Párizs és a német Mitteleuropa-terv az elsõ világháború végén

MAJOROS ISTVÁN

Párizs és a német Mitteleuropa-terv az elsõ világháború végén

Az 1918-as esztendõben a franciákat nyugtalanította a németek Mitteleuropa-terve, jóllehet korábban gazdaságilag megvalósíthatatlannak tartották. A nyugtalanságot az okozta, hogy a breszti békével a keleti front gyakorlatilag megszûnt, s az amerikaiak tömegei még nem érkeztek meg nyugatra. A francia Georges Soutou ennek ellenére azt hangsúlyozza, hogy az 1918-as német célok korántsem voltak olyan ambiciózusak, amilyennek a szövetségesek tartották.1 Miért volt akkor a nyugtalanság? Ennek megértéséhez menjünk vissza a Mitteleuropa-terv gyökereihez, a 19. század elejére, amikor Metternich a Német Szövetséggel létrehozta az osztrák változatot. 1840-ben Friedrich List német variációval jelentkezett, amely a Zollvereint akarta kiterjeszteni a Baltikumtól Triesztig s a Fekete-tengerig, hogy ellensúlyozza az oroszok közép-európai törekvéseit.2 A kilencvenes években aztán megnõtt a világpolitikai törekvésekkel jelentkezõ Németország céljait megfogalmazó társaságok száma.3 Ezek egyike volt az 1891. április 9-én Berlinben létrehozott Allgemeiner Deutscher Verband, amely a legkisebb taglétszámmal mûködött (1902-ben is csupán 22 ezer tagja volt). Ezt azonban ellensúlyozta, hogy a ligához csatlakozók befolyásosak voltak a német gazdasági, politikai és kulturális életben, hiszen a tagok között említhetõ Alfred Hugenberg, a Krupp cég igazgatótanácsának elnöke, Ernest Hasse, a lipcsei egyetem statisztika professzora, képviselõ a Reichstagban, vagy a szociológus Max Weber. A korábbi szakirodalom nagyobb súlyt tulajdonított e szervezõdéseknek, mint amilyennel az adott korban rendelkeztek. Az újabb francia irodalom már azt állapítja meg, hogy az említett szervezetek, s köztük az Alldeutscher Verband is egyike a kor különbözõ szervezeteinek a konzervatívoktól a szocialistákig terjedõ íven.4 A második marokkói krízis idején francia szempontból már nyugtalanítóak voltak a német világpolitika céljait körvonalazó publikációk, hiszen Richard Tannenberg 1911-es munkája, a GrossDeutschland a francia és angol gyarmatok felosztásának kérdését vetette fel, s azoknak a területeknek az annexióját Európában, ahol németek élnek. Ez utóbbit Ernest Hasse a Deutsche Weltpolitik címû 1897-ben megjelent könyvében tette közzé. Felvetésével megkérdõjelezte a Bismarck által megteremtett európai status quot, mert mintegy 25 milliónyi német kívül maradt a német egységen. Mindezek elméleti felvetések voltak, s Párizst a tényleges történések foglalkoztatták. Az elsõ világháború során számos német elképzelés született, s a szakirodalom a német célokat illetõen megoszlik. A német Fritz Fischer 1961-ben megjelent munkája5 óta az egyik tábor Bismarcktól egészen Hitlerig egyenes vonalat lát az expanziós erõfeszítésekben. E célok határozott megfogalmazást kaptak Bethmann-Hollweg kancellár 1914. szeptember 9-i programjában, melyet Fischer a politikai, katonai, gazdasági vezetés, sõt a német nemzet céljainak tekintett, s ezek szerinte a háború során nem változtak. A másik tábor vitatja a kontinuitást, a háborús célok változatlanságát, a német uralkodó osztályok egységét. Raymond Poidevin szerint a német üzleti világnak nem volt szüksége az elõbbi tervekre, mert elég erõsnek érezte magát a piacokért folytatott versenyben. Soutou adatai is ezt támasztják alá, mivel a német export a háborút megelõzõ hét évben 6,6%-kal növekedett évente.6 Soutou azt is hangsúlyozza, hogy a kancellár szeptemberi programjának korántsem akkora a hordereje, amilyet Fischer tulajdonít neki, mert a területi köve-

132

h

MAJOROS ISTVÁN

telések nagymértékben a háború adott helyzetétõl függtek,1 s a szeptember 9-i program kapcsán kimutatja Bethmann-Hollweg habozásait is Franciaországgal szemben. Nem akar pl. annexiót, a brieyi szénmedence kivételével. Augusztus végén még különbékére is hajlandó, ha Párizs elfogad egy szövetséget Németországgal. Az annexiókat úgy akarja elkerülni, hogy közvetett politikai ellenõrzést valósít meg a közép-európai gazdasági unió megteremtésével, amely Ausztria–Magyarország mellett kiterjedne Franciaországra, Belgiumra, esetleg Hollandiára. Európa keleti részére fõtanácsadója, Albrecht von Rechenberg azt javasolta, hogy annexiók helyett állítsák helyre a Lengyel Királyságot, amely a Monarchia harmadik pillére lehetne, s az így megerõsített birodalom szilárd akadályt képezne az orosz törekvésekkel szemben. Bécset pedig rá lehetne venni, hogy tegyen területi engedményeket az olaszoknak, akik a központi hatalmakhoz csatlakoznának. A háború elején megfogalmazott közép-európai gazdasági unió kérdése végig jelen van a konfliktus során, de Soutou szerint nem célként, hanem eszközként, hogy a veszélyes annexiókat helyettesítse, s így garantálja Németország biztonságát. A közép-európai gazdasági unió magját jelentõ vámszövetség megteremtésének a gondolata Ausztria–Magyarország és Németország között az 1870-es évektõl többször felmerült, de nem vált kormányprogrammá az elsõ világháború kitörése elõtt. Gazdasági szempontból Németországnak nem volt érdeke, hogy elhagyja a liberális elven mûködõ világpiacot, s bezárkózzon Európába.8 A Mitteleuropa-tervet a háború emelte kormányprogrammá azzal, hogy a villámháború kudarcba fulladt, így Németország és a Monarchia gazdasági uniója nélkülözhetetlenné vált, mert egy 120 milliós népességû és 1 millió km2 területû blokkot állíthatott szembe a szövetségesekkel.9 Naumann 1915 októberében megjelent Mitteleuropa címû munkája ezt a változást tükrözi, s a harctéri helyzethez igazítva a célokat egy mérsékelt német hegemónia igényét fogalmazza meg. A terv magja Németország és a Monarchia államszövetsége, melyhez Románia, Bulgária, Szerbia, Hollandia és Svájc csatlakozik. Az így létrejött unió csupán az elsõ lépcsõfoka lenne a német világhatalmi törekvéseknek.10 A Mitteleuropa-tervek különbözõ variációinak állandó tényezõje volt a német–osztrák–magyar gazdasági egyesülés. Francia szempontból ezek a német elképzelések igazán veszélyessé 1918-ban váltak, amikor a breszti szerzõdéssel úgy tûnt, hogy a Kelet-Európára és Oroszországra vonatkozó Mitteleuropa-terv valósággá vált, Berlin és Bécs pedig 1918. május 12-én Spában egy olyan gazdasági együttmûködésrõl szóló megállapodást írt alá, melynek célja a vámunió megteremtése a két monarchia között. A vámuniós tárgyalások az adott hadi helyzethez is kapcsolódtak, ezúttal annyiban, hogy a gazdasági ügyek mellett a katonai szövetségre vonatkozó kérdések is hangsúlyt kaptak.11 A megállapodás hadipropaganda is volt, ahogy ez von Payernek a bécsi Neue Frei Pressnek adott interjújából kiolvasható.12 A német alkancellár szerint a május 12-i egyezmény az utolsó csapás a Bécs és Berlin ellentéteire számító antantreményekre, mert a két hatalom az elfoglalt hatalmas térség segítségével függetleníteni tudja magát a külvilágtól, piacát pedig az egyesüléssel s Lengyelország, Bulgária, valamint Törökország csatlakozásával nagymértékben növelheti. S ha ehhez hozzávesszük a breszti béke már említett következményeit, az oroszországi zûrzavart, akkor Párizs számára az a félelmetes kép kezdett kibontakozni, hogy Közép- és Kelet-Európa közvetlen német befolyás alá került, Oroszország rendezetlen helyzete pedig azt a veszélyt hordozta, hogy Berlin megszerzi az orosz nyersanyagot, így a háború beláthatatlan ideig elhúzódhat, esetleg a hatalmi erõviszonyok is módosulnak Németország javára. A tudósításokból azonban hamarosan kirajzolódott, hogy a kép korántsem olyan sötét, mint amilyennek elsõ látásra tûnt. Kiderült már az elején, hogy Tisza grófnak fenntartásai voltak a vámunió azonnali megvalósíthatóságában.13 A magyar ellenvetések az ország mezõgazdasági jellegébõl adódtak, s úgy vélték, hogy a vámunió megadja a kegyelemdöfést a magyar iparnak. A német nagyiparosok csak teljes vámuniót tudtak elfogadni, amely Németországnak döntõ súlyt ad. A kelet-poroszországi és a bajor mezõgazdasági termelõk ellenezték az egyesülést, mert a né-


