Szabó Levente – Nagy György:1
Odalent 1. kép: odalent…
Mottót adni egyfelől mindig könnyű. Ám egy ilyen szó (mint amilyen például az odalent) lehet üres címszó, és lehet sokféle értelmezést, jelentés-sűrítést tartalmazó fogalom is. Az alábbi rövid írás megkísérli ezt a szót körüljárni, messze nem a teljesség igényével, de azzal a céllal, hogy bemutassa: az értelmezési kísérletek száma igen magas, s ez az alkotóheti munkákra inspiráló hatással bírhat. 2. kép: illusztráció a francia Enciklopédiából, 16. sz.
Először is: mit jelent a földalattiság? Ha ugyanis a föld alatt van valami, akkor valójában hol van, miben van? Nem pontosabb a földben kifejezés? Ezek szerint föld alattiság alatt azt értenénk, hogy bármilyen vékony földréteg alatt vagyunk, tehát kritérium, hogy minden oldalról föld vegyen minket körül. Ezt viszont szükségesnek sem neveznénk, nemhogy elégségesnek. Akkor mi legyen? Odalent? Pontosabbnak tűnik, mert ez a szó irányt jelöl: nem fent, nem itt, nem ott, hanem lent, sőt odalent. Legyen tehát ez a mottónk, elég tág – de tágítsuk még tovább. Hét gondolatcsoportba terelgetnénk bele e téma szerteágazó irányait. Mottónk (emlékeztetőül: az odalent) elsősorban a föld alatti világot, ha tetszik: a föld alatti építészetet juttatja eszünkbe, de gondolhatunk a szó mély, rejtett fogalmi asszociációira is. Fontos ugyanakkor a föld alatti világ érzékelésének különlegessége, ezen belül is a fény kitüntetett szerepe. Érezzük a jelentésárnyalat hierarchikus tartalmát, ahogy az odalent határhelyzetre is utal, és a szó szoros vagy áttételes formájában az underground is – mint szociológiai és topográfiai fogalom egyszerre – látókörünkbe kerülhet. 3. kép: bányafelmérés korabeli ábrázolása metszeten
1
És nyilván, ehhez a körhöz ki-ki asszociációk egész sorát illesztheti még. Végül pedig szó esne majd a földalattiság negatív építészetként való értelmezéséről, azaz az elvétellel, kivájással, ha tetszik bontással való térképzésről, valamint néhány olyan átmenetet jelentő példáról, amelyek mottóként citált fogalmunk értelmezési határait még jobban feszegethetik, ha ugyan szét nem szakítják.
Először: a földalattiságról és a barlangról
4. kép: termeszvár metszetrajzai a szellőzőcsatornákkal
A föld alatti világ döntően az állatoké és a növényeké. Gondoljunk a fák lombkoronájával megegyező méretű, ugyanolyan impozáns, ámde láthatatlan gyökérzetére, vagy a termeszek csodálatos építményeire, melyekben a hűtő-fűtő szellőzőrendszer olyan tökéletesen működött, mint mai korszerű létesítményeinkben. De az ember is ősidők óta szoros, gyakran szimbiotikus viszonyban van a földdel. 5. kép: kígyót vadászó afrikai bennszülöttek
A kígyót vadászó afrikai bennszülött ma is természetesen megy a föld alá, éppoly természetesen, ahogy mezítláb jár a földön. Sőt, az ember térérzékelése is, olyan alapvető és nagy léptékű dolgokon kívül, mint amilyen az erdő, a síkság, vagy a hegy és a völgy, kétségkívül a természet alkotta föld alatti üregekhez, barlangokhoz kötődik, melyeket az embernek nevezhető ősünk a természettől foglalt el. A menedék, az oltalom, azaz a túlélés, és a tér érzékelése, a lépték tehát közös gyökerű fogalmak. A föld alatti építészet ősképe a barlang. Ez az őskép erős szimbólum is. A születésnek és a halálnak egyként jelképe. A föld mélye, mint a termőföld anyaméhe ősi, civilizációk előtti, ha tetszik pogány eredetű asszociációk sorát szüli. Zeusz, Hermész és Mithrasz is barlangban született, majd nevelkedett, ahogy a keresztény kultúra is átörökítette ezt: gondoljunk csak a betlehemi Születés Barlangra, majd Jézus sírjára. Később a katakombák ókeresztény világa a menedék, a rejtőzködés föld alattisághoz kötődő fogalmát erősítette, míg a remeték, szerzetesek esetében a civilizáció elutasítását, a világtól való elvonulást jelentették. A barlang tehát a földalattiság olyan sűrített fogalma, mely valamiképp a civilizációs fogalmaink kezdetére utal, elég, ha a Krisztus előtt 11-13 ezer évvel ezelőtti Altamira lenyűgöző falképeire utalunk. A természet adta föld alatti üregek, terek elfoglalása, a szónak fizikai és spirituális értelmében valami nagyon fontos határhelyzetet jelöl az építészet folyamatában. 2
6. kép: Altamira barlangjának falkép-részlete
Vagy nézzük Platón barlang-hasonlatát! A barlang, az előtte égő tűz és az azelőtt táncoló alakok, illetve ezek árnyéka a barlang falán, mint az ideák és azok megjelenési formái, tehát mindez, mint az elvont gondolkozás modellje, szerves egységet tudnak alkotni. Érthető, ha érezzük a barlangnak, mint ősképnek ezt a kultúráktól független, meghökkentő erejét. A földalattiság ma is sokszor modell, gondolkozásunk modellje. Rudolf Schwartz német építész A föld beépítése című munkájában a föld rétegződéseihez, tektonikájához, az egymásra csúszó rétegekhez hasonlítja az egész társadalom berendezkedését, hierarchikus szerkezetét, és a kultúrák kialakulási folyamatát.
