárolt, de sokan voltak olyanok is, akik nagy mennyiségben próbáltak importálni idehaza jól, nagy haszonnal értékesíthető árucikkeket. Semmi nem számított olyan menő dolognak akkor, mint egy orkánkabát, egy Cornavin óra vagy egy farmer. Legendává lettek azok a bécsi kereskedők, akiknél fél Magyarország vásárolt. A vámosok aztán árgus szemekkel figyelték a beutazókat. A bátrabbja csempészni próbált, egy akkori híradás szerint a tranzisztoros rádió, a nejlonharisnya és a nejlonkendő, az óra és a golyóstoll szerepelt leggyakrabban a csempészáruk listáján – na meg persze az arany és az aranyból készült ékszer. Az amatőr csempészek változatos módszerekkel hozták be ezeket a holmikat. Az autósok lecsavarozták gépkocsijuk műszerfalát, és mögé rejtették azt, amit tudtak; a vonatokon a szeméttartók rejtegették a csempészárut, papírral bőségesen befedve. Volt aztán, aki dupla fenekű bőröndöt használt, s volt, aki a testére csomózta a kötegnyi nejlonharisnyát. Ezek voltak akkortájt a leleplezett,
tehát nyilvánosságra hozott módszerek, nyilván akadt még mellettük egy-kettő vagy pár tucat, amiről a vámosok még nem tudtak beszélni. Mi már akkor is nagyon találékonyak voltunk. Kifelé az országból a forint ment leginkább, ugyancsak változatos rejtekhelyeken. Volt, aki attól sem riadt vissza, hogy testének legintimebb részében rejtsen el egy kötegnyi bankót. A forint rendszerint Bécsben tudott schillinggé válni, igaz, hajmeresztőén rossz árfolyamon, de úgy látszik, még így is megérte sokaknak. Hatalmas divatja volt aztán az ajándékcsomagoknak. Ne feledjük, 200 ezer ember ment ki 56-ban Nyugatra, s ezek közül a túlnyomó többség családot, rokont hagyott maga után. E nagy számmal magyarázható a csomagok nagy száma is: a vámhivatal arról számolt be, hogy évente félmillió ilyen küldemény érkezik be, jobbára kevéssé használt, divatos ruhatartalommal. (Zárójel: az ajándékok a postaköltségen kívül egy fillérjébe sem kerültek a küldőknek, akik – mint, mondjuk, az én egyik rokonom – még a szomszédságot is mozgósították a levetett holmi ilyen formában való újrahasználására.) Ünnepek előtt olyan mértékben szaporodtak fel a csomagok, hogy a posta képtelen volt őket megfelelő ütemben kezelni. A címzettek azt hitték, hogy a vámosok ülnek rajtuk, de a vámhivatal elhárította magától a vádat. Őnáluk, mondták, 4-5 napnál többet nem töltenek a küldemények. Ez úgy volt igaz, hogy nem ritka esetben a feladástól számított egy, másfél hónapon belül sem jutott hozzá a címzett a neki szánt ajándékhoz. Panasztételre egyébként nem volt mód. És jöttek Nyugatról az ajándék autók is. Pár éves, használt kocsik, úgy 5 ezer darab évente. Ez nem volt kis mennyiség a nagyon kis számban forgalmazott Moszkvicsokhoz, Skodákhoz, Wartburgokhoz képest. Viszont óriásit „kaszált” rajtuk az állam. Vámtételük átlagban 3040 ezer forint volt, annyi, mint egy szocialista eredetű új kocsi ára, és annyi, mint egy beugró egy OTP-öröklakásba. Érdekes, szocialista szemlélete volt akkoriban a vámnak. Tudniillik államok vámokat általában azért alkalmaznak, hogy a honi terméket védjék az importtól. Minthogy azonban az autóimporttal szemben semmilyen honi termelés nem állt, a megajándékozottak sarcolása mögött egyetlen, számításba vehető szempont húzódhatott meg: fizessenek a gazdagok, meg azok, akiknek nyugati rokonuk van.
Pacem in terrís 1963 húsvétján látott napvilágot XXIII. János, a reformpápa Pacem in terrís, azaz Béke a Földön kezdetű enciklikája, az első olyan dokumentum a pápaság történetében, amelyet az alkotó minden vallások híveinek címzett. E gesztusnak vélhetően erős aktuálpolitikai okai voltak. A kérdéses időpontban a világ épphogy
túljutott a legfrissebb berlini válságon – a fal felépítésén –, majd a kubai rakétakrízisen, mely közvetlen közelbe hozta a nukleáris háború fenyegetését. A pápa tehát a békés egymás mellett élést, a conviv-enzát helyezte üzenetének középpontjába. Túl azon, hogy indokolhatatlannak mondott minden modern háborút, kiállt amellett, hogy a nemzetek békés egymás mellett élése nemcsak szükséges, hanem lehetséges is. A nemzetközi kapcsolatokat a bizalomnak, és nem a félelemnek kell szabályoznia – írta. Majd hitet tett a fegyverzetcsökkentés, a nukleáris fegyverek betiltása, sőt az általános leszerelés mellett. (Zárójel: szavai akaratlanul is egybecsengtek Hruscsov akkori békekampányának leitmotivjaival. Ergo a Szovjetunió, ami egészen szokatlannak mondható, az öt földrészen népszerűsítette a pápai enciklikát, burkoltan üzengetve, hogy a pápaságnak mint a harcos antikommunizmus intézményének immár vége. Ez kétségkívül zavarólag hatott.) XXIII. János azonban nem csak a convivienza értelmében volt reformpápa, sőt. Sokkal mélyebb értelmet hordozott másik centrális gondolata, az aggiornamento, azaz a megújulás, mely fogalmilag kiterjedt az egyház egész működésére s a katolikusoknak a világhoz való viszonyára. A pápa sem a Római Kúria megcsontosodott bürokráciáját, sem egyháza dogmákba merevültségét nem kedvelte, s e téren majd kései követője akad a politikában. Az illető Aldo Moro, a Vörös Brigádok által meggyilkolt politikus, ki a kommunistákkal kötendő történelmi kompromisszum révén, s nem meglepően: ugyancsak az aggiornamento jelszavával, kívánt új arcot adni az olasz politikának. Visszatérve a Pacem in terrishez: az, benne az emberi jogok iránti mély elkötelezettséggel, sőt, horribile dictu, a nők emberi jogainak felkarolásával, XXIII. János végrendelete lett. Pár hónapra rá a reformpápa elhunyt. Történelmi érdekesség, egyszersmind illusztráció a Vatikán ambivalenciájához, hogy nemrég, amikor boldoggá avatták, vele együtt lett boldog az őskonzervatív IX. Pius pápa is, aki a 19. század második felében egy enciklikájában sommásan elítélte a szocializmust, a liberalizmust, s nem utolsósorban a rációt, a józan emberi észt mint az igazság döntőbíráját. A pápaság történeténél maradva, volt az 1963-as év első felének egy irodalmi szenzációja is: a német Rolf Hochhuth Der Stellvertreter, azaz A helytartó című dokumentumdrámája, mely XII. Pius pápának a hitleri zsidóüldözésekkel szembeni hallgatását tárta föl. A darab hőse egy ifjú jezsuita szerzetes, bizonyos Riccardo, aki csuhájára fel akarja tűzni a sárga csillagot, s viszályba kerül a pápával, mert az nem tesz semmit az olasz zsidók deportálása ellen. Idéznék pár sort Riccardónak Piushoz intézett szózatából, mert az szinte mindent elmond a darabról: „Nem, Szentséged. Dánia királya, egy védtelen ember, megfenyegette Hitlert, hogy ő és családjának tagjai mind kitűzik a sárga csillagot, ha Dánia
zsidóit erre kényszerítik. És végül nem kényszerítették! Nos, mikor fog végre a Vatikán úgy cselekedni, hogy nekünk, papoknak, újból megengedi, hogy szégyenkezés nélkül bevalljuk: mi egy olyan egyház szolgái vagyunk, amely számára egy felebarát iránti szeretet a legfőbb parancs.” A helytartó természetesen botrányt keltett. Konzervatív gondolkodású és ízlésű emberek számára emészthetetlen volt a római pápa kritikája. Viszont Hannah Arendt, az ismert amerikai szociológus egy helyen megírta, hogy XXIII. Jánossal még halála előtt röviddel elolvastatták A helytartót, s megkérdezték tőle, vajon mit lehet tenni ellene. A válasz állítólag így hangzott: Ellene? Mit lehet tenni az igazság ellen? (Lábjegyzet: sokak szerint ez fabula.)
Kína-ellenes pamflet 1963 első felében a Népszabadság hasábjain öt teljes lapoldalt kitöltő szovjet kiáltvány vagy írás jelent meg. A cím – Erősítsük a nemzetközi kommunista mozgalom egységét! – elég sok mindent elárult. A bennfentesek tudták, hogy itt csakis a Kínai Kommunista Pártról lehet szó, amelynek a nevét a szóban forgó kiáltvány nem is említette. Ebben az időben ugyanis közvetítők útján vívott ideológiai háború folyt. Jó másfél éve szabad volt nyíltan bírálni az Albán Munkapártot, amelyet Nyikita Szergejevics Hruscsov a lehető legélesebb szavakkal ítélt el az SZKP XXII. kongresszusán. De Kínát belekeverni az ügybe egyelőre nem volt opportunus – legfeljebb sajnálkozni és értetlenkedni lehetett afölött, hogy a kínaiak nyíltan védelmükbe vették a Hruscsov által gyilkosként lefestett Enver Hodzsát. Mielőtt a kiáltvány magyar nyelven megjelent volna, Hruscsov KeletBerlinben, a Német Szocialista Egységpárt kongresszusán ugyancsak az albánoknak feszült neki; ezúttal azzal volt baja, hogy az albán kommunisták szerint az SZKP revizionista párt, mert kizárja a munkásosztály fegyveres forradalmi harcát. Nem zárja ki, mondta Hruscsov, csak épp az ebben illetékes kommunista pártra bízza. Persze a pártzsargon itt is elrejtette a lényeget. Az albánoknak s mögöttük a kínaiaknak a békés egymás mellett élés nem tetszett. Ők úgy gondolták, a kommunista országoknak megvan a kellő katonai erejük az imperializmus lerohanásához. Hruscsov viszont e forrófejűekkel szemben úgy gondolta, hogy egy háború egyenlő a nukleáris apokalipszissel. A Pravda cikkében minden a kínaiaknak szólt. Azt a szót, hogy „papírtigris”, nem is kellett dekódolni, az kínai találmány volt. A szovjetek azt mondták, hogy aki az ellenséget, az imperializmust lebecsüli, azaz papírtigrisnek nevezi, az lebecsüli a szocializmus erőit is, mert azt
sugallja, hogy azok még egy papírtigrissel se tudnak elbánni. Azt mondták továbbá, hogy a dogmatikusok minden áron forradalmi háborúkat akarnak – igen, az albánok és a kínaiak éppen ilyesmiket akartak, szerintünk meggondolatlanul. És azt is mondták, hogy a szocialista országok nem voltak megalkuvóak Kuba ügyében, mert lám, Kennedy megígérte, hogy megkíméli a kubai forradalmat egy inváziótól. Mindenki tudta, hogy a kínaiak éppen hogy megalkuvónak nevezték a szovjeteket az amerikai blokád tiszteletben tartása és a Kubába telepített rakéták elszállítása miatt. Végül a Pravda kikérte magának, hogy a kommunista pártok ne volnának egyenjogúak. Nagyon is azok, mondta a kiáltvány, válaszolva a kínaiak nem idézett, de köztudott álláspontjára, hogy az Albán Munkapártot csak azok a testvérpártok bírálják kegyetlenül, amelyek a Szovjetunió Kommunista Pártjától függenek. Mi tagadás, ez így volt igaz.
Mao szakít Moszkvával A Kínai Kommunista Párt vezetését minimálisan sem hatotta meg a szovjet testvérpártnak az a kezdeményezése, hogy kettejük immár egyre kínosabbá váló vitáját kezeljék belügyként. Nem, a kínaiak a maguk álláspontját az összes kommunista párt ítélőszéke elé akarták vinni, épp abban nem voltak érdekeltek, hogy a szovjetek, pestiesen szólva, elsumákolják a vitát. Ennélfogva kereken elzárkóztak attól, hogy Mao Ce-tung Moszkvába utazzék. Igaz, abba belementek, hogy a két párt nagyon magas szinten tárgyaljon a nézeteltérésekről. Evégett Mao Moszkvába küldte Teng Hsziao-pinget, a KKP akkori főtitkárát; a szovjetek ugyancsak magas rangú küldöttséget jelöltek ki: vezetője Szuszlov, a főideológus volt. A tárgyalások kezdetét július 5-ére tűzik ki, mindenki tudja, de legalábbis sejti, hogy ebből semmi jó nem fog kijönni. Közben ugyanis nevezetes dolgok történnek. Június 14-én a kínaiak levelet küldenek az SZKP Központi Bizottságának. E levél súlyos vádakat tartalmaz. Leszögezi, hogy az SZKP függő viszonyba kényszeríti a többi szocialista országot, nemzetközi munkamegosztás és szakosodás címén útját állja, hogy azok függetlenül fejlődjenek. Leszögezi, hogy a békés egymás mellett élés – a szovjet külpolitika sarokpontja Hruscsov óta – ábránd. Leszögezi, hogy a kubai válságban Hruscsov kapitulált Kennedy előtt. Leszögezi, hogy a kapitalizmusból a szocializmusba nincs békés átmenet, a forradalmakat és a fegyveres felkeléseket nem lehet kiiktatni. Egyéb részletekkel nem untatnám az olvasót. Legyen elég annyi, hogy a szovjetek megtagadták e levél közzétételét, éspedig azért, mert elképzelhetetlennek tartották, hogy a dokumentum az ő ellenvéleményük nélkül megjelenhessen. Annyi baj. Kínai egyetemisták segítségével a
Moszkvában dolgozó kínai diplomaták tömegével kezdték terjeszteni a levél orosz nyelvű szövegét a szovjet fővárosban és más nagyvárosokban. Ezek a kis kommandók a szovjet hatóságok mélységes haragját vívták ki. Ők ugyanis úgy döntöttek, hogy a kínai levél tiltott gyümölcs, senkinek nem szabad beleharapnia. Ennélfogva öt kínait, három diplomatát és két diákot kiutasítottak a Szovjetunióból. Még mielőtt a tárgyalások megkezdődtek volna. A kiutasítottakat Pekingben nemzeti hősként fogadták, ez olaj volt a tűzre. Aztán július 14-én megszületett a szovjet válasz – a Népszabadság mindkét levelet teljes terjedelemben közölte. Olvashatatlan betűtömeg volt, 12 lepedőoldal a kettő együtt. Látszólag Lenin helyes értelmezéséről folyt a vita. Mindkét fél jelszavak mögé bújt, valódi szándékait nem tárta fel, idézetekkel takarózott. Valójában a kínaiak bejelentették igényüket a harmadik világ forradalmi mozgalmainak vezetésére az elnehezedett, revizionistává, osztályharctagadóvá, amerikai vazallussá lett szovjet kommunista párttal szemben. Ezt persze nem lehetett elfogadni. Július 19-én Hruscsov, felállva egy szovjet-magyar barátsági nagygyűlés pódiumára, Kádár János jelenlétében valósággal nevetségessé tette a harcias és sztálinista kínai elvtársakat. Másnap bankett volt, Teng Hsziao-pingék teljes számban megjelentek, majd összecsomagoltak, és hazarepültek. A szakítás teljessé és visszavonhatatlanná vált.
Hóhér vagy áldozat? Hátborzongató történet következik – a kínai asztalitenisz világából. Hőse Csang Ce-tung, a háromszoros egyéni világbajnok asztaliteniszező, a Kínai Népköztársaság történetének leghíresebb sportolója. A 60-as években a kínai pingpongozok megdöntötték a japán hegemóniát, a férfiaknál legalábbis. Csang egyéni leleménye abban mutatkozott meg, hogy továbbfejlesztette az úgynevezett tollszár ütőfogást: e stílus addigi gyengéjét, a fonák oldali támadójáték szinte teljes hiányát leküzdötte, az ő támadójátéka már teljesen kétoldali volt. 63-ban másodszor nyert világbajnokságot vele. De három év múltán dühöngeni kezdett az úgynevezett nagy proletár kulturális forradalom, és a maoista vezetés úgy döntött, hogy a sportintézmények a Mao-ellenes revizionista ellenállás fészkei, tehát fel kell számolni őket. Egy tollvonással megszűnt a kínai válogatott, a kínai asztaliteniszezők a rá következő öt évben egyetlen világversenyen sem vettek részt. De ami ennél szörnyűbb, a vörösgárdisták az országnak annyi dicsőséget szerző sportolókat egyénileg sem kímélték. Bűnük alapvetően az volt, hogy külföldön utazgattak, és egyéni becsvágy hajtotta őket, nem pedig a közösség haszna. Házi őrizetbe helyezték Zsung Kuo-tant, Kína első pingpongozó világbajnokát, Csiang Jung-nint, a válogatott tagját és Fu
Csi-fangot, Csang edzőjét is. Ezek hárman aztán, nem bírván a kínzásokat, a nyilvános megszégyenítéseket, a kémvádakat és az ezekhez hasonlókat, 1968-ban sorra öngyilkosok lettek. Amiről persze soha, semmilyen kommüniké nem jelent meg. De Csang sorsa másként alakult. Ő lelke mélyéig maoista volt, fanatikus. Vakon hitt a vezérben. Ez azzal a gyakorlati következménnyel járt, hogy az ünnepelt sportoló nemcsak üvöltözve rázta a vörösgárdisták vörös könyvecskéjét, hanem „bírálati kampányokat” szervezett. Ahol is összeverték a vélt politikai ellenfelek fejét, önbírálatra kényszerítették őket, és lenyírták a hajukat. Köztük volt például Hszü Jin-seng, akivel Csang 1965-ben párosban világbajnoki címet szerzett. A kultúrforradalom csillapultával Csang komoly szerephez jutott. Ő írta meg a híres pingpongdiplomácia forgatókönyvét (1971), miáltal megvalósult minden idők első amerikai sportküldöttségének kínai látogatása. Ez tudvalevőleg pszichikailag felkészítette a kínaiakat Richard Nixon amerikai elnök, az ősellenség titokzatos és váratlan, 1973-as peking-sanghaji útjára. Nixon látogatása után Csang Ce-tung a Központi Bizottság tagja és de facto sportminiszter lett. Imádata Mao iránt egy percre sem szűnt meg, ezt ma is elismeri. Imádatát azonban nem maga Mao, hanem annak felesége, a nagy hatalmú Csiang Csing viszonozta. Csang olyannyira bejáratos lett ehhez a különösen radikális nézeteket valló egykori filmszínésznőcskéhez, hogy Pekingben már a kettejük közti viszonyról kezdtek suttogni. A végzet a pingpongcsodát akkor érte el, amikor Mao halála után Csiang Csinget és társait – a négyek bandáját – az új vezetés letartóztatta. Ugyanerre a sorsra jutott az özvegy sportolókedvence is. Csang Ce-tungot négy teljes éven át egy általa ma sem ismert falu egyik épületében őrizték, csak kihallgatóival találkozhatott, embert nem látott, egyedül tornázni és olvasni engedték. Amikor innen kiengedték, akkor sem mehetett vissza Pekingbe, még évekig vidéki száműzetésben élt. Teng Hsziao-ping új, modernizálódó Kínája nem bocsátott meg neki. Csak a történelem ítélhet fölötte, csak az dönthet róla, hogy gazember volt-e vagy áldozat. Nyilván mindkettő. Azoknak a sorsában osztozott, akik gyermeki hitükkel Kína rossz sorsának előidézőjét, Mao Ce-tungot ajándékozták meg, és minden személyes tapasztalatuk dacára rendíthetetlenül hittek és szolgáltak. Láttunk már ilyet, nem csak kínai alakban.
14 év után: megint Fradi 1963-ban a Ferencváros labdarúgócsapatát avatták magyar bajnokká. A zöld-fehérekkel ez pontosan tizennégy évvel korábban fordult elő utoljára. De azt az évet a Fradi-szurkolók soha nem felejtették el.
1949-ben a gárda harminc mérkőzésen száznegyven gólt rúgott, ami páratlan teljesítmény volt, nemcsak a hazai, hanem a nemzetközi labdarúgás történetében is. Hasonló ahhoz a 100 pontos kosárlabdázóteljesítményhez, amit 1962-ben az amerikai Wilt Chamberlain elért. Török Péterrel, az Acélsodrony sportfejezeteinek társszerzőjével azon merengtünk, felülmúlható-e ez egyáltalán. Arra jutottunk, hogy aligha. Amiképpen nem múlható felül a Fradi akkori középcsatárának, Deák Ferencnek, a „Bambának” az ötvenkilenc találata, amely után zárójelben mindig sok-sok felkiáltójelet szokás ma is elhelyezni. Egyébiránt felfoghatatlan, hogy 1949-ben, a Rajk-per évében, amikor mindenfajta elhajlásért – kommunistáért és polgáriért – halál, de legalábbis börtön, deportálás járt, hogyan engedték meg egy olyan, kifejezetten fasiszta hírbe hozott csapatnak, mint a Fradi, a legnépszerűbb sportág nemzeti bajnokságának a megnyerését? Erre egyetlen valószínű magyarázat kínálkozik: a klub elnöke akkor még Münnich Ferenc, a budapesti rendőrfőkapitány, Kádár későbbi miniszterelnöke volt. Mihelyt Rákosi Münnichet – különben a szovjetek emberét – egy gyöngéd mozdulattal finnországi nagyköveti posztra száműzte, a Fraditól a nevét, a zöld-fehér színeket és legjobb játékosait is elvették. Ami a nevet illeti, a bárd nemcsak őrá sújtott le, hanem az egész magyar hagyományra: az MTK, az Újpest, a Kispest sem tarthatta meg eredeti nevét. Ilyen szerencséje csak az egyetlen munkáscsapatnak, a Vasasnak volt. Viszont: szétszedni csak a Fradit szedték szét. A Budai-Kocsis-Deák-Mészáros-Czibor támadósorból csak Mészáros maradt, Budait, Kocsist, majd kisvártatva Czibort is a Bp. Honvédba (korábban Kispest) „igazolták át”. Deáknak és Henni Géza kapusnak a belügy csapatában, a Dózsában kellett tovább játszania. Igaz, jó játékos így is maradt az ÉDOSZ (Élelmiszeripari Dolgozók Szakszervezete), majd Kinizsi névre keresztelt Fradiban, de a csapat a rá következő években az ötödik-hetedik helynél jobbról nem is igen álmodhatott. 1956 után a klub visszakapta a nevét és zöld-fehér zászlaját. A Kádár-rendszer nem volt bolond, hogy a futballban is frontot nyisson, épp ellenkezőleg: az FTC „rehabilitálását” közérzetjavító intézkedésnek szánta. Lassan-lassan kialakult a „nagy csapat”. A hátvédsorban a „gyémánthármas”: Novák, Mátrai, Dalnoki, elöl Rákosi Gyula és Albert Flórián. A régebbiek közül tovább játszott Dékány dr., Orosz, Vilezsál és főként dr. Fenyvesi Máté. A bajnokcsapat edzője a hajdani Aranycsapat egyetlen, megmaradott csatára, Mészáros „Dodó” volt. Bizarr zárszó a történethez. A bajnoki cím édes ízét a Ferencváros nem sokáig élvezhette, mert ki kellett állnia Moszkvában a szovjet válogatott ellen. Ráadásul úgy, hogy épp csak elkezdte a felkészülést az őszi idényre. Nyár volt, és a Lenin Stadionban 70 ezer néző előtt a
magyar csapat 6:2-re kikapott. Szégyenükben a Fradi vezetői azonnal visszavágót kértek, erre azonban nem a válogatott, hanem a Dinamó jött el Budapestre, s az is megverte a bajnokunkat, 3:2-re. Botrányos meccs volt, rugdosásokkal, kiállításokkal, szándékos szabálytalanságokkal. A magyaroknak egyébként, mondom én nem minden él nélkül, már csak azért is moderálniuk kellett volna magukat, mert velük szemben szovjet belügyi sportolók álltak. Minthogy nem tették, lett fegyelmi vizsgálat, lettek büntetések, eltiltások, sőt az MSZMP Politikai Bizottsága is napirendjére vette az ügyet (!), s komoly politikai hibának nevezte azt, hogy a Fradi vezetői visszavágót kértek a moszkvai vereség után… Haha.
Clay/Ali tündökölni kezd Az amerikai Time magazinnak, a világ egyik legismertebb politikai hetilapjának nem volt szokása, hogy sportolókat tesz a címlapjára, pláne olyanokat, akik mögött még vagy már nem volt valami egészen rendkívüli teljesítmény. 1963 márciusában azonban a Time kivételt tett: a címlapról az 1960-as római olimpia bajnoka, Cassius Clay mosolygott le, ki azonban ekkortájt profi karrierjének még az elején tartott csak, és egyáltalán nem hívták Muhammad Alinak. De! A szakmában már ekkor közszájon forgott, hogy ő lesz az, aki megújítja a nehézsúlyú profi bokszot. Tudniillik az, ahogyan vívott, egyszerűen szórakoztató volt. Súlyához képest egy balett-táncos könnyedségével és fürgeségével mozgott a ringben, s ha ütéseinek ereje nem is volt legendás, karjainak sebessége és kombinációinak eredetisége lenyűgözte a szakembereket is, a közönséget is. Mindehhez társult egy iszonyatosan nagy száj vagy inkább pofa, és valami olyan szemtelen önbizalom, ami már a karrier elején elhitette az emberekkel, hogy tényleg, ez a fiatalember lesz a legnagyobb. Mellesleg szólva Clay ontotta magából a mulattatóan nagyképű mondatokat. Még azzal is képes volt dicsekedni, hogy élete első ütését a bölcsőből adta le, amikor is kiverte tulajdon édesanyja fogát. Ugyancsak mellesleg, szokásban volt nála, hogy nemcsak a legnagyobbnak, hanem a legszebbnek is mondja magát, ami már kevésbé hatott öntömjénezésnek, mert valóban igen jóképű férfinak alkotta őt a Teremtő. Túl azonban a hóbortos nagyzolásokon, Cassius Clay – aki apjához hasonlóan büszkén viselte annak a fehér embernek a nevét, aki ültetvénytulajdonosként, rabszolgatartóként tulajdonosa volt a Clayek felmenőinek, s amúgy Ábrahám Lincoln elnök szentpétervári követeként is szolgált egy időben –, nos tehát az ifjú profi csillag mindig pontosan megjósolta, mikor fogja kiütni soron levő ellenfelét, s ez általában a negyedik menet volt. De amikor tizenöt kiütés után már a világranglista harmadikjával, a soha senki által nem knockoutolt New York-i
kedvenccel, Douglas Jonesszal találkozott a zsúfolásig telt Madison Square Gardenben, megbicsaklott. Végig kellett bokszolnia tíz menetet, és csak pontozással nyert, azt is szűken. Sonny Liston, aki ekkortájt sikerei csúcsán volt, zártláncú tévén nézte a párbajt, s amikor megkérdezték, mit szűrt le a látottakból, a foga között annyit mormolt, hogy nem nagyon akarnék megmérkőzni Clayjel, mert ha megteszem, gyilkosságért börtönbe zárnak. Nagyot tévedett, mi tagadás. A Time-nak jó orra volt. Ugyanis pár hónappal később a Wembley Stadionban, ötvenötezer bevadult angol néző előtt Clay tönkreverte a hazaiak hősét, Henry Coopert, a legendás balhorgáról ismert nehézsúlyú matadort. A meccs mindösszesen ötmenetes volt, Cooper mindkét szemhéja annyira berepedt, hogy gyakorlatilag vakon bokszolt, le kellett léptetni. De azért itt is van egy sztori. A rogyadozó lábú Cooper, akit Clay megalázott, mert direkt nem vitte be neki a végső ütést, amikor megtehette volna, inkább visszahátrált és táncolni kezdett, utolsó erejével bevitte az amerikainak azt a legendás balhorgot. Ez a negyedik menet végén történt, Clay a köteleknek esett, majd padlót fogott. Csak a harang mentette meg. Edzője ekkor megmutatta Clay kesztyűjét a vezető bírónak – az felhasadt, és kilógott belőle nemi lószőr. Amíg pótkesztyűt kerestek – de nem találtak –, a megroggyant Nagyszáj rápihenhetett egy kicsit, és aztán az ötödikben lemészárolta ellenfelét. A fáma máig azt tartja – igaztalanul –, hogy az edző maga vágta fel zsilettel a kesztyűt. A meccs után az öltözőben megjelent aztán Sonny Liston menedzsere, és ezt mondta: 3000 mérföldet repültem idáig, hogy megmondjam magának: mi készen állunk. De bő egy év kellett még ahhoz, hogy a nagy meccs létrejöjjön. Előbb Listonnak másodszor is ki kellett ütnie Floyd Pattersont. Pattersont Liston győzte le, Listont Clay, de már Ali: a generációváltás kellős közepén voltunk, csupa-csupa kiütéssel.
A szovjetek fekete párduca 1963-ban Lev Jasin lett az év labdarúgója. Azt gondolom, hogy a szovjet labdarúgó-válogatott és a moszkvai Dinamó hajdani kapusa már csak azért is megérdemel egy fejezetet ebben a történelmi visszapillantásban, mert arról mindig sok vita volt, hogy ki a legjobb mezőnyjátékos, arról azonban egy szó sem esett, hogy ki a legjobb kapus. Ő volt az. 1956-ban olimpiai bajnok, 1960-ban a Nemzetek Kupájának – az Európa-bajnokság elődjének – a győztese, 1963-ban pedig az év labdarúgója, azaz az Aranylabda büszke tulajdonosa. Ami ez utóbbit illeti, tennék még egy megjegyzést: a szakírók csak nagyon vonakodva szavaznak meg kapusokat az év legjobbjának – a csatárok általában
vonzóbbak. Ötven év leforgása alatt Jasin volt az egyetlen kapuvédő, akit Aranylabdára érdemesítettek. A beceneve neki is „Fekete párduc” volt, akárcsak nálunk Grosics Gyulának, minthogy ő is mindig feketében védett. Huszonkét évet húzott le a moszkvai Dinamó és tizenhármat a válogatott mezében. Negyvenegy évesen vonult vissza. Nem volt mindennapi figura. Valami micisapka-féleség díszítette a fejét, meze garbóra emlékeztetett, és mindig kesztyűt viselt hatalmas, közel egy méter kilencven centis magasságához illő lapátkezén. Hosszú karja miatt póknak is csúfolták. Ő volt az első a kapusok közül, aki simán megfogott egy kézzel egy erősen meglőtt labdát. Lehet, hogy ezt a képességét még a jégkorongból hozta, hiszen volt ő egy évtizeddel korábban szovjet bajnok hokicsapat kapusa is. (Az ötvenes évekig szinte minden nagy szovjet focista kitűnt jégkorongban is, jéglabdában is – erre Valerij Bobrov a klasszikus példa.) Jasin a reflexeivel és anticipációs képességével emelkedett kapustársai fölé. Noha mint minden nagy kapus, ő is beengedett iszonyatos potyagólokat – például az 1962-es chilei vb-n –, de 1963-ban úgy brillírozott az Anglia-Világválogatott meccsen a Wembley-ben, továbbá pár napra rá a római olasz-szovjet EB-selejtezőn (kivédte például Mazzola 11-esét, és ezzel továbbjuttatta csapatát), hogy könnyű szívvel meg lehetett szavazni őt az év legjobbjának. Pályafutása alatt összesen 165 darab büntetőt hárított – alighanem ez is világcsúcsnak számít. Mondják róla, hogy forradalmasította a kapuvédést. Ez úgy értendő, hogy nem ácsorgott a kapujában, hanem „birtokába vette” az egész tizenhatost, gyakran onnan is kilépve irányította a hátvédsort, ami őelőtte általában a középhátvéd (centerhalf) dolga volt. Erre különben egyszer anekdotikus körülmények között – ellenünk – fizetett rá. 1956 szeptemberében a Luzsnyiki Stadionban a ravasz Czibor észrevette, hogy Jasin mindig a tizenhatos vonalán sétálgat, és odaszólt a társainak: ennek a fickónak rúgok én egy szép, ívelt gólt, figyeljetek csak. És lőn: Jasin kénytelen volt maga mögé nyúlni, amikor a magyar balszélső úgy harminc méterről a feje fölött pottyantott egy labdát a hálóba.
Hruscsov bukásának előestéje Időgépünk immár 1964-ben, a 20. század második felének egy nevezetes évében landol: ez volt az az év, amikor Nyikita Szergejevics Hruscsov, a Sztálin utáni Szovjetunió közel tíz éven át volt vezetője hirtelen elveszítette a hatalmát. Minden ceremónia nélkül leváltották, előrehaladott korára és megromlott
egészségi állapotára való hivatkozással, holott igazán kitűnő egészségnek örvendett, hetven éve dacára megállás nélkül utazgatott odahaza és külföldön, orvosnak még csak színét sem látta. Bukása évében, április 17-én ünnepelte hetvenedik születésnapját. Pontosabban: nem ő ünnepelt, hanem őt ünnepelték. Egyebek között azok az emberek – az ő emberei –, akik ekkor már javában dolgoztak a megbuktatásán. A névsorból Mihail Szuszlovot, a főideológust, Seljepint, a szakszervezeti vezetőt, továbbá Brezsnyevet, a Központi Bizottság titkárát és Gromiko külügy-, valamint Malinovszkij honvédelmi minisztert kell kiemelni. Az ünneplés Hruscsov otthonában kezdődött, ahol a pártelnökség tagjai köszöntötték, majd folytatódott a Kreml Katalintermében, ahol a 70 éves vezető megkapta a Szovjetunió Hőse rendjelet. Volt díszebéd és fogadás, ahol megjelentek a testvéri szocialista országok vezetői, s az ünnepelt mellét ők is földíszítették saját államuk legmagasabb kitüntetésével, akármi volt is az. A Legfelsőbb Tanács azért találta érdemesnek Nyikita Szergejevicset a Szovjetunió Hőse kitüntető címre, mert méltányolni kívánta a náci betolakodók elleni harcban szerzett kimagasló érdemeit. Ez volt Hruscsov hamis kultuszának a tetőpontja. Valójában az a szerep, amelyet Ukrajna pártvezetőjeként a különféle frontok haditanácsában – politikai vezetőként, de tábornoki rangban – betöltött, semmilyen érdemleges hatással nem volt a harctéri helyzet alakulására. Csakhogy Hruscsov elirigyelte Sztálin dicsőségét. Egy-két évvel leváltása előtt a rendszer mindig és mindenre kész propagandistái már őt tették meg a sztálingrádi győzelem legnagyobb stratégájának. Akárhogyan is van, illetve volt, az nem igaz, hogy Hruscsovban katonai lángelme lakozott, de az sem, hogy második világháborús tevékenysége mindössze egy olyan, pamflettel felérő lábjegyzetet érdemelt volna meg, mint amilyen az általa megsértett Zsukov marsall már Brezsnyev idején publikált emlékirataiban lelhető fel. Visszatérve a születésnaphoz, nyugtázom, hogy a Hruscsovot felköszöntő politikusok csaknem mindegyike külön hangsúlyt helyezett arra, milyen jó egészségnek örvend az ünnepelt, s reményét fejezte ki, hogy még hosszú éveken át fog munkálkodni a párt és az állam javára. Tény, hogy munkálkodása ezután éppolyan lendülettel folytatódott, mint annak előtte. Májusban hosszabb időt töltött Egyiptomban, felavatta az Asszuáni-gátat, aztán húsz napot utazgatott a skandináv országokban, erre jött Lengyelország, majd Csehszlovákia, s odahaza számos vagy inkább számtalan program. Amikor októberben engedélyezett magának némi pihenést a Krímben, Picundán, akkor is vonatra szállt, s útközben fáradhatatlanul látogatta a kolhozokat, szovhozokat, lévén a mezőgazdaság legbensőbb szívügye.
A bukás 1964. október 13-án reggel Hruscsov picundai nyaralójában megcsörrent a K-telefon, és Brezsnyev közölte vele: a Központi Bizottság tagjai Moszkvában összegyűltek, hogy megvitassák a főnök mezőgazdaságireform-javaslatait. Hruscsov felfortyant, hogy ő egyelőre nyaral, a dolog ráér. Mire Brezsnyev: akkor ön nélkül is napirendre tűzzük a kérdést. Jó, küldjenek értem egy repülőgépet – tört meg az első titkár és miniszterelnök ellenállása. Mikojan ment vele, az a Mikojan, aki pár órával később már egyetlenként védelmezte őt a pártelnökség ülésén, mondván, Hruscsov személyisége olyan politikai tőke, amit kár volna elfecsérelni. Amikor a gépük leszállt Moszkvában, és egyedül Szemicsasztnij, a KGB elnöke volt a fogadóbizottság, Hruscsov felfogta, hogy a most következő tanácskozásokon egyáltalán nem az agráriumról, hanem az ő bőréről lesz szó. Így is történt. A vita, amely még aznap lefolyt az SZKP KB Elnökségének kibővített ülésén, szenvedélyesen személyeskedő, olykor durva volt. Hruscsov minden, neki szegezett vádat visszautasított, és viszonvádakkal élt. Nem volt hajlandó önként megválni tiszteitől, holott kollégái pontosan ezt akarták. Az ülést eredmény nélkül rekesztették be, azzal, hogy másnap, még a KB-ülés előtt, folytatják. Éjszaka azonban Hruscsov felhívta Mikojant – aki akkor a Legfelsőbb Tanács elnöke volt, és hozzá hasonlóan nem tudott aludni –, és szárazon ennyit mondott: Ha annyira meg akarnak szabadulni tőlem, hát legyen. Nem ellenkezem tovább. Nem is ellenkezett. Az SZKP csúcsvezetésének másnapi ülése mindössze fél óráig tartott, Hruscsovot a párt élén Brezsnyev, a kormány élén Koszigin váltotta fel. Érdekes módon az a két ember, akit az előző év októberében Hruscsov rettenetesen dicsért Guy Mollet volt francia miniszterelnöknek. Az október 14-i KB-ülésen Mihail Szuszlov egyórás vádbeszédet adott elő Hruscsov ellen. Amit elmondott, még csak nem is hasonlított egy 11 éves munka árnyalt elemzésére. Hibák és bűnök jöttek csak elő, jó szovjet szokás szerint. Az elmúlt két-három évben Hruscsov hibás és meggondolatlan döntések egész sorozatát hozta meg, közölte a szónok, elfelejtvén hozzátenni, hogy az elnökség tagjainak készséges és kritikátlan közreműködésével. Minden sikert és eredményt magának tulajdonított, kollégái véleménye nem érdekelte, lekezelően, sértőn bánt velük, folytatódott a vádbeszéd, ugyancsak annak említése nélkül, hogy Hruscsov modortalanságait senki nem kérte ki magának soha. Szuszlov aztán sorra vette Hruscsov dilettáns szeszélyének és önkényének számos megnyilatkozását, az iparban, az árképzésben, a külkereskedelemben, de főként a mezőgazdaságban – és inkább okkal, mint ok nélkül. Végül a Központi Bizottság simán – és vita nélkül – megszavazta Nyikita Szergejevics leváltását, Brezsnyev és Koszigin kinevezését, a 70 éves ember pedig hazament, aktatáskáját bevágta egy
sarokba, s így összegezte a történteket családtagjai előtt: „Na tessék, nyugdíjas lettem. Lehet, hogy mindabból, amit csináltam, az a legfontosabb, hogy egyszerű szavazással le tudtak váltani engem. Sztálin mindnyájukat letartóztatta volna.”
Kádár először és utoljára ellenkezik Akkor, amikor Nyikita Szergejevics Hruscsovot kollégái kiűzték a vezetésből, Kádár János Lengyelországban tartózkodott. Hruscsovot október 14-én váltották le, Kádár öt nappal később, 19-én érkezett haza, szokása szerint vonaton. De a fogadtatás most nem a megszokott volt. Normális körülmények között a hazatérő első embert egy-két pártvezető fogadta, tömegeket nem mozgósítottak, beszédek nem voltak. Ezúttal azonban igen. A Nyugati pályaudvarra kivonult az egész magyar párt- és állami vezetés, továbbá igen sok – ahogyan ma mondanák – polgár. Várakozás ülte meg a teret. Mindenki sejtette, hogy Kádár, akit igen szoros szálak fűztek Hruscsovhoz, valamit mondani fog az ő barátjának az elzavarásáról, és hogy ez a valami nem lesz szokványos. Miután befutott a vonat, volt egy üdvözlőbeszéd, aztán Kádár emelkedett szólásra. Mintha mi sem történt volna, először hosszasan méltatta lengyelországi vizitjét, annak eredményeit, ha voltak ilyenek, beszélt a nemzetközi kommunista mozgalomról is, különös tekintettel a kínaiakra, egyszóval mindenről, ami senkit se érdekelt. Aztán, nyilván a hosszú vonatúton kiagyalt koreográfia szerint, tett egy fordulatot, s a várakozástól szinte megmerevült közönségéhez az alábbi szavakat intézte. Némi rövidítéssel szó szerint idézem: „Kedves elvtársak, a héten sok különböző esemény történt. Voltak olyan hírek, amelyeknek nagyon örültünk, és volt olyan hír is, ami meglepett bennünket. Ezt őszintén és becsületesen meg akarom mondani. Ismeretes, hogy a Szovjetunióban a legfelső vezetésben személycsere következett be. Hruscsov elvtársat, aki életkorára, nem kielégítő egészségi állapotára hivatkozva felmentését kérte, felmentették. Én a magam részéről úgy gondolom, hogy Hruscsov elvtársnak nagyon nagy érdemei vannak a sztálini személyi kultusz elleni harcban, és abban, hogy a béke fennmaradhatott. Én azt hiszem, hogy azoknak a magyar százezreknek, akik a közelmúltban és az idén is a mi hazánkban üdvözölhették Hruscsov elvtársat, jól tették, és utólag sincs semmi elgondolkoznivalójuk ezen.” Próbálom elemezni az elhangzottakat. Egy. A meglepetés, amivel Kádár a lemondást kommentálta, valójában a leváltás negatív olvasata volt. A maga helyén megdöbbentő, hiszen a táborban soha, senkinek nem jutott addig eszébe az SZKP személyi döntéseit kommentálni. Kettő. A Szovjetunióban ekkor már szégyellni illett Hruscsovot, Kádár azt mondta a magyaroknak, ne szégyelljék, hogy tapsoltak Nyikitának. Három. Kádár
– ezt nem idéztem – közölte, hogy a magyar politika egy jottányit se fog változni. Ez a dacos megjegyzése annak a gyanúnak a finom verbalizálása volt, hogy Hruscsov utódai eltáncolnak a békés egymás mellett éléstől, és kibékülnek az agresszív kínaiakkal. Na meg annak is, hogy Sztálint, ugyanebben a szellemben, rehabilitálják. Az akkor még nagyon is élő, sőt a Szovjetunióban újból aktivizálódó Rákosi Mátyás miatt ettől Kádár rettenetesen félt. Végül semmi se történt. Néhány héttel később, a november 7-i ünnepségek idején Brezsnyev és Koszigin elszívta Kádárral a békepipát, legföljebb még morogtak rá egy ideig. Az se tartott sokáig. Az mindenesetre Kádár életének egy jelentős pozitívuma, hogy a magyar vezető, ezúttal már maga mögött érezve a társadalom rokonszenvét, egy pillanatra meg tudta törni azt a bizánci fegyelmet, ami a szovjet tábor addigi életét töretlenül jellemezte. Erre megvoltak a személyes okai is, de akkor a magyarok úgy érezték, vezetőjük, ellentétben a Novotnýkkal és Ulbrichtokkal, nem egy gyáva nyúl.
Palmiro Togliatti Sztálin halála után a legkínosabb kérdéseket nem Hruscsov, hanem egy olasz kommunista vezető tette fel az egész szovjet típusú rendszerrel és annak jövőjével kapcsolatban. Palmiro Togliatti. Középosztálybeli család sarjaként jogot végzett Torinóban, aztán a L’Ordine Nuovo (Új Rend) nevű baloldali hetilap szerkesztőségében tevékenykedett. Ez a lap lett később a szocialista pártból kiválni készülő kommunisták szellemi központja. Az OKP 1921-ben alakult meg, öt év múlva már Togliatti vezeti. A főtitkár éppen Moszkvában időzött, amikor Mussolini betiltotta pártját, és otthon levő vezetőit lefogta. Innentől kezdve Togliatti állandó emigrációban élt, először Nyugat-Európában, majd a Szovjetunióban. A második világháború idején rádióüzenetekben bátorította honfitársait az ellenállásra, és főként arra, hogy keresztények, liberálisok, szocialisták, kommunisták lépjenek antifasiszta koalícióra. Ez mellesleg tőle függetlenül is létrejött, először a Mussolinit megdöntő Badoglio marsall, majd a háború után a kereszténydemokrata De Gasperi vezetésével. Togliattit mindkét kormányba bevonták, ez idő tájt ő is, pártja is nagyon népszerű volt. Az 1948-as választásokon az Olasz Kommunista Párt 135 képviselői helyet szerzett meg, és egészen a 80as évekig Nyugat-Európa legerősebb kommunista pártja maradt. Sztálin halála, de különösképp a magyar forradalom után Palmiro Togliatti arra a következtetésre jutott, hogy a szocializmus szovjet útja Nyugat-Európában sehol sem követhető, vagy legalábbis nem tekinthető modellnek. Már 56 nyarán, az akkori erjedés közepette amellett volt, hogy a kommunista mozgalmat nem lehet egy központból irányítani. Úgy
találta, hogy nem létezik egyetlen vezető erő, létezik viszont fejlődés, amelyhez számos, gyakran egymástól eltérő út vezethet el. Togliatti policentrizmusa voltaképp nem volt más, mint a későbbi, már Enrico Berlinguer nevével egybekapcsolt euro-kommunizmus első komoly kezdeménye. Togliattival a kínai elvtársak keveredtek először nyilvános vitába. Azzal vádolták meg, hogy ellentétben a marxizmus-leninizmus alaptéziseivel, osztályharc helyett osztálybékét akar, azaz elárulja az igaz hitet, és valójában nem is kommunista. Túl azon, hogy a kínai elvtársak egyáltalán nem voltak képesek felfogni, milyen körülmények között él és tevékenykedik egy politikai párt Európa valamely demokratikus országában, egyáltalán nem voltak hülyék. Ők nem azért vádolták meg – egyébként teljes joggal – Togliattit a forradalmiság elárulásával, mert vele volt bajuk, hanem általa a szovjet vezetőkön, elsősorban Hruscsovon akartak ütni, aki a békés egymás mellett élés politikájának meghirdetésével nekik nem tetsző doktrínát honosított meg. A kínaiak (Mao) háborúkat akartak és véres forradalmakat, de legalábbis lobogónak ezeket, hogy e lobogók alatt haladva átvegyék a szovjetektől a nemzetközi kommunista mozgalom vezetését. Nekik elvileg jól jött volna Togliatti gondolata, hogy a kommunista világmozgalom többközpontú, de ők nem több központot akartak Moszkva helyén, hanem Pekinget képzelték oda. Palmiro Togliatti 64 augusztusában, Jaltában hunyt el, ahol gyógykezelésen tartózkodott.
Ecclesiam suam Szent Péter trónján XXIII. Jánost, a reformpápát egy másik reformpápa, VI. Pál követte. Úgy látszik, azok az idők – a hatvanas évek első fele – kedveztek a reformoknak a római katolikus egyházban. VI. Pált a II. vatikáni zsinat idején választották meg, és nyomban azzal tette magát nevezetessé, hogy előbb titkárságot létesített a Szentszéken belül a nem keresztények ügyeinek kezelésére, majd 1964 őszén kibocsátotta Ecclesiam suam kezdetű enciklikáját, amely – a római katolikus egyház történetében először – párbeszédet sürgetett más vallások híveivel, s a dialógus által egy pozitívabb magatartást is. Ez az enciklika – én úgy gondolom – nem hagyható ki az egyetemes műveltségből. VI. Pál az emberiséget négy koncentrikus kör formájában ábrázolta benne. A legbelső körben természetesen a római katolikus vallás híveit helyezte el, a legkülsőben pedig azokat, akik nem hisznek Istenben. A harmadik körbe a pápai szemlélet azokat az embermilliárdokat juttatta, akik Ázsia, Afrika nagy világvallásainak, nevezetesen az iszlámnak, a hinduizmusnak és a buddhizmusnak a hívei, míg a második körbe azokat, akik keresztények ugyan, de a Szentszéktől függetlenül azok. Mi volt ennek az ábrázolásnak az
értelme? Vélhetően az, hogy a szellem világának középpontja maga a római katolikus egyház, s mindenki más, aki nem katolikus, körülbelül abban a mértékben távolodik el a centrumtól, amilyen mértékben a római katolikus egyház tanításaitól eltérő dolgokban hisz. Ha ez volt az ábrázolás értelme, akkor az ábrázolásnak hivatása is volt, nevezetesen: a centrumba csalogatni azokat, akik azon kívül tartózkodnak. Ebben az értelemben VI. Pál a római katolikus egyház térítő misszióját remélte felújítani. Igen, de nagyon civilizált módon, ha szabad ezt a kifejezést itt használni. Enciklikájában a pápa ugyanis kifejezetten amellett volt, hogy a párbeszéd, amelyet ő más vallások híveivel szorgalmaz, ne hitvita legyen, hanem olyan intézmény, amelyik előmozdítja a vallásszabadságot – értsd: minden vallás szabadságát –, továbbá az emberi testvériséget és minden emberi lény szociális üdvét. Szeretném nyugtázni továbbá, hogy az Ecclesiam suam, a pápaság történetében ugyancsak először, meleg szavakkal nyilatkozott az iszlám hitről, mondván, hogy az a maga hitbéli erejével kivívta a római katolikus világ csodálatát. De! Az Ecclesiam suam egy pici kis kétséget sem hagy a tekintetben, hogy az egyedülvaló igazság kinek az oldalán áll. Ennélfogva a párbeszéd iránti igény megfogalmazása nem fogható fel másként, mint az evangélium terjesztése iránti igény rögzítéseként, csak épp más módon. VI. Pál, mint említettem volt, nem vitát akart – tudván, hogy abból semmi jó ki nem jön –, hanem türelmes párbeszédet, mely, esetleg, keresztény hitre téríti azokat, akik nem keresztények. Lábjegyzet: az Ecclesiam suam elkerülte az egyistenhívő vallások közül a zsidóhoz való viszony par excellence taglalását, s természetesen, sőt különösen a protestáns egyházak visszatérítésének egész problematikáját, lévén ez utóbbi, ahogyan én gondolom, reménytelen vállalkozás.
Jean-Paul Sartre 1964-ben irodalmi Nobel-díjjal tüntették ki a francia Jean-Paul Sartre-t, aki a kitüntetést visszautasította. Ez idáig újsághír, a maga idejében és nemében természetesen szenzációs. Nobel-díjakat nem volt szokás visszautasítani, hacsak nem olyan excentrikus valaki az ember, mint Sartre. Tőle elvárható volt, hogy valami rendkívülit lép. Ekkor, ötvenes éveinek vége felé, Sartre éppen azzal volt elfoglalva, hogy az irodalmat mint nem elkötelezett művészetet, úgymond, leleplezze. De gyanítom, ez is extravagancia volt nála, mint sok minden, amit életében tett. Bár, jegyezzük meg jól, minden, amit tett, mondott és írt, igen nagy hatással volt a francia szellemi életre.
Sartre a Nobel-díj ellenére – megkockáztatom – nem volt nagy író. Alkotott ugyan térfoglaló filozófiai remekműveket, elkönyvelték mint a francia egzisztencializmus atyját, de mindennek kevés köze volt az irodalomhoz, ahogyan én érteni vagyok ezt a fogalmat szerencsés. Alkotott továbbá regényeket és novellákat – valamennyit ronggyá olvasta a francia értelmiségi elit –, de ezek csak kirándulások voltak a szépirodalomba, helyi jelleggel. Ma senki se olvassa Sartre regényeit és novelláit. Az irodalomért messze a legtöbbet a drámában tette – darabjainak címe ismerősen cseng magyar fülekben is, bár ezeket manapság már nemigen játsszák. Említhetem A tisztességtudó utcalányt vagy A temetetlen holtakat, de talán mindegyiknél elébb Az ördög és a Jóistent, amelyet idehaza Kazimir Károly Tháliájában vittek színre a feledhetetlen Nagy Attilával a főszerepben. Sartre egyébként tandrámákat írt, amiképp Németh László is minálunk, ahol is a gondolat mindig eluralkodott a dramaturgia, egyszerűbben szólva a színpadi játék fölött. Ő se sokat tanult Shakespeare-től. Politikai értelemben Jean-Paul Sartre – élettársával, a kitűnő és nála sokkal jobban író Simoné de Beauvoirral együtt – baloldali volt, szocialista, sőt kommunistaszimpatizáns. Les Temps Modernes (Modern idők) című folyóirata, amelyet közvetlenül a második világháború után alapított, a baloldali szellemiség egyik kiemelkedő, ha nem a legkiemelkedőbb orgánuma volt Nyugat-Európában. Mint minden független nyugat-európai baloldali értelmiséginek, Sartre-nak is meg kellett küzdenie a sztálinista és posztsztálinista ideológiákkal – ezt mellesleg derekasan meg is tette. Emlékszem, annak idején – és itt a hatvanas évekre utalok legelőbb – mindig le lehetett őt hívni mint a baloldal apostolát, a közelebbről nem definiált szocializmus hívét, de megvolt közben az a rossz szokása, hogy a szovjet ortodoxiától eltérő újbaloldallal – Che Guevara, diákmozgalmak, kínaiak – szolidarizált, a baloldal újonnan támadt esélyeiként figyelve őket. Hátha azok… Ami, ugye, mint tudjuk, nem jött be. De ezzel együtt: ma is figyelemre méltó, noha már csak történelmi kuriózumként, Sartre-nak az az igyekezete, hogy az egzisztencializmust és a marxizmust összebékítse, főként hogy Marxnak a pártboncok által indexre helyezett műveit a szellem fősodrásába – főként a maga szellemének a fősodrásába – beépítse. Mint mondtam, kivételesen nagy hatású gondolkodó volt, jellemző az akkori Franciaországra, hogy temetésén ötvenezer ember vett rész, majdnem annyi, mint Edith Piafén.
Gulyáskommunizmus Kádárék az „aki nincs ellenünk, az velünk van” szellemében sutba dobták az osztályharcot, meghirdették az általános
amnesztiát, és hozzáláttak a szegényes, de sok ingyenes juttatást és nagyfokú létbiztonságot jelentő „gulyáskommunizmus” kiépítéséhez. Az 56-os forradalom leverése után először meredeken, majd szerényebb mértékben, de tartósan kezdtek növekedni a keresetek. Ráadásul alig volt infláció. Csikós-Nagy Bélának, az Országos Árhivatal akkori, majd „örökös” elnökének hiteles beszámolója szerint 1957 és 1962 között az árszínvonal mindössze 1,6 százalékkal emelkedett, azaz mondhatjuk, hogy gyakorlatilag változatlan maradt. A kormány a kérdéses időszakban tehát egy fillérrel sem emelte a kenyér, a liszt, a cukor és a húsfélék árát, ugyanannyi pénzt kellett kifizetni a villamos- és buszjegyekért, a mosásért, tisztításért. De voltak olyan árucikkek is, amelyek olcsóbbak lettek – így például a zsír, a szalonna, a vaj és a tejföl. Az 50-es évek nélkülözései után a rendszer tudatosan terelte az általa kiáramoltatott vásárlóerőt az élelmiszer-fogyasztás felé. Különben mitől lett volna gulyás a gulyáskommunizmusban? Miközben a hús ára változatlan maradt, a közétkeztetésben szinte minden napra jutott hús, holott annak előtte a magyar dolgozó heti átlagban egyszer evett csak igazán jól. Ebben az időben a magyar munkások és alkalmazottak jövedelmük 40-44 százalékát költötték élelmiszerre, magyarán, a bőséges táplálkozás a mindennapi élet vezérelvévé vált. Ezzel szemben állt a ruházati és ipari cikkek szűkös kínálata és viszonylag magas árszintje. Itt az emberek az olcsó tömegcikkeket keresték. A közvéleményben kialakult egy erőteljes ragaszkodás a nyomott árakhoz, olyannyira, hogy még a választékbővítést, a korszerűsítést és az ezzel együtt járó drágulást is nehezen fogadták. Türelmes és néha kínos magyarázkodásoknak kellett megelőznie például azt, hogy nem lehet a lisztet meg a cukrot meg a sót – de akár a kannában forgalmazott tejet is említhetném – örökkön-örökké csomagolatlanul, azaz nem előre csomagoltan árulni, s hogy a csomagolóanyag pénzbe kerül. Az is irritálta a közvélemény egy jelentős részét, hogy megjelentek (illetve némelyikre az újra megjelentek a helyes kifejezés) olyan termékek, mint a nagy képernyős televízió, a nejlonholmi, a tiszta gyapjú, a selyempuplin, amelyek drágán kerültek forgalomba. Végül: voltak azért klasszikus csalafintaságok is. Itt nem csak arra gondolok, amit annak idején burkolt áremelésnek neveztünk, hogy tudniillik újnak álcázott, de a réginél gyengébb minőségű terméket drágábban kezdtek el árulni. Hanem arra, hogy miként egyensúlyoztak ki áremelést árcsökkentéssel. Felemelték a cigi és a sör árát például, s leszállították a csokiét meg a déligyümölcsét. A baj csak az volt, hogy az ország vég nélkül bagózott és sörözött, miközben banánból-narancsból finoman szólva is csak
nagyon keveset evett, s azt is csupán az év egy-két hónapjában – mert máskor nem lehetett kapni.
A paraszt anyagi érdekeltsége… Losonczi Pál volt barcsi téesz-elnök, ekkor földművelésügyi miniszter 1964 őszén elismerte a Népszabadságnak, hogy a mezőgazdaság a belső fogyasztás és az export igényeihez képest még mindig nem termel eleget. Ez pontosan így is volt, annak ellenére, hogy a szövetkezesítés – óriási állami segédlettel – kezdett bizonyos eredményeket hozni. 1964-re az úgynevezett téeszparasztság lélekszámát 1 millió főben rögzítették a statisztikák, 3500 kollektív gazdaság működött. Ezekben a fejlesztéseket jobbára állami terv szerint és állami eszközökkel hajtották végre. 59 és 64 között erőteljesen, háromszorosára emelkedett a traktorállomány, óriási területeket vontak öntözés alá, és nagyarányú szőlő- és gyümölcstelepítéseket hajtottak végre. A gépesítést nemcsak az intenzív gazdálkodás igénye hajtotta előre, hanem az a sanyarú körülmény is, hogy a mezőgazdaság munkaerő-ellátottsága fokozatosan csökkent. Bármilyen hihetetlen is, a téeszparaszt átlagéletkora ekkor, öt évvel a kollektivizálás után, 54 év volt, azaz a falusi fiatalság tömegesen áramlott a városokba, ahol jobb munkaalkalmak, sokkal magasabb keresetek és olykor még jobb elhelyezési körülmények is várták. A bajok gyökere valószínűleg az volt, hogy az elődjétől örökölt mezőgazdasági árviszonyokon a Kádár-rendszer nem változtatott. E – teljesen mesterséges – viszonyokat az ipari árak magas, a mezőgazdasági árak alacsony szinten tartásának a szándéka alakította ki. A Párttörténeti Intézet adattárában az 1964-es zárszámadások értékeléséből ki lehetett olvasni, hogy a paraszt úgy 30 százalékkal kevesebbet kapott a termékeiért, mint amennyibe neki került. Nem csoda, hogy a téeszek a termeléshez szükséges eszközök árát mindössze, írd és mondd, 6,5 százalékban tudták fedezni saját erőből – a többit az állam hitelezte, igaz, idővel el is engedte nekik. Az 1964-es év egyik nagy tanulsága volt a kormányzat számára, kivált azután, hogy Amerikából kellett búzát venni, hogy a mezőgazdasági felvásárlási árak szintjét erőteljesen meg kell emelni, különben a téeszparasztot tényleg nem lehet érdekeltté tenni a termelésben. Az anyagi érdekeltségnek ez a szempontja amúgy erőteljesen érvényesült az egész magyar reformgondolkodásban, melynek politikai atyja, Nyers Rezső ekkor már a Központi Bizottság gazdaságért felelős titkára volt, s ebben a minőségében hozzálátott a később új gazdasági mechanizmus néven elhíresült reformcsomag elkészítéséhez. Most pedig visszatérnék a miniszteri nyilatkozathoz. Eszerint, ugye, a mezőgazdaság exportra sem tudott elegendő terméket előállítani.
Hozzáteszem: de amit előállított, az természetesen soha nem jutott el a magyar fogyasztóhoz. Vonatkozik ez elsősorban a húsra, a finomabb húskészítményekre. Borjúhúst például nemcsak hogy az üzletekben nem lehetett kapni, de az éttermek étlapjáról is hiányzott. Sertésből bőven termett a lábszár, ritkábban bukkant fel a karaj. Aztán hol a vaj hiányzott, hol a tojás. És természetesen, a hiányok kötelező velejárójaként, a kiskereskedelemben vég nélkül folytak a csalások: elöl a pult majdnem üres volt, hátul, a raktárban előre elkészített és becsomagolt karajok várták az arra érdemeseket.
…és művelődéshiánya A magyar parasztság lassú tollasodásának jelei ebben az időben kétségkívül megmutatkoztak, de ezek a jelek bizonyos szempontból riasztóak voltak a parasztságból jött értelmiség, mondjuk úgy, a népnemzeti kör számára. Tünetértékű dolgozatot tett közzé az Élet és Irodalomban Fekete Gyula, e körnek a hatalomhoz meglehetősen közel álló hangadója 1964 tavaszán, a hetilap első oldalán. Az írás arról szólt, hogy K. J. termelőszövetkezeti brigádvezetőnek háza van, tévéje van, kocsija van, de könyve egy darab se, hacsak a KRESZ-t nem számítjuk. Fekete úgy találta, hogy a fél ország K. J.-kből adódik össze. Akik nem olvasnak, nem művelődnek, nem költenek kultúrára, a három forintot is sajnálják az Olcsó Könyvtár egy-egy kötetére, miközben kovácsoltvas kerítést csináltatnak maguknak. Eltekintve most már attól, hogy K. J. esete aligha lehetett tipikus, hiszen a téeszek még 1964-ben sem igen tündököltek pénzbeli jövedelmek osztogatásával, Fekete későbbi – általunk is elemzendő – viták tárgyát villantotta föl. Hogy tudniillik van-e kultúrforradalom Magyarországon, ha már egyszer a rendszer forradalminak hirdeti magát? (Jó egy évvel azelőtt, hogy Fekete Gyula megszólalt volna, a sajtóban katasztrofális számokat lehetett olvasni arról, hogy a vidéki ember mit költ kultúrára, színházra, könyvre és így tovább.) Ehhez a következőt tudom mondani. A parasztértelmiség attitűdje a mából visszatekintve is tökéletesen érthető, mégis érdekes az a közöny, amelyet a parasztságra hivatkozó írók a saját fajtájuk tollasodásával szemben mutattak. Húsz éven át még lehetősége sem volt arra a magyar parasztnak, hogy kovácsoltvas kerítést csináljon vagy csináltasson magának, a Kádár-korszak adta meg neki először ezt az esélyt. Erre csapott le, bocsánat, s nem az Olcsó Könyvtárra. Ez egy. Kettő. Annyira azért nem kellett félteni a parasztságot attól, hogy ott a kultúra a kezében, csak épp nem él vele. Voltak itt akkortájt nagyon nagy bajok, s ezekre egy lángolóan kommunista költő, az egyébként kitűnő Váci Mihály mutatott rá egy – a Népszabadság által közölt, mondjuk így – röpiratában. Mi derült ki ebből? Hogy körzetesíteni, kollégiumosítani
kellene a tanyavilág iskolarendszerét, mert tehetséges gyerekek tömegei vesznek el tudás híján. Ha az egyház ki tudta halászni a háború előtt a legtehetségesebb szegény gyerekeket, akkor miért nem tudja a mi rendszerünk, kérdezte Váci. Ő volt az, aki kitalálta, hogy társadalmi ösztöndíjakat kell létesíteni a szegény családok gyerekeinek, félállami gondozásba kell venni a lemorzsolódásra várókat, na meg hogy presszó, klub, könyvtár kell minden faluba. Mindezt csak azért elevenítem föl, mert úgy tetszik, mostanság, sok évtizeddel később, egy rendszerváltozás után, részben konzerválódtak a hajdani gondok, azaz, ma így mondjuk, nincsen esélyegyenlőség. Váci ugyan nem ezt a kifejezést használta, de amit mondott, hajszálra ugyanezt fejezte ki.
A könnyűipar nyomora Nemcsak a borjúhús volt hiánycikk, hanem a harisnyanadrág is. A magyar könnyűipar sehogy sem tudott lépést tartani a fölmerült igényekkel, nem is tudhatott, mert a központi tervezés ezt gyakorlatilag lehetetlenné tette. Az ilyen mizériákban az egész rendszer elképesztő nehézkessége jött elő. A kapacitásokat a tervekben jó előre lekötötték. Meghatározták, hogy miből mennyit kell termelni, aztán hajrá. Erre váratlanul felbukkan – nem idehaza, hanem külföldön – egy divatcikk, amelyet csakhamar mindenki szeretne hordani. Az iparban megvolna a készség az előállítására, de a tervet teljesíteni kell! Különben nincsen premizálás. A tervet pedig menet közben nem változtatják meg, szabad kapacitás viszont nincsen. Hogy miért nincs? Hát azért – és itt tudatosan ironizálok –, mert a szocialista gazdálkodás, ellentétben a tőkéssel, nem pazarló. Itt mindent kihasználnak, amott meg parlagon hevernek a termelői kapacitások. Nem véletlen tehát – érvelt ez idő tájt Nagy Józsefné könnyűipari miniszter –, hogy Nyugaton, ha jön egy új divat, azonnal tömegméretekben képesek a divatcikkek előállítására. Na. A központi tervezés, a tervszámok lebontása, a tervtörvény teljesítése a szocialista országokban, így Magyarországon is, olyannyira fétissé vált, hogy a gazdaság irányítóit szinte érzéketlenné tette az új, menet közben felmerülő igények iránt. Ami divatossá lett, ami iránt tömegigény mutatkozott, abból valahogy soha nem sikerült eleget termelni. Az szükségképpen kifogyott, mert a tervezők szűkmarkúan mérték a mennyiséget, pontosabban nem mertek, nem akartak más, jó elvtársak nevéhez fűződő és nagyon is jelen levő érdekeket sérteni. Ami úgy értendő, hogy ha, mondjuk, egy jó elvtárs a rövid szárú pamutharisnya vagy a bundabugyi növekvő mértékű előállításában volt érdekelt, akkor a tervigényt az ő érdekeltségéhez szabták, nem pedig a kereslethez. Tudom, hogy ez így kicsit sarkítottra van fogalmazva, de a rendszer lényegében ilyen alkukon alapult.
Amúgy a korszerű, divatos áruk előállításának és forgalmazásának infrastruktúrája megvolt – szavakban legalábbis. Még KGST-méretekben is. Divat- és öltözködési tanácsok, értekezletek, kongresszusok döntötték el, hogy például az öltözködés alapanyagában a szintetikus szálaké a jövő, de lenn az iparban alig történt valami. Ötéves terveket kellett volna felborítani, márpedig azokhoz alapjában tilos volt hozzányúlni. Így kerültek ki tömegével a gyárakból elavult, rossz minőségű termékek, amelyeket aztán kiárusításokon vagy tudtak értékesíteni, vagy nem. Természetesen a rossz minőségben elsősorban az ipar alacsony műszaki színvonala volt a ludas. Ebben az időben vált közmondásossá a leváló talpú cipő meg a nyomban „meghibásodó” televíziós készülék. Na és, hogy a lecsó közepébe csapjunk: az exportból visszamaradt termék. Ilyet birtokolni, nos, az státusszimbólum volt, éspedig minőségi okok miatt. Ekkoriban a magyar könnyűipar exportalapjának 40 százaléka ment Nyugatra, elsősorban kötöttáru, cipő és kesztyű formájában. A nyugati kereskedő, ellentétben a hazaival, igényes volt. Csak kifogástalan árut vett át, hozzá teszem, zömmel olyat, amelyik az általa exportált gépeken készült. Mi a gépeket eleve úgy importáltuk, hogy a vételárat termékkel egyenlítettük ki, tehát a hazai piacra addig nem jutott a nyugati importgépen készült áruból, amíg a gép árát az importőr ki nem fizette. De sokszor még azután sem, hiszen a kemény valuta nagyon kellett, s ha egyszer valamit ki lehetett vinni, el lehetett adni, akkor a hazai fogyasztó sirámainak nem volt visszhangja. A hazai fogyasztó csak akkor örülhetett, ha a nyugati exportra szánt terméket kis hiba vagy egyéb okok miatt a megrendelő nem vette át, s az bekerült a honi kereskedelmi forgalomba. Illetve nem oda, hanem a pult alá. Onnan terült szét barátokhoz, ismerősökhöz, akik aztán napestig büszkélkedhettek vele, hogy olyan ruhát, cipőt, pulóvert viselnek, amelyik magyar ugyan, de a magyar kirakatokban nem látható. Szóval, ez volt az „exportból visszamaradt”, kiváltságosoknak juttatott termék.
Vietnam: ez már háború! Hruscsov még hatalmon volt, amikor az Egyesült Államok fejest ugrott a vietnami háborúba. Az ügy tonkini incidensként vonult be a világtörténelembe: az időpont 1964 augusztusának első hete, a színhely az Észak-Vietnam partjai előtt húzódó Tonkini-öböl. Itt támadtak rá – állítólag két ízben is – északvietnami őrhajók két amerikai rombolóra, a Maddoxra és a Turner Joyra. Megtorlásként az amerikai légierő bombatámadást hajtott végre északvietnami célpontok ellen, s ezzel kezdetét vette a kommunista ÉszakVietnam területének nyolc és fél éven át tartó bombázása. Innentől beszélhetünk vietnami háborúról.
De mit kerestek az amerikaiak a hatvanas évek közepén abban a Vietnamban, amely az ötvenes évek közepéig francia gyarmat volt? Ennek, mint mondani szokás, története van. Amikor 1954-ben Genfben létrejött a fegyverszünet Franciaország és a Francia Indokína területén harcoló nemzeti felszabadító erők között, Vietnam északi fele a kommunista partizánhadsereg, a Vietminh, illetve annak legendás vezetője, Ho Si Minh kezén maradt, délen viszont egy Ngo Dinh Diem nevű, határozottan nem kommunista úr alakított kormányt. Noha a genfi megállapodás úgy rendelkezett, hogy 1956-ban az egész ország területén választásokat rendeznek, Diem elszabotálta a választásokat, és ebben már erőteljesen támaszkodott, támaszkodhatott az Egyesült Államokra. Az USA külügyminisztere, John Foster Dulles ugyanis, félve a kommunista terjeszkedéstől, meggyőzte a kormányt, hogy részesítse gazdasági és katonai támogatásban Diem rendszerét. Az amerikaiak védelme alatt Diem kiépítette a maga részben családi vállalkozásként működő, részben Északról menekült katolikus barátaira támaszkodó diktatúráját. Néhány év alatt az ország legnépszerűtlenebb embere lett, különösen a buddhista többség fújt rá a katolikusok privilegizálása miatt. Közben 1956 és 1960 között – Északon kiképzett és felfegyverzett déliekből – gerillamozgalom szerveződött, amely rajtaütésekkel, szabotázscselekményekkel és merényletekkel keserítette meg Diem életét. A diktátor amerikai segítséggel megszervezett hadserege és rendőrsége nehezen bírta a nyomást, és amerikai katonai tanácsadókat igényelt. Az Egyesült Államok méltányolta a kérést, és Kennedy elnökké választásáig 900 tanácsadó érkezett Délre; számuk Kennedy idején 11 ezerre nőtt. Megjelentek a különleges kiképzésű erők is, melyek a parancs szerint csak akkor lőttek, ha támadás érte őket, de hát az ilyesmi gyorsan bekövetkezik. A helyzetet aztán nagyban bonyolította, hogy Diemmel 1963-ban katonai puccs végzett, s DélVietnamra ráköszöntött az egymást váltó katonai kormányok keltette bizonytalanság tartós állapota. Noha az amerikaiak tudtak a puccsról, és támogatták is Diem eltávolítását, ahhoz nem volt erejük, hogy stabil kormányzatot juttassanak hatalomra Saigonban. Ott gyors ütemben követték egymást a legkülönfélébb színezetű és összetételű kormányok, s az így támadt súlyos bizonytalanságot az Északról támogatott gerillák erőteljesen ki is használták. Amerika dilemma elé került. Ha nem avatkozik be közvetlenül, az általa immáron hét éve támogatott déli rendszer elbukik, és Vietnam kommunista vezetés alatt egyesül. Ha viszont beavatkozik, és elvágja a déli gerillákat északi utánpótlásuktól, akkor a rezsim stabilizálódhat. Végül is Lyndon Johnson, Kennedy utódja a beavatkozás mellett döntött, és csak ürügyet keresett ahhoz, hogy lecsaphasson Észak-Vietnamra.
Háborús ürügy a Tonkini-öbölben A tonkini incidenssel az elnök lényegében jól kalkulált. A kommunista Észak-Vietnam őrhajói által elkövetett, állítólagos orvtámadás méltatlankodást és hazafias érzelmek áradatát váltotta ki az amerikaiakból. A közvélemény túlnyomó többsége ennélfogva indokoltnak tartotta és helyeselte e támadás légibombázások általi megtorlását. Idővel azonban kiderültek kis csalafintaságok. Például az, hogy az orvtámadás által érintett rombolók hírszerzői megbízatást teljesítettek, és nem egyenletesen tartózkodtak nemzetközi vizeken. Azaz: megsértették vagy megsérthették Észak-Vietnam tengeri határait. A legkellemetlenebb azonban az a felfedezés volt, hogy az 1964. augusztus 2-i és 4-i orvtámadás közül a második meg sem történt. Ami történt, azt kutatók később ekképp rekonstruálták. A Maddox nevű torpedóromboló július végén Tajvanról érkezett a Tonkini-öbölbe, hogy részt vegyen egy rádiófelderítő gyakorlaton. A Maddoxot augusztus 2-án valóban támadás érte. Három vietnami parti őrhajóval került szembe, s ezek összesen egy sorozatot adtak le rá. A Maddox ágyútűzzel válaszolt, és segítségére siettek a Ticonderoga repülőgép-hordozóról felszálló vadászgépek is. A három vietnami hajó visszavonult, a Maddoxon semmilyen méltányolható sérülés nem esett. Két nappal később a Maddoxhoz csatlakozott a Turner Joy nevű romboló is. Aznap éjszaka mindketten azt jelentették, hogy ellenséges támadás érte őket. Radarkontaktust, hangokat és fényeket észleltek, sőt torpedók keltette hullámokat is. Cikcakkban haladtak, és mindenfelé lődöztek. A végén ellenséges hajók elsüllyesztéséről számoltak be. Az egészből valószínűleg semmi sem volt igaz. A sötét éjszakában a radar tréfát űzött a tengerészekkel, szellemképeket továbbított, melyeket azok ellenséges hajóknak véltek. Ennek ellenére Johnson elnök abban a biztos tudatban rendelte el másnap, tehát augusztus 5-én északvietnami célpontok – nevezetesen, hadihajók és kikötők – bombázását, hogy mindkét támadás megtörtént, tehát az imént leírt második is. Tegyük hozzá, az amerikai haditengerészet mindmáig emellett a változat mellett van. A Johnson-kormány azóta hozzáférhetővé tett iratai felfedik, hogy az amerikai politika jóval a tonkini incidens előtt lassan, de biztosan az Észak elleni bombatámadások beindítása felé fordult vagy sodródott. Innen nézve hamis minden olyan érvelés, hogy ha nincs Tonkin, akkor az elnök nem rendeli el a bombázást. Nem, ha nincs Tonkin, akkor találtatott volna más, esetleg kevésbé kényelmes ürügy. Johnson egyébként nem a bombázástól, hanem az amerikai Kongresszus két nappal később kelt, szinte egyhangú határozatától kapta meg azt, amit remélt: felhatalmazást, szabad kezet minden további katonai cselekményhez, azaz a háborúhoz.
A Kongresszushoz intézett üzenetében az elnök a délkelet-ázsiai szabad nemzetek védelmezőjének minősítette Amerikát, egyszersmind önjelölt hódítónak, Dél-Vietnam, sőt Laosz bekebelezésére törő államként bélyegezte meg Észak-Vietnamot. Nemcsak az Egyesült Államok fegyveres erőit ért támadás visszaveréséhez, a további agressziók megakadályozásához kért támogatást, hanem ahhoz is, hogy katonai eszközökkel is teljesítse a délkelet-ázsiai kollektív védelmi szerződés aláíróinak és külön jegyzőkönyv által védettjeinek esetleges segélykéréseit. A dél-vietnami rendszer ez utóbbi kategóriába tartozott. Csak össze kellett kapcsolni a további észak-vietnami agressziók megakadályozását Saigon segélykérésével, s Amerika máris bent volt a háborúban. A megtorló bombatámadást csakhamar szisztematikus légitámadások követték. Hogy ez az út hová vezetett, tudjuk. De ez már egy másik mese. Itt csak a kezdetekről volt szó.
A feketék egyenjogúsítása Hajdanán mindent a világpolitika ernyőjén keresztül szemléltünk. Ha egy politizáló magyart megkérdeztek, szerinte mi volt Nixon elnökségének legnagyobb vívmánya, rávágta, hogy a kiegyezés Kínával. Ez tényleg nagy tett volt. De az amerikai emlékezet nem ezt az eseményt kapcsolja össze Nixon nevével, hanem az óránkénti 55 mérföldes (kb. 90 kilométeres) sebességkorlátozás országossá tételét. Ugyanez a helyzet Kennedyvel. Ő volt, ugye, az, aki győztesen vívta meg a kubai válságot, és elkötelezte Amerikát NyugatBerlin önállóságának minden áron való fenntartása mellett. Vagy aláírta az atomcsendszerződést. Igen, ő volt, de Amerikának mást jelent Kennedy. Annak a polgárjogi törvénynek a kimunkálóját, amely megszüntette a feketék hátrányos megkülönböztetését. Ez a tény annyira felszívódott a köztudatba, hogy az amerikaiak szinte már nem is emlékeznek rá: Kennedynek e törvényt nem sikerült elfogadtatnia a Kongresszussal, erre csak utódja, Lyndon Johnson volt képes, 1964ben. Az Egyesült Államok polgárháború utáni – közel százéves – történetében e polgárjogi törvény volt a legjelentősebb, ilyen természetű jogi alkotás. Megtiltotta a faji, vallási, bőrszín szerinti diszkriminációt a nyilvános helyeken, és kilátásba helyezte a szövetségi támogatás megvonását azoktól a településektől, amelyek faji értelemben elkülönített iskolákat tartanak fenn. Eltávolította a feketék választói névjegyzékbe vétele előtt tornyosuló mesterséges akadályokat – iskolázottság, vagyoni helyzet például –, miáltal ugrásszerűen megnőtt a fekete szavazók száma. A törvény elfogadása után a szakszervezeteknek, az iskoláknak és a több állam területén gazdasági tevékenységet folytató vagy a szövetségi kormánnyal üzleti kapcsolatban levő vállalatoknak tilos volt a
feketék alkalmazását megakadályozni. A törvény előírásainak végrehajtatása érdekében létrehozták az Egyenlő Foglalkoztatási Lehetőségek Bizottságát, amely kőkemény következetességgel járt el. Amerikában nagyot fordult a világ, igaz, e fordulat nem volt előzmény nélkül való. Az ötvenes években már folyt a feketék békés, erőszakmentes polgárjogi mozgalma, mely sztrájkokkal, bojkottokkal akart és tudott érvényt szerezni a nyilvános helyeken folyó elkülönítés végérvényes felszámolásának. Lassan megszűntek a szegregált áruházak, könyvtárak, mozik, közlekedési járatok. A legnehezebben a legdélibb, a rabszolgatartás honának számító államok adták be a derekukat. John Kennedy abszolúte pozitív szerepe némileg ellentmondásosan érvényesült. Eleinte, épp a déli demokrata szavazók ellenállása miatt, csak vonakodva szerzett érvényt az iskolai elkülönítés felszámolásának, és – mint említettem – az átfogó polgárjogi törvényt nem tudta átnyomni a Kongresszuson. Viszont ő karolta fel s bátorította személyesen a fekete polgárjogi vezetőket, elsősorban Martin Luther Kinget.
A My Fair Lady különös története 1964-ben készült el Cukor György (George Cukor) rendezésében minden idők egyik legnagyobb filmsikere, a My Fair Lady. Az előtörténetről annyit, hogy volt ugyebár George Bemard Shaw-nak egy 1912-ben írott színdarabja, a Pygmalion, melyből 1956-ban, Jay Lerner és Frederick Loewe együttműködésének köszönhetően, musical lett. Mely aztán hat teljes éven át le nem ment a Broadway színpadairól, a párhuzamos előadásoknak köszönhetően majdnem háromezerszer ment fel a függöny. Itt azonban álljunk meg egy pillanatra. Az, hogy a Pygmalionból musical lett, egy erdélyi születésű magyarnak, bizonyos Pascal Gábornak (Gábriel Pascal) köszönhető, aki egyszer, 1938-ban, már producere volt a Leslie Howard főszereplésével készült filmes adaptációnak, de nem nyugodott addig, amíg a zenés változatot világra nem segítette. Lerner írta a szövegkönyvet, Loewe a zenét, tele slágerekkel. A My Fair Lady 1957-ben minden, a színpadi zenés művek műfajában kiosztott Tony-díjat besöpört, két angol, Rex Harrison mint Higgins professzor és Julie Andrews mint Eliza Doolittle, a két főszerepdíjat is. Erre később visszatérnék, mert Cukor György a filmváltozatból kiszórta Julie Andrewst, bevette viszont Rex Harrisont, aki a megelőző évben a Kleopátra című szuperfilmben Caesart alakította. A lényeg az, hogy a Warner Brothers története legdrágább vállalkozásába fogott a My Fair Lady filmrevitelével. Akkoriban elképzelhetetlenül nagy összeget, 17 millió dollárt költöttek a forgatásra, nem utolsósorban azért, mert 5 és fél milliót kellett leperkálniuk a szerzői jogokért. De nem hiába. 1964 öt
legnagyobb kasszasikere közül az egyik ez a film volt; nemcsak behozta a rá költött pénzt, de meg is sokszorozta. Ugyanekkor a Warner legnagyobb riválisa, a Disney cég filmre vitte a Mary Poppinst, egy ugyancsak rendkívül sikeres musicalt, ahol is a rendező a My Fair Lady Broadway-produkciójának sztárszínésznőjére, Julie Andrewsra osztotta a gyerekeket elvarázsoló nevelőnő bájos szerepét. Cukor ugyanakkor a nem kevésbé bűbájos Eliza szerepét az amerikai film hamupipőkéjének, Audrey Hepburn-nek adta, aki ugyan messze nem tudott úgy énekelni, mint Andrews, viszont ezen azzal segítettek, hogy ő csak prózát mondott, ének-, ha úgy tetszik, szinkronhangja egy Marnie Nixon nevű hölgy lett. Növelendő a kasszasikert. Mit mondjak? Hepburn, az Ovidius Galatheájából kinőtt Elizának a megszemélyesítője virágáruslányként és kifogástalan úrhölgyként is egyenesen lenyűgöző volt a filmvásznon, különösen azokban a csodálatos és méregdrága kosztümökben, amelyeket Cukor ruhatervezője ráadott. Ez az, amire mindenki emlékszik ma is. De abban a sajátos párharcban, amely közötte és Julie Andrews, illetve a My Fair Lady és a Mary Poppins között zajlott, alulmaradt. Nem kapott jelölést Oscar-díjra. Kapott viszont riválisa: nemcsak jelölést, megkapta magát a szobrocskát is. Julie Andrewsnak aztán volt képe a díjátadó ceremónián odavágni Jack Warner szemébe: ön nélkül ez az egész nem jöhetett volna létre, azaz, magyar fordításban: ha nem rúgnak ki engem a My Fair Ladyből, akkor nem tudok nyerni a Mary Poppinsszal.
Íme a magyar újhullám 1964 tavaszán egy különös filmet mutattak be Budapesten, Sodrásban volt a címe. Rendezte Gaál István, operatőr Sára Sándor. Utóbbi nevét a Cigányok című, igen nagy feltűnést keltő, poétikus dokumentumfilm alkotójaként már ismerte a közönség. Hogy némiképp egyszerűsítsem a dolgokat: a Sodrásban volt a magyar film újhullámának első alkotása; az első olyan film, amelyet – hogy Újhelyi Szilárdot idézzem – filmben képzeltek el, nem pedig megfilmesített irodalomként. A Sodrásban kockáin minden szokatlan volt: az, hogy a cselekmény a soványnál is soványabb; az, hogy a dialógusok nagy része szándékoltan sutára sikeredett; az, hogy a főszerepeket főiskolások – Kozák András, Drahota Andrea, Moór Marianna és mások – játszották; az, hogy a rendező amatőrökre – egyebek között egy falusi öregasszonyra – osztott kulcsszerepeket, és így tovább. Annak idején tátott szájjal néztük a filmet, s éppen azért, mert formailag teljesen új volt, képileg meg egészen lenyűgöző. Képben és nem szövegben mesélte el azt – amúgy mellékesen, egy fiatal vízbefúlásának ürügyén –, miként élnek Magyarországon egymás mellett a régi rítusok és az új szokások, hogyan tör be az ipar a faluba, hogyan
tapossa el az idillt a 60-as évek rohanása. És mindemellett volt még egy hatalmas kérdőjel a falon: az egyéni felelősségé. Ezt a némiképp egzisztencialista kérdésföltevést, hogy tudniillik a tragédiáért ki, milyen mértékben visel egyéni felelősséget, a kritika annak idején tapintatosan, szemérmesen elhallgatta – vagy legalábbis nem feszegette úgy, mint Sánta Ferenc Az ötödik pecsét című regényének kapcsán. Az európai stílusforradalom magyar filmen való megjelenése lenyűgözte az értelmiséget, de azt mondanám, még a hivatalosságot is, hiszen a Sodrásbant az akkori kultúrpolitika a Karlovy Vary-i qgnfi filmfesztiválra vitte ki, ahol fődíjat kapott. Apropó, külföld. A magyar közönség ekkortájt kezdett morgolódni amiatt, hogy miért maradnak ki a hazai kínálatból a legnagyobb nyugati sikerfilmek, példának okáért Chaplin utolsó művei, aztán a Híd a Kwai folyó felett, az El Cid, a Spartacus, A nürnbergi per, Elia Kazan fél életműve, a Porgy and Bess, a West Side Story nem folytatom. Az Élet és Irodalomban Dósai István, a Hungarofilm igazgatója megmagyarázta, miért, és nem is hazudott. Igaz volt, hogy az amerikai tájékoztatási hivatal nem támogatta az Egyesült Államokat kedvezőtlen színben feltüntető filmek exportját; igaz volt, hogy a forgalmazók bizonyos filmeket a kommunista országoknak egyszerűen nem adtak el. Igaz volt az is, hogy a Chaplin-jogok birtokosai teljesíthetetlen anyagi feltételeket támasztottak. Halkan megjegyzem azonban, idővel szinte minden kisimult, se pénz, se politika nem volt akadálya annak, hogy pár év késéssel minden nagy film megjelenjen a magyar mozikban. Maradnék még kicsit a magyar filmnél. Ugyanennek az időnek a leginkább tömegvonzó produkciója minden vitán felül Keleti Márton Hattyúdal című filmje volt, főszerepben Páger Antallal, az öreg csavargóval. Isteni volt a sztorija, a zenéje, s a legistenibb maga Páger, ki ugyanekkor Cannes-ban megosztott fődíjat kapott Ranódy László Pacsirta című Kosztolányi-filmjének férfi főszerepéért. Az előző évben ez a nyilasnak elkönyvelt, de még 1956 előtt hazatért művész a Mici néni két élete című fergeteges komédiában aratott sikert Kiss Manyival, vagyis élete legnagyobb formáját futotta, és még előtte volt Igazgató Jóskának, a Fábri Zoltán-féle Húsz óra nagy-nagy filmszerepének, amely minden bizonnyal második karrierje csúcsának készült lenni; az is lett.
Igazgató Jóska Ő volt Sánta Ferenc Húsz órájának a hőse, akit aztán Páger alakított a filmvásznon. Az eredetileg Húszórás riport címet viselő írás előbb folytatásokban volt olvasható a Kortárs irodalmi folyóiratban, majd megjelent könyv alakban is. Forradalmi korunk epikus költeménye, írta róla ájultan a Népszabadság kritikusa, pedig a riport a forradalmi kor nagy élményével, a téeszesítéssel nem is foglalkozott. Csak egy 56-os
leszámolással. De azzal igazán hitelesen. A Húszórás riport azt feszegette, hogy milyen az, miért történik az, hogy az ember szembekerül a saját fajtájával. Valóságosan: az egykori nincstelen paraszt a nincstelen paraszttal. Miért ölte meg Varga Sándor rendőr egykori kenyeres pajtását, Kocsis Benjámint 1956-ban? A történet a Kádár-korszak igazmondásának apológiája, és ezt nem idézőjelben mondom. Tudniillik a hős, az a bizonyos, később Páger alakította Igazgató Jóska egy olyan földosztó kommunista, aki megszenvedte a Rákosi-korszakot, de megszenvedte 56-ot is, mivelhogy igyekezett egybetartani a nyáját, a maga fajtáját, megelőzni a bosszút a rákosista évek basáskodásaiért, ahogyan a kritika mondta, türelmetlenségéért. Lőttek is rá a fajtájabéliek, de a történetnek nem ez a lényege. Hanem az, hogy 56-ban a rákosisták, a balosok elbújtak, majd amikor konszolidálódott a rendszer, magyarul, Kádár hatalomra jutott, bosszúra éhesen előbújtak, és elégtételt vettek valami olyan sérelemért, ami nem is őket érte. Ilyen volt Varga Sándor rendőr, aki lelőtte azt a Kocsis Benjámint, aki nem is őrá lőtt 56 októberében, hanem épp a történet hősére, Igazgató Jóskára, aki, fajtájabélinek érezve az illetőt, azaz éppoly nincstelennek, mint amilyen ő maga volt hajdanán, jobbnak látta volna, ha személyesen számol el vele. Nem létezhet olyan történelmi helyzet, hogy két szegény ember egymásnak farkasa legyen, üzente Sánta Ferenc, és ezt az üzenetet, melyben volt jó adag újdonatúj kommunista parasztromantika is, a rendszer boldogan befogadta. Amiképp a tehetséges fiatal költőnek számító Csoóri Sándor, a későbbi ellenzéki vezéregyéniség első irodalmi riportjait, melyek ugyanekkor, Tudósítás a toronyból címmel jelentek meg. Csoóri nagyon jó kritikát kapott a Népszabadságban is, az Élet és Irodalomban is, hozzáteszem, joggal, mert riportjaiból valóban azt lehetett kiolvasni, hogy igenli a változásokat – melyeken akkor a téeszesítést volt szokás érteni –, s mert valóban lenyűgöző volt az a nyelvi varázs, amellyel élményeit előadta. A történethez tartozik, hogy a kritikai öröm azért nem volt makulátlan, mert Nagy Péter a pártlapban például felfedezte, hogy az író szemében, idézem, „a jelen kis bajai néha elfedik a jövő örömét”. A jelen bajai: ez úgy volt értendő, hogy Csoóri Sándor arányt tévesztett: kicsit sok volt benne az empátia a téeszesítés okozta lelki zűrzavarok iránt. Annál mindenesetre több, mint amennyi a jövő igenléséhez szükséges lett volna. A lényeg azonban az, hogy ugyanez a kritikus fontos és hiteles tanúságtételnek mondta Csoóri kötetét.
Színházi ügyek Volt itt már szó színházi vitáról – mindenki azt kutatta, miért zsugorodik a közönség, holott valójában igen kevéssé zsugorodott.
Most azzal folytatom a történetet, hogy színházügyben 1964 őszén megnyilatkozott a pápa, a művelődési miniszter első helyetteseként funkcionáló Aczél György is. Kolumnás interjút közölt vele a Népszabadság, de csalódást okozott. Az interjú ugyanis nem volt dorgatórium, egyetlen mű lett letolva, Vas István, Illés Endre és Hubay Miklós Egy szerelem három éjszakája című, kitűnő musicalje, dicséretet annál többen kaptak. Például az éppen költözködő Nemzeti Színház Macbethje és Lear királya, a Madách Hamletje, s úgy általában a Kazimir Károly vezette Thália, melyet a nagyember egyfajta szocialista színházkezdeménynek minősített; továbbá a József Attila Színház, ahol az olcsó zenés darabok arattak. Nem igazán értem, miért volt büszke Aczél arra, hogy Angyalföld népe, a munkásosztály mennyire magáénak érzi a József Attilát, mikor ugyanazzal a lélegzettel gyönge minősítést adott Kállai Istvánnak, e színház házi szerzőjének meg a Csacsifogat című, roppant sikeres produkciónak, melyet szerzőként utóbb Nobeldíjas írónk, Kertész Imre jegyzett. Pontosabban, Aczél György arról beszélt, hogy nem kell félteni a míves dolgokat a bulvártól, mert Gábor Miklós Hamletjét többen látták, mint a Csacsifogatot. (Zárójel: akkortájt a József Attila Színházba a fővárosi értelmiség nem járt. A Madáchba annál inkább.) Személyes dicséretet két színész, pontosabban színésznő kapott a főnöktől: Tolnay Klári Krleza agóniájában nyújtott alakításáért és Horváth Teri a híres-nevezetes Rozsdatemető Pék Máriájának megszemélyesítéséért. Mindez visszanézés volt az 1963-64es szezonra. Ámde jött az új szezon, és megint egy klasszikus kavarta föl az állóvizet: a Tragédia Major Tamás rendezésében, Sinkovits Imrével, Váradi Hédivel és Kálmán Györggyel a főszerepekben. Major helyre tette Az ember tragédiáját. Ami úgy értendő, hogy szemétbe dobta a pár évvel korábbi durva aktualizálásokat, a Tragédia vörösre, majdhogynem marxista szemléletűre festését, s csöndben visszament Madáchhoz. És Lucifert – én erre emlékszem a legszívesebben – minden ördögi jegyétől megfosztotta. Az amúgy is intellektuális hajlamú Kálmán György magasrendű szellemet, egy elmés, éles eszű vitapartnert vitt színpadra Ádám mellé, bár az ő Luciferje talán kicsit flegmább volt a kelleténél. Mindenesetre gyönyörű produkció volt ez: Sinkovits elhitette, hogy jelenetről jelenetre halmozódik benne az emberiség felgyülemlett bölcsessége, Váradi Hédi elhitette, hogy örök nőnek, szexis nőnek lenni se szégyen, Kálmán pedig azt, hogy Lucifer csak jót tesz Ádámnak, a fejlődő agyagembernek. Hadd mondjam még el, hogy ugyanezen az őszön mutatták be Csurka István első darabját, a Szájhőst – főszerepben a feledhetetlen Pálos Györggyel –, és Németh László legkorábbi drámáját, a Villámfénynél címűt. A vicc a dologban az volt, hogy ez a két opus akaratlanul is egymásra rímelt. Mindkettőben népfi volt a hős, ki gazdag
családba házasodik be, annak köszönheti a karrierjét, ki státus-, ki anyagi értelemben, s aztán e korrumpált állapotából egyik se tud kikecmeregni, mindketten hősök lesznek, de csak a szájukkal. Az igen okos Pándi Pál biztató kezdetnek nevezte Csurka művét, Németh Lászlóról ugyanezt csak retrospektíve lehetett volna elmondani. De nem igazán lett volna érdemes. A Villámfénynél azzal hatotta meg a nézőt, hogy nem létező figurákat emelt piedesztálra: vidéki körorvosokat, akik egyfolytában társadalmi és morális problémákkal küszködnek. Annak idején egy magyar körorvos, quod erat demonstrandum, bárt épített a háza pincéjében, Piafot hallgatott, és minden este berúgott.
Gomulka is közbeszól Különös, a korra nagyon jellemző, ma már teljesen anakronisztikusnak ható kérdések merültek fel az emberben a 60-as évek közepén. Például hozzám hasonlóan sok értelmiségit kíváncsivá tett, hogy vajon a vazallusok közül ki követi elsőként Nyikita Hruscsov szovjet pártfőtitkár példáját, aki, talán megriadva önnön bátorságától, a Szolzsenyicin írta Ivan Gyenyiszovics közlésének engedélyezésétől, nekiugrasztotta embereit Ilja Ehrenburg emlékiratainak, amelyek, úgymond, túl sötét képet festettek a sztálini éráról, az összeszorított fogak korszakáról. Nos, a következő ember a legváratlanabb közszereplő volt: Wladyslaw Gomulka, a lengyel párt első embere. Azért mondom, hogy a legváratlanabb, mert a kulturális szabadság, amelyet a mérföldkőnek számító magyar forradalom és a lengyel lázadás után, tehát az 50-es évek végén és a 60-as évek elején megéltünk, minden vitán felül Lengyelországban volt a legterebélyesebb. Ott, ahol a szovjetellenes hangulatok épp Gomulkát, az 1948-ban félretett embert segítették hatalomra. De 56 és 64 között sok minden megváltozott. Gomulka fokozódó mértékben szolgalelkű lett, ha úgy tetszik, Hruscsov-utánzó. Miközben Magyarországon Kádár János soha nem vette magának a bátorságot arra, hogy irodalmi és művészeti kérdésekben igazságot osszon – ezt, ha úgy akarom, leosztotta másoknak –, a haladó szovjet példa mintájára Wladyslaw Gomulka 1964 nyarán, noha nevek említése nélkül, Hruscsov legjobb tanítványaként nekiállt a leszámolás-irodalom képviselőit ostorozni. Mi is volt a leszámolás-irodalom? Nos, az a vonulat, amelyik a sztálinizmus kártevéseit akarta feltérképezni: erkölcsileg, politikailag, nemzetileg. Aki Wajda Márványemberét látta, tudja, volt mit. De a lengyel párt korábban liberálisnak hitt első embere ekkor jónak látta kijelenteni, hogy 1. Aki a személyi kultusz idejéből csak a törvénysértéseket látja, nem pedig egy nemzet nagy, kollektív erőfeszítéseit is, az történelmet hamisít. 2. A lengyel irodalom a sztálini években is nagy lépést tett előre. Na már most, túl azon az értelmetlen
vitán, hogy mikor lép az irodalom előre vagy hátra, Goethe volt-e jobb pár évszázaddal ezelőtt, vagy Günter Grass jobb-e manapság, túl ezen – mondom –, Gomulka szándéka nyilvánvaló volt. Először is: utánozni Hruscsovot, nem tudván, hogy perceken belül a mester odahaza megbukik; 2. odacsördíteni a hazai másként gondolkodóknak. Lábjegyzetem is van a történethez. A lengyel pártfőtitkár, miközben igyekezett vonalban maradni Moszkvával, kimondott olyasmiket is, amiket se Hruscsov, se Brezsnyev nem mondott volna ki. Egyrészt vonalhű volt, másrészt kicsit hű hajdani önmagához. Azt mondta, lehetséges a vita a párt és az írók között, lehetséges továbbá, hogy az írók egyben s másban a pártétól eltérő álláspontot képviseljenek. Ezt a devianciát Gomulka a szocializmus szempontjából emészthetőnek tartotta. Azok szemében, akik úgy nőttek fel, hogy mindig a pártnak van igaza, az írói igazság elismerése akár eretnekségnek is hathatott. Utószó: ezért az eretnekségért is szerettünk annak idején autóstoppozni Lengyelországba. Fésületlen írópalánták átkozódtak. Sok volt a dzsesszklub. Gerry and the Pacemakers, a Beatles riválisai leröppentek Krakkóba. És így tovább. Semmi Gomulka.
