Pályaív, védett területen

DR. MAROSI LAJOS

Pályaív, védett területen Barabás Miklós főszerkesztő visszaemlékezése A Területi Statisztikát vagy 30 éven át Barabás Miklós jegyezte. Kezdetben nem a mai értelemben volt ez folyóirat, s a neve is menet közben forrta ki magát. De attól még öszszetartoznak. Az alábbi beszélgetés előtt sosem találkoztam az első főszerkesztővel, de olyan területi statisztikusokkal hozott össze jó sorsom (Kovács Tiborral, Komjáthy Józsefné Edittel, Faluvégi Alberttel), akik szakmai pályájuk meghatározó évtizedeit mellette töltötték, és emlegették őt. Ideje volt bekopogtatnom hozzá, és első kézből tájékozódnom mindannak a hátteréről, ami 50 kötetben tárgyiasulva a polcainkon sorakozik. Abból harmincat ő jegyzett. A délelőtti órákban beszélgessünk, javasolta Barabás Miklós lánya, mert édesapja akkor a legfrissebb. Egyébként elég pontos napirendet tart, s a délután inkább az olvasásé. Meglátogatva őt otthonában, valóban az volt a benyomásom, hogy a házigazda élénk, határozott ember, és könyvek között él. (A polcokon véletlenül egymás közelében álló kötetek címét akár ennek az interjúnak alcíméül kölcsönözhettem volna – „A mi kis történelmünk”, „Magyarország felfedezése”, „Emlékiratok könyve”, „Az este hangjai” –, de ez inkább utólagos gondolat, ami nem merült volna fel bennem, ha nem ez lett volna az utolsó találkozásunk.)

Ha a kezdetekről kérdezem, a választ biztos bonyolítja, hogy a folyóiratnak nem ez volt a címe. Nem úgy indult... Én 1952-ben kerültem a hivatalhoz, de már '51-től létezett egy körlevélszerű, havonta megjelenő tájékoztató a területi szervek részére, amiben munkahelyi dolgokat, szervezeti és személyi híreket írtak meg, bejelentették egy-egy nagyobb mun-