Másodszor: a föld alatti érzékelésről és a fényről 7. kép: Asszuán, kút a Krisztus előtti harmadik évezredből
Ha a föld alatt vagyunk, az érzékelésünk máshogy működik. Más lesz a közérzetünk. Elbizonytalanodunk. Gondoljunk egy föld alatti pince nyirkos hűvösére, falának nedves-puha tapintására, az erjedő must illatára-ízére vagy éppen a doh szagára, vagy egy metró fülledt és nyomasztó zsúfoltságára, a barlangok hasító csendjére vagy a víz monoton zajára, a vaksötétségre, vagy a félhomályra. Kétségtelen, hogy lényegi bajban a szemünk van odalent, hiszen többi érzékünk egymást erősítve, kiegészítve remekül működhet, míg az alapvetően sötét terekben látásunkkal nem sokra megyünk. Mindezt azért fontos átgondolnunk, hogy megértsük, mennyire hangsúlyos a fény szerepe a föld alatt. A fényé, mely eredetében (fizikailag és spirituálisan is) idegen a lenti világtól, annak épp ellentéte. Az egyiptomi Asszuán közelében található az az óriás keresztmetszetű kút, mely még az ókorban épült. A Krisztus előtti III. században a nyári napforduló napján a kútba merőlegesen besütő nap segítségével számították ki a Föld kerületét. Az alapvetően a sötét világot megidéző kutat sajátos fény-kútként értelmezhetjük, mintegy szélső esetét bemutatva a föld alatti fényviszonyoknak.
8. kép: Dominique Perrault látványterve a vertikális tengellyel (1999)
3
Ennél jóval kevésbé extrém, ám egyszerre poétikus és didaktikus megfogalmazása e problémának Dominique Perrault kulturális központ-terve Santiago da Compostellában. Nevezhetnénk „Nap-csapdának” is azt a kompozíciót, melynek lényege, hogy a Nap fényét a föld alá csalogassa. A nagyméretű kulturális központ föld alá helyezése, és a földfelszínen csupán jelként történő megjelenítése a tájban önmagában is szép gondolat. A felszínen megjelenő üveghasáb itt azonban csak a „jéghegy csúcsa”, alatta van az a vertikális mag, amely különféle tükrök segítségével a fényt csalogatja be az egyébként sötét, földalatti csatlakozó terekbe. A fényes külvilágnak és a sötét belvilágnak meggyőzően szép találkozási lehetőségéről szól ez a terv.
9. kép: a valsi fürdő felülnézeti fényképe (Peter Zumthor, Svájc)
Peter Zumthor svájci építész közismert épülete, a valsi fürdő nem tipikusan föld alatti alkotás, hiszen csak egy kis része van ténylegesen a föld alatt, jóllehet tetejét zöldtető fedi. Mégis, két okból érdekes problémafelvetésünk kapcsán. Azon túl ugyanis, hogy egyértelműen érezhető a tervezői szándék a földalattiság érzetének felkeltésére (gondoljunk a termálfürdő amúgy is földalatti eredetére, az épület sötét, meleg és nedves, szinte érzéki kőburkolatú belső tereire), az épület sajátosan használja a fényt. A zöldtetőként viselkedő födémen a környező dombok felülete „kifeszítve” jelenik meg, és olyan üvegsávokkal szabdalt, melyek a barlang falának repedéseit, és az azokon beszüremkedő fényeket idézik meg. A tér kiképzése is olyan, mintha föld alatti kőzetből vájt üregek rendszere alkotná. Persze, itt nem direkt megfeleltetésről van szó, az épület elméleti háttere ennél jóval összetettebb. Moravánszky Ákost idézve: „A természeti alakulat élményét idéző üregesség szintén fontos. Azonban nem organikus, hanem élettelen, nyugvó, ásványi világról van szó. A folytonosan mozgásban lévő, fejlődő, organikus felszíni világ súlyos és sötét föld alatti ellenvilágát teremti meg.”2
Harmadszor: a hierarchiáról 10. kép: Orvieto, VII. Kelemen kútja 1527-ből
A föld mélyének problémája, a föld közepének felfoghatatlan izgalma nagymértékben járul hozzá a problémakörhöz. Ahogy geocentrikus szemlélődésünk számára felfoghatatlan a világmindenség tágassága, ugyanígy zavarba ejtő földgolyónk középpontjának elképzelése. Ezt a hierarchiát jól kifejezi a végtelen felé nyitott, és a véges felé zárt kútszimbólum. A kút – azon túl, hogy teljesen profán vízvételi hely – életadó forrásszimbólum egyfelől, és víz-föld-levegő vagy alvilág-föld-ég kapcsolatát megjelenítő jelkép másfelől.