Harold Wilson 1964-ben a nagypolitika színpadán egy köpcös, ősz, hullámos hajú és legfőképp megállás nélkül pipázó férfiú jelent meg: Harold Wilson. Ő volt a brit Munkáspárt vezére, egyszersmind NagyBritannia új miniszterelnöke. A kérdéses időben a Munkáspárt éppen tizenhárom száraz évet tudott már maga mögött, hiszen amióta Clement Attlee helyébe Winston Churchill lépett, a brit baloldalnak nem sikerült saját képviselőt küldenie a Downing Street 10.-be. Wilson volt az első. Mi Magyarországon természetesen a tőkével kollaboráló jobboldali szociáldemokrácia jellegzetes képviselőjét láttuk benne, de brit mércével mérve határozottan baloldali személyiség volt, mármint a saját pártjában. Ezt legalább három ténnyel alá tudom támasztani. Közvetlenül a második világháború előtt, fiatal oxfordi tanárként Sir William Beveridgedzsel együtt készítette el azt a tanulmányt, amely alapjául szolgált a társadalombiztosítás széles körű bevezetésének és a szociális juttatások egész rendszerének. (Zárójelben jegyzem meg: az össznemzeti erőfeszítéseket követelő háborúban olyan hangulat uralkodott el a dolgozó embereken, amely lehetetlenné tette a mindig is érzéketlen brit uralkodó osztályok addigi szociálpolitikájának a folytatását. Végül is ez a hangulat ásta meg a háborúban győztes Churchill politikai sírját.) Wilson baloldaliságának második illusztrációja a szénbányák államosítása. Ennek tervét mint az energia- és fűtőanyagügyi minisztérium közgazdasági osztályának vezetője még ő dolgozta ki a háború alatt. A harmadik példa 1951-ből való. Ekkor, Attlee kormányzásának utolsó
évében, Wilson lemondott kereskedelmi miniszteri tisztéről, mert tiltakozni kívánt amiatt, hogy a koreai háború finanszírozása végett fizetővé tették az ingyenes egészségügyi ellátás bizonyos szektorait. Közel tíz évvel később baloldali rebelliónak nevezték a Munkáspártban Wilsonnak azt a kísérletét, hogy elhódítsa a pártvezéri tisztet Hugh Gaitskelltől, aki a konzervatív kormánynak valóban készséges együttműködő partnere volt az 50-es években. E kísérlet ugyan nem sikerült, de rá három évre Gaitskell meghalt, és a párt ekkor már Wilson vezérré választása mellett szavazott. Még újabb egy év sem telt el, s hősünk már miniszterelnök volt. Belefogott a brit gazdaság modernizálásának átfogó vállalkozásába. A strukturális változásokat közvetlen támogatásokkal és ösztönzésekkel segítették. Erős adóemelések révén ömlöttek a közpénzek az infrastruktúra fejlesztésébe, az egészségügy és az iskolahálózat korszerűsítésébe. Wilson gazdasági csodát ígért, és ennek fejében rábírta a szakszervezeteket, hogy mérsékeljék bérköveteléseiket és tartózkodjanak a sztrájkoktól. Kiépítette a munkáltatók-munkavállalókkormány együttműködésének intézményeit is, tulajdonképp elvégezni remélte mindazt, amiben Anglia kontinentális versenytársaihoz képest jócskán elkésett. De vállalkozása végül is félúton megállt, aztán úgy öt év alatt gyakorlatilag megbukott. Emberileg Wilson a Beatles dalaitól, a Tottenham futballsikereitől és az egyre szabadosabb légkörtől, az egyre szaftosabb magánéleti botrányoktól dübörgő Anglia portréján egy határozottan konzervatív ecsetvonás volt. Odaadó férj és családapa, enyhén viktoriánus ízű és enyhén olcsó irodalmi és művészeti alkotások kedvelője, hangsúlyozottan szerény, minden extravaganciától idegenkedő férfi. Csúnya szót soha nem vett a szájára, semmi izgalmas nem volt benne és körülötte.
Velencei filmsikerek Michelangelo Antonioni majdnem dekódolhatatlanul filozofikus Vörös sivatagja nyerte el a velencei filmfesztivál fődíját 1964-ben. Megint, természetesen, Monica Vittivel, a titokzatosan ábrándos színésznővel, kiről a mester előző opusa, a Napfogyatkozás kapcsán értekeztem. A Vörös sivatag volt Antonioni első színes filmje, ahol is a színek egy villamos erőmű csővezetékeiben és az erőműt körülvevő sárga füstben jelentek meg – akkor úgy mondtuk, elidegenítő hatással. Hozzávétetett ehhez egy mentálisan zavart hölgy, Vitti, az erőmű igazgatójának felesége, aki épp akkor látogatja meg a férjét, amikor az erőmű dolgozói sztrájkolnak, s ő épp az egyik sztrájkoló maradék szendvicsét kívánja meg… Pont, pont, pont. Lelki kiüresedés, környezeti betegség, technológiai vészhelyzet – ezek a jelenségek
sűrűsödnek a Vörös sivatagban, kizárólag magas intellektusú nézőknek, akik örömüket lelik a rejtélyekben (Monica Vitti Antonioni femme fatale-ja volt mindig is), és kérdően néznek magukra, amikor nem képesek követni a rendező képzettársítási bakugrásait. Ugyancsak a velencei filmfesztivál díjazottja volt ekkor a később emberileg és művészileg is az extremitások felé ellépő, abszurdba süllyedő, titokzatos körülmények között brutálisan meggyilkolt Pier Paolo Pasolini – önvallomása szerint marxista, istentagadó és homoszexuális, talán ennyi sok is – a maga Máté evangéliumával. Ebben a műben Krisztus egyszerűen egy proletár lázadó, egy boldogtalan ifjú, aki szellemi és erkölcsi erejét, hogy úgy mondjam, osztályhelyzetéből meríti. A Máté evangéliuma egy majdnem kommunista biblia, de a szöveg hibátlanul ótestamentumi, tehát kifogástalan. Mit akart Pasolini, kérdezem én, a messzi múltba merengve. Talán azt, hogy Krisztus megint azoké legyen – a szegényeké –, akik közül vétetett, s akiknek a vallás ma is a legtöbbet jelenti. Mindenesetre sokkal többet, mint a Pasolini által gyűlölt jómódúaknak. Ezt a filmet, noha sok évtizede készült, ajánlom mindazoknak, akiknek Krisztusról egyetlen élményük van: az olasznál nagyságrendekkel mondanivaló-szegényebb amerikai Mel Gibson Passiója. Könnyebb témára váltok. Ennek az évnek talán a legnagyobb filmsikere a Richard Lester rendezte A Hard Day’s Night, Egy nehéz nap éjszakája című film volt, a kongeniális rendező laudációja a Beatles „oltárán”. Mondhatnám, hogy a kérdéses időpontban, 1964 őszén a Beatlessel bukni nem, csak nyerni lehetett. De ez csak félig igaz. A sztori kerülhetett volna avatatlan kezekbe is. Lester jókedvű, erősen ironikus opust készített a Beatles-őrjöngésből a csapat harmadik, a filmcímet hordozó albumának zenéjétől kísérve. Négy olyan fiút látunk a filmen, akik a maguk szeretetre méltó módján képtelenek feldolgozni azt az izgalmat, amit keltenek, s akik kizárólag jól akarják érezni magukat… Miközben meg kell küzdeniük őrjöngő rajongókkal, idióta újságírókkal, akik hülye kérdések tömegét teszik fel nekik, s végül vagy nem végül, a hatalom embereivel, akik egyszerűen lenézik őket. Richard Lester ezzel a kvázi dokumentarista művel, megkockáztatom, remekművet hozott létre, amiképp az lett második Beatles-filmje, a Help is, évekkel később.
A háttér: Beatles-mánia 1963 telére Anglia a szó szoros értelmében megbolondult a Beatles fiúktól, a „mesés négyestől”. Különösen a lányok. Fellépéseiket eksztatikus jelenetek kísérték. Noha az angol popzene már ekkor is tele volt kiváló tehetségekkel, a piac eldöntötte, hogy ők a legjobbak. (A Beatles-hisztériát természetesen fejcsóválás, értetlenség, sőt düh és elkeseredettség is fogadta. Egy Paul Johnson
nevű, amúgy kiváló közírótól az alábbiakat lehetett olvasni a New Statesman című, tekintélyes, konzervatív folyóiratban: „Azok, akik a Beatles körül tolonganak, akik hisztériába üvöltik magukat, kiknek a kifejezéstelen arcai töltik meg a televíziós képernyőket, nos, azok nemzedékük legszerencsétlenebbjei: az unalmasak, a tehetetlenek, a kallódóak.”) A Beatles-jelenség, benne a koncerthisztériával, a hajnövesztéssel és azzal az egyébként remek zenével, amelyet a négy liverpooli fiú játszott, megmaradt volna az angol partokon innen, ha Amerika nem hajt fejet előttük. Ez némiképp késlekedett. Első albumuk, ahogy akkor mondtuk, nagylemezük, a Please Please Me, azaz járj a kedvemben, harminc hétig tanyázott az angol slágerlisták élén, de ugyanennek az amerikai változata A Beatles bemutatkozik címmel még csak fel sem került az ottani listákra. A fordulat 1964 legelején következett be, amikor az odahaza fergeteges sikerű I Want To Hold Your Hand (Fogni akarom a kezedet) a tengerentúl is megjelent, a legnagyobb amerikai kiadó, az EMI Capitol kiadásában, s a kiadó, ösztöneire, nem pedig a kritika fanyalgásaira hallgatva, 40 ezer dollárt nyomott bele a Beatles propagandába. Az eredmény elképesztő volt. A dal január 18-án felugrott a Billboard magazin slágerlistájának első helyére, s egy hét múltán csak a kislemez „b” oldalán található SheLoves You (A lány szeret téged) taszította le onnan. Ekkor, 1964-ben Amerikában az számított nagy slágernek, amiből 200 ezer lemezt eladtak. A Beatlesnek ebből a korai slágerlemezéből másfél millió kelt el, éspedig nem hónapok, hanem öt nap alatt. Húsvét felé pedig bekövetkezett az, ami soha előtte és soha utána: a Billboard-lista első öt helyét egyugyanazon együttes, persze a Beatles számai foglalták el. A januári siker úgy megdolgozta az amerikaiakat, hogy amikor az ország első számú televíziós show-manje, Ed Sullivan felléptette a négy fiút a CBS élő adásában, a stúdióterem 700 helyére 50 ezer jegyigénylés érkezett be. Mindez azonban eltörpül amellett, hogy amikor a show, benne öt dallal, adásba került, a korabeli beszámolók szerint Amerika tetszhalottá vált – tudniillik mindenki a fekete-fehér dobozok előtt ült. Ugyancsak a korabeli beszámolók mesélték el, hogy az amerikai tévénézőket legfeljebb a Kennedy-gyilkosságról készült felvételek ragasztották oda annyira a karosszékeikhez, mint a Beatles látványa Ed Sullivannél. (A show-mester ragyogó megérzése mellett szól, hogy már akkor lekötötte a Beatlest egy műsorába, amikor az amerikai kritikusok még csak röhöncséltek a gombafejűeken.) Nos, Amerika meg volt hódítva. S ha Amerika, akkor már az egész világ. Utóbbihoz az előbbi kellett. London a Beatlestől lett a világ közepe, a hajdivat közepe, az öltözködés közepe, a popzene közepe. A négy fiú sikere egyébként megnyitotta a korábban teljesen bezárkózó amerikai piacot az összes
nagy angol popegyüttes előtt – a Beatles ebben az értelemben is páratlan üzleti érték volt Angliának.
Cipruson dörögnek a fegyverek Ciprus ma kettészakított ország. Délen a görög ciprióta, északon a török közösség üzemelteti a maga államát, előbbi az Európai Unió tagjaként, utóbbi számkivetetten. A szigetet a török hadsereg 1974-es inváziója szakította ketté. De ha valaki azt hiszi, hogy a de facto kettéosztottság ekkor kezdődött, téved. Az tíz évvel korábban megkezdődött már. Ciprusnak mint önálló köztársaságnak talán négy békés éve volt összesen. Pár évet visszalépek. Ciprus 1959-ben vált brit fenségterületből önállóvá és függetlenné. Az első szabad választást 1960 nyarán tartották, mégpedig úgy, hogy az ötventagúra méretezett parlamentben eleve 15 helyet tartottak fenn a török kisebbségnek. A lakosság négyötödét kitevő görög közösség döntően Makariosz érsek, e nemzeti, sőt függetlenségi szimbólummá lett, okos, politizáló pap híveire szavazott-övék lett a 35 mandátumból 30, a többit a mind a mai napig erős kommunista párt takarította be. A török mandátumok kivétel nélkül Makariosz nagy ellenlábasának, Kücsüknek jutottak. Nos, az eredménynek megfelelően a független Ciprusi Köztársaság elnöke Makariosz lett, alelnöke pedig Kücsük, a kormányba bevontak három török minisztert, a vezető hivatalnokok megoszlása is a parlamenti – hangsúlyozom, a törököknek kedvező – arányokat tükrözte. Az alkotmány azonban, melyet alapjában a britek segítettek világra, túl elővigyázatosan, túl bonyolultan rendelkezett az önkormányzatokról s azok finanszírozásáról. Makariosz ezért 63 végén azt javasolta Kücsüknek, hogy a köztársaság működőképességének megőrzése végett legalább 13 ponton módosítsák az alkotmányt. A török közösség ezt az indítványt a jogai megtépázására tett kísérletnek tekintette, s visszakézből elvetette. Innentől kezdve nem volt megállás. A törökök valami nagyon rosszat szimatoltak, s tudjuk, olykor a gyanú erősebben motivál, mint a bizonyosság. A két közösség a lehető legrosszabb feltételezésekkel feszült egymásnak. A görög ciprióták azzal a gyanúval, hogy a törökök a sziget északi felét el akarják szakítani, a törökök azzal, hogy a görögök a török kisebbséget jogfosztás útján likvidálni remélik. A mindkét oldalon legálisan és illegálisan jelen levő katonatisztek akcióba léptek, önkéntesek tömegének mozgósításával valóságos háború tört ki. Eleinte a görög ciprióták voltak sikeresek – a törököket néhány enklávéba szorították vissza. De akkor akcióba lépett a törökországi török légierő, még a terrorbombázástól sem riadt vissza a sziget északnyugati – ma kizárólag törökök lakta – részén, ahol különösen hevesek voltak a harcok. A törökök beásták magukat Nicosia északi
felében, és kettészakították a fővárost. Téved az, aki azt hiszi, hogy Nicosiában az úgynevezett zöld vonal, a görög és a török részeket elválasztó árok csak 74 óta létezik. Megvan az már 64 óta – 74-ben legföljebb szélesebbé vált. Vizsgálódásunk évének márciusában az ENSZ elhatározta, hogy békefenntartó erőket küld Ciprusra, s ezek mandátumát azóta is csak hosszabbítják, hosszabbítják. Noha az év véres eseményei után a béke látszólag helyreállt, a két közösség közötti tárgyalások éveken keresztül hasztalan folytak, folynak.
Érettségi után a seregbe Az Országgyűlés januári ülésszakán Czinege Lajos honvédelmi miniszter bejelentette, hogy 19 évről – ami a gyakorlatban addig 20 volt – 18-ra szállítják le a bevonulási korhatárt. Az intézkedés az egyetemistákra mérte a legnagyobb csapást, akik eddig gyakorlatilag felmentettnek tekinthették magukat a sorkatonai szolgálat alól. Az új rendben az egyetemre és főiskolára felvetteknek, ha nem is két vagy három, de egy évre nyomban az érettségi után be kellett vonulniuk, s a további képzést a diploma megszerzése utánra ígérték nekik. Azért maradt lehetőség halasztásra, nem mindenki vonult be 18 éves korában. Azok a munkás- és parasztfiatalok például, akik idős szüleiket tartották el, 21 éves életkorukig halaszthatták a bevonulást; és ugyancsak halasztást kaptak azok az érettségizettek, akik az érettségi letétele után úgynevezett rövidített időtartamú szakmunkásképzésre iratkoztak be. A korhatár leszállítása mellett – a hivatalos indoklás szerint – az szólt, hogy a 18 évesek jelentős része vagy már kereső volt, vagy már felvették az egyetemre. A keresők azok közül kerültek ki, akik csak az általános iskolát végezték el, majd két-három év alatt szakmunkásbizonyítványhoz jutottak, s 18 éves korukra már valóban pénzt kerestek, olykor komoly összegeket. Ennél a rétegnél a törvényalkotó siettetni akarta a bevonulást, nehogy a már kereső fiatal gyorsan megnősüljön, s aztán ifjú feleségétől, sőt gyermekétől elszakítva kelljen katonáskodnia, vagy ha már nős, akkor minél előbb tudja le azt a két-három évet a seregben. A nem keresők közül azokat vonultatták be gyorsan és automatikusan, akik a középiskola elvégzése után nem akartak vagy nem tudtak egyetemre menni, de a szakmunkásképzésben sem kívántak részt venni. Ezeknek aztán az egyetemre való jelentkezéssel minimum 20 éves korukig várniuk kellett. A bevonulási korhatár leszállításának megvolt az oka és az indoka, de a fogadtatása szerfelett vegyesre sikeredett, minthogy a bevonulás volt az a dolog, amit mindenki halasztani, nem pedig siettetni próbált.
Egyébként maguk a törvényalkotók csak azzal voltak megakadva, hogy vajon egy 18 éves fiatalember fizikailag érett-e a katonai szolgálatra? A szakorvosok válasza az volt, hogy igen, valószínűleg azért, mert akkortájt egyszerűbb, sportosabb és talán egészségesebb életet éltek a fiatalok, messze nem estek ki annyian közülük a szűrővizsgálatokon, mint a rendszerváltozás után tíz évvel. Különben Czinege miniszter ebben a parlamenti expozéban jelentette be – diadalmas felhangokkal –, hogy a honvédek a megelőző évben, tehát 1963-ban több mint egymillió napot töltöttek el a gazdaságban, termelőtevékenységgel. Szó, mi szó, a katonaélet annak idején határozottan a kukorica felé tendált. Amit a téeszparaszt nem tudott vagy nem akart elvégezni – például a kukorica begyűjtését, s ez akkoriban ragályszerűen terjedt –, azt a katonákkal csináltatták meg. Ugyancsak velük enyhítették a munkaerőhiányt az út- és csatornaépítéseken, sőt az olyan ipari nagyberuházásokon is, mint amilyen a kohók és cementművek építése volt. Idővel valóságos építőzászlóaljak alakultak, ahol a katonák egyáltalán nem foglalkoztak katonasággal, csak egyenruhában fizikai munkát végeztek. És kerestek is. A többség azonban egyáltalán nem keresett, mert ebben a modern rabszolgahasználatban a munka díját kifizettették ugyan, de nem a katonának, hanem a honvédségnek, amely aztán belátása vagy az előírások szerint gazdálkodott a pénzzel. Ez a váratlan jövedelem is oka lehetett annak, hogy Czinege Lajos a honvédelmi kiadások közel félmilliárd forinttal való megkurtítását javasolta az ámuldozó parlamentnek.
Déry születésnapja A Szerelem című, csodálatos novellákat tartalmazó kötet után 1964-ben Déry Tibornak már regénye is megjelenhetett. A rehabilitációnak ez az aktusa a kafkai ihletésű G. A. úr X-ben című utópisztikus regény kiadásával történt meg, melynek az értelmezése körül ma is vita folyik. Mielőtt erre kitérnék, felidézem: Déry 1960-ban, egyéni amnesztiával szabadult a börtönből, 1963-ig gyakorlatilag nem publikálhatott, ekkortól azonban igen, sőt a kultúrpolitikának, melyet Aczél György irányított, már csak Magyarország nyugati imázsa szempontjából is egyre fontosabbá vált, hogy Déryt – aki, mint tudjuk, végtére is kommunista volt – újból betagosítsa a rendszerbe. Tehette, mert az író, természetéből adódóan, kész volt a kompromisszumokra. A G. A. úr X-bent egyébként börtönévei alatt írta, s belőle az a történelmi pesszimizmus sugárzik, amely Déryt nyilvánvalóan a forradalom leverése után kerítette hatalmába. Az Élet és Irodalom a megjelenés másnapján úgy fogalmazott, hogy a G. A. úr a
megszenvedett szorongás regénye, s valóban, X társadalmának képe igen sok ponton a sztálinista berendezkedésre utal, de legalábbis arra leképezhető. Bár sok minden más formációra is, ahol a szabadság klasszikus eszményét kiforgatják, sárba tiporják, gúnyt űznek belőle. Ezt az elmélkedést nem folytatom, a G. A. úr X-ben olvasható és olvasandó. Déry 1964-ben, írói újjászületésének pillanatában már hetvenéves volt. Azzal, hogy miképp ünnepeljék – idézőjelben – ezt a napot, az MSZMP Központi Bizottságának agitációs és propagandabizottsága foglalkozott akkortájt, s úgy döntött, hogy az író ellenforradalmi előélete, börtönviseltsége etcetera ellenére az irodalmi sajtó foglalkozzék az ünnepelttel. Különösen érdekes része volt a döntésnek, hogy a Kortársban (akkor nagyon-nagyon népszerű irodalmi folyóirat) Lukács György akadémikus, az ugyancsak 56-ban megpörkölődött, világhírű filozófus köszöntse Déryt. Hát ez nem történt meg, hogy miért nem, máig se tudni. Lukács köszöntője ugyan megjelent, csak nem a Kortársban, hanem a nyugatnémet Frankfurter Allgemeine Zeitungban. Talán azért ott, mert időközben megbukott Hruscsov, és Kádárék nem akarták az új szovjet főnökséget egy ellenforradalmár látványos rehabilitálásával irritálni? Ezt a kérdést ugyan nem én teszem fel elsőnek, de nem nagyon hiszem, hogy jogos lenne. Mindenesetre aznap, amikor Hruscsovot leváltották, az Élet és Irodalom heti száma már nyomdában volt, hiszen három napra rá, október 17-i dátummal, megjelent. S abban volt némi ünneplés, bár egy pillanatig sem túlzó. Már csak azért sem, mert az alá nem írt szöveg kitért a G. A. úrra, s azt a magyar irodalom legpesszimistább regényének nevezte. Apropó regény. A születésnapi laudáció Déryt se kommunistának, se szocialistának nem nevezte – előbbi fogalmat magára nézve ő sem használta többet, utóbbit annál inkább –, ráadásul az életmű taglalásában hihetetlen módon egy szóra sem érdemesítette a Befejezetlen mondatot, amely 1947-ben jelent meg először, s Déry írói munkásságának vitathatatlanul a csúcspontja volt. Mondanám: maradt is. A végére egy apróságot hoznék föl. A magyar közvélemény elől teljesen rejtett módon Déry Tibort ebben az időben már száz nyelvre fordították le, különösen franciára, nem utolsósorban a magyar irodalom ottani apostolának, Gara László műfordítónak a jóvoltából. Déry történetünk időpontjában azonban összeveszett Garával, mert hiú volt és érzékeny. Dühével felverte fél Párizst. A haragnak fordításszakmai oka is volt (nem Gara bűnéből), meg belejátszott némi publikálási késedelem is. Garára egyébként is rájárt a rúd. Idehaza ismertté vált, hogy a Preuves című folyóiratban nyilvánosan kifogás tárgyává tette Claude Bourdet-nek a Sartre-féle Les Temps Modernes-ben (Modern idők) közölt, negyvenoldalas tanulmányát, mely roppant kedvező képet festett Kádár Magyarországáról – 1956-hoz képest. Garának teljesen kézenfekvő kifogásai voltak a Bourdet által
közöltekkel szemben, s nem is igen értem, miért csináltak idehaza ebből ügyet, amikor a kifogások alapjában véve nem politikai természetűek voltak, s amikor Gara a szó szoros értelmében a gatyáját áldozta a magyar irodalom franciaországi népszerűsítésére. Fizetség gyanánt szegénynek nemcsak Déryvel, Kádárral is meg kellett küzdenie.
Nehéz emberek, Hideg napok Egy film, egy könyv. E kettő rázta meg a magyar értelmiséget 1964 őszén. Kezdem a filmmel. Kovács András, akit addig rendezőként nemigen ismert a nagyközönség, cinéma véritével állt elő – és nyomban be is futott. Mi a cinéma vérité? Az egyszerűség kedvéért fogalmazzunk úgy: dokumentumfilm a játékfilmben. Kovács létező embereket, feltalálókat kutatott fel, olyasvalakiket, akik szenzációs találmányokkal gazdagították Magyarországot, azaz gazdagították volna, ha megértik, támogatják és megfizetik őket. A Kovács-filmnek akkora hatása volt, hogy hónapokon, ha nem éveken át az egész ország Szabó István görgős ekéjéről, Pál József légpárnás köszörűjéről, a Heller-Forgó-féle hűtőtoronyról, Strowski István kondenzátortekercselő automatájáról, valamint Mohácsi és Fekete csőkutas öntözési rendszeréről beszélt. A film kérdése nemes egyszerűséggel – de kissé a Népszabadságtól elorzottan – úgy szólt, hogy lehet-e Magyarországon a kiugróan tehetséges embereknek érvényesülniük, és a válasz majdnem egyértelműen nemleges volt. A tehetség képtelen a közöny és az ostobaság falát átütni, üzente az általa megszólaltatott emberekkel Kovács András, ami nem éppen jó bizonyítvány volt a létező szocializmusról. A tárgyilagosság kedvéért el kell mondanom: annak idején a Nehéz emberek láttán mindenki azt gondolta, hogy ha a főnökök nem ennyire bunkók, akkor Magyarország az NSZK színvonalán élne, de hát ez egy picit se volt igaz. A Kovács által reklámozott találmányok se voltak annyira világverők, amennyire az a filmből kitűnt, leszámítva a Heller-Forgó-féle hűtőtornyot, amiből ma is sokat látni. És akkor a másikról, a könyvről. Ez Cseres Tibor Hideg napok című kisregénye volt, amely két másikkal együtt a szerző azonos című kötetében jelent meg. Most azért beszélek róla, mert a megjelenés pillanatában talán senki nem ismerte föl, hogy itt a nemzeti önvizsgálat példátlan aktusáról van szó, az 1942-es újvidéki mészárlás boncolgatásáról. Azt persze tudtuk, ha másból nem, hát Karsai Elek roppant népszerű történelemkönyveiből, hogy mi történt Újvidéken a magyar bevonulás, a Délvidék visszacsatolása után, de ennek a történetnek az irodalmi megjelenítése jó húsz évet késett, nyilván a magyar bűnösség be nem ismerhetősége okán. Cseres négy, immár a bűneiért felelni készülő magyar katonát jelenített meg a Hideg napokban,
remek karaktereket, shakespeare-i drámában. Erről röviden csak annyit, hogy az egyik fogoly (a két évvel későbbi, elementáris sikerű filmben, melyet ugyancsak Kovács András rendezett, a Latinovits Zoltán által alakított Büky őrnagy) a cellabéli beszélgetések során jön rá: a feleségét – tévedésből – magyar katonatársai lőtték a pogrom idején a jég alá… Nos, a Cseres-regény önvizsgálati, sokak szemében – mint az később kiderült – hazaáruló jellege annyira nem tűnt fel első olvasásra, hogy a Népszabadság kritikusa úgy harminc sort szentelt neki (szemben, mondjuk, a Csurka-darabra szánt százötvennel), és azt találta írni, hogy az újvidéki vérfürdő német parancsra történt. Ami egyszerűen nem volt igaz. Németek a közelben sem tartózkodtak, ezt illett volna tudni. De az epizód jellemző: 1964-ben még a magyar bűnök takargatása volt a divat, s ez érvényes a holokausztra is.
Pór Bertalan 1964 késő nyarán elhunyt Pór Bertalan. A hivatalos nekrológ a párt és a nemzetközi munkásmozgalom régi harcosát siratta benne, amit meg is lehetett mosolyogni meg nem is. Ugyanez a nekrológ ha nem is csinált kommunista művészt a szerencsétlen Pórból – a jó ízlés azért nem veszett ki –, alig leplezett elégtétellel emlékeztette az olvasót arra, hogy a festő, tizenöt éven át a Képzőművészeti Főiskola tanára, tagja volt a Tanácsköztársaság művészeti direktóriumának, továbbá a Francia Kommunista Pártnak. (Zárójelben jegyzem meg: e két eltévelyedésben Pór Bertalan a magyar és az európai szellemi élet és művészet számtalan nagyjával osztozott.) Arra nézve, hogy miért lépett le, úgymond, a Szovjetunióból, ahol mindösszesen fél évet töltött, épp abban az időben, amelyet Sinkó Ervin antisztálinista klasszikusából, az Egy regény regényéből oly jól ismerünk – nos erre nézve sem a nekrológ, sem az akkori életrajz nem nyújtott fogódzót. Tény, hogy Pór 1938-ban Párizsban telepedett le, ezt megelőzően, a Tanácsköztársaság kalandja után, nagyobbrészt Szlovákiában élt, ott festett gyönyörűséges tájképeket. Ugyanezt a jelzőt használnám bikakompozícióira is, melyeket viszont már Franciaországban alkotott. Pór Bertalan nem nagy, de nagyon jelentős alakja a magyar festészetnek. Rajzolni például kevesen tudtak nála jobban – ezért is tartja egy ma is élő nemzedék a mesterének. Nevét az első világháború előtt tevékenykedő, úgynevezett Nyolcak csoportjához sorolják, melyben nagyon nagy alkotók is szerepeltek: Czóbel, Kernstok, Czigány, Tihanyi, Márffy például. A társaság franciás irányultságú volt, Cézanne-t és Matisse-t követték. Leegyszerűsített, igen plasztikus formákkal, erőteljes, harsány színekkel dolgoztak. Majdhogynem forradalmat csináltak a festészetben, még ha egyenként nem is voltak olyan tehetségesek, mint elődeik, a konzervatív irányzattal szembeforduló nagybányaiak, illetve
szolnokiak, hogy csak Szinyei Mersét, Csókot vagy Iványi Grünwaldot említsem. Viszont tömegével csináltak plakátokat a Tanácsköztársaság idején. Ez volt végül is az a pont, amely Pór Bertalant harmincéves emigrációba sodorta, holott őrajta kívül számosan csináltak ekkortájt plakátokat, olyanok is, akik később a keresztény kurzus emberei lettek. A vicc az, hogy én Pór Bertalan képein se azt a forradalmi indulatot, se azt az emelkedett humánumot nem tudtam felfedezni, amit a késői nekrológ a javára írt. Viszont némi elégtétellel fedeztem fel, hogy az életmű méltatásából kimaradtak olyan, fotószerű ábrázolások, mint a Rákosi elvtárs és felesége parasztküldöttekkel beszélget, Pór 1951-ből való műve, melyen a magyar nép vezére valóban neje és valóban parasztok társaságában látható, és valóban fényképszerűen. Bocsánat, de röhögnöm kell, amikor a korabeli méltatótól azt olvasom, hogy a realista festők gyakorlatában – lásd a haladó szovjet mintát – egyáltalán nem volt ritka a fénykép után dolgozás. És tudják, miért röhögök? Mert a méltató művelt ember volt, nem írt hülyeséget. A hülyeség az volt, hogy a kiváló Pór Bertalan egy parasztkongresszus fotóját festette le, amiképp egyébként Rákosi 60. születésnapjára a legnagyobb magyar költők, Illyés, Csoóri és mások kínverseket írtak. Amúgy maga a fényképről festés nem volt ostobaság. Mint tudjuk, Munkácsy Mihály is festett fotókról.
Újjáépült az Erzsébet híd A magyar kormány még 1959-ben döntötte el, hogy újjáépítik az Erzsébet hidat, éspedig öt éven belül. Eldöntötték, hogy függőhidas rendszert alkalmaznak, de nem a hagyományos láncszerkezettel, hanem az annál könnyebb, jobb és elterjedtebb kábelszerkezettel. Akkortájt Európában és a nagyvilágban már csak a kábel ment. Minthogy Magyarországon megfelelő huzalt nem tudtak gyártani, a kábelt Ausztriából importálták. De nem ez a lényeges. Hanem az, hogy a Kossuth-díjas Sávoly Pál, az UVATERV főmérnöke valóban remekművet alkotott a hídtervvel, és a mű az általunk tárgyalt év november 21-éjére valóban el is készült. Nem kis engedménnyel, mellesleg. A kormány, ugyanaz a kormány, amely néhány hónap múltán szívbaj nélkül felrobbantatta a Nemzeti Színházat, meghagyta a helyén a Belvárosi templomot, miáltal a pesti hídszakasz – ahogyan azt ma is tapasztaljuk – különös kitérőt volt kénytelen tenni. De ezzel együtt is a mű remekbe sikerült. Általa igen nagy mértékben tehermentesítették a pest-budai forgalmat. A villamospályák mellett kétszer háromsávos pálya jutott az autóbusz- és gépkocsiforgalomnak, sávonként háromméteres terjedelemben. Nem volt olcsó játék. A járulékos költségekkel együtt a számla majd félmilliárd forintra rúgott. Ebből az összegből annak idején több lakótelepet lehetett volna felhúzni.
Az avatás napján számos légi fénykép készült. Ezeket érdekes ma megszemlélni. Ott áll az Erzsébet híd s mellette a teljesen foghíjas pesti Duna-part. Ekkor még nem döntötték el – a pozitív döntés később született –, hogy a hajdani Duna-korzó mentén szállodasor épül. Ami ezeken a képeken látható, az az új híd s tőle nem messzi távolban a régi Duna Szálló, a maga rettenetes tűzfalával, mely alatt én egyetemista koromban az akkor bevezetett narancsitalt hörpöltem; meg az UVATERV épülete és az újjáépítés alatt álló Vigadó. Akkor még azon gondolkodtak a várostervezők, hogy a gépkocsiforgalmat kiviszik a korzóra. Ez, hála istennek, nem történt meg. Viszont a teljes városrendezés jegyében ekkor döntötték el – jegyezzék meg jól, 1964-et írunk –, hogy a Váci utca sétálóutca lesz, amelyből teljesen kitiltják a gépkocsiforgalmat, legfeljebb két helyen, a Kristóf térnél és a Régiposta utcánál engedik gépkocsikkal átszelni. Ez egy darabig így is volt, illetve lett, aztán mindenünnen eltűntek a gépkocsik és – legfőképpen – az Erzsébet hídról a villamosok. Érdekes, hogy ekkortájt, az Erzsébet híd felavatásakor az volt az uralkodó városrendezési koncepció, hogy a Belvárosból, lévén az nagyon kicsi, távol kell tartani a közönségvonzó létesítményeket. Magyarán se szállodákat, se koncerttermeket nem kell és nem is szabad építeni, hiszen az oda igyekvőknek nem lesz normális parkolási lehetőségük. Akkortájt mindössze azzal a 60 hellyel számoltak, amit az Erzsébet híd alatt parkolás céljára kialakítottak. Sem a Szervita téri, sem az Aranykéz utcai parkolóház ötlete nem szerepelt a tervekben, az InterContinental, ma Marriott és a Fórum, ma Inter-Continental Szálló se.
Abu-Szimbel A történetet a kályhától kezdem. A nasszeri Egyiptom az 50-es években valóságos népességrobbanást élt meg. Nyilvánvalóvá lett, hogy a megszaporodott tömeget a föld immár képtelen eltartani; ipar kell, az iparhoz meg energia. Egyiptomnak forrás gyanánt a vízen kívül semmije se volt, se olaja, se szene. Atomerőművek akkortájt nemigen léteztek. Maradt tehát a víz, a Nílus vize, s ebből adódóan az újabb – a korábbit sokszorosan meghaladó – gátépítés. A munkálatok, alapvetően szovjet segítséggel, 1960 januárjában kezdődtek meg a felső-egyiptomi Asszuántól 7 kilométerre, éspedig annak biztos tudatában, hogy a Nílus völgyének elárasztása katasztrofális következményekkel fog járni az ott levő műemlékekre. Egyiptom régészeti hivatala az UNESCO-hoz, az meg a világ kormányaihoz fordult segítségért. De a pénz összeszedése nem ment könnyen, a műemlékek sorsa nem egy nap vagy év alatt dőlt el. Ebből adódóan 1960 és 1963 között turisták tömege szállta meg a Núbiai-sivatagot, remélve, hogy ő látja utoljára a halálra ítélt
templomokat, közöttük a leghíresebbeket, a Krisztus előtti 13. században uralkodó II. Ramszesz két szentélyét Abu-Szimbelnél. A templomok sziklatemplomok. Sziklába vájták őket egy ormon az ókorban. A feladat magától adódott. A sziklát, illetve a templomokat alkotó homokkövet tömbökké kell hasítani, éspedig kezelhető és szállításra alkalmas méretű tömbökké. Elhelyezésükre pedig egy újabb sziklaormot kell találni, magasan a Nílus szintje fölött. Úgy is lett. 65 méterrel, mondjuk, úgy 25 emelettel az eredeti helyszín fölött találtatott egy újabb sziklaorom, a munkát pedig a VBB nevű svéd cég közreműködésével végezték el. Istentelen erőfeszítés volt. Hogy miért? Mert a templomok homlokzatát, a hatalmas királyalakok fölötti sziklarészt – robbantási tilalom miatt – gépi erővel kellett eltávolítani. 150 köbméternyi sziklát. Ez a mennyiség még homokból se kevés. Mindezt megelőzően azonban akadt egy izgalmas játék. 1964 augusztusában a Nílus vize már veszedelmesen kezdett emelkedni. Az egész templomáthelyezés előtt tehát egy 27 méter magas, 370 méter átmérőjű külön gátat kellett építeni, nehogy az áradás elsöpörje a műemlékeket, mielőtt még a munkát elvégezték volna. Ez is meglett. Végül II. Ramszesz templomait, a király alakokat, az oszlopokat, a tetőt és a kamrafalakat 3 méter magas, 5 méter hosszú és 80 centi mély tömbökké hasogatták, melyek egyenként majdnem 20 tonna súlyúak voltak. 1042 darab tömböt emeltek fel aztán egy sivatagi platóra, ahol újból összeszerelték és két hatalmas kupola alá helyezték őket. Nem szeretnék untatni senkit sem a technikai részletekkel, dilettáns elmével is el lehet képzelni, hogy mekkora figyelemre, óvatosságra és műszaki felkészültségre, ötletességre, trükközésre volt szükség, hogy minden a helyére kerüljön. Csak egy példa: az ókori építészek úgy tervezték a templomokat, hogy a felkelő nap első sugarai a homlokzat előtt álló királyalakokat és a templomkamrák bejáratát világítsák meg. Ezt sem volt szabad szem elől téveszteni. Négy évig folyt a munka, és közel negyvenmillió dollárt emésztett fel. Az idők folyamán a műtéten dolgozó emberek és családtagjaik száma háromezerre növekedett, AbuSzimbelnél, a sivatagban város nőtt ki a földből saját házakkal, mecsettel, hivatalokkal, rendőrőrssel, üzletekkel, sőt sportpályákkal is. Negyvenmillió dollárból a történelem folyamán talán soha nem alkottak ekkorát.
Hogyan lettek Szűcsék milliomosok? Voltak-e gazdag emberek Magyarországon akkortájt? Akadtak. Jobbára maszekok. Ám a sajtó látókörében felbukkant egy egészen különös vállalkozó, aki – mai szóhasználattal élve – többet kaszált, mint egy Váci utcai bizsus. Az illető egy ötletes, magát zseniálisnak nevező ember volt, akiről meg nem
mondom, hogyan végezte, csak azt tudom, hogy becsületesen bevallotta akkor fantasztikusnak számító jövedelmét, és rendesen adózott is utána. Mi volt az ötlet? Az ötlet az volt, hogy Szűcs Ferencné képkeretkészítő kisiparos – hátában az ötletadóval, a férjével – apróhirdetésben, majd sokszorosított levelekben felkínálta Magyarország lusta népének, ha úgy akarja, utánamegy sok éve elfekvő nyereményének, s tíz százalék haszon ellenében kiváltja azt. Nem akarok rejtélyeskedni, a békekölcsönről volt szó. Hajdanán, a Rákosi-rendszerben volt ugyebár tervkölcsön és békekölcsön. Mindkettő arra szolgált, hogy a dolgozó nép jövedelmét szándékosan megkurtítsák, azaz az embereket arra kényszerítsék, hogy államuknak – a terv és a béke nevében – hitelezzenek, mellesleg kamat nélkül. A konstrukció – ezt csak a fiatalabb nemzedék kedvéért mondom – arra volt kitalálva, hogy néhány száz vagy néhány ezer forint értékben kölcsönt lehessen jegyezni, erről kötvényt kapni, s aztán a kötvénnyel sorshúzáson részt venni. Aki nyert, nyert – akár a pénzének a többszörösét –, aki nem, nem. Sorshúzásokat évente többször tartottak, az erről szóló jegyzékek megjelentek a napilapokban. Kádárék idejére a tervkölcsön kifújt, a nála makacsabb, hosszabb távú békekölcsön – igen, ezzel a bizarr névvel – életképesebbnek, azaz hosszabb távúnak bizonyult. Nem volt olyan magyar család, amelynek a birtokában ne lett volna néhány ezer forintnyi kölcsönkötvény.
Két jó barát: Hruscsov és Kádár klasszikus pályaudvari díszletek között
Eisemann Mihály: minden kéményseprő az ő dalait fütyörészte
Louis Armstrong a Népstadionban
Igen ám, de ugyanezeknek a családoknak a jelentékeny része belefásult abba, hogy állandóan lesse, nyert-e a kötvénye pár forintot vagy sem. És ekkor jöttek Szűcsék. Nagyon eredeti módon azt javasolták ügyfeleiknek, hogy átnézik az elmúlt tíz év húzásait, s ha esetleg nyereményre bukkannak, 10 százaléknyi jutalék ellenében kiszolgáltatják azt a kötvénytulajdonosnak. Áradni kezdett hozzájuk a közönség. Naponta egy-két ezer levelet kaptak, és ezek nyomában eredményesen kutattak. Kiderült, hogy nagyon sok a lemaradt nyereményes. Szűcs Ferencné – ez a Népszabadságban volt olvasható – 1964 januárjában 820 ezer 430 forint éves jövedelmet vallott be az adóhatóságnak, ami tényleg fantasztikus összeg volt, mondjuk, a háromszázszorosa az akkor számon tartott átlagjövedelemnek. Mai érték szerint úgy 25-30 millió forint, azzal a megszorítással, hogy annak idején a dolgozó nép 99,9 százalékának még csak esélye se volt ennyit keresni. Az irigy szomszédok persze nyomban fel is jelentették Szűcséket. Nem mentek sokra. Igaz ugyan, hogy a vonatkozó törvények a békekölcsönnel kapcsolatos összes ügylet lebonyolítását az OTP-re hagyták, de nem volt olyan törvény, amely ennek az ellenkezőjét szankcionálta volna. Igaz továbbá, hogy az OTP köteles lett volna ingyen vállalni és elvégezni az elmaradt nyeremények felkutatását, de ez az ingyenesség csak írásban állt: aki odament egy OTP-fiókba azzal, hogy néznék már meg, nyert-e a kötvénye öt vagy tíz évvel korábban, azt elhajtották. De a legfőbb erkölcs védelmezőinek ez a hiátus nem számított. Szűcs hiába folyamodott kínjában olyan iparigazolványért, amely lehetővé tette volna neki, hogy mint kisvállalkozó legálisan kutakodjék az elmaradt békekölcsön-nyeremények után, a tanács
illetékes osztálya kérelmét elutasította. Hogy aztán mivel végződött a magát nem átlagembernek, hanem – egyébként joggal – zseninek minősítő Szűcs története, azt meg nem mondom, mert a sajtóban nem akadtam nyomára.
Téli olimpia Az 1964-es téli olimpiát Innsbruckban rendezték. Aki ma tölti a telet a tiroli fővárosban, leginkább a tökéletes kiszolgálás élményét hozza magával, de bő negyven évvel ezelőtt a sportolók kimaradtak a jólétből. A fáma az, hogy ennyire spártai körülmények között még soha nem tartották a téli olimpiák részvevőit. Tizenegy emeletes panelekben, önkormányzati bérlakásokban szállásolták el őket, a fenekük alá az osztrák hadseregtől kölcsönzött ágyakat raktak, s nyolcukra-tízükre jutott egy fürdőszoba. A panaszokra Innsbruck egyik alpolgármestere a hamburgi Spiegel egykorú tudósítása szerint ekképp reagált: „Mi a baj? Van ott mosdó is, kád is, tehát egyszerre mindig két ember tisztálkodhat.” A kényelmet másoknak tartogatták. A legillusztrisabb vendég a perzsa sah volt, ki nejével, a manökenkülsejű Farah Dibával, továbbá egy egész egy negyed tonna holmival érkezett Innsbruckba, a lesiklópályával szembeni szállodában huszonnégy szobát foglalt le magának meg a kíséretnek, s hogy ne bántsa az ízlését a parasztinak tetsző berendezés, a bécsi perzsa nagykövetség kidobatott a császári lakosztályokból mindent: plüss- és Chippendale-bútorokat hozatott, valamint külön a sahnak rózsaszín tapétát. Továbbá: a sportolókon kívül egyedül neki, Perzsia, azaz Irán uralkodójának engedték meg, hogy kipróbálja a lesiklópályát, amelyben aztán – illetve magukban a versenyekben – a szálloda tetejére épített külön lelátóról gyönyörködhetett. Még egy gyöngyszem. A pálya aljában sörsátor szolgálta az átfagyott nézők kényelmét. Ennek a nyitott fele azonban eredetileg a szállodára nézett. Mit csináltak tehát a gondos tulajdonosok? A császári testőrség kérésére 180 fokkal elfordították a sátrat, nehogy a benn tartózkodók virslievés és sörözés közben pillantásaikat Reza Pahlavi magántribünjére vethessék. Akadtak aztán Innsbruckban felejthetetlen – sportbéli – dolgok is. Ilyen volt például, hogy kettejük tizenhárom összecsapása közül most és itt, egyetlenegyszer verte meg páros műkorcsolyázásban a szovjet Protapopov házaspár a német nemzeti ikonnak számító Kilius-Bäumler párost. A balett diadalmaskodott a sportos mutatvány fölött. A zsűrit – és a közönséget – azzal bűvölte el a profi muzsikusnak se rossz Oleg Protapopov és neje, Ljudmila Bjelouszova, hogy végig a zenére korcsolyázott. Egy-egy emelés és ugrás után ők, ellentétben a többiekkel, nemcsak futottak tovább, hanem minden lépésüket a
zenéhez igazították: Beethoven Holdfény-szonátája és Rahmanyinov volt a kedvencük. Összeborulásaik, színpadokról ellesett, balettos karmozdulataik újdonságnak számítottak, és ekkor meg a rá következő sok-sok évben elementárisán sikeresek voltak. Az orosz baletthagyomány költözött ki a jégre. A szép, szőke Marika Kilius és a határozottan olaszos külsejű HansJürgen Bäumler esete külön történet. Az olimpiai vereség után a világbajnokságon revansot vettek Protapopovékon, majd nyomban el is mentek profinak: a híres amerikai Holiday on Ice revühöz igazoltak. Később sikeres slágereket énekeltek lemezre, sőt Bäumler egyfajta színészi karriert is befutott: évekig vezetett televíziós műsorokat. De útjaik, noha köztudottan szerelmesek voltak egymásba, szétváltak. Ennek oka a Kilius mamában keresendő. A roppant jómódú „jégmama” egyszerűen kettejük közé állt, mert Bäumlert a lányához méltatlan proliivadéknak, ennélfogva kézfogóra alkalmatlannak tekintette. Az eredmény: Marika Kilius kétszer ment férjhez, és kétszer vált el. Innsbruck hőse egyébként egy szovjet gyorskorcsolyázónő, Irina Szkoblikova volt. Az Uralból való tanárnő megcsinálta a Grand Slamet: mind a négy távon – 500-on, 1000-en, 1500-on és 3000-en – aranyérmet szerzett. Ilyen teljesítményt sem előtte, sem utána nem volt képes egyetlen hölgy se felmutatni. A kicsi, szőke Szkoblikova összesen hat olimpiai arannyal büszkélkedhet, minthogy 1960-ban, Squaw Valley-ben már nyert kettőt. És akkor jöhet a slusszpoén. Illetve kettő. Az első, hogy a szuperbajnok a hat arany birtokában még Innsbruckból felvételét kérte a pártba. Ez tipikus hruscsovi kor-, illetve kórtünet volt. A főnök az ország minden sikerében önszemélyűleg sütkérezett, így például Gagarinnal is elmondatta, hogy a nagy teljesítmény, az első űrutazás a pártnak köszönhető. A második poén rusztikusabb. Irina Szkoblikova odahaza egész életében egyetlenegy szovjet bajnoki címet se szerzett. Vetélytársa, Inga Voronyina mindig megverte.
Egy legenda nyugdíjba megy Sepp Herberger, az NSZK labdarúgóválogatottjának szövetségi kapitánya 1964-ben adta át huszonnyolc teljes éven át viselt parancsnoki pálcáját Helmut Schönnek. Mint a számokból is kiolvasható, még a Hitler-érában lett kapitány, ámde soha, senkinek nem jutott eszébe, hogy leváltsa. A szó politikai értelmében nem feketedett le, legfeljebb azt kellett elviselnie, hogy 1940-től 1950-ig a FIFA nem vett tudomást a német labdarúgásról. De hát ebben az időben, a második világháború előtt, alatt és után komoly meccsek nemigen voltak, az újonnan született NSZK az 1950-es világbajnokságon még nem tudott részt venni. Herberger pályafutásának legnagyobb, voltaképp egyetlen igazi nagy sikere az 1954-es vb megnyerése volt –
Magyarország ellen. (Olyan volt ő, mint a mondabeli „egykönyves író”, akinek a tollát egyszer elhagyja egy remekmű – aztán soha többet.) Bár ha arra gondolok, hogy a csoportmérkőzésen Aranycsapatunk még 8:3ra verte az NSZK-t, és ekkora vereséget soha, senki nem mért Herbergerre, aki hat tartalékkal állt ki az övénél amúgy is nagyságrendekkel jobb magyar válogatott ellen, maradnak bennem kérdések. Utóbb a látnokot, a zsenit ünnepelték benne odahaza, mert ezt a meccset tudatosan leadta. Magyarul: veszítenie kellett ahhoz, hogy csapata a negyeddöntőkről „jó ágra” kerüljön, ne olyan ellenfelei legyenek sorozatban, mint amilyenek Sebes Gusztáv csapatának adódtak. Brazília, aztán Uruguay. Tréfás mérkőzés volt különben ez a 8:3, alig hihető, hogy Herberger eleve egy „nyolcast” szavazott volna meg önmaga ellen, de Puskásék valóban tetszés szerint lövögették a góljaikat, miközben a németek három találata közül kettő úgy esett, hogy Grosics, a kapus, majdnem a félvonalnál cselezgetett a labdával, amit mindkétszer elcsentek tőle, és az üres magyar kapuba rúgták. Amúgy Herberger volt a pedáns német edző etalonja. Mindent jó előre megtervezett, általában nem is ült le a kispadra, mert a meccs alatt nem volt mondanivalója. Igazi nagyságát azonban az utókor nem ebben látja, hanem a lelki tréningben. Úgy mondják, pszichikailag tudta felkészíteni kedvenc játékosait a legjobban. Mindig volt egy olyan mondata, amelyik lelkileg szabadította fel a játékost. A brazilok külön pszichológust alkalmaztak 58-tól, a németeknek erre nem volt szükségük; ott volt a kapitány. Aki, jegyezzük meg, a magyarok ellen is győztes Fritz Waltert, a csatár-csapatkapitányt szerette volna utódjának, ám őt nem tudta megnyerni, maradt az asszisztens, Helmut Schön. Megfigyelhető volt különben, hogy innentől fogva a hatalomátadás a németeknél ment mindig a legsimábban. Minden búcsúzó szövetségi kapitányt az asszisztense követte. Herberger volt a mintaadó.
A tokiói nyári olimpia nagyjai… Abebe Bikila etióp maratoni futó. Róma (1960) után Tokióban is őt avatták a szám olimpiai bajnokává, csak épp ekkor már nem mezítláb futott, mint a Via Appia kövein. Egy szép, Asics márkájú cipő díszítette a lábát – ez talán használt is neki, mert hihetetlen fölénnyel, vagy négy kilométer előnnyel nyert. Megjegyzem, tiszta csoda, hogy egyáltalán indulni tudott. Hisz odahaza őt, a császári testőrség tiszthelyettesét, röviddel Róma után belekényszerítették egy tábornoki puccskísérletbe, melynek aztán minden résztvevőjét kötél általi halálra ítélték. Neki a császár megkegyelmezett. A két olimpia között nemigen versenyzett, negyven nappal Tokió előtt pedig összeesett az edzőpályán – vakbélgyulladást állapítottak meg nála. Megműtötték, ám, életerejére jellemzően, még a
lábadozás idején kiszökött éjszakánként a kórteremből, és a kórház udvarán titokban edzeni kezdett. Tokióba azzal utazott el, hogy nem indul, aztán indult, és lám… Bikila alig tíz évet élt még győzelme után, a császártól kapott Volkswagenjével karambolozott, mindkét lábára megbénult, és ebben az állapotában érte egy tüdőgyulladás, amelybe negyvenegy évesen belehalt. Harmadik olimpiáját nyerte sorozatban egy amerikai diszkoszvető, Al Oerter (ő még majd nyer egyet hozzá négy évvel később, Mexikóban), és ugyancsak a harmadikat – az úszósport történetében először – az ausztrál Dawn Fraser, az a hölgy, aki elsőként úszta a száz métert egy percen belül. Az örökké mosolygós Fraser nyolcgyerekes prolicsaládban nőtt fel, fékezhetetlen, bajkeverő természettel. Amíg csak versenyzett, mindig mindent megnyert – úgy tíz éven át, tizenhét éves kora óta –, de Tokióban olyasmikre ragadtatta magát, amivel végképp betelt a pohár az Ausztrál Úszószövetségnél. Kérték, hogy közeli versenyszáma miatt ne legyen ott a megnyitón – ott volt. Kötelezték, hogy viselje az ausztrál válogatott úszóegyenruháját mindenkor – az elődöntőben saját kosztümben virított. Győzelme után néhány társával belopózott a császári palotába, hogy egy japán zászlót lopjon, lopott is, de a rendőrség lefogta. Futva és falakon át próbált menekülni, eltörte a bokáját, így aztán elkapták. Majd látván, kivel van dolguk, a jegyzőkönyv aláírása helyett autogramot kértek tőle. A lopott zászló nála maradt. A záróünnepségen begipszelt bokával ő vitte az ausztrál zászlót, ám nyomban az olimpia után a szövetség tíz évre eltiltotta az úszástól – ez lett sportkarrierjének a vége. 1920 óta nem fordult elő, hogy a két legkegyetlenebb futószámot, a nyolcszázat és az ezerötszázat ugyanaz a versenyző nyerje. Mellesleg: azóta se, olimpián legalábbis. A nagy bajnokot Peter Snellnek hívták, és arról volt felismerhető, hogy hazája fekete színét viseli a mezén. Lévén új-zélandi. Manapság már csak rögbiben látjuk a fekete színt, és úgy mondjuk: all blacks (színtiszta feketék). Peter Snell volt a legfölényesebb nyerő, akit ezeken a távokon valaha is láttam. Rómában már nyert nyolcszázon, de amit Tokióban produkált ugyanezen a távon, az egyszerűen félelmetes volt, Egy perc, negyvenöt egész egy tized másodperccel nyert, és ez az idő elegendő lett volna ahhoz, hogy harminchat évvel később Sydneyben ezüstérmes legyen, illetve hogy hajszállal csússzon le az aranyról. Ugyanezen a távon l:44,3-mal olyan időt futott az olimpia előtt két évvel, amit valószínűtlennek hittünk. A világ ámultan nézte, hogy a hatvanas évek szovjet szupersztárjai, a Press nővérek hogyan tarolják le a pályát nehézatlétikában. Tamara Press megnyerte Tokióban a diszkoszvetést, és amúgy mellékesen a súlylökést is, húga, Irina pedig – aki ugyancsak remek volt súlylökésben – az ötpróbát. Ez a két hölgy éveken át nem ment le a szovjet újságok
címlapjairól. Odahaza, ahol ők versenyeztek, nem jutott arany senki másnak. Viszont… Viszont gyanúsak voltak. Nem a hazájukban, hanem külhonban. Szó, mi szó, egyiküknek sem volt vonzó hölgyformája. Tamarának semmiképp se, de Irinának se, aki pályafutása végén belügyi dolgozó lett. Gondolom – de csak gondolom –, ennek a körülménynek is szerepe lett abban, hogy 1968-ban, tehát a tokiói olimpia után négy évvel, a NOB elrendelte, majd tizenöt év múltán megszüntette a versenyzők nemi hovatartozásának ellenőrzését. A rossz nyelvek hol azt mondták, hogy a Press nővérek hermafroditák, hol azt, hogy férfihormonokat kaptak. A szovjet és később az orosz sajtó ezt vehemensen cáfolta. Soha nem fogjuk megtudni, volt-e a vádakban igazság. A százméteres síkfutást Bob Hayes, ez a legendás fekete-amerikai nyerte. Az előfutamban ő futott először a világon tíz másodpercen belül, de az eredményét – hátszél miatt – nem hitelesítették. Hayes aztán aranyat nyert a négyszer százas váltóban is, ahol utolsó emberként nyolc egész hat tized másodperc alatt futotta le a távját, hihetetlen, de ugyancsak nem hitelesíthető sebességgel. Ezzel a sztoriját le is zárhatnánk, de kikívánkozik belőlem még valami: Bob Hayest nem úgy ismerte meg és őrizte meg emlékezetében az amerikai közvélemény, mint a tokiói olimpia bajnokát, hanem mint az amerikai futball legendáját. Hihetetlen gyorsaságát ez az ember ugyanis a futballban kamatoztatta, ő volt az első és egyetlen az amerikai történelemben, aki nemcsak olimpiai aranyat, hanem Super Bowlt is nyert, éspedig a Dallas Cowboysszal. Ez is az olimpia történetéhez tartozik.
…és magyar hősei A magyar olimpiai csapatnak remekül ütött be a tokiói olimpiai szereplés. Tíz aranyat nyertünk, ugyanannyit, mint Londonban, és hagyományos sportágaink között jól szétterítve. (Leszámítva a kajak-kenut.) A vívók négy aranyat hoztak, a birkózók kettőt, a focisták, a vízilabdázók, az öttusázók, a sportlövők egyet-egyet. A nemzetek ranglistáján hatodikak lettünk, a kis nemzetek közül messzemessze az elsők. Az óriásokat és a rendező országot nem számítva csak az egyesített német csapat előzött meg bennünket, meg az olasz, ám e kettő is ugyanannyi arannyal büszkélkedhetett csak, mint mi. Éljen! Az előző évi gdanski világbajnoki szuperteljesítmény után női tőrvívóink megint hozták a formájukat, Rejtő egyéniben újból nyert, de ezúttal a csapat is. Pézsa Tibor továbbvitte a magyar kard legszebb hagyományát, és új csillagaink, a párbajtőrözők az idősebb és a fiatalabb generáció ideális mixtúrájával – egyfelől Bárány, Gábor és Kausz, másfelől Kulcsár és Nemere – először nyertek olimpiát.
Ami pedig a birkózókat illeti. Polyák Imre, tokiói olimpiai pehelysúlyú bajnokunk már 1952-ben Helsinkiben is versenyzett. Aztán Melbourneben is, Rómában is. Mindig az ezüstöt sikerült elkapnia. Másokat ennyi negatív élmény már leterített volna, de Polyák hajlíthatatlan volt. Harminchat évesen is az. És láss csodát: Tokióban végre sikerült – egy döntetlennel a szovjet-grúz Rurua ellen – megszereznie az aranyat. Kozma Istvánt, becenevén Picit, közel kétméteres magassággal és száznegyven kilónyi súllyal áldotta meg a sors. Biztosra megyek, ha azt mondom: aligha volt nála nagyobb alakja a magyar birkózásnak. Nehézsúlyban indult mindig, de fürgeségben, technikai tudásban nyugodtan lehetett volna őt könnyűsúlyúnak minősíteni. Emellett hatalmas önbizalma volt és igen nagy szája. A birkózótársadalomban finoman szólva is kevésbé kedvelték őt, mint a Váci utcában. Ideértve a hölgyeket is. Ismerte őt a fél város. Sokat forgott a legnépszerűbb szórakozóhelyeken este, éjszaka, hajnalban. Nem illett bele a sportnak élő ember szabványdobozába. A fegyelem sem volt a legerősebb oldala – egy ponton ki is dobták a válogatottból. Akik kidobták, féltették. De tanult az esetből. Különben tokiói olimpiai aranyérmét nem kettőzte volna meg négy évvel később Mexikóvárosban. A magyar vízilabdacsapat a római, teljesen érthetetlen fiaskó után aranyérmet nyert Tokióban. Erre mindenki úgy emlékszik vissza, hogy Szepesi üvölt: „Lőj, Dömötör, lőj!” – és Dömötör Zoltán, a Dózsa balkezes szélsője lőtt, illetve nem lőtt, hanem ejtett, és ezzel 5:2-re nyertünk a szovjetek ellen, egyszersmind megnyertük az aranyat is. De nyomorult egy dolog volt ez azért. A tokiói olimpia hatos döntőjében körmérkőzést játszottunk, és majdnem elbuktunk a jugoszlávok ellen. Akkor Szandics volt a rém. Öt perc elmúltával 0:3-ra álltunk. Szepesi György ekkor érkezett az arénába, és örömmel konstatálta, hogy vezetünk. Csakhogy hamarosan rájött: épp ellenkezőleg. Sebaj, tíz perc múltán – ekkor már negyedeket játszottunk – 3:3 állt az eredményjelző táblán. De 4:3-ra megint a jugoszlávok vezettek. Aztán jött egy négyméteres párbaj. Rusorán Péter, ugyanaz a játékos, aki négy évvel korábban végzetes helyzetben kihagyott egy büntetőt, most belőtte. Kétszer is, mert ismételtették vele. Szandics viszont – a jugoszlávok ásza – a végén eltörte a felső kapufát egy négyméteresből, ilyenformán minden nyitva maradt a végére. A jugoszlávok az olaszokkal játszottak. Csak az volt a kérdés, körmérkőzés lévén, lefekszenek-e nekik az ellenfelek – hát nem feküdtek le. Szandicsék csak 2:l-re tudtak nyerni, aminek az lett a következménye, hogy a mi kezünkben volt a döntés: ha három góllal tudunk nyerni a szovjetek ellen, akkor mi vagyunk az olimpiai bajnokok, ha nem, akkor a jugoszlávok. És a balvégzetű Rusorán Peti 2:2-nél
megint kihagyott egy büntetőt. Jött a negyedik negyed, lőttünk két gólt, és aztán tényleg azon a Dömötör-labdán múlt, hogy lesz-e 5:2. Lett. Szinte ennél is jobb, bár kevésbé drámai a magyar labdarúgó válogatott győzelmének a sztorija. Dr. Lakat Károly kapitánynak egy olyan csapatot kellett kiállítania, amelyben – az akkori szabályok szerint – nem szerepelhettek az 1962-es chilei vb hősei – tehát nem lehetett ott Sipos és Solymosi, Albert és Göröcs, Tichy és Mátrai meg a többiek. Felfedezte tehát a 18 éves Bene Ferencet, aki mindjárt az első meccsen hat gólt rúgott Marokkónak. A csoportmérkőzésen 6:5-re megvertük a jugoszlávokat, ami vízilabda-eredmény volt. A nyolc között megvertük Romániát 2:0-ra, az elődöntőben az Egyesült Arab Köztársaságot 6:0-ra, a döntőben a csehszlovákokat 2:l-re. Végre valami az 52-es olimpiai győzelem és az 54-es világbajnoki ezüst után. Végszó. A labdarúgócsapat teljesítményéről Lakat Károly 80 oldalas jelentést írt a magyar sport akkori „atyaistenének”, Kutas Istvánnak, aki Tatán, nagy közönség előtt, az egész magyar olimpiai szereplést értékelve azt mondta: ha regényt akar olvasni, inkább Jókait olvas, nem Lakatot. Mire a tanári diplomával rendelkező kapitány: Én pedig, ha szónoklatot akarok hallani, akkor inkább Démoszthenészt hallgatom, nem Kutas elvtársat.
Churchill útja a miniszterelnökségig 1965. január 24-én meghalt Winston Churchill. Kilencven évet élt, életpályája, politikusi teljesítménye a legnagyobbak között is kiemelkedő. A főrendi családba született fiatalember életútja úgy indult, mint abban a korban a fiatal arisztokratáké. A legjobb magániskolák, majd a sandhursti katonai akadémia. De a szokvány körülbelül eddig a pontig tart. Huszonhat éves korára ugyanis Churchill már többet tud maga mögött, mint egész nemzedéke. Ledobja a katonaruhát, és elmegy újságírónak. Egyenesen Dél-Afrikába, a búr háborúba. Onnan tudósítja a londoni Morning Postot. Még egy hónapja sincs állomáshelyén, amikor kiszabadít a búrok kezéből egy brit páncélvonatot. Vállalja érte a fogságot. Fogságából azonban kalandos körülmények között megszökik, odahaza háborús hősként ünneplik. Kihasználva ezt, indul a képviselőségért Oldhamben – és nyer. Huszonhat éves korában már az Alsóházban ül, és jómódú ember. De nem földbirtokai jövedelméből, hanem abból a pénzből, amit élménybeszámolóival és írásaival keres. A házassággal egyébként 34 éves koráig vár, akkor veszi el a gyönyörű
Clementine Hoziert, aki egy életen át kitart mellette. Ugyanebben az évben már munkaügyi miniszter a liberális kormányban, később belügyminiszter, 1911-től pedig a haditengerészet irányítója. Nagy dolgok fűződnek a nevéhez, mert minden, amit tesz, rácáfol neveltetésére és öröklött nézeteire. Ő vezeti be a nyolcórás munkaidőt a bányászoknál, meg a minimálbért és az állami munkaközvetítést. Élharcosa annak a törvénynek, amely alaposan megkurtítja a Lordok Házának jogait, de annak is, amely önigazgatáshoz juttatja a gyarmati sorban tartott íreket. Végül, az Admiralitás élén elfogadtatja minden idők legnagyobb haditengerészeti költségvetését. Talán elsőként érzékeli a német veszélyt, elsőként mondja ki, hogy Németországot csak a britfrancia szövetség tudja féken tartani. Az első világháború elején aztán két sikertelen vállalkozással árnyékolja be önnön nevét: a brit hadsereg se a tengerről, se a szárazföldről nem képes meghódítani a török kézen levő Dardanellákat, s utat nyitni a szövetséges oroszok felé. Ezután alezredesként a francia harctéren szolgál egy darabig, de 1917-ben megint a kormány tagja, ezúttal hadiipari miniszterként. Összes energiáját egy új fegyver, a tank kifejlesztésére összpontosítja, aminek később bőséges hozadéka lesz. Érdekes módon csak a nagy háború befejezése után lesz hadügyminiszter, e minőségében, szenvedélyes antikommunistaként, az orosz bolsevikok elleni nemzetközi intervenciót, majd a lengyelek hadjáratát szervezi, illetve segíti. 1922 és 1935 között parkolópályán van. Képtelen Hitler igazi szándékairól meggyőzni kollégáit, Chamberlain soha nem hallgat rá. Inkább megköti a Csehszlovákiát eltemető müncheni szerződést. Lengyelország lerohanásának kell bekövetkeznie ahhoz, hogy Churchill visszakerüljön a haditengerészet élére, és Norvégiában, majd Belgiumban, aztán Hollandiában kell a briteknek Hitlertől egy jó nagy pofont kapniuk, hogy Chamberlain végre lemondjon, és Winston Churchill legyen az ország miniszterelnöke.
Háborús bős és Nobel-díjas író Kormányfőként Churchill a brit hadviselést irányította, példátlan dinamizmussal. A katonai vezetőket jobbára az kötötte le, hogy visszafogják őt. Noha zajlott a háború, a parlamentet nem kapcsolta ki. Nem hagyta figyelmen kívül, és a támogatását nem vette adottnak. Szónoki küzdelmeket vívott azért, hogy meggyőzze politikuskollégáit. Ebben nagyon nagy volt. 1940. május 13án állt először kormányfőként az Alsóház elé. Itt és ekkor mondta, hogy nem tud mást ígérni, csak munkát, vért, verejtéket és könnyeket. Lángoló szavakkal kötelezte el magát és nemzetét a győzelem mellett. Hitlerrel soha nem alkudott. Soha nem engedte meg, hogy a britek figyelmét bármi is elvonja az egyedüli feladattól, a náci-Németország
legyőzésétől. Aki ebben a szimpla dologban egyetértett vele, azt, még ha kommunista volt is, a szövetségesének tekintette. Egyébként kormánya nemzeti egységkormány volt, benne a Munkáspárt vezetőivel. Az eggyé forrott nemzet élén Churchill megnyerte az angliai csatát Hitlerrel szemben, aztán – és talán ez volt a legnagyobb vívmánya – megszerezte a még nem hadviselő Egyesült Államok támogatását. Végül feltétel nélkül letette a voksát a megtámadott Szovjetunió megsegítése mellett, anélkül, hogy egyetlen kommunistaellenes kijelentését visszavonta volna. Motorja volt a „három nagy” szövetségének, de különösképp a brit és az amerikai háborús erőfeszítések teljes összehangolásának, sőt egyesítésének. Egy dologban nem érte el a célját, és ennek Jalta a mementója. Bele kellett nyugodnia, alá kellett írnia, hogy a Nyugat számára a háború után Kelet- és Közép-Európa nagyobbik fele elvész. Sztáliné lesz. Churchill a nagy győzelmet már csak részben ünnepelhette kormányfőként. Épp a potsdami értekezleten időzött Sztálin és Truman társaságában, amikor híre jött, hogy pártja elveszítette odahaza a választásokat. Ennek okát a történészek ma abban jelölik meg, hogy Churchill rosszul kampányolt. Ötévnyi nemzeti egységkormányzással a háta mögött nem a háborús hőst, hanem a Konzervatív Párt ügynökét alakította, ráadásul apokaliptikus látomásokkal szórakoztatta az embereket arra az esetre, ha netán a Munkáspárt nyerne. Az pedig nyert, mert átfogónak ígért gazdasági és társadalmi reformjai jobban illeszkedtek az ország hangulatához, mint Churchill ijesztgetései. A háború után egyetlen igazán nevezetes tette volt a leváltott miniszterelnöknek: ama bizonyos fultoni beszéd, ahol bevezette a vasfüggöny fogalmát, és szövetségre szólította Amerikát a szovjet fenyegetéssel szemben. Ebben történetesen a munkáspárti kormány is támogatta őt. 1951-ben, 77 éves korában még egyszer miniszterelnök lett, de a rá következő négy év nem volt fényes korszak: a jegyrendszer megszüntetése, a lakásépítés beindítása, a különféle háborús korlátozások megszüntetése, a fizetési mérleg egyensúlyának őrzése nem nagyon izgatta őt, a külpolitikában meg el kellett szenvednie Amerika növekvő túlsúlyát és az európai egység ernyője alatt születő német-francia tengely születését. Winston Churchill 1955 áprilisában mondott le kormányfői tisztéről, s ezután még tíz évet élt, jobbára írással foglalatoskodott. Remekül írt történelmet, életrajzot; irodalmi Nobel-díjat is kapott. Temetése világesemény volt, nem akadt államférfi, aki ne tisztelgett volna emléke előtt.
Kádár: „baj van” A magyarországi politikai évad azzal kezdődött, hogy Kádár János váratlanul felszólalt a parlament költségvetési vitájában. A párt első titkára, aki ekkor még miniszterelnök is volt, nyilván azért tartotta jónak megszólalni, mert a közvélemény megszólalást várt tőle. Az emberek érzékelték, hogy baj van, ám hogy mekkora, azt bizonyosan nem. A baj érzékelését bizonyos elvonó intézkedések váltották ki: az év elején fölemelték a cigaretta, a szuperbenzin meg a telefonhívások árát, a nagy jövedelmű kisiparosok adóját, elkezdték megadóztatni a másodés mellékállásokat, rendelet jelent meg a túlfoglalkoztatás csökkentéséről, magyarul az elbocsátásokról, visszafogták a reprezentációt, a szolgálati utakat. Kádár elmondta ekkor, hogy a gazdaság valóban bajban van, főként ami a gazdaságosságot illeti. Ehhez némi magyarázatot fűznék. Ekkortájt kezdett igazán teherré válni az, hogy, hála a szigorú központi irányításnak, valamely árunak az előállítására elköltöttek száz egységet, és az eredmény, mondjuk, kilencven egység lett. Vagy azért, mert az állami árszabályozás ennyiben rögzítette a politikailag kívánatos árat, vagy azért, mert ennyiért lehetett az árut eladni. Elsősorban külföldön. Magyarország ez idő tájt fogott komoly exporttevékenységbe, ennek előrelendítése végett sok gépet importált, tehát adóssá vált. A gazdaságtalan export az adósságot nem csökkentette, hanem növelte. Ez kezdett fájni. Kádár tehát a maga egész politikai súlyával megfújta a riadót: a központi irányítás elnehezült. Sok a rossz áru. Változtatni kell. Ő persze tudta, hogy az 1957-ben félbehagyott gazdaságireform-kísérlet felújításán már újra nagy lendülettel folyik a munka, de a hallgatósága – pláne a magyar társadalom – nem. De nem csak ezért elevenítem fel ezt a Kádár-beszédet. A benne levő egyéb tartalmak miatt is. Kettőt emelnék ki ezek közül. Először. Beismerés hangzott el arról, hogy kedvezőtlenül alakul a népszaporulat. Ami úgy értendő, hogy a hirtelen jött viszonylagos jólét, de legalábbis az elérhetővé vált anyagi gyarapodás viszonyai közepette sokan a gyereknevelés költségeinek vállalása helyett tartós fogyasztási cikkek beszerzésére kezdtek spórolni. Annak idején Pesten ezt a dilemmát – nagyon szellemesen – úgy emlegették, hogy „Kicsi vagy kocsi?”. Nos, Kádár állást foglalt a kicsi mellett, azaz, ahogyan ő mondta, a társadalom érdekeit is sértő, korlátolt önzés ellen. Nyomatékul bejelentette, hogy a két- vagy többgyermekes családok gyereknevelési pótlékát 75 forintról 200 forintra emelik. A kérdéses időben az átlagfizetés épp csak meghaladta az 1700 forintot, tehát az emelés erőteljesnek mondható. De csak a minimum kétgyermekeseknek járt. Másodszor. A gazdasági lendület megtörése miatt a rendszernek érdeke fűződött ahhoz, hogy önnön szociális érzékenységét a kispolgárinak mondott haszonszerzés ellen fordítsa, s azt bizonyítsa,
hogy a szocializmusban nagy vagyonok csak törvénytelenül képződnek. Kádár tehát a fejlődést gátló tűrhetetlen jelenségeket is pellengérre állította, s kipécézte Járai József operaénekes vámcsalási, valamint Ónodi Lajos vendéglátóipari vezető és Róna Ernő textilvezérigazgató társadalmi tulajdon elleni bűntetteit. Ezt úgy tette, hogy Ónodi ellen – az ő ügyére mindjárt kitérek – még folyamatban volt a bírósági eljárás, tehát a pártvezető és miniszterelnök prejudikálta az ítéletet.
Az Ónodi-ügy 1965-re elég sok ember megtollasodott Magyarországon. A harcosabb elvtársakat ez mérhetetlenül idegesítette. Tehát tettek róla, hogy a „maszek” szitokszóvá változzék. Maga a szó Kellér Dezső író, humorista és konferanszié leleménye volt, az elátkozott, kihalásra ítélt magánszektor (amely, ugye, szemben állt a helyesnek ítélt államival) összetétel két tagjának rövidítéséből keletkezett. Az ő nyomán így nevezték a kisiparosokat és a kiskereskedőket. Az előbbiekből több volt, utóbbiakból kevesebb, tény azonban, hogy ellentétben a Rákosi-korszakkal, 1956 után viszonylag könnyű volt iparengedélyt kiváltani. A magánvállalkozók behatoltak a szocialista gazdaság réseibe, szűk keresztmetszeteibe. Ott tevékenykedtek, ahol a roppant nehézkes ipar és a szövetkezeti ipar képtelen volt termelni, illetve szolgáltatni, noha az igény, a kereslet megvolt. Csak épp az oltáriszentségnek számító ötéves terv nem számolt vele. Mondok egy tipikus példát: műanyag-feldolgozó kisiparos. Ők voltak a híres-hírhedt fröccsöntők. Kis beruházással nagy haszonra tudtak szert tenni, csakúgy, mint a takarítók vagy az ablaktisztítók, vagy éppen az autójavítók. Ez aztán csípni kezdte a szemeket, pláne hogy a megtollasodott maszek igyekezett külsőségekben is kidomborítani a gazdagságát: nyugati kocsikon járt, és a Váci utcában varratott magának. Ekkortájt írta a Népszabadság: a maszeknak a szocializmus maga Amerika. A riadónak természetesen lett következménye: a maszekok adóját egy éven belül kétszer emelték. De a Kádár-rendszer józansága mellett szól, hogy tönkre azért nem tették őket, mert tisztában voltak vele, hogy nem lehet nélkülük meglenni. Különösen falun, ahol az embereknek így is kilométereket kellett vonatozni vagy autóbuszozni, amíg találtak maguknak egy fodrászt, egy susztert, egy szabót, de még egy villanyszerelőt is. És akkor magukról az elvtársakról. Pesten hosszú évek óta nem pletykáltak annyit dínomdánomokról, sőt elvtársi orgiákról, mint akkortájt. Természetesen mindenki úgy tudta, hogy az édes élet közpénzekből folyik, s gyanította, hogy ugyanazok az elvtársak, akik vizet prédikálnak, szakadatlanul bort isznak.
Példát kellett tehát statuálni, kiengedni a gőzt. A célra Ónodi Lajost, az Éttermi és Büfé Vállalat nagyon ügyes vezérigazgatóját szemelték ki, és azzal vádolták meg, hogy milliós nagyságrendben károsította meg a társadalmi tulajdont. A konstrukciónak az volt az alapja, hogy a vállalatnál elszámolható természetes veszteséget, az úgynevezett kálót, Ónodi és társai húsban és más élelmiszerben, továbbá szeszes italban vették ki, s az ilyenformán eltulajdonított áruból rendeztek vacsorákat s készítettek ajándékcsomagokat feletteseik lekenyerezésére. A vádirat ezenfelül Ónodit olyan embernek állította be, aki szüntelenül a magasabb kapcsolataira hivatkozott, s azzal félemlítette meg tolvajlásra kényszerített munkatársait, hogy neki „ott fent” úgyis mindent elnéznek, elsimítanak. A vendéglátóipari igazgató vacsoráit aztán a pletyka, melyet központilag irányítottak, vad orgiákká transzformálta, ahol politikusok mezítelen színésznőkkel szórakoztak és így tovább. Ónodit végül több mint hatévi börtönre ítélték, miáltal bebizonyították, hogy a szocialista törvényesség ökle elől azok se menekülhetnek, akik magas elvtársi kapcsolatokkal rendelkeznek, s azokat próbálják pajzsként emelni maguk elé. Volt aztán az Ónodi-ügynek egy különös mellékszála. Az elítélt védője, Tímár György – a kilencvenes években kisgazda képviselő – cikket akart megjelentetni az ügy hátteréről, a vád koholtságáról. Ezt természetesen nem tudta elérni idehaza, ezért külföldön kísérletezett. Noha ott sem járt sikerrel, írása hazakerült, letartóztatták, a sajtó útján elkövetett izgatás címén börtönbe zárták, és egészen a rendszerváltásig nem ügyvédkedhetett.
Gyurkó László és a kispolgáriság Az Élet és Irodalom hasábjain rendszeresek voltak az írók által gerjesztett közéleti viták – tulajdonképp ez a lap volt az elfogadható nézetek magyarországi ütköztetésének, ütközésének egyetlen fóruma. Idővel, úgy a rendszerváltozás környékén, e viták kötetbe foglalt áttekintése is megjelent. 1965 második felében Gyurkó László, aki közíróként meglehetős hatást fejtett ki az akkori, reformszellemű gondolkodásra, Hogyan éljünk? címmel kezdeményezett diskurzust, és a forradalmiság képében olyan témát vett elő, amely már önmagában is árulkodó volt. Az árulkodó kifejezést azért használom itt, mert 1965-ben Magyarországon egy magát 56 óta forradalminak nevező kormány volt hatalmon, ám ugyanez a kormány, miközben szeretett a forradalmiságról papolni, boldogan szemet hunyt afölött, hogy a magyar ember – amennyire csak tehette – visszavonult az élet élvezetének kispolgári belváraiba, és kivonult a közéletből. Röviden szólva ez az, ami az akkor izgágának tartott Gyurkót idegesítette. Egyébként meg kell mondanom, hogy a magyar nép akkori lelkiállapotáról őnála rövidebb, pontosabb, ha
úgy tetszik, önleleplezőbb kórképet senki nem rajzolt. Azt írta, hogy a magyar polgár életeleme a stabilitás, nem akar változtatni. És – figyelem! – ami van, ahhoz könnyen hozzáidomul, azt védelmezi. Bizony, bizony. A magyar ember, akit Gyurkó polgárnak nevezett, könnyen hozzáidomult az 56 utáni status quóhoz, és nem akart egyebet, mint az adott viszonyok között jobban élni, nyugalomra lelni. A rendszer meg ebben kifejezetten segített neki. Gyurkó vitacikkét már csak e miatt a két mondat miatt is érdemes volt elolvasni. A többi miatt kevésbé. A szerzővel együtt sok értelmes, szocialista meggyőződésű ember gondolta úgy, hogy a jóléttől, népszerűbb korabeli nevén a szerzéstől, már a hatvanas évek közepén félteni kell a magyarságot, mivelhogy annak bűvöletében elvesznek a közösségi célok. (Nemcsak a kommunisták, a nacionalisták is közösségi eszményeket rajzolgattak nap mint nap, innen a két törzs olykori egymásra találása.) Ehhez annyit, hogy maga a rendszer bölcsebb volt, mint értelmiségi holdudvara. Tudniillik a magyar népnek a második világháború után, kiváltképp pedig a Rákosi-korszakban, de azt mondanám, az ötvenes évek teljes hosszában, egyáltalán nem volt módja a gyarapodásra, arra, hogy házat építsen magának, telket vegyen, rajta kis szaletlivel, autót vásároljon, még ha Trabantnak hívták is az illetőt és így tovább. Erre először a hatvanas években nyílott lehetősége, s élt is vele. S közben rettegett attól, hogy valami tökkelütött kommunista, maoista, guevarista egy szép nap kampányt indít ama kevés ellen is, amit nagy nehezen sikerült megszereznie. De hát ez nem történt meg. A magyar polgár végigaludhatta a ritkuló taggyűléseket, tudomásul vette, hogy május l-jét leszámítva nem kell utcára vonulnia, nem tartanak neki „Szabad Népfélórát”, röpgyűlést, egyszóval hagyják élni. Nem kellett Gyurkó szemüvege ahhoz, hogy valaki észrevegye: a közéleti aktivitás Magyarországon megcsappant, az idézőjelben szólva mindig újat, jobbat akaró, nyughatatlan emberek csak filmeken bukkantak fel. Ez kétségkívül nem illeszkedett bele a kommunista eszménybe, de még mindig ezerszer jobb és emberibb volt, mint a kényszerű, mímelt, álságos közéletiség.
„Indopak” Tárgyévünkben tört ki India és Pakisztán második, de messze nem a legutolsó háborúja. Előzményként érdemes föleleveníteni, hogy három évvel korábban Kína fenn a Himalájában tesztelte, úgymond, Indiát – és meglehetősen sikeresen. A dolog úgy foglalható össze, hogy abban a határháborúnak nevezett konfliktusban Mao hadserege leterítette indiai ellenfelét, elégtételt véve egyrészt azért, hogy az indiaiak rokonszenveztek a dalai lámával és a tibeti
függetlenségi mozgalommal, másrészt azért, mert az Indiának nyújtott akkori szovjet támogatás az ő szemükben kimondatlanul is egyszerű árulás volt. Nos tehát, India még magához sem tért szinte a kínai katonai fiaskóból, amikor Ajub Khan pakisztáni elnök elhatározta, maga is próbára teszi a gyöngének vélt indiaiakat. Pakisztán tizennyolc éve, az első háború óta várt erre a pillanatra. Maga mögött érezte – természetesen – Kínát, de az Egyesült Államokat is, amely ebben az időben olyképpen szeletelte föl a kétpólusú világot, hogy az indiai semlegesség nem jó dolog, a pakisztáni készséges együttműködés viszont annál jobb. Pakisztánt be lehetett húzni szovjetellenes blokkokba, Indiát viszont nem. Ezzel a háttérrel vélte jónak a katonai puccsal hatalomra jutott Ajub Khan, hogy modern, Patton-típusú tankjait elindítja lent délen, a sós-mocsaras Szindh tartományban a kissé avítt indiai Centurionok ellen. Az inkább összetűzés-sorozatnak, mint háborúnak elkönyvelt konfliktusban a pakisztániak gyors fölényt harcoltak ki, ám a Brit Nemzetközösség miniszterelnökei az ENSZ-szel karöltve visszaparancsolták a háborúskodó feleket kiinduló állásaikba, s ilyenformán a tavaszi hadjárat véget is ért. Ajub Khan azonban úgy érezte, megízlelte, mennyire gyönge India, s ezért ősszel reprízre szánta el magát. Igaz, nem Szindhben, hanem fenn északon, Kasmírban, melynek – lévén ez az indiai tartomány mohamedán többségű – Pakisztán mindig is vitatta a hovatartozását. A döntésben, hogy a pakisztáni hadsereg megint támad, komoly szerepet játszott Zulfikar Ali Bhutto külügyminiszter, aki mellesleg szólva Ajub Khan egyik ugyancsak puccsista utódjának, Ziaul Hak tábornoknak a kezétől veszítette el 15 év múltán az életét. De ekkor még csak 1965-ben vagyunk. A pakisztáni tankok nekilódulnak augusztusban, hogy még mielőtt az indiaiak odaérnének, a teniszből kölcsönzött Grand Slam fedőnevű hadművelet keretében elvágják Kasmírt a Delhitől északra nyúló síkságtól. Ámde az indiai hadsereg a maga kiöregedett tankjaival egyszerre három fronton intéz ellentámadást, átlépi a pakisztáni határt, lőtávolba keríti Pakisztán egyik legnagyobb városát, Lahore-t. A tűzszünet, amelyet Pakisztán segélyfelhívására U Thant, az ENSZ főtitkára kényszerít ki, ezúttal a pakisztániakat menti meg, India ünnepel. Így végződött a másodikként elkönyvelt „indopak” háború, illetve nem egészen így. Időben most előre kell ugornom a rá következő év januárjáig, amikor is Alekszej Koszigin szovjet miniszterelnök Taskentbe, Üzbegisztán fővárosába hívja mind Sasztri indiai miniszterelnököt, mind pedig Ajub Khan pakisztáni elnököt, s az ő védnöksége alatt konferencia zajlik India és Pakisztán normális és békés viszonyának helyreállításáról. Január 10-én születik a megállapodás, és a rá következő éjszaka történik egy tragédia. Lal Bahadur Sasztri szívrohamot kap, és azonnal
meghal. Utóda egy asszony lesz, aki kormányában tájékoztatási miniszterként szolgált. Ő Nehru – az első indiai kormányfő – lánya, Indira Gandhi, aki a következő két évtizedben tökéletesen eluralja az indiai politikát. A családja meg még ennél is tovább.
Vietnami háború: teljes gőz Pár hónappal az úgynevezett tonkini incidens és Észak-Vietnam amerikai bombázásának beindítása után teljes lendülettel bontakozott ki a vietnami háború. Rendszeressé váltak a kommunista Vietkong (Dél-vietnami Nemzeti Felszabadítási Front) támadásai az ekkor még szórványosan létező amerikai létesítmények ellen. Február-márciusban Pleikunál és Qui Nhonnál robbantottak a gerillák: tucatnyi halott maradt a helyszínen. Johnson elnök mindkét akciót az Észak elleni bombatámadások fokozásával torolta meg. Ugyanez történt a saigoni amerikai nagykövetséget ért plasztikbombás merénylet után is. Közben egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy ha az amerikaiak valamennyire is féken akarják tartani a Vietkongot, harcoló alakulatokkal kell beszállniuk a háborúba. Ennek első jeleként március elején Da Nangnál két zászlóaljnyi tengerészgyalogos szállt partra, hogy a dél-vietnami kormányhadsereg bekerített helyőrségét felmentse, majd májustól előbb 20 ezer, aztán további 40 ezer katona átszállítása mellett döntött a Pentagon. Ugyancsak májusban Johnson nagy beszédet mondott a John Hopkins Egyetemen, ahol is visszautasította Ho Si Minhnek azt a követelését, hogy szűnjenek meg a bombázások, és az amerikai csapatokat vigyék haza. Elzárkózott mindenfajta egyezkedéstől a Vietkonggal. Júniusban Westmoreland tábornok újabb 40 ezer katonát kért az elnöktől, aki erre rábólintott, de sorban visszavetette azokat a terveket, hogy az Egyesült Államok támadja meg a szárazföldön is Észak-Vietnamot, vagy legalább rombolja le az Észak gátjait és öntözőrendszereit, s a rizsföldek elárasztásával éheztesse ki őket. Ehelyett a déli gerillamozgalom felőrlése mellett dönt. 1965 nyarán az amerikaiak négy hadtestkörzetre osztják Dél-Vietnamot, hadtestparancsnokságok ütnek maguknak szállást Danangtól le a Mekong-deltáig. Ez már igazi hadviselés. Az amerikai közvélemény magyarázatot várna Johnson elnöktől arra, hogy miért kell egyre több és több katonát küldeni Vietnamba, s hogy mennyibe kerül a háború – egyébként havi 3 milliárd dollárba –, de Johnson adós marad a válasszal. Novemberben a központi fennsíkon megvívja egymással első nagy csatáját az amerikai és az észak-vietnami hadsereg, bár Hanoiban makacsul tagadják, hogy reguláris hadseregük egy része az ún. Ho Si Minh-ösvényen átszivárgott volna délre. Az amerikaiak harci helikopterek
tömegét vetik be, a levegőből B-52-esek bombázzák az északvietnamiakat, végül amerikai győzelem születik, de nagy áron: a csata után 234 halottat számolnak össze. A szovjetek is megkezdik a fokozott fegyverszállítást ÉszakVietnamnak: 200 föld-levegő rakéta-indítóállást létesítenek és 700 légvédelmi ágyút adományoznak hanoi barátaiknak. Az amerikaiak a maguk részéről több ezer kilométer betonutat és hat mélytengeri kikötőt építenek, és meghonosítják egész Dél-Vietnamban a Foremost Diary cég fagylaltjait. Az év azzal zárul, hogy McNamara hadügyminiszter összevesz Dean Rusk külügyminiszterrel azon, hogy tartsanak-e karácsonyi bombaszünetet. Végül tartanak – ezt érdekes módon a hadügyminiszter pártfogolta. Elkészülnek az év mérlegei is: december 31-ével már 184 ezer amerikai katona van Vietnamban, a halottak számát 1369-ben adják meg. Az előbbi szám aztán hét év alatt a háromszorosára, az utóbbi pedig közel a negyvenszeresére nő.
Solohov Nobel-díja Most egy komplexebb történet következik orosz irodalmi Nobel-díjasokról. 1965-ben kapta meg a legnagyobb irodalmi elismerést Mihail Solohov, és ugyanebben az évben készült el Borisz Paszternak Zsivago doktor című regényéből egy szuperfilm. A vicc az, hogy hét évvel korábban Paszternak is Nobel-díjat kapott, de a kitüntetést – és most tapintatos leszek – némi hatósági nyomásra visszautasította. (Valamivel később Jean-Paul Sartre is elzárkózott a neki odaítélt Nobel-díj átvételétől, de ebben a francia kormánynak semmi része nem volt. Neki erkölcsi kérdés volt a megtagadás, szegény Paszternak viszont politikai kényszer alatt tette, amit tett.) Ami úgy értendő, hogy tudomására hozták: ha átveszi a díjat, akkor kiközösíti magát szent Oroszországból. E fogalmazásban nem vagyok frivol. Paszternaknak mint a legnagyobb orosz költők egyikének – mellette Ahmatovát, Cvetajevát és Mandelstamot említhetném, mint a Sztálinkorszak nagy számkivetettjeit – több mint létfontosságú volt, hogy odahaza élhessen és alkothasson, hogy a versei és a műfordításai, hangsúllyal az utóbbiakon, megjelenhessenek. Ezért képes volt a Nobeldíjról is lemondani. Mihail Solohov ezenközben a Szovjetunió Kommunista Pártjának Központi Bizottságába küzdötte fel magát. Sztálin idejében Sztálin-díjat, Sztálin után Lenin-rendet, majd Lenin-díjat kapott. Politikai értelemben mindig lehetett számítani rá. A Nobel-díjat, úgymond, kitaposták neki, hogy végre a hivatalos Szovjetuniónak is legyen egy igazi koszorús költője. Lehet. Az irodalmi Nobel-díj bizottság körül mindig is működtek erős lobbik. De az író védelmében mégiscsak el kell mondanom azt, hogy ő alkotta meg a 20. század egyik klasszikus regényét, a Csendes
Dont, amelyet a művelt Nyugaton nem azért olvastak ronggyá a második világháború alatt és közvetlenül utána, mert csodálták Joszif Sztálint, hanem azért, mert a doni kozákság benne kibontakozó történelmi drámája több mint életszagú volt, s azért is, mert az írónak sikerült feledhetetlenné szőnie Grisa és Akszinya szerelmi történetét. Az ifjabb nemzedék kedvéért mondom, hogy ez a nem éppen mindennapos orosz női név Solohovnak köszönhetően vonult be a magyar háztartásokba 1941 után. 1939-ben, harmincnégy évesen fejezte be Solohov négykötetes doni eposzát, húszéves volt állítólag, amikor a regény ötlete megfogant benne. Ebből adódik egy irodalomtörténeti hipotézis, hogy tudniillik a Csendes Don szerzője nem is az az író, akit annak hiszünk. Durvábban: Solohov plagizált. A hipotézis mellett két érvet szoktak felhozni. Az egyik: Solohov túl fiatal volt ahhoz, hogy remekművet alkosson; a másik: a továbbiakban nyomokban sem sikerült elérnie a Csendes Don színvonalát. Az első érv használhatatlan, hiszen Petőfi Sándor huszonévesen teljes életművet hagyott maga után; a második igaz, csak épp semmit se mond. Egykötetes remekírókkal tudniillik ki lehetne bélelni a padlást. Tény azonban, hogy a kolhozosítást majdnem legendává tevő – bár még ebben a rossz minőségében is életszagú – Új barázdát szánt az eke meg a Feltört ugar, aztán Solohovnak a második világháború alatt és után írott művei valóban nem érnek fel a Csendes Donhoz; és tény az is, hogy a háború után ennek a nagy írónak gyakorlatilag kiszikkadt a tolla. Kivétel talán: az Emberi sors.
Paszternak és a Zsivago doktor Paszternak nyolc évvel Solohov előtt kapta meg a Nobel-díjat, amelyet nem vehetett át. Itt azonban szeretnék egy félreértést eloszlatni. A svéd akadémia soha, semmilyen visszautasítás nyomán nem változtatott eredeti döntésén, tehát a díjazott, akár akarta, akár nem, díjazott maradt. Az akadémia legfeljebb sajnálattal nyugtázta – mint Paszternak esetében is –, hogy a díjátadási ceremónia elmarad. És akkor térjünk vissza 1965-höz. Akinek akkortájt olyan szerencséje volt, hogy Londonban turistáskodhatott, az biztosan beült az Empire névre hallgató csodamoziba – ahol filmnézés közben már akkor is lehetett kólázni meg fagyizni –, s megnézte a Borisz Paszternak regényéből készült, kicsit vontatott filmet, a vászon új sztárjával, az egyiptomi származású Omar Shariffal a főszerepben. A Zsivago, mely egy klasszikusan hányatott értelmiségi életsorsot helyezett el az októberi forradalom és a polgárháború díszletei között, 1956-ban készült el. Közlésre Paszternak a Novij Mir című irodalmi folyóiratnak ajánlotta föl, de a kéziratot azzal a megjegyzéssel kapta vissza, hogy az rágalmazó
módon viszonyul a nagy októberhez és a Szovjetunióhoz. Mindazonáltal a regény csakhamar megjelent Nyugaton, először Olaszországban, majd tizennyolc másik nyelven. Ezt a Hruscsov-féle irodalompolitika nem volt képes elviselni. Amikor híre ment annak, hogy Paszternakot Nobel-díjra jelölik, az írószövetség gyorsan lépett: az első ütemben kizárta tagjai közül a Zsivago szerzőjét, a másodikban pedig tömeggyűléseket szervezett annak kieszközlésére, hogy az írót száműzzék hazájából. Ekkor írt levelet Paszternak a nagy hatalmú pártvezérnek e szavakkal: a haza elhagyása számomra egyenlő volna a halállal. (Zárójel: a deportálás elmaradt, de nem is volt rá szükség, hiszen a kérdéses időpontban Paszternak már rákbeteg volt, s a Nobel-díj-affér után két évvel meg is halt.) Voltaképp meghalhatott volna jóval korábban is, hiszen Sztálin idejében nem bántak kesztyűs kézzel a nemszeretem művészekkel. Márpedig Paszternak a húszas-harmincas években a saját verseit szinte soha nem volt képes publikálni, csak a műfordításai jelentek meg. Esztétizáló – nekem sokban Babitsot idéző – költészetét mindenféle megrovó jelzőkkel illették, s csak a fordításait közölték. Ennek a lehetőségnek a birtokában azonban Shakespeare-t, Goethét, Rilkét, Kleistet és Verlaine-t fordított. S állítólag grúz költőket is, ami azért érdemel figyelmet, mert Sztálin köztudottan grúz volt. Máig él a gyanú, hogy Paszternak ezért nem jutott a Gulagra küldött Mandelstam sorsára. Életpályájában a második világháború annyiban hozott fordulatot, hogy hazafias verseket kezdett írni, s ezek már megjelenhettek. Olyannyira, hogy 1947-ben korábbi költeményeiből is tudott publikálni egy kötetet, nyilván a megbocsátás jegyében. Ami egészen a Zsivago-epizódig tartott. A Zsivago doktorról annyit mondanék, hogy ha nincsen a film, amely a költői hajlamú orvos hányattatásait gyakorlatilag egy szerelem történetére csupaszította le – Julie Christie alakította Larát, Zsivago nagy szerelmét –, nos, akkor Paszternak nehézkesen hömpölygő, poétikusan barokkos regénye majdnem ismeretlen marad. Csodálatos költészete, amelyet első helyen említettek a Nobel-díj indoklásában, az is maradt mellesleg, a szellem világában oly gyakori és oly megmagyarázhatatlan ellentmondások egyik emlékműveként.
Politikai „elhajlások” Magyarországon Kádár János a „kávéházi konrádok” körében tapasztalható nyugtalanságra bagatellizálta a Hruscsov leváltását követő magyarországi vitákat. Holott a politizáló magyar értelmiség jól felfogta, hogy a pártvezetői és miniszterelnöki pozíció szétválasztásával – Hruscsov örökébe, ugye, ketten léptek: Brezsnyev és Koszigin – a Szovjetunióban valami egészen példamutató
dolog történt. Példamutató abban az értelemben, hogy a szocialista tábor más országainak is követniük illik a példát, avagy inkább útmutatást. Ilyenformán mindenki tudta, hogy Kádár napjai a miniszterelnöki székben meg vannak számlálva. Ha pedig tudta, találgatni kezdett. Ilyesmiről azonban akkortájt illetlenség volt beszélni, azaz mit illetlenség?! A széles nyilvánosság előtt tilos. A beszélgetések azonban, és ezt hangsúlyozni szeretném, alapvetően nem az utódlásról szóltak. Hanem a visszarendeződésről, illetve annak veszélyéről. Tudnivaló volt, hogy Hruscsov hibáinak feltárása, leleplezése ködfüggöny lehet a sztálinizmus újraélesztése előtt, éspedig nem csak a Szovjetunióban. Hallatott magáról az ideológiai keményvonalasság, „balosság” is, nem kevés kínai fűszerrel. Sokan azt remélték, hogy a Kádár-rendszer 1957-ben tapasztalt forradalmisága – értsd: erős keze meg harcos Nyugat-ellenessége – feltámasztható, egyszersmind a szocializmus megszabadulhat mindattól a kispolgári lazaságtól, az osztályellenséggel szembeni éberség hiányától, amit a Szovjetunióban Hruscsov, idehaza Kádár neve jelzett. Ilyenek voltak az 1964 telétől kibontakozó viták, amelyek – és erről szól a történetem – erős aktivitásra sarkallták a magyar belügyi szerveket. Ezek úgy reagáltak a Kádár emlegette nyugtalanságra – természetesen nem saját szabad akaratukból –, hogy 1965. január l-jétől fél év leforgása alatt 209 személyt vontak felelősségre izgatásért. Ekkortájt az ellenvélemények, a más politikai nézetek nyilvános kifejtése izgatásnak minősült, és büntető rendszabályokat vont maga után. Kádárék jobbra és balra egyaránt ütöttek, minthogy az úgynevezett belső ellenséget mindkét oldalon azonosítani tudták. Egymással tökéletesen összeegyeztethetetlen múltú és meggyőződésű emberek kerültek a rendészet látóterébe. Házkutatások, bekísérések, kirúgások, pártból való kizárások, figyelmeztetések és – a jobb esetekben – tisztázó beszélgetések követték egymást. A belügy javaslatot tesz például a „Nagy Imré-s” Vásárhelyi Miklósnak az elbocsátására. Figyelmeztetést kap az ugyancsak 56-os Göncz Árpád és Erdős Péter. Nyugdíjazzák Justus Pált, a Rajk-per egyik fővádlottját. Házkutatást tartanak a Heller Ágnes-Fehér Ferenc filozófus házaspárnál, újra figyelni kezdik szegény Bibót. Sorolhatnám a másik oldal neveit is, de nem teszem. Legfeljebb a balosnak mondott költészet legőszintébb, legrokonszenvesebb fenegyerekével, Ladányi Mihállyal teszek kivételt. Őt perbe fogni szándékozzák. Nem úszta meg ezt a kampányt Csoóri Sándor sem. Az MSZMP Központi Bizottságának kulturális osztálya 1965 februárjában feljegyzést készített a sajtóban tapasztalható nemkívánatos jelenségekről és ellenséges megnyilatkozásokról, s az általa felhozott példák között kiemelt helyen szerepelt Csoóri Sándor Iszapeső című riportja, amelyet a
Kortárs tett közzé. A feljegyzés nyomán, illetve annak ajánlására Csoórit szilenciummal, azaz közlési tilalommal sújtották, irodalmi ösztöndíját megvonták. A szóban forgó feljegyzés természetesen egy szóval sem említette, hogy Csoóri elhallgattatását a budapesti szovjet nagykövetség eszközölte ki, mai ésszel szinte felfoghatatlan bűnök miatt. Az író egy kunmadarasi lány öngyilkosságáról, pontosabban annak hátteréről írt riportot, ami önmagában kismértékben sem érdekelte volna a szovjet kultúrbiztosokat, ha nem bukkannak a szövegben olyan kifejezésekre, mint ruszki katonák, kik a közeli röptérről, mi tagadás, kurvákra járnak vadászni. Egynémely ruszki katona pedig kötekedőnek, botrányokozónak minősíttetett ugyanott. Na már most, ha abból indulunk ki, hogy 1949 után csak heroizálni volt szabad a felszabadító hadsereget, megszállókról pedig végképp tilos volt tudni vagy értekezni, akkor nyilvánvaló, hogy az 1956-os trauma ezeket a tilalmakat csak tovább erősítette. Egy magyar írónak illett úgy tennie, mintha a szovjet tisztek nem volnának emberi lények, kiknek időnként nemi vágyaik is támadnak, és, tisztesség ne essék szólván, rákapnak roma prostituáltakra, a műfaj készséges művelőire. A szovjetek eszményítése ekkortájt kivetkőzött dimenzióiból, ám, mint mondottam, nem annyira magyar, mint szovjet kezdeményezésre. Ők soha nem akartak hallani azokról az atrocitásokról sem, amelyek 1945-ben estek meg, és úgy gondolták, hogy ha e tekintetben valaha is engedményt tesznek, akkor megengedhetetlen folt esik a mundéron. Az a mondat, hogy davaj csaszi, azaz ide az órával, közmondásos volt Budapesten, csak épp leírni nem lehetett utóbb. A nemi erőszak jeleneteit pedig végképp nem.
