Online
Írta Dexter Landlord
Ahogy a Doktor zsibbadtan magához tért, csak egy sík, barnás árnyalatú felület tárult a szeme elé; néhány pillanatra szüksége volt, hogy rájöjjön: a plafont bámulja. „Kellemes”- futott át az agyán, de hirtelen görcsbe rándult: egy pillanattal azelőtt még a TARDIS kilincsét fogta, ahogy éppen ki akart lépni a Marrakesh-re, a vásárbolygóra. „Érdekes ember maga” – csendült fel egy férfi hangja a közvetlen közeléből. – És még a felét sem tudja – reagált az időúr enyhén megrettenve a váratlan hangtól. – Hol vagyok? – Maga nagyon szerencsés – folytatta a fickó, mintha meg sem hallotta volna a kérdést. – Ebben az életkorban már veszélyes a beültetés, de sajnos kötelező. – Mit raktak belém, ki maga, és hol vannak a társaim?! – ordított a másikra Doktor, mire a férfi legyintett és ő egy pillanat alatt lehiggadt, mintha csak intravénás nyugtatót kapott volna. – Üdvözlöm a világunkban, egy Neuro Linket kapott. Ez egy multifunkciós, miniatürizált eszköz, amit műtéti úton a szaruhártyájába ültettünk. Közvetlen kapcsolatban van az agy minden érzékelési és mozgató központjával, teljes érzékszervi élményt adva. Emellett kapcsolódik egy globális hálózathoz, ami közvetlen kapcsolatot hoz létre más emberekkel és intézményekkel, leegyszerűsítve és felgyorsítva minden tevékenységet, kényelmesebbé és biztonságosabbá téve a világot mindenki számára. Felejtse el, hogy ki maga, és hogy honnan jött. Mostantól hozzánk tartozik. Most, hogy ezt tisztáztuk, meg kell néznie egy oktatófilmet. Elnézést a gyermeteg stílusért, de… hát gyermekeknek készült. Ja, és ha már ennyire érdekli: a nevem Shmit. Nem Smith, Shmit. „Mindegy, csak engedjen ki innen” – felelt volna a Doktor, de szoba elsötétült és az egyik falon egy pillangó alakú logó jelent meg, aminek a helyét aztán átvette egy szimatolva közeledő, animált játékkutya, komikusan nagy szemekkel. Szinte bántóan magas, modulált gyerekhangon szólalt meg: „Szia, én vagyok a te Neuro Linked. Segítek neked eligazodni ebben a haaaatalmas világban! Velem intézheted el a hivatalos ügyeidet, vagy játszhatsz is, ha ahhoz van kedved. Gyerűűűűűnk!” – Azzal egy hátra szaltót bemutatva eltűnt a falról, de csak azért, hogy újra megjelenjen a szeme előtt lebegve, amire a Doktor ijedtében hátrahőkölt és a levegőbe kapott. A figura könnyedén kitért a csapás elől. – „Én csak az NL-ed által az agyadba vetített kép vagyok, és rajtad kívül senki sem lát. Játszúúúúúúnk!” – fejezte be és farokcsóválva elhátrált – „Gyere, fogj meg!” – Erre az eszköz kalibrálása miatt van szükség – vetette közbe Shmit. – Azt hiszem, mellőzhetjük a kicsiknek szánt köröket. Ha nem működik együtt, soha nem jut ki innen. Az Intézetet gondosan őrizzük, tehát ha engem le is ütne, nem jutna messzire. A Doktor ismerte a kiterjesztett valóság fogalmát, de csak korlátozott felhasználással; nem tudott olyan világról, ami teljesen arra épült. Ösztönösen a csavarhúzója után nyúlt, de nem volt nála. Ekkor eszmélt rá, hogy pizsamát visel. Tehát bele kellett mennie a játékba: szitkozódva ment az incselkedve röpdöső figura után, az ablaktalan szobában. „Ügyes vaaaaagy!” – kiáltott a kreatúra, amikor végre sikerült lihegve elkapnia. – „Most mondjuk együtt: Neuro Link be!” – Neuro Link be – morogta kényszeredetten a Doktor, mire a látómezeje szinte felrobbant: állapotjelzők csíkjai kúsztak végig a szemei előtt megjelenő ablakokon, és még több panel, amin feliratok peregtek végig, szinte követhetetlen sebességgel. „Rendszer információk betöltése kész. Konfiguráció befejezve. Az eszköz működésre kész. Csatlakozás a hálózathoz… csatlakozva…” A sok fényes ablak végül eltűnt, de a látómezeje jobb alsó sarkában még ott maradt pár ikon. – Azt hiszem, mára ennyi elég is volt – állt fel a férfi. – Holnap folytatjuk a tréninget. Addig nyugodtan böngésszen, ismerkedjen az NL-jével. Ahogy a férfi elment, az időlord megvizsgálta a szobáját, és rá kellett jönnie: csak akkor szabadulhat innen, ha fogcsikorgatva, de együttműködik. A levegőbe bökött ott, ahol a látóterében az internet parancsikonja lebegett. Teljesen normális böngészőablak jelent meg, ha eltekintünk attól az apróságtól, hogy látszólag húsz centire világított a szeme előtt. Hamar ráérzett a kézmozdulat-vezérlésre, az oldalak szinte könyvlapokként peregtek az ujjai között. Könnyedén letölthette, vagy egyetlen mozdulattal a szemétko-
sárba dobhatta az információkat, de bármennyit is kutatott, nem talált különösebben érdekes információt: az átlagos Földön volt, 2011-ben, de akkor még ez a technológia nem létezett. „A Földön ebben a formában sosem létezett” – tette hozzá félig hangosan. A Neuro Link technológiája a Wikipedia szerint ötven éves is elmúlt, ami az időlordban megerősítette a gyanút, hogy valahogyan egy párhuzamos realitásba került. Egyre jobban aggódott a társaiért. Egy felugró ablak zavarta meg a gondolatmenetét, amin ismerős tárgyat pillantott meg: a TARDIS-t, amit harsogó hangon kommentált egy zavaróan lelkes hang: „Lépj be te is a Battle Online világába, hogy megnyerd ezt a különleges kiegészítőt: az Időgépet! Segítségével egy pillanat alatt eljuthatsz bárhová térben és időben, az életerő csökkentése nélkül!” A Doktor döbbenten keresett rá a Battle Online-ra: afféle hiperrealista, saját szemszögű lövöldözős játéknak tűnt, de üzemeltetőt vagy rendszergazdát furcsa módon nem talált. Csak a játékból lehetett elérni őket, de ahhoz meghívóra volt szükség, amit megvásárolhatott az, akinek elég kreditpontja volt hozzá. Aznap már nem sok mindent tehetett, inkább az alvás ideiglenes menedékét választotta, de csak nagy sokára tudott elaludni: az agya tovább zakatolt egész éjszaka. A meneküléssel és szörnyekkel zsúfolt, szívdobogtató rémálmok után másnap reggel a férfi egy tálcával a kezében jelent meg, rajta némi élelemmel. Miután kedvetlenül evett pár falatot, a Doktor a játékról kérdezte. – Látom, nem tétlenkedett – nevetett fel. – Hamar be fog illeszkedni. A BO igen népszerű a fiatalok körében. Sokan több időt töltenek bent, mint a valós világban; főleg, ha hozzávesszük, hogy idekint is felhasználható kreditpontokat szerezhetnek, pusztán csak játékkal. Ha akarja arra is kitérünk majd, de előbb a napi megélhetést biztosító funkciókkal kell kezdenünk. Gyorsan peregtek az órák és a Doktor szinte itta a tudást: megtanulta, hogyan használja az NL-t tájékozódásra, üzenetek továbbítására, vagy éppen telefonálásra. Szabadidejében belépett a Battle Online kiképző verziójára, mert ahhoz nem volt szükség meghívóra. Ahogy ez megtörtént, egy minden formát, vagy viszonyítási pontot nélkülöző, egyenletesen szürke közeg vette körül. Először ki kellett alakítania a játékban használt megjelenését. A Lovag páncélzatához hasonló öltözéket választott az elméjére azonnal reagáló katalógusból. A páncélzat némileg lassította, de elég erős védelmet biztosított neki, ezért ez kezdőként logikus választásnak tűnt. Az arcával meg volt elégedve, azon nem változtatott. A fegyverzettel kapcsolatban már bajban volt: gondterhelten pörgette a szemei előtt futó filmszalag-szerű menüt, de sem a szúró-vágó, sem a lőfegyverek nem hozták lázba. Végül a rendszer segítségét kérte, ami meglepetésére a saját szónikus csavarhúzóját ajánlotta fel. „Talán letapogatta a gondolataimat” – villant át az időúron. Amikor a játék a másodlagos fegyverre kérdezett rá, egy hirtelen ötlettől vezérelve Darvvinra koncentrált, majd újra a segítség gombjára bökött. A következő pillanatban megjelent mellette az ismerős alak. Fölötte ott ragyogott a „DARVVIN, HŰBÉRES” – felirat, valamint egy zöld sáv, ami az életerejét szimbolizálta. Amint ez megtörtént, a környező, egységes szürkeség egy pillanat alatt buja erdővé alakult át és előlépett belőle egy alak, fölötte a TRÉNER-felirat lebegett, valamint az ő életerő sávja. Mielőtt a Doktor észbe kaphatott volna, a tréner pisztolyt rántott és rálőtt. A lövedék nagyot csattanva robbant sziporkázó darabokra a telitalálattól, és a Doktor az életerő sávja rögtön egyharmadával csökkent. Az időlord futásnak eredt, de a páncélzat nagyon lelassította, hátulról újabb találat érte, az életereje is tovább apadt. A teljesen realisztikus növényzet és a stressz pár pillanatra elfeledtette vele, hogy ez nem a valóság: egy fa mögé bújt, hogy időt nyerjen. Ahogy átgondolta a helyzetét, arra jutott, hogy ledobja a nehéz páncélt egy könnyebb bőrvértért cserébe: legördítette a játék főmenüjét, kiválasztotta a megfelelő öltözéket, elfogadta és az azonnal megjelent a testén. A közelből halk roppanás ütötte meg a fülét, ahogy az ellenfele közelített. Darvvin eközben nem mozdult. Nyilván parancs nélkül nem cselekedhetett, hiszen itt csak egy fegyver volt, nem több.