4
11. kép: A föld mélyének tüze és a víz találkozása
Odalent: jelenheti azt is, hogy közvetlenül alattunk, a talpunk alatt, de ugyanakkor irdatlan, felfoghatatlan mélységet is jelölhetünk e szóval. Talán a gravitáció törvényével is összefügg, hogy az ember világképe vertikális jellegű, fent, a fény birodalma a túlvilág, lent, a sötétség birodalma a földi, profán, vagy egyenesen a kárhozat metaforája. 12. kép: 1500 körüli, az utolsó ítéletet ábrázoló triptichon középső táblája (Bécs)
A sötétség, a félelmetes és ezért kiismerhetetlen világ, a föld melege, a vulkánkitörések lávája, tüze, tehát mindaz, amit az ember a föld alatti világból érzékelt, nagyban befolyásolhatta a kárhozatról, a pokolról kialakult képét. Az 1500 körüli, az utolsó ítéletet ábrázoló triptichon középső táblája csak egy a középkori keresztény ábrázolások közül, amelyen menny, pokol és a köztük lévő földi szféra hierarchiáját az ég és a föld alatti világ között feszülő skála ábrázolása illusztrálta. 13. kép: Pueblo Bonito, szakrális indián-építmények
Az új-mexikói pueblo törzsek teremtésmítosza szerint az első emberek a földön lévő nyílásokon keresztül a föld alól bukkantak elő, így aztán e törzsek szertartáshelyei is erre a mítoszra alapulnak. Itt a föld alatti világ a származás helye, alapvetően pozitív, tiszteletet kiváltó misztikus szféra. Mivel azonban erről a világról vajmi keveset tudtak, a földalattiságot annak határhelyzetében voltak képesek megragadni, ezek az egyszerű, mégis erőtől sugárzó földfelszíni építmények is erről tanúskodnak. A világkép, a túlvilági létről vallott felfogás a temetkezési helyek kialakításában is megjelent. Azon túl, hogy itt értelemszerűen, a legtöbb esetben föld alattiságról beszélhetünk, a „porból vagyunk porrá leszünk” tényszerűségén túl, fontos, kultikus, ha tetszik szakrális dologról van szó, mely a föld alatti világ misztériumát erősíti, sőt gyakran meghatározza. 14. kép: temető (Szentegyházasfalva)
5
15. kép: Szent Callixtus katakombája, a római pápák temetkezési helye
Az ókeresztények katakombái azért is sajátos építmények, mert a temetkezés és az illegalitásból fakadó menedékszerűség sajátos, mai szemmel talán bizarr módon összekapcsolódnak. Az arcosoliumokból, azaz falba vájt fülkékből, és a cubiculumokból, azaz kisebb-nagyobb termekből álló temetkezési helyek a Krisztus utáni III.-IV. századtól, a keresztényüldözések miatt esetenként istentiszteleti helyekké is váltak. A nekropoliszból így lett polisz a föld alatt, sajátos „underground” világ.
16. kép: altemplom belső képe, Joze Plečnik (Bécs)
Ha templomaink altemplomaira gondolunk, melyek sokszor temetkezési helyek is, akkor érezzük a kapcsolatot, az ősi, majd ókeresztény hagyomány és a mai napig tartó templomépítési gyakorlat között. Ezek földalattisága korántsem olyan triviális, mint előképeinél, mégis, ha egy huszadik századi példát, Joze Plečnik bécsi templomát nézzük, érezzük ősi, elemi erejét e föld alatti térnek. Ráadásul Plečnik nem csupán az altemplomok évezredes hagyományát idézte meg, hanem a nyersbeton sima és mosott felületű, homokfúvott alkalmazásával valóban föld alatti, felületében már-már természetes, míg struktúrájában alapvetően mesterséges teret alkotott. Ez a feszültség teszi rendkívül izgalmas hatásúvá ezt az altemplomot. 17. kép: Igualada-temető, Miralles
Eric Miralles, spanyol építész Igualada-temetője a földalattiság kétrétegű gondo-latát valósította meg. Egyfelől ez a fajta építészet tájépítészet, melyben érezhetjük Gaudí Güell-parkjának hatását, de itt a központi meditatív teret szikla és kőfalak veszik körül, a föld alatt vagyunk tehát, jóllehet felfelé nincs korlátozva a tekintet. Másfelől ez a körbevevő fal a föld alatti világ következő, mélyebb rétegét takarja, az építész ugyanis e mögé helyezte a sírokat, kriptákat, valamint a temető egyéb helyiségeit. Ez a fal tehát kettős identitású: határ földalattiság és földfelettiség, majd két, eltérő jellegű és erősségű földalattiság között is. Az 1500 körüli rudabai hindu templom a lenti világ megtisztító erejére épült. Míg az alaprajz szokványosan szerkesztett, szabályos, kéttengelyes, szimmetrikus formára utal, a templom metszetében meghökkentő téri világot rejt. Ez a szakrális épület arra a rítus-sorozatra épül, mely a sötétségbe való alámerüléssel indul, s az ezt követő megtisztulás során a napfényre való megérkezéssel zárul. A templom téri szerkezete, galériás-lépcsős kialakítása rendkívül izgalmas, inhomogén téri világot rejt. A ház lényegében egyetlen hatalmas lépcső, melyen lefelé haladva egyre sötétebb lesz.