h 133

met mezõgazdaságnak szerintük szüksége van a protekcionista vámtarifákra. A fenntartások ellenére a németeket érdekelte a Mitteleuropa-gondolat gyakorlatba ültetése. Ezt mutatja, hogy az Arbeitauschuss für Mitteleuropa nevû 1916 februárjában alakult társaság 1918. július 26-ára a berlini Ablon Hotelba hívta a német ipar-, nagybank- és a hajótulajdonosok képviselõit, akik egy gazdasági tanácsot hoztak létre a Közép-Európa-ügy érdekében. E tanács feladata volt olyan vasúti politika kidolgozása, amely megkönnyíti az exportot Ausztria–Magyarország, Lengyelország, a Balkán és Ukrajna irányába, mivel a háború s az amerikai konkurencia miatt az export aránya a keleti területek felé billent. E bizottság azonban az orosz területek kiaknázásában inkább érdekelt volt, mint a közép-európai egyesülésben. Ausztriában értelmiségi körök támogatták a németekkel való egyesülést, de nem gazdasági, hanem politikai, érzelmi, etnikai alapon. Az osztrák kereskedelmi miniszter viszont a gazdasági körök véleményét összegezve azt képviselte, hogy Ausztria kiteszi iparát a német konkurenciának. Úgy vélte, a közeledésben a függetlenség határáig lehet elmenni. Ausztriának igazán egy kevert rendszer felelt volna meg, melyben a szabad kereskedelmet a protekcionizmussal vegyítik. A vámunió megteremtését azonban mégsem a fent vázolt ellentétek, ellentmondások befolyásolták igazán, hanem a lengyelkérdés, melyhez hozzá kell venni Litvánia, Észtország, Livónia és Kurland ügyét is.14 Az ellentétek s a háború egyre kedvezõtlenebbé váló helyzete miatt 1918. szeptember 12-én egy kommüniké a salzburgi tárgyalásokat befejezettnek nyilvánította.15 Francia szempontból tehát ez az ügy még a háború befejezése elõtt lezárult, de a Közép-Európára vonatkozó tervek és a salzburgi tárgyalások nyomot hagytak a francia diplomáciánál. Ezt mutatja Clémentel kereskedelmi miniszter 1918. szeptember 19-i levele Clemenceau-nak, melyben a Mitteleuropa-tervvel szemben fontosnak tartja a szövetséges demokráciák uniójának létrehozását.16 Párizsnak azonban további német tervektõl is tartania kellett, melyek talán a közép-európai gondolatnál is nyugtalanítóbbak voltak. A Deutsche Politik 1918. május 10-i száma17 a Berlin–Bagdad vasút kiegészítéseként a Hamburg–Hérat vonalról írt, amely Németországból kiindulva, Litvánián, Ukrajnán, a Kaukázus vidékén és Perzsián át egészen Afganisztánig terjedne. Ez a vasút Finnországot, Romániát, Lengyelországot és a közép-ázsiai orosz államokat fogná össze, s így Murmanszk vidékétõl Közép-Ázsiáig egy hatalmas német vezetésû gazdasági blokk jöhet létre. A lap szerint a vasútnak az az elõnye a Berlin–Bagdad vonallal szemben, hogy míg ez utóbbit meg kell építeni, addig a Hamburg–Hérat vonal nagy része készen áll. A németek keleti politikájával foglalkozik egy berni jelentés is, miszerint Berlin lehetetlenné akarja tenni azt az antanttervet, hogy egy lengyel–román akadályt hozzon létre ellene. Ezért a német politika mindent megtesz, hogy megakadályozza Lengyelország talpra állítását.18 Egy szeptember 26-i berni jelentés19 három német személyiség luzerni találkozójáról tudósít, akik szerint Németország még évekig tarthatja magát. Felvetõdött a Monarchia különbékéje, s egyetértettek abban, hogy ez esetben Németország megszállta volna a Monarchia területének nagy részét, az olasz frontra pedig törököket és bolgárokat küldött volna. Ami Elzász-Lotaringiát illeti, az a véleményük, hogy sem Strasbourgot, sem a lotaringiai bányákat nem adják vissza a franciáknak. Német ipari, politikai, tudományos és irodalmi körök azon az állásponton vannak a berni francia ügyvivõ tudósítása alapján,20 hogy tíz éven belül az antant csupán történelmi emlék lesz, a németek pedig nem hagyták abba a kontinens feletti uralom tervét. A jelenlegi háborút nem tartják lefutottnak a németek hátrányára, mert Anglia Franciaország nélkül gyenge a kontinensen, a franciákat viszont úgy meggyengítették, hogy soha nem állnak talpra. Ha pedig sikerül megakadályozni Lengyelország helyreállítását, akkor Oroszország német befolyás alá kerül. Ilyen háttérrel a franciák helyzete hosszú távon tarthatatlan lesz, s 10-15 éven belül német függõségbe kerülnek, s a következõ háborúban a Párizs felé menetelés könnyebb lesz, mint 1914-ben. S amikor a kontinens már a németeké, jöhet az utolsó fejezet: a végsõ harc a kontinens

134

h

MAJOROS ISTVÁN

és a tengeri hatalmak között. A jelenlegi, demokratikusnak nevezett német kormány már azon gondolkodik, hogyan lehet Németország ismét Európa ura, majd a Keleté, végül Amerikáé – olvasható egy másik dokumentumban.21 Ezek a dokumentumok azért érdekesek, mert jelzik, hogy a háború vége vagy a békeszerzõdés nem jelenti a német tervek végét. A béketárgyalásokon résztvevõ francia delegációt, Clemenceau-val az élen, pedig megerõsítették abban, hogy a kompromisszumkészség mellett is ragaszkodni kell ahhoz, hogy Németországot meg kell gyengíteni. Bár Clemenceau elismerte, az erõszak nem teremt stabilitást, s azt is, hogy igazságosaknak kell lenni a németekkel. Abban már kételkedett: meg lehet-e gyõzni õket arról, hogy valóban az igazság vezérelte az antantot, mert a németek igazsága más. Ezért azt kérte szövetségeseitõl, hogy a katonai megoldásokat ne vessék el minden esetben, mert míg az angolok és amerikaiak védve vannak, ez a franciákra nem mondható el. Ráadásul a németek sohasem bocsátanak meg.22 Gondolatmenetét látszik igazolni egy római jelentés, amely a háború kitörésének idõszakát idézi fel, s a konstantinápolyi német nagykövetre hivatkozik, aki szerint Sedan évfordulóját a németek Párizsban akarták ünnepelni. „Berlinbe viszünk minden mûvészeti kincset – tette még hozzá –, ami a francia államhoz tartozik. Franciaország ezer millió fontot fog nekünk fizetni. Ha makacskodik, akkor 4 ezer millió fontot.”23 Németország háború utáni pozícióinak erõsítését hangsúlyozza az az interjú is, melyet Matthias Erzberger (Centrum Párt) adott 1918 szeptemberében egy svéd lapnak.24 A politikus azt hangsúlyozta, hogy a Népszövetségnek az általános fegyverzet korlátozásán, a kereskedelem szabadságán, a nyitott kapuk elvén, s egy afrikai gyarmatosításról szóló egyezményen kell nyugodnia. A stockholmi francia követ, Thiébaut, szerint a második ponttal semlegesíteni akarta az angolszász gazdasági fölényt, a harmadikkal a német piacokat, a negyedikkel az afrikai gyarmatokat akarta visszaszerezni. A háború végén a német értelmiség egy részénél megkezdõdött a háború okainak keresése. Példa erre Förster professzor, berni bajor követ könyve, amely Weltpolitik und Weltgewissen címmel jelent meg.25 A diplomata a háború okait a német uralkodó rétegek egoizmusában, keresztényellenességében látja. Fichte, Treitschke és Bismarck szellemét szerinte a pángermanizmus a végletekig vitte. Hibáztatja a katolikus köröket, az értelmiséget, a rajnai, westfáliai gyárosokat, s fõleg a gimnáziumi tanárokat és az egyetemi professzorokat, mert a háborút romantikusan istenítették, a békét pedig nevetségessé tették. Az általános béke egyik feltételét abban látja, ha a németek felhagynak az erõszak politikájával, s ha Poroszországot germanizálják. Ez a gondolatrendszer azonban ritkaságnak számított a korabeli Németországban.

Jegyzetek 1. Soutou, Georges-Henri: L’or et le sang. Les buts de guerre économiques de la Première guerre mondiale, Fayard, Paris, 1989. 746. 2. Bérenger, Jean: Histoire de l’empire des Habsbourg 1273–1918, Fayard, Paris, 1990. 574. Balla Antal: A liberalizmus történelme. Gazdasági és politikai tanításai, Légrády Nyomda és Lapkiadó, Budapest, 1926. 146. Lendvai L. Ferenc: Közép-Európa koncepciók, Áron Kiadó, Budapest, 1997. A 2. fejezet: Út a kisnémet egységhez. Az elsõ Közép-Európa-tervek. 119, 131. 3. A Deutsche Kolonial Verein 1882-ben jött létre, s 1914-ben 42 ezer tagja volt. A Flottenverein 1898-as alapítású, s 1913-ban 1 millió 300 ezer taggal rendelkezett. A régi harcosokat tömörítõ Wehrverein-nak 1 millió 500 ezer tagja volt. Caron, Jean-Claude–Vernus, Michel: L’Europe au XIXe siècle. Des nations aux nationalismes 1815–1914. Armand Colin, Paris, 1996. 307–310. Flódung János: Az Alldeutscher Verband létrejötte és ideológiai orientációja (Hozzászólás az ADV történetéhez), In: Fischer Fe-


4. 5.

6. 7. 8. 9.

10.

11. 12. 13. 14.

15.

16. 17. 18. 19. 20. 21. 22.