A Doktor végül összeszedte magát és a kezébe szorította a szonikot: „Csak egy pillanatom lesz, mielőtt tüzel. Banzáj!” Ahogy elrugaszkodott, az idő lelassulni látszott: tágra meresztett szemekkel és elnyújtott bődüléssé mélyült kiáltással a száján lebegett egyenesen a fegyver csöve elé, miközben erőből bekapcsolta a szonikot. A pisztoly üresen csettent, ahogy a Doktor belevágódott egy közeli bokorba. Az ellenfele eldobta a használhatatlan fegyvert, majd az arcán ördögi vigyorral előhúzott egy borotvaéles katanát. Noanna csak a sötétséggel nézett farkasszemet, amikor magához tért. Régi, fáradt szagok hatoltak az orrába, és a matrac nyekergett minden mozdulatától, ahogy óvatosan körbetapogatózott. Elképzelése sem volt arról, hogy hol lehet, de egy dologban biztos volt: csakis a Doktor hibája lehet. – Van itt valaki? – szólalt meg halkan, de nem kapott választ. A füléhez csak tompa, távoli zajok jutottak el. „Talán a föld alá hoztak” – gondolta. Alig talált tapintással azonosítható dolgot maga körül, végül egy kisebb, fémesen hideg, hosszúkás tárgy akadt a kezébe. Ezt szorongatva várakozott, miután meggyőződött arról, hogy a helyiség egyetlen bejáratát önerőből nem tudja kinyitni. Ahogy a tréner megjelent, a Doktor azonnal kiütötte az elsődleges fegyverét, majd ráküldte Darvvint, aki bár nem úszta meg pontvesztés nélkül a szamurájkard csapásait, erőteljes támadásaival nagyobb sebzést vitt be, mint amekkorát elszenvedett. Az ellenfél hamarosan a földre zuhant, életereje végképp elfogyott. A Doktor elégedetten pöccintette meg a kilépésre mutató ikont. Nem akart sokáig időzni a játékban, csak amíg eléri a rendszergazdát, vagy bárkit, aki segít neki visszaszerezni a TARDIS-át és megmagyarázni ezt az egész helyzetet. Ahogy visszatért a valóságba, a már ismerőssé vált Shmit kreol arca fogadta. – Jó hírem van: minden vizsgán átment, most már elhagyhatja az Intézetet. Kap egy egyszerű lakást London külterületén, és ötezer kreditpontot a kezdéshez. Szerezzen valami munkát, és élje az életét. És ugye mondanom sem kell, hogy az előző életéről senkinek sem beszélhet. Ha mégis megteszi, mi megtaláljuk és a kezelése egészen más irányt vesz majd – valamelyik pszichiátriai részlegünkön. – Csak két dolgot szeretnék még kérdezni, talán válaszolhatna végre – szólalt meg válaszul, halkan a Doktor. – Hogyan kerültem ide, és mi történt a barátaimmal? – Nos – vakarta meg az állát a férfi –, a barátairól semmit sem tudok. Önt egyedül találták meg a Waterloo Parkban, Neuro Link nélkül, meztelenül, eszméletlenül. Mintha az égből hullott volna alá, és ennél racionálisabb magyarázatot azóta sem találtunk az érkezésére. Miután végre elköszöntek egymástól, és a Doktor elhagyhatta az Intézet épületét, az időlord felszállt egy emeletes, piros buszra. Cikáztak a fejében az elméletek: talán a többiek mind ott maradtak abban a másik valóságban és most őrá várnak, a TARDIS ötletét pedig egyszerűen ellopták, pont úgy, ahogy a csavarhúzójának virtuális változatát is valószínűleg már elérhetővé tették a fizető játékosok számára a BO-ban. A szemei előtt egy térkép jelent meg az utazás folytatásához, rajta piros vonallal jelölve az útvonalat, az átszállási pontokkal. Vonatra szállt, amikor a rendszer arra utasította, miközben figyelte a semmibe révedő tekintetű embereket, ahogy pantomimeztek, vagy a levegőben gépeltek. „Nincsenek gyerekek” – villant át az agyán a gondolat, de a tekintete előtt felragyogó sárga-fekete figyelmeztető tábla félbeszakította a gondolatait. Az ő megállója következett. A lakást egy lepusztult környezetben, panelházakból álló lakótelep egyik épületének sokadik emeletén találta meg. A lakás nem is volt egyszerű. Mert inkább fülkének volt mondható, nem lakásnak. Egy jellegtelenül fakó hálófülke, főzőfülke, zuhanyfülke. Olyan érzés kerítette a hatalmába, ami még a börtöncellában sem érte utol: a klausztrofóbia. Nem csak azért, mert egy szűk élettérbe volt bezárva, de egyetlen világba, egyetlen nyavalyás idősíkba. Ki akart törni! El akart futni, mert azt sem tudta, mi ellen kellene harcolnia. Az egyetlen nyom az a játék volt. Miután valamennyire berendezkedett az új otthonában, átlépett a virtuális univerzumba.