6
18. kép: hindu templom felülnézeti képe (Rudabai)
Először tehát a világosságból a sötétségbe, majd a sötét világból ismét a külvilágra: ez a lényege ennek a megtisztulást jelentő rítusnak, és erre épül a kompozíció szerkezete is.
Negyedszer: a határhelyzetekről A határhelyzetek mindig a legizgalmasabbak. A föld alatti világ felszínnel való találkozása rendkívüli, drámai erővel bír. Természetes, hogy a föld alatt lévő, emberek által használt világ a föld felszínén is megjelenik. Ez lehet egy aprócska lyuk, széles hasíték, de akár zömében a külvilág felé nyitott tér is. Míg a belső, lenti világ rejtett, befelé forduló, annak minőségét, jellegét sűrítetten fejezi ki a felszínen megjelenő, felnyíló része. 19. kép: pincelejárat (Badacsonytördemic)
20. kép: a németek által épített bunkermaradványok a normandiai partoknál
Vannak sajátos, ezt a drámát szükség-képpen torzítottan megjelenítő objektumok is, ilyen a hallatlanul izgalmas bunkerépítészet. A II. világháború során a nácik által a normandiai partokra telepített bunkerek félig föld alatti, félig föld feletti világa egyfelől a táj hihetetlenül erős, szépséges durvaságát erősíti, másfelől az expresszív betonépítészet hatását mutatja. A föld alattiság itt inkább a földfelszín topografikus durvaságában, és az azt erősítő betonépítményekben van jelen. 21. kép: Perrault: Villa One (1992-95, Cotes D'Amor, Franciaország)
Most nézzük Dominique Perrault egy másik, megépült, de kis méretű házát. Ez az elegáns villa egy szokványos családi házas környezetbe épült, csak éppen a föld alá. A domborzati viszonyokat kihasználva az építész a tájat építette tovább. A hosszú föld alatti ház egyetlen üvegfallal kommunikál, a lejtő felől homlokzatot képezve, míg tetején felülvilágítókkal engedi be a fényt. A gondozott gyep síkjába helyezett felülvilágító-lapok rendjerendezetlensége és rejtőzködő jellege a táj szép 7
továbbépítése, s egyben a minimális beavatkozás érdekében tett tervezői gesztus. A felszín, a táj tehát itt olyan határhelyzet, mely ugyanazt a nagyvonalúságot és finomságot tükrözi, mint a koncepció egésze. 22. kép: Pei, a Louvre bővítésének belső képe (Párizs)
Magától értetődik, hogy a határhelyzetek témakörénél megemlítsük Pei párizsi Lovre-piramisát. Itt a múzeum bővítésének nagyszabású földalatti programját a felszínen megjelenő piramisok reprezentálják (funkcionális magyarázatukon túl, azaz hogy bevilágítást és megközelítést tesznek lehetővé). A föld alatti világ föld felett megjelenő része jel tehát, ha tetszik ikon. Lényegi különbségről van szó: itt nem a föld alatti rész természete bukkan ki a külvilágra, hanem egy önálló felszíni építmény teremt kapcsolatot lent és fent között. A határhelyzet itt tehát dramatizálva van.
23. kép: a hat mozgólépcsőből álló kompozíció távlati képe (Toledo)
Toledo a turisták áradata miatt kényszerült arra, hogy megteremtse a fenti óváros és a lenti parkolók kapcsolatát. A megoldást itt hat egymás utáni mozgólépcső jelentette, melyek mintegy a hegy felszínébe hasítanak bele, fedettnyitott módon. Sajátos tájépítészet ez, tulajdonképpen a teljes építmény a mi értelmezésünk szerinti határhelyzetet mutatja: bent is és kint is, se nem kint, se nem bent. A koncepciónak külön érdeme, hogy egyszerre tükrözi a funkció lendületét, állandó mozgását, és egyszerre simul bele a sziklás hegy természetes, statikus világába.