PÁLYAÍV, VÉDETT TERÜLETEN

13

ka, például összeírás kezdetét. Magyar Miklós állította össze, aki már régen nincs köztünk. 1954-től kezdtek a területi statisztikai folyóirat – úgy is mondhatnám, kísérleti – számai megjelenni. Tegzes Ottó és Horváth Tibor szerkesztette ezeket nagyon ügyesen, elsősorban a területi dolgozók tájékoztatására. A területi dolgozók a KSH-igazgatóságok munkatársai voltak? Megyei igazgatóságok és járási felügyelőségek léteztek, összesen vagy 150 egység. A kiadvány ezek dolgozóinak szólt. Egy-két év után arra gondoltunk, hogy ki kellene lépni a világ elé, pontosabban a megyei és járási vezetők, meg a területi kérdésekkel foglalkozó más szakemberek kezébe is tájékoztatót kéne adni a nálunk folyó munkáról. Ott volt például az Országos Tervhivatal, az akadémia, a VÁTI, ahol az adatainkat hasznosítani tudták. Ez a kiadványtípus nem volt szokatlan a KSH-ban: a hivatal akkoriban több folyóiratot is működtetett, a Statisztikai Szemle mellett létezett az Iparstatisztikai Értesítő, a Demográfia, nem is tudom mindet felsorolni. 1953-ban a hivatal akkori elnökével már megbeszélés folyt arról, mi legyen a területi statisztika sorsa, milyen jövőt szánunk a megyei és járási egységeinknek. Merre haladjunk? Péter György volt az elnök? Igen, ő. Összehívott egy szűk körű megbeszélést, és azt kérdezte, van-e elképzelésem, mit kell tenni az igazgatóságokkal és a felügyelőségekkel. Maradjanak-e ezek adatgyűjtő és -feldolgozó egységek, amelyek a központ keze alá dolgoznak? De ha megőrizzük ezt a szerepüket, akkor ki fogja tájékoztatni a területi igazgatási szerveket? Az én véleményem az volt, hogy ha már a legtöbb adatot mi gyűjtjük össze, akkor kár lenne a területi adatfelhasználóknak feldolgozatlan információkat átadni, hogy aztán úgy értelmezzék, ahogy akarják. Próbáljuk meg inkább a területi adatokat egységes szervezetben feldolgozni és nyilvánosságra hozni! A hivatal elnöke szimpatikusnak, csak egy kicsit utopisztikusnak találta a gondolatot, mert túlhalad mindent, amit a területi szerveinkről addig gondoltunk. Milyen képzettségűek voltak a munkatársak a területen? Sok mindennel összefüggött a probléma, többek között az emberek képzettségével is. 1952-ben a megyei KSH-igazgatóságok személyi állományának tekintélyes részét azok a munkatársak jelentették, akiket a megyei tanácsok tervosztályairól adtak át a statisztikai részlegekbe. Ilyen esetekben nem a legjobb munkaerőt szokták átadni. A megyei igazgatóságvezetők között akadt (s ezt ma már meg lehet mosolyogni) cipőfelsőrész-készítő és hentes is. Szóval nagyon tarka volt a kép, de egyetemi végzettségűt nem lehetett találni. Nevetve mondta az elnök: „Gondolja meg, mit akar! Hogy akar maga ebből olyan területi apparátust kiépíteni, amelyik az adatokat jól összerakja, tájékoztatni tud, a tényekhez kommentárokat tud fűzni?” Persze, mondtam, én se így gondolom. Az embereket folyamatosan ki kell cserélni, föl kell nőniük a feladathoz, a célnak megfelelő garnitúrát kell szervezni. Az elnök azt mondta: „Szép, álomnak szép. Nézze, ha végre tudja hajtani, áldásom rá. De még egyre kell gondolni: a KSH központjára. Itt van jó néhány főosztályvezető, akiknek fontos érdekeik fűződnek ahhoz, hogy az igazgatóságok, felügyelőségek adatgyűjtő, adatfeldolgozó szervek maradjanak, mert akkor az ő munkájuk háttere biztosítva van.” Azt mondtam, hogy szerintem a kettőt nem kell elválasztani, meg lehet csi-