Kádár lemond a miniszterelnökségről Kádár végül is majd háromnegyed év halasztást adott magának Hruscsov eltávolítása után, ámde azzal, hogy jegyzőkönyvbe foglaltatta: Hruscsov elvtárs hibái a mi pártunk életére nem voltak közvetlen hatással. Érthetővé téve: rögzítette, hogy nem azért adja fel miniszterelnöki tisztét, mert a Szovjetunióban – mintegy vezeklés gyanánt – szétválasztották a pártfőtitkári és a kormányfői posztot, megszüntették a perszonáluniót, hanem azért, mert az MSZMP vezetése teljes embert igényel, és ez a felismerés épp most vett erőt a párton. Azonban bármit mondott és foglaltatott határozatba Kádár, a magyar ellenzék, amely hosszú idő óta jósolgatta a haladó szovjet példa itthoni követését, a legkisebb mértékben sem lepődött meg. Meglepetést okozott azonban – de valódit – az új miniszterelnök személye. Kádárt ugyanis Kállai Gyula követte, egy olyan ember, aki semmiféle gazdasági tudással és tapasztalattal nem rendelkezett, holott
az MSZMP éppen ebben az évben, tehát 1965-ben indította útjára az egész reformfolyamatot. Kállai úgynevezett hazai kommunista volt, Rajkéhoz hasonló korai pályafutással. Egy vidéki csizmadia gyermekeként került egyetemre, és még diákfővel csatlakozott a legkülönfélébb baloldali mozgalmakhoz. A Népszavánál már illegális kommunistaként lett újságíró, és a háború vége felé a párt egyik vezetőjeként tartották számon. A felszabadulást követően sokféle komoly funkciót kapott, Rajk kivégzése után két évig külügyminiszter is volt. 1951-ben Rákosiék Kádárral és más honi kommunistákkal együtt lefogták, elítélték, 1954-ben szabadult. Innentől hűségesen, mondhatni, megingathatatlanul követte Kádárt, 56-57-ben már tagja a legszűkebb vezetésnek, előbb KB-osztályvezető, aztán KB-titkár, művelődési miniszter, ezután miniszterelnök-helyettes. Kommunista funkcionáriusként volt benne egy jó adag főnöke író- és újságíróellenességéből, amely 56-57-es élményekből táplálkozott. 1959-ben például olyan durva beszédet mondott az írószövetségben, hogy azt jobbnak látták nem közölni – már csak a várható nemzetközi visszhang miatt sem. Nos, 1965 júliusában a Gyufának becézett, értelmiségi körökben erősen utált Kállai lett Magyarország miniszterelnöke, ámde mondjuk meg, nem sokáig, hiszen amikor a gazdasági reform tényleges bevezetése napirendre került, Kádár leváltotta. A Kádár-Kállai-cserét számos más, annak idején óriási horderejűnek tekintett személyi változás kísérte. A Népszabadság főszerkesztői székéből például a Központi Bizottság titkári posztjára került az a Komócsin Zoltán, aki habitusában, közvetlenségével Marosán Györgyöt idézte, s néhány év múlva a reformellenes, sőt Kádár leváltására törő tábor vezéralakja lett. Ugyanakkor szinekúrára, a Párttörténeti Intézet élére került a titkárságból Kádár egyik benső bizalmasa, a botcsinálta történész Nemes Dezső, igaz, megtartotta helyét a Politikai Bizottságban. Kádár egy másik jó emberét, az ízig-vérig apparatcsik Németh Károlyt a titkárságból átküldték a budapesti pártbizottság élére, onnan meg Gáspár Sándort a szakszervezetekhez. Gáspár pályafutása végéig megragadt a SZOT-ban, Németh viszont Kádár alkonyán, a 80-as évek második felében rövid időre államfő is lett. Még két emberről ejtenék szót. Ugyanekkor ment nyugdíjba a nagybeteg Münnich Ferenc, aki 56 után Kádár mellett a rendszer legfontosabb embere, a szovjetek kedvence volt; és véglegesen elköltöztették Budapestről az 56-os érdemekkel ugyancsak bőségesen felruházott, „vérbalos” veszprémi Pap Jánost, akit Kádár belügyminiszterként, majd miniszterelnökhelyettesként is kipróbált, de nem vált be.
Döglött aknák 1965 második felében már semmi sem maradt észrevétlen, ami Csurka István neve alatt jelent meg. Ezúttal egy regény, a Moór és Paál volt az, amelyről a korszak egyik legjelentősebb irodalomtörténésze és kritikusa, Pándi Pál értekezett a Népszabadságban. Két szálon haladnék előre e regény felidézésében. Az egyik a kritika jó szeme, a másik a regény – rendkívül jelentős – utóélete. Ami azt illeti, Pándi fölfedezte, hogy az egzisztenciálisan és lelkialkati értelemben is „jobbos”, illetve „balos” két ember szatírájában – amelyet Csurka módfelett fordulatos elemekkel töltött ki – a figyelmes szemlélő számára nemcsak a groteszk és véres valóság revelálódik, hanem a szerző szkepszise is. Pándit nem csalta meg az ösztöne, amikor – egyébként a legteljesebb jóindulattal, defenzív hódolattal – a kételkedés mindig jelen levő ördögét fedezte fel a csurkai szövegekben. Ha a mából visszagondolok azokra az időkre, az írónak valóban soha nem volt pozitív hőse – az a színdarab viszont, ami ebből a regényből kinőtt, a Kádárrendszer valóságos apológiájává lett. A regénycímre szinte senki nem emlékszik már. A színműre, amely a Döglött aknák címet viseli, annál többen. Ha másért nem, Major Tamás és Kállai Ferenc feledhetetlen alakítása okán. A színműben – ellentétben a regénnyel – már csak az anakronisztikus jobbosság és az anakronisztikus balosság maradt meg köznevetség tárgyaként. Na meg persze a kórházi idegosztály, ahol egy ostoba, bár jóindulatú szélsőbalos és egy jágóian rosszindulatú szélsőjobbos keveredik egymással viszonyba, olyan viszonyba mellesleg, mely, miként a regényben, tegeződéssel és barátkozással végződik. Lásd még: szélsőségek egymásra találása. Amikorra a regényből a színdarab elkészült – ehhez további öt év kellett –, a Kádár-rezsim vezető ideológiai témája, ámde kellő művészeti illusztráció nélkül, az úgynevezett kétfrontos harc lett. Harc a bal- és jobboldali szélsőségekkel, harc azokkal, akik semmit sem értenek a szocializmus önreformáló természetéből. Csurka ezt volt szíves olyan módon megjeleníteni, hogy a közönség értette is, szerette is. Hihető volt, hogy a magyar valóságot robbanni kész, azaz döglött aknák népesítik be, ámde ezektől mi nem félünk, hanem röhögünk rajtuk. Amivel nem akarom azt állítani, hogy Csurkának empátiája volt a politikai igény felé, csak azt, hogy ezt a népszerű, se jobbra, se balra kádárista politikai felfogást egyedül ő tudta népszerű, művészi formában megjeleníteni. S ha már a regényeknél tartunk. Kinek a pap, kinek a papné. Németh Lászlóból ugyanekkor jött elő az Irgalom, ez a remekül megírt tanregény, amely – ellentétben a csurkai szkepszissel – halálos komolysággal állította, hogy az irgalom, főként ha nőből jön, az egyetlen érzés, ami a
világot megváltja. Isten óvjon attól, hogy akár csak párhuzamba is állítsam Németh regényét a Csurkáéval, de nyugtáznom kell, hogy miféle intellektuális izgalmaknak voltunk mi akkor kitéve. Az mindenesetre bizonyos, hogy a Németh-regényt folytatásokban közlő Kortárs már a megjelenése napján hiánycikké vált, de a Moór és Paálról csak akkor szerzett igazán tudomást a közönség, amikor az Döglött aknákká öltözött át.
Csehszlovák újhullám A 60-as évek közepére új fogalom honosodott meg a filmvilágban: a cseh újhullám. Az alkotói módszerek azonban nem voltak újak: a cinéma véríté, a francia gyökerű dokumentarista, illetve dokumentumtechnikát alkalmazó játékfilmkészítés ekkor kezdett elhatalmasodni a kelet-európai alkotókon. Nálunk Kovács András kísérletezett vele először – erről már értekeztem korábban –, Csehszlovákiában Vera Chytilová, majd Milos Forman. Kováccsal ellentétben azonban az imént említett két rendezőnek nyomban nemzetközi hírneve is támadt. Chytilová ezt a csehül O nécem jiném (Valami másról) című, nálunk Éva és Vera címen forgalmazott opuszának köszönhette, amelyből visszaköszönt két, akkor már világhíres csehszlovák tornásznő, Eva Bosaková és Vera Ćaslavská története, azazhogy nem is az övék, hanem az értelmes és az értelmetlen élet konfliktusa. Ahol is csak az egyik hősnő volt tornász. Mellesleg az értelmes élet megtestesítője. (Zárójel: a kísérletező kedvű, Százszorszépek című, csakhamar elkészült avantgárd filmjével Chytilová végképp márkanév lett a filmművészetben, olyannyira, hogy a prágai tavaszt szétzúzó szovjet intervenció után teljes hét éven át nem is engedtek neki Husákék filmet csinálni. Hogy miért? Mert mindig szokatlan valamit alkotott, ami már csak ezért is befogadhatatlan volt a kőkeményen doktriner rendszer számára.) 1965-ben egy keserédes cseh film szerzett magának világhírt, ha mással nem, hát azzal, hogy Oscar-díjra jelölték. E film alkotója Milos Forman volt, aki egy évvel korábban ugyancsak „cinéma véritéző” nemzedéki szatírájával, a Fekete Péterrel vált ismertté. De az igazi – pestiesen szólva – nagy dobás az Egy szöszi szerelme című alkotás volt, amely szerelemről, vágyról, magányról és szerencsétlenségről szólt, olyan képet festve a korabeli cseh társadalomról, amelyet csak a sírás és a röhögés közötti állapotban lehetett szemlélni. Már a „szösziben” pellengérre állíttatott az a torz, kispolgári igénytelenség, amely aztán átsütött a cseh újhullám szinte minden filmjén, a létező szocializmus, az „új embertípus” szatírájaként. Ezt mellesleg nem szabad félreérteni: az Egy szöszi szerelmében a korabeli csehszlovák társadalom ábrázolása hajszálra azt mutatta, amilyen az volt – szeretetteljesen, de fényévnyi
távolságban mindazoktól a papos ideáktól, amelyek az akkori politikai vezetők beszédeit belengték. A cinéma véritének az volt a nagyon nagy hozadéka az akkori szocialista világ számára, hogy szociográfiát tudott csinálni akkor, amikor ez nem volt engedélyezett műfaj. Ugyanebből az 1965-ös évből kell felidéznem egy szlovák szerzőpáros, Jan Kádár és Elmar Klos Üzlet a korzón című, nemcsak Oscar-díjra jelölt, hanem Oscar-díjjal is jutalmazott filmjét, amely ott fogta meg a második világháborús szlovák bábállam idején elkövetett zsidóüldözések szindrómáját, ahol az a legjobban fájt: az amúgy ártatlan, de zsigerien haszonleső árja kispolgár kitenyésztésre sem váró, készen álló egyéniségében. Ekképp rajzoltatott meg a kollektív bűn. (Zárójel: lásd Márai.) Zárszóként elmondom, hogy ennek a megrázóan zseniális műalkotásnak a főszereplője egy Ida Kamiriska nevű lengyel színésznő, a varsói Zsidó Színház világszerte ismert igazgatója volt, akit három évvel később a lengyel kommunista hatóságok szégyenletes anticionista kampánya idején emigrációra kényszerítettek. Nem sokkal később maga Jan Kádár is emigrált Csehszlovákiából; itt ért véget a szerzőpáros története.
A Háború és béke szovjet változatban Éveken át Moszkvában is létezett – azóta kimúlt – egy nemzetközi filmfesztivál, amely Cannes rangjára pályázott, de azt soha nem érte el. Ami nem jelenti, hogy a szovjet fővárost elhanyagolták volna a világ filmművészei, csak éppen egy moszkvai fődíj – tekintettel a korra – a nyugati világ szemében nem ért annyit, mint egy cannes-i Arany Pálma. A szovjetek természetesen maguk szerettek volna legelőbb tündökölni saját hazájukban, s e tündöklési vágy kiemelkedő állomása volt az 1965-ös év, amikor is bemutatták Szergej Bondarcsuk művét, a Tolsztoj regényéből készült Háború és békét. Illetve annak az első felét, mert a monumentális, négyrészes film egészét csak jóval később tudta leforgatni a rendező. Hogy a vállalkozás pontosan mennyibe került, máig nem tudni (egyesek úgy 100 millió dollárra becsülik), nem is beszéltek róla, hiszen az akkori szocialista sajtó az amerikaiak gigantomániáját – mint ami a Kleopátra 44 millió dolláros költségvetésében megnyilvánult – csak gúnyosan tudta emlegetni. Akárhogyan volt is, a szovjet Háború és béke elkészülte nem idegeníthető el a szovjet-amerikai rivalizálás tényeitől. Kár tagadni, az oroszoknak rettenetesen fájt, hogy nemzeti regényüket először az amerikaiak filmesítették meg, éspedig olyan sztárcsapattal, amelyhez foghatót a filmtörténet keveset ismer. Ez tíz évvel korábban történt. King Vidor filmjében Andrej herceget Mel Ferrer, Pierre-t Henry Fonda, Natasát Audrey Hepburn alakította, és a film világsiker lett. Az oroszok irigységből azt mondták, semmi köze
Tolsztojhoz. Ez annyiban volt igaz, hogy Vidor zanzásította a Háború és békét, filmje olyan volt, mint a mindannyiunk által hajdan iskolai puskaként használt Száz híres regény című kivonatgyűjtemény egyik darabja. Ehhez képest Bondarcsuk lefényképezte Tolsztojt. Tökéletes irodalmi – de nem művészi – hűséggel adta elő és vissza a könyvet. Amíg például az amerikai változat egyáltalán nem bíbelődött a két férfihős, Andrej és Pierre bonapartista eredetű barátságának születésével, ugyanezt Bondarcsuk aprólékos, már-már kínos részletességgel tárta föl, á la Tolsztoj. De a szovjet változat a csatajelenetekben is lekörözte az amerikait. Csak egy kissé vontatottra sikeredett, ellentétben Vidor filmjének álorosz, mulatós tempójával. Moszkva valósággal megőrült attól, hogy a Háború és békét orosz változatban lehet látni. A fesztiválra időzített bemutatóra hónapokkal korábban elkelt minden jegy, mindenki erről a filmről ábrándozott és beszélt. Pláne, hogy Bondarcsuk a nemzeti ikon, Natasa Rosztova szerepét egy tökismeretlen színésznőre, bizonyos Ljudmila Szaveljevára osztotta, s ő maga, mármint a rendező, játszotta el a félszeg, nagy testű Pierre-t. Ez a két húzás pestiesen szólva bejött. A zsűrinek pedig nem volt más választása, mint hogy a fődíjat odaítélje a Háború és békének, igaz, némi művészi lelkiismeretfurdalástól sújtva, mert fődíjjal jutalmazta a magyar Húsz órát is. Amely Húsz óra igazi filmremek volt, az akkori szovjet filmes társadalom és kritika szerint is, idézem, az elmúlt tíz év csúcsteljesítménye.
Nagy magyar filmek 1965 első fele több okból is emlékezetes szakasza a magyar filmtörténetnek. Ekkor mutatták be Jancsó Miklós Így jöttem és Szabó István Álmodozások kora című alkotását, ekkorra készítette el Fábri Zoltán a Húsz órát és Keleti Márton A tizedes meg a többieket. Volt valami szenzáció a tévéjátékok piacán is, de erről később. Annak, hogy Jancsóval és Szabóval kezdem, pofonegyszerű az oka: ők, akik idővel a magyar film nemzetközileg is legelismertebb alakjaivá nőtték ki magukat, voltaképp ekkor debütáltak, ekkor szólaltak meg azon a filmnyelven, mely mindkettejüket elkülönítette az alkotók többségétől. S nota bene ekkor láncolták magukhoz azokat az alkotótársakat, akik nem is szakadtak le róluk az elkövetkezendő évtizedekben. A Jancsó-film forgatókönyvét például Hernádi Gyula írta, a főhőst pedig Kozák András alakította; a Szabófilm forgatókönyvének szerzője – akkor példátlan újdonság gyanánt, le is tolták érte – maga a rendező volt, a szerelmes kettőst pedig Bálint András és Halász Jutka alakította. Szabó filmjeiben aztán sokáig nem is lehetett más arcot látni, legalábbis ha szerelemről volt szó, mint kettőjükét.
Jancsó Így jöttemje a felszabadulás 20. évfordulójára készült, és hiányzott belőle minden ünnepélyesség. De főként az a kincstári szellem, amely addig szinte minden évfordulós alkotást belengett. Két fiatal: egy, a helyét kereső magyar fiú és egy sebesült orosz katona kölyökkutya-barátságának optikáján át mutatta meg 1945 tavaszát, azaz oly módon humanizálta a témát, hogy abból tökéletesen kivonta a felszabadulás közhelyes élményét. Ugyanez az élmény azonban vaskosan jelen volt a nagy rutinié, Keleti Márton Tizedesében, amelyet most illő tisztelettel az elmúlt 50 év legjobb vígjátékának nyilvánítok. Az a kettős, amit Sinkovits Imre a tizedes és Major Tamás a grófi lakáj szerepében előadott, felülmúlhatatlan volt. Itt jegyzem meg, hogy Major Tamás sokáig teljesen ismeretlen humoros vénájáról nemcsak itt szerzett boldogító tapasztalatot a nagyérdemű, hanem A helység kalapácsa című, ugyanebben az évben készült tévéjátékban is, melyen voltunk szívesek halálra röhögni magunkat. Petőfi Sándor kis remekéből Zsurzs Éva készített képeskönyvet, ahol is legalább három zseniális alakítást lehetett látni: Bessenyei Ferencet a széles tenyerű Fejenagy, Garas Dezsőét a lágyszívű kántor és Majorét Harangláb, a fondor lelkületű egyházfi szerepében. Major Tamás tényleg minden hangszeren tudott játszani. Pár hónappal korábban még rendezőként, Az ember tragédiájának okos újraértelmezőjeként ünnepelte őt a közönség és a kritika, talán nem is gyanítva, hogy a Tizedesben és A helység kalapácsában komikus színészként válik kedvenccé. A végére hagytam a Húsz órát. Az irodalmi anyagról, Sánta Ferenc Húszórás riportjáról már tettem említést, most csak annyit szükséges nyugtázni, hogy Fábri Zoltán filmje felülmúlta az irodalmi eredetit, ami döntően Páger Antal színészi teljesítményének volt köszönhető. Az Igazgató Jóskának becézett ember alakjában megszületett valami vagy valaki, amire és akire a kultúrpolitika oly sokáig és oly hiábavalóan áhítozott: a pozitív hős. Ráadásul minden erőszakolt díszlet és mondanivaló nélkül, röviden: hitelesen. Lehet, hogy ismétlem önmagamat, de Páger teljesítményét soha nem lehet igazán méltatni a nélkül a közmondásos lábjegyzet nélkül, hogy ez a háború előtt szélsőjobboldaliként elhíresült, majd emigrációba vonult s onnan hazatért színész úgy tudott kommunista párttitkárokat élővé, hitelessé és szerethetővé tenni, mint senki más.
Szegénylegények Idehaza Magyarországon a fesztivált a pécsi filmszemle helyettesítette, azaz: a magyar film történetében először hazai versenyt rendeztek, éspedig – ami példátlan dolognak számított – nem Budapesten. Az I. Magyar Játékfilmszemlén természetesen a Húsz
óra aratott, mellette több olyan film, amelyről már ebben a hosszú korrajzban szó esett: a Kovács András jegyezte Nehéz emberek, Keleti Márton Tizedese és Jancsó Így jöttem című alkotása. Afelől vita se volt, hogy a legjobb színészi alakítás díja Sinkovits Imrét illeti a tizedesért. Ezen az első filmszemlén mutatták be azonban – csak a szakmának – a kor legnagyobb hatású filmjét, Jancsó Miklós Szegénylegények című alkotását, amely körülbelül úgy szegezte oda a székhez a nézőt, mint Wajda Hamu és gyémántja, vagy hogy egy cseh példával éljek, a Menzel-féle Szigorúan ellenőrzött vonatok. Jancsó ebben a művében – amelyet hitem szerint azóta sem sikerült felülmúlnia – az elnyomó hatalom működésének pszichológiai technikáját vitte vászonra egy nagyon magyar, nagyon konkrét, hogy úgy mondjam, nagyon alföldi példán, de teljes nemzetközi megértési lehetőséggel és sikerrel, hiszen aki bárhol a világon megélte forradalom és ellenforradalom, felkelés és szembeszegülés élményét, pontosan értette, miről van szó. Egyébként arról volt szó, hogy a kiegyezés után – már csak a polgári vagyonbiztonság végett is – fel kellett számolni a betyárvilágot, Rózsa Sándor világát. A kormánybiztos, aki felszámolta, tudta, hogy úgy lelhet nyomára ezeknek a tovább élő szegénylegényeknek, ha egyszerűen becsapja őket. Ha felvillantja előttük azt a lehetőséget, hogy mint a Kossuth-féle szabadságharc katonái, újból a hazát szolgálhatják. S cserébe elárulják egymást. Hiszen aki Rózsa Sándor katonája maradt, arról tudták, hogy Kossuth katonája volt. A pszichológiai terror hihetetlen ravaszsága tárult fel ebben a több mint megrendítő filmben, ahol a hiteles folklór kevergett a hatalomtechnikával, a lelketlenség a primitív lelkesedéssel, és így tovább, nem sorolom, mert ez nem filmismertető. Tény, hogy a Szegénylegények előtt nyomban – hogy egy szakértőt idézzek – földig hajolt a kritika, mert réges-rég nem akadt magyar film, amelyik ekkora hatást gyakorolt volna nézőre, kritikusra. Jancsó beérkezett. A felejthető A harangok Rómába mentek és a sokkal kevésbé felejthető Oldás és kötés után Hernádi Gyulával, később örökös forgatókönyvírójával, továbbá Somló Tamás operatőrrel olyasvalamit alkotott, ami a rá következő évtől kezdve minden lehetséges díjat betakarított. Külön emlékezetre érdemes, hogy Görbe János, aki a Ház a sziklák alatt című, 1957-es Makk Károly-film óta nem kapott igazi szerepet, holott egyszerűen zseniális színész volt, itt végre megkapta a legjobb férfialakítás díját, s mellette ne feledjük a szegénylegények sorából Molnár Tibort, Agárdi Gábort és a kettős szerepet játszó Latinovits Zoltánt. A Szegénylegények mellett az idézett év filmterméséből egyvalamire emlékszem még: két, akkor fiatal filmrendező, Rózsa János és Kardos Ferenc Gyermekbetegségek című alkotására, amelyik majdhogynem
expresszionista színkultúrával rajzolta meg egy kisgyerek korai szocializálódását, elegyítve a szociofotót a burleszkkel. Mit mondjak, szerfelett egyéni alkotás volt ez, ha ketten jegyezték is, bár a Szegénylegényekkel ellentétben a kritika némi fanyalgással, hogy azt ne mondjam, értetlenséggel fogadta.
Che Guevara eltűnése 1965 tavaszán eltűnt a színről az akkori nemzetközi kommunista mozgalom egyik legszínesebb, egyszersmind legvitatottabb alakja, Ernesto Che Guevara. Az egyes számú gerilla, a gerillamozgalom ideológiai atyja. Nem pártkáder volt, hanem forradalmár. Hitt a világforradalom eszméjében és – exportjában. Ez utóbbit önnönmaga kívánta megvalósítani; a szerep jól állt neki. Nem úgy, mint azok a szerepek, amelyekkel a kubai forradalom győzelme, Batista diktátor elűzése után felruházták. Eredeti foglalkozására nézve orvos volt, de a forradalmi Kubában népügyész, agrárreform-irányító, később a nemzeti bank elnöke, majd ipari miniszter. A kubai nemzeti bank élén vitt szerepe különösen bizarr volt, hiszen egyebet sem tudott prédikálni, mint hogy a kommunista Kubában hamarosan megszűnik a pénz. Gyűlölte a magántulajdont és a piacot, ami aztán ipari miniszterként kifejtett tevékenységét tette érdekessé. Ő már úgyszólván akkor „épített kommunizmust” az elmaradott Kubában, amikor az európai testvérországok éppen gazdasági rendszerük kommunisztikus elemeinek kiiktatásával voltak elfoglalva. De vak nem volt. Castróval együtt ő építette ki a legszorosabb barátságot a Hruscsov vezette Szovjetunióval, mert tudta, hogy az Egyesült Államok árnyékában, blokád alá véve és kellő anyagi eszközök híján a kubai forradalmi rendszer nem lesz képes fennmaradni. De azt hiszem, ez a tudása eléggé fogcsikorgató tudás volt. Valószínűtlen, hogy osztotta volna Hruscsovnak azt a meggyőződését, miszerint az imperializmust békés gazdasági versenyben lehet legyőzni. Ha rajta múlott volna, inkább a világháborút kockáztatja a kubai válságban, semmint hogy lemondjon a szovjet rakétákról. Habár ez titok volt, Che Guevara a 60-as évek közepén kibontakozó szovjet-kínai ideológiai vitában sokkal inkább a kínaiakat pártfogolta, mint szovjet barátait. Tökéletes egyezés volt közöttük abban, hogy a világforradalom színtere áttolódik a harmadik világra, Latin-Amerikába, Ázsiába és Afrikába, s ott fegyveres felkeléseket kell kirobbantani; ha nincs forradalmi helyzet, csinálni kell. Ezzel a szovjetek mélységesen nem értettek egyet. Válaszként az algíri Tricontinental-értekezleten Che Moszkvát az imperializmus bűntársának minősítette. Ez tűrhetetlen volt, Castrónak el kellett mozdítania őt miniszteri posztjáról.
És ekkor Guevara cselekedett. Búcsúlevelet írt Fidelnek, lemondott minden tisztéről, rangjáról, sőt kubai állampolgárságáról is. Álruhát öltött, és kereste, hol ragadhatna fegyvert. „Új hadszínterekre viszem azt a hitet, amelyet te ültettél el bennem” – írta a főnöknek. Mint később kitudódott, ez az új hadszíntér Afrika volt, pontosabban Kongó, ahol Mobutu tábornok épp kivégeztette az ország hősét, Patrice Lumumba miniszterelnököt, s ahol egy Laurent Kabila nevű ifjú forradalmár próbálta továbbvinni Lumumba ügyét. A név talán ismerős. Ő az a Kabila, aki harminckét évvel később megdöntötte Mobutut, elnökként gyászosan leszerepelt, majd őt is megölték. De most még 65-ben vagyunk. Che Guevara nekiállt, hogy közép-afrikai országok fiait gerillaharcosokká képezze. De a mentalitásukkal nehezen bírt. Kabilában csalódott. Rájött, hogy Lumumba követőjét csak az ital és a nők érdeklik. A kongói kaland után Che megszégyenülten, de teljes titokban visszasompolygott Kubába, hogy aztán csakhamar újabb kalandra induljon, a végsőre: Bolíviába.
Egy észak-afrikai forradalmár Most következzék egy másik forradalmár portréja, szinte illusztrációjaként annak, hogy a forradalom valóban felfalja saját gyermekeit. A történet hőse Ahmed ben Bella, a független Algéria első miniszterelnöke, majd elnöke. Mint minden jobb módú családba született arab gyerek, ő is francia iskolákban tanult, aztán francia egyenruhában végigharcolta a második világháborút, egy szakajtónyi kitüntetést vitt haza. Hazájában ekkor már létezett, ha csíraformában is, függetlenségi mozgalom, amelyhez nyomban csatlakozott is. Barátaival Különleges Szervezet néven illegális szervezkedést hozott létre, amely már fegyverek után nézett. Hogy pénz is legyen a fegyvervásárláshoz, az ekkor 32 éves forradalmár a szerzésnek nem a legkifinomultabb, amúgy az ifjú Sztálin által is gyakorolt módszeréhez folyamodott: kirabolt egy postát, mégpedig a nagy oránit. Elfogták, börtönbüntetésre ítélték, két év után azonban sikerült megszöknie börtönéből, előbb illegalitásba menni, majd át Egyiptomba, egy másik lánglelkű forradalmár, Gamal Abdel Nasszer ölelő karjai közé. Pályafutásában a fordulópontot 1954 hozta meg, amikor az Egyiptomban összegyülekezett algériai emigránsok meg az otthon élő nacionalista vezetők titokban elutaztak Svájcba, s létrehozták a Nemzeti Felszabadítási Frontot, amely azonnal fegyveres lázadást hirdetett meg a francia gyarmatosítókkal szemben. Ben Bella a Front megbízásából fegyvervásárlással és csempészéssel foglalkozott, ingázott Kairó, Tripoli, Rabat és Tunisz között. 1956-ban a franciák elrabolták. Ami úgy esett, hogy egy Rabatból Tunisz felé tartó repülőgépet,” melynek fedélzetén
számos algériai vezető utazott, a francia titkosszolgálat hatalmába kerített, majd Oránba irányított. Ben Bella börtönbe került, és az algériai függetlenségről rendelkező eviani megállapodásig ki sem jött onnan. Voltaképp elkerülte a felszabadító háború legvéresebb ütközeteit – de vezetőtársai torzsalkodásait is. Érintetlen volt a tekintélye. A független Algériában nyomban harc bontakozott ki az akkor divatos arab-szocialista, illetve konzervatív irányzat képviselői között. Ben Bella az előbbieket vezette, és Huári Bumedien ezredesnek, a nemzeti felszabadító hadsereg parancsnokának támogatásával 1963-ban az ország elnöke lett, mégpedig sikeres elnöke. A káoszból, a semmiből, az anarchiából teremtett normális rendet, a francia telepesek hátrahagyott, hatalmas földjein egészséges agrárreformot hajtott végre. A szellemi felemelkedést is megalapozta: a teljes költségvetés egynegyedét hasította ki közoktatási célokra. Közben nyakig belevetette magát az övéhez hasonló baloldali arab rendszerek egységmozgalmába, sőt tevékenységét kiterjesztette az egész, forrongó harmadik világra. Vesztét az okozta, hogy odahaza idővel nem annyira kormányzott, mint inkább a haza atyjaként rögtönzött. A tervezés, a mérlegelés nem volt az erénye. A nálánál szigorúbb, konzervatívabb, szárazabb, humortalanabb Bumedien ezredes pedig riválisként lappangott a háttérben. Végül 1965 júniusában, egy Algírba összehívott nemzetközi értekezlet kellős közepén, Bumedien puccsot hajtott végre, letartóztatta, és örökös házi őrizetbe helyeztette Ben Bellát. Önmagát pedig elnöknek kiáltotta ki.
Albert Schweitzer A 20. század történelmének egyik legnagyobb alakja, Albert Schweitzer kilencven évet élt, 1965 szeptemberében halt meg. Humanista volt – ha ez a szó jelent még valakinek valamit. Ugyanazt a szeretetfilozófiát hirdette, amit Assisi Szent Ferenctől Tolsztoj Leóig sokan, ámde egy szokatlan korban szokatlan tanúságot tett mellette. Ő volt ugyebár az az ember, aki teológusként, filozófusként, orvosként, sőt orgonistaként a legkiválóbb európai egyetemeken és zenei pódiumokon lehetett volna sztár, ehelyett a távoli Afrikában leprásokat gyógyított. Haladjunk sorban. Elzászban született, mely ekkor Németországhoz, az első világháború után azonban már folyamatosan Franciaországhoz tartozott. Egyébként soha nem tekintette magát se németnek, se franciának. Eleinte teológiát tanult, életének ezt a szakaszát jelölik olyan érdekes, bár klasszikusnak nem számító művei, mint A történeti Jézus nyomában vagy a Pál apostol misztikája. Körülbelül ugyanebben az időben – még mindig jóval az első világháború kitörése előtt vagyunk – fedezte fel magának Johann Sebastian Bach orgonaműveit, illetve
bennük a vallásos meggyőződést. Eszerint is interpretálta Bachot, akiről ugyancsak könyve jelent meg. Valójában azonban orvosnak készült, s miután diplomát szerzett, 1913-ban Afrikába, a mai Gabon – az akkori francia Egyenlítői-Guinea – területén fekvő Lambarénébe költözött, hogy egy ott működő francia térítőmisszió közvetlen közelében a feleségével együtt kórházat létesítsen. A szó szoros értelmében ezreket gondozott és műtött meg, elsősorban leprától és afrikai álomkórtól szenvedőket. De ez valójában egy későbbi történet. Schweitzert ugyanis mint francia gyarmaton élő német állampolgárt az első világháború kitörésekor internálták, s csak tíz év múltán, hatalmas kitérővel térhetett vissza kórházába, Lambarénébe. Közben Kultúra és erkölcs címmel könyvet jelentetett meg, hála istennek, mondanám most, hiszen e híres mű gondolatait onnantól kezdve ezernyi európai egyetemen, kulturális egyesületben és színpadon népszerűsíthette, mindenekelőtt azért, hogy lambarénéi kórházának fönntartásához pénzt gyűjtsön össze. Előadókörútjait olykor orgonakoncertekkel színesítette, hasonló céllal. Az afrikaiak istenként tisztelték, hiszen Schweitzeren kívül szinte senki nem törődött velük és a nyomorúságukkal. Akiknek lelkiismeret-furdalásuk volt, azok a tudós orvos és zeneművész – mellesleg híres orgonaépítő – anyagi támogatásával könnyítettek rajta. Albert Schweitzernek aztán mint szocialista békeharcosnak is sikerült bevonulnia a világ legendáriumába. Szocialista ugyan soha nem volt, de akkortájt, az 50-es években, amikor Sztálinék kitalálták a békeharc szót, fogalmilag mindenki ilyennek minősült, aki szót emelt az atomkísérletek és a nukleáris háború ellen. Holott se Albert Einstein, se Bertrand Russell nem a Szovjetuniót védelmezte a vele nukleáris fölényben levő Amerikával szemben, hanem pusztán erkölcsi okoknál fogva szállt szembe a tömegpusztítással. Schweitzer egyébként a hidegháború tetőpontján, 1952-ben kapta meg a béke Nobel-díjat, s ezzel élt még további tizenhárom évet afrikai betegei között Lambarénében.
Magyar rögvalóság: a pia 1965-ben Magyarországon tömegessé váltak az üzemi balesetek, éspedig jórészt az alkohol miatt. Az üzenetet erről a lakosság olyképpen kapta meg, hogy a lapokban riportok tömege jelent meg az italboltok, talponállók, büfék és cukrászdák hajnali forgalmáról, elég lélegzetelállító számokkal. Ugyancsak tömegessé váltak a kéz- és lábvesztésekről, zuhanásokról, targoncás ütközésekről és ehhez hasonlókról szóló beszámolók. Kiderült, hogy Budapest munkáskerületeiben, elsősorban a nagy gyárak környékén, jórészt már reggel fél ötkor kinyitnak a vendéglátóipari egységeknek becézett kocsmák, s tömegével mérik ki a pálinkát, a rumot, a kevertet, a bort és a sört. Egy Váci úti talponállóba öt és hat óra
között például alig fért be az újságíró, ám amikor befért, és érdeklődött a pult mögött állóknál aziránt, hogy mennyi pálinka fogy ilyenkor, 800 féldeci és 200 korsó sör volt a válasz. Kispesten, a Vörös Csillag traktorgyár vidékén ugyanazt az újságírót arról tájékoztatták, hogy ilyentájt néhány ezer, igen, néhány ezer féldeci is elmegy, borból, sörből pedig több hordó. Mellesleg szólva azok, akik vonaton jártak munkába, és nem bírták ki a talponállóig, kielégíthették szomjukat az Utasellátó ugyancsak hajnalban nyitó üzemegységeinél, ahol előre kiszerelt féldecis üvegekben is hozzá lehetett jutni a gyorsítóhoz. A kampány első időszakában a sajtó arra kérte a hatalmon levő munkásosztály képviselőit, hogy lehetőleg ne igyanak munkába menetel előtt, hanem halasszák a szórakozást munka utánra. Az csak haloványan merült föl – intézkedésre egyébként nyolc év múlva került sor –, hogy talán nem kellene hajnalban az italboltoknak kinyitniuk. Ez tudniillik állami érdeket sértett volna. A kutya abban a haszonban volt elásva, amelyet az állam az italboltok hajnali forgalmából bezsebelt. Ez, úgy tudom, irtóztató méretűre nőtt, és folyamatosan, szándékosan növelték is, mégpedig azzal a módszerrel, hogy a vendéglátó-ipari egységeknek egyre nagyobb és nagyobb tervszámokat írtak elő. Ebből a tényből – kommentár nélkül – annyi szivárgott át a sajtóba, hogy az üzletvezetők széttárják a kezüket, s azt mondják, nem mások megmérgezése végett nyitnak ki hajnali félötkor, hanem azért, mert teljesíteniük kell a tervet. Az meg, ugye, szent dolog. Tenni azért kellett valamit. Az év vége felé a Kohó- és Gépipari Minisztérium fennhatósága alatt levő üzemekben bevezették az alkoholszondát. Magyar gyártmány volt, melyet a gyárak portáin beözönlő munkásseregek körében szúrópróbaszerűen vetettek be. Éspedig azzal, hogy akinél elszíneződik a szonda, azt azonnal kényszerű szabadnapra küldik, s egynapi bérkieséssel számolhat. A kétszeresen vétőnek fegyelmit, a háromszoros kilengőnek pedig kirúgást helyeztek kilátásba. Meg nem mondom, mi lett e szondázásnak a sorsa, de egy idő után elcsendesült a kampány, és többé nem lehetett hallani arról, hogy rendszeresen és országosan szondáznák a munkába igyekvőket. Az is lehet, hogy a szonda rossz volt, az is, hogy túl drága. Mert nemhogy az esztergályosok, a sofőrök se féltek akkortájt a lebukástól. Ha volt ellenőrzés, akkor az lehelés útján történt, amit egyébként néhány dörzsöltebb gépkocsivezető azzal tudott elhárítani, hogy mézpálinkát szerzett be, amelynek alkoholtartalma volt, szaga viszont nem. Aki akkortájt élt, tudja: nemhogy a gyári rendész, de még a rendőr is a leheletből próbált ítélni.
Kocsi: vennénk, de nem kapunk 1965 volt az első olyan év, amikor a személygépkocsik importja messze alatta maradt a honi keresletnek, bár még nem olyan katasztrofálisan, mint egy-két évtizeddel később. Mondok számokat. A lakosság ebben az évben 29 800 autót igényelt, de a szállítók kapacitása és a keret kevesebb mint 10 000-re volt csak elég. És itt aztán meg is állt. A legfőbb illetékes elvtárs közölte a dolgozó néppel, hogy az elkövetkezendő években 10-15 ezer autónál többet nem is fognak behozni, bármennyi legyen is az igénylő. Az akkori hiánygazdálkodásban a népszerű áruk iránti kereslet mindig meghaladta a kínálatot. Bár, ismétlem, 1965-ben még nem volt olyan rossz a helyzet. Aki ekkor jelentette be az igényét, az vagy 66-ra, vagy 67-re kapott sorszámot, azaz ígérvényt. Aztán mehetett a pénztárhoz. Ha az ígérvénye a következő évre szólt, akkor a gépkocsi összegének 50 százalékát, ha a rá következőre, akkor csak a 20 százalékát kellett azonnal az OTP-nél befizetnie. A pénzére egyébként 3 százalék kamatot kapott. Rendelni lehetett Moszkvicsot, Trabantot, Wartburgot, Skodát, sőt olykor Volgát is – már akinek kedve volt hozzá. Autótulajdonosnak lenni egyébként nem volt felhőtlen öröm, hiszen a Kádár-rendszernek 57 után a legkisebb gondja is nagyobb volt annál, mintsem hogy e tulajdonosi rétegnek szervizeket és töltőállomásokat építsen. Budapesten 1957 és 1965 között összesen 1, azaz egy darab új benzinkút épült, mégpedig az akkori Dimitrov (ma Fővám) téren. Viszont területrendezés címén jó néhány működőt lebontottak. Sokaknak kirándulniuk kellett ahhoz, hogy üzemanyaghoz jussanak, s ha végül találtak kutat, egyáltalán nem lehettek biztosak benne, hogy benzin is van. Tudniillik az akkor használatos tartályok öregek és kicsik voltak, 22,5 óra alatt kifogyott belőlük a benzin, s aztán a kutasok vagy tudtak újratölteni, vagy nem. Ez nem tőlük függött, hanem a teljes rendszertelenséggel üzemelő ÁFOR-teherautóktól. Végképp cudar volt a helyzet a szervizekkel és az alkatrészellátással. Modern javítóműhely egyáltalán nem volt, az elsőt ekkor kezdték építeni az óbudai Mozaik utcában, ahol ma is üzemel. A régiek igen kis számban tevékenykedtek, és soha, semmilyen határidőt nem tudtak betartani. A többség maszek javítókhoz kényszerült, akik viszont igen magas áron dolgoztak. Az alkatrész-behozatal természetesen állami monopólium volt, s megint az illetékes főelvtársra kell hivatkoznom, aki ekkortájt azt a kevéssé megnyugtató nyilatkozatot tette, hogy az igényeknek csak az 50 százalékát képesek kielégíteni, mert a Moszkvics, a Trabant és a többiek gyártói egyszerűen se a beígért mennyiséget nem szállítják le, se a határidőket nem tisztelik. Tudjuk
persze: a tervgazdaságban épp azt nem gyártották, amire szükség volt, míg azt igen, ami senkinek nem kellett. Hangsúlyozni szeretném, a rendszer nem kedvelte a személygépkocsi-tulajdonosokat. A társadalmi összetételük sem volt megfelelő. A 74 700 nyilvántartott autó felerészt szellemi foglalkozásúak tulajdonában volt, a lakosság néhány tízezrelékét képviselő kisiparosság pedig 5 százalékkal részesedett a tulajdonlásból, szinte ugyanannyival, mint a többmilliós parasztság. A munkások közül lényegében csak a sofőrök és az autószerelők jutottak kocsihoz. Végül, aki autót vásárolt, abba a nemszeretem gyanúba keveredett, hogy ezért nem vállal gyereket, azaz tágabb értelemben az autótulajdonosok miatt romlanak a népességszaporulati mutatók. Nem véletlenül mondta biztatóan Kádár János, hogy ő bizony a gyalogosok pártján van.
Scheiber Hugó reneszánsza Egy lakberendezési folyóiratban olvastam arról, hogy egy szép lakásba miként került két szép és szerfelett értékes festmény. Nos, úgy, hogy a tulajdonos apja még 1936ban elment a művész műtermébe, s hökkenten hallotta, hogy a Táncosnő című opuszt öt pengőért megkapja. És akkor idéznék. „Apámnak, aki nem volt gazdag ember, öt pengője azért akadt, megvette hát a képet. Mire a festő: »Tudja, mit? Vegyen még valamit! Van egy önarcképem, azt is eladom magának.« »Sajnos nincs több pénzem« – felelte erre apám. »Dehogynem, van ott pénz, nézze csak meg« – mondta a művész, és kiforgatta apám zsebeit, amelyekben tényleg akadt még két pengő ötven fillér. És a művész ennyiért, ami ma pár száz forint lehet, odaadta apámnak az arcképét.” Ez a festő Scheiber Hugó volt, akinek a művei pár évvel ezelőtti aukciókon könnyedén elérték a néhány millió forintos magasságot. Azonban amíg élt, valósággal nyomorgott, de legalábbis szegény volt, mint a templom egere. Nevét külföldön jobban ismerték, mint idehaza, különösen áll ez a weimari Németország Berlinjére, ahol a híres-neves Sturm Galéria adott a műveinek otthont. De sorsa nem volt egyedi. Ugyanúgy évtizedeket kellett várnia az újrafelfedezésre, mint Kádár Bélának, Schönberger Armandnak vagy Farkas Istvánnak. Ők mind haláluk után, lényegében a 90-es években lettek sztárok, nemzetközi galériák és aukciós házak díszei. Scheiber Hugó a második világháború után kisarjadt marxista képzőművészeti kritika szemében polgári csökevénynek számított, futuristaként skatulyázták be. Kiállítása egyáltalán nem volt, 1949-beú a Képzőművészeti Szövetség elutasította tagfelvételi kérelmét. A további megalázásoktól azzal menekült meg, hogy még ugyanabban az évben elhunyt. A rehabilitációt neki is egy emlékkiállítás jelentette, körülbelül
úgy, mint a nála egyébként sokkal szerencsésebb és sikeresebb AbaNovák Vilmosnak. Ezt a kiállítást Aba-Novák után egy évvel, 1965 tavaszán hozták össze, éspedig azzal a felkiáltással, hogy szűnjék meg végre a Scheiberrel szembeni fanyalgás. Scheiber rehabilitálásának természetesen semmilyen politikai kockázata nem volt. A halott festő képeiről nem csorgott le olyan mondanivaló, amely ártott volna a rendszernek, bár a szocialista realizmusnak, ha esztétikai értelemben létezett egyáltalán ilyesmi, kétségkívül nem lehetett nyomát lelni a scheiberi életműben. A futurizmusnak igen, de ettől még nem volt futurista. Túl sokat festett ahhoz. Sturm-korszakában ugyan vonzódott az erős vonalakhoz, az erős plaszticitáshoz, az anatomikus festészethez – ezzel még az olasz fasizmus esztétájának, Marinettinek az elismerését is kivívta –, később azonban alkotott akadémikus műveket és az impresszionistákat idéző pasztellképeket is. Ecsetje alól rendkívül sok önarckép és arckép került ki, Babits Mihályról, a költőről például két, egymással homlokegyenest ellentétes stílusú portré. Mindent egybevéve azonban Scheiber Hugó az erős, olykor harsány színekhez vonzódott leginkább, s ezzel nem állt a húszas-harmincas évek modernista festészetének főáramán kívül. Az 1965-ös emlékkiállítás végül is tisztelgés volt előtte, de nagyon töredékes. Csak morzsákat mutatott meg a scheiberi életműből, amivel azonban legalább annyit elért, hogy a festőről megint lehetett beszélni, nyilvánosan vitatkozni.
A Gemini-program John F. Kennedy amerikai elnök, mielőtt meggyilkolták volna, kijelentette, hogy annak az évtizednek a végén – a múlt század hatvanas éveiről van szó – az Egyesült Államok embert küld a holdra. Ehhez azonban áttörés kellett az űrkutatásban. Addig szovjet és amerikai részről egyaránt egyszemélyes űrhajókat küldtek fel; most többszemélyeseket kellett kipróbálni, lévén hogy a holdra szállás két önálló, de összekapcsolt űrhajót igényelt: egyet, amelyik leszáll, és még egyet, amelyik odafönn marad. A világ ebben a versenyben szovjet fölényt észlelt. Miközben az amerikaiak egy teljesen új típusú űrhajó, a Gemini kifejlesztésébe kezdtek, a szovjetek a Gagarin-féle Vosztok űrhajó minimális korrekciójával létrehoztak egy Voszhod nevű gépet, amely egyszerre három űrhajóst vitt fel. Ez még 1964 őszén történt. Tapsvihar. Követte ezt a Voszhod-2, amelyből, először a világtörténelemben, Alekszej Leonov űrhajós kilépett. Arra a bizonyos első űrsétára. Újabb tapsok. De hiába született meg a Hold meghódításához szükséges űrhajó elsőnek szovjet földön, kiderült, hogy a Voszhod alkalmatlan a nagy tettre.
Az amerikaiak módszeresebbek voltak. Többszemélyes űrhajóprogramjukhoz, a Geminihez – akik tudnak latinul, értik: ikrekről van szó – egy teljesen új gépet fejlesztettek ki, olyant, amelyik képes saját röppályájának a módosítására és a más űrhajókkal való egybekapcsolódásra. A Geminivel elkészült az Apolló elődje. Az egyik űrhajós búcsút int a másiknak, saját kapszulájával elválik az anyaűrhajótól, majd ha elvégezte a feladatát, visszatér oda, dokkol újból. A Geminiből öt darabot bocsátottak fel az amerikaiak 1965-ben, az elsőt márciusban, az utolsót decemberben. Az űrutazás időtartamát fokozatosan emelték: Grissom és Young mindösszesen 4 óra 52 percet töltött fenn, Borman és Lovell már tizenhárom napot. Közben a Gemini-4 egyik pilótája, Edward White – a szovjet Leonovhoz hasonlóan – ugyancsak űrsétát hajtott végre, mely természetesen a Holdra való kilépés főpróbája volt. Mármint az amerikaiaknál, mert a szovjetek nem is gondolhattak ilyenre. Annak idején még viccelődésre is volt mód. A Gemini-programból – amelyet pár év múlva az Apolló követett a sikeres holdra szállással – ma csak arra emlékeznek az amerikaiak, hogy John Young, a segédpilóta, fölcsempészett magával az űrbe egy marhahúsos szendvicset, s abba ő is, meg a főpilóta, Gus Grissom is beleharapott. Ámde a súlytalanság viszonyai közepette a kenyérmorzsák szerteszét repültek, s ha az űrhajósoknak nincs szerencséjük, a Gemini elektronikai rendszerében súlyos zavarok támadhattak volna. Minthogy azonban nem támadtak, a földi irányítók megelégedtek egy megrovással, valamint egy figyelmeztetéssel minden jövendő űrhajóshoz, nehogy ezt a trükköt megismételjék. Mondanék a történethez még egy anekdotát, ezúttal szovjetet. Nem egészen egy évvel a Grissom-Young páros kalandja előtt, amikor még a szovjetek nyeregben érezték magukat, a Voszhod-1 három űrpilótája, Feoktyisztov, Komarov és Jegorov oly jól érezték magukat odafönt, hogy kérték a földi irányítókat, hosszabbítsák meg a nekik kirendelt egy napot. Erre azonban Koroljov akadémikus, a szovjet űrprogram atyja nem mutatott készséget, minthogy – fogózzanak meg – aznap váltották le összes tisztéről Nyikita Hruscsovot, s a politikai légkör bizonytalanná vált. A legénységet tehát leparancsolták.
Nagy László évtized múltán Tíz év után 1965-ben jelent meg először kötete Nagy Lászlónak, a korszak – szerintem – legnagyobb költőjének. Fájlalnám, ha ma kevesen olvasnák, bár tudom, hogy így van. A kötet a Himnusz minden időben címet viselte, holott Nagy nemigen írt himnikus verseket – már ha ez a szó a romantika felől értelmezendő. Izzott viszont a költeményeiben az, amit én népi mítoszvilágnak neveznék, és ezen ne
tessék elcsodálkozni, hiszen a bolgár kolostorok ikonosztázait mindenütt a népi barokk lengi be. Ilyen is van. Nagy László – hogy rövid ítéletet hirdessek – nagyon sokat tett hozzá a magyar költészet szótárához és ritmusvilágához, ő honosította meg az azóta sem művelt hosszúének műfaját, amelyben a lírát az epikával ötvözte. Az 1964-ben született Menyegző például egyetlen hatalmas versmondat. Az én versvilágomban Nagy életművének és a kor költészetének csúcsát azonban nem ez, hanem az egy évvel korábban született, általam imádott Búcsúzik a lovacska és az ugyanakkor született A forró szél imádata jelentette. Ez utóbbit feleségének, az ugyancsak jelentős költőnőnek, Szécsi Margitnak ajánlotta – szerelemről kevesen beszéltek a világirodalomban fűtöttebben, mint ő. Nagy László a népből jött, szigorú erkölcsű ember volt. Ez úgy értendő, hogy költői pályája elejétől perben állt a környező világgal, a jót a rossztól, a tisztát a piszkostól mindig élesen elválasztotta, és soha nem tett engedményt az utóbbiak javára. Saját elvein kívül semmi más nem érdekelte, a való világtól, amit mindig a politika testesített meg, egyre távolabb és távolabb került – körülbelül abban a mértékben, ahogyan a politika került távol önnön, eredeti hitvallásától. Amin a tiszta szocializmust, a népből jött emberek hitét és gyötrelmét értem. Noha 1956 előtt háromszor is József Attila-díjat kapott – nem annyira saját költeményeiért, mint inkább bolgár és más műfordításaiért –, Nagy László folyamatosan válságban élt, amiképp a vele egy tőről való emberek: hadd említsek itt olyan zseniket, mint a festő Kondor Béla vagy a kritikus B. Nagy László. Válságát – idézőjelben szólva – annak köszönhette, mint az általa mindig fölidézett József Attila: az eszmények őrzésének. Amitől nem tágított. Ezt a kritika is érzékelte. Amikor a Himnusz minden időben megjelent, azt lehetett olvasni róla, hogy még közvetett viszonyt sem vállal a politikával, kívül van az arénán. Ez kétségkívül szemrehányás volt, körülbelül azzal a mondanivalóval, hogy nem akarunk mi téged a napi politizálás szolgálójává tenni, de legalább ne gyanakodj reggeltől estig. Nagy László pedig gyanakodott, mert azt érzékelte, hogy az a bizonyos politika egyre távolabbra megy attól, amit ő igaznak hisz. Nem keverném ebbe bele 1956-ot, mint némelyek teszik, Nagy Lászlónál nem erről, hanem az egész világról volt szó. „Hitemben, melyben ifjúkorom óta éltem, megcsalatkoztam” – nyilatkozta az Élet és Irodalomnak kötete megjelenése után, az egykori népi kollégisták hangján. Egyébként mindig tagadta, hogy volna olyan, hogy népi művészet, népi költészet; csak a népművészet és a népköltészet mellett volt hajlandó nyilatkozni. Köze nem volt, noha a parasztságból jött, a népi-urbánus konfliktushoz. Nem is lehetett, hiszen újítóan modern költő volt. E ponton Illyés Gyulát idézném, ki ugyanebben a tárgyban azzal kacagta ki az őt faggatókat, hogy az urbánus Déry Tibor alkotta meg a
magyar nyelv egyik legklasszikusabban népi fordulatát, az aszúsodom szót.
Zsidók és németek 1965-ben robbant egy nagyobb méretű diplomáciai bomba: a Német Szövetségi Köztársaság, melynek abban az időben Konrád Adenauer volt a kancellárja, és Izrael Állam, amelynek az élén David Ben Gurion állt, diplomáciai kapcsolatra lépett egymással. A döntést, illetve az első bonni nagykövet Tel-Avivba érkezését Izraelben heves tüntetések kísérték, persze hogy. Ben Gurion ellen a jobboldalinacionalista pártok egyenesen bizalmatlansági indítványt nyújtottak be, eredménytelenül egyébként. A dologban az volt a pikáns, hogy a hivatalos kapcsolatfelvétel időpontjában a két ország között már majdnem baráti viszony alakult ki, katonai együttműködéssel fűszerezve. Ennek a története a következő. Az NSZK és Izrael Állam majdnem egyidejűleg jött létre. A konzervatív-katolikus, a nácikkal mindig szemben álló Adenauer kezdettől fogva kereste a kapcsolatot Izraellel, de ilyesmi eleinte szóba sem jöhetett. Túl közel volt a holokauszt. Igen ám, de Izraelnek közben rettentően prózai gondjai voltak, amelyeknek a megoldásához pénz kellett, s Ben Gurion kormánya úgy gondolta, a németeknek legalább az elrabolt zsidó vagyonokért fizetniük illene. 1951-ben, Párizsban titkos találkozó jött létre Adenauer, illetve Izrael ottani nagykövete, valamint a tel-avivi külügyminisztérium egyik osztályvezetője között. Ez volt az úgynevezett közeledési folyamat nyitánya. Egy-két hónap múltán Adenauer bejelentette a Bundestagban, hogy Németországnak erkölcsi és anyagi értelemben is jóvá kell tennie azokat a bűnöket, melyeket a német nép nevében a zsidósággal szemben elkövettek, s hogy erről tárgyalásokat kezd a zsidóság, illetve Izrael Állam képviselőivel. A jóváhagyást ehhez a kancellár igen könnyen megkapta. Őnála sokkal nehezebben kapta meg Tel-Avivban David Ben Gurion. Ott ugyanis úgy vetődött fel a kérdés, hogy szabad-e egyáltalán tárgyalni a németekkel. Minthogy azonban a zsidó bevándorlók tömegeinek letelepítéséhez, továbbá a hadsereg fejlesztéséhez nagyon kellett a pénz, végül Ben Gurion is megkapta az igent a knesszettől. 1952-ben Móse Sarett izraeli külügyminiszter és Konrad Adenauer Luxemburgban aláírta az első nyugatnémet-izraeli jóvátételi megállapodást, amely az akkori időkben rendkívülinek számító összeget, 3 milliárd nyugatnémet márka kifizetését irányozta elő 12 év leforgása alatt, s további súlyos pénzeket helyezett kilátásba a nem Izraelben élő, egykor koncentrációs táborban raboskodó zsidóknak. A megállapodást követően Izrael Bonnban, az NSZK pedig Tel-Avivban nyitott képviseletet – egyelőre nem követséget. A teljes körű diplomáciai kapcsolat kiépítése rettentően hosszú ideig húzódott el,
éspedig azért, mert az arab országok a maguk képére formálták az NSZK Hallstein-doktrínáját. Ez azt mondta ki, hogy aki felveszi a diplomáciai kapcsolatokat az NDK-val, azzal az NSZK szakít. Az arabok viszont azt mondták ki, hogy aki elismeri Izraelt, azzal ők szakítanak. Az NSZK-t ezzel zsarolni lehetett. Jött egy újabb dráma. Kitudódott, hogy az NSZK fegyvereket szállít Izraelnek. Erre Nasszer bosszúból meghívta Walter Ulbrichtot, a kommunista NDK vezetőjét Egyiptomba, és elkezdett az NDK elismerésével fenyegetőzni. Erhard, Adenauer utóda azzal vélte menteni a helyzetet, hogy felfüggesztette az Izraelnek szánt fegyverszállításokat. Ezen viszont az izraeliek dühödtek fel, de rettenetesen, lévén legérzékenyebb pontjukról, a biztonságról szó. Végül Erhard kancellár belátta, hogy, pestiesen szólva, nincs mit vakerálni, és 1965. május 12-én bejelentette, hogy az NSZK és Izrael megállapodott nagykövetek cseréjéről.
Megszólal Nyers Rezsó 1965 novemberében háromnapos központi bizottsági ülést tartottak, amelyen nagy beszédet mondott Nyers Rezső, a testület előző évben kinevezett gazdasági titkára. Ez a beszéd volt a gazdasági mechanizmus nyitánya, ez a KB-ülés foglalt állást a gazdaságirányítás módszereinek gyökeres átszervezése mellett. Éspedig azzal, hogy az eddigi irányítási rendszer gyakorlatilag fékjévé vált a gazdaság fejlődésének. Ez, megjegyzem, a számokban is megmutatkozott. Az egészben az volt – ekkor még csak szavak síkján – az örömteli, hogy az MSZMP nem a rendszer toldozására-foldozására vállalkozott, nem korrekciókat határozott el, mint 1957 óta mindig, hanem a teljes egész reformja mellett állt ki. Nyers alapvető problémának minősítette a túlközpontosított irányítást, ahol a gazdasági folyamatokat fölülről kiadott és kötelező tervszámokkal próbálták szabályozni, kimondatlanul is erőszakot téve a gazdasági törvényszerűségeken. Alapvető problémaként jelöltetett meg a vállalati önállóság igen alacsony foka és az egész gazdaság képtelensége arra, hogy széles körűen bekapcsolódjék a nemzetközi munkamegosztásba – amin egyébként a szónok az exportképesség hiányát értette. A Nyers előadására épülő központi bizottsági határozat az akkori szocialista világban azért is volt teljesen újszerűnek mondható, mert a legszentebbnek tartott tehenet, az úgynevezett tervlebontást érintette. Ez úgy működött, hogy a tervhivatal kidolgozta az öt évre szóló népgazdasági tervet, azt lebontották minisztériumokra, a minisztérium pedig lebontotta a vállalatokra. Mindenki kötelező számokat kapott felülről, s azokkal szemben nem volt apelláta. Nyers most azt mondta,
hogy ez a rendszer nem annyira a tervszerűségnek, mint amennyire a tervszerűtlenségnek lett a forrása. És folytatta tovább. Kimondta, hogy a termékek központilag rögzített ára indokolatlanul nagy mértékben tér el a ráfordításoktól, miáltal az ár képtelen összhangot teremteni a kereslet és a kínálat között. Értsd: az akkori mechanizmusban minden annyiba került, amennyi politikailag indokolt volt, következésképp rossz irányba terelte a keresletet és a kínálatot, az egyik nem tudott lépést tartani a másikkal. 1965 novemberétől Magyarországon az addigiaktól eltérő jelentéssel kezdték használni az áru és a pénz kifejezéseket. Ezeknek, voltaképp a piacnak szántak döntő szerepet abban, hogy a fent, de csak nagy vonalakban kidolgozott tervek teljesülhessenek. Megmaradt tehát a központi tervezés gondolata, a tervgazdálkodás, de kiiktatták belőle a központi előírások döntő részét. A reform természetesen alapvetően azt célozta, hogy az ország gazdaságának zártsága, alapjában autark (önellátó) jellege megszűnjék, kinyíljon a világgazdaság felé, hogy ösztönzést kapjon a műszaki fejlődés és főként az export. Hogy teljesen új formákat kapjon az agrárpolitika – megint csak a vállalati önállóság jegyében. Politikai értelemben és saját magához képest is azzal alkotott ekkor történelmileg is jelentőset az MSZMP, hogy voltaképp felülbírálta a forradalom óta követett gazdaságpolitikáját, és visszatért 1957-es önmagához, amikor is megrajzolta a nyolc évvel későbbi reformgondolat első, erős kontúrjait. Az akkori politikai helyzetben, körülbelül abban a mértékben, ahogyan az olykor véres rendcsinálás és megtorlás folyt, ezek a kontúrok elhalványultak, majd eltűntek, de el nem felejtődtek. Amikor a gazdaság kifulladt, megint napirendre kerültek. Végül annyit: mivel Kádár mindenkit óvott a sietségtől és a „kalandorkodástól”, az új gazdasági mechanizmus tényleges bevezetésére csak jó két évvel később, 1968-ban került sor.
Az első számla A magyar dolgozó nép a reform bejelentése után egy hónappal megtudta, hogy mint minden nagy átalakulásnak, ennek is ára lesz, s azt valakinek – történetesen neki – meg kell fizetnie. Talán Rákosi óta nem voltak olyan drasztikus ár- és bérpolitikai intézkedések, mint amilyeneket az 1965. december 19-i lapokban lehetett olvasni. Az első hír az volt, hogy felemelik a mezőgazdasági felvásárlási árakat. Megjegyzésem: ha nem teszik, a téeszek tönkremennek. Tudniillik messze nem kaptak annyit a termékeikért, mint amennyibe nekik került. A második hír az, hogy ennek megfelelően a boltokban 30 százalékkal emelkedik a sertés- és teljes 50 százalékkal a marhahús
ára. Valamint még 15-19 százalékkal a tejtermékeké. A harmadik hír az, hogy 25 százalékkal többet kell fizetni a tüzelőanyagokért, s emelkedik a központi és a távfűtés ára is természetesen. A negyedik hír, hogy a rá következő év nyarától megdrágul a közlekedés, a villamos- és autóbuszjegyeken túl minden másért is többet kell fizetni. Az ötödik, hogy a kisiparosoknak, a kiskerekedőknek és a szellemi szabadfoglalkozásúaknak magasabb lesz az adójuk. De a legrosszabb hír az volt, hogy az 1700 forint fölött keresőknek, tehát az átlagfizetés felett fizetett dolgozóknak emelkedő lesz a nyugdíjjárulékuk. E jövedelemcsökkentő intézkedéseket – melyek némelyikétől az emberek hideglelést kaptak – az állam a következőkkel kompenzálta. Béremelést jelentett be a nehéz fizikai munkát végzőknél, a pedagógusoknál, egyes egészségügyi és belkereskedelmi alkalmazottaknál, s újabb 50 forinttal emelte a családi pótlékot. Végül olcsóbbá tette a zsírt, a szalonnát és egyes textilárukat. A politikai vezetők az intézkedésekhez már másnap fontos megjegyzéseket fűztek, tudván azt, hogy a mezőgazdasági felvásárlási árak emelése szerfelett irritálja a munkásokat, mert az amúgy is agyontámogatott téeszek gazdagodását segíti elő. Vezetőink tehát siettek kijelenteni, hogy ettől a többletjövedelemtől nem a paraszti fogyasztás fog nőni, hanem a téeszek adóssága csökkenni, tudniillik ezután saját eszközből fognak fejleszteni – például gépet venni –, nem pedig állami dotációból. Volt szociális jellegű magyarázat, illetve beismerés. A progresszív nyugdíjjárulék bevezetésével valóban a jobban keresőktől kívántak jövedelmeket átcsoportosítani a keveset keresők felé – ismerte el Komócsin Zoltán. Ugyancsak elhangzott, hogy a zsír, a szalonna és az olcsó textília még olcsóbbá tételével azoknak akartak kedvezni, akiknek az étkezésében, illetve öltözködésében ezek az áruk alapvető szerepet játszanak. Tehát a szegényeknek. Fölmerült ezek után a kérdés, hogy ki jár jól. Az illetékesek hevesen tagadták, hogy ezeknek az intézkedéseknek a bevezetésére az állami bevételek növelése érdekében került sor. Azt mondták, hogy a sokféle áremelésből 3 milliárdot vesz be az állam, de jövedelemnövelésre ugyanennyit költ. Csak épp a meglevő szerkezet alakul át. Ez, meglehet, igaz volt. De hogy a gazdaság teljesítményéhez az elkövetkezendő évre nem fűztek túlzott várakozásokat, az is kiderült csakhamar. Az 1966-os terv ugyanis mindössze másfél százalékos reálbér-emelkedést irányzott elő, kevesebbet, mint az 56 óta eltelt évek zömében, de többet, mint a folyó évben, amikor is, mint Kádár egy szokatlanul rövid mondatban bejelentette, a reálbérek egyáltalán nem emelkedtek, s a reáljövedelmek is csak egy kicsit.
Louis Armstrong a Népstadionban Az Élet és Irodalom 1965. június 5i számának címlapja igazi különlegességnek számított annak idején, mert Urbán Gyula Louis Armstronghoz címzett ódája volt olvasható rajta. Vagy ódafélesége. Ahhoz képest, hogy a dzsesszmuzsikának annak idején minimális volt a kínálata a Magyar Rádióban, s a Hanglemezgyártó Vállalat dzsesszlemezeket egyáltalán nem készített, ez a gesztus legalábbis meghökkentőnek számított. Ha, mondjuk, a békeharcosként elkönyvelt énekeshez, Paul Robesonhoz vagy más fekete bőrű közéleti nagysághoz szólt volna egy akkori költő, könnyedén napirendre lehetett volna térni a dolog fölött, de hát Armstrongnak semmilyen politikai érdeme nem volt. Csak úgy fújta a trombitát, mint senki más a világon. Meg énekelt valami elképesztően sajátos, füstös-rekedtes, fekete hangon. Függetlenül attól, hogy magyar üzletben Armstrong-lemezt ekkortájt nem lehetett kapni, a magyar közönség jól ismerte a Satchmónak becézett dzsesszóriást. Ismerte a rádióból, de talán még a háború előttről is, hiszen az éterből már akkor is le lehetett vadászni ezt az igazi, New Orleans-i világhírességet. Azt gondolom, hogy a trombitája mellett a dalai is elvarázsolták a közönséget – különösen áll ez a Bicska Maxira meg a Hello Dollyra. Magyarországon kisebbfajta bomba erejével hatott a hír 1965 tavaszán, hogy Louis Armstrong eljön hozzánk. Az akkor még kommunista Yves Montand 1957-es turnéját leszámítva a nyugati revüvilág egyetlen nagyságának sem volt szokása eljönni a kommunista Kelet-Európába. Amerikából meg kivált nem. De Armstrong ekkor célba vette fél Európát, benne Csehszlovákiával, Kelet-Németországgal és Magyarországgal. Valószínűleg sehol nem hallgatták annyian, mint Budapesten, hiszen azon a május végi esten megtelt a Népstadion. Armstrong egyik weblapján azt olvasom most, hogy 93 ezren voltak kint akkor az arénában, a magyar lapokban 80 ezer emberről lehetett olvasni. Akárhogyan is van, a Népstadion – ezt higgyék el nekem, ott voltam – tökéletesen tele volt, egy fűszálat se lehetett volna leejteni. Amikor Satchmo belefújt a trombitájába, tapsorkán tört ki nyomban. Minden számot, minden szólót lelkes fütyülés és iszonyatos taps kísért. Na meg sikítás. Akkortájt az ifjúság a Lajtától nyugatra már a Beatlesre sikongott, minálunk Armstrongon próbálták ki az ifjak ugyanezt a szenvedélyüket. A művész egyébként szerfelett oldottan közlekedett a színpadon: amikor remek zenekara játszott, ő pedig, hogy úgy mondjam, munkátlan volt, könnyedén rágyújtott, ide-oda sétált, s közben óriási füstpamacsokat engedett ki a száján; ez is tetszett mindenkinek. Akkortájt kevésbé volt intenzív a dohányzásellenes propaganda. Itt mondanám el, hogy az amerikai dzsesszt a Horthy-korszakban is, a
Rákosi-korszakban is majdhogynem üldözték Magyarországon; előbb – a magyar nóta és a cigányzene védelmében – vad propagandát fejtettek ki ellene, utóbb egyszerűen levették a repertoárról. Soha igazán nem volt versenytársa a könnyebb zenei műfajoknak: a 30-as évek elején a rádióhallgatók nem kértek belőle, a 60-as évek elején pedig totálisan elnyomta a tánczene, a pop és a rock. Louis Armstrong pesti vendégszereplése unikum volt, az is maradt. Egy tüntetés a sokáig tiltott gyümölcs mellett, divatakrobatika. Egy olyan esemény, amelyen ott kellett lenni, „különben senki voltál, az is maradtál”.
A Fradi káprázatos győzelme Manapság, amikor a magyar futballisták legfeljebb tévén nézhetik az európai kupák tétmérkőzéseit, a legszebb emlékek egyike, hogy a Ferencváros labdarúgócsapata 1965-ben megnyerte a Vásárvárosok Kupáját, a második legrangosabb trófeát. Fantasztikus mezőnyben. Ha az ember végignézett az 1964-65-ös kiírás indulóinak negyvenhatos listáján, borsódzott a háta. A bajnokokat leszámítva mindenki ott volt, aki számított Európában, a Barcelonától a Juventuson át a Manchester Unitedig. Annak idején a BEK-ben valóban csak a bajnokok indulhattak – nem úgy, mint ma a Bajnokok Ligájában –, ergo mindenki más ide szorult. A Ferencváros az első négy ellenfele közül kettőt, a Wiener SC-t és az Atletic Bilbaót csak a harmadik, mindent eldöntő találkozón volt képes legyőzni, de közben „letudta” a Spartak Brnót és az AS Romát is. És máris ott volt az elődöntőben, ahol is az őt „palacsintává verni” ígérő Manchester United vonult fel ellene. Ebben az angol csapatban játszott akkor a világ legeslegnagyobb sztárjai közül három: Bobby Charlton, Denis Law és Georgie Best. De csoda történt. A United odahaza csak 3:2-re verte a Fradit, a Népstadionban pedig l:0-ra kikapott tőle. Megint jött a „szétlövés”, a harmadik találkozó, szerencsénkre idehaza. És ezen a meccsen nem egyszerűen csoda esett meg, hanem a csodák csodája: egy Karába nevű, Dorogról pár hónapja igazolt jobbszélső 30 méterről valósággal szétlőtte a manchesteri kaput, amire az angoloknak nem volt válaszuk. A Fradi döntőt játszhatott – ám ekkor különös dolgok történtek. Az FTC lemondott arról, hogy a döntőt oda-vissza alapon rendezzék, belement abba, hogy elutazzék Torinóba, s ott mérkőzzék meg a Juventusszal. Tette ezt azért, mert vezetői már régen lekötöttek egy rettentő ritkán adódó, úgynevezett pénzes tornát New Yorkban, s azon a játékosok mindenképp ott akartak lenni. Inkább vállalták az „egymeccses” VVKdön-tőt. S mit tesz isten, úgy jártak, mint a kártyás, aki a huszonegyesben tizenkilencre lapot kér: Fenyvesi Máté góljával l:0-ra nyertek, s aztán nyugodt szívvel utazhattak Amerikába. Csak azért, hogy mikor hazatértek, a vámhatóságok és a belügyminisztérium különleges
figyelmét és vendégszeretetét élvezzék jó időn át. 1965-öt írtunk még csak… Essék említés még arról, hogy az akkori magyar bajnok, a Hidegkúti Nándor edzette Győri ETO majdnem csodát művelt maga is a BEK-ben: a Fradihoz hasonlóan eljutott az elődöntőig, de ott az akkor fénykorát élő Benfica csapatában leküzdhetetlen akadályba ütközött. Az Eusebio, az év aranylabdása – mellesleg az első színes bőrű aranylabdás – vezérelte portugál bajnoktól idehaza is, kint is simán kikapott, de ez a teljesítmény valamiképp legalább olyannak számított, mint az FTC-é, hiszen az ETO-ban akkor egyetlen stabil válogatott játékos nem játszott! A Fradi, a Honvéd, a Dózsa, a Vasas árnyékában nehéz, ha nem épp lehetetlen volt az érvényesülés egy vidéki focistának akkortájt. Amúgy a Benfica – egy irtózatos potyagóllal – l:0-ra elveszítette a döntőt az Inter Milánnal szemben.
A profi boksz legnagyobb csalása A nehézsúly világbajnoka, a „vadállati” voltáról elhíresült Sonny Liston 1964-65-ben kétszer is kikapott akkor még koronázatlan kihívójától, Muhammad Alitól. Az első meccset sérülés miatt adta föl, de ha nem adja, nincs visszavágó. Kellett azonban lennie, mert a menedzserek a háttérben – ami egyébként szigorúan tilos volt – előre lekötötték a revansot. Ekkor már Liston volt a kihívó. Kettejük párviadala módfelett érdekesen alakult. Eseménytelen öklözés után az első menet félútján, egy gyors, rövid keresztütés eltalálta a kihívót. Liston, aki bivalyerős volt, és ennél nagyobb ütéseket is elbírt százával, úgy esett össze, mint egy zsák. Jersey Joe Walcott mérkőzésvezető azonban nem számolt rá, mert azzal volt elfoglalva, hogy az egyfolytában köröző és ugrándozó Alit visszaterelje a sarokba. Közben Liston mégiscsak felállt, megint elkezdték püfölni egymást, de ez csak négy másodpercig tartott. Akkor a bíró a köteleknél állt, és megtudta, hogy tizenhárom másodperc telt el Liston földre esése és talpra állása között. Egyszóval de facto ki volt ütve. Walcott tehát szétválasztotta a feleket, s kihirdette Ali kiütéses győzelmét. Az amerikai szaksajtó azóta is „fantomütésről” beszél, dacára annak, hogy a vesztes halála napjáig cáfolta a műesés vádját. Nagymértékben valószínűsíthető, hogy nem pénzért tette, amit tett. Mark Kram, a Sports Illustrated szemleírója évekkel később azt állította, hogy Liston fölfedte őelőtte a titkot. Azt mondta: Ali őrült volt, nem akart kikezdeni vele. „Jöttek ugyanis a mohamedánok.” Kik? Miért? Semmi sem érthető, ha nem vetünk egy pillantást az akkori idők Amerikájára. A nagy meccs évében követtek el halálos merényletet Malcolm X, a „fekete mohamedánok” legradikálisabb vezetője ellen. Ali éppenséggel ehhez a szektához csatlakozott – ekkor
változtatta meg eredeti nevét, a Cassius Clayt – és kapcsolatban állt Malcolm X-szel. Híre ment, hogy ő lesz a következő célpont. Ha komolytalan volt is ez a híresztelés, a „fekete mohamedánok” nagyon kezdték félteni hívüket. Mégpedig a közéjük tartozóktól, hiszen Malcolm se fehérek, hanem a színes bőrű politikai ellenfelek áldozata lett. Listonnak semmilyen kapcsolata nem volt a fekete mozgalmakkal – legfeljebb a fehér alvilággal. De amikor pár nappal az Alival vívandó meccs előtt az edzőteremben felkereste őt – és ez tény, nem találgatás – a „fekete mohamedánok” egy csoportja, alighanem bepánikolt. Semmiképp sem akart ujjat húzni ezekkel a mindenre elszánt emberekkel, inkább lefeküdt Alinak.
Más sportcsemegék Pályafutása során először és utoljára világbajnok lett a magyar női kézilabda-válogatott. Ahhoz képest, hogy a lányokasszonyok sorshúzással jutottak ki a dortmundi VB-re a selejtezőkből (az NDK-val szemben vett pártfogásába bennünket a szerencse), ott minden ellenfelüket legyőzték, a döntőben a jugoszlávokat 5:3-ra. (Nem itt esett csak kevés gól, mindig kevés volt. Az akkori meccseknek semmi közük nem volt a mai rohanó, egészen különleges fizikai adottságokat igénylő, voltaképp „férfias” játékhoz.) A döntő után díszvacsora következett, ennek végeztével az aranyérmes csapat egyik tagja, Hanus Ágnes összecsomagolt, és – disszidált. Bosszúból idehaza lekaparták a fényképét a válogatott tablójáról, és csak akkor került oda vissza, amikor a csapat edzője, a legendás Török Bódog („Bogyi bácsi”) 80. születésnapján – évtizeddel a rendszerváltozás után – ezt az egyetlen ajándékot kérte a sportvezetéstől. Zsivótzky Gyula, olimpiai ezüstérmes kalapácsvetőnk 1965-ben lélegzetelállító világcsúcsot dobott. Majdnem hajszálra két és fél méterrel dobta túl a sportág hatszoros világcsúcstartójának, a tíz éven át koronázatlan királyként elkönyvelt, amerikai Harold Connolly-nak ugyanebben az évben elért 71 méter 26 centis csúcsát. Ekkora „ugrás” a sportág történetében soha nem volt még, se előtte, se utána. És ebben az évben, amikor már jócskán elszoktunk attól, hogy atlétikai világcsúcstartóink legyenek, a kalapácsvető Zsivótzky mellett akadt még egy: a mára szinte teljesen elfeledett Nagy Zsuzsa. A halk szavú, soha nem sztárolt középtávfutónőt a kérdéses időben meghívták az Egyesült Államok fedett pályás atlétikai bajnokságára, ahol természetesen yardos távokat futottak, s ő a 880 yardot, durván a nyolcszáz métert abszolválta elsőnek az indulók közül. Eredménye – kettő perc tíz egész öt tized másodperc – világcsúcs volt, a hazaiak nyilván csodálkoztak. Mi is. De azért Szabóné Nagy Zsuzsa karrierje ezzel nem fejeződött be, rá egy
évre, a budapesti atlétikai EB-n – nem fedett pályán – nyolcszázon ezüstérmet szerzett.
Árak, bérek, nyugdíjak 1966 első felében folytatódtak a viták, de az apropó ezúttal nem Hruscsov volt, hanem a hús és tejtermékek, továbbá a tüzelőanyag, a fűtés és a városi közlekedés árának brutális fölemelése, valamint a progresszív nyugdíjjárulék bevezetése. Január 1jei nagy Népszabadság-interjújában Kádár indulatosan kikelt azok ellen, akik a pártot meg akarják tanítani a gazdálkodásra, s noha ütött jobbra is, balra is, a jobb volt az, ami számított: a horthysták, ellenforradalmár hőzöngök meg effélék emlegetése – tudjuk, ugyebár – valóságos kürtszó volt a hangyaszorgalmú belügyéreknek. De adjuk meg a királynak azt, ami az övé. Kádár elismerte, hogy az emberek nehezen értik meg az áremeléseket. Ehhez tett egy önkritikus megjegyzést. Korábban és többet kellett volna beszélni arról – mondta –, hogy az olcsó húsárban hatalmas állami dotáció van. Aztán, rá jellemzően, úgy egyensúlyozott, hogy bejelentette: ha kevesebb lesz a dotáció, több jut béremelésre. Jobban szeretjük a béremelést, mint a fogyasztás támogatását, hangzott az új jelszó, ami magyarra fordítva annyit jelentett, hogy helytelen volt olcsó árakkal a sok zabálás felé terelni az igényeket. Kár, hogy pár évvel ezelőtt ugyanez még általános büszkeség tárgya volt. Két héttel a Kádár-interjú után kiderült, hogy mennyi az annyi. Tudniillik az 1965. decemberi ár- és bércsomagban pontosan bejelentették, hogy mennyivel lesz drágább a hús, de a kiegyenlítő béremelések mértéke nem derült ki. Azzal vártak egy hónapot. Január 16-án tudta meg az ország, hogy a pedagógusok 15-16 százalékot kapnak, azaz 280-300 forintot átlagban, amiből visszakövetkeztethető, hogy ekkortájt az általános és középiskolai tanárok átlagfizetése épp 2000 forint volt. Ugyanekkor 170-180 forinttal nőtt az egészségügyiek bére – de nem az orvosoké. Náluk béremelés nem volt, csak pótlékemelés. A belkereskedelem dolgozói 8-9 százalék bérjavításban részesültek, ez átlagban 100 forint volt. Tehát egy bolti eladó ez idő tájt úgy 1200 forintot keresett, nagyon-nagyon keveset. Egyébként a munkásosztály mint olyan csak harmadában részesült a jótéteményből.
Kitűnt, hogy a kormány súlyt helyez a művezetők és a főművezetők fokozott javadalmazására és az igényesebb munka nagyobb elismerésére. Felhívták a vállalatvezetők figyelmét, hogy erősen differenciáljanak. Ez már a reform előszele volt. Mindezen túl bejelentés történt arról, hogy a vállalatok további 2 százalékos bérfejlesztést hajthatnak végre 1966-ban, de még ezt is megfejelhetik, ha létszámleépítést hajtanak végre. Akkor ugyanis a megtakarított bértömeg 75 százalékával szabadon rendelkezhetnek. Visszatérnék azonban egy szó erejéig a legnagyobb megcsapolásra. 1966-ig minden munkavállalótól 3 százalékot vontak le nyugdíjhozzájárulás címén. Az új rendszerben azonban ez a sáv csak 1800 forintig, tehát az átlagfizetésig maradt meg, onnan emelkedni kezdett. Ha valaki például 2300 és 3000 forint között keresett, attól már 5 százalékot vontak le, vagyis egy ilyen keresetű kétgyermekes család esetében a többletelvonás fölemésztette az egész családi pótlékot. A társadalom morgása nem volt indokolatlan tehát.
A reformellenes szovjet „trojka” 1966 tavaszán tartották meg a Szovjetunió Kommunista Pártjának XXIII. kongresszusát, az elsőt Hruscsov bukása után. Ekkorra már kialakult az úgynevezett kollektív vezetés. Brezsnyev a párt, Koszigin a kormány, Podgornij az állam élén. Hármójuk közül vitathatatlanul Koszigin volt a legtehetségesebb – Brezsnyevnek még vagy öt évébe tellett, hogy első legyen az egyenlők között. Ezzel együtt is: ezen a kongresszuson Leonyid Brezsnyevet első titkárból főtitkárrá keresztelték át, aminek önmagában nem lett volna semmi jelentősége, hacsak az emberek nem emlékeztek volna rá, hogy ilyen tisztet utoljára Sztálin viselt, s hogy Hruscsov épp a sztálinizmus leleplezésével és ostorozásával szerzett magának hervadhatatlan érdemeket. Szó, mi szó, a néhai diktátor nevét ekkor már pozitív összefüggésben is ki lehetett ejteni. Erről maga Brezsnyev gondoskodott (annak idején főnöki kürtszó nélkül semmi se ment), amikor a háború befejezésének, a német fasizmus fölötti győzelemnek a 20. évfordulóján méltatni kezdte Sztálin érdemeit. Hruscsov idején csak Sztálin hibáiról, tévedéseiről, bűneiről lehetett beszélni. A XXIII. kongresszus és Brezsnyev személye jelentős megnyugvást hozott a Szovjetunió sokmilliós káderhadseregének, a párt, a Komszomol, a szakszervezetek, a tanácsok és az egész államigazgatás alkalmazottainak. Több mint jelzésértékű volt, hogy felszámolták azokat a korlátozásokat, amelyeket Hruscsov a választott pártvezetők hivatali idejére, illetve a választhatóság megismétlésére nézve bevezetett. Azazhogy hányszor lehet hivatalt viselni és meddig. Aki Brezsnyev idején funkcióba jutott, bizonyos lehetett felőle, hogy ha csak valami
nagy ostobaságot nem művel, akár élete végéig viselheti a hivatalát. A káder meg pontosan ezt akarta. Megszűntek a hruscsovi szeszély épületének más tartópillérei is. Az örökösen változtatni akaró Nyikita Szergejevics keresztülvitte például, hogy a területi és járási pártbizottságok kettéváljanak egy ipari és egy mezőgazdasági bizottságra – Brezsnyevék ezt egy tollvonással felszámolták. Ugyancsak Hruscsov hívta életre – mégpedig a reform jegyében – a területi gazdasági tanácsokat, amelyek hatásköröket vettek el az addig mindenható központi minisztériumoktól, és helybéli ismeretek alapján dolgoztak. Brezsnyevék ezeket a szervezeteket is likvidálták, a minisztériumok megint rátelepedhettek mindenre. Egyszóval végbement egy újraközpontosítás, visszatért az irányítás szokásos rendje. Sokan ebben egyfajta resztalinizációt láttak. De voltak más irányba mutató intézkedések is. Koszigin keze érződött abban, hogy a háztáji gazdaságok méreteire és az ott tartható állat-, elsősorban baromfiállomány nagyságára nézve bevezetett hruscsovi korlátozásokat hatályon kívül helyezték. Ennek egyébként meglett az eredménye, mert a mezőgazdasági termelés a kongresszust követő négy évben majdnem évi 4 százalékkal növekedett. A kongresszus slusszpoénja az volt, hogy miután Hruscsov az előző, öt évvel korábban megrendezett kongresszuson már a kommunizmus alapjainak húsz éven belül történő lerakását hirdette meg, Brezsnyev ehhez képest, látva a dolog teljes abszurditását, tarthatatlanságát, visszalépett, és csak fejlett szocializmust ígért a Szovjetunió népének. Ez akkortájt a józanság nagy győzelmének tűnt, a mából visszanézve inkább komikus.
Határozat a magyar gazdasági reformról Magyarországon viszont 1966 tavaszán megszületett a párt Központi Bizottságának végleges döntése a gazdaságirányítás rendszerének átfogó reformjáról s a reform 1968. január 1-jei bevezetéséről. Noha ez gyökeres változást ígért, természetesen igyekeztek a folyamatosság és az elvek változatlan érvényessége jegyében kezelni. Nyers Rezső, a reform első számú mozgatója így beszélt erről a Központi Bizottság előtt: „Eredményeinket annak köszönhetjük, hogy elveinkből soha nem engedtünk, viszont a gyakorlati megoldásokat se kezeltük örök érvényű sémaként.” A reform természetesen sokkal több volt, mint új gyakorlati megoldások halmaza. Nagyon leegyszerűsítve azt célozta, hogy a vállalatok legyenek önállóak, és viselkedjenek ésszerű kockázatokat vállaló piaci szereplőként. Azt célozta továbbá, hogy valamennyi gazdálkodóegység fokozott anyagi érdekeltséghez jusson, azaz több pénzhez, nagyobb nyereséghez a gazdaságosabb, eredményesebb munkáért.
A magyar reform, melyet a továbbiakban magyar modellnek fogok nevezni, a 30-as években kialakult és az úgynevezett népi demokráciákban kritika nélkül meghonosított szovjet, sztálini modell meghaladásán alapult. Nos, mi volt a szovjet modell lényege? Röviden a következő. Központilag döntenek mindenről. Mindenekelőtt a gazdasági ágazatok és a vállalatok termelési és fejlesztési tennivalóiról. A beruházási forrásokat egy központból osztják el. A vállalatok egyszerű végrehajtók. Közgazdasági értelemben vett piac nincsen, azt a központi elosztás helyettesíti. E rendszer előfeltevése az, hogy a piaci kapcsolatok idegenek a szocializmustól, annak nagy társadalmi célkitűzéseitől. A magyar modell előfeltevése az volt, hogy a valódi áru- és pénzviszonyok igenis mozgósíthatók a szocializmus nagy társadalmi céljai érdekében. A magyar modell kombinálni kívánta a központi tervezést és a piaci mechanizmusokat. E rendszerben az állam a központi tervezés segítségével határozza meg a gazdaság fő arányait, továbbá a kívánatos növekedési ütemet, a vállalati béremelés feltételeit, a nyereségadó mértékét és a külkereskedelmi szabályokat. A magyar rendszer a jugoszláv önigazgatási modellhez közelített azzal, hogy az egyes vállalatok feladatait központilag nem határozta meg. A vállalatot gazdálkodónak, nem végrehajtónak szánta. E modellben a vállalatok szabályozott piaci körülmények között, önállóan gazdálkodnak, érdekeltek a nyereségben, maguk döntenek a termelésről, a fejlesztésről, az értékesítésről, de még jövedelmük felhasználásáról is. Az árakat nem központilag határozzák meg, azok a termelési költségek, a kereslet-kínálati viszonyok és csak részben az állami óhajok szerint alakulnak. Végül, de nem utolsósorban: az új modellben helyet kapnak az egyéni-családi kisvállalkozások változatos formái is. A reform mellett döntő KB-határozaton természetesen hatalmas adag ködösítő ideológiai szósz is volt. Kádárék nem győzték hangsúlyozni, hogy az egész modellt a magyar gazdaságra szabták, senkinek nem ajánljuk, mert ahány ország, annyi modell. A miénk nem tesz egyebet, mint hogy a magyar sajátosságokat követi. Nem tudom, kit lehetett ezzel félrevezetni. Mint az imént mondtam, a szocialista gazdaságok a szovjet modell követésében szinte teljesen egy kaptafára működtek, és az a modell volt az, amit akkortájt minden további kérdés nélkül „szocializmusnak” neveztek.
A magyar paraszt emancipálódik Hónapokkal később megtartották az MSZMP soron levő kongresszusát. E tanácskozásnak a tavaszi reformdöntés után nem volt igazi tétje. Beszámolójában Kádár János rituális kirohanásokat intézett az Egyesült Államok vietnami agressziója
ellen, további segítséget ígérve a vietnami testvéreknek. De hajszálra ugyanekkor Washingtonban és Budapesten egyidejű bejelentés látott napvilágot arról, hogy a két ország, mármint Amerika és Magyarország, nagyköveti szintre emeli diplomáciai kapcsolatait. A tömegek, hogy így fejezzem ki magamat, ezt nemigen értették. Akkor mi most harcolunk Amerika ellen vagy sem? Kádár leszögezte, a két dolognak semmi köze egymáshoz. Ami jó hétfőn, az jó csütörtökön is, mondta fanyar humorral, de persze mindenki tudta, hogy a kulisszák mögött intenzív kapcsolatépítés folyik, Kádár nem kis örömére, hiszen az 56-os forradalom után Washingtonban feketelistázták a Kádár-rendszert, most meg befogadták. Mi volt még napirenden ekkor? Például az MSZMP létszáma. A kongresszus úgy döntött, hogy nincs tömeges emelés. Kádár, megint csak a rá jellemző módon, kifejtette, hogy vannak a pártban szép számmal olyanok, akiket szívesen látna a párton kívül, s a párton kívül olyanok, akiket szívesen látna a párton belül. Egyszersmind leszögezte, hogy a karriercsináláshoz Magyarországon nem párttagság kell, hanem hazafiúi (értsd: rendszer-) hűség, továbbá tudás és rátermettség. A párttagság nem lehet előny, a pártonkívüliség nem lehet hátrány. Ez persze így nem volt igaz, a menyasszony túl szépre volt festve. Emlékeim szerint még az is csak legfeljebb papíron lehetett igaz, hogy a vezető államhatalmi testületekben kommunista többségnek kell érvényesülnie, e testületekben bizony az MSZMP-tagság a ritka és célzott kivételektől eltekintve abszolút alkalmaztatási feltétel volt. Napirenden volt továbbá a munkaidő. Ekkortájt Nyugaton már régen meggyökeresedett a szabad szombat intézménye, minálunk nem. A 60as évek közepén az emberek még hat napot dolgoztak. Kádár olyan prognózist adott a kongresszuson, hogy 1970 végéig a heti 48 órás munkaidő 44 órára száll le, s tétován hozzátette, hogy egyes területeken esetleg lehetővé válik a kéthetenkénti szabad szombat is. Ami egyébként egyezett a 44 órával, tehát fölösleges volt külön mondani. Kongresszusi téma lett a paraszti nyugdíj, betegbiztosítás, szociális ellátás is. Ezek színvonala ugyanis nulla volt a kérdéses időben, hat-hét évvel a téeszesítés lezárása után. Kádár a kongresszuson elismerte a panaszok jogosságát, de kissé cinikusan azt mondta: ha maguknak 4849-ben nem volt olyan sietős a kollektív gazdálkodás, akkor most bennünket se siettessenek. A háttérről annyit, hogy 1966-ra a magyar termelőszövetkezeti tagság összlétszáma elérte az 1 millió főt, ebből azonban félmilliónak az életkora meghaladta a 65 évet. A 65 éven felüli férfiak elvileg nyugdíjba mehettek volna, de erre igen kevésnek volt jogosultsága. Mindössze – írd és mondd – 35 ezer embernek. Öregségi járadékot fizettek ugyan (havi 260 forintot, hihetetlenül kicsi összeget), de ezt is csak a 70 éven
felülieknek. Maga az úgynevezett törzsnyugdíj, tehát az, amit csak pár tízezren kaptak, 315 forint volt, és ez a jogosultságon felül minden egy év után 1 százalékkal, azaz 3 forint 15 fillérrel bővülhetett. Az átlagnyugdíj alig haladta meg így a 350 forintot, özvegyi járadékként havi 130 forintot mértek ki. És két nyugdíj nem járt, hiába volt, mondjuk, a papa is meg a mama is téesztag. Ezt a sanyarú világot legfeljebb az enyhítette, hogy 1960-ban, a téeszesítés tetőpontján bevezették a betegbiztosítást, vagyis azóta legalább az orvosért nem kellett fizetni. Kádárék tudták, hogy ha komolyan gondolják hirdetett céljukat, miszerint a város és a falu közötti különbséget fokozatosan meg kell szüntetni, akkor a szocializmus alapvető jótéteményeiből a parasztokat se zárhatják ki. 1967. január l-jétől tehát – amint ezt még decemberben bejelentették – végrehajtották a nyugdíjrendszer reformját. Ez tíz évben szabta meg a termelőszövetkezeti tagok jogosultsági „korhatárát”. Látható, hogy a rendeletalkotó úgy számolt, hogy mivel a téeszek zömét 1959-61-ben hozták létre, az új rendszer második-negyedik évében már mindenki jogosult lesz. A második lényeges elem az volt, hogy megszüntették az átalányt, a föntebb említett 315 forintot. Mégpedig azzal, hogy ki-ki elért jövedelme után kap majd nyugdíjat, azaz az elnök, a főállattenyésztő vagy a főkönyvelő többet, mint, mondjuk, a brigádvezető, az meg többet, mint a mezei dolgozó. Szabályozták továbbá, hogy egyetlen nyugdíj sem lehet kevesebb 400 forintnál. A két nyugdíjat továbbra sem engedélyezték, viszont előírták, hogy ha a férfi nyugdíja nem éri el az 1000 forintot, akkor a feleség után 100 százalék házastársi pótlék jár. És akkor nézzük az érem másik oldalát, mibe került mindez a téeszeknek. A nyugdíj, a beteg- és a balesetbiztosítás fejében valamennyi kifizetett munkadíj és részesedés után 7,5, az egészségügyi ellátás fejében 2,5 százalékot kellett befizetniük az állam, illetve a társadalombiztosítás kasszájába. Azaz a paraszti jövedelmeket 10 százalékkal csapolták meg, ám cserébe olyan (igaz, minimális) anyagi biztonságot juttattak az idős parasztnak, amilyenben az soha korábban nem részesült. De tegyük hozzá, bizonyos dolgokkal az állam tényleg nem akart vagy nem tudott sietni. Normális táppénzt a beteg téesztag ezután sem kapott, csak betegségi segélyt. Nem terjesztették még ki a téeszparasztságra a családi pótlékot, a szüléssel kapcsolatos segélyeket sem, látható tehát, hogy a társadalombiztosítás és a szociális juttatások körébe tartozó pénzbeli kifizetések alaposan alatta maradtak a munkásokénak és az alkalmazottakénak. De az első komoly lépés a jó irányban megtörtént, igaz, Kádáréknak megint kicsit védekezniük kellett
az MSZMP úgynevezett munkásellenzékével szemben, amely mindent sajnált a paraszttól.
A kínai kulturális forradalom előestéje 1966 második felében indult be a modern kínai kommunista történelem legnagyobb tömegeket megmozgató, egyszersmind legtragikusabb vállalkozása, a kulturális forradalom. Helyi szóhasználattal: a nagy proletár kulturális forradalom. Amely azonban nem a kultúráról szólt – arról legfeljebb a rombolás szintjén –, hanem a hatalomról. Mármint Maóéról. A nagy kormányos nem szerette, ami körülötte történt. Valójában soha nem bírta el, soha nem bocsátotta meg az első nagy forradalmi kísérlet, a nagy ugrás (1958) kudarcát. Azt, hogy Kína kommunista átalakításának kalandor kísérlete – csak emlékeztetőül mondom: amikor minden földtulajdont „népi kommunákba” szerveztek, és ezzel párhuzamosan az egész ország vasat főzött üstben, „népi kohókban” – kommunizmus helyett éhínséget teremtett. Azt meg végképp nem szerette Mao, hogy harcostársai, élükön Liu Sao-csivel, az államfővel, Teng Hsziao-pinggel, a párt főtitkárával, valamint Csou En-laj miniszterelnökkel, úgy-ahogy rendbe hozták az országot: 1965-re a Kínai Népköztársaságnak sikerült visszatornáznia magát az 1957-es, tehát a nagy ugrás előtti szintre. Érezte, hogy el akarnak számolni vele is, ennek akart elébe menni. Ment is, már 1962 óta. Sztálin legjobb kínai tanítványaként akkor adta ki a jelszót: „Soha ne feledkezz el az osztályharcról!” Ez a jelszó – más formában, az osztályharc állandó élesedését hirdetve – Sztálinnál a politikai ellenfelekkel való leszámolásra volt jó. Mao pontosan ugyanezt akarta, de ez idő tájt az állami és pártapparátus nem az ő kezében volt. Egyetlen igazi szövetségese akadt, a híres-hírhedt Lin Piao honvédelmi miniszter, aki a hadseregben óriási kultuszt csinált Maónak, az újoncképzés szinte kizárólag Mao-idézetek tanulmányozásából állott. Mao ellentámadása 1965 végén indult meg, éspedig egy allegorikus történelmi dráma ürügyén. A Haj Zsuj elbocsátása hivatalából címet viselő darab egy derék középkori császári hivatalnokról szólt, aki a Bánk bán Tiborcának modorában panaszolta föl és el mindazt a nyomorúságot, amit az uralkodó zúdított az országra. A kínaiak értették az allegóriát, hogyne értették volna. Könnyű volt lefordítani Maóra, a nagy ugrásra. Mao tehát kampányt indítványozott e dráma ellen, természetesen nem esztétikai okokból, hanem azért, mert a szerző Peking alpolgármestere volt. És a fővárosban, az ottani pártbizottságon és a polgármester hivatalában gyülekeztek azok az elemek, akik ép eszüket őrizni próbálták: Mao politikai ellenfelei tehát. Ővelük szemben kellett az osztályharcot megvívni – esztétikai köntösben.
1966 májusában a pártban kulturális forradalmi munkacsoport alakult, amelynek egyetlen célja volt: fellázítani az egyetemek és a középiskolák diákságát meg a tudatlan parasztfiatalokat a pártban megbújt, úgynevezett kapitalista úton járó elemek ellen. Az eredmény nem sokat váratott magára: ifjú, felizgatott, lázadó hordák lepték el egész Kínát, és megbénították a törvényes hatalom láncszemeinek a működését. De ekkor még – sportnyelven szólva – nem fújták le a meccset.