24. kép: barlangbejárat, Massimiliano Fuksas (Niaux)
És van, amikor a határhelyzet drámaiságát az építész saját eszközeivel, kicsit talán didaktikusan jeleníti meg. Ilyen Massimiliano Fuksas niaux-i barlangbejárata. A föld alatti természetes világ ezen a ponton megnyílik a lenti táj panorámája felé. Ebbe a természet adta komplex helyzetbe az építész olyan drámai erejű koncepcióval lépett bele, mely lényszerű, ha tetszik organikus habitusával jól kiegészíti a természeti formákat, ugyanakkor anyaghasználatával, rozsdás acéllemezeivel sajátos feszültséget teremt a föld anyagával, a kőzetek világával. Ez a rozsdás acéllemez-lény mintegy előbújik a sziklahasadékból, és megáll a föld alatti és feletti világ határmezsgyéjén.
8
Ötödször: az „underground”-ról 25. kép: az elképzelt csatorna alatti alagút 19. századi rajza
Elérkeztünk annak a fogalomnak a problémájához, amelyik talán az egyik legizgalmasabb. Az „underground” azon túl, hogy föld alattit jelent, jelölhet illegálist, nem hivatalost, rejtőzködőt, tiltottat is. Ennek a jelentéstartománynak a fejlődését különösképpen nem kell magyaráznunk, elég, ha a már említett katakombaépítészetre gondolunk, vagy arra a magától értetődő tényre, hogy az, ami a föld alatt van, az nincs szem előtt. A 19. századi francia metszet ezt a jelentésárnyalatot jól illusztrálja. Mind az angolokat, mind a franciákat régtől izgatta a nem túl széles Csatorna (a La Manche) alatti alagút kérdése. A francia rajz egy esetleges angol invázió föld feletti, vízi és föld alatti módozatait vízionalizálja. Az alábbiakban az „underground”–on négy fajta értelmezés erejéig értsünk egyrészt állandóan változó-átalakuló föld alatti életet, a föld alá rejtést, mint eszközt használó építészetet, a közlekedés, a sebesség, az infrastruktúra odalenti világát (külön kitérve a sztálini idők moszkvai metrójának a földalattisággal és az utópikus jelleggel való összefüggésére), majd pedig röviden érintjük a mai, alig, vagy legfeljebb filmekből ismert „kemény” underground-világot. 26. kép: különböző korok, vájt és épített találkozása a föld alatt (Nápoly)
Nápoly városa kréta anyagú kőzetre épült, melynek faragható, könnyen alakítható tulajdonságára hamar rájöttek az ott lakók. Az őskori első birtokba-vevők a barlanglakók voltak, akiknek a föld alatti világ a menedéket jelentette, majd a rómaiak az egyre bővülő területen helyezték el egészségügyi infrastruktúrájukat. Az ókeresztények katakombákat létesítettek, s az évszázadok alatt az üregrendszer hatalmas föld alatti várossá fejlődött. Ami a fenti város alapja, a kréta, az idelent a második város anyaga és közege. Két változás zajlott-zajlik folyamatosan: míg a felszíni gyors, addig e lenti lassúbb tempójú, de ez is folyamatos. Az állandó bővítésekkel, a régi építmények bontásával meghökkentő funkcióváltások jönnek létre (így lett például az egykori ókeresztény katakombából „parkolóház”). Az underground itt párhuzamos, és természetesen alárendeltebb várost jelöl, melyek terei ugyanakkor sokszor bármely föld feletti megfelelőinél fenségesebbnek tűnnek. 27. kép: színházterv metszete, Tadao Ando (Oya, Utsunomiya, Tochigi, Japán)
Tadao Ando föld alatti színháztervét magyarázzák inkább saját szavai: „Szinte tudatalatti vonzódást érzek a földalatti terek iránt. Ennek egyik oka, hogy bármilyen környezetről is van szó, mindig arra törekszem, 9
hogy épületeim sose akarjanak impozánsabbak lenni saját környezetüknél. Ez azt jelenti, hogy nagy volumenű projektek esetében mindig megpróbálom a lehető legnagyobb területet a föld alá rejteni. Másrészt a kreatív lehetőségek határtalansága is vonz, amelyet a láthatatlan építészet ideájában vélek fölfedezni. A lényegi, esszenciális terek tervezése tűnik a fő problémának. A föld alatti terek kérdésével való foglalkozás ráadásul összekapcsol az építészet eredetének kérdéskörével is.”3 Itt, hasonlóan Hans Hollein egy 1990-es salzburgi múzeumtervéhez a tervezői koncepció a nagy volumenű épület elrejtése volt a föld alá. 28. kép: múzeumterv metszete, Hans Hollein (1990, Salzburg)