14

DR. MAROSI LAJOS

nálni együtt. Az elnök azt válaszolta: „Fiatalember (akkor még fiatal voltam...), maga a fellegekben jár, de próbálkozzon! A belső ellenállás óriási lesz. Én maga mellett vagyok. Minden dologban, ha az jó, alaposan előkészített, igazat fogok adni magának. Vállalom a harcot. Maga is vállalja a saját részét belőle! … Hogy fog hozzá?” Elkezdtem valamiféle gondolatokat sorolni. Ő rámszólt, hogy nem jó! Először házon belül szövetségeseket kell keresni. Első számú szövetségesem lehet Zala Júlia (aki akkor a Közgazdasági főosztály vezetője volt). Aztán meg Fazekas... Önnek, fiatalemberként, mi volt a funkciója? A Területi főosztályon osztályvezető voltam. A főosztályon volt egy Területi osztály, egy Beszámolási osztály (ez most már ismeretlen fogalom) és egy részleg, amelyik a hivatal által kibocsátott összes kérdőív fölülvizsgálatával és összehangolásával foglalkozott, hogy például azonos fogalmak szerepeljenek bennük. A Területi osztály lényegében csak a területi szervekkel foglalkozott. Ennek vezetőjéül hoztak föl engem Szombathelyről, ahol rövid ideig az igazgatóság vezetője voltam. Fazekas Béla, a Mezőgazdasági főosztály vezetője teljes mellszélességgel kiállt mellettünk, segített mindenben. Mód Aladárné szintén. De volt olyan, aki azt mondta, szó se lehet róla, ez az egész változtatás szamárság, a végén még az is eszembe jut majd, hogy a megyékre nemzeti jövedelmet számoltatok. De ezek a csatározások elég rövid idő alatt lezárultak. A Hajdú-Bihar Megyei Igazgatóság '54-ben vagy '55-ben megjelentette az első megyei évkönyvet, ami a hivatalban elég nagy vitát váltott ki. Sőt, nem csak a hivatalban. Bár a Hajdú-Bihar megyei vezetés örült neki, de a megyei tanácsok egy része kétkedve fogadta, és valahogy úgy érezte, hogy az ő feladatából elveszünk, elhomályosítjuk a szerepét. Ez odáig fajult, hogy a végén a Minisztertanács tárgyalta a területi évkönyvek sorsát. A Minisztertanács! Elmondom ezt az esetet, mert jellemző az akkori elnök taktikájára. Nekem fél ötkor szólt, hogy menjek le hozzá. Lemegyek. Azt mondja, elmegyünk a Parlamentbe, tárgyalják az igazgatóságok évkönyvét. (Öt órára hívattak, akkor az volt a divat, hogy ötkor tartották az értekezleteket.) – Hogyan? Hát most szól, Péter elvtárs? Nem tudok felkészülni! „Nem kell, ne ijedjen meg, akik ott ülnek, nem értenek hozzá!” – Azért valamit kellett volna készülni... „Ne törődjön semmivel, vegye a kabátját, menjünk!” Elmentünk. Életemben nem voltam a Minisztertanácson. A Parlamentben is először. A jelen lévő minisztereket névről ismertem, de mit tudtam én, hogy ki kicsoda! Egy csomó kérdést föltettek, volt, amit jegyeztem, volt, amit nem. Most pedig Péter elvtárs válaszolja meg a kérdéseket! Ő azt felelte: „Nem én, hanem a szakértőm.” Kezem-lábam remegett, és azt se tudtam, melyik kérdést ki tette fel. Válaszoltam, amit tudtam. Örökké emlékezetes marad a számomra, amikor megkérdezi a miniszterelnök-helyettes, elégedettek-e a válasszal. Apró jelentkezett, hogy ő nem kapott választ. – Péter elvtárs, adja meg a választ! „Majd a szakértőm.” Azt se tudtam, Apró mit beszélt előzőleg. Azt pont nem jegyezte föl... Nem figyeltem eléggé, és zavarban voltam. Péter György meg átengedi nekem: „majd a szakértőm”. Azt kértem hát, Apró elvtárs ismételné meg a kérdését, mert nem értettem