A leszámolás Megesett már a kommunizmus történetében, hogy valaki kisebbségbe került a párt legfelsőbb irányító testületében, nevezzék azt politikai bizottságnak vagy elnökségnek, s aztán segítségül hívta a két kongresszus között elvileg a hatalmat gyakorló központi bizottságot. Ezt tette például Hruscsov 1957-ben, a lehető legnagyobb sikerrel. Ugyanezzel kísérletezett 1966 augusztusában Liu Sao-csi és Teng Hsziao-ping Maóval szemben. Azon gondolkodtak, hogy a főnököt a párt díszelnökévé fokozzák le, nyilván az egészségi állapotára való, sokszorosan kipróbált hivatkozással, ámde Mao tudomást szerzett a szándékról, s még mielőtt a központi bizottság összeült volna, a középkínai Vuhan városa mellett bevetette magát a Jangce folyóba, százezrek szeme előtt úszott 15 kilométert, ezzel demonstrálva, milyen jó egészségnek örvend. Másnap már Pekingben termett, és nyomban el is ítélte az általa életre hívott lázadó csoportok megfékezésére létrehozott úgynevezett munkacsoportokat, melyek természetesen Liu és Teng parancsait követték. Az a központi bizottság, amely aztán augusztus elején összeült, nem az volt, amire Tengek számítottak. A tagok jó felét addigra megdöntötték, leleplezték, megbélyegezték a forradalmi tömegek, azaz az ifjú rohamcsapatok. Maóék a hiányzókat a pekingi egyetemek „forradalmi” tanárainak és diákjainak képviselőiből pótolták, ami ugyan egyáltalán nem volt alkotmányos eljárás, de a célnak kiválóan megfelelt. De ez még semmi sem volt ahhoz képest, hogy maga Mao Ce-tung a központi bizottság üléstermének bejáratára saját készítésű, nagybetűs plakátot ragasztatott ki, amelyen ez állt: „Tüzet a vezérkarra!” A felhívást nem lehetett másként értelmezni, mint Liúnak és Tengnek címzett hadüzenetnek. De aki jól olvasta, megértette, nemcsak őket, hanem a párt vezetőinek többségét is le kell leplezni, el kell távolítani. Erre ment ki az egész játék, ez volt a kulturálisnak mondott mozgósítás értelme. És az ifjúság nagyon fogékonynak bizonyult erre az izgalmas felhívásra. Hogy tudniillik lázadni kell, minden tekintély el- és kisöprendő. Augusztus 18-án Mao a pekingi Tienanmen téren szemlét tartott egymillió, rombolásra, terrorra, lincselésre kész vörösgárdista fölött. Ez az elnevezés ekkor kap polgárjogot. Mao ünnepélyesen magára húzza
az első vörösgárdista karszalagot. A vörösgárdisták aztán szétszélednek az országban, sokasodnak, szaporodnak, pártmunkásokat hurcolnak meg, irtják a régi értelmiséget, tömegbírálati kampányokban aláznak meg mindenkit, akit Maóék arra ítélnek, pusztítják Kína kultúrkincseit, véres tragédiák követik egymást, családok milliói szenvednek az atrocitásoktól. És akkor visszatérnék még erre az augusztus 18-i autodaféra. Mao Ce-tung nemcsak megfélemlítette, meg is szégyenítette a központi bizottság ülésén legyűrt ellenfeleit. Kicibálta ugyanis őket maga mellé a térre, hadd nézzék végig a diadalünnepet. Aztán pár hónappal később eltüntette őket. Mindkettejüket, tehát az államfőt és a pártfőtitkárt is letartóztatták, sorsuk azonban kettévált: Teng Hsziao-pinget megkímélték, s aztán, mint tudjuk, Mao halála után ő lett Kína tényleges vezetője, a szerencsétlen Liu Sao-csi azonban börtönben halt meg, tüdőgyulladásban, amit őrzői voltak szívesek nem kezelni.
Egy kínai polihisztor esete Még mielőtt a világ legnépesebb országán elhatalmasodott volna a teljes őrület, egy nagy kulturális pekingi aktíván beszédet mondott a tárca helyettes minisztere, majd szólásra emelkedett Kuo Mo-zso, a kínai irodalmi és művészeti dolgozók szövetségének elnöke. Róla annyit, hogy egyfajta bölcsész-polihisztor volt, tömegével írt tanulmányokat a régészet, a történelem és az irodalom körében, ám ami ennél érdekesebb, idézett megszólalása előtt úgy negyven évvel a nagyon későn érkező kínai romantikus irodalom atyjának, a szerelmes történetek s érdekes módon a szabadverses költészet kezdeményezőjének számított. Népszerű ember volt. Nevét azonban a Kínai Népköztársaság megalakulásától nem annyira művei, mint inkább politikai szerepvállalása miatt jegyezték, Mao Ce-tung egyes számú kultúrhadnagya lett. Aki hozzám hasonlóan élt már az ötvenes években, emlékezhet rá, hogy Kuo Mo-zso a kínai kommunista kultúrpolitika utazó nagykövetének számított. Ki nem fogyott a dicséretekből, amikor Maóról volt szó. Noha Kuo idézendő beszéde idején a vörösgárdista szabadcsapatok még nem rohanták meg és rombolták le mindazt, amit a kínai birodalom évezredeken keresztül felhalmozott, még talán lehetett normális könyveket olvasni, filmeket és színdarabokat nézni, de a nulla év sötét szörnyetege már ott lihegett a Mao által fölállított díszletek mögött. A derék Kuo Mo-zso, aki 1966 tavaszán már hetvennegyedik életévét taposta, önkritikával állt a „kultúra munkásai” elé. Jó néhány évtized alatt sok művet írtam és fordítottam – mondta –, de ha ezekhez a munkákhoz
a ma követelményeit hasonlítom, azt kell mondanom, nem érnek semmit, erőteljesebb kifejezéssel élve: el kell égetni mindet. Ezt mondta a polihisztor. Meg azt, hogy szégyelli magát, hiszen a munkások, a parasztok és a katonák jobban írnak, mint az írók. Tudniillik – és ez a lényeg – a népnek ezek a romlatlan és tanulatlan gyermekei jobban elsajátították Mao elnök műveit, mint a hivatalból írni tudók. Mindebben a máglya volt a legszebb. A hitleri Németország után szabadon. S csakhamar lőn is, hiszen még el sem múlt Kínában a nyár, az önkritikát gyakorló és nem gyakorló írók műveit valóban tűzre vetették Mao vörösgárdistái. De ugyanerre a sorsra jutottak a filmszalagok, festmények és így tovább. A műemlékeket iskolázatlan parasztgyerekek és agyilag tökéletesen oxidálódott egyetemisták indulatának vetették oda. Egyfajta soha nem kodifikált proletár művészeteszmény jegyében, melyet az egykori sanghaji színésznő, Mao ambiciózus felesége, Csiang Csing fogalmazott meg, nulláról kellett elindulni. Amikor én, bő hét évvel később, immár a kulturális forradalom leszálló ágában, Pekingbe érkeztem dolgozni, arról tudósíthattam itthon maradt barátaimat, hogy azon a helyen se mozi, se színház, se tévé, se rádió, se könyv, se magazin, semmi nincsen, ezzel szemben vannak forradalmi mintaoperák, Csiang Csing borzalmas kreatúrái, az egyetlenek, melyeket a kulturális türelem arrafelé megtűr. Tennék a történethez egy cifra lábjegyzetet. Mao szeszélye folytán a kulturális forradalom atyjának egy hiperművelt, 1936-ban elhunyt esszéista, bizonyos Lu Hszün lett kikiáltva, ki valóban fegyverbe szólította a nemzetet a kínai múlt művészi, társadalmi és politikai hagyományaival – de természetesen nem az 1949 utániakkal – szemben. Nos, ennek a Lu Hszünnek az európai irodalomból Petőfi Sándor volt a kedvence. Ennek köszönhetően a rettenetes kulturális forradalom viharait Petőfi költészete még Kínában is át tudta vészelni, lehetett őrá hivatkozni, őt idézni, miközben szinte senki mást sem.
A Nobel-díjas Hevesy György Egy huszonhat éves magyar vegyész jóval az első világháború előtt átkelt a La Manche csatornán, hogy a manchesteri egyetem fizikai intézetében megtanulja azt, amire úgy érezte, szüksége van: miként mérhető az elektromos áram terjedése a gázokban. A szóban forgó intézetet akkor a világ tudományos életének egyik legnagyobb alakja, a Nobel-díjas Ernest Rutherford vezette. Akit ez idő szerint, sok minden egyéb mellett, a radioaktivitás foglalkoztatott. Az igazgatónak volt egy problémája, ennek a megoldásában elvárta a frissen érkezett magyar tudós segítségét. A probléma abban állt, hogy az intézet szert tett nagy mennyiségű rádium D-re, magyarán rádiumizotópra (a rádiumot az ugyancsak Nobel-díjas Marie Curie, alias
Sklodowska fedezte fel), mellyel azonban nem tudott mit kezdeni, mert az anyag ólommal keverve érkezett hozzá. Hevesy György azt a feladatot kapta tehát Rutherfordtól, hogy különítse el a rádium D-t az ólomtól. A megoldás lehetetlennek bizonyult. Hevesy rájött, hogy a rádium D nem más, mint az ólom egy formája, amely a szilárd ólomtól elválaszthatatlan. Ez egy évébe tellett. Látszólag kudarccal végződött a munkája, valójában azonban teljes sikerrel, hiszen onnantól kezdve csak hozzá kellett adni bizonyos mennyiségű tiszta rádium D-t az ólomhoz, s az, elválaszthatatlansága okán, egyfajta sugárzó nyomjelzőként követte az ólomban és annak vegyületeiben lezajló kémiai folyamatokat. Hevesy szinte akaratlanul alkotta meg az izotóp indikátorok, nyomjelzők módszerét. A felfedezésért és annak tökéletesítéséért azonban csak valamivel a második világháború vége előtt, 1943-ban kapott Nobel-díjat. Hogy a történet mégse legyen ennyire szikár, elmondom, hogy Hevesy György a radioaktív nyomjelzést manchesteri szállásadónőjén is kipróbálta, éspedig nagyon életszerű körülmények között. Ugyanis feltűnt neki, hogy az ebédre-vacsorára felszolgált ételből kínosan visszaköszönnek előző napi, sőt előző heti maradványok. Amikor ezt szóvá tette, a szállásadónő felháborodottan tiltakozott. Na jó, gondolta Hevesy, fogsz te még másképp is beszélni. A rá következő vasárnap étele nagy részét a tányérján hagyta, de a maradékba belecsempészett némi radioaktív anyagot, s várta az eredményt. Nem kellett csalódnia. A maradék bekerült a húsdarálóba, onnan az edénybe, az edényből pedig megint az asztalra. Ezt a tudós által a lakásba szállított elektroszkóp mutatta ki. A villogás folytán előállott tárgyi bizonyítékra a szállásadónő csak annyit tudott mondani: maga csodát tett! Mind a mai napig kétséges, hogy bármely izotópos nyomkeresés akkora személyes elégtétellel töltötte volna el feltalálóját, mint amekkorát a magyar vegyész érzett házigazdájával szemben. Hevesy György, aki 1966-ban, nyolcvanegy évesen, svéd állampolgárként az NSZK-ban hunyt el, egyike azoknak a nagy magyaroknak, akik Budapestről – vagy a piaristáktól, vagy a fasori evangélikus gimnáziumból – indultak el, de az első világháború utáni évektől Németországban, Angliában, Dániában, Amerikában dolgoztak, s ott szereztek maguknak világhírnevet. Idehaza akkortájt tudományos műhelyek nem léteztek, volt viszont faji-politikai előítélet jócskán, ami ezeket a zseniket a határokon túlra űzte. De Hevesy legalább formailag magyar állampolgár volt még, amikor a Nobel-díjat megkapta.
Az orosz rakétazseni 1966 elején a Kreml falába temették Szergej Pavlovics Koroljovot. Mint tudjuk, ez a tisztesség csak a szovjet párt és állam legmagasabb rangú vezetőinek járt ki, márpedig ezt a nevet, hogy
Koroljov, tisztesség ne essék szólván, senki se ismerte. Nem is ismerhette, mert ő volt a szovjet rakéta- és űrprogram irányítója. Tisztét, nacionáléját, tevékenységét az akkoriban szokásos idióta titkolózás szellemében csak halála után fedték fel. Míg élt, nem lehetett előtte fejet hajtani, amikor halott volt, a sírja előtt lehetett tisztelegni. Koroljov a század húszas éveiben repülőmérnöki tanulmányokat folytatott Moszkvában. Olyan mesterei voltak, mint Zsukovszkij, a szovjet rakétakutatás atyja vagy Tupoljev, a híres repülőgép-tervező. 1933-ban munkatársaival együtt ő fejlesztette ki és bocsátotta fel a Szovjetunió első, folyékony üzemanyaggal működő rakétáját. A baj csak az volt, hogy Sztálint, a vezért, ekkor még egyáltalán nem érdekelte a rakétatechnika, Koroljov és kollégái örülhettek, hogy ép bőrrel megúszták a tisztogatásokat. A második világháború alatti Koroljov gyakorlatilag letartóztatásban volt, de inkább a szó technikai, mint jogi értelmében. Mozgásában szigorúan korlátozva egy zárt telepen élt, hajtóműveket tervezett harci repülőgépek számára. A háború után a németektől elkobzott V-2 rakétákat adták oda neki, hogy dolgozzék hatótávolságuk növelésén, ki tudja, mire lesznek még jók. A vállalkozás sikerrel járt, a 700 kilométeresre javított V-2-ket az ő jelenlétében próbálták ki 1947-ben. Az interkontinentális rakétákban rejlő katonai lehetőségekre aztán Koroljov hívta fel Sztálin és a szovjet kormány figyelmét. Ez 1951-ben történt. Sztálin érdektelensége (őt csak az ágyúk érdekelték) és bizalmatlansága azonban ekkorra sem szűnt meg. A kormány csak halála után, 1954 novemberében adott engedélyt a program beindítására, s a gyakorlati rakétaépítés egy további évvel később indult meg. Az első szovjet interkontinentális ballisztikus rakéta, az R-7-es 1957. augusztus 21-én szállt föl kísérleti útjára. E rakéta módosított változata vitte két hónappal később az űrbe a Föld első mesterséges holdját, az amerikaiakat halálra rémítő Szputnyikot, s egy újabb változat – szűk négy év múltán – Jurij Gagarint, a világ első űrhajósát. S aztán jöttek a Vosztok, a Voszhod, a Molnyija és a Szojuz űrhajók, illetve az őket felvivő rakéták, amelyek kivétel nélkül Szergej Pavlovics Koroljov parancsnoksága alatt készültek el s kerültek tesztelésre. A legenda azt tartja, hogy Koroljov 1966 januárjában bekövetkezett hirtelen halála miatt veszítette el a Szovjetunió a holdra szállás elsőbbségéért Amerikával vívott versenyt. E témában azonban űrhajósok és programfelelősök egymásnak homlokegyenest ellentmondó emlékeket közölnek. Az egyik fél szerint a pénz nem volt meg, a másik szerint Koroljov utódai rosszul költötték a pénzt. Egy biztos: a katonai rendeltetésű szovjet rakétaprogramot és a szovjet űrprogramot soha nem választották el egymástól, ilyenformán a szovjet űrkutatóknak, ellentétben az amerikai NASA-val, mindig kétfelé kellett nézniük és
dolgozniuk. Ezért mondja Leonov űrhajós, az első ember, aki sétált a világűrben, hogy a Szovjetunió föltétlenül képes lett volna Hold körüli pályára küldeni egy űrhajót, de akkor se verte volna meg az amerikaiakat a Holdra szállásban, ha Koroljov életben marad.
Kwame Nkrumah: tipikus sors E régi történet hőse az afrikai brit gyarmatbirodalomból elsőként függetlenné vált ország, nevezetesen az Aranypart, új nevén Ghána első miniszterelnöke. Mint akkoriban – mármint az első világháború után – minden értelmes és jó családi háttérrel rendelkező afrikai gyereket, őt is római katolikus papok nevelték-iskolázták. Idővel tanár lett, természetesen ugyancsak az atyáknál. Karrierje akkor vett immár nem tipikus fordulatot, amikor a harmincas évek közepén egy amerikai egyetemre iratkozott be, és ott szerzett diplomát politológiából. Ekkortájt már egyházon kívüli keresztényként, egyszersmind marxista szocialistaként jelölte meg önmagát. Útja a második világháború után Angliába vezetett, majd haza az Aranypartra, ahol sztrájkok, tiltakozó mozgalmak és a gyarmati hatóságokkal való együtt nem működés szervezésével tette a nevét ismertté. Politikai ellenfelei elitpártban, ő tömegmozgalomban gondolkodott – ezt egyébként Amerikából hozta magával. Le is tartóztatták, de minimális időt töltött rács mögött, mert 1951-ben Aranyparton választásokat tartottak, az ő pártja győzött, s egy évre rá már miniszterelnök volt. Igaz, még egy nem független országé. A függetlenség csak öt évvel később, 1957 márciusában következett be, amikor is Aranypart és az úgynevezett Brit Togo gyámsági terület Ghána néven önálló állammá vált – egyelőre a Brit Nemzetközösségen belül. Nkrumah maradt miniszterelnök. Tekintélye már ekkor megkérdőjelezhetetlen volt. De a népszerűsége is. Amely még nőttönnőtt is, mert utakat, iskolákat, egészségházakat építtetett, és a brit tisztviselők helyén megnyitotta a karrier útját a bennszülöttek előtt. Ám csakhamar ugyanaz a betegség fogta el őt, mint arab kollégáit: az egység láza. Azok szocialista pánarabizmust hirdettek, ő szocialista pánafrikanizmust. Kontinense jórészt még föl se szabadult, amikor ő már reggeltől estig kergette az afrikai egység álmát. Miként az arab szocialisták, ő is azt hitte, csak egy ugrás az egész. Gazdagok vagyunk természeti kincsekben, csupán politikailag kell egyesülnünk, s akkor itt a Kánaán. Nkrumah se számolt kollégái kicsinyes önzésével, rablásvágyával, amiképp a Nasszer- vagy a Ben Bella-félék sem. Nem számolt a sokszínűséggel, a sokfelé húzással és egyáltalán: a politikai realitásokkal. Szovjet típusú, gigantikus beruházásokba fogott, ennek természetesen pénzügyi csőd, gazdasági visszaesés lett a vége. S mi
volt erre Nkrumah válasza? Az elnyomó apparátus bővítése, az ellenzék elhallgattatása, önmaga személyi kultusza, életfogytiglani elnökké választatása. A receptet ismerjük. Meg a végkifejletet is. Nkrumahot természetesen katonai puccs döntötte meg 1966 februárjában. Akkor Guineában, eszmetársánál, Sékou Tourénál talált menedéket. Hat évet élt még, rákját gyógykezelték Bukarestben, amikor örökre lehunyta a szemét. Vele együtt szertefoszlottak Afrika szocialista típusú átalakulásának illúziói is.
Egy csúnya politikai gyilkosság Párizsban Mehdi ben Barka, a legismertebb marokkói arab szocialista nem mindig volt a királyi család, még kevésbé későbbi gyilkosa, II. Hasszán király ellensége. Olyannyira nem, hogy az 50-es évek közepén, amikor Marokkóban még V. Mohamed uralkodott, ő volt az akkor még trónörökös Hasszán házi matematikatanára. De a 60-as évek elején összeütközésbe kerültek. A matematikatanár ekkor már egy jelentős baloldali párt főtitkára volt és az arab szocializmus meggyőződéses híve. A király viszont Nyugat-, sőt leginkább Amerika-barát erődítménnyé kívánta kiépíteni országát. Semmitől sem tartott jobban, mint a pánarab szocialistáktól, akikkel szemben rendőrsége sorozatban alkalmazott elnyomó intézkedéseket, lettek légyen parlamenti képviselők, szakszervezeti vezetők vagy épp diákok. Jellemző, hogy amikor 1963-ban Marokkó és Algéria rövid határháborút vívott egymással, Ben Barka az ellenség oldalára állt, tudniillik Algériát akkor már az ugyancsak pánarab szocialista, Ben Bella vezette. Ugyanebben az évben hősünk emigrációba vonult, odahaza távollétében halálra ítélték. Tevékenységét külföldön a Tricontinentalban, a radikális harmadik világbeli vezetők Fidel Castróék által létrehozott szervezetében fejtette ki, melynek főtitkárává is választották. Egy időben majdnem olyan kedveltségnek örvendett, mint Che Guevara. 1965 októberében Párizsban, ahol egy gyarmatosításellenes film bemutatóján vett volna részt, fényes nappal a nyílt utcán két rendőr letartóztatta. Azt mondták neki, titkos találkozóra viszik II. Hasszán küldöttével, aki azért jött Párizsba, hogy a hazatérésről tárgyaljon vele. A titkos randevú színhelyén azonban Ben Barkát nem a király embere, hanem egy csapat francia gengszter, továbbá Ufkir tábornok, marokkói belügyminiszter és Dlimi rendőrfőnök várta. Megkínozták, majd egy Busheseis névre hallgató, hatalmas termetű francia bűnöző elroppantotta a nyakát. Egy Lopez nevű francia titkosszolga szerint a holttestet Párizs környékén egy viadukt alatt elásták; ezzel szemben Ahmed Bukari, a marokkói titkosszolgálat egykori magas rangú tisztje
arról rendelkezik biztos tudomással, hogy hazacsempészték Marokkóba, és savfürdőben elenyésztették. Egy biztos azonban: Ben Barkát se élve, se halva nem látta azóta senki. A gyilkosságból iszonyú botrány kerekedett, majd per lett. Kiderült, hogy a francia hírszerzés számos embere Ufkirnak dolgozott, ők figyelték Ben Barka mozgását, hallgatták le a telefonjait. A perben egy rendőrt és egy hírszerző tisztet elítéltek, Ufkir tábornok ellen nemzetközi elfogatóparancsot adtak ki, amelyet természetesen Marokkó figyelmen kívül hagyott. De Gaulle tábornokot az ügy annyira felháborította, hogy visszahívta nagykövetét Rabatból. Más kérdés, hogy Ufkir hét évvel később belekeveredett egy királyellenes puccskísérletbe, és a hírek szerint önkezével vetett véget életének, bár valószínűbb, hogy megölték. Azóta az idők sokat változtak. 2001 novemberében Ben Barka özvegye, fiai, lánya és azok családtagjai – majd négy évtized után – hazalátogattak. Az új király, aki mindenáron szerette volna rendbe tenni az ország emberjogi bizonyítványát, kiküldte eléjük a repülőtérre képviselőit, és ott volt néhány miniszter is. Besir ben Barka, a legidősebb fiú megfogadta, nem nyugszik, amíg ki nem derül minden részlet apja haláláról. Eredményről máig nem tudunk.
Verwoerd és az ő apartheidje 1966. szeptember 6-án Fokvárosban több késszúrással meggyilkolták Hendrik Verwoerdot, a Dél-afrikai Köztársaság miniszterelnökét. Politikusi alkatát azért érdemes felidézni, mert ő volt az atyja annak a rég kimúlt rendszernek, amelyiket apartheidnek ismertünk. Az apartheid faji elkülönítést jelent. Nyolcéves kormányzása során Verwoerd könyörtelen következetességgel nyomta át a parlamenten mindazokat a törvényeket, amelyek a nem civilizáltnak minősített dél-afrikai fajok, nevezetesen a feketék, az indiaiak és a színes bőrűek, azaz a vegyes fajúak teljes politikai jogfosztását eredményezték. Még mielőtt azonban e vállalkozás részleteibe bonyolódnék, föltétlenül említést kell tenni arról is, hogy Verwoerd megvalósította az afrikaanerek, tehát a holland-búr eredetű dél-afrikai őshonosok szupremáciáját az angol eredetű vagy angolul beszélő fehérek fölött. A közszolgálatban, a hadseregben, a rendőrségnél, az állami vállalatoknál és a tömegtájékoztatásban minden vezető pozíció az afrikaanereknek jutott. Neki köszönhető, hogy az afrikaanerek kiemelkedtek a farmok világából – hiszen a mezőgazdaság kizárólag az ő kezükben volt mindig is –, és meghódították a városokat. Verwoerdot 1958-ban választották miniszterelnökké. Még egy éve sem volt kormányfő, már elérte, hogy a feketék még fehér képviselőket se választhassanak maguknak a parlamentbe – innentől
választópolgárnak csak fehér ember számított. Ő vitte keresztül az úgynevezett bantu önkormányzati törvényt, melynek értelmében a fekete többségnek nyolc rezervátumot jelöltek ki – oda kellett költözniük. Hacsak valamely fehér háztartás nem alkalmazta őket cselédnek, vagy nem dolgoztak fehér ember alkalmazottjaként. Törvények tiltották a fajok közötti házasságot, sőt a nemi közösülést. Verwoerdék a civilizált, tehát uralkodásra hivatott fehéreket az élet minden területén, a tömegközlekedésben, a taxikban, a szállodákban, a mozikban, az éttermekben, az üzletekben – mindenütt – elkülönítették a nem fehérektől. A tiltakozásokat a kommunistaellenes törvény alapján nyomták el. Az iskoláztatást az apartheid rendszer kivette a misszionáriusok kezéből, maga létesített iskolákat a feketék számára, de csak olyanokat, amelyek kielégítették a virágzó gazdaságnak a betanított munkásokra támasztott igényét. Verwoerd idején született törvény arról, hogy az egyetemek nem vehetnek fel fekete diákokat, leszámítva néhány kivételezettet. Ehelyett külön főiskolákat – egyet-egyet – építettek a színeseknek, az indiaiaknak, a zuluknak és a többi afrikai törzsnek, további egy orvosegyetemet az összes feketének. Az apartheid elmondhatatlanul súlyos terheket rakott Dél-Afrika többségi lakosságára. Egyetlen országban sem volt olyan életszínvonalbeli különbség a szinte kizárólag fehérekből álló gazdag kisebbség és az afrikaiakból, színesekből és indiaiakból álló szegény többség között, mint itt. A fehérek jól táplálkoztak, szép házakban laktak és bőséges közellátásban részesültek, a többség, kivált az afrikai feketék, szegénységtől, alultápláltságtól és betegségektől szenvedett.
A háborúnak vége Egy kivételesen nagy, 1966-os műben két, kivételesen nagy művész találkozott. Az egyik a francia Alain Resnais, a filmes újhullám talán legjelentősebb figurája, a másik egy spanyol író, Jorge Semprun. A kérdéses pillanatban Resnais már túl volt pályája két kultikus és sokat vitatott opusán – mondanom sem kell talán, hogy a Szerelmem, Hirosima és a Tavaly Marienbadban címűekről van szó. Már Semprun A nagy utazás című, önéletrajzi ihletésű regénye is világhírű volt. Resnais egyike volt azoknak a sokaknak, akik a náci koncentrációs táborok világába vezető Semprun-könyvet elolvasták, s úgy döntött, ezúttal politikai filmet fog csinálni. Megkérte a szerzőt, írjon neki egy szinopszist valakiről, mondjuk, a görög ezredesek egyik foglyáról, vagy, mondjuk, algériai vagy vietnami szabadságharcosokról. A Párizsban élő spanyol írónak azonban jobb ötlete volt: megint egy erősen önéletrajzi téma, a Franco-ellenes spanyol emigráció kínja.
A történethez tudni kell, hogy Jorge Semprun köztársasági érzelmű spanyol emigránsok gyermekeként került Párizsba a polgárháború után, itt belépett a francia kommunista pártba, a német megszállás idején csatlakozott az ellenálláshoz, letartóztatták, majd Buchenwaldba vitték. A háború után álnéven visszatért szülőhazájába, az illegális spanyol kommunista párt egyik vezetője lett, ám 1964-ben, amikor fokozódó kritikát gyakorolt a párt kritikátlanul szovjethű, egyszersmind az adott spanyol viszonyokkal nem számoló, múltba néző politikája fölött, kizárták, s visszatért Párizsba. A filmrendező Resnais-vel azt találták ki, hogy egy Franciaországban élő, leharcolt, ám Semprunhöz hasonlóan egyfolytában bízó és egyfolytában kétkedő kommunista történetét mesélik el, abszolúte konkrét viszonyok között, részben az újhullámos cinéma vérité módszerével. Így is lett. Az akkori, persze mélyen illegális spanyol KP 1965 húsvétján általános sztrájkot akart szervezni a Francorendszer megdöntésére, az eredeti újságfelhívás meg is jelent a filmben. Amely végül is arról szólt, hogy Diego, az illegális pártmunkás megpróbálja harcostársaival megértetni, hogy Spanyolország más, mint volt, Franco tábornoknak sok minden meg van bocsátva, dübörög a gazdaság, emberek milliói mennek oda külföldről nyaralni – ergo az általános sztrájkhoz, leszámítva a kommunista szervezők lelkesedését, minden hiányzik. De azért Diego is teszi, amit tennie kell. Ez a film, amely A háborúnak vége címet kapta, két szörnyű sugallatot közvetített Resnais modorában: az egyik, hogy a Franco rendszerével szembeni látványos akcióknak nincs jövőjük, és a rendszer nem forradalmi úton fog megsemmisülni; a másik, hogy a diktatúra előbb-utóbb bedől, de ezt a forradalmárok, élükön a Diegót alakító Yves Montand-nal, már nem fogják megérni. Tudni kell, hogy 1966-ban már érlelődött 1968 Párizsa, az európai baloldalt Guevara és Mao eszméi mozgósították, ám ennek a filmnek olyannyira forradalomellenes üzenete volt, hogy azt mondanám: az egész baloldali értelmiség megrendült tőle. Egyebekben pedig, ami kiszámítható volt: a spanyol kommunisták gyűlölték a filmet, a hivatalos Spanyolország legalább annyira. Utóbbi azzal a következménnyel járt, hogy Cannes-ban csak versenyen kívül lehetett bemutatni. Spanyol film volt, de hivatalosan nem Spanyolországé. Noha ízig-vérig onnan, pontosabban az életével játszó emigráció életéből vétetett. Tele volt komor, illegalitásban élő emberekkel, akik útlevélképeket hamisítanak sötét garázsok mélyén, Martini helyett folyamatosan kávét isznak, öltönyök helyett pulóvereket viselnek, de azért szeretkezni, rendezetlen hálószobák mélyén, azt nem felejtenek el. Ettől lett az egész nagyon emberi. Diego/Montand-nak két szeretőt is beiktatott Semprun, illetve Resnais: a gyönyörű Geneviéve Bujold-t, akit ebben a filmben ismert meg a közönség – sajnálom, de inkább a Kómából emlékszünk rá –, meg a svéd Ingrid Thulint.
A Nagyítás és Zinnemann Michelangelo Antonioni olasz filmrendező, kiről már sok szó esett ebben a kortörténetben, 1966-ban elkészítette első, angol nyelvű filmjét, a Blow-upot, azaz a Nagyítást, amelyet a kritika sietett az évtized egyik legfontosabb alkotásának minősíteni. A sztori hőse Thomas, a sztárfotós a 60-as évek viharos tempójú brit fővárosában (abban a bizonyos, Beatles-mániás swinging Londonban), aki ráun a szakmájára, a hírnévre, a csillogásra, a pénzre, és hirtelen rákap a szociofotóra. Egy elhagyott parkban titokban végigkattintgat egy sált viselő fiatal nő és egy ősz hajú, középkorú férfi között zajló, különös légyottot. Amikor a nő üldözni kezdi őt a felvételekért, megsejt valamit, és a kockákat a lakásában sorban poszternagyságúra nagyítja. Ami előjön a képekből, az egy gyilkosság története a gyilkossal, a nővel és a szerelmes férfi holttestével. Vagy nem. Antonioni csak sejtet, nem beszél. Közvetíti a kamera által megélt valóságot, ami vagy igaz, vagy nem. Ez teszi hihetetlenül izgalmassá a nagyítást, mármint a technikai folyamatot, amelyben a fotós nappalijának falára sorban felkerülnek az egyre nagyobb és egyre homályosabb képek. A film felfogható volt kriminek is, de a filmtörténetben lappangó szexuális forradalom mérföldkövének is, amennyiben Thomas az általa levetkőztetett és lefotózott modelleket a kamerájával valósággal megerőszakolja. Felejthetetlen jelenetek tömege töltötte ki a Nagyítást, szinte az első kockától az utolsóig. De az amerikai filmakadémia torkán nem lehetett letuszkolni ezt a művet, vélem, szexuális szabadossága és a rendezőtől megszokott filozofikus mélysége miatt nem. Két Oscarra is jelölték, egyet se kapott. Igaz, Claude Lelouch sem az Egy férfi és egy nőért. Sokkal szerencsésebb volt ugyanebben az évben Fred Zinnemann, a bécsi születésű amerikai filmrendező – igaz, amihez ő nyúlt, abból általában Oscar lett. Ez történt a westernek westernjével, a Délidővel, történetünk előtt tizennégy évvel, abban Gary Cooper, a főhős kapott Oscart. Aztán a Most és mindörökké című, második világháborús dráma 1953-ban Oscar-díjas rendezővé avatta Zinnemannt, végül, történetünk idején, az Egy ember az örökkévalóságnak című műve – úgy mondják, minden idők legjobb történelmi filmje – következett, mely három Oscart is hozott: egyet a legjobb filmért, egyet a legjobb rendezésért s egyet a férfi főszerepért, melynek kedvezményezettje a nagy angol Shakespeareszínész, Paul Scofield lett. Csak a rend kedvéért mondom el, hogy ez a nagyszerű alkotás VIII. Henrik Angliájába, a király és Morus Tamás, Sir Thomas More lordkancellár konfliktusához vitte el a nézőt. Mint tudjuk, Henrik volt az, aki válásai és házasságai kedvéért új egyházat alapított, s Morus Tamás az, aki utóbb a katolikus egyház szentje lett, merthogy Henrik lefejeztette őt.
El kell még mondanom, hogy valószínűleg az összesen 23 Oscardíjjal díjazott Zinnemann a filmtörténet egyetlen olyan rendezője, aki mindig jól „rá tudott tartani” két remekmű között. A Most és mindörökkét tizenhárom év választotta el a Morus-filmtől, s további hét év telt el, amíg mozikba került az évszázad politikai krimije, A Sakál napja, melyet mind a mai napig szorgosan vetítenek a tévék.
A „spagettiwestern” A 60-as évekre lassan, csöndben kimúlt egy vérbeli amerikai filmműfaj, a western. A vadnyugat tiszta szívű, erkölcsös és kemény öklű hősei nem kellettek többé. Ehelyett az európaiak próbálkoztak a műfajjal, saját közönségüknek, de nem sok sikerrel. Talán csak a May Károly műveiből készült német alkotás, Az Ezüst-tó kincse volt kivétel. Tartott a dagonyázás egészen addig, amíg meg nem jelent a színen egy addig ismeretlen olasz rendező, bizonyos Sergio Leone, egy hasonlóképp jellemezhető operatőr és zeneszerző, Massimo Dallamano, illetve Ennio Morricone, s velük egy addig csak a televízióban vitézkedő amerikai színész, Clint Eastwood. Egy marék dollárért címmel elkészült egy vad, kegyetlen, de látvány dolgában kiemelkedő film, amely meghonosította az antiromantikus westernantihőst. Azt az állandóan lövésre kész, fegyverét lóbáló embert, akit a pénzen kívül semmi más nem motivál; aki magányos, és senkit nem akar odaengedni a zsákmányhoz. A filmnek hatalmas sikere lett. Leone és társai erre Pár dollárral többért címmel gyorsan megcsinálták a folytatást, majd 1966-ban az újabb opust, amely már nem nagy, hanem világsiker lett. Ez volt A jó, a rossz és a csúf. A műfaj az irodalomban – tekintettel a javarészt olasz szülőkre – a spagettiwestern elnevezést kapta, s Leone, Morricone meg legalább két színész: Eastwood és Lee van Cleef nemzetközi rangot szerzett magának. Morriconénak, aki Koltai Lajos Sorstalanságához, a Nobel-díjas Kertész Imre regényéből készült filmhez írt zenét, érdemes egy külön bekezdést szentelni. Fülbemászó dallamai, patadobogást idéző ritmusai, a fütty mint az énekhang helyettesítője iskolát teremtettek. De fel kellett figyelni arra is, hogy Morricone zenéje nem egyszerűen kitölti a dialógusok közötti űröket, hanem valósággal mozgatja, darabolja a cselekményt, lett légyen szó üldözésről vagy leszámolásról. Száz rendező irigyelte el Leonéék sikerét, A jó, a rossz és a csúf után százával készültek a spagettiwesternek. Ki a rendezőt, ki a zeneszerzőt próbálta utánozni, az utánzók többségükben olaszok voltak. Az elkészült művek azonban zömmel közönséges, szimpla akciófilmek maradtak, amelyek nem Amerikában és nem Európában, hanem a harmadik világban találtak maguknak nagy közönséget. Tény azonban, hogy egy idő után nem volt már szégyen spagettiwesternben föllépni: a korábban
említett nagyságokon kívül feltünedeztek bennük olyan nevek is, mint Klaus Kinski, Gian Maria Volonté vagy Fernando Rey. Volt, aki ebben a műfajban lett sztár – és szinte soha semmi másban. Például Franco Nero, aki Leone egyetlen igazi riválisának, Sergio Corbuccinak lett a házi színésze. Körülbelül azon a fokon, ahogyan John Wayne John Fordnak. Azt, hogy a legnagyobb rendezők között van a helye, Sergio Leone csak később bizonyította be igazán. Az 1968-ban elkészült Volt egyszer egy vadnyugat, amelyet Charles Bronsonnal és Henry Fondával forgatott le, igazán gyönyörű, sőt feledhetetlen alkotás lett; s bár sikerben hozzá nem volt mérhető, ugyanezek a jelzők illeszthetők immár döbbenetes, megrázó alkotására, a tizenhat évvel később elkészült Volt egyszer egy Amerikára, is. Érdekes, hogy se Leone, se Morricone nem kapott soha Oscar-díjat, holott kiérdemelték volna.
Walt Disney Volt egyszer egy amerikai szegény ember, jelentős rajzolói s még nagyobb üzleti tehetséggel, érzékkel. Walt Disneynek hívták, pár évtizeddel ezelőtt nem volt ember széles e világon, aki a nevét ne ismerte volna. Ő teremtette meg Mickey Mouse-t, Miki egeret, Donald kacsát, Dumbót, az elefántot, s aztán a Hófehérke és a hét törpe című munkájában ő alkotta meg a történelem első, egész estét betöltő rajzfilmjét. Bálványa volt és maradt is mindazoknak a szülőknek, akik tiszta, felhőtlen, illedelmes szórakozást akartak a gyermekeiknek, s meg is kapták. Hivatalos életrajzában ezt olvasom: „Walt Disney-nél jobban nem érintette meg az amerikaiak millióinak agyát, szívét, képzeletét egyetlen ember sem a múlt században.” Ez bizonyosan így igaz. Vegyük hozzá azt, hogy a modern rajzfilm atyja önerejéből lett az, aki, és művei pontosan azt az optimizmust sugározták megrajzolt állatok és emberek alakjában, amelyet az amerikai fősodor igényelt. Amúgy, mint kiderítették róla, nem volt épp egy kellemes, még kevésbé progresszív figura; amikor kellett például, úgy beköpte kollégáit a McCarthy-féle Amerika-ellenes tevékenységet vizsgáló bizottságnál, mint a pinty. Ezt azonban, akárcsak a korabeli magyar sajtó Disney 1966. decemberi halála alkalmából írt áhítatos megemlékezéseiben, felejtsük el. Történelmi tény, hogy a rajzfilmben rejlő lehetőségeket ő fedezte fel, szinte akaratlanul. Pompás üzleti érzékkel szállt rá aztán a hangosfilm kínálta esélyekre, s rögtön ezután a Technicolorra. Zene és hanghatások a rajzfilmben? Ez is az ő találmánya. A harmincas években futott be. Az a bizonyos első, egész estét betöltő rajzfilm, az 1937-ben készült Hófehérke nyomban világsiker lett. Walt Disney nem volt annyira nagyszerű rajzoló, mint gondolnánk. Annak másodrendű. Viszont a történeteket, a figurákat, a gegeket ő találta ki, a produkciót ő szervezte
meg. A Hófehérkére az 1937-es, még mindig depressziósnak számító évben másfél millió dollárt költött, de kockázatmentes beruházás volt, hiszen a közönség épp egy ilyen naiv és szentimentális, életigenlő opusra várt. A második világháború küszöbén Disneynek már saját stúdiója volt Kaliforniában, amely aztán ezernyi háborús propagandafilmmel tette magát híressé. Az alkotó pillanatok alatt megtanulta a több lábon állás mesterségét – és ezt nemcsak a háborús filmek, hanem a háború utáni természetfilmek is igazolják. Az animációs film az 50-es évekre elveszítette hajdani báját és népszerűségét, ebbe azonban Disney nem bukott bele. Nem, inkább megalapította a világ első multimédiacégét. Beszállt a televíziózásba, játékfilmeket kezdett gyártani, s ami mindennél jövedelmezőbbnek bizonyult: először Kaliforniában, majd Floridában felépített egy-egy Disneylandet, ma úgy mondanánk, témaparkot, ahová turisták tíz- és tízmilliói vihették el gyermekeiket a nagy találkozóra Mickeyvel, Donalddal, a törpékkel, s mindazzal, ami egy gyermeki álmot benépesít. Szó, mi szó, Walt Disney, akit 1966 decemberében kapott le a lábáról a rák, fantasztikus örökséget hagyott utódaira, akik, talán az ő ízlésével ellenkező módon, nemcsak a meglevőt valorizálták, hanem bevetették magukat a filmgyártás minden műfajába, ideértve a kifejezetten felnőtteknek, tehát 18 éven felülieknek készített filmek gyártását is. Amikor a 21. század beköszöntött, a Disney Corporation már 22 milliárd dollárnyi éves árbevételt tudott elkönyvelni.
Terhességmegszakítás Magyarországon Térjünk haza megint. Kádár János már 65 elején panaszkodni kezdett arra, hogy kevés a gyerek, és hogy egyeseken társadalomellenes önzés kezd eluralkodni. A szót tett követte: az év folyamán egyszer, aztán 1966-ban még egyszer felemelték a családi pótlékot. Azon a keserű tényen azonban aligha lehetett gyorsan változtatni – inkább be kellett vallani –, hogy Magyarország a természetes szaporodás tekintetében a világranglista legutolsó helyén áll. Ami a részleteket illeti. Ekkortájt Magyarországon 30-40 ezer művi terhességmegszakítást hajtottak végre. Lányok és asszonyok teljesen szabad akarattal nyilatkozhattak az úgynevezett AB-, azaz abortuszbizottságok előtt arról, mi a szándékuk. Az engedélyezés gyakorlatilag rutineljárássá változott. A bizottsági tagoknak nem volt más feladatuk, mint hogy megkíséreljék lebeszélni a várandós nőt a terhesség megszakításáról. Ez egy orvos akkori vallomása szerint szinte soha nem sikerült. Volt orvos, aki bejelentette, hogy az AB-bizottságok működése teljesen értelmetlen, fel kell számolni őket. Pláne, hogy a lebeszélésre még idő sincs, hiszen – ezt, ha jól emlékszem, akkori
játékfilmeken is lehetett látni – egy-egy jelentkezőre legfeljebb egy-két perc jutott. Ennyi idő alatt kellett volna eltéríteni őt a szándékától. (Csak zárójelben jegyzem meg: ez idő tájt azért is volt oly gyakori az abortusz, mert a gyógyszertárakban nem lehetett kellő mennyiségben és minőségben védekezőszerekhez jutni. A védekezésnek egyébként is rendkívül alacsony volt a kultúrája, a legelterjedtebb eszköz az imádság volt: jaj, csak nehogy teherbe essek.) A Magyarországon kibontakozó vita tengelyében kimondatlanul is az a kérdés állott, hogy dönthet-e egy nő szabad akaratából a terhességmegszakítás mellett. A többségi – általában férfiaktól jövő – válasz erre a nem volt. Fekete Gyula író úgy nyilatkozott a Népszabadságban, hogy felháborító az egész kérdést magánügyként kezelni. Magas helyről elhangzott, hogy a szülés a nő kötelessége a társadalommal szemben, egyfajta adósságtörlesztés; de elhangzott az is, hogy ez nem női, hanem állampolgári kötelesség. Mint például a katonai szolgálat. De azért a vitában sok érzékeny, az akkori állapotokra nézve árulkodó probléma is felszínre került. Mint például. Nincs lakás, ergo nincs hová gyereket szülni. Szó, mi szó, a nagy lakásépítési programnak ekkor, 1966-ban még csak a legelején voltunk. Azok a falusi fiatalok például, akik a megelőző években tömegével áramlottak a városokba, a városi iparba, nem is igen gondolhattak arra, hogy pár éven belül lakáshoz jutnak. Aztán: a szűkös bérlakáskeretekből nem a nagycsaládosokat elégítették ki elsősorban. Másfajta szempontok érvényesültek. Továbbá: a családi pótlékot mindig a családfőnek folyósították, aki aztán a pénzt vagy hazaadta, vagy nem. Ha történetesen elitta, hová ment volna az asszony panaszkodni? Még tovább: a terhes nőtől a munkahelye igyekezett minél gyorsabban megszabadulni, szülés után pedig egyáltalán nem lehetett az illető biztos abban, hogy visszaveszik. Ennek a biztosítékai csak később teremtődtek meg. De a Magyar Nők Országos Tanácsa már ekkor javasolta, hogy a szülési szabadságot emeljék fel öt hónapról egy évre, és folyósítsanak további három éven át gyermeknevelési segélyt. Ez volt a következő évben bevezetett gyes első kezdeménye. Egyvalamiről azonban nem történt említés a vitákban. A bérszínvonalról. Hogy az azért eleve nyomott, mert a szocialista rendszer minden család esetében két keresővel számolt. Ha a család élni akart, a nőnek dolgoznia kellett.
Szövetkezeti lakások 1966-ban a lakásínség egy kicsi, de azért nem jelentéktelen hányadát már az úgynevezett szövetkezetilakás-építés volt
hivatott levezetni. Évi hétezer, jobbára többszintes társasház építését támogatta az állam, de csak ott engedélyezte a szövetkezeti építőipar tevékenységét, ahol a kijelölt építési telek már teljesen közművesített volt. Magyarán, a szövetkezeti építők és építtetők állandóan rossz alkupozícióban voltak a közművállalatokkal, és rendre ők maradtak alul. Ez volt az egyik baj. A másik baj forrása az építőszövetkezetek gyatra anyag- és gépjárműellátása volt. Itt megint csak az állam monopolhelyzete érvényesült, annak a keze pedig, mint egy rossz szenté, mindig önmaga, tehát az állami építőipar felé hajlott. A Népszabadság kénytelen volt észrevételezni, hogy a szövetkezeti társasházak túl lassan épülnek, talán a tervüket se lesznek képesek teljesíteni. Érdekes módon a lap attól várta a fellendülést, hogy megjelennek a piacon az ún. típustervek, azaz nem az ahány ház, annyiféle tervezői elképzelés elv érvényesül. Mit mondjak, meg is jelentek a típustervek, az építési hatóság könnyebben adott rájuk engedélyt, mint az egyediekre, csakhogy ennek olyan uniformizáltság lett a következménye, melynek a nyomaival például a gazdagnak tartott budai kerületekben – azoknak a sárgára festett, üvegerkélyes dobozoknak a képében – ma is jócskán találkozunk. Az állami építőipar ekkor még csak a lendületvétel időszakában járt. A 30 ezer fősre tervezett kelenföldi lakótelepre például még csak 500 ember költözhetett be, általában boldogan, de hiába keresték az éléskamrát, a lomtárolót és a szárítóhelyiséget meg a szellőztetőt, nem találták. Az amúgy viszonylag tágas lakásokba olyan kicsi konyhát terveztek, hogy étkezni jóformán csak a szobában lehetett, ennek minden szagkövetkezményével együtt. A tanácsi lakásfronton viszont tovább tartott a mizéria, a társbérletekben folytak a birtokháborítási perek, visszaélések tömege kísérte az eltartási szerződéseket. Ekkortájt tanácsi lakást természetesen nem lehetett áruba bocsátani, kiutalásra pedig csak a tanácsoknak volt joguk. Mit csinált ilyenkor a magyar polgár? Trükközött. X polgár a maga háromszobás lakását egyszobásra cserélte, kamuból persze, mert közben épült a családi háza. Amikor az kész lett, beköltözött, egyszobás lakását úri gesztussal fölkínálta a tanácsnak, de a különbözetet attól, akivel cserélt, már zsebre tette. Egyébként a lakbér akkortájt olcsó volt. Ezt a terhet azonban az állam – ha úgy tetszik, a bevezetendő reform szellemében – egyre kevésbé akarta vállalni, hiszen a lakbérekből a tulajdonost terhelő kiadásoknak a fele se jött be. Tehát: jött a lakbéremelés, egy újabb népszerűtlen intézkedés. De kifogástalan közgazdasági okoskodással. A Népszabadság főszerkesztő-helyettese elmagyarázta, hogy az olcsó bérrel az állam gyakorlatilag borítékon felül juttat azoknak, akik tanácsi
lakásban laknak, de ugyanezt a juttatást megvonja azoktól a takarékos emberektől, akik önerőből építkeznek. Márpedig ez így nem igazságos.
Ludwig Erhard Újabb politikusi portré megrajzolására készülök, az illető érdemes arra, hogy ebben az emlékezésfolyamban a neve megörökíttessék. Ludwig Erhardról van szó, akiről két dolgot kell elöljáróban leszögezni: ő volt a nyugatnémet gazdasági csoda atyja, egyszersmind a szociális piacgazdaságnak nevezett modell zászlóvivője. 1963 és 1966 között töltötte be az NSZK kancellári tisztét, Konrad Adenauertől vette át a kormányrudat, és Kurt Georg Kiesingernek adta tovább. Ludwig Erhard a 20-as években szerzett kereskedelmi, majd közgazdasági diplomát, és a harmincas években már elismert elemző tekintélynek számított. A Hitler-korszakban nem viselt olyan állást, amely foltot ejtett volna emberi vagy szakmai becsületén, mellesleg semmi nevezeteset nem jegyeztek fel róla. Egy dolgot leszámítva: 1944-ben emlékiratot készített belső használatra, amelyben megjósolta a háborús vereséget, és azt fejtegette, hogy a vereség után miként lehet Németországot újjáépíteni. Ez a memorandum az amerikai megszállók kezébe került, megtetszett nekik, maguk mellé is vették Erhardot gazdasági tanácsadónak. 1945-től számos állása és funkciója volt a megszálló hatóságok mellett, egyebek között részt vett a pénzreform megalkotásában, melynek eredménye az önálló német, illetve nyugatnémet márka lett. Ez 1948-ban történt. 1949-ben aztán találkozott Konrad Adenauerral, a Kereszténydemokrata Unió elnökével, a kancellárral, aki gazdasági minisztert csinált belőle. Nyolc évvel később alkancellár lett, 1963-ban pedig már kancellár. A szociális piacgazdaságot, élete főművét a szótárak olyképpen írják le, mint olyan, a szabadpiaci gazdaságon nyugvó rendszert, amely a magas fokú gazdasági hatékonyság mellett a szociális biztonságot, igazságosságot és kiegyensúlyozottságot is biztosítja. Maga Erhard tiszta piacgazdaságról szinte soha nem beszélt. Őt, aki egyébként meglehetősen szerény családból származott, a modell szociális komponense legalább annyira érdekelte. Ellene volt annak, amit ma gátlástalan haszonszerzésnek nevezünk, és sok tekintetben a globalizációval kötünk össze. Igaz, az egy egészen más világ volt. A német vállalkozók jól tudtak élni azzal a szabadsággal, amelyet a hitleri államkapitalizmus/államszocializmus, a korporatív rendszer láncainak levetése után élveztek. Az állam pedig ügyesen terelte a beruházásokat a lakásépítés, a mezőgazdaság és a szociális programok felé. Ennek lett az eredménye a német életszínvonal hirtelen megugrása – az 50-es évek közepén már egyenesen a világ élvonalába. Ez az, amit Erhard
történelmi vívmányaként jegyeznek fel, sokkal inkább, mint hároméves kancellárkodását, amelynek egyébként az vetett véget, hogy 66 nyarán, a gazdasági fejlődés visszaesésének első kis jelére, adókat kívánt emelni, amivel azonban szabad demokrata (liberális) koalíciós partnerei nem értettek egyet, otthagyták őt. Keserű emberként mondott le. Utóda Kiesinger lett, aki vele ellentétben tagja volt a náci pártnak, a külügyminisztérium rádiópropagandarészlegében szolgált, de a háború után tisztázta magát, és a CDU-ban csinált karriert. Ő – 1930 óta először – behozta a Szociáldemokrata Pártot a kormányba. Alkancellárként és külügyminiszterként az SPD nagyszerű elnöke, Willy Brandt mutatkozott be a kereszténydemokrata kancellár oldalán. A két párt nagykoalíciója egyébként három évig tartott ki, az 1969-es választásokat ugyan a CDU/CSU nyerte, de a szociáldemokratáknak a szabad demokratákkal sikerült, úgymond, saját koalíciót képezniük, s Kiesinger helyére Brandt került. Aki aztán innentől megvalósíthatta azt a keleti nyitást, melynek alapjait még Kiesinger idejében rakták le.
Molnár Erik és Nemeskürty Volt miről beszélni 1966 második felében a magyar történettudomány laikus barátai és tisztelői körében. Két eseményről emlékezem meg most, egyetlen fejezetben, mert a két főalak – Molnár Erik, illetve Nemeskürty István – korabeli mondanivalójában erős rokon vonások voltak felfedezhetők. Előbb Molnárról. Ennek a kecskeméti ügyvédnek, régi illegális kommunistának a földi pályafutása ekkor fejeződött be. Díszpompával temették el, a Központi Bizottság saját halottjának tekintette. 1945 után számos miniszteri posztot töltött be, volt a Legfelsőbb Bíróság elnöke is az 1953-at követő rehabilitációk idején, a tudományban pedig az akadémikusságig vitte, haláláig ő vezette az Akadémia Történettudományi Intézetét. Műveltsége révén magasan kiemelkedett a kommunista értelmiség soraiból, ráadásul mindig volt benne valami nyájtól elkóborló ösztön. A Rákosi-korszakban kilógott a dogmatikus, a vezérnek előképeket gyártó történészek hosszú sorából, ami aztán nagy értéknek bizonyult a Kádár-korszakban, ahol is politikai szerepet már nem vitt, viszont visszatérhetett tizenöt évvel korábbi önmagához, a deheroizálóhoz. Az ügy megértéséhez tudni kell, hogy Rákosiék a magyar történelmet a szakadatlan függetlenségi harcok láncolatának kívánták láttatni, melynek során egy hős vezér körül mindig teljes egységbe tömörül a nép. Ebben a képben a magyarság mindig a túlerő, a balvégzet s maroknyi áruló miatt maradt alul. A honvédelmi nevelés szempontjából a rendszer nem látta kívánatosnak az elfogulatlan önismeretet, pláne az önvizsgálatot, hanem szakadatlanul heroizált. Ehhez képest Molnárnak már a negyvenes évek végén volt
mersze szerencselovagoknak nevezni Károly Róbertet és körét, zsoldosnak Hunyadi Jánost, a parasztság megnyomorítójának Mátyást, a kulákok ellen készülő offenzíva előtt a haladás letéteményesének a középkori mezővárosok gazdagparasztságát. Ezért aztán éppúgy letarolták őt egy elméletinek mondott hivatalos pártvitában, ahogyan tették Lukács Györggyel vagy később Déry Tiborral. Molnár 1956 után a nacionalista történetírást és történelemszemléletet, a Hunyadiak, Rákóczi és Kossuth köré felépített kritikátlan hőskultuszt tekintette fő-fő ellenfelének, amiért, mint a nemzeti tudat rombolója, mellesleg még ma is kap a fejére. Itt lép be a képbe Nemeskürty István író, esszéista, a kérdéses időben a magyar filmművészet egyik legtehetségesebb menedzsere. 1966 második felében Ez történt Mohács után címmel mítoszromboló szándékú, regényes könyvecskét jelentetett meg arról a tizenöt évről, amely a mohácsi vész és Buda elfoglalása, azaz Magyarország török elözönlése között telt el. A mű, ha közönséges akarok lenni, provokációnak készült. Óvatos formában föltett kérdése tudniillik arról szólt, hogy a részben a szaktudomány, részben a nemzeti romantika által táplált kép, miszerint Mohácsnál minden odaveszett, miért tud szívósan tovább élni akkor, amikor az ország katonai erejét a vész lényegében érintetlenül hagyta? Miért nem tudunk és beszélünk arról, hogy a magyar uralkodó osztályok, kiknek részben Habsburg-, részben nemzeti mezben még tizenöt évük volt arra, hogy az ország függetlenségét megvédjék, a honvédelmet megszervezzék, a török helyett egymásnak estek. Nemeskürty kérdésformájú ítélete a szakmát felháborította ugyan, de nagyon jellemző, hogy olyan emberek, mint a színész-rendező Major Tamás, a maga közismert kommunista múltjával és jelenével, mint valami megváltó írást ünnepelte a könyvet, mondván, eddig hiányzott egy korszak egészségesen igaz leírása, milyen jó, hogy végre a nacionalizmustól mentes hazafiúi önérzet is meg tudott nyilvánulni. Szó, mi szó, kapott a „mi mindig tiszták voltunk” című magyar önérzet Nemeskürtytől jócskán, amiben a mából visszanézve az az érdekes, hogy a szerző negyven év alatt a deheroizálástól visszatalált a reheroizáláshoz. De ez már egy más történet.
Szabó Ernő, „Szabó bácsi” Hatvanhat évet, végtére is nem sokat élt meg egy nagyszerű, Erdélyből érkezett színész, Szabó Ernő. A 20. századnak ugyanabban az évében halt meg, amelyik az életkorát árulta el. A magyar közönség keveset tudott róla, amíg csak bő tíz évvel a halála előtt át nem költözött ide, Magyarországra. Holott jelentős alakja volt a romániai magyar színjátszásnak: a marosvásárhelyi Székely Színháznak – mert ilyen is volt – a háború után színésze, főrendezője,
ugyanott a színművészeti főiskolának tanára. De az ötvenes években semmiféle kommunikáció nem létezett a határon túli és a határon inneni magyar színjátszás között, nem emlékszem vendégszereplésekre, sőt híradásokra sem; ahhoz, hogy megtudjuk, milyen jó színész, mondjuk, Bács Ferenc, Tanay Bella vagy Ferenczy Csongor, az illetőknek át kellett költözniük. Szabó Ernő volt talán az első fecske. Nyomát nem találom az annalesekben annak, hogy 1955-ben miért és miként tudott átjönni. Az azonban bizonyos, hogy egy évvel később már minden idők egyik legjobb magyar filmjében, Fábri Zoltán Hannibál tanár úr című remekművében alakította Nyúl Béla középiskolai tanárt, kit a fasizálódó Horthy-kurzus a pun háborúkra vonatkozó nézeteinek visszavonására kényszerített és halálba kergetett. Itt tennék egy kis kitérőt. Nyúl Béla alakját Móra Ferenc alkotta meg, aki azonban a filmben föllelhetőnél jóval kisebb konfliktust rajzolt. Abban csak arról volt szó, hogy egy kedvesen jelentéktelen középiskolai tanár, merész elszánással, olyan tanulmányt írt Hannibálról, a pun hadvezérről, mely szembeszállt, idézem, „azzal a világtörténelemmel, melyet a kultuszminiszter őméltósága a középiskolák IV. osztálya számára engedélyezni méltóztatott”. Az eredeti tehát ennyi volt. A többletet Fábri Zoltán forgatókönyvírói, köztük részben a legendás Szász Péter tették hozzá. Az ő akaratukból lett a Romániából jött Szabó Ernő tragikus hős, egy bizarr és groteszk dráma valóban feledhetetlen főszereplője. Csakhogy bármennyire nagyszerű film volt is az 1956 októberében bemutatott Hannibál tanár úr, Szabó Ernőre nem a vászonról, még csak nem is a színpadról leselkedett a szerencse, hanem a rádióból. Ahol is 1959-ben beindult a Szabó család című folytatásos rádiójáték, melynek egyik főszerepét, Szabó bácsiét Szabó Ernőre osztották. A három szerző közül az egyik, Liska Dénes – egyébként színházi dramaturg – a papa alakját alkotta meg elsőnek; Szabó Ernő hangját már az első folytatásban lehetett hallani. Csak utána jött Gobbi Hilda mint Szabó néni meg a többiek. A Szabó családnak az első években frenetikus sikere volt; tévé akkor alig lévén valósággal elnéptelenedtek az utcák, ha adásba került. És Szabó Ernő hangja – akárcsak Gobbi Hildáé – emblematikus vonása volt ennek a hangjátéknak. A Hannibál tanár úr sikere ellenére filmen és színpadon a színész a továbbiakban is csak epizódszerepeket kapott, de a Szabó családban főhős volt és maradt, s ebben a minőségében egy ország kedvence. S hozzáteszem: egy rendszer kedvence is, hiszen Szabó bácsi a rádióban az öntudatos, bölcs, meggyőződésesen kommunista öreg munkás mintaképévé magasztosult.
Köszönöm, hogy imádott… Eisemann Mihály. Ez a Bácskából elszármazott ember valószínűleg annyi slágert írt a harmincasnegyvenes évek Magyarországán, mint senki más. Mindjárt sorolom a címeket, előbb azonban elmondom: énekelni s fütyülni a háború előtt szinte csak Eisemannt lehetett Budapesten. Kezdjem a Hyppolit, a lakáj dalaival? Mondjam, hogy Köszönöm, hogy imádott vagy hogy Pá, kis aranyom, pá? Nem, azzal kezdem, hogy Eisemann az első világháború után két felsőoktatási intézményt is látogatott Budapesten: a Zeneművészeti Főiskolát, ahol a többi között Kodály tanítványa is volt, továbbá a jogi egyetemet. Diplomát se itt, se ott nem szerzett, gyanítom, megélhetési okok miatt. Von Haus aus jól zongorázott – apja kántortanító volt a BácsBodrog megyei, jobbára németek lakta Paripáson –, s miközben tanult, elkezdett mulatóhelyeken zenélni. Utóbb már csak zenélt, s nem tanult. Felfedezni a Stefánia úti Admirál bárban fedezték fel, a kor egyik leghíresebb librettistája, Harmath Imre nyúlt a hóna alá. Ő Lajtai Lajosnak, Ábrahám Pálnak, Brodszky Miklósnak, Márkus Alfrédnak, Fényes Szabolcsnak dolgozott a keze alá ekkor s utóbb. Eisemann Mihály első két nagy slágerének, a Szeret-e mégnek és a Lesz maga juszt is az enyémnek a később munkaszolgálatban elpusztult Harmath írta a szövegét. És 1931-ben jött az első magyar hangosfilm, a ma is nézhető, élvezhető, sőt kötelezően élvezendő Hyppolit, a lakáj, amelynek minden, Eisemann alkotta dala sláger lett, és onnantól sorban jöttek a nemzetközileg is ismert és elismert Eisemann-operettek, úgymint: Miss Amerika, benne a Kié vagy, mondd, kié a szíved? című slágerrel, majd a Zsákbamacska, a Fekete Péter, az Én és a kisöcsém, a Tokaji aszú, végül pedig az Egy csók és más semmi, amelyet 1940-ben Tolnay Klári akkori férje, Ráthonyi Ákos rendezett filmre, feleségével és Jávor Pállal a főszerepben. A felszabadulás után Eisemann nem volt a kultúrhatóságok kegyeltje. Operettjeit nem játszották, Kálmán és Lehár maradt, ő ment. Mellesleg lehet, hogy elszikkadt a szerzői vénája, íróban láttam már ilyet. De azért nem. Hiszen 1958-ban kijött belőle a Bástyasétány 77 című operett, melynek budapesti előadását Horváth Tivadar rendezte, s Rátonyi Róbert mellett Zentay Anna, Szabó Ernő és Latabár Árpád aratott benne nagy sikert. A darab rádióváltozatában Ajtay Andor énekelte a Vén budai hársfák című dalt – ez máig slágernek mondható, olykor kérik is a kívánságműsorokban. Halála előtt négy évvel, tekintettel a Bástyasétány sikerére, a Magyar Rádió új operettet rendelt Eisemanntól, mely el is készült, s 1962-ben Füredi Anna-bál címmel volt a premierje. Az igazat szólva mindez tökéletesen lényegtelen ahhoz képest, hogy egy drámai színház, nevezetesen a Víg, jóval a rendszerváltozás után fölfedezte magának az Eisemann-életművet, és Kern András, Eszenyi Enikő,
Rudolf Péter, Kamarás Iván, Börcsök Enikő és mások bevetésével leporolta és megint egyszer sikerre vitte a Fekete Pétert meg az Egy csók és más semmit. A Nemzeti ezenközben az Én és a kisöcsémre kapott rá. Eisemann-nak megvolt a síron túli elégtétele.
Tamási Áron Egy székely íróról emlékezünk meg most, 1966-os elhunyta alkalmából. Mondhatnék erdélyi írót, még egyszerűbben magyar írót is, de velem együtt sokan jogosnak érzik a megkülönböztetést, hiszen Tamási Áronon kívül nem tudok a toll egyetlen olyan nagy művészéről se, akinek egész látásmódját, stílusát, szófordulatait székely hazája, a hegyek és erdők, a szülőföld meséi, balladái, mítoszai, tréfái, játékai lengték volna be. (Wass Albert? Tévedés.) Realista író volt, de mégis más, mint az ekként kategorizáltak: képtelen volt a sötétségről úgy írni, hogy abban némi tündéri fény meg ne jelenjék, és igen, úgy, hogy ne érezze magát kicsit jól az olvasó. Innen egyébként a „tündéri realizmus” műszó, amelyet egész írói munkásságára húztak rá. Termékeny író volt, sok-sok remek novellával, ügyes színpadi művekkel és legalább egy felejthetetlen regénnyel, amely az Ábel a rengetegben címet viseli. Amit most vagyok mondandó, biztatás mindenkinek, hogy ezt a könyvet, melyet ifjúkoromban ronggyá olvastam, leporolja. Idéznék egy emlékezetes részletet az Ábelből. Arról van szó, hogy fenn a rengetegben, ahol egy kis kunyhóban pásztorkodik, a 15 éves fiút meglátogatja az erdőt tulajdonló bank igazgatója, s majdnem összerogy alatta a szék, amikor leül. Tessék figyelni, hogyan adja elő Ábel azt, hogy a kunyhóba új szék és új asztal kéne. Akkor tehát az idézet: „Ez a szék tudja a regulát – mondja Ábel. Miért? – kérdi az igazgató. – Azért, mert mindjárt letérdel, ha urat lát. Ez az asztal se jobb – folytatja Ábel –, várhatta is, míg dicsérni fogjuk.” Az Ábel a rengetegben 1932-ben jelent meg Kolozsvárott. Felfigyelt rá mindenki, idehaza például a Nyugat akkor legtekintélyesebb kritikusa, Schöpflin Aladár is. Ezt írta Ábel és tágabb értelemben a székelység beszédmódjáról: „Szüntelen agyafúrt tréfán jár az esze, nem mond semmit közvetlenül, nyíltan. Ez a székely beszédmód. Egy olyan fajtának a beszédmódja, amelynek mindig résen kellett állni a természet mostohasága, az emberek erőszaka ellen, amelynek kézimunkás létére mindig az eszével is kellett élni. Ez az ész aztán olyanná alakult, mint a viharban nőtt fa, görcsössé és csavarodottá, hogy mindig azzal az oldalával forduljon vihar, eső, hó felé, amely kibírja. A népmese hősének nagyon vigyáznia kell magára, nagyon ravasznak kell lennie, hogy meg tudjon állni a viharos erdőben, amelybe az élet kézen fogva fölvezette. Meg kell tanulnia, hogy túljárjon az emberek eszén, és még inkább, hogy
a tréfa édes ízével vonja be azokat a dolgokat, amelyek máskülönben nagyon is keserűek volnának.” Tamási Áron csak 1944-től élt Magyarországon. A népi írók közé sorolták, tagja, sőt politikusa volt a Nemzeti Parasztpártnak. A Rákosi korszakban úgy öt éven át nem publikálhatott, látványosan mellőzték, de 1953-ban, a Nagy Imre-féle fordulat idején már megjelentethette Bölcső és bagoly című regényes önéletrajzát – egyszersmind a székelység önéletrajzát –, s rá egy évre váratlanul Kossuth-díjat kapott. 1956-ban erősen elkötelezte magát a forradalom mellett, ismét szerepelt parasztpárti politikusként, de ezt nem torolták meg rajta, inkább – a forradalom megtagadása árán – több népi íróval együtt, csöndben beillesztették az új rendszerbe, s közéleti szerepeket is kiosztottak rá. 1966 májusában halt meg Budapesten, aztán szülőfalujában, a székelyföldi Farkaslakán temették el, mely ma is zarándokhely.
Új Metropolitan Aki valaha is beszélt operaházról, annak illett áhítattal kiejtenie a New York-i Metropolitan nevét. Körülbelül azon a fokon, ahogyan a milánói Scaláét. És valóban: aki akár énekesként, akár karmesterként számított egy elképzelt világszínpadon, az itt is, ott is fellépett. S ha nem, nemigen számított. Ha az ember ma felmegy a világhálóra, külön webhely őrzi például azoknak a szerepeknek az emlékét, amelyeket Placido Domingo a Metropolitan, röviden a Met színpadán alakított. Ámde: a ház mégiscsak egy ház. A pesti Opera ugyanott áll, ahová Ybl megálmodta, mellesleg a Scala is. Társulat és épület között soha nem volt különbség. Viszont a New York-i óriás, a Metropolitan, az egy társulat – és éppen az általunk tárgyalt időben, azaz 1966 második felében költözött új otthonba, a Lincoln Centerbe, mely rajta kívül azóta is számos más társulatnak ad otthont. De az épületegyüttes legszebb darabja kétségen felül az operaház. Homlokzatán öt darab, egyenként úgy tízemeletes, hatalmas, félköríves üvegablak pillant a külvilág felé, bent, az előcsarnokban pedig Marc Chagall két, nem kevésbé hatalmas falfestménye várja a közönséget. (A nyitóesemény plakátját is Chagall tervezte. Ezenfelül németek és osztrákok számos berendezési tárggyal, csillárokkal, márványlapokkal ajándékozták meg a Metet.) Most pedig arról, miért kellett a Metropolitan-nek költöznie? Nos, azért, mert az eredeti épület, amelyet 1883-ban emeltek a Broadway és a 39. utca sarkán, mindig kényelmetlen otthon volt. A széksorok jelentős részéből nem lehetett látni a színpadot, amely kicsi volt, és szinte semmilyen hátsó résszel, azaz backstage-dzsel nem rendelkezett, ahol tárolni lehetett volna a díszleteket. A tárolás máshol történt, a próbákat mindig a nagyszínpadon tartották, a kórus a dohányzószobában próbált, a
balettegyüttes pedig egy étteremben, egyszóval a hely szűkös volt és egyre szűkösebb. John Rockefeller már a 20-as években új otthont akart építtetni a Metnek, de terveit elnapolta a gazdasági válság. Körülbelül annyit kellett várni Amerikában az új Metropolitanre, mint minálunk az új Nemzetire. Idehaza is a pénzszűke napolta el a fejlesztéseket. Pedig, miként a Nemzetiről, a Metről is elmondhatnánk, megérdemelte volna. Színpadán már 1903-ban megjelent Enrico Caruso. 1909-ben ott vezényelt Arturo Toscanini és Gustav Mahler. A második világháború után tagja lett a társulatnak Renata Tebaldi, Maria Callas, Birgit Nilsson, Leontyne Price, Tito Gobbi, hogy csak egypár nevet említsek. Az alkalmi fellépők névsora Saljapintól Pavarottiig terjed. Mint mondtam, aki számított, az énekelt a Metben. Mely azonban elsősorban amerikai intézmény. Ilyenformán azt tartják róla számon, hogy az Egyesült Államok történetének szinte összes Wagner ősbemutatóját itt tartották, de a Borisz Godunovét, a Turandotét és a Simon Boccanegráét is. Az 1966-os költözést a társulat ugyancsak ősbemutatóval ünnepelte meg, de ezúttal világpremierrel, amennyiben Samuel Barber Antony and Cleopatra (Antonius és Kleopátra) című, az alkalomra írott művét tűzte műsorra. Mindenki döntse el magának, hogy ez volt-e a jobb opera, avagy Gounod Faust-ja, amellyel 1883-ban nyitottak. Akárhogyan is van, a Lincoln Centerben működő mai Metropolitan térfogatra nézve is a világ legnagyobb operaháza, 3800 nézőt képes befogadni, s ugyancsak képes arra, hogy vagyonokat, magyar pénzben 50 ezer forintot mindenképp meghaladó összeget kérjen egy premierjegyért. A turistáknak üzenem viszont, hogy bármelyik délután, előadás nélkül, már tíz dollárért be lehet a helyet járni, s gyönyörködni a csupa márvány lépcsőkben, a vörös plüssszőnyegekben, a Chagall-falfestményékben és így tovább. Sőt egy hétköznapi állóhelyet már ennek az összegnek a duplájáért meg lehet csípni.
Beatles kontra Vatikán Kevesen emlékeznek rá, de a Beatlesnek – fénykorában, népszerűsége tetőpontján – konfliktusa volt a Vatikánnal. Ennek a történetét foglalom össze röviden. 1966-ra a Beatlesről bebizonyosodott, hogy a szórakoztatóipar egyszeri és megismételhetetlen jelensége. Minden rekordot megdöntött, minden kontinenst meghódított, tagjait pedig úgy ünnepelték, mint hajdanán a fáraókat Egyiptomban. De a fiúk némiképp idegessé váltak. A maratoni hosszúságú koncertturnék, a fülsiketítő zajongás, ami minden megmozdulásukat körülvette, a legkisebb mértékben sem kedveztek annak a kreativitásnak, ami Johnban és Paulban lakozott – holott ők egyre komplexebb és egyre mélyebb dallamokban és
szövegekben gondolkodtak. Tanú rá a Bevolver című album, amelyet éppen 1966-ban adtak ki. Nos, ekkor történt, hogy a londoni Evening Standard újságírónője, Maureen Cleave a város kies délnyugati szögletében, ott, ahol John, Ringo és George birtokot vásárolt magának, meglátogatta a Lennon házaspárt (zárójel: John ekkor még Cynthiával élt együtt, Yoko Ono, hogy úgy mondjam, még arrébb volt), s különös megjegyzéseket hallott a házigazdától. Mármint Jézus Krisztusra nézve. Tudni kell, hogy John Lennont, George ösztönzésére, ekkor már erősen foglalkoztatta az indiai muzsika, aminek nyomát csakhamar fölleljük majd a Bors őrmester Magányos Szívek Klubjának Zenekara (Sgt. Pepper's Lonely Hearts Club Band) című klasszikus albumban. Innen indult el a beszélgetés, mármint a kultúrák és a vallások különbözőségétől. John, aki, noha mélyről jött, olvasottabb és elmélkedőbb típus volt, mint három társa – azt is mondhatnám, ő volt a Beatles filozófusa –, azt találta mondani az újságírónőnek, hogy a kereszténység össze fog zsugorodni, idővel pedig el fog tűnni. Majd a gondolat fonalát úgy fűzte tovább, hogy nem tudja, mi tűnik el elébb, a kereszténység vagy a rock and roll, de egy biztos, figyelem, manapság mi népszerűbbek vagyunk, mint Jézus Krisztus.
Fönt Mao, alant 2 millió vörösgárdista
De Gaulle Európájába Moszkva is belefért
Őket bálványoztuk egykoron: a ghánai Nkrumah és a ceyloni Bandanaraike
A „spagettiwestern” zenei világát Morricone alkotta meg. (balra) Hevesy György Nobel-díjas kémikus (jobbra)
Farkas János ünnepli az 1966-os vébé legszebb gólját
Kádár a „reformereivel”. Szemben Nyers Rezső és Erdei Ferenc, háttal Fock Jenő
Ilja Ehrenburg, akit idehaza is milliók olvastak (balra) Egy excentrikus költő, író, tanár: Füst Milán (jobbra)
Ferenczy Béni, A kisplasztikák nagymestere
Albert Flórián kapta az Aranylabdát 1967-ben
Jégbalett, Protapopov-kiadásban
John soha nem vigyázott a nyelvére, ezúttal se számolt a következményekkel. Bár azt mondanám, nem is számolhatott. Hiszen az Evening Standardben megjelent kétoldalas interjú szinte semmi figyelmet nem keltett odahaza, viszont a reprintje, amely négy hónappal később, a Datebook névre hallgató, amerikai rajongómagazinban jelent meg, osztatlan dühöt váltott ki a Biblia-övezetnek elkeresztelt, nagyon konzervatív déli és középnyugati államokban. Rádióállomások tömege állította le a Beatles-nóták sugárzását; megesett az is, hogy nyilvános autodafékon égették el a Beatles-lemezeket és – jelvényeket. DélAfrikában – ahol akkor még totális fehér uralom volt – központilag tiltották meg a rádióknak, hogy Beatlest játsszanak. Ami ennél kicsit rosszabb, a spanyol kormány és a Vatikán hivatalos nyilatkozatban ítélte el Lennon megjegyzését. A célpont ekkor kapcsolt. Kapcsolnia is kellett, hiszen 1966 nyár végi amerikai turnéjukon már halálos fenyegetéseket kaptak. (Ez a hakni volt a Beatles történetében az utolsó, soha többé nem léptek színpadra, csak stúdióban dolgoztak.) John Lennon tehát augusztusban, Chicagóban sajtóértekezletet hívott össze, és elismerte: hibázott. Vagy hogy rossz volt az akusztikája annak, amit mondott. Hozzáfűzte azonban, hogy soha nem állította, a Beatles jobb és nagyobb, mint Jézus Krisztus, soha nem
tett ilyen összehasonlítást, ám Angliában – ellentétben Amerikával – valóban az a helyzet, hogy a Beatlest jobban szeretik az emberek, mint a Megváltót. A nyilatkozatban a lényeg azonban a hiba beismerése volt, s a Vatikán – tudva természetesen, hogy a hívő katolikus fiatalok százmilliói is élnek-halnak a Beatlesért – elfogadta a bocsánatkérést.
Simon és Garfunkel Ha meggondolom, hogy 1981-ben a New York-i Central Parkban félmillió ember volt képes összegyűlni Simon és Garfunkel búcsúnak vélt koncertjére, akkor azt kell hinnem, hogy ez a két – a kérdéses időben már negyvenéves – zenész, ha nem is lemezeladásban, de népszerűségben csak a Beatleshez mérhető. Bár egészen más zenét játszottak, mint a gombafejűek, s végtére is: amerikaiak voltak. Amerika gyöngyszemei, mondhatnám. 1966-ban, történetünk idejében a Beatles, mint az előző részekben említettem volt, éppen elfordult a közönségtől, riválisnak meg már ott volt a Rolling Stones. A világ két táborra szakadt, az egyik fele csak a Beatlesről, a másik csak a Stonesról akart hallani. Ez utóbbiak ebben az évben jöttek ki olyan gigaslágerekkel, mint a Lady Jane vagy a Paint it Black (Fesd feketére!). Ugyanekkor azonban két New York-i fiatalember, Paul Simon és Art Garfunkel két, ma már halhatatlannak minősített albumot is kiadott, az egyik a The Sounds of Silence, A csend hangjai, a másik a kissé bonyodalmasabb Parsley Sage, Rosemary and Thyme, azaz Petrezselyem, zsálya, rozmaring és kakukkfű névre hallgatott. A műfaj, amelyben utaztak, a folk-rock nevet kapta a keresztségben, azaz ők az amerikai népzenét rockosították. Később elfordultak a latinos, sőt a zsoltáros zene felé, ebből a mixtúrából születtek gyönyörűséges, gyönyörűséges dalaik. Különös történet az övék. Együtt nőttek fel New York Queens kerületében, Paul Simon, mint megírni szokás róla, magyar-zsidó családban. Már tizenhat éves korukban lemezt csináltak, hihető vagy nem, valóban Tom and Jerry néven. De igazán semmi nem jött be nekik. Az első nagylemez sem, amely a Wednesday Morning 3 a.m. (Szerda hajnal háromkor) névre hallgatott. Ezzel az albummal azonban történt valami. Tudniillik a Columbia lemezcég producere fantáziát látott az egyik nótában, nevezetesen A csend hangjaiban, kiszedte, stúdióba vitte az eredeti felvételt, amelyen Paul akusztikus gitárja volt az egyetlen hangszer, hozzátett elektromos gitárokat, dobokat, s mit ad isten, a dal, kislemezen, felugrott az amerikai slágerlista első helyére. Paul Simon erről Angliában értesült, eléggé meglepetve. Nosza, hazament, s Garfunkellel csináltak is egy vadonatúj albumot, immár The Sounds of Silence, A csend hangjai címmel. Aztán még egyet, az imént említett zöldfűszer nevekkel. A jóisten a megmondhatója, miként tudott belőlük
kijönni ennyi jó zene ilyen rövid idő alatt, de a két albumon minimum hat világsláger rejtekezett, olyanok, mint a Scarborough Fair, a Vásár Scarboroughban, az I am a Rock, Szikla vagyok vagy a Homeward Bound, a Hazafelé. Ekkor még jócskán előtte volt a duó a Diploma előtt (The Graduate) című film frenetikus sikerű betétdalának, a Mrs. Robinsonnak, pláne pedig minden idők egyik legsikeresebb albumának, a Bridge Over Troubled Waternek, amit Híd a zavaros víz fölött-nek lehet fordítani. Paul Simon volt a két fiú közül messze a nagyobb zenei tehetség – ezt utóbb kiadott szólóalbumjaik is bizonyítják. Túl ezen, a Simon szövegeket olykor egyetemeken, irodalmi anyagként tanítják ma is. Art Garfunkelt viszont egészen gyönyörű hanggal, s emellett színészi tehetséggel áldotta meg a sors.
Legyen magyar táncdalfesztivál…? 1966-ra fordulatot vett a slágertermelés, jött Koncz Zsuzsa, Kovács Kati, Zalatnay, Illés, Metró, Omega, Szécsi Pali, Poór Péter – egy csomó új név, egy csomó új dúdolnivaló, amiért bolondult az ország. Csak lemez nem volt. Hónapokba tellett, míg egy-egy új sláger eljutott a boltokba. Bors Jenő, a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat nem sokkal korábban kinevezett igazgatója keserűen panaszolta, hogy míg Nyugaton olykor két-három nap leforgása alatt ki tudnak nyomni egy slágergyanús számot – s köréje meg tudják szervezni a reklámkampányt is –, minálunk az MHV képtelen az énekest, a zenekart leakasztani, de ha képes is, képtelen a lemeztasakokat legyártatni, a préselőket mozgásba hozni, mert, ugye, a Villamosszigetelő és Műanyaggyár is terv szerint dolgozik, amelyet nem lehet áthágni. Ugyancsak Bors panaszolta el, hogy a nagykereskedők rendszerint jócskán alárendelnek, mert nem érzik, mekkora üzlet van a beatzenében, aminek az a következménye, hogy a boltokból percek alatt kifogy az áru, utánnyomatni meg csak fél év múlva lehet. Akkor, amikor a sláger már nem sláger. A RAVILL kereskedője azzal riposztozott Borsnak, hogy az MHV túl nagy propagandakampányt csinál a rádióban és a tévében egy-egy lemezének, gyorsan felszökik a kereslet, amelyet aztán nem tudnak nyomban, csak fokozatosan, sok-sok hónap alatt kielégíteni. Egy szó, mint száz, borzasztó nehézkesen és körülményesen működött a rendszer. Előjött az, amit az új gazdasági mechanizmus kapcsán oly sokan kárhoztattak, hogy tudniillik hiába van kereslet, a kínálat nem hajlandó tudomást venni róla. A kérdéses esetben a szocialista tervezők a beatzenében rejlő óriási üzleti lehetőséggel, a lemezgyártás felfuttatásának soha nem tapasztalt távlataival szemben voltak vakok. Az eredmény az lett, hogy az üzlet elmaradt, viszont a
vásárló majd megbolondult dühében. A kor egyik legnépszerűbb dala Koncz Zsuzsa Rohan az idő című száma volt. A Népszabadság újságírója 1966 kora nyarán végigszaladta a lemezboltokat, de egyetlen darabot nem talált belőle. Viszont már készülőben volt – olasz, San Remó-i mintára – az első Táncdalfesztivál. Ez az esemény két, műfajilag nem rokon televíziós versengés közé ékelődött. Az egyiknek Nyílik a rózsa volt a neve, ez tehetséges magyarnóta-énekesek után kutakodott, és meg is találta például Bangó Margitot; a másik a Felszállott a páva névre hallgatott, és a népzene körében országos sztárrá tette Vass Lajost. Kialakult egy „hármas fogat”: magyar nóta, népzene, popzene. A televízió vezetése egyáltalán nem óhajtott gyanúba keveredni a „könnyű műfaj egyoldalú pártfogolása” miatt. Ezért csinálta meg az első polbeat fesztivált is, amelyet a Ki ölte meg Kennedyt? című dallal Neményi Béla tett emlékezetessé. Végső soron azonban valódi, egészséges és népszerű egyensúly alakult ki, senki nem gyaníthatott sötét szándékokat. A magyar nóta magától értetődő módon, a népdal pedig váratlan erővel lett kedvenc. De a táncdallal egyik sem versenyezhetett. Évek óta folytak a Ki mit tud? elnevezésű vetélkedők, ahol olyan ifjú tehetségeket vagy épp kiválóságokat ismert meg az ország, mint Zorán, Kovács Kati vagy Bakacsi Béla. Másrészt a Rádiónak volt egy találmánya, a Tessék választani!, amely már hat éve műsoron volt. Ebben a kor divatos táncdalénekeseit lehetett hallani új számokkal és – ami nem lényegtelen – a helyszínen, az Erkel Színházban levő közönség szavazataiért versengve. Ha a mából visszagondolok az első olyan Tessék választani!ra amelyet a tévé is közvetített – időpont: 1965 –, elmosolyodom, hiszen a közönségszavazatok többségét bekasszírozó Vámosi János, a táncdaléneklés veterán csatalova számára a majdnem ismeretlen ifjú fogorvos, Dobos Attila írta az Egy emberöltő oly kevés című dal zenéjét. A Tessék választani/-ba egyébként kezdő énekeseket és gitáros zenekarokat nem engedtek be, egyszóval ez kabinetműsor volt és maradt is, ellentétben a Táncdalfesztivállal, ahová mindenkit beengedtek, s ahonnan a rádió valamely különös oknál fogva kimaradt.
…Legyen! Az első magyar táncdalfesztiválra, amelyet a magyar televízió sokak számára feledhetetlen zenei szerkesztője, Bánki László alkotott meg, egy nyilvános felhívás nyomán 300 zeneszerző jelentkezett 464 dallal. A szám szinte hihetetlen, de ennyien voltak, ennyien akartak érvényesülni. Zömük a rostálok előtt is teljesen ismeretlen. Végül a 300 komponista egyhatoda kerülhetett képernyőre – azaz némileg több mint ötvenen, hatvanegy opusszal. Ők voltak az elődöntősök. Három elődöntőt tartottak, mindhármat júliusban. Sztár-bemondók voltak a
műsorvezetők: Takács Marika, Tamási Eszter, Lénárt Judit, egyikük sem él már. Dacára annak, hogy szabad volt a pálya, a fellépők között a befutott szerzők és énekesek jóval többen voltak, mint az újak vagy az ismeretlenek. Ez az arány aztán a döntőben az újak javára módosult, amennyiben a zsűri és a közönség együttes szavazataival kialakított tizenkettes mezőnyben már föl lehetett lelni az Illés együttest, a Zorán vezérelte Metrót, továbbá a nagy hölgyhármast: Koncz Zsuzsát, Kovács Katit és Zalatnay Saroltát. Az elődöntők során, ahogyan közhelyesen mondani szokták, egyre forróbb lett a hangulat. A táncdalfesztivál országos üggyé vált, amit az egyébként notóriusan lusta Magyar Hanglemezgyártó Vállalat is gyorsan felfogott. Még mielőtt a döntőt megrendezték volna, huszonnégy slágergyanús dalt kislemezen kiadott, vagyis – precedensértékű eset! – már akkor is bárki vásárolhatta, hallgathatta a dalokat, amikor a sorsukról még nem született döntés. Érdekes módon ennek az akciónak a Bizony így van ez, szívem című dallal az a Bakacsi Béla lett a közönségdíjas nyertese, aki a zsűritől utóbb semmit se kapott. Augusztus 20-án tehát, amikor élő adásban képernyőre került a döntő, négymillió magyar ücsörgött odahaza. Kiürültek az utcák, még szerencse, hogy jártak a villamosok. (Zárójel: ez másnap nem volt érzékelhető a napi sajtóban, sőt harmadnap sem.) Az emberek ámulva nézték, ahogyan egy Egerből való, Egerben fölfedezett huszonkét éves lány, bizonyos Kovács Kati valósággal beleüvölti a fülükbe, hogy Nem, nem, nem, soha nem, nem, nem, én nem leszek sohasem a játékszered, s ugyanezzel a negatív hangsúllyal áll elő Szörényi Levente az Illésben, amikor azt rikoltja, hogy Fáj, fáj, fáj. A mából visszanézve: a SzörényiBródy szerezte Fáj minden csók volt az igazi reveláció, de minden bizonnyal generációs éllel, hiszen ezrek küldtek aszpirint zacskóban a szerzőnek másnap. Fura dolog volt ez. Kovács Kati végül is megosztva nyert, de dalát az egyik legismertebb, leghagyományosabb komponistának, Gyulai Gaál Jánosnak köszönhette. Amiképp ugyanígy lehetett hálás a vele megosztva első díjat nyert, akkorra már jócskán befutott Toldy Mária a koronázatlan királynak, Bágya Andrásnak. Illések és Zalatnay Cini a második helyre szorultak, megosztva, Koós János és Tarkányi Tamara társaságában. A Szörényi Levente énekelte Fáj minden csók díjazása különben a zsűri bátorságát dicsérte, mert végtére is ez volt a magyar beatzene első, hivatalosan deklarált diadala. Zárszó. Az eredményhirdetés után az első táncdalfesztivál közönsége testületileg elzarándokolt a Petőfi hídhoz, ahonnan is jól volt követhető a szokásos, augusztus 20-i tűzijáték, amelyet éppenséggel rendezhettek volna a fesztivál tiszteletére is.
Nemzetközi Fair Play-díj egy magyar teniszezőnek 1966-ban, a párizsi Roland Garroson, ugyanott, ahol bajnok volt már Asbóth József és Körmöczy Zsuzsa is, csúcspontjához érkezett „örökös bajnokunk”, Gulyás István keserédes teniszkarrierje. Annak idején a férfi teniszben mindent mindig az ausztrálok nyertek. 1965-ben a négy elődöntős közül például három ausztrál volt, Emerson, Roche és Stolle. Utóbbi nyert, de a legfiatalabb, az akkor húszéves, ezüstérmes Roche egy évre rá Gulyás Istvánnal került szembe a döntőben, holtbiztos favoritként. Csakhogy. Egy nappal a döntő előtt Roche páros elődöntőt játszott, és megsérült. Az orvosok Achilles-ín-gyulladást diagnosztizáltak nála, és huszonnégy órás abszolút pihenést írtak elő neki. Ez elméletben annyit jelentett, hogy vissza kell lépnie a férfi egyes döntőjétől. Roche – a rendezők engedélyével – megkérte Gulyást, járuljon hozzá a nagy meccs egy nappal való elhalasztásához. A magyart semmi sem kötelezte erre; maga a kérés is szokatlan volt. Manapság értelemszerűen feladja a soron levő meccsét minden sérült. De Gulyás, akiről a sportszerűség szobrát lehetett volna kifaragni, nem óhajtott játék nélkül nyerni. Beleegyezett a halasztásba. És most jön a történetnek az a része, amely kevéssé ismert; egy francia hírportálról ástam elő. Roche ugyanis nem épült fel, erős fájdalmai voltak. Úgy lépett pályára, hogy beadatott magának egy komoly adag novokaininjekciót. Megmondták neki, hogy az mindössze két órán át hat. Ergo, két órát adhat magának, hogy megnyerje a meccset. Azon túl, ha nincs vége, fel kell adnia. Nos, az történt, hogy Roche 6:1, 6:4, 7:5-re, mindössze másfél óra alatt megverte az akkor nála tizennégy évvel idősebb(!) Gulyást, kinek sportszerűségét utóbb Nemzetközi Fair Play-díjjal ismerték el. Lábjegyzet a történethez: a magyar versenyző egy évvel később megint elődöntőbe jutott Párizsban, ám ez volt a magyar tenisz utolsó fellángolása egy Grand Slam tornán. Azóta se férfi-, se női versenyzőink nem kerültek, hogy úgy mondjam, dobogóközeibe, de még távolba sem. Igaz, párosokat a nyolcvanas években már nyertünk.
Atlétikai EB Budapesten 1966-ban (végre!) Budapesten rendezték meg az atlétikai Európa-bajnokságot. Az eseménynek volt egy bizarr előjátéka. Az előző év őszén a Nemzetközi Atlétikai Szövetség – két évvel megelőzve a Nemzetközi Olimpiai Bizottságot – úgy döntött, hogy bevezeti a szexvizsgálat intézményét. Tudott volt ugyanis, hogy bizonyos hormonkészítmények férfias jegyeket fejlesztenek ki a nőkben/nőkön, s ami nagyon lényeges: előidézői lehetnek nem éppen „női” teljesítményeknek. A budapesti EB-ig a világszövetség megelégedett azzal, hogy bármely versenyző saját országának valamely orvosától
hozzon igazolást önnön női voltának kifogástalanságára nézve – ennek a jó világnak azonban vége lett. Nota bene: a szexvizsgálatok durvák voltak, megszégyenítők. A döntés drámai vagy inkább drámaian sokatmondó következményekkel járt. Jolanda Balázs (Balas), a románok magasugró világcsúcstartó versenyzőnője Achilles-ín-sérülésre hivatkozva lemondta részvételét a budapesti EB-n. A Szovjetunióban egy különbizottság konzíliumot tartott, s ennek eredményeképp (bár soha nem mondták meg, mi az eredmény) visszavonták három tökbiztos aranyérem-esélyes, a Press nővérek, azaz Tamara és Irina, továbbá a távolugró világcsúcstartó Tatyjana Scselkanova nevezését. Igaz, Balázs Jolán gyorsan hozzáment edzőjéhez, Ion Sőtérhez, a szovjet bajnoknők pedig imitt-amott elindultak még egy-egy hazai versenyen, de a nemzetközi színtéren többé egyiküket sem lehetett látni. A budapesti EB nem annyira a távol levő, mint inkább a jelen levő hölgyekről vált nevezetessé. A tokiói olimpiai ezüstök után minálunk szerezte első aranyait – mindjárt hármat – a lengyel Irena Kirszenstein, aki idővel alig vitathatóan az európai női atlétika legnagyobb alakjává nőtte ki magát. Budapesten első lett kétszázon, távolugrásban és a négyszer százas váltóban, s ezüstérmes százon. Ha kicsit előre megyek időben, fantasztikus éremgalériával találom magamat szemben – egészen tíz évvel későbbig. Kirszenstein, aki utóbb férjezett nevén, Szewinskaként szerepelt, s a nagy éremgyűjtés közepette még gyerekszülésre is volt ideje, összesen öt Európa-bajnoki aranyat és öt további érmet szerzett a rövid távokon és távolugrásban; melléjük pedig – négy olimpián – még hét érmet, közöttük három aranyat. Mindenkit megleptek a keletnémetek is, akik – először indulván saját csapattal – mindjárt a legtöbb aranyat szerezték, szám szerint nyolcat. Ők persze, némi túlzással, a fél szemüket mindig a nyugatnémeteken tartották, kiknek egyetlenegy vonatkozásban sikerült egyenlíteniük: míg a férfi diszkoszvetésben a dobogó mindhárom fokára egy-egy NDK-s sportoló állhatott fel, hajszálra ugyanez történt tízpróbában is, azzal a különbséggel, hogy ott a három érmes mindegyike nyugatnémet volt. Magyar arany egy született – ezt a súlylökő Varjú Vilmos nyakába akasztották. Varjú megvédte Európa-bajnoki címét, de nem akárhogyan. Elsőre 19 méter 43 centit dobott, s ennek a teljesítménynek nagy riválisai – a szovjet Karaszjov és a híres lengyel Komar – a nyomába sem tudtak eredni. Eredményhirdetéskor 50-70 centiméter különbség adódott az arany-, illetve az ezüst- és bronzérmes között. De kitett magáért a többi magyar dobóatléta is. Zsivótzky Gyula, noha szinte fel sem épült egy súlyos betegségből (perforálódott a vakbele), második lett nagy riválisa, a szovjet Klim mögött, Kulcsár Gergely pedig
sérülten dobott egy akkorát utolsó kísérletre, hogy azzal feltornázta magát a dobogóra. De akadt még közel fél tucat ezüst-, illetve bronzérmesünk – hasonló teljesítmény után ma a tíz ujjúnkat megnyalnánk, és akkor még finoman fejezem ki magam. Kezdeném a sort a hosszútávfutó Mecser Lajossal, az Iharos, illetve Kovács „Bütyök” József utáni nemzedék legjobbjával, ki tízezer méteren egyetlen másodperccel – egy fél lépéssel – szorult csak a keletnémet Haase mögé. Folytatom két hölggyel, Nagy Zsuzsával, a fedett pályás világcsúcstartóval, ki nyolcszázon csak három tizeddel szorult egy ifjú titán, a jugoszláv Nikolics mögé, aztán Munkácsi Antóniával, aki négyszázon – középtávfutásban hölgyeink soha nem voltak igazán jók – csak célfotóval maradt le a győztes cseh Smelková mögött, eredménye ugyanaz volt, mint amazé. És aztán lett bronzosunk is kettő: Kalocsai Henrik hármasugrásban, mindössze nyolc centivel elmaradva a győztestől és Tóth Gyula maratonfutásban. Egy szó, mint száz, a memoárok szerint példásan megrendezett budapesti atlétikai EBn a naponta ötvenezres(!) közönségnek nem csak olykor, hanem végig volt oka izgulnia a hazaiak miatt, még ha csak egy arany lett is a vége. Bármilyen hihetetlen is, az EB végén az érmek számát tekintve Magyarország Európa hatodik legerősebb atlétanemzetének bizonyult, ami ma már csak szép álom.
A Real hatodszor és… utoljára Hatodszor nyerte meg 1966-ban a Bajnokcsapatok Európa Kupáját a Real Madrid. A döntőben azonban a spanyol királyi gárda neve mellett egy szokványosnak nem mondható név bukkant fel – a belgrádi Partizáné. Nézzük, ki mindenkin jutottak túl, amíg a döntőben összekerültek. A selejtezőkben a Real a Feyenoordon, a Partizán a francia Nantes-on. A legjobb tizenhat között a madridiak a skót Kilmarnockot, a belgrádiak a brémai Werdert gyűrték le. Itt még – zárójel – versenyben volt a Fradi is. A negyeddöntőben a Real az Anderlechten, a jugoszlávok a Sparta Prahán jutottak túl – a Fradi nagyon kikapott az Intertől. Jött az elődöntő. A Partizán ott szerénykedett a Real, a Manchester United és az Internazionale – Európa legjobb csapatai – mellett, ám otthoni 2:0-ás győzelmével és idegenbeli 0:l-es vereségével meglepő győzelmet aratott a Manchester fölött, s ezzel döntőbe jutott. Holott az angolok előzőleg 8:3-as összesítéssel búcsúztatták a nagy Benficát. A Real, persze nagyon szűken, ugyancsak 2:l-es összesítéssel jutott túl az Interen, s került a döntőbe. A Partizánt persze nem ekkor ismertük meg. Ennek a klubnak volt a játékosa a magyarok hajdani nagy-nagy ellenlábasai közül Stjepan Bobek, Branko Zebec és Zlatko Cajkovski. Most Soskic, a kapus, a hátvéd Jusufi és Vasovic, a csatár Galic neve volt a mi fülünknek ismerős.
A brüsszeli Heysel Stadion gyepére lépő spanyol tizenegyben már nem olvastuk Puskás Ferenc nevét. Holott pár hónappal később egy 5:0ás meccsen még négy gólt lőtt a holland Feyenoordnak, ám ugyanott megsérült, megint meghízott, és 38 évesen már nem vállalta a további játékot. Ennek aztán komikusan jó következménye lett a magyar tévénézők szempontjából. A magyar közönség először látott BEK-döntőt! Addig a szlovák vagy az osztrák tévét kellett néznie annak, aki ilyesmiben akart gyönyörködni – mert Puskást idehaza láthatatlanná tették. A meccs érdekes volt, már csak azért is, mert a 70. percben még a Partizán vezetett Galic góljával 1:0-ra. Innen fordítottak a hajdani nagyok közül immár szinte csak Gentóval felvonuló spanyolok 2:l-re. Bizonyos értelemben ez volt a Real nagy menetelésének a zárófejezete. A királyi gárda ezt követően tíz teljes éven át nem jutott el a BEK döntőjéig, és amikor eljutott, akkor is kikapott a Liverpooltól.
Egy nagyon nagy emlék: az angliai focivébé Édes kis történet a nyitány. Történt, hogy az előkészületi időszakban ismeretlen kezek ellopták a közszemlére helyezett Jules Rimet-kupát, azaz a világbajnoki trófeát. Szigetszerte beindult a nyomozás, a rendőrség azonban semmire sem jutott. Nem úgy egy Pickles – azaz „Savanyúság” – névre hallgató kutya, amely vagy aki egy londoni bokor alatt kiszagolt egy újságpapírköteget, benne az elveszett ikonnal. Pickles, hogy úgy mondjam, nemzeti hős lett – igazán nem érdemelte meg azt a sorsot, amely kijutott neki, hogy tudniillik egy év múltán a saját nyakörve fojtsa meg. Egyébiránt az angol szövetség annyira beijedt a kupa elveszítésétől, hogy biztos, ami biztos alapon készíttetett róla egy másolatot, mely mind a mai napig látható az országos futballmúzeumban. És még valami az állatok világából. Az 1966-os labdarúgóvébé volt az első, amelyre kabalaállatkát gyártottak. Ő volt „vébé Willy” (World Cup Willy), természetesen egy fiókoroszlán, amely az angol szövetség mezét viselte. A selejtezőkből tizenhat csapat jutott a vébé döntőjébe – őket a FIFA négy csoportba sorolta, mindenünnen kettő juthatott tovább, azaz összesen nyolc, a negyeddöntőbe. Az első csoportba került maga Anglia, aztán Franciaország, Uruguay és Mexikó, a nyitómeccset a házigazdák játszották Uruguayjal. Vacak egy találkozó volt, az utána megrendezett fogadáson II. Erzsébet királynő állítólag azt mondta Alf Ramsey szövetségi kapitánynak, hogy ő az 1953-as angol-magyart „jobban élvezte”, mint ezt. Ramsey riposztozott: „Én nem.” Na ja, ő volt a 3:6-os „évszázad mérkőzésén” a jobbhátvéd.