Az időlord alaposan áttanulmányozta a BO felépítését: először a „Csatatérre” kell majd mennie, ahol el kell érnie legalább a négyes szintet. Csak ezután kaphat majd küldetéseket, amiket egyedül, vagy egy klánhoz csatlakozva kell végrehajtania. Ha elérte a nyolcas szintet, csak akkor indulhat el az egyenes kieséses „Halálcsatán” a fődíjért, és minél hamarabb, mert rengetegen pályáznak a becses jutalomra. Sajnos ez tűnt az egyetlen lehetőségnek arra, hogy válaszokat kapjon. Sokat beszélgetett különböző fórumokon haladó gamerekkel, de a hajójának eredetére itt sem talált utalást, csak ötleteket a hasznosítására: a nyertes a játékszerverek archívumába visszatérve támogathatta önnön, még kezdő szintű karakterét, hogy visszamenőleg átrendezhesse az erőviszonyokat a saját javára, rengeteg, már lezárult csata kimenetelét megváltoztatva ezáltal. A játékba való jelentkezés ezer kreditpontba került, további ezerötszázba a már felépített karakter importálása. A szükséges segédprogramok letöltése és installálása után ott is állt a Csatatéren, egy apokalipszis utáni világ romos, kiégett díszletei között. A távolból fegyverropogás és robbanások zaja hallatszott. Nem volt vesztegetni való ideje, egyenesen elindult a harcok irányba, nyomában a macskamód sétáló Darvvinnal. A hirtelen bekapcsoló neonfény szinte megvakította Noannát. Vakon csapkodott alakalmi fegyverével, ami valamiféle orvosi eszköz alkatrésze lehetett egykor. Határozott, de gyengéd kezek ragadták meg, miközben egy női hang próbálta lecsillapítani: „Nyugodj meg, kérlek! Segíteni akarunk.” A virtuális környezet itt is hátborzongatóan valóságosnak hatott, az időlord mindössze a lépéseit érezte könnyebbnek. Próbaképpen elrugaszkodott, aminek eredményeként hatalmasat szökellt. Ezután még erősebben tesztelte a lábait: rohanni kezdett. A haja csapkodott a menetszéltől ahogy egyre gyorsult, a lábai szinte elmosódtak a sebes mozgástól. Nyomában hamu és porfelhő emelkedett a magasba. Csak egy pillanatra villant meg valami fényes a szeme sarkában, de ez megzavarta: megbotlott, és pörögvepattogva száguldott tovább, csak egy rozsdás autóroncs tudta megállítani, ami panaszosan nyekkenve horpadt be a becsapódás erejétől. A Doktor testére valódi fájdalom csapott le: a mesterséges univerzumba transzportált tudata egy pillanatra elhomályosult, és a sokktól félig bénán ordított: „Darvvin! Védelem!” A gép végtagjait széttárva, támadásra készen állt meg fölötte, készen állva bármilyen támadás elhárítására. A távoli, tompa csatazaj folytatódott, de hozzáadódott egy furcsa, zavaró adalék: egy kislány kuncogása. Ahogy a Doktor felnézett, egy tízévesforma lányt pillantott meg neonkék hajjal, amit két copfba fogott, nevetségesen nagy, piros masnikkal. – Te aztán jó gyors vagy, Doktor – kacsintott rá, miközben a vállán pihentette az addig a kezében tartott csatabárdot, ami mögé, a mérete miatt, akár el is bújhatott volna. „Honnan tudja…” – szólalt volna meg az időlord, de aztán meglátta a lány feje mellett lebegő feliratot és az életerő sávot. – Köszönöm. Stream! Most vagyok itt először. Akkor most megtámadjalak, vagy hogy? – A Doktornak nehezére esett bántania őt, annak ellenére is, hogy tudta: ez nem a valóság. – Hát… – gondolkozott el a lány, ahogy állát megérintve a töprengés mozdulatát parodizálta, de közben a szemei sunyin összeszűkültek. – Akár én is megtámadhatlak téged!!! – sikított fel. Egy másodperc tört része alatt váltott pszichózis-üzemmódba, és azzal a lendülettel lesújtott Darvvinra, aki nagyot reccsenve hárította a csapást, miközben az életereje azonnal a felére csökkent. A Doktor jobb híján menekülőre fogta a dolgot, a vérszomjas csitri vihogva és csapkodva eredt utána, miután a félig magatehetetlen Darvvint félrelökte az útból. A Doktor most már nagyon bánta, hogy nem egy kézi ágyút választott az elején. „Átkozott nosztalgia!” – lihegte magában. Futás közben a levegőbe döfött, újra megnyitva a képesség-ismertetőjét: tud futni, ugrani, a hűbéresét kezelni és a csavarhúzójával gépeket manipulálni. Tudta: meneküléssel nem juthat magasabb szintre, azt kellett használnia, amije van. Lopva hátrapillantott és azt kellett látnia, hogy a lány már nem követi. Valószínűleg a karaktere nem elég gyors egy üldözéshez. Csak ott állt és felé
mutatott a bárdjával, aminek pengéje a következő pillanatban, a függőleges átmérője mentén, kettévált, enyhén hátrasiklott és előbukkant belőle egy méretes fegyvercső. A Doktor a földre vette magát, ahogy a fegyver egy pillanattal később dörögve szórta meg őt a vörösen ragyogó halállal, amire válaszul vadul sivítva váltak semmivé a tereptárgyak körülötte. Az időúr kezeivel emelő mozdulatot téve jelenítette meg a hűbérese irányítópaneljét, hangvezérlésről kézi irányításra kapcsolva. Utasítására Darvvin távoli szemeként mutatta neki a helyzetet, ahogy óvatosan, az elszenvedett károk miatt bicegve kerülte meg a kislányt, hátulról becserkészve a prédát. A lány sem lehetett valami rutinos játékos, teljesen lekötötte az ő rejtekhelyének tűz alatt tartása. Az időlord „megszállás”-típusú távirányításra váltott, teljesen átvéve a hatalmat a hűbérese fölött, minek következtében a személyes avatárja ideiglenesen teljesen kiszolgáltatottá vált. Lassan kiengedte a robot hosszú farkát, ami alapvetően nem fegyverként szolgált, de hajlékonysága, és ezáltal jó irányíthatósága, most jó szolgálatot tehetett. A rugalmas toldalék óvatosan kúszott a romok között, egészen a támadó bokájáig, majd egy hirtelen mozdulattal rátekeredett és a magasba rántotta, azután párszor a földhöz csapta, hogy biztosan harcképtelenné váljon. Miután visszaváltott, a Doktor az ájultan heverő lányhoz sietett, hogy a lehető leghamarabb eltávolítsa a közeléből a fegyverét, és amikor ez megtörtént, a fülében felcsendült egy dallam, ami a győzelmét jelezte. Jutalmul száz kreditpontot kapott, valamint egy tárgyat, ami egy gömbölyű üvegcse formáját viselte. Az eszköz a leírása szerint kettős feladatot látott el: ha megissza a tartalmát, visszatölti az az életerőt. Ha viszont eltöri, halálos méreg lesz a benne lévő folyadékból. Tudta jól: ha megölné a lányt, a fegyverét és az ő pontjait is megszerezhetné, de nem ez volt a terve. Valami más járt a fejében. „Sokan áldozták fel az életüket azért, hogy megszerezzük azt a tudást, amivel kijátszhatjuk a Neuro Link technológiáját” – intett a vörös hajú nő a szemével a kezében tartott kisméretű dobozkára, aminek átlátszó fedele alatt két kontaktlencse pihent. „Erre sem emlékszel? Mármint az NL-re?” Noannának eszébe sem jutott, hogy a bizalmába avassa ezeket az embereket, még a tőrőlmetszett ázsiai arcú Yurit sem, akit – mint kiderült – mentorául jelöltek ki. Nem csak az idegenekkel szembeni, mélyen belenevelt tartózkodás tartotta vissza attól, hogy beszéljen magukról az embereknek, de azt sem tudhatta, hogyan hatna ez rájuk. A legkevesebb, hogy őrültnek néznék, talán még meg is ölnék. – Sajnos még semmi – nézett félre ösztönösen, és körülpillantott a dohos, pincére emlékeztető helységben, hogy elfedje a mozdulatot. A helyiséget mindössze egy fém asztallal és két székkel rendezték be, a falon pedig egy felirat díszelgett kopott, téglavörös betűkkel: „Ha valamiért nem kell fizetned, nem vásárló, termék vagy, amit eladnak.” A nő beszámolt Noannának az emberiséget kiszolgáló, de titokban felhasználó technológiáról. A lány meglepett arccal nézett fel a Doktorra, amikor végül magához tért. – Miért nem öltél meg? Én azt tettem volna. – Jobb egy élő szövetséges, mint egy halott ellenség – vonta meg a vállát a férfi. – De ha gondolod, folytathatjuk a harcot, Stream. – Kezdő létedre egész jók a képességeid. Nekem az is megfelel, ha a végén köztünk dől el a meccs. Viszont most mennem kell. Találkozzunk holnap délután, a belépési pontnál! A Doktor is kilépett. Állást kellett találnia, hiszen akár hosszabb időbe is kerülhet, hogy visszaszerezze a tulajdonát. Hamarosan egy kis számítógép szervizben talált munkát. Az NL-technológia elterjedtsége ellenére is sokan használtak PC-ket, részben hobbiból, részben azért, hogy a telefonvonalakat használó régi rendszer segítségével olyan lehetőségekhez is hozzájussanak, amiket a Neuro Linken keresztül nem érhettek el, vagy túl kockázatos volt elérniük a sasszemmel figyelő szűrőprogramok miatt. Az időúr először csak méltatlanul kis feladatokat kapott: összeszerelést, hardvertesztelést. Később már egyszerűbb szoftveres prob-