Hollein esetében az óváros közelsége indokolta a nagyméretű objektum elrejtését, Tadao Ando esetében is valami hasonló, szavait az előbb idéztem. Az építész alázatán túl, mellyel mintegy megkíméli környezetét egy újabb nagyméretű projekttől, mindkét tervből érezhető az a vonzódás, mely a két funkciónak, a színháznak és a múzeumnak, a szakralitáshoz amúgy is közel álló asszociációit egy ezeknek megfelelő föld alatti világban akarta megtestesíteni. 29. kép: garázs és alagút belső képe, UN Studio (Arnheim, Hollandia)
Ben van Berkel és társai tervezték a következő példát jelentő alagút és garázskomplexumot a hollandiai Arnheimben. A projekt egy nagyszabású, a teljes város körüli infrastrukturális beruházásnak a része, az alagút itt elvileg egy „kinetikus ütőér”, és a terv minden része az összeköttetéseken és a mozgáson alapul. Mint az idegpályák, vagy az ütőerek értelmeződnek a közlekedés föld alá helyezett terei, a lendület és a sebesség dominál. 30. kép: a budapesti metró
Ahogy a földalatti vasút, a metró underground világa is a nagy sebesség és a statikus állapot találkozásának földalatti drámájáról szól. Legyünk bár Londonban, Budapesten, vagy Moszkvában. Boris Groys a moszkvai metrót, mint a sztálinizmus metaforáját elemző tanulmányában a földalatti utópikus jellegét hangsúlyozza. Groys szerint kétféle tér van, a lakható, azaz a topikus, és a lakhatatlan, az u-topikus. 31. kép: a moszkvai metró először
S innen már őt magát idézzük: „A földalatti toposza mindenképpen u-toposz. Az ember általában nem a föld alatt él. Ebből a térből hiányzik mindenféle örökség és hagyomány, minden, ami magától értetődő és
10
átgondolatlan. ... Az utópia útjait bármelyik pillanatban el lehet vágni, az átjárókat el lehet torlaszolni, az alagutakat be lehet tömni. Noha a földalatti a nagyváros valóságához tartozik, mégis fantasztikus marad, csupán elképzelni lehet, igazán megélni nem. ... A sztálini időszak metrója nem közönséges közlekedési eszköz volt, hanem a kommunista jövő igazi városának tervezete. ... A moszkvai metróállomások egy soha nem létezett, egy utópikus múlt képét varázsolják elénk.” 32. kép: a moszkvai metró másodszor
Azonban, véli Groys „A sűrű embertömegben az embernek sem ideje, sem kedve, sem pedig lehetősége nincs a metró pompás kivitelezésének csodálatára. A tömeg állandó sodrása lehetetlenné teszi, hogy bárki is egy helyen hosszabb ideig tartózkodjon. ... A metró nem a csendes kontempláció paradicsoma, hanem az állandó mozgás föld alatti pokla. De éppen ezért tekinthető az orosz avantgárd utópia örökösének, amely ugyancsak a szakadatlan mozgás utópiája volt. ... A moszkvai metró képei pedig egyáltalán nem arra valók, hogy nézzék, megértség és csodálják őket. Sokkal inkább maguk a képek szemlélik a járókelőket, az előttük haladó embertömeget. A képeken ábrázolt Sztálin és az utópikus pokol többi helytartója szüntelenül figyeli a tovatűnő emberek magatartását. ... S nem is olyan régen még azt lehetett tapasztalni, hogy a moszkvaiak mennyire másként viselkedtek, amint beléptek a metró szent terébe.”4 33. kép: a nagyváros alatti világ (New York)
Igaz, kicsit elkanyarodtunk az underground értelmezési céljául kitűzött tiltott, társadalmon kívüli és illegális jelentésárnyalataitól. Elvitathatatlan, hogy ahogy mindennek, ami föld alatti, gyökere az ősember barlangfoglalói és berendezői attitűdje – mostani résztémánk szempontjából elég ha a graffitik és a barlangrajzok párhuzamára gondolunk. A föld alatti csatornák, aluljárók, metrók, pincék, különböző járatok zömében ismeretlen világa megdöbbentő szociális kérdéseket vet föl. Átértelmezheti a felszíni, műépítészetről vallott gondolatainkat, „etika és/vagy esztétika” szembeállításának közhelyszerű szlogenjét válthatja át valódi, komoly problémafelvetéssé. Ma talán ez az igazi underground, ahogy ez az igazi feladat, megoldásra váró urbanizációs következmény is.