A második csoportból az NSZK és Argentína éppoly kényelmesen ment tovább, mint az előzőből Anglia és Mexikó. A negyedikben ott voltak a szovjetek, az olaszok – mindkettő biztos esélyes – na meg a soha nem látott észak-koreaiak és a négy évvel korábban odahaza igen jól szereplő, de időközben elfonnyadt chileiek. Itt fantasztikus dolgok történtek. Az első két futam után a szovjetek két győzelemmel, négy ponttal vezettek, az olaszoknak egy győzelmük volt, a koreaiaknak és a chileieknek egy-egy döntetlenjük. Az észak-koreai-olasz derbi előtt minden tétet föl lehetett volna tenni arra, hogy a szovjetek mellett az olaszok mennek tovább; sima ügy. Ám mint utóbb kiderült, a koreaiak, akik egy hármast kaptak a szovjetektől, és döntetlent játszottak Chilével, küldöttséget menesztettek Liverpoolba, a negyeddöntő kijelölt városába, szállodát foglalandó az egész csapatnak. Egyszóval biztosak voltak benne, hogy túljutnak az olaszokon, és bekerülnek a legjobb nyolc csapat közé. Rejtély, hogy miből táplálkozott az önbizalmuk, de az tény, hogy valóban megverték l:0-ra az azzurrikat, és csoport másodikként továbbmentek. A magyar csapat a korábbi kétszeres világbajnok brazilokkal és a többszörös BEK-győztes Benficára épülő portugál válogatottal került egy csoportba – s aztán ott volt még Bulgária, benne az életveszélyes sztárral, a ma félistenként tisztelt Aszparuhovval. Portugáliát lebecsültük – s rögtön ki is kaptunk tőlük l:3-ra. Hogy esélyünk maradjon a továbbjutásra, meg kellett vernünk a Bulgária ellen már győztes Brazíliát. Ekkor jött a csoda. Bene kicselezte az egész „nyugdíjas” brazil védelmet, és „talált”, majd következett az egész vébé csodagólja, Farkasé, amelyet kapásból vágott be Bene átadásából. Ugyanő rúgott még egy szabályos gólt, amelyet a bíró ismeretlen okok miatt nem adott meg. Harmadik találatunkat Mészöly szerezte tizenegyesből: rezzenéstelen arca ma is él minden magyar szurkoló emlékezetében. A végén megvertük Bulgáriát, s máris a legjobb nyolc között voltunk. Brazília sehol. A negyeddöntőben 2:l-re kikaptunk az igen jó erőkkel fölálló Szovjetuniótól, de úgy, hogy miként 1962-ben a cseh Schrojf, itt Jasin „védte ki a szemünket”. De ő is úgy, hogy kihagytunk két 100 százalékos, védhetetlennek látszó gólhelyzetet. Velünk párhuzamosan zajlott a portugál-észak-koreai meccs, ahol is – a futballtörténelem legnagyobb szenzációjaként – a nevenincs koreaiak 3:0-ra vezettek, s a portugálok a zseniális Eusebio négy góljával, egyszemélyes performanszával fordítottak 3:5-re. Hiába azonban, mert miként a szovjetek a németektől, ők is kikaptak az elődöntőben az angoloktól. A döntőre 97 ezer ember zsúfolódott be a Wembleybe. Az NSZK válogatottja egyszer (0:1), az angol ugyancsak egyszer (2:1) vezetett, de a 89. percben a németek egyenlíteni tudtak. Következett minden idők
legizgalmasabb hosszabbítása, ahol is Geoffrey Hurst két, több mint vitatható góllal (az egyik a felső kapufa belső lapjáról pattant le, nem tudni, hová; a másodiknál, lefújás előtt már vagy 40-50 néző tartózkodott a pályán…) világbajnoki aranyhoz segítette Angliát s egy mesterhármashoz önnönmagát.
Reformerarcok a magyar vezetésben 1967 tavaszára beérettek azok a személyi változások, amelyeket Kádár János már egy ideje tervezett. Valamennyit az 1968. január l-jén beinduló gazdasági reformhoz fazonírozták. Még azt az egyetlen, pártbéli személycserét is, amelynek látszatra semmi köze nem volt a reformhoz, csak épp szervesen összefüggött vele. A teljesen önálló, a többi szocialista országtól elütő új magyar kultúrpolitika pápájának avatásáról van szó, amelyről az illető életpályájának tudós ismerője azt írta, hogy a kinevezés se 1966 előtt, se 1968 után nem történhetett volna meg. Így igaz. 1966 előtt azért nem, mert a magyar párt még nem kötelezte el magát a gazdasági reform mellett; 68 után azért nem, mert a prágai tavasz szétzúzása hideg, reformellenes levegőt fújt be az egész szovjet blokkba. 1967 tehát szerencsés dátum volt. Áprilisban a Központi Bizottság úgy döntött, hogy az addigi művelődésiminiszter-helyettest, Aczél Györgyöt saját titkárává választja. Ezzel Aczél a közoktatás, a tudomány és a kultúra fő-fő felelőse lett Magyarországon, hangsúllyal természetesen a kultúrán, azon a területen, amely őt valóban érdekelte, s azon belül is az irodalmon, amelyet kézileg, személyesen vezérelt, nem kevés sikerrel. Amikor KB-titkár lett, Aczél Györgyöt már meghitt, jó viszony fűzte a magyar irodalom olyan élő klasszikusaihoz, mint Illyés Gyula, Németh László, Déry Tibor. Tény, hogy az aczéli években olyan izgalmas és színes lett a magyar irodalom, mint 45 óta soha – és talán azóta sem. A kérdéses időszakban az irodalmi folyóiratok – nagy példányszámban – mind egy szálig elkeltek, és a könyvnapok százezreket, ha nem milliókat mozgósító ünnepnek számítottak. De hiba volna a 67-es személyi változások témáját Aczél Györgyre kihegyezni vagy épp rá szűkíteni. Ekkor menesztették az államot megtestesítő Elnöki Tanács éléről Dobi Istvánt, az egykori kisgazdát, az egyre inkább alkoholizmusba süllyedő, de 45 óta hasznos kommunista társutast, aki mellesleg szólva jelentős érdemeket tudott felmutatni a Kádár-kormány 56. novemberi legalizálásában. Utóda – a munkás-
paraszt összefogás paraszti oldalának megtestesítőjeként – Losonczi Pál, az addigi földművelésügyi miniszter, a téeszmozgalom sikeres exponense lett. És természetesen mennie kellett a kormány éléről, pontosabban átülnie az Országgyűlés elnökének tisztébe Kállai Gyulának, aki, nem lévén a gazdaságban jártas, eleve alkalmatlan volt a gazdasági reform korszakos művének levezénylésére. Az új miniszterelnök Fock Jenő lett, a reform Nyers Rezső melletti, mondjuk így, második embere. Fock mellé két további reformista miniszterelnökhelyettest delegált Kádár a kormány elnökségébe: Ajtai Miklóst és Timár Mátyást. Ugyanezt a csoportot erősítette a kitűnő Vályi Péter mint új pénzügyminiszter és Dimény Imre mint az újonnan létrehozott Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Minisztérium vezetője. Nyomban az új kormány megalakulása után megtartották az I. termelőszövetkezeti kongresszust, amely a korszakhoz, a múlthoz képest drámai dolgokkal állt elő. Kitűnt, hogy a Kádár-rendszer nemcsak óriási reményeket fűz a magyar mezőgazdasághoz, hanem – és éppen ezért – a parasztság számára addig soha nem látott távlatokat nyit meg a reform szellemében. A cél az volt, hogy a téeszek éppen olyan önálló, nyereségorientált gazdasági szervezetekké váljanak, mint az állami és szövetkezeti iparban tevékenykedő vállalatok, és éppen olyan szabályok legyenek rájuk érvényesek. A mából visszanézve úgy lehet fogalmazni, hogy a Fehér Lajos, Erdei Ferenc, Dimény Imre, Losonczi Pál és mások nevével fémjelzett agrárlobbi roppant sikeresen működött. A továbbiakban Dimény Imre, az új mezőgazdasági és élelmezésügyi miniszter előadói beszédére támaszkodom. Ennek két kulcseleme volt. Az egyik a háztáji, amelyik, mint tudjuk, idővel sikerágazattá nőtte ki magát Magyarországon, és közirigység tárgya lett az egész szovjet tömbben. Dimény azt javasolta, és ez természetesen meg is valósult, hogy a háztáji földre való jogosultságot terjesszék ki valamennyi téesztagra, másképp fogalmazva: ne családi, hanem egyéni alapú legyen. A miniszter a fejenkénti jogosultság mértékét minimum 800, maximum 1600 négyszögölben rögzítette, ami annyit jelentett, hogy ha az apa, az anya, a gyerek is tagja volt a közösnek, akkor művelhettek akár több mint négyezer négyszögölet – viszonylag óriási területet – a maguk ellátására, kedvére és főként szabadpiaci hasznára. Hozzáteszem: Dimény miniszter leszögezte, hogy a kedvezményből csak azok részesülhetnek, akik maradéktalanul teljesítik a közös föld művelésével kapcsolatos, a téeszek vezetése által meghatározott kötelmeiket. De hát ez nem volt akadály. A másik kulcselem az idővel termelőszövetkezeti melléküzemág nevet nyert termelési forma volt. Dimény azt mondta, hogy a téeszek ne legyenek egyszerű szántóvető, kertészkedő, állattenyésztő gazdaságok,
hanem foglalkozzanak az előállított termény feldolgozásával, értékesítésével és, idézem, „más szolgáltatásokkal” is. Ez volt a hívószó. Ha időben kicsit előre ugrunk, látni fogjuk, hogy a téeszek számtalan ipari tevékenységbe fogtak. Főként azok, amelyek kedvezőtlen természeti adottságaik folytán amúgy sem tudtak megélni a mezőgazdasági termelésből. Mindez fantasztikus következményekkel járt. Falun jobban lehetett vállalkozni, mint városon. Az állami és a szövetkezeti ipar bénasága miatt a téesz-melléküzemágak villámgyorsan benyomultak a szolgáltatói szféra réseibe, az élelmes téeszelnök azt tette, hogy ügyes, vállalkozó szellemű, de a viszonylag jól kistafírozott városokban érvényesülni nem tudó egzisztenciákat szerződtetett saját vállalkozásaihoz. De ennél még több, sokkal több is történt. Bevezették a téeszekben a garantált munkadíjat, a teljes részesedés 80 százalékáig. Miről volt szó? A pénzjövedelem nagyfokú emeléséről, a termékben kiosztott járandóság visszaszorításáról. A felvásárlási árak emelésével, a téeszek és az állami felvásárlók kapcsolatának fix, szerződéses alapra tételével, továbbá a vállalkozások szabadjára engedésével a téeszek pénzbevételei amúgy is jelentősen megnőttek – innen már csak egy ugrás volt a gazdasági-pénzügyi önállóság, amelyet az előkészületben levő reform kifejezetten bátorított. A téeszek karnyújtásnyira kerültek attól, hogy ha hitelhez akartak jutni, beruházást akartak véghezvinni, ugyanolyan feltételek mellett juthattak friss, állami forrásokhoz, mint, mondjuk, egy budapesti állami iparvállalat.
A sajtó a reform mellett kampányol 1967 Magyarországán kampányszerűen folytak a gazdasági reform előkészületei. Azért használom a kampány szót, mert a mindenható Gazdasági Bizottság – élén Nyers Rezsővel – döntött, a sajtó meg elvégezte azt a feladatát, hogy e döntéseket napi rendszerességgel népszerűsítse. Szükség volt rá. Elmagyaráztatott például, hogy a munkaerőmozgásnak kevesebb akadálya lesz, mint eddig. A teljes jogkört gyakorló és teljes felelősséggel tartozó vállalatvezetők szabad kezet kapnak abban, hogy több pénzért minőségi munkaerőt szerződtessenek. A vállalatok anyagi érdekeltségének hangsúlyozása a vállalatvezetőket egyébként is afelé szorította, azazhogy volt hivatott szorítani, hogy takarékosan gazdálkodjanak a munkaerővel: többet, sokat fizessenek annak, akinek szükséges, és a leépítéssel végződően kevesebbet annak, aki nem járul hozzá a vállalati eredményességhez. Elmondatott továbbá, hogy 68. január l-jétől mi minden béklyótól szabadul meg egy vállalatvezető. Attól a szabálytól például, hogy a
teljesítménybéresek legmagasabb bére – hiába a jó teljesítmény – nem érhette el az időbéresek legmagasabb fizetését. Attól, hogy egy beosztottat vezető beosztásba kell átsorolnia a többletjavadalmazáshoz. Attól, hogy a minisztérium jelölje ki neki, mennyi személyi fizetést adhat a legkiválóbbaknak. Attól, hogy egy kiemelt közgazdásznak eleve kevesebbet fizessen, mint egy kiemelt mérnöknek, és így tovább. A reform a vállalati érdeket helyezte minden fölé, és arra bátorította a vállalatvezetőket, hogy vadul differenciáljanak. Apropó, vállalati önállóság. Viszonylag egyszerű példán szemléltethető, mit jelentett ez akkortájt. A reformig az állam fedezte a borítékon kívüli szociális juttatásokat – az üzemi étkeztetést, a gyermekintézmények fenntartását, az üdültetést, és így tovább. Ezt a továbbiakban a vállalatoknak maguknak, mégpedig a részesedési alapból kellett fedezniük, ámde úgy, hogy mindazt, amit ide költöttek, elszámolhatták költségnek. Azaz: csökkenthették vele az adóalapjukat, miáltal a részesedési alapjukat növelhették. Igaz, ez voltaképp könyvelési technika volt, de a továbbiakban nem egészen az. Tudniillik arra nézve, hogy mire és mennyit költ, az igazgató egy személyben határozhatott, legfeljebb – és ez helyes volt – ki kellett kérnie a szakszervezetek véleményét. Vagy adott esetben rájuk delegálnia a döntés jogát. Nyers Rezső, a gazdasági reform atyja – vonzó előadásban – úgy képzelte el az egész rendszer jövőjét, hogy miközben érvényesül a vállalat vezetésében az egyszemélyi elv, legalább annyira érvényesül a demokratikus ellenőrzés is. Természetesen mindenkit az érdekelt leginkább, hogy a szó megalázóan anyagi értelmében mitől és mivel lesz neki jobb. A központi jó tanács – úgy háromnegyed évvel a reform bevezetése előtt – az volt, hogy a vállalatok ne a bérszínvonalat emeljék, hanem a nyereségarányt. Hogyan volt ez értendő? Nos, úgy, hogy ne osszák le előre a kártyákat, azaz élve a bértömeg-gazdálkodás kínálta nagyobb, előírásmentes szabadsággal ne azzal udvaroljanak alkalmazottaiknak, hogy a fix béreket emelik, hanem tudatosítsák bennük azt az elvet, hogy jólétük teljesítményfüggő. Ha a vállalat sikeres, akkor a nyereségalapból sok jut nekik, ha nem, akkor kevés. Természetesen ez csak az elvek szintjén volt tetszetős, a gyakorlatban sokkal kevésbé. Tudniillik sok, igen sok vállalat termékstruktúrája, exportlehetősége stb. eleve alkalmatlan volt nyereséges termelésre, akármit tett is az igazgató. Később ennek súlyos következményei lettek.
Az utolsó simítások A Kádár-rendszer soha olyan mozgalmas politikai életet nem élt, mint 1967 második felében. A reform modelljén ekkortájt végezték az utolsó simításokat.
Az intézkedésekben a bátorság nagyfokú óvatossággal vegyült. Természetesen nem lehetett előre látni, hogy a vállalatok mit kezdenek a rájuk szabadított, valóban jelentős önállósággal. Az elv az volt, hogy az árakat a szükséges – helyesen: társadalmilag szükséges – ráfordításokhoz, a béreket meg a vállalat eredményességéhez kell igazítani, de ezt az elvet a reform első évében csak korlátozottan kívánták alkalmazni. Vályi Péter, az új pénzügyminiszter a Népszabadságnak elmondta, hogy még a legnyereségesebben gazdálkodó vállalatok esetében sem engednek 1968-ban 4 százalékot meghaladó átlagbéremelést, nehogy a hirtelen kiáramló óriási bértömeg feszültséget okozzon a piacon, s nem utolsósorban inflatorikus hatást fejtsen ki. Ami pedig az árakat illeti, e téren Fock Jenő, az ugyancsak új miniszterelnök tartott eligazítást a parlamentben. Leszögezte, elvileg az volna a jó, ha mindenki annyit fizetne egy termékért, amennyibe az a társadalomnak kerül. Ez azonban, fűzte hozzá, csak fokozatosan érvényesíthető, mert a tömeges, hirtelen árfelszabadítás, kivált ami az alapvető élelmiszereket és ruházkodási cikkeket illeti, elviselhetetlenül megterhelné a családi kasszákat. A kormányfő részletezte, mi várható. Kiderült, hogy a termékeknek csak mintegy a negyedénél vezetik be a teljesen szabad árat, 45 százalékuknál marad a hatósági ár, s 30 százalék azoknak az áruknak a köre, ahol hatósági „befolyásolás” lesz, más szóval megszabják a plafont, amelytől csak lefelé lehet mozogni, fölfelé nem. Kiderült, hogy mely áruknál és szolgáltatásoknál alkalmaznak a továbbiakban is hatóságiár-képzést: építőanyag, tüzelőanyag, gáz, villany, lakbér, gyógyszerek, nagy értékű vas- és műszaki áruk. Fock bejelentette, hogy természetesen az alapvető élelmiszerek árát az állam a továbbiakban is támogatja, 68-ban emelések nem lesznek. Az áron és a béren kívül volt még néhány érdekesség. Elhatározták például a 44 órás munkahétre való áttérést az iparban és az építőiparban, ami gyakorlatilag a szabad szombat bevezetését jelentette – kéthetente. De szigorú feltételeket csatoltak hozzá. Csak ott és akkor lehetett a vállalatoknak csökkenteniük a munkaidőt, ha ez nem jelentett visszaszorulást se a termelés mennyiségében, se a hatékonyságában, s különösképp nem a dolgozók bérében. Egyébként a kormány valóban a vállalatokra hagyta, hogy eldöntsék, a napi munkaidőt csökkentik-e, avagy kiadják a szabad szombatot. A dolgozó nép jókedvre derítése érdekében – no meg a népességszaporulat ösztönzése végett – bevezették a gyest, a gyermekgondozási segélyt. A gyesre mindenki jogosult lett, aki szülés előtt legalább 12 hónapot töltött munkaviszonyban. A gyes kettő és fél évig, azaz harminc hónapig járt, kiterjesztették a téesztagokra is, feltéve
hogy a szülés előtt száz napon át napi 10 órát dolgoztak. Nem járt a gyes a bedolgozóknak és az otthon dolgozóknak, járt viszont a háztartási alkalmazottaknak. Ezek után meg kell mondanom, mennyi volt a gyes. Nem rossz pénz, az átlagkereset több mint negyede: 600 forint az állami és szövetkezeti szektorban dolgozóknak, 500 a téesztag asszonyoknak.
Lukács György „ideológiailag elkóborol” 1967 végén az októberi forradalom ötvenedik születésnapját ünnepelte a Brezsnyev által vezetett Szovjetunió; a magyar kultúra hozzájárulása az ünnephez Jancsó Miklós Csillagosok, katonák című filmballadája volt, amely azonban a legkisebb mértékig sem nyerte el a szovjet elvtársak tetszését. Körülbelül ugyanekkor elhangzott Magyarországon valami, ami viszont, részben legalábbis, nagyon tetszhetett Moszkvában. Ez a valami, illetve több valami a kor legnagyobb marxista filozófusának, Lukács Györgynek a szájából hangzott el, nem mindennapi körülmények között. Lukács ugyanis – akit 1956 után, a Nagy Imre-kormányban vitt szerepe miatt a hallgatás tilalmával és elhallgatással sújtottak – egy karácsonyi Népszabadság-interjúban bő évtizednyi kényszerű hallgatás után, immár visszavéve a pártba, először szólhatott a magyar nyilvánossághoz. Nos, ebben a beszélgetésben hangzott el az a profán tétel, hogy a legrosszabb szocializmus is jobb, mint a legjobb kapitalizmus, s a tetejébe az, hogy a filozófus ezzel a meggyőződéssel élte át a sztálini korszakot is. Lukács ezzel a szocialista építés folyamatosságának, folytonosságának a Szovjetunióban különösen fontos, de Magyarországon, Kádárék által is vallott tételét erősítette meg. Tudnivaló, hogy Hruscsov bukása után Brezsnyevék éppen ebből kiindulva rehabilitálták részlegesen Sztálint, s részesítették dorgatóriumban azokat, akik, úgymond, túl sötét képet festettek a személyi kultusz éveiről. Nem lehetett nekik tehát közömbös, hogy közvetve éppen egy olyan ember veszi őket a pártfogásába, akinek a tekintélye Európa nyugati felén is nagy. Ami pedig a bármilyen szocializmus „jóságát” és a bármilyen kapitalizmus „rosszaságát” illeti, ezen oly fokon lépett át az idő, hogy kritikára sem érdemes, legföljebb annyit lehetne még elmondani, hogy a létező szocializmus apologétáinak mindig is erős hajlamuk volt az efféle őrültségek hangoztatására. Ha emlékezne valaki rá, így kerekedhetett az ötvenes évek elejének irodalmi nómenklatúrájában a szocialista realizmusban fogant fércművek bármelyike Thomas Mann kritikai realista regényei fölé. Ahhoz is meg lehetett teremteni az ideológiát. Visszatérve azonban a Lukács-interjúhoz, az iménti idézet se takarhatta el Lukács szinte eufórikus örömét az új gazdasági mechanizmus bevezetése fölött; de a filozófusnak a mechanizmus
propagandájával kapcsolatos, erősen kritikai nézeteit sem. Miképpen is? Nos, paradox módon olyképpen, hogy Lukács éppen az általa hirdetett folytonossággal szállt szembe. Egyfelől úgy, hogy a mechanizmust a szovjet párt desztalinizáló XX. kongresszusának folytatásaként kolportálta, jelezve egyszersmind, hogy nézete szerint Magyarország immár szakít azzal is, amivel a XX. kongresszus nem tudott vagy nem akart. Valósággal követelte az interjúban, hogy ne az addigi gyakorlat továbbfejlesztéseként reklámozzák a mechanizmust, hanem helyezzék a hangsúlyt az egyfelől meghaladott, másfelől merőben új gazdasági gyakorlat ellentétére. Megjegyzem itt: Lukácsnak tudnia kellett, hogy épp a Brezsnyevék és a többiek irritálásától való félelem tartotta vissza Kádárékat attól, hogy ne ellentétről beszéljenek, mégis illetlenkedett. A régi mechanizmust, Lenint idézve, a hadikommunizmushoz mint szükséges rosszhoz – hangsúlyozom: rosszhoz – hasonlította, az újat meg a Leninek által kidolgozott új gazdaságpolitikához (NEP). Azt mondta, Lenin soha nem érvelt azzal, hogy a NEP a hadikommunizmus továbbfejlesztése lenne. Adós vagyok még azzal, hogy elmondjam: Lukács a magyar mechanizmus sikerétől a marxizmus iránt feltámadt érdeklődés drámai erősödését, egy, a kommunista ideológia számára páratlanul kedvező helyzet kialakulását remélte. Ezért használtam lelkiállapotának leírására az eufória szót.
Veres Péter szorong Lukácsnak a mechanizmus fölött érzett örömére az író Veres Péter szorongása rímelt. Ehhez bevezetőben annyit: az még nagyon életszerű lett volna, ha elsősorban régi vágású kommunista elvtársak kezdik félteni az egyén növekvő anyagi érdekeltségétől a szocialista magyar társadalmat, az azonban egy kicsit meghökkentő volt, hogy a kürtszót elsőnek egy korántsem kommunista, bár a lelke mélyén talán a forradalom előtti orosz obscsinák egyenlősdije felé vágyakozó parasztíró fújja meg. Meghökkentő, de igaz. Az Élet és Irodalom hasábjain Veres indított vitát Néhány szó a kollektivista gondolkodásról című írásával. Ebben a többi között az állt, hogy az új gazdasági mechanizmus egy újfajta élősdiségnek, megélhetési realizmusnak nyithat teret, miáltal a magyar dolgozó ember kilöki a gondolkodásából a kollektívet, és csak önmagával fog törődni. Ami, ugye, nem illik egy eredendően közösségi társadalomhoz. Nem tudom, hogy 67 őszén, amikor nemhogy a lángja, de a pislákolása sem érződött még a 68. január l-jén bevezetendő reform bármilyen hatásának, mi gerjesztette föl a köztiszteletben álló, társutas nagy író félelmeit; az azonban bizonyos, hogy Veressel valakinek vitába kellett szállnia, hiszen a Párt (igen, nagy p-vel!) eldöntötte már, hogy lesz
mechanizmus, ergo a döntés ex officio védelemre szorult. Az akkori idők irodalompolitikusainak ravaszságát dicséri, hogy Veres ellenében egy ugyancsak nem kommunista, ugyancsak társutas, egykori kisgazda közgazdát, Bognár József professzort küldték a ringbe, aki amúgy egyike volt a mechanizmuskoncepció kidolgozóinak. Bognár három szimpla dolgot szögezett le Veres Péternek írott válaszában. Az első, hogy aki a köz érdekéről papol, annak tudnia kell, hogy a köz érdeke egyenlő a népgazdasági érdekkel. Márpedig, tette fel a költői kérdést a professzor, vajon nem az-e a népgazdaság érdeke, hogy az árak reálisak legyenek, és a termelőt jól orientálják, vajon nem az-e, hogy egy vállalat veszteségét ne lehessen nyereséggé konvertálni? A második érv: Veres nem veszi észre, hogy a mechanizmus a köz legszentebb lehetőségét, a demokráciát mélyíti el, amennyiben a vállalatoknak jóval nagyobb mozgásteret kínál a központi bürokrácia rovására. És a harmadik: az egyén csak úgy tud nagyobb jövedelemhez jutni, ha a köz javára végez eredményesebb munkát. Igazságot aztán Rényi Péter, a Népszabadság főszerkesztőhelyettese osztott, már amennyiben osztott. Veres álláspontját csupa gondnak, Bognárét csupa optimizmusnak minősítette, s természetesen az utóbbi felé hajlott. De hogy az írónak is jusson valami, hosszú tirádát bocsátott ki magából arra nézve, hogy bizony – szemben a professzor idevonatkozó negatív attitűdjével – világnézeti nevelésre, a kollektivizmus eszmei hajszálgyökereinek erősítésére is szükség van, mégpedig nagyon. Később a Népszabadság maga is kerekasztalt rendezett az ügyről, éspedig azzal a rezümével, hogy a mechanizmus a felszínre fogja hozni az egyéni magatartások és a közösségi célok konfliktusát. Bognár professzor itt is azt mondta (nagyon helyesen egyébként): ő nem érti, hogy a mechanizmus bevezetése előtt miért kell unos-untalan hangsúlyozni a negatívumokat. Aztán az Élet és Irodalomban még többen hozzászóltak az ügyhöz, én most a kiváló költő, műfordító, esszéista, publicista és humorista Timár Györgynek azt a gondolatát emelném ki, amelyik a maga korában igazán újnak hatott: a gazdasági mechanizmus csak akkor fog működni, ha megfelelő politikai mechanizmus kíséri. Na, ez az, ami soha nem történt meg. Pár év múlva az érintetlenül hagyott politikai mechanizmus ölte meg a reformot.
A „fekete ezredesek” puccsa 1967 tavaszán élte meg Görögország a maga „dicsőséges forradalmát”. Ami nem volt egyéb, mint egy fasisztoid katonai puccs két ezredes és egy hadosztálytábornok vezetésével. Brutalitásuk miatt őket nevezik később fekete ezredeseknek.
Ebben az időben a görögök már jó tizenöt évvel maguk mögött hagyták a kommunisták vereségét hozó polgárháborút. Konstantin király „megkoronázott demokráciájában” meghonosodtak a parlamenti demokrácia normális intézményei, tiszteletben tartották a polgári és emberi jogokat, működtek jobb- és baloldali, illetve centrista pártok, de nem egészen nyugat-európai módra. Minden egy kicsit korlátozva volt, részben az uralkodó, részben az alkotmány által. A konzervatívok arra törekedtek, hogy a demokratikus fejlődést visszafogják – különös tekintettel a baloldal erősödésére, amely egy újabb kommunista veszedelem szinonimájává lett. A centrum és a baloldal viszont gyors ütemben modernizálni kívánta az országot, éspedig a demokratikus intézmények erősítésével. A hadsereg, a rendőrség, a csendőrség fokozódó gyűlölettel szemlélte ezt a folyamatot, minthogy egymással összebékíthetetlen fogalmakat látott egyfelől a rendben, másfelől a parlamentarizmusban, a politikai erők szabad játékában. A görög jobboldal hagyományos igyekezete öltött testet az 1963-as Lambrakisz-gyilkosságban, amelynek történetét Costa Gavras Z, avagy egy politikai gyilkosság anatómiája című kitűnő filmjéből ismerjük. Az ügybe nemcsak tábornokok buktak bele, hanem Karamanlisz jobboldali kormánya is. Az előrehozott választásokat Georgiosz Papandreu Centrum Uniója nyerte, egy olyan politikai formáció, amelyben szocialisták, liberálisok és mérsékelt konzervatívok álltak össze. A királynak csípte a szemét Papandreu kormányzása, pláne hogy a reformokat a baloldal és az erősen balra húzó egyetemi ifjúság szüntelen utcai megmozdulásokkal ösztönözte. A konfliktus idővel nyílt válságba torkollott, mert Konstantin a kormányfő kérése ellenére sem volt hajlandó leváltani a védelmi minisztert és a vezérkari főnököt. A vége az lett, hogy a Centrum Unió felbomlott, és új választásokat kellett kiírni. Ezeket azonban már nem tartották meg, mert Papadopulosz, Pattakosz és Makarezosz vezetésével egy katonai junta vette át a hatalmat. Mondván, hogy csak megelőzik a kommunisták hatalomátvételét. Az ezredesek megfogadták, hogy véget vetnek a görög társadalom erkölcsi züllésének, és véget vetnek a züllött parlamentarizmusnak. Úgy is lett. Letartóztatták, és börtönszigetekre száműzték a politikusokat, de nemcsak a centristákat és a baloldaliakat, hanem mindenkit, aki ellenállt. A sajtó-, a szólás- és a gyülekezési szabadság megszűnt. A nőknek megtiltották a nadrág viselését, a miniszoknyát, a férfiaknak a hosszú hajat, és mindenki számára a Beatlest. De még Arisztophanész Lüszisztraréját is, a világirodalom első háborúellenes színdarabját. Az új rezsimnek nem volt tömegtámogatása, terrorral kormányzott tehát. Eszközei kitaszítottá tették a nyugati nemzetek közösségében, bár az Egyesült Államok, stratégiai okoknál fogva, alig titkolt rokonszenvvel nézett az ezredesekre.
Melina Mercouri Aki emlékszik az imént említett Costa Gavras-filmre, fel tudja idézni magában az utolsó képsort. Ott volt látható a tilalmi lista. Az áldozatok között természetesen nemcsak a Beatles és Arisztophanész szerepelt, hanem olyan zeneszerzők is, mint Mikisz Teodorakisz, vagy olyan költők, mint Szeferisz és Ritszosz, hogy csak néhány példával éljek. De az ezredesek legismertebb áldozata egy asszony volt, Melina Mercouri. Görögország talán legnépszerűbb, emblematikus színésznője és énekese az 50-es, 60-as években. Soha nem csinált titkot abból, hogy gyűlöli az ezredeseket és juntájukat, amiért is előbb polgári jogaitól fosztották meg, majd száműzetésbe kényszerítették, és görög állampolgárságát is elvették. Mondják, volt honnan bátorságot merítenie. Apja – egyébként parlamenti képviselő – a második világháború után a német megszállókkal szembeni harc egyik vezetője volt. Maga Melina – eredeti nevén Anna Amália – az athéni színházi főiskolát végezte el, s akkor vált nemzetközileg is ismertté, amikor férjének, Jules Dassin francia rendezőnek az irányításával eljátszotta két film, a ködös Albionba telepített görög sorsdráma, a Phaedra és a Vasárnap soha! főszerepét. Ez utóbbiért Oscar-díjra is jelölték, amit nem kapott meg, viszont Cannes-ban a legjobb női főszerepért övé lett az Arany Pálma. Kevesen tudják, hogy Vangelisszel is együtt dolgozott, a zeneszerző négy dalt is írt neki, ezek egyike, az Athén az én városom című, Hellaszban slágerré vált. Miután hazájából kiakolbólították, Melina Mercouri a svájci Lausanne-ban telepedett le, ahonnan rendszeres koncertkörutakra indult, mozgósítani próbálva az európai fővárosokat a fekete ezredesekkel szemben. Hans-Dietrich Genscher német külügyminiszter mondta róla: „Az, ahogyan ez az asszony fellázadt az ezredesek uralma ellen, ahogyan barátait az egész világon a görög demokrácia melletti hitvallásra mozgósította, önmagában is csodálatra méltó művészi elkötelezettség volt.” Utóirat: Amikor a junta megbukott, a lángoló hazafiságáról amúgy is ismert Mercouri hazatért, s idővel politikai szerepet vállalt. 1981-ben a szocialisták listáján parlamenti képviselővé választották, majd kisvártatva kulturális miniszterré nevezték ki. Ebben a minőségében majdnem ugyanolyan hírnevet és tekintélyt szerzett magának, mint színésznőként és énekesként, kivált azzal, hogy anyatigrisként harcolt a British Museumban őrzött ún. Elgin-márványok, a Parthenonról Lord Elgin által elorzott antik görög műkincsek visszaszerzéséért, mellesleg eredménytelenül.
Sinkó Ervin Idehaza pár szavas nekrológokat kapott Sinkó Ervin jugoszláviai magyar író, ki éveken át vezette az újvidéki egyetem magyar tanszékét, s közvetve vagy közvetlenül szülője volt a vajdasági magyar irodalmi élet legjobb fórumainak. Melyek – egyebek között – teret adtak a szovjet befolyási övezetben nem tolerált gondolatoknak. Sinkó jelen volt egyébként a magyarországi magyar irodalomban, csak épp féloldalasan. Optimisták című regényét, amely a Tanácsköztársaság, illetve a Magyar Kommunisták Pártjának megalakulásáról szólt, kiadták Budapesten, de azt a művet, amely Sinkó nevét halhatatlanná tette, nem. Ez a mű az Egy regény regénye volt, tárgya pedig az optimisták szovjetunióbeli hányattatása a harmincas években. Ahol is a mű nem jelent meg, holott a kommunista Sinkó majd két éven át házalt ezzel az ízig-vérig kommunista regénnyel. A mából visszanézve úgy fest, hogy Sinkó Ervin egy nagyon nagy hibát követett el. Olyan regényt akart kiadatni Moszkvában, amely Sztálin elvtárs érdemeiről szót sem ejtett, holott a kérdéses időben, 1935 és 1937 között, a vezér kultusza arrafelé már elmebeteg méreteket öltött. A regény regénye erről a macabre-korszakról szól, nem az irodalomról. Körülbelül egy tucat funkcionárius bukkan fel a lapjain, az bennük a közös, hogy az akkori légkörben egyikük sem mer dönteni. A legtragikusabb vagy legtragikomikusabb közülük a német Bork elvtárs figurája, aki íróasztala mögé guggol, illetve bújik le, nehogy a hozzá látogatóba érkező Sinkónak igent vagy nemet kelljen mondani a regényére. Természetesen a háttérben kimondatlanul is ott lappang Kun Bélának, Sinkó pártfogójának az alakja, akit Sztálin épp kivégezni készül. Amiképp nemcsak készül, hanem ki is végezteti mindazokat, akik elbújni próbáltak az Optimisták kiadásával járó felelősség elől. Tudom, hogy manapság mindez józan ésszel alig felfogható. Teljességgel érthetetlen az is, hogy a sztálinizmus magyar udvari költőjének, Barta Sándornak, Sinkó nevelőjének és kioktatójának miért kellett meghalnia. Vagy miért azoknak, akik esztétikai és politikai okoknál fogva valóban gyanakodva szemlélték az Optimistákat, lévén más nézetük a magyar Tanácsköztársaságról. Sinkó Ervint az akkori európai irodalom egyik – erősen baloldali érzelmű – vezéralakja, a nagyon szovjetbarát francia Romain Rolland szerzetté ki Moszkvába, 1935-ben. Író és pártfogója tele voltak illúzióval. Rolland még Sinkó Párizsba történt, igazán szerencsésnek mondható visszatérte után sem volt hajlandó elhinni – mellesleg sok-sok baloldali értelmiségi társaságában –, hogy a Szovjetunióban dühöng Sztálin terrorja, tömegesek a kivégzések, a Gulagra küldések, etcetera. Sinkónak is csak az Egy regény regényének utóiratában, majdnem harminc évvel később sikerült papírra vetnie azt, hogy mi történt egykori
kínzóival. Szinte mindenkit kinyírtak. Ez az akkori Magyarországon, mely nagyon odafigyelt a Hruscsov utáni, immár Brezsnyev vezette Szovjetunió prosztálinista kurzusára, közölhetetlen irodalmi anyag volt. Tiltott gyümölcs lett. Aki azonban járt Jugoszláviában, s megfordult a Fórum névre hallgató újvidéki kiadó könyvesboltjaiban, szinte bizonyosan leemelte a polcról, és hazahozta az Egy regény regényét. Nekem is egy ilyen van a birtokomban. Ha rémüldözni akarnak, olvassák.
Ehrenburg, avagy: Ölj! Klasszikus második világháborús riportregényében, a Kaputtban Curzio Malaparte leírja azt a vérfagyasztó jelenetet, amikor az Ukrajnát elözönlő német katonaság „olvasópróbára” rendeli a szovjet hadifoglyok egy csoportját. A próbára rendeltek – jobbára iskolázatlan vagy félig iskolázott parasztgyerekek – izzadva betűzik az Izvesztyija oldalait; félnek a bukástól, hiszen azt mondták nekik, hogy aki átmegy a vizsgán, az irodai munkát fog végezni, aki pedig nem, az elmegy követ hordani, vasutat építeni vagy kubikolni. A többség hoppon marad, és a jól olvasók gúnyos pillantásai és heherészései közben várja a sorsát a kolhozudvaron. Aztán hirtelen a sikeresen vizsgázott harminc fiatalt elvezetik, és pár méterre onnan géppisztolysorozatokkal leterítik őket. „Meg kell tisztítani Oroszországot ettől az írástudó csőcseléktől – mondja egy SS-Sonderführer Malaparténak. – Az a paraszt és az a munkás, amelyik jól ír és olvas, veszélyes. Mind kommunista.” Mindezt azért idézem fel, hogy megpróbáljam felderíteni, mi indította az 1967-ben elhunyt Ilja Ehrenburg írót arra, hogy Ölj! című röpiratában, amelyet a fronton százezerszám terjesztettek, az orosz katona szent kötelességévé, családi parancsává tette, hogy mindennap legalább egy németet megöljön, mert ha nem, akkor elvesztegetett egy napot. Ha nem ölöd meg a németet, holnap ő akaszt fel egy orosz férfit vagy erőszakol meg egy orosz nőt. Nincs számunkra szórakoztatóbb látvány, mint egy német hullahegy látványa, írta ugyanitt Ehrenburg, a náci szótárból kikölcsönzött kifejezéssel „alacsonyabb rendű emberfajnak” minősítve a németet. Ma sokan úgy gondolják, hogy Ehrenburg uszító írásainak jelentős szerepe volt mindazokban az atrocitásokban, amelyeket később a szovjet katonák a német – és nem csak német – polgári lakosság rovására elkövettek. Akárhogyan van is, tény, hogy az író „természetben” fizetett vissza Hitler hadseregének az orosz hadifoglyok, a parasztok és természetesen a szovjet zsidók körében elkövetett tömeggyilkosságokért, amelyeknek a hírei már 1941-ben eljutottak Moszkvába. Ehrenburg ekkortájt a legünnepeltebb haditudósítónak
számított. Túl az idézett röpiraton, szinte valamennyi szovjet lapot ellátta írásaival, és ezeket, lángoló hazafiasságuk okán, ronggyá olvasták a fronton is, a hátországban is. 1942-ben az író Sztálin-díjat kapott, szinte ugyanekkor jelent meg Párizs bukása című történelmi freskóregénye is, amely idővel Magyarországon is roppant népszerű lett. Sztálin nagyon kedvelte Ehrenburgot. Személyesen vette ki önnön zsidóellenes kampányának kiszemelt áldozatai közül. Inkább utaztatta. Lévén az író Nyugat-Európa kiváló ismerője, szinte valamennyi irodalmi nagyság, különösen a franciák személyes jó barátja (végtére is csak a 30-as évek végén telepedett meg hazájában), a sztálinizmus hasznos követe volt. Amikor a szovjet határokon csak a madarak jártak át, ő a világ minden sarkába szabadon utazott. Egyébként a Szovjetunióból pénzelt Béke Világtanács égisze alatt. A sors fintora, hogy aztán Ehrenburg lett az, aki Olvadás című, 1954-ben közölt regényével nevet adott Hruscsov óvatos desztalinizációjának, majd nyolc évvel később szenzációs, háromkötetes antisztálinista memoárt írt Emberek, évek, életem címmel. A szovjet közönség ebből tudta meg, hogy a hallgatásra ítélt, eltüntetett vagy épp kivégzett írók, költők, festők, drámaírók, színészek – az író kortársai, barátai – kik is voltak valójában, s mi lett a sorsuk.
Guevara halála Bolíviában Ernesto Che Guevara, a kubai forradalom hőse, a gerillamozgalom atyja és teoretikusa nem lankadt a kongói kudarctól. Titokban hazament, majd még nagyobb titokban hamis uruguayi útlevéllel 1966 őszén elutazott Bolíviába, hogy ott, Dél-Amerika vitathatatlanul legszegényebb országában csináljon forradalmat. Úgy kalkulált, hogy Bolívia több szempontból is alkalmas célpontja a forradalom exportjának. Egyrészt azért, mert messze van az Egyesült Államoktól, a jenkiket nemigen fogja aggasztani, ami ott történik. Másrészt azért, mert nyomorúsága folytán ez az ország alkalmas a forradalmi ideológia befogadására. Végül azért, mert öt másik országgal határos, azaz – ahogyan Che elképzelte – a forradalom könnyen átterjedhet azokra is. Feltéve, hogy a gerillamozgalom sikeres. De nem lett az. Még a bolíviai kommunisták sem álltak Guevara mellé, aminek egyébként sajátos, bár arra a korra nagyon is jellemző oka volt. Éspedig a szovjet-kínai vita, egy dühödt és elkeseredett konfliktus. A kínaiak ez idő tájt tömegével szerveztek maoista ellenpártokat a harmadik világban, és Dél-Amerika az egyik preferált terepük volt. Viszont a Bolíviai Kommunista Párt a szovjetek pártján, ha nem épp a zsoldjában állt, és Guevara akciójában kínai típusú kalandorkodást vélt felfedezni. Amúgy becsületből együttműködött ugyan vele, de csak nagyon csekély mértékben, hadtápvonalon. Guevarának a bolíviai
munkásság egyetlen ütőképes elemét, a bányásztársadalmat sem sikerült fellázítania. Pár tucat emberrel vette be magát a hegyek közé, egy vegyes, latin-amerikai csapattal, melynek létszáma soha nem nőtt. Ám kezdetben a kicsi, igen rosszul kiképzett bolíviai hadsereg még ennek a csoportnak sem tudott ellenállni. 67 tavaszán-nyarán a gerillák úgy harminc katonát öltek meg, közülük viszont csak egy esett el. Ekkor történt a fordulat. Az amerikaiak – bizonyosságot szerezve arról, hogy Guevara Bolíviában van – vállalták, hogy gyors ütemben kiképeznek egy zászlóaljnyi hegyivadászt. Ezeket küldték aztán Guevaráék ellen. Na meg néhány kubai származású CIA-ügynököt, hogy segédkezzenek Guevara elfogásában és csoportjának szétzúzásában. A hadiszerencse 67 augusztusában fordult a gerillák ellen. Innentől kezdve a katonák egyfolytában a nyomukban voltak, s bármi ügyesen bújtak is ki mindenféle hurokból, többeket közülük elfogtak és vallomásra kényszerítettek. A végső csata október 8-án zajlott le egy Higuera nevű falutól hét kilométerre, egy vízmosásban. Che Guevarát sebesülten elfogták, majd átszállították a falu egytermes iskolájába. A CIA parancsa az volt, hogy ki kell végezni. Mellbe lőtték, majd a holttestet mindkét karjától megfosztották, hogy az argentin rendőrség segítségével – melynek ujjlenyomatok voltak a birtokában, lévén Guevara argentin származék – a halott kétséget kizáróan azonosítható legyen. Kuba hősét végül a hadosztályparancsnokság közelében, a Vallegrande városka melletti alkalmi repülőtér mellett földelték el, több bajtársával egyetemben. A színhelyre majdnem húsz évvel később bukkant csak rá egy amerikai újságíró – és már 1997-et írtunk, amikor Guevara földi maradványait visszaszállították Kubába.
Guevara ideológusa 1967 tavaszán Bolívia Mujapampa nevű városában a kormánykatonák elfogták Regis Debray francia filozófust és írót, aki éppen Che Guevara gerillatáborából érkezett. Ősz lett, mire azzal a váddal, hogy maga is részt vett a gerillaharcokban, harmincévi fogházra ítélték. Három év múltán egyéni kegyelemmel szabadult, ámde csak azért, mert maga De Gaulle elnök, sőt VI. Pál pápa is közbenjárt érette. Debray egyébként valóban nem vett fegyvert a kezébe, csupán közvetlen tapasztalatokat kívánt gyűjteni a gerillák életéről, tevékenységéről. Azt, hogy egyáltalán eljutott Bolíviába, magának Fidel Castrónak köszönhette. Vele Havannában ismerkedett meg, miután filozófiatanárként – természetesen a kubai forradalom iránti rokonszenvétől vezetve – elhelyezkedett a havannai egyetemen. Sok hosszú beszélgetést folytatott Castróval a gerillaharcokról, aki végül is
engedett a filozófus kívánságának, s megszervezte neki az utat Bolíviába, Guevarához. Che egyébként nem örült a forradalmár turistának, hamarosan ki is tessékelte a táborából. Talán nem tudta, nem tudhatta, hogy Debray nem akárki: a gerillamozgalom akkori fő-fő ideológusa. Amikor Bolíviába érkezett, már mögötte volt a Forradalom a forradalomban? című klasszikus mű, amely idővel az új baloldal egyfajta bibliájává lett. Szemben a szocialista forradalom, forradalmak megvívásának akkor hivatalos sémájával, Debray a kubai típusú gerillaháborúból bontotta ki a maga modelljét. Tagadta, hogy ezt a forradalmat egy önálló politikai erőnek, egy kommunista pártnak kell vezetnie, s tagadta azt is, hogy a fegyveres erőszak nem szükségképpeni feltétele a hatalom megragadásának. Művében azt fejtegette, hogy a politikai elem nem különülhet el a fegyverestől, a gerilla a mozgalom magva, ebből nő ki majd a néphadsereg is meg a kommunista párt is. Másképp fogalmazva: nem a párt az élcsapat, hanem a fegyveres gerilla. Jean-Paul Sartre 1967 májusában, Párizsban kijelentette, hogy Debray-t nem gerillatevékenységért, hanem ezért a könyvéért ítélték el. Szinte bizonyosan ez volt az igazság. Mert ha a bolíviai kormány nem is, a CIA, amely a Guevara elleni hajtóvadászatot irányította, föltétlenül tudott a könyvről és annak a gerillamozgalmat dicsőítő filozófiájáról, melyet életveszélyesnek tartott. Kiszabadulván a börtönből, Debray Chilébe tette át székhelyét, ahol Allende elnök barátja és beszélgetőtársa lett. Ebből az interjúsorozatból született az utolsó, Debray neve alatt megjelent, forradalomról, forradalmakról szóló könyv. Sok évvel később az író-filozófus, immár hazájában, Mitterrand, a szocialista köztársasági elnök külpolitikai tanácsadója lett, s egészen a 90-es évek végéig viselt különféle tisztségeket az elnöki hivatalban. Megjegyzendő, hogy az idő múltával Kubára vonatkozó nézeteit felülvizsgálta, és Castro barátjából annak kritikusává vált. Ebben a minőségében kapott egyébként váratlan felmentést Kubából mindama gyanúk alól, hogy 67-ben túl sokat mondott el bolíviai vallatóinak a Guevara-féle csoport hollétéről, s ezzel siettette bálványának elfogását és halálát. A gyanút híres, a bolíviai hadműveletek alatt vezetett naplójában maga Che Guevara írta le először.
A hatnapos háború rajtja… 1967 tavaszán végképp kiéleződött a feszültség Izrael és arab szomszédjai között. Ennek számos oka volt. Az arab országokat, mindenekelőtt Egyiptomot, szerfelett nyugtalanították az izraeli atomfegyverkezés hírei. Nasszer elnök már az előző évben azzal fenyegetőzött, hogy ha bebizonyosodik a gyanú, Egyiptom
kénytelen lesz megelőző csapást mérni Izraelre. Másodsorban létrejött a Palesztin Felszabadítási Szervezet, amely egyiptomi és szíriai segédlettel terrorakciókat hajtott végre izraeli falvak ellen, azonnali megtorló műveleteket vonva maga után. Harmadsorban a szerfelett aktív szíriai hadsereg a Golán-fennsíkról megállás nélkül tüzelt az alant fekvő izraeli településekre, a fegyvermentes övezetben gazdálkodó izraeli farmerekre. Negyedszer, Izrael megkezdte a szíriai határon fekvő, de a Jordán folyó által táplált Tiberiás-tó vizének elvezetését messze délre, a Negev-sivatagba. Erre az arabok azzal reagáltak, hogy kezdték eltéríteni a Jordán mellékfolyóit, megfosztván a Tiberiást természetes forrásaitól. Ötödször, forgalomba került egy hamis, állítólag Moszkvában fogant jelentés arról, hogy Izrael nagy erőket vont össze a szíriai határon, támadásra készülve harcos szomszédja ellen. Ebben a légkörben aktiválták az 1966-os egyiptomi-szíriai katonai szövetséget. Egyiptom, hogy tehermentesítse Szíriát, igen nagy erőket telepített át a Sínai-félszigetre. 1967. május 19-én a forma szerint hadiállapotban levő Izrael és Egyiptom közé beékelt ENSZbékefenntartók Nasszer követelésére elvonultak. Három nappal később Egyiptom lezárta az Akabai-öböl bejáratánál levő Tiran-szorost, és elvágta Izrael déli „kijáratát”, Eilat (Élat) kikötőjét a külvilágtól. Újabb egy hét múltán Jordánia csatlakozott az egyiptomi–szíriai szövetséghez, s megjelent a színen, Irakkal az élen, több arab ország is. Hol képletes, hol valódi katonai kontingensekkel. Izrael körül bezárult a gyűrű. A Szovjetunió tevőleges támogatása óriási önbizalmat adott Nasszeréknak, bár hogy valóban támadni akartak-e, vagy csak megfélemlíteni Izraelt, soha nem fog kiderülni. Mindenesetre Tel-Avivban eközben Levi Eskol vezetésével nemzeti egységkormány alakult, és megkezdték a tartalékosok gyors behívását. Amikor a főként amerikaiak ihlette diplomáciai próbálkozások zátonyra futottak, Eskol felhatalmazta a vezérkart, hogy mérjen, úgymond, megelőző csapást az arabokra. A támadás terve persze már régen készen állott. A Moked fedőnevű terv azon az egészséges, bár nem túl eredeti feltevésen alapult, hogy a háború akkor nyerhető meg, ha az izraeli légierő villámgyorsan lecsap az arabok még földön levő harci repülőgépeire. Ez megtörtént. 1967. június 5-én hajnalban támadás érte az összes egyiptomi repülőteret, mindenekelőtt a Sínai-félszigeten levőket. Az izraeliek két óra leforgása alatt 300 egyiptomi gépet semmisítettek meg, majd miután Egyiptommal, a főerővel szemben nyilvánvaló lett a légi fölény, erejüket a már akcióban levő szíriai, jordániai és iraki légierő, illetve repülőterek ellen fordították. A légi hadműveletek itt sem tartottak sokáig. A háború első napján tömegével pusztultak el a szíriai és a jordániai harci gépek, s mire a nap lement, Izrael fölött teljesen kitisztult az égbolt. Az izraeli páncélosok másnaptól a háború valamennyi frontján zavartalanul
nyomulhattak előre. Izrael már a hatnapos háború első napján – mindössze 20 gép elvesztése árán – elkönyvelhette a győzelmet.
…és végkifejlete Az egyiptomi haderő a Gázai övezetben és a Sínaifélszigeten 7 hadosztályt, azaz hozzávetőlegesen százezer katonát, 1000 páncélost és jelentős tüzérséget összpontosított. Az izraeliek három (gyalogos-, páncélos- és ejtőernyős ezredekből álló) hadosztállyal és két további, önálló ezreddel támadtak rájuk. A hadjárat mindössze négy napot vett igénybe, a kezdeti erős egyiptomi ellenállás gyorsan megtört. Az izraeli tábornokok a harmadik napon kijutottak a Szuezi-csatornához, elfoglalták El-Kantarát és Iszmáilíját, majd a félsziget közepe felé fordultak, és az egyiptomiakat bekerítve s utánpótlásuktól szinte mindenütt elvágva, a szó szoros értelmében menetből morzsolták fel az ellenséget. A negyedik napon egy harckocsiezred, amely a Negev-sivatag felől lépte át az egyiptomi határt, már puskalövés nélkül foglalta el a félsziget délkeleti csücskében Sarm-es-Sejket, és nyitotta meg a hajózás előtt a lezárt Tiran-szorost. Minthogy az izraeliek előbb szállták meg a Szuezi-csatorna vidékét, mint a félsziget belsejét, az egyiptomi hadsereg nem volt képes visszavonulni a csatorna túloldalára. Inkább megadta magát. Jordánia sajátos eset volt. Az izraeliek komolyan reménykedtek abban, hogy Husszein király nem csatlakozik az egyiptomiakhoz és a szíriaiakhoz. Az amerikaiak is intenzíven puhították az uralkodót, még mielőtt a harcok kitörtek volna. De Husszein – akit korábban a szíriaiak árulónak minősítettek – végül is, nem utolsósorban a jordániai lakosság jó felét kitevő palesztinok miatt, belebocsátkozott a harci cselekményekbe. Ezek kezdetben Jeruzsálem környékére koncentrálódtak, de gyorsan átterjedtek egész Ciszjordániára. Sorban estek el a városok, de az izraeli vezérkar csak a háború harmadik napján, gyakorlatilag a legvégén adott parancsot az ejtőernyősöknek, hogy szabadítsák fel a jeruzsálemi óvárost, benne a hajdani Templom maradványával, a Siratófallal, amely a zsidók legszentebb helyének számított, ám amelyhez húsz teljes éven át nem férhettek hozzá. A katonák könnyekkel, a tábori főrabbi a sófár, a kosszarvból készült ősi zsidó kürt megszólaltatásával köszöntötte a visszatérést; Izrael számára ez volt a hatnapos háború talán legemlékezetesebb mozzanata. És akkor Szíria. A jordániai ellenállás viszonylagos szívóssága az izraelieket napokon át visszatartotta attól, hogy megindítsák a hadjáratot a Golán-fennsíkon levő szíriai erők ellen. Amikor azonban véglegessé vált a győzelem a Sínai-félszigeten és Ciszjordániában, az izraeli véderőnek sikerült erősítést vinnie északra, és nekilátnia a rendkívül kellemetlen, hegyes terep meghódításának. Kétnapi szüntelen légi
puhítás után – de csak a háború ötödik napján – az izraeli műszaki alakulatok a sziklás vidéket járhatóvá tették a harckocsik számára, azok meg mélyen behatoltak az ellenséges területre, arra a vidékre, amelynek magasából a szíriaiak állandóan lőtték a völgyben levő izraeli településeket. A háború legutolsó napján a szírek már mindenütt visszavonultak, az izraeli erők lőtávolba kerültek Damaszkusztól, a szíriai fővárostól. A végleges tűzszüneti vonalak így is csak a hatnapos háború lezárta után 48 órával alakultak ki. Pár nappal később a Szovjetunió ösztönzésére az összes szocialista ország megszakította a diplomáciai kapcsolatokat Izraellel, melyet mint agresszort, az imperializmus ügynökét és a haladó arab országok esküdt ellenségét ítélt el. Hasonlóan cselekedett az iszlám és az el nem kötelezett országok java része is.
Kádár „különvéleménye” 67 nyarának első számú külpolitikai témája itthon a hatnapos háború, hivatalos megfogalmazásban az arab államokat ért izraeli imperialista agresszió volt. Annak a bizonyos láthatatlan karmesteri pálcának az intésére, amely hasonló esetekben mindig oly jól működött, most is a tiltakozás hulláma söpört végig a Szovjetunió vezette tömbön, Vlagyivosztoktól Berlinig. A dolgozók tömegei elítélték az agresszort, s követelték csapatainak azonnali visszavonását a június 5-e előtti állásokba. Nyilatkozatok tömegét adták ki együttesen is, külön-külön is a szocialista országok, azok kommunista és munkáspártjai, szakszervezetei – nem sorolom tovább. A gépezet, amelyben benne voltak a béketanácsok, a nőszervezetek, a népfrontok, az ifjúsági szervezetek és minden más, ami mozgatható volt, nagyon mozgásba tudott jönni. E mesterséges harag gerjesztésének azonban, főként a mennyiség miatt, volt egy hátulütője is, amit az illetékes elvtársak vagy nem tudtak, vagy nem akartak érzékelni. E hátulütő vészjósló neve az antiszemitizmus. Az elképesztően erős Izrael-ellenes propaganda nagyon kapóra jött azoknak az elemeknek – párttagoknak is –, akik pozíciókat reméltek szerezni zsidó származású vagy ilyennek vélt társaikkal szemben. A gonosz zsidók és a testvéri arabok mérhetetlenül leegyszerűsített képét az egész szocialista táborban egyetlenegy vezető kísérelte meg árnyalni: Kádár János. Valóságérzéke ezúttal sem hagyta cserben. Tudta, nagy baj lesz abból, ha netán elszabadulnak az indulatok. Gondolom, várt a pillanatra, hogy megszólalhasson. Az alkalmat – épp négy héttel a háború után – a KISZ kongresszusa kínálta fel. Kádár mondanivalójának lényege az volt, hogy Magyarország elvi alapon ítéli el az izraeli agressziót, nem pedig azért, mert a zsidókkal baja van. Sietett leszögezni, hogy a magyar kommunisták a fajüldözés minden formája ellen harcolnak, s úgy fűzte tovább a gondolatát, hogy
elmélázott a második világháborús zsidóüldözés szörnyűségein – ami akkor, Izrael szüntelen ostorozása közepette, egyéni hangnak számított. De Kádár nem lett volna Kádár, ha nem épített volna be egy-két csavart a szövegébe. Először is elismerte, hogy a magukat zsidónak valló emberek a zsidó nép hazájaként tekintenek Izraelre. Nagy dolog, mondanánk ma, de akkor ennek a mondatnak egészen különös akusztikája volt. Aztán közvetve elismerte azt is, hogy a magyar zsidóknak nem tetszik az Izrael-ellenes propaganda-hadjárat. De vitatkozott velük. Kifejtette, hogy a rokoni, érzelmi kapcsolatok bizony zavarják a tisztánlátást, és hozzátette, hogy ő ezt megérti. De, csattant fel ezután, védelmébe véve az egész Izrael-ellenes politikát, hová jutnánk, ha az agressziót csak ezért nem ítélnénk el, mert néhány ezer embernek az apja, gyereke, testvére Izraelben él? A kérdés költői volt. De az üzenet benne világvisszhangot vert. Tudniillik Kádár úgy ítélte el az izraeli agressziót, hogy közben pajzsot emelt a részben haragvó, részben rettegő magyar zsidók elé, és ezt a gesztust egyedül ő tette meg a kommunista vezetők közül. Különben erre a KISZ-kongresszusra másvalami miatt is illik emlékezni. A dolog ugyancsak Kádár nevéhez fűződik. Tudni kell, hogy akkortájt nagyon terjedni kezdett a farmer, a hosszú haj és a borosta a fiatalok körében, amit a Kommunista Ifjúsági Szövetség buzgó funkcionáriusainak némelyike a nyugati befolyás visszaszorításának jelszavával ideológiai kérdéssé tett. A vita e kérdés körül elég akut lehetett, mert az akkor 55 éves Kádárnak kellett ifjú neveltjeire rápirítania, mondván, a KISZ nem divattervező cég, nem fodrász kisipari szövetkezet, nem is kell ilyesmikkel foglalkoznia. A főnök kimondta a szentenciát, a kérdés elő se jött többé.
In memoriam Münnich Ferenc 1967 decemberében, 81 éves korában elhunyt dr. Münnich Ferenc, akinek nevét csak 1956 után tanulta meg az ország, holott akkor már 70 éves volt. Öreg fejjel lett vezető, Kádár oldalán, 56 romjain. Személyét azonban nem annyira ez teszi érdekessé, hanem az, hogy egészen unikális jelenség volt a magyar kommunista mozgalomban. Sehová sem tartozott. Noha a két világháború között a Szovjetunióban élt, nem tartották őt moszkovitának. Természetesen nem volt itthoni kommunista se, 19 és 45 között egy percet se élt idehaza. Nem volt továbbá se Kun Béla híve, se Rákosié, nem tartozott a kommunisták népi oldalához, de az urbánus, kommunista értelmiséghez sem. Felvidéki cipszer családból származott, jogászként szerzett diplomát, majd fiatal tisztként kikerült az orosz frontra, ott hadifogságba esett, eljegyezte magát a kommunista eszmékkel, és nyomban beállt a forradalmi vörös hadseregbe.
Internacionalistaként harcolt az uráli fronton, majd hazajött, és inkább névtelenként, mint ismert emberként, ott bábáskodott a Kommunisták Magyarországi Pártjának alapításánál. A Tanácsköztársaság idején megint katona, annak bukása után a forradalmi Berlinbe, onnan pedig a Szovjetunióba emigrál. Itt inkább meghúzza magát, mintsem kiemelkedne az emigránsok tömegéből, s tart ez egészen a spanyol polgárháborúig. Akkor más magyar kommunistákkal együtt újból harcolni megy. Jó katona lehetett, mert vezérkari főnökké nevezik ki az egyik köztársasági hadosztálynál. A bukás után francia internálótábor, aztán megint a Szovjetunió következik, de Münnichet folyvást kerülgeti a harctér: a német támadás után először partizánként tevékenykedik, majd a sztálingrádi frontra kerül, és ott harcol. Legalábbis ezt jegyzik fel róla. Hazatérni a többi – tegyük hozzá, életben maradt, a háborúból és a sztálini tisztogatásokból élve kikerült – magyar kommunistával együtt tért haza, persze hogy egyenruhát akasztanak rá, rendőr lesz, Budapest főkapitánya. Karrierje azonban itt meg is feneklik, mert Rákosi Mátyás és klikkje nem azt az embert látja benne, aki közülük való. Le ugyan nem fogják – ebben nyilván szerepe van a szovjeteknek –, de diplomáciai, azaz parkolópályára küldik. Nagykövet lesz először Helsinkiben, majd Szófiában, ami jelentéktelen poszt, később azonban Moszkvában, ami viszont nagyon is jelentős. 1956 októberében virrad fel a napja, bár, mint említettem, ekkor már 70 éves. A szovjetek keresik azt az embert, akit Nagy Imre helyére állíthatnának, s két ilyent találnak: Münnichet és Kádárt. Ők lesznek azok, akik a budapesti szovjet nagykövetség érintésével, úgymond, eltűnnek Budapestről. Moszkvába viszik őket, s amikor ott vannak, Hruscsovék szíve még mindig Münnich felé hajlana – őt tudniillik ismerik, Kádárt meg nem. Végül Tito rokonszenve és Münnich szabadkozása – arra hivatkozik, hogy nem ismeri elég jól a magyar viszonyokat – dönt Kádár mellett, de az öregember az ő helyettese lesz a forradalmi munkás-paraszt kormányban, s a fegyveres erők minisztere is. Öt évet tölt el a hatalom csúcsain, közben még miniszterelnök is lesz, de 75 éves korában államminiszterként visszavonul. Halálakor – idézem – az ellenforradalom fölötti győzelem egyik szervezőjeként emlékeznek meg róla, de érdekes, a népnyelv soha nem tartotta őt a terror exponensének. Hogy miért, nem tudom. Talán a habitusa volt olyan. Ellentétben a szürke, humortalan, szigorú, apparatcsikszerű kádári figurákkal, dr. Münnich Ferenc szerette az életet, az ételt, az italt, a nőket – és szeretett sokat fecsegni, mesélni, anekdotázni is. Nem volt félelmet keltő, inkább mikszáthi figura. Furcsa apróság, hogy a rendszerváltás küszöbén az MSZMP úgynevezett balosai az ő nevével kezdtek el szervezkedni. Münnich Ferenc Társaság – emlékszik még valaki rá?
Egy ateista állam: Albánia 1967 első felében hivatalosan is ateistának, azaz istentagadónak nyilvánította magát egy európai ország, Albánia. A nyakasul sztálinista, Jugoszláviától a Szovjetunióhoz, aztán onnan Kína karjaiba sodródó kicsi, balkáni ország feje, Enver Hodzsa minden valószínűség szerint a kínai kulturális forradalomtól kapott inspirációt. Ő is meg akarta csinálni a magáét, és ekképpen csinálta meg. De ennek van némi előtörténete. 1945-ben a földreformtörvény államosította valamennyi egyházi intézmény tulajdonát, s rá egy évre kiűzték az országból az összes külföldi papot, szerzetest és apácát. 1949-ben, akárcsak Magyarországon, Albániában is sztálini mintájú alkotmányt fogadtak el, amely természetesen szavatolta a vallásszabadságot. De ennek kísérőjeként a kormány olyan rendeletet adott ki – s ennek nincs már mása –, amely a vallási közösségek minden megnyilvánulását állami engedélyhez kötötte. Ezzel egyidejűleg betiltották az egyházak nevelő, szociális és jóléti tevékenységének minden formáját. Kiket érintett ez? Elsősorban a lakosság 65 százalékát kitevő mohamedánokat, aztán az ország déli részén élő görögkeletieket és az északon megtelepült katolikusokat. Ami ez utóbbiakat illeti, ők per definitionem fasisztának számítottak, tekintettel az ország hosszú olasz megszállására. Ergo a szenvedésből nekik jutott ki a legtöbb. A vallástól egyébként érintetlen, de éppen kultúrforradalmi hevületben élő kínai elvtársak utánzásának szándékával 1967-ben Enver Hodzsa ráuszította a maga középiskolásait és egyetemistáit a templomokra, mondván, nevelő jellegű harcot kell kezdeni a vallásos babonák ellen. 2169 mecset, templom, kolostor és kegyhely esett áldozatul a kampánynak. Valamennyit bezárták. A mollahokat és a papokat arra kényszerítették (megint csak a kínai nyilvános bűnbánat modorában), hogy „parazita életmódjukat” elítéljék, s az iparban meg a mezőgazdaságban keressenek maguknak megélhetést. Többüket azonban börtönbe zárták vagy halálra éheztették. A skodrai ferences kolostort felgyújtották, négy öreg szerzetes lelte itt halálát. Az 1977-ben elfogadott büntető törvénykönyv már háromtól tíz évig terjedő börtönbüntetéssel szankcionálta a vallásos irodalom terjesztését és a vallásos propagandát. A keresztény keresztnevű albánoknak nevet kellett változtatniuk, s ugyanígy: névváltoztatásra kötelezték a Görögországhoz közeli, valamely szent nevét viselő, ortodox hitű településeket. A jogalkalmazás aztán a legsunyibb módszerekhez folyamodott. Amikor a mohamedánokra vagy a keresztényekre ráköszöntött a böjt, az iskolákban vallási tilalom alatt álló ételeket osztogattak a gyerekeknek, s lestek, ki utasítja vissza. Akinél Bibliát, Koránt vagy bármilyen vallásos tárgyú könyvet találtak, bebörtönözték.
Füst Milán 1967 második felében eltávozott Füst Milán, akit most már több mint négy évtizede övez méltatlan hallgatás. Amikor meghalt, hívei, tisztelői, tanítványai minimum óriásnak írták le, ehhez képest ma egy őrá szakosodott kis kiadó és talán néhány száz ember belügye már csak a 99 vers, A feleségem története, a Napló, a Látomás és indulat a művészetben. Igaz, amíg élt és óriás volt, utat a világirodalomba nagyon nehezen és nagy késéssel talált: A feleségem története volt az, amelyik egy francia fordítás nyomán, mondjuk így, némi jóindulattal, világsiker lett. Regény- és drámaíró volt, költő és esztéta, s mellesleg pedagógus. Egyetemi kurzusai a második világháború után szenzációszámba mentek. Körülbelül ekkortájt kapott Kossuth-díjat, hogy aztán a Rákosikorszakban maradéktalanul elhallgattassák. Művei csak 1956 után jelentek meg nagy számban, ekkor egy ideig kelendő volt minden, amit a háború előtt alkotott. Különösen A feleségem története, a Napló, drámái közül a IV. Henrik vagy a Boldogtalanok. Minden művében tökélyre törekedett, ehhez megvolt a nyelvi apparátusa, a tehetsége és ritkaságszámba menő műveltsége is. Lassan, aggályosan dolgozott, kivált ha költött. Kevesebb mint száz verset írt összesen, viszont ő alkotta meg a magyar szabadverset. Komor, veretes, bármilyen furcsán hangozzék is, sokszor Berzsenyi Dánielt idéző költeményei a rajongók szerint csak az Ady-életműhöz hasonlíthatók, hatásukban legalábbis. Füst különös figura volt. Emberként is, alkotóként is mindig beöltözött valamilyen fájdalmas szerepbe – már ifjúkorában aggastyánként írt, volt aztán a Föld legmagányosabb és legbetegebb embere –, melyet aztán rendre túl is játszott. Prózai művei, drámái, naplójának izgalmas bejegyzései telis-tele vannak csapongó, meghökkentő túlzásokkal. Kétlem, hogy rajta kívül bárki vette volna magának a bátorságot, hogy Thomas Mannt fecsegő vénembernek nevezze, és szembeállítsa például a román Panait Istratival. (Akinek a nagyságát azonban ő megértette, de rajta kívül csak nagyon-nagyon kevesen.) Ez persze csak merő különcködés volt, melyet azonban Füst, ha szabad ezt mondanom, önnön normájává tett, és beleírt a hőseibe. Ennek remek példája a IV. Henrik császárról, a Canossát járó különc lázadóról írott, lélektanilag kivált nehezen követhető drámája, melyet annak idején Jób Dániel Vígszínháza nem volt hajlandó bemutatni, s csak egy emberöltő múltával talált magának színpadot a Madáchban. Itt Pártos Géza vitte – többéves ellenkezést leküzdve – színre. Amellyel aztán Gábor Miklóst élete egyik legnagyobb alakításához segítette.
Különcségének köszönheti Füst Milán, hogy sokak emlékezetében nem a művei, hanem Déry Tibor már-már karikatúraszámba menő íróportréja által maradt meg. Ez a portré az 1968-ban megjelent ítélet nincs című memoár egyik fejezete, s elmondatik benne, hogy Füst volt az egyetlen, aki a kortárs nagy írók közül nem írta alá az antiszemitizmus erősödése ellen tiltakozó, 1938-as írókiáltványt, csak azért, mert már ekkor is különbözni akart mindenki mástól. Arra hivatkozott, hogy a magyar nép nyomora nagyobb átok, mint az antiszemitizmus, ő nem engedi „elsinkófálni” az előbbit az utóbbi javára. Ami nem volt éppen ostobaság, csak a történelmi pillanat nem volt jó ahhoz, hogy valaki önnön szociális érzékenységét, puszta szerepjátszásból, a fajelmélet veszélyei elé állítsa.
Az első szívátültetés 67 decemberében történt, hogy egy Christiaan Barnard nevű, 45 éves dél-afrikai szívsebész a világon elsőként szívátültetést hajtott végre. Akkortájt a hazáján kívül kevesen ismerték őt, noha a veseátültetésnek is ő volt az úttörője, még 54-ből. A szívátültetés technikáján nem ő dolgozott egyedül, vele együtt több amerikai tudós is kísérletezett, s e kísérletek eredményei tudományos szakfolyóiratokban napvilágot is láttak. Mindezt csak azért bocsátom előre, mert Barnard úttörő műtétjét nyomban plágiumvádak érték, s ezek mind a mai napig nem enyésztek el. A 67. decemberi műtét alanya Luis Washkansky, egy 55 éves, délafrikai fehér férfi volt, aki cukorbajban és gyógyíthatatlan szívbetegségben szenvedett. Választhatott a biztos halál és a 80 százalékos életben maradási esélyt nyújtó transzplantáció között. Az utóbbit választotta. Barnard erről később ilyen szavakkal írt: „Egy haldoklónak nem nehéz a döntés. Ha valakit egy oroszlán egy krokodilokkal teli folyó partjára kerget, az biztosan beleugrik a vízbe, mert esélye van arra, hogy átjusson a túlpartra. Persze ha nincs oroszlán, akkor épeszű ember nem megy krokodilok közé.” A fokvárosi Groote Schuur Kórházban jó ideig vártak alkalmas donorra. Végül a szerencse – ha szabad ezt a kifejezést használni – úgy hozta, hogy egy 25 éves, autóbalesetet szenvedett lány, akinek azonos volt a vércsoportja Washkanskyéval, a klinikai halál állapotában került Barnard műtőjébe. A sebész volt az, aki a család engedélyének birtokában levette őt a lélegeztetőgépről, s kiemelte még teljesen egészséges szívét. Amely aztán, ötórás műtét eredményeképp, átkerült a beteg Washkansky testébe. Aki egyébként csak 18 napot tudott élni az új szívével. A szervezete nem volt hajlandó befogadni a jövevényt, amiképpen azoknak az embereknek a szervezete sem, akik dr. Barnard műtőjébe
kerültek ezután. A sebész páciensei közül mindössze egy élt többet másfél évnél. Egy idő után a szívátültetéseket éppen ezért szüneteltették, s csak akkor kerültek újból napirendre, amikor Norvégiában kikísérleteztek egy immunerősítő, fertőzéstől védő gyógyszert. A 80-as években aztán minden folyamatosan tökéletesedett, az évtized vége felé már alig akadt olyan új szíves, aki ne élt volna legalább még két évet a műtét után. (A magyar, akit dr. Szabó Zoltán műtött meg, ma is él.) Mindez nem kisebbíti Christiaan Barnard érdemét. A világhír akkor valósággal elragadta a sebészt. Nem volt a földgolyónak olyan sarka, ahová ne hívták volna meg előadni; nem volt a világnak olyan hír- és társasági magazinja, amely ne az ő mosolygó portréját tette volna fel címoldalára. A föltűnően jóképű, filmszínésznek is „eladható” Barnard fürdött a népszerűségben, kivált ami a szépasszonyokat illeti. Műtétje után egy évvel elvált ápolónő feleségétől, s a rá következő években, évtizedekben többször is megnősült. Közel 74 évesen, halála előtt négy évvel egy 23 éves lánnyal kötötte össze az életét, ám attól is elvált. Ezt nevezik, ugye, turbulens magánéletnek.
Soha nem látott „madár” a levegőben Körülbelül akkor, amikor a szovjetek a TU-154-essel készültek megújítani polgári légiflottájukat, a franciaországi Toulouse-ban elkészült a világ első szuperszonikus utasszállító repülőgépének, a Concorde-nak a prototípusa. 1967 őszét írtuk. Az igazság az, hogy a britek, a franciák, az amerikaiak és a szovjetek már tíz évvel korábban elkezdtek dolgozni a hangsebességnél gyorsabban repülő légi szállítóeszköz tervein, de az amerikaiak kiszálltak a vállalkozásból, a két európai hatalom pedig felismerte, hogy a költségek miatt egyenként kevesek a kivitelezéshez. Így történt, hogy noha cégkebelben folyt eredetileg a kísérletezés, 1962-ben már kormányközi megállapodás jött létre Párizs és London között a Concorde kifejlesztéséről. Öt évvel később készen állt a prototípus, újabb két év múltán pedig már levegőbe is emelkedett a „madár”. Eleinte sok vásárló jelentkezett rá, végül azonban csak az Air France és a British Airways vásárolt belőle párat. Ezzel együtt is további nyolc évnek kellett eltelnie a London-New York, Párizs-New York rendszeres járatok beindításáig, mivel Amerika legnagyobb városa a zajártalom miatt hosszú időn át nem adott leszállási engedélyt a gépnek. (Kis, de inkább kicsinyes bosszú.) Gyönyörű madár volt a Concorde. Karcsú testével és deltaszárnyaival, lefelé csüngő, hegyes orrával elbűvölte azokat, akik csak kívülről csodálták. Belülről kevésbé volt lenyűgöző. A két-két ülést
elválasztó központi folyosó magassága – az a hely tehát, ahol állva kellett közlekedni – mindössze 1 méter 80 centi volt, a székek keskenyek, a lábaknak pedig nem jutott több hely, mint a legtömöttebb charterjáratokon. Kézipoggyászt, nem lévén a fejek fölött tárolóhely, alig lehetett a fedélzetre vinni, korlátozott volt az egy főre jutó utaskísérők na és a mosdók száma. Fedélzeti szórakoztatás egyáltalán nem létezett. Mindezért azonban nem is első, hanem luxusosztályú árat kellett fizetni, tekintettel a hang terjedésének kétszeresét meghaladó utazósebességre, a Heathrow és a Kennedy repülőtér közötti alig három és fél órás repülési időre, valamint a 17 ezer méteres repülési magasságra, ahol is turbulencia egyáltalán nem volt, viszont páratlan kilátás nyílott a földre. Kárpótlásnak ott volt még az exkluzív étel- és italkínálat. Azt mondják egyébként, a hangsebesség határának átlépése egyáltalán nem bizonyult annyira drámai élménynek, amennyire az utasok felszállás előtt hitték: az egyik pilótának általában külön fel kellett hívni a figyelmet arra, hogy az a kicsi lökés, amit mindenki érzett, ennek a határnak az átlépése volt. A Concorde-ok bő három évtizedig voltak üzemben. Forgalomból való kivonásukat nem eldöntötte, hanem csak meggyorsította az a szerencsétlenség, amely az Air France járatát érte a franciaországi Gonesse fölött, nem sokkal a felszállás után. Egyébiránt addig a napig a Concorde a világ legbiztonságosabb repülőgépének számított, s a katasztrófát is csak szerencsétlen körülmények különleges, példátlan egybejátszása idézte elő. 2003 óta a Concorde-ok nyugdíjban vannak, követték 25 év óta ott levő társukat, a szerencsétlen szovjet TU-144-est.
Egy indonéz bálvány végzete 1967 tavaszán ért véget egy legendás férfiú politikai karrierje. A helyszín Indonézia, az illetőt Szukarnónak hívják. Ő alapította – közvetlenül a második világháború után – az addig holland gyarmatként funkcionáló szigetköztársaságot. Egy hihetetlenül tarka nemzetet forrasztott eggyé és tartott egyben, miközben határozott arcot adott Indonézia politikai és gazdasági függetlenségének. Előbbi abban öltött testet, hogy alapító atyja volt az el nem kötelezett országok mozgalmának (ebben olyan hírességek vitték mellette a vezető szerepet, mint a jugoszláv Tito, az indiai Nehru vagy az egyiptomi Nasszer), utóbbi pedig az idegen érdekeltségek kisajátításában. Szukarno egyébként nemcsak alapítója volt az imént említett mozgalomnak, amely a nagyhatalmaktól való függés minden formájával szembeszállt, hanem az el nem kötelezettek első, Bandungban megrendezett csúcsértekezletének házigazdája is. Az el nem kötelezettek akkori szóhasználattal élve pozitívan voltak semlegesek. Szó, mi szó: Szukarno se a Szovjetunió, sokkal inkább az
Egyesült Államok és Nagy-Britannia hatalmi érdekeivel találta szemben magát. Hosszabb távon ez okozta a vesztét. Előbb azt kellett megélnie, hogy Indokínában az amerikaiak hegemón szerephez jutnak, aztán azt, hogy a britek, dacolva az indonéz érdekekkel, saját befolyásuk erősítésére és Szukarno féken tartásának alig titkolt szándékával létrehozzák Malajziát. Mellesleg az Egyesült Államok biztos volt abban, hogy a vietnami konfliktusban Indonézia előbb-utóbb a kommunista oldalra sodródik, s ez döntően meghatározta magatartását Szukarno iránt. Túl veszélyes volt ennek az embernek a földrajzi közelsége. Túl veszélyes volt az, hogy az egyébként nem kommunista Szukarnót a nagy és erős Indonéz Kommunista Párt is támogatta. Ma már szinte biztosnak tetszik, hogy a CIA kereste azt az embert, aki alternatíva lehet az amúgy szerfelett népszerű elnökkel szemben, s jelöltje végül egy Szuharto névre hallgató tábornok, az indonéz szárazföldi hadsereg úgynevezett stratégiai tartalékainak főnöke lett. Szuharto kész volt kooperálni, csak a módot kellett megtalálni, miként lehet vele és általa egyszerre megszabadulni Szukarno elnöktől és a kommunista párttól. 1965 októberében jött el a nagy alkalom, amikor a hadsereg fiatal főtisztjeinek egy csoportja, élén egy Untung nevű alezredessel, elrabolt és brutálisan meggyilkolt hat tábornokot. Ez nyilvánvaló puccskísérlet volt, mindmáig felderítetlen szándékokkal és háttérrel. A hadsereg vezetése azt dobta be a köztudatba, hogy a lázadók kommunista hatalomátvételt készítettek elő. De Untungék bizonyíthatóan nem voltak kommunisták, sőt. Az a feltételezés állja meg inkább a helyét, hogy Szukarno-párti nacionalisták voltak, akik jobboldali elöljáróik ellen lázadtak fel. Még az sem kizárható, hogy maga Szuharto irányította őket a háttérből csak azért, hogy a gyilkosságokat cinikusan kihasználja a maga politikai céljaira. Akárhogy is volt, a puccsot vörös színűre festették, és megindult a kommunisták módszeres irtása. Ma sem tudni, hány embert öltek meg a katonák, meglehet, majdnem egymilliót. Ez volt a század egyik legkegyetlenebb vérfürdője. Amelyet azonban a kommunista Szovjetunió elég részvétlenül nézett végig, mert az Indonéz Kommunista Párt az éppen akkor kibontakozó szovjet-kínai vitában a kínaiak oldalán állt. A szovjetek hajlamosak voltak hitelt adni annak, hogy az IKP, Mao szellemében, valóban erőszakos forradalmat akart kirobbantani. Maga Szukarno lassan, de biztosan belebukott ebbe a hadjáratba. Szuharto tábornok módszeresen megfosztotta hatalmától, végül lemondatta, és haláláig házi őrizetben tartotta. Az 1967-ben megszületett Szuharto-rezsim föladott minden el nem kötelezettséget, és a legnagyobb határozottsággal az Egyesült Államok oldalára állt.
Biafra A 60-as évek második felében köteteket írtak erről az újonnan született, kérészéletű afrikai államocskáról. A név: Biafra, pontosabban a mai – és akkori – Nigéria területén létrejött Biafrai Köztársaság. A névhez háború, éhínség, olaj, tömegpusztulás fogalmai tapadnak. A történet 1966-ban kezdődik. A nigériai hadseregnek az északi, hausza törzsből való tisztjei sikeres puccsot hajtottak végre, melynek folytán egy Yakubu Gowon névre hallgató fiatal tiszt lett a szövetségi katonai kormány elnöke. A hauszák túlnyomórészt mohamedánok voltak, és győzelmi örömüket az ország északi részére keveredett ibo törzsbelieken élték ki: közülük több ezret, más források szerint több tízezret lemészároltak. Az ibók törzsi területe Kelet-Nigéria volt. Ide menekültek vissza északról tömegesen. De ha már otthon voltak, némi bosszút is álltak a közöttük élő hauszákon. A válság odáig fejlődött, hogy a kelet-nigériai katonai körzet parancsnoka, egy bizonyos Odumegwu Ojukwu alezredes ibo származású tisztjeinek nyomására lépéseket kezdett tenni a függetlenség irányába. Noha az északi tisztek számos engedményt tettek az ibóknak, az ibók személyi biztonságára nézve Kelet-Nigérián kívül nem tudtak garanciákat adni. Erre Ojukwu azzal reagált, hogy megtagadta a keleti régió olajjövedelmeinek befizetését a központi kasszába. Amit természetesen ellenlépés követett: Gowon központi kormánya olyképpen osztotta fel Nigériát 12 szövetségi államra, hogy az ibókat elszakította az olajmezőktől és a tengertől. Erre már csak egy válasz lehetett: a függetlenség. Odumegwu Ojukwu 1967. május 30án ki is kiáltotta a Biafrai Köztársaságot, olajostul, tengerestül. Életben maradását természetesen az olajjövedelmekre alapozta. A szakadár ibókra szinte nyomban rázúdult a szövetségi hadsereg, ők azonban, bár rosszul voltak felfegyverezve és kevéssé voltak kiképezve, hősiesen ellenálltak. Sőt még támadó hadműveletekre is futotta az erejükből. Erkölcsiekben és vezetés dolgában messze fölötte álltak ellenségeiknek. De egyvalamin, az élelmiszerblokádon és következményén, az éhínségen nem tudtak úrrá lenni. Ez száz-, ezer-, majd tízezerszámra szedte áldozatait közülük. A háttérben volt némi nagyhatalmi rivalizálás. A szovjetek a viszonylag fiatal, de annál nagyobb és potensebb afrikai állam szétverését célzó imperialista ármánykodásnak tekintették a biafrai lázadást, következésképp fegyverekkel is segítették a szövetségi kormányt. Ugyanezt tette Nagy-Britannia is, egészen más indítékokkal. Ők az olajat féltették – hogy tudniillik Biafrával nehezebb dolguk lesz az olajérdekeltségeiknek, mint a szövetségi kormánnyal volt. És jöttek a franciák is, a másik nagy egykori gyarmattartó, ám a túloldalról. De Gaulle kormánya rokonszenvvel nézte az egykori brit gyarmat szétesését, és nagy mennyiségben szállított fegyvert Biafrának, meghosszabbítva Ojukwu alezredes országlását.
Most egy kicsit előre megyek a történelemben. A biafrai polgárháború néven ismert, ám utóbb csak az éhínség áldozatairól elhíresült eseménysorozat még jó két évig zajlott ezután. A lázadó rendszer 1970 januárjában omlott össze, Ojukwu Elefántcsontpartra menekült. Ám az összeomlást megbékélés követte, pár év múltán maga a lázadó vezér is hazatért.
A drogok őstípusa A 60-as évek második felének történetében minduntalan vissza kell kanyarodnunk a Beatleshez, ezúttal abból az alkalomból, hogy Paul McCartney nyilvánosan beismerte: ő és társai rendszeresen használták az LSD névre hallgató, szintetikus úton előállított, pszichedelikus hatású kábítószert. Több se kellett a londoni bulvársajtónak. Kiderítették, hogy a szer használata nem korlátozódott a Beatlesre, az „utazásokként” becézett kábítószerpartikon az angol popvilág jelesei nagy számban vettek részt. Olyannyira, hogy az egyik legkitűnőbb banda, a Pink Floyd nevét később összefüggésbe hozták egy új zenei műfaj, a pszichedelikus rock megteremtésével. Az LSD eredetileg nem kábító-, hanem gyógyszernek készült; jóval a második világháború előtt született meg – Svájcban. Gyártani az egyik legnagyobb gyár, a ma már Novartis nevet viselő Sandoz gyártotta, és skizofréniában szenvedőkön kísérleteztek vele. A gyártó úgy találta, hogy a szer, illetve annak Delysid néven forgalmazott változata, alkalmas enyhíteni a rögeszmés idegbetegségeket, a szorongást. Ugyanez a gyártó a háború után már azzal vitte ki Amerikába az LSD-t, hogy az a skizofréniától a bűnöző magatartáson és az alkoholizmuson át a szexuális perverzió gyógyítására is alkalmas. A hatás meglett. A pszichiátriában elmélyedő orvostanhallgatók körében normális gyakorlattá vált az LSD-nek mint taneszköznek a használata. Cary Grant pedig, a korszak egyik legnagyobb filmsztárja önnön homoszexuális hajlamait vélte gyógyítani vele. A szer legfőbb patrónusa egy harvardi egyetemi tanár, bizonyos dr. Timothy Leary lett, aki már-már megszállott hevülettel hirdette, hogy az LSD, ha megfelelő helyen, környezetben és dózisokban adagolják, jótékonyan és drámai módon változtathat meg bizonyos viselkedésmintákat. Emellett erős potencianövelő szer is. A professzor tömegével osztogatta saját diákjainak az LSD-t, aminek az lett a következménye, hogy az egyetemről kizárták. Kísérleteit más helyen folytatta, kissé bele is bolondult az elméletébe. Közben az Egyesült Államok kormánya úgy döntött, hogy az LSD veszélyes kábítószer. Idéznék a kábítószer-ellenes hivatal állásfoglalásából: „Noha az LSD és más hallucinogén szerek tanulmányozása tudatosította a szakemberekben a különféle vegyi anyagok hatását az ember
tudatállapotára, a pszichoterápiában a kísérletezés hasztalannak bizonyult. Nem szaporítja az alkotó energiákat, nincs tartós pozitív hatása alkoholistákra vagy bűnözőkre, nem generál személyiségváltozást.” Az LSD ma illegálisan árusított szer, ha egyáltalán árusítják. Egyetlen pozitív tulajdonsága van: függőséget nem okoz. Viszont – és ez megint csak hivatalos állásfoglalás – használóját az eufóriától a kétségbeesésig a legkülönfélébb, gyorsan változó érzelmek kerítik hatalmukba. Ha elég nagy mennyiségben szedi, az LSD-ben „utazó” személy időérzékelése és öntudata megváltozik. Olyan érzés is a hatalmába kerítheti, hogy színeket hall és hangokat lát. Ezek az érzések gyakran félelmetesek, és pánikot okozhatnak. Újabb zárójel: van ok azt hinni, hogy az LSD-szedés mellékhatásainak ilyen drámai felfestése nem fedi a valóságot. Az LSD”utazásokba” senki nem halt bele, élvezete nem rendszeres, hanem úgynevezett szabad idős elfoglaltságnak számított. Történetünk idején elsősorban a hippiközösségekben. Ám tíz év múltán olyan erős lett vele szemben a hatósági fellépés és a rendészeti ellenpropaganda, hogy népszerűségének napja leáldozott.
Száz év magány 1967-ben Argentínában jelent meg először egy majdnem ismeretlen kolumbiai író, Gábriel García Márquez Száz év magány című regénye, amelyet a kritika szinte abban a pillanatban, hogy kijött a nyomdából, klasszikus műnek minősített. Egyébként nem igaz, hogy a szerző közel 40 éves koráig nem hallatott magáról. Megjelentek regényei és novellái, csak épp nemzetközi visszhang nélkül. Hogy ezért vagy másért, de tény, hogy kifejlődött benne egy klasszikus pszichológiai szindróma, a szépírói gátlás, amely öt éven át kiverte a tollat a kezéből. Persze csak szépírói értelemben. Gyakorolta tanult mesterségét, az újságírást; korábban egy liberális kolumbiai lap párizsi, majd a Castro által alapított új kubai hírügynökség, a Prensa Latina egyesült államokbeli tudósítója volt. Mexikóban azonban, ahol a 60-as évek közepén élt, s egyebek között filmforgatókönyveket írt, hirtelen megszabadult a gátlásától. Történt ez 1965 januárjában, amikor is családjával Acapulcóba, nyaralni indult, ám az úton hirtelen megvilágosodott előtte, hogy mi is az a nagyregény, amelynek a megírására évek óta készül. Visszafordította tehát a kocsit, lakásában a szó szoros értelmében tizenöt hónapra elbarikádozta magát, s amikor kijött, kezében volt a Száz év magány kézirata. A könyv egy meg nem nevezett latin-amerikai országban játszódik, család- és városregény. Klasszikus értelemben vett sztorija nincsen, a városalapító Buendia család hét teljes nemzedékének történetét követi nyomon a felemelkedéstől a bukásig. Attól a pillanattól, amikor Macondo,
a majdnem mitikus város az alig harmincéves alapítóké, akik közül évekig senki sem hal meg; egészen addig, amíg betör a polgárháború, a vasút, az elektromos áram és a telefon, na meg az osztályharc a banánültetvények sztrájkoló munkásainak legyilkolása képében. A regény tele van csodás, bizarr, természetfeletti, olykor népmesei történésekkel, valódi és fantasztikus dolgokkal, drámával és iróniával, egyszóval mindennel, amit élet és halál magában hordozhat valahol a tenger és a hegyek között, az őserdőben. A magánynak is sok arca van benne: például egy, amelyet a vakság teremt, egy, amelyet a szexuális hódítások okozta lelki üresség, de egy olyan is, amelyet két szerelmes ember választott magánya testesít meg. Ami pedig a stílust illeti, itt emlékeztetnék arra, hogy Márai Sándor azért gondolta Krúdy Gyulát a legnagyobb magyar írónak, mert elmondhatta róla, hogy ennek az embernek egyetlen fölösleges szava nincsen. Nos, valami ilyesmi illik Márquezre is azzal, hogy nála a szó a cselekmény előrelendülésére szolgál; talán az egész Száz év magányban nincs egyetlen szó se, ami ne vinné azt valamilyen – általában bizarr – irányban előre. Azoknak mondom, akik a regényt nem olvasták még, hogy a fentiekből adódóan nem nehéz, inkább könnyű és szerfelett szórakoztató olvasmány, ráadásul többször is elolvasható anélkül, hogy az embert unalom fogná el. Minden újraolvasáskor ráakad valamilyen izgalmas apró részletre, mely korábban fel sem tűnt neki.
Ferenczy Béni Főhajtás következik Ferenczy Béni emléke előtt. Ikertestvérével, Noémival, ki utóbb a falikárpit-művészet egyik legnagyobb alakjává emelkedett, a nagybányai festőiskolából való Ferenczy Károlynak s Fialka Olga festőművésznek volt a gyermeke, az anyatejjel szívta magába a tehetséget, bár ez, mondjuk meg őszintén, nem sokat segített rajta, két Kossuth-díja dacára sem. Holott a nagyok között is a legnagyobbak közül való. Csak épp, mint a magyar művészetkritikusok egyik doyenje mondani találta volt nekem, mindig rosszkor és rossz időben volt jelen. Ami úgy értendő, hogy szerencsésebb művésztársaival ellentétben ő, aki szobrászatban, plasztikában, kisplasztikában, grafikában, mindenben maradandót alkotott, bárhová nyúlt, soha nem tudott igazán megrendelésekhez jutni. Jellemző, hogy az Apolló-szobor, amelyet 1954-ben Babits Mihály, az akkor elhallgatott költő sírján Illyés, Keresztury, Veress Péter, Szabó Lőrinc jelenlétében, de szinte teljes csöndben felállítottak, szenvedélyből készült. Csakúgy, mint a korai Ady Endre-érem vagy a két világháború közötti két Bartók-érem, amelyekhez kongenialitásban foghatót keveset ismer a művészettörténet. Csak épp az alkotónak nem volt haszna belőlük. A Nyugat annak idején 40 pengőért árulta a plakettek darabját.
Miért is nem? Ha akarom, Ferenczy Béni kommunistaként könyveltetett el, tekintettel arra, hogy sok mással együtt részt vett a kommünben, majd ausztriai, németországi, és igen, rövid szovjetunióbeli emigrációban élt. Hogy miképp és mivel érdemelte ki a ferde szemmel nézettség kiváltságát, ezen kívül nem tudom. Amikor a népi demokráciának módja lett volna rá, hogy honorálja életútját, Révai József, Rákosi kultúrkomisszárja elbocsáttatta őt a főiskoláról, 1948-ban készült pompás Petőfi-szobra, mely túl vékonyra, túl esendőre s talán túl zaklatottra szabta a mitikus forradalmárrá nagyított költőt, évtizedeken át soha, senkinek sem kellett. Ma Gyulán látható. A kisplasztika, benne az akt, amit Ferenczy mindenkinél nagyobb tehetséggel művelt, egyébként sem volt kelendő műfaj, legalábbis idehaza nem. Hajoló, guggoló női aktok sokaságát mintázta meg a művész, elsősorban Moszkvában megismert második feleségéről, Erzsikéről, aki a szépség és a szerelem hitével ajándékozta meg, örökre. De készített gyermekaktokat is, klasszicizálónak tűnő szerelmespár-plasztikákat is, amikről azt kell mondanom, hogy ellentétben a klasszicizálok egész iskolájával, Ferenczy vésője alól nem merev formák, hanem élő és mozgékony, sőt lenyűgöző alakok kerültek ki – nem utolsósorban egy francia iskola ihletésére. Kérdezhetik, hol látható ma Ferenczy a múzeumokban tárolt érmeken és kisplasztikákon kívül. Mondhatnám, sokfelé, de általában észrevétlenül, leszámítva a budapesti Krisztinavárosban, a hajdani Horváth-kertben található kútszobor nőalakját, ezt a görög-római szépségideált idéző aktot, meg a díszkútaktot a Váci utca és a Kígyó utca találkozásánál. Ha valakinek azonban kedve van, zarándokoljon el Bécsbe, s tekintse meg Ferenczy barátjának, a huszonnyolc éves korában elhunyt festőzseninek, Egon Schielének a síremlékét – az is a magyar művész alkotása, ha nem is köztudott. Ferenczy Bénit 1967-ben teljes díszpompával, mintegy a népköztársaság gyermekeként temették el, habár öröme a népköztársaságban nem sok telt.
És egy másik örömtelen zseni: Oppenheimer Robert Oppenheimer neve azonos az atombombáéval. A tudós nem élt sokat, mindösszesen hatvanhárom évet, 1904-től 1967-ig. Ellentétben a többiekkel, akik a híres Manhattan-terven dolgoztak – Fermi, Bohr, Wigner, Szilárd, Teller, az utóbbi három magyar –, ő amerikai volt, de mint minden „igazi” fizikus, ő is Németországban szerezte meg a doktori fokozatát. Ez 1925-ben történt. Tizennégy évvel később – gondolom, a német Ottó Hahn úttörő közléseit tanulmányozva – a dán Niels Bohr juttatta el hozzá a hírt a kaliforniai Berkeleybe, hogy a németek, Hitlerek, sikeres kísérletet hajtottak végre az atomhasadással. Oppenheimer, az elméleti fizikus,
nyomban megértette, mi következik ebből. Ő nyomult ezután legerőteljesebben tettekért Roosevelt elnök környezetében. Az amerikai atombomba kifejlesztése a Manhattan-terv kódnevet kapta, s ennek Oppenheimer lett az igazgatója. Az előzetes kutatások számos helyen folytak, így például a chicagói egyetemen, ahol Fermi irányításával az első, ellenőrzött láncreakciót lebonyolították, de New Yorkban és Tennesse-ben is. Oppenheimer 1942 júniusában lett az új-mexikói Los Alamosba helyezett Manhattan-terv igazgatója, s az ő érdemeként könyvelik el ma is, hogy a világ lángelméit, közöttük a föntebb említett magyarokat, sikerült bevonnia az amerikai atombomba előállításába. 1945. július 16-án robbantották fel az első amerikai bombát az új-mexikói sivatagban; Oppenheimer ott volt. Tudtuk, hogy a világ innentől már nem az, ami volt – ezt a megjegyzést őrzik tőle az annalesek. Pár héttel később az amerikai légierő Hirosimát és Nagaszakit is megbombázta egy-egy atommal. A háború után Oppenheimer az amerikai Atomenergia Bizottság élére került. Persze hogy. De kinevezői szembesülni voltak kénytelenek azzal, hogy az atombomba atyja ellenzi az atombombánál is kegyetlenebb fegyver, a hidrogénbomba kifejlesztését. E tekintetben fő-fő ellenlábasa Teller Ede volt. Hangsúlyoznom kell azonban, Oppenheimer soha nyilvánosan szót nem emelt a hidrogénbombával szemben, csak épp közismertek voltak a nyavalygásai. Pacifistának könyvelték el, és az amerikai antikommunista hisztéria tetőpontján, 1953-ban bizonyos hajdani baloldali kapcsolatai miatt kockázati személynek minősítették, és elvettek tőle minden állami megbízást. A gyanúk közül annyi volt igaz, hogy dr. Oppenheimer, amiképp sok más tudóstársa, nem a fegyverkezési verseny gyorsításáért, hanem a megfékezéséért vetette magát hadba; az ellentábor, élén Teller Edével, semmilyen erkölcsi skrupulust nem érzett, ha a kommunizmus leküzdése volt a cél. Tudható, de nem bizonyítható, hogy az Amerika-ellenes tevékenységet vizsgáló McCarthy-bizottság előtt Teller Oppenheimer ellen vallott, de tudható az is, hogy a szelíd lelkű tudós ugyane bizottság előtt készségesen beszámolt hajdani baloldali, sőt kommunista kapcsolatairól. Nehéz ma rájönni, hogy ki kinek ártott és mennyit, tény azonban, hogy Amerika lelkiismerete Kennedy elnökösködése idején kezdett működni megint. A kiátkozott Oppenheimer 1963-ban Fermi-díjat kapott, igaz, előtte egy évvel Teller Ede kapta meg ugyanazt, aki mindig tagadta, hogy bármit is tett volna kollégája kárára. Mellesleg ők ketten teljes barátságban láthatók egy archív fotón, közvetlenül azután, hogy Oppenheimer az említett díjat átvette.