15

pontosan. Így kimásztam valahogy a slamasztikából. Apró újra feltette a kérdést, mire én azt mondtam: Kérem, ez statisztikai szempontból értelmezhetetlen. Péter György is közbeszólt: „Mit beszélsz olyanokat, amihöz nem értesz?” – mondja Aprónak. Erre csönd lett. Akkor megint kérdezi a miniszterelnök-helyettes... Ki volt a miniszterelnök-helyettes? Gerő Ernő. Csönd volt, és elfogadták a választ. A végén Gerő összefoglalta az elhangzottakat, s megdicsérte a statisztikai hivatalt a kitűnő kezdeményezésért. „Pártfogoljuk, hogy ezentúl is, ha lehetőség van rá, minden megyében adjanak ki statisztikai évkönyvet. Nagyon jó, okos összeállítás.” Péter György vezette a kocsit, amivel bementünk, és este hazafuvarozott. Menet közben megkérdezte: „Miklós! Miért nem válaszolt maga Aprónak?” Mondtam, azért, mert fogalmam sem volt, hogy mit kérdezett. „Jól kivágta magát, hogy ez értelmezhetetlen. Látja, nem kell beijedni, ezek se tudják, hogy mit kérdeznek.” Úgyhogy a megyei évkönyvekkel rendben voltunk, de a folyóirat dolgát még tisztázni kellett. Mondom Péter Györgynek, hogy jó lenne még egyszer átgondolni a területi statisztikai tájékoztatást, mert lényegében még mindig ott tartunk, hogy az a területi szerveinknek szól. Azt mondja: „Nem tudom, mit akar maga ezzel a Területi Statisztikával, én akkor tudok véleményt mondani, ha maga legalább egy jó koncepciót összeállít arról, hogy mi legyen vele.” Összeültünk Tegzes Ottóval, Horváth Tiborral, és csináltuk a koncepciót. Két irány volt benne. Az egyik a területi statisztikai szervek tájékoztatására (vagy inkább figyelemfölkeltésre) szolgáló arról, hogy milyen munkák folynak, ezek milyen stádiumban vannak. A másik a hivatalon kívüli olvasók számára, amelyben a statisztikai munka lényegéről, módszertanáról írunk, hogy ezzel segítsük a felhasználókat. Megalakítottuk a Területi Statisztikai Társaságot.1 Nagyon sokan csatlakoztak hozzá a megyei szervektől, és különösen a Tervhivataltól, a minisztérium tervstatisztikai osztályaitól, a Tudományos Akadémiától, a Városkutató Intézettől. Köztük Enyedi professzor, aki ma az akadémia tagja, vezető szerepet játszott ebben a társaságban. Megnyíltunk a külső szerzők előtt is. Egymás után jelentek meg a – nyugodtan mondhatnám – tudományos értékű cikkeikkel. Ezt a „koncepciót” vittem be az Öregnek, aki azt mondta rá, hogy „Szimpatikus, szimpatikus, de bele fog bukni, mert ehhöz maga nem talál embereket vidéken”. Én meg az hajtogattam: bízza rám! Nem vagyok benne biztos, hogy végre tudom hajtani, de bízza rám! Nekikezdtem – akkori szóhasználattal élve – a kádercserének. A régi vezetők közül talán hármat vagy négyet tartottam meg. A többieket lecseréltem. Hogy lehetett lecserélni valakit? Tudott nekik megfelelő másik munkát adni? Voltak köztük olyanok, akiket nyugdíjazni lehetett? Egyrészt volt belső tartalékban olyan, akinek egyetemi végzettsége volt, vagy rá lehetett bírni arra, hogy iratkozzon be egyetemre, mert értelmes ember volt, lehetett hallani a szavát, lehetett olvasni az írásait. A cserét egy év alatt megcsináltam. A Területi Statisztikának lelkes hívei, szerzői és terjesztői lettek ezek az okos statisztikusok, közgazdászok. 1 A Magyar Közgazdasági Társaság keretein belül. (M. L.)