23. 24. 25.

h

135

renc–Hegedüs Katalin–Majoros István–Vonyó József (szerk.): A Kárpát-medence vonzásában. Tanulmányok Polányi Imre emlékére, University Press, Pécs, 2001. 92–94. Roth, François: L’Allemagne de 1815 à 1918, Armand Colin, Paris, 1996. 155–156. Griff nach der Weltmacht. Die Kriegszielpolitik des kaiserlichen Deutschlands 1914–1918. Düsseldorf, 1961. Fischer nézeteirõl: Droz, Jacques: Les causes de la Première Guerre mondiale. Essai d’historiographie, Seuil, Paris, 1973. 69–88. Hau, Michel: Histoire économique de l’Allemagne XIXe – XXe siècles, Economica, Paris, 1994. 86. Soutou: 18–19. Uo. 23. Archives du Ministére des Affaires étrangères (MAE) Europe 1918–1940. Allemagne vol. 372. ff.102–117. No 1323. Septembre 1918. L’historique du problème du rapprochement économique entre l’Allemagne et l’Autriche-Hongrie. Irinyi Károly: Mitteleuropa-tervek és az osztrák–magyar politikai közgondolkodás, Akadémiai, Budapest, 1973. 36–42. Romsics Ignác: Magyarország helye a német Délkelet-Európa-politikában In: Romsics Ignác: Helyünk és sorsunk a Duna-medencében, Osiris, Budapest, 1996. MAE Europe 1918–1940. Allemagne vol. 372. ff. 20–27. Lausannes, 2 juillet 1918. Les négociations économiques de Salzbourg. MAE Europe 1918–1940. Allemagne vol. 372. f.8. Az interjút a párizsi Le Temps június 11-i száma foglalja össze Le programme de l’alliance austro-allemande címmel. MAE Europe 1918–1940. Allemagne vol. 372. ff. 20–27. Lausannes, 2 juillet 1918. MAE Europe 1918–1940. Allemagne vol. 372. ff.102–117. No 1323. Septembre 1918. L’historique du problème du rapprochement économique entre l’Allemagne et l’Autriche-Hongrie. – MAE Europe 1918–1940. Allemagne vol. 372. ff. 179–193. 4 novembre 1918. L’opinion des milieux économiques en Allemagne et spécialement en Bavière vis-à-vis de la question de la Mitteleuropa notamment vis-à-vis des projets d’union douanière entre l’Autriche-Hongrie et l’Allemagne. – MAE 1918–1940. Allemagne vol. 372. ff. 37–49. Berne, 11 juillet 1918. No 773/AH. A berni francia nagykövet, Dutasta jelentése. MAE Europe 1918–1940. Allemagne vol. 372. ff. 194–203. No 1412. 15 novembre 1918. La conférence de Salzbourg, le programme de ses travaux, son ajournement. Galántai József: Az elsõ világháború, Gondolat, Budapest, 1980. 406–408. Soutou: 767. MAE Europe 1918–1940 Allemagne vol. 372. ff. 146–149. Paris, 1er septembre 1918. MAE Europe 1918–1940 Allemagne vol. 373. f. 81. Berne 13 septembre 1919. No 4040/2. MAE Europe 1918–1940 Allemagne vol. 372. ff. 160–166. No 1473. Clinchant jelentése. MAE Europe 1918–1940 Allemagne vol. 372. ff. 293–304. No 238. Berne, 19 mai 1919. MAE Europe 1918–1940. Allemagne vol. 373. ff. 1–9. 1er juin 1919. Stupéfiante survivance du rêve de l’Allemagne de dominer le monde, mise en lumière par une lettre d’Erzberger. Berstein, Gisèle – Berstein, Serge – Gauthier, Yves – Guiffan, Jean – Milza, Olivier – Milza, Pierre: Histoire du 20e siècle, tome I. 1900–1939. Un monde déstabilizé, Hatier, Paris 1987. 88. Duroselle, Jean-Baptiste: Clemenceau, Fayard, Paris, 1988. 752. MAE Europe 1918–1940. Allemagne vol. 372. Rome, 30 juillet 1918. No 360. ff. 100–101. MAE Europe 1918–1940. Allemagne vol. 372. ff. 153–154. Thiébaut, stockholmi francia követ Pichon külügyminiszternek. Stockholm, 1918. szeptember 12. MAE Europe 1918–1940. Allemagne vol. 372. Berne, 20 novembre 1918. ff. 204–210. Dutasta, berni francia nagykövet jelentése. A könyv címe: Világpolitika és világtudat, 1918 augusztusában jelent meg.

MANHERZ KÁROLY

Identitás és nyelvhasználat a kisebbségeknél

1. A magyarországi etnikai kisebbségek szociológiai rétegzõdésüket és az irodalmi nyelvhez, illetve a nyelvjáráshoz való viszonyukat tekintve viszonylag színes képet mutatnak. A népcsoportok nagyobb része a parasztsághoz tartozott, az anyanyelvként megjelölt nyelv pedig legtöbbször öröklött nyelvjárás volt, amely földrajzilag és régiónként köznyelvi sajátosságokat is felmutathatott. A napi kommunikáció, a vallási élet, a szokások és részben a tárgyi kultúra a helyi nyelvjárásból vagy a regionális köznyelvbõl és gyakran az irodalmi köznyelvbõl, illetve irodalmi nyelvbõl merítettek. Mivel a legtöbb magyarországi kisebbség nyelvi szigetet alkot, ezért nyelvhasználatukat nyelvi sziget helyzetükbõl kell magyaráznunk. A nyelvi szigetet nem csupán nyelvészeti szempontból kell értelmeznünk, hanem a nyelvi szigetben összefogott közösség számos életmegnyilvánulásának gyûjtõfogalmaként. W. Kuhn és C. J. Hutterer szerint a nyelvi szigetek egy nyelvi kisebbség térben elhatárolható és belsõleg strukturált települési térségei egy más nyelvû többségen belül. Normális esetben a nyelvi szigetek a más nyelvû többség felségterületén találhatóak, pl. német nyelvi szigetek Magyarországon vagy magyar nyelvi szigetek Ausztriában. Ritkábban elõfordul, hogy az etnikai és politikai határok diszkrepanciája következtében a saját felségterületen belül a különben zárt idegen nyelvû térségben saját nyelvû nyelvi szigetek képzõdnek, mint például az egykori Német Birodalom német–lengyel kapcsolódási területén vagy magyar nyelvi (nem nyelvjárási) szigetek a zárt román államterületen, amely az elsõ világháború elõtt magyar államterület volt. Egy nyelvi sziget egyidejûleg enkláve (az államra, illetve annak nemzeti nyelvére vonatkozóan, amelyhez területileg-politikailag tartozik) és exkláve (az államra, illetve államokra és azok nemzeti nyelvére vonatkozóan, amelyhez etnikailag, nyelvileg és – legalábbis részben – genetikus értelemben kulturálisan is tartozik). Külön esetet képeznek azoknak a csoportoknak a nyelvi szigetei, amelyek csak enklávék, mert nincs politikai háttérországuk, pl. több állam térben elhatárolható cigány csoportjai… W. Kuhn összefoglalása szerint a nyelvi szigetek német kutatása mint tudományág a német nyelvi szigetek zárt, jól elhatárolható életegységének teljes körû kutatását és ábrázolását tárgyalja. A német nyelvi szigetek nyelvészeti vizsgálata egyben a német dialektológia és – különösen a nyelvi kapcsolatok kutatásának köszönhetõen – az általános nyelvészet részét is képezi. A ’nyelvi sziget’ megjelölés (mint ahogy a fogalom is) az egész világon a nyelvészeti terminológia része és a (német) néprajzban alkalmanként képviselt vélemény, hogy a kifejezés politikailag diszkreditált volna, nyelvészetileg nem elfogadható.1 Ha abból indulunk ki, hogy a magyarországi kisebbségek nyelvileg „nyelvi sziget helyzetben” vannak, akkor megfigyelhetõek a nyelvi szigetekre jellemzõ fejlõdési tendenciák is. A betelepedés (áttelepedés), keveredés és kiegyenlítõdés folyamatában fejlõdtek ki nyelvjárásaik, melynek során a meghatározó impulzusok a többség nyelvébõl, a magyarból érkeztek, ezáltal segítve az úgynevezett két- illetve többnyelvûség kialakulását.


h

137

A nyelvhasználat és az identitás a magyarországi kisebbségek esetében alapvetõ kérdések. Gyakran az a vélemény merül fel, hogy egy nemzeti kisebbség meghatározásánál az aktuális nyelvhasználat és a mindenkori nyelvi helyzet a legfontosabb jellemzõk. Mivel a nyelvhasználat a népi kultúra hagyománya és a folklór írásos és szóbeli továbbadása szempontjából is fontos, minden további nélkül állíthatjuk, hogy egy kisebbség nyelvhasználatának, nyelvi aktivitásainak, nyelvi állapotának vizsgálata egyben népi kultúrájának meglétérõl, de identitásáról is lényeges információkat tartalmaz. Ha a nyelvhasználat és identitás közötti összefüggéseket vizsgáljuk a legnagyobb magyarországi kisebbségnél, a magyarországi németeknél, akkor elõször a nyelvhasználatról a következõket állapíthatjuk meg: A Magyarországra települt németek különbözõ közép- és délnémet nyelvjárásokat beszéltek. A betelepedés után ezek a sokszor egy településen belül is különbözõ nyelvjárások komplex nyelvi kiegyenlítõdési folyamatokon keresztül vegyes nyelvjárásokká egységesültek. Ezek a helyi dialektusok alkották az elsõdleges kommunikációs eszközöket a magyarországi németek több generációjának többségénél a 20. század elejéig. Egy a mindenkori nyelvjárás feletti kiegyenlítõdési forma, köznyelv vagy annak ad hoc használatának kifejlõdése a magyarországi németek életformája és csekély mobilitása miatt részben idõleges alkalmakhoz, részben pedig a nemekhez kötõdött. Némely, legtöbbször idõben behatárolt aktivitás, mint a katonaságnál töltött idõ a fiúk, a más községekben töltött szolgálóidõ a fiatal lányok esetében vagy a havi piacokon történõ találkozások csupán a nyelvi kiegyenlítõdés korlátolt lehetõségeit nyújtották. Az irodalmi nyelv ismerete, amely a kancelláriában és az iskolákban beszélt és írott változatban is adott volt, a magyarországi németek többségénél inkább receptív, mint produktív módon jelentkezett. A magyar nyelv a múlt század második felétõl kezdõdõen egyre nagyobb hatással volt a magyarországi németek kommunikációjára. Meg kell említeni egyrészt a helyi német nyelvjárásokban egyre gyakrabban elõforduló magyar jövevényszavakat, másrészt pedig – különösen a második világháború óta – az egyre szilárdabb és átfogóbb magyar nyelvismeretet, illetve a magyarországi németek magyar nyelvhasználatát.2 A mindennapi nyelvhasználatot, illetve a magyar nyelv egyre erõsebb elterjedését a magyarországi németeknél a múlt század utolsó harmada óta a specifikus helyi gazdasági és kulturális szükségszerûségek, valamint a kor általános gazdasági, szociális és politikai folyamatai, az iparosodás, urbanizáció, az egyre kiépültebb közlekedési hálózat és a lakosság azzal összefüggõ nagyobb mobilitása határozták meg. A szociális felemelkedés ebben az idõben a magyar nyelv ismeretéhez volt kötve, ami a magyar nyelv hegemóniáját is jelezte. Meg kell jegyezni, hogy a magyar nyelv befolyása 1945-ig nagyban függött bizonyos területi, településpolitikai és földrajzi tényezõktõl: a szórványtelepüléseken, a nagyvárosok és ipari központok közelében, valamint a legfontosabb közlekedési útvonalak mellett ez a folyamat gyorsabb volt, mint a fõleg németek lakta, területileg összefüggõ, kompakt térségekben vagy messzebb fekvõ településeken. A németek nyelvjárásai századunkban, de különösen a kitelepítés után, lassan visszaszorultak. A nyelvjárás korlátozott hatótávolsága mindig is problémát jelentett a mindennapi kommunikációban. A bajor, sváb, frank (rajnai frank és keleti frank) nyelvjárások a nagyobb régiókban kiegyenlítõdtek, de a nyelvjárást beszélõk alig ismerték és beszélték az irodalmi nyelvet. Már a 19. század második felében megfigyelhetõ egy sajátos nyelvi rétegzõdés: míg az egyes településeken a helyi nyelvjárást beszélték, a nagyobb régiókban (Nyugat-Magyarország, Budai-hegyvidék, Balaton-felvidék, Tolna, Baranya) regionális nyelvjárások alakultak ki, amelyek az irodalmi hivatali nyelv számos elemét átvették. Az irodalmi nyelv szerepét a német irodalmi nyelv – kivéve a