11
Hatodszor: a negatív építészetről 34. kép: II. Ramszesz templomának metszete, AbuSimbel Kr. e. 13. sz., Egyiptom)
A föld alá való építkezés abszurd modellje a kivájásra, a bontásra, a fúrásra-kaparásra, a hiányra, egyszóval az elvételre épülő sajátos modell, melyet nevezhetnénk akár negatív építészetnek. Mint ilyen, tulajdonképpen technika, technológia, de azon túlmenően a föld alatti építkezés sajátszerűségeire is rámutat. Az előbbiekben már jónéhány példánál elemezhettük volna ezt a szempontot, most azonban nézzünk öt továbbit, négy történeti és egy kortárs példát. Abu-Simbel Krisztus előtt 1300 évvel épült, s a piramisokhoz hasonlóan szélsőséges műfajú: míg a piramis éppen nagy tömegű és kizárólagos építettségével az egyik pólus, addig kivájt kompozíciójával a másik végletet ez a sziklatemplom jelenti. II. Ramszesz temploma a hegybe vájt térsorból áll, belülről kifelé egyre tágabb és magasabb terekből, melyek metszetben logikus képet alkotnak, másrészt a legrejtettebb, legtitkosabb belső terek belmagassága a legkisebb, és megvilágítottsága is a leggyengébb. A templom egyetlen homlokzata (ha ugyan nevezhetjük így) egy szoborkompozíció, a hegyből elvétellel kifaragott művészeti alkotás. Itt az elvétel, mint technika alapvetően szobrászati eredetét tökéletesen mutatja a félig építészet félig szobrászat körébe tartozó sziklatemplom. 35. kép: kappadókiai táj (Törökország)
Kappadókia Ankarától keletre Törökország területén fekszik. Olyan terület ez, ahol a puha vulkáni tufán a szél, a víz és a jég elvégezte, és folyamatosan végzi eróziós munkáját, ezáltal gyönyörű, valószerűtlen tájat teremtve. A puha kőzetbe barlanglakásokat, barlangtemplomokat vájtak, ez utóbbiakban találhatóak a képrombolás utáni bizánci művészet fontos emlékei. A területen 7-8 szintes föld alatti városokat is építettek, saját csatorna- és szellőzőrendszerrel. Kappadókia kivájt barlangjai, templomai, városai a fenséges tájjal való harmónia megjelenítői. A kivájás, az elvétel itt a szükséges mértékre korlátozódik, és szinte természeti előképeket hív elő. 36. kép: barlangváros, mint tájépítészet (Petra)
Petra helyzete más. Ez a 2000 éves barlangváros, melyet a puha homokkő könnyű alakítása indukált, az emberi gazdagság és becsvágy tükre. Gazdagságát annak köszönheti, hogy az ellenőrzése alatt tartott területen áthaladóktól vámot szedett. A városba keskeny, változó keresztmetszetű sziklaszurdok vezet. Ez természetes képződmény, állandóan változó fényviszonyaival sajátosan varázslatos, lényegében föld alatti világot jelent. 12
37. kép: épített és mesterséges kontrasztja (Petra)
A puha kőzetbe pedig szabályos városkát faragtak, lakó- és középületekkel. Persze a könnyen megmunkálható anyag gyorsan is pusztul, a mai, erodált állapot ennek is köszönhető. Az egyes épületek bejáratai hellenisztikus homlokzatot kaptak, s ezek részletezettsége a sziklás táj keménységével drámai szépségű kontrasztot alkot. Az elvétel, a bontás tobzódásának netovábbja, hogy a várost övező hegyek egyikének tetejére két darab hét méteres obeliszket emeltek, de úgy, hogy lebontották a teljes hegycsúcsot körülöttük. Kappadókiával ellentétben, Petránál a hatás erejét nem a harmónia, hanem a természeti és az attól idegen, művi környezet közötti kontraszt adja tehát. 38. kép: hindu templom (Ellórá, India)
Az indiai Ellórában épült a 8. századi, hindu templom. A képről érezhető, hogy a hegyből felülről lefelé vésték ki, de úgy, hogy a kivájt kőmedence közepén álló templom mégis utólag épített, „szabadon álló” házhatást kelt. Erejét többek között az a feszültség adja, ami a szikla és a templom anyagának, valamint a kivájt tér légterének homogenitása és a templom gazdag részletképzésének heterogenitása, valamint összetett tömegalakítása között feszül. 39. kép: alaprajz és metszet a várba vezető föld alatti összeköttetésről, Galfetti (Bellinzona, Svájc)
Galfetti bellinzonai föld alatti építménye nem a puha kőzet engedékeny habitusára reagál. A sziklahegyre épült várhoz való feljutást megkönnyítendő föld alatti alagutat és lépcsőházat, illetve liftet vágott az építész a sziklába.