16

DR. MAROSI LAJOS

Nagy fordulat következett be ekkor az igazgatóságok életében, s én azzal kopogtattam a hivatal elnökének ajtaján, hogy a régi típusú, mechanikus számológépekkel már nem megyünk semmire, fejleszteni kellene az igazgatóságok technikáját. Ebben kitűnő partnernek bizonyult Pesti Lajos, aki akkor már számítástechnikával foglalkozott. Kérdeztem tőle, hogy milyen lehetőségek vannak. Azt mondta, ő se tudja, de körülnéz a nagyvilágban. Milyen technikai eszközeik voltak akkor az igazgatóságoknak? Mi volt az, amit elavultnak tartott? Tekerős számológépek voltak? Főleg azok. Csak összeadást lehetett rajtuk végezni. Az állatszámlálásnál nagy szerepük volt, ott elég volt egy művelet, az összeadás. Meg rendelkeztünk a tekerős Facit számológéppel. Az összeadógépeket is kézzel kellett kurblizni, ami lehetetlen állapot. S akkor belépett az életünkbe egy javaslattal Pesti, mondván, az Olivetti cégnek van egy könyvelőautomatája, nézzem meg, hogy a mi céljainkra megfelel-e. A cég szakértője tartott egy ismertetőt, hogy milyen a gép, mire alkalmas. Úgy nézett ki, hogy nekünk jó lesz. Ezek a gépek azután megérkeztek, mind a 20 igazgatóságra. Egy-egy gép? Mit tudott az? Elektro-mechanikus volt? Egy-egy gép. Ezek már elég nagy kapacitásúak voltak. Elektronikusak: a négy alapműveleten kívül sok mindenre tudtuk használni őket, például az elemzéseinknél. Ami azt vonta maga után, hogy az igazgatóságoknak megfelelő szakemberekre is szüksége lett. Aki ehhez értett vagy konyított, annak már matematikai műveltséggel is rendelkeznie kellett. Teljesen megváltozott az igazgatóságok képe: az egyszerű adatbegyűjtő, adatellenőrző szervezetekből – ezeket a funkciókat megtartva, bár szűkítve, mert addigra már nagy mezőgazdasági egységekkel kellett foglalkozniuk, nem magángazdaságokkal – alapvetően megyei feldolgozó és elemző szervezetek lettek. Ebben a Területi Statisztikának óriási szerepe volt. Ezt a szemléletet sugározta, ehhez fegyverzetet adott, módszertannal foglalkozott, de közölt elemző munkákat is. Kialakította az igazgatóságokon belül is a versenyszellemet: „ha a másik csinálta, akkor nekem is kell, én sem maradhatok el”. Ez a lap közvetítése nélkül nem lett volna lehetséges. Milyen példányszámban jelent meg a folyóirat? Ha jól emlékszem, akkor már 6000 példányban jelentünk meg. Hatezer példányban havonta. De az elosztás tulajdonképpen tervszerűen ment? A hivatalnak száznál több alegysége volt, kaptak a tanácsok, a kutatóintézetek, szóval úgy egyszerűen, postán nem terjesztették. A zömének megvolt így a helye... Nem. Egy része ment el így. De itt kezdődött egy érdekes folyamat. Egyéni előfizetők is voltak. Érdekességként mondom, hogy még katolikus plébános is akadt közöttük. Használta, olvasta – érdeklődő, kulturált ember volt. A Területi Statisztika nélkül ezt a kört nem tudtuk volna elérni. S a szerzők is! Az akadémiától kezdve a nem tudom melyik tudományos kutatóintézet munkatársaiig majdnem mindenki a szerzőnk volt. Tolakodtak a jobbnál jobb anyagokkal. Aztán már Kovács Tibor volt a szerkesztő. Válogattunk az


17

anyagokból, hogy milyen elemzéseket, milyen módszertani dolgokat közöljünk. Szelektálni kellett, és volt miből. Min múlik ez? Akkor sokkal kevesebb lap volt. Nem a mienk jelentőségét akarom elvitatni, de kíváncsi vagyok, mi minden járulhatott még hozzá. Ma a sok folyóirat között a szerzők is megoszlanak. Persze, akkor még nem volt ennyi szakfolyóirat. Jóformán egyeduralkodók voltunk a terepen. Mi léptünk ki a nyilvánosság elé talán először. Akkor már a hivatalban is elismerték ezt a munkát, olyannyira, hogy más főosztályok szakemberei (a főosztályvezetőtől az előadóig) is szívesen írtak a lapba... A területi statisztikai lap szervezőerejét akkor éreztem igazán, amikor az IARUS-ba beléptünk (nemzetközi területi statisztikai szervezet – ilyen is volt akkor még Európában). Az akkori, úgynevezett KGST-országok közül mi léptünk be elsőként, utánunk pedig a lengyelek és a csehek. A Szovjetunió belépett? Nem, nem. Még csak nem is beszéltünk erről soha a szovjet kollégákkal... Az IARUS minden évben más fővárosban tartotta az ülését. Egy kivételt tett, amikor Békéscsabán, a mi meghívásunkra. Ott szerveztük meg az IARUS kongresszusát, nagy sikerrel. A lapban megjelent minden. A kongresszuson bemutattuk a Területi Statisztikát. A nyugatiak a fejükhöz kaptak, hogy úristen, Magyarországon ilyen is van?! A békéscsabai értekezleten egy másik érdekes dolog is elhangzott: a regionalitás kérdése. Ez nálunk akkor még nem nagyon merült fel. A nyugati statisztikusok több előadást is tartottak arról, hogy mi a regionalitás előnye. Azok a régiók még nem nyúltak át a határokon. Elgondolkodtunk a hallottakon, összedugtuk a fejünket, és kikeresgéltük, milyen Nyugaton a területi államigazgatás. És milyen nálunk? Egy ilyen kicsi országban, mint a mienk, 130 járás van, 19 megye és a főváros! Nem igaz, hogy ennyi kell! Vizsgálni kezdtük, mit csinál a járási és mit a megyei közigazgatás. Rádöbbentünk, hogy párhuzamos munka vagy felesleges nemtommi folyik. Tehát nem csak statisztikai szempontból? Nem, nem! Államigazgatási szempontból... Az egyik területi statisztikai ülésen (mert akkor már nekünk is volt ilyen szervezetünk, s jóformán a szervezetnek lett ez a lapja), szóval valószínűleg Szombathelyen több KSH-n kívüli szakember, tudós, egyetemi tanár vett részt, és fölmerült a regionalitás kérdése. A szakemberek lelkesen a gondolat mellé álltak, de az államigazgatás részéről hatalmas volt az ellenállás. Berendeltek a pártközpontba. A Gazdaságpolitikai osztály vezetője, aki páratlanul nagy úr volt, így fogadott: „Mit képzelsz te? Mit akarsz? Fölforgatni az országot? Hogy jössz te ahhoz, hogy ilyen dolgokat hozol nyilvánosságra, és ilyenről tárgyalsz? Még csak meg se említed nekünk. Minek nézel bennünket? Nélkülünk...” Mondtam, mindenki odajöhet. Ti is jöhettek. Mért nem jöttök? „De hát ez az egész! Letiltom, hogy ezzel foglalkozz!” Kértem, hogy azért talán ezt ne... Ha nagyképűen hangzik is, ez mégis tudományos munka. Bízzátok rám, hogy mivel foglalkozom. Ha nem, akkor megyek a hivataltól, és isten áldjon benneteket! „Azért ne így, ez nem tárgyalási alap!” Jól összevesztünk, kibékültünk.