lémákhoz is odaengedték, de gépet sosem adhatott át. A főnökének lehetett oka a bizalmatlanságra: szinte naponta jöttek az ellenőrzések „gyanús tevékenység” miatt. Sem a kollégák, sem a vevők nem rajongtak az új dolgozóért, aki rendszeresen idiótának nevezte őket. Olyan eset is akadt, hogy az egyik munkatársát a grabancánál fogva rángatta ki az utcára, ami után a jobb lábával adta meg a kezdő sebességet a távozáshoz. Amikor megkérdezték tőle, miért tette, csak morgott: „Gyűlölöm a kontárokat.” Csak azért tűrték meg, mert zseniálisan dolgozott: sokszor hozott rendbe olyan gépeket is félrészegen, amiről már a legjobb formáját nyújtó szerelő is régen lemondott volna, de a csodálkozóknak csak annyit vetett oda: „Géniusz vagyok!” A munkanapok szürke unalomban követték egymást: gépek jöttek és mentek a szerelőbokszában, és ő mindegyiket alaposán átvizsgálta információk után kutatva. Általában semmi érdekeset nem talált rajtuk, eltekintve a kellemesen bizsergető bosszankodástól, amit a hanyagul összedobált konfigurációk váltottak ki belőle. Egyszer egy, a szokásosnál nagyobb ház került a kezei közé. Már sértett büszkeséggel el is könyvelte magában, hogy megint egy özönvíz előtti vacakot sózott rá valami dilettáns, de amikor a szerelőpultra helyezte, végre pozitívan csalódott: a legmodernebb konstrukciót kapta a kezei közé, amit ez a világ csak produkálhatott. Egy mozdulattal létrehozta a szerkezet robbantott ábráját, ami a számítógép fölött lebegve jelent meg. Egyenként megragadta az alkatrészeket, virtuális ablakot nyitva mellettük, amin a tesztprogramok futását figyelte. A hiba azonnal nyilvánvalóvá vált az alaplap vizsgálatakor: a hullámzó áramellátás következtében kiégett egy apró biztosíték. A hiba elhárítása után a merevlemezhez is eljutott: annak szimbolikus képét maga felé húzta, a bal kezével megfogta, majd a jobbal olyan mozdulatot tett, mintha egy láthatatlan földgömböt akart volna megpörgetni. Az alkatrész ábráján erre forgó gyűrű jelent meg, miközben a Doktor szemei elé ikonok és mappák ugrottak fel, gyors egymásutánban. Egyesével átvizsgált minden állományt, de ezek se szolgáltak új információkkal. Már sóhajtva lemondott erről is, a bezárás ikonja felé nyúlt, de a keze megállt. Valami furcsán akadt meg a tekintete: az összes állomány méretének összege kisebb volt, mint az összes, foglalt lemezterület. Percek alatt összedobott egy programot, ami észrevétlenül megjeleníti a rejtett fájlokat. Miután ezt is lefuttatta, még jobban tűzbe jött, hiszen így sem talált magyarázatot az eltérés mértékére, bár már az így megjelenített információ láttán is felvonta a szemöldökét: egy pincerendszer tervei voltak eldugva a gépen. Átváltott optikai tartalommegjelenítésre: a szimbolikus merevlemezből különböző méretű tornyokként emelkedek ki az adatszeletek. Ujjaiból csipeszt formálva kiemelte azt az egyet, amihez nem kapcsolódott elérési útvonal. Ott volt előtte egy állomány, amihez még a gép felhasználója se férhetett hozzá, majd kezeinek széttárásával kicsomagolta azt. A rejtett adathalmaz ultramodernnek tűnt, jóval fejlettebbnek minden technológiánál, amit addig látott. Sőt annál is, amivel valaha találkozott. A felépítése alapján mégis csak egy programszelet lehetett: egy nagyobb algoritmus egy, önállóan működésképtelen darabkája. „Az NL technológia vizsgálatakor pár civil kutató rájött, hogy az emberek szemébe ültetett készüléknek egy másik funkciója is van – folytatta Yuri. – Amellett, hogy adatokat küld és fogad a felhasználó akarata szerint, lebonyolít egy másodlagos, állandó adatforgalmat is. Mielőtt a legtöbbjüket elhallgattatták, még rátaláltak valamire. Ez a dolog az ELME.” Közben a Doktor a játékban is előbbre jutott: Streammal az oldalán már szépen haladt, egymás után küzdve le az ellenfeleket. Már csak egy győzelemnyire voltak a négyes szinttől. Kihalt területen vágtak át: egy napégette, kopár síkságon. Darvvin valamivel előttük haladt, szenzoraival rejtet aknákat keresett. Nagy kockázatot vállaltak a nyílt terepen való áthaladással, de jó ideje nem találtak már ellenfelet, és ugye „élő csalival lehet a legjobban horgászni.” Nem is kellett sokáig várakozniuk: vékony füstcsík emelkedett a magasba, aminek a hegye élesen világított. Egy rakétát indítottak el a távolból.
– Miért mondja el nekem ezeket a dolgokat? – firtatta Noanna, ahogy a nőre nézett. – Akár kém is lehetek. – Erre is gondoltunk – mosolyodott el a másik. – Alaposan átvizsgáltuk, amíg öntudatlan volt, és végül arra jutottunk, hogy ön inkább egy anomália. Máskor is előfordult már, hogy csak úgy megjelentek emberek, de idáig az Intézet gyűjtötte be mindannyiukat. Az a hír járja, hogy őrültek voltak, legtöbbjük zárt intézetben kötött ki. Nagyon szerencsések vagyunk önnel. – És mi ez az ELME? – váltott témát Noanna. – Az ELME, az Emberi Logikai Memória Egyesítő. Mi neveztük el így, jobb híján. Vizsgálatok kimutatták, hogy a Neuro Linkkel rendelkező személyek agya magas aktivitást mutat olyan területeken is, ahol nem kéne, ráadásul hipnózisban fel tudtak idézni olyan információkat, amiket soha nem tanultak meg. Végül arra jutottunk, hogy világunkban minden agyat egyesít egy ismeretlen hatalom, ami az Intézet mögött és fölött áll. – De milyen célból történik ez az egész? – Egy emberi agyban 1 trillió kapcsolat van. Ha ezt megszorozzuk a Föld hétmilliárd elméjével, megkapjuk a világegyetem legnagyobb számító kapacitását, ami szinte kilátástalanná teszi a harcunkat. Rengetegen vesztek oda csak azért, mert a rendszer már azelőtt kikövetkeztette a stratégiánkat, mielőtt mi kitaláltuk azt, és ezért van, hogy minden jövevényt kiképzünk, akit csak elérünk. Ez önnel sem lesz másként, mert minden egyes emberre szükségünk van akkor is, ha a Holdról pottyant ide. Nem ismerjük a célt, amit ez a bábjáték szolgál, de elutasítjuk azt, hogy az emberiséget a megkérdezése nélkül, alattomosan felhasználják. Bármilyen indok is álljon mögötte. – És ha nemet mondok? – firtatta Noanna. – Nos – vont vállat a nő –, mi nem kényszeríthetjük, de ne legyenek illúziói velünk kapcsolatban. Mi nem vagyunk kiscserkészek. Nem fogjuk megengedni, hogy a tudása az Intézet birtokába kerüljön. – Azonnal meg kell találnom a Doktort – nyögte ki Noanna, ahogy levegőhöz jutott. Az időúr elbűvölve figyelte a kecses röppályán feléjük ívelő rakétát. Egy vagyonba kerülhetett. Stream már nem volt ennyire nyugodt: – Doktor! Ne vigyorogjon! Most mi lesz? Ha meghalunk, kezdhetjük elölről a szintet! – Sh! – intette le az időlord. – Még harmincöt másodpercig csodálhatjuk ezt a kis aranyost. Stream tudta, hogy a csavarhúzóval hatástalanítani lehet a gépeket, de itt más volt a helyzet: ha nem is robban fel, a nagy sebességgel becsapódó tárgy is könnyedén végezhet velük. Azon kapta magát, hogy visszaszámol. A Doktor szemét végig a rakétán tartva lassan előhúzta a csavarhúzót. – Még tizenöt másodperc. Figyelj, készülj… A fegyverből már csak a csúcsa és a fúvókából kicsapó lángkorona látszódott. A férfi szinte hipnotizálta a közeledő veszélyt, ahogy a szonikot a magasba emelte: „Gyere kicsikém. Gyere a papához.” A szonik bekapcsolt, a rakéta hajtóműve egy pöffenéssel leállt. A világ ismét lelassult körülöttük: az időlord felsőtestét derékban elfordítva tért ki a fegyver útjából és lenézett rá, amint néhány centiméternyi távolságban úszott el előtte lassan feléledő szellővel, ami hátrasimította a haját és meggyűrte a ruháját. „Hihetetlenül pontos” – gondolta, miközben valami gyengéden a mellkasához nyomódott. A léglökés egy gőzkalapács erejével csapott le rájuk, méterekre repítve őket a földet fröcskölve becsapódó, döglött robbanótesttől. A Doktor szemei előtt összefolyt a világ, fülében tompán dobolt a vér, életereje vészesen lecsökkent. Stream ájultan hevert tőle nem messze. Valami nagy árnyék közeledett, ami a Csatatéren ritkán nem egyenlő a halálos veszedelemmel, és az időlord tudta: ilyen állapotban teljesen védtelen, még Darvvint sem volt képes utasítani. Bizonytalanul kutatott a ruhájában, amíg ujjai egy kerek tárgyba ütköztek: az üvegcsét tartotta a kezében, ami gyógyszer és méreg is lehetett. Ha visszatölti az életerejét, az ellenfél még mindig lehet erősebb, de legalábbis felhasználhatja az ájult lányt ellene, ezért inkább minden erejét összeszedve hozzávágta az üvegcsét a már csak néhány lépésnyire lévő jövevényhez.