Arany Pálma Kósa Ferencnek Minden idők legnagyobb magyar cannes-i filmsikerét Kósa Ferenc érte el. 1967-ben megkapta a legjobb rendezőnek járó Arany Pálmát, holott a Tízezer nap, amelyet a magyar kulturális kormányzat a versenybe benevezett, az első filmje volt. A legelső. Egyszersmind az első opusa annak a triónak, amelyet írói oldalról a pár évvel korábban hallgatásra ítélt Csoóri Sándor, operatőrként pedig a cigány filmjével nevezetessé vált Sára Sándor jegyzett. (Idevaló mellékmondat: ugyanekkor kapott Cannes-ban díjat a Találkoztam boldog cigányokkal is című, Magyarországon is sikeres filmjéért a bosnyák Emir Kusturica, későbbi nagy sikerfilmek alkotója.) A Tízezer nap díjazása meghökkenést keltett. Ha másért nem, hát azért, mert Jancsó Miklós Szegénylegények című korszakos műve, amelyet az előző évben vittek ki a cannes-i fesztiválra, semmilyen elismerésben nem részesült. Máig tartja magát a hit, hogy Kósa idézőjelben szólva kommunista opusa, amely képben nagyon, szövegben kevésbé volt gazdag, jóvátétel gyanánt kapott akkora elismerést, amekkorát, végtére is a hatvanas években még a cannes-i zsűrinek is mérlegelnie kellett, mit ad Keletre és mit Nyugatra. Pláne hogy a kérdéses időben a lengyel és a cseh újhullám nagyon-nagyon erős volt. De a magyar is. Jancsó Miklós, Gaál István, Szabó István után jogszerű volt új magyar filmről beszélni, idevéve Fábri Zoltán remekműveit is. Őt azért is említem ebben a kontextusban, mert a Húsz óra című film, amelyről egy korábbi fejezetben emlékeztem meg, ugyanúgy a magyar falu több évtizedes múltjának feltárásával foglalkozott a téeszesítés után, amiképp a tőle eltérő, mondjuk úgy, népnemzeti indíttatású Csoóri-Kósa páros. Csoóri ebben a filmben, két órában mindent el akart mondani, ami benne volt, a rendező nem kevésbé. A lírai filmdrámában ugyanazok az érzelmek mozgatták őket, mint Sánta Ferencet, a Húsz óra íróját, aki a mi kutyánk kölyke teóriával dolgozott, szájába adva főhősének azt, hogy az egy gyökérről való falusi szegényember végül is, végtére is nem lehet ellensége a saját fajtájának. Ez köszön vissza a Tízezer nap alapkonfliktusából, ahol is a kommunista múltú és jelenű Bánó és a nála ezerszerte empatikusabban ábrázolt Széles kerülnek konfliktusba egymással. A begyűjtéstől a téeszig. Csak éppen a Tízezer napnak tízezerszer annyi faluszaga volt, mint a Húsz órának. Nem tudom, hogy a Jancsó által fölfedezett fehér falú házaknak volt-e köszönhető ez, de az biztos, hogy Sára Sándor kamerája bentről és kintről sokkal többet idézett föl a magyar paraszti múltról, mint Szőts István óta bárki. Vélhetően ez az, ami a cannes-i zsűrit is elkápráztatta. Merthogy annak aligha lehetett hatása, hogy a lázadó Széles István fia fel akarja dolgozni a földhöz szegényember módjára konokul ragaszkodó apja és a közös
tulajdon emészthetetlennek tűnő ellentétét – ez Nyugaton felfoghatatlan volt akkor már, viszont Sára képei az ideológiailag közömbös néző számára is egy egészen új világot közvetítettek. Utóirat: A Tízezer napot a magyar kulturális hatóságok elkészülte után – 1965 – két éven át dobozban tartották, amíg csak el nem döntötték, hogy annak a legjobb helye nem a tilalomfán, hanem Cannes-ban van. Ilyen időket éltünk akkor.
Kasi Nyolcvan évet élt meg Kassák Lajos magyar író és költő, teoretikus és kritikus, szerkesztő és mozgalmi vezér, festő és tipográfus, szinte minden művészeti ág értője és művelője. Óriási életművében kétfajta szenvedély tapintható ki: a formák bontása iránti vágy és a lapszerkesztés. Ami „izmus” a századelőn és az első világháború után felbukkant, abba mind belerohant, és lapjaiban mindnek teret adott. Nála fogékonyabb az újra talán senki sem volt; s olyan ember sem akadt a magyar irodalomban, aki a szocializmust, a munkásosztály küldetését az övéhez hasonló kérlelhetetlen módon kapcsolta volna egybe a művészet új izmusaival. Életének egy jelentékeny szakaszában ez lett a tragédiája is. A művészetet ugyanis – vallásos hittel – öntörvényűnek tekintette, nem pedig szolgának, amivel sikerült elérnie, hogy a Tanácsköztársaság idején vitába keveredjék Kun Bélával, s lapját betiltsák. (Zárójelben jegyzem meg: ugyanezt a jellegzetes konfliktust élték meg az avantgárd nagyjai Oroszországban, illetve a Szovjetunióban is, ahol a politika igénye egyre inkább az olcsó, klasszicizáló udvari költészet és próza felé fordult. Végül ki is mondatott, hogy a forradalomnak szocialista realizmusra és nem formabontásra van szüksége.) Kassáknak a szocializmus és a munkásosztály művészeti küldetése nem szerepvállalás és nem úri passzió volt. Ő egyenesen a munkásosztályból jött, gépek mellől, vasgyárakból. Amíg meg nem jelent az irodalom színpadán, a prolik hangját dilettánsok, csepűrágók szólaltatták meg Magyarországon. Őtőle viszont a Mesteremberek című szabadverses költeményben, amely fönnmaradt az idő rostáján, ezeket lehetett olvasni: „Mi nem vagyunk tudósok, se méla, aranyszájú papok, / és hősök se vagyunk, kiket vad csinadratta kísért a csatába.” Erre szokták mondani: a munkásöntudat kongeniális kifejeződése. Nyomban első verseskötetének megjelenésekor, már az első világháború idején, Kassák hozzálátott az ízlése szerinti forradalmi művészet fórumainak megszervezéséhez, máig emlékezetes sikerrel. Két folyóirata, A Tett, aztán a Ma laptervezési és nyomdaipari remeklésként és az avantgárd költészet és képzőművészet fórumaként is bevonult a történelembe. Amit Budapesten elkezdett, Bécsben
folytatta, azzal a különbséggel, hogy a bécsi Ma már a nemzetközi avantgárdot is felkarolta. Ebből a korszakból való A ló meghal, a madarak kirepülnek című lírai eposz, amelyet a Mesteremberekhez hasonlóan szintén megőrzött az idő. Ugyancsak ebből a korszakból valók Kassáknak a dadaizmushoz közeli vizuális kísérletei, montázsai és kollázsai, képarchitektúrái. Voltaképp itt kezdődik, és a 60-as években, egy híres-neves párizsi életmű-kiállításon összegeződik képzőművészeti munkássága, amelyet a galériák és aukciós házak mind a mai napig egy korszak nagy teljesítményeként tartanak számon. Hazatérve Magyarországra Kassák megint lapokat alapított: a Dokumentumot Illyéssel és Déryvel (híres memoárjában ő tette közismertté a megszólítást, amivel az író-festőt barátai illették: Kasi), aztán a Munkát. A munkásmozgalomban azonban csak egy bécsi röpirat erejéig vett részt: ebben a munkásosztály ideológiai nevelését, egyszersmind a proletariátus önnevelését tette eszménnyé, szemben a kommunisták papolta osztályharccal. Idehaza sok-sok prózát írt, közöttük a Nyugatban közölt kitűnő memoárt, az Egy ember életét, valamint az Angyalföld című, később megfilmesített naturalista regényt. A harmincas évektől már nem kísérletezett, hangja kicsit elégikussá vált, beoltotta őt talán Babits. Érdekes módon a nagy történelmi élmény, a felszabadulás mintegy visszahozta az avantgárd iránti vonzalmát, újból a tízes évek modorában kezdett el verselni. A Rákosi–Révai-féle kultúrpolitikának sem ez, sem Kassák új folyóiratai, a Kortárs és az Alkotás sem kellettek. Az immár Kossuth-díjas művészt nem tudták integrálni: ő gőgösen kitartott meggyőződése mellett, kész volt ezért mindent kockára tenni. Minél inkább oktatták őt arra, hogy mi a proletárművészet, annál jobban megvetette ellenfeleit. A szúrós gőg egyébként is jellemének elválaszthatatlan része volt. Mint oly sokan, ő is csak 56 után tudott visszatérni az irodalomba: életműkiadást jelentettek meg tőle, s alkotott egy csokor szép, öregkori lírai költeményt. 1967-ben hunyta le a szemét.
De Gaulle botránya Québecben Charles de Gaulle, a francia köztársaság elnöke 1967 júliusában világra szóló botrányt okozott Kanadában, ahová hivatalos látogatásra érkezett. A diplomácia története kevés hasonló esetet ismer, a részletek nem érdektelenek. Már az is gyanús volt, hogy az elnök az egykor francia gyarmatként funkcionáló észak-amerikai országba francia hatalmi jelvényektől feldíszítve érkezett meg. Repülőgépe a Newfoundland közelében fekvő, Saint-Pierre és Miquelon nevű szigetcsoporton – egy francia külbirtokon – szállt le, itt De Gaulle átköltözött a Colbert nevű francia hadihajóra, s annak fedélzetén hajózott be Québec, a kanadai franciák tartományának Ville de Québec (Québec City) névre hallgató fővárosába. Másnap
autóba ült, és így tette meg az utat Montrealig. A 240 kilométeres szakasz megtétele majdnem egy teljes napot vett igénybe, ugyanis a kocsisor szüntelenül megállt, és De Gaulle lelkes beszédeket intézett az út mentén felsorakozó, mintegy félmillió kanadai franciához. Késő délután érkezett Montrealba, ahol a tiszteletére vagy 20 ezer ember gyűlt össze. A tábornok kilépett a városháza erkélyére, az alant állókhoz rövid szózatot intézett, melyet e szavakkal fejezett be: „Éljen Montreal, éljen Québec! Éljen a szabad Québec! Éljen Francia Kanada, éljen Franciaország!” A „szabad Québec” szóösszetétel volt az, ami azonnali válságot robbantott ki Kanadában. Ezzel a jelszóval éltek, ezt a jelszót festették a házfalakra ugyanis annak a kanadai francia pártnak az aktivistái, amelyik az épp akkor lezajlott választásokon Québec tartomány függetlensége, Kanadából való kiválása mellett tört lándzsát. A kanadai kormánynak valamit lépnie kellett. Másnap, amikor De Gaulle a montreali világkiállításon túrázott, Lester Pearson miniszterelnök vészülésre hívta össze minisztereit, majd a következő nyilatkozatot adta közre: „Az elnök (mármint De Gaulle – A. E.) bizonyos megnyilvánulásai alkalmasak arra, hogy bátorítást adjanak lakosságunk kicsi kisebbségének, amely Kanada lerombolására tör. S mint ilyenek, elfogadhatatlanok a kanadai nép és a kanadai kormány számára.” Másnap De Gaulle döntött úgy, hogy neki viszont a kanadai kormány álláspontja elfogadhatatlan. A tábornok nyomban le is mondta az öt napra tervezett látogatás hátralevő programjait, repülőre szállt, és hazament Párizsba. Ottawát, az ország fővárosát s a miniszterelnökkel tervezett találkozóját ejtette. Szerepléséért egy jó szót nem kapott odahaza, Európa más országairól és az Egyesült Államokról nem is beszélve. Szinte mindenki elítélte a kanadai belügyekbe való durva beavatkozást. Szavait a szenilitás számlájára írták. Couve de Murville, aki ekkor a francia kormány külügyminisztere volt, hat-hét évvel később azt állította: De Gaulle-nak fogalma sem volt arról, hogy a Szabad Québec a szeparatisták jelszava. Ha tudta volna, ki nem ejti a száján. Érdekes módon szinte minden más nyilatkozó ezt támasztotta alá. Daniel Johnson, Québec – egyébként nem francia – miniszterelnöke felidézte például, hogy amikor a montreali tömeg üvöltözni kezdett a „Szabad Québec” fordulat hallatán, De Gaulle a városháza erkélyén odahajolt hozzá, s megkérdezte, vajon mivel tudta ennyire tűzbe hozni az embereket. Ő azt válaszolta, semmi gond, tudniillik a Szabad Québec az ő politikai ellenfeleinek a szlogenje, tehát azoké, kiket a választásokon épp legyőzött. A történészek azonban, akiket nem köt a diplomáciai udvariasság, a rendelkezésre álló bizonyítékok alapján utóbb más következtetésekre jutottak. Szerintük semmi nem szól amellett, hogy Kanadában egy
szenilis, tudatlan öregember fecsegett volna. Ellenkezőleg, De Gaulle nagyon is tisztában volt azzal, hogy tetteinek és szavainak milyen következménye lesz. Javíthatatlan nacionalistaként el is várta, hogy olyanok legyenek, amilyenek aztán lettek is.
Meghalt Kodály Zoltán 1967-ben, nyolcvanöt éves korában meghalt Kodály Zoltán, a magyar muzsika, zenetörténet, zenepedagógia legnagyobb élő alakja. A kikezdhetetlen tekintély. Legjobb tudomásom szerint 1956 után egyedül Marosán György próbált vele pimaszkodni, de leintették. Kodály korszakos zseni volt, a magyarság etalonja. Bartókkal együtt gyűjtött népzenét a történelmi Magyarország végein, s ebből zenei anyanyelvet formált. Vagy inkább: akart formálni. Az volt a meggyőződése, hogy emberi műveltség nincs zenei műveltség nélkül, és, ami ennél egy kicsit gyötrőbb, nincs anyanyelv zenei anyanyelv nélkül. Az, hogy a felszabadulás után az iskolákban a zene, az ének kötelező tantárgy lett, az, hogy az iskolákban tömegével alakultak kórusok, Kodálynak köszönhető. Tessék emlékezni erre manapság. Neki termékeny korszaka volt a kommunista rendszer, hiszen nem lehetett kitérni a népzenét népszerűsítő erőszakossága elől. Aki magyarnak óhajtotta vagy remélte magát vallani, s ilyen kultúrpolitikát kívánt folytatni, az csak engedelmeskedni tudott Kodálynak. Kodály Zoltán egyébként minden műfajban kipróbálta magát. Noha manapság erre finnyásán avagy egyáltalán nem emlékeznek, azt kell mondanom, ha ő nincs, akkor a magyar népzene soha az életben nem kerül színpadra. Olyan formában, mint a Székelyfonó vagy a Háry János. De fölidézhetném a művész olyan remekműveit is, mint az 1939-ben született Fölszállott a páva vagy a Psalmus Hungaricus, azaz magyar zsoltár; avagy azt a pillanatot, amikor az Operaház ruhatárában a zeneszerző Missa brevis című opusával ünnepelték a felszabadulást. Bartók, a „tettestárs”, úgy gondolta, hogy Kodály azonos a magyarsággal, és ezt nem gondolta rosszul, noha Bartók Béla, elnézést a kifejezésért, kozmopolita szent, Kodály meg nem az. Ő zenepedagógiájában, az úgynevezett Kodály-módszerben él tovább, ha nem is föltétlenül idehaza, de Japántól Alaszkáig széles e világon. Talán kevesen tudják, de tagja volt a Magyar Tudományos Akadémiának is, sőt 1946 és 1949 között elnöke. Ezt nemcsak zenészi, hanem nyelvművelői tevékenységének is köszönhette. Kikezdhetetlen tekintélyének volt köszönhető, hogy az Akadémia 1951-ben, a Rákosiuralom tombolásának idején elindította A magyar népzene tára című kiadványt, amelyből Kodály életében öt teljes kötet jelent meg. Ugyanebben az időben vált 120 magyar általános iskolában általánossá a napi zeneoktatás – ez ma már csak álom.
Kodály utolsó éveiben – s ez nem elhallgatható – a közvéleményt nem annyira a zeneszerző, mint amennyire a magánélete foglalkoztatta. Úgy tudni, hogy első, zsidó származású feleségét, Sándor Emma zongoraművésznőt az a Péczely család rejtegette a vészkorszakban, amelynek ifjú, a kérdéses időben 19 éves szép leányát, Saroltát Kodály 1959-ben, megözvegyülvén, de már a nyolcvanhoz közeledve, nőül vette. Mintegy hála gyanánt. Nem tudom, mi igaz a „hála, nem hála” történetekből, de Péczely Sarolta idővel jelentősebb médiaszereplő lett, mint akár a férje, akár annak első felesége valaha is volt. Ez, gondolom, az örökséggel való gazdálkodásnak volt köszönhető.
Egy ökölvívó csodaedző 1967 januárjában a Népszabadság elbúcsúztatta a nyugalomba vonuló Adler Zsigmondot, aki immár hatvanhatodik életévét taposta. Ekkortájt a bő harminc éve tevékenykedő ökölvívóedzőnek valóban nem volt már dolga, hiszen zseniális tanítványának, Papp Lászlónak jócskán véget ért a profi karrierje, és ő is edzőnek állt, Adler meg látszólag öreg volt ahhoz, hogy új tanítványok után nézzen. Ők ketten különben az évtizedek alatt valóban összenőttek. Adler Angyalföld legmélyén, az általa irányított Gömb utcai BTK-edzőtermében karolta fel Pappot, a tizenéves fiúban gyorsan fölfedezte a rendkívüli tehetséget, de jó pár évig nem dolgoztak együtt, miután a szocialista sportpolitika szigorúbb korszakában az edzők nem választottak maguknak versenyzőt, és viszont. 1953-ban Papp már kétszeres olimpiai bajnok volt, amikor Adler Zsigmond hivatalosan is az edzője lett, s onnantól mester és tanítvány valóban ikerpárrá vált. Ráadásul nagyon szórakoztatóvá, mert megállás nélkül böködték egymást, s a poénoknak különös ízt adott, hogy Adler tegezte pártfogoltját, Papp meg magázta őt. Az ökölvívóterem nem az a világ, ahol gyöngéd érzelmek burjánzanak, vagy ha igen, a szeretet kifejezésére szemérmes eszközöket alkalmaznak. Nos, Papp 1955-ben megtalálta a módját annak, hogy értésére adja azoknak, akiket megillet: nem egyszerűen szereti az edzőjét, hanem kérlelhetetlenül ragaszkodik is hozzá. Történt, hogy abban az évben Nyugat-Berlinben rendezték az Európabajnokságot. Ennek előtte egy besúgó arról tájékoztatta a sporthatóságokat, hogy Adler és Papp disszidálni készül, előbbi azért, mert rosszindulatú politikai nézetekkel van tele, utóbbi azért, mert családja és edzője reakciós gondolatokkal tömi tele a fejét. Döntés született tehát, hogy Adlert egyfajta túszként itthon tartják, Pappnak edző nélkül kell kiutaznia. Az ekkor már kétszeres olimpiai és kétszeres Európa-bajnok Papp válaszként sérültet jelentett, begipszelt lábbal jelent meg a válogatott edzésén, és nem is vett részt az EB-n. A szakmában
mindenki sejtette, miről van szó, mi meg nyugtázzuk, hogy effajta, politikai indíttatású szolidaritási akciót a korabeli sporttörténelem nem ismert. Az egész feljelentés és a nyomába lépő adminisztratív intézkedés persze szemenszedett ostobaság volt, hiszen egy évre rá, 1956 telén, amikor a melbourne-i magyar olimpiai csapat fele nem jött haza, Papp és Adler gondolkodás nélkül visszatért. Hálából Marosán György pártfogásába vette őket, és kiadta nekik a profiengedélyt. Adler Zsigmond Papp hihetetlenül sikeres – bár durván félbeszakított – ötéves hivatásos karrierje során minden meccsen ott állt a szorítósarokban, komoly részt szerzett abban, hogy tanítványa és kedvence végül is Európa-bajnok legyen. A történet zárópoénja az, hogy a Népszabadság korán temette az edzőt. A szakmai nekrológ után alig telt el egy év, amikor a magyar ökölvívó-válogatott a mexikóvárosi olimpián „betlizett”, és a sportvezetés új szakvezetők után nézett. Választása a Papp-Adler párosra esett, amely villámsebesen bizonyított: 1969-ben Bukarestben Orbán László és Gedó György személyében megint volt két Európabajnokunk. De ez már egy másik sztori. Adler Zsigmond egyébként minden idők legkiválóbb magyar mesteredzőjeként vonult be a történelembe. (Török Péter meséli: Zsiga bácsi nyughatatlan ember volt. 1944 kora telén is addig mászkált Budapesten, amíg a nyilasok el nem kapták. Deportálták, és néhány kanyar után a csehországi Theresienstadt koncentrációs táborában kötött ki. Ott is nyughatatlankodott. Látta, hogy az őrszemélyzet tagjai bokszolnak egymással, és nem állhatta meg, hogy ne tegyen kritikai megjegyzéseket. Mire az egyik százkilós őr le akarta őt, a kicsi magyar zsidót ütni. Egyszer, kétszer, háromszor: valamennyiszer a levegőt találta el, és a végén ő esett hasra. „Te hülye, nem látod, hogy ez profi?” – kérdezte ezután egy tiszt, aki nyomban ki is nevezte Adlert a német őrök edzőjének. Onnantól kezdve ő látta el kenyérrel, krumplival, sóval, cukorral a rabtársait.) Albert Flórián aranylabdás A Francé Football című francia labdarúgószaklap választása 1967-ben Albert Flóriánra esett, ő lett az aranylabdás, angol szóhasználattal az év európai labdarúgója. A díjról illik tudni, hogy labdarúgó-szakírók egy válogatott csoportja ítéli oda; s illik tudni azt is, hogy 1994-ig csak európai focista lehetett aranylabdás, onnantól bárki. És van még egy apróság. 1956 és 1989 között, tehát a hidegháború éveiben, nagyon mérsékelten osztották az aranylabdát kommunista országbelieknek: harmincnégy esetből mindösszesen ötször. S ebből is három szovjet volt – Jasin, Blohin és Bjelanov –, s csak kettő más: előbb a cseh Masopust, majd Albert. Noha Albertnek volt jobb éve is, mint 1967, valószínűleg egész pályafutását díjazták.
Egyébiránt a választásokat mindig háttéralkuk előzték meg, és ezekben a „szovjet tömb” sportújságíróinak, lévén kisebbségben, mindig egyugyanazon nevet kellett „nyomniuk”. És ha a szovjetek azt akarták, hogy ez a név szovjet legyen, akkor aligha volt apelláta. Bjelanovot például minden magyar vicces jelöltnek gondolta később, mégis „bejött”. Miután átvette az aranylabdát, Albert Flórián meghívást kapott Brazíliába, a Flamengo csapatához. Annak idején még szóba nem jött, hogy magyar labdarúgó külföldre szerződjék – a brazilok meg egyáltalán nem szerződtettek külföldieket. E különös eset előzménye az volt, hogy az 1966-os vébén, azon a bizonyos liverpooli magyar-brazilon az ellenfél Paulo Henrique nevű hátvédje, a Flamengo játékosa valósággal beleszeretett Albertbe. Három hétig volt a magyar sztár vendégségben a csapatnál, mindennap részt vett az edzéseken, sőt kétszer pályára is lépett a Vasco da Gama ellen. Volt néhány gyönyörű megmozdulása, egy remek gólpassza, imádta őt a közönség, ott is akarták tartani. Válasza ez volt: szó sem lehet róla. Jött haza, vissza a Fradiba, amelynek kispadjára éppen akkor ült le dr. Lakat Károly. A Ferencváros hajdani kiváló, tizenháromszoros válogatott fedezete, akinek a keblében zöld-fehér szív dobogott, aktív labdarúgó-pályafutásának végeztével (1952), magyarán bő tizenöt éven át közelébe nem került vagy kerülhetett az FTC kispadjának. Előbb volt edző Szegeden, Tatabányán és az MTK-nál, mint szeretett egyesületénél. 1964-ben Tokióban aranyérmet szerzett az olimpiai válogatott szakvezetőjeként, és még mindig nem. A pillanat 1967 elején, a tavaszi–őszi bajnokság nyitánya előtt érkezett el számára, amikor is végre-végre leülhetett arra a bizonyos zöld-fehér kispadra. Érdekes: mégse „a Flóri” kirándulása volt az év szenzációja DélAmerikában. Hanem az akkori magyar bajnokcsapat, a Vasas szereplése a hagyományos chilei Hexagonal-tornán. Valószínűleg itt és ekkor aratta történetének legnagyobb nemzetközi klubsikerét az angyalföldi együttes. Három chilei élcsapat, a Colo-Colo, az Universidad Catolica és az Universidad de Chile, valamint a fénykorát élő brazil Santos és a válogatottakkal teli uruguayi Penarol társaságában harcolta végig a Hexagonalt, amelyet – láss csodát – veretlenül megnyert. A Santosszal és a Penarollal döntetlent játszott, viszont mindhárom chilei ellenfelét megverte – a Colo-Colót például 8:3-ra, amivel elébe rukkolt a Pelével, Eduval, Gilmarral, Carlos Albertóval, Zitóval, Limával – hú, még leírni is sok – rendelkező Santosnak. Az egykori képeken sok minden más mellett az összesen hét gólt szerző Farkas János látható, amint a magasba emeli a kupát. A Molnár, Pál II., Farkas, Fister, Korsós csatársor gólképessége – öt meccsen majdnem húsz gól – azóta is legendaszámba megy.
A sport első droghalottja Tommy Simpson szomorú történetét idézem föl. A huszonkilenc éves angol nem tartozott a világ legjobb kerékpárosai közé, de oda törekedett. Büszkélkedett már egy országúti világbajnoki címmel, amelyet azonban a sportág tőzsdéjén nem jegyeztek magasan. A kérdéses időben – 1967 júliusát írjuk – a Tour de France-on karikázott, és összetettben a nyolcadik helyen állt. Mármint a tizenkettedik szakasz után. Jött a tizenharmadik, Marseille és Carpentras között. A táv viszonylag rövid volt, de a közel 2000 méteres Ventoux-hegyet kellett legyűrni. Ami nem mellékes: 40 fok fölötti hőségben. Simpson egy ponton egyszerűen leesett a kerékpárjáról. Annyi erő azonban maradt benne, hogy a kísérőkocsi embereinek odalihegje: tegyetek vissza a nyeregbe. Azok megtették, az angol hajtott még néhány métert, aztán újból leesett, és soha többé nem kelt fel. Akik fölé hajoltak, látták, hogy nagy baj van, mert teljesen üveges a szeme. Helikopteren vitték a legközelebbi kórházba, ám az eszméletét nem nyerte vissza, és még aznap meghalt. A tragédiáról kiadott első közlemény szerint halálát napszúrás okozta. Nem úgy. A boncolás amfetamint mutatott ki a vérében. Ugyanennek az ajzószernek a nyomait lelték fel a rendőrök a szállodai szobájában, sőt a trikója mellzsebében is. Vannak olyan, egykorú híradások, hogy a talált tárgyak között egy üres és egy tele amfetaminos fiola is akadt. Akárhogy is: Tommy Simpson drogozott. Halálát – bár ezt soha senki nem írta le precízen – valószínűleg a drog és a hőség együttes hatása okozta. Ebben csak az az érdekes, hogy kollégái közül egészen bizonyosan számosan szedtek valamilyen doppingszert, ugyanabban a melegben hajtottak, mint ő – mégis élve maradtak, sőt. A tragédiáig a Nemzetközi Kerékpáros Szövetség szemet hunyt a versenyzők mesterséges teljesítménynövelése fölött, holott tudatában volt annak. Nem sokkal Simpson halála után rendeleti úton minden droghasználatot betiltottak, ami azonban annyit használt, mint, pestiesen szólva, halottnak a csók. Tudniillik a rendeletet semmilyen kontrollszabály nem követte. Ennek ma jó negyven éve, és úgy fest, a dopping kiirthatatlan a kerékpársportból. A Tour de France botrányai drámai erővel világítottak rá a bűnösök és a bűnüldözők öröknek tetsző párbajára. Akkortájt azt mondták, Simpson halála megrázta a kerékpáros társadalmat. Azon a fokon biztosan, hogy mindenki rettenetesen sajnálta a kolléga halálát. De azon a fokon nem, hogy a minden áron való nyerni akarás szenvedélye kimenjen a versenyzőkből. Simpson unokaöccsének például ezt mondta jóval később egy ismert angol kerékpáros: „Ha megvannak a képességeid, akár közelébe is kerülhetsz a dobogónak. De ha egy keveset beveszel a szerből, akkor tiéd lehetnek a legnagyobb
trófeák.” Pontosan. Aki amfetaminozott, az érezte annak jótékony hatását. Egy ír kerékpáros, bizonyos Paul Kimmage, Rough Ride (Kemény futam) címmel könyvet írt, amelyben, társai közül egyedüliként, még csak palástolni sem próbálta, mekkora a különbség a drog alatti és a drog nélküli teljesítmény között: „Három alkalommal használtam amfetamint, és ha nem teszem, el sem hiszem, mit idéz elő. A hatás, amit kifejtett, lélegzetelállítóan valódi volt.” Márpedig ha ez így van, akkor – immár jócskán túl az amfetamin korszakon, a bonyolultabb doppingok világában – legalábbis érthetővé válik, hogy az a hihetetlen fizikai erőfeszítés, amit a kerékpársport követel, miért sarkallja a versenyzők újabb és újabb nemzedékeit drogfogyasztásra. Kimmage igazat írt. Ha valaki megismerkedik azzal az érzéssel, hogy valamely szer bevétele után többre, sokkal többre képes, mint annak előtte, ettől a mámortól immár soha többet nem szabadul. Én magam teljesen biztos vagyok benne, hogy a kerékpárvilág nagyjai és kicsijei egyformán drogoztak – e nélkül nem ment –, ergo a nap végén mégiscsak a képességek győztek. Anquetil, Merckx vagy épp Armstrong csak a képességeivel tudott társai fölé emelkedni, amivel nem mondok egyebet, mint hogy mivel valamennyien serkentették magukat, azonos pozícióból indultak. Olyanról nem tudok, hogy az csinált karriert, aki jobb drogot szedett. A sportágnál maradva: pár héttel azután, hogy Simpson meghalt, az országúti kerékpáros-világbajnokságot, az angol hajdani diadaltávját, egy huszonkét éves belga bárócsemete, bizonyos Eddy Merckx nyerte meg. Érdemes nyugtáznunk, hogy a minden idők legnagyobb kerékpárosává avanzsált Merckx karrierje ugyanazzal a trófeával indult, mint Simpsoné, csak épp egészen másként végződött. Merckx öt ízben nyert Tour de France-ot és ugyancsak ötször Giro d’Italiát. Amúgy, mellékesen, nyert még egy spanyol körversenyt is. Ha valakit még érdekel: ugyanő szinte mindig a legjobb három között volt a Tour hegyi szakaszain, miközben szegény Simpson már egyetlen kísérletbe is belehalt.
A Hair és Vietnam 1968 tavaszán mutatták be a New York-i Broadwayn a Hairt, minden idők egyik legsikeresebb musicaljét. Amerika a West Side Story óta nem látott hasonlót. A darab szövegkönyvét és a
betétdalok szövegét két állástalan, fiatal színész, Gerome Ragni és James Rado alkotta – később ők játszották a két főszerepet is az előadásban. A zene Galt McDermot műve, amihez csak annyit, hogy a szerzők se előtte, se a Hair után nem hoztak létre semmi maradandót. Ez a musical az amerikai hippimozgalomnak és a vietnami háború elleni tiltakozásnak az emlékműve. Sztorija gyakorlatilag nincsen – csak később lesz, Milos Forman halhatatlan, tizenegy évvel későbbi filmjében –, a játékot a zene és a tánc lendíti előre, amiképp az egy igazi musicalhez illik. Szerepek sincsenek benne. Kedves és fáradhatatlan hippik járkálnak ki és be a színpadon, s bújnak folyamatosan ágyba be, ágyból ki. A szöveg tele van alig bújtatott, korábban még bocsánatosnak sem minősülő obszcenitásokkal, a játék meg tökéletes empátiával a másság, a drogok és a hippikultúra valamennyi kelléke iránt. Amúgy pedig az egész történet az igazság, a béke, a szerelem, a fajok, az érzékek, a fantázia iránti rajongásról, odaadásról szól, meleg, és nagyon-nagyon emberi. A Hairben harminc dal hangzik fel, némelyikük, mint például az Aquarius (Vízöntő) vagy a Let the Sunshine In (Jöjj el napfény), hetek alatt világsláger lett. Galt McDermot alapvetően rockzenét írt, de rafináltat, egészében véve nem könnyedet. A dallamok meghökkentő változatossággal szólalnak meg: hol magányos szopránban, hol kórusban, hol rekedtes suttogással, hol üvöltésben. Van dal a kábítószerezés öröméről, van a szexuális szabadságról, van a fekete és a fehér bőr vonzerejéről, van New York mérgeiről. S természetesen ott van az első felvonás végén az a bizonyos, hírhedtté vált meztelen jelenet, amely csak úgy kerülhetett színre Londonban, hogy a bemutató előtt egy nappal eltörölték az 1737 óta érvényben levő színházi cenzúrát. A Hair négy és fél évig futott a Broadwayn, s jó másfél ezer előadást ért meg. De a darabról, ellentétben a zenével, nem mondható el, hogy eljutott a világ négy sarkába. Olyan erős volt a vietnami háború ellenében szóló üzenete, s olyan erős formákban tett tanúságot a hippikultúra mellett, aminek másutt inkább visszatartó, mint vonzereje volt a színházak számára. Utóirat: Valamivel a Hair bemutatója előtt zajlott le Dél-Vietnamban az ún. Tet-offenzíva. A név a vietnami holdújévre utal. Az észak-vietnamiak és déli szövetségeseik egyszerre 36 nagyobb dél-vietnami város és település ellen indítottak támadást. A harcok mindenütt páratlan hevességgel folytak, és óriási véráldozatokat követeltek. Kegyetlenségben nem volt hiány. A Nemzeti Felszabadítási Front óriási veszteségeket szenvedett, 33 ezer emberét veszítette el, de a délvietnami rendszer és az amerikaiak veszteségei is sok ezerre rúgtak. Az offenzíva katonai értelemben nem volt eredményes, mert a rendszer
elleni általános felkelés, amiben a kommunisták bíztak, nem következett be. Politikai értelemben viszont volt eredmény, mert az amerikai közvélemény ekkor fordult szembe végleg az egész vietnami háborúval. Johnson elnök megértette az üzenetet, és március 31-én bejelentette, hogy a 20. szélességi foktól északra beszünteti Észak-Vietnam bombázását. Bejelentette azt is, hogy nem jelölteti magát újra elnöknek.
A Csehszlovák saga I. – Novotný leváltása Január 5-én választották meg a Csehszlovák Kommunista Párt első titkárának Alexander Dubćeket. Mondhatnám azt is, a mit sem sejtő szovjetek orra előtt. Hiszen Dubćek emigráns szlovák kommunista szülők gyermekeként náluk, közelebbről Kirgíziában nevelkedett, ott végzett pártiskolát, aztán a második világháborúban partizán, utóbb meg derék szlovák pártmunkás volt – hát kellett, lehetett volna tőle félni? Nemigen. Pláne, hogy maguk a szovjet vezetők is egyre inkább tehertételnek érezték a 15 éve regnáló, párt- és államfőként egyaránt rettenthetetlenül konzervatív Antonín Novotnýt. Tudni kell, hogy ez a Novotný valósággal elsinkófálta a sztálintalanítást. Az úgynevezett személyi kultusz bűnei ellen Csehszlovákiában léptek fel a legkelletlenebbül, Novotný vigyázott arra, hogy az országot még a hruscsovi reformok is csak alig-alig érintsék meg, őnáluk nem volt berlini típusú felkelés, poznani típusú lázadás, magyar típusú forradalom. Csehszlovákiának még egy minikatarzis sem jutott. Mindennek tetejébe a cseh Novotný látványosan szembeszegült a szlovákok mindenfajta autonómiakísérletével. 1967-re a felgyülemlett gondok robbanásig feszültek. Az írókongresszuson, amelyet Izrael és az arabok hatnapos háborúja után tartottak, a felszólalók közül többen kikérték maguknak az „anticionista” politikát, az irodalom pártirányítását, az elhajló írók államés szocialistaellenes elemekként való megbélyegzését; Ludvík Vaculík, aki később a 2000 szó című politikai pamflet szerzőjeként tette gyűlöltté magát a szovjetek szemében, nyilvánosan rendre utasította a párt ideológiai titkárát, ami egészen példátlan dolognak számított. Amiként az is, hogy Pavel Kohout, az Ilyen nagy szerelem című, Magyarországon is roppant sikeres színdarab szerzője az üldözött Szolzsenyicinhez címzett nyílt levelet olvasott fel. Az erjedés, amely pár évvel korábban, Franz Kafka rehabilitálásával indult meg, és az írószövetség lapjainak „Petőfikörös” hangvételével tetőzött, visszavonhatatlanná vált. Novotnýval szemben sajátos koalíció alakult ki: a cseh reformerek szövetségbe tömörültek a Dubćek-féle szlovák autonomistákkal, s 68 januárjában megbuktatták, lemondásra kényszerítették. Helyette Dubćek, a szlovák pártvezető lett a csehszlovák párt első titkára,
hamarosan a nagyon erősen reformer Oldfich Ćeŕník a miniszterelnök, s márciusra Ludvík Svoboda, a korábban félreállított hadseregtábornok az államfő. Dubćekék szinte azonnal hozzáláttak az örökölt rendszer demokratizálásához. Mindenekelőtt sietve rehabilitálták az 1948 és 1955 közötti tisztogatások áldozatait és kárvallottjait, azaz törvényt ültek a törvénytelenségek fölött. Aztán eltörölték – nem meglazították, hanem eltörölték – a cenzúrát, miáltal Csehszlovákia a tábor legszabadabb barakkja lett. Az újságírók mintha csak erre a pillanatra vártak volna. A rádió és a televízió, a napi- és a hetilapok valósággal elektrosokkolták a közönséget. Amelyik hirtelen, egyik napról a másikra, arra ébredt, hogy az ország problémáit őszintén elébe tárják, szabadon lehet vitatkozni múltról, jelenről és jövőről. A szabadság édes érzése fogta el Prágát. Immár utazni is lehetett, és baj nélkül majmolni a nyugati divatokat. A mából visszanézve szinte felfoghatatlan, hogy milyen hatása volt a korábban betiltott miniszoknyaviselés tömegessé válásának vagy az ugyancsak betiltott dzsesszklubok burjánzásának. De a leglényegesebb fejlemény az volt, hogy az ország vezetői egészen más hangon beszéltek a néphez, mint pár hónappal korábban. Megvolt bennük az a képesség, hogy elhitessék: a csehszlovák kommunisták jót akarnak, s másképp akarnak jót, mint a többi kommunista. A csehszlovák demokratikus hagyományok szellemében. Végül is Csehszlovákia abban különbözött – de erősen – az összes többi kelet- és közép-európai országtól, hogy demokráciája, amíg működhetett (tehát a két világháború és különösen 1945-48 között), legalizálta, befogadta, sőt kirívóan erőssé is tette a kommunista pártot, mindenfajta szovjet fegyveres segítség vagy erőszak nélkül. A Csehszlovák Kommunista Pártnak önerejéből is volt hitele. Ez kiterjedt Dubćekre és kollégáira, akiket a nép őszintén szeretett. Őket tekintette a változások motorjának, letéteményeseinek, és mihelyt érzékelte, hogy a táborban napról napra fokozódik velük szemben az ellenségesség, annál inkább velük volt. Azt kell mondanom, hogy kommunista párt a kommunista világban se akkor, se előtte, se utána nem volt annyira népszerű, mint Dubćek CSKP-ja 1968-ban.
A csehszlovák saga II. – Akcióprogram A szocialista testvérországokat Dubćekék akcióprogramja dermesztette meg igazán. Hiába hivatkoztak szomszédjaink arra (akárcsak Kádár), hogy tudniillik a reform a sajátos helyi feltételeknek és hagyományoknak felel meg, napnál világosabb volt, hogy ennek tartalma vállalhatatlan mindazok számára, akik a kommunista párt hatalmi monopóliumában és az általa kiépített igazgatási rendszer érinthetetlenségében látják az egyedül való
hit garanciáját. Érdemes végignézni, hogy ez a teljesen eretnek akcióprogram mit tartalmazott. (Az eretnekségnek tényleg nagy hagyománya volt Csehországban, melyre a nép ösztönösen ráérzett. Annak idején, különösen az egyetemisták, örömtáncokat lejtettek a prágai Óvárosi téren annak a Husz Jánosnak a szobra körül, akit köztudomásúlag eretnekként égettek el, mert föl mert lépni a középkori római katolikus egyház dogmái ellen.) Először is – amint az szolid demokráciákban szokásos – szavatolni kívánta a sajtó, a szólás, a gyülekezés és a lelkiismeret (értsd: vallás) szabadságát. Aztán olyan új választási törvényt ígért, amely több jelölt állítását teszi lehetővé, és nagyobb mozgásteret biztosít a Nemzeti Frontban (értsd: Népfrontban) gyülekező nem kommunista pártoknak. (E polgári pártok, közöttük a szociáldemokratáké, nyomban mozgolódni is kezdtek.) Az akcióprogram kilátásba helyezte, hogy a parlament parlament lesz, azaz az államhatalom legfőbb szerve, a kormány pedig kormány, más szóval a törvényhozó és a végrehajtó hatalom megszűnik a kommunista párt utasításainak szimpla végrehajtója lenni. Gazdasági téren az ekkor elképzelt cseh reform ugyanazt ígérte, mint a magyar: nagyobb önállóságot a vállalatoknak. Ez volt az alap. De a perspektívát tágabbra szabták, mint minálunk, amennyiben szóba jött a csehszlovák nemzeti valuta konvertibilissé tétele, a magánvállalkozások bizonyos fokú felélesztése, és – teljesen leplezetlenül – az úgynevezett nemzetközi munkamegosztás, azaz a külkereskedelem nyugati irányba való eltolása. Menjünk tovább. Az akcióprogram teljes függetlenséget ígért az igazságszolgáltatásnak, amivel megint sikerült magából egészen burzsoá illatot árasztania; továbbá teljes – jogi, erkölcsi és anyagi – rehabilitációt, kártérítést mindazoknak, akik 1948 és 1954 között törvénytelen represszióknak lettek kitéve. Mindebből fakadóan pedig a Csehszlovák Kommunista Párt úgy döntött, hogy a magas hivatalok viselésétől elzárja mindazokat, akik az üldözésekben részt vettek, vállaltak. Ugyanezt Kádár Magyarországon már régen megtette, de minálunk volt egy másfajta éle a dolognak: az elzárások, kizárások csak azokat érintették, akik munkásmozgalmi személyek (értsd: kommunisták), szociáldemokraták törvénytelen üldözésében, bíróság elé vitelében és likvidálásában vettek részt. Végül, a CSKP akcióprogramja új alkotmányt irányozott elő Csehszlovákiának, immár szövetségit. Ennek jegyében Szlovákiának 1969 végéig egyenjogú státushoz kellett jutnia a csehszlovák föderáción belül – Dubćekék, egyebek között, ezért is küzdöttek régóta. Az akcióprogram nyílt dacolás volt a „testvérpártok” vezetőivel, akik már március végén csúcsértekezletet hívtak össze az NDK-beli Drezdába, s ott kemény kritikának vetették alá Dubćekéket. A
csehszlovák pártvezető azonban nem hátrált, még támadott is. Walter Ulbrichtot, az NDK főnökét azzal vádolta, hogy beavatkozik a csehszlovák belügyekbe. Hazatérve Dubćek egy központi bizottsági ülésen azt mondta kollégáinak, hogy visszafordulni a megkezdett útról nem lehet, ahhoz túl késő van már. Aztán a drezdai találkozót még több másik követte, ám Dubćek, kicsit naivul, egyiken se volt hajlandó retirálni.
A csehszlovák saga III. – Ćeŕnik-interjú Idehaza hihetetlen visszhangot keltett – mármint az érzékeny fülű, politizáló, jobbára értelmiségi közvéleményben – Oldfich Ćeŕník csehszlovák miniszterelnöknek a Magyar Rádió és Televízió számára adott nyár eleji interjúja. Abban, hogy adásba engedték, a kötelező diplomáciai udvariasságon kívül szerepe lehetett annak is, hogy a táborban nemcsak Dubćek volt magányos, hanem Kádár is. A magyar vezető, bármit mondott is a nyilvánosság előtt, tudta, hogy az ő gazdasági reformja a nyájtól való elkóborlás minősített esete, s mint ilyen, inkább szemöldökráncolásokat von maga után, semmint lelkesült tapsokat. Kádár nagyon óhajtotta, hogy a magyar reformnak legyenek követői, de legalább szövetségesei, ám erre a szerepre az általa naivnak, önnön sírját ásónak látott Dubćek bizonyult csak alkalmasnak. Sokáig azonban ez is jobb volt a semminél, ergo az MSZMP, szinte egyedül a táborban, visszafogott rokonszenvvel pillantgatott Dubćekékre. Mi volt ebben a Ćeŕník-interjúban? Egy hang, amilyent soha nem hallottunk. A csehszlovák miniszterelnök újjászületésnek minősítette a hazájában zajló politikai-társadalmi-gazdasági változásokat, ráadásul belügynek. Az újjászületés szót mi akkortájt nem szerettük. A folyamatosságot, a folytonosságot volt inkább illendő hangsúlyozni, ahogyan ezt Aczél György szemére is vetette a pártba éppen visszavett Lukács Györgynek, aki a múlttal való teljes szakításnak, törésnek fogta fel a gazdasági reformot, tágabb értelemben pedig Kádár egész politikáját – Rákosihoz képest. Aczél ezúttal voltaképp Brezsnyevéknek bokázott, akik részlegesen rehabilitálták Sztálint, tehát az volt fontos nekik, hogy a szocializmus építésének nagyszerű folyamatában a sztálinizmus csak egy rossz epizód legyen. Visszatérve Ćeŕníkhez, nem szerettük a „belügyezést” sem, mert pártszinten ekkortájt, tehát 68 tavaszán, már megfogalmazódott a Brezsnyev-doktrína, hogy tudniillik egy kommunista párt nemcsak a saját népének, de az egész mozgalomnak – értsd: Moszkvának – is felelősséggel tartozik. Teljesen új volt ebben a cseh miniszterelnöki interjúban jó néhány dolog. Új volt annak hangsúlyozása, hogy minden politikai-gazdasági döntésnek a parlament elé kell kerülnie, de legalábbis sokkal többnek,
mint eddig. Nagyon új volt, hogy a kommunista párt vezető szerepe nem azonos az állami és pártstruktúrák megkettőzésével, hogy mindenből kettő legyen és párhuzamosan. Új volt, hogy Ćeŕník szinte szenvtelenül beszélt Nyugat-Németországról, és szinte csak kérte, hogy az NSZK fokozatosan mondjon le a minden német egyedüli képviseletére tartott igényéről. Ugyancsak új volt az a szenvtelenség is, amellyel mintha egyenlő kézzel mérte volna a csehszlovák gazdaság keleti és nyugati orientációját. Fock Jenőt, a reformer magyar miniszterelnököt utóbb – nyilván parancsra – meg is kérdezték magyar újságírók, mit gondol a Ćeŕník-interjúról, s ő kitérően, de nagyon is ráutaló módon kiszedett egy szövegrészt az interjúból, ahol Ćeŕník azt mondta, ők soha nem fogják elfelejteni, kitől kapták a szabadságot. A Szovjetuniótól, természetesen. Ez az alig burkolt polémia folytatódott Dubćek és Ćeŕník június közepi, budapesti látogatásán is, ahol Kádár egy díszbeszédben az NSZK-t, az úgynevezett német revansizmust és militarizmust az Európa biztonságára nehezedő legnagyobb veszélynek nevezte – a Ćeŕníkinterjú durva cáfolataként. De a fegyelmezett magyar vezető Dubćeknek is csak azt tudta üzenni pár méter távolságból, hogy a magyar párt teljes mértékben szolidáris ővele, amíg tudniillik a „szocialistaellenes, ellenséges erőkkel” folyik a CSKP küzdelme. Dubćek, minthogy mást tenni nem volt módja, feltételesen helyeselt. Elismerte, hogy odahaza vannak szocialistaellenes erők, közölte, hogy ezeknek nem fognak „szabad teret” engedni (ami azért mégis más, mint „teret engedni”), de arra hegyezte ki a mondanivalóját, hogy a szocialistaellenes erőket már csak azért is vissza akarják szorítani, mert azok a szélsőséges szektások – értsd: a prágai tavasz ellenségeinek, ha akarom, a brezsnyevistáknak a – malmára hajtják a vizet. Dubćek és Kádár mindazonáltal nagy csókokkal váltak el egymástól; a magyar vezető persze tudta, hogy az ő fogalmai szerint kollégája nem ura a helyzetnek, hiszen ha az lett volna, a csehszlovák írószövetség lapjában, a Literární listyben nem jelenik meg épp a látogatásra időzítve egy olyan, nem épp taktikus és tapintatos cikk, amelynek szerzője az akkor harminc éve kivégzett Nagy Imre perét törvénytelennek, Nagy miniszterelnöki ténykedését pedig Csehszlovákia számára példaadónak nevezte.
Mi mennyi idehaza? 1968 januárjának első napjaiban tódult mifelénk a nép a boltokba, hogy megnézze, mi mennyibe kerül az új árrendszerben. Csak emlékeztetőül: a gazdasági reform árfejezete az áruk 50 százalékának árát fixálta, illetve maximalizálta, további 27 százaléknak az alakulását bizonyos határok között tartotta, s 23 százalékát tette szabaddá. A legfontosabb élelmiszerek és szolgáltatások természetesen az első kategóriába kerültek, úgyhogy itt
nem lehetett nagy szenzációra számítani, nem is volt. Legfeljebb annyi, hogy olcsóbbak lettek a tejtermékek, kiváltképp a sajt – fel is lendült a sajtfogyasztás –, viszont drágább mindenki élvezeti kenyere, a III. osztályú kávé. Amúgy pedig voltak kisebb ármozgások le- és fölfelé. Egyes bútorok drágultak, mások olcsóbbak lettek. Ugyanez volt a helyzet a textíliával is. Aztán drágábban lehetett mosatni, hajat vágatni és ruhát varratni, viszont olcsóbban televíziókészülékhez – még nem színeshez – jutni. Drágábbak lettek a napi- és hetilapok, de azért nem annyival, hogy az agitációnak ezeket a primer eszközeit bárkinek is meg kellett volna tagadnia magától. A lakásprogram ellenére megdrágult a tégla is. Akinek elég éber volt a szeme, azt vette észre, hogy olcsóbbak azok az áruk lettek, amelyek iránt kicsi volt a kereslet; s azok is, főként iparcikkek, amelyeknek az árát addig mesterségesen magasan, a valódi értéktől jó távol tartották, nyilván a dotációknak az alapvető élelmiszerek felé terelése miatt. Ugyanakkor a hiánycikkek magától értetődő módon drágultak, mert le kellett fojtani a keresletet. Ez a tendencia hatványozottan érvényesült az importáruk piacán, ahol az árakat teljesen szabaddá tették, az árból egyszerűen kivonták a dotációt. (Kivételek azért itt is akadtak. Az angol szövet árát akármennyivel fel lehetett emelni, a gyarmatáruk közül azonban a kávéét nem, mert egész Magyarország fanatikusan kávézott, még a falusi lakosság is.) Apropó, kávé. Aki ekkortájt bement egy presszóba egy duplára, és állva itta meg azt, három forintot fizetett, aki ülve, négy forint negyvenet. Ha viszont este vagy éjszaka a bárban kávézott, hét forintra nőtt a számla. Ami a vendéglátás egészét illeti, a büfék és a bisztrók olcsóbb ételei, amelyeken nagyobb volt a támogatás addig, drágultak; a drágább ételek, amelyeken kisebb, olcsóbbak lettek. Példákat az akkori Emkéből hozhatok. Drágább lett egy adag pirított máj (nyolc húsz helyett nyolc hatvan) vagy egy adag bácskai rizses hús (hét nyolcvan helyett kilenc ötven). Viszont: a rántott csirke adagjáért 34 forint 10 fillér helyett csak 30 forintot kellett fizetni, a pirított szűzérmék ára tizennyolc nyolcvanról tizenöt hetvenre ment le. Ez a mából nézve módfelett érdekes: akkortájt még előtte voltunk minden baromfiprogramnak, tehát a csirkéért a sertéshús dupláját kellett kifizetni. Ebből adódóan a kisebb keresetű családok rántott karajt ettek vasárnap, szinte kötelezően, a módosabbak rántott csirkét. És az új árakkal együtt megjött a szabad szombat is, éspedig kéthetente. Noha ennek fokozatos bevezetését határozta el a kormány, s a vállalatok illetékességébe utalta annak eldöntését, hogy minden második szombat kiadásával vagy a napi munkaidő leszorításával csökkenti a heti munkaidőt 44 órára, a Minőségi Cipőgyár már január ljétől bevezette az első megoldást. Ebbe a szórásba szinte kizárólag nők kerültek, családanyák, tehát nekik volt módjuk kialakult szokásaikon
változtatni. Az akkori sajtó szerint volt, aki a vasárnapra esedékes házimunkát, nagytakarítást, nagymosást, miegyebet már szombaton megcsinálta, aztán vasárnap már csak főzött, pihent, esetleg tanult. Volt, aki a fodrászt iktatta be a szabad szombatra, volt, aki úgy élt a szabadsággal, hogy elment bevásárolni. Volt végül, aki csak szórakozást tudott elképzelni a plusz szabadnapra.
A magyar reform féléves mérlege Nyárra elkészültek Budapesten az első kimutatások a január l-jén beindított „új gazdasági mechanizmus” szerteágazó következményeiről. Fura egy helyzet volt. Tudniillik maga a reform néhány hónap alatt nem is igen éreztethette a hatását, vagyis még nem volt miről beszélni. Ugyanakkor politikailag ostobaság lett volna elhallgatni, hogy az előző évben beindított „előreformok” hatására a gazdaság helyzete az év első három hónapjában olyan jól alakult, mint talán még soha. Manapság, amikor 7 százalékos növekedésről álmodozunk, különösen érdekes fölemlíteni, hogy 1968 első negyedében a nemzeti jövedelem 8, a fogyasztás pedig 6 százalékkal növekedett. Tehát egy dolog bizonyossá vált: a reformot jó időben indították el, olyankor, amikor a gazdaság felfelé ívelő pályára jutott. Egy-két, kifejezetten reformspecifikus dolgot azonban már negyedfélév elmúltával is érzékeltek a gazdaság irányítói. Először. Látnivaló volt, hogy a termelők keresik az önköltség és az árcsökkentés lehetőségeit, hiszen érdekeltek lettek a profitban. De az önköltségcsökkentés nem idézett elő egyelőre semmilyen érdemleges mozgást a munkaerőpiacon. Értsd: nem lett munkanélküliség, még akkora sem, amekkorát szerényen prognosztizáltak. A vállalatok nem szabadultak meg a felesleges munkaerőtől, nem indult be semmiféle áramlás a gazdaságtalanul termelőktől a hatékonyan termelők felé, maradt a jól ismert, kapukon belüli munkanélküliség. Holott épp az ellenkezője volt a politikai cél. Fock Jenő miniszterelnök elismerte, hogy egészében véve a gazdálkodás hatékonysága pár hónap elteltével még kismértékben sem javult. Ugyancsak a kormányfő elmélkedett azon, hogy amikor a kormány elhatározta, hogy se munkanélküliség, se áremelkedés nem lesz, akkor talán kicsit sok biztonsági szelepet, féket épített be a rendszerbe. Ezt nem lehetett másként érteni, mint hogy a hatóságilag rögzített árak körét túl nagyra szabták, a piacon nem indulhatott el igazi árverseny. Pozitív tapasztalatok jelentkeztek ugyanakkor a beruházási fronton. Megszűnt az a rendszer, hogy a vállalati beruházásokról az állam döntött, s aztán biztosította hozzá a forrásokat. Az állami nagyberuházások rendszere ugyan fennmaradt, de a vállalatoknak
nagyobbrészt saját eszközből kellett fejleszteniük, s ugyancsak saját forrásból törleszteni az e célra felvett hiteleket. Teljesen átalakult tehát a Beruházási Bank hitelezői tevékenysége. Az automatikus folyósítás helyére hitelbírálat lépett, éspedig szigorú paraméterekkel. A vállalatnak és a banknak együtt kellett mérlegelnie, hogy a beruházott pénz milyen gyorsan térül meg – ez korábban mellékes szempont volt –, valamint hogy milyen a beruházás exportjövedelmezősége. Merthogy inkább, ha nem kizárólag, olyan beruházásokra nyújtott hitelt az állam a vállalatoknak, amelyek nem egyszerűen exportot, hanem jövedelmező exportot szültek. Mindent egybevéve: a reform első fél éve a felsrófolt várakozásokat nem igazolta ugyan, de történtek érezhető változások. És nyugtázni lehetett azt is, hogy a lakosság várakozásai nem csökkennek, hanem nőnek, egyfajta egészséges optimizmus uralkodott el az országon. Csak a csökött káderek féltek a piactól, és egy kicsit, most meglepőt fogok mondani, az írók. Ez kiderült az írószövetség közgyűlésén, ahová Aczél Györgynek – 1956 óta először – sikerült elcipelnie Kádár Jánost. Az írók között már pár évvel korábban is volt mozgolódás a kispolgári haszonszerzéssel, az igazi értékek háttérbe szorulásával szemben, most a felszólalásokban ez némiképp felerősödött, hiszen nyilvánvalóvá vált, hogy az, amit a piac ítéletének neveznek, az mindig az olcsóbb, a kevésbé míves kulturális termékeknek, a bulvárirodalomnak, az olcsó lektűrnek, a könnyen fogyasztható zenei és képzőművészeti alkotásoknak kedvez. Ezért kellett Kádárnak azt hallania, hogy az írótársadalom, kiknek vezéralakjai Illyés Gyulától Németh Lászlón át Déry Tiborig mind ott ültek Kádár hallgatóságában, inkább kételyekkel, mint eufóriával fogadja a gazdasági reformot – pontosabban annak a kulturális és művészeti életben elvárható hatását.
Újabb színházi viták Szó, mi szó, ekkor, a 60-as évek vége felé a színházak – a „mechanizmustól” egyébként függetlenül – erős hajlandóságot kezdtek érezni arra, hogy úgynevezett közönségdarabokat játsszanak, és ez csípte némely kultúrpolitikus és kritikus szemét. De azért a mából visszanézve azt gondolom, volt valami művi ebben az egész viszályban vagy konfliktusban, tudniillik a kultúrpolitikának, élén a populáris termékeket amúgy is megvető Aczél Györggyel, semmi olyan szándéka nem volt, hogy az olcsó és könnyű műfajokat támogassa. De azért biztatás: az kellett. Ennélfogva 1968 második felében, amikor a tévében talán már lefutott a Magyarázom a mechanizmust című, rendkívül ügyes és szellemes rajzfilmsorozat, rendelet jelent meg arról, hogy mindaz a bevétel, ami az állami támogatáson túl jegyeladás formájában a színházakhoz befut, náluk is
marad ugyan – vagyis nem adózik –, viszont azok a műhelyek, amelyek úgynevezett értékes darabokat játszanak, külön juttatásban részesülnek, míg azok, amelyek szórakoztató jellegűeket, külön járulékot fizetnek. A rendeletből nyilvánvalóvá lett, hogy sok értékes darab üres házak előtt fut, miközben a kevésbé értékesektől a színházak – egyáltalán nem üdvözlendő módon – gazdagodnak. Az üres színház-tele színház témát egyébként nem először vette elő a sajtó. Komlós János, ki előbb a Magyar Nemzet, majd a Népszabadság kulturális rovatát irányította, de ekkor már a Mikroszkóp Színpadot igazgatta, oldalak tucatjain merengett afölött, hogy vajon a munkásosztály, úgy is, mint a társadalom vezető ereje, miért nem jár színházba. Önnön kérdésére Komlós nagyon találó és életszerű válaszokat adott – olyant például, hogy műszak után bevillamosozni a panelből a Terézvárosba, majd vissza a külvárosba, az nagyon macerás dolog; meg hogy a munkás szeret a tévé előtt elaludni –, de a végén kénytelen volt oda kilyukadni, hogy nagyon nagy munkástömegek élnek alacsony kulturális színvonalon. Hát sajnos ezt ki kellett mondani. Na meg azt is, hogy ha a munkás a lakás meg a bútor után tévét vesz, nem színházjegyet, akkor vigye az ördög, kapja meg a tévétől és a tévében a közművelődésnek azt a nagy falatját, ami megilleti. Ekkortájt alig tízéves volt a tévézés Magyarországon, de a háztartások 40 százalékában már ott virított a készülék. És az emberek papucsban, köntösben, sör mellett megnézték a színházi közvetítéseket is. Azt nézték meg, ami volt, válogatni akkortájt, lévén egy csatorna, nem lehetett. Tehát akár büszkélkedhettünk is azzal, hogy színházat soha Magyarországon akkora tömegben még nem néztek emberek, mint a tévében. De azért ez a kultúrpolitika szemében mégsem volt igazi gyógyír, inkább afféle magavigasztalás. Komlós például elő is jött azzal, hogy színházakat kellene építeni a peremkerületekben, azaz meg kéne szüntetni azt a fajta belvárosi koncentrálódást, amely talán a századforduló Budapestjén alakult ki. Ami persze hiú álom volt. Amiképp új Nemzeti vagy új tévészékház, olyképpen új peremkerületi színház se épült Budapesten, pusztán anyagi okok miatt.
Lengyelország gyászos tavasza 1968 első fele viharos volt Lengyelországban is, csak épp egészen más módon, mint Csehszlovákiában. Az alapozás is egészen máshogy alakult. Kulcsszerepet vitt benne a lengyel kommunista mozgalom úgynevezett partizánszárnya, amely egyidejűleg szította a hol gyöngébben, hol erősebben orosz-, illetve szovjetellenes lengyel nacionalizmust és a kemény kéz alkalmazását az értelmiség soraiból verbuválódó ellenzékkel, a másként gondolkodókkal na meg a párt úgynevezett
revizionistáival szemben. Antiszemitizmusa közismert volt, de mindaddig lappangani kényszerült, amíg a Közel-Keleten le nem zajlott a hatnapos háború. Ekkor a „partizánok”, élükön Mieczyslaw Moczar belügyminiszterrel, a politikai rendőrség gazdájával, kitalálták, hogy a lengyel zsidók titkos találkozókon ünneplik Izraelnek az arab országok fölött aratott győzelmét, és ezzel az ürüggyel indították be úgynevezett anticionista – magyarul: zsidóellenes – kampányukat. Nem kisebb támogatójuk akadt, mint a szerencsétlen Gomulka, a lengyel párt vezetője, aki fölült a „partizánok” vonatára, és elítélte a „cionista ötödik hadoszlopot”. Ez volt a kürtszó. Nyomában megkezdték a különféle magas és kevésbé magas közhivatalokat betöltő, továbbá az értelmiségi körökben hangadó zsidó származású emberek zaklatását és üldözését, aminek az lett a vége, hogy a 30 milliós Lengyelországban mindössze 30 ezer lelket számláló zsidó közösség fele – közöttük a holokauszt sok-sok túlélője – emigrált. A világ nem értette, mi történik Lengyelországban. Sokan, főként Amerikában, a lehető legrosszabb magyarázatot találták meg, azt tudniillik, hogy a lengyeleknek a vérükben van az antiszemitizmus. Valójában az egész kampány piszkos és cinikus politikai manipuláció volt, azzal a mögöttes szándékkal, hogy a társadalom jelentős részében tapasztalható elégedetlenséget lefojtsa. Ez volt az előtörténet. Aztán 1968 januárjában jött a robbanás. A hatóságok betiltották Mickiewicz, a lengyel Petőfi Ősök című darabjának további színházi előadásait, tudniillik a színre állításban nagyon erős akusztikát kapott a megszálló cári hatalom elleni politikai küzdelem magasztalása. A betiltás nyomán a varsói egyetemisták spontán utcai tüntetést tartottak, amelyet a rendőrség szétvert. A rá következő hónapban nőttön-nőtt a feszültség, az egyetemisták és az értelmiség tiltakozásait a hatóságok fenyegetésekkel és antiszemita röplapok terjesztésével próbálták megakadályozni. Aztán jött március 8-a, a varsói egyetemen tartott nagygyűlés, amelyet teherautókon a helyszínre szállított csőcselékkel oszlattak fel. Ezt a provokációt heteken át tartó utcai csatározások követték, ám nemcsak Varsóban, Krakkóban is, ahol a rendőrök betörtek az egyetemre, és még tanárokat is összevertek. A fővárosban 1200 diákot tartóztattak le, általános támadás indult az alkotó értelmiség, a revizionizmus gyanújába került közéleti emberek, a lázadó egyetemisták ellen. Moczar tábornokék a tisztogatás és a rendcsinálás közben egyre erősebbek lettek, Gomulka, a párt első titkára már kénytelen volt a maga hatalmát na és Lengyelország maradék reputációját félteni. Miközben kirohanásokat intézett az értelmiség és a diákok ellen, bagatellizálta a cionista veszélyt, mondván, ilyesmi egyáltalán nem fenyegeti a lengyel nemzetet. De kevesen hallgattak rá. Ekkor már mindenki csak idő kérdésének tekintette, mikor lép a helyére Moczar vagy annak egyik híve. Gomulkát végül két dolog mentette meg,
mindkettő független volt tőle. Az egyik, hogy az ugyancsak 68 tavaszán fölerősödő román függetlenségi gesztusok miatt Brezsnyevék kezdtek félni egy második Románia születésétől. Márpedig Moczar kiválóan alkalmas lett volna arra, hogy amúgy román mintára egy szigorú, de katonai-gazdasági kérdésekben független rendőrállamot üzemeltessen. A másik ok a prágai tavasz leverése volt, melyhez Gomulka később készségesen szállított lengyel csapatokat, holott Varsó utcáin az egyetemisták Dubćek nevét skandálták. Ekkor a lengyel-szovjet barátság mindennél fontosabb lett, s azt Brezsnyev szemében Gomulka személyesítette meg. Tehát megtartották őt pozíciójában.
A párizsi diáklázadás és Marcuse Párizsban klasszikus egyetemi sérelmekből nőtt ki egy bizonyos Daniel Cohn-Bendit, egy német emigráns szülőktől való – később De Gaulle által kizsuppoltatott – fiatalember vezetésével egy jellegében kissé anarchikus, szinte az egész fennálló rendet, az összes lehetséges választást tagadó diákmozgalom, mely az egyetemek falai közül kiszivárgott, majd kiáradt az utcára, és nemcsak a tanítást, hanem szinte a főváros életét is megbénította. A dolgok azonban akkor váltak igazán drámaivá, amikor a munkásság, látva a nagy pillanatot, általános sztrájkba kezdett. Párizsban forradalmi helyzet alakult ki, De Gaulle a hadsereg bevetését fontolgatta, ám a szakszervezetek, élükön a kommunista CGT-vel, kiegyeztek a kormánnyal, a munkásság meg hátat fordított a diákoknak. Kéthétnyi utcai háborúskodás után májusban helyre lehetett állítani a rendet. Ebben a diákmozgalomban, mely külsőségeit, kellékeit tekintve a második világháború utáni történelem legszínesebb társadalmi-politikai „happeningje” volt, divattá vált a három „M”-ről beszélni, ahol is az első Marx, a második Mao, a harmadik viszont egy nagyságrendekkel kevésbé ismert amerikai filozófus, bizonyos Herbert Marcuse „M”-je volt. Egyszersmind a kakukktojás ebben a társaságban. Marcusénak Az egydimenziós ember című műve slágerolvasmánynak számított ebben az időben. A párizsi egyetemisták körében mindenképp. De, ellentétben a ma olvasható értelmezések egy jelentékeny részével, nem azért, mert egyként demokráciahiányban marasztalta el az akkori kapitalista és kommunista társadalmakat, hanem azért, mert talán ő elemezte először a konzumidiotizmus névre hallgató (minálunk úgy harminc–negyven éves késéssel tapasztalható) jelenség természetrajzát. Mely történetesen éppen hogy a korabeli kapitalista és a legkevésbé sem a kommunista társadalmakra volt jellemző. Mint minden, ideig-óráig nagy hatású gondolkodó, Marcuse is magas fokon rendelkezett a meghökkentés képességével. Említett, egyébként 1964-ben született műve vita nélkül marxi ihletésű, amennyiben azt
állítja, hogy a tőke az önérdekét minden más fölé helyezi. De abban az értelemben inkább Huxleyhoz és különösen Orwellhez kapcsolódik, hogy a tőke természetéből egy totalitárius, tehát a végsőkig kontrollált társadalom képét vezeti le, ám őnála a kontroll alapja és eszköztára nem a terror, hanem a manipuláció, amely kijelöli az emberi szükségletek körét, s ebbe a körbe tereli be – mindvégig önnön hasznát keresve – egy társadalom alkotóelemeit. Marcuse totalitárius állama megtűri a politikai pártok sokszínűségét, a sajtó szabadságát és így tovább, csak épp a polgárt hajszolja bele a fogyasztás mindenható világába. A fogyasztás manipulálásának eszközével válik teljessé a tőke uralma a társadalom fölött. Marcuse ezzel túllépte azt a más gondolkodók által megszabott határt, amely elviselte a totalitárius fasiszta és a kommunista rendszerek legrosszabb vonásai közötti párhuzamokat, de ebbe a párhuzamrendszerbe a modern kapitalizmust soha nem vonta be. Másképp fogalmazva: az olasz fasiszta gyökerű totalitarizmus fogalmát Marcuse újradefiniálta, azaz, ahogy ő mondta, nyelvi terápiának vetette alá. Nem a hitleri Németország és a sztálini Szovjetunió paradigmáival dolgozott, ahogyan addig volt szokásos, de ezzel meg is fosztotta a fogalmat történelmi meghatározottságától és kritikai erejétől. Orwell 1984-ében a totális állam erőszakkal, nyílt politikai elnyomással, olykor kínzással és gyilkossággal integrálja, úgymond, a polgárokat egy meghatározott rendbe, Marcusénél ezeket az eszközöket a kulturális alávetés, a tömegek meggyőzése, a manipuláció, a fogyasztáscentrikusság helyettesíti. Csupa olyan eszköz, melyet persze a 30-as, 40-es években se Orwell, se Huxley nem érzékelhetett. Ezek már az ipari társadalom trendjei voltak, ezért is tetszettek annyira Párizs 1968-as lázadóinak. Végtére is nekik igen kevés, sőt semmilyen élményük nem volt a már nem létező fasizmus vagy a nagyon is létező kommunizmus világából, legföljebb annyi, hogy látták: a Francia Kommunista Párt se őket, se Marcusét nem szereti, a diáklázadást az anarchia megnyilvánulásának tekinti, s a munkásosztályt a legkisebb mértékben sem kívánja általuk a konzumidiotizmustól megszabadítani és a szabadság világába átkísérni. Igaz, arról, hogy a fogyasztás rabságából hogyan lehet a szabadság világába átmenni, Marcusénak sem volt sok fogalma; ezt még tisztelői is kénytelenek nyugtázni. Lábjegyzet: több mint megkapó az a hasonlóság, amely a nyelv elszegényesítése tárgyában az imént említett gondolkodóknál föllelhető. Mindhárman azt érzékelték, hogy az általuk totalitáriusnak minősített rendszerek nyelvi eszközök révén is serkentik az újfajta gondolkodásmódot, és valóban: példaként ma már értelmetlen egy szovjet pártkongresszus diskurzusait felhozni, itt van az a fölemelő nyelvi
apparátus, amely egy konzumidióta társadalom valóságshow-iban és kibeszélő tévéműsoraiban hallat magáról. Marcuse nem halott.
Román „bomba” Budapesten Az 1965-ben hatalomra jutott Nicolae Ceausescu függetlenedési hajlamairól akkor kapták az első komoly leckét a szovjet elvtársak, amikor Románia a hatnapos háború után nem volt hajlandó elítélni Izraelt, s még kevésbé megszakítani vele a diplomáciai kapcsolatokat. A második lecke színhelye pár hónappal később, 68 tavaszán Budapest volt, ahol a kommunista és munkáspártok képviselői egy Moszkvába tervezett világtalálkozó előkészítésére gyűltek össze. Már aki. Tudniillik hiányoztak a kínaiak, a vietnamiak, a koreaiak, a kubaiak, a jugoszlávok és az albánok természetesen. E konzultatívnak mondott találkozó kezdeményezői elvileg olyan napirendet akartak elfogadtatni az egybegyűltekkel, melynek lényege – idézem – az imperializmusellenes egység lett volna, különös tekintettel Vietnamra, de a Szovjetunióhoz hű pártok szeme előtt természetesen Mao Ce-tung Kínai Kommunista Pártjának a kiközösítése lebegett. A vita olyan semmiségek, ma már igazán komikusnak ható dolgok körül folyt, hogy vajon érdemes-e a harmadik világ úgynevezett antiimperialista, tehát nem kommunista pártjait meghívni Moszkvába (a válasz nemleges lett), vagy hogy hasznos lehet-e egy ilyen tanácskozás, ha nem minden kommunista párt vesz részt rajta. Márpedig a távolmaradók listájából nyilvánvalóvá lett, hogy bizony ezt a moszkvai találkozót nem fogják megrendezni, mert a kínaiak nyilvános megfeszítésében a kommunista pártok legalább egynegyede – ilyen vagy olyan okoknál fogva – nem hajlandó részt venni. A román bomba olyképpen robbant Budapesten, hogy Khaled Bagdas, a szíriai kommunista párt főtitkára – egyébként köztudomásúlag a szovjetek első számú bizalmi embere az arab világban – roppant durva kirohanást intézett a román delegáció ellen, túlteljesítve még azt a megbízást is, amit pártfogóitól kapott. Bagdasnak persze az Izrael iránt mutatott román szimpátia járt a fejében, de konkrétan erre nem utalt, csak épp a román elvtársak különutasságát, különvéleményeit vette célba. Mondván – amivel egyébként a szovjet, magyar és más elvtársak lelkesen egyetértettek –, hogy egy párt nemcsak a saját népének, hanem a kommunista világmozgalomnak is felelősséggel tartozik. Tudjuk, és említettem is már, hogy ez volt a csehszlovákiai beavatkozást utólagosan igazoló Brezsnyev-doktrína ideológiai megalapozása, egyelőre csak pártok, és nem a szocialista országok szintjén. A román delegáció azzal reagált a szír demarsra, hogy bocsánatkérést követelt, ám amikor ezt megkapta, továbbment: azt kérte a testvérpártoktól, hogy határolják el magukat a szír delegációtól. Amikor
ez természetesen nem történt meg, a román elvtársak összecsomagoltak, és hazamentek. Egyébként se volt kedvük ahhoz, hogy a nyilvánvalóan szovjetbarát többség leszavazza őket, ha arra kerül a sor. Ilyenképp jutott kátyúba a kommunista és munkáspártok budapesti konzultatív találkozója. Ezt természetesen senki sem mondta ki, de nyilvánvaló volt. Az események utóbb amúgy is lehetetlenné tették volna a moszkvai találkozó megtartását, hiszen jött a csehszlovák intervenció, amelyben a románok ugyancsak nem vettek részt, majd végképp elmérgesedett, csaknem háborúba torkollt a szovjet-kínai vita és így tovább. Az 1957-es és 1960-as kommunista világtalálkozóknak soha többé nem lett folytatása.
A Csehszlovák saga IV. – 2000 szó 1968 nyarára sűrűk lettek a viharfelhők a prágai tavasz rossz útra tévedt Csehszlovákiája fölött. A Csehszlovák Kommunista Párt áprilisi akcióprogramja már önmagában is elegendő volt ahhoz, hogy Dubćekék a revizionizmus gyanúját vonják magukra. A legnagyobb vétek, amit elkövettek, a cenzúra eltörlése volt. Hiszen azzal a következménnyel járt, hogy szabadon lehetett írni, márpedig annak idején nem volt főbenjáróbb bűn annál, mint az agitációt és a propagandát kiengedni a párt kezéből. Ahogy akkor mondták: átengedni az osztályellenségnek. Nos, júniusban a Literární listyben megjelent egy 2000 szó című kiáltvány. Ilyet, ehhez hasonlót két évtizede nem látott a kommunista világ. A kiáltványt Ludvík Vaculík, ismert író fogalmazta, de írók, tudósok, neves értelmiségiek, közéleti emberek – közöttük a központi bizottság tagjai – is aláírták. Finoman fogalmazok, ha azt mondom, hogy a 2000 szó az egész szocialista rendszer s kivált a kommunista párt fulmináns kritikáját adta. Megállapította, abban, hogy a dolgok ide jutottak – nevezetesen: a parlament elfelejtette, hogyan kell vitázni, a kormány, hogy miként kormányozni, az igazgatók, hogy miként igazgatni, a törvények súlytalanná, a választások értelmetlenné váltak –, nos, mindebben mindenkit felelősség terhel, de a kommunistákat leginkább. Vaculík a CSKP-t hataloméhes, dörgölődző és rossz lelkiismerettel megvert emberek koalíciójának írta le. Kikacagott minden hivatkozást a munkásosztályra, hiszen, mondta, ilyen alapon a munkások bűnösek abban, hogy egy lelketlen, tehetségtelen, de még mindig ellenállóképes, bosszúra szomjas pártbürokrácia rátelepedett mindenre. A 2000 szó a szovjetek szemében azért válhatott ellenforradalmi manifesztummá, mert a régi bolseviki Mi a teendő? (Sto gyelaty?) szellemében programot adott Csehszlovákia népének. Ilyesmiket tanácsolt: a párttal nem leszámolni kell, hanem megszállni. Gondoskodni arról, hogy a pártvezetésbe csak
reformerek kerülhessenek, a nép jelöltjei. Továbbá: a vállalatvezetőket demokratikusan újra kell választani, és meg kell szállni a vállalatvezetést, a szakszervezeteket és a munkástanácsokat is. A népfrontot meg különösen. „Mindenhová a saját embereinket!” – ez volt a jól kihallható jelszó. Magyar fordításban: szabadulni az egész, 68 előtti kommunista elittől, melyről tudnivaló volt, hogy a háttérben vadul szervezkedik a szovjetekkel. A 2000 szó szerzője természetesen szorgalmazta a média vezetőinek teljes lecserélését is, és mindenféle civil szervezet, akcióbizottság létrehozását, a spiclik leleplezését, az egész rendszer olyan formájú reformját, ami Csehszlovákiát visszatérítette volna az 1945-48 közötti állapotokhoz. Ez még Dubćekéknek is sok volt. A pártvezetés kénytelen volt elhatárolódni a kiáltványtól. Letartóztatni azonban nem tartóztatott le senkit, s ez meggyőzte Moszkvát arról, hogy az ellenforradalom akadálytalanul terjeszkedik Prágában.
A Csehszlovák saga V. – A kiközösítés Még meg sem száradt a tinta a 2000 szón, a Varsói Szerződés öt országa, ideértve Magyarországot is, afféle eszmecserére hívta meg a csehszlovák vezetőket, mondván, a téma a testvérországok belső helyzete lesz, beleértve a csehszlovákot is. Mivel Berlinben és Szófiában semmiféle helyzet nem volt, Dubćekék gyorsan felfogták, hogy mint valami eretnekek, ők vannak zsinat elé híva, tehát nem fogadták el a meghívást. Ehelyett kétoldalú eszmecseréket javasoltak, ám nemcsak az ötökkel, hanem a románokkal és a jugoszlávokkal is. Válaszként Varsóban Brezsnyev, Kádár, Gomulka, Ulbricht és Zsivkov a csehek nélkül is megtartotta az eszmecserét, melynek eredménye a CSKP Központi Bizottságának címzett hosszú, a Sztálinkorszak kiközösítő dokumentumaira emlékeztető levél lett. Tézisei a következők voltak. 1. Ellenséges erők ki akarják szakítani Csehszlovákiát a szocialista közösségből. De ez már nem egyedül Csehszlovákia ügye. 2. Veszélyben a párt vezető szerepe, holott azon alapszik az egész szocialista rendszer. 3. Hadjárat folyik a CSKP becsületes és odaadó káderei ellen. 4. A népfronton kívül megalakult klubok és körök meg az újjáalakuló Szociáldemokrata Párt vissza akarják állítani a burzsoá rendszert. 5. Szocialistaellenes és revizionista erők kaparintották meg a sajtót, a rádiót, a televíziót. 6. A reakciós támadásokkal szemben nincs ellenállás. Ezért jelenhetett meg a 2000 szó, a reakció, az ellenforradalom politikai-szervezeti platformja. Végül 7. A nemzetközi imperialista reakció, élén a Német Szövetségi Köztársasággal, a csehszlovákiai változások népszerűsítésével
aknamunkát folytat a szocialista közösség ellen, megpróbálja megvalósítani a maga revansista célkitűzéseit. Konklúzió: a kialakult helyzet tökéletesen elfogadhatatlan a szocialista országok számára. Majd jött néhány kérdve állító, vészjósló mondat. Idézem: „Elvtársak, hát nem látják, hogy az ellenforradalom az egyik hadállást a másik után ragadja el önöktől? Hát nem látják, hogy a párt elveszíti ellenőrzését az események fölött, és folyamatosan hátrál a kommunistaellenes erők nyomásával szemben?” A verdikt: ellenforradalom van, tehát nem egyszerűen szocialistaellenes erők tevékenykednek. Moszkva a magyar október óta most először használta az „ellenforradalom” kifejezést. Mindenki gondolhatott, amit akart, de csak egyre lehetett gondolni. Mindazonáltal a régi jó forgatókönyv szerint a varsói ötök – valójában a szovjetek – adtak még egy esélyt Dubćekéknek. Megmondták, mit kell tenniük, ha el akarják kerülni… na, mit? Azt nem mondták meg. Tehát. Mozgósítani akár a hadsereget is, felszámolni a pártonkívüliek tömörüléseit. Újra be kell vezetni a cenzúrát. És ami a leglényegesebb: a varsói levél háromszor is leszögezte, hogy ami történik, nem cseh belügy. „A csehszlovákiai szocialista vívmányok védelme nemcsak az önök kötelessége, hanem a miénk is” – üzenték Brezsnyevék Varsóból Prágába. Ez volt a korlátozott szuverenitás elméletének, az úgynevezett Brezsnyev-doktrínának az első, határozott megfogalmazása, leképezése immár nemcsak a párt-, hanem az államközi viszonyokra is. Az egy táborba terelt országok függetlensége, hogy úgy mondjam, ideológiai értelemben is megszűnt.
Humanae Vitae A nyugati világot elárasztó szexuális szabadosságra – amely a Hairnek, mondhatjuk, minden hangjegyéből áradt – a római katolikus egyház olyképpen válaszolt, hogy megerősítette ellenkezését… nem, mint gondolhatni, az abortusszal, hanem a puszta fogamzásgátlással szemben. 1968 nyarát írtuk ekkor. VI. Pál, aki egyébként a reformpápa nevet érdemelte ki, Humanae vitae, azaz Az emberi életről kezdetű enciklikájában kétévnyi gondolkodás után hitet tett a születésszabályozás bűnös volta mellett. Tette ezt azután, hogy ugyancsak reformer elődje, XXIII. János éppen azzal a céllal hívott életre egy pápai különbizottságot, hogy az szembenézzen az óhatatlan változásokkal. Ez idő tájt a világ fejlettebbik felén annyi óvszert és fogamzásgátlót vásárolt az ember, amennyit csak akart – leszámítva talán a Szovjetuniót és néhány más, képmutató szocialista országot. Magyarországon 1968-tól kezdve volt kapható az első hazai gyártású fogamzásgátló, az Infecundin. Nos, a Vatikán liberálisai engedékenységre ösztönözték a pápát, ő azonban az ösztönzésnek habitusával ellentétben ezúttal nem engedett. Érdeméül legyen azonban
mondva, hogy önnön vállalkozásának eredményével szemben képes volt némi szkepszist is megfogalmazni, idézem: „Mint minden nagy, jótékony dolog a való világban, ez is komoly odaadást és nagy erőfeszítést igényel.” Az ilyesmiből pedig, ő is tudta, hiány volt, s van is mellesleg. Hogy világos legyen: a Humanae vitae a mesterséges születésszabályozás, azaz korlátozott utódnemzés minden formájával szembeszállt, nemcsak a fogamzásgátlóval és a kondommal, és természetesen a sterilizációval is, hanem a megszakított közösülésként (coitus interruptus) ismert módszerrel is, tekintet nélkül annak igen határozott bibliai, ószövetségi előzményeire. Megmaradt a pápa gondolatmenetében az az ősi hit és valláserkölcsi elv, hogy a közösülés célja az utódnemzés, s ha ez történetesen örömmel jár, az csak a Teremtő pótlólagos ajándéka. A szexuális öröm azonban természetellenessé válik, mihelyt pótléka lesz a szex egyetlen értelmének, az utódnemzésnek. Pártfogolta viszont az egyházfő azt, hogy valaki, adott esetben egy férfi, felesége egyetértésével s az utódlétrehozás elkerülésének szándékával, tartózkodjék a szextől, amíg az asszony két menstruáció között fogamzásképes. Vagyis az önmegtartóztatást, egyik elődjéhez, XII. Piushoz hasonlóan, nem tekintette az egyházi tanítás sérelmére elkövetett cselekedetnek, amiképp nem tekintette annak a fogamzásgátlók használatát orvosilag indokolt esetekben, még akkor sem, ha az időleges termékenységszünetet idéz elő. Végszó: a Humanae vitae, melynek jogosultságát a római katolikus egyház teológusai és propagandistái ezernyi érvvel támasztották alá, elég nagy csalódást okozott a hívők és VI. Pál tisztelői körében. 1968-ban már anakronizmus volt a fogamzásgátlók tilalmát fönntartani. Nem véletlen, hogy röviddel ezután az egyház tilalmi igyekezete az abortusz felé fordult, és a Humanae vitae, úgy, ahogy volt, visszavonás nélkül elfelejtődött.
Jancsó Miklós trilógiája 1968 tavaszán a FIPRESCI, a filmkritikusok nemzetközi szövetsége Budapesten ülésezett, és magyar filmcsodáról beszélt. Hogy úgy mondjam, halálra voltunk dicsérve, és nemcsak a szervezet elnöke, a kitűnő lengyel Boleslaw Michalek által – aki amúgy is áhítattal csüngött a hazájában ekkor épp hallgatásra ítélt nagyok, Wajda és a többiek művének folytatóin –, hanem a francia és az olasz kritika által is. A régebben levonult lengyel és a már levonult cseh újhullám után ekkor a magyar film szolgáltatott reményt arra, hogy Kelet-Európa kulturális erjedése valóban nem ismer határokat. Jancsó túl volt már a trilógiáján (erről alant majd többet), Fábri a Húsz órán, bemutatkozott Gaál István, Kósa Ferenc, Szabó István, Rózsa János, Kovács András
és Sándor Pál: szinte valamennyiük izgalmat keltett. Talán azért is, mert távolról sem voltak egyneműek. Jancsó Csillagosok, katonák című műve, amely elvileg az októberi forradalom ötvenedik évfordulójára készült, erős nemtetszést keltett a szocialista barokk ízlésvilágát kultiváló Szovjetunióban. Bemutatták ugyan, de minden hírverés nélkül, egy városszéli moziban, és egy jó szót, annyit se kapott a korabeli szovjet kritikától. Pedig Jancsó nyerseségének, durvaságának éppenséggel komoly irodalmi előzménye volt Oroszországban – példának okáért a Sztálin által elpusztított Iszaak Babel polgárháborús novellafüzére, de az ilyen reminiszcenciákat akkortájt nem szerették. Nem is értették, hogy Jancsó fehér kesztyűs, művelt és szadista fehérgárdista hóhérai miért nem viselnek két szarvat a fejükön. Ahová azonban eljutni akarnék, az nem ez, hanem a film itthoni fogadtatása. Ami egészében lelkes volt – ebben az összefüggésben megemlíteném az abszolút tekintélynek számító B. Nagy Lászlót, aki Jancsót egyszerűen zseniként, a film megújítójaként ünnepelte –, de akadt nem is akármilyen disszonancia. Kijelentvén, hogy a Csillagosok fogadtatása kritikátlan, a filmkészítésben is érdekelt kommunista írók legtekintélyesebbje, Darvas József, volt miniszter és írószövetségi elnök ellenvéleményt nyilvánított. Aberráltnak és morbidnak nevezte a művet, amivel azonban a közlésen túl sokra nem ment, mert a hivatalos kultúrpolitika pajzsára emelte Jancsót. Tóth Dezső, aki akármilyen hivatalt viselt vagy nem viselt, mindig Aczél György szócsöveként funkcionált, utálkozott ugyan egy sort a Jancsó körül tapasztalt hozsannázás fölött, de ugyanazzal a lélegzettel nagyon megvédte magát a filmet. De azért ez bonyolult képlet volt, mégis. A Csend és kiáltás, amely a trilógia harmadik darabjaként a Szegénylegényekre és a Csillagosok, katonákra épült, s formailag legalábbis a vörös terrort követő magyarországi fehérterrort választotta tárgyául, az erőszakot, nagy Evel, ezt olykor olyan fokon vonatkoztatta el a valóságtól, ami már B. Nagynak se tetszett igazán, sőt. A kritikus, aki ájulásig szerette Jancsót, arról értekezett az Élet és Irodalomban, hogy a rendező (állandó társával, Hernádi Gyula forgatókönyvíróval együtt) itt már a szó szoros értelmében elrúgtatott a realizmustól, és skizofrén alakokat s helyzeteket teremtett, művi, azaz mesterkélt módon. A skizofréniát a nézői nemtetszés egyébként valóban visszaigazolta. S ha már itt tartunk: a magyar néző ekkortájt is hajszálra olyan volt, mint manapság, nem a Csillagosokra, nem is a Hideg napokra vagy a Húsz órára özönlött a mozikba, hanem az üzletembernek is zseniális Várkonyi Zoltán olyan Jókai-adaptációira, mint amilyen a kétrészes A kőszívű ember fiai volt. Igaz, ezt a filmet történetünk előtt bő négy évvel forgatták, de ekkor jött elő a kérdés, hogy azt vajon miért nézték meg 6 millióan – a szám nem
vicc –, s miért nem sikerült még az egymilliós határt sem átlépnie a Hideg napoknak és társainak. Komlós János válaszát idézném: „Az emberek Jókai szemével szeretik látni saját történelmüket. Ahol is az igazság mindig diadalmasan legyőzi a hamisságot, függetlenül a való világ fényeitől.”
A Csehszlovák saga VI. – Katonai előkészületek A varsói levél idején alig egy hónapra voltunk az augusztus 20-i bevonulástól. Valójában sokkal közelebb. Tudniillik az intervenció katonai tervei már javában készültek. Például Csémi Károly altábornagyot, a Magyar Néphadsereg vezérkari főnökét július 24-én felkereste három szovjet tábornok, nevezetesen Provalov, Tatarinov és Maruscsak, valamennyien a Déli Hadseregcsoporttól. A beszélgetésről Csémi feljegyzést készített. Amikor olvastam, nem tudtam, sírjak-e vagy nevessek. Tudniillik a szövegben végig csehszlovák területen folyó hadgyakorlatról van szó. De persze ettől függetlenül minden világos. Csémi kicsit szabadkozik, hogy csak, ismétlem, csak tegnap kapott felhatalmazást arra, hogy közölje: részt veszünk a hadgyakorlaton. Eszerint Kádár adta be utolsónak a derekát. Aztán. Másnap két magyar tábornok megy ki Mátyásföldre, a Déli Hadseregcsoport főparancsnokságára, hogy együttesen dolgozzák ki a hadműveleti terveket. Kiderül, hogy a szovjetek egy magyar hadosztályt kérnek. Kiderül az is, hogy ezt a hadosztályt mi csak az ún. második lépcsőben küldtük volna ki, de a szovjetek ragaszkodtak hozzá, hogy már az elsőben ott legyünk. Mindeme tárgyszerű bevezetés után a feljegyzés vagy emlékirat különös fordulatot vesz. Ugyanis a szovjet tábornokok a következőket mondják Cséminek: „Felkészülünk a hadgyakorlatra, és készen fogunk állni a végrehajtásra, de jobb lenne, ha valójában nem kéne végrehajtanunk.” Majd megint idézet: „A hadgyakorlat célja az, hogy segítséget nyújtsunk a csehszlovák népnek az ellenforradalom legyőzéséhez. El fogjuk ezt magyarázni a munkásoknak, a parasztoknak és értelmiségieknek, s világossá tesszük, hogy később kivonulunk. A csehszlovák néphadsereg egységeit nem bántjuk, feltéve, hogy lojálisak. Ha ellenállnak, szét kell zúznunk őket.” A többi kevésbé érdekes. Kiderül, hogy a magyar csapatokat a Dunától keletre – értsd: szlovák területen – használják fel, ahol igazgatási feladatokat kell majd ellátniuk. Kiderül, hogy az akció beindulása előtt 6-7 órával kap a magyar vezérkar értesítést, ekkor kell megkezdeni az éles lőszer kiosztását és a hadművelet politikai céljának elmagyarázását a legénységnek. Csémi altábornagy feljegyzése azzal a következtetéssel zárul, hogy az akció bármely pillanatban, tehát akár két napon belül is beindulhat.
Csémi sejtései azonban nem igazolódtak be. A szovjetek belementek abba, hogy még egyszer, utoljára, kétoldalú tárgyalásokat folytassanak a csehszlovák vezetéssel. Evégett az egész szovjet pártelnökség levonatozott a szovjet-csehszlovák határra, a Tisza menti Ágcsernyőre, és ugyanezt tették a partnerek is. Az egész szovjet és az egész csehszlovák vezetés nézett egymással farkasszemet e kis település valószínűleg egyetlen használható középületének tanácstermében. A cél elvileg az volt, hogy elhárítsák a közelgő tragédiát. Valójában egészen másról volt szó. Dubćekék a maguk naivságában talán komolyan hitték, hogy meg tudják győzni a szovjet elvtársakat a varsói levélben kihirdetett ítélet igaztalan voltáról. Talán tényleg elhitték, hogy a szónak, az érvelésnek ereje van. A szovjeteket egy kicsit se érdekelte azonban, mit fognak mondani a csehszlovák elvtársak. Ők azt akarták kipuhatolni, kire lehet számítani az invázió után. E tekintetben egyébként sajnos nem tévedtek. A csehszlovák delegációban ott ültek azok, akik már fogalmazták magukban azt a bizonyos, katonai segítséget kérő levelet.
A csehszlovák saga VII. – Ágcsernyő Mindazonáltal az ágcsernyői beszédek nem érdektelenek. Előbújt például a bolsevik típusú kommunisták mágikus hite abban, hogy ha valamit valahol leírnak, az úgy van. Brezsnyevnek sem voltak jobb érvei a csehszlovák „ellenforradalom” mellett, mint hogy ez az újságíró ezt írta, az meg azt. A párt központi lapja azt merészelte javasolni, hogy az alacsonyabb pártfórumok vonhassák kétségbe a felsőbb pártfórumok döntéseit. Hol itt a demokratikus centralizmus, hol a fegyelem?! – kérdezte a szovjet főnök. Ilyesmi a Szovjetunióban elő nem fordulhat. Tehát a Rudé Právo le akarja rombolni a pártot. Ennek semmi köze a leninizmushoz. Kábé ennyi az esszencia. Na és persze megint az, hogy nem volnánk kommunisták, ha nem tekintenénk kötelességünknek a csehszlovákiai szocialista vívmányok megvédését. Azt, hogy kötelesség, Brezsnyev háromszor is megismételte, hogy mindenki értsen a szóból. Tehát: internacionalista kötelességtudatból fognak a tankok Csehszlovákia felé elindulni. Dubćek mindettől nem tojt be. Ő, akit Brezsnyev egyébként folyamatosan Szásának szólított, először is szót emelt a varsói ítélőszék ellen. Kimondta, hogy Sztálin óta ilyesmi nem volt, még 56 októberében sem vállalkoztak a testvéri pártok arra, hogy egy másik ügyeiről külön értekezletet tartsanak. Tehát, mondta, és nem is igen köntörfalazva Dubćek, önök most kívülről akartak nyomást gyakorolni ránk, és ez nem fér össze a kommunista pártok és szocialista országok kapcsolattartásának normális gyakorlatával. Így érzékelték a csehszlovák kommunisták, az egész társadalom, mondta a cseh
pártvezér. Ami pedig a Cseh-erdőben tartott, július elejei hadgyakorlatot illeti, Dubćek ezzel kapcsolatban a szovjetek orra alá dörgölte, hogy egy hónappal a gyakorlatok befejezése után még mindig két szovjet ezred tartózkodik cseh területen, s értsék már meg a szovjet elvtársak, a csehszlovák közvéleménynek soha nem a hadgyakorlattal magával volt baja, hanem azzal, hogy a benne részt vevő egységek kivonását újból és újból elhalasztották. Persze hogy felizgatta a cseh közvéleményt, és a külföldi média lecsapott a témára. Nem mellékesen, Dubćek a szocialista társadalom fejlődésének egészséges folyamataként értékelte mindazt, ami országában történt és történik. Erre azonban már nem Brezsnyev, hanem Koszigin miniszterelnök válaszolt, mondván, hogy Dubćek értékelésével nem ért egyet, mert az említett folyamatot az amerikai imperialisták támogatják. Aztán szóvá tette az állambiztonsági szervezet meggyöngítését. Aztán a nyugati turisták beözönlését Csehszlovákiába, azzal a képtelen fordulattal, hogy önök a határ megerősítése helyett a turistákat számolják. A hadgyakorlat ügyében pedig Koszigin valósággal nekirontott a cseh vezetőknek. Hogy miért a két szovjet ezred ott maradásáról fecsegnek, miért nem arról, hogy nyugatnémetek tankok és repülőgépek ezreit állítják elő? Hát körülbelül ennyi történt Ágcsernyőn. Semmi. A felek kitartottak a maguk álláspontja mellett. A csehek amellett, hogy a szovjetek nem értik, mi történik őnáluk, a szovjetek amellett, hogy a csehek értik rosszul. Mindazonáltal Dubćekék megígérték a média megfegyelmezését, különös tekintettel a szovjetellenes publikációkra. De maradt még egy menet augusztus 20-a előtt. Az a bizonyos pozsonyi találkozó, ahol a szovjetek alá akarták és alá is tudták íratni Dubćekékkel – meg a mindvégig kimaradó románokat nem számítva az összes többi szövetségessel – a Brezsnyev-doktrínát. Azt, hogy a szocialista vívmányok védelme minden szocialista ország közös kötelessége. Persze, hogy ki dönti el, mit kell és miért kell megvédeni, arra nézve a szovjetek szóban – nem írásban – fenntartották maguknak a jogot.
A Csehszlovák saga VIII. – A megszállás Két hét se múlt el Pozsony után, amikor az SZKP Politikai Bizottsága levélben rótta fel Dubćeknek az ágcsernyői „megállapodások” felrúgását, hosszasan idézve a csehszlovák lapok azóta megjelent, szovjetellenesnek minősített cikkeiből. Ez volt a szovjet-cseh hidegháború utolsó felvonása. Hat nappal később, 48 órával az invázió előtt az SZKP Politikai Bizottsága szupertitkos üzenetben értesítette a párt felső szintű vezetőit arról, hogy Csehszlovákia egy ellenforradalmi puccskísérlet küszöbére érkezett. De a puccsisták – így a levél – nem kaptak többséget se a pártvezetésben,
se a kormányban, se a nemzetgyűlésben, így a többség a Szovjetunióhoz, Bulgáriához, Lengyelországhoz, Magyarországhoz és a Német Demokratikus Köztársasághoz fordult katonai segítségért. Az SZKP Politikai Bizottsága ezt jóváhagyólag megszavazta. 21-én elindulnak a testvéri tankok, hogy megvédjék Csehszlovákia szuverenitását, függetlenségét az imperialista mesterkedésekkel szemben – na meg a csehek és szlovákok szocialista jövőjét. Az invázió augusztus 20-án este 23 órakor indult meg. Szovjet katonai szállítógépek landoltak a prágai repülőtéren, hajnalban szovjet, magyar, lengyel, bolgár és (jelképes) keletnémet csapatok lépték át a csehszlovák határt. A CSKP elnöksége percekkel később megszavazott egy közleményt, éspedig 7:4 arányban. A 4 volt az a „többség”, amelyre az imént említett szovjet üzenet hivatkozott. Bilak, Kolder, Indra, Svestka – ők hívták be a szovjet csapatokat. De nem akkor, hanem már a pozsonyi találkozó idején. Azóta olyan adatok is napvilágot láttak, hogy Brezsnyevhez intézett levelük Magyarországon fogant, még annál is korábban. De ennek nagy jelentősége nincs. A szovjetek amúgy is a maguk szakállára határoztak. Nos tehát. A CSKP elnökségének többségi döntéssel elfogadott nyilatkozata megállapította, hogy az öt ország csapatainak bevonulásáról se a köztársasági elnöknek, se a párt első titkárának, se a miniszterelnöknek, se a parlament elnökének nem volt tudomása. Közölte továbbá, hogy a pártvezetés senkit se szólít fel ellenállásra. Mindenki maradjon a helyén, és őrizze meg a nyugalmát. A bevonulás ellentétes a nemzetközi joggal és a szocialista államok körében kialakult normákkal. Körülbelül ennyi volt a kritika. Semmi Nagy Imré-s „csapataink harcban állnak”. Az inváziós – értsd: szovjet – erők persze gyorsan és könyörtelenül cselekedtek. Lefogták a cseh párt és kormány valamennyi elérhető vezetőjét, a parlament és a nemzeti front elnökét. Vérontás egyébként nem volt. A tömegek hullámzottak ugyan az utcán, és magyarázgatták a szovjet harcosoknak, hogy mekkora tévedés volt bevonulniuk, hiszen itt ellenforradalomnak nyoma sincs, de körülbelül ennyi történt. A történelem malmai aztán Moszkvában őröltek tovább, ahol az erőszakkal odahurcolt csehszlovák vezetők, élükön Dubćekkel, hősiesen ellenálltak a behódoltatási kísérleteknek. Kivárták, amíg a jellemes öreg tábornokot, Ludvík Svoboda köztársasági elnököt a szovjetek ugyancsak Moszkvába hozták, s csak akkor kezdtek el tárgyalni Brezsnyevékkel.