18

DR. MAROSI LAJOS

Még jó, hogy ki is tudtak békülni. Lehetett ennyire vitatkozni? Végül is, ha az ember biztos volt a dolgában... A regionalitás kérdése már hivatalosan fölmerült. A megyei tanácsok központi vezető szervének (a Minisztertanács alá tartozó Tanácsi Hivatalnak) vezetője, egy Papp nevű nagyon okos ember felhívott egyszer, hogy menjek át, beszéljünk, mert ő hall mindenfélét, hogy mivel foglalkozunk, de tőlem akarja hallani. Elmondtam neki. Kérdeztem tőle: nem olvasod a Területi Statisztikát? „Nem.” Mondom: vedd kézbe, olvasd el, hogy mit írtunk a regionalitásról! De el is mondom. És elmondtam neki. Meglepetésemre azt mondta, hogy „Igazad van. De ezt így nem lehet végrehajtani. Ha elmész valamelyik megyébe, hát megesznek a megyeiek.” Rágós vagyok, mondtam, nem ijedek meg tőlük. Úgyhogy elfogadták, ha hivatalosan nem is, de mi ráálltunk, és már közöltük a regionalitással kapcsolatos elgondolásainkat. Az akadémia segítségével már folyt a régiók kialakítása – ismerősek a viták a 4, 6, 7, vagy 9 régióról. Különböző variációk sokasága merült föl. Gazdasági régióknak nevezték ezeket? Területi statisztikai és tervezési régiók – akkor ilyen álnév alatt futott az egész, de a végső célja mégiscsak az volt, hogy a közigazgatást centralizáljuk, mert ami itt van, a jelenlegire is mondhatom, ekkora pazarlást egy kis ország nem engedhet meg magának. A dolog most még meg van tetőzve azzal, hogy fizetett képviselők is vannak. Én öreg ember vagyok, már a Horthy-rendszerben is éltem. Akkor is volt a községeknek, járásoknak, megyéknek önállósága, de egy községben bírónak lenni tiszteletbeli állás volt. Aki megkapta, büszke volt, hogy ő a falu bírája. Nagyobb községben működött egy jegyző, aki a szakmai munkát végezte és az államot képviselte, de nemcsak egy községet látott el, hanem a környékbeli kis falvakat is. Tehát ezt az óriási apparátust nem tartotta fönn az állam. Nem bírta. Na jó, lezárva, ez régi ügy! Ön mikor született? Szörnyű régen, 1921-ben. A nyolcvannyolcadikban vagyok most. Rengeteg a mögöttem lévő múlt, ezt jobb, ha az ember elfelejti. Ha jól érzi magát, és egészséges... A koromnak megfelelően, ahogy mondani szokták. A múltkoriban voltam szemorvosnál, aki évek óta könyörög, hogy műttessem meg a bal szememen a szürke hályogot. Hát minek, erre a rövid időre? „Ne mondjon már ilyet!” – így a szemorvos. „Az anyósom 96 éves, és még futkos.” Ilyen orvosi érvre mit mondhatok? Hadd kérdezzek még egy személyeset! A hivatalba többen bejárnak és tevékenykednek azok közül, akik 50 évet ott eltöltöttek. Van, aki többet is. Szakértői feladatot kap. Nyugdíjazása után mennyire használta ki a hivatal az Ön tapasztalatait? Bartha Barnabás (itt lakik a szomszédban, egy emelettel följebb) szólt, hogy a Népességkutatóba menjek be legalább egy kis átmeneti időre. „Olvasgass, s ha tudsz, segíts valamit!” Öt évig bejártam a Népességkutatóba. Katona Tamás is ott dolgozott még akkor. Egész jó társaság volt ott. Munkácsival dolgoztam együtt. Rendkívül rendes ember volt. Valami bankos lett azután. Erről jut eszembe: ismeri Csernok Attila könyvét?