– Szóval mégis emlékszel valamire? – mosolyodott el Yuri. – A Doktor az útitársam volt, mielőtt idekerültünk, és ha ezt nem tudja, komoly veszélybe kerülhet. Ráadásul segíthet is. A nő ekkor felállt. – Ezek szerint úgy döntöttél, hogy mellénk állsz. Akkor most jött el az ideje, hogy mutassak neked valamit. Szűkös folyosók dohos útvesztőjén haladtak keresztül, talán kerültek is. Mindenesetre Noanna biztos volt abban, hogy bizonyos útszakaszokat többször is érintettek, mire egy technikai berendezésekkel telezsúfolt terembe értek. A látszólag véletlenszerűen elhelyezett asztalokon ütött-kopott számítógépek álltak, régi, képcsöves monitorokkal. Az asztalok mindegyikénél emberek ültek és a cementpadlón kábelek kígyóztak minden irányba, de – ahogy Noanna látta – mindegyik egy nagyobb, központi szerverhez is csatlakozott. – Honnan szereztek energiát ehhez a sok géphez? – firtatta Noanna. – Saját generátorunk van, amit egy lojális tudós fejlesztett ki a számunkra, bár nem túl megbízható. Nem egy számítógépünket rongálta már meg az áramingadozás. Ha a barátod nem nálunk van, akkor az Intézet talált rá elsőként – azzal az egyik asztalnál helyet foglaló férfihoz lépett. – Ábrahám, a segítségedre lenne szükségünk. Információ kellene egy Doktor nevű emberről, aki az Intézetbe került. Ábrahám mélyet szippantott a szájában lógó cigarettából. „Ha anomália, akkor nehéz dolgunk lesz” – morogta, miközben ujjaival vadul verni kezdte a billentyűzetet. „Általában kapcsolat nélküli szervereken őrzik az alanyokról begyűjtött információkat, miután a kezelés végére érnek. Reméljük, nem késtünk el.” A keresés sajnos nem hozott eredményt, de Yuri szerint volt még egy esélyük: be kellett törniük az Intézet központjába. A férfi egy gyors mozdulattal kapta el az üvegcsét, majd gondosan megvizsgálta: „Meg kellett volna innia. Erre immunis vagyok” – azzal visszadobta. – Miért nem ölt meg minket? – kérdezte a Doktor, miután felhajtotta az üveg tartalmát és hagyta, hogy az óriás felsegítse. – Nem volt fair ez a támadás – vont vállat a férfi, akinek a „PUSSYMAGNET42”-felirat ragyogott a feje fölött, és teljesen fegyvertelenül állt előtte. Mindössze egy szalmakalap, napszemüveg, hawaii mintás ing, térdnadrág és strandpapucs volt az öltözéke. – Ki nem állhatom azokat a gazdag ficsúrokat, akik nem a játék öröméért, vagy a meggazdagodás vágya miatt jönnek ide – tette hozzá. – Ezek csak gyilkolni akarnak, kezdőkre vadásznak. – Te már jóval magasabb szinten állhatsz – csatlakozott a beszélgetéshez az időközben kóvályogva magához tért Stream. – Jól látod kislány – mosolyodott el PM, de nem folytathatta, mert újabb rakéta emelkedett a magasba. Az óriás megindult a rejtőzködő ellenség irányába. – Gyertek! – És azzal ott mi lesz? – mutatott Stream a közeledő objektumra, mire a férfi morcosan legyintett egyet. A rakéta erre egy pillanat alatt leállt, és egyszerűen leesett az égről, távoli porfelhőt verve. A Doktor azelőtt sosem hallott ilyen képességről a játékban, pedig alaposan áttanulmányozta a leírásokat. A mágikus képességek nem így működtek, ilyen telekinetikus képességekről pedig soha nem hallott. Mindenesetre előre küldte Darvvint, hogy felderítést végezzen: a fényes gép hamar eltűnt a látómezejéből. – Csak szólok, hogy nem harcolok helyettetek. Azért vagyok itt, hogy egyenlő küzdelem feltételeit biztosítsam – szólalt meg PM, amikor már félúton jártak. – És mivel nem tűntök rossz arcoknak, kérdezhettek tőlem egyvalamit. A Doktor azonnal lecsapott a lehetőségre: – Olyan képességeid vannak, amik a játék világában lehetetlenek. Hogyan jutottál hozzájuk? – Hm… Hallottál már a fegyencedzésről? – Persze – válaszolt a Doktor. – Ezzel a módszerrel tartják formában magukat azok a rabok, akiknek nincs mozgásterük, sem megfelelő felszerelésük. De hogy jön ez ide?