138

h

MANHERZ KÁROLY

templomi nyelvhasználatot – nem tudta átvenni; más nyelvi szigetekben élõ kisebbségekhez hasonlóan ezt a szerepet a magyar irodalmi és köznyelv vette át. A magyarországi németek esetében tehát a nyelvjárás és az irodalmi nyelv viszonya sajátos képet mutat. Ennek a helyzetnek a kialakulását nagyban befolyásolta az évszázados együttélés a magyarsággal, az iskolai rendszer kiépítésének hiánya a német kisebbség esetében és a német köznyelvtõl való elszakítottság. A 20. század a nyelvjárást beszélõk számára a nyelv elvesztésének évszázada lett. Az ismert történelmi okok miatt 1945 után a nyelvjárás visszaszorult a legapróbb, privát nyelvi közösségekbe és része lett az un. „belsõ identitástudatnak”. A nyelvjárás olyan kommunikációs eszköz lett, amelyet idegenek jelenlétében csak nagyon ritkán vagy egyáltalán nem használtak. A nyelvoktatás sem volt képes ezen a helyzeten úrrá lenni, és a 60-as években nem épített a tanulók esetleges nyelvjárásbeli ismereteire.3 A nyelvhasználat fontosságát az identitás megszilárdulásában jelentõs személyiségek már a 19. században hangsúlyozták, illetve intézkedések is történtek a magyarországi németek (nyelvjárási és irodalmi nyelvû) hagyományainak megõrzésére és továbbadására. Ez szinte akaratlanul a magyarországi németek néprajzi kutatásának kezdeteit is jelentette egyben. A pinkafeldi (Nyugat-Magyarország) és Pécsett tanító liceumi tanár Haas Mihály (1810–1866) Baranya ismertetése címû monográfiája Baranya és Tolna megye egy részét tárgyalja. 1859-ben szatmári püspökké választották, ettõl kezdve a papokat és tanítókat néprajzi gyûjtõmunkára biztatja szûkebb nyugat-magyarországi hazájában, és saját költségére néprajzi szakfolyóiratokat küld nekik. Rövidesen nagy terjedelmû, dalokat, játékokat, szólásokat és szokásokat tartalmazó anyagot gyûjtött össze, melyet korai halála miatt nem tudott kiadni. A 60-as évek közepén a püspök kortársa, Sztachovics Remig bencés pap adta ki Brautsprüche und Brautlieder auf dem Heideboden in Ungarn címû munkáját (Bécs, 1867), melynek elõszavában a következõket írja: „Nemsokára kezetekben tarthatjátok majd régi vallásos játékaitok teljes gyûjteményét: a teljes karácsonyi játékot az összes karácsonyi énekkel, a ’csillagéneket’ kérdésekkel és feleletekkel, az ’utolsó ítéletet’, a ’gazdag embert’, a ’négy utolsó dolgot’ és ha lehet a szép passiójátékot is.”4

2. Ha a magyarországi németek különbözõ szociális rétegeinek nyelvhasználatát vizsgáljuk, megállapítható, hogy a népi kultúra szóbeli és írásbeli továbbadása különbözõképpen történt. Ennek során meghatározóak a regionális eltérések is. Ahol a parasztság mellett erõs kézmûvesréteg, illetve német nyelvû értelmiségi réteg is létezett, ott az identitás szempontjából fontos nyelvi hagyomány sokrétûbb és színesebb volt. A nyugat-magyarországi nyelvi felmérések a 60-as/70-es években azt mutatták, hogy ez a térség az összefüggõ német nyelvi térség közelsége miatt, a gazdasági és kulturális kapcsolatokon keresztül, a század 20-as éveiig ápolta és õrizte a hagyományt, amely az egyes rétegek identitásának megõrzéséhez nagyban hozzájárult. Vizsgáljuk meg közelebbrõl a nyugat-magyarországi nyelvi állapotot: a nyelvjárás használata, illetve a nyelvjárás/köznyelv/irodalmi nyelv használata alapján rétegspecifikus jellemzõk (fejlõdési tendenciák) állapíthatók meg, melyeknek a hagyományok továbbélésében is jelentõs funkciójuk volt: a paraszti nyelvjárásokat a paraszti lakosság az egymás közötti kommunikációban használta, és ezek további rétegzõdést mutattak fel attól függõen, hogy mennyire volt elõrehaladott a magyar nyelvre való áttérés az egyes településeken. Ezek a nyelvjárások megõrizték a nyugat-magyarországi német nyelvjárások fõbb jellemzõit. Az idõsebb


h

139

generáció ezt a falusi nyelvjárást használta. A középgeneráció már inkább a városi nyelvjáráshoz alkalmazkodott (ehhez a réteghez tartoztak azok, akik a paraszti munkát csak melléktevékenységként végezték, és többségükben a közeli városokban dolgoztak ipari munkásként). Itt tulajdonképpen a nyelvi értéktöbblet, a közösségi norma kérdésérõl van szó. Két összetevõ hatott erre: az egész nyelvi térségre a bécsi (keleti bajor) köznyelv volt döntõ hatással, de a nyugat-magyarországi városok közvetlen vonzási körében inkább azok nyelvjárása hatott. A mesterségek és szakmai nyelvek soha nem törekedtek az egyes helyi nyelvjárás kötelékeibõl való kiszakadásra nyelvtani szerkezetüket tekintve. A halászok, gyertyaöntõk, mézeskalácsosok, lakatosok és nyergesek nyelve igazából specifikus szókincsében különbözött, és abban az értelemben játszott szerepet az általános nyelvi fejlõdésben, amennyiben e nyelvi formációkat használókon keresztül távolabbi vidékekre is eljutott egy-egy helyi nyelvjárás fonetikus struktúrája és nyelvtana, ezáltal segítve az egyes csoportok közötti kiegyenlítõdést. Nyugat-Magyarországon erre a rétegre jellemzõ volt, hogy a kézmûvesek mint született falusi lakosok hosszabb vagy rövidebb idõre – a szakma elsajátításának érdekében – kisebb városokba mentek, majd – ismereteik kibõvítése érdekében – külföldre is, fõleg Ausztriába, Bécsbe. Késõbb hazatértek szülõfalujukba és ott letelepedtek. Nyelvükre így hatással volt a városi nyelvjárás – leggyakrabban a magyaróvári, mosoni, soproni illetve kõszegi városi nyelvjárás –, és az átvette a közvetítõszerepet a helyi nyelvjárás és a bécsi köznyelv között. A helyi nyelvjárás elemei ezekben a csoportnyelvekben újra meg újra feltûnnek. Ezek legtöbbször olyan nyelvi formák, amelyek a helyi közösség alapszókincséhez tartoznak, és a beszélõ nem tudatosan használja õket. A városok nyelve Nyugat-Magyarországon külön tárgyalandó. Eredetileg három réteget különböztethetünk meg: a paraszti, kézmûves és értelmiségi réteget. Átrétegzõdés a 60-as években történt: az iparosodás és a nagy állami tulajdonok kialakulása következtében jelentõsen csökkent a kézmûvesek és parasztok száma, és új réteg alakult ki, az akkori termelõszövetkezeti parasztok és az ipari munkások rétege, akik azonban még megõrizték a paraszti életforma nyomait. Nyelvük részben megõrizte a helyi nyelvjárások ismertetõjegyeit, melyek elsõdleges jellemzõit generációtól függõen használták. Mutter (anya) helyett a muata szót használták, de a zwei (kettõ) helyett a zwaa szót és nem a zwoa szót, ahogy a helyi nyelvjárásban. (Az a-formák elterjedése a keleti bajor köznyelv nagy befolyását mutatja. Tulajdonképpen a kézmûvesek nyelve határozta meg a városi nyelvjárás karakterét, mert még 60-80 évvel ezelõtt ez a réteg alkotta a lakosság nagyobb többségét.) Az értelmiség nyelve (mind vidéken, mind a városokban) szintén speciális nyelvi helyzetet mutat. Jellemzõ volt rá a valódi nyelvjárás elhagyása és a bécsi köznyelv elsajátítása, ez volt a norma, amit el kívánt érni. A keleti bajor köznyelv betörése által a nyelvjárási felület szabályszerûen felbomlott, ami a nyelvi fejlõdés általános tendenciájára jellemzõ volt a térségben. Egy olyan nyelvi folyamatról volt szó, amelynek következtében a nyelvjárások feladták az elsõdleges jellemzõiket és kiegyenlítõdésre törekedtek. A falusi nyelvjárás elemei az értelmiség passzív szókincséhez tartoztak, melyeket azonban csak stíluselemként használt, ha a paraszti réteget akarta jellemezni. Tehát a Bedienerin (szolgáló) szót használta a nyelvjárási Tian, Dirne helyett, de utánozta a paraszti beszédet, amennyiben a koas (kecske) vagy tuif (mély) kifejezést használta. Ennél a rétegnél a nyelvjárás elsõdleges jellemzõi pejoratív értelmet kaptak. (Egyes falusi nyelvjárásokban a régi formák a parasztság körében is pejoratív stílusjegynek számítottak. Ha például egy buta parasztot akartak jellemezni, különösen az elsõdleges jellemzõket hangsúlyozták, ezáltal hangsúlyozva az esetlenségét, paraszti mivoltát, otrombaságát. Rajkán közszájon forog egy helyi történet Szent Sebestyénrõl. Ennek a történetnek az alapja szélesen elterjedt volt Nyugat-Magyarországon: az ellopott Szent Sebestyén szobornak egy élõ emberrel való kicserélésérõl szólt. A történetet nem a jellemzõen keleti bajor ui