A Csehszlovák saga IX. – Az intervenció után A moszkvai tárgyalások szovjet szempontból csaknem teljesen eredménytelenek voltak. Dubćekék nem írtak alá olyan jegyzőkönyvet, amely tartalmazta volna, hogy tekintettel az ellenforradalmi veszélyre, a bevonulás indokolt volt.
Nem írták alá, hogy helytelen álláspontra helyezkedtek a varsói levéllel kapcsolatban, s nem írták alá azt sem, hogy a híres-nevezetes április akcióprogramot feladják. Ehelyett kompromisszum született. Belementek abba, hogy a szovjet csapatok csehszlovák területen maradjanak, megvédendő Csehszlovákiát a nyugatnémet revansistáktól. Ha-ha. Belementek továbbá, hogy ideiglenesen helyreállítják a cenzúrát, és betiltják a szovjetek által súlyosan kifogásolt új politikai szerveződéseket. Viszont győzelem volt az, hogy a reformistáknak sikerült a moszkvai fogságuk idején megtartott rendkívüli, XIV. pártkongresszus választottjainak egy nagy csoportját bevinni a régi központi bizottságba. A legnagyobb győzelem – legalábbis a csehszlovák közvélemény szemében – pedig az volt, hogy mindenki maradt a helyén: Svoboda az állam, Dubćek a párt, Ćeŕník a kormány, Smrkovsky a parlament élén. Volt is ünneplés, amikor a „delegáció” Moszkvából hazaérkezett. Ekkor a csehszlovák nép száz százalékig meg volt győződve arról, hogy nyert, és immár a Kreml támogatásával fejlesztheti tovább politikai rendszerét. Az egész köztársaság területén spontán, a pártot és a kormányt támogató tüntetések zajlottak. A mából visszamerengve azt mondhatom, az oktalan, illúziókergető, naiv hit demonstrációjaként. Csak idő kérdése volt, hogy mikor jön az ellentámadás a részleges moszkvai visszavonulás után. Nem kellett sokáig várni, legföljebb egy-két hetet. A támadást Gustáv Husák elnökségi tag, a Szlovák Kommunista Párt időközben első titkárrá emelt vezetője és aztán két évtizeden át a szovjetek első számú bérence indította. Husák azzal a formai érvvel, hogy a szlovák delegátusok nem tudtak részt venni azon a bizonyos rendkívüli pártkongresszuson – hogy is tudtak volna, amikor mindenütt szovjet tankokba ütköztek –, megtagadta e kongresszus határozatainak elismerését. Szavának ekkor már ereje volt, hiszen Szlovákia októberben a cseh és szlovák föderáció önálló, autonóm tagjává vált. Aztán jött a következő csapás, amelynek célpontja a reformerek legerősebbike, Josef Smrkovsky parlamenti elnök volt. Őt azzal lőtte ki Husák, hogy cseh származású, márpedig úgy illendő, hogy csehek és szlovákok a négy vezető funkciót egyenlő arányban osszák meg egymás között. Ha cseh az államfő és a kormányfő, mármint Svoboda és Ćeŕník, akkor legyen szlovák a pártvezető, Dubćek és a parlament elnöke. Smrkovskyt tehát etnikai alapon lecserélték. A szovjetek nagyon dolgoztak a háttérből. Valószínűleg ők találták ki, hogy ha van önálló szlovák párt, akkor legyen valamilyen cseh iroda is, és ennek az élére Lubomír Strougalt, Husák későbbi miniszterelnökét állították. Dubćek – hátában Husákkal és Strougallal – súlyosan meggyöngült. Az új év semmi jót nem ígért, illetve egyet bizonyosan: a normalizálást. Ez volt a bűvszó, amit Husákék és
szovjet pártfogóik meghonosítottak. normalizálás jegyében történt.
A
továbbiakban
minden
a
A magyar vezetés rossz lelkiismerete Az invázió előtti hetekben a magyar sajtó nem tagosította be azt a fordulatot, hogy Csehszlovákiában ellenforradalmi veszély van. Komócsin Zoltán, a párt fő-fő külügyi illetékese például a pozsonyi találkozó után majdnem kedélyes hangon nyilatkozott a Magyar Rádiónak és Televíziónak, nem győzvén hangsúlyozni azt a rokonszenvet, amit a magyar vezetés Dubćekék iránt mutatott. Körülbelül ezzel egy időben Kádár titokban találkozott Dubćekkel, és megmondta neki, légvárakat épít, ha nem veszi a szovjeteket halálosan komolyan. A figyelmeztetés eredménytelen maradt. Maga az invázió egyébként tájékoztatási katasztrófát idézett elő. Az egész ország a nyugati rádióadókat hallgatta, s azokból tájékozódott arról, mi történt tőlünk északra. Idehaza csak egy rövid MTI-közlemény tudatta, hogy a magyar kormány, névtelen csehszlovák párt- és állami személyiségek kérését teljesítve, más szövetségesekkel együtt éppen segítséget nyújt a testvéri csehszlovák népnek. A közlemény az inváziót úgy tálalta, hogy ebbe a segítségbe „bele kell érteni” a fegyveres segítséget is. Aztán az MTI átengedte a terepet a TASZSZ-nak. Nyilván született egy bevallhatatlan megállapodás arról, hogy a továbbiakban csak a szovjet hírügynökség hírei közölhetők. E hírek persze nem akartak tudni semmiről. Se a cseh vezetők letartóztatásáról, se a bevonuló csapatok tényleges fogadtatásáról, se az egész csehszlovák nép passzív ellenállásáról. Tudtak viszont 40 ezer ellenforradalmárról, uszító röplapokról, egy szovjet újságíró meggyilkolásáról, javíthatatlan revizionistákról és így tovább. A magyar közvélemény a saját vezetőitől se lett okosabb. Hír jelent meg arról, hogy Kádár a Központi Bizottság és a kormány együttes ülésén beszámolt a csehszlovákiai eseményekről, de hogy mit mondott, arról egy büdös szó sem látott napvilágot. Kilenc napnak kellett eltelnie ahhoz, hogy végre egy pártvezető megszólaljon. A választás a hadari beszédű Fehér Lajos miniszterelnök-helyettesre esett, aki el nem hangzott kérdésekre válaszolva azzal indokolta a megfelelő tájékoztatás hiányát, hogy Budapest és Prága között megszakadt a telefonkapcsolat. S ha már így esett, ellenőrizetlen, felelőtlen híreket nem akartunk közölni, tette hozzá, ugyanilyen szerencsétlenül. Az sem volt jobb – sőt –, amivel az inváziót indokolta. Katonáinknak egy feladata van, mondta, megfékezni az esetleg nyíltan, fegyverrel is fellépő ellenforradalmat. Tehát bevonultunk, mert esetleg. Ezt a szomorú históriát nem érdemes részletezni, napnál világosabb volt, hogy a
magyar vezetésnek rossz a lelkiismerete. Maga Kádár két hónapot várt a megszólalással. És megint csak nem lett volna Kádár, ha úgy beszél, mint a többiek. Először is az inváziót „augusztus 21-i lépésnek” nevezte. Aztán tett egy beismerést, amit rajta kívül a táboron belül senki: voltak, vannak és lesznek viták arról, mondta, hogy elkerülhetetlen, szükségszerű volt-e a lépésünk. Természetesen önnön kérdésére igenlő választ adott, de azzal, hogy a viták jogosságát elismerte, megint csinált egy sasszét. Mindennek tetejébe pedig bevallotta, hogy az úgynevezett tisztulási folyamat még várat magára Csehszlovákiában, bár, ahogy ő mondta, előbb-utóbb be kell indulnia. Receptet is adott a beindításhoz, 56-os magyart. Azt mondta, szét kell zúzni a negatív nemzeti egységet, és helyébe szocialista nemzeti egységet kell teremteni. Aki akarta, ebből azt olvasta ki, hogy invázió ide, invázió oda, a csehek két hónappal később is egységesek, csak épp a rossz oldalon. És még egy szó: a ravasz Kádár nem véletlenül beszélt október 24-én. Két nappal korábban ugyanis megindultak az első magyar megszálló csapatok hazafelé.
A szellem emberei: ellene és mellette A horvátországi Korcula szigetén, az ottani hagyományos nyári egyetem részvevői, pontosabban előadói, élükön a tekintélyes német Ernst Blochhal, kiáltványban tiltakoztak a dubćeki Csehszlovákia lerohanása ellen, s álltak ki az emberarcú szocializmus mellett. E kiáltványt baj nélkül aláírhatták a nyugati marxista filozófusok na meg a jugoszlávok és a románok, minthogy országuknak nem volt része a megszállásban, de bajos volt aláírnia azoknak, akik egyszerre voltak párttagok, kommunisták, Dubćekbarátok és a megszálló országok állampolgárai. A kézenfekvő veszélyek ellenére a „Lukács-iskolából” való magyarok, név szerint: Heller Ágnes, Márkus György és Mária, Tordai Zádor és Sós Vilmos nemcsak hogy aláírták, hanem, mentve a megszálló Magyarország becsületét, a szövegezésében is részt vettek. Sőt, a manifesztumot Heller olvasta fel az egyetem színpadán. Ugyanő úgy emlékezik vissza, hogy biztosak voltak benne: hazatérve a politikai rendőrség várja majd őket a pályaudvaron, s börtönbe kerülnek. Jellemzően azonban a Kádárrendszer kétlelkűségére, s vélhetően arra a megrendülésre, amelyet a Dubćekkel mindvégig rokonszenvező első ember érzett a történelem kényszere fölött, a filozófusok megúszták az ügyet fegyelmivel, állásvesztés sem sújtotta őket, csak jóval később, amikor a Kádár-rendszer úgynevezett munkásellenzéke megfojtotta a reformot. A magyar szellemi élet egyéb kiválóságai kollektíve és nyilvánosan nem tiltakoztak, csak magánúton, protest levelekben. Erről több visszaemlékezés szól.
Történetem másik színpada Budapest, az Elet és Irodalom szerkesztősége. A lapnak az intervenciót követő valamelyik számában Levél egy prágai pályatárshoz címmel jelent meg Garai Gábor főszerkesztő-helyettes, Kossuth-díjas költő, írószövetségi titkár, egyszóval afféle írópolitikai bennfentes írása, amely abszolút kordokumentumnak számít. Lüktet benne az egész Kádár-korszak, a maga kétlelkűségével, lelkiismereti zavaraival, ugyanakkor a nyájtól való elkóborlás büszkeségével. Garai mindenekelőtt felidézte az írás megszólítottja, a fantom prágai pályatárs előtt, hogy a prágaiak pár éve mennyire irigyeltek még bennünket. Ez igaz volt. A Dubćek által megbuktatott Novotný rendszere lényegében végnapjaiig nem tudott szabadulni önnön sztálinizmusától, miközben a magyar politika, ahogyan a költő írta, szívós harcot folytatott a dogmatizmus ellen, azaz viszonylag liberális volt. Miután Garai tisztázta, hogy a pályatárs lelkében kádárista, egy gyors fordulattal elkezdett sajnálkozni afölött, hogy ugyanőt a hazájában ma konzervatívként bélyegzik meg. Azaz: a pályatárs nem csatlakozott írótársaihoz, Kunderához, Klímához, Havelhez, Liehmhez, Mnackóhoz és a többiekhez, akik üvöltve tiltakoztak a szovjet megszállás ellen. Garai örömmel nyugtázta tehát, hogy az illető legalábbis megérti a bevonulókat, közöttük Kádár katonáit. Ahogy írta, barátja az ellenzékiség és a történelmi felelősség válaszútján az utóbbi mellett döntött. Nem folytatom. Garaival ezt a levelet megíratták. Talán azt is utasításba kapta, hogy még utalást se tegyen az intervencióra. Annak kellett kiderülnie belőle, hogy egyetlen helyes út van, Kádáré, melyben az antisztálinizmus meg a csehszlovákiai bevonulás, Dubćek pártfogolása és megfojtása együtt helyes, bár az utóbbi fölött nemigen kell örvendezni. Azt azért talán mégsem volt jó ebbe a mímelt levélbe beleírni, hogy egy nemzetközi mozgalom – értsd: a szovjet kommunizmus, a fennálló, szovjetbarát rendszerek – sorsáért nemcsak a politikusoknak, az íróknak is felelősséget kell érezniük, hiszen ez a Brezsnyev-doktrína leképezése volt a szellem embereire, és mint ilyen, elég gálád dolog.
Illésék aratnak Az 1968. július-augusztusi Táncdalfesztivál kultúrtörténetileg sem elhanyagolható és elfelejthető. Akkor tudniillik, amikor a magyar hadak éppen a csehszlovák határ átlépésére készültek – s ez politikailag önmagában is pikáns, hogy azt ne mondjam, perverz dolog volt –, Magyarország egész népe a tévékészülékek előtt ült, s szívből drukkolt az Illés együttesnek, hogy vigye el a fesztivál összes díját. Félmillióan szavaztak a július-augusztusi elődöntők után a tizennyolc, győzelemesélyes dalra, s már ebből a közvéleménykutatásból is Illések jöttek ki győztesen. Igaz, ott lihegett
mögöttük Koós János az örökbecsű Kislány a zongoránál című opusszal és Mary Zsuzsi a Mamával, de sebaj. A végítéletnél az Illés együttes Amikor én még kissrác voltam című dala nemcsak első díjat kapott – amiképp az imént említett másik kettő is –, de bekasszírozott további hármat is. Szörényi Levente, az együttes dalszerzője, énekese és frontembere Bródy Jánossal, a szövegíróval együtt megkapta a Magyar Rádió és Televízió elnökének különdíját, a Magyar Ifjúság és a Zeneműkiadó Vállalat különdíját, továbbá a zsűri előadói különdíját. Hab volt a tortán, hogy a Színes ceruzák című Szörényi-Bródy-szerzemény, amelyet Koncz Zsuzsa adott elő, kapott egy második díjat, valamint ugyancsak egy előadói különdíjat. Gyanítom, hogy az ország ekkor érzett rá először az Illés-jelenségre. Budapesten azonban a középiskolás és főként egyetemi ifjúság ekkor már részben a Bercsényi Klubból, részben az Egyetemi Színpadról nagyon is jól ismerte, sőt bálványozta Illéseket, akik a menők – a Metró, az Omega és néhány más együttes – közül talán a leghamarabb szakítottak az angol popslágerek recitálásával, s alakították ki a maguk, vitathatatlanul népzenei gyökerű rockvilágát. És akkor minden további okoskodás helyett Heller Ágnes filozófust idézném, akit akkor, egy négyéves kisfiú anyjaként, nem annyira a popzene izgatott, mint inkább a társadalmi folyamatok: „Mi volt az Illésegyüttes titka? A szöveg, a dallam, az előadásmód. Akár tudatos volt ez, akár nem, dalaik protest-songok voltak, így hatottak, így fogtuk fel őket. Bármiről szóltak is szó szerint, mi mindig allegorikusán értelmeztük őket, mert alkalmat adtak rá, hogy arra a bizonyosra, az elnyomásra gondoljunk. Olyan sorok, hogy testvéreim gyilkosává én sosem válok – nem tudom, jól idézem-e –, közvetlenül fejezték ki ezt a hangulatot, de olyan sorokat, mint az Azt hiszed, hogy nyílik még a sárga rózsa – csak nagy allegóriafejtő bravúrral lehetett a prágai tavaszra és annak leverésére asszociálni. Mégis ez történt. A népdalokat idéző dallamvilág – mai kifejezéssel – idézetként hatott. Az Illés-együttes idézte, megidézte a népdalok világát, hogy ezekkel az idézetekkel abszolúte a jelenkor ifjúságához beszéljen. Ez az együttes volt a hazai Beatles.” Ehhez annyit fűznék hozzá, hogy igen, Bródy szövegeiben az akkori egyetemi ifjúság lázasan kereste a jelbeszédet, minthogy a nyílt protestálásra nem volt mód. De mi ellen is akartunk protestálni? Van valami hívogató abban, hogy azt mondjam, a rendszer ellen. De ez nem lenne teljesen és mindenkire igaz. A protestálás életkori sajátosság, célpontja nem mindig azonosítható. De könnyű, ugye, elképzelni, hogy mekkora öröm, katartikus öröm volt annak idején Illésekkel együtt énekelni, hogy virág sincsen, te sem vagy már, miért hagytuk, hogy így legyen?! Az ilyesmit minden nemzedék kitermeli magából, kivéve ha Győzike válik a bálványává. Akkor nincs menekülés. Akkor nincs protest.
Akkor már nem egy nemzedék, hanem csak a magamfajta öreg értelmiségi kérdezheti: miért hagytuk, hogy így legyen?
Upton Sinclair Történetünk időpontjáig élt, azaz kilencven évet élt meg az Egyesült Államok minden vitán felül legtermékenyebb írója, Upton Sinclair. Közel száz művet hagyott hátra, jobbára könnyen olvasható, izgalmas, ideológiai töltetüket tekintve erősen szocialista és erősen didaktikus regényeket. A már-már szociologikus tényfeltárás és a plasztikus leírás volt az erénye, amelyet elsősorban a kapitalizmus visszásságainak, sőt kegyetlenségének megfestésében gyakorolt. A maga idejében óriási hatást fejtett ki a könnyen emészthető társadalmi igazságokra vágyó olvasók körében, de nem csak odahaza, széles e világon. A harmincas évek elején Európában, sőt Ázsiában is az egyik legolvasottabb írónak számított, szülőhazájáról aztán nem is beszélve. Sok-sok műve közül a chicagói húsfeldolgozók embertelen munkakörülményeit ábrázoló, 1906-ban keletkezett A mocsár címűt, aztán az Olaj?-at, a 100 % – Egy hazafi történetét és a Lanny Buddsorozatot emlegetik ma. Ami ez utóbbit illeti, szinte emlékműve az író termékenységének. A sorozat tizenegy darab, szerfelett vaskos regényből áll, s ebből az író az első kilencet nyolc év leforgása alatt írta meg, magyarán, Déry szép kifejezésével élve, nem annyira alkotta, mint amennyire kölykedzette a műveit. Tollát mohó, szinte mindenre kiterjedő érdeklődése mozgatta. Amellett, hogy feltartóztathatatlan krónikása volt a nagy vagyonok születésének, a kizsákmányolás legbrutálisabb formáinak, a munkanélküliségnek, a szakszervezeti mozgalom hanyatlásának, rendkívüli módon foglalkoztatták olyan dolgok is, mint a bevándorlás, a természetes környezet védelme, a női egyenjogúság, a filmipar, s nem utolsósorban az egészséges táplálkozás. Érdekes módon noha meggyőződéses szocialista és agitprop hajlamú író volt, metsző társadalomkritikájával és világmegváltó gondolataival soha nem tudott beférkőzni igazán a létező szocializmus ikonjai közé – Magyarországon megjelent műveinek javát is a két világháború között, nem utána adták ki. Amivel csak azt akarom mondani, hogy ha volt termékenyítő hatása a szocialista gondolkodásra, azt – minálunk is – a húszas-harmincas években fejthette ki. Hiába írt közel száz művet, irodalmi díjat életében egyetlenegyet kapott csak: egy Pulitzert 1943-ban, az egy évvel korábban megjelent A sárkány fogai című regényéért, a Lanny Budd-sorozat harmadik kötetéért, amely a német nemzetiszocializmus felemelkedésének hatalmas tablóképe a 30-as évek közepéről. E regényben a sorozat főhőse, az a bizonyos fiktív amerikai, Lanny Budd, náci hatalmasságok – Hitler, Göring, Goebbels – környezetében forgolódik, és pompásan
érzékeli, hogy annak a bizonyos sárkányfognak a vetése hogyan kel ki. Egykori történelemtanárom intését írom ide: világirodalmi értékű az a riasztó részlet, amelyben Upton Sinclair a náci propaganda első nagy, nemzetközi értelemben is mozgósító haditettét, a Saar-vidék hovatartozásáról döntő népszavazást riportba foglalta. Utóirat: a könyv a 60-as évek Magyarországán már nem volt elérhető.
A hold túlsó oldalán 1968 karácsonya előtt útnak indult három amerikai űrhajós, hogy az emberiség történetében először megkerülje a Holdat. Azaz lássa azt, amit senki se látott még: a Hold túlsó oldalát. Az Apolló-8 névre hallgató, apró, körülbelül kisteherautó nagyságú kabint egy Saturn rakéta röpítette a magasba, mindösszesen két hétre elegendő oxigénkészlettel. Borman parancsnok, valamint két társa, Anders és Lövell űrhajósok óriási kockázatot vállaltak ezzel az utazással. Tisztában voltak vele, hogy épp 50 százalék az esélyük a biztonságos hazatérésre, nem több. Miért? Nos, egyrészt a Saturn-V rakétát azt megelőzően csak kétszer próbálták ki, s a második kísérlet során súlyos problémák adódtak. A rakéta második fokozatának hajtóművei közül kettő idő előtt leállt. Aztán a harmadik fokozat hajtóműve egyáltalán nem teljesítette az újrabegyújtási parancsot. Másrészt nem készült el időre az úgynevezett holdkomp, holott elvileg követelménynek számított, hogy a föld körüli pályát elhagyó legénységnek ez legyen a mentőcsónakja. Ha tudniillik valami baj történik az űrhajóval, az űrhajósok átszállnak a holdkompba, és azzal eveznek, idézőjelben szólva, hazafelé. (Tudni kell, hogy Lövell űrhajósnak és társainak életét alig két évvel később, amikor az Apollo-13 fedélzetén robbanás történt, éppen hogy a holdkomp mentette meg. Ez tehát nem volt vicc. Ha az Apollo-8-cal ugyanaz történik, mint az Apollo-13-mal, Lövell két órán belül halott lett volna.) Borman, Anders és Lövell december 21-én indult útnak, és három nappal később, szenteste napján 125 kilométerre közelítette meg a Holdat. Ekkor begyújtották rakétájuk hajtóművét, amely Hold körüli, elliptikus pályára helyezte az űrhajót. Négy perccel később lenn a Földön a tévénézők meghallották Lövell űrhajós hangját. A Hold, mondta, lényegében szürke. Nincsenek színek. Mintha gipszből lenne az egész. Vagy valamilyen szürke árnyalatú tengerparti homokból. Röviddel ezután megszakadt a rádiókapcsolat az Apolló és a houstoni központ között, tudniillik az űrhajó átjutott a Hold túloldalára, mely a Földről soha nem látható. Feszült 45 perc következett, amíg helyre nem állt a kapcsolat. És ez a dráma a Hold tízszeri megkerülése vagy körberepülése során mindmegannyiszor megismétlődött. Úgy két és fél órával később az asztronauták képeket kezdtek sugározni a Földre. A nézők mindent láttak, amit ők. Amikor kitört az öröm, már szenteste volt. Az űrhajósok
beolvastak néhány sort a Teremtés könyvéből, majd megvacsoráztak. A műanyag zacskókba csomagolt étel állítólag éppolyan volt ízre, mint amilyen a kinézete. Az űrhajósok összesen húsz órát keringtek a Hold körül, majd megkezdték a visszatérést. Három nappal később, december 27-én csapódtak be a Csendes-óceán vizébe, alig öt kilométerre az előre meghatározott ponttól. A Yorktown anyahajó vette őket a fedélzetére. Úgy indultak el, hogy megeshet, soha nem térnek haza, de megérték, hogy nemzeti hősként ünnepelje őket az egész ország. Még jó, hogy Amerikának akadt mit ünnepelnie. Tudniillik 1968 kárhozatos év volt. Politikai merénylet áldozata lett Robert Kennedy, a meggyilkolt elnök öccse, volt igazságügy-miniszter és elnökaspiráns, valamint Martin Luther King, a fekete polgárjogi mozgalom történelmi alakja.
Három úttörő filmalkotás Ha manapság űrutazásról, földön kívüli lényekről, kozmikus értelemről beszélünk a filmművészetben, magától értetődő természetességgel gondolunk a Csillagok háborújára, a Harmadik típusú találkozásokra vagy az E.T.–re. Holott minden idők valószínűleg legcsodálatosabb – ha nem is a legszórakoztatóbb – sci-fije sokkal korábban, 1968-ban készült. Stanley Kubrick 2001: Űrodüsszeia című filmjére gondolok, amelyben több a fantázialátvány és a speciális effektus, mint a dialógus, a szó. Sőt, a film első negyven percében egyetlen szó sem hangzik el, a néző belemerül az űr halotti csöndjébe, amelyet csak az űröltözet mögül kiszűrendő emberi lélegzés ver föl időnként. Plusz Richard és Johann Strauss, Ligeti György és Hacsaturján zenéje. Mellesleg a történet véletlenül – lásd még Apolló – épp egy holdbéli űrállomáson bontakozik ki, és egy másik civilizáció által hátrahagyott riasztórendszer felfedezése körül zajlik. Kubrick mesterművét három szóval tudnám jellemezni: lélegzetelállító, látványában költői, hatásában – például azzal, hogy emberi beszédet és zenét egyszerre soha nem hallani – meghökkentő. A 2001: Űrodüsszeiát egyébként négy Oscar-díjra jelölték, ebből egyet kapott meg, a legjobb vizuális effektusért járót. Ezt a filmet az különbözteti meg az utódaitól, hogy azokat mesteremberek csinálták, Stanley Kubrick meg nagy művész volt. Nála az úttörő módon alkalmazott technika nem annyira a látványt, mint inkább a képi költészetet szolgálta. Még két úttörő filmalkotást hozott az 1968-as év. Az egyik az olasz Franco Zeffirelli angol nyelvű Shakespeare-adaptációja, a Rómeó és Júlia volt Lawrence Olivier-vel mint narrátorral. Amit azért hangsúlyozok, mert az angol filmművészet nagyjait, olyanokat, mint Leslie Howard, Lawrence Harvey vagy Norma Shearer, a megelőző három évtizedben
már beöltöztették Rómeó és Júlia szerepeibe, csakhogy ők akkor már érett színészek, afféle kipróbált szerelmesek voltak, Zeffirelli viszont hazardírozott. A két klasszikus szerepet két teljesen ismeretlen tizenéves színészre, a 16 éves, lebilincselően szép Olívia Husseyra és az egy évvel idősebb, karcsú és kék szemű Leonard Whiting-ra bízta. Azzal a nem is titkolt szándékkal, hogy hű legyen Shakespeare-hez – az eredeti darabban Júlia alig több mint 14 éves –, és filmjével két, nagyon fiatal szerelmes áradó szenvedélyét ünnepelje. Zeffirelli műve a 60-as évek ellenkultúrájában felnőtt közönségre apellált elsősorban, az pedig fiatal, tiszta hitű lázadókat, az uralkodó elitek ellenségeit, egyszersmind áldozatait kívánta látni Rómeóban és Júliában; azt is kapta. A film végül is a legnagyobb kasszasiker lett, amit Shakespeareadaptáció valaha is aratott, és elvitte a legjobb operatőri munkáért járó Oscar-díjat is. Előképe lett egyszersmind az MTV modorában, majd harminc évvel később készített amerikai Rómeó és Júliának, amelyben Leonardo DiCaprio alakította a férfi címszerepet. Az okkultista rémfilmek, például az Ördögűző és az Omen nagy előfutárát ugyancsak 1968-ban élvezhette a közönség: ez a lengyel Roman Polanski első amerikai játékfilmje, a Rosemary gyermeke volt. A sztori a New York-i Manhattan szívében játszódik, ahol is egy sátánista szekta hatalmába keríti és a Sátánnal teherbe ejteti a mézeshetein épphogy túljutott fiatalasszonyt, a kitűnő Mia Farrow-t, aki aztán a film utolsó jelenetében a sárga szemű, kis szarvacskákkal világra jött ördögfiókát, önnön gyermekét ringatja és babusgatja. A film trükkje az, hogy Polanski 120 percen keresztül hagyja vergődni a nézőt azzal a kérdéssel, hogy vajon az, amit lát, valóban természetfölötti erők játéka-e, vagy csak egy paranoiás fiatalasszony hallucinációja. Utóirat: a sors hihetetlen és rettenetes iróniája gyanánt Polanski terhes feleségét, Sharon Tate színésznőt egy évre rá ugyancsak egy sátánista szekta, az a bizonyos Manson család kínozta meg, majd végezte ki Kaliforniában.
Lőrincze Lajos kultúrmissziója Idézzük fel azt a felejthetetlen hangot, amely 1968-ban évfordulós volt: a rádióban már tizenöt, a tévében öt éve lehetett hallani. Ha azt mondom, Édes anyanyelvünk, sokan kapásból mondják a nevet: az a dallamos, dunántúli nyelv Lőrincze Lajos professzoré, a nyelvművelés apostoláé volt. A legrosszabb Rákosirendszertől a legoldottabb Kádár-rendszerig milliók hallgatták őt, nem föltétlenül azért, mert pallérozni akarták anyanyelvi kultúrájukat, hanem azért, mert kedvesen, már-már gyöngéden magyarázgatta, hogyan csiszolható az, ami csiszolásra, de legalábbis karbantartásra érdemes. Erőfeszítései elől a mindenkori politika nem térhetett ki, hiszen ha valaki vitát vállalt volna azzal, hogy az anyanyelv miért édes, magára borítja az
eget. Ilyenformán Lőrincze Lajos – kiterjedt tudományos munkássága mellett – kitartóan hirdethette az igét, mely természetesen nem csak abból állott, hogy ne „suksököl-jünk”, s ne tömjük tele a beszédünket idegen szavakkal vagy a jassz-nyelv jövevényeivel, hanem abból is, hogy udvariasan, egyszersmind fordulatosán beszéljünk, azaz használjuk azt a kincset, ami birtokunkban van. (Zárójel: mármint az olvasó embernek). Éppenséggel sok jó szót tudnék mondani arról az értelmes elfoglaltságról, amikor a polgár azzal küszködik magában, jól mondom-e vagy sem, amit mondok. Erre történetesen szükség volna ma is, de igény annál kevesebb mutatkozik. Lőrincze küldetéses ember volt. Ám miközben magyarázott és magyarázott – a rádióban ötperces adásokban –, soha nem volt fölényes, kioktató és fegyelmező. Olyan volt, mint embernek: szelíd, diplomatikus, lefegyverző. És nagyon-nagyon érdekes. Bennem például megragadt, amikor azt magyarázta el, hogy Kölcsey Himnuszának Nyújts feléje védő kart sorában a feléje valójában föléje, hiszen, hangzott az érvelés, aki óvni akar valakit, az takarni óhajtja az illetőt a vésztől. Nem elég, ha odanyújtja neki a karját, föléje is kell helyeznie. Következésképp a feléje alak nem lehet más, mint a föléje, ami abban leli magyarázatát, hogy Kölcsey kelet-magyarországi nyelvjárásában e kettő, a feléje és a föléje, írásban legalábbis azonos alakú volt. Lőrincze emlékéhez tapad egy tévhit. Hogy tudniillik ő egyfajta – most a modern popzenéből idézek egy angol kifejezést – ghost-buster, azaz szellemirtó volt, gyomlált, gyomlált. Ellenkezőleg. Ami a nyelv tisztaságát és a nyelvhasználat helyességét illeti, ez a pápai születésű, zengzetes dunántúli akcentussal beszélő tanárember – sok pályatársával ellentétben – alapvetően liberális szemléletű volt, egyáltalán nem fogadta ellenségesen a jassz- és főként a diáknyelv újdonságait, gyorsan fölismerte, hogy a beszélt nyelv rendkívüli módon befogadó és öntisztító is. Lőrincze kezében nem volt pallos. Amikor például napirendre került, hogy hátra kell-e vetni az ’is’ szócskát olyan szerkezetekben, mint például „ha megmondtam volna is”, szemben a „meg is mondtam volná”val , úgy nyilatkozott, hogy a hátravető szabály egyre kevésbé érvényesül, azaz szembenézett azzal, hogy a tényleges nyelvhasználat előbb-utóbb úrrá lesz a nyelvtudományi intézetekben fogant ortodoxián. A példáimmal egyébként csak arra akartam fényt vetni, hogy nyelvművelés okán mi mindennel művelte és okosította Lőrincze Lajos a magyar népet.
Engedmény a szocdem gondolkodásnak? Hogyan is lássuk a múltunkat? Ez a kérdés, közeledve a Károlyi-féle őszirózsás forradalom
ötvenedik évfordulójához, nagyon újszerű, de legalább annyira időszerű formában jött elő az Élet és Irodalom hasábjain. (Annyiban soha nem változott a világ Kelet-Európában, hogy az igazán izgalmas közéleti viták mindig irodalmi hetilapokban zajlottak.) Rendbe kellett tenni végre azt, hogy mi a magyar kommunisták viszonya a baloldali múlthoz, amennyiben az nem kommunista. (Újabb zárójel, de nem ítélet: a két világháború között csak regénye volt a kommunista mozgalomnak, valósága csekély vagy épp semmi. De azt a semmit a Rákosi- és a Kádár-korszakban bőszen táplálták, dagasztották.) A vitát Mesterházi Lajos, az Aczél György köréhez tartozó, reformista szellemű kommunista írók egyik ünnepelt figurája indította el A magyar demokratizmus hagyományai címmel. A cím egyébként hamis volt. A demokratizmusnak Magyarországon kommunista hagyománya egészen bizonyosan nem volt, szemben, mondjuk, Csehszlovákiával. Mesterházi azt kezdte feszegetni, hogy vajon nincs-e ápolásra váró közös hagyomány, azaz egy olyan, ami egyszerre kommunista, szociáldemokrata, sőt egy Ady értelmében vett polgári radikális is – amiben kimondatlanul benne lappangott a kérdés, hogy vajon mit ér nekünk ma a százszor kiátkozott Jászi Oszkár vagy Csécsy Imre. Amíg ez a kérdés így, ebben a formában nem tétetett fel, a szociáldemokráciát, még inkább a baloldali radikalizmust a hivatalos történelemszemlélet egyszerűen – jobb esetben – elhajlásnak, rossz esetben árulásnak tekintette. Ebben a szellemben fogant az első válasz, amit Mesterházi kapott, érdekes módon egy akkor szélsőbaloldalinak számító, utóbb egészen liberálissá vált fiatal író, bizonyos Dalos György tollából. Látnivaló volt, hogy az MSZMP-ben még mindig komoly rokonszenv veszi körül azokat az illúziókat, amelyek szerint a gyakorlatilag nem létező Magyar Kommunista Párt járt a két háború között az egyetlen igaz úton, s a Szociáldemokrata Párt, amely legálisan működött 1944 tavaszáig, egyfajta inkorporált ellenzékként, a valódi munkásmozgalomtól idegen testként működött a Horthy-rendszer szerkezetében. A vitában azonban valójában nem Károlyi, Jászi vagy Csécsy gondolatairól és politikai szerepéről volt szó, tehát nem a baloldali hagyományról, hanem arról a kellemetlenségről, hogy ha egy nem absztrahált, hanem egy valóságos munkás a két világháború között valamit tanulni akart Marxról, azt abszolúte legálisan megtehette a szociáldemokrata szakszervezetek szemináriumain Braun Somától, a kommunistákkal soha együttműködni nem akaró Mónus Illés Szocializmus című folyóiratának példányaiból és így tovább. A kommunista mozgalom nevű fantom lehet, hogy akart, de nem tudott munkásöntudatot teremteni, miközben a Szociáldemokrata Párt igenis kinevelt ilyet. Bizarr módon e tétel illusztrálására fel lehetett hozni a kemény kommunistává lett Marosán György szocdem ifjúságának
emlékeit összefoglaló, Tüzes kemence című, valóban őszinte memoárt. Ezek a, mondjuk így, mozzanatok fölszínre kerültek az ÉS vitájában, de azért az alaphang az volt és maradt is ekkor – bár egyáltalán nem a rendszerváltásig –, hogy a vegytiszta magyar baloldal egészen a kommüntől a felszabadulásig egyenlő volt az illegális kommunista párttal, hozzá képest minden más elhajlásnak, tévútnak számított, olyasvalaminek, ami igazándiból nem is érdemli meg a baloldali minősítést.
A mechanizmus éves mérlege Az 1968-as év végéhez közeledve napirendre került a gazdasági reform hatásainak elemzése. Ebbe belesegített már egy újonnan létrehozott agyközpont, a Gazdaságkutató Intézet, amelynek vezetését dr. Zala Júliára bízták. Ő mondott el néhány érdekes dolgot a Népszabadságnak. Azt például, hogy az ipari termelés most először nem fogja meghaladni a tervezett szintet, inkább annak az alsó határán mozog majd. Ez látszólag rossz hír volt az állandó túlteljesítéshez szokottaknak. Ám a nyilatkozó felfedte, hogy korábban a tervezettnél nagyobb növekmény mindig azoktól a vállalatoktól származott, amelyeknek az árujára nem volt valóságos kereslet. Most azonban, nyereségérdekeltek lévén, az ilyen típusú termelést visszafogták az érintettek. Ugyancsak a GKI igazgatója mondta el, hogy a reform egyik alapvető célja, az ipari kínálat és a fogyasztói kereslet egymáshoz passzítása, határozottan kezd megvalósulni – nagyobb, változatosabb és a divatokhoz is igazodó lett az árukínálat. Különösen jó, hogy a fogyasztók ezt már érzékelni is kezdik. A pozitív dolgok között említtetett meg az exporttevékenység fokozódása. A reform ezt külön állami visszatérítésekkel bátorította, ezért a vállalatoknak előnyös volt külpiacra termelni. Igaz, mindez pillanatnyilag még csak szocialista relációban érvényesült. Közben a parlament év végén már reformköltségvetést alkotott, amelyet Nyers Rezső, a gazdaságpolitika első számú embere értelmezett újító módon. Elmondta, hogy az állam a vállalatoktól 133 milliárd forintot von el adókból, s ebből részint beruházások, részint dotációk és más pénzügyi támogatások formájában 68 milliárdot juttat vissza hozzájuk. Nyers a 68 milliárd kétharmadát kitevő támogatásokat határozottan sokallta. Elmagyarázta hallgatóságának, hogy valójában itt a jövedelem túlontúl nagy részét szivattyúzzák át a nyereségesen gazdálkodó vállalatoktól a gyöngébbekhez. Úgy tette fel a kérdést, hogy vajon még meddig fosztogathatja az állam a sikeres vállalatok páncélszekrényeit. Válasza az volt, hogy fogja még egy darabig, de a költségvetésnek az ilyen típusú jövedelemelosztó szerepét csökkenteni
kell, illetve meg kell találni a gazdaságtalan tevékenységek megszüntetésének a módjait. Nyersnek ez a beszéde még két oknál fogva maradt emlékezetes. Az egyik az, hogy mint legfőbb illetékes, a parlamenti képviselőket a költségvetésben való nagyobb fokú elmélyedésre biztatta, közvetett elismeréseként annak, hogy a büdzséket a szocialista magyar országgyűlés eddig minden tárgyi ismeret nélkül szavazta meg. Ez nem mehet így tovább, adta értésre, hiszen a költségvetés ma már nem az, ami volt: fő eszközzé vált a gazdasági folyamatok irányításában. Ez, mi tagadás, nagyon modernül hangzott. Aztán ugyanitt tette szóvá Nyers – tudomásom szerint elsőként – az állami és tanácsi apparátus eszelősen felduzzasztott voltát, egyszerűbben azt, hogy sokba kerül. Ő 100 ezerre taksálta az állami és 70 ezerre a tanácsi bürokráciában foglalkoztatott emberek számát, s leszögezte, hogy ezt a szervezetet folyamatosan ésszerűsíteni kell. Nem a rosszindulat mondatja velem, de képzeljék el, ha Nyers ehhez a számhoz hozzábiggyesztette volna a párt-, a szakszervezeti, a KISZ, a népfront, a munkásőrség és más apparátusok alkalmazottainak számát, akkor mekkora szám jött volna ki az eltartottakból!
Egy olimpiai hős profizmusa Jean-Claude Killyben az volt a különös, hogy nem volt se osztrák, se svájci, se olasz. Hanem francia. Ezzel a pedigrével viszont nem illett aranyak tömegét nyerni egy olyan sportágban, amely az imént említett nemzetek előjogának számított. Killy elkövette ezt az illetlenséget az 1968-as grenoble-i téli olimpián. Persze, amikor a szóban forgó nagy versenyt egymástól felette távoli helyszínekkel és az állandó ködéiről híres chamrousse-i völgyben megrendezték, Killy már a frissen alapított Sí Világkupa (afféle, akkor még újdonságnak számító, többversenyes trófea) birtokosa, ergo Grenoble alpesi számainak papíron esélyese volt. Arra azonban kevesen számítottak, hogy hazájában, egészen pontosan, szűkebb hazájában Killy mind a három alpesi számot meg fogja nyerni – az olimpia előtt a Világkupán többen előtte álltak, sorozatban verték –, s ezzel megismétli azt a bravúrt, amely addig egyedül az osztrák Toni Sailernek sikerült, 1956-ban, Cortina d’Ampezzóban. Szó, mi szó, ellentétben Sailer aranyaival, Killyéi billegősek voltak. Az óriás-műlesiklást leszámítva. Lesiklásban, mivel bemelegítés közben az összes viaszát elveszítette, kockáztatnia kellett – ez egyébként illett a személyiségéhez. A végén pedig egy olyan trükkel, amit (nehogy a riválisai meglássák) soha nem gyakorolt be, nyolc századmásodperccel addig vezető honfitársa, a veterán Guy Perillat elé került – és nyert. Műlesiklásban azonban nem nyert, két ellenfele, a norvég Mjoen és azt
osztrák Schranz jobb időt ment nála, ámde ezek ketten a nagy ködben egy-egy kaput kihagytak, s ezért diszkvalifikálták őket. (Schranz esete botrányos volt. Két francia pályabíró is akadályozta őt a versenyzésben, végül a zsűri 3:2 arányban nem a bírók, hanem az ő kizárása mellett döntött!) Végül a harmadiknak befutó Killy nyert, s ezzel megcsinálta a sí Grand Slamjét. Sokaknak feltűnt, hogy a NOB elnöke, Avery Brundage – az amatőrség megszállottja egyébként – nincs jelen a díjkiosztásokon. Ennek oka az volt, hogy a síipar kezdett szemérmetlenül behatolni a játékokra. Killy például, természetesen minden rossz szándék nélkül, valamennyi versenye után vagy a lécének, vagy a ruhájának, vagy a sapkájának, vagy a szemüvegének a márkájával fényképezkedett. Mindenki tudta, hogy asztal alatt pénzt kap érte. Mentségére legyen mondva, valamiből élnie kellett. Nem volt gazdag ember, ó, egyáltalán nem. Háromszoros olimpiai bajnokként falujában, Val d’Isére-ben egy önkormányzati állásért kilincselt a polgármesternél, aki azonban soknak tartotta azt a havi ezer dollárt, amit kért, ergo ajtót mutatott neki. A síelő legnagyobb szerencséjére. Tudniillik pártfogásába vette őt az akkor legendás McCormack reklámcég, az IMG, és eladta Amerikába. Pontosabban fogalmazok: el tudta adni. Éspedig azért, mert az ABC televízió végig közvetítette a grenoble-i versenyeket, és a műkorcsolyázó – persze amerikai és csodálatosan tehetséges – Peggy Fleming mellett Killyt szúrta ki magának. Őt sztárolta. A történet vége két amerikai tévésorozat lett, az egyik a síelés technikájáról, a másik Killy és különféle hírességek hendikepes versengéséről szólt. Apróság: bárhol jelent is meg a francia, egy asztalon mindig egy üveg Moët & Chandon pezsgő várta, mivelhogy ez a cég volt a főszponzora. Egy szó, mint száz: olimpiai győzelmei után Jean-Claude Killy százszázalékos profi lett, és soha többé nem indult az akkor még nem anakronizmusnak számító amatőr versenyeken. Utóirat: Schranz azonban igen. Mivelhogy Killyn már nem tudott bosszút állni, Brundage NOB-elnök az osztrák fenomént szúrta ki magának, és addig mesterkedett, amíg négy év múltán, annak egy őszinte nyilatkozata után, profizmus vádjával kizáratta őt a sapporói téli olimpia versenyeiről.
Vér és faji botrány Mexikóvárosban Nyári olimpiai játékoknak olyan véres előjátéka, mint 1968 októberében Mexikóvárosban, soha nem volt. Az a vérfürdő, amit a mexikói hadsereg 68. október 2-án a Három Kultúra terén véghezvitt, arányaiban messze meghaladta azt, amit szörnyülködve szokás emlegetni a Mao utáni Kínából: a Tienanmen téri mészárlást. Már ha egyáltalán érdemes méricskélni.
A szóban forgó időszakban Mexikónak egy keménykezű, a gazdasági növekedésre érzékeny, a baloldal, a szakszervezetek, a diákok iránt érzéketlen elnöke volt: Gustavo Díaz Ordaz, a hajdani belügyminiszter. Afféle jó mexikói reaganista. Aki egyebek között a zseniális festő, Siqueiros letartóztatásával és a sztrájkok véres elnyomásával vált hírhedtté. Nos, ő, avégett, hogy az olimpiára érkező látogatók egy stabil, gyorsan fejlődő ország képével találkozzanak, ráuszította a katonákat az egyre nyugtalanabb, az összes politikai fogoly kiengedését, a rohamrendőrség feloszlatását, a rendőrfőnök leváltását követelő diákokra, akik a kérdéses napon, körülbelül ötezren tömeggyűlést tartottak a Három Kultúra terén. A tankokkal és szuronyos katonákkal körbevett rendezvényen mindmáig ismeretlen helyről és okokból lövések dördültek – hivatalos közlés szerint orvlövészek lőttek a katonákra –, a tömeg pánikba esett, nekirohant a katonák kordonjának, az meg ellenállt, éspedig oly módon, hogy válogatás nélkül lőtt mindenkire. Máig nem tudni, hányan haltak meg, de biztos fogadást lehet kötni rá, hogy több százan. Ám a vérfürdő nyomán minden elcsendesedett, az olimpiai játékokat két hét múltán baj nélkül és teljes sikerrel megrendezték. De hogy ne távolodjunk el nagyon a politikától, még valamiről beszélnem kell. 1967 őszén az Egyesült Államok fekete sportolóinak egy része, nem utolsósorban a Black Power (Fekete Hatalom) névre hallgató radikális civil mozgalom ösztönzésére megalakította az Emberi Jogok Olimpiai Bizottságát. Három követelésük volt: Muhammad Ali világbajnoki címének visszaadása; Avery Brundage-nek, az Amerikai és a Nemzetközi Olimpiai Bizottság elnökének az elmozdítása; végül a DélAfrikának és Rhodesiának eljuttatott olimpiai meghívás visszavonása. Ha e három nem teljesül, mondták, bojkottálni fogják az olimpiát. Végül is a követelések közül csak a harmadik, a két, faji megkülönböztetéssel élő dél-afrikai rezsim kirekesztése valósult meg, de bojkott így se lett. A sportolók, már aki, a tiltakozásnak más formáját választották. Az történt, hogy amikor a 200 méteres síkfutás győzelmi dobogójára, az amerikai himnuszt meghallgatandó, Tommie Smith, a győztes és John Carlos, a bronzérmes felállt, egyikük sem viselt cipőt, viszont mindkettőjükön fekete kesztyű díszelgett, s kesztyűs kezüket emelték a magasba, miközben a himnusz szólt. A jelenetet nyilván előre megkoreografálták: ez volt a Fekete Hatalom, úgymond, üdvözlése. Súlyos folytatással. Mindkét atlétát – mondván, hogy a politikának nincs helye az olimpián – nyomban kizárták az amerikai csapatból, de magáról az olimpiáról is, mehettek haza. A dolgok cinikus verziója szerint az amerikai csapatvezetés pontosan tudta, hogy a fekete rövidtávfutók – valamennyien az emberjogi szervezet tagjai – valamilyen demonstrációra készülnek, de semmilyen óvintézkedést nem foganatosított. Szüksége volt tudniillik az aranyakra.
És ebben a számításában történetesen nem csalódott, mert a fekete rövid- és részben középtávfutók abszolúte taroltak a mexikói olimpián, száztól négyszázig plusz a váltókban. Mint kiderült, ezeken a távokon a nagy, kétezer méter fölötti magasság, minden előrejelzés dacára, nemhogy zavaró lett volna, épp ellenkezőleg. Soha olyan százakat nem futottak például olimpián, mint itt, Jim Hines önnön világcsúcsának beállításával, kilenc egész kilenc tized másodperccel lett bajnok, s mellette még egytucatnyian teljesítették tíz másodperces idővel vagy egy tizeddel fölötte a távot.
Ćaslavská a mennyekben és a pokolban A mexikói olimpia hőse Vera Ćaslavská volt. A cseh tornásznő fantasztikus története, erős politikai fűszerekkel, külön fejezetet érdemel. 1962-ben lett először világbajnok, egyelőre csak talajon. Összetettben az ezüst jutott neki. Akkor még létezett Latinyina. De két év múltán, a tokiói olimpián a szép, szőke cseh lány már letornázta, úgymond, riválisát: övé lett az összetett arany és még két szer első helye. Ergo háromszoros olimpiai bajnokként érkezett Mexikóba. De nem ez volt az igazi előélete, hanem a páratlan tarolás a két olimpia között, két Európa-bajnokságon. Mind a kétszer öt aranyat takarított be, azaz az elérhető összesét, már ami az egyéni számokat illeti, mert csapatban nem igazán voltak partnerei. Csapatversenyben a csehek soha nem tudták megelőzni a kiegyensúlyozott szovjeteket. Nos, Ćaslavskáról nemcsak azt tudták odahaza, hogy tornában – amely őelőtte nem volt éppenséggel erőssége a cseh sportnak – verhetetlen, hanem azt is, hogy a Dubćek-féle reformkurzus elkötelezett és hangos híve. Sőt azt mondanám, amiképpen radikalizálódott maga a Csehszlovák Kommunista Párt, olyképpen radikalizálódott maga a tornásznő is. Túlságosan is. Egyik aláírója lett a Ludvík Vaculík író által szerkesztett 2000 szó című röpiratnak, amely – mint már említés történt róla – frontális támadás volt az egész kommunista rendszer ellen. Ez 1968 júniusában történt. Dubćeknek, mint köztudott, nem volt más választása, mint elhatárolódni a röpirattól s annak aláíróitól, ami Ćaslavskát nehéz helyzetbe hozta. Voltaképp menekülnie kellett a fővárosból, a Prágától távoli, észak-morvaországi Šumperkbe költözött, ahol azonban maradása volt csak, tornaterme nem. A fáma szerint csupán erősíteni tudott, éspedig úgy, hogy krumpliszsákokat emelgetett. Ám a szovjet megszállás utáni patthelyzetben, amikor a mexikói olimpia karnyújtásnyi közelségbe került, és Dubćekék látszólag megint nyeregben voltak, Ćaslavská engedélyt kapott az olimpián való indulásra. Ahol is négy arannyal gazdagította éremgyűjteményét. Nyert összetettben és minden szeren, csak a gerendán lett ezüstös. Ja, és hogy el ne feledjem: a szovjet Larisza Petrik talajgyakorlatának
pontszámát az utolsó percben kiigazították, s ezért a talajaranyat Ćaslavskának meg kellett osztania vele. Hogy ebben a kényes helyzetben a bírák miért döntöttek Petrik javára, rejtély, de az biztos, hogy a szovjet himnusz alatt Ćaslavská félrenézett és lehorgasztotta a fejét, ami odahaza, a tévé előtt ülő honfitársainak módfelett tetszett. Neki meg az, hogy egy nappal a tornaversenyek után Mexikóvárosban házasságra léphetett a híres cseh középtávfutóval, Josef Odlozillal, kinek utóbb két gyermeket szült. Időben előremegyünk. Bő tizenöt nehéz év következett ezután Ćaslavskára. Miután nem volt hajlandó megtagadni az aláírását a 2000 szó alatt, Husákék nem engedték neki, hogy önéletírását – akár külföldön – publikálja, utazni se hagyták persze, edzői állást a válogatottnál nem kapott. Minden év január 3-án azzal utasították vissza, hogy a kérelmet nem a megfelelő időpontban adta be. Azért volt kis szerencséje is. Mexikóban annyira megkedvelték, hogy a köztársasági elnök meghívta őt egy kis szentimentális utazásra, s mivel a csehszlovák kormány nem sérthette meg egy baráti ország államfőjét, végül is kiengedték. Vele ment a férje is. Két évre aztán ott is maradt, edzette a mexikói tornászválogatottat, de balszerencséjére hazatért, remélvén, hogy jobb idők várnak rá. De nem. A Los Angeles-i olimpia évében (1984) például azt mondták a Prágába látogató Juan Antonio Samaranchnak, a NOB elnökének, hogy Ćaslavskának családi problémái vannak, ezért nem találkozhat vele, és nem is adhatja át neki a nála levő olimpiai emlékérmet. Samaranch azonban makacskodott, és nyert. Innentől kezdve Ćaslavská edzhette végre a csehszlovák női tornászválogatottat, s amikor bekövetkezett a rendszerváltozás, hősként ünnepelték. Sportminiszter is lehetett volna, de megelégedett a nemzeti olimpiai bizottság elnökének tisztével. Havel elnök különösen nagyra tartotta őt, aminek utóbb egészen sajátos módon adott kifejezést. Történt ugyanis, hogy a tornásznő fia, a rossz tanuló, de az úgynevezett önvédelmi sportokban jeleskedő Martin Odlozil összeszólalkozott édesapjával – aki 1987-ben elvált Ćaslavskától, új házasságot kötött, s további két gyermeket nemzett –, s a vita hevében meg- vagy inkább agyonütötte az egykori híres futót. Jogerősen elítélték gyilkosságért, ám pár év múltán Havel, anyja érdemeire való tekintettel, egy csomó volt cseh olimpikon kérésére kegyelemben részesítette a gyilkos fiút. A tornásznőt, akinél több egyéni aranyat a sportág történetében senki sem nyert, annyira megrázta a tragédia, hogy elmegyógyintézetbe került, ahonnan kijőve elbújt a világ szeme elől.
Remek magyar szereplés Mexikóban Két atlétánk is aranyérmes lett: az elsőt Németh Angéla, a másodikat Zsivótzky Gyula révén szereztük,
gerely-, illetve kalapácsvetésben. Zsivótzky mögött ekkor már két olimpiai ezüst volt, rajta kívül talán mindenki lemondott arról, hogy valaha is bajnok lesz. Őt leszámítva. Az orosz Klim szörnyű árnyéka minduntalan rávetődött. Mexikóban is. Ahová nem igazán tudott felkészülni, mert kétszáz napot töltött kórházban, húsz kilóval megkönnyebbedett. Az élete forgott veszélyben, nem az érme. Aztán Mexikóvárosban az utolsó sorozatban végre túldobta Klimet, és beteljesedett élete álma. Őhozzá képest Németh Angéla szinte ismeretlenként lépett a dobókörbe gerelyhajításban. Szinte, ezt hangsúlyoznám. Ugyanis volt abban az évben az NSZK-beli Mainzban egy verseny, ahol Angéla a világranglista élére lépett. Igaz, előtte nem volt nagy skalpja. A román Penes, számított az olimpia abszolút esélyesének. Eleinte minden forgatókönyvszerűén alakult, a románt csak hatvan méteren túli dobással lehetett megverni. És miként a kalapácsvető Csermák Helsinkiben, ezt a mérföldkövet Angéla is túldobta, szinte hajszálra az volt a teljesítménye, mint férfikollégájának minden idők legsikeresebb magyar olimpiáján, igaz, egy másik dobóágban. Csak úgy mellékesen jegyzem meg, hogy Magyarország – ha a Szovjetuniót nem számítjuk – a maga két aranyával, egy ezüstjével és négy bronzával az NDK-val és Romániával holtversenyben Európa első atlétikai hatalmaként jött ki a mexikói olimpiáról, ami erős nosztalgiának lehet tárgya manapság. Mondjuk el, hogy az ezüstöt Kiss Antal szerezte ötven kilométeres gyaloglásban, a bronzokat pedig Kulcsáron kívül Lovász Lázár kalapács-, Kontsek Jolán diszkoszvetésben és Tóth Annamária ötpróbában. Két aranyunk lett birkózásban (Kozma és Varga), ugyancsak kettő párbajtőrvívásban (Kulcsár Győző és a csapat). És váratlanul kettő kajak-kenuban. Xochimílco. Máig ízlelgetjük ennek a Mexikóvárostól délre fekvő tónak az ősi nevét. Az történt tudniillik, hogy az 1968-as nyári olimpia kajak-kenu versenyein, amelyeket itt rendeztek meg, egyetlen szám (a női ötszáz méter) kivételével minden másban állt magyar a dobogón. Tatai Tibor aranya az ezerméteres kenu egyesben ugyanakkora meglepetésnek számított, mint Parti Jánosé Rómában, nyolc évvel korábban. Tatai nevét a sportágon kívül nem is igen ismerték idehaza. De a kajak ezresen győztes Hesz Mihályét se, holott ő ezüstérmes volt már Tokióban. Fantasztikusnak az számított, hogy a kajak-kenu versenyek két arannyal kezdődtek, már-már kezdtük azt hinni, hogy minden arany idejön. Nem jött. Mindent egybevéve azonban két arannyal és három ezüsttel a sportág listájának élén végeztünk – talán Mexikó óta számít a kajak-kenu úgynevezett magyar sportágnak. A mexikói nyári olimpia magyar szempontból egyike volt a legsikeresebbeknek. Összesen tíz aranyérmet szereztünk, s ezzel a hivatalos éremlistán csak egy éremmel maradtunk el a harmadik
helyezett Japán mögött. Nekik tizenegy volt a termésük, ám két megkötést tennék. Az egyik, hogy a japán aranyak közel felét egyetlen sportág, a torna termelte ki, név szerint Endo és Nakamura. A másik, hogy minekünk jóval több ezüstünk és bronzunk lett, mint nekik. Ők huszonöt, mi harminckét éremmel zártunk, ergo tipikus magyar öncsalással most harmadiknak hirdetem ki magunkat a fölényesen első Egyesült Államok és a Szovjetunió mögött. De az NDK és az NSZK meg az ausztrálok, a franciák és a csehek előtt! És nekünk, ellentétben japánnal meg Csehszlovákiával, volt aranyunk atlétikában, kajakkenuban, birkózásban, vívásban, öttusában (itt a csapat), labdarúgásban, egyszóval hat sportágban, bizonyítván az egész, hangsúlyozom, az egész magyar sport akkori erejét.
Fociválogatottunk utolsó sikere Tokió után, ugyancsak Lakat Károly vezérletével, megint olimpiai bajnok lett a magyar válogatott. Ha végignéz az ember az aranyérmesek listáján, megmelegszik a szíve tájéka. Nem annyira a nagy nevekről van szó, mint inkább az ügyes, de kicsit elfeledett focistákról: a salgótarjáni Bástiról és Szálairól, a győri Keglovichról, az MTK-s Sárköziről, a szombathelyi Szarkáról, a csepeli Faterról – a két kapusról. De a gerincet az akkori Újpest és Fradi legjobbjai: Nóvák, Szűcs, Páncsics, Juhász, Varga Zoltán, illetve Noskó, Fazekas, Nagy László, Dunai II alkották. Egyikük sem játszott még a 66os vébén, de mai mércével mérve már félig-meddig nemzetközi klasszisnak számítottak. Amúgy, azt kell mondanom, nem volt nehéz dolgunk. Tizenhat csapat indult, mi Izraellel, Ghánával és Salvadorral kerültünk egy selejtezőcsoportba, s persze elsőként mentünk tovább, két győzelemmel, egy döntetlennel – ez utóbbi Ghána ellen sikeredett, elég nagy felzúdulást keltve idehaza. A negyeddöntőben a Jóisten Guatemalát, az elődöntőben Japánt ajándékozta nekünk, a döntőben meg a bolgárok vártak ránk. Bárha azt nézem, hogy a franciákat a japánok, a spanyolokat meg a bolgároktól kikapó mexikóiak takarították el az útból, azt is mondhatnám, a piszkos munkát mások végezték el helyettünk. A végén elsöpörtük a bolgárokat 4:l-re, bár a tények kedvéért nyugtáznunk kell, hogy a bíró nem kevesebb mint három bolgár focistát kiállított. Egyenlőtlen küzdelem volt. A magyar aranyérmesek hivatalos listájáról nyomban töröltek egy nevet. Varga Zoltánról, a zseninek kikiáltott Fradi-csatárról van szó, aki még a torna előtt összecsomagolt, és „meglépett”. Hogy miért nem tudta kivárni azt a két hetet, ma is rejtély. Állítólag új munkaadója, a belga Standard Liége ragaszkodott ehhez. Ott azonban eltiltása miatt egy percet sem tudott játszani, végül a nyugat-berlini Herthá-nál kötött ki,
ahol egy „megfelezett” eltiltási idő lejárta után, bő két év múltán már pályára is léphetett. Innen ez egy másik történet, de tény, hogy a magyar futballszurkolóknak az 56-os veszteség (Puskás, Kocsis, Czibor) után senkiért nem fájt annyira a szívük, mint ezért a valóban kivételes képességű, egyedi rúgótechnikájú játékosért. Látni őt játékosként nem láthattuk, mert a Magyar Televízió soha-soha nem közvetített olyan mérkőzéseket, amelyikben Varga Zoltán, az „olimpiai esküszegő” látható lett volna. Az 1968-as olimpiai győzelmet ma nyugodtan minden magyar labdarúgó-válogatott hattyúdalának tekinthetjük. Azóta se aranyunk (a müncheni olimpiát leszámítva), se ezüstünk – már-már a coubertini „részvétel” is nagy dolognak számítana egy-egy nemzetközi labdarúgótornán.
Dubćek Bukása A megszállt Csehszlovákiában a „normalizálás” menete egy darabig nem követte azt a forgatókönyvet, amelyet a szovjetek megszabtak. Sikerült ugyan a reformerek közül jó néhányat kilőniük, és az is igaz, hogy Dubćek helyzete a párt élén meggyöngült, de az első titkár konokul ragaszkodott az előző év januárjában és áprilisában megfogalmazott reformprogramjához, kivált annak gazdasági részéhez. A szovjetek tudták, mire készül. Új, korai időpontot akart kitűzni a rendkívüli pártkongresszus megtartására, új parlamenti választásokat remélt kiíratni. Ha felhígítva is, de nyilvánosságra kívánta hozni a Csehszlovákiában elkövetett törvénytelenségek kivizsgálására alakult bizottság jelentését. Ez nem sok jót ígért. A szovjetek és csehszlovák követőik – mindenekelőtt Gustáv Husák szlovák és Lubomír Strougal cseh pártfőnök – lestek az alkalmat, hogy mikor süthetik rá Dubćekre az ellenforradalom szításának bélyegét. Az első alkalom 1969 januárjában adódott, amikor egy Jan Palach nevű filozófiaszakos egyetemista a prágai Vencel téren felgyújtotta és elégette magát, s temetése szovjetellenes tüntetéssorozatot váltott ki országszerte. Tettével Palach természetesen az augusztus 21-i bevonulás ellen tiltakozott, s így lett egyszerre nemzeti hős és az úgynevezett ellenforradalom etalonja. De Dubćek elhatárolta magát ettől a mártíriumtól, hiszen tudta, hogy ha akár egy félig is jó szót mond róla,
ellene fordítják. Ekkor tehát átmenetileg nem lehetett lépni ellene. Jött viszont március, a mind a szovjetek, mind a csehek szívének oly kedves jégkorong-világbajnokság, ahol is a megszállt ország csapata elkövette azt a ballépést, hogy kétszer is megverte ősi riválisát. Előbb március 21én, aztán március 27-én. A prágai örömünnep természetesen megint csak szovjetellenes tüntetésekbe torkollott, amelyek azonban makacsabbnak bizonyultak, mint a Jan Palach önégetése utáni megmozdulássorozat. Mi vagyunk az erősebbek – ezt sugallta a megvert népnek a kettős győzelem. Ez a nép azonban semmit sem tudott, vagy pontosabban: úgy látszik, hogy tényleg nem tudott a szovjet vezetés elszántságáról. Négy nappal a hokigyőzelmek, illetve a rájuk terülő tüntetések után – azt is mondhatnám: közepette – Brezsnyev elküldte mindenható hadügyminiszterét, Grecsko marsallt Prágába. Vele volt Szemjonov, a szocialista országokért felelős külügyminiszter-helyettes is. A küldöttek egyszerre óhajtották látni Svoboda államfőt, Ćeŕník miniszterelnököt és Dubćeket, a párt első titkárát. Amikor létrejött a találkozó, Grecsko marsall ultimátumot adott át. Ez arról szólt, hogy szovjet megítélés szerint Csehszlovákiában rosszabb a helyzet – mármint a szovjetellenesség szempontjából –, mint augusztus 2l-e előtt volt. Következésképp a csehszlovák vezetés a következők között választhat: vagy maga nyomja el a szovjetellenes megnyilatkozásokat, vagy ha ez nem sikerül neki, a szovjet megszálló csapatok segítségét kéri. Harmadik út nincs, illetve van: a szovjetek akkor is helyreállítják a rendet, ha ultimátumukat a csehszlovák vezetés figyelmen kívül hagyja. Ezután érdekes dolgok történtek. A CSKP KB elnöksége ugyanaznap, tehát április 2-án megvitatta és elfogadhatatlannak minősítette az ultimátumot. Ez azonban Grecskóékat nem riasztotta vissza. A szovjet küldöttek a rá következő napokban Husákkal, a szlovák párt és Strougallal, az úgynevezett cseh iroda vezetőjével – szövetségeseikkel – tárgyaltak, aminek az lett a vége, hogy a pártelnökséget április 8-án megint összehívták, és ezúttal megtörtént a kártyák terítése. Husák és Strougal nyersen közölte, hogy a szovjetek Dubćek távozását követelik. Két nap múlva Dubćek – akit aztán átmenetileg a parlament élére állítottak, majd Ankarába küldtek nagykövetnek – lemondott. Utóda Gustáv Husák lett. Szinte egészen a rendszerváltozásig. A játszmának vége volt. Game over, ahogy ma mondjuk.
De Gaulle fura távozása 1969. április 25-én, pénteken este De Gaulle tábornok távozott az Élysée-palotából, hogy a hétvégét vidéki birtokán, Colombey-les-Deux-Églises-ben töltse. Mindig így tett, hacsak valami hivatali dolog Párizsban nem tartotta. De ez a hétvége más volt, mint a
többi. Vasárnap ugyanis népszavazást rendeztek a kormány két reformtervéről. Az egyik arról szólt, hogy felállítják a választott megyei közgyűlések intézményét, a másik arról, hogy a Szenátust törvényhozó testületből tanácsadó szervezetté fokozzák le. Mielőtt odahagyta volna hivatalát, a tábornok-elnök a kamerák elé állt, és arra szólította fel népét, hogy szavazzon igennel. Egyszersmind megerősítette azt a szándékát, hogy ha a többség visszautasítaná javaslatait, azaz nemmel szavazna, lemond. A történet keserű iróniája az, hogy alighanem tudta, veszíteni fog. Ezt erősítették meg az akkor még szórványos közvélemény-kutatások. Erről tájékoztatta saját családját is. Sokat mond, hogy pár nappal korábban elrendelte bizonyos személyes dokumentumok elvitelét a palotából, s hivatalának vezetőjére rábízott egy titokzatos, lepecsételt borítékot. Az udvari szóbeszéd még két apróságról tud. Amikor kilépett az Élysée-ből, a tábornok állítólag odavetette az őt kísérőknek: ha a távozás ilyen, akkor nem is rossz. Aztán amikor megérkezett a birtokára, azt mondta a szakácsnőnek: itthon vagyunk, s immár véglegesen. Vasárnap este beigazolódtak baljós előérzetei. A népszavazáson több mint 53 százalék volt a nemek aránya. Pár órával később, valamivel éjfél után, a rádióban közlemény hangzott el a következő szöveggel: „Lemondok a köztársaság elnökének tisztéről. Ez a döntésem ma déltől hatályos.” Ezzel a lakonikus bejelentéssel ért véget De Gaulle tábornok fantasztikus, 30 évet átívelő politikai karrierje. Szinte megfejthetetlen titok, vajon miért kötötte saját ebét – azaz a hivatalban maradni vagy lemondani kérdését – a népszavazás karójához, amikor sejtette, hogy veszíteni fog. Ebben az előérzetben jócskán benne lehetett a tudat, hogy önnön távozásának fenyegetésével nem tudja még egyszer megzsarolni a franciákat. Ez 1962-ben, az algériai válság érzelemtől fűtött hónapjaiban még sikerült neki, főként azért, mert nem volt, aki a helyére léphetett, vagy mert volna lépni. De most, 1969 tavaszán már jelentkezett Georges Pompidou, aki hat éven át miniszterelnökként szolgálta a tábornokot. Jó előre megmondta, ha De Gaulle visszalép, ő megpályázza a köztársasági elnök tisztét. Akkor tehát miért? Az első lehetséges válasszal Jean de Lipkowski külügyi államtitkár szolgált. Neki mondta meg De Gaulle bizalmasan, hogy úgy érzi, nem kell már a franciáknak. És a távozásnak ezt a formáját illőnek, magához méltónak találta. Úgy okoskodott, hogy ha a vereség előjelei közepette visszavonja népszavazási kezdeményezését, akkor visszasüllyed a mindig kalkuláló átlagpolitikusok közé. Holott ő más. Ő maga Franciaország. Ő nem egy Pompidou, egy Giscard vagy a hozzájuk hasonlók. Ő élő mítosz, aki úgy távozik majd – már csak a kora miatt is – mint igazi demokrata és reformer.
Volt válasza De Gaulle egy másik bizalmasának, André Malraux írónak is, aki egy rádiónyilatkozatban halovány utalást tett rá, hogy a tábornok, erősen hajlott korba lépve, esetleg eltávozik a közéletből. Malraux idézte az elnök háborús emlékiratainak azt a passzusát, ahol a szerző Chateaubriand-ra hivatkozva az aggokat hajóroncsoknak nevezte. Válasz volt az is, hogy De Gaulle-t 1968 májusának párizsi forradalma megrendítette, a mélyütést, amit akkor kapott, még ugyanabban az évben aratott óriási választási győzelme után se tudta kiheverni. Akárhogyan is van, egy biztos, önnön mítoszát a tábornokelnök erősen túlbecsülte. Azt mondta Lipkowskinak, hogy halála után az nőttön fog nőni, harminc év múltán pedig óriásira dagad. Nem úgy lett. Fogalmazzunk finoman: a nemzetek hálája nem örök.
Nixon és Eisenhower 1969 januárjában lépett hivatalba Richard Nixon, az Egyesült Államok új elnöke, és ugyanennek az évnek a tavaszán hunyt el Dwight D. Eisenhower, az Egyesült Államok 1953 és 1961 között volt elnöke, aki mellett alelnökként nyolc éven át éppen Nixon szolgált. S aki immár az ország első embereként, „forradalmi tettekre” szánta el magát. Stratégiájának lényege viszonylag könnyen összefoglalható. Először is: fokozatos visszavonulás Vietnamból tárgyalások és megállapodások révén, a saigoni rezsim megmentésével. Aztán: enyhülés a Szovjetunióval. Végül: a kapcsolatok normalizálása Mao Kínájával. Nem tudom, indokolt-e azt firtatni, hogy ebben a hármas célkitűzésben mire esett a hangsúly. De az biztos, hogy a „soha még egy Vietnamot” szelleme erősen rátelepedett Amerikára: az Egyesült Államok közvetlen külföldi katonai szerepvállalását le kellett és Nixon le is akarta építeni. Az új jelszó az volt, hogy csendőrködjenek maguk az érintettek, Amerika ebben segít nekik. A Szovjetunió természetesen messze a legkomplexebb ügy volt. Nixon és munkatársai – közöttük a több mint híres Henry Kissinger nemzetbiztonsági főtanácsadó – úgy gondolkodtak, hogy a tárgyalások ideje jött el, a szovjeteket mindenféle megállapodások pókhálójába kell bevonni, rávenni őket, hogy elégedjenek meg a status quóval, s ha megelégszenek, azaz nem támogatják a legkülönfélébb forradalmi mozgalmakat, akkor fegyverzetkorlátozási szerződésekre, technológia transzferre és gabonára is számíthatnak. Egyszóval: ha így, akkor husáng, ha úgy, akkor mézesmadzag. Kína ennél egyszerűbb képlet volt: Nixon elnökösködése idejére olyan fokon mérgesedett el a két kommunista óriás viszonya, hogy felelőtlen ostobaság lett volna ezt nem kihasználni. Pláne hogy a kínaiak is vevők voltak rá. Csak a Mao Kínájával szemben
érzett, lerázhatatlannak vélt hidegháborús reflexektől kellett megszabadulni, s ez Nixonnak sikerült. Igaz, pár év azért kellett hozzá. Mindehhez szeretném hozzámérni Eisenhower tábornok külpolitikai teljesítményét. Már csak azért is, mert Nixon ehhez szekundált nyolc éven át. Igaz, azok más idők voltak. Ike, ahogy a tábornokot becézték, a koreai háború befejezésével debütált, de nyomban utána ő vette pártfogásába a dél-vietnami bábrezsimet, és végül is ő vitte bele Amerikát az egész vietnami kalandba. Irántól Guatemaláig része volt a kicsit is progresszív rendszerek megdöntésében – és e tekintetben eredményesen támaszkodott a frissen létrehozott CIA-re. Neki sikerült totális ellenséggé tennie Castro Kubáját is. Katonai tömbökkel remélte körülvenni a Szovjetuniót, és folyamatosan lengette fölötte a nukleáris fegyverek elsőként való alkalmazásának Damoklész-kardját. Viszont ő tette meg Hruscsov felé az enyhülés első lépéseit is. És ő volt az, aki megsúgta neki, hogy az USA az ujját se mozdítja, ha a szovjetek leverik a magyar forradalmat. Kortárs elemzők szerint a második világháborús hadi sikerek miatt hazájában roppant népszerű, egyszerű gondolkodású és egyszerű beszédű Eisenhower Amerika történetének egyik legrosszabb elnöke volt, aki semmi maradandót nem hagyott maga után, hacsak nem tekintjük az iskolai faji elkülönítés elleni drasztikus akcióját, ejtőernyősök kiküldését Arkansas állam fővárosába, Little Rockba, ahol a helyi kormányzó kitartott a szegregáció mellett. Ez egyébként 1957-ben történt. Mi azonban a maradandóság? Van egy mérce, amely szerint Nixont is, Eisenhowert is Amerika legnagyobbjai között kell emlegetni. E mércének azonban semmi köze a politikához, annál több az utakhoz. Eisenhower fogadtatott el 1956-ban egy olyan törvényt, amelynek a végrehajtása során 70 ezer kilométernyi, több államot összekötő autópályát építettek az Egyesült Államokban – s ennél nagyobb közmunka-megrendelést nem ismer az amerikai történelem. Nixon pedig arról emlékezetes, hogy ő szorította rá az összes államot az 55 mérföldes – kb. 90 kilométeres – megengedett sebességhatár elfogadására. Erre több amerikai emlékezik, mint arra, hogy ő járt először Pekingben.
Szovjetek és kínaiak majdnem-háborúja 1969-re Kínában lecsillapodtak a vörösgárdista őrjöngések, a hatalmat gyakorlatilag a hadsereg vette át. Ami úgy értendő, hogy a tartományok vezető párt- és állami szerveinek helyére a népi felszabadító hadsereg tábornokai által vezetett, úgynevezett forradalmi bizottságok álltak, az egyenruhások legfőbb főnöke, Lin Piao honvédelmi miniszter pedig Mao Ce-tung kinevezett örököse lett. A korábban marsalli címet viselő tehetséges
katona, aki a 60-as évek közepén Mao személyi kultuszának és gondolatainak legfőbb hirdetője lett, a Kínai Kommunista Párt 69. áprilisi kongresszusán kapta meg azt az ajándékot, amelyre mindig is áhítozott. A küldöttek úgy döntöttek, hogy ha a nagy kormányos visszavonul, akkor a helyére Lin Piao fog lépni. Ugyanez a kongresszus az akkor már apokaliptikus méreteket öltő Mao-kultusz szellemében az elnök emlékét jó előre emlékműbe öntő határozatot hozott. Melyet csak azért idézek fel, mert pontosan kifejezi azoknak az időknek a szellemét. Tehát: „Mao elnök egyesítette a marxizmus-leninizmus általános igazságát a konkrét forradalmi gyakorlattal. Ő a marxizmus tanításának örököse, védelmezője és továbbfejlesztője.” E kongresszus előtt azonban történt valami, aminek a marxizmusleninizmushoz semmi, viszont a szovjet-kínai határon kialakult feszültséghez annál több köze volt. Kipattant az a szikra, amely, ha az indulatok elszabadulnak, akár háborút is lobbanthatott volna fel az ekkor már szabályosan egymás ellen nevelt szovjet és kínai hadsereg között. A kezdeményezők a kínaiak voltak, az ürügyet – mert ürügy, az mindig kell – egy, az Usszuri nevű határfolyó lakatlan, de vitatott hovatartozású szigete, a Damanszkij-sziget szolgáltatta. A mából visszanézve vélelmezhető, hogy Lin Piao Mao-könyvecskéket lengető katonái az izmaikat akarták fitogtatni. Ezt pedig úgy tették, hogy 1969. március 2-án a befagyott Usszuri jegén átkeltek a szigetre, beásták magukat, majd másnap erősítést hoztak ugyanoda. Várták a választ. Ami meg is érkezett. Teherautókon egy századnyi szovjet katona érkezett a helyszínre, megakadályozandó, úgymond, a kínai előrenyomulást. Ezt az akciót kétórás tűzpárbaj követte, amelyben egy tucat orosz és ismeretlen számú kínai halt meg. Tíz nappal később az oroszok bosszút álltak elesettjeikért: hihető adatok szerint a csata kínai oldalon több száz áldozattal járt. A tűz tovaterjedt a szovjet-kínai határ más pontjaira is, ezer kilométerekkel arrébb. Mindkét oldalon gyújtó és hazafias háborús beszédek hangzottak el, Jevtusenko, a költő olyan vereséget ígért a kínaiaknak, mint amilyent a mongolok (tatárok) szenvedtek el 600 évvel korábban a kulikovói csatamezőn. Komolyan tartani lehetett egy háborútól, ámde a szakadék széléről a felek visszatáncoltak. Októberben Koszigin miniszterelnök vezetésével szovjet küldöttség érkezett Pekingbe, s noha a vita még sokáig folytatódott, a legrosszabbat sikerült elhárítani.
Az elhallgatott Adorno társadalomról való korhű történelmi materializmust, gazdaságtant. Mindhárom
Aki a Kádár-korszakban járt egyetemre, a gondolkodás felé három kaput talált: a a dialektikus materializmust és a politikai zárt anyagot nyújtott a szónak abban az
értelmében, hogy kizárólag Marx és Engels életművének, valamint a leninizmus nevű képződménynek a kizárólagos szovjet értelmezésére támaszkodott, hangsúllyal a szovjeten. A polgári gondolkodásnak nem jutott hely, a marxi hagyaték kritikai feldolgozásának, ha úgy tetszik – bár ez egy ronda szó –, továbbfejlesztésének, újraértelmezésének még kevésbé, mivel az egyszerűen árulásnak minősült volna. Noha természetesen a szakmabéliek – filozófusok, szociológusok, esztéták – pontosan el tudták helyezni a tananyagon kívüli szellemi értékeket, én például, nem lévén szakmabeli, úgy kerültem ki az egyetem padjaiból, hogy azt a szót: frankfurti iskola, vagy azt a fogalmat, hogy kritikai elmélet, soha nem hallottam. Holott a 20. század nyugati filozófiai-szociológiai gondolkodására egyetlen műhely sem gyakorolt nagyobb hatást, mint a HorkheimerAdorno-Habermas-féle frankfurti iskola, éspedig nem éveken, hanem évtizedeken át. Az 1923-ban Frankfurtban alakított Társadalomkutató Intézet, majd ennek lapja, a csak Zeitschriftként emlegetett folyóirat köre alapvetően Marx gondolatait szőtte tovább, de minden dogmatikus merevüléstől mentesen, módszereiben többet merítve például a társadalom-lélektanból, az esztétikából, a pszichoanalízisből, mint a puszta gazdasági összefüggések kutatásából. Tudom persze, hogy amit mondok, elég nagyfokú szimplifikálás, de összefoglalásként körülbelül annyi mondható el, hogy a frankfurti iskola – egyébként Lukács Györgytől is bőségesen merítő – kritikai elmélete az úgynevezett nyugati marxizmus uralkodó formája lett, s emiatt az úgynevezett keleti, azaz szovjet marxizmus a legteljesebb mértékben elutasította és elhallgatta. A frankfurti iskoláról egyébként abból az alkalomból emlékezem meg, hogy annak egyik kiemelkedő képviselője, Theodor Adorno történetünk időpontjában hunyt el. Nem életművét akarom méltatni, hanem megmutatni belőle azt a korai elemet, amely Herbert Marcuse munkásságával összeköti. Ez az elem a tömegkultúra. Adorno, aki mellesleg első vonalbeli zeneesztéta, sőt zeneszerző is volt, 1936-ban nagy hatású tanulmányt közölt Über Jazz (A dzsesszről) címmel, mely nem annyira a populáris zenének ezzel a műfajával viaskodott, hanem azzal, amit mögötte érzékelt: a szórakoztatóipar, a kultúraipar kifejlődését, s vele párhuzamosan, sőt általa egy immár csak a kapitalista árutermeléshez kötődő szabványkultúra elterjedését. Marcusénél jóval előbb sejtette meg, hogy a tömegkultúra a tömegek manipulálásának eszközévé válik, tudniillik azok a könnyű örömök, amelyek a tömegkultúra fogyasztói számára olcsón és óriási mennyiségben elérhetővé válnak (lásd manapság: kereskedelmi televíziók), az embereket engedelmessé és önnön társadalmi nyomorúságuk iránt akár közönyössé is teszik.
És még valamit fölemlítenék, ami Adorno nevéhez kapcsolódik: azt a híres, sok formában és sokszor másoknak tulajdonított mondást, miszerint Auschwitz után nincs helye a költészetnek. Ő szó szerint ezt mondta: „Auschwitz után verset írni barbárság.” Azt talán kevesebben tudják, s még kevesebben hivatkoznak rá, hogy ezt a maximáját idővel visszavonta, ekképp: „Az örök szenvedésnek éppannyi joga van a kifejeződéshez, mint amennyire a megkínzott embernek a sikolyhoz. Éppezért meglehet, helytelen volt azt mondanom, hogy Auschwitz után nem lehet verset írni.”
Samuel Beckett Nobel-díja Egy ír ember, aki francia nyelven írt egy klasszikus drámát, tizenhét évvel a mű bemutatója után irodalmi Nobeldíjat kapott. Samuel Beckettről és az ő Godot-járól van szó. A Godot-ra várva, En attendant Godot, azaz Waiting for Godot, ahogy tetszik, az 1953-as párizsi bemutató után úgy járta be Európát, mint száz évvel korábban Marx szerint a kommunizmus kísértete. Nem akarok szemétkedni, és azt mondani, mára mind a kettőt elfeledték, inkább azt mesélem el, hogy az ír nemzet írótársadalmának ez a sokadik Nobeldíjasa (elődei: William Butler Yeats, a költő, aztán George Bemard Shaw, aztán T. S. Eliot meg Seamus Heaney) sajnálatos módon franciául írta meg a Godot-t, s ő maga fordította angolra, ahogyan egyébként minden más művével tette. Ami úgy értendő, hogy amit franciául írt, az az ő tollán változott angolra, és viszont. Nem csoda: két világhírű egyetem diplomáját tudhatta a magáénak, az egyik a dublini Trinity College, a másik a párizsi École Normálé Supérieure. A darab története szerfelett szimpla. Két csavargó vár egy korhadt fa tövében arra, hogy Godot megérkezzen. Ücsörögnek, veszekednek, öngyilkosságot fontolgatnak, megpróbálnak aludni, megesznek egy darab répát, csócsálnak pár csirkecsontot. Egy ponton megjelenik két figura, egy gazda és a rabszolgája, akik a vaudeville szellemében színesítik a játékot. Nem mondom tovább. Mint mindannyian tudjuk, Godot soha nem érkezik meg, a helyzet nemcsak attól abszurd, hogy az amerikai ízű burleszkfigurák egyike, a gazda megvakul, a korhadt fa leveleket növeszt, hanem attól, sőt leginkább attól, hogy semmi se teljesül be. Az ember csak vár, vár, és ezzel telik el az élete. Idézet a darab végéről. Vladimir ezt kérdezi a barátjától: „Nos, akkor megyünk?” Mire Estragon: „Igen, menjünk.” És egyikük se mozdul. A függöny leereszkedik. Két nap alatt semmi se történt, semmi sem változott, az idő múlt ugyan, de nem volt miről beszámolni. Az 50-es évek elejének párizsi közönsége lélegzetvisszafojtva szemlélte ezt a színházi forradalmat. Mindenki azt akarta megfejteni, mire gondolt Samuel Beckett. Önmagában ez volt a truváj, és azóta is mindenki a
megfejtéssel bíbelődik. A totális elidegenedést soha senkinek nem sikerült úgy megjelenítenie, mint ennek az ír zseninek. Amikor megkapta a Nobel-díjat, melynek az övéi odahaza szerfelett örültek, Beckett, ki amúgy is visszavonult életet élt, Tunéziába menekült. Egy kis faluba. De a riporterek így is rátaláltak. A friss Nobel-díjas azzal a feltétellel volt hajlandó találkozni velük, hogy nem tesznek fel neki kérdéseket. Egy fotográfus ezután már azért is bocsánatot kért, hogy készít róla egy képet. Mire Beckett megszólalt: „Rendben. Megértem önt.” Ennél többet a díjáról soha, semmikor nem mondott, a nyilvánosság előtt legalábbis. Ki is viccelték idővel. A sztori arról szól, hogy Beckett a barátjával egy napos délutánon a kocsma felé tart, s ezt mondja a kísérőjének: „Szép napunk van, nemdebár?” Mire az: „Igen. Örüljünk annak, hogy élünk.” Beckett: „Na nem. Ilyen túlzásokba azért nem esnék.”
Kanada kétnyelvű Ma már természetesnek vesszük, hogy Kanada a leghivatalosabban kétnyelvű ország, amiképp Európában Belgium is az. A kétnyelvűséget általában politikai kérdésnek tekintik, holott általa két, eltérő gyökerű kultúra egyenjogúsága és egyenértékűsége ismertetik el, szerencsés esetben a beszélők számától függetlenül. Kanadában tudniillik masszív angol többség és egy francia kisebbség létezik egymás mellett, s éppen ez volt az akadálya annak, hogy a francia nyelv egyenjogúvá váljék az angollal. A történet másképp kezdődött. A 17. század elejétől bő egy évszázadon át hatalmas francia birodalom épült ki Észak-Amerikában a Szent Lőrinc-folyótól le Louisianáig. E birodalom szíve a mai kanadai Québec tartomány volt, hetvenhatezer lakóval. A britek 1763-ban foglalták el, azaz vették el a franciáktól a tartományt, de azon a tényen nemigen tudtak változtatni, hogy az itt élő emberek 99 százaléka franciául beszélt. Törvényt hoztak tehát, amely lehetővé tette a francia nyelv hivatalos ügyekben való használatát. Amikor száz évvel később az Atlanti-óceántól a Csendes-óceánig húzódó hatalmas területen Kanada, benne immár a brit telepesek kétharmados többségével, államszövetséggé vált, egyszersmind függetlenné Nagy-Britanniától, Québec tartományban és szövetségi szinten ugyancsak garantálták az angol és a francia nyelv egyenrangúságát, ámde sok tartomány lehetetlenné, de legalábbis nagyon nehézzé tette, hogy francia nyelvű szülők francia iskolákba járassák gyerekeiket. Emellett a nagyvállalatok zömmel angol anyanyelvű emberek tulajdonába és kezelésébe kerültek, akik természetesen nem tanultak meg franciául, viszont elvárták alkalmazottaiktól, hogy azok kifogástalan angolt beszéljenek. A koncepció az volt, hogy Francia Kanada lakói előbb-utóbb
asszimilálódnak, azaz nyelvükben is, szokásaikban is britekké válnak. De nem váltak. (Zárójelben megjegyzem: ezért fontosak az iskola- és nyelvtörvények. Például ott, ahol magyar kisebbségek élnek.) A francia anyanyelvű kisebbség elégedetlensége az évtizedek folyamán nőttön-nőtt, és a múlt század hatvanas éveiben tetőzött. Párizsból maga De Gaulle tábornok is hozzájárult a lázongás hőfokának emeléséhez. 1963-ban Lester Pearson miniszterelnök különbizottságot hívott életre annak érdekében, hogy francia és angol kanadaiak között kényelmesebb legyen a viszony, s hogy teljes esélyegyenlőséget élvezzenek a bármely nyelvi közösséghez tartozó kanadaiak. 1969-ben, történetünk idején született meg aztán a hivatalos nyelvről szóló törvény, mely mind az angolt, mind a franciát Kanada hivatalos nyelvévé emelte, amivel ugyan nem mondta ki, hogy minden kanadainak folyékonyan kell beszélnie mindkét nyelvet, azt azonban igen, hogy minden szövetségi intézménynek és bíróságnak két nyelven kell kiszolgálnia az ügyfeleit. Miáltal Kanada történelmében először kényszer született: mindazok az angol kanadaiak, akik a szövetségi kormánynak dolgoztak, kénytelenek voltak franciául is megtanulni. A rá következő húsz éven át aztán a franciát tartományi törvények sokaságával emancipálták, és a kétnyelvűség lassan, de biztosan rátelepedett az egész országra. A sors fintora, hogy a kanadai őslakos indián törzsek most azért harcolnak, hogy az ő nyelveik is legyenek hivatalosak, mi több, az elég népes ukrán, illetve kínai(!) gyökerű és nyelvű kisebbség ugyancsak el akarja ismertetni a maga nyelvét hasonlóképp. Tudják, ha egy üzlet beindul…
Anarchia Párizs utcáin
Táncdalfesztivál, Kovács Kati: Nem, nem, nem, soha nem…”
Fekete (kesztyűs) tiltakozás a mexikói győzelmi dobogón
De Gaulle lemondását ünneplik
Új elnöke van az USA-nak: Richard Nixon
Kis lépés, nagy lépés: ember a Holdon ( a képen Aldrin)
Ítélet nincs Déry Tibor valamennyi könyvének és írásának megjelentét óriási izgalom fogadta a hatvanas években, de az Ítélet nincs című, 1969-es memoárkötet visszhangja talán minden addigit felülmúlt. A kötet öt és félszáz lapján Déry saját magával és a kertjén átfutó csontvázakkal – holt pályatársaival – tanakodik és perlekedik, hol elégikusan, hol ironikusan és szarkasztikusan, a tőle megszokott nyelvi varázslatok, olykor, valljuk meg, pózok közepette. Noha a cím azt hirdeti, hogy az író nem akar és nem is tud ítéletet mondani senki és semmi fölött, lehetetlennek érezvén egy ilyen vállalkozást, én Fehér Ferenc filozófusnak adok igazat, aki azt írta, hogy a könyv kötőszavaiban, bújtatott mellékmondataiban is ítélkezik, azaz nemhogy nincs ítélet, van ítélet, éspedig a szöveg minden részletében, minden sorában; számtalanszor tör itt pálcát a krónikás önmaga és kortársai felett. Azt mondanám, ha másként lett volna, nem beszél „egész Pest” hónapokon át Déry művéről. A híres Felelet-vita felidézéséről, benne Rákosi kultúrpápája, Révai József alakjával; a Füst Milán-portréról, mely nem is portré volt, hanem egyszerre kegyetlen és mulattató karikatúra; a Kassák-portréról, vagy a József Attilának, Németh Andornak, Gábor Andornak és Gáspár Endrének szentelt villanásokról. Az egyetemisták akkortájt oldalakat tudtak szó szerint idézni az Ítélet nincsből.
Pikantéria és botrány is segítette a memoárt abban, hogy ki ne szoruljon a beszédtémák közül. Egyrészt egy kérdés: valóban megtagadta-e Déry a hivatalos felkérést, hogy a később halálra ítélt Rajk László ellen cikket írjon? Másrészt egy történet: az író és Karinthy Frigyesné Böhm Aranka viharos szerelmi viszonya. Ami az előbbit illeti, az ítélet nincs első változatában, amelyet a Kortárs című folyóirat közölt, az áll, hogy Déry a kérést megtagadta, ami, ha valóban úgy történt volna, szavakkal alig jellemezhető bátorságot igényelt volna az írótól. Soha nem fog kiderülni, szándékosan lódított-e Déry, vagy csak elhagyta az emlékezete. Tudniillik a Rajk ellenes cikket megírta. Régi ellenfele és haragosa, Vértes György, a Fórum című folyóirat hajdani szerkesztője, a kérdéses időben az Országgyűlési Könyvtár igazgatója, a szöveget gyorsan előásta, és a nyilvánosság elé tárta. Déry tekintélyén folt esett, bár nem óriási, hiszen a cikk 1949-ben kéziratban maradt, se a Fórumban, se a Szabad Népben nem jelent meg, valószínűleg elégedetlenek voltak vele a szerkesztők. A könyvformájú ítélet nincsben lábjegyzet tartalmazza a tévedés elismerését. Az író menthetetlennek mondja emlékezete csődjét. Ami pedig az Aranka-történetet illeti, az kétségkívül a memoár legkihívóbb fejezete. Már-már naturalisztikusan erotikus, emellett kíméletlen. Kíméletlen az Auschwitzban elpusztított asszonnyal, kíméletlen Karinthy Frigyessel szemben. Ugyanakkor nem hiszem, hogy sikerült valakinek is a magyar irodalomban egy izgalmas, egészen különleges nőről néhány lapoldalon ennyire izgalmas portrét rajzolnia. Ha fikció is az egész, Karinthynét Dérynek sikerült halhatatlanná tennie. S hogy miért emlegetek itt fikciót? Nos azért, mert – bizonyos, egészen nyilvánvaló tárgyi tévedések miatt – a mai napig él a gyanú, hogy Déry Tibor és Böhm Aranka szerelmi viszonya, legalábbis az író által megörökített formában, csak az írói képzelet szülötte.
Konrád Látogatója Konrád György nevét 1969-ben ismerte meg az irodalmi közvélemény. Noha annak előtte is publikált – én például a békekutatás tárgyában írott dolgozataira emlékszem –, de szépirodalmi műfajokban nem. A könyv, amely ismertté tette a nevét – nem egyszerűen ismertté, hanem visszhangossá –, A látogató címet viselte, s máig nem tudom, tényregény-e vagy sem. Tudniillik ugyanannyi van benne a kafkai parabolából, mint amennyi a szociografikus közléstechnikából. Hogy érthetőbb legyen azoknak, akik nem ismerik A látogatót. Konrád – aki a 90-es években a berlini művészeti akadémia elnöke, a legnagyobbra tartott, idegen állampolgároknak is adományozható német rendjel, az Aachen városa által alapított Károly-díj birtokosa lett,
egyszóval európai kulturális méltósággá emelkedett – egykor valóban gyámügyi előadóként dolgozott a budapesti VII. Kerületi Tanácsnál, s módja volt betekinteni az emberi nyomorúságnak azokba a bugyraiba, amelyeket akkor csak az ismert, aki bennük élt. A látogató hosszú belső monológ. A gyámügyi előadó, az állam szolgája, az elesettek látogatója eleinte intézkedik: segít, ahol tud, az a dolga. Sötét panel- és bérházakban járkál nap mint nap, beteg és nyomorult emberek között. Akik a létező szocializmus palettáján szinte nem is léteznek. Aztán egy szép nap úgy alakul a sorsa, hogy rá kell döbbennie: őrajta kívül nincs élő ember ezen a földön, aki egy öngyilkossá lett – egyébként deklasszált társadalmi hátterű – házaspár értelmi fogyatékos gyerekén segítene. Ilyen esetekben a társadalom tehetetlen. Odaköltözik tehát a folyamatosan saját ürülékében vergődő, időnként szinte az állatok módjára viselkedő gyerekhez, szeretőnek egy süketnéma cigánylányt vesz maga mellé, elhagyja a munkahelyét, elhagyja a családját, sőt – és ezen a ponton a történet parabolába fordul – ugyanolyan állati szokásokat vesz fel, mint az általa gyámolított gyerek. A könyv nemcsak a francia újregény meseszövésére emlékeztető technikájával keltett döbbenetet Magyarországon, hanem azzal is, sőt talán azzal legelőbb, hogy szociografikus pontossággal térképezte föl egy olyan rétegnek az életét, amely nyomorban, számkivetettségben, Istentől és a kollektív segítőkészségtől elhagyatva tengette az életét; s amely, mint mondottam, hivatalosan nem is létezett. Ergo a szocialista kritika Konrádon elverte a port, divatregénynek minősítette A látogatót, de azért a könyv – és ezt az akkori kultúrpolitika liberális természete melletti érvként mondom el, hiszen ilyen mű az akkori szocialista világban sehol nem kerülhetett volna nyomdába – Magyarországon mégis megjelent.
Nyugati turisták Magyarországon Noha 1969-ben még nem indulhatott meg – ahogy pár évvel később történt – a nyugat- és keletnémet turisták családegyesítő áradata Magyarország felé, az idegenforgalom egészen jó számokat produkált. Az 1 millió kiutazó magyarhoz képest 2,5 millió külföldi érkezett az országba, közöttük 380 ezer nyugati turista. Ezek fejenként úgy 50 dollárt hagytak minálunk, nem is rossz pénzt, hiszen akkortájt egy bogárhátú Volkswagent alig több mint ezer dollárért meg lehetett vásárolni. Hová ment ez a sok turista? Gyakorlatilag két helyre: vagy Budapestre, vagy a Balatonhoz. Akkortájt összesen 23 ezer szállodai férőhelyet és 100 ezer alacsonyabb fokozatú, úgynevezett idegenforgalmi férőhelyet tartottak számon – tehát nagyon keveset. E
szám növelése érdekében nagy elhatározások születtek és kis lépések történtek. 1969-ben megnyílt ugyan a Duna Intercontinental, három évvel később pedig a Hilton, de a Gellért újjáépítésénél és néhány lassúdad szállodaépítésnél – a Margitszigeten, Hévízen – nem futotta többre a keretből. Volt némi ellentmondás abban, hogy miközben Szurdi István belkereskedelmi miniszter lelkesen magyarázta, nincs az idegenforgalomnál olcsóbb és gazdaságosabb export – hiszen idehaza adjuk el dollárért, amit ki kéne vinni –, az idegenforgalom jövedelemtermelő képességét a gazdaságirányítás csak nem volt hajlandó a maga teljes nagyságában felismerni. A kor érdekessége volt, hogy a United Press International nevű amerikai világhírügynökség 1969 második felében Budapestet mint a sztriptíz kommunista fővárosát kezdte reklámozni. Akkoriban tudniillik a szocialista világban csak nálunk vetkőztek. Mi volt ebből a „sztriptízfővárosból” igaz? Annyi, hogy néhány lány, a pionírnak számító Éva Sorggal az élen, tényleg vetkőzött. Suzy, Vivette, Claudia – ilyen nevekkel. A vetkőzőszámok betétek voltak látványosnak szánt show-műsorokban, ahol népszerű hakniművészeket, táncdaléneseket, komikusokat, táncosokat, artistákat lehetett látni. Kínált ilyen műsort a Savoy, a Halló bár, a Pipacs, az Éden, a Revü bár – emlékszik még valaki ezekre a nevekre? Nem e tárgyhoz tartozik, de a meztelenkedésben is megnyilvánuló, egyre szabadosabb életmód aggasztó tünetének nyilvánították ekkortájt a nemi betegségek elszaporodását. A nemibeteg-gondozók 1969-ben háromszor annyi ügyfelet fogadtak, mint tíz évvel korábban, hol csupán a könnyen kezelhető, a köznyelvben csak tripperként emlegetett gonorrhoeával, hol szifilisszel, azaz vérbajjal. A hivatalos sajtó a galerikultúrának, a csoportos szexnek tulajdonította az új típusú járványt. Megírták, hogy egy klasszikus, kóborló, gitározó, magnózó, italozó galerialakzatban nyolc-tíz fiúra jut egy-két lány, és a lányok nemigen válogathatnak a partnerek között. Azaz általában mindenkivel le kell feküdniük. A galerik között aztán volt, ahogyan ma mondanánk, átjárás, azaz fiúk-lányok ide-oda csapódtak, főként a lányokat cserélgették egymás között az egyes bandák. Elmondom még, hogy a pesti pletyka, a népnyelv a külföldi vendégmunkásoknak és a külföldi ösztöndíjasoknak, azaz a nem fehér embereknek tulajdonította a nemi betegségek elharapózását- na és persze a megnövekedett idegenforgalomnak.