Erre Stream szinte kővé válva torpant meg: – Egy bennrekedt vagy! – Oké, és az mi? – értetlenkedett a Doktor. – A bennrekedtek olyan emberek, akiknek a testét mesterségesen tartják életben és állandóan a játékban élnek, mert kómába estek valamilyen agysérülés miatt. Bár vannak önkéntesek is, akik szervi okokból nem tudnak teljes életet élni – magyarázta Stream. – Hm… mint például? – A valóságban én süketnéma vagyok – szólt közbe PM. – A BO-ban szerzett kreditpontjaim fedezik a testem ellátásának költségeit, így kihozhatok mindent a játékból, amire egy emberi agy csak képes. De most már inkább az ellenségre figyeljetek, hamarosan lőtávolba érünk. Mintha csak erre válaszoltak volna, a távolban lövések dörrentek, futásnak kellett eredniük. A nyílt térség a támadóknak kedvezett, váratlan irányváltásokkal próbáltak kitérni a lövedékek elöl, miközben Stream viszonozta a tüzet. A Doktor közben Darvvinnal támadta őket. A fedezékek mögé szorult három fiatalember nem számított a hátulról érkező támadásra: a robot korbácsfarka egyet azonnal lefejezett, amíg a másikat egy mélyen a hasába hatoló fémkar sebezte halálra. A harmadik még el tudott engedni egy utolsó lövést, mielőtt a feje szétloccsant Stream egyik lövedékétől. „A játék emberi agyra van optimalizálva” – futott át a Doktoron épp akkor, amikor az a lövedék becsapódott a mellkasába. Lassan lenézett a pénzérme nagyságú, fényes lukra, a találat helyére. A föld remegni és rázkódni kezdett a talpuk alatt és hirtelen szélvihar támadt, ami porördögöket, miniatűr tornádókat kavart körülöttük. Steam levegőért kapkodva állt, de Pussymagnet42 csak mosolyogva figyelte az eseményeket. „Már tudom, hogy mi ez az egész” – vicsorogta az időlord – „beszélni akarok vele, de most rögtön!” PM egyetlen intésére egy kapu materializálódott előttük, ami a játékban használt térugró portálra emlékeztetett. Az átjáró lassan kinyílt és mindannyian átléptek rajta. Yuri egy NL külső egységet adott át Noannának: „Feltörtünk annyi Neuro Linket, ahányat csak tudtunk. A temetőket, tudod, alig őrzik, ezért bőséges az utánpótlás. Miután átprogramoztuk őket és rámásoltuk néhány beépült szimpatizáns adatmátrixát, már hamis jeleket fognak sugározni. Csak ezek segítségével tudunk bejutni az Intézet szervertermébe.” Noanna a kiképzés vége óta nem viselte az eszközt. Most újra a pupillájára illesztette a preparált kontaktlencsét, aminek a szeme elé kivetülő képe egy fegyver virtuális vezérlőpaneljére emlékeztette. Próbaképpen felemelt egy kisebb tárgyat és megcélozta vele a falat, amin erre egy apró, fényes kereszt jelent meg. Ahogy eldobta, pontosan a kereszt közepét találta el vele. - Kaphatnék valamilyen fegyvert? – mosolyodott el. Hamarosan ő, Yuri és még ketten egy autóban ülve haladtak a városközpont felé. Még sosem járt a földön, ezért viszonyítási alappal sem rendelkezett, mindazonáltal csodálattal töltötte el, hogy olyan közlekedési eszközöket használnak, ami látható égésterméket eresztenek ki. „Ostoba, felelőtlen lények. Csoda, hogy még nem haltak ki” – gondolta. Hamarosan megérkeztek az Intézetnek otthont adó fényes, füstüveg táblákkal borított épületéhez. – Utánam – intett feléjük Yuri és elindult a főbejárat irányába. Ahogy beléptek, szinte földbe gyökerezett a lábuk: egy üres teremben álltak, aminek a másik végében négy alak állt, az egyikük nevetséges bőrvértjének ellenére is ismerős volt Noanna számára. – Mi ez az idétlen szerelés, Doktor? – mosolyodott el Noanna, megfeledkezve a helyzet valószerűtlenségéről. – Válaszoljon helyettem Shmit úr – válaszolt a Doktor, a középen álló kreol bőrű férfira mutatva. – Hol vagyunk valójában? – Nos – tárta szét a kezeit Shmit –, maga tényleg nagyon érdekes ember. Idáig még senki sem jött rá az igazságra. Voltak persze konspirációs teóriák, és az ő csapata kifeje-
zetten figyelemreméltó eredményeket ért el – mutatott Yurira – még akkor is, ha ezzel a teljes lakosság életét veszélyeztette. Elárulná, hogyan jött rá? – Nem vették figyelembe a dupla keringési rendszeremet. Mivel a rendszerük emberi anatómiára van optimalizálva, nem tudta kezelni az időlordokét. Irgum-burgum, szégyelljék magukat! Amellett pedig ott volt az a programtöredék az egyik a számítógépen, amit megjavítottam. Önmagában értelmetlen és funkciótlan, kivéve, ha egy multidimenziós rendszer része, egy kiterjedés nélküli univerzumban. Ebben a világban ugyanis nem létezik valódi magasság vagy távolság, csak önök hitetik el az agyunkkal. Pont úgy, ahogy a TV képernyőjén megjelenő kép esetében: a kis alakot távoliként érzékeljük, a nagyot közelinek vesszük, és ha egyszerre vannak jelen, akkor a tér illúzióját nyerjük. Mindezt egy fényes, kétdimenziós felület hiteti el velünk. Ha olyasvalakit ültetünk le a televízió elé, aki még soha nem látott olyat, könnyen hiheti azt, hogy egy különös varázsablakon néz kifelé. Így hitetik el önök is az emberekkel, hogy ez itt valóság. – Mégis igazunk volt! – kiáltott Yuri. – Hogyan veszélyeztetné az embereket az igazság!? – A Neuro Linkbe bekötött emberek nem rabok – tiltakozott Shmit. – Ők maguk a rendszer. A saját agyuk hozza létre a világot, amiben élnek. A katasztrófa után annyi embert mentettünk meg ezen a módon, amennyit tudtunk. Ha nem hozzuk létre azt a kollektív álomvilágot, hamarosan mindannyian megőrültek volna abban a szarkofágban, ami a testüket védi a halálos neutronsugárzástól még úgy is, hogy a kataklizma emlékét gondosan töröltük az elméjükből. A lecsatlakozottak ezen a rendszeren élősködnek, súlyosan gyengítve a kohézióját. – De mégis, kik maguk? – vetette közbe Noanna. – Már egy ideje figyeltük ezt, és még jó néhány kultúrát. Vártuk, hogy a fejlettségi szintjük elérje a kapcsolatfelvételéhez elégségest. Sajnos egy idáig ismeretlen okból kifolyólag ez a világ a megsemmisülés szélére sodródott, és ez volt az egyetlen lehetőségünk a legtöbb élet megmentésére. Doktor, ön biztonságban volt a hajóján, amíg ki nem lépett onnan, de akkor behatolt a telepatikus mezőnkbe, így be kellett gyűjtenünk mindannyiuk testét, hogy megakadályozzuk az éhhalált és a kiszáradást. Sajnos, miután a zsilipet kinyitották, a hajójuk is fertőzötté vált. Hiába is vinnénk magukat vissza és zárnánk be az ajtót. Itt kell leélniük életüket. Sajnálom a dolgot, de azért hazudtam, hogy megkönnyítsem az integrációt. – Idióták – mordult fel a Doktor. – Csak szólniuk kellett volna. Csak meg kellett volna kérniük, hogy segítsek! Ehelyett mit tesznek? Bezárnak! – zárta le a mondanivalóját, egy kis kellemes üvöltözéssel. – A legjobb szándékkal cselekedtünk – szabadkozott Shmit. – Mit tehetnénk? – Megmondom én, mit tehetnétek – acsargott az időlord, miközben a mutatóujjával felfelé bökött egyet, de legbelül táncolt az örömtől. – Vigyétek a szarkofágjainkat a TARDIS-omba és kapcsoljatok össze Darvvinnal, aki, ha jót akar, még működik. Pár pillanattal később egy ismerős hang csendült fel a semmiből: - A KAPCSPOLAT KIALAKULT. MIBEN SEGÍTHETEK? – Jó hallani a hangodat! – kiáltott a Doktor. – Miután visszavittek minket, állítsd helyre a sugárzási szintet a TARDIS-ban és ébressz fel mindannyiunkat! Megértetted? - TERMÉSZETESEN ÉRTETTEM – válaszolt a robot – KÉREM, KÉSZÜLJENEK FEL! – Köszönök mindent, Stream – fordult a lányhoz a Doktor. – Esküszöm, hogy megtalálom a megoldást. – Tudom, hogy így lesz – mosolygott a lány az időlordra. – Ne feledd: láttalak harcolni. Majd találsz valakit, akit irányíthatsz, hogy elvégezze helyetted a piszkos munkát. Noanna is elköszönt a társaitól, majd mindketten vibrálni kezdtek és pár pillanattal később teljesen eltűntek. – Nos – szólalt meg ekkor Shmit és Yuriék felé fordult –, akkor most beszélgessünk el a maguk ostoba kis lázadásáról... Ahogy a szarkofágok kinyíltak, a Doktor szemei előtt szupernóvák robbantak fel. Már hetek óta nem érte fény a szemeit. Könnyezve húzta elő a szónikus csavarhúzóját csak azért, hogy szeretetteljes csókot nyomjon rá. Noanna hasonló tüneteket produkálva bújt elő: „Még soha életemben nem voltam ilyen éhes. És büdös.” – morgott.