140

h

MANHERZ KÁROLY

nyelvjárásban beszélték el, hanem a nyugat-magyarországi német köznyelvben. Azonban a dialógusok és a történet pejoratív része (pl. hogyan reagált az élõ személy – a szobor helyett –, amikor a vallásos asszonyok égõ gyertyákat állítottak a lábához) a helyi nyelvjárásban volt hallható. Az elbeszélésben különbséget tettek a Pui/Pua (fiú) kifejezések között, hozzátéve, hogy a Pua a „helyesebb alak”: „Maradunk a Pui-nál, ez felel meg az anyanyelvünknek.” Az elsõdleges jellemzõk használata ebben az esetben az egy közösséghez való tartozást jelzi. Ha egy paraszt egy városlakóval beszél, ismét az ua alakról van szó. A belsõ nyelvi fejlõdés tendenciáját ekkor a külsõ mozgatóerõk viszik elõre. Meg kell említeni még egy nyelvszociológiai szempontból lényeges jelenséget. A falusi értelmiség szûk körében is megfigyelhetõ a paraszti nyelvjárást beszélõk között a „helyesebb beszédre” törekvés tendenciája, azaz a helyi normának, ebben az esetben az értelmiség nyelvének megfelelõen. (Példaként említhetjük a helyi születésû iskolamester feleségét Levél községben. Amikor egy paraszti munkafolyamatot írt le, akkor a paraszti nyelvjárást használta, ha azonban általános témáról beszélt, akkor a férje által használt nyelvhez igazodott a kiejtésben és a szókincsben is. Nyelvhasználatában így a különbözõ nyelvi elemek szimbiózisa alakult ki, ami a keleti bajor köznyelvhez közelítõ kiegyenlítõdést eredményezett.)5

3. A nyugat-magyarországi gazdag néprajzi anyag a néprajzi, illetve írásos hagyományok megõrzésének rétegspecifikus jellegét is mutatja. Ha a Mosonszentjánosi Kódexet nyelvileg megvizsgáljuk, megállapítható (bár egy másolatról van szó), hogy a többszöri leírás miatt az eredeti szövegek megváltoztak, és helyi, illetve köznyelvi hagyományokat mutatnak fel. A 10–12. versszakok az eredeti bûnrõl szólnak. A 11 versszak tartalmaz egy a keletbajor nyelvjárásokra jellemzõ fordulatot a „gyors” kifejezésre, a Hui szót, amely a másoló nyelvhasználatát tükrözi: Ein Paradies erschuf Gott schen, der Baum des Lebens in Mitten stehn, Adam aß seine verbotene Frucht, Drum war er und wir all’ verflucht;

Teremté az Úr az Édennek kertjét, Közepére egy fát, az Életét. Tiltott gyümölcsébõl Ádám eve, Átkozott lett õ, s ím mi is örökre.

Ein einig’ Sünd’ hat Adam getan in Hui der Tod kam über ihn, du sündigst stets-begehrst darneben, viel’ Jahre hie und dort ewig leben;

Egy ízben vétkezett csak õsapánk, Utolérte õt máris a kaszás, S te bûnös lélek, mást se téssz, Vágyad máris földi s örök égi lét.

Eine Taube ließ Noah fliehen hin, Wie’s Wasser viel zu werden schien, Am Abend spät sie wieder kam, In ihrem Schnabel ein’ Ölzweig hat;

Egy galambot röptetett Noé a bárkábúl, Nõ-e még a víz a hegyeken túl, Öreg estére vissza is jöve, Csõrében olajág, ez válasza, íme.

A Mosonszentjánosi Kódex a magyarországi németek nyelvi emléke. A hagyományozás eme formájának megértéséhez szükséges a kódex történetének rövid összefoglalása: Nyugat-Magyarországon, a Duna és a Fertõ tó között, az úgynevezett Mosoni síkságon él egy jámbor, vallási tradícióit õrzõ német nyelvû kisebbség. Részben katolikusok, részben evangélikusok – emlékezetük számos vallásos népi játékot õrzött meg, melyekben a Szentírás különösen nagy tisztelete nyilvánul meg. Ennek a nyugat-magyarországi szegletnek 5-6 falujában gazdag, Magyarországon szinte


h

141

egyedülálló paraszti kódexirodalom alakult ki, mellyel a kutatás a múltban csak szórványosan foglalkozott. A 19. században a bencés szerzetes Sztachovics Remig gyûjtötte össze a vidék kéziratos könyveit és füzeteit, melyeket a bencés rend híres pannonhalmi könyvtárában õrzött. A könyvek elsõ – csupán leltárszerû – számbavétele a szintén bencés szerzetes Kögl Severin érdeme, aki 1941-ben a kéziratok tartalmát és külsõ formáját a kutatók számára hozzáférhetõvé tette. Szoros összefüggést fedezhetünk fel a könyvek keletkezése és hagyományozása, valamint a térség gazdasági szerkezete között. A török uralom ezt a területet Moson vármegye szerencsés földrajzi helyzete miatt nem néptelenítette el, így nem volt szükséges a tervszerû betelepítés. Még az 1950-es években is léteztek olyan német parasztgazdák, akik több száz éves hagyományaiknak megfelelõen gazdálkodtak. A tradíciók megõrzését segítették a Dunántúlon egyedülálló birtokviszonyok, a szántók és rétek 65%-a a parasztok kezén volt. A vidéket szoros kereskedelmi kapcsolatok fûzték Bécshez és környékéhez – mindez jómódot, biztonságot adott a paraszti létnek. A legtöbb német családnak volt kéziratos könyve, általában egy nyomtatott eredeti másolata, ezt a szöveget családi feljegyzések, énekek, szólások, közmondások, receptek egészítették ki. A könyvek szerzõit és másolóit is feltüntették, a szerzõk nemritkán foglalkozásukat is megadták. A kódexek nem liturgikus jellegûek, mindenekelõtt a családok szórakozását és lelki épülését szolgálták. A 19. században ezen a vidéken általános szokás volt, hogy a családfõ vasárnap délután elõvette az apáról fiúra szálló könyvet, s a régi játékokból olvasott föl részleteket, együtt énekelték a régi dalokat. A parasztcsaládok nemes hagyománya volt a kódexek megõrzése, a feljegyzések folytatása. Az 1968–70-es gyûjtések idején még elõkerültek a padlásokról kéziratos könyvek, egyik-másikba az ötvenes években is került bejegyzés. De ezek már nem gazdag kiállítású kódexek, csupán egyszerû másolatok. A könyvek tartalma sokáig elevenen élt, még 1970-ben is voltak idõs asszonyok, akik a kéziratos szövegeket – bár kottájuk nem volt – magnóra tudták énekelni. A szövegek két alapmûre vezethetõk vissza. Az egyik Nikolaus Hermann Evangelia auf alle Sonnund Fest-Tag in gantzen Jahr… (Az évnek vasár- és ünnepnapjára szóló evangéliumai) címû munkája 1560-ban jelent meg Wittenbergben, a másik Jakob Bohr Geistlicher Glückshafen (Az üdvözülés szent kikötõje) címû kiadványa. A könyveket nemcsak lemásolták, hanem részben újjá is formálták a szöveget. Hermann protestáns volt, Bohr katolikus. Sajátos jelenség, hogy ezeket a katolikus-protestáns kéziratokat mind a katolikus falvakban (Mosonszentpéter, Mosonszentjános /ma: Jánossomorja/, Mosonszolnok), mind a protestáns községekben (Levél, Hegyeshalom, Rajka) ismerték és olvasták. A protestáns könyvek a reformáció korában, sváb menekültek révén kerülhettek ezekbe a falvakba. Az egyes közösségek tanítóikkal, papjaikkal együtt érkeztek Magyarországra, s bizonyára vallásos könyveiket is magukkal hozták. A két említett könyvön kívül a Nürnbergi Biblia is forrásul szolgálhatott. A kutató, aki e parasztkönyvek keletkezését vizsgálja, megkerülhetetlenül szembesül azzal a kérdéssel, hogyan maradhatott érintetlen ez a kéziratos hagyomány a 16. századtól a 20. századig egy ilyen élénk kereskedelmi forgalmú vidéken. Gazdaságtörténeti források a mosoni parasztok vállalkozókedvérõl, rendkívüli mozgékonyságáról tanúskodnak. („Tudatom Önnel, hogy korábbi években sokan utaztak Stájerországba is…”) Figyelemre méltó, hogy ennek ellenére a Mosoni-síkság néprajzi szempontból viszonylag zárt, egységes terület, a helyi német kisebbség szellemi kultúrája markánsan elkülönül a nyugaton élõkétõl. Ez lehet a hagyományok erejének magyarázata, s ez a „konzervativizmus” az élet minden területén, még az étkezési szokásokban is kimutatható. Kögl jó szemmel vette észre a német közösség e sajátosságát: „Évtizedek óta zarándokolnak Mariazellbe, de még egyszer sem fordult elõ, hogy egy új éneket is magukkal hoztak volna.” A kéziratos könyvek közül talán a legértékesebb, a legszebben illusztrált Johann Anton Lang 1809-ben írott ún. Mosonszentjánosi Kódexe.