19

20

DR. MAROSI LAJOS

Nem. Csernok Attiláról nem is hallott? Nem ismerte. Ő Módnénál dolgozott, majd átkerült a Nemzeti Bankhoz, ott elnökhelyettes lett, és aztán kiment Brazíliába mint a Monimpex vagy milyen impex vezetője. Később önálló vállalatot alapított, orvosi segédeszközöket forgalmazott. Most kinn él, de nyáron itt van Magyarországon. Írt egy könyvet, A komáromi pontonhíd a címe. A hivatalról is ír benne, a Péter György-korszakról. Jól jellemzi. Azt mondja, mi védett területen dolgoztunk, és Péter György ideje alatt boldog emberek voltunk. Tényleg így volt. Egyebekben is érdekes könyv. Nem kell vele egyetérteni... Kér kávét? Milyen képzettséggel indult neki a pályának? Mikor a hivatalhoz kerültem, érettségivel rendelkeztem, és egy évig jártam előtte egyetemre, még a Horthy-rendszerben. Az akkori műszaki egyetemnek volt egy közgazdasági kara, arra jártam, de váratlanul behívtak katonának. 1941-ben, egy évvel hamarabb, mint ahogy kellett volna. Ennek az volt az oka, hogy amatőrként rádióztam, s mivel akkor nem lehetett csak úgy rádió adó-vevőt tartani, bekapcsolódtam honvédségi klubba, a győri tüzérlaktanyában. Ott megtanultunk morzézni, rádiózni. Mivel a hadseregnek kevés volt az ilyen képzettségű embere, behívtak. Megszakadt a további tanulási lehetőségem. Három évig voltam katona a háború alatt, aztán sebesülés, kórházak. Végül hazakerültem. Eredetileg vidéken élt, de az egyetemi évet Budapesten töltötte? Budapesten. De vidéken éltem. A győri vagongyárban dolgoztam. A gyár évenként pár embert jelölhetett ilyen nagyon kivételes helyzetbe. Havi 60 pengő fizetést kaptam a vagongyártól, és állták az egyetemi költségeimet is. Olyan ösztöndíjszerűség volt. … Ez megszakadt a katonasággal. A háború után az élelmezési szakmába kerültem, malmokban voltam könyvelő, tervező-statisztikus. Jelentkeztem a KSH egyéves káderképző tanfolyamára, amelynek elvégzése után a Vas megyei igazgatóság vezetésével bíztak meg. Ott voltam négy és fél hónapig, amikor felhoztak Budapestre, osztályvezetői beosztásba. Feltételül szabták, hogy az egyetemi tanulmányaimat folytatni kell. Elvégeztem a közgazdasági egyetemet. Az egy évet beszámították? Sajnos nem. Újra kellett kezdeni. Megpróbáltam, de azt mondták, jobb, ha végigcsinálom az egészet. Voltak ismereteim, úgyhogy az első év alatt kettőt végeztem el. Így 4 év után túl voltam rajta, és tovább dolgoztam a hivatalban. Hogyan lett főosztályvezető? 1955-ben a hivatal elnöke helyetteseket kapott. Négy helyettest kellett kinevezni. Az egyik a Mezőgazdasági főosztály vezetője volt, Fazekas Béla. Az ő helyére kerültem, egy évig vezettem azt a főosztályt. Akkor megint történt egy átszervezés. Az elnök megkérdezte, mit választok: a mezőgazdaságot vagy a területet. A területet választottam.