Amint egy kicsit összeszedte magát, a Doktor a vezérlőpulthoz sietett, hogy felmérje a környezeti jellemzőket. – Semmi – nyögte ki végül. – Hogyhogy semmi? – firtatta Noanna. – Nincs kinn sugárzás? – Abszolút semmi nincs odakint, az űrben lebegünk. Csak meg akartak szabadulni tőlünk. A Doktor megvizsgálta a szarkofágokat: valamiféle műanyagból álltak, amiben bonyolult áramkörök sokasága rejtőzött. Csak néhány aranyfényű, fém csatlakozóelem ragyogott ki az egyöntetű szürkeségből. – Nem tudják, kivel húztak ujjat! – lihegte bosszúszomjasan az időlord, miközben a szonikkal átprogramozta a szarkofágokat, hogy megnövelje a jelek hatóerejét, majd két hosszú kábellel hozzákapcsolta azokat a TARDIS rendszereihez. – Feküdjön vissza, most azonnal bemegyünk. A TARDIS majd befogja a szubtér-jelet, és úgy követ minket arra a planétára. Olyan nincs, hogy én ezt szó nélkül hagyjam! Noanna kicsit megrettent az acsarkodó férfitől, még soha nem látott tőle ilyen reakciót. A gyűlölet hangja sercegő elektromosságként száguldozott az időgép belsejében. A Doktor és útitársa egy tükörfényes padlón fekve tért magához, körülöttük mindent átható fehérség uralt. A nő kelt fel először és hunyorogva nézett körül. – Ez most más. Még sosem láttam ilyet odabent. – Mert akkor egy másik módon érkeztünk meg – válaszolt a Doktor, majd körbeszonikozott, mire egy sima fal jelent meg előttük –, és még nem vagyunk bent. Ez a rendszer tűzfala. Tenyerét először óvatosan, majd egyre fokozódó terheléssel nyomta a falhoz. Miközben a szonikot is ráirányította. „Ne felejtse el, hogy itt mi mindössze adatok formájában létezünk. Ne akarjon átsétálni rajta, mert az agya szerint szilárd, ezért ez nem működhet. Inkább engedje, hogy az érzései és a képzelete vezessék. A képzetet mindig erősebb, mint bármilyen vaslogika.” – azzal keresztültolta a kezét az akadályon és elindult előre, míg teljesen el nem eltűnt a fehérségben. Noanna is a falhoz lépett. Egész felnőtt életében azt sulykolták belé, hogy mindent racionálisan közelítsen meg. Hogy az érzelmek szabadon engedése egyenlő a csata elvesztésével. Erre most jön ez az ember, ez a minden vezetőjének a szemében megvetett figura, aki csak egy lehetőséget ad neki. Egy olyan lehetőséget, ami ellen minden tiltakozik, amit a világról eddig hitt. Lehunyta a szemét és koncentrált. Régi idők eltemetett emlékei között kutatott, miközben a torkába szúrós gombóc gyűlt, ahogy a lelkének régóta lezárt kapui lassan kitárultak: elméjében felvillant egy réges-régi kép egy hűs vizű tóról, amihez a forróság elől menekültek még gyerekkorában. Felidézte az érzést, ahogy a vízbe gázolt, ami centiméterenként haladva kebelezte be egészen addig, amíg a folyékony közeg teljesen magába nem fogadta. Vakon lépet egyet előre, miközben egy fuvallatra emlékeztető érzet járta át a testét: átlépett a tűzfalon. Amikor végre kinyitotta a szemét, Noanna elé idegen kép tárult: szürkés félhomályban álltak egy végtelennek tetsző folyosón, melynek fala mellett emberméretű, fekete hasábok sorakoztak. – Doktor, hol lehetünk most? – nézett szét a nő. – Úgy néz ki, a rendszer alaphelyzetbe állt, csak a legfontosabb funkciók működnek – reagált az időlord. – Valószínűleg most konfigurálják újra, hogy még hatékonyabbak lehessenek. Ha sikerül eljutunk a központba, mindenkit kiszabadíthatunk ebből a börtönből. – Azzal megindult a folyóson, miközben a szonikkal pásztázott. – A mező nem egyenletes. Meg kell keresnünk a forrást, mielőtt újra stabilizálódik. – De mi lesz, ha megtaláljuk? – sietett a férfi után Noanna. – Akkor mit teszünk? – Improvizálunk – mosolyodott el a Doktor. – Majd megszereli, szakikám? – engedett meg magának egy kis szurkálódást a nő, de a másik válaszra sem méltatta.
Egyforma járatok sokaságán haladtak keresztül, csak a csavarhúzó egyenletes zümmögése és valami távoli, hullámzó morajlás zaja töltötte be a teret, amihez egy idő után egy lassan erősödő, sivító hang csatlakozott. – Ránk találtak! Készülj fel, mert minél közelebb kerülünk a maghoz, annál nagyobb ellenállásra számíthatunk – mondta a Doktor és átadott a nőnek egy fegyvert. – Ez egy univerzális törlőprogram. Ugyanolyan szoftvermodul, mint amit a Neuro Link is szimbolizált. A távolban fényesen lebegő gömbök jelentek meg: már nem volt szükségük az emberi forma álcájára. Amint megfelelő távolságba kerültek, azonnal tüzelni kezdtek: aranyfényben ragyogó plazmasugarak cikáztak körülöttük. A két betolakodó a hasábok mögé rejtőzve keresett menedéket, miközben viszonozták a tüzet, de azok néhány találat után szertefoszlottak. – Ne bújj a hasábok mögé! – kiáltotta az időlord és cikázva előreszaladt. A nő azonnal megértette: ezek nem egyszerű tárgyak voltak. Mindegyik egy élő, lélegző embert jelképezett, akik miattuk halnak meg itt és most. A rendszer szemrebbenés nélkül áldozta fel őket. Minden találat azonnal eltüntetett egy támadót, de ahogy előrehaladtak, csak több és több jött, szinte állandó tűz alatt tartva őket. Elvétve találtak fedezéket, ahol egy pillanatra lélegzethez juthattak. Az egyik ilyen alkalommal a szinte már megszokottá vált lövések zaja egy pillanat alatt elcsendesült. Nyilvánvalóan csapda volt, de tovább kellett haladniuk ezért lassan felemelkedtek, hogy felmérjék a terepet: a szondák egykedvűen lebegtek, mintha csak vártak volna valamire. Noanna rosszat sejtve fordult meg, miközben lövésre készen tartotta a fegyverét. Két szonda, ami a csatazaj védelmét kihasználva mögéjük került most lövöldözni kezdett, de a nő és az egy pillanat alatt megpördülő időlord leszedte őket. – Doktor – szólalt meg Noanna, miközben a hasa alsó részén ragyogó lyukra nézett. – Eltaláltak. – A nő lassan térdre rogyott, miközben a Doktor hozzá ugrott, hogy elkapja estében. – Miért vág ilyen arcot? Egyszerűen felébredek a TARDIS-ban, és jöhetek viszsza, nem? A férfi lassan lehajtotta a fejét. - Sajnálom, de nem. Noannán jeges borzongás futott végig. Annak ellenére, hogy a halál mindig is benne volt a pakliban, most rettegés fogta el. Azokra az emberekre gondolt, akiket már soha nem fog viszontlátni. Helyekre, amiket már sosem kereshetett fel. A céljaira és vágyaira, amiket már nem érhet el. A túlvilági élet nem foglalkoztatta, soha nem hitt ezekben a dolgokban. Tudta: csak az elkerülhetetlen semmi várja, hát átadta magát neki. Lehunyta a szemét, miközben arcán keserű könny gördült végig. – Átkozott, öreg Doktor – sóhajtotta és ragyogó köddé foszlott. A szarkofágok ajtaja felnyílt és Noanna csodálkozva ült fel. – Nem arról volt szó, hogy bemegyünk? Valami hiba csúszott a számításaiba, Doktor? – Óriási tévedés – vigyorgott önelégülten a másik. – Minden úgy történt, ahogy akartam. Az eszközt arra használtam, hogy letapogatva minket digitális klónokat hozzon léte, mindkettőnkét egy-egy olyan algoritmussal megspékelve, ami kényszerleállást okoz. Nem mondhattam el, hogy mire készülök, mert azt kiszúrhatták volna, és akkor több figyelmet fordítanak a bolygó valóságbeli felszínére. Az is elég rizikó volt, hogy én tudtam róla. – Ezek szerint az ottani énem azt hiszi, hogy van kiút. Ez nagyon gonosz volt, még magától is. – Ne nézzen így, nem volt más lehetőség – szabadkozott az időlord. – Akkor viszont mi értelme személyesen is odamenni? – Egyfelől azért, mert lehet, hogy nem is sikerül. De ha sikerül is: előfordulhat, hogy kívülről is kell valamit tennünk. Mellesleg landoltunk. A vezérlőpult felől recsegve, torzan, de felismerhetően a Doktor hangja szólalt meg: - „Doktor! Hallasz? Hellóóó!” – Tisztán és érthetően! Mi a helyzet odabent?