142

h

MANHERZ KÁROLY

A kézirat bõr- és fatábla kötésû, 569 lapból áll, 51 illusztrációt és több mûvészi kivitelû iniciálét és képet tartalmaz. Eredetileg két rézcsattal záródott, de csak egy maradt ránk. A szerzõ nevét nemcsak a címlapról, de minden illusztrációról leolvashatjuk. A 220. és a 292. lapon például így szerepel: „írá Andony Johannes Lang Mosonszolnokon a császári és királyi régi salétrombányában, nro 1, anno 1808”. Az állam képzett munkásokat irányított erre a területre, mivel a salétrom a lõporgyártás alapanyaga volt. A környék helységnevei is tanúskodnak errõl az iparról, a korabeli anyakönyvekben gyakran találkozhatunk a „salétromgyártó mester” bejegyzéssel. A Mosonszentjánosi Kódex a következõ szövegeket tartalmazza: 1. Az üdvözülés szent hajója (Der Geistliche Glückshafen). Bohr mûve, kiegészítve más énekekkel. 2. Másfajta ének, Énekeljünk szívünk mélyébõl (Ein Anders Lieth, Singen will ich aus Hertzens Grund) 3. Szép komédia, Ádámról és Éváról (Ein schene Comedia, von Adam und Eva) 4. Két ének Szent Borbáláról és Katalinról, töredékek Szent Katalin legendájából. 5. Hasznos bibliai mondások, melyekbõl választhat minden keresztény igazat, mindenkor, ha üt az óra. (Nützliche Biblische sprich, da ein Jeter Christ, So offt die Uhr schlegt, Etwas Merkwürtiges daraus vernehmen kann) 6. Két aranyborjú (Zwey Gultene Kalber) 7. Krisztus születésérõl szóló játék (Das Christi-Geburtspiel) 8. Jászoljáték (Das Kribel gespiel) 9. A varga- és szabójáték (Das Schuster und Schneider gespiel) 10. A csillagének (Das Stern Gesang) 11. 16 ének, bibliai történetek 12. Állatgyógyító receptek 13. 14 vallásos ének6 A kódex illusztrációi a mosoni németség anyagi kultúrájának hû tükrei, mi több, maguk is részei.

4. Az írásban és szóban áthagyományozott tradíció fontos szerepet játszott a magyarországi németség identitásának kialakulásában. Az identitás kialakulásában természetesen a nyelvhasználaton kívül az egy csoporthoz/közösséghez való tartozás és a környezet kognitív szervezése voltak meghatározóak. Az identitás csak olyan jellemzõkre építhetõ, melyeket a környezet és mások identifikációként ismernek el. Ezért az identitás megõrzése egy idegen nyelvû környezetben élõ kisebbség számára, amelynek ebben az idegen nyelvû környezetben kell helytállnia, összetett és nehéz feladat. Célunk volt a nyelvhasználat és a népi kultúra közötti összefüggések felmutatása és annak bemutatása, hogy a magyarországi németség ma a nyelvváltás, nyelvvesztés szakaszában van, vagy ahogy Hutterer Miklós találóan megfogalmazta az „Entdeutschung”-szakaszban. A nyelvjárás eltûnõben van, többnyire az idõsebb generáció beszéli, a német irodalmi nyelvet sajátítják el inkább, és a magyar nyelv már korán átvette az „irodalmi nyelv” szerepét. Az ismert történelmi folyamatokkal7 magyarázható, hogy a magyarországi németek magukat a magyar társadalom tagjának, de egyben a német kisebbséghez tartozónak érezték. Ebbõl adódik a magyarországi németség jellemzõ kettõs identitása. Hasonló a helyzet a többi magyarországi ki-


h 143

sebbség esetében is. A magyarországi kisebbségek kettõs identitásának a megõrzése haszonnal járhat Magyarország, illetve Európa számára. Hogy ebben a folyamatban milyen szerepe van a még meglévõ hagyományoknak, azt a következõ években a kisebbségek nyelvpolitikai ambíciói döntik majd el. A nyelvjáráskutatás és a néprajztudomány feladata továbbra is a nyelvi hagyományok vizsgálata, leírása és azoknak az egyes kisebbségek (közösségek) számára hozzáférhetõvé tétele identitásuk erõsítése céljából.

Jegyzetek 1. Vö. Hutterer, C. J.: Sprachinselforschung als Prüfstand für dialektologische Arbeitsprinzipien. S. 100ff. In: Hutterer, C. J.: Aufsätze zur deutschen Dialektologie. Budapest, Tankönyvkiadó, S. 100ff. Kuhn, W.: Deutsche Sprachinselforschung. Geschichte, Aufgaben, Verfahren. Plaunen, 1934. S.13. 2. Vö. Erb, M.: Ungarische Lehnwörter in den neueren deutschen Sprachinseln Ungarns bis 1945. Hs. Dissertation. Budapest, ELTE Germanisztikai Intézet/Germanistisches Institut, 1997. 3. Vö. Manherz, K.: Die Ungarndeutschen. Budapest: Útmutató Verlag, 1999. S. 65. 4. Vö. Manherz, K.: a.a. O., S. 65. 5. Vö. Manherz, K.: Sprachgeographie und Sprachsoziologie der deutschen Mundarten in Westungarn. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1977. 6. Vö. Manherz, K.–Boross, M.: Der Sankt Johanner Kodex. Budapest: Pytheas Kiadó, 1989. 7. Vö. Mirk, M.: Sprachgebrauch in Pilisszentiván/Sankt Iwan bei Ofen. In: Ungarndeutsches Archiv 1. Budapest: ELTE Germanisztikai Intézet, 1997, S. 99ff. Sewann, G.: Ungarndeutsche und Ethnopolitik. Ausgewählte Aufsätze. Budapest: Osiris/MTA Kisebbségkutató Mûhely/LdU, 2000. S. 129ff.

MISKOLCZY AMBRUS

Szépirodalom és szabadkõmûvesség A varázsfuvola és A Cigányiász

A Cigányiász a román irodalom elsõ remekmûve. Szerzõje: Ion Budai-Deleanu (1760–1820) két teljes változatát is elkészítette. Az elsõt az 1790-es évek derekán, a másodikat 1810 körül fejezhette be. A román szépirodalom számûzetésben született. Mert a Hunyad megyei csikmói görög katolikus lelkész fia, Budai miután Bécsben is végzett teológiai tanulmányokat, az erdélyi egyházi vezetés merevsége elõl még 1787-ben Lembergbe ment, ahol bírósági ülnök lett, itt alapított családot is, mégis számûzöttnek tekintette magát. A Cigányiász – szerzõje szerint – „hõsi-komikus-szatirikus költemény (poemation)”. Tizenkét énekbõl áll, mint az Aeneis, és akár annak – a magyarra is lefordított Blumauer-féle – paródiája. A román mû eposzparódia és hõseposz egyszerre. Elöljáróban A Cigányiász – a második változat – cselekményét vázoljuk fel. Karós Vlád vajda (Vlad Þepeù) a török elleni harcra készülve megreformálta a cigányok életét: „szabadságot, fegyvert és birtokot” adott nekik, és megparancsolta, hogy menjenek a Bãrbãteùti (bãrbat=férfi, mondjuk: Legényfalva) és Inimoasã (inimã=szív; Bátorfalva) közötti Spãtenibe. (spate=hát; Hátfalva, tehát: háttal, mint a rákok, másik értelmezés szerint Spãteni Kardfalva lenne, mert spadã=kard) A rostások, aranymûvesek, üstfoltozók, kovácsok, kanalasok, sátorosok vajdáik vezetésével fel is vonultak Alba (albã=fehér) és Flãmîndã (flãmînd=éhség) között. Menetükben azonban állandóan akadályozzák õket a túlvilági erõk: a Sátán (Sãtana) és lánya, a Gyûlölet (Urgia). A Sátán el is rabolta az egyik majdani hõs, Parpangel menyasszonyát, és elvarázsolt kastélyba zárta. Megadta ugyan a lehetõséget az útra kerekedõ võlegénynek, hogy jegyesét láthassa, de amikor ez felfedte fátylát, újra eltûnt. Hosszas keresés után reggel együtt ébredtek fel az ágyban, de a szûzleányok védõszentje, Szent Szpiridon a palotát pocsolyává változtatta. Parpangel folytatva útját, a harcias Argineanullal találkozott, méghozzá két forrásnál. Ittak is azokból, de nem abból, amelyikbõl kellett volna. Az egyébként békés Parpangel az élet vízébõl merített, és vad harcossá változva készült a nagy küzdelemre, amíg az egyik bokorban észre nem vette szíve választottját, Romicát, aki ekkor megint csak eltûnt, a nekikeseredett ifjú öngyilkos akart lenni, ám anyja, a varázsló (Brânduùa) sebezhetetlenné tette. Közben Vlád próbára tette a cigányokat, amikor töröknek öltözve rájuk támadt, mire ezek megadva magukat, bocsánatért esedeztek, de amikor a vajda felfedte magát, hûséget fogadtak. Amikor eljött a csata napja, derekasan is harcoltak, és fõleg az idõközben odavetõdött Parpangel, amíg le nem esett lováról, és össze nem törte csontjait. A varázsló öregasszony azonban meggyógyította, és így hatalmas lagzit csaphatott újra megtalált jegyesével. Vlád megnyerte az elsõ csatát. A gyõzelmi mámorban a cigányok nagy vitába kezdtek, hogy milyen is legyen a jövõ államformája. A vita azonban verekedéssé fajult, a cigányok szerteszóródtak. „Örök határozat” szerint azonban még nem ütött a török végének az órája. Vládot közben bojárai is elárulták. Elhatározta, számûzetésbe vonul. Az „égi parancs” nyomán született döntése ellenében egyik harcos, Romândor, majd a román sereg harcra szólította vezérét: „Vezess minket bárhova, / Akár a szabadságba, akár a halálba!” Így zárul a mû, ill. annak második változata. És kezdõdik az exegézis, és annak paródiája is. De maga a mû sem más, mint a paródia exegézise és az exegézis paródiája. Budai mindkét válto-