Minimális gesztusával metszetet vett a hegyből. A folyosó homogén és mégis változó magasságával, majd a lépcső orsóterével egylendületű, bátor mozdulattal helyzetbe hozta a várat, illetve a települést összekötötte a magasan fekvő turistalátványossággal. Ahogy a szikla ellentmondást nem tűrő világába hasít a kompozíció szikár fegyelme, úgy simul bele az évezredes sziklakéregbe a bejárat egyszerű betonkapuja. Az orsótér több, mint a lépcsőkarok közti üres tér: itt fent és lent valóságos és szimbolikus kapcsolatát biztosító fénykürtő. 40. kép: a folyosó bejárata, Galfetti (Bellinzona, Svájc)
13
Hetedszer: az átmenetekről, és a földről, mint anyagról Végezetül egészen röviden feszegetnénk kicsit tovább a földalattiság körébe tartozó építészeti fogalmainkat. Az odalent fogalmához többé-kevésbé szorosan tartozó átmenetekről már történtek említések. Mivel föld felett élünk, az átmenetiség fogalma nem is kerülhető meg e kérdéskör boncolgatásakor. 41. kép: 12-17 ezer éves barlangfestmény, (Lascaux)
A földalattiság átmeneteinek egyikét, konkrétan a belsőépítészettel való nyilvánvaló és máig ható összefüggésrendszert egyetlen idézettel illusztrálnánk, melyet Hajdú Istvántól vettünk kölcsön: „Valószínűnek tartom, hogy a belső tér vizuális alakításának – megragadásának, megfogalmazásának – és a hagyományos értelemben vett festészetnek közös őse annak a valószínűleg némileg összefestékezett tenyérnek a nyoma, mely valamikor 10-15 ezer évvel ezelőtt került a mediterrán barlang falára. A gesztusban, mellyel valaki a falra tenyerelt, jó néhány rendkívül fontos indulati és szellemi, irracionális és szellemi, irracionális és racionális elem sűrűsödik és összegződik.” 5 42. kép: navaho indiánok által épített „hogan”
A másik ilyen átmenet a föld, mint anyag kérdése. A földdel az embernek a kezdetektől fogva érzéki, szoros viszonya volt. Ezen járt, terméséből evett, ebből vagy ebbe épített. A barlangok után hamar rájött, hogy a földet nem csupán, mint helyet, de mint anyagot is oltalma, védelme szolgálatába tudja állítani. Az amerikai navaho indiánok kunyhója, a „hogan”, sárral tapasztott kicsiny épület, mely a családi és a vallási élet színtere volt, s melyet évente többször fölszenteltek. 43. kép: vályogmecset (Bandiagara) Bandiagara vályogból épített mecsete ugyanannak az ősi, a természettel, pontosabban az anyafölddel szoros kapcsolatban lévő embernek az építő-áldozatáról tanúskodik - akárcsak az amerikai kunyhó. Azon túl, hogy ezek szükségképp zárt, sötét, ha tetszik barlangszerű belsőterű építmények, az anyag (a sár, a föld, a vályog) az, ami megteremtette a föld alattisággal való szoros, magától értetődő kapcsolatot.
44. kép: az evangélikus templom belső képe, Pazár Béla, Magyari Éva és Polyák György (Békásmegyer)
14
45. kép: termálfürdő, részlet, Peter Zumthor (Vals, Svájc)
A békásmegyeri templomtér6 hatása épp ennek, azaz az anyag jelenvalóságának drámaiságára épül. Jóllehet tudható, hogy a tervezők előképei között ott volt az óbudai téglaboltozatos víztározók sötét, de mégis, fenséges, katakomba-szerű világa, mégsem ez a tény kapcsolja most ide, a földalattiság fogalmainak sorába. A szárított, majd égetett sár, az anyag, mely e térben mindent beborít és körülvesz, a padlót, a falakat és a boltozatos mennyezetet, egyként sugározza a térré váló, testet öltött anyag önmagáért való erejét. Ez pedig erősen összecseng Peter Zumthor, a már a fény kapcsán vizsgált valsi fürdő tervezőjének szavaival, idézzük végül most szó szerint: „Az építészet valósága a teste: az, ami konkrét, ami formává, tömeggé, és térré válik. A dolgokban lévőkön kívül nincsenek eszmék. Ez a szépség kemény magva.”7 S hozzátehetjük: talán sehol magától értetődőbben és egyértelműbben nincs jelen ez a gondolat, mint éppen a föld alatt. Odalent.
1
A tanulmány a BME Építészmérnöki Karán, a Középülettervezési Tanszék számára Nagy György és Szabó Levente által szervezett alkotóhét nyitóelőadásának szerkesztett, képileg rövidített változata. Az eredeti előadás 2003. november 17-én hangzott el. A Nagy Györggyel közösen végzett anyaggyűjtésben való segítségéért és/vagy ötleteiért, javaslataiért köszönet illeti továbbá Cságoly Ferencet, Gaul Cicellét, Kerékgyártó Bélát, Klobusovszki Pétert, Marosi Bálintot, Mihály Zsigmondot és Nagy Villőt. A szöveget Szabó Levente írta. 2 Moravánszky Ákos, Mérték és súly, in: arc’1, 1998 (szerk.: Vámos Dominika), 25. o. 3 Tadao Ando, in: l’architecture d’aujourd’hui, 2002. május-június, 58. o. 4 Boris Groys, A földalatti mint utópia, in: Az utópia természetrajza, Budapest., 1997, Kijárat, 38.-43. o. 5 Hajdú István, Nautilus-jegyzetek, in: Régi-új Magyar Építőművészet 2003/5, 15. o. 6 tervezők: Pazár Béla, Magyari Éva, Polyák György 7 Peter Zumthor, A szépség kemény magva, in: arc’1, 1998 (szerk.: Vámos Dominika), 35. o.
15