- „Noannát sajnos elveszítettem és erősen támadnak! Nem tudom, hogy sikerülhet-e eljutni az adatmagig!” Az időlord szinte érezte, ahogy Noanna tekintete a hátát perzseli. – Értettem. Menj tovább és próbáld meg nem megöletni magad, te pojáca. - „Ha olyan okos vagy, gyere és cseréljünk helyet” – méltatlankodott a másolatDoktor. Az időlord egy tablettát adott át Noannának, miután ő maga is lenyelt egyet. - Ez elvileg egy hologram generátor, de úgy módosítottam, hogy védőmezőt képezzen körülöttünk ruha helyett. Ha csak úgy kimennénk a felszínre, megint a virtuális térben találnánk magunkat, de arra ott van az a jóképű fiatalember, aki ebben a pillanatban is odabent harcol. – És mi lesz a másolattal, ha elvégezte a dolgát? – firtatta a nő. – A megfelelő pillanatban megtöri a mátrixa koherenciáját, kiszabadítva a vírust. – Tehát megöli magát… – Nem ölheti meg magát, mert nem is él. Csak egy program. – Ahogy mi is azok voltunk odabent. És ha már itt tartunk, hol van Darvvin? – replikázott Noanna. – Ő sem akar meghalni, de inkább ő, mint én – vont vállat a Doktor és közben a tekintetével ő is a robotot kereste. – Azt pedig, hogy mi jár annak a konzervdoboznak a fejében, csak ő tudja. Indulhatnánk? A bolygó nem szerepelt a TARDIS adatbázisában és egyáltalán nem hasonlított a Marrakesh-re. Az égbolt alapján extrapolált csillagtérkép szerint valahol az ismert univerzum peremén helyezkedett el. Poros, kopár kinézete meg is magyarázta az elfeledettségét: növényzet alig borította, a ragyogóan tiszta, halványzöld égboltot egy felhő sem takarta, a horizontot barnás fátyol övezte a szálló por miatt. A távolban egy város első viskóinak vonala hullámozott a forróságban, távolabb fémes-grafitszürke, széles talapzatú tanúhegy magasodott, amit asztallap simaságú, vízszintes felület zárt le odafent. Ahogy közeledtek a település felé, apró, mozgó alakokra lettek figyelmesek: gyerekek gyülekeztek. Amikor megérkeztek, már népes csapat gyűlt össze a szurtos, szakadt ruhájú törpékből, akik ránézésre egyidősnek tűntek. – Doktor. Rájuk miért nem hat a mező? – fordult Noanna az időlordhoz. – Lehet, hogy egy életkor előtt még az agyuk nem reagál rá – vont vállat az időlord. – Önnek nem tűnt fel, hogy nincs odabent kisgyerek? – Az igazat megvallva nem sokat mozogtam a külvilágban. – Akkor sem tudta volna, ha kint él, ahogy más sem. Valami, az érzékelésszűrőhöz hasonló technológia megakadályozta volna… A gyerekek eközben teljesen körülfogták őket: tapogatták, a ruhájukat rángatták, miközben arcukon a piszkot könny vágta ösvények szabdalták fel. - Hol van anyu és apu? Mikor jönnek haza? – szipogták. - Ott vannak! Mindjárt megjönnek! – kiáltott egyikük, miközben a távolból közeledő két, póklábú robot felé integetett. Mindannyian rohanni kezdtek feléjük, mintha a két felnőtt már ott sem lett volna. Az egyik gyerek egyszer csak elesett, azután újabb és újabb követte, végül mindannyian ájultan hevertek a porban és a gép egyesével összeszedte a rongybabaként lógó, ájult kis testeket. Eközben a másik, aminek megközelítőleg csecsemő méretű tartályok sorakoztak a hátán, tovább közeledett. – Doktor! Nem gondolja, hogy tennünk kéne valamit? – kiáltotta oda Noanna. – Teljesen felesleges – vont vállat a másik. – A Központi egységet kell hatástalanítani, mert anélkül nem menthetjük meg őket. Már a rendszerben vannak. A szonik recsegő hangon szólalt meg a Doktor zsebében: - „Doktor! Azt hiszem, akadt egy kis problémánk! A környezet elkezdett átalakulni, attól félek, hogy elkéstünk.” Ahogy eltette a szonikot, a virtuális Doktor a saját és Noanna fegyverét is marokra fogva nézett körül a hirtelen megjelent közparkszerű környezetben. Megszámlálhatatlan, símaszkot viselő kommandós vette körül, gépfegyverüket rászegezve.
A fizikai lét béklyójától megszabadult időlord elméjében vadul cikáztak a gondolatok: még korai lett volna kiszabadítania a vírust, de a támadói is túl sokan voltak. A levegő vibrálni kezdett körülötte, ahogy egy villámcsapásszerű felismerés árasztotta el, szinte letaglózó erővel: a valósnak vélt világban és a játékban ugyanazok a szabályok érvényesek, hiszen valójában egyik sem magasabb rendű a másiknál. Ugyanannak a nemlétező érmének a két oldala. Felemelte a fegyver tartó kezeit, rájuk nézett, majd a katonákra emelte a tekintetét: - „A Doktor vagyok. Időlord, a Gallifrey bolygóról. 5246 éves vagyok, és nem győzhettek le, mert már túl vagyok minden elképzelhető harcon. Túl vagyok az életen és a halálon” – szemei borostyán fényben ragyogtak fel. – „Fussatok...” Kezei elengedték a fegyvereket, amik egy pihe komótos vontatottságával indultak meg a talaj felé vezető hosszú útjukon. Noanna és az időlord hosszú gyaloglással értek el a hegyig, ami szemmel láthatóan mesterséges alkotásként állt előttük. Útközben többször is találkoztak a pókszabású gépekkel, de azok ügyet sem vetettek rájuk: mintha csak sétáló tereptárgyak lettek volna. Amikor a szédítően magas építmény lábához értek, ismerős alak csillant meg a fényben: Darvvin. – Ki mondta neked, hogy hagyj ott minket, te rozsdafészek? – kiáltott rá a férfi. – SENKI NEM MONDTA – reagált a gép. – KÖVESSETEK! – azzal eliramodott, eltűnve a sima falon támadt nyíláson keresztül. Odabent minden kékes fényben úszott. A TARDIS-ban maradt szarkofágokhoz hasonló tárgyak sokasága között haladtak el, mindegyikben egy-egy emberrel. A csöndet csak távoli, hullámzó búgás zaja töltötte meg. Ezrek és ezrek feküdhettek ott öntudatlanul, emeletek sokaságán át. Egyre magasabbra jutottak a végtelenbe nyúló lépcsősorokon, amik végül megszűntek, amikor egy tágas terembe érkeztek. A plafon és a padló között ütött-kopott gömb lebegett, a helyiség falát panoráma ablak helyettesítette, szabad kilátást engedve a végtelenbe nyúló tájra. – Doktor! Mi ez? – képedt el Noanna. – Egy Gallifrey merevlemez. Évezredek óta nem láttam ilyet – hüledezett az időlord. – Nagyon elavult, de ezeket az örökkévalóságnak építették. Már csak azt kéne tudni, hogy ki guberálta ki Arcadia szeméttelepéről. Szerencsére teljesen kompatibilis a mi eszközeinkkel. Darvvin! Csatlakozás! A robot hosszú, rugalmas farka lassan előcsusszant és halk kattanással hozzákapcsolódott a szerkezethez. - CSATLAKOZTATVA. SZINKRONIZÁCIÓ FOFLYAMATBAN. KÉSZ. – Doktor – szólt bele az időlord a szonikba úgy, mintha csak egy mikrofonba tenné, de nem kapott választ. – Théta Szigma! Válaszolj! Az egész épületen remegés futott végig. - A LETÖLTÉS MEGKEZDVE. A SZARKOFÁGOK KINYITÁSA FOLYAMATBAN. ÉS... – Na, mi van? – türelmetlenkedett a férfi. - NE MERJ MÉG EGYSZER THÉTA SZIGMÁNAK HÍVNI! – fejezte be a gép, fényesen ragyogó szemmel ránézve. - „A teszt ragyogóan sikerült, és a számítások is időben befejeződtek” – mosolygott magában a szőke férfi, aki egy barokk íróasztal mögött ülve követte az eseményeket, majd messzire pöckölte a szeméből egymás után kivett kontaktlencséket. – „Az, hogy sikerült lemásolni ezt a félnótást, csak a hab a tortán.” – Azzal kihúzta az asztalfiókot, kivett belőle egy pisztolyt és miután egy ideig nézegette. a halántékához nyomta. De mielőtt meghúzhatta volna a ravaszt, egy dermesztő hang csendült fel a szobában - Állj! Még van egy kis dolgunk.