Szépirodalom és szabadkõmûvesség

h 145

zathoz írt egy-egy prológust és egy-egy „ajánló levelet” Mitru Perea (aki nem más, mint régi barátja, Petru Maior) „híres énekes”-nek. Az elsõ változat ajánlólevelében még felemlegette Voltaire eposzparódiáit is, és magyarázó jegyzeteket fûzött mûve egyes részeihez. A második változatban a jegyzeteket már egy-egy „olvasó” jegyezte. Az értelmes magyarázatokat például Mitru Perea. A legnagyobb képtelenségeket (Onochephalos = Szamárfej) eszelte ki, de a leegyszerûsítõ Simpliþian (simplu=egyszerû) és a tudós-tudálékos Erudiþian (erudit=mûvelt) is kitettek magukért, nem is beszélve Idiotisrõl, míg Filologos helyesírási kérdéseket feszegetett. Kétszer közbeszól Micromegas is, amikor a szerzeteseket megkísérti a szerelem, ami Voltaire szellemének jelenlétére utalt. A korabeli olvasóközönség „várakozási horizontja” jelenik meg ezekben a jegyzetekben, és az egész már-már groteszk hangzavar. Ez pedig kiáltó ellentétben áll azzal a harmóniával, amely a felvilágosodás nagy hite, és melynek templomai a szabadkõmûves páholyok. A titkos társasági élet divat volt. Mint Adam Weishaupt, ingolstadti professzor, az Illuminátusok Rendjének alapítója 1792-ben hangoztatta, a természet rendjébõl következõen „maga Isten ültette el a nemesebb és szebb emberi lelkekben a titkos társaságok iránti vágyat azért, hogy a többieket tökéletességre és boldogságra vezessék”.1 1791-ben viszont éppen a központi hatalom próbálta a maga javára kamatoztatni a titkos társasági élet tapasztalatait. II. Lipót – II. József utódja – „Titkos Társaság”-ot szervezett. Ez amolyan értelmiségi tanácsadókból álló munkacsoport volt, tagjai egy része a szabadkõmûves páholyokban is megfordult, miközben a fõszervezõk szabadkõmûves-ellenesek voltak.2 Magyarországon az volt a célja, hogy a polgárság és a parasztság elégedetlenségével, annak felszításával a nemességet sakkban tartsa. Nem kétséges, hogy ez a társaság román értelmiségiekkel is kapcsolatba lépett, talán magával Budaival is. Barátjával, a bukovinai Vasile Balùsal és az erdélyi – ugyancsak szabadkõmûves – Ion Piuariu-Molnarral mindenképpen.3 Budai pedig 1790–91-ben igazolatlanul hiányzott Lembergbõl, és feltehetõen az erdélyi román nemzeti követeléseket felsorakoztató Supplex Libellus Valachorum összeállításában vett részt. Budai – egyik monográfusa szerint – „majdnem tíz évig tartózkodott […] olyan körökkel állva kapcsolatban, amelynek olyan lázadó írók voltak a tagjai, mint Alxinger, Blumauer, Born, olyan Bécsben, hol még Mozart mûvei is összeesküvési szimbólumokat tartalmaztak”, közben pedig Horea az 1784-i parasztfelkelés egyik vezetõje négyszer is megfordult a császárvárosban, élvezve a rózsakeresztesek támogatását is.4 (Ezen titkos társaság tagja lett volna állítólag maga – a majdani császár és király – Lipót fõherceg is (aki aztán II. Józsefet követte a trónon, bár ezt még nem lehetett bizonyítani). Viszont Mozart egy másik rózsakeresztesrõl – az erdélyi születésû – Ignaz Bornról mintázta Sarastrót.5 De melyek voltak ezek a szabadkõmûves elemek, miként rejtette el õket a román író nagy mûvében, annak változataiban? – miközben szinte hivalkodott velük, úgy mint Mozart A varázsfuvolában. A szabadkõmûves szimbolika szó szerint szemet szúró. A Cigányiász elsõ változatának – kéziratos – címoldalán egy piramis rajzát láthatjuk. A teljes hosszú cím (Cigányiász avagy a cigányok táborozása. Hõsi-komikus-szatirikus költemény 12 énekben, amelyet Leonachi Dianeu énekes mester alkotott, Mitru Perea sok észrevétellel és kritikai, filozófiai, filológiai és teológiai magyarázattal gazdagított és kiadatott) után következik egy piramis rajza, alá írva: „a piramisnál”. Az ajánlólevél is így zárul: „Légy egészséges, és írjál választ éppen a piramishoz.” A második változatban az ajánlólevél keltezése a következõ: „1812. március 18. A piramisnál. Egyiptomban.” A piramis a szabadkõmûves szimbolikában és mitológiában elõkelõ helyet foglal el. Born maga is írt egy értekezést az egyiptomiak misztériumairól, és benne külön kiemelte, hogy Osiris szerette a zenét. A varázsfuvola 1791-i nyomtatásban megjelent librettójának címlapján is piramist látunk. A metszetet Mozart egyik szabadkõmûves társa készítette.6 Ott látjuk a piramist az Amerikai Egyesült

146

h

MISKOLCZY AMBRUS

Államok Nagy Pecsétjén, és ezt akár egydolláros bankjegyen is. „Ez – hangsúlyozta Joseph Campbell – azon eszmények képi megjelenítése, amelyek jegyében megalapították az Egyesült Államokat. Nézd ezt a dollárost. Itt az Egyesült Államok nagy pecsétje. Nézd a bal oldalon a piramist. A piramisnak négy oldala van. Mint négy körzõ. Mind a négy ponton, ahol a körzõk le vannak szúrva, lehet valaki. Aki itt lenn van, csak az egyik oldalon lehet egyszerre. De a csúcson a vonalak összefutnak, és itt nyílik a világra Isten szeme. […] Ha megszámolod a piramist alkotó kõsorokat, 13-at találsz. A legalsón római számokat látsz. Természetesen 1776-ot. Aztán, ha összeadod egy meg hét és hét meg hat, az eredmény: 21, ez pedig az ész korszaka, nemde? 1776-ban nyilvánította ki függetlenségét a 13 állam. A tizenhármas szám az átalakulás és az újjászületés száma. Az utolsó vacsorán 12 apostol vett részt és Krisztus, akinek meg kellett halnia és feltámadnia. 13 az a szám, amely megszabadul a 12 hatalmából és átmegy a transzcendenciába. 12 a csillagképek száma, és emellett a Nap. Ezek az emberek nagyon is tisztában voltak a tizenhármas szám jelentõségével, mint a feltámadás, újjászületés és új élet számával, és ezzel állandóan játszottak is.”7 Ion Budai-Deleanu is „játszott” a számokkal, amelyekben a világ rendje fejezte ki önmagát, miként a középkori számmisztikában Isten tette azt. Adjuk össze a második változat ajánlólevelét záró keltezés –18 marþ, 1812 – számait: 1+8+1+8+1+2, az eredmény: 21. A 13-as szám is kijön, ha a napok és a hónap számát adjuk össze. A numerológia útjai azonban még messzebbre is vezetnek. Akik járatosak8 a numerológiában, rögtön észreveszik a redukciós lehetõségeket. 1812 egyes számait összeadva 12-t kapunk. Ennek redukciója: 3. Március maga is három, lévén harmadik hónap. 18 pedig 9-et ad. 3+3+9=15, maga is sokatmondó szám, mert redukciója: 6. Ez pedig Vénusz száma, az alkotás, a szerelem és a szépség kifejezõje. De vegyük csak közelebbrõl szemre azt a piramist, amelyet Budai A Cigányiász elsõ változatának címoldalára rajzolt, az is 13 rétegbõl áll. Jellemzõ, hogy a felsõ sorok még jól elválnak, míg a legalsó vonalak már majdnem összefolynak; a szerzõ akár alulról felfelé, felülrõl lefelé kezdte el a vonalkázást, vigyázott arra, hogy kijöjjön a 13-as szám. Az ajánlólevél írója így is érzékeltette, hogy beavatott, eljutott a piramishoz, és a tudás birtokában van. Nem tudjuk, hogy ismerte-e Budai a Nagy Pecsétet. Látta-e az aláírást, amely újat ígért: Novus ordo seclorum = a világ új rendje. Elnézegette-e azt, hogy a Nagy Pecsét csonka piramisa 13 rétegbõl áll, és fölötte a Szentháromsághoz hasonlóan, miként néz ránk Isten szeme? Eltûnõdött-e azon, hogy az amerikai piramis elõtt – az új világot jelképezõ – zöldellõ tájat láthatunk, mögötte pedig sivatagot: a háborúk és felfordulások európai világát? Ha ismerte Budai a nagy pecsétet, akkor jelentése van annak, hogy az amerikai piramisnak a bal oldalát láthatjuk, õ pedig jobb oldalát rajzolta meg; ez ama fordított világ, és az üzenet: nálunk minden másképpen van. Még a nevünk is. A szerzõ neve Leonachi Dianeu sem más, mint Ionachi Deleanu anagramja, Ionachi pedig az erdélyi Ion Kárpátokon túli változata. Az ajánlólevél címzettje: Mitru Perea a régi erdélyi barát: Petru Maior. Ez a titkolózás is része az írói játéknak. Saját álneve kapcsán meg is jegyezte: „megadom neked a kulcsot, hogy eljuss a titokhoz”, hiszen a név: Leonachi Dianeu anagram. Ez a titkolózás tehát részben áltitkolózás, a titkolózás paródiája is. Sokan úgy vélik, hogy Budai 1812-ben fejezte be a mûvét. Lehet. De nem véletlen, hogy a második változat címlapján viszont az 1800-as esztendõ áll. Márpedig ennek lehet a legmélyebb jelentése. Janus-arcú esztendõ, egyik arc a múltba, a másik a jövõbe tekint. Janus a kezdet istene, aki két arcával egyszerre látott a múltba és a jövõbe. Temploma békében zárva állt, háború idejére kinyitották. A Janus-arc átvitt értelemben kétszínûsködést és alakoskodást jelent. Budainál a szimbolizáló fontoskodást és a rejtett üzenetek szövevényét. Paródiába illõ mozzanat az is, hogy A Cigányiász elsõ változatának kritikai kiadásában a kéziratos címlap piramisrajzát a nyomda háromszöggel helyettesítette, mire az a kismonográfia, amely a szabadkõmûves mozzanatokra felhívta a figyelmet, rögtön azon következtetésre jutott, hogy a háromszög „a három román ország”: Erdély, Havaselve és Moldva szimbóluma.9 A külön-