A veréb is madár A 60-as évek vége felé a magyar politikai humor már jócskán túllépett azon, amit Patyolat-effektusnak neveztünk – hogy tudniillik a rendszer szinte csak az állami vegytisztító hálózat szüntelen ostorozásával és kifigurázásával bírálható. És mégis: a korszak sok
tekintetben legélénkebb és legmulattatóbb filmje, A veréb is madár visszatért a Patyolathoz, mármint abban az értelemben, hogy egy zseniális találmány, az Ultrapatyolex történetét mesélte el. Erről a filmről azért is beszélek szívesen, mert legalább nem marad említetlen Kabos László, a „kis Kabos” vagy „vörös Kabos” filmekben soha ki nem aknázott, de A veréb is madár tanúsága szerint félre nem ismerhető színészi tehetsége. Nos, a filmben Kabos kettős szerepet alakított: egy gazdag és sikeres amerikai üzletemberét és annak idehaza kínlódó, szegény és sikertelen ikertestvéréét. Utóbbinak a találmánya az a bizonyos Ultrapatyolex, amelyet kutatóintézeti főnökei csak azért nem fogadnak el, mert a fivér disszidált. A bonyodalmak lényege az, hogy a hatalmas, nyitott amerikai sportautón hazalátogató Mr. Hello, korábban Holló, útlevelét a szegény öcs egy szép nap magához veszi, és onnantól kezdve minden bejön neki. Szabadon utazgat Bécsbe, Kaliforniába, kedvesével egy balatoni szálloda legelegánsabb lakosztályát veszi ki, tejben-vajban fürdenek, mindenki készségesen és alázatosan nyalja a feneküket, sőt még a találmány is elkel – igaz, nem Magyarországon, hanem Bécsben. A film voltaképp arról szólt, hogy egyugyanazon ember miként lehet Amerikában milliomos, míg idehaza kallódó senki, akinek szép szerelmén kívül semmije nincsen, de még azt is el akarja venni tőle a pénzes amerikai. Na meg arról, hogy a pénz boldogít. Ezt a gazdasági reform második évében – utalásszerűén legalábbis – ki lehetett mondani már. A veréb is madár azonban nem ettől lett híres. Hanem attól, hogy a magyar film történetében először mutatott valódi sztriptízt egy közismert, gyönyörű testű táncosnő, Medveczky Ilona főszereplésével. (Sokan szerették volna, ha a csodaszép, épphogy feltűnt főszereplő, Piros Ildikó is vetkőzött volna, ő azonban ettől az örömtől megfosztotta a film nézőit.) A jelenet mellesleg egy balatoni szálloda bárjában zajlott, ahol a főpincér a kendőzetlen mezítelenség pillanatának bekövetkezte előtt sorban kirúgta a szocialista országokból érkezett, tehát csak puha valutával fizető vendégeket, mivelhogy a sztriptíz nevű, tipikusan nyugati szolgáltatás csak a dollárral vagy márkával fizető kuncsaftoknak járt. Annak idején ezt a tipikusan magyar megoldást viharos röhögés kísérte a mozikban. De az a bizonyos nyugati sportautó immár „állami vonalon” sem volt elérhetetlen a magyarok számára. 1969-ben, a reform második évében megtörtént az első kísérlet arra, hogy némi nyugati gépkocsiimporttal tömjék be azokat a réseket, amelyeket a megbízhatatlan – főként NDK-s, Trabantokban és Wartburgokban megtestesülő – szocialista import maga után hagyott. A kormány a zsebébe nyúlt, s egy bizonyos, nem túl nagy összeget kihasított nyugati autók behozatalára. A Merkúr nevű cég
ebben az évben 1100 darab Fiatot kívánt behozni, közöttük 500-asokat, de 850-es kupékat, tehát nagyon divatos sportkocsikat is, s kínálatát kiegészítette Renault és Ford Escort autókkal. Ám nem ingyen. Aki forintért akart nyugati autót venni, tehát nem volt olyan szerencsés, hogy valamely nyugati rokontól ajándék autóhoz jusson, annak mélyen be kellett nyúlnia a pénztárcájába. Már csak azért is, mert az árba ezúttal beépítették az eddig hanyagolt vámot is. A gyakorlatban ez annyit jelentett, hogy bármelyik nyugati autó drágább volt, mint bármelyik szocialista, még a Fiat törpéjét, a Cinquecentót is 56 ezerért adták. A Ford Escort 96 ezerért, az 1300-as Volkswagen 100 ezerért, a tényleg kategóriaelső Renault 16-os pedig gyönge 133 ezer forintért került forgalomba. (Zárójel: akkortájt 4-5 ezer forintos családi jövedelmek voltak átlagosak.) A nyugati autókra egyébként előjegyzéseket nem vettek fel, a vásárlást hivatalos közlés szerint azoknak ajánlották fel, akik a szocialista termésből kimaradtak.
Az Infecundin Ha késéssel is, de a 60-as évek Magyarországán végre polgárjogot nyertek az orális, tehát szájon át bevehető, hormonhatású fogamzásgátló szerek. Egy közülük mindenképp, lévén hazai fejlesztésű: az Infecundin. A háttérhez tudni kell, hogy 1966-tól az ország kezdett kilábalni a riasztó demográfiai hullámvölgyből. Számos intézkedés született a gyermekvállalás segítésére. Beindult a gyes például, óriási lendületet vett – évi 80 ezer otthon kilátásba helyezésével – a lakásépítés. 1968ban már 155 ezer élveszülést regisztráltak, ami osztatlan örömöt keltett. Ezt legfeljebb az a hervasztó tény csökkentette, hogy művi vetélésből még mindig több volt – összesen 200 ezer. Holott ekkor már jó ideje kapható volt az első magyar antibébi-tabletta, az Infecundin. De nem szedték. Először is azért, mert nem ismerték. Bármilyen hihetetlen, az Egészségügyi Minisztérium rendeletben tiltotta meg a tabletta népszerűsítését. Egyes vezető elvtársak ugyanis azt az eredendően téves, közönséges balhitet táplálták be magukba és környezetükbe, hogy a tabletta nem az abortuszok, hanem a születések számát csökkenti. Mint azonban említettem volt, az abortuszok száma rendületlenül nőtt. Tudatlan nők inkább a terhességmegszakítást vállalták, semmint azt, hogy megelőzzék. Ami, mellesleg szólva, súlyos, olykor elviselhetetlen terheket rótt a kórházakra is. A társadalom kétfajta kihívással nézett szembe: egyre több kórházi ágyat foglaltak le a szülő nők, de egyre többet a vetélők is. Felfoghatatlan, hogy ebben a helyzetben miért tudta tartani magát az Infecundin ellenpropagandája. Talán a szovjetektől örökölt vagy átvett
szocialista prüdéria miatt? Lehet. Hogyisne. A tőlünk keletre fekvő tájakon még a férfivédekezés hagyományos eszközei is ritkaságszámba mentek, nemhogy a fogamzásgátlók. Azokról még csak nem is tudtak. Mindenütt szigorú abortuszellenes törvények voltak érvényben, adjunk több katonát a pártnak jelszóval. Aztán ezeket a törvényeket meglazították, Magyarországon példamutató liberalizmussal. De folytatnám az ellenpropaganda-sztorit. Talán azért is létezhetett a tömeges ódzkodás az Infecundintól – tudom, ez kicsit vadabbul hangzik –, mert a nőgyógyászok egy része valóságos lobbiba szerveződött a gyógyszerrel szemben, tudván, hogy a művi vetélések számának zsugorodása számukra keresetcsökkenést jelent. Ez is meglehet. Egy azonban biztos: 1969 elején mindössze 50 ezer magyar nő élt az Infecundinnal. A nemi életet élők, szülni képesek aprócska töredéke. Lazítani kellett tehát, éspedig a közjó érdekében. Oldani azt a rendszert, ahol csak hihetetlenül bonyolult beszerzési eljárás után lehetett antibébitablettához jutni. Lehetővé tenni minden körzeti és rendelőintézeti orvosnak, hogy felírja a szert. Eloszlatni azokat az ostoba tévhiteket, hogy a hormongyógyszernek rettenetes mellékhatásai vannak. Tájékoztatni aztán – főként – a vidéki orvosokat arról, hogy az Infecundin egyáltalán létezik. De ez, elismerem, nem lehetett könnyű. Volt egy erős, kulturális gyökerű idegenkedés. Körülbelül ebben az időben írta le Veres Péter, a legnagyobb magyar írók egyike, hogy a kétrészes női fürdőruha méltatlan a magyar alkathoz. Innen azonban egészen más irányba ugornék tovább. Visszatérnék az örvendetesen megszaporodott születésekhez. Gondolhatni, a csecsemőket, majd a palántákat megszaporodott gyermekintézmények egész sora várta. Nem úgy. A gazdasági reform egyik vadhajtása az volt, hogy a nyereségorientált vállalatok némelyike a fölösleges kiadások megnyirbálását a kétségtelenül nem nyereséges gyári bölcsődék és óvodák leépítésével vélte megkezdeni, amiben kétségen felül az új idők természetes, de nem egészséges szelleme manifesztálódott.
Melegek lázadása Amerikában 1969. június 27-én a New York-i Greenwich Village művésznegyedben a rendőrség megrohamozott egy Stonewall nevű kocsmát. Ami úgy értendő, hogy a közmorál védelmének ürügyén a szokásos rítus szerint be akartak gyűjteni néhány homoszexuális férfit, egyszersmind rendre tanítani azokat a maffiózókat, akik a Stonewallhoz hasonló illegális találkahelyeket üzemeltették. Az ilyenfajta fegyelmezésnek egyébként mindig az volt a vége, hogy a maffiózók a korábbinál is több hallgatáspénzt fizettek ki a korrupt rendőröknek.
Ezen az estén azonban megtört a szokásos rítus. A lefogásra ítélt homoszexuálisok – akiket egyébként az öltözékük, sminkjük, feminin külsejük után könnyű volt azonosítani – ahelyett, hogy engedelmesen beültek volna a rendőrautókba, az utcán rátámadtak a detektívekre, akik erre visszamenekültek a bárba. Amelyet aztán majdnem rájuk gyújtottak. Az ellenállásnak percek alatt híre ment: több tucat, majd több száz környékbeli meleg férfi és nő gyűlt össze, és elkezdték kövekkel, üvegekkel meg mindenféle más, a kezük ügyébe eső tárggyal dobálni az időközben kivezényelt rohamrendőrséget. Az összecsapás zavargásba csapott át, amelyet csak nehezen tudtak lecsitítani. Ez a nap volt az amerikai homoszexuálisok országos mozgalmának a születésnapja. Néhány napon belül – a világ forradalmi mozgalmainak mintájára – Meleg Felszabadítási Front alakult, és felhangzott a fekete polgárjogi mozgalom „fekete hatalom” jelszavából vett „meleg hatalom” jelszó. S most némi történelem. A homoszexualitás nyilvános megjelenése Amerikában a lehető legszorosabban összefüggött az iparosítással, az ültetvényekről és a falusi farmokról a városba érkező bérmunkások kisközösségi moráljának leomlásával. S volt aztán a leszbikusság felbukkanásának is egy hulláma: a második világháború, amikor lányok és asszonyok milliószám kaptak munkát az iparban és a hadseregben. Mindkét esetben az egyneműek nagy tömegben való összeverődéséről volt szó. A homoszexualitást azonban büntették. A szövetségi államok túlnyomó többsége bűncselekménnyé nyilvánította az azonos neműek szerelmi érintkezését, volt, ahol azonos neműek nyilvános helyen, kéz a kézben való andalgása is letartóztatáshoz vezetett. Jellemző, hogy amikor McCarthy szenátor Amerika-ellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottsága az 50-es évek elején a kommunistákra és a baloldaliakra lecsapott, érdeklődését kiterjesztette az ugyancsak Amerika-ellenesnek minősített homoszexualitásra is, és ezrek veszítették el állami állásukat. Megjegyzem: annak a tilalma, hogy homoszexuálisokat szövetségi hivatalokban alkalmazzanak, 1975-ig fennállt. A stonewalli lázongás után azonban minden megváltozott. A szövetségi államok fele törvényben dekriminalizálta a homoszexualitást, a rendőrségi zaklatások gyakorlatilag megszűntek. Az egyházak és vallásfelekezetek vad vitába kezdtek az azonos neműek vonzalmának megengedhetőségéről, s elsőnek a reformált zsidó közösségek és az unitáriusok engedték be soraikba a homoszexuális rabbikat és tiszteleteseket. A melegek világa megszűnt szubkultúraként létezni, a homoszexualitás nyílt megvallása rohamszerűen terjedt. Azt, hogy „meleg hatalom”, ma már senki nem ejti ki a száján, a power, hatalom szó helyébe a pride, azaz a büszkeség került; felszabadító mozgalom nincs, csak melegmenetek vannak. Két évtized alatt, elsősorban a
nagyvárosokban, szervezett közösségek alakultak ki, saját klubokkal, bevásárlóközpontokkal, művelődési házakkal, gyülekezetekkel. Jó ideje természetes, hogy közismert melegek választott funkciókat viselnek. A vita ma már, mint köztudott, nem arról folyik, hogy miképp korlátozzák a melegeket közfunkciók gyakorlásában, hanem inkább arról, hogy házasodhatnak-e egymás között. És ez nem amerikai, hanem világjelenség immár.
Csodálatra méltó férfiak 1969-ben lett a Német Szövetségi Köztársaság kancellárja a szociáldemokrata Willy Brandt. A kereszténydemokraták húsz év után először szorultak ellenzékbe. Brandt az úgynevezett keleti politikával írta be a nevét a történelembe. Szerződést írt alá a Szovjetunióval arról, hogy egyik fél sem alkalmaz erőszakot, azaz nem támadja meg a másikat, s mindketten elismerik a fennálló európai határokat. (Zárójelben megjegyezném: a szerződéskötésbe nem kis gazdasági jótétemények voltak beiktatva, mármint német oldalról.) Logikusan következett erre a Lengyelországgal aláírt meg nem támadási szerződés, melynek paragrafusaiban Brandt elismerte az Odera-Neisse-vonalat – valójában az NDK keleti határát – Lengyelország nyugati határának, s ezzel lemondott a második világháború előtti német keleti területek, Kelet-Poroszország, Szilézia birtoklásáról. Jött ennek tetejébe a Nyugat-Berlin státusát, önállóságát rendező négyhatalmi egyezmény, amely véget vetett Walter Ulbricht bekebelezési álmainak. Brandt rendbe tette az NSZK viszonyát KeletEurópával. A Lengyelországgal kötött szerződés után már nem volt akadálya annak, hogy valamennyivel normálisabb kapcsolatok jöjjenek létre. Pláne, hogy idővel megszületett a két német állam alapszerződése is. Brandt kor- és eszmetársa volt az ugyancsak 1969-ben miniszterelnökké lett svéd Olof Palme. Nemzedékében talán ő volt a leginkább baloldali, egyszersmind a legérzékenyebb a szegénység és gazdagság problémáira. Azt a levelezést, amit három szociáldemokrata nagyember: Brandt, Palme és az osztrák Kreisky folytatott egymással az évek során, kutatván azt a jövőt, ahol nem annyira a kapitalizmus és a szocializmus, mint inkább a fejlett Észak és az elmaradott Dél közötti olló szélesedik, ma is mindenkinek ajánlott olvasmányként kínálnám fel. Olof Palme, egy rendkívül gazdag, szociális értelemben kiemelkedően nagylelkű ország kormányfőjeként azzal vált a leginkább ismertté, hogy esküdt ellenfele lett az amerikaiak vietnami háborújának, s befogadta azokat az amerikai katonaszökevényeket, akik hazájukban nem tettek eleget a behívóparancsnak. (Bill Clinton, a későbbi amerikai elnök is nála talált menedéket.)
És ha már Vietnam, akkor Ho Si Minh. A minálunk Ho apónak becézett veterán indokínai kommunista körülbelül ugyanakkor halt meg, mint amikor Brandt és Palme hatalomra jutott. A francia gyarmatosítók elleni harc hőse volt, amelyből győztesen került ki. Ha nincsenek ott az amerikaiak, akkor Vietnam 1956-ban valószínűleg az ő vezetése alatt egyesül. Ezt azonban Eisenhower elnök megakadályozta. Innentől datálódik a dél-vietnami fegyveres felszabadító harc, amelyet Ho Si Minh Északon egybekapcsolt a szocializmus építésével. Ho apó szocializmusa az adott viszonyok között nem volt jobb, mint a szovjet vagy a kínai. Ráadásul a Vietnami Demokratikus Köztársaság – így hívták Észak-Vietnamot – mindenben rá volt szorulva a szovjet és kínai elvtársak támogatására, akár azon az áron is, hogy egyensúlyozzon közöttük. Ho Si Minh soha nem volt könnyű helyzetben. A háborút az amerikaiakkal nem akarta, de a függetlenség nevében vívta. Egy mondatára minden vietnami emlékezik: „A függetlenségnél és a szabadságnál nincs drágább dolog a vietnami ember szívének.” És talán emlékezik egy másikra is: „Nincs tárgyalás addig, amíg bombáznak bennünket.” A vietnami-amerikai béketárgyalások éppen Ho halálának évében indultak be, Richard Nixon kezdeményezésére. A félistenként tisztelt elnök elhunytától nem lettek könnyebbek.
Ember a Holdon 1969. július 20-án vitte le Neil Armstrong amerikai űrhajós a világ első, emberkéz irányította járművét, a Sast (Eagle) a Holdra. A holdra szállás manuálisan történt, tekintettel arra, hogy az Eagle fedélzeti komputere nem volt képes elég gyorsan feldolgozni a Földről kapott utasításokat, s az űrhajó veszedelmes sebességgel közelített a biztos halált jelentő kráterek felé. Armstrong 30 másodperccel az üzemanyagtartály kiürülése előtt tette le járművét a Holdra, s néhány órai pihenés után ő lépett elsőként a felszínére. Követte őt Edwin Aldrin, a másik űrhajós, míg társuk, az ír történelmi nevet viselő Michael Collins pilóta 16 kilométerrel a fejük fölött körözött az Apollo-11 űrhajó parancsnoki moduljában, a Columbiában. Az emberiség történetében soha nem figyeltek ennyien élő televíziós közvetítésben egy eseményt. Nem véletlenül: talán ennél nagyobb vállalkozás sem volt a történelmünkben. Később Armstrongon és Aldrinon kívül még tíz amerikai sétált a Holdon – egészen 1972-ig. Azóta senki. Az Armstrong-expedíció egyáltalán nem volt mentes a kockázatoktól. Maga a parancsnok a Holdra szállás esélyét előzőleg 50, a szerencsés visszatérés esélyét 90 százalékra taksálta. Nixon beszédírója papírra vetette azt a szózatot is, melyet balszerencse esetén az elnök elmondott
volna. E szavakkal kezdődött – volna: „A sors úgy rendelte, hogy azok a férfiak, akik a Holdra szálltak, hogy békésen kutakodjanak ott, meglelték örök békéjüket ugyanott.” A terv az volt, hogy ha Armstrongék ott maradnak, akkor egy darabig – hosszú ideig – Amerika nem fog kísérletezni a Hold meghódításával. Az Apollo-11 expedíciójáig az Egyesült Államok vesztésre állt a Szovjetunióval folytatott űrversengésben. 1957 októberében a szovjetek bocsátották fel az első műholdat, a Szputnyikot. Ugyanők lőtték fel nem sokkal később az első élőlényt is az űrbe, azt a bizonyos Lajka kutyát. A hordozó a Szputnyik-2 volt. 1958 elején az amerikaiak kétharmada úgy gondolta, hogy rakétáikkal a szovjetek képesek lennének elpusztítani az amerikai városok túlnyomó többségét. Az Egyesült Államokon hisztéria lett úrrá. Még jól emlékszem azokra a felmérésekre, amelyek az oktatási rendszert kárhoztatták. A spártai szovjet rendszerről kiderült, hogy egyetemistái jobban tudnak alkalmazkodni az űrkorszakhoz, mint az amerikaiak. Aztán 1961-ben Gagarin lett az amerikaiakra mért következő csapás. Ő volt az első ember, aki kijutott a világűrbe. Kennedy elnök válasza ez volt: „Úgy gondolom, hogy országunknak el kell köteleznie magát egy gondolat mellett. Mielőtt ez az évtized lejárna, küldjünk embert a Holdra, s hozzuk vissza őt biztonságban a Földre.” Beindult az Apolló program. S kevesebb mint tizenegy évvel az első Szputnyik után az amerikaiak felbocsátották a néhai Kennedy elnök által megálmodott Apollo-11-et. Visszatérve most a történet elejére, az Apolló egy parancsnoki kabinból, egy kiszolgálóegységből és egy holdkompból állott – ennek a neve volt Eagle, azaz Sas. Két órával és 33 másodperccel a fellövés után az Apolló kiszakadt a Föld vonzásköréből, és elkezdett körözni a Hold körül. Minden egyes kör két óráig tartott. Jó néhány kerülő, valójában több mint négynapos kerengés után a holdkomp levált a parancsnoki kabinról, és fedélzetén Armstrong, valamint Aldrin űrhajósokkal Holdat ért a Nyugalom tengerének elkeresztelt holdfelszín darabon. Az ember megtette az első lépéseket a Holdon. Armstrongék két és egynegyed órát töltöttek ott, szikla- és talaj darabokat gyűjtöttek. Majd hátrahagytak egy táblát Nixon elnök, ennen-maguk, valamint Collins pilóta aláírásával s ezekkel a szavakkal: „A Föld elnevezésű bolygó lakói 1969 júliusában léptek először a Holdra. Békében érkeztünk, az egész emberiség javát szolgálva.” Végszó: Az Apollo-11 a holdra szállás után négy nappal, 1969. július 24-én érkezett vissza a Földre, a Csendes-óceán vizére.
Kádár Szolnokon 1969. november l-jén Kádár János Szolnok megyébe látogatott. Ezek a vidéki utazások a szokásos rítus szerint
zajlottak: gyár- és esetleg téeszlátogatások, vizit egy munkáscsalád otthonában, találkozó megyei és városi elvtársakkal, kötetlen eszmecsere aktuális politikai kérdésekről. A lapokban megjelent tudósítások tehát, tisztesség ne essék szólván, általában nem szóltak semmiről. De ez a szolnoki látogatás más volt, mint a többi. Más, mert Kádár, akit ekkor már vitathatatlan, országos tekintély övezett, 1956 óta most először merészkedett Szolnok megyébe – holott úgy illett volna, hogy minden évben elzarándokoljon oda, hiszen a mítosz szerint Szolnokon alakult meg 1956. november 4-én az ő forradalmi munkásparaszt kormánya. Amelyet hivatalosan még tizenhárom évvel később is így neveztek. E kiszínezett múlt ellenére Kádárnak volt oka elkerülni ezt az alföldi várost. Tudniillik abból a bizonyos szolnoki kormányalakításból semmi sem volt igaz. Csak épp nem lehetett bevallani. Csak annyit lehetett tenni, hogy a szolnoki elvtársakkal takaréklángon tartatták az évfordulókat, és egyetlen központi ünnepséget sem rendeztek közel másfél évtized alatt. Igaz, később se. Ekkor, 1969. november l-jén az volt a dilemma, hogy miképp kavarják bele 56-ot – lehetőleg feltűnés nélkül – a Kádár-látogatás eseményeibe. A megoldást a Népszabadság (vagy a párt agitprop különítménye) abban találta meg, hogy egyenlőségjelet tett egy, úgymond, régi és új üzenet közé. Azt sugallta, hogy Kádár János 1956-ban ugyanazt mondta a szolnoki elvtársaknak, mint 13 évvel később, hogy tudniillik, idézem, „tiszta eszmékért tiszta eszközökkel fogunk harcolni”. Ez a mondat egy Kádár által aláírt, 1956. október 30-i levélben találtatott meg, amelyet a szolnoki elvtársak természetesen gondosan őriztek. Aki 1969-ben olvasta el, csak annyit értett meg belőle, hogy Kádárnál, aki akkor az újonnan megalakult MSZMP élén állt – miközben Nagy Imre volt a kormány elnöke –, valamilyen szolnoki küldöttség járt a forradalom napjaiban, s a házigazda írásos jókívánságot küldött velük haza, a címzés szerint szolnoki dolgozó testvéreinek. De voltak, akik többet értettek, illetve többet tudtak. A tiszta eszmékért tiszta eszközökkel kifejezés eredetileg ugyanis egyáltalán nem valamilyen levélben szerepelt, hanem Kádár 1956. október 30-i, híres rádióbeszédében, ahol az akkor még Nagy Imrével tartó pártvezető kiállt a párt teljes megújulása s amúgy mellékesen a többpártrendszer mellett is. Aztán: A Népszabadság tudósításában nem a tapintatos Kádár, hanem a tudósító mondta el, hogy az ellenforradalom elleni harc Szolnokról indult el, Kádárral az élen, éspedig úgy, hogy ő és társai szakítottak a Nagy Imre-kormánnyal, mert annak kabinetje felvetette a Varsói Szerződésből való kilépést. Na, ebből egy szó sem volt igaz, nem véletlenül hallgatott maga Kádár. 1. A forradalmi munkás-paraszt kormány listáját Moszkvában,
Hruscsovék állították össze. 2. Kádár, amikor november 1-jén eltűnt Budapestről, nem Szolnokra, hanem Moszkvába ment, illetve oda vitték. 3. A forradalmi munkás-paraszt kormány híres szolnoki felhívását november 4-én hajnalban nem Szolnokról, hanem Kárpát-Ukrajnából sugározták – a szolnoki adó hullámhosszán. 4. Kádárt szovjet katonai alakulatok vitték Szolnokra, amiképp később Marosánt, Aprót és Kossát. Ezek csak ott tudták meg, hogy a nevüket valaki odaírta a szolnoki kiáltvány alá. 5. Kádár János Magyarország semlegességét Budapesten, a Nagy Imre-kormány kabinetjében sajnos megszavazta, tehát az a hivatkozás, hogy a kabinetben a Varsói Szerződés felmondásának napirendre tűzésével telt be Kádárnak a pohár, hamis volt. Kádár Moszkvában bevallotta, hogyan szavazott.
Kinek hisz a magyar? Az új idők jeleként Budapesten a Magyar Rádióban működni kezdett a Tömegkommunikációs Kutató Központ, azaz profi módon elkezdtünk foglalkozni az empirikus kutatásoknak egy olyan szférájával, a közvélemény-kutatással, amely sokáig éppoly burzsoá áltudománynak minősült, mint a szociológia vagy a pszichiátria. Érdekes, hogy ez a munka éppen akkor indult el, amikor a magyar tömegtájékoztatás a legnagyobb kudarcát élte meg. Ez volt, ugye, a hírhedt csehszlovákiai beavatkozás, ahol is a honi politikai vezetés szabályosan rászorította a népet a Szabad Európa Rádió hallgatására, mert önnönmaga félt hírekkel szolgálni, illetve előírta a szovjet távirati iroda jelentéseire való feltétlen támaszkodást. Azok meg hazudtak, ferdítettek. A további adatok ennek fényében lesznek érdekesek. Elöljáróban elmondom, hogy ekkor, 1969 második felében Magyarországon 2,5 millió rádió- és 1,4 millió tévékészüléket tartottak nyilván. A tízmilliós lakosságra vetítve ez egyáltalán nem volt sok, még rádióban sem. Annyit jelentett, hogy a lakosság 70 százaléka hallgat rádiót, 40 százaléka néz televíziót. Igaz, hat évvel korábban a tévénézők száma még csak 10 százalék volt, tehát 72 hónap alatt megnégyszereződött, de ekkor még messze nem mindenki engedhette meg magának, hogy tévékészüléket vásároljon. Zsebrádióban is előtte voltunk még a nagy fejlődésnek, akkortájt inkább a Szovjetunióból volt szokás beszerezni egy Szokolt, igényesebbeknek pedig egy igazi táskarádiót. Nos, a Tömegkommunikációs Kutató Központ 69 második felében néhány érdekes adattal jött elő. Felmérte például, hogy az emberek honnan szerzik az információkat. Kiderült a következő: 42 százalék a rádióból, 22 százalék az írott sajtóból, 13 százalék a szomszédtól és az ismerősöktől, s mindössze 5 százalék a televízióból. Tehát a rádió számított az abszolút centrális hírforrásnak: az emberek sokkal többet
rádióztak, mint amennyit olvastak, és mindig meghallgatták a híreket. A televízió rendkívülinek mondható lemaradása annak számlájára volt írható, hogy a TV Híradó a 60-as évek végén még nem rendelkezett saját tudósítói hálózattal, messze-messze voltunk attól, hogy riporterei a helyszínen teremjenek, ha valami történik. A híranyag tervezése napokkal korábban történt, és leginkább az állami protokollhoz alkalmazkodott. Amúgy pedig a napi híreket és a közleményeket bemondók olvasták fel, tehát a televízió gyakorlatilag rádiószerűen működött. A tévéhíradó megtekintése csak egy évtizeddel később vált életformává, amikor létrejött a hang és a kép szinkronja, s háttérbe szorult a bemondó. Kutattak a kutatók további érdekes összefüggéseket is. Például, hogy igaznak vélik-e a híreket a rádióhallgatók és a tévénézők? Meglepő, de azzal a bizonyos csehszlovák háttérrel együtt is a megkérdezettek 75 százaléka találta a híreket igaznak, s 65 százalék elégedett volt a gyorsasággal is, kivált ami a rádiót illeti. Ezek nagyon magas számok voltak, tetszik, nem tetszik, visszatükrözték a kádári politika iránti bizalmat is.(Zárójel: Kádárék legalább bevallották, hogy csődöt mondtak 1968 augusztusában.) De hogy a menyasszony mégse legyen ennyire szép, a kutatók fel tudták fedni, hogy fenntartás nélkül csak a megkérdezettek 11 százaléka találja igaznak, hitelesnek a híreket, s csak 23 százalékuk gondolja úgy, hogy a hírszolgáltatás elég gyors is.
Tersánszky Józsi Jenő László Zoltán író, újságíró írta róla szellemesen 2005-ben: „Fura figura volt, olyan, mintha egy Tersánszkyregényből lépett volna elő. Hosszú, sovány, kócos férfi, akin az új ruha is úgy lógott-lengett, mintha rongyokat viselne.” Természetesen Tersánszky Józsi Jenőről van szó, aki nyolcvanévesen, 1969-ben fejezte be termékeny földi pályafutását. Tovább idéznék, mert soha találóbb szavakat le nem írtak róla: „Kérkedett irtózatos testi erejével, néha társaságban felkapott egy karosszéket a benne ülő emberrel együtt, és kinyomta a magasba. Egy ültében megivott több liter bort anélkül, hogy a mámor legcsekélyebb jele látszanék rajta, közben pedig áradtak belőle a mulatságosabbnál mulatságosabb történetek. De ha éppen nem ivott, akkor is egy kicsit mámorosnak látszott, és az utcán, összetalálkozva egy akár felületes ismerőssel is, hangosan szidta a fennálló rendet…” Szó, mi szó, azt hiszem, Déry Tibor írta meg, hogy az ötvenes évek legelején, amikor mindenki az ÁVH-tól rettegett, egy utasokkal teli villamoson valaki odaköszönt Tersánszkynak, s az író, arra a kérdésre, hogy „mit csinálsz, Jenő”, többek feje fölött azt ordította vissza, hogy: szabotálok. Szabotázsért annak idején halálra ítéltek embereket,
sokakat. De ezt az erdélyi clownt semmi sem riasztotta vissza. A Tersánszky-ethoszt talán azzal a mondattal tudnám leginkább életközeibe hozni, hogy ez az erős és bátor ember gyűlölte az üldözőket, és mindig az üldözöttek pártján állt. Lettek légyen azok kommunisták, zsidók, katonaszökevények vagy a Rákosi-rendszer megtaposottjai. Jellemző, hogy noha 1949-ben még Kossuth-díjat kapott, Révai József tréfát nem ismerő kultúrpolitikája – ez a minősítés is Dérytől való – száműzte őt a magyar irodalomból, pontosabban a meseírásba kényszerítette, ahol is azonban, megtréfálván üldözőit, megint maradandót alkotott. A Misi Mókus kalandjait, ezt az elbűvölő mesét imádták a gyerekek, a belőle készült bábjátékot, melyből folytatásos film is készült, a mai napig játsszák. Mit alkotott Tersánszky? Mindent. Két feleség és számtalan múzsa éltette a bor mellett. Szerepeljen első helyen az 1916-os Viszontlátásra drága című regénye, amely, azt hiszem, nemcsak a magyar, hanem a világirodalomban is elsőként festette meg, hogy a háború hogyan zülleszti el – a szó szexuális értelmében is – a nőket. Ady Endre ezt a művet kiemelkedőnek mondta. Aztán – egy öngyilkossági kísérlet után, amelynek a mozgatórugói ma sem érthetőek – megalkotta az első magyar musicalt, lévén értője szövegnek, zenének (minden hangszeren remekül játszott, főként a fúvósokon), színpadnak, díszletnek. A Szidike című darab volt ez, a főszerepekben Kabos Gyulával és Vaszary Pirivel. Pár évvel később megint megmerítkezett a számára oly kedves és az álszent kor számára oly befogadhatatlan erotikában: A céda és a szűz című kisregénye miatt kapott néhány hónapnyi fogházat. Erre jött a Legenda a nyúlpaprikásról – a kedvencem. Tersánszky ebben egy tekergő, mezei kondást örökít meg, ki egyfolytában egy jó nyúlpaprikásról álmodozik, s amikor végre szert tesz egy süldő nyúlra, azt, ahelyett hogy levágná, felneveli. Édes, hepiendes történet, annyi empátiával, amennyi nemhogy egyetlen emberben, talán egy nemzedékben se gyülemlik fel. Mindezzel együtt Tersánszky Józsi Jenő neve egyetlen névvel azonos: Kakuk Marciéval. Miképp Tamásié Ábelével. Két évtizeden át önálló regények egész sorát írta meg erről a piaci polgárról meg a nemeziséről, a fondorlelkű Somáról, léha munkakerülőkről, de tisztalelkű emberekről. A Kakuk Marci-történetek a 20. századi magyar irodalom legjobb darabjai között vannak. Minél többet olvassa Tersánszkyt az ember, annál inkább támad olyan érzete, hogy Móricz és Krúdy mellett ez az ember tudott a legjobban írni.
Kodolányi János Elment Kodolányi János is. Ellentétben Tersánszkyval, őt a szó fizikai értelmében nagyon kevés adománnyal
látta el a sors: púpos volt és sánta. Nyomorék testében viszont hatalmas lélek lakozott, egy örökké keresgélő, örökké tévelygő, de legalább – és ezt őszinte meggyőződéssel mondom – a magyarság sorskérdései iránt mélyen és lángolóan elkötelezett lélek. Ha manapság vetélkedőkön kiejtik a nevét vagy kérdéseket tesznek fel vele kapcsolatban, látom, miként működik a láthatatlan szűrő. Kodolányi hatalmas életművéből a Földindulás című dráma, továbbá két történelmi regény: a Julianus barát és Az égő csipkebokor maradt fenn. Arra csak a kutatói emlékeznek ma már, hogy publicisztikáiban, tanulmányaiban, tandrámáiban sikerült neki a radikális baloldalról a radikális jobboldalra sodródnia, kommunistaszimpatizánsból fasisztaszimpatizánssá válnia. A képletet egyszerűbbnek látom amúgy. Kodolányi ugyanúgy tévelygett, mint a népi besorolású írók legtöbbje: a magyarság számára mindig harmadik, sőt negyedik utat keresett a szovjet marxizmussal, a német nácizmussal meg a nemzetietlen liberalizmussal szemben; egy kicsit belebolondult a magyar rasszizmusba, a turáni elméletekbe, s akár akarta, akár nem, szövetségese lett azoknak, akiknek végképp nem akart a szövetségese lenni. Azt olvasom: 1944-ben már a diadalmas fasizmus ünnepelt írója volt, de ez nem igaz. Kodolányi soha nem tágított attól a meggyőződésétől – aki ma nézi meg a Földindulást, maga is tapasztalhatja –, hogy a magyarságot a német rassz terjeszkedése fenyegeti a legközvetlenebbül, ilyenformán teljesen egyértelmű és világos viszonyt alakított ki ahhoz a sorsfordulóhoz, amit Magyarország német megszállása testesített meg. Amúgy pedig? Voltaképp erről kell szólnia a mesének. Kodolányi szinte kora ifjúságában vitte be a magyar köztudatba az egyke intézményét és az Ormánságot, ahol gyermektelenséggel pusztította magát a magyar, s ahol svábok vásárolták fel a földeket. A fajmítosz már ekkor második lelke volt. A harmincas években nagy történelmi regényeket – megjegyzem: egészen kitűnőeket – alkotott a tatárjárás fenyegette magyarokról. A Julianus barátot, A vas fiait és a Boldog Margitot ma is nagyon érdemes elolvasni; a Julianus barátból a Magyar Televízió Kodolányi halála után filmsorozatot készített. Itt említeném meg, hogy ebben a regényfolyamban Kodolányi megpróbálta reprodukálni a 13. század beszélt magyar nyelvét, ami óriási visszhangot keltett, mert ha nem is volt hiteles, meggyőző erejét kétségbe vonni nem lehetett. A felszabadulás után Kodolányi legnagyobb démonjával, önmagával, illetve önmaga lelkiismeretével küszködött. Nem azért, mert kirekesztették – mint tudjuk, kit ezért, kit azért – az irodalmi életből, hanem mert tudta, hogy akaratlanul is a fasizmus ideológiai segédcsapataiban működött. Megtanult tehát héberül, eredetiben olvasta
a klasszikus zsidó irodalmat, elmerült a Bibliában. Regényeket ezután már szinte csak a zsidó múltról írt: a Jehuda bar Simon emlékiratait, majd a Mózesről szóló, fenomenálisan sikeres Az égő csipkebokrot, amely jellemző módon nyomban a forradalom leverése után, 1957-ben jelent meg. Reá következett a Vízöntő, majd az Új ég, új föld. Ha visszanézünk minderre, körülbelül azt látni, hogy Kodolányi az egykétől eljutott Mózesig, a magyar fajmítosztól a mezopotámiai mondavilágig, s menetelése közben szinte mindvégig remekműveket tudott alkotni. Igaz, csupa komorat, de hibátlan alakokkal, hibátlanul drámai helyzetekkel és igazi nyelvi leleményekkel. Kodolányi János hetvenévesen hunyta le a szemét.
Futballháború Közép-Amerikában Az 1969-es év második felének bizarr szörnyűsége volt a Honduras és El Salvador között kirobbant futballháború. Igazi háború, amelyet nem a pályán vívtak meg. A hadviselő felek közül Honduras területe Magyarországénál is nagyobb, viszont akkor csak 3 millió ember élt rajta. Az ötször kisebb Salvadornak ugyanabban az időben 4 milliós népessége volt. Hondurasban minden tízhektárnyi termőterületre egy, Salvadorban nyolc ember jutott. A túlnépesedett Salvadorból parasztok tízezreit hajtotta át a földéhség a tágasabb Hondurasba. Ott aztán – jobbára illegálisan – farmokat építettek maguknak. Ebből nem is lett volna baj, ha a hondurasiak időközben nem csinálnak földreformot, és nem osztják ki a salvadoriak által elfoglalt földeket a sajátjaiknak. Ekkor a szenvedélyek magasra hágtak. A salvadori campesinók védekeztek, olykor fegyverrel. A hondurasi újbirtokosok megpróbálták kikergetni őket. Ezzel a háttérrel jött el a két ország labdarúgó-megmérettetésének ideje. A tét az 1970-es labdarúgó-vb döntőjébe jutás volt. Elsőként a salvadoriak utaztak Tegucigalpába, a hondurasi fővárosba. Balszerencséjükre a kérdéses időpontban a pedagógusok sztrájkja folyt, s a sztrájkolok oly módon kívánták felhívni magukra a figyelmet, hogy éles, a tetőfedésnél alkalmazott szegeket szórtak szét a város nagyobb közlekedési csomópontjain. Mit tesz isten, jó néhány salvadori autógumi az említett szegeken pukkant szét, amit a vendégek természetesen őellenük irányzott, barátságtalan cselekedetnek tekintettek, s kemény szavakat kezdtek kiáltozni vendéglátóik felé. A szópárbaj a stadionban folytatódott, ahol is a hondurasiak a meccs utolsó percében lőtt góllal nyertek. Természetesen ennek utána verekedés tört ki az ellenérdekű felek között, a stadiont pedig felgyújtották. A visszavágót a salvadori fővárosban rendezték. A házigazdák körülbelül olyan fogadtatásban részesítették a hondurasi labdarúgó válogatottat, mint az oroszlánok táplálékául szánt keresztényeket volt
szokás a római Colosseumban. Mondani se kell, a visszavágót a salvadoriak nyerték, a meccs után pedig hajszálra ugyanolyan jelenetek játszódtak le, mint Hondurasban: tömegverekedés, autó-gyújtogatás, kirakatrombolás satöbbi. A vendégcsapat csak rendőri segédlettel tudott hazamenekülni. A mindent eldöntő mexikóvárosi párbaj előtt a két ország sajtója majdhogynem vérben úszott. A lapok, a rádiók és tévék reggeltől estig azt kiáltozták, hogy a két nemzet büszkesége forog kockán. Aki tudott, elutazott Mexikóvárosba, s ott vesztegetéssel, veréssel utat talált magának a stadionba. A ritka ronda, durvaságokkal teli meccset a salvadoriak nyerték meg. A lefújás után az ellenérdekű szurkolók még a tribünökön egymásnak estek, kifelé menet embereket tapostak halálra, bármi hihetetlen, nőket erőszakoltak meg, és a kórházak kitehették a megtelt táblákat. Igazi jó buli volt. A vesztes hondurasiak csalást kezdtek emlegetni, de nemcsak a szurkolók, hanem az ország vezetői is. Csúnya szavak szálltak a határon át ide is, oda is, amíg csak az egész konfliktus bele nem torkollott a Hondurasban élő salvadoriak lemészárlásába. A hisztéria tetőpontján a salvadoriak tömegesen kezdtek menekülni Hondurasból, melynek kormánya pár nappal a meccs után megszakította a diplomáciai kapcsolatokat a szomszéddal. Jó két héttel később a kicsiny salvadori légierő rátámadt Hondurasra. Kirobbant a futballháború. A kezdeti időszakban a nagyobb és jobban felszerelt salvadori hadsereg területeket hódított meg, de csakhamar kifogyott az üzemanyagból, minthogy az ellenoffenzívát folytató hondurasi légierő lerombolta és felégette a kerozintartályait. Az Amerikai Államok Szervezetének (Organization of American States) nyomására a háború mindösszesen négy napig tartott, ám tíz évbe tellett, míg a két ország valamennyire is helyrehozta a viszonyát. Amúgy pedig mindketten csak veszteségeket könyvelhettek el. Úgy 100 ezer salvadorit űztek ki erőszakkal Hondurasból, noha ez súlyos kárt okozott a gazdasági életüknek. A határokat lezárták, a két ország közötti kereskedelem megszűnt. A légi közlekedés úgyszintén. Ki kezdte, miért kezdte, mit akart, aki háborúzni akart? – merengek vissza a mából. Vitán felül a kisebb és csak látszólag gyöngébb – mert gazdaságilag erősebb – fél, azaz Salvador kezdte, s noha tudta, milyen következményekkel fog járni az akció, még a közép-amerikai közös piac szétverését is vállalta, mert a hondurasiak által kiűzött földfoglaló parasztok részéről óriási nyomás nehezedett rá. Viszont az is igaz, hogy a hondurasi kormány csak azért csinált földreformot, hontalanná téve ezzel a salvadori földfoglalókat, mert politikai és gazdasági bajai közepette bűnbakot kellett találnia. S mint oly sokszor és oly sokan mások a történelemben, ő is a nálánál jobb módú szomszédban lelte azt fel.
Az ausztrál médiamogul 1969. január elején a sajtótörténet egyik legkegyetlenebb háborúja ért véget Londonban. Az utolsó puskalövés egyszersmind azt jelentette, hogy a Fleet Streeten, az angol lapcsinálás főutcáján megjelent az az ember, aki idővel majd a fél utcát felvásárolja – az ausztrál Rupert Murdoch. Mielőtt szemet vetett volna Angliára, Murdoch odahaza már jelentékeny személyiségnek, sőt mágnásnak számított a médiapiacon. Két szerény lappal – atyai örökséggel – kezdte, de csakhamar újságok, magazinok, könyvkiadók, tévéállomások tucatjait mondhatta a magáénak. Mindösszesen harminchét éves volt, amikor kesztyűt dobott Anglia talán leghatalmasabb sajtóbárójának, Robert Maxwell-nek, aki ugyancsak meg akarta venni a brit bulvársajtó zászlóshajóját, a News of the World konszernt. Ehhez tartozott a hasonnevű hetilap és a The Sun névre hallgató, sokmilliós példányszámú napilap. Kettejük csatájából végül Murdoch került ki győztesen, ki a konszernt 30 százalékban birtokló Carr család Maxwell iránti, olthatatlan ellenszenvére építve tudta felvásárolni a többségirészvény-pakettet. Murdoch a The Sunt és kivált a News of the Worldot gátlástalanul szenzációhajhászó, primitíven hazafiaskodó, egyszersmind fedetlen keblű hölgyek fotóit napi rendszerességgel közlő lappá varázsolta, úgy is mondhatnám, a kevéssé iskolázott, jó angol módra beszűkült, ösztönéletet élő tömegek táplálékává. De nem elégedett meg ennyivel – igaz, ez már későbbi történet. Évtized múltán megvette a konzervatív angol lapízlés ikonjának számító The Timest és a The Sunday Timest, és e lapok birtokában a politikai véleményformálás döntő tényezőjévé vált. Természetesen mindig a konzervatív jobboldalt támogatta – egészen Tony Blair megjelenéséig, akit aztán pompás üzleti érzékkel a pártfogásába vett. Ausztrália és Nagy-Britannia után Amerika következett. A tengerentúlon Murdoch eleinte kevésbé jelentős újságokat és magazinokat vásárolt, aztán hipp-hopp, magáévá tett néhány független tévéállomást, s vásárlásait megkoronázta a Fox filmstúdió bekebelezésével. Mindehhez egyébként csak arra volt szüksége, hogy fölvegye az amerikai állampolgárságot; meg is tette. Az idők múlásával a tévé lett a mindene. Nagy-Britanniában megalapította a Sky televíziót, Amerikában pedig – amit sokan lehetetlennek gondoltak – a három nagy országos csatorna mellé odatette a magáét is, a Foxot. Végül, hogy egy kontinens se maradjon ki, Star néven ázsiai tévéállomásláncot épített magának. Rupert Murdoch News Corporation névre hallgató birodalma manapság csak az amerikai Time Warner és talán a német Bertelsmann erejével és befolyásával mérhető. De azért van egy jelentős különbség. Míg utóbbiakat nagyon nehéz volna egyetlen személyiséggel
azonosítani, a News Corporation esetében ez könnyű. Murdoch abszolúte maga ellenőrzi az egész cégét, ilyenformán szinte fenntartás nélkül elmondható róla, hogy minden idők legsikeresebb médiamágnása.
Bortnyik, Kokas, Tot Két festő és egy szobrász. Miként Párizs, mindhárom megér egy misét. Bortnyik Sándornak 1969-ben, 50 év után rendeztek először életmű kiállítást, ami kissé érthetetlen volt, hiszen őbenne a Tanácsköztársaság művészét voltunk szívesek tisztelni. A negyvenes évjáratú Kokas Ignácnak, aki a sematizmusból nőtte ki magát a korszak festőóriásává, ugyanekkor volt először gyűjteményes bemutatkozása. Amerigo Tot, alias Tóth Imre pedig ugyancsak ekkor állt először hazai közönség elé, igaz, őt ekkor már ismertük is, ünnepeltük is, de nem annyira szobrászként, hanem mint baloldali római világfit, külföldre szakadt magyar zsenit, nagyvonalú vendéglátót és készséges interjúalanyt. Kezdjük Bortnyikkal. Valamilyen különös oknál fogva ő lett a forradalmár festő etalonja, alapjában azonban konstruktivista művész, és ebben a minőségében komoly. Amit Bortnyik 1918-19-ben alkotott, máig jelentős érték. Voltak nonfiguratív és figuratív korszakai, rövid bécsi emigrációjából visszatérve plakátiskolát alkotott, ő bocsátott szárnyra olyan embereket, mint Victor Vasarely. Innentől azonban bizonytalan leszek. A felszabadulás után Bortnyik rettegett ember: a képzőművészeti főiskola szocreál eszményeket valló igazgatója, sokan ma is átokba foglalják a nevét. De aztán megint megtér: készít egy sorozatot saját Bauhaus-korszakának nagyjairól, Kleeről és másokról, melyről ma sem tudni, hogy parodizálta vagy nosztalgiázta-e kortársait s velük egykori önmagát. Kokas Ignác, aki utóbb két Munkácsy- és egy Kossuth-díjat takarított be, a Bortnyik sugallta szocreál sematizmusból jött, ámde a hatvanas évektől minden alkotásával felkavarta a festészet közönségét. Neki az volt a csodája, hogy faluról, szegénysorból jőve soha nem tudott szabadulni az őstermészet látványának gyönyörétől, de mihelyt fölemelte az ecsetjét, falu, fa, fű, kerítés, állatcsorda, miegyéb kapott nála valami szürreálisba hajló csavart. Kiment zsanért csinálni, és mindig lett belőle valami mögöttes, hogy így fejezzem ki magam. Végül Tot. Kevés szobrász tudott úgy uralkodni anyagon és formán, mint ő. Igaza volt minden kritikusának, aki azt mondta, az Imréből lett Amerigo kiküzdötte a maga helyét a plasztikák és a szobrok világában a Bauhauson át Mussoliniig, s rajta túl az olasz demokrácia panteonjában is. Óriási tudás, fölényes biztonság – ez volt az erénye, műveit kedvelték, és vették, mint a cukrot. Az ötvenes években természetesen szó se eshetett róla idehaza, de tíz évvel később felfedezték, és
valósággal egymásnak adták a kilincset nála Magyarország ilyen-olyan kulturális küldöttei. Amerigo Tot nagyszerű művész volt, csak épp, s ezt szepegve mondom el, nincs talán egyetlen olyan szobra vagy plasztikája sem, amitől az embernek elakadna a lélegzete. Mesterművei vannak, remekei nincsenek. De azért folyamatosan szeretjük.
Fényes szelek Ezekről az évekről – tehát a hatvanas évekről – szólván Jancsó Miklós megkerülhetetlen témája múltidézésemnek. A Szegénylegények – amelyet történetesen én is a korszak legnagyobb filmjének tekintek – hozsannára hozsannát kapott. A Csillagosok, katonák már kevesebbet. A Csend és kiáltás még nála is kevesebbet, de egyvalami kristálytisztán kirajzolódott a trilógiából: Jancsót – és szerzőtársát, Hernádi Gyulát – a hatalom, az erőszak és a kiszolgáltatottság viszonya izgatja. Ez az izgalom jött elő elemi erővel a Fényes szelekből, a trilógiát követő negyedik filmből, amely aztán szenvedélyes vitát kavart idehaza. Éspedig a személyes érintettség folytán. Jancsó ugyanis ebben az opusában az egészen közeli múlthoz, a húsz évvel korábbi állapotokhoz nyúlt vissza, önnön fiatalságához és, ha úgy tetszik, a rendszer ifjúkorához, amikor is valóban (valóban!) létezett egy forradalmi ifjúság, amelyik a lelke legmélyéből énekelte, hogy „Sej, a mi lobogónkat fényes szellők fújják!”. Ez az ifjúság a népi kollégiumok szövetségéből, az úgynevezett Nékoszból, de hogy egyszerűsítsük a képletet, magából a népből jött. Rákosi Mátyás és társai ezt a mozgalmat, mint közismert, szétverték, holott maguk teremtették. A filmet nem lehetett másként nézni, mint Nékosz-filmnek, holott nem annak készült. Hanem a forradalmi ifjúság parabolájának. Akkortájt a forradalmi ifjúság kéznél volt – elegendő volt egy pillantást vetni 1968 Párizsára. Jancsó ifjú forradalmárai, akik a sarkából akarták kifordítani a világot, ebben a filmben egy papi szeminárium tökéletesen ártatlan, birkanyájszerű szürke tömegében találtak maguknak ellenfelet, melyet aztán megaláztak, megkínoztak, kétségbeesésbe sodortak. Miként, mondhatnám a mából visszamerengve, Rákosiék a római katolikus egyházat. De Jancsó filmjében a hol kínai vörösgárdista, hol anarchista, hol szuperbolsevik motívumokkal felruházott ifjú forradalmárok, noha néha – s most egy korabeli kritikából idézek – ostoba huligánbandának, terroristagyülekezetnek tűntek, maguk voltak a szín, az élet, a vidámság, a mozgás, a világmegváltó akarat, s szürke ellenfeleik azok, akik a rendszerváltozásnak a maguk minden szelídségével egyetemben az útjába álltak. A papi szeminaristák nem akarták a szocializmust, ellenfeleik – a jövendő népi értelmiség – meg nagyon akarták. Az ő szemükben az egyház, a benne szereplő egyénektől függetlenül,
megtestesítette mindazt, ami rossz volt. Jancsó filmjében az volt a nagy csavar, hogy az ifjú forradalmárok tökéletesen értelmetlen, szinte önmagáért való erőszakot gyakoroltak ellenfeleiken, azaz hamar eljutottak oda, ahová – ez volt a film sugallata – minden forradalom: nem tudja, hogyan kezelje a legyőzötteket. Mint említettem volt, a Fényes szelek hidegzuhanyként érte mindazokat, akik a negyvenes évek végének tiszta lobogását várták ettől a filmtől, és sok szempontból igazolta vagy megnyugtatta azokat, akik a kommunista erőszakot egyfajta öröktől való dolognak tekintették. A filmnek nehezen dekódolható üzenetei voltak. Az absztrakció az, ami könnyedén megragadható volt benne, de B. Nagy László, a korszak talán legnagyobb hatású kritikusa s Jancsó feltétlen tisztelője épp ezt nehezményezte benne. Kongeniális kritikájában szóvá tette, hogy a Fényes szelekből egyvalami hiányzik, de az nagyon: az a bizonyos legyek beköpte, büdös hús, ami Eisenstein Patyomkin páncélosában a matrózokat forradalmi cselekvésre, erőszakra indította. Mert még sűrített modellt sem lehet alkotni a forradalomról anélkül, hogy az ember ne tudná: mitől szakad el az a bizonyos cérnaszál, mi az, ami a forradalmárt forradalmi erőszakra sarkallja.
A magyar ifjúság bálványt választ 1969 első felében hosszú vita folyt az Élet és Irodalom hasábjain (hol másutt?) az ifjúságról. A vitatkozók tücsköt-bogarat összehordtak, a zöme még említésre sem érdemes. Egyvalami azonban igen. Az egésznek a miértje. Tudniillik ha valakik, valahol – ott fent, ahogy mondani szokták – rá nem jönnek, hogy a több százezer tagot számláló Kommunista Ifjúsági Szövetség tagjai nem a munkásmozgalom eleven és holt csillagai közül választanak maguknak eszményt, bálványt, hanem a pop- és rockzene világából, akkor erre a vitára valószínűleg sor sem kerül. A fönti agyakban azonban megszólalt a vészcsengő. És joggal. Ez idő tájt maga a KISZ is azzal volt elfoglalva, hogy politikai kezdeményezés és nevelés helyett minél több táncos rendezvényt csináljon a maga égisze alatt, lehetőleg olcsó sörrel, mert arra özönlik a nép. A KISZ nem vezetett, hanem alkalmazkodott. Azt mondanám, nem is igen volt más választása, hiszen az Illés együttesnek az előző évi táncdalfesztiválon elért átütő sikere már jelezte a korszakváltást. A tánczene korábbi nagyjai nem a fiatalok hangján és nem a fiatalok nyelvén szólaltak meg, az újonnan feltűnt együttesek, élükön az Illéssel, az Omegával, a Metróval, a Hungáriával, az Atlantisszal, a Syriusszal, a Liversinggel meg a többiekkel, annál inkább. Itt már egyáltalán nem arról volt szó, hogy a magyar ifjúság rátapad a Szabad Európa Rádió tánczenei műsoraira – amelyekkel mellesleg
ekkor már a Magyar Rádió is eredményesen versenyzett –, hanem arról, hogy hazai sztárok, hazai szövegek hozzák eksztázisba a fiúkat és lányokat. És még mennyire, hogy eksztázisba! Csak meg kellett nézni Kovács András kitűnően sikerült dokumentumfilmjét, az Extázis héttől tíziget, s látni lehetett, hogy a fiatalok valóban közösségre vágynak, csak épp nem olyanra, mint amilyet a KISZ kínál nekik, hanem olyanra, ahol – egyébként drog nélkül – kollektív transzba esnek. Volt ebben természetesen utánzás, hiszen a Beatles együttes frenetikus fogadtatásának képei mihozzánk is eljutottak, de a jelenség ettől még létezett. A gyógyszer után kutatóknak sokféle ötletük volt. Akik a közönséges agitáció felől közelítettek a kérdéshez, szemére hányták például a Magyar Ifjúságnak, a KISZ lapjának, hogy túlságosan sokat foglalkozik a popzenével, tehát maga gerjeszti, ha úgy tetszik, az eksztázist. Másoknak arra nézve volt ötletük, hogy az új magyar popsztárok bálványozásai egyszerűen be kellene tiltani, s a magyar történelem nagyjai felé terelni az eszménykeresőket. A bátrabbja magában a KISZben kereste a hibát, például abban, amit én nem kezdeményező, hanem követő magatartásnak neveztem. Volt egy fiatal író, aki azt mondta, ne táncolni, ne sörözni jöjjenek a fiatalok a KISZ-be, azt máshol is megtalálják. A KISZ, sugallta, legyen élcsapat; legyen rang az, ha valaki a KISZ tagja. Ez a fiatal író Döbrentei Kornél volt. Egy később teljesen ellenzéki irányba fordult, ekkor még egyetemista és inkább balosnak számító író, Haraszti Miklós ugyancsak azt firtatta, mi jobb a KISZ-nek, az-e, ha élcsapat, tehát ha kevés tagja van, vagy az-e, ha tömegszervezet. Elismerte, ő is féltette a KISZ-t a tömegszervezetté válástól, aztán rájött, hogy élcsapatot is lehet rosszul, tömegszervezetet is lehet jól vezetni, csakhogy a KISZ egy egészen sajátos tömegszervezet: nem alulról, hanem felülről szervezik, és ez itten a baj. (Zárójel: minden bolsevik típusú tömegszervezetet idővel felülről szerveztek, a KISZ nem lehetett kivétel.) Éppen ezért Haraszti vitahozzászólásában volt valami, nem is annyira bújtatott, rendszerkritikai él. Az elhangzottakra a KISZ egyik funkcionáriusának hivatalos válasza ez volt: maradunk egyszerre kommunista és egyszerre tömegszervezet. Marad minden úgy, ahogy van.
Mechanizmusmérlegek 1969 második felére viszonylag tiszta kép alakult ki arról, milyen eredményeket hozott a gazdasági reform első éve. A legnagyobb elégtételt az okozta, hogy noha az árak kb. 20 százalékukban szabadok voltak, az árszint 68-ban csak fél százalékkal nőtt. A munkanélküliség pedig még csak fel se bukkant. Pedig e kettőtől féltek a legjobban. Az ipari termelés 5 százalékkal emelkedett – hurrá,
hurrá! –, sajnálatos módon azonban ennek csak az ötöde volt a termelékenység növekedésének számlájára írható. A többi a többletmunkaerő bevonásából adódott. Hogy egyszerűsítsem a képletet: a vállalatok azért termeltek többet, mert több embert foglalkoztattak, nem pedig azért, mert ugyanannyi emberrel vagy netán kevesebbel állítottak elő többet. Fock Jenő, a reform-miniszterelnök élesen kifogásolta a zabolátlan munkásfelvételt. Kereken kijelentette, szerinte nem igaz, hogy például a fővárosban 30-35 ezer munkáskéz hiányzik. A meglévővel kellene jobban gazdálkodni, mondta, nem pedig méregdrágán vidékről importálni munkáskezeket. Biztos, hogy igaza volt, de az önállósult vállalatvezetők jól tudták, hogy Kádárnak és környezetének a munkaerőpiac biztonsága, azaz a teljes foglalkoztatottság mindennél értékesebb, tehát eszük ágában sem volt leépíteni, inkább nagyobb dotációt sírtak ki maguknak a minisztériumaiknál, s termeltek tovább gazdaságtalanul. Ami egyébként a nyereségüket nem érintette. Látván ezt Fock kilátásba helyezte, hogy a dotációkat tovább csökkentik, és ezt teszik az export-visszatérítéssel is, megakadályozandó, hogy valaki csak azért, mert a szocialista külpiacokra termel, még gazdaságtalanul is nyereséghez jusson. Túl ezen, igazán volt ok örömre. A lakosság pénzbevételei nem kevesebb mint 8 százalékkal nőttek, a parasztság reálfogyasztása pedig 9 százalékkal. A reáljövedelmekben egészében 5,5 százalékos volt az emelkedés. Javult az ország nemzetközi fizetési helyzete is, bár Vályi Péter pénzügyminiszter nem mondta meg, mennyivel. De az export 12 százalékos, benne a dollárelszámolású kivitel nem kevesebb mint 25 százalékos növekedése jelzett valamit. Itt jegyzem meg, hogy a reform jegyében összesen 41 iparvállalat kapott önálló külkereskedelmi jogot, miáltal kiszabadultak a külkereskedelmi szakvállalatok monopolszorításából. A dolog valószínűleg jól működött, mert Bíró József miniszter elbüszkélkedett azzal, hogy a gépipari export teljes 45 százalékát már maguk a termelővállalatok bonyolítják. A lényeges persze nem a gépipari export volt, ne legyen efelől illúzió, hanem az agrár-, pontosabban az élelmiszer-kivitel. Pontosan. Egyre inkább látszott, hogy ez lesz a magyar gazdaság sikersztorija. A közös és a háztáji kombinációja bevált, a felvásárlási árak 1966-67-es, összesen 17 százalékos emelése óriási mértékben növelte a termelési kedvet. Noha tartós hiányok mutatkoztak a sertéshús és a húskészítmények kínálatában – a marhát, ugye, mint hallottuk, exportálták, tehát az alig jutott a boltokba –, 1969-re beindult az iparszerű sertéstenyésztés. A kenyérgabona termésátlaga elérte a holdankénti 15, a kukoricáé a 17 és fél mázsát, a testvérországok tudták, hogy számíthatnak ránk, ha megéheznek.
1969 végén a kormány bejelentette, hogy szerényebb mértékű béremelést hajt végre a közszférában. Nem mondta, de tudvalevő volt, hogy ahol nem képződött vállalati nyereség, mint például az egészségügyben, a honvédségnél, a felsőoktatásban, a tömegközlekedésben, a vasútnál, ott az emberek bizony kimaradnak a reformok kínálta jóból. Ezért kellett központilag hozzányúlni a bérekhez. A témához hozzászólt Kádár János is: a Láng Gépgyárban elmondott nagy, karácsonyi beszédében azzal hűtötte a kedélyeket, hogy az életszínvonal-emelés nem elhatározás, hanem lehetőség kérdése.
Woodstock Azt mondják, a Föld névre hallgató bolygón soha jobb partit nem rendeztek annál, mint amilyen a Woodstock Zenei és Művészeti Fesztivál volt 1969 augusztusában a New York állambéli Bethel város mellett. Mi ezt akkortájt nem láttuk, nem hallottuk. Csak Déry Képzelt riport egy amerikai pop-fesztiválról című kisregényében, majd a mind a mai napig énekelt, remek Presser-melódiákkal tűzdelt vígszínházi musicalben jelent meg. Húszezer fiatalt, zömmel hippit vártak a rendezők, lett belőle négyszázezer, és ez nem vicc. Valamennyien fel voltak szerelkezve élelemmel, itallal, sátorral, és mi tagadás, LSD-vel, annak is a Narancsos Napfény névre hallgató, tiszta és nagyon erős változatával. A részvevők zöme rovott múltú volt abban az értelemben, hogy a többség kipróbálta a könnyű drogokat, Kerouacot olvasott, és részt vett valamilyen háborúellenes tüntetésben. A Woodstock az alternatív kultúra utolsó románca volt az emberiséggel. Egy akkor tizenéves részvevő mai leírása szerint: „A hatvanas évek végének piszkos kis titka abban állott, hogy ha az ember kellemes környezetben pszichedelikus szereket vett magához, az teljesen levette a lábáról.” A mából visszanézve gyanítom, hogy a fesztivál részvevőinek száma azért dagadt föl annyira, amennyire, mert gyorsan híre ment, hogy Woodstockban ott lesz mindenki, aki számít. Mármint a rockzenében, mert más művészet – nos, az nemigen volt. Nevezetesen: Jimi Hendrix, a Who együttes Angliából, Santana, Ravi Shankar a maga, a Beatleseket is megérintő szitárjával, aztán a Creedence Clearwater Revival, a Jefferson Airplane, a Grateful Dead, a Blood Sweat and Tears, Joe Cocker, Joni Mitchell, Joan Baez, Janis Joplin, Crosby, Stills, Nash and Young, hogy csak néhányat említsek. Jelen volt a hatvanas évek végének „Ki kicsodája”. Az a közel félmillió ember, aki egy tehenészetet elliptikus alakban körülvevő mezőn összegyűlt, a rendőrség félelmei dacára a legnagyobb békében töltötte el a víkendet. Egyetlen ökölharcnak ment híre, az is komolytalan. Igaz, kevesen emlékeznek rá pontosan, hogy mikor
hallgattak éppen zenét és mikor aludtak – sok volt a zene és kevés az alvás –, de a pszichedelikus állapot új barátságok és új szerelmek tömegét szülte meg. Ennek utóbb nyoma is volt a nőgyógyászati osztályokon. Akadt egy banda, amelyik a fajfenntartó ige betűit darabonként szorította ki a közönségből, mintegy nyilvános kopulálásra szólítva fel a híveket. Állítólag a vállalkozás eredményesre sikeredett. Kevesen tudják, hogy ezt a maratoni rockkoncertet csak eredetileg hirdették meg a New York állambeli Woodstockba. Valójában egy másik, ugyancsak New York államban lévő város, Bethel közelében tartották meg, onnan vagy hatvan kilométerre. Magyarán: Woodstock még csak a közelében se volt Woodstocknak, de a történelembe az eredeti hirdetmény betűje szerint vonult be. Azért beszélek történelemről, mert azon az augusztusi hétvégén semmi másról nem szóltak a híradások Amerikában, mint Woodstockról. Három nap alatt három kisgyerek született és ketten haltak meg, jóval kevesebben, mint amennyi a statisztikai átlag volna egy félmilliós kisvárosban. Viszont bűncselekmény, mint ugyancsak mondottam, egyáltalán nem volt, ami a statisztikai átlagba végképp nem fér bele. A hippikorszak végére jó érzésekkel lehet visszagondolni. Robin Williams, a kitűnő amerikai filmszínész, a Jó reggelt, Vietnam! na meg, sőt, főként, a Holt költők társaságának hőse találta mondani egykor: ha emlékeidben megjelennek a hatvanas évek, akkor te nem is voltál ott. Tudom, nem könnyű mondat. De kezemben a kulcs hozzá. A Woodstock-koncert részvevői annyira be voltak „lőve” LSD-vel, hogy nem is emlékezhetnek rá, mi történt a New York állambeli Bethel környékén.
Utoljára Beatles Az a bizonyos tetőtéri koncert. Ez volt a Beatles utolsó nyilvános fellépése, ha nem is koncertje. Attól függ, honnan nézzük. Az biztos, hogy 1969. január 30-a után a poptörténelem messze legsikeresebb együttese soha többé nem volt élőben hallható, kizárólag stúdióban dolgozott. Ekkor mutatkoztak utoljára szabad ég alatt, saját lemezvállalatuk, az Apple épületének a tetején. És nem közönségnek zenéltek, hanem egy filmes stábnak. Természetesen London belvárosában másodpercek alatt híre ment annak, hogy a divatszabóságairól híres Savile Row háztetői között mi zajlik, és a kéretlen tömeg ellepte az utcát meg a szomszédságban levő épületek felső emeleteit, padlásait, tetőtereit. A mutatvány 42 percig tartott, és azzal ért véget, hogy a rendőrség – egy környékbeli panaszosra hivatkozva – kivonult a helyszínre, és csendháborítás címén be is rekesztette a mulatságot. Addig azonban a társaságnak sikerült tíz dalt rögzítenie, pontosabban csak nyolcat, mert három változatban egy nóta, a Get Back hangzott el.
Ez a dal – melyet most Visszatérésnek fordítok, hiszen a belső ellentétektől szabdalt banda az azonos című nagylemezzel és az ugyancsak azonos című filmmel remélt visszatérni régi önmagához – nem váltotta be a hozzá fűzött nagy reményeket. Olyannyira nem, hogy a tetőn készült élő felvételek felhasználásával idővel egy teljesen új lemezt csináltak: ez volt a Let It Be, a Beatles utolsó albuma, melyet bő egy évvel később dobtak csak piacra. Let It Be címmel került forgalomba a film is, benne a tetőtéri koncert huszonegy percével, Michael LindsayHogg rendezésében. A tetőtéri koncertet a fiúk végigveszekedték, ami maga volt az irónia, hiszen a négy varázslatos zenész azért ötölte ki az egészet, hogy egy effajta „happeningen” megint egymásra találjanak. Ehelyett az esemény a bomlás dokumentumává lett, celluloidszalagon. Nem csoda: a háttérben már ott ólálkodott Yoko Ono, George külön utakon járt, Pault a neje, Linda csábította folyvást egy egészen másfajta, az ő zenészi, énekesi képességeit is támogató karrier felé. De azért a vég mégsem lett vég. A Get Back-fiaskó után John, Paul, George és Ringo tett még egy próbát. Ebből született meg aztán a Beatles talán legjobb albuma, az Abbey Road, amely azáltal is híressé vált, hogy két legnevezetesebb dalát George Harrison szerzette, holott róla az terjedt addig, hogy szerzőként nem képes sem McCartney-hoz, sem Lennonhoz felnőni. Ezúttal bizonyított. A Something, azaz Valami című szerelmes dal, valamint a Here Comes The Sun, a Kisüt a nap két remekbe szabott opus. Tudjuk persze, hogy később George szólóalbumok sokaságát adta ki, azaz könnyedén emancipálta magát, de ekkor, 1969-ben, ez irányú tehetsége még nem volt nyilvánvaló. Utószó: A Let It Be-t, tehát a Beatles legeslegutolsó albumát harminc évvel később újrahangszerelték, lehántották róla azokat az édeskés, giccses nagyzenekari elemeket, amelyekkel a hajdani producer, Phil Spector tömte tele az anyagot, és kijött a Let It Be…Naked, azaz Mezítelen legyen címmel egy olyan változat, amilyennek a fiúk ezt az albumot eleve elképzelték.
Adidas kontra Puma Jürgen May német középtávfutóról egy időben többet írtak, sokkal többet, mint amennyit atlétaként megérdemelt volna. Ő volt tudniillik a kiváltó oka annak a botránynak, amely megmérgezte az 1969. szeptemberi athéni atlétikai Európa-bajnokságot. Haladjunk sorban. Az árva gyerek May az NDK neveltje volt, érettségi után mint ifjú tehetség a korhű nevű Turbine Erfurtban edzett, az akkor már világhíres Matuschewski oldalán. Huszonkét évesen igyekezett, de nem jutott be a tokiói olimpiára készülő közös német csapat ezerötszázas jelöltjei közé. Egy évre rá azonban Európa-rekordot futott ugyanezen a távon és világrekordot 1000 méteren. Hamarosan az övé
lett a mérföldes, sőt a 800 méteres NDK-rekord is. Jutalmul elutazhatott olyan távoli vidékre, mint Új-Zéland, kiállhatott a kenyai Kipchoge Keino ellen, akit mérföldön meg is vert, éspedig a francia Jazy világrekordjánál mindösszesen két tizeddel gyengébb eredménnyel. 1965-ben Jürgen May lett az év sportolója az NDK-ban. Vélhető, hogy karrierje nyílegyenesen folytatódik, ha a budapesti atlétikai Európa-bajnokságon nem keveredik bele a cipők háborújába. Hogy mi is volt ez? Hát a két nagy nyugatnémet sportszergyártó óriás, a már megállapodott Adidas és a feltörekvő Puma csatája. Történt, hogy a verseny utolsó napján May, mint a Puma cég titkos megbízottja, 500 dollár készpénzt ajánlott fel a 10 ezer méteren már Európa-bajnok s éppen az ötezres döntőre készülő honfitársának, Jürgen Haasénak arra az esetre, ha leveti Adidas cipőjét, és Pumában futja végig a távot. (Zárójel: az akkori 500 dollár ma, mondjuk, 3 és fél ezret ér, nem olyan nagy pénz, de egy NDK-s sportolónak óriási dolog volt zsebpénzvalutához jutni akkor.) Nos, Haase elcsábult, ám csakhamar óriási meglepetés érte. Maga Erhard Schöber, az NDK atlétikai szövetségének főtitkára beszélte őt rá ugyanerre a cipőcserére. A 21 éves futó nem értette, nem is érthette, hogy a „főfunkci” milyen szerepet visz az ügyben, de bevallotta, hogy ő már megkötötte a maga üzletét Mayjal, s nyomban át is adta az ötszázast főnökének. És futott Pumában, nem sejtvén, hogy hurokba helyezte maga és társai fejét. Schöber elvtárs ugyanis csakhamar felbukkant a Nemzetközi Atlétikai Szövetség szónoki emelvényén, kezében a Puma cipőkkel és a bankjegyekkel. Íme, dörögte, a nyugati cégek imigyen korrumpálják az atlétákat. May odahaza beismerte, hogy maga is kapott egy százast a közvetítésért, ezért büntetésképp örökre(!) eltiltották minden versenyzéstől, és tornatanári állást ajánlottak neki. Haasénak, mint tapasztalatlan kádernek, megbocsátottak. Súlyosbító körülménynek számított – a pimasz cinizmus ilyen eseteivel csak az NDK-ban lehetett találkozni –, hogy, idézem, May köztudottan nem kötődik az NDK-hoz. Miért is nem? Mert az apja elesett a második világháborúban, anyja pedig nem sokkal a születése után meghalt. Ő tehát a hitleri Németországhoz kötődött. Nos, Maynak semmi kedve nem volt a tornatanárkodáshoz, ezért ugyanannak a Puma-ügynöknek a segítségével, ki behálózta őt és Haasét, Magyarország és Jugoszlávia érintésével 1968-ban „dobbantott”, és az NSZK-ban kötött ki. Ahol eufórikusan ünnepelték, majd benevezték az athéni Európa-bajnokság 1500-as és 5000-es versenyeire. Az NDK azonban – arra hivatkozva, hogy May szövetséget váltott – egy nappal az athéni megnyitóünnepség előtt vétót emelt a nemzetközi szövetségnél. Melynek alapszabálya ilyen esetekre hároméves versenyzési tilalmat írt elő. Az NSZK-sok azzal érveltek, hogy May Németország egyik feléből a másikba költözött, tehát nem
cserélt hazát. Hiába, a szabály az NDK-t segítette. Az Athénban összegyűlt NSZK-s sportolók felháborodottan tárgyalták az eseményeket, majd úgy döntöttek – igaz, nagyon kicsi többséggel –, hogy a May iránti szolidaritás jeleként bojkottálják a versenyeket. Így is történt, az NSZK csak a váltókban képviseltette magát. Zárszó: Jürgen May 1970-től újból versenyezhetett, de soha, semmilyen eredményt nem ért el. És a rendszerváltozás után, a titkosszolgálati akták kinyitásakor tudta meg, ki volt az, aki „feldobta” őt Schöber főtitkárnál. Nem más, mint a Pumának mindenképp kellemetlenkedni akaró Adidas cég ügynöke, egy Budapesten szorgosan nyomozó hölgy.
Tenisz nagyban és kicsiben Technikai tökély és őserő. Gyorsaság és rettenthetetlen kitartás. Ez jellemezte minden idők eddigi legnagyobb teniszezőjét, a vörös hajú, ausztrál Rod Lavert, aki 1962 után 1969-ben is, vagyis először huszonnégy, majd harmincegy évesen „megcsinálta” a Grand Slamet. Ez, mint tudvalevő, a melbourne-i, párizsi, wimbledoni és a New York melletti szupertornák megnyerését jelenti, egyugyanazon évben. A duplázás Laver előtt és után még senkinek nem sikerült – e könyv elkészültéig legalábbis. Nemhogy a duplázás, az egyszeri Grand Slam se. Ámde. Nehogy azt higgye valaki, hogy azt a hét évet, amely két, történelmi győzelemsorozata között eltelt, Laver kihagyta. Nem, a profik között versenyzett, s ilyenformán nem indulhatott amatőr versenyen. 1968-ban azonban újból bevezették a nyílt versenyeket, indulhattak a profik is megint, s ekkor szökött fel Laver csillaga. 1969-es teljesítményéről csak annyit, hogy annak két, Tony Roche elleni győzelem adott keretet. Legveszedelmesebb honfitársát Melbourne-ben és a US Openen verte meg, de honfitársakkal kellett megküzdenie Párizsban is (Ken Rosewallal), és Wimbledonban is (John Newcombebal). Mint látható, ekkor még teljes volt az ausztrál egyeduralom a teniszben, legalábbis a férfiteniszben. De nem csak ott. A nőiben is. Margaret Smith-Courtnak 1969-ben majdnem sikerült lemásolnia Laver teljesítményét. Ha Wimbledonban nem kap ki az angol Anne Haydontól, neki is megvan a „négyes”. (Egy évre rá megvolt.) A Tony Roche elleni, melbourne-i győzelemre mindenki emlékezni fog, aki látta. A két viador trópusi melegben kilencven gémet (játékot) vívott végig, csak épp a honfitárs hét évvel fiatalabb volt, mint ellenfele. (Lásd még: kitartás.) Manapság harminc éven fölül már csak kényelmes szenior tornákon játszanak a teniszezők, ha egyáltalán. Kacagtató ma azt olvasni, hogy Rod Laver volt az első teniszező a világon, aki többet teniszezett össze egy évben – már ami a pénzdíjakat illeti, az egyéb szponzorációk itt nem jönnek számításba –, mint
százezer amerikai dollárt. Ez az összeg ma a hatszorosát éri. Egyetlen Grand Slam-verseny megnyerésével többet lehet keresni manapság, mint akkor az összessel, plusz még jó néhány kisebb tornával. Az ausztrálok meg a mellettük imitt-amott feltűnő amerikaiak, továbbá egy-egy spanyol, német, olasz társaságában sok levegő nem maradt a kelet-európai amatőröknek. Mi, magyarok kitaláltunk tehát egy olyan versenyt, ahol csak amatőrök indulhattak, és csak európaiak. Az első ilyen „Európa-bajnokságot” Torinóban rendezték 1969-ben, és Bárányi Szabolcs lett az aranyérmes. Méghozzá úgy, hogy a másik magyart, örökös bajnokunkat, Gulyás Istvánt is megverte. Egyébként ő volt a Gulyás és Taróczy közötti átmeneti korszakban a magyar listavezető. Nyugtázzuk azonban, hogy ha egy kicsit több szerencséje van, talán a Grand Slam-versenyeken is többre viszi. Végtére is 1972-ben Párizsban Vilast, egy évre rá Wimbledonban pedig Björn Borgot, tehát két legendát kényszerített ötszettes meccsre. Azaz csak a döntő játszmában kapott ki tőlük. Nyugtázzuk még azt is, hogy ezen az első torinói tenisz-EB-n a Baranyi-Gulyás páros ezüstérmet, a vegyes párosban a Baranyi-Polgár páros bronzot, női párosban meg a Bartha-Polgár kettős ugyancsak bronzot szerzett, tehát érdemes volt kezdeményeznünk ezt a versengést.
Pelé ezredik gólja Huszonkilenc évesen, de még mindig ereje teljében, egy újabb világbajnoki arany várományosaként lőtte be Pelé pályafutása ezredik gólját. Erről bevezetőként egy brazil költőt, bizonyos Carlos Drummond de Andradét idéznék: „Ezer gólt rúgni, mint Pelé, az nem olyan nagy dolog, de egy olyat rúgni, mint ő, az igen.” Úgy mondják, a legszebb az volt, amelyet a Fluminensének lőtt, még 1961-ben. Hátrament a saját tizenhatosára, elkérte a kapustól a labdát, aztán aki szembejött vele, azt kicselezte, ideértve a Fluminense kapusát is a végén. Vita van arról, hogy kilenc vagy tíz ellenfelet-e, de tény, hogy ezzel a kaputól kapuig mutatvánnyal gólt szerzett. Most jön egypár „állítólag”. Hogy ezer gólt rúgott-e Pelé, azt nehéz volna követni egy olyan országban, ahol európai szabványok szerint még csak nem is anyakönyveznek, ergo a statisztikákban finoman szólva sem lehet megbízni. Ugyancsak állítólag Pelé 16 évesen, a Corinthians ellen rúgta élete első profi gólját az FC Santos színeiben, nem mindennapi módon: a lábfejéről a térdére, onnan a fejére tette a labdát, ott táncoltatta egy darabig, majd leengedte, és a meglepett kapus lába között eltalálta a hálót. Láttam azonban olyan statisztikát is, hogy Pelé 1958 szeptemberében, 18 évesen játszott először a Corinthians ellen, és ő rúgta ennek a meccsnek az egyetlen gólját. Az mellesleg biztos, hogy a fekete gyöngyszem – eredeti nevén Edson Arantes do
Nascimento, a korábbi válogatott Waldemar de Brito felfedezettje – lett a Santosnál eredetileg sokkal jobb nevű Corinthians nemezise. Tíz év alatt – 1958 és 1967 között – a Corinthians egyetlenegy meccset se nyert meg a Santosszal szemben. Pelé négy világbajnokságon vett részt, de az elsőt, az 1958-ast leszámítva egyiken se volt a kapusok réme. Ahogyan mondani szokás, önhibáján kívül. Összegezzünk. Játszott összesen tizennégy vb-meccset és lőtt tizenkét gólt. Nem rossz arány. De 1962-ben Chilében és 1966ban Angliában súlyosan megsérült – e két helyen összesen két mérkőzést jegyeztek a neve mellett s egy-egy gólt. 1970-ben végül négy góllal rehabilitálta önmagát. Apróság, de magyar kapus hálójába egyszer sem talált be – az 1966-os angliai vb-n azért nem, mert nem is volt ellenünk a pályán. Ott, mint tudnivaló, a brazil válogatott a magyartól elszenvedett 1:3-as vereséggel ki is esett. Három évvel e kegyetlen fiaskó után jött az a bizonyos ezredik gól. Amelynek volt egy szépséghibája, sőt kettő. Tizenegyesből esett, és még csak nem is Pelét rúgták fel. De persze neki „kellett” odaállnia a végrehajtáshoz, hogy meglegyen az ezredik. És Pelé ugyanaznap lőtt a Vasco da Gama hálójába, amikor az amerikai Charles Conrad, az Apollo-12 parancsnoka a Holdra lépett. Fogalmazzunk nyersen: a világ az amerikaiak második, sikeres holdexpedíciójával, Brazília viszont Pelé ezredik góljával volt tele. A köztársasági elnök munkaszüneti napot rendelt el, a futballistának szobrokat állítottak, az arcképével a brazil posta különbélyeget nyomatott. Ez se volt hibátlan. Rajta Pelé a brazil nemzeti válogatott mezében látható, holott – lásd fent – egy klubmérkőzésen teljesítette az akkori világcsodát, az „ezer gólt”.
Újpest, te csillag! A magyar klubfutball legszebb napjait éltük meg 1969 tavaszán. Úgy adódott, hogy az Újpesti Dózsa a Vásárvárosok Kupájának (ma Európa Liga) elődöntőjében a magyar csapatok mumusával, az angol Leeds Uniteddal került össze, amely történetesen bajnokesélyesnek számított odahaza. Akkortájt „áldozati báránynak” számított az, aki az Elland Roadra volt kénytelen látogatni. A Leeds 18as keretéből 16-an szerepeltek az angol, a skót és a walesi válogatottban. Ez idő tájt azonban a Dózsa is bajnokesélyes volt – mellesleg bajnok is lett. Baróti keze alatt remek csapat jött össze, jellemző, hogy Sós Károly szövetségi kapitány is három újpestivel, Noskóval, Dunai II-vel és Zámbóval frissítette a keretét, a fradista jobbszélső, Szőke Pista csak kiegészítő volt mellettük. Az oda-vissza páros mérkőzés első fordulóját a közép-angliai városban rendezték, és a Dózsa l:0-ra nyert. Emlékezetes körülmények
között: Szentmihályi tizenegyest védett, Dunai II meg lőtt egy bombagólt. Sebaj, mondta erre a Zsiráf, azaz Jackie Charlton kapitány, Budapesten 5:0-val intézzük el őket. Ehhez képest az angolok a Megyeri úton is kikaptak 2:0-ra, ráadásul úgy, hogy esélyük se volt. Ennek folytán az Újpest 3:0-ás összesítéssel, azaz kapott gól nélkül jutott be a VVK döntőjébe. Ahol is megint ránk szállt a magyar átok. Ha már egyszer túljutott a Leedsen, elvileg a Dózsát semmi sem állíthatta meg a döntőben. Ellenfele, az ugyancsak angol Newcastle United erejét, játékosállományát tekintve még csak összemérhető sem volt a leedsiekkel, és mégis. A Dózsa a newcastle-i odavágón lesújtó, 3:0-ás vereséggel távozott a pályáról, ám gondolom, ezzel az újpestiek is úgy voltak, mint a leedsiek a 0:1-gyel: baki, amely korrigálásra vár. Budapesten a visszavágón aztán valóban úgy festett, hogy „megvan a meccs”. Félidőben az Újpest 2:0-ra vezetett, s itt kell elmondani, hogy Göröcs János gólja csak ahhoz a csodálatos mutatványhoz volt hasonlítható, amelyet Diego Maradona majd másfél évtizeddel később az angol válogatott ellen a világbajnokságon (1982) véghezvitt. De a második félidő elején történt egy váratlan incidens: Bánkuti István öngólt vétett. Az Újpest ettől a fordulattól szinte összeroppant, a vége még csak nem is győzelem, hanem egy 2:3-as vereség lett. Az Újpesti Dózsa a magyar bajnoki címmel vigasztalódott. Baróti Lajos, a volt szövetségi kapitány, ekkor Dózsa-edző, 1967-ben, amikor az FTC lett utcahosszal bajnok, megjövendölte: jövőre ott lihegünk a nyakukban, de 69-ben mi leszünk az elsők. Picit előre megyünk időben. Nemcsak ekkor lettek, hanem az 1974-75-ös kiírásig egyvégtében. Kezdve az 1970-es, félfordulós bajnokságtól – amikor is visszatértünk az őszi-tavaszi rendszerhez – az 1975-ös tavaszvégig. A többieknek csak kupák jutottak ebben az időszakban, a Fradinak kettő, a Vasasnak egy. És másnak semmi. A Dózsa erejét a fantasztikus csatársor adta. A jobbszélen Fazekas László játszott, a belső kettős Bene és Dunai II Antal, a balszélső Zámbó Sándor volt. Ez a sor egyenértékűnek számított a magyar válogatottal. Mögötte, némiképp hátravonva, Göröcs, illetve az igazi középpályás Dunai III Ede tündökölt, hátul Káposzta Benő, Solymosi Ernő, Bánkuti István és Noskó Ernő játszott. A kapuban meg Szentmihályi Antal. Ez az alapfelállás a rá következő hat évben ugyan jócskán megváltozott, de azt hiszem, minőségben mégiscsak ez volt a legjobb.
Jönnek a csehszlovákok! – avagy Marseille Egyetlenegy mondatról tudok, amely 1969-ből való, és amelyet mind a mai napig ízlelgetünk. Hol az akkori időkre emlékezve, hol metaforikusán, hol pedig
aktuálpolitizálva. A mondat Szepesi György rádióriportertől való, és így hangzik: „Jönnek a csehszlovákok, jönnek a csehszlovákok!” A hang, emlékszem, gyűrött, kétségbeesett. Egy hatalmas árnyék lebeg fölötte. A vereség árnyéka. A helyszín Marseille, a francia kikötőváros, az időpont 1969. december 3-a. A magyar válogatott a csehszlovák labdarúgóválogatottal mérkőzik, és a tét roppant egyszerű: aki nyer, kijut az 1970es labdarúgó-vb-re, aki veszít, otthon marad. Magyarország 1954 óta egyetlen vb-ről se maradt le. A válogatottat ebben az időben már az NDK-ból visszahozott Sós Károly irányította. Elődjét, Illovszky Rudolfot egy egészen felejthető és nyomtalan lipcsei 0:l-es vereség után a sportvezetés leváltotta. Valakinek ugyanis az jutott az eszébe, hogy vissza kéne hozni Sóst az NDK-ból, lám, olyan jó edző ő, hogy még a saját honfitársait is veri. De aki ilyet mondott, hülyeséget mondott, mert az évek során a Sós vezette NDK kapott ki rendre és sorban a magyaroktól, egyszóval az is meglehet, hogy éppen az NDK-soknak lett elegük belőle. Meglehet? Inkább valószínű. Sósnak mindezzel együtt az volt az alapvető gyöngéje, hogy hétévnyi NDK-beli tevékenykedés után a magyar labdarúgást egyáltalán nem ismerte, nemcsak a viszonyokkal, a játékosok nevével sem tudott tisztába jönni. Viszont mindenre rábólintott, ami „felülről” jött; nem volt öntörvényű, mint Lakat Károly, Baróti Lajos vagy épp Illovszky. Amikor Csehszlovákiával, Írországgal és Dániával sorsoltak bennünket össze egyugyanazon világbajnoki selejtezőcsoportba, idehaza mindenki fellélegzett. Nem ok nélkül. A magyar válogatott akkor jóval nagyobb játékerőt képviselt, mint ellenfelei, a cseheket is ideértve. Május 25-én Budapesten 2:0-ra megvertük a csehszlovákokat, június 8án Dublinban 2:l-re az íreket. Egy hét múlva Koppenhágában azonban 3:2-re kikaptunk az európai másodvonalat képviselő dánoktól, így a várt 6 pont helyett 4-gyel abszolváltuk az első kört, ugyanannyival, mint a csehszlovákok. De még ekkor se gondolta senki komolyan, hogy alulmaradhatunk velük szemben. A nyári szünet után jött a második kör, sajnos az első meccset, a visszavágót, Prágában vívtuk a csehekkel, és voltaképp itt ment el minden. Arra nemigen érdemes szót vesztegetni, hogy Budapesten később leléptük az íreket is meg a dánokat is. Az kötelező házi feladat volt, a csehek is elvégezték. De megkockáztatom: azzal a játékoserővel, amellyel akkor rendelkeztünk, az lett volna nyerni Prágában is. 3:l-es vezetésről sikerült azonban 3:3-as döntetlenre „abszolválnunk” a mérkőzést, ráadásul úgy, hogy Sós kapitány teljesen érthetetlen módon lecserélte a remekül fejelő, nagy testi erővel rendelkező középhátvédünket, Mészöly Kálmánt. Onnantól már csak „egy fej” volt a magyar 16-oson belül: a csehszlovák Kvasnáké. Ó, az a fej…
A magyar és a csehszlovák válogatott ilyenformán pontegyenlőséggel végzett a selejtezőcsoport élén, tehát a kiírás szerint egy mindent eldöntő harmadik mérkőzésen, semleges pályán kellett a továbbjutásról dönteni. Idehaza e fordulat láttán kitört a zűrzavar. A sportvezetés, szembesülve azzal a lehetőséggel, hogy a magyar válogatott, története során először, indul, de nem jut ki egy labdarúgó-vb döntőjébe, pánikba esett. A pánik biztos jeleként a magyar sport és labdarúgás egész vezérkara megjelent Marseille-ben, és „csapatot szerkesztett”. A meccs előtti naphoz képest Sós Károly hat helyen változtatta meg az összeállítást, és semmi szín alatt nem volt hajlandó betenni a kezdő tizenegybe a kétszeres gólkirály Dunai II Antalt. Aztán – a főnökök bizarr késlekedése miatt – az egész csapat félórás késéssel érkezett ki a marseille-i stadionba, ahol az ellenfél már vagy fél órája melegített. Nem mellékesen: a megelőző estén a magyar labdarúgók kirúgtak a hámból. A vége szokatlanul megalázó, 4:l-es vereség lett, a meccsnek nem volt egyetlen olyan pillanata sem, amikor győztesnek, de legalább esélyesnek látszottunk volna. Marseille volt „a magyar labdarúgás Mohácsa” – a látottak-hallottak után a fél ország búskomorságba esett. Hogy nem leszünk ott egy világbajnokságon?! Hogy velünk, a brazilverőkkel ilyesmi előfordulhat?! Hát igen. Azóta jócskán megszoktuk ezt az érzést.
Bevezetés
5
Rákosi Mátyás hazajönne… 7 …ehelyett megbüntetik 8 Ivan Gyenyiszovics 9 Ugyanez magyarban 10 Kádár kirándulásai 11 A Marosán-ügy 13 A kubai rakétaválság… 14 …és Hruscsov alkuja Kennedyvel A VIII. kongresszus 17 Pokolbéli víg napok 19 Steinbeck Nobel-díja 20
15
Marilyn 21 Szenzációk színpadon, könyvben, filmen 22 Filmes újhullám 23 Itthon, újhullám helyett 24 Háború a Himalájában 42 Béke Algériában 43 Aba-Novák rehabilitálása 44 Breuer Marcell 45 Adolf Eichmann pere 46 Niels Bohr 47 Egy jugoszláv ikon börtönkarrierje 48 Károlyi hamvai 49 A rocktörténet legnagyobb tévedése 51 Papp László profi karrierje 52 A chilei labdarúgó-vb 53 Szemüveges súlyemelők 54 Latinyina 56
A különutas De Gaulle 57 A Profumo-botrány 58 Adenauer visszavonul 59 „Választás” Magyarországon 60 Új kormány – program nélkül 62 Mit eszünk? 63 Halálos merénylet Kennedy ellen 64 Ki is volt John F. Kennedy? 65 A jó Wigner és a rossz Pauling 66 A kádári közkegyelem 67 Írói penitenciák 69 A magyar kultúrpolitikának nem tetszik… 70 …és Hruscsovnak se 71 Csontváry Fehérvárott 73 Öt nagyszerű film 74 Színházi vita… 75 …és csodálatos színházi produkciók 76 Magyar lakásviszonyok 77 Zalotay Elemér szalagháza 78 Székely Mihály 80 Edith Piaf 81
Jean Cocteau82 Szép új világ 83 Az ötödik pecsét 84 Csempészek és ajándékozók 85 Pacem in terris 87 Kína-ellenes pamflet 88 Mao szakít Moszkvával 89 Hóhér vagy áldozat? 90 14 év után: megint Fradi 92 Clay/Ali tündökölni kezd 93 A szovjetek fekete párduca 94
Hruscsov bukásának előestéje 96 A bukás 97 Kádár először és utoljára ellenkezik Palmiro Togliatti 99 Ecclesiam suam 100 Jean-Paul Sartre 101 Gulyáskommunizmus 102 A paraszt anyagi érdekeltsége… …és művelődéshiánya 104 A könnyűipar nyomora 105 Vietnam: ez már háború! 107 Háborús ürügy a Tonkini-öbölben A feketék egyenjogúsítása 109 A My Fair Lady különös története Íme a magyar újhullám 111 Igazgató Jóska 113 Színházi ügyek 114 Gomulka is közbeszól 115 Harold Wilson 116 Velencei filmsikerek 117 A háttér: Beatles-mánia 118 Cipruson dörögnek a fegyverek Érettségi után a seregbe 121 Déry születésnapja 122 Nehéz emberek, Hideg napok 123 Pór Bertalan 124
98
103
108 110
119
Újjáépült az Erzsébet híd 126 Abu-Szimbel 127 Hogyan lettek Szűcsék milliomosok? 128 Téli olimpia 145 Egy legenda nyugdíjba megy 147 A tokiói nyári olimpia nagyjai… 148 … és magyar hősei 149
Churchill útja a miniszterelnökségig 152 Háborús hős és Nobel-díjas író 153 Kádár: „baj van” 154 Az Ónodi-ügy 155 Gyurkó László és a kispolgáriság 156 „Indopak” 158 Vietnami háború: teljes gőz 159 Solohov Nobel-díja 160 Paszternak és a Zsivago doktor 161 Politikai „elhajlások” Magyarországon 162 Kádár lemond a miniszterelnökségről 164 Döglött aknák 165 Csehszlovák „újhullám” 166 A Háború és béke szovjet változatban 168 Nagy magyar filmek 169 Szegénylegények 170 Che Guevara eltűnése 171 Egy észak-afrikai forradalmár 172 Albert Schweitzer 173 Magyar rögvalóság: a pia174 Kocsi: vennénk, de nem kapunk 176 Scheiber Hugó reneszánsza 177 A Gemini-program 178 Nagy László évtized múltán 179 Zsidók és németek 180 Megszólal Nyers Rezső 182 Az első számla 183 Louis Armstrong a Népstadionban 184 A Fradi káprázatos győzelme 185 A profi boksz legnagyobb csalása 186
Más sportcsemegék
187
Árak, bérek, nyugdíjak 189 A reformellenes szovjet „trojka” 190 Határozat a magyar gazdasági reformról 191 A magyar paraszt emancipálódik 192 A kínai kulturális forradalom előestéje 194 A leszámolás 195 Egy kínai polihisztor esete 196 A Nobel-díjas Hevesy György 198 Az orosz rakétazseni 199 Kwame Nkrumah: tipikus sors 200 Egy csúnya politikai gyilkosság Párizsban 201 Verwoerd és az ő apartheidje 202 A háborúnak vége 203 A Nagyítás és Zinnemann 205 A „spagettiwestern” 206 Walt Disney 207 Terhességmegszakítás Magyarországon 208 Szövetkezeti lakások 209 Ludwig Erhard 210 Molnár Erik és Nemeskürty 212 Szabó Ernő, „Szabó bácsi” 213 Köszönöm, hogy imádott… 214 Tamási Áron 215 Új Metropolitan 216 Beatles kontra Vatikán 218 Simon és Garfunkel 235 Legyen magyar táncdalfesztivál…? 236 …Legyen! 238 Nemzetközi Fair Play-díj egy magyar teniszezőnek 239 Atlétikai EB Budapesten 240 A Real hatodszor és… utoljára 241 Egy nagyon nagy emlék: az angliai focivébé 242
Reformerarcok a magyar vezetésben 245 A sajtó a reform mellett kampányol 247 Az utolsó simítások 248 Lukács György „ideológiailag elkóborol” 249 Veres Péter szorong 251 A „fekete ezredesek” puccsa 252 Melina Mercouri 253 Sinkó Ervin 254 Ehrenburg, avagy: Ölj! 255 Guevara halála Bolíviában 256 Guevara ideológusa 257 A hatnapos háború rajtja… 258 …és végkifejlete 260 Kádár „különvéleménye” 261 In memoriam Münnich Ferenc 262 Egy ateista állam: Albánia 263 Füst Milán 264 Az első szívátültetés 265 Soha nem látott „madár” a levegőben 267 Egy indonéz bálvány végzete 268 Biafra 269 A drogok őstípusa 270 Száz év magány 271 Ferenczy Béni 272 És egy másik örömtelen zseni: Oppenheimer 273 Arany Pálma Kósa Ferencnek 275 Kasi 276 De Gaulle botránya Québecben 277 Meghalt Kodály Zoltán 279 Egy ökölvívó csodaedző 280 Albert Flórián aranylabdás 281 A sport első droghalottja 282
A Hair és Vietnam 285 A csehszlovák saga I. – Novotný leváltása 286
A csehszlovák saga II. – Akcióprogram 288 A csehszlovák saga III. – Ćeŕník-interjú 289 Mi mennyi idehaza? 290 A magyar reform féléves mérlege 292 Újabb színházi viták 293 Lengyelország gyászos tavasza 294 A párizsi diáklázadás és Marcuse 296 Román „bomba” Budapesten 297 A csehszlovák saga IV. – 2000 szó 298 A csehszlovák saga V. – A kiközösítés 299 Humanae vitae 301 Jancsó Miklós trilógiája 302 A csehszlovák saga VI. – Katonai előkészületek 303 A csehszlovák saga VII. – Ágcsernyő 304 A csehszlovák saga VIII. – A megszállás 306 A csehszlovák saga IX. – Az intervenció után 307 A magyar vezetés rossz lelkiismerete 308 A szellem emberei: ellene és mellette 309 Illésék aratnak 310 Upton Sinclair 311 A hold túlsó oldalán 312 Három úttörő filmalkotás 314 Lőrincze Lajos kultúrmissziója 315 Engedmény a szocdem gondolkodásnak? 316 A mechanizmus éves mérlege 317 Egy olimpiai hős profizmusa 318 Vér és faji botrány Mexikóvárosban 320 Ćaslavská a mennyekben és a pokolban 321 Remek magyar szereplés Mexikóban 323 Fociválogatottunk utolsó sikere 324
Dubćek bukása 326 De Gaulle fura távozása 327 Nixon és Eisenhower 328 Szovjetek és kínaiak majdnem-háborúja Az elhallgatott Adorno 331 Samuel Beckett Nobel-díja 332 Kanada kétnyelvű 333
330
Ítélet nincs 351 Konrád Látogatója 352 Nyugati turisták Magyarországon 353 A veréb is madár 354 Az Infecundin 355 Melegek lázadása Amerikában 356 Csodálatra méltó férfiak 358 Ember a Holdon 359 Kádár Szolnokon 360 Kinek hisz a magyar? 362 Tersánszky Józsi Jenő 363 Kodolányi János 364 Futballháború Közép-Amerikában 365 Az ausztrál médiamogul 367 Bortnyik, Kokas, Tot 368 Fényes szelek 369 A magyar ifjúság bálványt választ 370 Mechanizmusmérlegek 372 Woodstock 373 Utoljára Beatles 374 Adidas kontra Puma 375 Tenisz nagyban és kicsiben 377 Pelé ezredik gólja 378 Újpest, te csillag! 379 Jönnek a csehszlovákok! – avagy Marseille
380