21

A főosztályvezetés mellett a folyóirat főszerkesztője is volt. Milyen volt a munkamegosztás? Mi volt Horváth Tibor felelős szerkesztő dolga, és mi volt a szerkesztőbizottságé? Eléggé élénk munka folyt abban a bizottságban. Havonta-kéthavonta ültünk össze. A beérkezett összes anyagot átnéztük. Nekem ezeket előbb beadta Horváth Tibor. Mindet elolvastam, a többiek pedig ott ismerkedtek vele. Eldöntöttük, hogy milyen sorrendben, mi kerüljön be a lapba. Mit érdemes, mit nem érdemes nyilvánosságra hozni? A bizottságban megbeszéltük azt is, mit közöljünk a nemzetközi tapasztalatokból, konferenciákról. A folyóirattal kapcsolatos levelezést (fölkéréseket, észrevételeket) mind bemutatták nekem, én véleményeztem. A szerkesztővel mindennapos és nagyon jó kapcsolatom volt, Horváth Tiborral is, később Kovács Tiborral is. Sajnos múlt időben kell beszélnünk róluk. Kedves munkatársaim voltak és jó szakemberek. Tehát Horváth Tibor sem él már... Kitűnő szakember volt. Alig tudok rájuk úgy visszaemlékezni, hogy könnybe ne lábadjon a szemem. Nem csak egyszerű munkatársak voltak, hanem abban a feladatban, amit kitűztem, ők ugyanolyan részt vállaltak, mint én. Megértették, egyetértettek. Sokszor kemény vitáink voltak, de a vitáinkat barátsággal tudtuk lezárni mindig. A szerkesztőbizottság tagjaival a vitáim talán élesebbek, szakmaibbak voltak. Ki tudtuk zárni a baráti kapcsolatokat, azt, hogy kiről van szó, melyik szerkesztőről, szerzőről. Csak azt néztük, hogy szakmai szempontból mi felel meg jobban. Néha a cikket vissza kellett küldeni, átíratni. Ha rangban olyan emberről volt szó, akkor meghívtam, és hármasban megbeszéltük. Mit javasol, kivel készítsünk még interjút a jubileumi évben? Remek, jó partnerünk volt Kőszegfalvi... Enyedi György is sokat írt nekünk... Köszönöm a beszélgetést! Budapest, 2008. november 25. Kulcsszavak: interjú, KSH megyei igazgatóságok, KSH járási felügyelőségek, megyei évkönyvek, Statisztikai Értesítő, Területi Statisztika, főszerkesztők, Barabás Miklós, Péter György. Resume Miklós Barabás has been the Editor-in-Chief for 30 years of the Regional Statistical Journal, which entered into its 50th volume this year. The economist-statistician, retired head of department in his age of 88 years tells the history of HCSO’s regional institutes and the evolution of the journal from an internal newsletter into the official forum of professionals in regional statistics before the microphone of the recent managing editor. This reminiscence is the documentary of an era, which reveals the significant role of György Péter, who had been the president of the HCSO for 22 years: the man who granted „protected zone” for statisticians. (Miklós Barabás died in 2009.)

Pályaív, védett területen

Recommend Documents