Szépirodalom és szabadkõmûvesség

h 147

bözõ államokban élõ románság szimbolikus alakjai viszont megjelennek a mûben. Parpangel barangolásai közepette egy kúthoz ért, amelybe egy öregembertõl kapott gyûrûn keresztül bepillantva három császárkisasszonyt pillantott meg, akik keserûen siratták sorsukat, azt hogy mindenkinek ki vannak szolgáltatva. Igaz, ketten jobban voltak öltözve, mint valami úrnõk, míg a harmadik nagyon szegényesen, és minden rablónak, bitorlónak kedvére kellett tennie. A török fennhatóság alá tartozó Havasalföld és Moldva lennének a jól öltözöttek és Erdély a megalázott? Az 1970-es években irodalomtörténész és történész egyértelmûen a nemzeti egység igényét és vágyát olvasta ki. Valóban, az erdélyi román felvilágosodás nagy alakjai egyértelmûen a román nép egységes jellegét vallották és hirdették. A három császárkisasszony látomásához az irodalomtörténész még hozzátette, hogy A Cigányiászt befejezõ nagy verekedés „mély magyarázata az, hogy még nem ütött az egyesülés órája”.10 De hogy Budai állami egységre gondolt volna, azt az hitelesíti, hogy Schlözernek Az erdélyi németek története címû mûvébõl külön kiírta: „A természet ezeket a tájakat politikai egységnek rendelte. Erdély, Havaselve és Moldva – ezen országok többször is egységet alkottak, és közös, gyakran keserû sors jutott nekik.”11 Aligha álmodozott Budai a Habsburg Birodalom felbomlásáról, az egységet, ha arra gondolt, talán ezen birodalom kereteiben képzelhette el. Amikor hatalmas költeményét írta, akkor az emancipáció követelménye villanhatott fel lelki szemei elõtt. Mert Parpangel aztán verekedõ tömeget pillantott meg, majd azt, amint a tenger mélyébõl felbukkant egy vitéz, akinek zászlaján ez állt: „Harmadszor jövök, hogy megbékítselek benneteket! / A verekedõk felfigyelnek és elhallgatnak.” A jegyzetben Idioteseanul megjegyzése olvasható: „Ezek olyan dolgok, amelyeket nem értek.” Mire Onokephalos, azaz: szamárfej is hozzáteszi: „Én sem, cimborám!” Majd így folytatódott a cselekmény: Parpangel amikor látja, amint a vitéz, aki mindenütt békét teremt, elindul a három rab nõvér felé, megkérdi az öreget, hogy mi történik. A válasz: „Õ az, aki / megtöri a pogány szokást / és szabadságot hoz a raboknak, / amikor majd el kell jönnie.” Azt már nem tudhatta meg Parpangel, hogy ki a három császárkisasszony, mert felébredt álmából. A hármas szám a fenti epizódban, majd a hallgatás szintén szabadkõmûves elem. Ki lenne a hõs? Horea képzete villant volna fel? Az író új megváltót várt. Emellett azonban az 1784-i parasztfelkelésbõl sok minden élhetett az emlékezetében. Van, aki úgy véli, hogy Horeát a szabadkõmûves misztika hatása vezette volna, amikor felkelõ társait „a tölgyhöz” hívta, miként Budai barátját „a piramishoz”.12 De hogyan is került a levélíró a piramishoz? Mint írja, 30 esztendeje, hogy „idegenbe kellett mennem, elhagyva hazámat”. Önkéntesnek jelentkezett a török elleni háborúba, amely egyébként 1788-ban robbant ki. Aztán az osztrák sereget a franciák ellen vetették be, és írónk Mantuánál francia fogságba esett. Galliában hosszú börtön várt rá, ahol sokat tanult, több nyelvet sajátított el, és leginkább a hadtudományban képezte magát. Szolgálatot vállalt a franciáknál, kapitány lett. Egyiptomba küldték. „Oh, mely boldogság fogott el ezen út miatt, arra számítva, hogy ott megtalálom õseink fészkét és igaz nemzetünket!… Hiszen állandóan hallottam, és mindenütt azt mondták, hogy a mi cigány népünk Egyiptomból ered és a dicsõ fáraóktól származik.” De hiába: „nagy keserûséggel vettem tudomásul, hogy a mi cigányaink Egyiptomban is ugyanolyanok mint mi, mindenki csúfolja és szidalmazza õket, hogy nem akarják magukat semmiféle rendhez sem tartani, nem akarják magukat jobb erkölcsökkel jobbítani és elméjüket jeles tudományokkal megvilágosítani.” Közben pedig õ maga egyik csatában megsebesült, egy ágyúgolyó egyik lábára nyomorékká tette. Így aztán hegedûvel és énekekkel kezdte magát mulatni. „A mieink” közül is többekkel megismerkedett, elsõsorban Mîrzával, „aki szereti nemzetét és hõn törekszik arra, hogy népünket valamiféle rendre szoktassa. Õ nyitotta fel a szememet sok mindenre, különösképpen eredetünkre, hiszen ott született és nõtt fel, ahol mi szerencsétlenek meghasonlottunk. Mint mondja, Indiából származunk, és nyelvünket is beszélik ott a mai napig, de errõl majd máskor fogok írni.”

148

h

MISKOLCZY AMBRUS

A levélíró piramishoz vezetõ útja beavatás. Osztrák és francia fokozaton ment át a beavatott. A napóleoni idõkben a hadifogságban számos szabadkõmûves páholyt alakítottak.13 Egyiptom talán pedig Bukovina is lehet.14 Ezt a régiót Budai jól ismerte. Innen jött Bécsbe Vasile Balº, aki maga is fordított románra különbözõ német írásokat, õ maga is szabadkõmûves volt, majd II. Lipót már említett „Titkos Társaságának” lett a tagja, és így 1791-ben elnyerte a bukovinai kormányzó tisztét. Feltételezhetõ hogy éppen A Cigányiász bevezetésében Vasile Balº lett volna az a bizonyos Mîrza, akinek nevét Montesquieu Perzsa leveleinek Mirzája ihlette volna. Vasile Balºot késõbb azzal is vádolták, hogy testvérétõl, Iordachétól forradalmi verseket kapott. A testvér pedig tagja volt a Sadagurán alapított Minerva nevû titkos társaságnak, amely a lengyel társaságok hálózatába is belépett, és aztán a biztonságosabb moldvai fõvárosba, Jászvásárba telepedett át. Budai szerencsésen megúszta az 1795-ös esztendõt. 1809-ben, amikor a lengyelek rövid idõre elfoglalták Lemberget, óvatosan távol tartotta magát minden nyílt rokonszenv-nyílvánítástól. De amikor A Cigányiászban elmarasztalta az idegen elnyomást, mintha szó szerint vett volna át részeket Kosciuszko titkárának, a jakobinus Józef Pawlikowskinak a lengyel függetlenség mellett érvelõ röpiratából. Hagyatékában Napóleon-szobrocskát is találtak. Mindez nem tartotta vissza Budait, hogy testvérével, Aronnal ne kérjen nemességet, az Erdélyi Udvari Kancellária révén nemességet is nyert, és ennek megítélésekor 1809-i érdemeire, illetve példás hûségére is hivatkoztak. A címeren is ott látjuk a piramisra tekeredõ kígyót, és a harcost; talán Romândort? A Cigányiász beavatási útról is szól. A beavatás a szabadkõmûves rituálé eleme. Budai ezt is parodizálja. Nemcsak Parpangel lakodalmi nótája emlékeztet A varázsfuvola Papagenójának énekére, hanem az ifjú cigány paródiaszerû csodálatos kalandjainak egész sora is. Hiszen a mozarti figura, Papageno beavatása egyben a beavatásra alkalmatlanok próbáinak és viszontagságainak paródiája. Félreértés ne essék, Mozart nem a beavatást parodizálja, hanem azt, amikor erre alkalmatlan emberek vállalkoznak, akiknek azonban szintén joga van a boldogságra és meg is találják. A Cigányiászban egyelõre nincs boldogság, hacsak az nem, hogy lehet egyszerre sírni és nevetni.

Jegyzetek 1. Adam Weishaupt: Das verbesserte System der Illuminaten. Frankfurt–Leipzig, 1787. 43. 2. Denis Silagi: Ungarn und der geheime Mitarbeiterkreis Kaiser Leopolds II. München, 1961. 3. Erich Prokopowitsch: Die Wiener „Geheime Assoziation” und der Bukowiner Bojar Basilius von Balsch. Südost-Forschungen, 1961. 274–278. 4. Mircea Vaida: Ion Budai-Deleanu. Bucureºti, 1977. 9. 5. Paul Stefan: Die Zauberflöte. Wien–Leipzig–Zürich, 1937. 21. 6. H. C. Robbins Landon: 1791 Mozart utolsó éve. Budapest, 2001. 140. 7. Joseph Campbell–Bill Moyers: The Power of Myth. New York, 1988. 25. 8. Miután a eddigieket egyetemi elõadásomban elmondtam, két hallgatónk, Fejér Izabella és Nagy Lajos azonnal jelezték a további kombinációkat – a bekezdés végéig. 9. Vaida: i. m. 29. 10. ªerban Cioculescu: Ion Budai-Deleanu – campion al unirii tuturor românilor. Ion Budai-Deleanu. Szerk.: Rodica Chiriaciescu. Bucureºti, 1980. 167–168. 11. Iosif Pervain: Ion Budai-Deleanu – apologet al unitãþii noastre naþionale. Tribuna., 1970. jún. 25. 25. sz. 7. 12. Vaida: i. m. 29. 13. François Collaveri: La franc-maçonnerie des Bonaparte. Paris, 1982. 281. 14. Elvira Sorohan: Introducerea în opera lui Ion Budai-Deleanu. Bucureºti, 1984. 47.

Párizs és a német Mitteleuropa-terv az elsõ világháború végén

Recommend Documents